diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62262-0.txt | 9134 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62262-0.zip | bin | 143978 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62262-h.zip | bin | 156067 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62262-h/62262-h.htm | 7575 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62262-h/images/i001.png | bin | 3218 -> 0 bytes |
8 files changed, 17 insertions, 16709 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..52f33be --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #62262 (https://www.gutenberg.org/ebooks/62262) diff --git a/old/62262-0.txt b/old/62262-0.txt deleted file mode 100644 index 9213080..0000000 --- a/old/62262-0.txt +++ /dev/null @@ -1,9134 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Marie és más asszonyok, by Lajos Biró - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Marie és más asszonyok - -Author: Lajos Biró - -Release Date: May 28, 2020 [EBook #62262] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - - - - - - -MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK - -BIRÓ LAJOS - -UJ NOVELLÁI - -BUDAPEST, 1910 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -Andrássy-út 10. szám - -_Minden jogot fenntartunk._ - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -Marie. - -A hotelt a barátaim ajánlották, afféle szerény kis szálloda volt – -maison meublée – a Rue Victor Massé-ban, nem messze a boulevardtól és -egészen közel a Montmartre minden vidámságtanyájához. Mikor a kocsim -megállott előtte, egy barna pamutbluzos szolgaféle ember szedte le a -kofferemet. A kapuban egy jóképü, nevető, kövéres úr fogadott: monsieur -Bodouin, a gazda, a hoteltulajdonos. A jövetelemet tudta, a nevemet jól -mondta ki, a barátaim azt is megírták, melyik szobát akarom, Bodouin úr -barátságosan kezelt velem, bekalauzolt a büróba, bemutatott a -feleségének, megmutatta a tízéves kisleányát, azután karonfogott és vitt -fel az első emeletre. - -A szobától el voltam ragadtatva, az ágy bársonymennyezetére tisztelettel -bámultam fel, a kandalló pedig egyenesen elbűvölt, mert akkor fogalmam -sem volt még róla, mennyivel többet ér az ilyen romantikus szobadísznél -egy közönséges, banális, de buzgó vaskályha. És Bodouin úr ehhez még -egyre ilyeneket mondott: - -– Marie felhozza a holmit… Marie rendben tartja a szobát… Marie -gondoskodik a reggeliről… - -Marie… Elkábított a neve. Tizennyolcéves voltam, négy hete álmodtam már -szomjas álmokat a párisi nőről, – nem, a parisienne-ről… És ezt Marienak -hívják. Milyen más ez, mint az otromba és formátlan Mari. Csak egy _e_ -betü. De mennyi grácia, mennyi kedvesség, mennyi szellem és báj… - -Azután egy keserves kiábrándulás jött. Az ajtón kopogtattak, bejött egy -alacsony, zömök, csontos arcu, barnabőrü, hosszukaru és nagy, erős kezü -nő. Hozta a kofferemet. Lehetett harmincötéves. Mosolygott, biccentett a -fejével és barátságosan bejelentette: - -– Én vagyok a Marie… - -Egy ütést éreztem a szívemen. Marie azonban mosolygott, barátságos volt, -segített elrakodni, praktikus tanácsokkal látott el, nyugodtan és -jóindulatúan magyarázta, hogy a Café Blanche-beli lányoktól nem szabad -magamat becsapatnom, keressek csak valami becsületes, tisztességes -fiatal leányt. Belenyugodtam abba, hogy Marie nem képviseli a francia -asszonygráciát és hogy nem minden párisi nő az a mámorító parisienne, -amelyről rossz regényeken táplált fantáziám álmodozott. - -Ezen a téren azután még egy csalódást tartogatott számomra a -Bodouin-hotel. - -Érdeklődni kezdtem madame Bodouin iránt, aki egész nap a büróban ült és -akinek legalább is köszönnöm kellett, ha a kulcsomért bementem. -Harmincéves asszony volt, virágzó, teli, érett asszony, finom, okos -fejjel és – úgy gondoltam – szomoru szemekkel. Boldogtalan lehet – -véltem – Bodouin úr mellett. Egy szellemes, szép asszony és ez a -közönséges, kövér bourgeois, hogy ne mondjam: bugris!… - -Beszélgetéseket kezdtem vele, finom, művelt, fordulatos és szellemes -voltam, igyekeztem a francia kulturához és a francia esprit-hez méltóvá -lenni. Igy azután furcsa dolgok derültek ki. Madame Bodouinnek például -fogalma sem volt róla, hogy mi a milói Vénusz, az egész Louvre-ról csak -mint áruházról tudott, – ez volt a francia kultura. Ha a hódolatomat egy -Musset-vers segítségével tolmácsoltam, zavartan mosolygott, – ez volt a -francia esprit. Egyébként pedig imádta Bodouin urat. - -Lemondtam arról, hogy megvígasztaljam. Azonban megbarátkoztam vele, -megbarátkoztam Bodouin úrral is, megbarátkoztam Lucienne-nel, a kis -leányukkal is, egyszer-kétszer velük ebédeltem, megismertem azt a -francia életet, amelyről sem a regények, sem a párisi ujságtudósítások -nem beszélnek és megszerettem őket. Becsületes, derék, munkás emberek -voltak, a legjobb férj és a legjobb feleség; semmi sem volt tőlük -távolabb, mint az a francia erkölcstelenség, amelyet Franciaországon -kívül annyit emlegetnek a buták; még szinházban sem voltak soha. Az -egyetlen kis lányukat imádták és fanatikusan dolgoztak érte, és nem is -ismertek az életből mást, mint a munkát, legfeljebb még a bő ebédet egy -kis borral. Tizenkét éve jöttek fel Párisba délről, a Dordogne mellől, a -hotelt bérelték eleinte, akkor sokat dolgoztak mind a ketten, öt évre -megvették a házat és nyolc évvel ezelőtt szerencsére hozzájuk került -Marie; most már lehet egy kicsit pihenni is. Bodouin úr mellékesen -borügynökséggel is foglalkozik, itthon Marie ellát mindent. - -Megszerettem őket. Megszerettem az egész házat, a szobát, a rossz -kandallót, a rosszul záródó ablakot, Mariet, aki reggel pontosan jött a -csokoládéval és a pamutkabátos embert, akit később egyszer – a szekrényt -eltolni – Marie behozott és szeretetreméltóan bemutatott: - -– Joseph, a férjem. - -Marie és Joseph látták el az egész nagy házat; az első és a második -emelet szobáit Marie takarította hihetetlen gyorsasággal és mindig -ragyogó jókedvben, a felső két emelet Josephnek jutott. Derék, munkás -egy emberpár volt ez is, jóindulatu, békés, meghatóan szorgalmas. -Egyszer beteg voltam és Marie úgy ápolt, mint egy anya. Máskor elmondta -nekem, hogy ő normandiai. Ha elegendő pénze gyült össze, hazamegy, -földet vásárol, gazdálkodik… - -Nagyon szerettem őket. Mikor hat hónap mulva jönnöm kellett, meghatva -búcsúztam tőlük. A kis Lucienne-t megcsókoltam, madame Bodouin-nel kezet -szorítottam, Bodouin úr meg belém kényszerített egy pohárral a legjobb -borából, aztán megölelt, kinn a kocsi mellett ott állott Marie és -Joseph, kérges tenyérrel megszorongatták a kezemet, Marie meg volt -hatva, én is meg voltam hatva… - -Ha azután rájuk gondoltam, elérzékenyültem. Eltelt négy év és ahányszor -eszembe jutottak, megmelegedett a szívem. A legderekabb, a -legbecsületesebb emberek; a világon a legkedvesebb helyek egyike a -Bodouin-hotel… Négy év mulva, május végén Londonból jöttem hazafelé. -Párisnak vettem az utamat, az érkezésemet előre bejelentettem Bodouin -úrnak és egy szép napos párisi reggelen megint ott voltam a Rue Victor -Massé-ban. Bodouin úr kövér volt, mosolygott és megölelt. Madame Bodouin -szintén meghízott egy kicsit, de szép volt, friss és megelégedett és -mind a két kezével megrázta a kezemet. Lucienne, aki után rögtön -kérdezősködtem, három év óta zárdában volt, ott marad még két-három -évig, azután hazajön és férjhez megy, különben szépen nő, fejlődik, -tanul, jól van. És Marie? Marie is itt van még, dolgozik, egészséges, -jól érzi magát. - -Bodouin úr felkisért a régi szobámba; amikor kiment, hallottam, hogy -beszól egy szomszéd szobába Marienak, aki ott takarított, hogy -megjöttem, jőjjön be hozzám. Egy kis robaj, portörlőkefe vágódik a -földhöz, egy szemétlapát csörömpöl, a szomszéd ajtó becsapódik, az -ajtómon gyors kopogtatás, még gyorsabb benyitás, itt van Marie. Zömök, -erős, kövér, meghatott. Szorongatja a kezemet. És hogy hogy vagyok? És -mit csináltam azóta? És sokfelé jártam-e? És jól mennek-e a dolgaim? És -nem voltam-e beteg? Milyen borzasztó volt, mikor olyan nagy lázam volt -és ő rakta a nyakamra a borogatásokat. És gondoltam-e néha rájuk? Ők -annyiszor emlegettek. - -Ez a kedves, derék, jó Marie… Milyen megható, milyen melegszívü, milyen -hűséges egy teremtés. Válaszoltam a sok kérdésre, azután én kérdeztem -meg igaz érdeklődéssel: - -– Et vous? Ça va bien? - -Köszöni, ó igen, nagyon jól van. És a férje: - -– Et votre mari? - -Ó, az is nagyon jól van. Kitünően vannak, dolgoznak, jól birják a -munkát, jól élnek. És csak ez a kis kézitáskám van? Van még egy másik és -az lent maradt? Majd a férje felhozza, most úgyis lent van; ő pedig -búcsúzik, dolgozni kell. - -Kiment. Hallottam, amint lekiált a lépcsőházban a földszintre és amint -azután zakatolni kezd a szomszéd szobában a kefe és a porolópálca, -azután kopogtatás hallatszott az ajtómon. Ah, ez a derék Joseph. - -Odamegyek az ajtóhoz, az ajtón benyomul a kézitáskám, kinyujtom a -kezemet egy barátságos kézszorításra, azután visszakapom. Hiszen ez az -ember nem Joseph! Lehetetlen a tévedés. Joseph kicsi volt, széles vállu, -fekete, ez pedig magas és szőke. Ez talán egy új szolga. - -– Csak tegye le a kézitáskát! – mondom neki. Azután megkérdezem: - -– Hát nem birták már ketten a munkát, ugy-e? - -A szőke ember csodálkozva néz rám. Dehogy nem birták. Nagyon jól birják. - -– Hát a Marie férje? - -– Én vagyok a Marie férje. - -A szőke ember kimegy, én pedig meghökkenve bámulok utána. Szegény Marie, -azóta nyilván özvegy lett. No, de most már megint boldog asszony. - -Délben beszélgetek Bodouin úrral. Megemlítem neki: - -– Marie azóta özvegy lett. - -– Dehogy! – mondja ő. - -– Joseph meghalt, – mondom én. - -– Dehogy! – mondja ő méltatlankodva. - -– Vagy úgy, hát elváltak? – jövök én rá nagy örömmel a dolog nyitjára. - -– Dehogy… azaz igen… azaz nem… - -Bodouin úr összenéz madame Bodouinnel, felemeli a mutatóujját, egy -magyarázó görbe mozdulatot kanyarít a levegőbe, beszélni kezd, magyaráz -és lassankint megértem a dolgot. Nekik a hotelben szükségük van egy -nőcselédre és egy férfira, egy szolgára. A nő: Marie. Több mint tíz éve -Marie. A férfi: az változik. Nekik Marie a fontos. Marie dolgozik, Marie -becsületes, Marie mindent rendben tart, Marie-ra mindent rá lehet bízni, -Marie úgy vigyáz a gazdái érdekeire, mint egy oroszlán. Marie a fontos. -A férfi, az mellékes. A férfi jön és elmegy. Marie megmarad. A férfi -szobája ott van a Marie szobája mellett, itt mindjárt a lépcsőtől jobbra -a földszinten. A férfi jön és férje lesz Marie-nak. Azután elmegy, Marie -itt marad, jön az új ember; ha Marie-nak tetszik, itt marad, és az lesz -a férje. - -Megértettem. Bodouin úr meg volt elégedve a magyarázatával, felemelte a -két kezét, fölfelé fordította a két tenyerét, a felesége felé fordult, -mintha tanúnak akarta volna felhívni, azután hozzám fordult és -természetes hangon és – mintha ellenzéstől tartott volna – kicsit -méltatlankodva mondta: - -– Hát csak kell, hogy egy embere legyen! - -De én siettem hozzájárulni. - -– Természetesen! – mondtam buzgón. - -És madame Bodouin komolyan, egy szép fejbólintással hagyta jóvá ezt az -itéletet. - -Egy hét mulva eljöttem tőlük. Megint melegen búcsúztattak el, Bodouin úr -megölelt, madame Bodouin megszorította a kezemet, Marie meghatva állott -a kocsim mellett, ezúttal nem Joseph-fel, hanem Ernest-tel az oldalán, -de Ernest – amint egy hét alatt megismerhettem – szintén derék, -becsületes ember volt és én őszinte vonzalommal szorítottam meg hatalmas -tenyerét. - -Eltelt két év. A Bodouin-hotelről csak egyszer hallottam hirt egy -barátom révén, akit én küldtem oda lakni. Minden rendben van, – ez volt -a hír – mindenki jól érzi magát. Két év mulva azonban megint úgy -fordultak a dolgaim, hogy kimehettem Párisba. Két hónapot akartam kint -eltölteni. Bejelentettem az érkezésemet Bodouin úrnak. - -A régi szeretettel fogadtak, a régi derék, jó emberek voltak. És otthon -volt a kis Lucienne is. A kis Lucienne-ből szép szőke leány lett, még -emlékezett rám egy kicsit, egyébként pedig sokat tanult a zárdában, már -tizenhatéves, egy-két év mulva férjhez megy. Megkaptam a régi szobámat -és bejött hozzám Marie is. Olyan volt, mint két évvel ezelőtt és hat -évvel ezelőtt. Nem öregszenek az ilyen nők. Ez lehet harmincötéves, de -esetleg csak harminc és esetleg negyvenöt. A jósága is a régi volt, a -kedves, meleg, barna szeme is a régi. A kezeszorítása is a régi, a -barátságos, meleg kérdezősködése is. Én óvatosan kérdezősködtem tőle. A -férjéről óvakodtam beszélni. - -Hanem Bodouin urat megkérdeztem másnap. - -– Jaj, kérem, – mondta Bodouin úr, – ezzel most furcsán voltunk. Volt -itt egy ember, egy pyrenée-beli, a pyrenée-beliek mind nagy tolvajok, -hát ez is lopott. Olyan ügyesen lopott, hogy egy darabig Marie se vette -észre. Amikor észrevette, akkor az ember, a pyrenée-beli, osztozkodni -akart vele. Marie erre nekiugrott, hogy kikaparja a szemét. Az ember -ordított, kést hozott, rendőrök jöttek, borzasztó dolog volt. - -– És… és az az ember… Marienak?… - -– Hogy a férje volt-e? Igen, a férje volt. De mikor a csarnokból jött, -mert ő vásárolt be, eladott a holmiból az uton. Más csalásokat is -csinált. A férje volt. De mikor lopott!… - -Elgondolkoztam. Hallgattam. Nem dicsértem meg Marie-t, pedig Bodouin úr -várta. Hanem megkérdeztem: - -– És hát… van már… új ember? - -– Van. Három napja. Vidékről jött. A feleségem testvérénél szolgált a -majorban. Ez becsületes ember. Járatlan még a munkában, Marie tanítja -be. - -Belenyugodtam a Marie családi ügyeinek ilyen szép, megnyugtató -elintézésébe. Találkoztam az új emberrel is: magas, szikár, barna ember -volt, harminc-harmincötéves paraszt, lassu járásu, izmos. Marie már -felvétette vele a kötött barna kabátot. Egypár esztendőre – gondoltam – -a Marie házi boldogsága rendben van. - -Eltelt négy nap és egyszerre csak azt vettem észre, hogy Marie-nak rossz -kedve van. Délután találkoztam vele a folyosón, köszöntem neki, alig -fogadta a köszönést. Másnap reggel vártam a csokoládémat, amelyet Marie -pontosan nyolc órakor szokott szállítani; a csokoládé nem jött. -Csengettem, csengettem kétszer, csengettem háromszor; ekkor bejött Marie -durcás arccal és villogó szemmel, a tálcát a csokoládés csészével -odacsapta az asztalhoz, hogy csak úgy csörgött, azután rám se nézett, -megfordult, kisuhogott és bevágta maga mögött az ajtót. - -Mi baja van ennek? Megreggeliztem és lementem a büróba. Amikor beléptem, -Bodouin úr éppen kifelé tartott, az arca piros volt, a haja -összezilálódott, az egész nyugodt, mosolygós ember ki volt kelve -magából. Meg akartam állítani, de egész udvariatlanul félretolt, -kinyomakodott az ajtón és rohant fel a lépcsőn. Bementem. Ekkor madame -Bodouin pattant fel a székéről és – mint akinek nagy izgalomban éppen -most jutott eszébe valami megváltó ötlet – kipirulva és szokása ellenére -kiabálva rohant a férje után. - -El akartam menni. A szük kapualjban találkoztam Lucienne-nel, aki az -utcáról jött fel. Ő is ki volt pirulva, izgatott volt. Megállítottam. - -– Mi történik itt, Lucienne? Mi baj van itt? - -Lucienne rám nézett és komolyan és fontosan mondta: - -– Victor. Victorral van a baj. - -– Victor? Ki a Victor? - -– Az új ember. Akit a mama testvére küldött. - -– Victornak híjják? Mi van vele? Beteg? Mi baj van vele? - -Lucienne felágaskodott és a fülembe sugta: - -– Nem akar. - -– Mit nem akar? – kérdeztem bámulva. - -A kis lány egészen hozzám hajolt és komolyan és halkan és -megdöbbent-panaszosan suttogta: - -– Nem akar a Marie férje lenni. - -Elhülve néztem rá, a kis lány komolyan bólintgatott a fejével. Nem -kérdezősködtem tőle többet; de nem mentem el, visszafordultam. Mi lesz -itt? - -Egy negyedóra mulva berohant a büróba Bodouin úr. Izgatottan szaladozott -fel és le; egy újabb negyedóra mulva azonban már lehetett vele beszélni. -Ekkor bejött madame Bodouin is. Ketten panaszkodtak. - -– A Victor itt van már egy hete, – mondta Bodouin úr. – Azt hittük, már -minden rendben van. Hát nem. Hát nem. Hát nincs rendben. - -– A Marie azt hitte, – mondta madame Bodouin, – hogy ez csak afféle -tartózkodás. Afféle félénkség. Hát nem az volt. A Victor nem akar. - -– Marie tegnap megmondta neki, – mondta Bodouin úr, – hogy az ajtaja -nyitva van. - -– És a Victor erre azt felelte, hogy tőle nyitva maradhat jövő husvétig! -– mondta méltatlankodva madame Bodouin. - -– A Marie felszólította, akar vagy nem akar. - -– A Victor azt mondta, nem. - -– A Marie azt kérdezte, minek jött akkor ide. - -– A Victor azt felelte, hogy ez nincs benne a szerződésben. - -– A Marie kicsúfolta. - -– A Victor is csúfolta. - -– A Marie berohant és azt mondta, hogy ő elmegy. - -– Sirt és pakkolni kezdett. - -– Kitelik tőle, hogy elmegy. Dult, fult. - -– Toporzékolt. Ebben nem ismer tréfát. - -Kétségbe voltak esve. - -– Elmegy, – mondta Bodouin úr, – mi lesz akkor velünk? - -– Elszoktunk már attól, hogy mindenre ügyeljünk, – mondta panaszosan -madame Bodouin. - -Azt hittem, szolgálhatok egy mentő ideával: - -– Hát küldjék el Victort! – mondtam nekik. - -Bodouin úr intett a kezével. - -– Először is éves szerződése van… - -– És Marie most már kapricirozza magát! – tette hozzá madame Bodouin. - -Megértettem. Marie a jogainak az alapján áll. A gazda szerezze meg neki -azt, ami neki jár. Ha nem, akkor pakol. - -Bodouinék összeültek tanácskozni. Mint a család barátját, engem is -belevontak a tanácskozásba. Délután Bodouin úr hivatta tehát Victort. -Victor bejött, nehéz parasztjárással, tisztességesen, illemtudóan, de -nyugodt, elszánt dacossággal. Bodouin úr beszélt vele. Hogy ez milyen jó -hely lesz neki. Nem nehéz a munka. Sok a borravaló. Egypár év mulva -hazamehet, földet vehet. Victor bólogatott a nagy, csontos fejével és -amikor Bodouin úr elhallgatott, nyugodtan mondta: - -– Igen. Én maradok is. Szívesen maradok. - -Bodouin úr felkiáltott: - -– De akkor kell… akkor kell, hogy… akkor Marie… - -Victor megcsóválta a fejét; lassan elcsavarta a fejét jobbra, azután -elcsavarta balra. - -– Nem, – mondta csendesen, – nem, az nincs benne a szerződésben. - -Bodouin úr kétségbeesve kapkodott a fejéhez és dicsérni kezdte Marie-t. -Milyen derék. Milyen szorgalmas. Milyen jó. Mennyi pénzt gyüjtött már -össze. - -Victor csendesen csavarta a fejét jobbra, azután átcsavarta balra. - -– Nincs benne a szerződésben. - -Bodouin úr verejtékező homlokkal beszélt neki tovább. Hogy mit akar -tulajdonképpen? Ha már itt összekerültek? Ha már itt egymás mellett, -mondhatni: egymással laknak. Akkor az annak a rendje… Férfi és nő… Ugy -kell annak lennie… Bűn volna másképpen. - -Madame Bodouin kipirulva helyeselte a férje fejtegetéseit; Victor szó -nélkül csavarta meg a fejét. Bodouin úr kimerülten ejtette le a kezét, -madame Bodouin elkeseredve szorította össze az ajkát. Hallgattak. Victor -is hallgatott. Azután szedelőzködött, menni készült, félig megfordult és -már így, félig elfordulva mondta: - -– Nincs benne a szerződésben. - -Megindult. Ekkor Bodouin úr felugrott, hozzápattant, megfogta a barna -pamutkabátot, megráncigálta, visszafordította az egész embert és -kipirulva és izgatottan mondta neki: - -– Nincs benne. Hát csináljunk új szerződést. - -Victor megállott és komolyan és várakozóan nézett rá. - -– Fizetünk minden hónapban… – mondta izgatottan Bodouin úr, – fizetünk -még… mondjuk… - -– Öt frankot, – szólt közbe madame Bodouin. - -Victor ránézett, azután ránézett Bodouin úrra, azután csendesen -megcsavarta a fejét. - -– Öt frankot! – mondta izgatottan Bodouin úr. – Az egy évben hatvan -frank! - -A Victor csontos feje csendesen ingott jobbról balra. - -– Hát mit akar? – fakadt ki kétségbeesetten Bodouin úr. – Hát mit akar? - -– Hát mennyiért? – kérdezte madame Bodouin. - -– Tíz frankért, – válaszolta Victor megfontoltan. - -Némi alkudozás keletkezett, Bodouin úr sokalta a tíz frankot, – százhúsz -frank egy évben! – végül azonban megegyeztek. - -Victor még egyszer ismételte a megállapodást: - -– Minden hónapban kapok külön tíz frankot. - -Bodouin úr bólintott, madame Bodouin pedig hozzátette: - -– Mindaddig, amíg… - -Victor komolyan bólintott. Bodouin úr ekkor kezelt Victorral, bort -töltött neki egy pohárba, kocintottak, ittak, Victor tisztességtudóan -köszönt és széles, nagy parasztlépésekkel eltávozott. Bodouinék ragyogó -arccal néztek össze, nevettek örömükben és madame Bodouin jókedvűen -mondta: - -– Siess Marie-hoz, mondd meg neki. - -– Megyek már. Jó, hogy közbeszóltál. Én tíz frankon akartam kezdeni. - -– Akkor nem ment volna tizenötön alul. - -Bodouin úr jókedvűen csettintett a kezével és elment Marie-t értesíteni. - -Este – tíz órakor – amikor hazajöttem, még világosság volt a büróban. A -vacsorázó-asztalnál ott ült Bodouin úr, madame Bodouin és a kis -Lucienne. Szép egyetértésben, jókedvűen, egy boldog és megelégedett -családnak a nyugalmával. Az asztalon bor volt. Mikor a kulcsomat -levettem a szögről, behívtak. Igyam velük egy pohár bort. - -– Tizenkettőig, – mondta Bodouin úr, – mi nyitjuk ma a kaput. - -– Victort szabadságoltuk, – mondta madame Bodouin, – most feküdt le. - -Kissé megzavart a Lucienne jelenléte. Dadogtam: - -– És… és… minden… rendben… van? - -Bodouin úr felpattant, kiment az ajtón, elkanyarodott a lépcső felé és -egy perc mulva csillogó szemmel, jókedvűen jött vissza. - -– Ott voltam! – mondta lelkesen. – Minden rendben van már. - -Madame Bodouin mosolygott, örült, Lucienne is örült, én is örültem, -kocintottunk, ittunk. - -– Éljen az új pár! – kiáltotta Bodouin úr. - -– Éljen! – kiáltotta madame Bodouin. - -– Éljen! – kiáltotta Lucienne. - -– Éljen! – kiáltottam én. - -A kis lányt azután elküldtük aludni és mi többiek éjfélig vigadtunk. -Éjfélkor jött Victor, elfoglalta a helyét a büróban a diványon és -mindjárt meg is rántotta a zsinórt, hogy kaput nyisson valakinek. Mi -ekkor hazavonultunk. - -Másnap reggel pontosan hozta Marie a csokoládét. Csillogott a szeme, jó -kedve volt, nemsokára hallottam, hogyan zakatol a szomszéd szobában. -Dolgozott, mint egy gőzgép. Lementem. Bodouin úrnak is jó kedve volt. -Madame Bodouinnek is jó kedve volt. Lucienne-nek is jó kedve volt. Az -egész háznak jó kedve volt. - - - - -Kis lányok. - -A vacsorához egy ismeretlen nő jött a két gyerekkel. Olga, a kuzinom, -bemutatott neki. Mademoiselle Roche volt, az új francia kisasszony. -Vacsora után a kisasszony visszavonult a két gyerekkel; a kuzinom akkor -elmondta, hogy a francia kisasszony természetesen svájci, Lausanne-ból -való, félig bonne, félig nevelőnő, franciául elég jól beszél, -huszonkilencéves, és a gyerekek, úgy látszik, meg fogják szeretni. Roche -kisasszony azután hosszabb ideig nem érdekelt engem. Egyszer csak három -hónap mulva, mikor megint ebédre voltam híva hozzájuk, egy fél perccel a -kisasszony bejövetele előtt, a kuzinom gyorsan odasúgta nekem, hogy -figyeljem meg, hogyan néz Roche kisasszony ebéd alatt Gézára. Géza az ő -bátyja volt, harmincegyéves, hatalmas, szép legény. - -Vacsora alatt tehát figyeltem. Óvatosan és diszkréten, de figyeltem. -Roche kisasszony az előételnél egészen nyugodtan viselkedett. A -pecsenyénél forgólódni kezdett, a tálról felemelte a tekintetét, azután -gyorsan ismét lesütötte; a kompótnál féloldalra hajtotta a fejét és -odafordult Gézához; a tésztától a fekete kávéig azután egyebet sem tett, -mint hogy epedő, sóvárgó, vágyódó, sürgető, könyörgő, olvadékony és -tüzes pillantásokat vetett Gézára. Nyilván azt hitte, hogy senki sem -veszi észre ezeket az epedő szerelmi vallomásokat; nyilván azt hitte, -hogy a kis manővere, amellyel egészen a kompótig a közömböst játszotta, -elterelte a többiek figyelmét arról, ami a kompót után jött. Forgatta -tehát a szemeit; a nyakát csavargatta, mint egy bugó galamb; a száját -ábrándosan lefelé húzta, a szemöldökét felemelte, a felső teste megnyult -és megcsavarodott, az egész arca úszott az olvatag szerelemben. -Nevetséges volt és szomoru: egy siralmas, szerelmes, ábrándos tehén. - -Vacsora után kitört a nevetés, amelyet eddig mindenki visszatartott. -Valaki gratulált Gézának a sikeréhez. Géza bosszankodva hárította el a -gratulációt és mérgesen mondta a testvérének: - -– Igazán utálatos már ez az egész dolog. Megkímélhetnél tőle. Miért nem -küldöd el ezt az ostoba nőszemélyt? - -– Hallod, kérlek, – válaszolta Olga, – csak nem küldhettek el valakit -azért, mert szerelemre gyulladt. Ha egyébként meg vagyok vele elégedve. - -Géza dühösen riposztozott: - -– Ha pedig azt hiszed, hogy ez a vonagló szerelem nagyon épületes -látvány a lányaidnak, hát tévedsz. - -Olga legyintett egyet: - -– A gyerekek, – mondta nyugodtan, – észre sem veszik az egészet. - -Többet azután nem beszéltünk a dologról. - -Két hét mulva egy délután felmentem Olgáékhoz. Senki sem volt otthon, -csak a két gyerek, a két kis lány: Lili és Marianne. Cukrot hoztam -nekik, ujjongtak, beültem a szobájukba és beszélgettünk. - -– Hát a kisasszony mit csinál? – kérdeztem a beszélgetés során. - -A Lili okos, merész, mozgékony fejecskéje egyszerre odafordult -Marianne-hoz, a két lány egy másodpercig összenéz, Lili mosolyogni kezd -és hirtelen elfordítja a fejét, Marianne a szája elé kapja a kezét, a -két lány egy darabig el tudja nyomni a nevetést, azután mindkettőjük -száján csengő, hangos, kislánykacagás bugyborékol ki, Marianne nyitva -tartja a száját és úgy kacag, Lili lefekszik a diványra nevetni. - -– Mit nevettek? - -Nem akarják megmondani. Cukrot igérek nekik. Haboznak. Lilinek van egy -feltétele: - -– Add becsületszavadat, hogy senkinek sem mondod el. - -Becsületszavamat adom. Lili odahúzódik hozzám és folytonosan kacagva és -a Marianne kacagásától kísérve elmondja: - -– A kisasszony szerelmes Géza bácsiba… A mama albumából ellopta a képét -és ha lefekszik, magával viszi az ágyba… Mi úgy teszünk, mintha -aludnánk… De nem alszunk… Akkor ő sóhajtozik: oh amour, amour, oh mon -amour!… Mi a paplan alá bújunk, úgy nevetünk… Ha Géza bácsi itt van, -kilopózik az előszobába és szorongatja a kabátját… Egy zsebkendőt is -lopott már tőle… Néha a szívére szorítja a kezét és kiszalad… Mi utána -lopózunk… Hallgatózunk az ajtó előtt… Ő meg sóhajtozik és nyög bent: -Géza, Géza, mon amour! - -A Lili csengő gyerekhangja egy hisztérikus nyögést utánzott. Elhülve -bámultam rájuk. A két lány hempergett a nevetéstől. Nemsokára azután -elbúcsúztam tőlük. Lelkemre kötötték a cukrot és a titoktartást. -Megigértem mind a kettőt. Kissé meg voltam zavarodva. Ezek a kis lányok! -Lili tizenegyéves, Marianne tíz lesz. - -Két hét mulva azt mondtam Olgának: - -– Nincs-e mégis Gézának igaza? Roche kisasszony talán mégsem a -gyerekeknek való társaság. - -Olga nyugodtan és felsőbbségesen válaszolt: - -– Gézának most már nincs oka panaszra. A kisasszony nem imádja többé. De -ha még mindig üldözné is a szerelmével, az én két lányomnak az se -ártana. Ezek olyan ártatlan, naiv és tiszta teremtések még, hogy az -ilyesmit meg sem látják. Nincs szemük, nincsenek fogalmaik az ilyen -dolgok számára. - -Válaszolni akartam, de Olga felemelte a kezét és kissé sértődötten -mondta: - -– Ezek olyan lányok lesznek és olyan asszonyok lesznek, mint én. - -Nem akartam bosszantani és nem szóltam többet. Később vendégek is jöttek -és azokkal beszélgettünk. Beszélgetés közben egyszerre csak ránéztem -Olgára. Amint felemelte a szemöldökét és a két ajka mosolyogva nyilt -szét, nagyon hasonlított a lányára, Lilire. És nagyon hasonlított a maga -gyerekkori képére. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt, amikor egész nap velem -játszott. Egy csomó emlékezés rebbent fel a fejemben, egy csomó nyüzsgő -emlékezés: játékok, bujkálások, suttogások, egy okos, merész, mozgékony -fejecske, a tízéves Olga. Ez az asszony – mondtam ebben a percben -magamban – a világ legtisztább asszonya. De elfelejtette, milyen volt -lánykorában, kislánykorában. Ezt minden asszony elfelejti. - -Nem volt okom rá, hogy a dologról beszéljek. Nem is beszéltünk róla. A -Roche kisasszony szerelmi ügyei három hónapig nem foglalkoztatták azután -a családot. Három hónap mulva azonban egy napon izgatott beszélgetésben -találtam Olgát a férjével. - -– Mi a baj? – kérdeztem. - -– A kisasszony… - -– Mi baj van a kisasszonnyal? - -– Ez a szerencsétlen teremtés megbarátkozott egy fiatalemberrel itt a -házban. Azt hiszem, valami szabó. Gézát hiába ostromolta, hát -meghallgatta ennek az ostromát. Felszökdösött hozzá a harmadik emeletre. -Most gyereke lesz. Már nem tagadhatta le. Már negyedik hónapja… El -akartam küldeni. Térdre borult előttem. Hogy ne dobjam ki. Ő így nem -talál helyet. Pénze sincs, mind odaadta a szabólegénynek. Ha kidobom, -egyenesen a Dunának megy. Hadd maradjon itt még két-három hónapig, amíg -valami pénzt gyüjt. - -Ekkor jött Géza. Neki is elmondták a dolgot. - -– Szegény állat! – mondta Géza. – Hát engedjétek meg neki, hadd maradjon -itt még három hónapig. - -– De a gyerekek! – mondta Olga. - -– A gyerekek!… Hisz azok észre sem vesznek az egészből semmit. Azok nem -is látják ezt. - -– Ez igaz, – mondta Olga. - -Megint szerettem volna szólni valamit, ekkorra azonban olyan általános -lett a szánakozás és magam is olyan szomorúnak éreztem a kisasszony -sorsát, hogy hallgattam. - -A kisasszony megmaradt. Két hónap mulva elmentek nyaralni. Egy hónap -mulva én is lementem hozzájuk pár hétre a Balaton mellé. Ekkor -viszontláttam a kisasszonyt. Petyhüdt, szőke feje még elmállottabb, -elnyűttebb, szivacsosabb volt, mint azelőtt. A járása is ingadozóvá -lett. Szegény kisasszony nehezen viselte az anyaságot. - -A többiek mind jól érezték magukat, a nagy, szép nyaralóban kényelmes és -vidám élet volt, a két lány futkározott és hancurozott a kertben és -harsogó örömmel fürdött a Balatonban. A kisasszony nem ment velük. Leült -egy székbe a verandán vagy a parton és onnan nézte őket. - -Egy napon a verandán ültem és olvastam. A veranda előtt egy karosszékben -ült a kisasszony és nézte a két lányt, akik gyümölcsöt szedtek a -kertben. Lent egyszerre megindult Lili. Elkezdett fölfelé szaladni. A -karcsu lábai acélosan röpítették fölfelé, egyre gyorsabban száguldott; a -kisasszony aggodalmasan kiáltotta neki: „plus lentement, plus -lentement!“, Lili azonban röpült egyenesen a kisasszonyhoz, mikor odaért -hozzá, akkor kitárta a karjait és felugrott az ölébe. Az erős, fiatal -test suhanva és csattanva zökkent le a kisasszony ölébe, a kisasszony -szegény teste roppant egyet, a kisasszony felnyögött, összegörnyedt és -könnyek jöttek a szemébe. Letolta a kis lányt az öléből és behunyt -szemekkel, fájdalomtól eltorzult arccal és félig ájultan hajtotta hátra -a fejét. - -Lili csillogó szemmel nézett rá, egy körtét húzott ki a köténye zsebéből -és letette az ölébe. - -– Ezt hoztam, – mondta. - -A kisasszony nem tudott válaszolni. Lili letette a körtét az ölébe, -megrázta a fejét, megfordult és elporzott. Egy félperc mulva lent volt -Marianne-nál, átkarolta és elvitte magával a kert végébe. A kisasszony -lasankint magához tért, sóhajtott egyet és szomorúan nézett le a kertbe. - -Másnap a két kis lány a verandán pepecselt valami festékdobozzal. A -kisasszony nézte őket. Lili odament hozzá, hogy megmutasson neki egy -szépen festett virágot. A kisasszony a kezébe vette a füzetet. Lili -ekkor hirtelen az ölébe ült és hátravetette magát. A kisasszony az -ajkába harapott és letolta a kis lányt. - -– Nem szabad olyan vadnak lenni, Lili, – mondta. – Ne vesd úgy magad -mindig. - -– Miért? – kérdezte a kis lány tágranyilt, ártatlan szemekkel. - -– Mert megüthetsz valakit. - -– Mama nem bánja, ha az ölébe ülök. - -A kisasszony visszaküldte Lilit festeni. - -Másnap megjött Géza. Hozott egy érdekes hírt. Olga a hírt a két kis -lánnyal is közölte. - -– Gyerekek, – mondta, – Ila néninek kis lányt hozott a gólya. - -A két kis pofácska kiragyogott. - -– Igazán? – mondta Marianne. – Milyen hercig lesz!… És Ila néni fekszik? - -– És hol csípte meg Ila nénit a gólya? – kérdezte Lili kiváncsian. - -Az anyjuk elnézően mosolygott. - -– A vállán, – mondta, – azért kell feküdnie… - -Azután elment. A két lány is lefelé indult a kertbe. Háttal voltak -felém, de erősen figyeltem őket, láttam, amint Marianne meglöki a -könyökével Lilit és láttam az út egy fordulójánál, amint a Lili naiv -pofácskája elmosolyodva fordul Marianne felé. - -Másnap azt mondtam az anyjuknak, hogy a kisasszonyt jó volna talán mégis -elküldeni. Adjon neki inkább valami pénzt. - -– Ugyan hagyd szegényt, – mondta Olga. – Olyan kényelmet nem vásárolhat -szegény magának, mint amilyenben itt van része. - -Mikor mondtam, hogy a kis lányok miatt kellene talán elküldeni, akkor -nagy elcsodálkozás jött: - -– A kis lányok miatt? Hová gondolsz? Hiszen azoknak fogalmuk sincs az -ilyesmiről. Hallottad, mit kérdezett Lili Iláról? Hogy hol csípte meg a -gólya!… Ő még azt hiszi, azért kell feküdni. - -Próbáltam meggyőzni, de nem lehetett. Szinte sértődötten tiltakozott a -hallatlan feltevéseim ellen. Talán romlottaknak tartom a lányait?… Nem, -de emlékezzék a saját gyermekkorára. Semmi ilyenre nem emlékszik. - -Ingerült volt. Az asszonyok mindig ingerültek, ha valaki meg akarja -nekik mutatni, hogy milyenek. Abbahagytam a dolgot. - -A kisasszony tovább is ült a karosszékben és nézte a két gyereket. Lili -fel-felszáguldott, mint egy forgószél és az ölébe hajította magát; csupa -szeretetből és fiatalos szeleskedésből úgy odavetette magát rá, hogy -csakúgy nyekkent. A szegény kisasszony állandó védelmi állásban volt, -állandó harcot folytatott a Lili gyöngédségei ellen; Lili azonban mindig -talált egy ravasz módot arra, hogy a nyakába repüljön. - -Igy telt el két hét. Két hét mulva egy napon a kisasszony, aki -éjszakánkint nem tudott aludni, elszunnyadt a karosszékben. Csendesen és -fáradtan aludt. A kertből egyszerre suhogva közeledett Lili. Végigrepült -az egész hosszu kavicsos uton, lábujjhegyen felszáguldott a lépcsőn, ott -volt a kisasszony előtt. A kisasszony ebben a percben felébredt. -Meglátta a veszedelmet, rémülten sikoltott egyet, védekező mozdulattal -előre nyujtotta a karjait, de ekkor már késő volt. A kis lány egy hosszú -ugrással, suhanva pattant fel az ölébe, lezökkent, megült, azután -odasímult hozzá: - -– Feljöttem egy percre hozzád, – mondta kedveskedve. - -A kisasszony azonban nem tudott válaszolni. A szeme felfordult, a feje -hátrahanyatlott, egy fájdalmasat nyögött, azután csendes, elnyujtott, -kínos jajgatásba fogott. - -Felugrottam. Ekkor már Lili is a földön volt és rémülten bámult a -kisasszonyra. Odarohantam. A kisasszony félig ájultan feküdt a -karosszékben, a teste vonaglott; ez a vonaglás – gondoltam – -félreismerhetetlen. - -A kertben láttam Gézát. Lekiáltottam neki. A kisasszonyt karosszékestől -felvittük a szobájába. Én behívtam hozzá Olgát, Géza elszaladt orvosért. -Olga ágyba fektette a kisasszonyt; ekkor kimentem; az ajtóban már -találkoztam is az orvossal, akit Géza az utcán talált és felkisért. - -– Hogy történt ez? – kérdezte Géza. - -Elmondtam neki. - -– De csak nem hiszed, – mondta ő, – hogy Lili szándékosan csinálta? - -Fel voltam ingerülve, bosszantott az egész fájó és siralmas eset, -ránéztem, nem válaszoltam semmit. - -– Gyere csak, – mondtam azután neki. - -Lementünk a ház elé. Ott volt Lili. Feléje mentünk. Rémült arccal várt -ránk. Megfogtam a kezét. - -– Lili, – mondtam, – gyere be a Géza bácsi szobájába. - -A rémült kis arca egészen elfehéredett. A keze reszketett a kezemben. -Beértünk a szobába. - -– Lili, – mondtam fenyegető hangon, – tudod, mit csináltál? - -– Nem, – válaszolta remegő szájjal. - -– A kisasszony talán meg is hal! – kiáltottam rá. - -Sírni kezdett. Ráordítottam: - -– Akkor te ölted meg! - -– Nem! Nem! – tiltakozott zokogva. - -Megfogtam a kezét, a szemébe néztem és szándékos kegyetlenséggel, hogy a -kínzással vallomást csikarjak ki belőle, belekiáltottam az arcába: - -– Te ölted meg! Meg akartad ölni! Különben miért ugráltál volna az -ölébe? - -A kis lány fölemelte a fejét, a sugárzó pofácskáját könnyek szántották -végig, az édes, ragyogó szeme ijedten bámult rám, azután gyorsan, -meggondolatlanul, panaszkodva és védekezve sírta el: - -– Én nem akartam megölni… Én csak azt akartam tudni, fáj-e neki… mert -Marianne nem hitte… én tudni akartam, hogy fáj-e neki?… mert Marianne -nem hitte, hogy kis babája lesz… - - - - -Hanna grófnő. - -Szeretem a pincéreket. A földi jólétünk egy nagy része tőlük függ és ők -olyan jók, kedvesek, tapintatosak tudnak hozzánk, elkényeztetett -kávéházi és vendéglői állatokhoz lenni. És én még nem láttam pincért, -aki rossz ember lett volna. Ők mindent megértenek és mindent -megbocsátanak. Az emberismeret elnézőkké teszi őket a mások gyöngéi -iránt. És istenem, mennyi emberismeretre tesznek szert néhány esztendő -alatt. Szeretem a pincéreket. - -Igy történt, hogy egy nyári éjszakán, mikor a szigeti kávéház terraszán -egyedül szivarozgattam, Jani, az elegáns, nagy, szőke Jani – látván, -hogy semmi egyebet nem csinálok, csak éppen szivarozom – odatámaszkodott -az asztalom mellett a falhoz és elbeszélte nekem a következő históriát. - -* - -– Ez hat évvel ezelőtt volt, doktor úr. Akkor szobapincér voltam a -Centrál-hotelben, vakmerő fickó voltam, nem féltem az ördögtől sem és -bolondultam az asszonyokért. - -Szeptember elején egy szép asszony jött meg hozzánk a kolozsvári -vonattal. Két szobát nyittatott az első emeleten, egy hálószobát meg egy -szalont. Szép asszony volt, barnabőrü, feketehaju, tüzes; nagyon -tetszett nekem. Az igazgató kisérte fel az első emeletre és méltóságos -asszonynak szólította. A vendégkönyvben megnéztem: grófné volt -Biharmegyéből. Jól szolgáltam ki, sokat forgolódtam körülötte. Tetszett -nekem, de ebből neki nem volt szabad semmit se észrevennie. - -Másfélórával azután, hogy megérkezett, csengetett. Bementem hozzá. -Pongyola volt rajta, ki volt vágva a nyaka, nagyon jól állt neki. Mikor -beléptem, az íróasztalnál ült és meg se fordult. Csak hátraszólt: - -– Egy hordárt. - -Felhívtam egy hordárt a szálloda elől, akit ő elküldött valahová. Akkor -azután semmi se történt. Ott volt nálunk a hotelben négy napig, azután -elutazott. Jó borravalót kaptam tőle. De elment, és bizony hiába -tetszett ő nekem. - -Októberben a kolozsvári vonattal egyszer csak megint megérkezik. Megint -kinyittatja a két szobáját, megint hordárt akar, a hordárt megint -elküldi. De másnap reggel csenget nekem; tudom minek: a reggelijét -akarja; viszem a reggelijét, kopogok: szabad; bemegyek, hát még nincs -felöltözködve. Alsószoknya van rajta és ing… Megállok az ajtóban, erre -nyugodtan azt mondja, hogy tegyem csak az asztalra a tálcát. Ugy vett, -mintha én nem is volnék férfi. De bennem akkor már amúgy is főtt-forrott -minden, láttam a karját, a nyakát, a mellét… Meg még semmibe is vesz? No -hát majd meglássuk! - -Mikor kimegyek, ráütök arra a buta fejemre és azt mondom: ha ez idejár -Budapestre, annak biztosan megvan a maga oka; és hová küldözgeti ez azt -a hordárt? Előveszem a hordárt. Ő azt mondja, egy táviratot vitt a -postára… Táviratot? Hová? – Hogy ő nem emlékszik rá. – Törje csak a -fejét. – Hát azt mondja: Nyiregyházára szólt. – De kinek? – Azt már nem -tudja. - -Hát Nyiregyházára. Mit táviratoz ez Nyiregyházára? Nekiesek a -vendéglisztánknak. Van Nyiregyházáról egy malomigazgató. Öreg. Ennek -semmi köze se lehet hozzá. Egyszerre csak, mikor a portással -beszélgetek, jön egy magas, elegáns fiatalember. Szobát kér. - -– Jó napot, főhadnagy úr, – mondja neki a portás. - -Felmegy. Mért főhadnagy ez, kérdezem a portástól. – Mert főhadnagy, -mondja ő, csak itt civilbe öltözik. Huszárfőhadnagy Nyiregyházán. - -Huszárfőhadnagy Nyiregyházán? Ugy? Megkeresem a mult hónapi -vendéglistát. Ott van a főhadnagy. Negyedikén érkezett a grófné, -ötödikén a főhadnagy. Hát így vagyunk? Persze ebben a nagy hotelben, az -ötszáz vendég között könnyü elbujni. De én előlem nem könnyü. - -Hanem hát nem sokat értem a nagy fölfedezésemmel. Lesbe állottam a -folyosón, láttam, hogy tizenkét óra tájban a főhadnagy óvatosan lejön az -első emeletre és besurran a grófnőhöz, ezt leshettem három éjszaka, de -mit értem vele? Negyednapra elutazott a grófné, és ötödnapra elutazott a -főhadnagy. - -November végén újra jött a grófné. Másnap megérkezett a főhadnagy. -Éjszakánkint megint lesbe álltam. Égett a fejem és csurgott a nyálam, és -ők negyednapra megint elutaztak. Ugyanez történt decemberben, januárban, -februárban, márciusban… Én már félig őrült voltam. A grófné szerette a -kiszolgálásomat, mikor megjött, rám mosolygott, jókedvü volt, -beszélgetett velem, megkérdezte, hogy vagyok, ha valamire szüksége volt, -becsengetett olyankor is, mikor ágyban feküdt, én meg majd megőrültem -miatta. Mikor ott lakott nálunk és én tudtam, hogy éjszakánkint nála van -a főhadnagy, akkor az öklömet harapdáltam, a fejemet ütöttem, bőgve -sírtam, ha magam voltam. - -Azóta sok mindent láttam és sok mindent tanultam. Megismertem az -asszonyokat; tudom, hogy mit éreznek, mikor egyedül maradnak egy -hotelszobában. Voltam azóta szobapincér egy női fürdőn is, ahol csupa -asszony lakott a hotelben: többet tanultam ott két hónap alatt, mint -azelőtt tíz esztendő alatt. Most hamarább is tudnék egy asszonnyal -elbánni, mint akkor, amikor egy éhes, fiatal agár voltam. De azóta se -láttam olyan szép, olyan irtózatosan kívánatos asszonyt, mint a grófné. - -Hanna grófnőnek hítták. Sok látogatója volt, sokat járt bevásárolni és -éjszakánkint a főhadnagy járt hozzá. Én csak kínlódtam, kínlódtam… -Kigondoltam magamban, milyen lehet az élete. Hallottam, hogy öreg ember -a férje. Nyolc évvel ezelőtt ment hozzá; most huszonkilencéves. Öreg -ember meg tüzes, fiatal asszony: sokat kínlódhatott mellette a grófné. -Végre megismerkedhetett a főhadnaggyal, a férje talán nem is tud erről -az ismeretségről, ők gyorsan megértették egymást és itt találkoznak -azóta minden hónapban. A grófné azt hazudja a köszvényes, öreg férjének, -hogy bevásárolni, ruhát rendelni, szinházat nézni jön fel. Az öreg ezt -megengedi, mert három-négy naptól nem félti az asszonyt. Nem is -gondolja, hogy a grófné már régen tisztába jött a szeretőjével. Itt a -Centrál-hotelben, az ötszáz vendég között senki sem veszi őket észre. A -grófné otthon alig várja, hogy megint elszabaduljon; liheg, mikor a -gyorsvonat felszalad vele; küldi a táviratot; és három nap mulva -lecsillapodva, megnyugodva megy megint haza. Igy kényelmes és biztos ez -a dolog. Nincs semmi veszedelmes levelezés, nincs semmi veszedelmes -találkozás. - -Ezt kigondoltam, de mit értem vele? Kínlódtam és elepekedtem. Rabolni -tudtam volna érte, gyilkolni tudtam volna érte, de hát mit használt ez? - -Május huszadikán – jól emlékszem a napjára – megjött a grófné. Március -óta nem volt nálunk. Egész áprilisban és május első felében otthon -éhezett. Az öreg ura talán gyanut fogott és megsokalta a pesti utazást. -Mikor megjött, csupa láz volt. Ugy éreztem, hogy a sötétkék utazóruháján -át látom tüzelni a testét. Ideges volt, gyorsan mozgott, a szobában -ledobálta a kalapját és a kabátját. - -– Hordárt! – kiáltotta nekem. – Gyorsan egy hordárt. - -Egy percre megálltam és rábámultam. - -– Siess Jani fiam, – mondta. – Most jó sokáig nem jövök hozzátok. -Nyaralni megyek, nem jövök Budapestre. - -Kimentem és majd elbődültem fájdalmamban. Most egész nyáron nem látom… -És ahogy a lépcsőn lementem és ahogy majdnem bőgtem bánatomban, -egyszerre világosság gyult a fejemben. Egyszerre tisztában voltam vele, -hogy mit kell csinálnom. - -Lementem az utcára; ott állott a hotel előtt a mi rendes hordárunk. -Kikerültem, nem őt hívtam fel. Átszaladtam az ötödik utcába, onnan -hívtam egy vadidegen hordárt. Felvittem a grófnéhoz. Az már toporzékolt -a türelmetlenségtől. Átadta a hordárnak a táviratot: - -– Siessen vele, – mondta, – a legközelebbi postahivatalba. - -A hordár elkocogott. Én utána, mindenütt a nyomában, egészen a -postahivatalig. Mikor be akar menni, odaugrok hozzá és megfogom. - -– Jó, hogy utolérem, – mondom neki. – A táviratot már nem kell feladni. - -– Nem? – kérdezi ő. - -– Nem hát, már megjött az, akinek szólt. Adja csak ide. - -A kezébe nyomtam egy forintot, átadta a táviratot és én galoppoztam -vissza a hotelbe. - -Elolvastam a táviratot. A főhadnagynak szólt Nyiregyházára. Egy szó volt -az egész, akkor nem értettem, de azóta tanultam franciául; ez volt: -_arrivée_. Ezt akkor lefordíttattam magamnak. Hogy megérkezett. Jól van, -mondtam, most az egyszer a főhadnagy úr erről nem fog értesülni. Fogtam -a táviratot, apró darabokra széttéptem és beleeresztettem a szélbe a -Duna felé. - -Figyeltem a grófnét. Ideges volt, fel-alá járt a szobájában, nem birta -ki sokáig; elment sétálni; hazarohant. Este egy fejfájásport hozatott -velem, mert nem tudott aludni. Jól van, mondtam, jól van, így van ez -nagyon jól. - -Másnap reggel már hét órakor talpon volt. Hozatta a reggelijét és rám -kiáltott mérgében, mert nem arra az asztalra tettem, amelyikre ő -gondolta. Jól van, mondtam, türelmetlen vagy, így van ez jól. - -Kilenc órakor lement a portáshoz. Nézte a vendég-lisztát. A főhadnagyot -keresi: gondoltam. Feljött a szobájába. Becsengetett. - -– Jani, – mondta nekem, – nézd meg, kik érkeztek meg a kilencórás -gyorsvonattal. - -Lementem, feljöttem, jelentettem: - -– Egy szolgabíró Debrecenből és egy földbirtokos Nyir-Adonyból. - -Nagyot sóhajtott és kikergetett. Délután öt órakor újra megnézte a -vendég-lisztát. Azután az esti tízórás vonatot várta. Tombolt -türelmetlenségében. Ujra leküldött: nézzem meg, kik jöttek. Jelentettem; -a főhadnagy persze nem volt közöttük. Sírva fakadt. Kikergetett. Öt perc -mulva csengetett. - -– Küldd el ezt a táviratot azonnal! – kiáltott rám. - -Átadta a táviratot. Most már annyira volt, hogy nem is vigyázott. - -– Igenis, méltóságos asszony, – mondtam. - -Kimentem a távirattal. Elolvastam. A főhadnagynak szólt. Ez volt benne: -_je vous attends_. Lefordíttattam a Kairó-kávéház főpincérével, aki tud -franciául. Hogy várja: azt jelenti. No jó, mondtam, csak várja. Most -ugyan hiába fogja várni. Megint széttéptem a táviratot apró darabokra és -elküldtem a Dunába. - -Éjszaka kétszer becsengetett a grófné. Egyszer fejfájás-port kért, -másodszor teát hozatott. Mikor bementem hozzá, láttam, hogy hideg -borogatás van a homlokán… Nem tud aludni… Láza van… Igy van ez jól. - -Reggel lehajszolt a vendég-listát megnézni. Nem kelt fel; beteg, azt -mondta. Délután újra kergetett: nézzem meg, kik jöttek. Hánykolódott az -ágyában és sírt. Este új távirat ment: - -_Jes suis désesperée. Qu’avez’vous?_ - -A Kairóban lefordították. Hogy kétségbe van esve. És mi baja van a -főhadnagynak. – A távirat a Dunába ment. - -Éjjel nem aludt. Reggelre fehér volt az arca, kék karikák a szeme körül, -a szeme bágyadt és lázas. Most már nem toporzékolt. - -– Jani fiam, – mondta halkan, – nézd meg, kik jöttek meg a -kilencórással. - -Megnéztem. Jelentettem. A diványon feküdt és kétségbeesetten fordult be -a fal felé. Egy szót se szólt hozzám. Én ott álltam, néztem egy ideig a -nyakát. Azután kimentem. - -Negyedóra mulva becsengetett. Megint távirat: - -– _Demain je pars_. - -A Kairóban lefordították: hogy holnap elutazik. No, mondtam erre -magamban, akkor itt az én időm. - -A grófné déltájban felöltözködött, elment bevásárolni, enélkül nyilván -nem volt szabad hazamennie. Fáradtan és bágyadtan járt, szomorúan jött -haza. Délután megnézette, kik jöttek az ötórás vonattal. Azután: kik a -tizessel. Egész délután ült egy karosszékben és szomorúan nézett maga -elé. Mikor jelentettem a tízórás eredményt, akkor ott maradt ülve a -karosszékben. - -Kimentem. Teát hoztam, magam készítettem, sok rumot tettem beléje. - -– A méltóságos grófné kicsit bágyadtnak látszik, – mondtam, – a tea jót -fog tenni. - -– Köszönöm, Jani fiam, – mondta szomorúan. - -Lassan megitta a teát. Én ott álltam előtte. - -– A méltóságos grófnénak, – mondtam, – legjobb volna lefeküdnie. Nagyon -fáradtnak látszik. - -– Igen, Jani fiam. - -Odamentem az ágyához, meggyujtottam a villamos lámpát, felhúztam a -paplant. - -– Lemegyek, – mondtam, – megnézem, nem jött-e távirat a méltóságos -grófnénak. - -– Menj le, Jani fiam. - -Kimentem. Kint maradtam vagy tíz percig. Mire benéztem, már ágyban volt. - -– Van valami? - -– Nincs semmi. - -Elhúzta a száját, úgy látszott, hogy mindjárt sírva fakad. Én ott álltam -előtte. Nem szólt semmit. Csak álltam. - -– Nem parancsol semmit a méltóságos asszony? – kérdeztem. - -– Semmit. Elmehetsz. - -Ekkor meg majdnem én fakadtam sírva. Ha most elmegyek: akkor nem lesz -semmi. - -– A méltóságos grófné, – mondtam, – nem tud aludni… - -– Bizony nem. - -– A méltóságos grófné, – mondtam, – unatkozik. Jó volna talán valami -olvasmány. - -Vonogatta a vállát. - -– Talán az esti lapok? – kérdeztem. - -– Az nem! – mondta idegesen. – Inkább hozzál valami könyvet. - -– Igenis. - -Kimentem. Vágtattam a szobám felé. Üvölteni tudtam volna örömömben. Most -már biztos voltam a dolgomban. Volt nekem két könyvem: a Casanova élete -meg a Faublas lovag kalandjai. Azóta megtanultam, hogy van ennél -hathatósabb könyv is. Hogy vannak képek… haj milyen képek. Akkor csak -ezt ismertem. De ez a kettő is biztosan hatott. Ha egy nő vonakodott, -csak azt adtam oda neki. És az enyém volt. Ez biztosan hatott. Hatott a -háziasszonyomra, aki egy vasutas felesége volt; hatott egy kis lányra, -aki elárusító volt a Belvárosban; hatott egy énekesnőre, aki a Francia -Mulatóban énekelt. - -Rohantam vissza a grófnéhoz. - -– Ezt a két könyvet találtam, méltóságos asszony. - -Intett, hogy tegyem oda az éjjeli szekrényére. Azután intett, hogy -mehetek. - -Kimentem. Az ajtaja előtt hallgatóztam. Hallottam, hogy forgolódik. -Azután hallottam, hogy az éjjeli szekrényén csörögnek az ékszerei: most -nyúl a könyvekért. - -Eltelt egy negyedóra, egy félóra. Hallottam, hogy néha sóhajt. Nem -birtam tovább. Bementem hozzá. - -– A méltóságos grófné csengetett? - -Nem válaszolt. A könyvet a kezében tartotta, félig lerugta a paplant -magáról. Rámnézett. Olyan volt a szeme, mint a részeg emberé. Nem szólt. - -– A méltóságos grófné csengetett? - -– Nem. - -A szeme olyan volt, mint a részeg emberé. Az arca piros volt. A haja -szétesett. Közelebb léptem. Dadogtam: - -– A… méltóságos… grófné… nem… parancsol valamit? - -Nem szólt. Csak nézett rám. Közelebb mentem. Megfogtam a karját. -Engedte. - -És soha én olyan őrült és olyan boldog nem voltam, doktor úr és soha én -olyan eszeveszett és olyan boldog nem leszek, mint azon az éjszakán. - -* - -… Én már a harmadik szivart szíttam, mialatt Jani beszélt. Szép meleg -nyári éjszaka volt. Jani nézett bele a levegőbe, a Duna felé. Nézte az -emlékezéseit. - -Magunk voltunk a terraszon. De messziről hangok hallatszottak. Sürgettem -a befejezést. - -– És? És azután, Jani? - -Jani sietve elmondta a végét: - -– Másnap elutazott. Soha hozzánk vissza nem jött. Olvastam az ujságban, -hogy tavaly meghalt a férje. Négy hete férjhez ment a főhadnagyhoz. Itt -laknak a szigeten. Mindennap én szolgálom ki. Ugy tesz, mintha nem -ismerne meg. - -A terrasz kezdett népesedni, azután egészen megtelt. Két asztal volt -csak üresen, közel hozzám. A terrasz lépcsőjén egy magas huszárkapitány -jelent meg. Körülnézett, rámutatott az egyik asztalra és visszaszólt: - -– Ide jőjjön, Hanna. Itt van asztal. - -Egy szikrázóan szép, barna asszony jött fel a terraszra. Leültek a -szomszéd asztalhoz. A kapitány valami jeges, szeszes italt hozatott. Az -asszony ránézett a korrekt alázatossággal meggörbült Janira és nyugodtan -mondta az arcába és a pillája se rezdült meg: - -– Nekem grenadinet hozzon. - -Jani elsietett a grenadinért. - - - - -A Tassy anyja. - -A fiatal Tassy évközben lépett be az iskolába. Előbb Miskolcon járt a -hatodikba, januárban feljött Budapestre és itt folytatta az osztályt. -Halvány, barna fiu volt, nagy, szomoru, szürke szemekkel és kék erekkel -a homlokán, keveset beszélt, senkivel sem barátkozott, ült a helyén, -nézett maga elé és hallgatott. A hatodik osztály gyanakodva és gyorsan -feltámadó antipátiával fogadta a vendéget, de Tassy annyira hallgatott, -annyira nem volt senkinek útjában, annyira nem foglalkoztatott senkit -semmiféle módon, hogy az első kedvetlenség hamarosan elmult és teljes -közömbösséggé vált. Egyszerűen senki sem törődött vele. - -A szomszédja Pál Miklós volt, egy feketehaju, csillogó szemü, erős, -magas, délceg fiu. Pál se törődött vele. Egy napon azonban nagy nyomozás -volt az osztályban. A hittantanárt gyűlölte az egész osztály és az órája -alatt valaki elsütött egy hangosat dördülő petárdát. A hittantanár -megrémült, kiszaladt az osztályból; másnap az igazgatóval együtt jött be -és nagy nyomozás indult meg a merénylő után. Mindenki tudta, ki volt a -bűnös, de bizonyos volt, hogy senki sem fogja elárulni. Az igazgató már -benn volt, mikor egyik fiu ránézett Tassyra és ijedten súgta a -szomszédjának: - -– Te, ettől kitelik, hogy árulkodik. - -Ezt a feltevést gyorsan tovább súgták Pál Miklósig és Pál Miklós egy -villámgyors szembeszéd után, amelyet a barátaival folytatott, odahajolt -Tassyhoz és nagyon halkan, a fogai között, anélkül, hogy a szája mozdult -volna, a fülébe súgta: - -– Ha árulkodol, agyonverlek. - -Tassy ránézett, válaszolni akart, de jött az igazgató és erre -elhallgatott. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Az osztály -gyönyörü összetanultsággal hazudott, az igazgató dühösen kirohant és azt -igérte, hogy az egy bűnösért most már mindenki bűnhődni fog; az osztály -összemosolygott és mikor az igazgató már messze lehetett, nagy -örömzsivaj tört ki. Az örömzsivajban Tassy odament Pál elé. - -– Én akkor sem árulkodtam volna, ha nem fenyegetsz, – mondta neki -halkan. – De figyelmeztetlek rá, hogy egy cseppet se félek tőled. - -Pál meglepetve nézett rá; először zavarban volt és nem tudott mit -mondani, azután megvonogatta a vállát. - -– Azt jól tetted, – mondta, – hogy nem szóltál, de azt rosszul teszed, -ha nem félsz tőlem. Én el tudlak verni. - -– Igaz, – kiáltotta valaki, – Pál a legerősebb az osztályban. - -– Én nem félek, – mondta Tassy. - -Odaállott Pál elé, Pál lenézően, félig játékból, kicsinylő és -leereszkedő arccal megfogta a karjait, farkasszemet néztek, azután -szótlanul elkezdtek birkózni. A katedra előtt birkóztak, a fiúk a -padokra álltak és a katedrára gyültek, hogy lássák őket. Pál azt hitte, -csak át kell karolnia a vékony Tassyt és a földhöz vágja, hogy csak úgy -ropog. Tassy azonban elkeseredetten, makacsul, dühösen védekezett, -hajlékony volt, szívós és ügyes és eltelt öt perc, a dobogásuk nagy -porfelhőt vert már fel és Tassy még mindig nem volt a földön. Pál ekkor -összeszedte minden erejét; magasra emelte Tassyt, letette egy padra; -azután újra fölemelte és most már bizonyos volt benne, hogy le tudja -csapni a földre. Ekkor azonban ránézett a Tassy sápadt arcára. A Tassy -arca olyan rémült, fájdalmas és keserü arc volt, hogy megrettent tőle. -Maga sem tudta, miért, nem csapta a fiút a földhöz, hanem letette, a -lábára állította; még fogta a karjait egy kicsit, azután egészen -eleresztette. - -– No, – mondta lihegve, – minek verekedjünk? Én nem haragszom rád. - -A fiúk csalódottan oszlottak szét, Tassy hallgatott, a helyére ment és -egy könyvet vett elő. Másnap odahajolt Pálhoz és ezt mondta neki: - -– Köszönöm, hogy nem aláztál meg a többiek előtt. - -– Ugyan, – mondta Pál, – ez szamárság. Nem megalázás az, ha valakit -földhöz vágnak. - -Ettől kezdve azonban beszélgettek egymással és lassankint nagyon -megbarátkoztak. Tassy hálás volt Pál iránt, nagyon respektálta és nagyon -szerette. Pál pedig pártfogolta, segítette és dédelgette őt. Tavasszal -Pál meghívta Tassyt magához. Egy hét mulva Tassy hívta meg őt. - -Tassyék kint laktak a liget felé. Maguk laktak egy nagy villában, szép -kertjük volt és Tassynak külön volt egy szobája. Pált elkábította ez a -pompa, szótlanul járta be a házat és a kertet, amelyet Tassy megmutatott -neki, hallgatott, azután azt kérdezte Tassytól: - -– Az apád, ugy-e, nagyon gazdag ember? - -– Azt hiszem, – mondta Tassy, – hogy gazdag. - -– Mi a foglalkozása? - -– Földbirtokos. - -– Miért jöttetek Miskolcról ide? - -Tassy összehúzta a homlokát, összeszorította a száját és azt mondta: - -– Eljöttünk… Csak úgy… Feljöttünk… - -Pál azután találkozott a Tassy apjával. Ez magas, barna ember volt; nem -szólt egy szót sem, amikor a fia Pált bemutatta; csak végignézte őt, -végigvizsgálgatta kutató szemmel, úgy, hogy Pál zavarba jött és -kényelmetlenül érezte magát; azután megsimogatta a fia arcát és elment. -Nemsokára bejött hozzájuk a Tassy anyja is. Magas, szőke asszony volt, -nagyon hasonlított a fiára, de a szemei egészen mások voltak: nem mély, -szürke szemek, hanem csillogó kék szemek; a bőre finom és fehér; nagyon -szép, magas, szőke asszony volt. - -Mikor bejött a szobába, Pál fölállott. Az asszony mosolygott, kedves, -meleg mosolygása volt, kezet nyujtott neki, Pál udvariasan kezet csókolt -és az asszony erre ezt mondta: - -– Maga, ugy-e, Pál Miklós? Viktor beszélt már magáról. Örülök, hogy -olyan jó barátságban vannak. - -Mondott még néhány szót, kedves, lágy hangja volt, azután elbúcsúzott -tőlük és kiment. - -– Milyen kedves asszony az anyád, – mondotta Pál. - -– Igen, – mondta Tassy. - -Azután elővette a fizikát és együtt tanultak. - -Pál ettől fogva minden délután elment Tassyhoz. Néha találkozott a Tassy -apjával és minél többet találkozott vele, annál jobban gyűlölte. -Mogorva, kellemetlen, rossz embernek találta. Gyakran találkozott a -Tassy anyjával is. Az asszony mindig kedves volt, mindig barátságos -volt, Pál lelkesedett érte. Mikor a barátságuk még bizalmasabb lett és ő -már a saját családi dolgairól is beszélt Tassynak, akkor egyszer -megmondta neki: - -– Te, az édesanyád nagyon kedves asszony. De az apádat nem szeretem. Azt -hiszem, te se nagyon imádod. - -– De igen, – mondta Tassy zavarodottan, – én nagyon szeretem az apámat. - -Egy májusi délután Pál elment Tassyhoz. Bement a kapun, felment a Tassy -szobájába. De a szoba üres volt. Visszafordult és egy cselédtől akart a -barátja után kérdezősködni. A szoba ajtajában a Tassy anyjával -találkozott. - -– Viktor nincs itthon, – mondta az asszony. – El kellett mennie Budára. - -Pál is akart menni. - -– De azért ne menjen el, Pál úr, – mondta az asszony. – Üljön le itt és -várja meg Viktort. - -Pál szabadkozott. - -– Csak maradjon itt, – mondta az asszony. – Üljön le szépen a diványra, -úgy, mintha Viktor itthon volna. - -Pál leült a diványra és várta, hogy az asszony kimenjen. Az asszony -azonban nem ment ki. Beszélgetett vele. Megállt az asztal előtt, vele -szemben; iskolai dolgokról kérdezősködött; azután megkérdezte, mi akar -lenni; inkább legyen mérnök, mint orvos, tanácsolta neki; a Pál -zavarodottsága lassanként elmult és bizalommal és örömmel felelgetett az -asszonynak. - -Az asszony azután elment az asztal mellől, odaállt elébe, azután leült -melléje; megkérdezte, szeret-e olvasni, miket szokott olvasni, sok -regényt olvasott-e már; és megfogta a kezét. Pál elsápadt; erős, nagy -fiukeze remegett az asszony puha, lágy, finom kezei között; az asszony -mosolyogva hajlott feléje; Pál reszketett, elborult a szeme; azután nem -tudta, mi történik vele. - -Az asszony kiment a szobából, Pál fuldokolva és dideregve járt fel és -le. Nem tudta összeszedni magát, semmit sem tudott gondolni; hiába -erőszakolta, hiába szorította a homlokát, egyetlen ép gondolatot sem -tudott kipréselni. Ekkor egyszerre eszébe jutott, hogy nemsokára itt -lesz Viktor. Összeborzongott a rémülettől, vette a kalapját és -kiszaladt. Hazarohant. Otthon könyveket vett elő, rájuk hajolt, hogy -senki ne szóljon hozzá, de nem látott betűt, értelmetlenül és vakon -forgatta a lapokat, elkábultan, megsemmisülten, lélekzetért kapkodva ült -és szorongatta a homlokát. Este gyorsan lefeküdt és egész éjszaka -nyitott szemmel bámult bele a sötétségbe, forgolódott és hánykolódott és -kétségbeesve kínozta magát valami elhatározásért, valamilyen -megnyugvásért, egy gondolatért, akármilyenért, csak valamiért, amibe -belenyugodhatik, amivel elintézheti a dolgot, amivel rendbe hozhatja a -maga kínos, tébolyodott zavarodottságát. - -Másnap az iskolában álmatlanságtól fáradtan és remegve várta Tassyt. -Tassy jókedvűen jött hozzá. - -– Szervusz, – mondta, – hallom, hogy tegnap nálam voltál. Át kellett -mennem Budára, mert a papa nincs itthon, valami üzenetet kellett vinnem -a nagybátyámnak. Miért nem vártál meg? - -– Nem vártalak meg, dolgom volt, – dadogta Pál. - -– Hát gyere el ma. - -– Nem tudom… talán… dolgom van… - -Egész délelőtt ideges volt. Nem tudott figyelni, nem tudott beszélgetni, -összerezzent, ha szóltak hozzá; órák közben a karját rátette a padra, a -karjára ráhajtotta a fejét és töprengett. Iskolából Tassyval mentek -haza. - -– Gyere el ma délután, – mondta Tassy. - -– Igen… majd meglátom… - -Nem ment el hozzá. Egész délután feküdt otthon egy könyvvel a kezében és -bámult a levegőbe. Este megint korán feküdt le, eloltotta a lámpát és -nézte a sötétséget. A fáradság, az álom azonban gyorsan győzött most már -a töprengésén. Tíz perc mulva kimerülten hunyta le a szemét, elaludt és -reggelig egyfolytában, mélyen, csendesen aludt. Reggel jókedvűen ébredt -fel. Még mindig nem jutott semmiféle elhatározásra, de most már könnyen -vette az egész dolgot. Nem törődött sokat vele. Vállat vont, mosolygott -és nagy étvággyal megreggelizett. - -– Miért nem voltál nálam? – kérdezte az iskolában Tassy. - -– Dolgom volt… nem mehettem… - -– De ma eljösz… - -– Talán… nem tudom még… - -Korán délután eljött hozzá Tassy. - -– Eljöttem érted, – mondta – Most velem kelt jönnöd. - -– Maradj inkább itt nálam. - -– Nem. Nálam kényelmesebb. Az anyám is kérdezte már, miért nem jösz -hozzám. Azt hiszi, összevesztünk. - -Elmentek Tassyhoz. Pál dobogó szívvel ment be a kapun. De nem -találkoztak senkivel. Eljutottak a Viktor szobájáig, ott leültek, -beszélgettek, tanultak. Pál visszakapta a nyugalmát, jókedvü volt, -végigfeküdt a diványon. Mikor meguzsonnáztak, egyszerre felnyílt az ajtó -és bejött az asszony. Pál felugrott. Az asszony kezet nyujtott neki. - -– Jó napot Pál úr, – mondta, – rég nem láttam. - -Pál megcsókolta a finom, puha kezét, a szíve zakatolt és az arca -sötétvörösre pirult. - -– Viktor, kérlek, – mondta az asszony, – el kell menned. - -Tassy keservesen elhúzta a száját és kedvetlenül mondta: - -– Minek? Hová? Miért nekem? - -– Egy negyedóra az egész. A bankba kell menned. Pénzt kell hozni. -Senkire se bízhatom, csak rád. - -Tassy fanyarul vakargatta a fejét, Pál dobogó szívvel állott mögötte, az -asszony ekkor azt mondta: - -– Pál úr megteszi azt nekem, hogy megvár. Villamoson mégy és egy -negyedóra alatt itt vagy. - -– Megvársz? – kérdezte Tassy. - -– Igen, – mondta száraz torokkal Pál. - -Tassy fogta a kalapját, átvett egy papirost az anyjától, kirohant, az -ablakból látni lehetett, amint kiszalad a kapun és siet a villamos -állomáshoz. Az asszony állt az ablaknál, utána nézett, azután megfordult -és mosolyogva ment Pál felé. - -Juniusban egy napon ezt mondta Pál Tassynak: - -– Ma délután elmegyek hozzád. - -Tassy lesütötte a szemét, azután elfordította a fejét és halkan -válaszolta: - -– Ne gyere ma délután. Dolgom van. - -Pál ijedten bámult rá és nem szólt többet. Másnap, óra alatt, hogy a -zavarodottsága ne lássék meg, halkan kérdezte: - -– Elmenjek ma hozzád? - -Tassy súgva és röviden válaszolta: - -– Ne. - -Pál elsápadt és elfordult. Dobogó szívvel ült a helyén. Mi történt? -Tudja ez a fiu talán? Vagy csak sejti? Az anyja majd mindennap elküldte -otthonról valami megbízással egy-egy negyedórára… Kitalálta volna? Mit -kell csinálni? - -Nem mert a Tassy szeme közé nézni. Hónapok óta először történt meg, hogy -nem együtt mentek haza az iskolából. Pál félt; az az érzése már régen -elmult, hogy alávalóságot követ el a barátjával szemben, de félt attól, -hogy Tassy beszélni talál. Ha csak neki veti is szemére a dolgot!… Pedig -másnak is elmondhatja. De kinek? Nem tudta, kinek; csak nagyon félt az -egész dologtól. - -Másnap az iskolában alig beszéltek. Harmadnap azonban Pál lázasan -vágyódott az asszony után. Szomjas lett a torka, eltikkadt a nyelve és -elhomályosodott a szeme, ha rágondolt. Sírni tudott volna. - -Negyednap délelőtt a vizsgák miatt nem volt előadásuk. A délelőttöt -azzal töltötte el, hogy az asszonyra gondolt. Déltájban nem birta ki -tovább. Elindult a Tassyék háza felé. - -Másfél óráig kóborolt. Azután bement a kapun. Dobogó szívvel és lassan -ment előre. A lépcsőn ekkor kipirult arccal szaladt feléje Viktor. - -– Eljöttem hozzád, – mondta dadogva Pál. – Tanuljunk együtt a vizsgára. - -Viktor kipirult arccal állott előtte és a szeme közé nézett. Pál -lesütötte a szemét. Viktor megfogta a karját; csendesen megfordította -őt, vissza a kapu felé és halkan mondta: - -– Gyerünk. - -Pál szégyenkezve engedelmeskedett. Kimentek az utcára. Pál nem tudott -szólni. - -– Minek jöttél? – fakadt ki egyszerre Tassy. – Minek jöttél? - -Pál nem tudott válaszolni. - -– Ne gyere többet, – mondta rekedten Tassy. – Soha többet ne gyere -hozzám. - -Pál lehajtott fővel hallgatta. - -– Ne gyere, – mondta Tassy rekedten. - -Pálnak elárasztotta a szégyenkezés és a keserűség a szívét. A torka -összeszorult, a mellében egy nagy nyomást érzett, leleplezettnek, -megvertnek, megalázottnak érezte magát, a szemébe könnyek jöttek, -keservesen küzdött a sírással, de egyszerre kitört a torkán egy csukló -zokogás és rémülten, ijedten, megzavarodottan sírni kezdett. - -Tassy ijedten nézett rá. - -– No, – mondta, – no, Miklós, ne sírj, no, ne sírj… - -Pál feltarthatatlanul zokogott. Tassy rémülten könyörgött neki: - -– No… no, hát ne sírjál… - -Pál zokogott, Tassy ekkor átkarolta, vigasztalta. A Pál rémült, -felzaklatott sírása nem akart elállni. Tassy ekkor kifakadt: - -– Hát ne sírj. Hát nem jöhetsz hozzánk. Hát mit akarsz!… - -Pál még mindig zokogott; Tassy ekkor odahajolt hozzá és gyorsan, halkan, -izgatottan suttogta a fülébe: - -– Hát mit akarsz? Az apám hazajött… Azt akarod, hogy agyonlőjjön? -Miskolcról is ezért jöttünk el… Puskát fogott egy fiúra… - - - - -A fekete asszony. - -Délután öt óra volt. A kaszinóban ültem és ujságot olvastam. Körülöttem -néhány kártyapárti zsongott már. Az ujságot kiolvastam, letettem, azután -kinéztem a piacra. A kunszállási piac piszkosan és elhagyottan huzódott -át a templomkertig; a templomkertből azonban egy ember jött ki és -sebbel-lobbal vágott át a kaszinó felé. Lánczy Gyurka volt, a -szolgabíró. - -Átjött a kaszinóhoz, átugrott a három lépcsőfokon és lihegve és fujva -rontott be a billiárdszobán keresztül a kártyaszobába. - -– Urak, – mondta lihegve, – urak, Pándy Pista hazajött. - -A kártyázók fölnéztek. - -– Mikor? – kérdezte valaki. - -– Most, a négyórás vonattal. De nem ez az egész. Asszonyt is hozott haza -Amerikából. - -– No, – mondta a doktor – és szép? - -Lánczy Gyurkának fölvillant, fölragyogott, föllángolt az arca. Teljes -torokkal kiabált: - -– Szép? Az semmi. _Néger!_ - -A szobában egyszerre csend lett; a kártyázás most állott csak meg -igazán, egy másodpercig teljes csend volt. - -– Gyurka, ne bolondozz – mondta végre Rovics, a járásbíró. - -– Becsületszavamra, – kiabálta Gyurka diadalmasan – becsületszavamra, -becsületszavamra. Néger. Olyan fekete, mint az éjszaka. A vasútnál -megakadt a forgalom. A mozdonyvezető leszállt a mozdonyról, hogy -megnézze. - -– És biztos, hogy a felesége? – kérdezte Krausz Simon, a hercegi bérlő. - -– Hogyne – válaszolta Gyurka a boldogságtól és a nevetéstől pukkadozva. -– Bemutatott neki. Úgy bemutatott, mintha egy rendes asszony lett volna. - -– Beszéltél vele? – kérdeztem. - -– Nem beszéltem – mondta Gyurka. – Csak angolul, meg franciául tud. És -nekem úgy tátva maradt a szám, hogy magyarul se tudtam. De az asszony -kezet nyujtott. Mintha valami uriasszony lett volna. Meg kellett fogni a -kezét. De szerencsére keztyü volt rajta. - -A szobában ekkor zsongás, zúgás, zajgás, kiabálás, csörömpölés, -hahotázás támadt. A kártyákat lecsapták, a székeket kirugták; kérdeztek, -nevettek, szörnyűködtek, és Gyurka ragyogó arccal és boldogan beszélt -egy gyorsan összeverődött nagy kör közepén. - -– Pándy Pista már két hete levelezett Berlinből Thureczkyékkal. -Alkudozott a felvégi házukra. A múlt héten megkötötték az alkut. -Készpénzzel fizetett. Rögtön. A Kunszállás és Vidéke egy berlini banktól -kapta meg a pénzt. Kifizették egy krajcárig a tízezer forintot. Házért, -kertért, mindenért, úgy ahogy van. Igaz, János bátyám? - -– Igaz, – mondta Dániel, a takarékpénztári igazgató. - -– A vonattól egyenesen odahajtattak a házhoz – monda Gyurka nevetve. – A -félszemü Kohn alig tudta őket elvinni a rozoga fiakkerjén, mert a fél -szemével mindig vissza-visszapislogott az asszonyra. Az meg fogott egy -legyezőt a kezében és legyezte magát. Mint a majom a váradi cirkuszban. - -Ezen olyan hahota támadt, hogy Gyurka egy darabig nem tudott tovább -beszélni. Azután folytatta az előadást, és az urak jobbra-balra dőltek -nevettükben, csapkodták a térdüket, és Geiger, az ügyvéd, egyszerre -fölpattant és azt mondta, hogy ő hazamegy és elmondja a dolgot az -asszonyoknak. - -Mások is hazafelé készültek, hogy a dologról otthon beszámoljanak; -Rovics, a járásbíró azonban ekkor megszólalt: - -– Mennénk el talán a tenkei út felé. Csak úgy sétáljunk egyet a -Felvégen. Hátha meglátjuk őket. - -Ezt az indítványt általános helyeslés fogadta, és Gyurka rögtön -ajánlkozott: - -– Én majd vezetlek benneteket. - -Gyurka vezetése alatt valóban el is indult a társaság. Én is mentem. A -templomtéren már találkoztunk Geigerékkel. Jött az asszony, Lázárné, a -férjes lánya, és Sárika és Pannika, a két kisasszonylánya. Kézfogások -történtek, nagy nevetések, elámulások: – „hallotta már“, „hihetetlen“, -„no de ilyet“; – és a társaság a legvidámabb hangulatban tartott a -Felvég felé. Útközben még néhány kiránduló csatlakozott hozzánk és a -patika előtt egyszerre csak megláttuk Gulyásnét, a helyszerzőnét, aki a -tenkei út felől jött. Gyurka odaintette: - -– Honnan jösz, Terka? – kérdezte tőle. - -A kövér asszony izzadt és lihegett, és elfulva mondta: - -– Pándyéktól, nagyságos úr. - -Geigerné összecsapta a kezét. - -– Jézus Mária, – mondta – csak nem látta a szerecsen asszonyt? - -– Jaj, tekintetes asszony, – mondta Gulyásné lihegve – azzal van nekem -most nagy bajom. Beszereztem hozzájuk Huszár Jánost parádéskocsisnak, -azt, amelyik a nagyságos szolgabíró úrnál volt. Hát, amikor meglátta -János az asszonynak azt a fekete képét, egyszerre csak kifordult az -udvarról; ő, azt mondja, az Istennek se hajtja ennek a kocsiját. Utána -szaladnának az emberek. Ő nem lesz világ csúfja. És Bordás Emer, a -szakácsné. Az ő főztjit ez a feketeképü nem eszi. A fekete kezivel. A -Pándy nagyságos úr dühös volt. Szalajtatott mindjárt. Hogy új kocsist, -új szakácsnét… Hanem igaz, hogy – követem alássan – rusnya teremtés ám. -Furcsa gusztusa is van némelyik úrnak. - -A Gulyásné előadását nagy nevetés fogadta. A kövér asszony egy -vállveregetéssel boldoggá téve azután elbocsáttatott. Mi pedig vonultunk -tovább a Thureczky-ház felé. A ház előlről, a tenkei úton semmi -különösséget nem mutatott; a bezárt kapu előtt azonban egy nagy csapat -ember táborozott: parasztasszonyok, lányok, gyerekek, akik a környékről -összeszaladtak szerecsen asszonyt nézni. - -Gyurka odaintett egy parasztlegényt; attól megtudta, hogy itt egy jó -félórája hiába várnak; a legényt elbocsátotta, a társaságot pedig -levezényelte a tenkei országútról a Jablonszky-tag felé. - -– Menjünk a kert alá, – mondta – ott talán látunk valamit. - -Némi kerülővel elértük a kert alsó végét; itt alacsony rácsos kerítés -volt; a kerítésen szépen be lehetett látni a kertbe, de a -földieper-ágyakon kívül egyelőre semmi néznivaló nem akadt. A társaság -várt, beszélgetett, nevetett, azután türelmetlenkedni kezdett és már -menni készült, amikor Gyurka egyszerre fölkiáltott: - -– Hahó, ott jönnek ni… - -A gyümölcsös felől lassu lépésben két alak tartott a veteményeskert -felé. Pándy Pista. És a szerecsen asszony. Lassan jöttek; Pista nyilván -a kertet mutogatta az asszonynak; az asszony bő, barna selyemruhát -hordott; csakugyan fekete volt… A társaság a kerítésen kívül -elhallgatott; bámult; azután tolakodni kezdett előre; az asszonyok -lökdösték egymást és vihogtak. - -Pándy Pista ekkor észrevette a társaságot. Fölkapta a fejét, összehuzta -a homlokát, az arca kipirosodott. Már egészen közel voltak. Szólt -valamit az asszonynak, az asszony megállott és kíváncsian nézett a -kerítés felé, Pándy Pista pedig odalépett a kerítéshez, a rácsra rátette -a kezét és dühtől reszkető hangon mondta: - -– Minek köszönhetem ezt a szerencsét? - -A társaság megnémult, hátrahuzódott, készült az eloldalgásra, Lánczy -Gyurka azonban kötelességének érezte, hogy helyt álljon. - -– Itt vagyunk, – mondta bizonytalanul. – Szabad mezőn, városi területen. - -Pándy Pistának kidagadtak a homlokán az erek és recsegő hangon szólalt -meg: - -– De remélem, nem várod meg, amíg onnan is elpofozlak. - -Újra nagy csend támadt. Hallgatás. Két másodperc, három másodperc, öt -másodperc. Végre megszólalt Gyurka dadogva: - -– Ezért majd számolunk. - -Fölkapta a fejét, hátraszegte, és kemény léptekkel, peckesen elindult. -Pándy Pista visszafordult a szerecsen asszony felé. Mi pedig kissé -elfogódva kocogtunk Gyurka után. - -Az országúton végre visszakapta Gyurka a hangját. - -– Ilyen szemtelenség, – mondta pattogva. – Még neki áll följebb. Még ő -beszél. Örüljön, hogy nem toloncoltatom el azt a szemetet, akit -idehozott. Közbotrány. Szégyent hoz a városra. Csudánkra fognak járni az -egész vármegyéből. Szégyent hoz az egész magyar középosztályra. A -törökverő Pándy Gergelynek az ivadékai… Az egri hős ivadékai szerecsen -gyerekek. No majd megmutatom én neki. - -… A társaság zajosan és méltatlankodva helyeselt, mindazonáltal kissé -nyomott hangulatban oszlott szét. - -Másnap délben eljött hozzám Pándy Pista. Nem adott kezet. Korrekt volt, -nagyon udvarias, de hideg. - -– Azért jöttem, – mondta – hogy igen alázatosan megkérjelek, vállald el -Lánczy Györggyel szemben a képviseletemet. - -– Igen, Pista, – mondtam – szívesen, ha szolgálatot teszek vele neked. - -Ekkor kezet nyujtott, megrázta a kezemet, nagyot sóhajtott és beledobta -magát egy székbe. - -– Na, hála Istennek, – mondta – csakhogy benned nem csalódtam. - -Csikorgatta a fogát. - -– Öten utasítottak vissza. Szamarak. Gazemberek. De majd megmutatom -nekik. - -Csillapítottam; számolni kell, mondtam, a vidék konzervativizmusával, -nem szabad rossz néven venni; ami szokatlan, az itt már bűn… - -– De hát mi bűn van abban, Istenem, – fakadt ki elkeseredve, – hogy -elvettem? Mert a bőre fekete? Én szeretem. Jobb, kedvesebb, derekabb, -okosabb, mint valamennyi kunszállási liba összevéve. Jó volt hozzám. -Boldog voltam vele. Boldog vagyok vele. - -– De Pista: Amerika és Kunszállás. - -Legyintett a kezével. Fanyarul mosolygott. - -– Hiszen Amerika se, – mondta keserűen. – Ott is megbotránkoztak rajta. -A fehér ember ott is gőgös. Még Coloradóban is megdöbbentek rajta. Pedig -ott az ő apja a legnagyobb úr. - -Újra legyintett a kezével. - -– No mindegy, – mondta. – Hát vállalod a dolgot, ugy-e? És másik -segédről azután te gondoskodol. És természetesen: verekedni akarok. - -… Délután elmentem a kaszinóba. Nagy fölháborodással fogadtak. - -– Hogy merted elvállalni az ügyét? – támadott rám Gyurka. - -– Gyurka, neked coki most, – válaszoltam szeliden. – Az ellenfeled -segédje vagyok. Talán nem akarsz vele verekedni? Akkor minek -provokáltattad. Ha pedig provokáltattad, akkor az ellenfeled segédjéhez -egy szót se. És hapták! - -Egy másodpercig úgy látszott, hogy ebből is pofozkodás lesz. Gyurkában -azonban végre fölébredt a lovagias lelkiismeret, elvonult, és csendben -agitált amellett, hogy Pándyt társadalmi bojkott alá kell vetni, engem -pedig lehetőleg ki kell golyózni a kaszinóból. - -A társadalmi bojkott terve túlságosan népszerü volt; ez ellen egy szót -sem lehetett szólni a felzúdult intelligenciának; a saját -kigolyóztatásomat azonban sikerült elhárítanom úgy, hogy a kártyaszoba -közepén nagy beszédet mondottam és a kunszállási kaszinó lovagias -lelkiismeretére appelláltam. A kaszinó, mondtam, nem vonhatja meg egy -becsületbeli ügyben a maga lovagias segélyét egy embertől, akinek -bizonyos cselekedeteiről lehetünk akármilyen véleménnyel, aki azonban -mégis gentleman, és aki nem szabad hogy hiába forduljon más korrekt -gentlemanekhez segítségért. - -A gentleman szó és az, hogy párbajkódexekre is hivatkoztam, eldöntötte -az ügyet. Kigolyózni nem fognak; a fenforgó ügyet le kell bonyolítani a -lovagiasság szabályai szerint; a kaszinó és az egész intelligencia -azután tetszése szerint szabja meg magatartását a szóban levő -gentlemannal szemben. - -Harmadnap megvolt a párbaj. Előbb Miskolcról pisztolyokat és kardokat -kellett hozatni. A párbajnál Gyurka feltünően sápadt volt, influenzáról -panaszkodott, amely nagyon megviselte. Pándy görcsösen kapta a kezébe a -pisztolyát, megtette mind az öt lépést a barrierig, és onnan -összeszorított foggal, nagyon nyugodtan és nagyon hosszan célzott az -aggasztóan ingadozó Gyurkára. Nem találta. Két lövés közül egyszer sem. -Gyurka, aki az első lövését elfelejtette kilőni a tíz másodperc alatt, -amelyet én számoltam le és aki a második lövését egyszerűen -beledurrantotta a levegőbe, szigoruan állította utóbb, hogy mind a két -golyót látta a füle mellett elrepülni. - -A kardpárbajban, amely ezután jött, Pándy gyilkos rohammal ugrott neki -Gyurkának. Az ijedt és ügyetlen paradeját egyszerűen átvágta, a kardja -lezuhant a Gyurka fejére. A Gyurka kezében lehanyatlott a kard és -lehanyatlóban végighasította a nagyon is közelre beugrott Pándy homlokát -és a jobb arcát. Gyurka maga szép csendesen lefeküdt a földre. - -Öt perc múlva, mire a Pándy sebét bevarrták, magához tért. A kard -lapjára fordult, semmi komoly kárt nem tett benne, csak egy nagy daganat -kezdett az ütése nyomán szép csendesen duzzadozni. Gyurka másnap azt -állította, hogy véletlenül csúszott el és ez volt a szerencséje annak a -fickónak… - -Pándy a párbaj után karon fogott. - -– Gyere, – mondta. - -Elvitt magához. Kiváncsian mentem vele. A házuk ablakában ott állott az -asszony. Mire a kapuba értünk, elébünk jött. Kitárta a karjait. - -– Egy szót se, – mondta Pándy. – A cselédek előtt egy szót se. - -Bementünk a házba. Amikor egy szobában végre megálltunk, akkor az -asszony térdre esett, átkarolta a Pándy lábát, és csendesen zokogott. -Nem akart fölkelni. Pándy hagyta. Ő is meg volt hatva. - -– Hát nem érdemli meg, hogy szeressem? – kérdezte mosolyogva. - -Azután az íróasztala felé intett. - -– Nézz oda, – mondta. – Ott van egy levél. A te számodra. Ha bajom -történt volna, neked kellett volna őt is hazaszállítanod. - -Az asszony végre fölkelt a földről, megcsókolta a Pándy kezét, azután -megcsókolta a kötést a fején. Pándy ekkor bemutatott. Az asszony kezet -nyujtott. Kis, meleg, fekete keze volt. Angolul beszélt. Pándy mondta, -hogy csak franciául tudok. Az asszony erre franciául beszélt. -Megköszönte, hogy szolgálatokat tettem az urának. Mikor látta, hogy -franciául is hibásan beszélek, németül kezdett beszélni. - -Pándy hozzám fordult. - -– Látod, – mondta, – milyen intelligens. Három hónapig voltunk -Berlinben. Azalatt megtanult németül. - -Az asszony nem értette, mit mond. Rám mosolygott és kiment, hogy valami -ennivalót adasson. - -– Német cselédeket hozattam Budapestről, – mondta Pándy. - -Az asszony azután visszajött. Leült. Beszélgetett. Csakugyan intelligens -volt. Az egész Kunszállásról, minden elbámészkodásról és haragról, amely -fogadta, nyugodtan és okosan beszélt. Pándy azután irodalomról -beszéltette, azután művészetről; azután leültette a zongorához és -francia és német dalokat énekeltetett vele. Zengő, meleg althangja volt; -és tudott énekelni. - -Estére járt, amikor elbúcsúztam. Pándy kikisért. - -– Hát mondd, – kérdezte, – olyan lehetetlen ezt az asszonyt szeretni? - -– Nem, – válaszoltam igaz meggyőződéssel. – Nem. - -Nem is volt lehetetlen. Az asszony szép, karcsu, délceg, fiatal teremtés -volt; a bőre nem is fekete igazában, hanem sötétbarna, amelyen valami -rózsaszín tüzel át; az ajkai alig duzzadtak; az orra kicsi, de nem -csunya; a haja kóchaj, de nem degusztáló; a teste meleg, szép, parfümtől -illatos… - -A kaszinóban minderről hallgattam. Faggattak, de nem szóltam semmit, -mert egyelőre úgyis hiába lett volna minden. A társadalmi bojkott -szervezése befejeződött. Kinézni őket, ha nyilvános helyre el -merészelnének menni… A köszönésüket nem fogadni… A látogatásukat – ha -merészelnék – szintén nem fogadni… - -Satöbbi. Satöbbi. A bojkott a következő napokban és hetekben egyelőre -csak elvben volt meg. Pándyék sehová nem mentek, a házból ki nem -mozdultak. Pándy otthon tárgyalt különböző emberekkel, ügynökökkel, -kupecekkel, akiket magához rendelt. Az intelligencia helyett ez alatt az -idő alatt egyelőre a parasztokkal kellett megküzdenie. - -A kunszállási cselédek egymásután szöktek meg tőle. Dupla fizetést adott -nekik, mégsem birták ki hét napnál tovább a csufolódást, amely kísérte -őket. A kunszállási hetivásárok ekkor ugyanis megélénkültek. -Vezekényről, Ujfaluból, Tárkányból fölkerekedtek az emberek és bejöttek -hozzánk, mert híre futott, hogy Kunszálláson szerecsen asszonyt lehet -látni. És éppen olyan ruhában jár, mint az idevaló uriasszonyok… -Szerdánként a hetivásárról nagy karavánok indultak a Felvégre és -órákhosszat ácsorogtak a Thureczky-ház előtt és a kert alatt, hogy hátha -megláthatnák a szerecsen asszonyt. A Pándy cselédeit a hetivásáron -körülfogták, faggatták, kicsufolták… - -A parasztgyerekek – nagy suhancok is – bemásztak a kertbe és keresték a -szerecsen asszonyt. Pándy kikergette őket; erre éjszakánkint látogatták -meg a kertet, elpusztították a veteményeket, megvagdosták a -gyümölcsfákat. Egy éjszaka Pándy közéjük lőtt és egyet megserétezett; -erre másnap felgyujtották a zsuppal fedett üvegházat. Az üvegház -oltására egyetlenegy ember sem ment be a kertbe. A parasztok megálltak a -kerítésnél és onnan nézték, hogyan ég le földig a ház. - -Ekkor azonban nevezetes dolog történt. Bauer, a közjegyző, bejött a -kaszinóba s bejelentette: - -– Urak, Pándy Pista ma megvette az öreg Löwy birtokát. A Fácányosnál. -Ezeregyszáz hold. Négyszázezer forint. Készpénz… Pándy-birtok volt az -valaha… - -Erre nagy csend támadt. Erre senkinek nem volt szava. Bauer egyéb -ujságot is tudott. - -– De meg akarja venni a bárótól is a Sárgatanyát. Alkuszik rá. - -Erre még nagyobb lett a csend. És másnap, mikor délután elmentem -Pándyhoz, ott találtam az előszobában Geigert, az ügyvédet. - -– Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle. - -– Várok, – mondta zavarodottan. – Egy kis dolgom van. - -Nem válaszoltam. Egy német cseléd jött, hogy menjek be a nagyságos -úrhoz. Bementem. Pándy egyedül volt a szobájában. - -– Geiger van itt az előszobában, – mondtam neki. - -– Tudom, – válaszolta. – Váratom. - -Csodálkozva néztem rá. - -– Váratom, – mondta újra. – Így fognak mind várni az előszobában. Egy -félórán alul egyik se. Némelyik egy órát is. Ez itt uradalmi ügyész akar -lenni. Lesz is. De várjon. És a tekintetes asszony és a kisasszonyok -majd viziteljenek itt a feleségemnél. - -Negyednapra megtörtént ez a vizit, és a tekintetes asszony és a -kisasszonyok oda voltak a csodálkozástól, hogy a… az asszony… -tudniillik… az asszony… Pándyné ő nagysága milyen művelt, olvasott egy -teremtés… igazi… igazi uri hölgy. - -Egy hét múlva Pándy új vizitet kapott. Az öreg Dániel János, a -takarékpénztár igazgatója tette nála tiszteletét. Már csak eljött -gratulálni, hogy Pista öccse ilyen szépen visszaszerzi őseinek a -birtokát. Pista öccse ugyanis aggasztó mértékben kezdte vásárolni a -takarékpénztár részvényeit. - -A parasztokkal is rendbe jött a dolog. Pándy egyrészt óriási kutyákat -tartott, – egészen furcsa, ismeretlen fajtáju, de nagyon vérszomjas -állatokat – másrészt igen bőkezüen fizetett. A béreseknek egy szép -napon, se szó se beszéd, fölemelte a bérét. Ilyesmi még soha sem történt -Kunszálláson. Aratókat a felvidékről akart hozatni; a parasztok azonban -ekkor deputációt küldtek hozzá és megkérték, hogy ezt már ne tegye. -Inkább majd ők vigyáznak a rendre. Tudják ők, hogy a nagyságos asszony -is kegyes keresztény lélek. A plébános úr megmagyarázta… - -Ekkor azután – izgatott vita következményeképpen – a birtokosok -indítottak Pándyhoz deputációt a kaszinóból. Ne tegye tönkre az amúgy is -szorongatott középosztályt. Véreit. Ne kapassa el a parasztot azokkal a -túlmagas bérekkel. Amúgy is alig lehet már bírni vele. Pándy – a kellő -várakoztatás után – bebocsátotta a deputációt és kilátásba helyezte, -hogy majd megfontolja, mit tehet az érdekükben… - -Ekkor jött a szép május hónap és vele a tüzoltómajális. És ekkor nem -történt kevesebb, mint az, hogy a kunszállási önkéntes tűzoltók – némi -vita után – Pándy Istvánné úrhölgyet is felkérték lady patronessnek. Az -asszony elfogadta a megtiszteltetést; Pándy másnap kétezer forintot -küldött Bauerhez, a közjegyzőhöz, aki tűzoltófőparancsnok volt, „szerény -jeléül annak a nagyrabecsülésnek, amelyet a kunszállási önkéntes -tűzoltó-egylet önfeláldozó tevékenysége iránt érez“; és amikor a majális -estéjén a négylovas kocsijuk berobogott a városháza udvarára, ahol a -majális volt, és amikor Bauer karonfogva vezette az asszonyt a -vacsorázó-asztalok felé, az önkéntes tűzoltók olyan üdvriadallal -fogadták őket, hogy Bohus, a képviselőnk elsápadt irigységében. - -Ezen az estén Lánczy Gyurka elbusultan ivott egy távoli asztalnál. -Éjféltájban odaküldött hozzám egy tűzoltót, aki a fölszolgálásra ügyelt. -Beszélni akar velem. Odamentem hozzá. Leültem melléje. - -– Pajtás, – mondta, – szeretsz-e engem? - -– Hogyne szeretnélek, Gyurka. - -– Hát ha szeretsz, eredj oda Pándy Pistához és mondd meg neki, hogy ki -akarok békülni vele. - -– No, no, Gyurka… - -– Semmi nono. Ki akarok békülni. Én bocsánatot kérek. Uriember -bocsánatot kér, ha belátja, hogy tévedett. - -Habozott egy kicsit; egy szót keresett; végre megtalálta. - -– Kulturember vagyok én, – mondta föllelkesedve. – Igaza van Geigernek. -Az ostoba faji előitéletet le kell győzni. - -– Hát Gyurka, – mondtam én erre, – jól van, én vállalom a közvetítést. -De nem ma. Nem most. Aludj egyet a dologra; és ha holnap is akarod, -beborozatlanul is akarod, akkor beszélek Pándyval. - -Gyurka felsőbbségesen nézett rám. - -– Fiam, – mondta lenézően, – nem a bor beszél én belőlem. Ez a két -üveg!… De a télen rendkivüli közgyűlés lesz. Az öreg lemond. -Főszolgabíró akarok lenni. Pándynak annyi itt már az embere… - -– Jól van Gyurka. Holnap. - -– Nem. Most. - -Kénytelen voltam odamenni Pándyhoz és közölni vele a Gyurka kérését. -Pándy mosolygott. - -– Majd holnap, – mondta nyugodtan. – Várnia kell az előszobában. - -De Gyurka nem hagyta magát. Visszaszalajtott Pándyhoz, hogy ha rögtön -bele nem egyezik abba, hogy ő a nyilvánosság előtt jóvátegye azt, amit -vétett, akkor ő nekiugrik itt és össze-vissza csókolja. - -– Régi cimborák vagyunk mi!… Atyafiak is volnánk!… - -Pándy erre kénytelen volt beleegyezni az ünnepies kibékülésbe. Gyurka a -hír vétele után talpra szökött, kihuzta magát, odanyomult Pándy elé és -kerek kis beszédben állapította meg, hogy az igazi uriember jóváteszi -azt a hibát, amelyet elkövetett… - -Pándy kezet nyujtott neki: - -– Jól van Gyurka. Ülj le. - -Gyurka a nagyságos asszonytól is bocsánatot óhajtott kérni. Pándy -odafordult a feleségéhez és mosolyogva mondott neki néhány angol szót. -Az asszony fölemelte a fejét és érdeklődve pillantott Gyurkára. Gyurka -megismételte a kerek kis szónoklatot, az asszony mosolygott és kezet -nyujtott neki. Az asztalnál halk éljenzés támadt a kibékülés láttára; -Gyurka leült az asszony mellé. Előbb magyarul beszélt hozzá. Az asszony -egy tört magyarságu mondattal válaszolt: - -– Nem tudni magyarul… - -Gyurka ezt a mondatot elragadónak találta. Az asztal hasonlóképpen. -Gyurka erre németre fordította a beszédet. Keservesen dadogott, de -lelkesen és kitartóan beszélt. Az asszony előbb bámulva hallgatta, -azután egészen feléje fordult, nagy szemekkel nézett rá, és mosolygott… - -Hajnaltájban, hazafelé menet Gyurka hozzám csatlakozott. Hallgatva -mentünk. Gyurka egyszerre megszólalt: - -– A fűzfánfütyülőjét, – mondta őszintén. - -– Mi az Gyurka? - -– Te, ez nem is csunya asszony… - -– Kicsoda, Gyurka? - -– A… az a… az asszony. A Pándy Pistáé. Szép asszony az, ha fekete is. - -Hallgattam. Gyurka rövid habozás után ismét tett egy nyilatkozatot. - -– Hogy annak micsoda termete van!… - -Hallgattam. A kapum elé értünk. Gyurka befejezte az észrevételeit. - -– Hogy annak a Pistának micsoda kutya szerencséje van!… - -Nem válaszoltam. Kezet fogtam vele; és ott hagytam Gyurkát észleleteivel -a hűvös, szép májusi hajnalban. - -Negyednap elmentem Pándyhoz. Nem találtam otthon. A lakásból énekszó -hallatszott ki. - -– A nagyságos asszony itthon van? – kérdeztem a szobalánytól. - -– Igenis. A szolgabíró úr van itt vizitben. - -Egy hét múlva, estefelé a tenkei országúton két lovassal találkoztam. Az -egyik az asszony volt. Szép lovon ült; és jól ült rajta; így látszott -meg, milyen hibátlan, délceg alakja van. A másik lovas Gyurka volt. -Köszöntem nekik. Megállottak. - -– Gyurka, te lovagolsz? – kérdeztem meglepetve. - -– Huszár voltam én, – felelte Gyulka. - -– De eddig nem lovagoltál. - -– De most lovagolok. Eddig nem volt társaságom. - -Azután elbúcsúztunk egymástól. Egy hét múlva megkérdeztem Pándytól: - -– Te! Nem jár ez a Gyurka egy kicsit túlságosan is gyakran hozzátok? - -Pándy fanyarul legyintett. - -– Mit csináljak? Csak nem tilthatom ki. És az asszonynak tetszik. - -Megvakartam a fejemet. - -– Öregem… nem kellene talán annyi időt a gazdaságban töltened?… - -Megint bosszankodva legyintett. - -– Csak nem fogom őrizni? Mikor már egy asszonyt őrizni kell… - -Egy hónap múlva, aratás táján azután furcsa dolog történt: Pándy -váratlanul jött haza egy délelőtt és a lakásban egy bezárt ajtóra akadt. -A bezárt ajtó mögött az asszony volt. És Gyurka. - -Az asszony kétségbe volt esve; sírt, letérdelt; Gyurka hősies pózban -állott; Pándy fölemelte az asszonyt; leültette; Gyurkát is leültette; és -nagyon nyugodtan mondta: - -– Mi most elválunk majd. Azután összeházasodhattok, ha akartok. - -Az asszony sírt, tiltakozott a házasság ellen; Pándy azonban nyugodtan -mondta neki: - -– Mi mindenesetre elválunk. A többi a maga dolga. Ezt a házat én -megtartom. Maga, ha itt akar maradni, megveheti a Jablonszky-házat. -Eladó. De ha nem utazik el innen, ha itt marad, szeretném, ha addig, míg -az elválás nincs kimondva, nem történnék botrány. - -Ezt megigérte az asszony is, Gyurka is. Az asszony másnap megvette a -Jablonszky-házat. A dolgot én Pándytól tudtam meg. De megtudhattam volna -Gyurkától is, mert mire az asszony harmadnapra átköltözött a -Jablonszky-házba, tudta az egész város. - -Gyurka úgy járt-kelt a városban, mint az asszonynak, „annak a szép -fekete asszonynak“ a hivatalos vőlegénye. Pándy közölte vele, hogy a -vagyonnak a nagyobb része az asszonyé; az övé csak a kisebb birtok; és -Gyurkának ezer terve volt a vagyon kezelésére nézve. - -A válópör nem ment elég gyorsan. Eljött a tél, és úgy volt, hogy a -válást csak tavaszra mondja ki a bíróság. Ekkor egy napon megrendülve -jött hozzám Gyurka. - -– Te, – kérdezte felindultan, – hallottad, mi történt? - -– Mi? - -– Tegnap éjjel Simkó, az éjjeli őr, egy alakot látott a Jablonszky-ház -ablakából kiugrani. Megfogta. Hát tudod ki volt? - -– Ki volt? - -– Rovics Zoltán. - -Rovics Zoltán a járásbíró jogász-fia volt. Méltatlankodva mondtam: - -– Hallatlan. Ilyen intelligens fiatalember adja betörésre a fejét. - -Gyurka kiegyenesedett és felháborodva kiáltotta: - -– Csak nem hiszed, hogy betörni volt ott? - -– Nem? Hát minek? - -– Az asszonynál volt. - -– Ne mondd. - -– De. És Simkót megszorítottam és azt mondta: azt hiszi, Viczay Gézát is -látta már egyszer… - -– No ilyet. Hallatlan. - -Gyurka elkeseredve fakadt ki: - -– Mindennek az a szamár Pándy az oka. Mit tiltott el engem az -asszonytól. Most ez lett belőle. - -Mélabúsan integettem. Gyurka dühbe jött: - -– A keserves istenfáját, – mondta, – most azért se engedelmeskedem neki. -Nem én. Majd megmutatom. - -– Mutasd meg, Gyurka! – mondtam biztatóan. - -Gyurka elvágtatott. Délután felkerestem Pándyt. - -– Hallottad, – kérdeztem – azokat… azokat a dolgokat? - -– A Jablonszky-ház? - -– Igen. - -Bosszankodva intett. - -– Az egész város tele van velük. Viczay Géza is volt már nála. Tudom is -én… talán más is… Egész nap nála lebzselnek, vendégeli őket; azután -éjszaka is eljárnak hozzá. - -Undorodva intett: - -– Eh!… Utálom az egész dolgot. Ma délben nála voltam. - -– Minek? - -– Hogy utazzon el innen. - -– És? - -– Nem akar. - -– Miért? - -Pándy fanyarul mosolygott: - -– Mert itt… mert itt… a pénzéért fehér embereket kap. - -Elfordult és még egyszer intett mély undorral. - -– Engem imád. Letérdel előttem. De fehér embernek nem tud ellentállni. - -Nem beszéltünk többet a dologról. A kunszállási intelligencia rövid -habozás után fentartotta az asszonnyal az érintkezést. Eltelt a tél, -jött a tavasz, a válópörnek is vége lett és márciusban, mikor az ibolyák -nyiltak, Gyurka oltár elé vezette az asszonyt. A templom zsufolva volt; -még a templomkert is; a plébános összetette a kezét és szeliden -mosolygott le az új párra, az orgona zúgott és a rossz skurcban festett -kunszállási angyalkák is mosolyogtak a falon. - - - - -Regina kisasszony. - -Déghy, aki a vacsoránál és a feketekávénál boldog bőbeszédüséggel -fecsegett, egyszerre gondolkozva kezdte nézni a szivarja füstjét és -lassankint egészen elhallgatott; kérdeztem, mi baja, – nem mondta meg, -nem faggattam; hallgattunk; később magától megszólalt és elmondta azt, -ami itt következik: - -– Mikor kikerültem a gimnáziumból, az apám közölte velem, hogy kereskedő -leszek. Mukkanni sem mertem, az öreg hajthatatlan zsarnok volt; -egyetlenegyszer kockáztattam meg azt a kérést, hogy inkább a -zeneakadémiába mennék, ekkor majdnem pofonütött, kijelentette, hogy -félbolond muzsikusok számára egy vörös rézkrajcárja sincs, – egy -októberi napon berukkoltam tehát a Kunetz és Mayer céghez, a -buzaemberekhez, a nagy gabonakereskedőkhöz. Az irodájuk a Dunaparton -négy szük, sötét és hihetetlenül mocskos kis szobából állott; mindent -piszkosnak éreztem bennük, az íróasztalokat, a könyveket, a székeket, -mindenen vastag rétegben tapadt a piszok és sohasem értettem, hogy -Kunetz, aki elegáns úr volt, versenyistállót tartott és az apám állítása -szerint az egész vármegyénket zsebredughatta volna, hogyan tud órákat -eltölteni buzgó, friss és vidám munkával ebben az ólban. A legbelső -szoba volt az övé, a következő Mayeré, a cégtársé, a harmadik szobában -trónolt néhány főbb hivatalnokkal Schwarz úr, a cégvezető, az utolsó, a -negyedik szobában volt összepréselve a kisebb hivatalnokok egész tömege. - -Ide kerültem én is. Nem fogadtak rosszúl. Kunetz, akivel az apám üzleti -összeköttetésben állott, kezet fogott velem, ami óriási szenzációt -keltett; Schwarz úr, aki egyébként csendes és makacs embernyuzó volt, -kijelentette rólam, hogy, „uri fiu“ vagyok, és kegyelmébe fogadott; a -többiek is egytől-egyig szeretetreméltóak voltak hozzám. Ez annál inkább -említésre méltó, mert pár nap alatt meggyőződtek róla, hogy soha sem -fogják hasznomat venni. Semmire, de éppenséggel semmire sem voltam -használható; képes voltam a legegyszerűbb dolgokat is összezavarni, és a -legfontosabbakat is elrontani, ha rám bizták őket. Azt kérdezed: miért -szerettek mégis? Hát éppen ezért. Olyan nyilvánvaló volt, hogy én -senkivel sem fogok versenyezni, hogy én senkinek sem fogok ártani, hogy -én általában nem fogok ezzel az üzlettel foglalkozni, hogy még az ötödik -hónapban is vendégnek tekintettek. Egy szimpatikus idegen, egy kellemes -látogató voltam nekik, egy más világból való lény, akinek a sok -ügyetlenségére jóindulatu felsőbbséggel néztek le… - -Eleinte rám biztak egyet-mást, később szeliden félretoltak, lassankint -beszüntették üzleti tehetségeim kiaknázását. Békében hagytak. Én -megjöttem, leültem piszkos kis asztalom mellé, körülöttem néha zajlott a -forgalom és sustorgott a munka; én cigarettáztam, olvastam, kottát -lapozgattam a mocskos kis asztalnál. - -Egy napon, amint így olvastam, észrevettem, hogy valaki néz, kitartóan, -elmerülten, makacsul néz. Felpillantottam a könyvem mögül, és két -csillogó, kerek, apró szemnek a pillantásával találkozott a tekintetem. -A két szem egy fonnyadt, fáradt kis egérfejből csillogott ki, a fonnyadt -kis arc vörösre pirult, mikor a könyvből fölnéztem… - -Ez Grün Regina kisasszony volt, a gépírókisasszony, az egyetlen nő a -büróban. Az egyetlen nő, egy vérszegény, fakó, csendes, félénk öreg -leány, egy huszonkilenc éves, szűkvállu, fonnyadt szűz, egy soha nem -virágzott asszonytalan asszony, egy elhervadt, elaszott, sovány, sápadt, -alázatos, kis teremtés, mindenkinél hátrább lévő, mindenkinek -engedelmeskedő, a rabszolgák között is az utolsó. A formátlan kis teste -összehuzódott a gépe mellett a széken; ijedten és buzgón kopogott, ha -munkát kapott; mindenki goromba volt hozzá; Schwarz úr a vérét szokta -színi, akár volt rá ok, akár nem; amikor nem is volt dolga, akkor is -aggódva és fürkészve nézegetett körül, nincs-e valami kifogás ellene; -amikor azután egy félóráig csend volt és sehonnan nem fenyegetett -veszedelem és sehonnan nem jött munka, akkor összetette a kezét az -ölében, megpihent, megnyugodott és engem nézett… - -… Regina kisasszony elpirult, elfordította a fejét és én bámúlva néztem -reá. Az irodában én voltam az egyetlen, aki néha egy jó szót szólt -hozzá, aki néha beszélgetett vele, Regina kisasszony ezért kiszolgált -engem, rendben tartotta az asztalomat és cigarettákat töltött nekem… -Tizenkilenc éves voltam akkor, erős, bátor, vad, szép fiu; -leánymosolygásokkal és asszonycsókokkal volt tele a lelkem; nem volt -negyedórám, amikor nőre ne gondoltam volna; három asszonnyal volt dolgom -egyszerre; a vadságomnak, az erőmnek, a győzelmes, szép fiatalságomnak -az állandó mámorában éltem; minden nő érdekelt… De Regina kisasszonyra -sohasem néztem más gondolattal, mint azzal, hogy Regina kisasszony ül a -gép mellett és kopogtat. - -Regina kisasszony azonban elpirult… És másnap ismét elpirult… És -harmadnap ismét… És ha egy szabad félórája volt, összetette a kezét az -ölében, forgolódott, zavarodottan izgett-mozgott és végre is oda -fordult, hogy engem nézzen. Szegény, fonnyadt, huszonkilenc éves leány -volt és én tizenkilenc éves, erős, nagy, szép fiu voltam. Szerelmes lett -belém. Tisztelettel, félénken, alázatosan szeretett… Kiszolgált továbbra -is. Én eleinte zavarban voltam, azután megszoktam a dolgot, nyugodtan -olvastam tovább, ha Regina kisasszony nézett, és Regina kisasszony -alázatosan, csendesen, szótlanul szeretett engem. - -Egy év múlva megkaptam az anyai örökségemet és otthagytam Kunetz és -Mayert. Bementem az irodába elbúcsúzni. Kunetz kezet fogott velem. -Schwarz úr megveregette a vállamat és biztatott, hogy csak viseljem jól -magamat, jó modorral sokra viheti az ember; a hivatalnokok sok -szerencsét kívántak… - -Regina kisasszony ott állott az írógépe mellett; sápadt volt az arca és -sovány, szűk kis vállai meg-megrándultak. Egy zavarodott, alázatos, -kínos mosoly volt az arcán. Odamentem hozzá és megszorítottam a kezét. - -– Isten vele, Regina kisasszony, – mondtam neki nagyon melegen. - -Remegett a színtelen, vértelen, fakó kis ajka. - -– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta reszketve és halkan. - -Éreztem, hogy mondanom kell valamit. - -– Köszönöm, Regina kisasszony, hogy olyan jó volt hozzám, – mondtam. - -Nem tudott válaszolni. A kerek, két barna szeme megtelt könnyel, a -fonnyadt egérarcocskája sírósan eltorzult, hevesen elfordult tőlem, -leült és ráhajolt az írógépre. - -Elmentem. Egy negyedóráig folyton rá kellett gondolnom; azután egyéb -dolgokkal foglalkoztam. Eltelt egy év, két év… Néha még eszembe jutott. -Azután egészen megfeledkeztem róla. Elkerültem Budapestről és nagy -harcot vivtam a sikerért. - -Nyolc év múlva jöttem vissza. Ekkorra már az apám kibékült velem; -végighegedültem Európát, volt egy rendjelem, ezer forintot kaptam egy -koncertért, az életnek minden szép örömét megkóstoltam már, tapsoltak, -ünnepeltek, szép asszonyok szerettek, az voltam már, amit híres embernek -szokás nevezni… Elmentem egy délelőtt Kunetz és Mayerhez, látogatóba, -hadd lássák, mi lett a praktikánsukból. - -Az iroda éppen olyan hihetetlenül mocskos volt, mint nyolc évvel -azelőtt. A rend is ugyanaz volt. Kunetz, akivel a lépcsőn találkoztam, -bevitt a legbelső szobába és egy félóráig beszélgetett velem. Mikor tőle -kijöttem, Schwarz úr fogott meg tíz percre. Ő – mondta – a legbüszkébb -rám; ő megmondta, hogy sokra viszem, jó modorral mindent elérhet az -ember… - -Azután kimentem a negyedik szobába, a legpiszkosabba, a sivár -mocskosságu büróba, ahol egy évet töltöttem el. Kezet fogtam egypár -emberrel, azután körülnéztem. És megláttam Regina kisasszonyt, amint ott -állott az írógépe előtt és zavarodott, alázatos, kínos mosoly volt az -arcán. - -Nyolc év óta nem gondoltam rá. És most úgy találtam itt, mint ahogyan -nyolc évvel ezelőtt itthagytam: alázatosan, szürkén, fonnyadtan, sovány, -szűk kis vállakkal, amelyek remegtek a felindulástól. Odamentem hozzá. -Nagyon kedves akartam lenni. - -– Kedves, jó Regina kisasszony, – mondtam, – nagyon, nagyon örülök, hogy -látom. Hogy van? - -– Köszönöm, – mondta – jól… - -Nem tudtam egy szót se szólni többet. Megzavarodtam. Olyan ostobának -éreztem a buta kérdésemet és olyan fájdalmas volt, hogy a szegény, -fonnyadt, öreg lány alázatosan azt felelte, hogy köszöni, jól van, hogy -nem tudtam többet szólni. - -Regina kisasszony szólalt meg: - -– Tegnap… ott voltam… a Déghy úr koncertjén… - -– Igazán? És nem bánta meg? - -Regina kisasszony áhítatosan és lelkesen válaszolt: - -– Nem. - -Akkor azután beszélgettünk. Csak az én dolgaimról. Az én életem -eseményeiről. Az övének nincsenek… - -Búcsúzás előtt kiderült még, hogy Regina kisasszony összegyüjtött minden -ujsághírt, amelyben rólam volt szó; az arcképem is megvan nála egy képes -lapból… Újra zavarban voltam. Nagyon melegen búcsúztam el tőle. - -– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta; azután elfordult és leült. - -Mikor kint voltam az utcán, elhatároztam, hogy valami emléket küldök -neki, valami értékes ajándékot; másnap is gondoltam rá; harmadnap is; -negyednapra elfelejtettem; egy hétre rá elutaztam Budapestről. - -A következő évben előadták Münchenben az első operámat; két év múlva -megházasodtam; a harmadik évben megszületett az első fiam; a negyedik -évben volt a berlini premiérem, az első, igazi, nagy művészi siker; az -ötödik évben megvettem a villámat és született a második fiam; a hatodik -évben dirigáltam Párisban; a hetedikben született a kis leányom. Idén, a -nagy bécsi siker után hazajöttem, hogy magam dirigáljam a darabomat. -Tegnap a premiéren megláttam egy páholyban Kunetzt. Ma délelőtt elmentem -hozzájuk a büróba. - -Minden a régi, a piszok nyolc évvel öregebb, Kunetz elegáns, Schwarz úr -jóindulatu és még mindig sokra tartja a jó modort… És a negyedik -szobában az írógép előtt zavarodott, alázatos, kínos mosollyal Regina -kisasszony. - -Fájó megdöbbenést éreztem, amikor megláttam. Alig tudtam hozzá egy-két -jó szót szólni. Mikor elmentem, a kerek barna szemei megteltek könnyel, -az egészen elfonnyadt, leaszott egérarcocskája eltorzult; a szomoru, -gyászos, elszáradt, szegény öreg leány ráhajolt, ráborult az írógépre… - -Nyolc évvel ezelőtt így hagytam ott; nyolc év múlva talán megint így -találom. Én azóta jártam, éltem, dolgoztam, verekedtem, győztem, sikert -arattam, vagyont szereztem, engem szerettek és én szerettem; én boldog -házasságban éltem és nekem gyermekeim születtek; én fiatal vagyok, erős -vagyok, diadalmas vagyok, boldog vagyok, férfi vagyok; és ezek alatt a -hosszu, szép, nagy esztendők alatt ő ott ült, örökké ott ült az asztala -mellett, abban a szörnyü, mocskos szobában, soványan, szárazon, -elaszottan, meddőn. - -Tudom: én nem tehetek semmiről, én nem vagyok semminek az oka. Mégis -egész nap a bűnösség érzése gyötör… Lelkifurdalásaim vannak… Úgy érzem, -hogy tartozom neki valamivel… Úgy érzem, hogy megcsaltam… Ha rágondolok, -– ma a legviharosabb tapsok között egyszerre csak eszembe jutott – -keserü lesz a szám és eltorzul az arcom. - - - - -A harmincnégyéves asszony. - -Dobó, aki egész télen semmit se csinált, nyár elején úgy érezte, hogy -pihenésre van szüksége. Fölkerekedett és néhány óriási kofferrel -elutazott Budapestről egy felvidéki fürdőbe. Az első héten nagyon -élvezte azt a csendet, amelyet saját programmja szerint élveznie -kellett, a második héten unatkozott, a harmadik héten el akart utazni. -Ekkor egy napon a szálló előcsarnokában találkozott Gervaynéval, akivel -igen távoli rokonságban, ötödágon való sógorságban volt. Meglepetve -köszönt az asszonynak: - -– Kezedet csókolom, hogy kerülsz te ide? - -– Szervusz, – mondta az asszony – meg vagy lepetve, ugy-e? - -– Igen, mert a naplopást csak magamnál találom természetesnek. - -Kimentek a parkba, az asszony nyujtózkodott, magas, erős, izmos és finom -termete acélosan huzódott ki, a férfi egy percre szinte kisebbnek -látszott nála. - -– Hát barátom, – mondta – vedd tudomásul, hogy ezúttal én is napot lopni -jöttem ide. Akármennyire meglep is másoknál ez a szándék. - -– A szándék meglep, – mondta udvariasan Dobó, – de az eredménynek -örülök. - -Az asszony jóindulattal és némi leereszkedéssel mosolygott rá, azután a -kérdezősködésére elmondta, hogyan került ide: - -– Tizenkét év óta nem mozdultam ki otthonról. Mióta az uram meghalt. -Dolgoznom kellett. De most már rendben van minden, a birtok, a malom, a -gyár, már tavaly úgy éreztem, hogy megakad a lélekzetem, ha minden -reggel beülök az irodába; és most már nyugodtan is jöhettem; a lányomat -elvittem a nagyanyjához, a fiamat elküldtem Jánosékhoz; én fölkerekedtem -és eljöttem. - -Megint nyujtózkodott, diszkréten, óvatosan, de a nyujtózkodása mégis -csupa feszülő erő és hullámzó szépség volt; nagyot lélekzett; a szeme -csillogott. - -– Kedves Bandi, – mondta jókedvtől sugárzó arccal és nyájas -leereszkedéssel, – neked fogalmad sincs róla, milyen jó pihenni. - -– Marika, ha szabad téged még Marikának szólítani, te vagy a legokosabb -asszony a világon. Hallom, hogy a tőzsdei árjegyzéseket is érted. - -– Hisz abból élek, – mondta nevetve az asszony. - -Dobó is nevetett, de meg volt zavarodva. Az asszonyt túlságosan szépnek -találta; évek óta úgy gondolt rá, mint egy munkába beleszürkülő és -bánatba belesoványodó özvegyre; és most egy teli, érett, de sugárzóan -friss és hamvasan üde asszonyszépség állt eléje. Zavarodott volt, mert -nem tudta gyorsan elhatározni, hogyan viselkedjék ezzel a váratlanul -elébe állott szépséggel szemben. Előbb ezzel próbálta lehűteni magát: - -– Azért vagyok úgy oda tőle, mert három hét óta nem láttam szép -asszonyt. - -A zavarodottsága azonban tovább tartott, az asszonyt nagyon szépnek -találta és ekkor elhatározta: - -– Udvarolni fogok neki. - -Ez az elhatározás megnyugtatta. A következő napokban reggeltől estig -együtt volt az asszonnyal és udvarolt neki. De egészen eredménytelenül. -Az asszony nevetett azokon, amiket neki mondott, néha ki is nevette; -szívesen volt a társaságában, mert jól mulatott vele és jól mulatott -rajta, de arról szó sem volt, hogy az udvarlásnak eredménye lehetne. -Ellenkezőleg: minden nap világosabbá vált, hogy az asszony okosabb, -műveltebb, józanabb és élesebb gondolkozásu a férfinál, az asszony -felsőbbsége egyre biztosabbá vált és akármilyen jól érezték magukat -együtt, – ebédnél, vacsoránál, kirándulásoknál, – Dobót már kezdte -bosszantani az a mulattató szerep, az az egészen másodrangu hely, -amelyre leszorult. És voltak órái, amikor úgy érezte, hogy szerelmes az -asszonyba; bosszúságában egyszer-kétszer már arra gondolt, hogy -elutazik. - -Ekkor – két héttel azután, hogy együtt voltak – egy este fölment az -asszony szobájába. Félkilenc elmúlt; a vacsorához akarta lehivni. Bement -a szobába; a szoba sötét volt. - -– Marika, – kérdezte, – itt vagy? - -A szoba baloldalán ekkor ruhasuhogást hallott. - -– Te vagy az, Bandi? – kérdezte az asszony hangja. – Hány óra van? - -– Félkilenc elmúlt. Vacsorázni hivlak. - -– Istenem, hogy elaludtam. - -Dobó újra ruhasuhogást hallott, ezúttal maga mellett. Egy lépést lépett -bele a sötétbe és a kezei ekkor hozzáértek az asszonyhoz. Megdobbant a -szíve a saját merészségétől, de nem tehetett másképpen: fölemelte a -karját és megölelte az asszonyt. - -Másnap reggel idegesen járt a parkban, aggódva rugdalta a kavicsokat. -Úgy érezte, hogy boldog; büszke is volt és megelégedett, de félt az -asszonnyal való találkozástól. Mit mondjon neki? Az is probléma, hogy -hogyan köszönjön. Hát még az, hogyan beszéljen, mikor a tegnapi dolgokra -kerül a szó? Talán illenék, hogy meg is kérje? - -Ekkor jött az asszony. Nyugodt volt, jókedvü, csendes, biztos és tiszta -pillantásu, az arca sima és fehér, a hangja izgalom és reszketés nélkül -való. - -– Szervusz Bandi, – mondta – siessünk reggelizni. Éhes vagyok. - -Dobó ijedten és zavarodottan nézett rá; az asszony nem várakozott, míg ő -is megindul, előre sietett, Dobó szégyenkezve és bosszankodva trappolt -utána. Az asszony pompás étvággyal evett, nyugodtan beszélt a -délelőttről, kirándulást tervezgetett délutánra és a pillája sem rezdült -meg és egy percre sem fordította el a fejét és egyetlen egyszer sem -pirult el. Dobó elképpedve nézett rá. - -Nem tudta, mit kellene csinálnia. Nem tudta, mit jelent ez a viselkedés. -Nem tudta, mit akar az asszony. Nem tudta lesz-e folytatása a tegnapnak. -Minthogy azonban az asszony nyilvánvalóan nem akart arról beszélni, ami -tegnap történt, ő is hallgatott. Átmérgelődte az egész napot és nem -tudta, mihez fogjon és mit csináljon és mi jön már most. - -Este várta az asszonyt, hogy jőjjön vacsorázni. Elmúlt nyolc óra, azután -negyedkilenc és félkilenc. Ekkor egyszerre világosság támadt az agyában. -Fölkiáltott, fölugrott és fölrohant az asszonyhoz. - -A szoba sötét volt. De amikor szólni akart, az asszony rátette a szájára -a kezét. - -Beszélni nem volt szabad. Ez így lett azután mindennap. Az asszony a -sötét szobában várta; Dobó türelmetlenül és vágyódva rohant hozzá, -minden nap mámorosabbá lett, a találkozásaikban és a csókjaikban -forróság lüktetett, mohó öröm és tomboló vágy; de beszélni nem volt -szabad. Dobó egy délután megfogta az asszony kezét és a szerelmesek -hangján mondott néhány szót, a harmadik szónál fölállott az asszony, -kiszabadította a kezét és otthagyta. - -Dobó ebbe is belenyugodott. Eleinte félt tőle, hogy az asszony talán el -akarja magát vétetni vele; azután belenyugodott ebbe az eshetőségbe; -végül kivánatosnak és szépnek találta. Az asszony hallgatása és -tartózkodása pedig nyilván csak egy nagy szemérmesség; annál jobb -feleség lesz belőle. - -– Szép asszony, jó asszony, gazdag asszony – mondta – és engem imád. -Őrültül szeret. - -Így telt el négy hét. A negyedik hét végén az asszony bejelentette: - -– Holnap utazom. - -Ezen az estén mindenáron beszélni akart Dobó; de az asszony nem engedte. -A találkozásuk egy lángoló, mohó csóku, őrjöngő búcsúzás volt; de -sötétnek kellett lennie és nem volt szabad szólni. - -Másnap délelőtt Dobó bement az asszonyhoz. A szoba közepén kofferek és -skatulyák állottak, a kofferek és a skatulyák között uti ruhában állott -az asszony. Nyugodt volt, vidám és jókedvü, Dobó idegesen, remegve és -bosszankodva várta, mikor lehet a beszélgetésükbe belekapcsolni azt, -amit ő most végre mindenáron ki akart mondani; a beszélgetés azonban -közömbösen folydogált előre, az asszonynak mindig akadt valami dolga, -segítségre is volt néha szüksége, telt az idő, már csak háromnegyed óra -volt hátra, azután csak félóra, azután csak tíz perc. Az asszony -föltette a kalapját, vette a köpenyegét. A tükör elé állott és fátyolt -akart a kalapja elé kötni. És látszott, hogy semmiféle alkalom nem lesz -többé rá, hogy a beszélgetésbe szövődjék bele az estéik, a találkozásaik -és – Dobó annak érezte – a szerelmük ugye. - -Dobó fölállott, előre lépett egyet és kétségbeesetten és remegő hangon -mondta: - -– Marika… hát így válunk el mi egymástól? - -Az asszony válla megrándult; visszafordult a tükörtől; elpirult és -megzavarodott. Nem tudott szólni. - -– Haragszol, – kérdezte Dobó gyöngéden – hogy erről beszélek? - -Az asszony elfordította a fejét és nagyon halkan mondta: - -– Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy megérted… Hogy én nem akarok erről -beszélni… Hogy nem szabad beszélni. - -Dobó most egészen megnyugodott. Az asszony zavarodottsága jól esett -neki. Visszaadta a saját nyugalmát. Úgy érezte, hogy most minden -föltevése megerősödik és bebizonyosodik. Az asszony azért akart -mindvégig hallgatni, mert nem is remélte, nem is álmodta, hogy ő -hajlandó feleségül venni. Most tehát egy nagy meglepetés és egy nagy -diadal jön. Nyugodtan és felsőségesen mosolygott és büszkén, de mégis -szerényen, öntudatosan, de áldozatkész nagy jósággal mondta: - -– Marika, gyere hozzám feleségül. - -Az asszony fölkapta a fejét, ránézett, jól a szemébe nézett, -gondolkozott, azután elmosolyodott. Ez megint a régi biztos mosolygás -volt, megint a régi nagy nyugalom volt; Dobó érezte, hogyan tünik el a -biztossága; az asszony pedig csendesen és nyugodtan mondta: - -– Köszönöm, édes Bandi, nagyon szép tőled, hogy ezt mondod, te nyilván a -legjobbat akarod vele, tőled ez igazán gavalléros dolog, látom, hogy -nagy áldozatkészség is, de köszönöm, én nem megyek hozzád feleségül. - -Dobó megint kínos zavarba jött. Látta, hogy az asszony kineveti az ő -nagylelküségét; rút felsülésnek érezte azt, amit diadalnak várt; -elpirult és hebegett: - -– Marika… nem értem… nem értelek… - -Az asszony nem szólt, felkötötte a fátyolát, megnézte magát a tükörben, -azután megfordult. - -– Gyere, – mondta – kísérj át a vasúthoz. - -Lementek; a szálló előcsarnokában még utasításokat adott a portásnak az -asszony, borravalókat osztott szét, azután a parkon át megindult az -állomás felé. Dobó megszégyenülten, megsemmisülten, tehetetlenül ment -utána és később mellette. - -– Kedves Bandi, – mondta a parkban az asszony – én jobban szerettem -volna, ha az egész dologról nem beszéltünk volna. Szebb lett volna. -Stilusosabb lett volna. Én azt hittem, te megérted, hogy én így -szeretném. De te egy kicsit félreértettél. - -Dobó szólni akart, az asszony azonban egy elegáns, kerek, udvarias -mozdulattal elvágta a szavát. - -– Te jót akartál, te a legjobb szándékkal csináltad; de félreértettél. -Te azt hitted, én el akarom vétetni magamat veled. - -– Nem, nem, – tiltakozott Dobó. - -– Hát azt hitted, hogy én azért akarok hallgatni, mert abból, ami -köztünk történt, nem lehet házasság. Így igazán jobb, ha beszélünk; így -kell, hogy egyet-mást megmondjak neked. - -Dobó komoran és megtörten hallgatott, az asszony pedig derüsen, -csendesen és nyugodtan beszélt: - -– Nézd Bandi, én tizenkét év óta dolgozom. Ez alatt az idő alatt én nem -voltam ember; nem voltam asszony; gép voltam. Reggeltől estig a -gyerekeimre, a birtokra, a gyárra, az adósságokra gondoltam. Most adtam -magamnak hat heti pihenést; innen megyek vissza újra dolgozni. Megint -jön olyan tizenkét év, mint amilyen elmúlt… talán az egész életem olyan -lesz… most harmincnégy éves vagyok… e közé a két idő közé, amelyet én -munkával töltök el, e közé esett ez a hat hét. Én tizenkét év óta nem -töltöttem el egyetlen egy napot se munkátlanul. Most itt sok minden -fölébredt a lelkemben, ami régóta alszik benne. Véletlenül veled -találkoztam… és egyszer véletlenül megöleltél… - -Dobó bosszankodva kapta föl a fejét, az asszony azonban nem nézett rá, -maga elé nézett és halkan, de minden zavarodottság és minden -szégyenkezés nélkül mondta tovább: - -– Véletlenül megöleltél… És én azután sem huzódtam vissza tőled, mert az -én életemben ez az utolsó öröm. Dolgozni fogok; nemsokára öregasszony -leszek. Te jó voltál hozzám… szerettél is egy kicsit… - -Dobó megint tiltakozni akart, de az asszony nem engedte: - -– Szerettél egy kicsit… szép napok voltak… átengedtem magamat nekik… -mert… mert… - -Dobó ránézett az asszonyra. Az asszony kimondta: - -– Mert olyannak képzelhettelek, amilyennek akartalak. - -Dobó sértődötten huzta össze homlokát, az asszony békítően mondta: - -– Nagyon jónak, nagyon szépnek, nagyon nagynak képzeltelek… Különben nem -tudtam volna… És ezért nem volt szabad nappal beszélni és nem volt -szabad egy szót sem szólni. - -Kiértek a parkból. A vasútnál voltak. Dobó összetörve, összeomolva ment -az asszony mellett. Eszébe jutott, hogy ő azt hitte: az asszony imádja -őt. Hogy boldog lesz, ha feleségül mehet hozzá. Keserüen elhuzta a -száját. Megértette, hogy csak eszköze, véletlen tárgya volt egy asszonyi -ősz meleg vágyainak. De hogyan érthette ennyire félre? Úgy szégyelte -magát, hogy szinte fájt. - -Jegyet váltott az asszony számára; bementek a pályaudvarra, sétáltak a -sinek mellett. Hallgattak. Messziről már látszott a vonat. Az asszony -ekkor hozzáfordult. - -– Én nagyon hálás vagyok irántad, – mondta melegen, a barátságnak a -biztos hangján. – Egy szép hónapot, egy szép emléket köszönök neked. Az -életem utolsó örömét. - -Ott volt a vonat. - -– Köszönöm, – mondta még az asszony. – Köszönöm, hogy jó voltál hozzám. - -Kezet szorított vele, energikus, meleg, baráti kézszorítással. - -– Köszönöm, – mondta még egyszer. - -Szép volt, erős, karcsu, magas, acélos, vidám és üde. Fölszállt a -vonatra. Elhelyezkedett. Még egyszer leintett. A vonat elindult. Dobó -fanyarul, megcsaltan, kifosztottan és kijátszottan bámult utána. - - - - -Vilma. - -Dormándy unatkozva sétálgatott befelé az Andrássy-úton. A liget messze -mögötte volt már, a nap melegen sütött, egészen jól érezte volna magát, -csak azt nem tudta, hogy mit csináljon. Unatkozva és lassan kanyargott a -faltól a gyalogjáró széléig és egyszerre eszébe jutott, hogy éhes is -lehet. Még nem volt tizenegy óra; az órájáról egy süteménnyel teli -kirakatra esett a szeme, gondolkozott egy percig, azután benyitott a -cukrászdába. - -Leült egy asztalhoz és érezte, hogy ebben a percben csodálatos és -kellemes változáson megy át. Fölemelte a fejét, kiegyenesítette a -derekát, az arcát mintha egy friss és illatos kéz végigsimította volna, -az unalom ráncai egyszerre eltüntek róla, bent a mellében bizsergő, -langyos pezsdülést érzett: egy fiatal leányt, egy kedve szerint való -szép asszonyi lényt látott meg. Karcsu, magas lány volt, tizenhét vagy -legfeljebb tizennyolc éves, feketehaju, a haja a középen kétoldalra volt -elválasztva, de a fülei szabadon voltak; kerek, meleg, lágy, bársonyosan -puha bőrü, mosolygó arcocskája és nagyon-nagyon bizalmas, feketén -sugárzó, hosszupilláju, nagy szemei voltak. Dormándy nevetni tudott -volna a boldog elragadtatástól. - -A lány odalépett hozzá és megkérdezte, mit akar. Dormándy mondott neki -valamit. A lány udvariasan és engedelmesen kiszolgálta, azután -visszament a bolt hátsó részébe. Dormándy nyugodtan ült és nem vette le -róla a szemét. A lány járt-kelt, dolgozgatott, beszélgetett és Dormándy -folyton növekedő örömmel és boldog tetszéssel nézegette. - -Egyszerre a faliórára esett a pillantása. Tizenkét óra volt. Kelletlenül -és bosszankodva fizetett. - -– Itt tudnék ülni – mondta magában – estig. Nincs gyönyörűségesebb és -szebb dolog a világon, mint egy ilyen most kivirágzott asszonyi szépség. -Átkozott berendezkedés, hogy nem állhatok rögtön szóba vele. - -Másnap reggel jókedvüen ébredt föl. Programmja volt, tudta, mit fog -csinálni. - -– Tizenegy órakor – mondta magában – megyek a kis lányhoz. - -Tizenegy órakor beült a cukrászdába és egy óra hosszat nézte a lányt. -Azután megint fizetett és derülten, megelégedetten, boldogan elment. - -Két hét múlva egy este megvárta, míg becsukják a cukrászdát. Várt a -szomszéd kávéházban és nézte, mikor kezdik oltogatni a bolt előtt a -lámpákat. Mikor az első lámpa elaludt, akkor kiment az utcára és a bolt -ajtajával szemben sétálgatott. Öt percig várt, akkor kijött a lány. -Hosszu, férfias szabásu kabát volt rajta, a termetét csak sejteni -lehetett benne. Dormándy csak a járásának az eleganciájában és a fejének -a szépségében gyönyörködött. Egyideig mögötte ment, amikor azután a lány -befordult az első mellékutcába, akkor odalépett hozzá. - -A lány hirtelen sietni kezdett. Összevont homlokkal és elszánt arccal -nézett maga elé, a fejét hátraszegte, az állát leszorította a kabátja -gallérjára, sietett és hallgatott. Dormándy erőlködött, hogy lépést -tudjon vele tartani, mindenáron el akarta fogni egy pillantását és -idegesen és gyorsan beszélt hozzá. A lány nem nézett rá és nem -válaszolt. Öt percig futottak így egymás mellett; a lány végre hazaért; -be akart fordulni a kapu alá; Dormándy ekkor őszinte ijedelemmel, komoly -megdöbbenéssel és fájdalommal mondta: - -– Hát így hagy itt? - -A hangja olyan fájdalmas volt, hogy a leány ekkor ránézett, megállt egy -percre és elmosolyodott. Dormándy fölhasználta ezt a másodpercet, -villámgyorsan megfogta a kezét, megszorította, azután a karját hódította -meg, azután megölelte volna a leányt, de a leány ekkor kiszakította -magát a kezei közül és beszaladt a kapu alá. - -Dormándy másnap megtudta, hogy Krausz Vilmának hivják; az apja -pénzbeszedő valami betegsegélyző-egyletnél, hatan vannak testvérek, a -leány a legidősebb és olyan szegények, hogy szinte nyomorban vannak. -Ezen az estén már az Andrássy-úton hozzácsatlakozott, bizalmasan és -melegen beszélt hozzá és az első mellékutcában karonfogta. A leány -gömbölyü, meleg karja idegeskedett, makrancoskodott, remegett egy -kicsit, azután csendesen, szeliden és alázatosan belesimult a Dormándy -karjába. Eleinte hallgatott is, azután halkan válaszolgatott. Eleinte -összevonta a szemöldökét, azután mosolygott. - -– Te drága, te édes, te meleg gyönyörüség, – mondta neki Dormándy – -boldog vagyok, hogy itt vagy végre, hogy közel vagy hozzám, hogy az én -kis lányom vagy, hogy az enyém leszel. - -A lány megreszketett. - -– Ne beszéljen így, – válaszolta tördelt és elfojtott hangon. - -Dormándy nyolc napig kísérte haza. A kilencedik napon nem ment haza a -lány. És a tizedik nap reggelén is nála maradt. Dormándy ekkor kivett a -számára egy kis lakást, elkísérte a lakásba és elhelyezte benne. - -– Ha a ház úrnője megengedi, – mondta – akkor alázatos szolgája -mindennap tiszteletét fogja tenni nála. - -A lány nagy, nedves, meghatott szemekkel nézett rá és meg akarta -csókolni a kezét. - -– Ugyan, – kiáltotta Dormándy nevetve – mit csinálsz az Isten -szerelmére… - -– Letérdepelek maga előtt, – válaszolta halkan a lány. - -Dormándy nevetett és megölelte. Mindennap nála volt ettől fogva. Szinte -az egész napját vele töltötte el. A lány úgy imádta, mint egy istent, és -ő boldogan, derülten, megelégedetten élvezte ezt a fiatal lángolást, ezt -az alázatos odaadást, az egész édes forró, szép, boldog fiatal asszonyt. - -Három hónap múlva a leány hosszas habozás, nagy gyáva nekikezdések és -bátortalan abbahagyások után azt mondta, hogy egy nagy-nagy kérése van. - -– Mi az a nagy kérés? – kérdezte mosolyogva Dormándy. - -A leány megint habozott, újra nekiindult és újra riadozott egy kicsit; -végre kimondta: - -– Én szeretnék egy cukrászdát… - -Dormándy elámult. - -– Mit? – kérdezte meglepetve. - -A leány vörösre pirulva, zavarodottan, szégyenkezve és dadogva -magyarázta meg, hogy egy kis cukrászboltot szeretne, egy önálló üzletet, -amely egészen az övé volna, egy egészen kicsi üzletet, amelynek ő lenne -a gazdája… - -– Hát annyira vágyódol vissza az Andrássy-útra? – kérdezte Dormándy -sértődötten. - -A leány könnyes szemmel, izgatottan és hevesen magyarázta, hogy ő nem -ezt akarja. Ő azért akar egy önálló üzletet, hogy a maga ura legyen. Ő -nem szereti azt, hogy pénzt kap… és hogy ennyi pénzbe kerül… Egy üzletet -olyan olcsón lehetne berendezni… És akkor ő megkeresné azt, ami neki -kell… Ő ért az üzlethez… Még meg is gazdagodhatnék… - -Dormándy hahotázott. - -– Kis lány, – mondta – ne legyenek neked miattam gondjaid… És ha pénz -kell, én majd adok neked annyit, hogy félre is tehetsz belőle. - -A lány másnap újra kezdte a dolgot. Hallgatott, azután kért, könyörgött, -megfogta a férfi kezét, nagy, lágy, könyörgő, nedves szemekkel nézett -rá. - -– Nem, nem, nem, – kiáltotta Dormándy haragosan – én nem akarom, hogy -két hatosért minden pimasz szemtelenkedhessen veled. - -Negyednapra kikönyörögte a lány a beleegyezését. Tíz nap múlva -kibéreltek egy üresen álló üzletet és egy hét múlva készen volt az egész -berendezés. A következő napon reggel hét órakor elindult otthonról a -lány. - -– Hová mégy? – kérdezte Dormándy megdöbbenve. - -– Megyek az üzletbe, – válaszolta a lány komolyan. - -– És ez így lesz ezentúl mindennap? - -– Igen. - -Dormándy déltájban elment hozzá. Senki sem volt az üzletben, a lány -egyedül állott a süteményei között. - -– Mindig így leszel, majd meglátod! – jósolta Dormándy haragosan. – Nem -lesz vevőd. - -A lány nyugodtan és biztosan válaszolta: - -– Majd lesz. - -– És egy hatosért minden pimasz szemtelenkedhetik veled. - -– Nem kell engem félteni, – mondta mosolyogva a lány. - -Dormándy meglepetve nézett rá. Újnak találta, másnak, mint eddig, -különösnek, biztosnak, bátornak. A régi alázatossága, zavarodottsága, -kislányossága eltünt, a fejét biztosan és nyugodtan emelte föl, bátran -és felsőbbségesen mosolygott, olyan volt, mint egy nyugodt, idegen szép -asszony, akit még csak most kell majd meghódítani. - -Két hónap múlva a lány egy este bejelentette Dormándynak, hogy a jövő -héten kiköltözik a lakásból. - -– Miért? Minek? Hová? – kérdezte Dormándy megdöbbenve. - -– Az üzlet mögött van egy kis lakás, – mondta a lány. – Odaköltözöm. Ott -kell lennem az üzlet mellett. - -Dormándy káromkodott, de bele kellett nyugodnia ebbe is. A költözés -napján nem ment el a lányhoz, csak másnap este látogatott el az üzletbe. -Két-három vendéget talált bent és a két-három vendéget nagy -meglepetésére egy fehérkötényes, idegen kisasszony szolgálta ki. A bolt -hátsó részében ott volt a lány is; odament az asztalához. - -– Tegnap nem akartam terhedre lenni a költözködésnél, – mondotta -Dormándy halkan. - -A lány hálásan mosolygott. - -– Ki ez a kisasszony? – kérdezte azután Dormándy. - -– A testvérem, – válaszolta a leány. – Magam nem birom már az egész -üzletet. Idevettem… - -Dormándy megrőkönyödve nézett a fehérkötényes kisasszonyra. A lány -azután otthagyta, mert dolga akadt. Dormándy türelmesen várt. Eltelt -másfél óra, elment az utolsó vendég is, a két lány irogatott, -számolgatott, pénzt olvasott, de a fehérkötényes kisasszony csak nem -akart elmenni. - -Dormándy egy szempillantással odakérte a lányt az asztalához. - -– Végezz már ezekkel a csacsiságokkal, – mondta, – szeretném megnézni a -lakásodat. - -– Nem lehet… A testvérem… - -– Hát küldd már haza. Úgyse jön már senki. - -– Nem lehet, – mondta halkan a lány. – Velem lakik. - -Dormándy elképedve bámult rá; a lány ártatlanul nézett vele -farkasszemet. Dormándy összevonta a homlokát, beleharapott az ajkába, a -lány nyugodtan, tiszta szemmel, meleg és ártatlan tekintettel pillantott -le rá. - -– Vilma, – mondta végre haragosan Dormándy – azt jelenti ez, hogy én nem -mehetek ezentúl hozzád? - -A leány szeliden válaszolt: - -– Hát mondja meg maga, – szólt halkan, – hogy lehetséges-e ez. - -Dormándy elvörösödött. - -– Így persze nem lehet, – mondta rekedten a méregtől. – De küldd el. -Vagy gyere te hozzám. - -– Hogy gondol ilyet, – mondta a leány szeliden. – Hogy gondolhat ilyet… - -Dormándy felugrott, fogta a kalapját és elment. Nem köszönt és bevágta -maga után az ajtót. E miatt az ajtóbevágás miatt egy perc múlva -szégyenkezett már, a szégyenkezés gyorsan lecsillapította a dühét; -idegesen rohant előre, csendesen mérgelődött, azután egy furcsa -bánkódást kezdett érezni, végül lassu sétálgatásba fogott és nyugodtan -gondolkozott. - -– Most vége van a számomra, – mondta előbb és csendes fájdalmat, gyönge -nyomást érzett a szíve tájékán. - -– Magam vagyok az oka, – mondta azután. – Miért voltam szamár!… Miért -eresztettem ki a kezeim közül!… - -Ezt a gondolatot ismét szégyenletesnek érezte. - -– Hát csak a pénz füzte hozzám? – kérdezte magától. – Nem szeretett? - -Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Az egész estéje keserü és dühös -unatkozás volt; késő éjjel ment haza, hánykolódott, hajnalig ébren volt -és azon törte a fejét, szerette-e a leány vagy csak a pénzeért volt jó -és kedves hozzá. - -Másnap este megint ott ült a cukrászdában. - -– Vilma, – mondta a leánynak halkan – nem szeretsz engem. Sohasem is -szerettél. - -A leány könnyes szemmel nézett rá. - -– Oh, – sóhajtotta fájdalmasan, – hogy mondhatja ezt. Le tudnék borulni -és a lába porát tudnám megcsókolni. - -Dormándy meg volt hatva. Érezte, hogy a leány igazat mond. - -– Hát miért nem akarsz akkor hozzám jönni? – kérdezte halkan és lágyan. - -– Azért… azért… Amíg én csak egy szegény buta kis lány voltam, addig ezt -lehetett… Addig szabad volt… De most üzletem van… most nem szabad… most -már szégyen volna… - -Dormándy bámulva nézett rá. Nem beszélt többet, felállott, kezet fogott -vele és elment. - -– Oh én szamár, oh én tökfilkó, – mondta magában. – És én erre nem -gondoltam. És én ezt nem láttam előre. Azelőtt szegény, rongyos kis -leány volt, valamivel több a cselédnél, de sokkal nyomorúságosabb a -cselédnél. Most a pénz védelme alá került, most egy kis tőkéje van, most -a keletkező, a gyülekező, a szorgalmasan kuporgatott vagyon büszkesége -és erkölcse beszél belőle. Most fontos már neki az erkölcs, az erény, a -tisztesség, a jó hír… Most minden öreg családi tradició feltámadt benne… - -Behuzta a fejét a gallérjába és ijedten, megrettenve a jóslásának a -végzetes voltától, a fogai között elsziszegve, mondta: - -– Most társadalmi állás kell majd neki… - -Másnap ismét elment a leányhoz könyörögni. A beszélgetés közben egyszer -a hálát is megemlítette. A leány szeme megint könnybe lábadt. - -– Én – mondta reszkető hangon – olyan hálás vagyok magának, hogy az -életemet odaadnám, ha kellene. És mindent visszaadnék, ami itt van… - -Dormándy bosszankodva tiltakozott: - -– Ne beszélj, kérlek, nem így értettem. Tudod, hogy nem így értem. -Egészen másképpen. - -A leány szótlanul csóválta meg a fejét. - -Dormándy egy hét múlva fanyarul, szinte az akarata ellenére, szinte nem -is teljes öntudattal mormogta oda neki: - -– Hát mit akarsz, feleségül vegyelek? - -A leány ajka fájdalmasan elhuzódott, a szeme elborult és a feje -szomoruan lehajlott. - -– Én úgyis tudom, hogy az lehetetlen, – mondta suttogva. - -– Lehetetlen? Nem is képzeled, milyen kevéssé lehetetlen már, – mondta -Dormándy csufolódva. - -Mikor hazament, ezt mondta magában: - -– Dormándy Péterné Krausz Vilma… - -Elmondta egyszer, azután még egyszer, azután tízszer, azután százszor. -Egész este ezt mondta, megdöbbenve, vonakodva, a saját gyengesége ellen -tiltakozva, hipnotizáltan, kétségbeesetten. - -Másnap riadtan pakolt és elutazott. Az úton keservesen gyötrődött, -szomoruan kinlódott, szomjasan és eltikkadtan vágyódott a lány után. Két -napig kibirta, a harmadik napon visszafordult. - -Beállított a lányhoz. A lány alázatosan, de boldogan felsugárzó arccal -fogadta. - -– Gyere ebből a bódéból, – mondta neki. – Megszerezzük az írásaidat, -azután a feleségem leszel. - - - - -Adrienne. - -– Hol van Adrienne? – kérdezte Laci. - -– A kerten át kiment az országútra. Ott akart benneteket megvárni. -Mindjárt itt lesz. - -Két perc múlva futva jött a leány. Megölelte a bátyját, forrón -megcsókolta háromszor, négyszer, tízszer és elfulva mondta: - -– Az üvegháznál akartalak fogadni benneteket. Elkéstem. - -Laci kifejtette magát a karjaiból. - -– Adrienne, – mondta – bemutatom neked Kurcz Pétert. - -Kurcz meghajolt; a leány előrelépett és meghajtott fejjel, fölfelé -fordított naiv szemekkel, egy meleg pillantással nyujtotta ki a kezét: - -– _Nagyon_ örülök, – mondta – hogy eljött. Laci olyan sokat beszélt -magáról… - -Kurcz a cvikkeréhez nyult, kissé zavarodottan mosolygott és meghajtotta -magát. A leány nyugodtan állott előtte és áhitattal, naivul, nagy -szemmel nézett az arcába. - -Csend lett. - -– Gyere Péter, – szólalt meg Laci – menjünk föl megmosakodni. Azután -majd lejövünk. - -Fölmentek, átöltözködtek és egy negyedóra múlva lent voltak a verandán. -Laci beült az apjához és az anyjához és elbeszélte nekik a legutóbbi -élményeit. Kurcz kissé zavarodottan állt meg egy szék mellett és nem -tudta, leüljön-e. Ekkor odalépett hozzá a leány. - -– Akarja megnézni a kertet? – kérdezte nagyon kedvesen. – A gazdaságot -is? Érdeklik ezek a dolgok? Kalauzolom. Jó? - -– Nagyon hálás volnék érte, – felelte Kurcz. - -Lementek. A leány megmutatta a kertet, azután a gazdaságot. Kurcz kissé -feszesen ment mellette, merevebben tartotta magát, mint kellett volna és -érezte, hogy többet mosolyog, mint kellene. - -– Hát ez az egész, – mondta a leány. – Nem fog itt nagyon unatkozni? -Négy hét hosszu idő. - -Kurcz tiltakozott: - -– _Én_ semmiesetre sem fogok unatkozni. - -– Nekünk pedig nagy öröm, hogy idejött, – mondta a leány. – Laci annyit -beszélt magáról. Én olyan jól ismerem már magát. - -Kurcz nem tudta, mit mondjon. A leány barátságosan és melegen mosolygott -rá. Végre megszólalt: - -– Félek, hogy csalódni fognak. Én nagyon kevéssé vagyok mulatságos -társaság. - -A leány elkomolyodott. - -– Ne higyje, – mondta – hogy mi mulatságosságot várunk magától. Én nem -szeretem a mulatságos fiatalembereket. - -Kurcz ismét mosolygott és nem tudott mit mondani. Hallgatva mentek egy -ideig, azután a leány megszólalt: - -– Tudja, hogy én már nagyon vártam magát? - -– Igazán? Miért? - -– Azért, mert Laci nem tudott, vagy nem akart nekem valamit -megmagyarázni. És – ha maga nem haragudna meg érte és ha nem fárasztaná -– magát kérném meg, magyarázza meg nekem. - -– Kérem… nagyon szívesen. - -– Igazán? Nem haragszik érte? - -– De kérem… Parancsoljon… - -– Arra akarom megkérni, magyarázza meg nekem, mi a felsőbb matematika. - -A férfi elbámulva nézett rá, a leány pedig komolyan és becsületesen -mondta: - -– Nézze, én tanultam számtant… algebrát… de a matematika, tudom, egészen -más. Laci azt mondja, hogy minden természettudományos tétel kifejezhető -matematikailag. Ez az, amit nem értek. És hogy a matematika miért egész -különálló tudomány. Hogy nagy matematikai fölfedezések vannak. És nagy -megfejtetlen problémák… És mert Laci azt mondja, hogy maga… geniális -matematikus… hogy ez az erőssége… magától akartam megkérdezni… - -A férfi elpirult, a cvikkeréhez nyult, megigazította, beszélni akart, -azután megállott s kételkedve kérdezte: - -– És ez igazán érdekli magát? - -– _Nagyon_ érdekel, – felelte a leány. – Nagyon érdekel. Soha senki sem -volt, aki megmagyarázhatta volna. Ezek a mi embereink olyan tudatlanok. -Úgy vártam, hogy maga jőjjön… Ha csak nem haragszik, amiért terhelem… - -– De kérem, kérem, – felelte Kurcz izgatottan. - -– Hát akkor mondja meg. - -Lassan mentek előre egy kerti úton. A férfi lelkesen és buzgón kezdett -magyarázni. A leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal -nézte az ajkát. - -Később fölmentek ebédelni. Ebéd alatt keveset beszéltek, a leány néha -fordult csak Kurczhoz nagy figyelemmel, barátsággal és tisztelettel. -Délután egyedül voltak a verandán. - -– Még egyet kell nekem megmagyaráznia, – mondta a leány. – Délelőtt -megemlítette a saját kutatásait. Mi a jelentősségük ezeknek a -kutatásoknak? - -Kurcz örömmel és buzgón kezdett magyarázni, a leány fölemelt -szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal hallgatta. - -Laci a negyedik napon megkérdezte Kurczot: - -– Öregem, nem unatkozol nálunk nagyon? - -– Dehogy, – felelte Kurcz, – hogy gondolsz ilyet? Pompásan érzem -magamat. Soha ilyen jól nem éreztem magamat. Milyen kedves emberek ezek -a tieid mindnyájan. - -– Az apám… ugy-e? Kedves öreg úr. Tudtam, hogy szeretni fogod. - -– És az édesanyád! És a testvéred! - -– Adrienne? - -– Igen. Milyen kedves. És milyen intelligens. Milyen csodálatosan -intelligens. És milyen művelt. - -– Művelt? - -– Igen. Bámulatos, hogy érti a mesterségemet. - -– A tiedet? - -– Igen. A matematikát. Hihetetlen, mennyit tud. - -– Ah! Dehogy tud. Tőlem hallott néhány szót. - -– Ohó fiam, szó sincs róla. Kitünően érti, ha mondom. És nagyon -érdeklődik iránta. Bámulatos, hogy egy ilyen szép fiatal leány ilyen -komoly tud lenni. - -– Komoly? Adrienne? - -– Igen. - -– Hm! - -Laci elfordult és nem szólt többet. Hat nap múlva vendégek jöttek egy -délután. Lányok, fiatalemberek, egy huszártiszt is. Délután érkeztek és -még vacsorára is ott maradtak. Vacsora után cigány jött és a fiatalság -asztalbontás után rögtön táncolni kezdett. Adrienne is táncolt. Szépen -és sokat. - -Kurcz egy ideig nézte a táncolókat, azután leült az öregekhez, azután -kiült a verandára. Tizenegy óra tájban feljött hozzá Adrienne. Ki volt -pirulva és lihegett. Szótlanul leült Kurcz mellé. Kurcz zavarodottan -fordult feléje és nem tudott szólni. - -– Utálatos ugy-e? – kérdezte a leány szelid melankóliával. - -– Mi? - -– Ez a tánc. Ez az ostoba és dühös ugrálás. Magának nagyon le kell -néznie bennünket. - -– Oh dehogy, szó sincs róla. - -– De igen. Én ezt nagyon jól megértem. Én is lenézem. - -Hallgatott egy kicsit, azután szomoruan sóhajtotta: - -– Mit csináljak? Nem vonhatom ki magamat. Ott kell lennem. A háziasszony -vagyok! - -Halkan hozzátette még: - -– Az ember nem lehet mindig olyan társaságban, amelyet szeret. - -Elhallgattak. Hallgatva ültek egy kicsit. A leány azután fölkelt, kezet -nyujtott Kurcznak, melegen megrázta a kezét és naivul, őszintén és -bizalommal nézett a szemébe. Kurcz boldogan és hálásan pillantott rá. A -leány szomoru mosolygással ment vissza a táncolókhoz és hajnalig -táncolt. - -Kurcz négy hét múlva elutazott. Laci kikisérte a vasúthoz. Várták a -vonatot és csendesen sétálgattak a sinek előtt. Kurcz rágta az ajkát és -izgatott volt. - -– Laci, – mondta végre, – köszönöm neked, hogy meghíttál ide hozzátok. - -– Öregem, – felelte Laci, – nekem volt öröm. Nekünk volt élvezet. - -– Az én számomra felejthetetlen lesz ez a négy hét. Megismerkedtem a -testvéreddel. Jól megismertem őt. - -– Hm! - -– Jól megismertem. Ő a legkiválóbb nő, akit én ismerek. A -legintelligensebb és legkomolyabb teremtés. - -– Hm! - -– Az ismeretsége olyan nyereség, amelyért örökké hálás leszek neked. -Sohasem hittem, hogy van nő, szép, fiatal, gazdag leány, akiben ennyi -érdeklődés és szeretet van komoly dolgok iránt. - -– Hm! - -Kurcz egyre lelkesebben, egészen mámorosan magasztalta a leányt. Laci -kényelmetlenül feszengett, idegesen hümmögött, végre bosszankodva -kérdezte: - -– Édes, jó öregem, bizonyos az, hogy te csakugyan megismerted Adriennet? - -– Igen. - -– Alaposan? - -– Igen. - -– Nézd csak, bizonyos az, hogy ő csakugyan olyan komolyan érdeklődik a -matematika iránt? - -– Hogyne. Bizonyos, hiszen… - -– Nézd csak, kedves, jó öregem, ezek a lányok furcsa teremtések. -Adrienne meg éppen nagyon furcsa. - -– Hogy? Hogy érted ezt? - -– Látod, Adrienne a huszártiszteknél éppen úgy érdeklődik a lovak iránt -és az akadályversenyek iránt, mint… - -Kurcz meghökkent, gondolkozott, azután komolyan mondta: - -– Igen. Hiszen ő elbeszélte nekem. Érdeklődik… Udvariasságból… Senkit -nem akar megbántani… - -– Dehogy! – kiáltotta Laci haragosan. – Mindenkit el akar kábítani. Az -írókkal, akik Budapesten hozzánk járnak, éppen így beszél irodalomról és -a festőkkel képekről… És semmihez sem ért igazában… És semmi iránt nem -érdeklődik őszintén… - -Kurcz elsápadva nézett rá, gondolkozott, azután kissé földerült és -nyugodtan mondta: - -– Azt hiszem, te tévedsz az ő megitélésében. Rendes jelenség, hogy éppen -testvérek nem értik egymást… Ő tudja ezt különben rólad… És különben -előre is meghivott, hogy ősszel, ha Budapesten lesztek, gyakran menjek -hozzátok… - -Laci elcsüggedve nézett maga elé és megvakargatta a fejét. - -– Hát jól van, öregem, – mondta azután csendesen. – Csak vigyázz azért. -A nők nagyon furcsa teremtések. - -– De a testvéred egészen más, mint a többi nő, – felelte Kurcz -bizalommal. - -A vonat jött, elbúcsúztak egymástól és Laci hazament. Megkereste a -testvérét. - -– Adrienne, – mondta neki dühösen – én kikérem magamnak, hogy a -barátomat bolonddá tartsd. Mindenki mással csinálhatsz, amit akarsz; ezt -az egyet hagyd ki… - -– Mit beszélsz te? – kérdezte a leány bámulva. – Kit tartok én bolonddá? - -– Pétert. Minek hazudtad neki, hogy érdeklődöl a matematika iránt és az -ő munkái iránt? - -– Én nem hazudtam – felelte a leány halkan, de energikusan. - -– Nem? Úgy? Hát talán… - -– Igenis, én érdeklődöm a matematika iránt és az ő munkái iránt. Nem -magad mondtad, hogy a leggeniálisabb ember, akit ismersz? Hogy egy-két -év múlva világhírü lesz? Azt hiszem, most még ezt is le fogod tagadni. - -Laci azt akarta válaszolni, hogy nem erről van szó, a leány azonban -halkan és méltatlankodva mondta: - -– Miért ne érdeklődném hát iránta?… Én kérem ki magamnak, hogy velem -máskor ily hangon beszélj. - -Megfordult és elment. - -Tél elején Kurcz megvallotta Lacinak, hogy szerelmes a testvérébe. Laci -sajnálkozva és zavarodottan fordult el. - -– Öregem, – mondta azután, – nézd, én egészen őszinte vagyok hozzád: nem -érdemli meg Adrienne, hogy te szeresd. - -– Nem? Miért? Hogy mondhatod ezt? - -– Léha. - -– Léha!… Istenem, hogy félreismered. - -– Kacér! - -– Kacér?!… A legkomolyabb leány, akit ismerek. - -– Sok pénz kell neki. Nagy vagyont akar. - -– Laci, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a legigénytelenebb és legegyszerübb -nő a világon. - -Laci lemondóan sóhajtott és nem beszélt többet. Délután fölkereste -testvérét. - -– Adrienne, – mondta neki komolyan, – ne folytasd ezt a dolgot Péterrel. - -– Micsoda dolgot! - -– Ne háborodj most föl. Hiába háborodnál föl. Ha tovább folytatod ezt a -dolgot… tovább bolondítod és tovább kacérkodol vele, becsületszavamra -kijelentem, hogy leleplezlek és megmondom neki, hogy félig-meddig el -vagy már jegyezve Harissal. - -A leány nem válaszolt. Másnap eljött hozzájuk Kurcz. Behivta a -szobájába. Leültette. Komoly volt és megilletődött. - -– Ugy-e, – mondta halkan, – maga jó barátom? - -– Igen, igen, – felelte Kurcz nyomatékosan. - -– Én a legjobb barátomnak tartom. Most a tanácsára van szükségem. - -Kurcz hűségesen és odaadással nézett rá, a leány lesütötte a szemét és -halkan és remegő hangon mondta: - -– Engem megkért Haris György. Az egész családom azt akarja, hogy -hozzámenjek. A papa és a mama boldogok. Azt mondják, oktalanság volna -hozzá nem mennem. Lelkiismeretlenség volna várni egy bizonytalan jövőre. - -Felnézett, azután lesütötte a szemét. - -– Magának mi a véleménye? Hozzámenjek? - -Kurcznak remegett az ajka, a szeme elhomályosodott; azután felállott és -hősies erőfeszítéssel mondta: - -– Igen. Magának nem szabad várnia egy bizonytalan jövőre. - -A leány is fölállott, odanyujtotta a kezét. Kurcz megcsókolta a kezét. A -leány fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel szomoruan és -lemondóan nézett a szemébe, egy hosszu búcsúpillantást vetett rá, azután -kiment. - -Az esküvőjén, mielőtt a templomba mentek volna, észrevette a násznép -között Kurczot, aki elbusulva és ügyetlenül ténfergett szobáról-szobára, -és végül szomoruan beállt egy ablaknyilásba. Odasurrant hozzá. - -– Idejöttem, – mondta halkan. – Talán nem lesz már alkalmam kezet -szorítani magával. - -Kurcz bánatosan és megindultan nézett rá. A leány még halkabban mondta: - -– Ugy-e, jó barátom marad ezentúl is? - -Kurcz ellágyulva bólintott. - -– Maradjon jó barátom, – mondta a leány. Azután egészen halkan suttogta: - -– Az ember nem teheti mindig azt, amit a szíve szerint tenne… - -Kurcz fellángolva akart mondani valamit, a leány azonban kezet nyujtott -neki, fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel, lágyan, bánatosan -és búcsúzóan pillantott rá, azután hirtelen visszavonta a kezét és -elsietett. - -Kurcz elérzékenyülve pillantott utána. Pár perc múlva odajött hozzá -Laci. - -– Ne busulj, öregem, – mondta neki gyöngéden, – hidd el, hogy nem sokat -veszítettél. - -– Én mindent elveszítettem, – felelte halkan Kurcz. – De nem busulok. - -– Nem busulsz? Annak örülök. Miért? - -– Mert most már biztosan tudom, hogy a szíve szerint ő idegen ettől az -egész esküvőtől. - -– Hogy mondhatsz ilyent? Honnan tudod ezt? - -– Tőle magától. Ő maga mondta. - -– Mikor? - -– Öt perccel ezelőtt. - -Laci ki akart törni, de Kurcz elérzékenyülten és boldogan mosolygott; -erre ő is elhallgatott. - -Félóra múlva indultak a templomba. Laci levezette a lépcsőn a testvérét. -A lépcső előtt, a gyalogjáró két oldalán, nagy tömeg ember állott. A -leány madonna-arccal ment el közöttük és szeliden ült be a kocsiba. - -– Adrienne, – sugta neki Laci a kocsiban, – utállak… - -– Miért, Laci? – kérdezte szeliden. - -– Mert még most sem hagyod Pétert. Már eléggé tisztel… A szalónod dísze -lesz… Mit akarsz még tőle? Nem szégyelled magadat: a menyasszonyi -ruhádban odamenni hozzá és hazudni neki… Hány embert csalsz meg így? Már -meg van állapítva a híred… Már elhitetted egy csomó okos emberrel, hogy -te is okos vagy… Minek csalsz még mindig? Nem érzed, hogy a legrútabb -kokettéria, amit művelsz? Le tudnálak köpni itt a fehér ruhádban és a -mirtuszkoszoruddal, úgy utállak… - -Adrienne hallgatott. Azután odafordult a bátyjához. - -– Boldogtalan most talán? – kérdezte halkan. – Elszomorítottam talán -azzal, amit mondtam neki? - -– Azt nem, – felelte Laci zavarodottan. - -– Nem boldogtalan? - -– Nem… - -– Hanem? - -Laci nem tudott válaszolni. - -– Hanem? – sürgette a leány a választ. - -– Boldog, – felelte Laci kétségbeesve. - -– Akkor mit akarsz! – mondta a leány egyszerüen. - -Elfordult és madonna-arccal pillantott ki az utcára, ahol a járó-kelők -megfordultak a kocsi után. - - - - -Az ősanya. - -A Sorbonne folyosói tele voltak hadonászó, lármázó, üvöltő diákokkal. A -republikánusok és szociálisták ekkor már többségre jutottak, de egy-egy -klerikális és nacionalista csapat még mindig tüntetett valamelyik -sarkon, be-berohant egy-egy terembe, lehurrogott egy-egy professzort, -meg-megvert egy-egy republikánus diákot. Nekünk idegeneknek nem volt -tanácsos a harcba beleszólnunk; mi néztünk és hallgattunk. - -Egy republikánus őrszem a baloldali bejárat felől nacionalista -orvtámadást jelzett. Az üvöltés erre a jelentésre még bőszültebb lett, -az öklök a levegőbe emelkedtek és két-háromszáz piros arcu, ordító diák -rohant el előttem balfelé. A menet végén száguldott Meynot, André -Meynot, akivel néhány jogi előadást hallgattam már együtt. A nyakkendője -ki volt bomolva és messze lobogott mögötte; fakó haja vizesen, -csapzottan hullott le a homlokára; szürke arca tüzes piros lett. Vékony -karjaival szélesen hadonászott és tébolyodottan üvöltötte: - -– Ki velük! Ki kell verni őket! Éljen a köztársaság! - -Amikor előttem elrohant, megcsuszott. Megingott és bizonyosan -végigvágódott volna a folyosó kövein, ha oda nem ugrom hozzá és meg nem -kapom. Gyorsan talpra állott, megnézett, jól megnézett, azután szó -nélkül, egy köszönő hang nélkül vágtatott tovább. - -A csata a baloldali bejáratnál három percig tartott. A negyedik percben -már ujjongva jöttek vissza a győzelmes republikánusok és rázendítettek a -Carmagnolera. Nekik már a Marseillaise sem volt elég köztársasági. Az -éneklők utolsó soraiban jött Meynot. A nyakkendője még elveszettebben -libegett utána, az arca még pirosabb volt, fürdött a verejtékben és -mámorosan üvöltötte a Carmagnolet. Az arca jobbfelén, a sovány -pofacsontján egy szép kék folt ülepedett meg. Oda egy ökölcsapást kapott -a republikánus vitéz. - -A Carmagnolet elénekelték négyszer-ötször; végre elfáradtak; a -köztársaság egyelőre amúgyis meg volt mentve; lassankint elhalkult, -zümmögő morajjá lett az üvöltés; a fiatal republikánusok oszladozni -kezdtek; ekkor odalépett hozzám Meynot, fölemelte a kezét és egy nagy -mozdulattal felém nyujtotta. Kezet fogtam vele. Meynot megrázta a -kezemet; azután megrázta még egyszer; és még egyszer; azután halkan, -egyszerűen és fenségesen mondotta: - -– Köszönöm. - -Karon fogott. - -– Hol ebédel? – kérdezte. - -– Rue Banville. - -– Én is oda megyek. - -Együtt ebédeltünk és barátok lettünk. Meynot kedves fiu volt, jó fiu -volt, lelkes fiu volt. Ivott egy kicsit és a jövőjéről beszélt. -Politikus akart lenni. - -– Órákat elállok – mondta – a Gambetta vagy a Danton szobra előtt. -Istenem, ha ma olyan időket élnénk! Istenem, ha én úgy uralkodhatnám -százezer ember és millió ember lelkén. - -Összehuzta a homlokát. - -– A családom – mondta – azt akarja, hogy jegyző legyek vagy hivatalnok. -Nem értenek engem. Én más vagyok, mint ők. Én sohasem leszek szürke -ember, mint ők, én nem tudom az ő porban csúszó életüket leélni. - -Vigasztaltam, biztattam, bátorítottam. Megszeretett és másnap megint -eljött ebédelni; és ettől fogva minden nap velem ebédelt. Egy napon -szomoru arccal jelent meg. - -– Mi a baj? – kérdeztem. - -Némi habozás után bevallotta: - -– A demokratikus liga holnapi népgyűlésére egy diákszónokot is kértek. A -fiúk azt akarták, hogy én beszéljek. De Saussay fog beszélni. - -– Miért? - -– Mert én visszautasítottam. - -– De miért? - -Nem akarta megmondani. Csak. Csak úgy. Ő csak visszautasította. - -– De miért? – kérdeztem. – Hát miért? - -Végre bevallotta. Körülnézett, odahajolt hozzám és ijedt arccal -suttogta: - -– Én nem mertem vállalni. - -Még jobban odahajolt hozzám és egészen halkan sugta: - -– Félek. Nem merek kiállni az emelvényre. Félek. - -Egészen belesápadt ebbe a vallomásba. Ijedten néztem rá. Sajnáltam. - -– De öregem, – mondtam neki, – hát hogy akarsz te így politikus lenni? -Nem kell félni. Nem szabad félni. Az ember beszél. - -Lehajtotta a fejét. - -– Könnyü ezt mondani, – sugta szomoruan. – De mikor az ember érzi, hogy -megszédül, nem lát, nem hall, egyszerre összeszorul a torka, görcsöt kap -a szíve. - -Egészen az asztalra hajolt. - -– A végén így mégis csak jegyző leszek, – suttogta rá fájdalmasan az -abroszra. - -Nagyon sajnáltam. Szomoru voltam, amikor elváltam tőle és két hónapig, -amikor mindig alkalma lett volna beszélni, amikor sóvárogva nézett a -tribünre és rémülten pattant vissza, ha egy-egy „halljuk Meynot-t“ -fölhangzott, mindig vele éreztem a nagy fájdalmát. - -Három hónap múlva egy délelőtt szemközt jött velem a Sorbonne -folyosóján. Tüzelt az arca és ragyogott a szeme. - -– Gyere velem, – mondta. - -Karon fogott és elindultunk. Kimentünk a Pantheon felé, onnan le a -Szajnához. Vártam, hogy beszéljen. A karomban remegett a karja; de nem -szólt. Hallgatva mentünk előre. Kiértünk a Danton-szoborhoz. A szobor -előtt megállott; eleresztette a karomat, szembe fordult velem, azután -elfordult tőlem a szobor felé, azután újra visszanézett rám. - -– Mit mondanál, – szólt akadozó, izgatott, rekedt hangon, – ha -megtudnád, hogy _ez_ volt a dédapám? - -Ijedten néztem a szoborra, azután ijedten néztem rá. Újra odalépett -hozzám, karon fogott és elindult. - -– Borzasztóan nagy dolog, gyönyörü dolog, fejedelmi dolog történt, – -mondta rekedten. - -– Mi? Mi történt? - -Odaszorította a karomat magához és mámorosan sugta: - -– Azt hiszem, a dédanyám Dantonnal megcsalta a dédapámat… azt az embert, -akit a dédapámnak hínak… - -Nevetni kezdtem. - -– Ne nevess, – mondta türelmetlenül és lelkesen. – Ne nevess, ez nagy és -szép és kábítóan nagyszerü dolog. Ez engem új emberré tesz. Ez engem -megvált. Ez engem fölemel. Ez nekem szárnyakat ad. Most tudom már, mi -volt az, ami megbénított, ami földre tepert: az a tudat, az a hit, az a -tévedés, hogy az ereimben szürke poremberek, hivatalnokok vére folyik. -Tudod te, mit jelent ez: tíz generáció fölfelé csupa kishivatalnok?… Már -második Henrik idejében írnok volt egy Meynot a királyi törvényszéken. -És azóta mind, mind kishivatalnokok. Ha megpezsdült a vérem, ha zugni -kezdett a vérem, ha éreztem, hogy valami nagyot kell tennem, hogy valami -nagyra vagyok hivatott, rögtön eszembe jutott: tíz generáció -kishivatalnok. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. De most más lesz. -Most vége a gyávaságnak. Most zivatar is merek már lenni. Az én ősapáim -nem voltak kishivatalnokok. Az én dédapám _ez_ volt. - -Az arca ragyogott, a szeme sugárzott, kinyujtotta kezét és rámutatott a -szoborra. - -– Hát mi történt? – kérdeztem végre meglepetve. – Mi derült ki? Kiről? A -dédanyád… - -Megszorította a karomat: - -– Danton volt a szeretője, – mondta mámorosan. – Danton! Danton! Danton! - -Nagynehezen rávettem, hogy magyarázza meg. - -– Hát hallgass ide, – mondta sugárzó arccal. – Az én nagyapám, Jean -Baptiste Meynot, született 1791 augusztus nyolcadikán. Született -állítólagos apjának Rue de la Chaussée d’Antin-beli lakásán. Igen, de -állítólagos apja, Louis Camille Meynot a születés idején nem volt -Párisban. Hónapok óta nem volt. Kilenc hónapja nem volt. A királyi -udvartartás hivatalnoka volt, az állásánál fogva rojalista, már 1790 -novemberében menekülnie kellett, valószínüleg a hercegek valamelyikével -menekült, mert később ott szerepel valahogyan a coblenzi udvartartásban. -Ő tehát nem volt az apa. A felesége talán elhitette vele; az asszonyok -ügyesek; kivágta magát valahogyan, de ő nem volt az apa. Ki volt hát?… -Kutattam a családi papirok között. A szomszéd házban lakott Danton. -Akkor kezdett ragyogni. Akkor kezdett vezér lenni, úr lenni az egész -ország fölött. A családot ismerte. Gyakran érintkezett velük. -Följegyzések vannak róla, hogy a dédanyám már lánykorában nagyon -tetszett neki; de nem adták hozzá, mert a leány apja is hivatalnok volt -és lenézte – lenézte! – Dantont. Mikor a nagyapám állítólagos apja -szökni volt kénytelen Párisból, a fiatal asszony egyedül maradt. És a -szomszéd házban ott volt ez a félisten! Ha más bizonyíték nem volna, ez -is elég lenne. De van más is. Dantonnak egy levele, egy szerelmes -levele, egy szerelmes levele, barátom, egy szerelmes levele… - -Mámoros volt; tombolt; villámló szemmel nézett föl a szoborra, -összekulcsolta a két kezét és kinyujtotta feléje, mintha imádkoznék -hozzá. - -– Danton! Danton! – suttogta boldogan és részegen. - -Elhuztam a szobor elől. Visszaindultunk a Sorbonne felé. Meynot hosszu, -nagy lélegzeteket vett; teleszítta a tüdejét levegővel, kidomborította a -mellét és megfeszítette a karjait. Boldog volt. - -A Sorbonne folyosóin lármázva szaladozott néhány fiu. Egy üres terembe -rögtönzött gyűlésre hivták össze a diákokat. Bementünk mi is. A -tolongásban elszakadtam Meynot-tól, beültem egy padba és vártam, mi -történik. Egy hosszúszakállu diák megnyitotta a gyűlést és elmondta, -miről van szó. A nacionalisták ma este népgyűlést tartanak; meghivták rá -a republikánus diákokat is; most az a kérdés, elmenjenek-e tehát. Nem -jobb-e kikerülni egy céltalan összecsapást, egy oktalan verekedést… - -Kis csend támadt; azután egyszerre egy nyurga alak lépett föl a -katedrára. Dobbantott a lábával, fölemelte a karját, egy éles hanggal, -egy harsogó megszólítással betöltötte a termet és beszélni kezdett. - -Meynot volt. Tüzesen, harciasan, vad lelkesedéssel beszélt. El kell -menni arra a gyűlésre. Nem szabad megijedni. Nem szabad gyávának lenni. -Ott kell lenni a harctéren és sem a szótól, sem az ököltől nem kell -megriadni. A jakobinus ősök szelleme ihlesse meg a jakobinus ősök -unokáit… - -Mámoros tapsvihar. Meynot piros arccal száll le a pódiumról, fogadja a -gratulációkat és a gyűlés egyhangulag határozza el, hogy ott lesz a -harctéren. - -A népgyűlésre nem mentem el. Idegennek jó volt távolmaradni az ilyen -helyekről. De másnap hallottam, mi történt. Kétszáz diák bevonult az -óriási terembe kétezer ellenfél közé. Meynot az élen. Meghallgattak két -nacionalista szónoklatot, amely az ő megtérítésükre volt szánva; azután -Meynot kért szót. Fölment a pódiumra és megmagyarázta, hogy mi az ő -szemükben a francia nemzeti tradició. Megmagyarázta, hogy a forradalom -szelleme a legbecsesebb öröksége a francia nemzetnek. Dantonra kell -visszanézni. Az arisztokrácia az ellenség! A klerikálizmus az ellenség!… -A tömeg ekkor már haragosan zúgott; közbeszóltak; Meynot-t szidalmazták; -a diákokat szorongatták, egy-egy oldalbaütés jött előbb, azután egy -pofon csattant el; Meynot ekkor méltatlankodva hagyta abba a -fejtegetéseit, kijelentette, hogy ha a szólás jogát és a vendégjogot nem -respektálják, ő akkor barátaival távozik, kéri, ne szentségtelenítsék -meg legalább egy bizalommal jött kisebbség megtámadásával a francia -lovagiasság legszebb tradicióit… - -És távozott. Baj nélkül. Nem bántották őket. Meynot ekkor nagy ember -lett, ifjusági vezér lett, népgyűlésekre járt, ritkábban jött el hozzám -és igérte, hogy mihelyt lehet, képviselő lesz. - -Három hónap telt el. Tavaszodott. Egy világos, meleg estén elmentem egy -népgyűlésre, mert a szónokok nevei között ott láttam a Meynot-ét is. A -második beszéd lett volna az övé. Helyette azonban az elnök szólalt meg: - -– Meynot polgártárs betegsége miatt nem jöhetett el. Az egyetemi -hallgatók nevében így Caillou polgártárs fog beszélni. - -Nagynehezen átfurakodtam a tömegen, kijutottam az utcára és elindultam a -lakása felé. Bevezettek a szobájába. A diványon feküdt; fakó arccal, -fáradt, gyűrüs szemmel, bágyadtan nézett a levegőbe. - -– Öregem, – mondtam, – eljöttem hozzád. A Concorde-teremben hallottam, -hogy beteg vagy. Mi bajod? - -Nem válaszolt. - -– Öregem, – mondtam gyöngéden, – hát mi bajod? - -Elfordította a fejét. - -– Bocsáss meg, – mondtam, – nem gondoltam, hogy terhedre vagyok. Inkább -megyek. - -– Maradj. - -Leültem egy székre. - -– Csak egy percig maradok, – mondtam. – Megnyugtatást akartam, hogy -nincs semmi nagy bajod. Most már akár mehetek is. - -– De nagy bajom van, – válaszolta halkan. - -– Nagy bajod! Istenem, ha az ember ágyba se fekszik, nincs valami -veszedelmes baja. Az egész baj, hogy egyszer nem beszéltél. - -Elhuzta a száját, mintha görcse lenne. - -– Sohasem fogok én többet beszélni, – mondta a fogai között. - -– Miért! Ugyan! - -Hallgatott. Azután lassan és fáradtan odafordította a fejét: - -– Úgyis elmondtam volna neked, – mondta halkan. - -– Hát mondd el. Mi az? - -Megint hallgatott. Azután megint halkan szólalt meg: - -– Az egész dolog nem igaz. - -– Mi? - -– Az. Az egész. Danton. - -Meghökkenve néztem rá. Nem mertem többet kérdezni. Hallgattunk. Azután ő -szólalt meg és fáradtan és halkan mondta: - -– Tegnap összevesztem az apámmal. Azt akarta, hogy hivatalba menjek. -Megmondtam neki. A Danton-vér! Elbámult. Megmagyaráztam. Kinevetett. Mit -kutatok, mondta, régi papirok között, anélkül, hogy neki szólnék. A -dédapám, a dédapám nem is szökött 1791 novemberében. Van még egy csomó -írás. Itt lappangott Párisban még egy félévig. A szerelmes levél nem is -a dédanyámnak szólott. Úgy kaptuk. Azt is tudják, kinek szólott. Egy -posztókereskedő feleségének. És egy nagybátyámnál megvan a dédapám, a… -dédapám arcképe. Szakasztott olyan vagyok. - -Elhallgatott és a levegőbe nézett. Nem mertem szólni. - -– Mit csináljak most? – kérdezte. - -– Mit csinálj! De szamár kérdés. Azt, amit eddig. Most már kiderült, -hogy pompás szónok vagy. Azon nem változtat semmi. - -Kínosan nevetett. - -– Nem? Azt hiszed?… Soha többet nem merek én tíz ember előtt beszélni. -Érzem. Tudom, hogy nem tudok. Soha többé. - -Hallgattunk. Fölálltam és menni készültem. Adtam a vidámat. - -– Öreg fiu, – mondtam, – ez csacsiság. Két nap alatt kihevered. - -– Soha. Hivatalnok leszek. - -– Ugyan, micsoda beszéd ez. Egy embernek a sorsát így döntse el az, hogy -a dédanyja nem csalta meg a férjét, – mondtam nevetve. - -Rám nézett. - -– A dédanyám! – szólt megvetően. - -Megcsikorgatta a fogát. - -– A bestia! A piszkos tehén! – mondta sziszegve és befordult a fal felé -és eltakarta a fejét. - - - - -A mama. - -Lovász későn jött, gyorsan bemutatkozott egy ismeretlen fiatal hölgynek -és egy ismeretlen fiatalembernek, azután leült Zádor Anna mellé és -nemsokára belefogott egy kedves kis történetnek az előadásába. A -történet hősnője Gyémánt Lenke volt, az ellenprimadonna, a hőse pedig -egy tapasztalatlan vidéki fiatalember, aki egy napon mit sem sejtve -benyitott a nagy művésznő hálószobájába. - -Mire Lovász ideért, a társaság gyanus mozgolódásba fogott körülötte, -Zádor Anna felállott és vérvörös arccal mondta: - -– Jöjjön csak… magával sürgős beszédem van. - -Lovász fölállott. Az asszony előre ment. Ő követte. Átmentek egy szobán. -Két szobán… nem álltak meg a lakás végéig. Az asszony itt visszafordult. - -– Meg van maga őrülve? – kérdezte suttogva. - -– Miért? – mondta Lovász ártatlanul. - -– Micsoda történetet akart maga elbeszélni? - -– Egy kitünő történetet… A Gyémánt Lenke hálószobája… - -– Csendesebben!… Hallgasson!… Hogy mer itt hálószobáról beszélni? - -Lovász meghökkenve bámult az asszonyra, az asszony pedig erős -meggyőződéssel mondta: - -– Maga meg van őrülve. - -Lovász méltatlankodni akart, azután meggondolta a dolgot. Az asszonyokat -nem lehet kiismerni. Erre most rájött az erkölcs… Megadással hajtotta le -a fejét. - -– Ahogy parancsolja, – szólt engedelmesen. – Meg vagyok őrülve. - -Zádor Anna szikrázó tekintettel nézett még rá egy kicsit; a szép barna -szemében azután a rendes, csendes jósága és jókedve kezdett világítani, -a haragos pirosság eltünt a szeme alól és a tejfehér, puha szép arcán, a -lágyvonalu, meleg szája körül egy csillogó mosolygás jelent meg. Lovász -megadóan állott és mozdulatlanul, engedelmesen nézett vele szembe. - -– Nem is kérdezi, miért? - -– Nem, – felelte Lovász. Ha maga azt mondja, hogy meg vagyok őrülve, hát -meg vagyok őrülve. - -Az asszony nevetett. - -– Boldogtalan ember, – mondta – nem beszélt magával Miklós? - -– Nem. - -– Szegény fiu, hisz akkor maga ártatlan… Miklóst kértem meg, beszéljen -mindenkivel, aki hozzám jár, mondja meg tapintatosan, hogy… megjött a -lányom… Maga nem tudta? - -– Azt sem tudtam, hogy lánya van. - -– Van. És milyen szép. És milyen kedves. És milyen okos. - -– Nyilván az a fiatal hölgy, akinek bemutatkoztam. - -– Az. Ugy-e milyen szép? - -– Igen, – felelte sietve Lovász. - -– Fölhozattam a nagybátyjától, mert férjhez akarom adni. Tizennyolc éves -már. - -Lovász megnézte az asszonyt. - -– Sok szerencsét! – mondta. – Ezt a szent szándékot nyilván siker -koronázza majd. Ámbár magát _nem_ anyósnak kívánja az ember… - -Az asszony fölemelte a kezét. - -– Csend! – mondta szigoruan. – Ez a hang tilos. Ezen a hangon nem szabad -nálam ezentúl beszélni. Miklós megmondta mindenkinek. Aki így beszél, -azt kidobom. Érti? - -– Igen, – felelte Lovász engedelmesen és sóhajtva. – Lesz is itt olyan -unalom… - -– Akinek nem tetszik, az elmehet. Nem is ilyen emberek kellenek nekem, -mint maga, hanem tisztességes, komoly fiatalemberek, akik házasodni -akarnak… - -– Az a fiatal úr, akinek bemutatkoztam, netalán?… - -– Igenis. És ne csúfolódjék rajta. És viselkedjék tisztességesen vele. -És általában viselkedjék tisztességesen. - -Lovász mindent megigért. Visszamentek a társasághoz. Lovászt egy-két -kárörvendő vigyorgás fogadta, az egész társaság figyelemmel várta, -hogyan intéződik el a kínos ügyecske, Zádor Anna azonban olyan -magasztosan és annyi tiszta fenséggel kezdett az időjárásról, majd a -lakásdrágaságról beszélni, hogy az érdeklődés gyorsan véget ért és -tisztességes, csendes unalom terjeszkedett el a társaság fölött. - -Lovász diszkrét érdeklődéssel fordult az ismeretlen fiatal hölgy felé. -Az ismeretlen fiatal hölgy egy sarokban ült; az ismeretlen – a -tisztességes és házasulandó – fiatalember ült mellette és sok -igyekezettel mulattatta. A fiatal hölgy azonban szemmelláthatólag nagyon -unatkozott. - -Lovász rögtön elhatározta, hogy jóváteszi az előbbi hibáját és legalább -szórakoztatja kissé a fiatal hölgyet. Az elhatározást azonnal követte a -tett. Fölállott, odament az unatkozó fiatal párhoz és két perc múlva -élénk beszélgetésbe merült a fiatal hölggyel. - -Az ismeretlen fiatalember öt perc múlva otthagyta őket. Rögtön a -távozása után fölhangzott a Zádor Anna hangja: - -– Zsuzsó! - -A leány rámosolygott Lovászra és odament az anyjához. - -– Milyen kedves, – gondolta Lovász. – És milyen kedves neve van. Zsuzsó. -Zsuzsika… - -Meg volt elégedve magával. Ekkor azonban a Zádor Anna villámló -pillantásával találkozott a tekintete és megint rossz sejtelmei -támadtak. Az asszony frissítőkért küldte ki a leányt, azután fölkelt a -helyéről és odament Lovászhoz. - -– Mit művel maga? – kérdezte tőle sziszegve. - -– Mit? – kérdezte Lovász ártatlanul. - -– Elriasztja Zsuzsó mellől az embereket. Az egyetlen embert, aki el is -veheti… - -Lovász ekkor dühbe jött. Fölállott, odahajolt az asszonyhoz és halkan és -kihivóan felelte neki: - -– Ki mondja azt, hogy én nem vehetem el? - -Az asszony elbámulva nézett rá. Lovász pedig gőgösen és diadalmasan -folytatta: - -– Annyit csak érek, mint ez a… fiatal úr… - -Az asszony bámulva nézett Lovászra, elgondolkozott, nem felelt; Zsuzsó -visszajött, leült Lovász mellé, az asszony gondolkozva és meghökkenve -nézte őket, azután visszament a társasághoz és időről-időre egy-egy -bámuló, kételkedő, zavarodott pillantással kereste fel őket. - -Lovász el volt ragadtatva a lánytól. A lány pompásan mulatott; -mosolygott; nevetett… A mosolygása egészen olyan volt, mint az anyjáé, -meleg, lágy, édes, csillogó mosolygás. Elmondta, mit csinált eddig. -Intézetben volt; előbb az angol kisasszonyoknál, azután Genfben; azután -másfél éve János bácsiéknál volt Györkön, minden évben csak egy hónapot -töltött az anyjával; pedig a mamát imádja, imádja, imádja… - -Három hónap múlva Lovász fölment az asszonyhoz. A lakás föl volt -forgatva, gyilkos naftalinszag terjengett benne, kofferek és skatulyák -állottak szanaszét. Lovász idegesen ténfergett jobbra-balra. - -– Utaznak? – kérdezte az asszonytól. - -– Igen. - -– Egész nyáron lent maradnak? - -– Igen. - -Lovász szólni akart, azután elhallgatott. Azután megint szólni akart és -megint elhallgatott. - -– Mit akar? – kérdezte végre az asszony. - -– Egy egészen furcsa dolgot… – felelte Lovász. - -– Mit? - -Lovász fanyarul mosolygott. - -– Meg akarom kérni a Zsuzsó kezét. - -Az asszony megállott. Ránézett Lovászra. Egy darabig mereven nézett rá, -a barna nagy szeme azután lassan megnedvesedett. Fölemelte a kezét, a -torkán egy boldog zokogás buggyant föl, átlépett egy kalapos skatulyán, -odament Lovászhoz és megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, tízszer és -a könnyek bőven és boldogan omlottak a szeméből. - -– Milyen furcsa! – mondta Lovász. – Látja, ezért furcsa ez a dolog. Maga -lesz az anyósom… - -– Igen, – felelte boldogan az asszony. – Én leszek az anyósa. Csak -szeresse Zsuzsót. Legyen jó hozzá. Én imádni fogom magát. Én úgy -szeretem magát. - -– Tegeződnünk kell… - -– Persze. - -– És magát… mamának szólítsam? – kérdezte Lovász fanyarul. - -– Természetesen, – felelte boldogan az asszony. - -Egy hónap múlva megtartották az esküvőt, Lovászék elutaztak és -szeptemberre visszajöttek Budapestre. Zádor Anna meghatva és boldogan -várta őket és ujjongva mutogatta meg nekik a lakásukat, amelyet ő -rendezett be. A fiatal asszony mámoros volt az örömtől és időről-időre -egy boldog fölsikoltással az anyja nyakába esett. - -– Hát te hogy vagy, Andor? – kérdezte Zádor Anna. - -– Köszönöm jól… mama, – felelte Lovász mosolyogva. - -Zádor Anna azután hazament. Másnap megint eljött hozzájuk, harmadnap -megint. Ajándékokat hozott a lányának, vásárolni vitte, tanácsokat adott -neki a háztartás vezetésére és mindig könnybelábadt a szeme a -boldogságtól, ha látta, hogy Zsuzsó állandóan jókedvü, szereti a férjét -és a férje szereti őt. - -Zsuzsó állandóan jókedvü volt. A férjével szemben nem volt akarata és a -férje hálás volt ezért a boldog engedelmességért. Csak néha-néha -ragaszkodott egy-egy véleményhez vagy egy-egy szándékhoz. - -– A mama így gondolja… - -Lovász ilyenkor engedett. Lassankint ez lett az életük legfőbb vezetője: - -– A mama ezt akarja… - -Lovászt kezdte bosszantani, hogy az összes kis és nagy ügyeik egy -fölebbezési fórum elé kerülnek. A mama tekintélyét nem akarta -kisebbíteni, de rendszeres munkát kezdett a maga teljes -függetlenítésére. Előbb jelentéktelen dolgokban – kirándulások, -vacsorák, színházba menések ügyében – valósította meg rendíthetetlenül -az akaratát. Azután hozzáfogott, hogy a mama jóságos zsarnokságát -egészen megtörje, az életükbe való beleszólásait mindenkorra -megszüntesse. Itt azonban kétségbeesett ellenállásra talált. - -– Zsuzsó, – mondta a feleségének, – hozzá kell szoknod, hogy -végre-valahára a mama nélkül intézkedj a dolgainkban. - -– Én nem akarok hozzászokni, – felelte az asszony. – Én mindig azt -akarom csinálni, amit a mama mond. - -– Szívem, hát ez lehetetlen. Végre is asszony vagy, nemsokára gyerekeid -lesznek, nem szaladhatsz mindig a mamához… Nem is kell. Nem is volna -helyes. Végre is a mama nagyon kitünő asszony, de sem a társadalmi -helyzete, sem az egyénisége nem olyan, hogy mintaképnek lehetne venni… - -A fiatal asszony reszketett a haragtól. - -– Szégyeld magad, – mondta félig sirva, – szégyeld magad, hogy a mamáról -így beszélsz. - -Lovász dühbe jött és makacsul bizonyítgatta, hogy a mama nem lehet -mintakép egy uriasszony számára. A fiatal asszony erre kétségbeesve -támadt neki a férjének. - -– Te vagy az, – mondta reszketve, – akinek fogalma sincs róla, mi az: -előkelőség, gyöngédség, ha így beszélsz… - -Felsorolta a férje összes rossz tulajdonságait; a csendes jósága, az -odaadó engedékenysége egyszerre eltünt; maliciózus lett, bántó lett, -csipett, mint a vipera. Lovász megdermedve és értelmetlenül hallgatta; -honnan szedi ez a kedves, jó asszony ezt a tudományt, mikor látott meg -ez ennyi rossz tulajdonságot benne? - -Az asszony elkeseredve folytatta a rossz tulajdonságainak felsorolását. -Lovászban mértéktelen düh támadt föl. És amikor az asszony egy -fordulattal visszatért az anyja dicséretére és ezt mondta: „a mama igy, -a mama úgy… a mama a legelőkelőbb uriasszony“, – akkor Lovász a dühtől -elkábulva, hevesen, gyorsan, mielőtt igazában meggondolhatta volna, mit -tesz, csak attól a vágytól elsodortatva, hogy neki legyen igaza, -oktalanul, hangosan, durván elkiáltotta magát: - -– A mama egy… - -Itt egy nagyon durva szó következett. Lovász abban a másodpercben -megbánta, amelyben kimondta és megrémülten nézett az asszonyra. Az -asszony nyitva maradt szájjal bámult rá, azután sikoltott egyet, azután -elfehéredő arccal dőlt bele egy karosszékbe. Lovász ijedten sietett oda -hozzá. Mikor azonban feléje nyult, akkor a fiatal asszony felugrott, -eltaszította őt magától, kisietett a szobából és becsapta maga mögött az -ajtót. - -Lovász habozott egy percig, azután utána indult. Nem találta. Bejárta az -egész lakást, az asszony seholsem volt. Megkérdezte a szobalányt: - -– Nem látta a nagyságos asszonyt? - -– De igen. Elment. - -– Elment? - -– Igen. Sietett. Fölkapta a kabátját és a kalapját és elment. - -Lovász visszament a szobába és nagyon butának érezte magát. Belátta, -hogy hibát követett el; de hajlandó volt rá, hogy a hibát mindenképpen -jóvátegye; ha az asszony itthon volna, rögtön jóvá is tenné; hacsak -itthon volna… - -Majd hazajön. Várt rá egy, két, három óra hosszat, azután egy hétig, még -egy hétig, összesen nyolc hétig. Az asszony nem jött haza. Az anyjánál -volt és Lovász azt hallotta, hogy ügyvédekkel tárgyal: válási okot -keres. - -Lovász nekibusulva járt-kelt; végre látta, hogy ez így nem megy tovább. -Levelet írt Zádor Annának és megkérte, adjon neki – megtérő bűnösnek – -egy negyedórás audienciát. Az audienciát megkapta. Délután három órakor -fölmehet. - -– Csendesen, – mondta az asszony, mikor bement, – Zsuzsó nem tudja, hogy -itt vagy. Alszik. Éjjel nem tudott aludni. - -Lovászt elérzékenyítette a barátságos hang, amelyet nem várt. Hálásan és -engedelmesen lopózkodott az asszony után és amikor szabad volt -beszélnie, őszinte megbánással és teljes szeretettel mondta el, amit -mondani akart. Hogy az ő elszólása menthetetlen; de magyarázza az az -idegesség, hogy folyton egy idegen akarat beavatkozását érezte kettejük -közé; és végre is egy elszólást nem lehet egész életre szóló büntetéssel -büntetni, végre is ők szeretik egymást… - -Zádor Anna ekkor fölállott, az ajtóhoz ment és hallgatózott. Azután -gyorsan visszajött. - -– Menj el most, kérlek, – mondta Lovásznak. – Menj a konyhán keresztül. -Zsuzsó fölébredt. Nem akarom, hogy itt találjon. Ő egyelőre -engesztelhetetlen. De most legalább tudom, hogy te visszakivánod őt. - -– Minden nap vártam. Hiszen imádom. - -– Majd meglátom, mit tehetek. - -Lovász elment; az asszony pedig bement Zsuzsóhoz. - -– Zsuzsókám, – mondta neki, – beszéljünk végre komolyan erről a te -dolgodról. - -– Milyen dolgomról, mamám? - -– A házasságodról. A férjedről. - -– Én komolyan beszéltem eddig is. Elválok tőle. - -Zádor Anna mosolygott, azután csendesen és komolyan megmagyarázta, hogy -elválni oktalanság volna. Ha két ember szereti egymást, akkor egy -félreértés, egy elhamarkodott szó miatt nem szabad válni. - -– Egy szó miatt!… Ha tudnád, mamám, ha tudnád, mamám, mit mondott! - -– Mit mondott? - -– Én azt nem mondhatom meg. Én azt nem mondhatom ki. - -Zádor Anna mosolygott, megsimogatta a lánya kipirosodott arcát, azután -szeliden és nyugodtan magyarázta tovább, hogy ha két ember szereti -egymást, akkor semmiféle bántó szó miatt nem szabad elválniok. - -– De hiszen nem is szeret engem. - -– De szeret. - -– Nem jött utánam. - -– Jött. Itt volt nálam. - -A fiatal asszony meglepetve bámult az anyjára, azután izgatottan -kérdezősködött a látogatás részleteiről. Azután összehuzott homlokkal -nézett maga elé, azután ezt mondta: - -– Mégsem megyek vissza. Nem tudok vele élni többé. - -– Miért, Zsuzsó? - -– Mert téged megsértett. - -– Egy kicsit igaza volt, mert nagyon is sokat avatkoztam bele a -dolgaitokba. És én nem haragszom rá. - -– Mert nem tudod, mit mondott. Ha tudnád, mit mondott!! - -– Hát mit mondott végre is? Hát mondd meg már végre, mit mondott. - -– Nem… Én azt nem mondhatom meg. Én nem tudom azt előtted mondani… Én -nem tudom azt neked mondani… - -– Csak mondd meg bátran. Mondd nyugodtan. - -A fiatal asszony nem akarta megmondani. Az anyja azonban kényszerítette: - -– Mondd meg! Rögtön! Mondd meg! - -A fiatal asszony ekkor lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét, -előrehajolt és remegő szájjal sugta: - -– Mit? Hát ezt: „a mama…“ - -Kimondta. Azután gyorsan a tenyerébe kapta az arcát és sirni kezdett. Az -anyja szótlanul simogatta a fejét. - -A fiatal asszony kisirta magát, azután várta, mit szól az anyja. Lassan -ráemelte a kisirt szemeit. Az anyja nyugodtan nézett szembe vele és -hallgatott. Ekkor ő szólalt meg: - -– Ugy-e, nem élhetek vele? – kérdezte méltatlankodó, reszkető hangon. - -Azután fölháborodva folytatta: - -– Ezt mondta!… Ezt mondta!… - -Zádor Anna előrehajolt, belenézett a lánya kisirt szemébe, a tejfehér, -puha arcán egy csillogó mosoly sugárzott szét, azután elfordított -fejjel, mosolyogva, szégyenkezve, hősiesen, egy hosszu felvilágosítás -kezdete gyanánt, halkan mondta: - -– De Zsuzsókám… hiszen igaza volt. - - - - -A temesvári asszony. - -Az okkupációban egy alacsony, szegényes bosnyák házikó előtt két -katonatiszt találkozott: egy karcsu, magas ulánuskapitány és egy -kékszemü, szőke vadászfőhadnagy. Mind a kettő csapathoz beosztott -vezérkari tiszt volt. A főhadnagy bemutatkozott a kapitánynak. Vetter -Károlynak hivták. A kapitány megmondta a nevét: báró Ulenyeczky Kázmér. - -– Te a temesvári diviziónál voltál, ugy-e? – kérdezte azután a kapitány. - -– Igen. A divizionárius mellett. Egy év óta. - -– Én voltam az elődöd. Négy éve mentem el Bécsbe. Utánam jött Bálint. - -– Bálint után pedig én jöttem. - -– Na kitünő. És most együtt lakunk egy darabig ebben az oduban. - -– Sőt Bálint is velünk lakik majd. - -– Bálint is? Bálint itt van? - -– Igen. A mozgósításkor Lembergből rögtön lejött a hadtesthez. - -Nemsokára megjött Bálint is, Bálint Gábor tüzérfőhadnagy, szintén -csapathoz beosztott vezérkari tiszt. A három katona elhelyezkedett a -nyomorúságos ház egyetlen szobájában. Berendezkedtek. Boldogan élvezték -azt a kényelmet, amelyet a fedél alatt levés mégis szerzett nekik: az -ágyat, a gyakori mosakodást, a tiszta inget. Néha nappal is volt idejük, -akkor otthon heverésztek, leveleket írtak. Az estéket mindig együtt -töltötték, szivaroztak és beszélgettek. Gyorsan megbarátkoztak, a -vezérkari tisztek arisztokrata összetartása és az egymás műveltségének, -emberi és katonai értékének a megbecsülése hamar közel hozta őket -egymáshoz. Mind a hárman műveltek és jómodoruak voltak, értettek -zenéhez, művészethez, irodalomhoz és sok közös barátjuk volt. Sokat -beszéltek Temesvárról, ahol egymást váltották föl, ahol még a lakásuk is -ugyanaz volt, két világos, szép szoba egy nagy házban, a belvárosban. -Ulenyeczkytől Bálint vette át a lakást, Bálinttól pedig Vetter. -Szerették a várost, dicsérték a jókedvét, a vagyonosságát. És hogy -milyen vendégszerető. És mennyi benne a szép asszony. - -A kapitány egy napon elküldte a szolgáját a tábori postához a -leveleikért. A legény visszajött. - -– Van levél? – kérdezte a kapitány. - -– Van. A főhadnagy uraknak is van. - -Az asztal körül ültek, a két főhadnagy előrehajolt és a szolga három -levelet tett le az asztalra. A kapitány visszakapta a kezét, amelyet a -levele után kinyujtott; Bálintnak az egész teste megrándult, amint a -levelek fölé hajolt; Vetter pedig megmerevedve nézett az asztalra. - -– Mehetsz! – kiáltott rá a kapitány a legényre. - -A legény kiment és a három katona szótlanul és mozdulatlanul ült az -asztal körül. A kapitány fölhuzta a vállát és egy ajkbiggyesztéssel -jelezte a zavarodottságát, Bálint vörösre pirult, Vetter fehérre sápadt. -A három levél rendben egymás mellett feküdt az asztalon; három hosszúkás -lila boríték volt sötét szegéllyel, a jobb sarokban egy préselt I-vel, a -bal sarokban a bélyeggel, a címben kicsi, vékony, gömbölyü betükkel; a -hosszu betük mélyen le voltak huzva és a nagy betüknek keményen -elrántott felső végük, kis tintazászlócskájuk volt. - -Hosszu, kínos, kétségbeesett hallgatás. - -A kapitány ajkbiggyesztése végre lassan átalakult egy nyugodt és -felsőbbséges mosolygássá. - -– Meddig akartok még úgy ülni itt, mint a kinai bálványok? – kérdezte a -másik kettőtől. - -Bálint megvakargatta a fejét, Vetter sápadtan fordult a kapitányhoz. - -– Diszkrétnek lenni tisztesség dolga, – mondta a kapitány. – Uriember -nem fecseg. De ha mi még ezek után is diszkréciót játszunk, akkor nem -uriemberek vagyunk, hanem szarvasmarhák. - -Bálint gunyosan, keservesen, haragosan kezdett kacagni, az orrához -emelte a három levelet, hogy a maradék parfümöt megszagolja rajtuk, -azután letette őket és dühösen, nevetve, csúfolódva mondta a -kapitánynak: - -– Ez nagyszerü. _Hát te is?_ - -A kapitány odafordult hozzá és ugyanazon a hangon kérdezte: - -– Hát te is? - -Azután Vetterhez fordult: - -– És te is? – kérdezte tőle. - -A szőke főhadnagy nem válaszolt; a kapitány és Bálint hangosan nevettek. - -– Mikor áthelyezték Bécsbe, – mondta gunyosan a kapitány, – akkor -öngyilkosságot akart elkövetni. Sírástól vörös szemmel járt három hétig. -Az ő életének, mondta, – most vége. Sohase fog ő senkit se szeretni. -Mikor azzal vigasztaltam, hogy talán mégis, azt mondta, hogy -gyalázatosan gondolkozom. Hogy sohase tudtam megérteni, hogy ő nem -olyan, mint a többi asszony. Ő nem rosszaságból csalta meg az urát. -Hanem mert halálosan szeret. Neki a csalás áldozat volt. Ne gondoljak én -róla rosszat. Sohase szeretett senkit és sohasem fog senkit szeretni. - -A kapitány hangosan nevetett. - -– Feljött egyszer hozzám Bécsbe, – mondta azután Bálintnak. – Rólad -kérdezősködtem tőle. Azt mondta, hogy ki nem állhat. Hogy próbálkoztál -vele és ő kidobott. - -Bálint gunyosan kacagott. - -– Én pedig, – mondta kacagva, – hallottam valamit pletykázni rólad meg -róla. Megkérdeztem tőle: mi volt az a dolog veled. Azt mondta: -kétségbeesve udvaroltál neki, de ő gyülölt; mert képzelődő vagy és hiu. - -A kapitány hahotázott. - -– Mikor volt nálad Bécsben? – kérdezte Bálint. - -– Egy évvel azután, hogy áthelyeztek. - -Bálint intett a kezével. - -– Mi az? – kérdezte a kapitány. – Akkor már?… - -– Ojjé, – mondta Bálint, – már egy félév óta. - -A kapitány fölemelte a fejét, fölemelte a két karját és úgy hahotázott. - -– És mit szólt a lakásodhoz, mikor először volt nálad, – kérdezte -Bálinttól. - -– Meg volt lepetve, hogy milyen csinos. - -– Minden héten látta kétszer. - -– És azt mondta: ne vessem meg őt, mert ő undorodik ettől a csalástól, ő -nem olyan, mint a többi asszony, ő áldozatot hoz a szerelmének, ő soha -eddig nem szeretett senkit és soha többé nem fog szeretni. Amikor -áthelyezték Lembergbe, öngyilkos akart lenni. - -A kapitány és Bálint hátradőltek a székükben, úgy nevettek. Vetter -sápadtan hallgatott. - -– Hát te fiam? – kérdezte tőle a kapitány. Neked mit mondott? - -Vetter halkan, a foga között válaszolt: - -– Azt mondta, hogy soha senkit sem szeretett. - -Bálint vigasztalta: - -– Na ne busulj azért: meggyógyul, mire katona leszel. - -Vetter szomoruan mosolygott, Bálint pedig a kapitányhoz fordult: - -– De hogyan fogathatta meg magát egy ilyen ügyes asszony, – mondta. – -Egy ilyen ravasz asszony. - -– Nagyon egyszerü, – válaszolta a kapitány. – A te leveled még Lembergbe -ment, az enyém Bécsbe. A levelek hetekig kóboroltak. Tegnap kezdett itt -működni végre a tábori posta, – most megjött tehát mind a kettő. A -Vetterével együtt, amely már egyenesen a harctérre címződött. Ő nagysága -nem tudhatta, hogy mozgósításkor mind a ketten idejövünk a divizióhoz. -Bizott a diszkréciónkban. Bizott benne, hogy akárhol találkozunk is, -hallgatunk. Pedig mindegyikünk hallott az elődjéről vagy az utódjáról -fecsegni. Bizott a diszkréciónkban. Teljes joggal. De mikor a posta így -belébombázott a három levéllel. - -– Micsoda ravasz macska! – mondta Bálint. - -Sokat nevettek még, kicsufolták és szidták az asszonyt és a kapitány ezt -javasolta: - -– A három levelet nem bontjuk föl. Beletesszük mind a hármat egy -borítékba. És visszaküldjük. Ő majd tudja már, hogy mi történt. - -– Pompás! – mondta Bálint. - -Haragosan csufolódtak még az asszonyon egy kicsit, azután lefeküdtek -aludni. A három boríték az asztalon feküdt. A kapitány is, Bálint is -sokáig forgolódott a helyén. Mikor elaludtak és csend lett, akkor Vetter -felült az ágyában és reggelig nézett bele a sötétségbe. - -Másnap sok volt a dolguk, harmadnap valami kis csatározás akadt és sokat -galoppoztak össze-vissza; negyednap a divizió-irodában dolgoztak mind a -hárman; ötödnap új csapatok érkeztek. Eltelt egy hét és a három levél -még mindig ott hever az asztalon. - -A hetedik nap estéjén holtra fáradva, álmosan azt kérdezte Bálint a -kapitánytól: - -– Mikor küldjük vissza a leveleket? - -– Majd visszaküldjük, – válaszolta foghegyről és álmosan a kapitány. - -A levelek még egy hétig ott maradtak. Ekkor egy délben a kapitány -fölvette az asztalról a három levelet és az orrához emelte őket. - -– Istenem, de jó szaguk van, – mondta sóhajtva. - -– Mutasd! – szólt féltékenyen Bálint. - -A kapitány átadta neki az ő levelét. Bálint egy hosszu lélekzettel -szítta be a levél parfümjét, kidagadt a melle, csillogni kezdett a szeme -és kipirult az arca. Vetter szótlanul nyujtotta ki ekkor a kezét. A -kapitány neki is átadta a levelét. - -Ekkor mindegyik a maga levelét tartotta a kezében. Táguló orral, -szomjasan szítták be a papir asszonyillatát, a papir az ajkukra simult; -zavarodottan, fölizgatva és részegedő szemmel néztek össze. - -– Az istenfáját! – fakadt ki Bálint. - -A kapitány nyelt egyet és halkan mondta: - -– De szép asszony volt! De édes. A bőre olyan, mint a rózsalevél! - -Vetter száraz torokkal sóhajtott egyet. Hallgattak. - -– Az utóvégre is ostobaság, – mondta a kapitány, – hogy mi nem bontjuk -föl ezeket a leveleket. - -– Igaz! – kiáltotta Bálint. - -– Hiszen azután csinálhatunk velük, amit akarunk, – mondta a kapitány. - -– Úgy van! – kiáltotta Bálint. - -A kapitány leült, a zsebkésével felhasította a borítékot, kényelmesen -elhelyezkedett a székben és átadta magát az olvasásnak; lassan élvezte, -művészettel, szürcsölte a levelet. Bálint fölszakította a borítékot és -gyorsan átfutotta a levél hat oldalát; azután újra olvasta; azután -harmadszor is elolvasta. Vetter odament az ablakhoz, hátat fordított a -többieknek és húsz percig nem fordult meg. Mikor az olvasásnak vége -volt, mind a hárman zsebredugták a levelüket. Azután sokáig hallgattak. -Később Bálint elment; azután a kapitány is elment; aznap egyáltalában -nem volt szó a levélről. - -Másnap este Bálint elsóhajtotta magát: - -– De szép asszony is volt! - -A kapitány sóhajtva nyujtózkodott. - -– Istenem, – mondta, – ha egy félnapra találkoznám itt vele. - -Azután ijedten elhallgatott; a többiek megdöbbenve néztek rá; aznap este -nem beszéltek többet. Hamar lefeküdtek és sokáig forgolódtak elalvás -előtt. - -Egy-két szó, néhány sóhajtás emlegette csak naponként az asszonyt. De -mindig többet gondoltak rá. A leveleket előhuzták és egy-egy hosszu -lélekzettel szippantották be azt a kevés illatot, amelyet a papir -megtartott. Szomoru, rideg, piszkos, asszonytalan magányosságukban a -vágyódások és a gondolatok lassankint mind az asszony felé fordultak. Az -asszony gondolata mindig közöttük lebegett. Néha még csúfolódtak rajta, -de egyre többet beszéltek a szépségéről, a kedvességéről, a gyönyörü és -örömöket adó mivoltáról. - -Négy hét telt el. Ekkor egy este megszólalt a kapitány: - -– Mi voltaképpen szamarak vagyunk, hogy haragszunk rá. - -A két főhadnagy fölpillantott. A kapitány hintázta a székét és lassan és -óvatosan magyarázott: - -– Nézzétek! Miért haragszunk mi rá? Mert nem volt hű hozzánk. Hát mi -hűek voltunk hozzá? - -– Igaz, – mondta Bálint. - -– Látod? Vagy azért haragszunk rá, mert elhitette velünk, hogy mást -sohasem szeretett? Hát nem volt ez jobb nekünk? Nem voltunk így -boldogabbak? - -Vetter szótlanul bólintott, Bálint pedig lelkesen mondta: - -– Ez igaz. - -A kapitányt jókedvbe hozta a helyeslés és tüzesen és vidáman folytatta: - -– Minden férfi hiu szamár. Ő számolt a hiuságunkkal. Azt megbocsátottuk -neki, hogy férjes asszony, de azt nem bocsátottuk volna meg neki, hogy -előttünk vagy utánunk más is van. Hát ő elhitette, hogy nincs. Csak -nekünk tett vele szolgálatot. - -– Úgy van! – kiáltotta Bálint. - -– Különben is, – folytatta jókedvüen a kapitány – mikor ő azt mondta, -hogy „soha senki más“, bizonyosan érezte is. A zokogása őszinte volt, -mikor én eljöttem. És őszinte volt, mikor ti eljöttetek. - -– Igen, – mondta halkan Vetter. - -– Határtalan elbizakodottság volt azt gondolnunk, hogy csak én… Egy -olyan szép asszony! Egy olyan csodaszép! Egy olyan fiatal! Az öreg férje -mellett. - -Mind a hárman hallgattak. A kapitány azután tovább mondta: - -– És milyen jóizlésü volt. Nézzétek: abban is, ahogyan bennünket -kiválasztott! És milyen jó volt hozzánk! - -Vetter rekedten mondta: - -– Milyen nagyon jó! - -Megint hallgattak. Bálint előhuzta a levelet a zsebéből. - -– Tudjátok, – kérdezte, – mit ír nekem? Hogy ne feledkezzem meg az -édesanyám születésnapjáról. Ilyenekre gondol. - -A kapitány elővette a levelét és kiterítette maga elé: - -– Milyen finoman, milyen okosan, milyen kedvesen ír. Félt, azt mondja, a -tavaszi versenyektől; ne játsszam nagyban. - -Vetter a kezében tartotta a levelet; remegett a keze; fölemelte a -levelet és egy hosszu sóhajtással beszítta az illatát. - -– Ne ízetlenkedjünk hát, – mondta határozottan a kapitány. – Rongy tempó -volna együtt visszaküldeni a leveleket neki. - -– Válaszoljunk neki külön-külön, – javasolta Bálint. - -Vetter félénken megszólalt: - -– Igen, csakhogy… - -Elhallgatott. A kapitány odafordult hozzá. - -– Természetesen úgy kell válaszolnunk, mintha egymásról nem is tudnánk. -Tartozunk neki ennyi tapintattal a jóságáért. - -– Úgy van! – mondta Bálint. - -– És ha te hazamégy, – mondta még a kapitány, – egy szót sem szólsz -rólunk. - -Vetter meghatva szorította össze az ajkát. Bálint papirért szaladt. A -tinta ott állott az asztalon. Bálint kiosztotta a papirt. A kapitány -kiteregette maga elé a lila levelet és gondolkozva nézett a levegőbe. -Bálint rögtön íráshoz látott. Vetternek könnyes volt a szeme. A -nyomorúságos, piszkos kis szoba tele lett az illatos, édes, szép -asszonnyal. A petróleumlámpa sercegett fölöttük. És a három katona -buzgón, áhítattal és gyönyörűséggel írta a szerelmes levelet. - - - - -Suzanne. - -Csiszér Bertalan kocsiba ült és elhajtatott Zabolayékhoz. Kiugrott a -kocsiból és besietett a kapun. A folyosón Zabolaynéval találkozott. - -– Jó napot Margitka, – mondotta neki izgatottan, – itthon van Gergely? - -– Nincs, – válaszolta a fiatal asszony. – Miért? - -– Nagy ujság! Sütő Mihály meghalt. Váratlanul. Senki sem gondolta volna… - -– És? – kérdezte az asszony izgatottan. - -– Nem hagyott hátra végrendeletet. - -Az asszony elsápadt és leült egy székre. - -– Hála Istennek, – szólalt meg lassan és remegő hangon. – Hála Istennek. - -A homlokához nyult és letörölte róla a verejtéket. Azután -hátratámaszkodott a székben és behunyta a szemét. - -– Nono Margitka, – mondta Csiszér ijedten, – mi baj van. Csak nem veszi -a szívére? - -A fiatal asszony nem tudott válaszolni. Csiszér gyorsan hozott neki egy -pohár vizet, abból ivott két kortyot, azután megnedvesítette a vízzel a -halántékát és a szempilláit és felnyitotta a szemét. - -– Nono Margitka, – mondta Csiszér, – hát nincs már baj ugy-e? Semmi baj? -Mi? - -– Semmi baj, – mondta az asszony bágyadt mosolygással. – Semmi baj. De -olyan váratlanul jött. Tudja Berci, hogy mi már a legszélén voltunk. - -– Tudom! Tudom! – válaszolta Csiszér. - -– Hogyne tudná… Maga is pörölt bennünket… - -Csiszér tiltakozva emelte föl a kezét. - -– Csak mint ügyvéd, csak mint ügyvéd, – mondta gyorsan. – Hiába: a -kötelesség. Ez a mesterségem. De mint ember a legnagyobb részvéttel és -legteljesebb rokoni szeretettel kísértem a Gergely dolgainak a folyását. - -Az asszony intett a kezével. - -– Mindegy, – mondta. – Hát mi a legszélén voltunk. Már a mészáros is -csak készpénzért küldött húst. És a végrehajtó, örökké a végrehajtó… A -főispán már megmondta Gergelynek, hogy ha ez így megy tovább, akkor a -tavaszi tisztujításon nem választják meg. Képzelje el, mi lett volna -belőlünk… Gergely öreg már ahhoz, hogy valami új dologba kezdjen… én -mehettem volna Pestre… tudom is én minek… talán kaszirnőnek… - -– No hála Istennek, – mondta Csiszér ájtatosan – erre most nem kerül rá -a sor. Mindent rendbe hozunk. Hanem Margitka: tudja-e?… ezentúl nem -szabad ám úgy bánni a pénzzel, mint eddig; mert akkor megint hamar baj -lesz… - -A fiatal asszony fölkapta a fejét, az arca újra piros volt, ránevetett -Csiszérre. - -– Ugyan mit akar tőlem Berci, – mondta nevetve. – Csak nem sajnálja -tőlem azt, hogy néha egy jó ruhám van. Magának is csak akkor tetszem, ha -elegáns vagyok. - -– Az igaz, az igaz, az igaz, – válaszolta Csiszér elvörösödve. - -Közelebb hajolt az asszonyhoz; ekkor jött Zabolay. Mikor meghallotta az -ujságot, földhöz vágta a kalapját, szilvóriumot hozatott, félig -teletöltött vele egy vizespoharat, kiitta, azután kétfelé törölte -szürkülő bajuszát és megelégedetten mondta: - -– No most beszélhetünk róla. - -Meghányták-vetették, mi a teendő. Egyenes örökös nincs, az egész vagyon -a mellékágakra száll. Mennyi lehet a vagyon? Lehet vagy egy félmillió -forint. Kiknek van rá igényük? Koppánéknak, Érdyéknek, Tengelyéknek… Még -vagy tíz családot írtak föl a listába, amelyet Csiszér elkészített. -Zabolay megvakargatta a fejét. - -– Sokan vagyunk, sokan vagyunk, – mondotta fanyarul. – A jó Isten -elvehetett volna még néhányat közülünk. - -Csiszér egy vonalat huzott a nevek alá. - -– Nincs több? – kérdezte. - -Zabolay gondolkozott. - -– Nincs, – mondta végre. - -– Hát Sátoryék? – kérdezte hirtelen Csiszér. - -– Ejnye, a jó Isten akárhová tegye őket, – káromkodott Zabolay – még -azok is itt vannak. Hát él még azok közül valaki? - -– Sátory Suzanne, – válaszolta Csiszér. - -– Mi van azzal? – kérdezte Zabolay. - -– Annak csak nincs joga semmire! – kiáltotta az asszony méltatlankodva. - -– Miért? – kérdezte Zabolay. - -– Miért! – mondta az asszony. – Azért, mert elment Párisba… ott olyan -életet élt, hogy… palotája volt… senki nem tudta miből… vagy inkább -mindenki tudta… egyszer hazajött ide, mikor az apja meghalt… senki sem -fogadta… azután férjhez ment valami egyiptomi alkirályhoz vagy mihez… a -háremében van… - -– Érdekes, – mondta Zabolay, – én ezt nem is tudtam. - -– Te még Kutason voltál szolgabíró. Senki se fogadta. Majd hogy ki nem -seprüzték… - -– És miért ne lenne joga az örökségre? – kérdezte Csiszér. - -– No hallja… egy háremhölgy!… – mondta az asszony méltatlankodva. - -Csiszér nevetett, Zabolay is nevetett. Csiszér elővette a ceruzáját és -beírta a listába utolsónak Sátory Suzanne nevét. - -Zabolaynéhoz délután berontott Miklosics Juliska, az unokatestvére. - -– Margit, – kérdezte lihegve, – igaz, hogy Sütő bácsi meghalt? - -– Igaz, – felelte Zabolayné. - -Juliskának felragyogott a szeme; táncolni kezdett, derékon kapta -Zabolaynét, Zabolayné hagyta magát és pár percig jókedvüen keringtek így -az asztal körül. - -Juliska azután levetette magát egy székbe. - -– Istenkém, Istenkém, – mondta – ezt meghálálom neked, ezt meghálálom -neked, ezt meghálálom neked… - -Megbeszélték Zabolaynéval a vagyon nagyságát, és Juliska hirtelen ezt -kérdezte: - -– Mit gondolsz Margit, elvesz Hellpach, ha lesz kaucióm? - -– Igen, fiam, azt hiszem, igen. Szép lány vagy. - -Juliska a tükör elé lépett és megnézte magát. - -– Igen, Margit, – mondta – még szép leány vagyok. De már nem tartott -volna soká… Mit gondolsz, mennyi jut rám? - -– Fiam, – mondta az asszony – nagyon sokan vagyunk. - -– Mégis. - -– Hát lehet… úgy… huszonöt-harmicezer forint egyre-egyre. - -– Az jó, – mondta Juliska. – Az elég. - -– Tudod, hogy Sátory Suzannenak is kell belőle adni? - -Juliska felháborodva válaszolta: - -– Csak nem lesz pofája, hogy elfogadja. - -– Attól kitelik, – mondta Zabolayné megvetően. - -Az örökségi eljárás azután megindult. A család megbizásából Csiszér -intézte az ügyeket, óvatosságból azonban két ellenőrt adtak melléje. Az -első szemle mindjárt a legszomorúbb eredménnyel járt. Kiderült, hogy -félmillió forintról szó sincs, a birtok az értéke feléig meg van -terhelve adóssággal, készpénz alig van, jó, ha félmillió korona jut a -rokonságnak. Ez a hír nagy felzudulást okozott, Érdyék egyenesen azzal -vádolták Csiszért, hogy elsikkasztotta az örökség felét, a két ellenőr -helyébe új ellenőrök jöttek, ezek is hamar elveszítették a család -bizalmát, Csiszér ellen följelentés készült sikkasztás miatt, Csiszér -rágalmazási perekkel fenyegetőzött, az öreg Rábay báró közbenjárására -végre békét kötöttek a harcoló rokonok. Új bizottságot küldtek ki az -örökségi ügy rendezésére, és elhatározták, hogy szeptemberre családi -gyűlést hívnak össze, amely a bizottság jelentése alapján szótöbbséggel -dönt a birtok sorsa felől. - -Szeptember huszadikára kibérelték a Fekete Bárány nagytermét. Ide -tervezték a családi gyűlést; délre a gyűlés befejezi a munkáját, utána -bankett lesz, este pedig táncolni fognak. Ebbe mindenki belenyugodott. -Szeptember huszadikára össze is gyült az egész család. A nagyterem csak -éppen hogy elég volt nekik. Nemcsak azok jöttek el, akiknek joguk volt -szavazni, hanem eljöttek az összes asszonyok és az egész fiatalság is. A -vidékiek is mind bejöttek, a terem tele lett hangos férfiakkal és -csipogó asszonyokkal. Az asszonyok jókedvüen csókolóztak, sétáltak, -nevettek. - -Tizenegy óra tájban bejött Csiszér. - -– Kezdjük, kezdjük! – kiáltotta ekkor harsányan Érdy Kornél. - -– Mindjárt, mindjárt, – mondta Csiszér. Olvassátok csak ezt. - -Táviratot vett ki a zsebéből és odaadta Érdy Kornélnak. Érdy Kornél -elolvasta a táviratot. - -– Ejnye, a tulipiros rézangyalát, – mondta bámulva. - -A táviratot kivették a kezéből, tovább adták, megrőkönyödve elolvasták, -az asszonyok is odacsődültek, mindenki tudni akarta, mi van a -táviratban, az egyre hangosabb követelőzésre Koppán Kálmán végre harsogó -hangon elolvasta: - -_Csiszér Bertalan ügyvéd_ - -_Marosvár_. - -_Tizenegy órakor megérkezem_. - -_Sátory Suzanne_. - -A társaság felzudult, a férfiak dörmögtek, az asszonyok sikoltoztak, -mindenki egyszerre beszélt, az egész rend felbomlott. Csiszér végre -dörömbölni kezdett az asztalon, azután fölállott rá és így ordította: - -– Csendet kérek! - -A társaság nagy nehezen elcsendesedett, az öreg Tengely Jánosné még -belerecsegett a csendbe, hogy ő letépi a kontyát annak a perszónának, ha -ide be meri tolni az orcáját, azután Csiszér beszélhetett: - -– Az a kérdés, mit csináljunk, ha idejön. - -Viharos felzudulás válaszolt a kérdésre: - -– Kinézni! Kitenni! Kidobni! Kiseprüzni! Kirugni! Eltoloncoltatni! - -Az asszonyok a kinézés és kiseprüzés, a férfiak a kitevés, kidobás és -eltoloncoltatás mellett voltak. Csiszér ordított: - -– Csendet kérek. Eltoloncoltatni nem lehet. Kidobni sem. Joga van -idejönni. Hiszen meghíttuk. Neki is elment a meghivó. Egyet tehetünk: -nem veszünk róla tudomást, ha jön. - -– Kinézni, ez a helyes, – mondta Zabolayné. - -A társaság egy része még mindig az erőszakos eltávolítás mellett volt, -az ügyvédek és szolgabírák jogérzéke azonban mégis győzött, úgy hogy -rövid zúgás után ez lett a megállapodás: - -– Kinézni. - -Ekkor bejött a fiatal Rábay báró. Elmondták neki, mi történt. - -– Sátory Suzanneról van szó? – kérdezte még egyszer a báró. - -– Igen. - -– Biztos? Sátory Suzanneról? - -– Igen. - -– A kedive feleségéről? - -– Igen… kedive… vagy szultán… vagy basa vagy micsoda… A háremhölgyről. - -– Azt akarjátok ti kinézni? - -– Igen. - -– Meg vagytok őrülve? - -– De kérlek!… De Viktor!… - -A fiatal báró egy kézmozdulattal elhallgattatta a felháborodást. - -– Meg vagytok őrülve? – kérdezte még egyszer nyomatékosan. – Tudjátok -ti, hogy micsoda Sátory Suzanne? - -– Micsoda? Majd megmondom, micsoda – dörmögte haragosan Zabolay. - -– Mindjárt másképpen beszélsz, – mondta Rábay. – A Sátory Suzanne címe: -_votre Altesse_. Tudod mit jelent ez? Fenséged. Fenséges asszony. A -francia követ a lépcső aljáig megy elébe, ha az estélyére eljön. Láttam -Kairóban. - -Nagy csend támadt. - -– Mégis csak háremhölgy, – dörmögte Zabolay haragosan. – Az ötvenedik -felesége… annak a kedivének, vagy mi az Isten csudájának. - -– Tévedsz, – mondta Rábay. – Nem az ötvenedik. Az első az ötven között. - -– Mégis csak háremhölgy, – mondta Zabolayné gőgösen. - -– De fejedelemasszony, – válaszolta Rábay. – Bár tudtam volna Kairóban, -hogy rokonok vagyunk. - -Ezt a kijelentést nagy méltatlankodás fogadta. - -– No szégyelheted magad, – mondta Érdy Kornélné. – Nem érdemled meg, -hogy tisztességes asszonyok szóba álljanak veled. - -Rábay mosolyogva vonogatta a vállát. Zabolay ekkor a zsebébe nyult, -megnézte az óráját és felkiáltott: - -– Tizenegy óra el is múlt már. - -– Különben is szamarak vagyunk, – mondta Érdy Kornél. - -– Miért? – kérdezték tőle. - -– Mit ijedezünk. Eddig nem jött meg. Délelőtt nem is jön Budapestről -vonat. A távirat Budapestről van keltezve. Hát ezentúl sem jöhet. - -Erre nagy nevetés támadt, Csiszér kopogni kezdett az asztalon, a férfiak -leültek az asztal mellé, a nők és a fiatalság pedig visszavonult a -kopott bársonypadhoz, amely a terem körül futott. Csiszér megnyitotta a -családi gyűlést és az elnöklésre felkérte az öreg Koppán Sándort. Koppán -Sándor köszörülni kezdte a torkát. - -A bársonypadon az ablak mellett ekkor mozgás támadt, az utcáról tülkölés -hallatszott fel, az asszonyok odatódultak az ablakokhoz, az utcáról -sustorgó zúgás hallatszott fel, a tanácskozók felugráltak az asztal -mellől és kibámultak az utcára, az utcán pedig, a Fekete Bárány kapuja -előtt egy nagy poros automobil állott meg. A hátsó ülésen köpönyegben, -nagy fátyolos kalapban egy nő ült. Az automobil megállott, a soffőr -mellől leugrott az inas, kinyitotta az automobil ajtaját, a fátyolos -kalapu hölgy ledobta a köpönyegét, kilépett a kocsiból és bement a -Fekete Bárány kapuja alá. - -A teremben egy másodpercig megdermedt, elhült csend volt. Azután riadt -zúgás támadt, azután Zabolayné belekiáltotta a terembe: - -– Menjen mindenki a helyére. - -Ennek a tanácsnak a helyességét az egész társaság rögtön megértette, az -asszonyok visszarebbentek a helyükre, a férfiak sietve és csörömpölve -ültek vissza a székekre, mindenki mereven ült a helyén, a terem olyan -volt, mint egy nagy iskola, az öreg Koppán Sándor remegő hangon kezdett -beszélni. - -Az ajtó ekkor kinyilt és az ajtónyilásban megjelent Sátory Suzanne. -Megállt az ajtóban és belenézett a terembe. A teremben halálos csend -volt. Kétszáz tágra nyilt szem meredt a jövevény felé, az asszonyok -megdöbbenve, felháborodva, reszketve vizsgálták végig, a férfiak -elámulva és kínos zavarban bámulták. Sátory Suzanne kutatva nézett bele -a terembe, végigfutotta a pillantásával a bársonypadot, megnézte az -asztalt, azután elmosolyodott és befelé indult. Mögötte az inasa huzta -be az ajtót, ő pedig nyugodtan és mosolyogva ment oda az asztalhoz. -Végignézett a társaságon és a tekintete Csiszéren állott meg. - -– Csiszér úr? – kérdezte fölemelt fejjel, halkan, egy kissé az orrán -keresztül. - -– Igen… igenis, – válaszolta Csiszér dadogva. - -– Megkaptam a meghivóját… Eljöttem a tanácskozásra… - -Csiszér elvörösödött, a homlokán kiütött az izzadság, a kezével a -bajuszához kapkodott. - -– Igen… igenis, – mondta dadagva. - -Nagy csend. Csiszér elhallgatott és kapkodott a bajuszához. Az asszonyok -kitágult szemekkel bámultak az asztal felé, az asztal körül -megmerevedetten ültek a férfiak. Sátory Suzanne összeráncolta a -homlokát, még följebb emelte a fejét és halkan és az orrán keresztül, de -dallamosan és nyugodtan kérdezte: - -– Nincs itt senki, aki nekem egy széket adjon? - -Még egy pillanatnyi csend. Ekkor Rábay Viktor felugrik, robogva rugja ki -a széket maga alól, megkapja és odaviszi Sátory Suzannenak. Az asszony -mosolyogva bólint, leül, Rábay összecsapja a bokáit. - -– Nem tudom, be kell-e mutatkoznom, – mondja hangosan. – Báró Rábay -Viktor. Kairóban már volt részem abban a szerencsében… Akkor még nem -tudtam, hogy rokonok vagyunk. - -Az asszony mosolyogva bólint és kezet nyujt neki. Rábay mélyen meghajol, -széket hozat magának és leül melléje. Az asszonyok kétségbeesve -szisszennek össze, a férfiak ijedten feszengenek, az öreg Koppán Sándort -lökdösni kezdik, az öreg reszkető hangon beszél; az asszony -leereszkedően hallgatja Rábayt, aki halkan suttog neki, azután -kérdezősködni kezd tőle, és feltartott fejjel és összehuzott szemmel -nézi végig a bársonypadot. Az asszonyok a haragtól pirosan fordítgatják -el a fejüket. - -Az öreg Koppán hebegve fejezi be a beszédét, Csiszér feláll és dadogva -terjeszti elő a bizottság javaslatát, Érdy Kornél hápogva tesz rá néhány -észrevételt, az öreg Koppán akadozva kérdezi, van-e valakinek még -mondanivalója, senki sem szól, az öreg Koppán kimondja, hogy a bizottság -javaslatát a jelenlévők egyhangulag elfogadták, az asztalon egy okmányt -köröznek, amelyet mindenkinek alá kell írnia, Sátory Suzanne a keztyüs -kezébe veszi a tollat és néhány energikus vonással odakanyarítja a -nevét, Koppán Sándor hebegve kéri Isten áldását az egyetértő családra, -Sátory Suzanne feláll, kezet nyujt Rábaynak, mond neki valamit, Rábay -mélyen meghajol, Sátory Suzanne megbiccenti a fejét, megfordul és -kimegy. - -A társaság egy ideig mozdulatlanul ül a helyén, azután felrobban. A -férfiak felugrálnak, az asszonyok odarebbennek Rábayhoz, tolongás, -sikoltozás, kiabálás támad, Rábay végignéz rajtuk és mosolyog. - -– Mért álltál vele szóba? – kérdezik Rábaytól. - -Rábay megvetően von vállat. - -– Mért álltál vele szóba? – kérdezik még egyszer sürgetően és sértően. - -– Erre az ostoba kérdésre nem is felelek – válaszolja hidegen. - -Ekkor majdnem összeveszés támad, lovagias ügyek hangulata ömlik el a -társaságon, egy kérdés azonban véget vet a feszűltségnek. - -– Meddig marad itt? – kérdezi Miklosics Juliska. - -– Egy hétig, – feleli Rábay. - -A társaság ekkor arról kezd beszélni, hogyan kell ez alatt a hét alatt -vele szemben viselkedni. Zabolay csettint a kezével. - -– Hanem szép ám a bestia, – mondja fejcsóválva. - -– Láttátok a szoknyáját? – kérdezi Zabolayné sóhajtva. – Ha Schillerné -nekem csak egyszer tudna ilyen szoknyát szabni. - -A társaság tovább beszél arról, mit kell a következő nevezetes hét alatt -csinálni, Rábay veszi a kalapját és menni készül. - -– Hová mégy? – kérdezik tőle. Nem ebédelsz itt? - -– Nem, – válaszolja Rábay. Vele ebédelek a Hungáriában. Meghivott. - -Erre ismét nagy felzudulás támad. Rábay azonban állja a vihart. - -– Ha ti olyan ostobák vagytok, – mondja nyugodtan, – hogy őt kizárjátok, -hát én elég okos vagyok arra, hogy felkeressem. Hivjátok meg. - -Ezt az ajánlatot már dühordítás fogadja. Rábay vállat von, megfordul és -elmegy. A hátramaradtak dühe erre még tombolóbb lesz, egymásnak -magyarázzák, milyen alávaló a Rábay viselkedése, rekedtre kiabálják -magukat, végül fáradtan és izgatottan ülnek le ebédelni. - -Az ebéd végére a fiatalság már hozott egy-két hírt a Hungáriából. Hat -szobát vett ki az első emeleten, – jelentette az első híradás. A második -hírhozó már ebédelni is látta. Lejött Rábayval az étterembe, Rábay ott -bemutatta neki Götz grófot, a huszárkapitányt és még néhány -huszártisztet. - -Erre a híradásra nagy csendesség támadt. Az asszonyok a ruhája felől -kérdezősködtek még, azután ők is elhallgattak. Az ebéd vége nagy, -nyomasztó csendben telt el. - -Az ebéd végén a társaság fészkelődött, izgett-mozgott, szét kellett -volna oszlani, de senki sem akart mozdulni; végre megszólalt Csiszér: - -– Én azt hiszem, csakugyan ostobaság, amit csinálunk. - -Gyenge ellenmondás hallatszott fel. - -– Bizonyosan ostobaság, – mondta Csiszér. – Végre is csakugyan a kedive -felesége. Ha a francia követ elébe megy a lépcsőig, és ha a -huszártiszteknek jó és ha mindenki más ő fenségének szólítja, hát nekünk -is jó lehet. - -– De a múltja! – szólt közbe egy asszony. - -– A múltja? – kiáltott Csiszér. – Mióta lettünk olyan erényesek. Hátha -itt egyszer csak mások múltját kezdenék kutatni… - -Senki sem szólt. Ez a mondás tapintatlan volt. Csiszér maga is érezte, -hogy az volt, és gyorsan másról kezdett beszélni: - -– Legyünk rá büszkék, hogy a mi rokonunk. Hivjuk meg estére. - -Senki nem mert helyeselni. Ellenmondani sem akart senki. - -– Egy háremhölgyet! – dörmögte végre Koppán Sándor. - -– Sanyi bácsi hallgass, – mondta Csiszér. – Ki tudja, nem kap-e -valamelyik fiad hivatalt az udvarában. - -Az öreg Koppán behuzta a fejét a nyakába és hallgatott. Mindenki -hallgatott. - -– Tehát meghivjuk! – kiáltotta Csiszér. - -Hallgatás. - -– Kire bizzuk, hogy tapintatosan intézze el a dolgot? – kérdezte -Csiszér. - -Hallgatás. - -– Intézd el te tapintatosan, – mondta végre Zabolay. - -Helyeslő mormogás. - -– Én majd elintézem, – kiáltotta föllelkesülve Csiszér. - -A társaság szétoszlott. Csiszér sietett a Hungáriába. Kihivatta Rábayt. - -– Siess kérlek, – mondotta Rábay, – kikocsizom vele. - -Csiszér elmondta a dolgot. Rábay nevetett. - -– Jól van, – mondta – én meghivom. Hanem azután ne neveletlenkedjék -nekem a büszke család, ha eljön. - -Gondolkozott. - -– Légy itt hat órakor, – mondta – akkor majd meghozom a választ és -beszélünk a dologról. - -Csiszér hat órakor pontosan ott volt a Hungáriában. Pár perc múlva jött -Rábay. - -– Hát kérlek, – mondta – elfogadja a meghivást. Eljön. Hanem most mondd -meg nekem, mit csináljunk, hogy a dolog ne legyen nagyon kínos. - -– Miért lenne kínos? - -– Ahogy én a családot ismerem, – mondta Rábay, – az asszonyok egy szót -se fognak hozzá szólni. A férfiak pedig előbb megbámulják, azután… -azután… szóval bizalmaskodni fognak vele. Mondj egy okos asszonyt a -családban. - -Csiszér vonogatta a vállát. - -– Olyan nincs, – mondta nevetve. – Minek az? - -– Hogy legyen kihez csatlakoznia. Hogy legyen vele valaki. - -– Zabolayné, – mondta Csiszér. - -Kocsiba ültek és elhajtattak Zabolaynéhoz. Az asszony meghallgatta az -előterjesztésüket, azután habozva nézett Rábayra. - -– Margit, – mondta Rábay, – gondolja meg, micsoda becses barátság lehet -ez. És higyje el: a többiek a végén úgy fogják magát irigyelni, hogy -sárgák lesznek beléje. - -– Hát jó, – mondta erre Zabolayné. – Bizza rám. - -– És Margit, ha lehetne: még valakit, hogy necsak maga legyen. Még egy -asszonyt. Vagy lányt. - -– Jó. Meglesz. - -Zabolayné este félrehivta Miklosics Juliskát. - -– Juliska, – mondta, – Suzanne idejön. - -– Tudom. - -– Ha intek neked, odajössz hozzám és éppen úgy viselkedel, mint én. -Igen? - -– Igen. - -Kilenc órára egészen megtelt a terem. A cigány játszott, a fiatalság -táncba fogott; az első szünetben fölnyilt az ajtó és bejött rajta Sátory -Suzanne. Rábay kisérte. Mindenki odanézett. Rábay a karját nyujtotta az -asszonynak. Az asszony elfogadta a karját. Bejöttek a terembe és -végigsétáltak rajta. Rábay ekkor észrevette Zabolaynét és feléje -tartott. Zabolayné egy sarokban ült, kikereste ezt a helyet, hogy -egyedül legyen. Amikor az asszony feléje jött, felállott. - -Rábay megszólalt: - -– Nem tudom, kell-e, hogy bemutassam a hölgyeket… - -Zabolayné kitárta a karjait. - -– Suzanne! – kiáltotta. – Suzanne, drágám, megismersz még? - -– Margit, kedves… - -Összeölelkeztek, összecsókolóztak; a terem bámulva nézte őket, Zabolayné -odavonta Suzannet a sarokba, beszélgettek, nevetgéltek, suttogtak, -összesimultak. Zabolayné egyszerre körülnézett és odaintette Miklosics -Juliskát. - -– Hát Juliskát megismered-e még? – kérdezte. - -Juliska pirulva állott. Suzanne odavonta magához és megcsókolta. Akkor -Juliskát is bevették maguk közé és hármasban mulattak. A terem elámulva, -azután felháborodva, végül kétségbeesetten nézte őket. Zabolayné egészen -lefoglalta Suzannet, semmi mód nem igérkezett rá, hogy más is -hozzáférjen, három néptelen és kedvtelen tánc is volt már és a hármas -társaság még mindig suttogott, az asszonyok végül küldték a férfiakat, -hogy próbálják táncra kérni Suzannet, akkor talán ki lehet szabadítani a -Zabolayné karmai közül. - -Elsőnek a fiatal Érdy Kázmér állott meg a társaság előtt. - -– Margit, kérlek, – mondta merészen, – mutass be engem a rokonnak. - -Zabolayné bemutatta. - -– Egy táncot akarok kérni, – mondta Érdy Kázmér. - -Suzanne egy királyi fejbólintással és egy leereszkedő mosolygással -válaszolta: - -– Köszönöm, most még nem táncolok. Talán később. - -Érdy Kázmér visszavonult. Egy jó óra telt el, amíg Suzanne kibeszélte -magát a két nővel. Akkor intett Rábaynak. - -– Ha akarja, – mondta – most megkapja az első táncot. - -Rábay átkarolta, és táncolni kezdtek. A tánc, amely eddig sehogy sem -ment, most megelevenedett. Mindenki táncolt. A férfiak egymásután mentek -oda Suzannehoz, Suzanne jókedvüen és fáradhatatlanul táncolt, a társaság -elragadtatva nézte, hogy a csárdást milyen jól tudja még, a férfiak -odavitték hozzá a többi asszonyokat is, Suzanne nyájasan adott rövid -audienciákat, azután elbocsátotta a nőket, újra táncolt és mindig -visszatért Zabolaynéhoz és Miklosics Juliskához nevetgélni egy kicsit. -Reggel felé nyilvánvaló lett, hogy minden erőfeszítés hiábavaló: Suzanne -csak azoknak bocsátott meg a családból, akik elsőnek borultak a nyakába, -az öreg Koppán Sándor a fiainak több sikertelen kísérlete után dörmögve -elment, szidták Zabolaynét, alávalónak mondták az eljárását, Suzanne -pedig egy kis társasággal félrevonult és reggel hét óráig táncolt. - -Másnap elvitte az automobilján Zabolaynét és Miklosics Juliskát egy -sétakocsizásra. Azután fölvitte őket magához uzsonnára. Uzsonnánál -megkérdezte Juliskát: - -– Juliska, mért nem mégy már férjhez? - -Juliskának könnybe lábadt a szeme. Ekkor megölelte és magához vette. - -– No ne haragudj, – mondta. – Nem akartalak megbántani. De egy ilyen -szép lány, mint te!… - -Juliska ekkor elmondta, hogy van itt egy Hellpach nevü főhadnagy. Az -udvarolt neki. De a kaucióra nem volt pénz. Azt hitte, hogy az -örökségből majd jut, de nem jutott. Alig ötezer forint lett az ő része, -az nem elég… - -– Én neked adom a magamét, – mondta Susanne. – Akkor elég lesz. - -– Köszönöm, – mondta Juliska sírva. – Most már nem kell. Így sem vesz -el. Sok pénz kell neki. És már én sem szeretem. - -– Tudod mit Juliska, – mondta Suzanne. – Gyere el velem Kairóba. Majd -férjhez adlak én. - -Juliska félénken nézett rá. - -– Férjhez adlak én, – mondta Suzanne. – Ilyen szép lányt, ilyen okosat, -ilyen műveltet… Válogathatsz. Van egy barátom. Miniszter ott. Az rögtön -beléd szeret, ha meglát. - -Juliska szólni akart, azután elpirult, azután lehajtotta a fejét. Mind a -hárman hallgattak. Végre Zabolayné szólalt meg: - -– De… annak… ugy-e… több felesége van? - -– Igen, – mondta Suzanne, – hát aztán? Nem jobb úgy, mint itt -megöregedni? Az én uramnak is több felesége van. De én vagyok az első. -Azért vagy szép és okos, hogy az első légy. Ha több felesége van, az -európai asszony az első közöttük. Mit gondolsz, kivel cserélnék itt. -Cserélnék veled? - -– Velem nem! – mondta Zabolayné sóhajtva. – Azt tudom, hogy velem nem. - -– Miért? – kérdezte Suzanne. – Mi bajod neked? - -Zabolayné habozott egy kicsit. - -– Mi tönkremegyünk, – mondta azután. – Azt hittük, az örökség kiránt a -bajból. De olyan kevés lett. Nemsokára elmehetek Budapestre… -guvernántnak. - -Elhallgattak. - -– Én… talán… segíthetnék? – kérdezte Suzanne halkan. - -Zabolayné intett: - -– Nem lehet. Akármennyi pénzünk volna, az uram elissza meg elkártyázza. -Nekem pedig alig telik egy jó ruhára. - -Megint hallgattak. - -– Tudod mit, – mondta Suzanne zavarodottan, tréfásan, ideges nevetéssel, -– gyere te is velem. - -Ekkor idegesen nevettek mindhárman és nem beszéltek többet a dologról. - -Juliska másnap megkérdezte: - -– Suzanne, igazán elvinnél magaddal? - -– Hogyne. Szívesen. - -– Mert az apám nem bánná… Azt mondtam neki: a társalkodónőd lennék. -Előbb csak tréfából mondtam. De ő nem bánja. - -Suzanne tapsolt örömében, megcsókolta a lányt tízszer egymásután. - -– De örülök neked, – mondta. – De örülök. Három hónap alatt férjhez -adlak. És jó barátságban leszünk. Igen? - -Elmentek kocsizni. Mikor beszálltak az automobilba, Suzanne ezt mondta: - -– Három hónap múlva a magad automobilján jársz. - -Juliska elpirult, Zabolayné elmélázott és gondolkozva nézte a Suzanne -ruháját. - -Egy hét múlva Suzanne megmondta: - -– Juliska, holnap reggel kilenc órakor indulunk. - -Juliska mosolyogva bólintott. - -– Akarsz az éjszaka nálam aludni már? – kérdezte Suzanne. - -– Igen, – mondta Juliska. - -Későn aludtak el, sokáig beszélgettek arról az életről, amely Juliskára -vár. Reggel hét óra tájban kopogtak az ajtójukon. Suzanne kiugrott az -ágyból és kinyitotta az ajtót. - -– Margit! – kiáltotta meglepetve. - -Zabolayné jött be az ajtón. - -– Suzanne, – kérdezte komolyan, – egy héttel ezelőtt azt mondtad, menjek -én is veled. Most megkérdezem: elvinnél engem is magaddal? - -– Mi történt? - -– Elvinnél magaddal? - -– Örömmel. - -– Akkor megyek. - -Suzanne öltözködni kezdett. Juliska is felöltözött. Zabolayné közben -elmondta nekik, hogy a férjét a tisztujításon nem fogják újra -megválasztani; haragjában most a rendesnél is többet iszik, őt, mert egy -új ruhát csináltatott, – a Suzanne csodaszép báli ruhája mintájára, – -meg akarta verni; most mámorosan alszik otthon; ő eljött; mire felébred, -akkorra a hetedik határon is túl akar lenni. - -Suzanne összecsókolta az asszonyt, megvigasztalta, dédelgette, biztatta, -hogy majd jobban lesz ezentúl, elmondta, milyen ruhákat hordhat, milyen -társaságba fog járni. Azután reggelit hozatott fel. Megreggeliztek. -Cigarettára gyujtottak. Jókedvük támadt. Suzanne toporzékolt örömében, a -másik kettő nevetett rajta, azután lementek, felültek az automobilra, és -az automobil a három jókedvü nővel kirobogott a városból. - - - - -Anna. - -Anna korán kelt föl az első napon. Lement a kertbe, végigjárta az -utakat, megnézte az udvart, azután a folyosón visszafelé indult a -szobájába. A folyosó első része még éjszakai csendességben volt; a -fordulónál nagy zsivajgás hallatszott, a folyosó hátsó része már tele -volt üvöltéssel, nyávogással, csörömpöléssel, toporzékolások és -csapkodások hangjával. - -Anna benyitott a fiuk szobájába. A három fiu félig felöltözködve -kergetőzött, ugrált és marakodott bent. A szoba közepén egy -kétségbeesetten kiabáló idősebb nő állott, aki hol alázatos -könyörgéssel, hol huszáros káromkodással igyekezett a három fiut a -megmosakodásra és a teljes felöltözködésre rábirni. A három fiu nem is -hallgatott rá. Amikor észrevették Annát, nekiestek. Az egyik egy nagy -rohammal a nyakába ugrott, a másik kettő a kezeit hódította meg. - -– Utálom a kisasszonyt, utálom a kisasszonyt, – üvöltötte Laci, aki a -nyakába ugrott. – Téged szeretlek. De a kisasszonyt utálom. - -– Téged szeretünk, – harsogta Géza és Pista, a másik kettő. - -Az öreg kisasszony elvörösödött a méregtől; Anna lerázta magáról a -fiúkat és szigoruan mondta: - -– Rögtön engedelmeskedjetek a kisasszonynak. - -Azután sietve hozzátette: - -– Ha engedelmeskedtek, délután megint játszom veletek. - -A fiúk erre villámgyors mosakodásba és öltözködésbe fogtak, öt perc -alatt elkészültek, újabb öt perc alatt megreggeliztek és ezen a napon -kivételesen nem késtek el az iskolából. Anna egy hét múlva ezt mondta az -anyjuknak: - -– Ha megengednéd, én venném át egészen a fiúk gondozását. A kisasszony -csak bajt csinál. Nekem jobban engedelmeskednek. - -Az asszony vonakodott egy kicsit. - -– Édes Anna, nem neked való ez. Három ilyen ördög… - -– Nekem élvezet, – mondta Anna mosolyogva. – Szeretem őket. Mintha a -saját gyerekeim volnának. - -– Nem neked való ez. Te fiatal vagy. Arra kell gondolnod, hogy férjhez -menj. - -Anna fanyarul mosolygott és intett a kezével. Hallgattak egy kicsit, -azután Anna megszólalt: - -– Hadd gondozzam őket addig, amíg itt vagyok nálatok. Ti olyan jók -vagytok hozzám. Ha be nem fogadtatok volna, nem tudom, mi lett volna -velem. Amíg itt vagyok, legalább gondot viselek rájuk. - -A kisasszonyt ekkor elküldték és Anna átvette a fiúk gondozását. Úgy -szerette őket, mintha a saját gyerekei lettek volna. Néha egyenesen az -az érzése támadt, hogy az ő három szép fia ugrál körülötte. Reggeltől -estig velük volt elfoglalva. Ha iskolában voltak, akkor a ruháik, a -könyveik, a szobájuk adott neki dolgot és attól a perctől kezdve, hogy -hazajöttek, minden idejét elfoglalta az, hogy segített nekik tanulni, -meghallgatta a panaszaikat, olvasott nekik, játszott velük. A fiúk néha -el is felejtették, hogy anyjuk is van. Az anyjukat ritkán látták, ha -valami bajuk volt, Annához mentek vele, ha betegek voltak, Anna rakott a -nyakukra borogatást és Anna virrasztott az ágyuk mellett. - -Mikor a gimnáziumba kerültek, Anna velük együtt tanult meg latinul, -minden titkukat tudta, mindenféle ügyükben tudott tanácsot adni és akár -egy gomb szakadt le a ruhájukról, akár a kicsapatás fenyegette őket -valamilyen okból, Annához szaladtak és tőle kértek segítséget. A -kifogyhatatlan és végeérhetetlen jóságát és türelmét olyan természetesen -és magától értetődően vették igénybe, mint egy anyáét szokták a gyerekei -és Anna éppen olyan természetesen és habozás nélkül adta oda nekik -minden nyugalmát és minden erejét és az egész életét, mint egy jó anya a -gyerekeinek. Ha együtt volt velük a szobájukban és a fiúk később már -csendesen írtak vagy olvastak és neki is egy könyv volt a kezében és a -könyvről fölnézett és végigpillantott rajtuk, most már állandóan volt az -az érzése, hogy az ő három fia ül körülötte, az ő három erős, szép, nagy -fia. - -Így eltelt tíz év. Anna harminc éves lett. Laci már tizennyolc, Géza -tizenhét és Pista tizenhat. Laci az érettségire készült, Anna segített -neki. Egy meleg májusi délután együtt ültek a fiúk szobájában, a másik -két fiu nem volt otthon. Laci egyszerre letette a könyvét. - -– Elég volt, – mondta. – Most már mindent tudok. És most már úgyis -mindegy. - -– Jól van, – mondta Anna mosolyogva. – Azt hiszem, csakugyan eleget -tudsz. Mit akarsz most csinálni? - -– Beszélgetni akarok veled. - -– Jó, – mondta Anna mosolyogva. - -Laci fölállott, járkált a szobában, meg akart szólalni, azután mégis -hallgatott és idegesen szorongatta az egyik kezével a másikat. - -– Lackó, – mondta Anna, – menj el inkább sétálni egy kicsit. Vagy -tenniszezni. Ideges vagy. Félsz egy kicsit a vizsgától. - -– Ah dehogy, – kiáltotta Laci, – nem azért. Nem félek. Nem attól van. - -– Hát csak menj el Lackó. - -Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci határozatlanul -állott. - -– No szervusz, Lackó, – mondta Anna. - -Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a karjával, -magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát csókolta meg -ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan. Anna kibontakozott az -öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet után. A fiu sötétvörösre -pirult arccal, zavarodottan állott előtte, azután dadogva mondta: - -– Szervusz, Anna. - -Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk mindennap -százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították el, ha a -kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit, megcsókolták a -kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az ajkát ritkán. És -így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan, ilyen éhesen. Soha -ilyen tüzesen. Soha férfimódra. - -Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot dobbant, az -ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a rémületnek egy -borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a vér az egész testét, -érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz még a nyaka is piros a -vértől. Rémülten állott egy percig, egészen tehetetlenül, teljesen -megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat támadt föl benne önönmaga -iránt. - -– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már. Mindent -rosszra magyarázok. Pfuj. - -Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett magának, -szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az egész dolgot. - -Harmadnap este a szobája ajtajában a folyosón találkozott Lacival. - -– Anna, – mondta a fiu halkan. - -– Tessék, – válaszolta Anna nyugodtan. - -A fiu megzavarodott és dadogni kezdett: - -– Csak… jóéjszakát… akarok… kívánni… - -– Jóéjszakát, Laci, – mondta Anna barátságosan. - -A fiu ekkor átkarolta és ügyetlenül és szomjasan és hevesen megcsókolta. -Anna kitépte magát a karjából és fölindultan és haragosan kiáltott rá: - -– Meg vagy őrülve? - -A fiu nem válaszolt. Lesütött szemmel és remegve állott előtte. Anna -megfordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Azután visszament -az ajtóhoz és kulccsal bezárta. Eddig sohasem zárta be kulccsal az -ajtaját. Azután lefeküdt és egész éjjel nyugtalanul hánykolódott és égő -szemmel nézett bele a sötétségbe. - -Egy hét múlva Pistával, a legfiatalabbal volt egyedül egy délután. Pista -lecsusztatta a könyvet, amelyet olvasott, a földre és lassan odament -hozzá. Leült melléje és megfogta a kezét. Anna ránézett. - -– Anna, – mondta a fiu ijedten, – én úgy szeretlek. - -– Az jól van, Pista, mert én is szeretlek, – mondta Anna komolyan. - -A fiu lehajtotta a fejét és halkan és akadozva mondta: - -– Nem úgy… én nem úgy… - -Anna megdöbbenve nézett rá. A fiu ekkor megmozdult, egy rándulással a -nyakába vetette magát és reszketve sugta a fülébe: - -– Anna… én szeretlek téged… téged akarlak feleségül venni… várj meg, -amíg mérnök leszek… - -Anna kibontakozott az öleléséből, reszkető lábakkal fölállott és -kegyetlen erőfeszítéssel nyugodt mosolygást kényszerített az arcára. - -– Pityukám, – mondta nehéz lélekzettel és elkényszeredett mosolygással, -– öreg vagyok én már hozzád. - -A fiu válaszolni akart, de Anna intett neki a kezével, azután megfordult -és kiment. Besietett a maga szobájába, fáradtan lefeküdt a diványára és -fölzaklatva és dobogó szívvel nézett maga elé. Tréfával kellett -vászolnia, úgy kellett tennie, mintha nem értette volna meg a fiút. De -milyen szörnyü dolog ez… - -Ettől a naptól kezdve nem ment be a fiúk szobájába, ha valamelyik fiu -egyedül volt. Ha feléje közeledtek, gyanakodva, ijedten és dobogó -szívvel nézett rájuk és amikor egyszer Géza is ajkon csókolta és úgy -érezte, hogy ez a csók nem volt egy gyereknek a csókja, este és reggel -egyáltalában nem ment be hozzájuk. Kétségbeesetten erőlködött, hogy a -régi hangot fönntartsa, próbált tovább is jókedvü, bizalmas pajtásuk -lenni, de ahányszor a fiúk hozzá közeledtek, ahányszor megfogták csak a -kezét, megzavarodott és visszahuzódott. Ha megölelték, megijedt, minden -érintést támadásnak, vakmerőségnek, bűnnek érzett, egy-egy csók -megzavarta, fölkavarta a vérét, elkábította, nem tudott többé -elfogulatlan lenni, minden beszélgetésük kínos zavarodottsággal -végződött és a barátkozás minden kísérletének az lett a vége, hogy -ijedten és félve bámult a három fiúra és elmenekült tőlük. - -Júniusban a fiúk egyedül maradtak Annával. Az anyjuk és az apjuk fürdőre -utazott. Előbb kiadták a rendes parancsot: - -– Anna az úr a házban. Föltétlen engedelmesség Annának. - -A fiúk máskor hangos örömrivalgással fogadták ezt a parancsot. Most -hallgattak. Máskor Anna is örült. Most zavarodottan hallgatott és félt a -három fiútól. - -Az első napokban még együtt voltak néha. Anna azonban egyre érzékenyebb -és egyre ijedősebb lett és egy hét múlva teljesen visszavonult a -fiúktól. Egész nap alig látták egymást, a fiúk jártak a maguk utain, el -voltak foglalva a vizsgákkal és Anna egész nap egyedül volt otthon -kétségbeesetten, fájdalmas határozatlanságban és állandó ijedelemben és -lelkifurdalásban. - -Június tizedikén Laci letette az érettségit. Negyednap délben -bejelentette: - -– Ma este nem vacsorázom itthon. Érettségi bankettünk van. Későn jövök -haza. - -A másik két fiu a vacsoránál csendesen ült; szótlanul ettek; vacsora -után megszólalt Géza: - -– Anna kérlek, most mi is elmegyünk. - -– Miért? Hová? – kérdezte Anna meglepetve. - -– Megbeszéltük Lacival, hogy vacsora után találkozunk vele. - -Anna meghökkenve nézett rájuk, azután megszólalt: - -– Ezt nem engedhetem meg. - -– De igen… - -– Papa nem engedné meg, ha itthon volna. - -– De igen… Anna… kérlek. - -– Nem – mondta Anna határozottan. – Megtiltom, hogy elmenjetek. - -A két fiu könyörgött, kiabált, tiltakozott, de Anna kérlelhetetlen -maradt: - -– Megtiltom, hogy elmenjetek. - -A két fiu végre összenézett, vállat vont és elhallgatott. Egész este -alig beszéltek és amikor aludni mentek, egy szótlan csókkal búcsúztak el -Annától. - -Anna lefeküdt. Sokáig olvasott, azután eloltotta a lámpáját és -álomtalanul és mozdulatlanul nézett bele a sötétségbe. Hosszu ideig -feküdt így mozdulatlanul; lassan álmosodni kezdett; ekkor félálomban egy -ajtó nyikorgását hallotta; utána suttogó beszédet hallott, azután halk -lépések neszét az ajtaja előtt a folyosón. Az álom rögtön kiment a -szeméből, gyorsan felült az ágyában és megfeszített figyelemmel -hallgatózott. A lépések nesze azonban elhalkult, minden elhallgatott és -ujra teljes csend lett. - -Anna nyugtalanul és dobogó szívvel ült az ágyában. Előrenyújtotta a -fejét és úgy hallgatózott. De akkor már teljes csend volt. Visszafeküdt -a párnájára. Próbálta megnyugtatni magát: - -– Semmi se volt, valamelyik cseléd ment végig a folyosón. - -De mi volt akkor a suttogás? Az se jelent semmit. A fiúk kijöttek a -szobájukból valamiért. De miért suttogtak? Nem szoktak suttogni. - -Rettenetes nyugtalanság rohanta meg. Még egy negyedóráig feküdt az -ágyában izgatottan, töprengve, félve, azután nem bírta tovább ezt a -nyugtalanságot. Felugrott, lámpát gyujtott, felöltözködött és a lámpával -a kezében óvatosan kinyitott a folyosóra. - -Itt teljes csend volt. Odament a fiúk ajtajához és hallgatózott. Itt is -csend. Teljes csend. Odaszorította a fülét az ajtóhoz. Túlságosan is -nagy ez a csend; még a fiúk egészséges, erős lélekzetvételét sem -hallani. - -Halkan rátette a kezét a kilincsre. Óvatosan megpróbálta az ajtót -kinyitni. A kilincs engedett. Az ajtó kinyílott. Bevilágított a szobába. -Ott állott a három ágy és mind a három üres volt. - -A fiúk ruhája, kalapja, felöltője hiányzott. Laci nincs itthon. De a -másik kettő? Azok is elmentek. Le sem vetkőztek, megvárták, míg nála -sötétség lesz, vártak rá, hogy elaludjék, azután kilopóztak… - -Hová mentek? Anna leült egy székre, a lámpát letette az asztalra és -várt. Mikor fognak haza jönni? Hol vannak? Eltelt egy óra, éjfél elmult, -teljes nagy csend volt, Anna ült és nézett maga elé. Azután újra elmult -egy óra és megint egy. Nemsokára hajnalodik. Annának elszorult a szíve. -Vissza kell mennie a szobájába, nem várhatja meg őket itt. Nemsokára itt -lesznek. Hol vannak most? Anna körülnézett a szobában, amelyben tíz évig -szinte együtt élt a három fiúval, ráhajolt az asztalra, lehajtotta a -fejét a karjára és keservesen, kétségbeesetten, vígasztalan fájdalommal -sírt. - - - - -Szentpáli Iza. - -A szinház udvarán egy kis padon egyedül ült Halasi, a rendező. A szinház -felől odajött Szentpáli Iza és leült melléje a padra. - -– Istenem, de elfáradtam – mondta. – Ezek a hosszu próbák… - -Halasi ránézett, közelebb húzódott hozzá, a karját belefűzte a karjába -és megfogta a bal kezét. - -– Iza!… Szép vagy – mondta neki halkan. - -– Ugyan hagyjál békében – mondta az asszony. - -Kihúzta a karját, nyújtózkodott, felállott és elment. Halasi -bosszankodva nézett utána. - -Másnap a szinház folyosóján találkoztak. Halasi megfogta az asszony -kezét, a kezénél fogva magához húzta és megölelte. Az asszony -kibontakozott az öleléséből. - -– Ejnye, – mondta haragosan – meg vagy te bolondulva? Te is akarsz tőlem -valamit? - -– És ha akarnék? – válaszolta Halasi. - -– Te szegény ember – mondta az asszony megvetően. - -Halasi dühbe jött. - -– Ohó! – kiáltotta haragosan. – Így beszélsz velem? - -– Így hát – válaszolta az asszony nyugodtan. – És jó lesz, ha nem sokat -teketóriázol, mert ha terhemre vagy, általában kidobatlak a szinháztól. - -Halasi vörös lett a méregtől, felemelte a kezét, szólni akart, azután -meggondolta a dolgot, bólintott és hallgatott. Az asszony még egyszer -végignézte sértően és megvetően, azután elment. - -Egy hónap mulva megint együtt voltak a szinház udvarán. - -– Iza, – mondta ekkor Halasi, – te csakugyan hű vagy a báróhoz? - -– Persze, hogy az vagyok – felelte az asszony ingerülten. – Már megint -kezded? - -– Dehogy kezdem – mondta Halasi. – Nekem elég volt… Én nem akarok veled -összeveszni. Látod, milyen alázatos vagyok hozzád. - -– Hát mit akarsz? - -– Velem kivételt tehetnél… - -Az asszony haragosan fölnevetett és végigmérte Halasit. - -– Te volnál az utolsó… Nekem elég volt a szerelemből. De te volnál a -legeslegutolsó. Utállak. Utállak. U-tál-lak… - -Halasi vonogatta a vállát és mosolygott. - -– De érdekes – mondta nyugodtan. – Valamikor milyen más voltál hozzám. - -– Te hozzád? – kérdezte az asszony bámulva. – Soha! - -– De igen. Csak nem akarod azt mondani, hogy elfelejtetted? - -Az asszony bámulva nézett rá, összeráncolta a homlokát, azután -gondolkozva tekintett maga elé. - -– Nem igaz – szólalt meg végre. – Hazudsz. - -Halasi vidáman nevetett, azután hangosan hahotázott, csapkodta a térdét. - -– Nagyszerü! – mondta nevetve. – Csakugyan elfelejtette! - -Az asszony komolyan nézett rá, újra gondolkozott, hozzáfordult és halkan -és bizonytalanul kérdezte: - -– Mikor? Vidéken? - -– Ah nem, – válaszolta Halasi. – Akkor nem csodálnám… mikor már a -kórusban voltál, akkor… - -Legyintett a kezével. - -– Azon nem csodálkoznám – mondta ujra. - -– Hát mikor? – kérdezte az asszony. - -– Itt. Itt fent. A Király-utcában. - -Az asszony elképedve nézett rá. A szeme kitágult, és a szája nyitva -maradt a csodálkozástól. - -– Itt?… A Király-utcában? - -– Igen. Igen, – mondta Halasi nevetve. – Király-utca száznegyven. -Második emelet. - -Az asszony hallgatva és komolyan nézett rá. Farkasszemet néztek. Az -asszony végre felkapta a fejét és határozottan és keményen mondta: - -– Az nem igaz. Az piszkos hazugság. - -Halasi ujra hangosan nevetett. - -– Ez kitünő – mondta hahotázva. – Hát azt is elfelejtetted? Hát már -akkor is?… - -Az asszony arca kipirult, a szemei kigyultak, a kezét ökölbe szorította -és felindultan és reszketve mondta: - -– Az nem igaz… Akkor nem… Ez becstelenség… Én akkor… én akkor… -menyasszony voltam… azt hittem… hogy elvesz… egy hadnagy… - -Halasi összezsugorodott a nevetéstől. Hahotázva nyögte: - -– Kitünő! Elfelejtette!… - -Az asszony fölemelte az öklét, mintha rá akarna ütni a fejére. Azután -kiegyenesedett. - -– Piszok! – mondta halkan. - -És elment. Másnap délelőtt félrehívta Halasit. - -– Te – mondta neki szelíden – ne komiszkodj velem. Mondd meg őszintén: -ugy-e nem igaz? - -– Mi? - -– Az: a Király-utcában… - -– Az? Dehogy nem igaz. Miért? - -Az asszony megcsóválta a fejét, nyelt egyet, azután halkan és -zavarodottan folytatta: - -– Nézd, legyen benned becsület… Mondd meg… Megszolgálom!… Ugy-e nem -igaz? - -– De igaz. - -– No kérlek, ne bolondozz. Meghálálom. Nézd… egész éjjel nem tudtam tőle -aludni… Törtem a fejemet… De lehetetlen… Én akkor még nem… Hát ugy-e? - -Halasi vonogatta a vállát. Az asszony karon fogta. - -– Hát gyere – mondta neki barátságosan. – Mindig jó barátod leszek. -Fölemeltetem a fizetésedet. - -– De hát mit akarsz? – kérdezte Halasi. - -– Mondd, hogy nem igaz. - -– Mondhatom. De igaz. - -Az asszony kirántotta a karját, megállott és a haragtól remegve hajolt -előre: - -– Hazug disznó vagy – mondta lihegve. - -Halasi vonogatta a vállát. Az asszony lihegve mondta tovább: - -– Hiszen nem is láttál engem. Nem is ismertél. Hiszen itt ismerkedtünk -meg a szinháznál. Három hónappal ezelőtt. - -Halasi nyugodtan bólintgatott. - -– Ez igaz – mondta. - -– No hát! - -– De csak te felejtettél el engem. Én nem téged. Nekem nem volt annyi -asszonnyal dolgom, mint neked férfival. - -Az asszony kétségbeesetten, dühösen sóhajtott egyet. Halasi összetette a -két kezét és csendesen mondta: - -– Én nem akarom, hogy megharagudj rám. Hát inkább megmondom, hogy egy -szó sem igaz belőle. - -Az asszony megkönnyebülten mosolygott rá; azután gyorsan elkomolyodott, -újra hozzáhajolt és könyörögve mondta: - -– Látom az arcodon, hogy nem mondasz igazat. Őszintébben mondd. - -– Őszintén mondom: egy szó sem igaz belőle. - -Az asszony megrázta a fejét, keserűen elhúzta a száját és elment. -Déltájban újra félrevonta a férfit. - -– Hát te hogyan mondod? – kérdezte halkan. – Hogyan lett volna?… - -– Mi? - -– Az… hogy… én… hogy én… veled… - -– Akarod, hogy elmondjam? - -– Igen. - -– Nem sértődöl meg? Nem haragszol meg rám? - -– Nem. Szavamra mondom. - -Halasi bólintott, mosolygott, azután halkan és nyugodtan beszélni -kezdett: - -– Te akkor bonne voltál. Maureréknál, a szeszkereskedőéknél. A második -emeleten. Igaz? - -– Ez igaz… - -– Nagyon szép leány voltál. Tizennyolc éves. Ennek pont húsz éve. -Pirosarcu, kékszemü… Vitted a gyerekeket sétálni. A lépcsőházban -találkoztunk mindig. És egyszer a Fasorban ugyanazon a padon ültünk és -megismerkedtünk. Az egyik kis leányt, a Maurerékét Alicenak hítták, a -másikat Juliskának. Igaz? - -– Ez igaz… - -– A két gyerek játszott és mi beszélgettünk. Én akkor még jogász voltam. -Elsőéves. Ott laktam hátul az udvarban. A gyerekszoba Maureréknál udvari -szoba volt. Te ott ültél néha az ablakban. Azután, hogy megismerkedtünk, -gyakran oda jöttél. Csókokat dobtam neked. Te is… - -Az asszony végigsímogatta a homlokát: - -– Erre… mintha… emlékezném… - -– No látod. Azután egyszer este a lépcsőházban megcsókoltalak. Azután -néha kijöttél a gangra. Beszélgettünk. Azután egyszer bejöttél hozzám. -Azután éjjel kiszöktél, amikor lehetett… A konyhán keresztül… A kulcsot -magaddal hoztad… Egyet kocintottál az ablakomon és én gyorsan -beeresztettelek… De szép voltál. De fiatal. De tüzes. - -Az asszony kétségbeesve fordította ki a tenyerét. - -– Én nem tudom… Én nem értem… - -A halántékát szorította. - -– De hiszen ez lehetetlen – mondta újra kétségbeesve. – Én akkor csak… -Minden második vasárnap… Akkor mentem el a hadnagyhoz… Úgy volt, hogy -elvesz, ha kauciónk lesz… Én hű voltam hozzá… - -Halasi mosolyogva vonogatta a vállát. - -– Úgy látszik, – mondta – mégsem voltál olyan egészen hű. - -– De igen – mondta az asszony. – De igen. Addig, amíg csak ő ott nem -hagyott… - -Megrázta a fejét. - -– Ezt biztosan tudom, – mondta határozottan. – Lehetetlen. - -Halasi nyugodtan válaszolt: - -– De sok mindent tudnék elbeszélni… A ruháidról. Volt egy kék -flanell-blúzod. - -– Ez igaz – mondta az asszony. – Erre emlékszem. - -– Szép voltál még abban is. Elől gyöngyházgombok voltak. Legszebb -voltál, amikor felgomboltad. - -Az asszony kétségbeesve mondta: - -– Lehetetlen. Lehetetlen. - -Halasi mosolyogva intett a fejével, hogy igen, mégis; az asszony -gondolkozva állott egy ideig, azután szomorúan elment. - -Harmadnap újra félrehúzta a férfit. - -– Öregem, – mondta neki könyörögve – hát ne kínozz engem. Mondd, hogy -nem. - -– Mondom, hogy nem. - -– Ne így. Nézd, nekem nincs nyugtom. Én sok mindenen végigmentem. -Vidéken. Öt évig voltam a kórusban. De akkor még nem. Sokszor elfogott -az undor… De tudtam… mindig arra gondoltam, hogy akkor… milyen hűséges -voltam… - -– Hát az voltál. - -– Így mondod!… Nem érek vele semmit… És nem tudok… nem vagyok képes rá… -egészen jól visszaemlékezni… - -– Hadd menjek el hozzád; én majd felfrissítem az emlékezetedet… - -Az asszony undorodva legyintett a kezével. - -– Áh! – mondta haragosan. - -Megfordult és elment. Harmadnap újra kezdődött a könyörgés. Egy hét -mulva elvitte magához ebédre a férfit. Ebéd után odaült hozzá és -megsímogatta az arcát. - -– Hát mondd, – kérdezte könyörögve – ugy-e nem igaz? - -– Ha akarod: nem igaz. - -Egy hét telt el. Halasi minden második nap nála ebédelt; az asszony -kért, sírt, igért, könyörgött, fenyegetőzött, Halasi nyugodtan, -udvariasan és engedelmesen válaszolta: - -– Ha akarod: nem igaz. - -A szinházban ekkor egy délelőtt haragosan mondta az asszony: - -– Nem viszlek el többet ebédre. Hazug vagy. Utállak. - -– Próbálj egyszer vacsorára meghíni. Szinház után. Majd meglátod, -igaz-e. - -Az asszony utálattal biggyesztette el a száját és elfordult. Este -előadás után azonban sietve szalajtotta a szobaleányát Halasi után. -Halasi megjelent. - -– Gyere hozzám vacsorára – mondta durcásan az asszony. - -Halasi bólintott. Együtt mentek el az asszony lakására. Szótlanul, -teljes csöndben vacsoráztak. Vacsora után még egyszer könyörögve -megkérdezte az asszony: - -– Ugy-e nem igaz? - -Halasi nevetve integetett: - -– De igen. - -Az asszony lemondóan sóhajtott és az ölébe tette a kezét. Halasi -megfogta a kezét. - -– Nézz ide – mondta. – Így jöttél be hozzám. Sötét volt és a kezedet -előre nyújtottad. Akkor nem volt ilyen puha a kezed. - -Az asszony összeráncolta a homlokát, gondolkozott, azután megcsóválta a -fejét. - -– Nem emlékszem. - -– Mikor bejöttél, – mondta Halasi – akkor én az ajtónál vártalak. -Egyenesen a karomba jöttél. Átöleltelek és a nyakadat csókoltam meg. -Itt, a füled mögött. - -Az asszony ámulva hallgatta és engedte, hogy azt tegye, amit akar. - -… Reggel újra megkérdezte Halasi: - -– Még mindig nem emlékszel? - -– Nem! – mondta az asszony őszintén és lemondóan. - -Halasi ekkor előrehajolt, összeszorította a száját, csúfolódva -belevigyorgott az asszony arcába és fogcsikorgatva mondta: - -– Most kidobathatsz már a színháztól. Dobass ki. Kidobathatsz innen. -Pofonüthetsz. Itt egyenesen bele az arcomba. Az már semmit nem változtat -azon, hogy… hiába utáltál. Pedig nem igaz. Csakugyan nem igaz. Annyi az -igaz, hogy én is ott laktam. De sohase voltál nálam. Az egy másik leány -volt. Sohase voltál. Most dobass ki. Most üss pofon. Nem volt igaz. - -Az asszony felült s nagy szemekkel nézett rá. - -– Esküszöl? – kérdezte izgatottan. - -– Esküszöm. - -Összeszorított szájjal, csúfolódva nézett szembe az asszonnyal. Gúnyosan -ismételte: - -– Üss pofon. - -Az asszony hátradőlt a párnájára és nagyot sóhajtott. - -– Hála Istennek – mondta. - -A férfi bámulva nézett rá. - -– Hála Istennek, – mondta boldogan az asszony. – Hát ugy-e?… Ugy-e?… -Bánlak is téged! Hála Istennek! - -Kinyújtózkodott, megkönnyebbülve sóhajtott egyet és boldogan mosolygott. - - - - -Apoll. - -Előbb szótlanul ültünk, csöndesen nézegettünk kifelé a susogó éjszakába, -a fiu azután rákönyökölt az asztalra, áthajolt felém és halkan beszélni -kezdett. - -– Tegnap – mondta – lent voltam Szolnokon. Pálfalvyék hívtak meg: a két -leány, Klára és Leontine. Szép lányok. Klára szőke, karcsu, délceg, az -ökle olyan, mint a vas; Leontine barna, sápadt, nagyszemü, ha rádnéz: -végigborzong rajtad valami, a fejed búbjától le a talpadig. Kedves -leányok. Okos leányok. Bátrak. Kívánatosak. Mindenről beszélhetsz velük, -amiről csak akarsz, ők nyugodtak maradnak és tiszta a pillantásuk; ha -arra gondolsz, mi van e mögött a pillantás mögött, megszédülhetsz és rád -jöhet valami, amitől eltikkad a nyelved, – ők biztosan és kíváncsian -néznek a szemedbe és nyugodtan kacagnak. Szép lányok. Elegáns, okos úri -lányok. - -Náluk ebédeltem. Ebéd után félórát még együtt voltunk az öregekkel; az -öregeket azután otthagytuk, bementünk a két leány szobájába. Öt óra -tájban uzsonnáztunk, uzsonna után sétáltunk egy félórát, kilenc óra -tájban vacsoráztunk. Ezen az időn kívül az egész délutánt és az egész -estét benn töltöttem a leányok szobájában. Két órától éjjel tizenegyig. - -Voltál te már négy… öt… hat óra hosszat egy ilyen leányszobában? Nem -volt rajta semmi különös, még csak fehér se volt… de voltál te már öt -óra hosszat egy ilyen leányszobában…? Nem is beszéltünk valami különös -dolgokról, össze-vissza fecsegtünk mindenről, bolondságokról és -okosságokról… szerelemről, szinházról, halálról, házasságról, két okos -lánnyal, két jó lány barátjával sok mindent össze tud beszélni az ember, -semmi különös nem volt benne… de voltál te már egy ilyen leányszobában? -Ott van benne az ágy, abban alszik az egyik, ott van a dívány, azon -alszik a másik… Esténként lassan vetkőznek le a tükör előtt… egymásután -hull le róluk minden ruha… a Klára csipője!… a Leontine válla!… bebújnak -az ágyba… beszélgetnek… miről beszélgetnek?… a szoba tele van a testük -illatával… - -Tizenegy órakor jöttem el tőlük. Ők ott maradtak… egyedül maradtak… és -nekem el kell jönnöm. Szomjasan nyeltem az éjszakai hűvösséget, le -akartam hűteni a nagy forróságot itt bent a mellem, a szívem tájékán, a -fejemben. De a fejem zúgott; zúgott, harsonázott bent valami a fejemben, -a mellemben; a karjaim reszkettek. És dideregtem. - -Az állomáson még két teljes órát kellett várnom. Kimentem a -váróteremből, nem tudtam elviselni, hogy bent emberek vannak, buta pofák -vannak, amelyeknek ököllel kellene nekimenni, vihogások, röhögések, -bárgyu és nyugodt elbámulások vannak… Kint sétáltam; föl és le, -idegesen, izgatottan, reszketve, zakatoló vérrel és dörömbölő fejjel. És -még két órát kell sétálnom, Istenem, én megőrülök ebben… - -Egyszerre egy nőt vettem észre. Az ajtó mellett állott, nekitámaszkodva -a falnak, a lámpa alatt, kendő volt a fején, a lámpa árnyékot vetett az -arcára, csak azt lehetett látni, hogy nem nagyon fiatal, de csinos és -csak a szemei voltak csillogók; a szemei kivilágítottak a kendő alól. - -Ránéztem, azután tovább mentem. Visszafordultam és megint ránéztem. Nem -volt szép, nem is volt fiatal, de a világító szemei figyelmesen kísértek -az utamon. Odaléptem hozzá. Benéztem a kendője alá. Nem csunya. De az -arca fiatalon elvénült, aggasztóan hervadt; festetlen, de festéktől és -éjszakáktól fáradt. El kellett volna fordulnom tőle. De az ajka körül -mosolygás támadt és erre még közelebb léptem hozzá. - -– Hová utazik? – kérdeztem türelmetlenül. - -– Nem utazok én – mondta. – Ide való vagyok. - -Bosszantott a hangja, szégyeltem, hogy mosolyog, remegtem az ideges -türelmetlenségtől. - -– Hol lakik? – kérdeztem durván. – Messze innen? - -– Nem igen messze, – mondta mosolyogva. A mosolygása és a hangja egészen -felbőszített, megfogtam a karját, elhúztam a lámpa alól és előre -lódítottam. - -– Hát menjünk – kiáltottam rá. - -Elindult. Mentem mellette. Utálat, mondottam magamban, amit csinálok, -förtelem, de minden férfi ezt csinálná a helyemen, ilyen förtelemben -élünk mindnyájan, ilyen szennyesek vagyunk. - -A nő ment mellettem, oldalt, a kendője alól föl-fölnézegetett rám, én -összeszorítottam a fogamat és összecsuktam az ajkamat; ahogy mentünk, az -jutott eszembe, hogy el találunk menni a lányok ablaka alatt, a Klára és -Leontine ablaka alatt; én az alatt az ablak alatt nem tudok elmenni, -gondoltam, ha ott megyünk el, akkor én visszafordulok és megfogok egy -fát és megrázom és én ordítani fogok a haragtól és az utálattól… Azonban -befordultunk egy mellékutcába, a nő újra fölnézett rám és ekkor furcsa -és különös és vad dolog történt. A nő fölnézett rám és megszólalt: - -– Nagyságos úr, – mondta – én nem vagyok már fiatal… De ha a nagyságos -úrnak tetszik, van nálam egy fiatal lány, az egészen fiatal, -parasztlány… friss parasztlány… annak még sohasem volt férfival dolga… - -A nyakamból a mellembe valami hidegség szaladt le, a szívem nagyot -dobbant és egy ijedt és hosszu lélekzetet vettem. Megijedtem. Érted te -ezt? Miért ijedtem meg? Mi volt abban olyan váratlan és szokatlan, amit -ez az asszony mondott?… Örülnöm kellett volna inkább. Én azt hiszem, -volt is az ijedelmemben valami öröm, a megfeszített, a fölkorbácsolt -izgalomnak valami meglepetése. Az az öröm, hogy nem kell hozzányúlnom, -nem kell hozzáérnem ehhez az elpiszkolt nőhöz, aki már azzal is kínoz, -hogy mellettem megy és föl-föl néz rám. - -Nem válaszoltam neki. Elfelejtettem válaszolni. - -– Hát tetszik, nagyságos úr? – kérdezte. - -– Igen – mondottam. - -Bólintott a fejével és mentünk tovább. Mentünk, mentünk… Szörnyü -hosszúságu idők óta tartott már ez a menés, egyre jöttek új házak, új -sarkok, poros utcák; éjszaka volt, csönd volt, hallgatva mentünk, -fuldokoltam az izgalomtól és az undortól. - -– Mindjárt ott leszünk – mondotta végre. - -Ekkor már valahol a város végén jártunk. Körös-körül alacsony -parasztházak állottak, a világítás elmaradt mögöttünk, valami -szemétdombon gázoltunk át. - -– Itt vagyunk! – mondta. - -Kinyitott egy kis kaput. A kapu mögött nagy sötétség volt. A revolverem -után nyúltam. - -– Tessék – mondta. - -Átléptem a küszöbön és megállottam. Nem láttam semmit. Nagy, vak -sötétség volt előttem. Az asszony megfogta a kezemet. - -– Majd én vezetem – mondta halkan. - -Fogta a kezemet. Undorodtam az érintésétől, reszketett a karom, de nem -rántottam vissza. Vakon botorkáltam utána és most már egyetlen egy -vágyam volt: csak eresztené már el a kezemet. Visszafojtottam a -lélegzetemet: csak ne fogná már, Istenem, a kezemet. - -Megállott. A kezem kiszabadult. Nagyot lélegzettem, egy nagy -megkönnyebbülés, a megszabadulás jótékony friss öröme futott végig -rajtam. Ebben a másodpercben jól éreztem magamat. Itt vagyok a hűvös, -csendes, őszi éjszakában, szabad vagyok, erős vagyok és mindjárt itt -lesz az a lány is, az a friss parasztlány… - -Az asszony fölnyitott egy ajtót. Belépett. Én is beléptem. Szűk szoba -volt, lecsavart petróleumlámpa égett benne, ennek a szagával volt tele a -szoba. Az asszony fölcsavarta a lámpát, felém fordult és udvariasan -mondta: - -– Isten hozta nálunk. - -Le tudtam volna ütni. Nem szóltam. Az asszony odaintett a jobboldalon -egy ajtóra. - -– Itt van bent – mondotta – az a lány… - -– Jó. - -Odafordultam az ajtó felé… utálatos… a nő ekkor hirtelen elém állott… -előbb pénzt akart… Kivettem a tárcámat… fizettem… a nő ekkor elővett egy -kulcsot és kinyitotta az ajtót. - -Meghökkenve néztem rá. Miért van az ajtó kulccsal bezárva?… A nő fogta a -petróleumlámpát, bement a szobába és letette a lámpát egy asztalra. -Utána mentem. A nő a lámpától elfordult jobbfelé; a szoba jobb fala -mellett ágy állott, parasztágy, nagy tarka párnákkal és dunnákkal. A -tarka párnák között egy borzas, barna fej látszott. - -– No!… Apoll…! – szólalt meg az asszony intő hangon, súgva, a torkán át -sziszegve. - -A barna fej riadtan mozdult meg, az asszony visszafordult felém, rám -mosolygott. - -– Ez az – mondta. - -És kiment. Megálltam a szoba közepén, utána néztem. Azután -visszafordultam az ágy felé. A kalapomat letettem az asztalra és -odaléptem az ágyhoz. - -Előbb semmit se láttam. A tarka párnák között semmit sem lehetett látni. -Hozzányúltam a nagy dunnához, elhúztam, visszarántottam. - -Az ágyban ekkor ott feküdt egy kis parasztlány. Egy tizenötéves kis -parasztlány, vékony karokkal és pici mellel. Egy rémült szemü kis -parasztlány, akinek az egész gyönge kis teste fázva reszketett, akinek -az ajka didergett és a foga reszketve vacogott. Egy szomoru, riadt, -gyötrött kis parasztlány, egy halálosan félő, fáradt kis állat. - -Ott álltam mellette és ebben a percben egyszerre lehültem, megnyugodtam, -elbágyadtam. A vérem zakatolása és a fejem dörömbölése egyszerre -megszünt, az izgatott idegességem egyszerre lecsillapodott. Nem akartam -már semmit. Nem kívántam már semmit. - -A lány elhuzott szájjal és tágra nyilt szemmel nézett rám: mint a -vágóhídon az állat a késre. Szegény, árva, kis parasztlány, szegény -reszkető, bezárt kis Apollónia… - -Fölemeltem a kezemet. Riadtan szökkent egyet. Végtelen nagy szánalom és -bánat és fájdalom volt a szívemben. - -– No kis lány, – mondtam, – no kis Apoll, ne félj tőlem, nem bántlak én -téged. - -Kapkodva, sóhajtva, sírósan lihegett, a fájdalmas kis arcához ért a -kezem, bizalmatlanul, rémülten nézett reám, megsimogattam a szegény, égő -arcocskáját. - -– No kis Apoll… nem bántlak… no nézz ide… leülök… ne félj no… - -Leültem. Erre nyugodtabban nézett rám és amikor látta, hogy nem -mozdulok, megnyugodva hajtotta le a párnára a fejét. - -Ott ültem a széken, egyszer-kétszer megsimogattam még, azután -hallgattam. A lány se remegett már úgy, belefurta a fejét a párnába, ő -is hallgatott. Ott ültem ebben a becstelen, mocskos szobában; föl voltam -háborodva, el voltam keseredve, el voltam szomorodva. Minek jöttem ide? -És ez a szegény, kis lány, ez a szegény, árva teremtés… - -Fölálltam. - -– No Isten áldjon meg kis lány… - -Fölkapta a fejét, meglepetve fordult felém, felkönyökölt. - -– No Isten áldjon meg! - -A két nagyra nyitott szeme jött velem az ajtóig. És… és… kimondani is -alig lehet… utálat, hallatlan… elhiszed-e, hogy _csalódás_ volt az arcán -és csalódás volt a nagy szemében… Szörnyüség… de ha jól meggondolod… Ő -mégis csak azért került oda… ha reszketett is… hidd el… utálat… de a -végén, mikor nem bántottam… csalódást érzett… - -Nekem már mindegy volt. Arra is gondoltam, légy nyugodt, minden férfi -gondol arra, hogy szamár vagyok, mert: ha én nem, – majd jön más, de -nekem már mindegy volt. Úgy tele voltam fájdalommal és utálattal, úgy -fájt nekem ez a mocskos élet, amelyet mindnyájan élünk, ez az egész -becstelen világ, hogy nem kívántam semmit, csak elmenni… kimenni… -pihenni… elfelejtkezni mindenről… - -Kimentem. Egy durva szóval át az asszonyon, aki őrködött, át a kapun, ki -az utcára. A vasúthoz. A vonatba. - -Nem tudtam aludni. Most álmatlan vagyok; fáradt vagyok. Utálom magamat. -És utálom az egész életet. - - - - -A királyné. - -Egy ordonánc jött be az irodába. - -– Az ezredes úr kéreti a főhadnagy urat. - -A főhadnagy letette a tollát, rendbe szedte a nagy csomó írást, amely az -asztalán feküdt és bement az ezredeshez. - -– Parancsára ezredes úr, – mondta feszes haptákban. - -Az ezredes mosolyogva nézett rá és barátságosan mondta: - -– Üljön le, kedves főhadnagy. - -A főhadnagy leült. Az ezredes a körmeit nézegette, azután összetette a -két kezét, a jobb kezével buzgón dörzsölgette a balt, mosolygott, a -fejét lehajtotta a két keze fölé, és csendesen mondta: - -– Diktálja be még a mai napiparancsba, hogy Hohenblum Oszkár lovag -ezredsegédtiszt a további szolgálattételtől fölmentetik és az ezred -kötelékében való megmaradása mellett Mária Lujza királyné ő felsége -udvartartásához osztatik be… Azután adja át az összes ügyeket -Borchgraven főhadnagynak, öltözzék át, lejelentkezni nem kell, s -tizenkét órakor jelentkezzék a várban, a főmarsall úr ő -excellenciájánál. - -A főhadnagy megmerevedve ült a székén, elámulva és megdöbbenve bámult az -ezredesre és lassan elfehéredett az arca. Az ezredes lemosolygott a -körmeire. - -– Nos? – kérdezte vidáman. - -A főhadnagy nem tudott válaszolni. Az ezredes ekkor végre fölnézett a -körmeiről, meglátta a sápadtságát, fölállott, odalépett hozzá és -megveregette a vállát. - -– Meg van lepetve, mi?… Nem hiszi? Komoly dolog pedig. A felséges -asszony ismét lovagolni akar. A betegeskedése miatt tíz éve nem ült -lovon. Jó mesterre van szüksége. A főmarsall ő excellenciája önt -választotta. Megmondhatom, hogy ebben a választásban nagy része volt az -én meleg ajánlásomnak is. Ő excellenciájának azt a jellemzést adtam -önről, hogy az ezred legtörekvőbb, legbuzgóbb tisztje. - -A főhadnagy még mindig nem tudott szólni. Az arca sápadt volt és az ajka -remegett. - -– No Hohenblum, szedje össze már magát; és örüljön már egy kicsit. És -siessen. Tizenkét órára a várban kell lennie. - -A főhadnagy fölállott. Az ezredes kezet nyujtott neki. - -– Köszönöm, ezredes úr, – mondta dadogva. - -– Isten vele, Hohenblum; és sok szerencsét. - -A főhadnagy kiment a kaszárnyából, fölment a lakására, átöltözködött és -indult a vár felé. Még mindig el volt kábulva, meg volt zavarodva, a -szíve újra meg újra ijedt dobogásba fogott. A kocsi behajtott a vár -külső kapuján. A főhadnagy szeme előtt nagy, ködös szürkeségbe folyt -össze minden: az őrség a kapunál, a boltozatos kapunyilás, a kövezett -udvar, a nagy ives ablakok… Fölment a lépcsőn és egy fordulónál meg -kellett állnia, oda kellett támaszkodnia a márványos lépcső párkányára, -hogy el ne szédüljön. - -A főmarsall azonnal fogadta; várta már; nem nyujtott kezet neki, de -leültette. A főhadnagy szeme tele volt nyugtalan, meg-megcsillanó, -füstölgő homályossággal. A vérét érezi bizseregni a halántékán és a -főmarsall feje, a hangja, az uniformisa, a karosszék aranyos diszítései -mind a nagy, füstölgő, csillogó homályosságba olvadtak bele. - -A főmarsall előrehajolt, belenézett az arcába és halkan mondta: - -– Ön ma délután öt órakor a fedett lovaglóiskolában jelentkezik ő -felségénél. Ma délután lesz az első lovagló-óra. A többi ő felsége -parancsaitól függ. - -– Igen, kegyelmes uram. - -A főmarsall még jobban előrehajolt, egészen be az arcába és még -halkabban mondta: - -– Önről azt a jelentést kaptam, hogy okos ember és nagyon ambiciózus. -Így van ez? - -A főhadnagy ijedten dadogott: - -– I… igen… - -A főmarsall halkan mondta: - -– Remélem, sem az okossága, sem az ambiciója nem fogja cserbenhagyni. - -Fölállott. A főhadnagy fölugrott, összeütötte a sarkantyúját, megfordult -és kiment. Sietett lefelé a lépcsőn és megkönnyebbülten, nagyokat -lélegzett. Amikor a kocsiban ült, már egészen eloszlott a zsibongó -homály a szeméből, jól látott mindent, megnézett mindent, a feje nem -zúgott többé és amikor a kocsi kijutott a várkapun, akkor egyszerre -boldog, részeg, ficánkoló nagy öröm támadt föl benne. Ütögette a -combját, halkan kacagott, az egész teste mozgott, remegett, -nyujtózkodott a türelmetlen, hangos elragadtatástól. - -– Ilyen szerencse! – mondta magában. Ilyen eszeveszett szerencse!… Most -nyitva van az út fölfelé!… Egyszerre bekerülni az udvarhoz, elébük vágni -az összes mágnástiszteknek, a gárdahuszároknak, a gárdakürasziroknak! -Érdemes volt okosnak lenni, józannak lenni, szorgalmasnak lenni. Most -még egy kis okosság és ügyesség… Én leszek a legfiatalabb ezredes a -hadseregben. - -Félötkor ott volt a lovaglóiskolában. Megnézte a longe-oló szerszámot, -kezébe fogta az ostort, elgereblyéztette a homokot, behozatta a -felnyergelt lovat és meghajtotta egy kicsit, öt óra előtt tíz perccel -azután odaállott az ajtóba és várt. Eltelt egy félóra. Izgatottan, -remegő lábakkal sétált föl és le. Háromnegyed hatkor kívülről szélesen -fölnyitották az ajtót, egy lakájnak a fehérkeztyűs keze huzódott gyorsan -félre a kilincsről és az ajtónyilásban egy feketeruhás, kis, szőke -asszony jelent meg. A főhadnagy előrelépett, szalutált és mereven -kifeszülve, száraz torokkal hadarta el: - -– Királyi felség, Hohenblum Oszkár lovag főhadnagy alázattal jelentkezik -felséged parancsára. - -A szőke asszony megállott; nem szólt; a szürke szemei belenéztek a -főhadnagy megüvegesedett szemébe. Csendesen végignézte a főhadnagyot, a -vékony ajkai megmozdultak, elhuzódtak. Lassan bólintott a fejével. - -– Jó, – mondta, – kezdjük… - -Bement a lovaglóiskola porondjára, a főhadnagy reszketve ment utána. A -szőke asszony megállt a ló előtt, a főhadnagy hozzá lépett, remegő -kézzel fölsegítette a nyeregbe, kezébe vette az ostort, a ló lassan -megindult és a főhadnagy elcsukló hangon adott alázatos utasításokat. - -Másnap elmaradt a lovagló-óra, harmadnap is. Negyednap megjött a szőke -asszony, besietett a porondra, gyorsan fölsegíttette magát a nyeregbe és -idegesen galoppoztatta a lovát. A lovagló-óra után leugrott a nyeregből, -sietve indult kifelé, a kijáratnál egy lakáj kezéből elkapta a -köpönyegét, fölvette és elment. Nem szólt egy szót sem, nem köszönt, meg -sem mozdult az arca. Három napig megint szünet volt; azután egy délután -a királyné megint besietett, felszökött a nyeregbe és véresre -sarkantyuzta a lovát. A főhadnagy félénksége, tisztelete, rettegése, -lassanként elmúlt. Boldogan és hálásan gondolt a királynéra. - -– Ilyennek kell lennie, – mondotta magában. - -Eltelt másfél hónap és a főhadnagy megelégedett és boldog életet élt. -Bizalommal és barátságosan nézett az emberekre, jóindulattal és -barátságos hozzájárulással szemlélte a világot, jókedve volt és -föllelkesedett, ha a jövendőjére gondolt. Egy vasárnapja ekkor egészen -szabad volt, ezen a vasárnapon elment ebédre az ezredhez, a tiszti -étkezőbe. - -Mosolyogva érkezett meg, tele volt szeretettel és jóindulattal nálánál -kevésbbé szerencsés bajtársai iránt, elhatározta, hogy kedves lesz, -udvarias lesz és szerény lesz. Jól fogadták; nagy hurrázás támadt, -amikor bejött, leültették, kikérdezték; és a főhadnagy kedves volt, -udvarias volt és szerény volt. Ebéd közben egy kapitány fölemelte a -poharát és elkiáltotta: - -– Hohenblum főhadnagy sikereire. - -Lelkes hurrázással fogadták ezt a rövid pohárköszöntőt. A főhadnagy -nemsokára szintén fölemelte a poharát és komolyan és szerényen mondta: - -– Az én kedves ezredem tisztikarára. - -Ezt a pohárköszöntőt is lelkes hurrázás fogadta. A társaságnak nagy -jókedve volt. A tósztozó kapitány hátradőlt a székén és harsogva -nevetett; egy fiatal hadnagy vörös arccal hajolt le a tányérjára, hogy a -kacagását elfojtsa. A társaság szorgalmasan ivott; a főhadnagynak is -folyton töltögettek, új meg új poharak jelentkeztek nála baráti -koccintásra, ő azonban komoly maradt és mértékkel ivott. - -Az ebéd a vége felé járt, a fölszolgáló katonák fekete kávét hordtak -körül, egy-két ember teljesen elázott már. Egy berugott hadnagy odament -a főhadnagyhoz, a nyakába borult és könyörögve mondta neki: - -– Ne feledkezz meg a hatalom polcán szegény barátaidról… - -A társaság harsány röhögésbe tört ki, a főhadnagy leültette a berugott -embert és szeliden mosolygott. A berugott hadnagy sírt, üvöltve -esküdözött, hogy a szerencsés bajtársnak becstelenség elhagynia a -szegény, árva csapattiszteket, akik közül az uralkodói kegy kiemelte; és -a társaság egyre féktelenebbül, egyre tébolyodottabban nevetett. - -Öt óra tájban a főhadnagyhoz odament Guyon kapitány, a barátja. - -– Gyere most már, – mondta neki. - -– Miért? Olyan jól érzem magamat megint köztetek. - -– Gyere, – mondta a kapitány komolyan. - -A főhadnagy erre fölkelt, fölcsatolta a kardját és búcsúzott a -többiektől. Az egész társaság fölállott, mindnyájan körülötte tolongtak, -harsogva éljenezték, szorongatták a kezét, kikisérték az ajtóig, újra -megéljenezték… - -A főhadnagy hallgatva ment ki a kapitánnyal a kaszárnya kapuján. Boldog -volt, csendesen mosolygott maga elé. Sötétedett már, az utcán -gyujtogatták a lámpákat. A kapitány egyszerre haragosan megszólalt: - -– Miért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled? - -A főhadnagy megállott. Elámulva nézett a kapitányra, azután -elmosolyodott. - -– Sokat ittál, öregem, – mondta. - -– Fenét, – válaszolt dühösen a kapitány. – Csak éppen annyit ittam, hogy -elég goromba tudjak lenni és megmondjam neked az igazságot. - -A főhadnagy bámulva nézett rá. A kapitány újra mondta: - -– Mért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled? - -A főhadnagy hirtelen lehült, a mosolygása elmult, nagy nyugtalankodást -és ideges aggodalmat érzett. - -– Hogy… Miért?… Hogyan gondolod? – kérdezte dadogva. - -– Hát nem láttad, hogy csúfolódnak rajtad? – kérdezte dühösen a -kapitány. – Már amikor a sikereidre ittak… - -A főhadnagynak verejték ütött ki a homlokán, elfordította a fejét a -kapitánytól, nem mert ránézni és reszkető hangon kérdezte: - -– De hát miért?… Hogyan?… - -A kapitány karon fogta és megindult vele előre. - -– Öregem, – mondta neki jóindulattal, – hát milyen világban élsz te? Hát -sohase gondolkoztál te azon, miért esett éppen rád a választás? Hogyan -jutottál éppen te a kitüntetéshez? - -– Mert… az ezredes… ajánlott, – mondta remegő és halk hangon a -főhadnagy. - -– De miért ajánlott? Éppen téged? Az egész ezredből? Miért választottak -éppen téged az egész garnizonból? Miért nem egy grófot? Miért nem a -marsall unokaöccsét? Miért nem a gárdából valakit? - -A főhadnagy odafordult a kapitányhoz; nem tudott válaszolni, aggódva és -reszketve nézett rá és a szíve összeszorult. A kapitány odahajolt hozzá -és bele suttogta a fülébe: - -– Hát hol élsz te, hogy mindezt nem tudod? Ha az ezredirodában kevésbbé -lettél volna szorgalmas és inkább beszéltél volna néha egy-egy szót az -emberekkel, akkor nem kerültél volna ilyen helyzetekbe… - -A főhadnagy fájdalmasan várta a folytatást; a kapitány körülnézett, és -még halkabban suttogta bele a fülébe: - -– A felséges asszony nagyon… szerelmes természetü… Folyton őrzik, hogy -valami… hibát ne kövessen el… Csak megbizható embereket eresztenek a -közelébe… Most, amikor egyszerre megint lovagolni akart, olyan embert -kerestek ki a számára… aki… aki… aki természetesen nagyon megbizható és -aki… aki még azonkívül a legkevésbbé alkalmas is arra, hogy valami -bolondság elkövetésére ingerelje… - -A kapitány halkan beszélt; a főhadnagy egyszerre úgy érezte, hogy nagy -ütést kap a fejére; a tompa fájdalom gyorsan leereszkedett a nyakába, -azután a mellébe. A torkát, és a mellét nagy fájás szorította össze, a -kezében és a lábában jeges hidegséget érzett, az egész teste -elhidegedett, a csontjai is fáztak, és meg kellett kapaszkodnia a -kapitányba, hogy el ne essék. - -– No, no, – mondta a kapitány. – No, no. - -Ránézett. - -– Hát ne légy úgy oda, – mondta neki. – Hát nincs ebben semmi. Csak -tudnod kell a dolgot. Éppen azért, hogy okosan viselkedhess. - -A főhadnagy elrántotta a karját. - -– Mi az? – kiáltotta a kapitány. – Mit csinálsz? - -A főhadnagy nem válaszolt. Megfordult és elkezdett sietni. A kapitány -ijedten kiabált utána, azután utána indult, a főhadnagy erre szaladni -kezdett és eltünt a sötétségben. - -Fölrohant a lakására. Becsukta az ajtót; kulccsal, kétszer, megrázta a -kilincset: nem jöhet-e be senki. Meggyujtotta a lámpát. Odaállott a -tükre elé. A tükörből az elfehéredett arca nézett vissza rá; előre -hajolt, hogy jól lássa a szeplőket a bőrén; belenézett a kitágult -szemébe; megfogta a fakó bajuszát és fájdalmasat tépett rajta. - -– A görbe orrom! – mondta. - -Végignézett magán. - -– A görbe lábam! – mondta. - -Visszafordult a tükörhöz. Utálattal és gyülölettel nézte magát, szélesre -kinyitotta a száját és kitátott szájjal, hangtalanul ordított rá magára. - -Azután sarkon fordult, rázuhant a diványára, lefelé fordította az arcát -és sírt. - -Másnap halványan, vörös szemhéjakkal és halálos fáradtsággal várakozott -a lovagló-iskolában. A királyné nem jött. Nem jött egy hétig. Egy hét -múlva azonban már félötkor besuhogott. Türelmetlen volt, lázas, ideges. -Toporzékolt, amiért nem hozták gyorsan a lovat. Felszökkent a nyeregbe, -megsarkantyúzta a lovat, a ló ugrott egyet. Ekkor leszólt: - -– Ki fogok lovagolni. - -A főhadnagy megijedt. - -– Felséges asszony… – mondta. - -– Kilovagolok! – mondta türelmetlenül és haragosan az asszony. - -– Akkor engedelmet kérek, hogy magam számára is nyergeltessek egy lovat. - -– De gyorsan! – kiáltotta a királyné. - -A főhadnagy kirohant. Maga tette föl a nyerget egy lóra, segített a -kantározásnál, három perc múlva szaladt vissza a lovardába. A királyné -bent körben galoppozott, dühösen sarkantyúzta a lovát; a ló horkolt és -szakadt róla a tajték. A főhadnagy jelentette, hogy készen van. - -A királyné nem válaszolt; odagaloppozott a kijárathoz, lépésben átment -az előcsarnokon, kiment az ajtón és gyors ügetésben elindult. A -főhadnagy fölkapaszkodott a lovára, megszorította és vágtatva indult a -királyné után. Utólérte. Nem ment melléje; mögötte maradt egy -félméterrel. A királyné kilovagolt a vár nyugati kapuján és elindult a -fontenayi erdők felé; két perc múlva megsarkantyúzta a lovát és vad -vágtatásba fogott; egyre sarkantyúzta a lovát, a ló nyögött és fujt és -repült; a főhadnagy kétségbeesve szorította a lovát és rémülten -vigyázott a fél méterre. A királyné egyszerre megrántotta a kantárszárat -és lépésbe fogta a lovát. A főhadnagy melléje került és izgatott -erőfeszítéssel rántotta vissza a lova száját. - -A háta mögött ekkor lódobogást hallott. Visszanézett. Egy ezüstzsinóros -lakáj lovagolt mögötte és két kézzel tartotta vissza a lovát, hogy -melléje ne kerüljön. A főhadnagy belenézett a lakáj alázatos, buzgó, -borotvált arcába és nagy hidegség futott végig rajta, azután gyors, nagy -melegség. A lakájnak senki sem parancsolta, hogy nyeregbe üljön. - -– Ez őrködni jött, – mondta magában. - -Lassan lovagoltak előre; a királyné letért az útról és nekivágott a -mezőnek. Fél méterrel mögötte lovagolt a főhadnagy; a főhadnagy mögött a -lakáj. Átlovagoltak egy alacsony cserjésen; azután újra széles mezőre -értek. A mező egyik szélén árok volt, a másik szélén magas kőfal. A -királyné egyenesen nekilovagolt a kőfalnak. A főhadnagy rémülten nézte, -mit csinál. A királyné végiglovagolt a kőfal mellett; egy ajtóhoz értek; -itt megállott. Hátraszólt: - -– Kinyitni. - -A lakáj leugrott a lóról és odament az ajtóhoz. A nehéz vaskilincset -megfogta és megnyomta. Az ajtó nem nyilt ki. A lakáj hátrafordult. - -– Felséges asszony, – mondta, – a királyi vadaskert ajtait csak belülről -lehet kinyitni. Körül kellene lovagolni. - -A királyné összehuzta a homlokát, elfordult a lakájtól, és megvetően és -halkan mondta bele a levegőbe: - -– Át kell ugratni. - -A főhadnagynak nagyot dobbant a szíve. Ránézett a falra. Magasabb másfél -méternél. Őrültség. Ismeretlen lóval. Ránézett a királynéra, nagy -forróság futotta át; a forróság elárasztotta a fejét. A királyné -pillantása odatévedt rá és lenézően siklott el róla. Őrültség. De -őrültséget kell csinálni. - -Megfordította a lovát. Száz méterre visszalovagolt. Érezte, hogy az -asszony meglepetve nézi. A vér forrón zúgott a fejében. Feszesre fogta a -kantárszárat, megszorította a lova oldalát; a ló vágtatni kezdett; a -fele úton ki akart törni; ekkor tébolyodott dühvel vágta bele a -sarkantyúját; a ló fájdalmasan fölhorkolt; repült, neki a falnak; ekkor -újra belevágta a sarkantyúját, ott voltak a falnál, megeresztette a -kantárszárat, érezte, hogyan emelkedik föl a levegőbe, a ló repült, át a -falon, ő biztosan a nyeregben, tudta, hogy a fal fölött van, azután -cserjebokrok között, egy csomó tüskés ág között lent voltak a földön. -Újra megkapta a kantárszárát, visszafordult a fal felé, leugrott a -nyeregből, a kulcson fordított egyet és szélesre kinyitotta az ajtót. - -A királyné belovagolt. Az arca piros volt, a szemei jókedvüen -csillogtak, megrázta a fejét és a szőke hajából kiszabadult néhány fürt. -Kiegyenesedve ült a lovon, megelevenült, fölélénkült. Hosszu, izgatott -lélekzeteket vett; odafordult a főhadnagyhoz, csillogó szemmel nézett le -rá, lehajolt feléje és csendesen, elragadtatva mondta: - -– Bravó! Bravó! Nagyon szép volt. Gyönyörü volt. - -A főhadnagy lihegve állott a földön; a ruhája tíz helyen elszakadt, az -arcát és a kezét véresre karcolták az ágak, de a szívét nagy, édes -boldogság melegítette át. Nem szólt, fáradtan, boldogan és hűségesen -nézett föl a királynéra. - -Az asszony ekkor még lejebb hajolt hozzá, a szája remegett, az orrát egy -hosszu, lihegő lélegzet tágította ki, az egész arca vonaglott az -izgalomtól, a szeme kitágulva és világítva kereste a főhadnagy szemét. -Remegő szájjal mosolygott és lihegve sugta: - -– Meg tudná még egyszer csinálni?… A kedvemért… Innen bentről nézném… - -A főhadnagy megdöbbenve pillantott rá; hideg futott végig a hátán és nem -tudott válaszolni. Az asszony lihegve hajolt le hozzá; választ várt; -azután lassan meghidegedett az arca, fölemelte a fejét és el akart -fordulni. Ebben a pillanatban dadogva és remegő hangon szólalt meg a -lakáj: - -– Felség… biztos halál volna… - -A királyné ajka hidegen és megvetően huzódott le; a főhadnagyon ekkor -újra forróság futott át, a vére újra részeggé tette; megszólalt, és most -válaszolt a kérdésre: - -– Igen, felség. - -A királynénak kimosolygott az arca; halkan fölsikoltott, a szemei újra -kitágultak, hosszu lélegzetet vett és csendesen, sóhajtva és -gyönyörűséggel mondta: - -– Még egyszer… Csak egyszer… - -A főhadnagy felült a lóra és kilovagolt az ajtón. A királyné megállott -az ajtóban, hogy az egész ugratást lássa. A főhadnagy lassu ügetésben -ment ki a mezőre. Messzire kilovagolt, hogy hosszu nekiiramodást -vehessen. Amikor érezte, hogy meg kell fordulnia, egyszerre nagy rémület -szorította össze a szívét. Eddig megsüketülve és elkábulva lovagolt, -most egyszerre megrázta a félelem. Az egész teste didergett, és egy -másodpercig úgy érezte, hogy megsarkantyuzza a lovat, vissza se néz és -elvágtat ettől a rettenetes asszonytól. - -Azután összeszedte magát. - -– Most néz, – gondolta. - -Összeharapta a fogait, elnyomott egy feltörő, csukló sírást és -rettenetes erőfeszítéssel megfordította a lovát. Most meg kell halni. - -– Hát meg kell halni, – mondta. - -Megszorította a lovat. A ló csendes ügetésbe fogott. Újra megszorította. -A ló vágtatni kezdett. A keze remegve fogta a kantárszárat; odanézett az -asszonyra; a félelemnek még egy görcsös rohama facsarta össze a szívét; -belevágta a lóba a sarkantyúját; a ló repült; a fal; megeresztette a -kantárszárat; fölemelkedett a levegőbe; de fáradt volt; nem ült biztosan -a nyeregben; félt; belekapaszkodott a kantárszárba; a ló hátrakapta a -fejét; ekkor azonnal érezte, hogy baj van; a ló repülése megakadt, -surlódást, ütést, zuhanást érzett, kirepült a nyeregből, hosszu ívben -átrepült a ló fején, elkábulva zuhant le a cserjébe… A ló első lábai -átjutottak a falon, a hátsó lábai nem; az állat fönnakadt; egy -másodpercig ingadozott, azután fejjel előre zuhant. - -A főhadnagy kábultan feküdt a cserjében. Csend volt. Két másodpercnyi -nagy, riadt csend. A főhadnagy kinyitotta a szemét. - -– Nem haltam meg, – mondta. - -Öröm futott át rajta. Próbált mozdulni. Tudott. Fájt az egész teste, de -tudott. Ekkor egy gyors elhatározással talpra állott. - -És ekkor egy hangos, mámoros kacagás harsant föl. A királyné leugrott a -lováról, odasietett a főhadnagyhoz, a kacagása elhalkult, halk -turbékolássá, csendes, lihegő sikoltozássá lett; az arca égett és a -szája remegett: az egész teste reszketett és vonaglott, a szemei -kitágultak, fölemelte a kezét és reszketve simogatta meg a főhadnagyot. -Csendesen, sóhajtozva lihegett és sikoltva mondta: - -– Gyönyörü volt, gyönyörü volt. - -Odahajolt hozzá és a forró lehellete az arcát érte. - -– Gyönyörü volt, – mondta. - -A főhadnagy nem válaszolt. Kábultan állott, de boldog volt. A királyné -odafordult a lakájhoz. - -– A lovát átadja a főhadnagynak, – parancsolta halkan és hidegen. - -– Felséges asszony… - -– Átadja a főhadnagynak. A másik lovat agyonlöveti. - -– Felség… - -– Agyonlöveti. És hazamegy. - -A lakáj leszállt a lováról. A királyné megindult a maga lova felé, -felszökött a nyeregbe. A főhadnagy felült a másik lóra. A lakáj tartotta -a kengyelt és mondani akart valamit. A királyné azonban odakiáltott: - -– Jöjjön, főhadnagy. - -Kilovagolt az ajtón. A főhadnagy utána nézett. A lakáj odahajolt hozzá, -hogy sugjon valamit. A főhadnagy érezte, hogy ebben a percben dől el -minden; minden attól függ, meghallgatja-e ezt a sugást, vagy elindul. A -szíve ekkor nagyot dobbant, föltámadt benne a nagy bánata és vad -keserűsége, haragosan vágta bele a lóba a sarkantyúját és kirepült az -ajtón. - -Sötétedett. A királyné maga mellé intette. A főhadnagy hallgatott. A -királyné szorosan mellette lovagolt, nem szólt hozzá, csak föl-fölnézett -rá összeszorított foggal és félig lehunyt szemmel. Odaértek a fontenayi -erdőhöz. A királyné leugrott a lováról. A főhadnagy megkötötte a két -lovat. Egészen este lett. - -… Megálltak a lovarda előtt. Leszálltak. A királyné kezet nyujtott a -főhadnagynak. A főhadnagy megcsókolta a kezét. A királyné elindult a -belső palota felé. A főhadnagy utána nézett és indult haza. - -Egy lakáj sietett elébe. - -– A kegyelmes úr kéreti a főhadnagy urat. - -A főhadnagy fölment a marsallhoz. A marsall órát tartott a kezében. - -– Nyolc óra, – mondta. – Későn van. Hamarább kellett volna tanácsolnia a -felséges asszonynak a hazatérést. - -A főhadnagy nem válaszolt. - -– Fölmentem önt a további szolgálattétel alól, – mondta a marsall. – Azt -is kétségesnek találom, hogy ilyen tulajdonságok mellett a tisztikarnak -hasznavehető tagja maradhat-e. - -A főhadnagy hallgatott. A marsall bólintott a fejével. A főhadnagy -kiment. Lement a lépcsőn. Visszanézett. Utoljára volt itt. Végignézte -összerongyolódott uniformisát. Ezt sem hordja talán ezentúl. Minek -menjen? Lovásznak, írnoknak? Kihuzta magát, megrázta a fejét és boldogan -és büszkén indult kifelé a várkapun. - - - - -Julcsa. - -– Egy jó férj története. – - - -I. - -Az asszony még egyszer elmondta a rendelkezéseit: - -– Az összes szobákat bezártam ezen a szobán és a hálószobán kívül. A -kulcsokat becsukom az íróasztalod fiókjába, Julcsának a bérén kívül -minden elsején adsz harminc forintot kosztra. Ha egyszer itthon akarnál -valami egyszerűbb dolgot csináltatni, ő főz is neked. Vigyázz, hogy a -vendéglőben el ne rontsd a gyomrodat… Tésztát ne egyél… - -Vajda bólogatott a fejével, kezébe vette a kalapját és várt rá, hogy az -asszony elkészüljön. Az asszony föltette a kalapját, fátyolt kötött, a -karjára vette a köpönyegét, a kezébe fogta a keztyűjét, körülnézett, és -azt mondta: - -– Indulhatunk. - -A két gyerek lent ugrált már a kapu előtt; a kisasszony vigyázott rájuk. -Az első fiákerbe beült az asszony, Vajda és az egyik gyerek, a másikba a -kisasszony, a másik gyerek, a szakácsné és a szobalány. Vajda az úton -belefüzte a karját az asszony karjába és gyöngéden megszorította. Az -asszony rámosolygott. Összesimulva ültek a vasútig. - -A váróteremben könyörögve mondta az asszony: - -– Gyere le minél előbb. - -– Az első szabad napomon. - -– Hátha mégis lejöhetnél két-három hétre… - -– Nem lehet. Idén nem enged az üzlet. - -– Borzasztó, hogy itt kell lenned a forró Budapesten. Amikor mi lent -vagyunk a jó tenger mellett… - -– Csak legyetek ti lent. A gyerekeknek tengerre van szükségük. - -Az asszony hálásan nézett föl rá, Vajda lemosolygott az asszonyra. Az -asszony azután elhelyezkedett a gyerekekkel a vasúti kocsiban. Vajda -fölment hozzájuk, segített nekik, megcsókolta a gyerekeit, azután -átölelte az asszonyt. Az asszony hozzátapadt. - -– Most megyek el tőled először – sugta félig sírva – ilyen hosszu időre. - -Vajda meg volt hatva. - -– Hermin! – mondta melegen és szeretettel. - -A vonat indult. Vajda leugrott a kocsiról. A gyerekek csókot dobáltak az -apjuknak, az asszony kinézett az ablakon és a kendőjét lobogtatta, Vajda -sokáig látta a libegő fehér foltot a vonat fekete testén. A vonat azután -eltünt. Vajda utána nézett még egy kicsit, azután zavarodottan és fanyar -kedvvel visszament a városba. - - -II. - -Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos levelet -kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért futkároztak hozzá, -egyszer lehivták a posztóraktárba, bejött hozzá Bánó, a társa, és -lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De este, amikor az üzleti -kabátját levetette és amikor a munka kellemes és kedvelt fáradtságában -örömmel fordult affelé a megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a -feleségéhez és gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement -az utcára és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen. -Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de vacsorázni -még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást gyülölte, az okos és -kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb fogásaihoz sem értett és dühösen -ment ki a Fürdő-utcába, onnan a Dunapartra, ádázul unatkozott és sírni -tudott volna mérgében, mikor arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell -eltöltenie a felesége és a gyerekei nélkül. - -A Dunaparton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és kereskedőkkel, -akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a társa, aki még jobban -földerítette a társaságot. - -– Uraim, – mondta, – Vajda hat év óta most lett először szabad ember. A -tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a szalmaözvegység örömeit. - -A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári -vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan odavoltak tőle, milyen jó a kirántott -csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, bizalmatlanul -forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott a nyirkos -asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári mulatóhelyre. -Egy kávéház terraszán itták meg a feketéjüket és félóra múlva bevonultak -egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt rendelt és a pincérnek azt -mondta, hogy küldje Melaniet. Három perc múlva bejött egy nagy szőke -lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. A lány két pohár pezsgőt hajtott -le gyorsan és szomjasan, vacsorát rendelt és lábait föltette az -asztalra. A többiek mind ismerték és harsogva tréfáltak vele, Vajda -azonban nem tudott szólni hozzá, zavarban volt és utálta a kegyetlenül -erős parfumszagot, amelyet a lány maga körül árasztott. - -A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsipve magasztalta a -lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban zavarodottan mosolygott, -kényelmetlenül ült és rosszúl érezte magát. Később még három lány jött -be, a mulatás egyre zajosabbá vált és éjfél tájban az urak közül ketten -elvonultak egy-egy lány kíséretében. Bánó ekkor összesugott a -társasággal, hivta a pincért, fizetett, azután az egész társaság -fölkerekedett és Bánó halkan megsugta Vajdának: - -– Magatokra hagyunk. - -Vajda tiltakozott, erre Bánó jóindulatuan magyarázta neki: - -– Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai -kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a -Csengery-utcában. - -Vajda még mindig tiltakozott. - -– Jó, jó, – mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman elvonult. - -Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda keserves -zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt neki, zavarta és -kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak látni, de kiábrándulva -kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat fedezett föl a lány arcán, -undorodott a vásári mivoltától és piszkosnak érezte. A lány fickándozott -az ölében; csak a fizikai súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a -homloka. - -Egy gyors elhatározással lecsúsztatta magáról a lányt és azt mondta: - -– Menjünk. - -– Jó, – válaszolt a lány. – Hozzám jössz? - -– Nem, – mondta Vajda. – Haza megyek. - -A lány csodálkozva nézett rá. - -– Engem nem viszel? – kérdezte meglepetve. - -– Nem. - -A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltüzni és haragosan -kérdezte: - -– Miért? - -Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihivóan és -veszekedést provokálva mondta: - -– Szép alak vagy… Kövér ember… Micsoda pocak… - -Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván -mentegetőzött: - -– Bocsáss meg. Rosszúl vagyok. - -A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. Vajda benyult a -zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a lánynak. A lány -megszelidülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett menekülni. - -– Na szervusz kövér, – mondta kacagva a lány. - -– Szervusz, – válaszolt félénken Vajda és sietett kifelé. - -Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült és -hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt, – ilyentájban máskor már aludni -szokott, – az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra émelygett a -pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában érezte a mulató -szobának pezsgőből, parfumből és emberi testekből összeszürődött szagát, -nagy undorodás kinozta és álmosan és fáradtan és utálattal kérdezte -magától, hogy lehet az, hogy a többiek kedvüket találják az ilyen -életben. A mocskos vendéglőkben, a külön szobákban és a berugott, -otromba lányokban. - -Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az előszoba -ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és tiszta levegőjében -és minél előbb bebujhasson – úgy érezte, hogy szeretettel fog -belésimulni – a tiszta és kényelmes ágyába. - -Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő jött -feléje. Vajda elámulva állott meg. - -– Julcsa maga az? – kérdezte azután meglepetve. - -– Igen. Én vagyok. - -– Hát mit csinál maga itt? Miért nem feküdt le? - -– Vártam, hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak. - -– Köszönöm. Semmire sincs szükségem. Csak feküdjék le. - -Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt perc múlva -mélyen aludt. - - -III. - -Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és egészen -kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és kényelmét. Az előszoba -ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a cseléd. - -– Minek virraszt Julcsa? Ne várjon rám. - -– De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak. - -– De nem… - -A lány besietett a dolgozószobába, meggyujtotta a lámpát, azután -visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, azután -kisietett és vizet hozott be. - -– Megmelegszik, ha idebenn áll, – mondta. – Most hozom a jégről. - -Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. A lány -még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott. - -– Na köszönöm Julcsa, – mondta Vajda. – Most igazán lefekhetik. - -Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor Vajda -kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvü, hangos és hosszu -ásítással fölébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. Fölhuzta az -ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a tiszta inget és -jelentette, hogy a fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a -rend és a tisztaság. - -– Köszönöm Julcsa, – mondta jókedvüen. – Honnan tudta, hogy fölébredtem? -Nem is csengettem. - -– Figyeltem rá, nagyságos úr, – válaszolt alázatosan és buzgón a lány. - -Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó szobában -hallgatózott és mihelyt meghallotta a Vajda ébredésének a hangját, -azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt és amikor -Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc múlva bent -termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a délutáni álom -zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen minden parancsot. - -Ebéd után egyszer hazament Vajda. A lány be akarta sötétíteni a szobát. - -– Köszönöm Julcsa, – mondta Vajda, – most nem alszom. Leveleket akarok -írni. - -Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor keresztül -ment a szobán. Vajda fölpillantott. A lány megállott, ránézett, egy -furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi mosoly volt az -arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele ebbe a mosolygásba, a -lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a fejét, azután megindult és -lassu léptekkel bement a hálószobába. Vajda meghökkenve nézett utána. -Mit csinál vajjon bent a hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt -bent; nyilván valami dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott? - -Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és -folytatta az írást. Öt perc múlva kinyilt a hálószoba ajtaja és kijött a -lány. Vajda fölnézett. A lány megint mosolygott, átment a szobán, az -ajtóban visszanézett, és csendesen kiment. Vajda elámulva nézett utána, -nem tudott írni a meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a -hálószoba felé tartott; mosolygott. - -– Mit csinál ott bent, Julcsa? – kérdezte Vajda idegesen. - -– Szellőztetem az ágynemüt, – mondta a lány, mosolygott és kiment. - -Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog ez a -lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, hogy ő majd -kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő kedvéért jött haza. Ez -a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagu. Mit röhög ez itt az ő arcába? - -Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a föltevéssel és azzal -a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A barátai mind -természetesnek tartották, hogy sietve fölhasználja az egyedüllét -alkalmát és belemegy egy csomó könnyü és piszkos szerelmeskedésbe. A -barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát könnyü éjszakai nőkkel -és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és úgy beszéltek vele, mint -akivel természetes módon dolguk lesz. Föl volt háborodva ezek fölött a -budapesti férjek fölött és undorodva utálta lármás és ízetlen és olcsó -és piszkos szerelmeiket. Ideges volt és a dühtől remegett, mert újra meg -újra megismétlődött és hozzá tolakodott az a föltevés, hogy meg fogja -csalni a feleségét. - -És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. Aki ismeri a feleségét, -aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. Ez merészel a feleségével -versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát egy szemtelen mosollyal -odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a szobában. - -Földhöz csapta a tollát, kirugta maga alól a székét és elment hazulról. -Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. Azzal a -szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban megenyhült a -haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz budapesti ház közül -kilencben elfogadták volna a kinálkozását; nem is várták volna, míg -kinálkozik; miért megbüntetni azért, mert félreismerte a helyzetet; az -ember ne csináljon nagy dolgot a maga erényeiből; ősszel visszakotródik -a lány a konyhába a szakácsné mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme -elé; hadd illesztgesse magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés… - -Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a gyerekeinek, azután -visszautazott Budapestre. - - -IV. - -Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten töltötte. -Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. Egyetlen egy napra -sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg sok dolga volt, Bánóval, a -társával egy posztógyár alapításán dolgoztak, a vasárnapjait is az -irodájában töltötte és azt a három napot, amely ahhoz kellett, hogy -lemenjen, visszajőjjön és egy napot lent lehessen, nem tudta a -munkájától elszakítani. - -Az első három héten pompásan birta az egyedüllétet. A nyári életet -ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó vendéglőt, rendes -vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy kaszinói kártyapartija -és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes társasága, amely nem rohant a -fekete kávé mellől a külön szobákba. Sokszor írt a feleségének, sokszor -gondolt rá és ekkor még remélte, hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy -napra. A lakásában eleinte terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a -lány még mindig körülötte forgolódott csendes és szemtelen -mosolygásával, lassankint azonban megszokta ezt is, nem törődött vele, -rá sem nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok -nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy aludt és -már észre sem vette. - -Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a -feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, kezdett -nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem volt étvágya és -nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége után, türelmetlenül és -idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, hogy hazahíjja és egyszer -meg is írt egy levelét, amelyben kétségbeesve könyörgött neki, hogy -azonnal üljön vonatra… Azonban kivette a zsebéből a felesége utolsó -levelét, elolvasta még egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a -gyerekeknek a tenger, és milyen jó lent lenni, erre dühösen széttépte a -levelét és haragudott magára a kiméletlensége és az önzése miatt. - -Augusztus közepén egy délután, amint hazament aludni, álmosan, -félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az ajtóból -visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszu szoknya, fehér -gallér. - -– Ni, – mondta magában, – hogy megcsinosodott ez a rongyos. - -Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése volt, hogy a -lány bizonyosan nem konyhaszagu többé. - -– Az ilyen parasztlány! – mondta csodálkozva. – Egy fél év alatt mi lesz -belőle… Szobalány akar lenni… - -Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki -állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan megcsinosodott. -A haját nem simította le a fejére, hanem kerek frizurát rakott belőle, -az arca is megfinomodott, a ruhája csinos volt és tiszta, a cipői -formásak, így meglátszott, hogy egészen szép kis lábai vannak, a kezei -is kicsik és megfinomodtak… - -Mikor lefeküdt, kinevette magát. - -– Ez a lány, – mondta, – egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen -jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. Csak -én nézem más szemmel… - -Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor -csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte; -behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és -elaludt. - -Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött elébe. - -– Nagyságos úr, – mondta, – reklit vettem… Olyan meleg van… - -Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte, -megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka. - -– Igen, – mondta, – nagyon meleg van. - -A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és -alázatosan mondta: - -– A nagyságos úrnak rossz lehet itt… A nagyságos asszony lent van… És a -gyerekek is… - -Vajda meglepetve érezte, hogy örül ennek a jóindulatnak. - -– Bizony Julcsa, – mondta hálásan, – rossz így… - -A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda ekkor -megszólalt. - -– Hová való maga Julcsa…? - -– Losoncra, nagyságos úr. - -Megint hallgattak. - -– Hogy jött fel Budapestre? – kérdezte Vajda. - -– Otthon is szolgáltam… Itt könnyebben boldogul egy lány… - -Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a fejében -arról, mit kell most mondani. - -– Hát… volt… e otthon… szeretője? – kérdezte végre dadogva. - -– Nem volt nekem, – mondta bátran és hetykén a lány. - -Vajda egészen megzavarodott, a torka elhomályosodott és ekkor hozzányult -a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A lány vállát érte a -keze, végigsiklott a fehér vásznon; erre megrettent, nagyot dobbant a -szíve, a mozdulatból egy ijedt vállveregetés lett. - -– No… jól… van… Julcsa, – mondta dadogva. – Jó éjszakát. - -Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában rémülten és -haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart belemenni? Micsoda -alávaló és piszkos dolog ez… És ez a lány… Ez a mocsok… Ez a rongy… - - -V. - -Az augusztus vége türhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik ebbe az -állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. Fejgörcsei voltak, -szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az orvosához. Az orvos -kinevette. - -– Öregem, – mondta neki, – az ilyen embernek nem való a szalmaözvegység. -Hídd haza az asszonyt. - -Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy szeptember -tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember elsején boldogan nézte -az íróasztala fölött a fali naptárját. - -– Még két hét, – mondta boldogan. - -Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá és -tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint kellett -volna, odaszólt neki: - -– No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony. - -A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az -ijedtség. - -– Adja ide a ruhámat, – mondta keményen és hidegen. - -A lány odaadta a ruhát. - -– Kimehet, – mondta Vajda. - -Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a durvasággal -most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. Ez a piszkos -merészel megijedni… Ez, úgy látszik, komolyan számított rá, hogy majd a -szeretője lesz… - -Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen teltek. - -Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem megfeledkezni, -minden napnak minden óráját külön kellett megszámolnia. Eltelt egy nap… -két nap… három nap… egy hét… Újra ideges lett, a fejgörcsei -visszatértek, gyötrően vágyakozott a felesége után, kinlódott. - -Egy hét volt még a felesége visszatértéig. Rosszkedvüen, fájó fejjel, -bágyadtan ment haza egy éjjel. Az előszoba sötét volt. Bement a -dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni kezdett. Ekkor -egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? Miért nem várta ma az -előszobában? Talán egy férfi van nála… - -Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszúl esett neki. A feje -fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt gondolta: - -– Végre is mi közöm hozzá? - -De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és tikkadt -a torka. Vizet akart inni. - -Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz ment és -haragosan, hosszan megnyomta. - -– Most legalább megzavarom, – gondolta, – ha van valaki nála. - -Várt. Egy perc múlva kinyilt a szoba ajtaja és bejött a lány. A haja ki -volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott föl. - -Vajdának megállott a lélekzete, amint belépett. A lány nyaka és válla -fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, kemény -mellét is. A lábai is meztelenek voltak. - -A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan kérdezte: - -– Mit tetszik parancsolni? - -– Vizet, – mondta tikkadtan és halkan Vajda, – elfelejtett vizet adni… - -A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült -szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste reszketett. -A lány egy félperc múlva visszajött a vízzel. Letette. Visszafordult. -Megállott. - -Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész testét az -ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott le rá, érezte, -hogy most egy vörös láng lobog föl benne, hogy most mindjárt összeszorul -az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a melléből feltörnie, most -vége mindennek. A lány is reszketett, de mozdulatlanul és makacsul -nézett szembe vele. Vajda még két másodpercet adott a lánynak – és -magának – a menekülésre. A lány azonban halvány arccal állott és -lehajtotta a fejét. Vajdának ekkor elborult a szeme, odalépett a -lányhoz, a lány még váratlanul egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de -már késő volt. Azután csend lett. - - -VI. - -Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már hajnalban -nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az ablakon beszívárgó -fénybe, azután felugrott, felöltözködött és rohant az utcára. Hat óra -elmúlt. A reggeli levegőben már benne volt a nap forrósága és amint -rohant az utcán, öt perc alatt verejtékben fürdött a teste. Egy -utcaseprő géppel találkozott, a piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a -kezét, ráment a torkára. A korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan -rosszúl érezte magát, hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart -menni egy kávéházba, a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt -ajtó előtt és tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. -Árvának, megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett -gyereknek, akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit -csinálni. - -Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A vízről -az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, verejtékes -testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, megállította, -beleült és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő jól esett neki, -megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt le a fürdőköpenyegében -egy kanapéra és elaludt. - -Tizenegy óra volt, mire fölébredt. Ijedten ugrott föl. - -– Istenem, – mondta, – mit gondolnak az irodában! - -Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. Szégyelte a -hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a számukra valami -hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok volt a dolga, buzgón és -dühösen dolgozott és egy órakor, mikor letette a tollat és egy -raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, megint jól érezte magát. A -munkától visszakapta az egészségét, az erejét, a magában való bizalmát. - -– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem kell -tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog megtörténni. - -Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a lakása -felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való -találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell -történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a lakásba. - -A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, azután -gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány bejött. Lassan, -fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme barnakarikás volt, az arca -sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a fejét és szégyenlősen és -bágyadtan mosolygott. - -Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy karosszéknek -a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a mondanivalójába, de nem -tudott mást mondani, mint ezt: - -– Üljön le Julcsa. - -A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, érezte, -hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha engedelmességgel és -alázatossággal tartoznék a lánynak, holott véglegesen le akart vele -számolni. Összeszorította a fogát, rácsapott a kezével a karosszékre és -elszántan mondta: - -– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos asszony -hazaérkeznék. - -A lány fölnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer intett. - -– Igen, – mondta. – Hogyne… Hogyne… - -Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami ellenállást -várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és most a lány még -egyszer mondta: - -– Hogyne… - -Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy készség. -Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, amely mögött -egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, nem tudta, mihez -fogjon. - -– Én, – mondta halkan és óvatosan, – el fogom látni magát, Julcsa. - -– Igen, – mondta a lány. - -Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, hogy -igen. Mi történt ezzel a lánnyal? Honnan szedi ezt a nyugalmat és ezt a -biztosságot? Hol tanult ez meg leülni a karosszékbe és bólintani a -fejével? - -Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. Megfordult, az -íróasztalához ment, kapkodott a kezével és köhécselt. Ki akarta tölteni -az időt addig, amíg megint tud valamit mondani. De semmi sem jutott az -eszébe. Az íróasztalára ki volt téve két papirpénz, két darab -százforintos. Ezt szánta a lánynak. Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a -pénz kevés. Benyult a zsebébe a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva -kitépett belőle még egy százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a -kezébe fogta a három bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz. - -– Itt van Julcsa, – mondta suttogva. - -Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az egész -viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek érezte, -bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott fölülkerekedni, szégyelte -magát. - -– No Isten vele Julcsa, – szólt hirtelen a lányhoz. - -A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el akarja -küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem merte jobban -küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. Vette a kalapját és -kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje bólintott. Vajda bámulva nézett -vissza rá és kihuzódott az ajtón. A lány fogta a kezében a pénzt és ült -a karosszékben… - - -VII. - -Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes -gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva tehetetlenség!… -Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. Mikor megy el most a -lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment el rögtön? Mit írjon most -a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal szemben úgy, mint egy tizenöt -éves fiú? Mit fél ettől a lánytól? - -Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy -legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, ha -rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év óta meg -egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt szeretetéhez és -megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig különös, ravasz, titkolózó, -furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de annál kevésbbé lehet tudni, mit -gondol. Mit gondol vajjon? Mit akar? - -Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra felharsogott az -elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz forintot akarta volna? -Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És ha számított is rá, emiatt a -pénz miatt küzdött volna három hónapon keresztül azért, hogy odaadhassa -magát? - -Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. -Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta hozzá. -Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a gondolatot. -Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én nem ébresztek -szerelmet tizennyolc éves parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az -utolsó percben visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért -kínálta hát magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt… - -Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a kérdésre. -Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy annyit gondol egy -idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal vigasztalta magát, hogy az -egész dolog nem tart sokáig, estére talán ott se lesz már a lakásban a -lány. Egy-két nap alatt elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban -egész délután a lány járt az eszében. - -Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is ment -már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt vetve az -ágy. Vajjon itt van-e még? - -Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyelte magát. - -– Mit érdeklődöm úgy utána? – mondta dühösen. - -Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott. - -– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az ember -egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne. - -Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy érdeklődésén, -visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. Nyugtalanul hentergőzött -tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és bejött a lány. Szoknya volt rajta -és hálókabát; és cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott. - -– Behoztam a vizet, – mondta. - -Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, ránézett és -magához húzta. - -Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a -világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt és -félig magának, félig a lánynak mondta: - -– Pedig én nem akartam… Ma se akartam, tegnap se akartam… - -A lány ekkor fölemelte a fejét, a szemei kitágultak, világítottak. - -– De én akartam, – mondta csendesen. - -Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, -kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, -visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg -kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már nyiltan -és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a gazdának -minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, hogy erősebb -nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. Amit akart, az -meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az elméjébe az a kérdés: -miért akarta? - -Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt -védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és megnyugtatnia -magát. - -– Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne. - -– Hogyne, – válaszolta nyugodtan a lány. - - -VIII. - -Másnap ismét bejött hozzá a lány vízzel. A következő napon nem jött be. -Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment ki érte és -bevitte magának. - -És ekkor nem hitegette többé magát. Be kellett vallania, hogy kívánja a -lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt más színben -látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és vad egy teremtés… -Részegítő… Erős és tüzes, mint valami fekete bor… - -Könnyü sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja veszíteni. -Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót is váltott vele, -megmondta neki: - -– Három nap múlva el kell menned. - -– Igen, – mondta a lány. - -– Nem sajnálod? - -– Nem. - -Vajda ránézett. - -– Nem? – kérdezte. - -– Nem, – mondta a lány. – Majd azután maga jön el hozzám. - -– Én? – kérdezte csodálkozva. - -A lány lehajtotta a fejét, belefurta a párnába és olyan halkan, hogy -alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta: - -– Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám. - -Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyilott szemmel -bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait. - -– Ezért akartad! – mondta kiáltva. - -A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és felmosolygott. A -férfi elképpedve, aggódva és nyugtalankodva nézett le rá. - - -IX. - -Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, lelkiismeretlen, -vidám, hetyke. - -– Kitartok egy lányt, – mondta magában. – Lesz egy szeretőm. Hát aztán? -Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó férjek és jó -apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem. - -Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az -állhatatos hűséget, a biztos, erős, öröklött családi érzését, mindazt a -megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint hűséges embernek a -jó férj mivolta kialakul, nem lehetett elcsitítani. - -Este hozzábujt a lány és megint halkan sugta neki: - -– Két szobát… Olyant, mint a második emeleten van annak a szőkének. -Ahhoz is egy öreg úr jár… - -Ekkor fölsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az összehasonlítás az -öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a gyerekei. - -– Meg fogom őket lopni, – mondta kétségbeesve. – Időt lopok tőlük. -Szeretetet. Pénzt. - -Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány nem -törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el: - -– Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája legyen az -embernek. Vettem egy derekat… szoknyát… mídert… cipőt… kalapot… Mindig -csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit kapok… De mindig -tetszeni fogok magának… - -Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abba hagyta a beszédet, akkor -összehuzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul mondta: - -– Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal ezelőtt. - -– Igen, – mondta a lány jókedvüen, – én parasztlány voltam. - -– Budapest fölnevelt… Kitanított nyolc hónap alatt. - -A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve mondta: - -– Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított engem az -édesanyám. - -– Az anyád? - -– Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is. - -– Ő is csak parasztasszony. - -– Mindegy. De volt ő itt Pesten is. - -– Mit csinált itt? Hol volt? - -A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A lány végre -megmondta: - -– Egy olyan házban… - -– Milyen házban? - -– Egy olyanban… Egy rossz házban… - - -X. - -Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan dolgozott az -irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, gyülölte és utálta -magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból föl-fölnézett, rámeredt a -falra, amely vele szemközt volt és kínozta az agyát válaszért arra a -kérdésre, mit kellene tenni. A lányra nem gondolt többé bizsergő -vágyódással, kihülten és kedvetlenül idézgette maga elé a képét és -elszörnyedt arra a gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart -együtt élni. - -Pontos időközökben, szinte negyedóráról-negyedórára eszébe jutott a -felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, hogy az üzleti -leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a gyárra, arra, ahogy -vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd a gyerekeinek, kellemes -dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra igazgatta volna, akkor, -amikor már beleharapta magát egy gondolatba, egyszerre csak fölpattant -az agyvelejében egy rekesz és valami módon rávetődött a gondolkozására a -felesége képe. Újra meg újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, -mindig fölijedt, mindig keservesen elhuzódott az arca és mindig, rögtön -azután, hogy az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán. - -A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; az öklét rányomta a -homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva nyögte bele a -szobába: - -– Hermin! - -Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a szemébe? -Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd vele? Mit mond -majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? Dühös és vad bánatot -érzett. Gyülölte az elmúlt hetét. Miért tette ezt? Miért nem volt -erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és esztelen megtántorodás? Az -elmúlt, a kihült mámorát magától tökéletesen idegennek érezte; olyan -volt a számára az egész dolog, mint egy megutált részegség, mint egy -érthetetlen megtébolyodás. - -Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt. - -– Pfuj! – kiáltotta hangosan, – pfuj! - -A kis tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és -belekiabált magának: - -– Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes ember -tegyen ilyent! - -Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az ablakon még -egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még tizenkét óra sem -volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az irodán átszaladt. - -– Sürgős dolgom van, – mondta és szaladt lefelé. - -Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután megerősítette az -elhatározását: - -– Ennek véget kell vetni, – mondta haragosan. Sietett a lakása felé. Az -úton még ingerelte magát. - -– Mi vagyok én, – mondta csúfolódva, – hogy szeretőt akartam tartani? -Gróf vagyok én vagy bankigazgató? Öreg mágnás vagyok én vagy impotens -bankbáró? Futtatok én? Automobilt tartok én? Szeretőket tart talán a -feleségem? Azt akarom én talán, hogy a feleségem fiatalembereket -fizessen meg magának? A nemzeti kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok -én? Lopom a pénzt? A Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel? - -Mire a lakásához ért, a dühöngésig felbőszítette magát. Egész polgári -nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, minden, ami -belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges férjet és -fanatikus apát csinált, egy kétezer éves örökség, forrott és lázongásban -volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel ápolgatott és vérré és -természetté lett tudat, hogy a feleségeért és a gyerekeiért kell élni és -hogy csak ő értük szabad élni, bántottan és sebzetten vonaglott a -lelkében. - -Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt. - -– Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt. - -A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután fölemelte a fejét és -hidegen nézett vele farkasszemet. - -– Azonnal el kell mennie, – mondta Vajda. - -A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan figyelve -a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, mondta: - -– Még… nem… vett… nekem… lakást… - -Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan fölnevetett. Ez a -piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan azt hitte… Az arcába -ordított: - -– Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress magadnak mást. -Nem kellesz nekem. - -A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, nagyon -halkan válaszolta: - -– De nekem kell. - -Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan ordította -rá: - -– Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd megmutatom -én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert… - -– Nem kell más, – mondta a lány. - -– Nem kell? No hát én majd adok neked. Kiruglak. Értetted? Kiruglak. -Kiruglak. - -A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda kiabált még -egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem válaszolt és a -csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; szörnyü rútnak találta -ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyelte magát. Ez megint nem volt a -helyes módja a dolog elintézésének. És rút volt és helytelen ilyen -durvának lenni, holott három nappal ezelőtt… - -Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. Azután -újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de csendesen és -halkan mondta neki: - -– Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem akarom ezt. Én ki fogom -magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. Én -kielégítem magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De véget kell vetni a -dolognak. - -A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és nem -válaszolt. - -– No igen? – kérdezte Vajda. - -A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és nem szólt. - -– Hát jó? – kérdezte Vajda szelidebben. - -A lány nem válaszolt. - -– Hát feleljen Julcsa, – mondta Vajda, – hát ugy-e ez lesz a legjobb? -Ugy-e belátja, hogy ez a legjobb? - -A lány hallgatott. - -– De Julcsa, – kiáltotta Vajda, – hát feleljen már az Isten szerelmére. -Ne álljon itt így. Hát mondja már… - -A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül ostromolta, -azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy félóra, és a lány -makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott és hallgatott. - -Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a kezével. -Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később felkiáltott; -félig magának mondta gondolkozás közben: - -– De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. Férjhez -is mehet. Miért ne menne el? - -A lány még mindig hallgatott. A hosszu hallgatás után remegő ajakkal, de -nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott kérdésre: - -– Mert gyerekem lesz. - - -XI. - -Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, vidáman, -frissen, jókedvüen. Csillogott a szeme, rózsás volt az arca, szép volt, -kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak ki; az éjszakai utazás -elfárasztotta őket, de megerősödtek, meghiztak, megszínesedtek. Vajda -megcsókolta, magához szorította őket; azután mentek ki a két kocsihoz. - -Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a nyaralásukról és -kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, meleg, odaadó, -megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott volna rajta. Mosolyogva -válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden iparkodott kérdezősködni tőle; -de az egész úton egy nagy nyomás, egy fojtogató szorítás ült a mellén, -azt érezte, hogy mindjárt elakad a lélekzete és nem tud beszélni. Az -öntudata nem volt egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt -rájuk, de ez valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész -lelkét elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit -csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, -eltitkolja-e előtte. - -Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, öltözködés -közben odafordult hozzá, a két meztelen karját köréje fonta, magához -szorította a fejét, azután egy hosszu, tapadó csókkal megcsókolta az -ajkát. - -– Hogy szeretlek, – mondta. – Milyen hálás vagyok irántad. Te olyan jó -vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád. - -Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a görcse -szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, az asszony -azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága beszélni. - -Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe. - -– Nem maradhatnál ma nálunk? – kérdezte az asszony. - -– Nem lehet. Sok a munka. - -– Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már -hazajössz. És estére is. - -Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már sokáig, -hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához látott. De a -munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében mindig nagy nyomást -érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy szorongás kínozta és az -egész délelőttje végtelenül hosszu és siralmasan gyötrődéses volt. -Délben hazament. És a hazameneteltől is félt. Az ebédet étvágytalanul -ette meg és fájdalmasan kellett erőlködnie, hogy a felesége és a -gyerekei vidám fecsegésében részt vegyen. - -Az ebéd végén megszólalt az asszony. - -– Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a szakácsné, -hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy elment. - -Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a feleségének azt -a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És megfeledkezett róla. A fájdalma -úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, olyan lelkifurdalása volt, hogy -erről megfeledkezett. Fölemelte a fejét és száraz torokkal, nagy -erőfeszítéssel mondta: - -– Julcsa?… Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány lenni. -Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart. - -Az asszony nevetett a Julcsa ambicióján és az előmenetelén és a dolog -ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor arról -beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron uszni a gyerekek. - -Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, elkinzottan -és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja fájt, a pohár -remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal ivott. A vidám -vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, aggódva és ijedten ült a -székén. Félt. - -A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az asszony -is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a rendezgetéstől. -Bementek a hálószobába. - -Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba… Ebben a szobában… Milyen -alávalóság… - -Az asszony jókedvüen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma és -keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással öntötte -el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most megölelnie ezt a -drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az asszony hozzásimul? -Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és tiszta asszonyt? Milyen -alávalóság volna most szeretetet és vágyódást és egy óhajtott és nehezen -várt találkozás örömét mutatni? - -Felnyögött, Az asszony ijedten fordult hozzá. - -– Mi bajod? – kérdezte. - -– Nem tudom… Rosszul vagyok… - -Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a homlokát. - -– Lázad nincs, – mondta. – De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy -rosszul? - -– Nem tudom… Talán a hőség. - -Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. Vajda -fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, ápolta. Vajda -ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott neki. És így telt -el az egész éjszaka. Vajda föl-fölébredt, ránézett az asszonyra, -megfogta a kezét, vizet kért tőle és új borogatást kapott a fejére, -belenyögött a párnájába és szepegve elaludt. És az asszony virrasztott, -mint egy kedves, jó anya a beteg gyereke mellett. - - -XII. - -Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínü borítékot talált az üzleti levelei -között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla urnakk. - -– Ki az ördög írja ezt a levelet? – mondta Vajda nevetve. - -Felbontotta a borítékot és elhuzta a száját. A rózsaszínü levélpapir -aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, hogy tessék őt -meglátogatni, mert fontos közlendő van… Vajda mérgelődve morzsolta a -kezében a levelet, azután belecsapta a papirkosárba. - -– Fenét, – mondta magában haragosan. - -A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége olyan kedves volt, olyan -szelid és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy érezte, meggyógyítja az ő -bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, hogy majd csak lesz valahogy. -Hosszu nagy hűséggel majd jóváteszi azt, amit vétett, egyelőre szabad az -asszonyt szeretnie. Elfogadta az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; -megint tudott dolgozni, jókedvü lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a -levelet és nem törődött vele. - -Harmadnap új rózsaszínü boríték érkezett. Hogy tessék őt fölkeresni, -mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt fölkeresni, ő jönne el a -hivatalba… - -Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!… Megijedt. Hátha -csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. Bosszankodott, -csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart elmenni. Elég, hogy -pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez elég. Nem megy el. - -Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a látogatásától. -Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a lány számára egy -hónapos szobát a Szondy-utcában. Mikor a házat megtalálta és a kapun -bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is tudja, hogy hivják a lányt. -Julcsa; de milyen Julcsa? – Milyen furcsa ez, gondolta, egy ilyen -cseléddel. Az embernek dolga van velük, beleszövődnek az ember életébe, -nagy eseménnyé lesznek és azt se tudjuk, hogy hivják őket. - -Megkérdezte, otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől kivette a -szobát, megismerte. - -– Nincs itthon, kérem, – mondta gúnyosan. – Nem is lakik már itt. - -– Nem? – kérdezte Vajda bámulva. - -– Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt vette ki. - -Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem tudta, -mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a második emelet -folyosóján. Melyik lakás most az? Hova nyisson be? Hogyan -kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja. - -Ekkor kinyilt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék pongyola volt -rajta, hosszu, libegő, kék selyem-pongyola. Intett Vajdának és Vajda -bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle a kalapját és a -botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekisérte az előszobából a -lakásba. - -Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva nézett -rá. - -– No? – kérdezte Vajda. - -A lány nem válaszolt. - -– Hát mit akar tőlem? – kérdezte Vajda haragosan. - -A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda -haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre -válaszolnia, nyugodtan mondta: - -– Hogy tetszik a lakás? - -Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány azonban -nyugodtan tovább mondta: - -– Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már jöhet. - -Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott: - -– De én nem jövök. Én nem akarok idejönni. - -– De igen. - -– De nem. - -– De… Kétszer egy héten… Mint az öreg úr a szőkéhez… - -Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz. - -– Te disznó, – mondta, – vigyázz magadra. Nem akarok idejönni. - -– Csak bántson, – mondta a lány. – Most már úgyis bizonyos, hogy -gyerekem lesz. - -Vajda eleresztette, lehullott a karja, rábámult a lányra. - -– Bizonyos? – kérdezte, – hát a multkor nem volt bizonyos? - -– Nem, – mondta a lány. – De most már bizonyos. - -Vajda szédülve nyult a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, hogy ez a -lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt a -rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott szembe -nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak. - -Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét és -alázatosan és mosolyogva mondta: - -– Most pénz kell. - -Vajda meglepetve és bosszankodva mondta: - -– Mire? Nem adtam eleget. Százötven forint elég egy hónapra. Többet nem -adok. És volt a háromszázból is. - -– Azt elköltöttem bútorra. - -Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút butorokkal, csunya, apró -porcellán holmival és rikító papirdíszekkel. Ismerte ezt a -lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen förtelmes -csinosságu lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány erre az ízlésre? -Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése volt, hogy egy ádáz -romlottságu utcalánnyal áll szemben, egy mindenre kész, -nagybecstelenségü némberrel, egy félelmes prostituálttal. Verejtékes -lett a homloka. - -– Egy pohár vizet, – mondta azután. - -A lány a villamos csengő után nyult és nyugodtan csengetett. Egy cseléd -jött be. - -– Hozzon egy pohár vizet az úrnak, – mondta a lány. - -Az úrnak… A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az úrnak: – -ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A lány nyugodtan -installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás urának. Most már a -cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a kitartó. - -Megitta a vizet és szomoru haragot és tehetetlen keserűséget érzett. - -– Minek kell a pénz? – kérdezte. - -– A gyereknek… Gyerekholmira… - -Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a tárcájából -két papirpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a lánynak. A lány -fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul ültek. Vajda azután -fölkelt és menni akart. - -– Nem marad itt? – kérdezte a lány. - -– Nem! - -– Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba… - -– Nem! – kiáltotta Vajda. - -A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és indult -kifelé. - -– Mikor jön el megint? – kérdezte a lány. - -– Nem tudom. Nem jövök. - -– Akkor én elmegyek a lakásra, – mondta halkan a lány. - -Azután még halkabban hozzátette: - -– A nagyságához… - -Vajda föllihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított kezét, -azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott benne; azután -a düh kialudt és halvány, hideg félelem jött a helyébe. Hátha csakugyan -beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha csakugyan elmegy a feleségéhez? - -Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség volna. -Milyen szörnyü egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el minden -gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és elhatározottan kerítette -őt a hatalmába. - -Milyen szörnyü egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és nyolc -hónappal ezelőtt parasztlány volt. De – homályosan kóválygott a fejében -– ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született, utcalány, ez az -éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a félelmes éhségü és -kérlelhetetlen kegyetlenségü női állat. Az volt már egy hónappal ezelőtt -is, azért maradt lány. Már az anyja is… - -Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női -rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, félve és -értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és komplikált női -egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel találkozott, nagy -erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába jöjjön vele. Milyen -szerencsétlenség, hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt -tőle; benne nincs elég erő és elég kiméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő -mindig dühbe jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és -hadonászik… - -Szomoru volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a feleségével -beszélgetett, egyszerre csak eszébe jutott, hogy még mindig nem tudja, -hogy hivják. - - -XIII. - -Egy hét múlva újra jött a rózsaszínü levél. Ha nem jön, akkor majd a -lány megy el a lakására. A nagyságához. - -Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát ilyen -tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez így -parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá. - -Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A családi -életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy mosolygást -erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte: - -– Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak? - -Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és nyugodtan -válaszolta: - -– Tudod: nem lennék többé a feleséged. - -– Elválnál? - -– Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. Hiszen -tudod. - -Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor beszéltek róla. Az -asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; biztosra veszi, hogy soha -sem kerül rá komolyan sor. De az elhatározása a régi. És ha rákerül a -sor, beváltja. Csendes, kedves, szelid, jó asszony, de a hűségeért -hűséget kiván. És erős az akarata. - -Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az asszonynak. De -mikor a próbálkozás ilyen rosszúl sikerült. Mit tegyen most? - -Másnap reggel már hét órakor elment hazulról. Rohant a lányhoz, hogy -otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd beeresztette. -Megismerte. - -– Tessék nagyságos úr, – mondta. – A kisasszony még alszik. - -Bement hozzá. A lány fölébredt és rámosolygott. Ő megállt előtte. - -– Mi kell? – kérdezte haragosan. - -A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta: - -– Ugyan üljön már le. - -– Nem. - -– Itthon van… - -Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, azután -odaállt a lány elé és rákiáltott: - -– Mit akarsz tőlem? - -– Azt, – válaszolta a lány nyugodtan, – hogy jőjjön hozzám. Minden héten -kétszer kell jönni. - -– Nem, – kiáltotta Vajda, – nem jövök. Te piszok! Te disznó! - -– Minden héten kétszer, – mondta a lány. – Hogy lássák a házban, hogy -maga az az úr… - -Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen nyilvánosan -magához akarja őt kötözni. - -– Nem, – ordította, – nem. - -A lány ekkor kipirult, felkönyökölt és kiabált: - -– De igen. Maga az én szeretőm. Ide kell jönni. Magáé a gyerekem. - -Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, felült az -ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és sikoltozva -kiáltotta: - -– Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a feleségéhez. -Megmondom a feleségének. - -Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány is -elhallgatott. Vajda fáradtan ült le egy székre, a lány lassan kiszállott -az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan forgolódott -körülötte. - - -XIV. - -– Nekem pénz kell, – mondta a lány. - -– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már tőlem. - -– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány. - -Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát. - -– Mennyi pénz van itt, – mondta. - -Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se nézte, -mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. Szomoru -volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, ideges volt, -egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa minden héten -megkérdezte, mi baja, azt mondta, lesír róla a neuraszténia, de ő -letagadta a rosszúllétet, egyedül töprengett és tépte magát egy -elhatározásért, valami menekülésért. Nem tudott semmit kigondolni. -Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, átengedte magát a lány gyalázatos -zsarnokságának és szemérmetlen zsarolásának. Szomoru volt. - -– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány. - -– Igen. Majd gondoskodom róla. - -A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. Hizelgett. -Hizelegve mondta: - -– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre. - -Vajda rábámult. - -– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte. - -– Tudok róla. - -Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével. - -– Nem, – mondta halkan. - -– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik két -gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint a -felesége. - -Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, meglódította, -földhöz vágta a lányt, azután elment. - -A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos -asszonnyal. - -– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani a -nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot. - -– Tessék, – szólt Vajda meglepetve. - -Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, sötét lakásba, -leültette, hosszu bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki -tudja, milyen jó ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen -gavallér ő. - -– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A házban -mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… Az vitt -hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese István… Minden -éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. Azt beszélik, hogy -az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit a pénzből… A -kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak birtoka van Budán… A -kisasszony azt mondta, hogy azt magára irattatja a nagyságos úrral… A -kisasszony nem érdemli meg… Pedig hány lány volna, aki boldog volna… Itt -van nekem egy lányom, szép lány, jó lány, színész-iskolába is járt… - -Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás sötét -volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a homlokát. A -házmesterné elhallgatott. - -– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután. - -Vajda dadogott. - -– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm. - -Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal mellett -ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. Úgy érezte, -ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik mellette elmentek. - -Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos majdnem -elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé visszaadta az -eszméletét, megállott és belenézett az utcába. - -– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a feleségemet, -meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. Tönkre megyek; beteg -vagyok. Minek él az ilyen ember? - - -XV. - -Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi. - -– Micsoda lány? - -– Valami cseléd. - -– Jőjjön be. - -Bejött. Köszönt. - -– Kezét csókolom nagyságos úr. - -Megismerte. - -– Az én cselédem, – gondolta keserűen. - -A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. „Kültyél -aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a fejét. Már -tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután eszébe jutott valami. - -– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte. - -A cseléd habozott: - -– Igen, – mondta azután. - -Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és még -egyszer megkérdezte. - -– Egyedül van? - -A lány beszédes lett: - -– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a bizonyos -Bese István, Italra kell a pénz. - -Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a pénzt a -cselédnek. - -– Na vigye el italra, – mondta. - -A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját rátette az -íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és mozdulatlanul feküdt -sokáig. - -Másnap délben a felesége félrehivta és leültette. - -– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi bajod? - -– Semmi… - -Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás remegett, -megfogta a kezét és könyörgött. - -– Mi bajod? Mondd, mi bajod? - -– Semmi. - -Az asszony fölsóhajtott. - -– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy megkérdezze, -tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta nem tudsz dolgozni. -Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok pénzt is veszel ki. Mi van -veled? - -Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, mindjárt -sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony fogadalma, -megreszketett, fölugrott. - -– Semmi bajom nincs, – mondta. - -Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást. - -– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk róla… Majd -beszélünk… Most ne… - -Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról. - -– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. Magamtól. - -– Hát jó, – mondta az asszony. - -Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az irodába. - -– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni. - -– Micsoda kisasszony? - -– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A Szondy-utcából. - -Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány nevét. A -Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják. - -– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu. - -– Miért? Minek? - -– A kisasszony beteg. Doktor van nála. - -Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg úr jött -elébe. Az orvos volt. - -– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a legközelebbi -hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy az a jó reménység, -amellyel őnagysága járt, fájdalom, megsemmisült. - -– Mi? Mi? Mit? - -– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, hogy egy -jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, amelyet őnagysága -választott. Egyhetes alkoholmérgezés… és, amint hallom, tegnap egész -éjszaka őrült táncolás itt a szomszédban egy piszkos táncteremben, – így -nem szabad élniök a jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva -talpon van. - -Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. Megfordult. Ki az -utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel szítta be a levegőt, -kitárta és megrázta a karjait, az egész teste remegett az örömtől és -boldogan dadogva hangosan mondott néhány értelmetlen szót. - - -XVI. - -Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte magától a -gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, mert kinzó -ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az ő gyereke, tehát -szeretnie kell és a között a gyülölet között, amelyet a becstelen, -zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan gondolhatott rá. Nem érzett -miatta sem fájdalmat, sem megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet -pusztult el, nem érezte, hogy az ő gyereke volt. - -– Jól van, hogy így történt, – mondta. - -Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott dolgozni. Az -öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely föltámadt benne, nem -hagyta dolgozni. - -– Most, – mondta, – most végzek vele. - -Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az arca. -Ingadozva járt. Mosolygott. - -Vajda fölugrott. Elámult és megijedt. - -– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél idejönni? - -A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és szemrehányóan -mondta: - -– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok. - -Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az erőnek -ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan reszketett. - -– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz. - -– Mert nem jött be hozzám. - -– Eredj haza. - -– Ha megigéri, hogy eljön. - -– Nem. Nem igérem. - -– Addig nem megyek el innen. - -Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal lecsillapította -magát. - -– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz valami -pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet hozzád. - -– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem igéri, -hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok is meg… - -– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el. - -– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom a -rendőrségen, hogy maga ölte el. - -Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy erőfeszítéssel, -fenyegetően mondotta: - -– Becsukják. Majd sírhat a felesége. - -Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még most se -szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt a piszkos -szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, nyomozás, eskü, -talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a tönkremenés, a lenézés; -a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen apjuk van. - -E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér arcába és -olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt föl az agyában: - -– Meg fogom ölni. - -Rögtön utána egy másik gondolat: - -– Vagy magamat ölöm meg. - -Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második emeletre, -Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott volt, -hadonászott és kiabált. - -– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök. - -Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, megnyugtatta, -elmondatta vele az egész dolgot. - -– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte azután. - -– Igen. - -– Miért nem jöttél előbb hozzám? - -– Féltem, hogy a feleségem megtudja. - -– Hát aztán? - -– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat. - -– De miért? - -– Ő nem bocsát meg. - -– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg? - -– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg. - -Az ügyvéd fölkelt. - -– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj. - -Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz ment, -rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy megzavarodik az -elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor meg kell halnia. - -Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott föl. - -– No? – kérdezte. – No? - -Az ügyvéd nyugodtan válaszolt: - -– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. Lökd ki -azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk zsarolás miatt. - -– Igazán? Igazán? - -– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát ilyen -szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen vagy, sokkal -fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam a feleségedet. -Elhoztam ide. - -Vajda sápadtan bámult az ügyvédre. - -– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, hogy el ne -ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent. - -Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait. - -– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem? - -Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az asszony -kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és kirohant. -Levágtatott az első emeletre. - -A lány ott ült az irodájában. - -– Ki! – ordította rá. – Ki innen! - -A lány nem mozdult. - -– Ki! – ordította Vajda. - -A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de látta, -hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé botorkált. - -– Meghalok, – mondta sóhajtva. - -– Ki! – ordította Vajda. - -Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány -kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki rajta. A -lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant a -feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az ölébe -hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan sírni kezdett. - - - - -TARTALOM. - - Marie 3 - Kis lányok 19 - Hanna grófnő 30 - A Tassy anyja 42 - A fekete asszony 53 - Regina kisasszony 74 - A harmincnégyéves asszony 82 - Vilma 92 - Adrienne 103 - Az ősanya 115 - A mama 126 - A temesvári asszony 138 - Suzanne 149 - Anna 171 - Szentpáli Iza 181 - Apoll 191 - A királyné 200 - Julcsa 217 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -39 |Ha egv |Ha egy - -159 |Kiróban már |Kairóban már - -187 |igaz – modta |igaz – mondta - -196 |rám moslygott |rám mosolygott] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Marie és más asszonyok, by Lajos Biró - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK *** - -***** This file should be named 62262-0.txt or 62262-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/2/6/62262/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - diff --git a/old/62262-0.zip b/old/62262-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 8c3c7ad..0000000 --- a/old/62262-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62262-h.zip b/old/62262-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 342fc14..0000000 --- a/old/62262-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62262-h/62262-h.htm b/old/62262-h/62262-h.htm deleted file mode 100644 index e61d096..0000000 --- a/old/62262-h/62262-h.htm +++ /dev/null @@ -1,7575 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Marie és más asszonyok by -Lajos Biró</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; - line-height: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - - -<pre> - -The Project Gutenberg EBook of Marie és más asszonyok, by Lajos Biró - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Marie és más asszonyok - -Author: Lajos Biró - -Release Date: May 28, 2020 [EBook #62262] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -</pre> - -<div class="transnote"> -<h3>Megjegyzések:</h3> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_271">271</a>. oldalon -található.</p> -<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href= -"https://hdl.handle.net/2027/nyp.33433089892388">https://hdl.handle.net/2027/nyp.33433089892388</a>.</p> -<p>Facebook oldalunk: <a href= -"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= -"Page_1">-1-</a></span></p> -<h1><span class="caption-150">MARIE</span><br /> -ÉS MÁS ASSZONYOK</h1> -<p class="center"><span class="caption-150">BIRÓ LAJOS</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">UJ -NOVELLÁI</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= -"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= -"Magyart a magyarnak" /></div> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST, 1910</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER -KIADÁSA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">Andrássy-út 10. -szám</span></p> -<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p> -<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>Marie.</h2> -<p>A hotelt a barátaim ajánlották, afféle szerény kis szálloda volt -– maison meublée – a Rue Victor Massé-ban, nem messze a -boulevardtól és egészen közel a Montmartre minden -vidámságtanyájához. Mikor a kocsim megállott előtte, egy barna -pamutbluzos szolgaféle ember szedte le a kofferemet. A kapuban egy -jóképü, nevető, kövéres úr fogadott: monsieur Bodouin, a gazda, a -hoteltulajdonos. A jövetelemet tudta, a nevemet jól mondta ki, a -barátaim azt is megírták, melyik szobát akarom, Bodouin úr -barátságosan kezelt velem, bekalauzolt a büróba, bemutatott a -feleségének, megmutatta a tízéves kisleányát, azután karonfogott és -vitt fel az első emeletre.</p> -<p>A szobától el voltam ragadtatva, az ágy bársonymennyezetére -tisztelettel bámultam fel, a kandalló pedig egyenesen elbűvölt, -mert akkor fogalmam sem volt még róla, mennyivel többet ér az ilyen -romantikus szobadísznél egy közönséges, banális, de buzgó -vaskályha. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span> És Bodouin úr ehhez még egyre ilyeneket -mondott:</p> -<p>– Marie felhozza a holmit… Marie rendben tartja a szobát… Marie -gondoskodik a reggeliről…</p> -<p>Marie… Elkábított a neve. Tizennyolcéves voltam, négy hete -álmodtam már szomjas álmokat a párisi nőről, – nem, a -parisienne-ről… És ezt Marienak hívják. Milyen más ez, mint az -otromba és formátlan Mari. Csak egy <i>e</i> betü. De mennyi -grácia, mennyi kedvesség, mennyi szellem és báj…</p> -<p>Azután egy keserves kiábrándulás jött. Az ajtón kopogtattak, -bejött egy alacsony, zömök, csontos arcu, barnabőrü, hosszukaru és -nagy, erős kezü nő. Hozta a kofferemet. Lehetett harmincötéves. -Mosolygott, biccentett a fejével és barátságosan bejelentette:</p> -<p>– Én vagyok a Marie…</p> -<p>Egy ütést éreztem a szívemen. Marie azonban mosolygott, -barátságos volt, segített elrakodni, praktikus tanácsokkal látott -el, nyugodtan és jóindulatúan magyarázta, hogy a Café Blanche-beli -lányoktól nem szabad magamat becsapatnom, keressek csak valami -becsületes, tisztességes fiatal leányt. Belenyugodtam abba, hogy -Marie nem képviseli a francia asszonygráciát és hogy nem minden -párisi nő az a mámorító parisienne, amelyről rossz regényeken -táplált fantáziám álmodozott.</p> -<p>Ezen a téren azután még egy csalódást tartogatott számomra a -Bodouin-hotel.</p> -<p>Érdeklődni kezdtem madame Bodouin iránt, aki egész nap a büróban -ült és akinek legalább is köszönnöm kellett, ha a kulcsomért -bementem. Harmincéves <span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span> asszony volt, virágzó, teli, érett asszony, -finom, okos fejjel és – úgy gondoltam – szomoru szemekkel. -Boldogtalan lehet – véltem – Bodouin úr mellett. Egy szellemes, -szép asszony és ez a közönséges, kövér bourgeois, hogy ne mondjam: -bugris!…</p> -<p>Beszélgetéseket kezdtem vele, finom, művelt, fordulatos és -szellemes voltam, igyekeztem a francia kulturához és a francia -esprit-hez méltóvá lenni. Igy azután furcsa dolgok derültek ki. -Madame Bodouinnek például fogalma sem volt róla, hogy mi a milói -Vénusz, az egész Louvre-ról csak mint áruházról tudott, – ez volt a -francia kultura. Ha a hódolatomat egy Musset-vers segítségével -tolmácsoltam, zavartan mosolygott, – ez volt a francia esprit. -Egyébként pedig imádta Bodouin urat.</p> -<p>Lemondtam arról, hogy megvígasztaljam. Azonban megbarátkoztam -vele, megbarátkoztam Bodouin úrral is, megbarátkoztam Lucienne-nel, -a kis leányukkal is, egyszer-kétszer velük ebédeltem, megismertem -azt a francia életet, amelyről sem a regények, sem a párisi -ujságtudósítások nem beszélnek és megszerettem őket. Becsületes, -derék, munkás emberek voltak, a legjobb férj és a legjobb feleség; -semmi sem volt tőlük távolabb, mint az a francia erkölcstelenség, -amelyet Franciaországon kívül annyit emlegetnek a buták; még -szinházban sem voltak soha. Az egyetlen kis lányukat imádták és -fanatikusan dolgoztak érte, és nem is ismertek az életből mást, -mint a munkát, legfeljebb még a bő ebédet egy kis borral. Tizenkét -éve jöttek fel Párisba délről, a Dordogne mellől, a hotelt bérelték -eleinte, akkor sokat dolgoztak mind a ketten, öt évre <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> megvették a -házat és nyolc évvel ezelőtt szerencsére hozzájuk került Marie; -most már lehet egy kicsit pihenni is. Bodouin úr mellékesen -borügynökséggel is foglalkozik, itthon Marie ellát mindent.</p> -<p>Megszerettem őket. Megszerettem az egész házat, a szobát, a -rossz kandallót, a rosszul záródó ablakot, Mariet, aki reggel -pontosan jött a csokoládéval és a pamutkabátos embert, akit később -egyszer – a szekrényt eltolni – Marie behozott és szeretetreméltóan -bemutatott:</p> -<p>– Joseph, a férjem.</p> -<p>Marie és Joseph látták el az egész nagy házat; az első és a -második emelet szobáit Marie takarította hihetetlen gyorsasággal és -mindig ragyogó jókedvben, a felső két emelet Josephnek jutott. -Derék, munkás egy emberpár volt ez is, jóindulatu, békés, meghatóan -szorgalmas. Egyszer beteg voltam és Marie úgy ápolt, mint egy anya. -Máskor elmondta nekem, hogy ő normandiai. Ha elegendő pénze gyült -össze, hazamegy, földet vásárol, gazdálkodik…</p> -<p>Nagyon szerettem őket. Mikor hat hónap mulva jönnöm kellett, -meghatva búcsúztam tőlük. A kis Lucienne-t megcsókoltam, madame -Bodouin-nel kezet szorítottam, Bodouin úr meg belém kényszerített -egy pohárral a legjobb borából, aztán megölelt, kinn a kocsi -mellett ott állott Marie és Joseph, kérges tenyérrel -megszorongatták a kezemet, Marie meg volt hatva, én is meg voltam -hatva…</p> -<p>Ha azután rájuk gondoltam, elérzékenyültem. Eltelt négy év és -ahányszor eszembe jutottak, megmelegedett a szívem. A legderekabb, -a legbecsületesebb <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span> emberek; a világon a legkedvesebb helyek -egyike a Bodouin-hotel… Négy év mulva, május végén Londonból jöttem -hazafelé. Párisnak vettem az utamat, az érkezésemet előre -bejelentettem Bodouin úrnak és egy szép napos párisi reggelen -megint ott voltam a Rue Victor Massé-ban. Bodouin úr kövér volt, -mosolygott és megölelt. Madame Bodouin szintén meghízott egy -kicsit, de szép volt, friss és megelégedett és mind a két kezével -megrázta a kezemet. Lucienne, aki után rögtön kérdezősködtem, három -év óta zárdában volt, ott marad még két-három évig, azután hazajön -és férjhez megy, különben szépen nő, fejlődik, tanul, jól van. És -Marie? Marie is itt van még, dolgozik, egészséges, jól érzi -magát.</p> -<p>Bodouin úr felkisért a régi szobámba; amikor kiment, hallottam, -hogy beszól egy szomszéd szobába Marienak, aki ott takarított, hogy -megjöttem, jőjjön be hozzám. Egy kis robaj, portörlőkefe vágódik a -földhöz, egy szemétlapát csörömpöl, a szomszéd ajtó becsapódik, az -ajtómon gyors kopogtatás, még gyorsabb benyitás, itt van Marie. -Zömök, erős, kövér, meghatott. Szorongatja a kezemet. És hogy hogy -vagyok? És mit csináltam azóta? És sokfelé jártam-e? És jól -mennek-e a dolgaim? És nem voltam-e beteg? Milyen borzasztó volt, -mikor olyan nagy lázam volt és ő rakta a nyakamra a borogatásokat. -És gondoltam-e néha rájuk? Ők annyiszor emlegettek.</p> -<p>Ez a kedves, derék, jó Marie… Milyen megható, milyen melegszívü, -milyen hűséges egy teremtés. Válaszoltam a sok kérdésre, azután én -kérdeztem meg igaz érdeklődéssel: <span class="pagenum"><a name= -"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p> -<p>– Et vous? Ça va bien?</p> -<p>Köszöni, ó igen, nagyon jól van. És a férje:</p> -<p>– Et votre mari?</p> -<p>Ó, az is nagyon jól van. Kitünően vannak, dolgoznak, jól birják -a munkát, jól élnek. És csak ez a kis kézitáskám van? Van még egy -másik és az lent maradt? Majd a férje felhozza, most úgyis lent -van; ő pedig búcsúzik, dolgozni kell.</p> -<p>Kiment. Hallottam, amint lekiált a lépcsőházban a földszintre és -amint azután zakatolni kezd a szomszéd szobában a kefe és a -porolópálca, azután kopogtatás hallatszott az ajtómon. Ah, ez a -derék Joseph.</p> -<p>Odamegyek az ajtóhoz, az ajtón benyomul a kézitáskám, kinyujtom -a kezemet egy barátságos kézszorításra, azután visszakapom. Hiszen -ez az ember nem Joseph! Lehetetlen a tévedés. Joseph kicsi volt, -széles vállu, fekete, ez pedig magas és szőke. Ez talán egy új -szolga.</p> -<p>– Csak tegye le a kézitáskát! – mondom neki. Azután -megkérdezem:</p> -<p>– Hát nem birták már ketten a munkát, ugy-e?</p> -<p>A szőke ember csodálkozva néz rám. Dehogy nem birták. Nagyon jól -birják.</p> -<p>– Hát a Marie férje?</p> -<p>– Én vagyok a Marie férje.</p> -<p>A szőke ember kimegy, én pedig meghökkenve bámulok utána. -Szegény Marie, azóta nyilván özvegy lett. No, de most már megint -boldog asszony.</p> -<p>Délben beszélgetek Bodouin úrral. Megemlítem neki:</p> -<p>– Marie azóta özvegy lett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p> -<p>– Dehogy! – mondja ő.</p> -<p>– Joseph meghalt, – mondom én.</p> -<p>– Dehogy! – mondja ő méltatlankodva.</p> -<p>– Vagy úgy, hát elváltak? – jövök én rá nagy örömmel a dolog -nyitjára.</p> -<p>– Dehogy… azaz igen… azaz nem…</p> -<p>Bodouin úr összenéz madame Bodouinnel, felemeli a mutatóujját, -egy magyarázó görbe mozdulatot kanyarít a levegőbe, beszélni kezd, -magyaráz és lassankint megértem a dolgot. Nekik a hotelben -szükségük van egy nőcselédre és egy férfira, egy szolgára. A nő: -Marie. Több mint tíz éve Marie. A férfi: az változik. Nekik Marie a -fontos. Marie dolgozik, Marie becsületes, Marie mindent rendben -tart, Marie-ra mindent rá lehet bízni, Marie úgy vigyáz a gazdái -érdekeire, mint egy oroszlán. Marie a fontos. A férfi, az mellékes. -A férfi jön és elmegy. Marie megmarad. A férfi szobája ott van a -Marie szobája mellett, itt mindjárt a lépcsőtől jobbra a -földszinten. A férfi jön és férje lesz Marie-nak. Azután elmegy, -Marie itt marad, jön az új ember; ha Marie-nak tetszik, itt marad, -és az lesz a férje.</p> -<p>Megértettem. Bodouin úr meg volt elégedve a magyarázatával, -felemelte a két kezét, fölfelé fordította a két tenyerét, a -felesége felé fordult, mintha tanúnak akarta volna felhívni, azután -hozzám fordult és természetes hangon és – mintha ellenzéstől -tartott volna – kicsit méltatlankodva mondta:</p> -<p>– Hát csak kell, hogy egy embere legyen!</p> -<p>De én siettem hozzájárulni.</p> -<p>– Természetesen! – mondtam buzgón. <span class= -"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span></p> -<p>És madame Bodouin komolyan, egy szép fejbólintással hagyta jóvá -ezt az itéletet.</p> -<p>Egy hét mulva eljöttem tőlük. Megint melegen búcsúztattak el, -Bodouin úr megölelt, madame Bodouin megszorította a kezemet, Marie -meghatva állott a kocsim mellett, ezúttal nem Joseph-fel, hanem -Ernest-tel az oldalán, de Ernest – amint egy hét alatt -megismerhettem – szintén derék, becsületes ember volt és én őszinte -vonzalommal szorítottam meg hatalmas tenyerét.</p> -<p>Eltelt két év. A Bodouin-hotelről csak egyszer hallottam hirt -egy barátom révén, akit én küldtem oda lakni. Minden rendben van, – -ez volt a hír – mindenki jól érzi magát. Két év mulva azonban -megint úgy fordultak a dolgaim, hogy kimehettem Párisba. Két -hónapot akartam kint eltölteni. Bejelentettem az érkezésemet -Bodouin úrnak.</p> -<p>A régi szeretettel fogadtak, a régi derék, jó emberek voltak. És -otthon volt a kis Lucienne is. A kis Lucienne-ből szép szőke leány -lett, még emlékezett rám egy kicsit, egyébként pedig sokat tanult a -zárdában, már tizenhatéves, egy-két év mulva férjhez megy. -Megkaptam a régi szobámat és bejött hozzám Marie is. Olyan volt, -mint két évvel ezelőtt és hat évvel ezelőtt. Nem öregszenek az -ilyen nők. Ez lehet harmincötéves, de esetleg csak harminc és -esetleg negyvenöt. A jósága is a régi volt, a kedves, meleg, barna -szeme is a régi. A kezeszorítása is a régi, a barátságos, meleg -kérdezősködése is. Én óvatosan kérdezősködtem tőle. A férjéről -óvakodtam beszélni.</p> -<p>Hanem Bodouin urat megkérdeztem másnap. <span class= -"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p> -<p>– Jaj, kérem, – mondta Bodouin úr, – ezzel most furcsán voltunk. -Volt itt egy ember, egy pyrenée-beli, a pyrenée-beliek mind nagy -tolvajok, hát ez is lopott. Olyan ügyesen lopott, hogy egy darabig -Marie se vette észre. Amikor észrevette, akkor az ember, a -pyrenée-beli, osztozkodni akart vele. Marie erre nekiugrott, hogy -kikaparja a szemét. Az ember ordított, kést hozott, rendőrök -jöttek, borzasztó dolog volt.</p> -<p>– És… és az az ember… Marienak?…</p> -<p>– Hogy a férje volt-e? Igen, a férje volt. De mikor a csarnokból -jött, mert ő vásárolt be, eladott a holmiból az uton. Más -csalásokat is csinált. A férje volt. De mikor lopott!…</p> -<p>Elgondolkoztam. Hallgattam. Nem dicsértem meg Marie-t, pedig -Bodouin úr várta. Hanem megkérdeztem:</p> -<p>– És hát… van már… új ember?</p> -<p>– Van. Három napja. Vidékről jött. A feleségem testvérénél -szolgált a majorban. Ez becsületes ember. Járatlan még a munkában, -Marie tanítja be.</p> -<p>Belenyugodtam a Marie családi ügyeinek ilyen szép, megnyugtató -elintézésébe. Találkoztam az új emberrel is: magas, szikár, barna -ember volt, harminc-harmincötéves paraszt, lassu járásu, izmos. -Marie már felvétette vele a kötött barna kabátot. Egypár esztendőre -– gondoltam – a Marie házi boldogsága rendben van.</p> -<p>Eltelt négy nap és egyszerre csak azt vettem észre, hogy -Marie-nak rossz kedve van. Délután találkoztam vele a folyosón, -köszöntem neki, alig fogadta a köszönést. Másnap reggel vártam a -csokoládémat, amelyet <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> Marie pontosan nyolc órakor szokott -szállítani; a csokoládé nem jött. Csengettem, csengettem kétszer, -csengettem háromszor; ekkor bejött Marie durcás arccal és villogó -szemmel, a tálcát a csokoládés csészével odacsapta az asztalhoz, -hogy csak úgy csörgött, azután rám se nézett, megfordult, -kisuhogott és bevágta maga mögött az ajtót.</p> -<p>Mi baja van ennek? Megreggeliztem és lementem a büróba. Amikor -beléptem, Bodouin úr éppen kifelé tartott, az arca piros volt, a -haja összezilálódott, az egész nyugodt, mosolygós ember ki volt -kelve magából. Meg akartam állítani, de egész udvariatlanul -félretolt, kinyomakodott az ajtón és rohant fel a lépcsőn. -Bementem. Ekkor madame Bodouin pattant fel a székéről és – mint -akinek nagy izgalomban éppen most jutott eszébe valami megváltó -ötlet – kipirulva és szokása ellenére kiabálva rohant a férje -után.</p> -<p>El akartam menni. A szük kapualjban találkoztam Lucienne-nel, -aki az utcáról jött fel. Ő is ki volt pirulva, izgatott volt. -Megállítottam.</p> -<p>– Mi történik itt, Lucienne? Mi baj van itt?</p> -<p>Lucienne rám nézett és komolyan és fontosan mondta:</p> -<p>– Victor. Victorral van a baj.</p> -<p>– Victor? Ki a Victor?</p> -<p>– Az új ember. Akit a mama testvére küldött.</p> -<p>– Victornak híjják? Mi van vele? Beteg? Mi baj van vele?</p> -<p>Lucienne felágaskodott és a fülembe sugta:</p> -<p>– Nem akar.</p> -<p>– Mit nem akar? – kérdeztem bámulva. <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p> -<p>A kis lány egészen hozzám hajolt és komolyan és halkan és -megdöbbent-panaszosan suttogta:</p> -<p>– Nem akar a Marie férje lenni.</p> -<p>Elhülve néztem rá, a kis lány komolyan bólintgatott a fejével. -Nem kérdezősködtem tőle többet; de nem mentem el, visszafordultam. -Mi lesz itt?</p> -<p>Egy negyedóra mulva berohant a büróba Bodouin úr. Izgatottan -szaladozott fel és le; egy újabb negyedóra mulva azonban már -lehetett vele beszélni. Ekkor bejött madame Bodouin is. Ketten -panaszkodtak.</p> -<p>– A Victor itt van már egy hete, – mondta Bodouin úr. – Azt -hittük, már minden rendben van. Hát nem. Hát nem. Hát nincs -rendben.</p> -<p>– A Marie azt hitte, – mondta madame Bodouin, – hogy ez csak -afféle tartózkodás. Afféle félénkség. Hát nem az volt. A Victor nem -akar.</p> -<p>– Marie tegnap megmondta neki, – mondta Bodouin úr, – hogy az -ajtaja nyitva van.</p> -<p>– És a Victor erre azt felelte, hogy tőle nyitva maradhat jövő -husvétig! – mondta méltatlankodva madame Bodouin.</p> -<p>– A Marie felszólította, akar vagy nem akar.</p> -<p>– A Victor azt mondta, nem.</p> -<p>– A Marie azt kérdezte, minek jött akkor ide.</p> -<p>– A Victor azt felelte, hogy ez nincs benne a szerződésben.</p> -<p>– A Marie kicsúfolta.</p> -<p>– A Victor is csúfolta.</p> -<p>– A Marie berohant és azt mondta, hogy ő elmegy.</p> -<p>– Sirt és pakkolni kezdett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p> -<p>– Kitelik tőle, hogy elmegy. Dult, fult.</p> -<p>– Toporzékolt. Ebben nem ismer tréfát.</p> -<p>Kétségbe voltak esve.</p> -<p>– Elmegy, – mondta Bodouin úr, – mi lesz akkor velünk?</p> -<p>– Elszoktunk már attól, hogy mindenre ügyeljünk, – mondta -panaszosan madame Bodouin.</p> -<p>Azt hittem, szolgálhatok egy mentő ideával:</p> -<p>– Hát küldjék el Victort! – mondtam nekik.</p> -<p>Bodouin úr intett a kezével.</p> -<p>– Először is éves szerződése van…</p> -<p>– És Marie most már kapricirozza magát! – tette hozzá madame -Bodouin.</p> -<p>Megértettem. Marie a jogainak az alapján áll. A gazda szerezze -meg neki azt, ami neki jár. Ha nem, akkor pakol.</p> -<p>Bodouinék összeültek tanácskozni. Mint a család barátját, engem -is belevontak a tanácskozásba. Délután Bodouin úr hivatta tehát -Victort. Victor bejött, nehéz parasztjárással, tisztességesen, -illemtudóan, de nyugodt, elszánt dacossággal. Bodouin úr beszélt -vele. Hogy ez milyen jó hely lesz neki. Nem nehéz a munka. Sok a -borravaló. Egypár év mulva hazamehet, földet vehet. Victor -bólogatott a nagy, csontos fejével és amikor Bodouin úr -elhallgatott, nyugodtan mondta:</p> -<p>– Igen. Én maradok is. Szívesen maradok.</p> -<p>Bodouin úr felkiáltott:</p> -<p>– De akkor kell… akkor kell, hogy… akkor Marie…</p> -<p>Victor megcsóválta a fejét; lassan elcsavarta a fejét jobbra, -azután elcsavarta balra. <span class="pagenum"><a name="Page_15" -id="Page_15">-15-</a></span></p> -<p>– Nem, – mondta csendesen, – nem, az nincs benne a -szerződésben.</p> -<p>Bodouin úr kétségbeesve kapkodott a fejéhez és dicsérni kezdte -Marie-t. Milyen derék. Milyen szorgalmas. Milyen jó. Mennyi pénzt -gyüjtött már össze.</p> -<p>Victor csendesen csavarta a fejét jobbra, azután átcsavarta -balra.</p> -<p>– Nincs benne a szerződésben.</p> -<p>Bodouin úr verejtékező homlokkal beszélt neki tovább. Hogy mit -akar tulajdonképpen? Ha már itt összekerültek? Ha már itt egymás -mellett, mondhatni: egymással laknak. Akkor az annak a rendje… -Férfi és nő… Ugy kell annak lennie… Bűn volna másképpen.</p> -<p>Madame Bodouin kipirulva helyeselte a férje fejtegetéseit; -Victor szó nélkül csavarta meg a fejét. Bodouin úr kimerülten -ejtette le a kezét, madame Bodouin elkeseredve szorította össze az -ajkát. Hallgattak. Victor is hallgatott. Azután szedelőzködött, -menni készült, félig megfordult és már így, félig elfordulva -mondta:</p> -<p>– Nincs benne a szerződésben.</p> -<p>Megindult. Ekkor Bodouin úr felugrott, hozzápattant, megfogta a -barna pamutkabátot, megráncigálta, visszafordította az egész embert -és kipirulva és izgatottan mondta neki:</p> -<p>– Nincs benne. Hát csináljunk új szerződést.</p> -<p>Victor megállott és komolyan és várakozóan nézett rá.</p> -<p>– Fizetünk minden hónapban… – mondta izgatottan Bodouin úr, – -fizetünk még… mondjuk… <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span></p> -<p>– Öt frankot, – szólt közbe madame Bodouin.</p> -<p>Victor ránézett, azután ránézett Bodouin úrra, azután csendesen -megcsavarta a fejét.</p> -<p>– Öt frankot! – mondta izgatottan Bodouin úr. – Az egy évben -hatvan frank!</p> -<p>A Victor csontos feje csendesen ingott jobbról balra.</p> -<p>– Hát mit akar? – fakadt ki kétségbeesetten Bodouin úr. – Hát -mit akar?</p> -<p>– Hát mennyiért? – kérdezte madame Bodouin.</p> -<p>– Tíz frankért, – válaszolta Victor megfontoltan.</p> -<p>Némi alkudozás keletkezett, Bodouin úr sokalta a tíz frankot, – -százhúsz frank egy évben! – végül azonban megegyeztek.</p> -<p>Victor még egyszer ismételte a megállapodást:</p> -<p>– Minden hónapban kapok külön tíz frankot.</p> -<p>Bodouin úr bólintott, madame Bodouin pedig hozzátette:</p> -<p>– Mindaddig, amíg…</p> -<p>Victor komolyan bólintott. Bodouin úr ekkor kezelt Victorral, -bort töltött neki egy pohárba, kocintottak, ittak, Victor -tisztességtudóan köszönt és széles, nagy parasztlépésekkel -eltávozott. Bodouinék ragyogó arccal néztek össze, nevettek -örömükben és madame Bodouin jókedvűen mondta:</p> -<p>– Siess Marie-hoz, mondd meg neki.</p> -<p>– Megyek már. Jó, hogy közbeszóltál. Én tíz frankon akartam -kezdeni.</p> -<p>– Akkor nem ment volna tizenötön alul. <span class= -"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p> -<p>Bodouin úr jókedvűen csettintett a kezével és elment Marie-t -értesíteni.</p> -<p>Este – tíz órakor – amikor hazajöttem, még világosság volt a -büróban. A vacsorázó-asztalnál ott ült Bodouin úr, madame Bodouin -és a kis Lucienne. Szép egyetértésben, jókedvűen, egy boldog és -megelégedett családnak a nyugalmával. Az asztalon bor volt. Mikor a -kulcsomat levettem a szögről, behívtak. Igyam velük egy pohár -bort.</p> -<p>– Tizenkettőig, – mondta Bodouin úr, – mi nyitjuk ma a -kaput.</p> -<p>– Victort szabadságoltuk, – mondta madame Bodouin, – most feküdt -le.</p> -<p>Kissé megzavart a Lucienne jelenléte. Dadogtam:</p> -<p>– És… és… minden… rendben… van?</p> -<p>Bodouin úr felpattant, kiment az ajtón, elkanyarodott a lépcső -felé és egy perc mulva csillogó szemmel, jókedvűen jött vissza.</p> -<p>– Ott voltam! – mondta lelkesen. – Minden rendben van már.</p> -<p>Madame Bodouin mosolygott, örült, Lucienne is örült, én is -örültem, kocintottunk, ittunk.</p> -<p>– Éljen az új pár! – kiáltotta Bodouin úr.</p> -<p>– Éljen! – kiáltotta madame Bodouin.</p> -<p>– Éljen! – kiáltotta Lucienne.</p> -<p>– Éljen! – kiáltottam én.</p> -<p>A kis lányt azután elküldtük aludni és mi többiek éjfélig -vigadtunk. Éjfélkor jött Victor, elfoglalta a helyét a büróban a -diványon és mindjárt meg is rántotta a zsinórt, hogy kaput nyisson -valakinek. Mi ekkor hazavonultunk. <span class="pagenum"><a name= -"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span></p> -<p>Másnap reggel pontosan hozta Marie a csokoládét. Csillogott a -szeme, jó kedve volt, nemsokára hallottam, hogyan zakatol a -szomszéd szobában. Dolgozott, mint egy gőzgép. Lementem. Bodouin -úrnak is jó kedve volt. Madame Bodouinnek is jó kedve volt. -Lucienne-nek is jó kedve volt. Az egész háznak jó kedve volt.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span></p> -<h2>Kis lányok.</h2> -<p>A vacsorához egy ismeretlen nő jött a két gyerekkel. Olga, a -kuzinom, bemutatott neki. Mademoiselle Roche volt, az új francia -kisasszony. Vacsora után a kisasszony visszavonult a két gyerekkel; -a kuzinom akkor elmondta, hogy a francia kisasszony természetesen -svájci, Lausanne-ból való, félig bonne, félig nevelőnő, franciául -elég jól beszél, huszonkilencéves, és a gyerekek, úgy látszik, meg -fogják szeretni. Roche kisasszony azután hosszabb ideig nem -érdekelt engem. Egyszer csak három hónap mulva, mikor megint ebédre -voltam híva hozzájuk, egy fél perccel a kisasszony bejövetele -előtt, a kuzinom gyorsan odasúgta nekem, hogy figyeljem meg, hogyan -néz Roche kisasszony ebéd alatt Gézára. Géza az ő bátyja volt, -harmincegyéves, hatalmas, szép legény.</p> -<p>Vacsora alatt tehát figyeltem. Óvatosan és diszkréten, de -figyeltem. Roche kisasszony az előételnél egészen nyugodtan -viselkedett. A pecsenyénél forgólódni <span class= -"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> kezdett, a -tálról felemelte a tekintetét, azután gyorsan ismét lesütötte; a -kompótnál féloldalra hajtotta a fejét és odafordult Gézához; a -tésztától a fekete kávéig azután egyebet sem tett, mint hogy epedő, -sóvárgó, vágyódó, sürgető, könyörgő, olvadékony és tüzes -pillantásokat vetett Gézára. Nyilván azt hitte, hogy senki sem -veszi észre ezeket az epedő szerelmi vallomásokat; nyilván azt -hitte, hogy a kis manővere, amellyel egészen a kompótig a közömböst -játszotta, elterelte a többiek figyelmét arról, ami a kompót után -jött. Forgatta tehát a szemeit; a nyakát csavargatta, mint egy bugó -galamb; a száját ábrándosan lefelé húzta, a szemöldökét felemelte, -a felső teste megnyult és megcsavarodott, az egész arca úszott az -olvatag szerelemben. Nevetséges volt és szomoru: egy siralmas, -szerelmes, ábrándos tehén.</p> -<p>Vacsora után kitört a nevetés, amelyet eddig mindenki -visszatartott. Valaki gratulált Gézának a sikeréhez. Géza -bosszankodva hárította el a gratulációt és mérgesen mondta a -testvérének:</p> -<p>– Igazán utálatos már ez az egész dolog. Megkímélhetnél tőle. -Miért nem küldöd el ezt az ostoba nőszemélyt?</p> -<p>– Hallod, kérlek, – válaszolta Olga, – csak nem küldhettek el -valakit azért, mert szerelemre gyulladt. Ha egyébként meg vagyok -vele elégedve.</p> -<p>Géza dühösen riposztozott:</p> -<p>– Ha pedig azt hiszed, hogy ez a vonagló szerelem nagyon -épületes látvány a lányaidnak, hát tévedsz.</p> -<p>Olga legyintett egyet: <span class="pagenum"><a name="Page_21" -id="Page_21">-21-</a></span></p> -<p>– A gyerekek, – mondta nyugodtan, – észre sem veszik az -egészet.</p> -<p>Többet azután nem beszéltünk a dologról.</p> -<p>Két hét mulva egy délután felmentem Olgáékhoz. Senki sem volt -otthon, csak a két gyerek, a két kis lány: Lili és Marianne. Cukrot -hoztam nekik, ujjongtak, beültem a szobájukba és beszélgettünk.</p> -<p>– Hát a kisasszony mit csinál? – kérdeztem a beszélgetés -során.</p> -<p>A Lili okos, merész, mozgékony fejecskéje egyszerre odafordult -Marianne-hoz, a két lány egy másodpercig összenéz, Lili mosolyogni -kezd és hirtelen elfordítja a fejét, Marianne a szája elé kapja a -kezét, a két lány egy darabig el tudja nyomni a nevetést, azután -mindkettőjük száján csengő, hangos, kislánykacagás bugyborékol ki, -Marianne nyitva tartja a száját és úgy kacag, Lili lefekszik a -diványra nevetni.</p> -<p>– Mit nevettek?</p> -<p>Nem akarják megmondani. Cukrot igérek nekik. Haboznak. Lilinek -van egy feltétele:</p> -<p>– Add becsületszavadat, hogy senkinek sem mondod el.</p> -<p>Becsületszavamat adom. Lili odahúzódik hozzám és folytonosan -kacagva és a Marianne kacagásától kísérve elmondja:</p> -<p>– A kisasszony szerelmes Géza bácsiba… A mama albumából ellopta -a képét és ha lefekszik, magával viszi az ágyba… Mi úgy teszünk, -mintha aludnánk… De nem alszunk… Akkor ő sóhajtozik: oh amour, -amour, oh mon amour!… Mi a paplan alá bújunk, úgy nevetünk… Ha Géza -bácsi itt van, <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span> kilopózik az előszobába és szorongatja a -kabátját… Egy zsebkendőt is lopott már tőle… Néha a szívére -szorítja a kezét és kiszalad… Mi utána lopózunk… Hallgatózunk az -ajtó előtt… Ő meg sóhajtozik és nyög bent: Géza, Géza, mon -amour!</p> -<p>A Lili csengő gyerekhangja egy hisztérikus nyögést utánzott. -Elhülve bámultam rájuk. A két lány hempergett a nevetéstől. -Nemsokára azután elbúcsúztam tőlük. Lelkemre kötötték a cukrot és a -titoktartást. Megigértem mind a kettőt. Kissé meg voltam zavarodva. -Ezek a kis lányok! Lili tizenegyéves, Marianne tíz lesz.</p> -<p>Két hét mulva azt mondtam Olgának:</p> -<p>– Nincs-e mégis Gézának igaza? Roche kisasszony talán mégsem a -gyerekeknek való társaság.</p> -<p>Olga nyugodtan és felsőbbségesen válaszolt:</p> -<p>– Gézának most már nincs oka panaszra. A kisasszony nem imádja -többé. De ha még mindig üldözné is a szerelmével, az én két -lányomnak az se ártana. Ezek olyan ártatlan, naiv és tiszta -teremtések még, hogy az ilyesmit meg sem látják. Nincs szemük, -nincsenek fogalmaik az ilyen dolgok számára.</p> -<p>Válaszolni akartam, de Olga felemelte a kezét és kissé -sértődötten mondta:</p> -<p>– Ezek olyan lányok lesznek és olyan asszonyok lesznek, mint -én.</p> -<p>Nem akartam bosszantani és nem szóltam többet. Később vendégek -is jöttek és azokkal beszélgettünk. Beszélgetés közben egyszerre -csak ránéztem Olgára. Amint felemelte a szemöldökét és a két ajka -mosolyogva nyilt szét, nagyon hasonlított a lányára, Lilire. -<span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span> És nagyon hasonlított a maga gyerekkori -képére. Ilyen volt húsz évvel ezelőtt, amikor egész nap velem -játszott. Egy csomó emlékezés rebbent fel a fejemben, egy csomó -nyüzsgő emlékezés: játékok, bujkálások, suttogások, egy okos, -merész, mozgékony fejecske, a tízéves Olga. Ez az asszony – mondtam -ebben a percben magamban – a világ legtisztább asszonya. De -elfelejtette, milyen volt lánykorában, kislánykorában. Ezt minden -asszony elfelejti.</p> -<p>Nem volt okom rá, hogy a dologról beszéljek. Nem is beszéltünk -róla. A Roche kisasszony szerelmi ügyei három hónapig nem -foglalkoztatták azután a családot. Három hónap mulva azonban egy -napon izgatott beszélgetésben találtam Olgát a férjével.</p> -<p>– Mi a baj? – kérdeztem.</p> -<p>– A kisasszony…</p> -<p>– Mi baj van a kisasszonnyal?</p> -<p>– Ez a szerencsétlen teremtés megbarátkozott egy fiatalemberrel -itt a házban. Azt hiszem, valami szabó. Gézát hiába ostromolta, hát -meghallgatta ennek az ostromát. Felszökdösött hozzá a harmadik -emeletre. Most gyereke lesz. Már nem tagadhatta le. Már negyedik -hónapja… El akartam küldeni. Térdre borult előttem. Hogy ne dobjam -ki. Ő így nem talál helyet. Pénze sincs, mind odaadta a -szabólegénynek. Ha kidobom, egyenesen a Dunának megy. Hadd maradjon -itt még két-három hónapig, amíg valami pénzt gyüjt.</p> -<p>Ekkor jött Géza. Neki is elmondták a dolgot.</p> -<p>– Szegény állat! – mondta Géza. – Hát engedjétek <span class= -"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> meg neki, -hadd maradjon itt még három hónapig.</p> -<p>– De a gyerekek! – mondta Olga.</p> -<p>– A gyerekek!… Hisz azok észre sem vesznek az egészből semmit. -Azok nem is látják ezt.</p> -<p>– Ez igaz, – mondta Olga.</p> -<p>Megint szerettem volna szólni valamit, ekkorra azonban olyan -általános lett a szánakozás és magam is olyan szomorúnak éreztem a -kisasszony sorsát, hogy hallgattam.</p> -<p>A kisasszony megmaradt. Két hónap mulva elmentek nyaralni. Egy -hónap mulva én is lementem hozzájuk pár hétre a Balaton mellé. -Ekkor viszontláttam a kisasszonyt. Petyhüdt, szőke feje még -elmállottabb, elnyűttebb, szivacsosabb volt, mint azelőtt. A járása -is ingadozóvá lett. Szegény kisasszony nehezen viselte az -anyaságot.</p> -<p>A többiek mind jól érezték magukat, a nagy, szép nyaralóban -kényelmes és vidám élet volt, a két lány futkározott és hancurozott -a kertben és harsogó örömmel fürdött a Balatonban. A kisasszony nem -ment velük. Leült egy székbe a verandán vagy a parton és onnan -nézte őket.</p> -<p>Egy napon a verandán ültem és olvastam. A veranda előtt egy -karosszékben ült a kisasszony és nézte a két lányt, akik gyümölcsöt -szedtek a kertben. Lent egyszerre megindult Lili. Elkezdett fölfelé -szaladni. A karcsu lábai acélosan röpítették fölfelé, egyre -gyorsabban száguldott; a kisasszony aggodalmasan kiáltotta neki: -„plus lentement, plus lentement!“, Lili azonban röpült egyenesen a -kisasszonyhoz, mikor odaért <span class="pagenum"><a name="Page_25" -id="Page_25">-25-</a></span> hozzá, akkor kitárta a karjait és -felugrott az ölébe. Az erős, fiatal test suhanva és csattanva -zökkent le a kisasszony ölébe, a kisasszony szegény teste roppant -egyet, a kisasszony felnyögött, összegörnyedt és könnyek jöttek a -szemébe. Letolta a kis lányt az öléből és behunyt szemekkel, -fájdalomtól eltorzult arccal és félig ájultan hajtotta hátra a -fejét.</p> -<p>Lili csillogó szemmel nézett rá, egy körtét húzott ki a köténye -zsebéből és letette az ölébe.</p> -<p>– Ezt hoztam, – mondta.</p> -<p>A kisasszony nem tudott válaszolni. Lili letette a körtét az -ölébe, megrázta a fejét, megfordult és elporzott. Egy félperc mulva -lent volt Marianne-nál, átkarolta és elvitte magával a kert végébe. -A kisasszony lasankint magához tért, sóhajtott egyet és szomorúan -nézett le a kertbe.</p> -<p>Másnap a két kis lány a verandán pepecselt valami -festékdobozzal. A kisasszony nézte őket. Lili odament hozzá, hogy -megmutasson neki egy szépen festett virágot. A kisasszony a kezébe -vette a füzetet. Lili ekkor hirtelen az ölébe ült és hátravetette -magát. A kisasszony az ajkába harapott és letolta a kis lányt.</p> -<p>– Nem szabad olyan vadnak lenni, Lili, – mondta. – Ne vesd úgy -magad mindig.</p> -<p>– Miért? – kérdezte a kis lány tágranyilt, ártatlan -szemekkel.</p> -<p>– Mert megüthetsz valakit.</p> -<p>– Mama nem bánja, ha az ölébe ülök.</p> -<p>A kisasszony visszaküldte Lilit festeni.</p> -<p>Másnap megjött Géza. Hozott egy érdekes hírt. Olga a hírt a két -kis lánnyal is közölte. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span></p> -<p>– Gyerekek, – mondta, – Ila néninek kis lányt hozott a -gólya.</p> -<p>A két kis pofácska kiragyogott.</p> -<p>– Igazán? – mondta Marianne. – Milyen hercig lesz!… És Ila néni -fekszik?</p> -<p>– És hol csípte meg Ila nénit a gólya? – kérdezte Lili -kiváncsian.</p> -<p>Az anyjuk elnézően mosolygott.</p> -<p>– A vállán, – mondta, – azért kell feküdnie…</p> -<p>Azután elment. A két lány is lefelé indult a kertbe. Háttal -voltak felém, de erősen figyeltem őket, láttam, amint Marianne -meglöki a könyökével Lilit és láttam az út egy fordulójánál, amint -a Lili naiv pofácskája elmosolyodva fordul Marianne felé.</p> -<p>Másnap azt mondtam az anyjuknak, hogy a kisasszonyt jó volna -talán mégis elküldeni. Adjon neki inkább valami pénzt.</p> -<p>– Ugyan hagyd szegényt, – mondta Olga. – Olyan kényelmet nem -vásárolhat szegény magának, mint amilyenben itt van része.</p> -<p>Mikor mondtam, hogy a kis lányok miatt kellene talán elküldeni, -akkor nagy elcsodálkozás jött:</p> -<p>– A kis lányok miatt? Hová gondolsz? Hiszen azoknak fogalmuk -sincs az ilyesmiről. Hallottad, mit kérdezett Lili Iláról? Hogy hol -csípte meg a gólya!… Ő még azt hiszi, azért kell feküdni.</p> -<p>Próbáltam meggyőzni, de nem lehetett. Szinte sértődötten -tiltakozott a hallatlan feltevéseim ellen. Talán romlottaknak -tartom a lányait?… Nem, de emlékezzék a saját gyermekkorára. Semmi -ilyenre nem emlékszik. <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span></p> -<p>Ingerült volt. Az asszonyok mindig ingerültek, ha valaki meg -akarja nekik mutatni, hogy milyenek. Abbahagytam a dolgot.</p> -<p>A kisasszony tovább is ült a karosszékben és nézte a két -gyereket. Lili fel-felszáguldott, mint egy forgószél és az ölébe -hajította magát; csupa szeretetből és fiatalos szeleskedésből úgy -odavetette magát rá, hogy csakúgy nyekkent. A szegény kisasszony -állandó védelmi állásban volt, állandó harcot folytatott a Lili -gyöngédségei ellen; Lili azonban mindig talált egy ravasz módot -arra, hogy a nyakába repüljön.</p> -<p>Igy telt el két hét. Két hét mulva egy napon a kisasszony, aki -éjszakánkint nem tudott aludni, elszunnyadt a karosszékben. -Csendesen és fáradtan aludt. A kertből egyszerre suhogva közeledett -Lili. Végigrepült az egész hosszu kavicsos uton, lábujjhegyen -felszáguldott a lépcsőn, ott volt a kisasszony előtt. A kisasszony -ebben a percben felébredt. Meglátta a veszedelmet, rémülten -sikoltott egyet, védekező mozdulattal előre nyujtotta a karjait, de -ekkor már késő volt. A kis lány egy hosszú ugrással, suhanva -pattant fel az ölébe, lezökkent, megült, azután odasímult -hozzá:</p> -<p>– Feljöttem egy percre hozzád, – mondta kedveskedve.</p> -<p>A kisasszony azonban nem tudott válaszolni. A szeme felfordult, -a feje hátrahanyatlott, egy fájdalmasat nyögött, azután csendes, -elnyujtott, kínos jajgatásba fogott.</p> -<p>Felugrottam. Ekkor már Lili is a földön volt és rémülten bámult -a kisasszonyra. Odarohantam. A kisasszony <span class= -"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> félig -ájultan feküdt a karosszékben, a teste vonaglott; ez a vonaglás – -gondoltam – félreismerhetetlen.</p> -<p>A kertben láttam Gézát. Lekiáltottam neki. A kisasszonyt -karosszékestől felvittük a szobájába. Én behívtam hozzá Olgát, Géza -elszaladt orvosért. Olga ágyba fektette a kisasszonyt; ekkor -kimentem; az ajtóban már találkoztam is az orvossal, akit Géza az -utcán talált és felkisért.</p> -<p>– Hogy történt ez? – kérdezte Géza.</p> -<p>Elmondtam neki.</p> -<p>– De csak nem hiszed, – mondta ő, – hogy Lili szándékosan -csinálta?</p> -<p>Fel voltam ingerülve, bosszantott az egész fájó és siralmas -eset, ránéztem, nem válaszoltam semmit.</p> -<p>– Gyere csak, – mondtam azután neki.</p> -<p>Lementünk a ház elé. Ott volt Lili. Feléje mentünk. Rémült -arccal várt ránk. Megfogtam a kezét.</p> -<p>– Lili, – mondtam, – gyere be a Géza bácsi szobájába.</p> -<p>A rémült kis arca egészen elfehéredett. A keze reszketett a -kezemben. Beértünk a szobába.</p> -<p>– Lili, – mondtam fenyegető hangon, – tudod, mit csináltál?</p> -<p>– Nem, – válaszolta remegő szájjal.</p> -<p>– A kisasszony talán meg is hal! – kiáltottam rá.</p> -<p>Sírni kezdett. Ráordítottam:</p> -<p>– Akkor te ölted meg!</p> -<p>– Nem! Nem! – tiltakozott zokogva.</p> -<p>Megfogtam a kezét, a szemébe néztem és szándékos <span class= -"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> -kegyetlenséggel, hogy a kínzással vallomást csikarjak ki belőle, -belekiáltottam az arcába:</p> -<p>– Te ölted meg! Meg akartad ölni! Különben miért ugráltál volna -az ölébe?</p> -<p>A kis lány fölemelte a fejét, a sugárzó pofácskáját könnyek -szántották végig, az édes, ragyogó szeme ijedten bámult rám, azután -gyorsan, meggondolatlanul, panaszkodva és védekezve sírta el:</p> -<p>– Én nem akartam megölni… Én csak azt akartam tudni, fáj-e neki… -mert Marianne nem hitte… én tudni akartam, hogy fáj-e neki?… mert -Marianne nem hitte, hogy kis babája lesz…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span></p> -<h2>Hanna grófnő.</h2> -<p>Szeretem a pincéreket. A földi jólétünk egy nagy része tőlük -függ és ők olyan jók, kedvesek, tapintatosak tudnak hozzánk, -elkényeztetett kávéházi és vendéglői állatokhoz lenni. És én még -nem láttam pincért, aki rossz ember lett volna. Ők mindent -megértenek és mindent megbocsátanak. Az emberismeret elnézőkké -teszi őket a mások gyöngéi iránt. És istenem, mennyi emberismeretre -tesznek szert néhány esztendő alatt. Szeretem a pincéreket.</p> -<p>Igy történt, hogy egy nyári éjszakán, mikor a szigeti kávéház -terraszán egyedül szivarozgattam, Jani, az elegáns, nagy, szőke -Jani – látván, hogy semmi egyebet nem csinálok, csak éppen -szivarozom – odatámaszkodott az asztalom mellett a falhoz és -elbeszélte nekem a következő históriát.</p> -<p class="center">*</p> -<p>– Ez hat évvel ezelőtt volt, doktor úr. Akkor szobapincér voltam -a Centrál-hotelben, vakmerő fickó <span class="pagenum"><a name= -"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> voltam, nem féltem az -ördögtől sem és bolondultam az asszonyokért.</p> -<p>Szeptember elején egy szép asszony jött meg hozzánk a kolozsvári -vonattal. Két szobát nyittatott az első emeleten, egy hálószobát -meg egy szalont. Szép asszony volt, barnabőrü, feketehaju, tüzes; -nagyon tetszett nekem. Az igazgató kisérte fel az első emeletre és -méltóságos asszonynak szólította. A vendégkönyvben megnéztem: -grófné volt Biharmegyéből. Jól szolgáltam ki, sokat forgolódtam -körülötte. Tetszett nekem, de ebből neki nem volt szabad semmit se -észrevennie.</p> -<p>Másfélórával azután, hogy megérkezett, csengetett. Bementem -hozzá. Pongyola volt rajta, ki volt vágva a nyaka, nagyon jól állt -neki. Mikor beléptem, az íróasztalnál ült és meg se fordult. Csak -hátraszólt:</p> -<p>– Egy hordárt.</p> -<p>Felhívtam egy hordárt a szálloda elől, akit ő elküldött -valahová. Akkor azután semmi se történt. Ott volt nálunk a hotelben -négy napig, azután elutazott. Jó borravalót kaptam tőle. De elment, -és bizony hiába tetszett ő nekem.</p> -<p>Októberben a kolozsvári vonattal egyszer csak megint megérkezik. -Megint kinyittatja a két szobáját, megint hordárt akar, a hordárt -megint elküldi. De másnap reggel csenget nekem; tudom minek: a -reggelijét akarja; viszem a reggelijét, kopogok: szabad; bemegyek, -hát még nincs felöltözködve. Alsószoknya van rajta és ing… Megállok -az ajtóban, erre nyugodtan azt mondja, hogy tegyem csak az asztalra -a tálcát. Ugy vett, mintha én nem is volnék férfi. De <span class= -"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> bennem -akkor már amúgy is főtt-forrott minden, láttam a karját, a nyakát, -a mellét… Meg még semmibe is vesz? No hát majd meglássuk!</p> -<p>Mikor kimegyek, ráütök arra a buta fejemre és azt mondom: ha ez -idejár Budapestre, annak biztosan megvan a maga oka; és hová -küldözgeti ez azt a hordárt? Előveszem a hordárt. Ő azt mondja, egy -táviratot vitt a postára… Táviratot? Hová? – Hogy ő nem emlékszik -rá. – Törje csak a fejét. – Hát azt mondja: Nyiregyházára szólt. – -De kinek? – Azt már nem tudja.</p> -<p>Hát Nyiregyházára. Mit táviratoz ez Nyiregyházára? Nekiesek a -vendéglisztánknak. Van Nyiregyházáról egy malomigazgató. Öreg. -Ennek semmi köze se lehet hozzá. Egyszerre csak, mikor a portással -beszélgetek, jön egy magas, elegáns fiatalember. Szobát kér.</p> -<p>– Jó napot, főhadnagy úr, – mondja neki a portás.</p> -<p>Felmegy. Mért főhadnagy ez, kérdezem a portástól. – Mert -főhadnagy, mondja ő, csak itt civilbe öltözik. Huszárfőhadnagy -Nyiregyházán.</p> -<p>Huszárfőhadnagy Nyiregyházán? Ugy? Megkeresem a mult hónapi -vendéglistát. Ott van a főhadnagy. Negyedikén érkezett a grófné, -ötödikén a főhadnagy. Hát így vagyunk? Persze ebben a nagy -hotelben, az ötszáz vendég között könnyü elbujni. De én előlem nem -könnyü.</p> -<p>Hanem hát nem sokat értem a nagy fölfedezésemmel. Lesbe állottam -a folyosón, láttam, hogy tizenkét óra tájban a főhadnagy óvatosan -lejön az első <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> emeletre és besurran a grófnőhöz, ezt -leshettem három éjszaka, de mit értem vele? Negyednapra elutazott a -grófné, és ötödnapra elutazott a főhadnagy.</p> -<p>November végén újra jött a grófné. Másnap megérkezett a -főhadnagy. Éjszakánkint megint lesbe álltam. Égett a fejem és -csurgott a nyálam, és ők negyednapra megint elutaztak. Ugyanez -történt decemberben, januárban, februárban, márciusban… Én már -félig őrült voltam. A grófné szerette a kiszolgálásomat, mikor -megjött, rám mosolygott, jókedvü volt, beszélgetett velem, -megkérdezte, hogy vagyok, ha valamire szüksége volt, becsengetett -olyankor is, mikor ágyban feküdt, én meg majd megőrültem miatta. -Mikor ott lakott nálunk és én tudtam, hogy éjszakánkint nála van a -főhadnagy, akkor az öklömet harapdáltam, a fejemet ütöttem, bőgve -sírtam, ha magam voltam.</p> -<p>Azóta sok mindent láttam és sok mindent tanultam. Megismertem az -asszonyokat; tudom, hogy mit éreznek, mikor egyedül maradnak egy -hotelszobában. Voltam azóta szobapincér egy női fürdőn is, ahol -csupa asszony lakott a hotelben: többet tanultam ott két hónap -alatt, mint azelőtt tíz esztendő alatt. Most hamarább is tudnék egy -asszonnyal elbánni, mint akkor, amikor egy éhes, fiatal agár -voltam. De azóta se láttam olyan szép, olyan irtózatosan kívánatos -asszonyt, mint a grófné.</p> -<p>Hanna grófnőnek hítták. Sok látogatója volt, sokat járt -bevásárolni és éjszakánkint a főhadnagy járt hozzá. Én csak -kínlódtam, kínlódtam… Kigondoltam magamban, milyen lehet az élete. -Hallottam, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span> öreg ember a férje. Nyolc évvel ezelőtt -ment hozzá; most huszonkilencéves. Öreg ember meg tüzes, fiatal -asszony: sokat kínlódhatott mellette a grófné. Végre -megismerkedhetett a főhadnaggyal, a férje talán nem is tud erről az -ismeretségről, ők gyorsan megértették egymást és itt találkoznak -azóta minden hónapban. A grófné azt hazudja a köszvényes, öreg -férjének, hogy bevásárolni, ruhát rendelni, szinházat nézni jön -fel. Az öreg ezt megengedi, mert három-négy naptól nem félti az -asszonyt. Nem is gondolja, hogy a grófné már régen tisztába jött a -szeretőjével. Itt a Centrál-hotelben, az ötszáz vendég között senki -sem veszi őket észre. A grófné otthon alig várja, hogy megint -elszabaduljon; liheg, mikor a gyorsvonat felszalad vele; küldi a -táviratot; és három nap mulva lecsillapodva, megnyugodva megy -megint haza. Igy kényelmes és biztos ez a dolog. Nincs semmi -veszedelmes levelezés, nincs semmi veszedelmes találkozás.</p> -<p>Ezt kigondoltam, de mit értem vele? Kínlódtam és elepekedtem. -Rabolni tudtam volna érte, gyilkolni tudtam volna érte, de hát mit -használt ez?</p> -<p>Május huszadikán – jól emlékszem a napjára – megjött a grófné. -Március óta nem volt nálunk. Egész áprilisban és május első felében -otthon éhezett. Az öreg ura talán gyanut fogott és megsokalta a -pesti utazást. Mikor megjött, csupa láz volt. Ugy éreztem, hogy a -sötétkék utazóruháján át látom tüzelni a testét. Ideges volt, -gyorsan mozgott, a szobában ledobálta a kalapját és a kabátját.</p> -<p>– Hordárt! – kiáltotta nekem. – Gyorsan egy hordárt. -<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= -"Page_35">-35-</a></span></p> -<p>Egy percre megálltam és rábámultam.</p> -<p>– Siess Jani fiam, – mondta. – Most jó sokáig nem jövök -hozzátok. Nyaralni megyek, nem jövök Budapestre.</p> -<p>Kimentem és majd elbődültem fájdalmamban. Most egész nyáron nem -látom… És ahogy a lépcsőn lementem és ahogy majdnem bőgtem -bánatomban, egyszerre világosság gyult a fejemben. Egyszerre -tisztában voltam vele, hogy mit kell csinálnom.</p> -<p>Lementem az utcára; ott állott a hotel előtt a mi rendes -hordárunk. Kikerültem, nem őt hívtam fel. Átszaladtam az ötödik -utcába, onnan hívtam egy vadidegen hordárt. Felvittem a grófnéhoz. -Az már toporzékolt a türelmetlenségtől. Átadta a hordárnak a -táviratot:</p> -<p>– Siessen vele, – mondta, – a legközelebbi postahivatalba.</p> -<p>A hordár elkocogott. Én utána, mindenütt a nyomában, egészen a -postahivatalig. Mikor be akar menni, odaugrok hozzá és -megfogom.</p> -<p>– Jó, hogy utolérem, – mondom neki. – A táviratot már nem kell -feladni.</p> -<p>– Nem? – kérdezi ő.</p> -<p>– Nem hát, már megjött az, akinek szólt. Adja csak ide.</p> -<p>A kezébe nyomtam egy forintot, átadta a táviratot és én -galoppoztam vissza a hotelbe.</p> -<p>Elolvastam a táviratot. A főhadnagynak szólt Nyiregyházára. Egy -szó volt az egész, akkor nem értettem, de azóta tanultam franciául; -ez volt: <i>arrivée</i>. Ezt akkor lefordíttattam magamnak. Hogy -megérkezett. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span> Jól van, mondtam, most az egyszer a -főhadnagy úr erről nem fog értesülni. Fogtam a táviratot, apró -darabokra széttéptem és beleeresztettem a szélbe a Duna felé.</p> -<p>Figyeltem a grófnét. Ideges volt, fel-alá járt a szobájában, nem -birta ki sokáig; elment sétálni; hazarohant. Este egy fejfájásport -hozatott velem, mert nem tudott aludni. Jól van, mondtam, jól van, -így van ez nagyon jól.</p> -<p>Másnap reggel már hét órakor talpon volt. Hozatta a reggelijét -és rám kiáltott mérgében, mert nem arra az asztalra tettem, -amelyikre ő gondolta. Jól van, mondtam, türelmetlen vagy, így van -ez jól.</p> -<p>Kilenc órakor lement a portáshoz. Nézte a vendég-lisztát. A -főhadnagyot keresi: gondoltam. Feljött a szobájába. -Becsengetett.</p> -<p>– Jani, – mondta nekem, – nézd meg, kik érkeztek meg a -kilencórás gyorsvonattal.</p> -<p>Lementem, feljöttem, jelentettem:</p> -<p>– Egy szolgabíró Debrecenből és egy földbirtokos -Nyir-Adonyból.</p> -<p>Nagyot sóhajtott és kikergetett. Délután öt órakor újra megnézte -a vendég-lisztát. Azután az esti tízórás vonatot várta. Tombolt -türelmetlenségében. Ujra leküldött: nézzem meg, kik jöttek. -Jelentettem; a főhadnagy persze nem volt közöttük. Sírva fakadt. -Kikergetett. Öt perc mulva csengetett.</p> -<p>– Küldd el ezt a táviratot azonnal! – kiáltott rám.</p> -<p>Átadta a táviratot. Most már annyira volt, hogy nem is -vigyázott. <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span></p> -<p>– Igenis, méltóságos asszony, – mondtam.</p> -<p>Kimentem a távirattal. Elolvastam. A főhadnagynak szólt. Ez volt -benne: <i>je vous attends</i>. Lefordíttattam a Kairó-kávéház -főpincérével, aki tud franciául. Hogy várja: azt jelenti. No jó, -mondtam, csak várja. Most ugyan hiába fogja várni. Megint -széttéptem a táviratot apró darabokra és elküldtem a Dunába.</p> -<p>Éjszaka kétszer becsengetett a grófné. Egyszer fejfájás-port -kért, másodszor teát hozatott. Mikor bementem hozzá, láttam, hogy -hideg borogatás van a homlokán… Nem tud aludni… Láza van… Igy van -ez jól.</p> -<p>Reggel lehajszolt a vendég-listát megnézni. Nem kelt fel; beteg, -azt mondta. Délután újra kergetett: nézzem meg, kik jöttek. -Hánykolódott az ágyában és sírt. Este új távirat ment:</p> -<p><i>Jes suis désesperée. Qu’avez’vous?</i></p> -<p>A Kairóban lefordították. Hogy kétségbe van esve. És mi baja van -a főhadnagynak. – A távirat a Dunába ment.</p> -<p>Éjjel nem aludt. Reggelre fehér volt az arca, kék karikák a -szeme körül, a szeme bágyadt és lázas. Most már nem -toporzékolt.</p> -<p>– Jani fiam, – mondta halkan, – nézd meg, kik jöttek meg a -kilencórással.</p> -<p>Megnéztem. Jelentettem. A diványon feküdt és kétségbeesetten -fordult be a fal felé. Egy szót se szólt hozzám. Én ott álltam, -néztem egy ideig a nyakát. Azután kimentem.</p> -<p>Negyedóra mulva becsengetett. Megint távirat:</p> -<p>– <i>Demain je pars</i>. <span class="pagenum"><a name="Page_38" -id="Page_38">-38-</a></span></p> -<p>A Kairóban lefordították: hogy holnap elutazik. No, mondtam erre -magamban, akkor itt az én időm.</p> -<p>A grófné déltájban felöltözködött, elment bevásárolni, enélkül -nyilván nem volt szabad hazamennie. Fáradtan és bágyadtan járt, -szomorúan jött haza. Délután megnézette, kik jöttek az ötórás -vonattal. Azután: kik a tizessel. Egész délután ült egy -karosszékben és szomorúan nézett maga elé. Mikor jelentettem a -tízórás eredményt, akkor ott maradt ülve a karosszékben.</p> -<p>Kimentem. Teát hoztam, magam készítettem, sok rumot tettem -beléje.</p> -<p>– A méltóságos grófné kicsit bágyadtnak látszik, – mondtam, – a -tea jót fog tenni.</p> -<p>– Köszönöm, Jani fiam, – mondta szomorúan.</p> -<p>Lassan megitta a teát. Én ott álltam előtte.</p> -<p>– A méltóságos grófnénak, – mondtam, – legjobb volna lefeküdnie. -Nagyon fáradtnak látszik.</p> -<p>– Igen, Jani fiam.</p> -<p>Odamentem az ágyához, meggyujtottam a villamos lámpát, felhúztam -a paplant.</p> -<p>– Lemegyek, – mondtam, – megnézem, nem jött-e távirat a -méltóságos grófnénak.</p> -<p>– Menj le, Jani fiam.</p> -<p>Kimentem. Kint maradtam vagy tíz percig. Mire benéztem, már -ágyban volt.</p> -<p>– Van valami?</p> -<p>– Nincs semmi.</p> -<p>Elhúzta a száját, úgy látszott, hogy mindjárt sírva fakad. Én -ott álltam előtte. Nem szólt semmit. Csak álltam. <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span></p> -<p>– Nem parancsol semmit a méltóságos asszony? – kérdeztem.</p> -<p>– Semmit. Elmehetsz.</p> -<p>Ekkor meg majdnem én fakadtam sírva. Ha most elmegyek: akkor nem -lesz semmi.</p> -<p>– A méltóságos grófné, – mondtam, – nem tud aludni…</p> -<p>– Bizony nem.</p> -<p>– A méltóságos grófné, – mondtam, – unatkozik. Jó volna talán -valami olvasmány.</p> -<p>Vonogatta a vállát.</p> -<p>– Talán az esti lapok? – kérdeztem.</p> -<p>– Az nem! – mondta idegesen. – Inkább hozzál valami könyvet.</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>Kimentem. Vágtattam a szobám felé. Üvölteni tudtam volna -örömömben. Most már biztos voltam a dolgomban. Volt nekem két -könyvem: a Casanova élete meg a Faublas lovag kalandjai. Azóta -megtanultam, hogy van ennél hathatósabb könyv is. Hogy vannak -képek… haj milyen képek. Akkor csak ezt ismertem. De ez a kettő is -biztosan hatott. Ha egy nő vonakodott, csak azt adtam oda neki. És -az enyém volt. Ez biztosan hatott. Hatott a háziasszonyomra, aki -egy vasutas felesége volt; hatott egy kis lányra, aki elárusító -volt a Belvárosban; hatott egy énekesnőre, aki a Francia Mulatóban -énekelt.</p> -<p>Rohantam vissza a grófnéhoz.</p> -<p>– Ezt a két könyvet találtam, méltóságos asszony. <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p> -<p>Intett, hogy tegyem oda az éjjeli szekrényére. Azután intett, -hogy mehetek.</p> -<p>Kimentem. Az ajtaja előtt hallgatóztam. Hallottam, hogy -forgolódik. Azután hallottam, hogy az éjjeli szekrényén csörögnek -az ékszerei: most nyúl a könyvekért.</p> -<p>Eltelt egy negyedóra, egy félóra. Hallottam, hogy néha sóhajt. -Nem birtam tovább. Bementem hozzá.</p> -<p>– A méltóságos grófné csengetett?</p> -<p>Nem válaszolt. A könyvet a kezében tartotta, félig lerugta a -paplant magáról. Rámnézett. Olyan volt a szeme, mint a részeg -emberé. Nem szólt.</p> -<p>– A méltóságos grófné csengetett?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>A szeme olyan volt, mint a részeg emberé. Az arca piros volt. A -haja szétesett. Közelebb léptem. Dadogtam:</p> -<p>– A… méltóságos… grófné… nem… parancsol valamit?</p> -<p>Nem szólt. Csak nézett rám. Közelebb mentem. Megfogtam a karját. -Engedte.</p> -<p>És soha én olyan őrült és olyan boldog nem voltam, doktor úr és -soha én olyan eszeveszett és olyan boldog nem leszek, mint azon az -éjszakán.</p> -<p class="center">*</p> -<p>… Én már a harmadik szivart szíttam, mialatt Jani beszélt. Szép -meleg nyári éjszaka volt. Jani nézett bele a levegőbe, a Duna felé. -Nézte az emlékezéseit.</p> -<p>Magunk voltunk a terraszon. De messziről hangok hallatszottak. -Sürgettem a befejezést.</p> -<p>– És? És azután, Jani? <span class="pagenum"><a name="Page_41" -id="Page_41">-41-</a></span></p> -<p>Jani sietve elmondta a végét:</p> -<p>– Másnap elutazott. Soha hozzánk vissza nem jött. Olvastam az -ujságban, hogy tavaly meghalt a férje. Négy hete férjhez ment a -főhadnagyhoz. Itt laknak a szigeten. Mindennap én szolgálom ki. Ugy -tesz, mintha nem ismerne meg.</p> -<p>A terrasz kezdett népesedni, azután egészen megtelt. Két asztal -volt csak üresen, közel hozzám. A terrasz lépcsőjén egy magas -huszárkapitány jelent meg. Körülnézett, rámutatott az egyik -asztalra és visszaszólt:</p> -<p>– Ide jőjjön, Hanna. Itt van asztal.</p> -<p>Egy szikrázóan szép, barna asszony jött fel a terraszra. Leültek -a szomszéd asztalhoz. A kapitány valami jeges, szeszes italt -hozatott. Az asszony ránézett a korrekt alázatossággal meggörbült -Janira és nyugodtan mondta az arcába és a pillája se rezdült -meg:</p> -<p>– Nekem grenadinet hozzon.</p> -<p>Jani elsietett a grenadinért.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span></p> -<h2>A Tassy anyja.</h2> -<p>A fiatal Tassy évközben lépett be az iskolába. Előbb Miskolcon -járt a hatodikba, januárban feljött Budapestre és itt folytatta az -osztályt. Halvány, barna fiu volt, nagy, szomoru, szürke szemekkel -és kék erekkel a homlokán, keveset beszélt, senkivel sem -barátkozott, ült a helyén, nézett maga elé és hallgatott. A hatodik -osztály gyanakodva és gyorsan feltámadó antipátiával fogadta a -vendéget, de Tassy annyira hallgatott, annyira nem volt senkinek -útjában, annyira nem foglalkoztatott senkit semmiféle módon, hogy -az első kedvetlenség hamarosan elmult és teljes közömbösséggé vált. -Egyszerűen senki sem törődött vele.</p> -<p>A szomszédja Pál Miklós volt, egy feketehaju, csillogó szemü, -erős, magas, délceg fiu. Pál se törődött vele. Egy napon azonban -nagy nyomozás volt az osztályban. A hittantanárt gyűlölte az egész -osztály és az órája alatt valaki elsütött egy hangosat dördülő -petárdát. A hittantanár megrémült, kiszaladt az osztályból; -<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span> másnap az igazgatóval együtt jött be és -nagy nyomozás indult meg a merénylő után. Mindenki tudta, ki volt a -bűnös, de bizonyos volt, hogy senki sem fogja elárulni. Az igazgató -már benn volt, mikor egyik fiu ránézett Tassyra és ijedten súgta a -szomszédjának:</p> -<p>– Te, ettől kitelik, hogy árulkodik.</p> -<p>Ezt a feltevést gyorsan tovább súgták Pál Miklósig és Pál Miklós -egy villámgyors szembeszéd után, amelyet a barátaival folytatott, -odahajolt Tassyhoz és nagyon halkan, a fogai között, anélkül, hogy -a szája mozdult volna, a fülébe súgta:</p> -<p>– Ha árulkodol, agyonverlek.</p> -<p>Tassy ránézett, válaszolni akart, de jött az igazgató és erre -elhallgatott. A nyomozás teljesen eredménytelen maradt. Az osztály -gyönyörü összetanultsággal hazudott, az igazgató dühösen kirohant -és azt igérte, hogy az egy bűnösért most már mindenki bűnhődni fog; -az osztály összemosolygott és mikor az igazgató már messze -lehetett, nagy örömzsivaj tört ki. Az örömzsivajban Tassy odament -Pál elé.</p> -<p>– Én akkor sem árulkodtam volna, ha nem fenyegetsz, – mondta -neki halkan. – De figyelmeztetlek rá, hogy egy cseppet se félek -tőled.</p> -<p>Pál meglepetve nézett rá; először zavarban volt és nem tudott -mit mondani, azután megvonogatta a vállát.</p> -<p>– Azt jól tetted, – mondta, – hogy nem szóltál, de azt rosszul -teszed, ha nem félsz tőlem. Én el tudlak verni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p> -<p>– Igaz, – kiáltotta valaki, – Pál a legerősebb az -osztályban.</p> -<p>– Én nem félek, – mondta Tassy.</p> -<p>Odaállott Pál elé, Pál lenézően, félig játékból, kicsinylő és -leereszkedő arccal megfogta a karjait, farkasszemet néztek, azután -szótlanul elkezdtek birkózni. A katedra előtt birkóztak, a fiúk a -padokra álltak és a katedrára gyültek, hogy lássák őket. Pál azt -hitte, csak át kell karolnia a vékony Tassyt és a földhöz vágja, -hogy csak úgy ropog. Tassy azonban elkeseredetten, makacsul, -dühösen védekezett, hajlékony volt, szívós és ügyes és eltelt öt -perc, a dobogásuk nagy porfelhőt vert már fel és Tassy még mindig -nem volt a földön. Pál ekkor összeszedte minden erejét; magasra -emelte Tassyt, letette egy padra; azután újra fölemelte és most már -bizonyos volt benne, hogy le tudja csapni a földre. Ekkor azonban -ránézett a Tassy sápadt arcára. A Tassy arca olyan rémült, -fájdalmas és keserü arc volt, hogy megrettent tőle. Maga sem tudta, -miért, nem csapta a fiút a földhöz, hanem letette, a lábára -állította; még fogta a karjait egy kicsit, azután egészen -eleresztette.</p> -<p>– No, – mondta lihegve, – minek verekedjünk? Én nem haragszom -rád.</p> -<p>A fiúk csalódottan oszlottak szét, Tassy hallgatott, a helyére -ment és egy könyvet vett elő. Másnap odahajolt Pálhoz és ezt mondta -neki:</p> -<p>– Köszönöm, hogy nem aláztál meg a többiek előtt.</p> -<p>– Ugyan, – mondta Pál, – ez szamárság. Nem megalázás az, ha -valakit földhöz vágnak. <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span></p> -<p>Ettől kezdve azonban beszélgettek egymással és lassankint nagyon -megbarátkoztak. Tassy hálás volt Pál iránt, nagyon respektálta és -nagyon szerette. Pál pedig pártfogolta, segítette és dédelgette őt. -Tavasszal Pál meghívta Tassyt magához. Egy hét mulva Tassy hívta -meg őt.</p> -<p>Tassyék kint laktak a liget felé. Maguk laktak egy nagy -villában, szép kertjük volt és Tassynak külön volt egy szobája. -Pált elkábította ez a pompa, szótlanul járta be a házat és a -kertet, amelyet Tassy megmutatott neki, hallgatott, azután azt -kérdezte Tassytól:</p> -<p>– Az apád, ugy-e, nagyon gazdag ember?</p> -<p>– Azt hiszem, – mondta Tassy, – hogy gazdag.</p> -<p>– Mi a foglalkozása?</p> -<p>– Földbirtokos.</p> -<p>– Miért jöttetek Miskolcról ide?</p> -<p>Tassy összehúzta a homlokát, összeszorította a száját és azt -mondta:</p> -<p>– Eljöttünk… Csak úgy… Feljöttünk…</p> -<p>Pál azután találkozott a Tassy apjával. Ez magas, barna ember -volt; nem szólt egy szót sem, amikor a fia Pált bemutatta; csak -végignézte őt, végigvizsgálgatta kutató szemmel, úgy, hogy Pál -zavarba jött és kényelmetlenül érezte magát; azután megsimogatta a -fia arcát és elment. Nemsokára bejött hozzájuk a Tassy anyja is. -Magas, szőke asszony volt, nagyon hasonlított a fiára, de a szemei -egészen mások voltak: nem mély, szürke szemek, hanem csillogó kék -szemek; a bőre finom és fehér; nagyon szép, magas, szőke asszony -volt.</p> -<p>Mikor bejött a szobába, Pál fölállott. Az asszony <span class= -"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> -mosolygott, kedves, meleg mosolygása volt, kezet nyujtott neki, Pál -udvariasan kezet csókolt és az asszony erre ezt mondta:</p> -<p>– Maga, ugy-e, Pál Miklós? Viktor beszélt már magáról. Örülök, -hogy olyan jó barátságban vannak.</p> -<p>Mondott még néhány szót, kedves, lágy hangja volt, azután -elbúcsúzott tőlük és kiment.</p> -<p>– Milyen kedves asszony az anyád, – mondotta Pál.</p> -<p>– Igen, – mondta Tassy.</p> -<p>Azután elővette a fizikát és együtt tanultak.</p> -<p>Pál ettől fogva minden délután elment Tassyhoz. Néha találkozott -a Tassy apjával és minél többet találkozott vele, annál jobban -gyűlölte. Mogorva, kellemetlen, rossz embernek találta. Gyakran -találkozott a Tassy anyjával is. Az asszony mindig kedves volt, -mindig barátságos volt, Pál lelkesedett érte. Mikor a barátságuk -még bizalmasabb lett és ő már a saját családi dolgairól is beszélt -Tassynak, akkor egyszer megmondta neki:</p> -<p>– Te, az édesanyád nagyon kedves asszony. De az apádat nem -szeretem. Azt hiszem, te se nagyon imádod.</p> -<p>– De igen, – mondta Tassy zavarodottan, – én nagyon szeretem az -apámat.</p> -<p>Egy májusi délután Pál elment Tassyhoz. Bement a kapun, felment -a Tassy szobájába. De a szoba üres volt. Visszafordult és egy -cselédtől akart a barátja után kérdezősködni. A szoba ajtajában a -Tassy anyjával találkozott. <span class="pagenum"><a name="Page_47" -id="Page_47">-47-</a></span></p> -<p>– Viktor nincs itthon, – mondta az asszony. – El kellett mennie -Budára.</p> -<p>Pál is akart menni.</p> -<p>– De azért ne menjen el, Pál úr, – mondta az asszony. – Üljön le -itt és várja meg Viktort.</p> -<p>Pál szabadkozott.</p> -<p>– Csak maradjon itt, – mondta az asszony. – Üljön le szépen a -diványra, úgy, mintha Viktor itthon volna.</p> -<p>Pál leült a diványra és várta, hogy az asszony kimenjen. Az -asszony azonban nem ment ki. Beszélgetett vele. Megállt az asztal -előtt, vele szemben; iskolai dolgokról kérdezősködött; azután -megkérdezte, mi akar lenni; inkább legyen mérnök, mint orvos, -tanácsolta neki; a Pál zavarodottsága lassanként elmult és -bizalommal és örömmel felelgetett az asszonynak.</p> -<p>Az asszony azután elment az asztal mellől, odaállt elébe, azután -leült melléje; megkérdezte, szeret-e olvasni, miket szokott -olvasni, sok regényt olvasott-e már; és megfogta a kezét. Pál -elsápadt; erős, nagy fiukeze remegett az asszony puha, lágy, finom -kezei között; az asszony mosolyogva hajlott feléje; Pál reszketett, -elborult a szeme; azután nem tudta, mi történik vele.</p> -<p>Az asszony kiment a szobából, Pál fuldokolva és dideregve járt -fel és le. Nem tudta összeszedni magát, semmit sem tudott gondolni; -hiába erőszakolta, hiába szorította a homlokát, egyetlen ép -gondolatot sem tudott kipréselni. Ekkor egyszerre eszébe jutott, -hogy nemsokára itt lesz Viktor. Összeborzongott a rémülettől, vette -a kalapját és kiszaladt. Hazarohant. <span class="pagenum"><a name= -"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> Otthon könyveket vett elő, -rájuk hajolt, hogy senki ne szóljon hozzá, de nem látott betűt, -értelmetlenül és vakon forgatta a lapokat, elkábultan, -megsemmisülten, lélekzetért kapkodva ült és szorongatta a homlokát. -Este gyorsan lefeküdt és egész éjszaka nyitott szemmel bámult bele -a sötétségbe, forgolódott és hánykolódott és kétségbeesve kínozta -magát valami elhatározásért, valamilyen megnyugvásért, egy -gondolatért, akármilyenért, csak valamiért, amibe belenyugodhatik, -amivel elintézheti a dolgot, amivel rendbe hozhatja a maga kínos, -tébolyodott zavarodottságát.</p> -<p>Másnap az iskolában álmatlanságtól fáradtan és remegve várta -Tassyt. Tassy jókedvűen jött hozzá.</p> -<p>– Szervusz, – mondta, – hallom, hogy tegnap nálam voltál. Át -kellett mennem Budára, mert a papa nincs itthon, valami üzenetet -kellett vinnem a nagybátyámnak. Miért nem vártál meg?</p> -<p>– Nem vártalak meg, dolgom volt, – dadogta Pál.</p> -<p>– Hát gyere el ma.</p> -<p>– Nem tudom… talán… dolgom van…</p> -<p>Egész délelőtt ideges volt. Nem tudott figyelni, nem tudott -beszélgetni, összerezzent, ha szóltak hozzá; órák közben a karját -rátette a padra, a karjára ráhajtotta a fejét és töprengett. -Iskolából Tassyval mentek haza.</p> -<p>– Gyere el ma délután, – mondta Tassy.</p> -<p>– Igen… majd meglátom…</p> -<p>Nem ment el hozzá. Egész délután feküdt otthon egy könyvvel a -kezében és bámult a levegőbe. Este megint korán feküdt le, -eloltotta a lámpát és nézte a sötétséget. A fáradság, az álom -azonban gyorsan győzött <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span> most már a töprengésén. Tíz perc mulva -kimerülten hunyta le a szemét, elaludt és reggelig egyfolytában, -mélyen, csendesen aludt. Reggel jókedvűen ébredt fel. Még mindig -nem jutott semmiféle elhatározásra, de most már könnyen vette az -egész dolgot. Nem törődött sokat vele. Vállat vont, mosolygott és -nagy étvággyal megreggelizett.</p> -<p>– Miért nem voltál nálam? – kérdezte az iskolában Tassy.</p> -<p>– Dolgom volt… nem mehettem…</p> -<p>– De ma eljösz…</p> -<p>– Talán… nem tudom még…</p> -<p>Korán délután eljött hozzá Tassy.</p> -<p>– Eljöttem érted, – mondta – Most velem kelt jönnöd.</p> -<p>– Maradj inkább itt nálam.</p> -<p>– Nem. Nálam kényelmesebb. Az anyám is kérdezte már, miért nem -jösz hozzám. Azt hiszi, összevesztünk.</p> -<p>Elmentek Tassyhoz. Pál dobogó szívvel ment be a kapun. De nem -találkoztak senkivel. Eljutottak a Viktor szobájáig, ott leültek, -beszélgettek, tanultak. Pál visszakapta a nyugalmát, jókedvü volt, -végigfeküdt a diványon. Mikor meguzsonnáztak, egyszerre felnyílt az -ajtó és bejött az asszony. Pál felugrott. Az asszony kezet nyujtott -neki.</p> -<p>– Jó napot Pál úr, – mondta, – rég nem láttam.</p> -<p>Pál megcsókolta a finom, puha kezét, a szíve zakatolt és az arca -sötétvörösre pirult.</p> -<p>– Viktor, kérlek, – mondta az asszony, – el kell menned. -<span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span></p> -<p>Tassy keservesen elhúzta a száját és kedvetlenül mondta:</p> -<p>– Minek? Hová? Miért nekem?</p> -<p>– Egy negyedóra az egész. A bankba kell menned. Pénzt kell -hozni. Senkire se bízhatom, csak rád.</p> -<p>Tassy fanyarul vakargatta a fejét, Pál dobogó szívvel állott -mögötte, az asszony ekkor azt mondta:</p> -<p>– Pál úr megteszi azt nekem, hogy megvár. Villamoson mégy és egy -negyedóra alatt itt vagy.</p> -<p>– Megvársz? – kérdezte Tassy.</p> -<p>– Igen, – mondta száraz torokkal Pál.</p> -<p>Tassy fogta a kalapját, átvett egy papirost az anyjától, -kirohant, az ablakból látni lehetett, amint kiszalad a kapun és -siet a villamos állomáshoz. Az asszony állt az ablaknál, utána -nézett, azután megfordult és mosolyogva ment Pál felé.</p> -<p>Juniusban egy napon ezt mondta Pál Tassynak:</p> -<p>– Ma délután elmegyek hozzád.</p> -<p>Tassy lesütötte a szemét, azután elfordította a fejét és halkan -válaszolta:</p> -<p>– Ne gyere ma délután. Dolgom van.</p> -<p>Pál ijedten bámult rá és nem szólt többet. Másnap, óra alatt, -hogy a zavarodottsága ne lássék meg, halkan kérdezte:</p> -<p>– Elmenjek ma hozzád?</p> -<p>Tassy súgva és röviden válaszolta:</p> -<p>– Ne.</p> -<p>Pál elsápadt és elfordult. Dobogó szívvel ült a helyén. Mi -történt? Tudja ez a fiu talán? Vagy csak sejti? Az anyja majd -mindennap elküldte otthonról <span class="pagenum"><a name= -"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> valami megbízással egy-egy -negyedórára… Kitalálta volna? Mit kell csinálni?</p> -<p>Nem mert a Tassy szeme közé nézni. Hónapok óta először történt -meg, hogy nem együtt mentek haza az iskolából. Pál félt; az az -érzése már régen elmult, hogy alávalóságot követ el a barátjával -szemben, de félt attól, hogy Tassy beszélni talál. Ha csak neki -veti is szemére a dolgot!… Pedig másnak is elmondhatja. De kinek? -Nem tudta, kinek; csak nagyon félt az egész dologtól.</p> -<p>Másnap az iskolában alig beszéltek. Harmadnap azonban Pál -lázasan vágyódott az asszony után. Szomjas lett a torka, eltikkadt -a nyelve és elhomályosodott a szeme, ha rágondolt. Sírni tudott -volna.</p> -<p>Negyednap délelőtt a vizsgák miatt nem volt előadásuk. A -délelőttöt azzal töltötte el, hogy az asszonyra gondolt. Déltájban -nem birta ki tovább. Elindult a Tassyék háza felé.</p> -<p>Másfél óráig kóborolt. Azután bement a kapun. Dobogó szívvel és -lassan ment előre. A lépcsőn ekkor kipirult arccal szaladt feléje -Viktor.</p> -<p>– Eljöttem hozzád, – mondta dadogva Pál. – Tanuljunk együtt a -vizsgára.</p> -<p>Viktor kipirult arccal állott előtte és a szeme közé nézett. Pál -lesütötte a szemét. Viktor megfogta a karját; csendesen -megfordította őt, vissza a kapu felé és halkan mondta:</p> -<p>– Gyerünk.</p> -<p>Pál szégyenkezve engedelmeskedett. Kimentek az utcára. Pál nem -tudott szólni. <span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span></p> -<p>– Minek jöttél? – fakadt ki egyszerre Tassy. – Minek jöttél?</p> -<p>Pál nem tudott válaszolni.</p> -<p>– Ne gyere többet, – mondta rekedten Tassy. – Soha többet ne -gyere hozzám.</p> -<p>Pál lehajtott fővel hallgatta.</p> -<p>– Ne gyere, – mondta Tassy rekedten.</p> -<p>Pálnak elárasztotta a szégyenkezés és a keserűség a szívét. A -torka összeszorult, a mellében egy nagy nyomást érzett, -leleplezettnek, megvertnek, megalázottnak érezte magát, a szemébe -könnyek jöttek, keservesen küzdött a sírással, de egyszerre kitört -a torkán egy csukló zokogás és rémülten, ijedten, megzavarodottan -sírni kezdett.</p> -<p>Tassy ijedten nézett rá.</p> -<p>– No, – mondta, – no, Miklós, ne sírj, no, ne sírj…</p> -<p>Pál feltarthatatlanul zokogott. Tassy rémülten könyörgött -neki:</p> -<p>– No… no, hát ne sírjál…</p> -<p>Pál zokogott, Tassy ekkor átkarolta, vigasztalta. A Pál rémült, -felzaklatott sírása nem akart elállni. Tassy ekkor kifakadt:</p> -<p>– Hát ne sírj. Hát nem jöhetsz hozzánk. Hát mit akarsz!…</p> -<p>Pál még mindig zokogott; Tassy ekkor odahajolt hozzá és gyorsan, -halkan, izgatottan suttogta a fülébe:</p> -<p>– Hát mit akarsz? Az apám hazajött… Azt akarod, hogy -agyonlőjjön? Miskolcról is ezért jöttünk el… Puskát fogott egy -fiúra…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span></p> -<h2>A fekete asszony.</h2> -<p>Délután öt óra volt. A kaszinóban ültem és ujságot olvastam. -Körülöttem néhány kártyapárti zsongott már. Az ujságot kiolvastam, -letettem, azután kinéztem a piacra. A kunszállási piac piszkosan és -elhagyottan huzódott át a templomkertig; a templomkertből azonban -egy ember jött ki és sebbel-lobbal vágott át a kaszinó felé. Lánczy -Gyurka volt, a szolgabíró.</p> -<p>Átjött a kaszinóhoz, átugrott a három lépcsőfokon és lihegve és -fujva rontott be a billiárdszobán keresztül a kártyaszobába.</p> -<p>– Urak, – mondta lihegve, – urak, Pándy Pista hazajött.</p> -<p>A kártyázók fölnéztek.</p> -<p>– Mikor? – kérdezte valaki.</p> -<p>– Most, a négyórás vonattal. De nem ez az egész. Asszonyt is -hozott haza Amerikából.</p> -<p>– No, – mondta a doktor – és szép?</p> -<p>Lánczy Gyurkának fölvillant, fölragyogott, föllángolt az arca. -Teljes torokkal kiabált: <span class="pagenum"><a name="Page_54" -id="Page_54">-54-</a></span></p> -<p>– Szép? Az semmi. <i>Néger!</i></p> -<p>A szobában egyszerre csend lett; a kártyázás most állott csak -meg igazán, egy másodpercig teljes csend volt.</p> -<p>– Gyurka, ne bolondozz – mondta végre Rovics, a járásbíró.</p> -<p>– Becsületszavamra, – kiabálta Gyurka diadalmasan – -becsületszavamra, becsületszavamra. Néger. Olyan fekete, mint az -éjszaka. A vasútnál megakadt a forgalom. A mozdonyvezető leszállt a -mozdonyról, hogy megnézze.</p> -<p>– És biztos, hogy a felesége? – kérdezte Krausz Simon, a hercegi -bérlő.</p> -<p>– Hogyne – válaszolta Gyurka a boldogságtól és a nevetéstől -pukkadozva. – Bemutatott neki. Úgy bemutatott, mintha egy rendes -asszony lett volna.</p> -<p>– Beszéltél vele? – kérdeztem.</p> -<p>– Nem beszéltem – mondta Gyurka. – Csak angolul, meg franciául -tud. És nekem úgy tátva maradt a szám, hogy magyarul se tudtam. De -az asszony kezet nyujtott. Mintha valami uriasszony lett volna. Meg -kellett fogni a kezét. De szerencsére keztyü volt rajta.</p> -<p>A szobában ekkor zsongás, zúgás, zajgás, kiabálás, csörömpölés, -hahotázás támadt. A kártyákat lecsapták, a székeket kirugták; -kérdeztek, nevettek, szörnyűködtek, és Gyurka ragyogó arccal és -boldogan beszélt egy gyorsan összeverődött nagy kör közepén.</p> -<p>– Pándy Pista már két hete levelezett Berlinből Thureczkyékkal. -Alkudozott a felvégi házukra. A múlt héten megkötötték az alkut. -Készpénzzel fizetett. Rögtön. <span class="pagenum"><a name= -"Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> A Kunszállás és Vidéke egy -berlini banktól kapta meg a pénzt. Kifizették egy krajcárig a -tízezer forintot. Házért, kertért, mindenért, úgy ahogy van. Igaz, -János bátyám?</p> -<p>– Igaz, – mondta Dániel, a takarékpénztári igazgató.</p> -<p>– A vonattól egyenesen odahajtattak a házhoz – monda Gyurka -nevetve. – A félszemü Kohn alig tudta őket elvinni a rozoga -fiakkerjén, mert a fél szemével mindig vissza-visszapislogott az -asszonyra. Az meg fogott egy legyezőt a kezében és legyezte magát. -Mint a majom a váradi cirkuszban.</p> -<p>Ezen olyan hahota támadt, hogy Gyurka egy darabig nem tudott -tovább beszélni. Azután folytatta az előadást, és az urak -jobbra-balra dőltek nevettükben, csapkodták a térdüket, és Geiger, -az ügyvéd, egyszerre fölpattant és azt mondta, hogy ő hazamegy és -elmondja a dolgot az asszonyoknak.</p> -<p>Mások is hazafelé készültek, hogy a dologról otthon -beszámoljanak; Rovics, a járásbíró azonban ekkor megszólalt:</p> -<p>– Mennénk el talán a tenkei út felé. Csak úgy sétáljunk egyet a -Felvégen. Hátha meglátjuk őket.</p> -<p>Ezt az indítványt általános helyeslés fogadta, és Gyurka rögtön -ajánlkozott:</p> -<p>– Én majd vezetlek benneteket.</p> -<p>Gyurka vezetése alatt valóban el is indult a társaság. Én is -mentem. A templomtéren már találkoztunk Geigerékkel. Jött az -asszony, Lázárné, a férjes lánya, és Sárika és Pannika, a két -kisasszonylánya. Kézfogások történtek, nagy nevetések, elámulások: -– <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> „hallotta már“, „hihetetlen“, „no de -ilyet“; – és a társaság a legvidámabb hangulatban tartott a Felvég -felé. Útközben még néhány kiránduló csatlakozott hozzánk és a -patika előtt egyszerre csak megláttuk Gulyásnét, a helyszerzőnét, -aki a tenkei út felől jött. Gyurka odaintette:</p> -<p>– Honnan jösz, Terka? – kérdezte tőle.</p> -<p>A kövér asszony izzadt és lihegett, és elfulva mondta:</p> -<p>– Pándyéktól, nagyságos úr.</p> -<p>Geigerné összecsapta a kezét.</p> -<p>– Jézus Mária, – mondta – csak nem látta a szerecsen -asszonyt?</p> -<p>– Jaj, tekintetes asszony, – mondta Gulyásné lihegve – azzal van -nekem most nagy bajom. Beszereztem hozzájuk Huszár Jánost -parádéskocsisnak, azt, amelyik a nagyságos szolgabíró úrnál volt. -Hát, amikor meglátta János az asszonynak azt a fekete képét, -egyszerre csak kifordult az udvarról; ő, azt mondja, az Istennek se -hajtja ennek a kocsiját. Utána szaladnának az emberek. Ő nem lesz -világ csúfja. És Bordás Emer, a szakácsné. Az ő főztjit ez a -feketeképü nem eszi. A fekete kezivel. A Pándy nagyságos úr dühös -volt. Szalajtatott mindjárt. Hogy új kocsist, új szakácsnét… Hanem -igaz, hogy – követem alássan – rusnya teremtés ám. Furcsa gusztusa -is van némelyik úrnak.</p> -<p>A Gulyásné előadását nagy nevetés fogadta. A kövér asszony egy -vállveregetéssel boldoggá téve azután elbocsáttatott. Mi pedig -vonultunk tovább a Thureczky-ház felé. A ház előlről, a tenkei úton -semmi <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span> különösséget nem mutatott; a bezárt kapu -előtt azonban egy nagy csapat ember táborozott: parasztasszonyok, -lányok, gyerekek, akik a környékről összeszaladtak szerecsen -asszonyt nézni.</p> -<p>Gyurka odaintett egy parasztlegényt; attól megtudta, hogy itt -egy jó félórája hiába várnak; a legényt elbocsátotta, a társaságot -pedig levezényelte a tenkei országútról a Jablonszky-tag felé.</p> -<p>– Menjünk a kert alá, – mondta – ott talán látunk valamit.</p> -<p>Némi kerülővel elértük a kert alsó végét; itt alacsony rácsos -kerítés volt; a kerítésen szépen be lehetett látni a kertbe, de a -földieper-ágyakon kívül egyelőre semmi néznivaló nem akadt. A -társaság várt, beszélgetett, nevetett, azután türelmetlenkedni -kezdett és már menni készült, amikor Gyurka egyszerre -fölkiáltott:</p> -<p>– Hahó, ott jönnek ni…</p> -<p>A gyümölcsös felől lassu lépésben két alak tartott a -veteményeskert felé. Pándy Pista. És a szerecsen asszony. Lassan -jöttek; Pista nyilván a kertet mutogatta az asszonynak; az asszony -bő, barna selyemruhát hordott; csakugyan fekete volt… A társaság a -kerítésen kívül elhallgatott; bámult; azután tolakodni kezdett -előre; az asszonyok lökdösték egymást és vihogtak.</p> -<p>Pándy Pista ekkor észrevette a társaságot. Fölkapta a fejét, -összehuzta a homlokát, az arca kipirosodott. Már egészen közel -voltak. Szólt valamit az asszonynak, az asszony megállott és -kíváncsian nézett a kerítés felé, Pándy Pista pedig odalépett a -kerítéshez, <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= -"Page_58">-58-</a></span> a rácsra rátette a kezét és dühtől -reszkető hangon mondta:</p> -<p>– Minek köszönhetem ezt a szerencsét?</p> -<p>A társaság megnémult, hátrahuzódott, készült az eloldalgásra, -Lánczy Gyurka azonban kötelességének érezte, hogy helyt álljon.</p> -<p>– Itt vagyunk, – mondta bizonytalanul. – Szabad mezőn, városi -területen.</p> -<p>Pándy Pistának kidagadtak a homlokán az erek és recsegő hangon -szólalt meg:</p> -<p>– De remélem, nem várod meg, amíg onnan is elpofozlak.</p> -<p>Újra nagy csend támadt. Hallgatás. Két másodperc, három -másodperc, öt másodperc. Végre megszólalt Gyurka dadogva:</p> -<p>– Ezért majd számolunk.</p> -<p>Fölkapta a fejét, hátraszegte, és kemény léptekkel, peckesen -elindult. Pándy Pista visszafordult a szerecsen asszony felé. Mi -pedig kissé elfogódva kocogtunk Gyurka után.</p> -<p>Az országúton végre visszakapta Gyurka a hangját.</p> -<p>– Ilyen szemtelenség, – mondta pattogva. – Még neki áll följebb. -Még ő beszél. Örüljön, hogy nem toloncoltatom el azt a szemetet, -akit idehozott. Közbotrány. Szégyent hoz a városra. Csudánkra -fognak járni az egész vármegyéből. Szégyent hoz az egész magyar -középosztályra. A törökverő Pándy Gergelynek az ivadékai… Az egri -hős ivadékai szerecsen gyerekek. No majd megmutatom én neki.</p> -<p>… A társaság zajosan és méltatlankodva helyeselt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> -mindazonáltal kissé nyomott hangulatban oszlott szét.</p> -<p>Másnap délben eljött hozzám Pándy Pista. Nem adott kezet. -Korrekt volt, nagyon udvarias, de hideg.</p> -<p>– Azért jöttem, – mondta – hogy igen alázatosan megkérjelek, -vállald el Lánczy Györggyel szemben a képviseletemet.</p> -<p>– Igen, Pista, – mondtam – szívesen, ha szolgálatot teszek vele -neked.</p> -<p>Ekkor kezet nyujtott, megrázta a kezemet, nagyot sóhajtott és -beledobta magát egy székbe.</p> -<p>– Na, hála Istennek, – mondta – csakhogy benned nem -csalódtam.</p> -<p>Csikorgatta a fogát.</p> -<p>– Öten utasítottak vissza. Szamarak. Gazemberek. De majd -megmutatom nekik.</p> -<p>Csillapítottam; számolni kell, mondtam, a vidék -konzervativizmusával, nem szabad rossz néven venni; ami szokatlan, -az itt már bűn…</p> -<p>– De hát mi bűn van abban, Istenem, – fakadt ki elkeseredve, – -hogy elvettem? Mert a bőre fekete? Én szeretem. Jobb, kedvesebb, -derekabb, okosabb, mint valamennyi kunszállási liba összevéve. Jó -volt hozzám. Boldog voltam vele. Boldog vagyok vele.</p> -<p>– De Pista: Amerika és Kunszállás.</p> -<p>Legyintett a kezével. Fanyarul mosolygott.</p> -<p>– Hiszen Amerika se, – mondta keserűen. – Ott is megbotránkoztak -rajta. A fehér ember ott is gőgös. Még Coloradóban is megdöbbentek -rajta. Pedig ott az ő apja a legnagyobb úr.</p> -<p>Újra legyintett a kezével. <span class="pagenum"><a name= -"Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> -<p>– No mindegy, – mondta. – Hát vállalod a dolgot, ugy-e? És másik -segédről azután te gondoskodol. És természetesen: verekedni -akarok.</p> -<p>… Délután elmentem a kaszinóba. Nagy fölháborodással -fogadtak.</p> -<p>– Hogy merted elvállalni az ügyét? – támadott rám Gyurka.</p> -<p>– Gyurka, neked coki most, – válaszoltam szeliden. – Az -ellenfeled segédje vagyok. Talán nem akarsz vele verekedni? Akkor -minek provokáltattad. Ha pedig provokáltattad, akkor az ellenfeled -segédjéhez egy szót se. És hapták!</p> -<p>Egy másodpercig úgy látszott, hogy ebből is pofozkodás lesz. -Gyurkában azonban végre fölébredt a lovagias lelkiismeret, -elvonult, és csendben agitált amellett, hogy Pándyt társadalmi -bojkott alá kell vetni, engem pedig lehetőleg ki kell golyózni a -kaszinóból.</p> -<p>A társadalmi bojkott terve túlságosan népszerü volt; ez ellen -egy szót sem lehetett szólni a felzúdult intelligenciának; a saját -kigolyóztatásomat azonban sikerült elhárítanom úgy, hogy a -kártyaszoba közepén nagy beszédet mondottam és a kunszállási -kaszinó lovagias lelkiismeretére appelláltam. A kaszinó, mondtam, -nem vonhatja meg egy becsületbeli ügyben a maga lovagias segélyét -egy embertől, akinek bizonyos cselekedeteiről lehetünk akármilyen -véleménnyel, aki azonban mégis gentleman, és aki nem szabad hogy -hiába forduljon más korrekt gentlemanekhez segítségért.</p> -<p>A gentleman szó és az, hogy párbajkódexekre is <span class= -"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> -hivatkoztam, eldöntötte az ügyet. Kigolyózni nem fognak; a fenforgó -ügyet le kell bonyolítani a lovagiasság szabályai szerint; a -kaszinó és az egész intelligencia azután tetszése szerint szabja -meg magatartását a szóban levő gentlemannal szemben.</p> -<p>Harmadnap megvolt a párbaj. Előbb Miskolcról pisztolyokat és -kardokat kellett hozatni. A párbajnál Gyurka feltünően sápadt volt, -influenzáról panaszkodott, amely nagyon megviselte. Pándy görcsösen -kapta a kezébe a pisztolyát, megtette mind az öt lépést a -barrierig, és onnan összeszorított foggal, nagyon nyugodtan és -nagyon hosszan célzott az aggasztóan ingadozó Gyurkára. Nem -találta. Két lövés közül egyszer sem. Gyurka, aki az első lövését -elfelejtette kilőni a tíz másodperc alatt, amelyet én számoltam le -és aki a második lövését egyszerűen beledurrantotta a levegőbe, -szigoruan állította utóbb, hogy mind a két golyót látta a füle -mellett elrepülni.</p> -<p>A kardpárbajban, amely ezután jött, Pándy gyilkos rohammal -ugrott neki Gyurkának. Az ijedt és ügyetlen paradeját egyszerűen -átvágta, a kardja lezuhant a Gyurka fejére. A Gyurka kezében -lehanyatlott a kard és lehanyatlóban végighasította a nagyon is -közelre beugrott Pándy homlokát és a jobb arcát. Gyurka maga szép -csendesen lefeküdt a földre.</p> -<p>Öt perc múlva, mire a Pándy sebét bevarrták, magához tért. A -kard lapjára fordult, semmi komoly kárt nem tett benne, csak egy -nagy daganat kezdett az ütése nyomán szép csendesen duzzadozni. -Gyurka másnap azt állította, hogy véletlenül csúszott el és ez volt -a szerencséje annak a fickónak… <span class="pagenum"><a name= -"Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> -<p>Pándy a párbaj után karon fogott.</p> -<p>– Gyere, – mondta.</p> -<p>Elvitt magához. Kiváncsian mentem vele. A házuk ablakában ott -állott az asszony. Mire a kapuba értünk, elébünk jött. Kitárta a -karjait.</p> -<p>– Egy szót se, – mondta Pándy. – A cselédek előtt egy szót -se.</p> -<p>Bementünk a házba. Amikor egy szobában végre megálltunk, akkor -az asszony térdre esett, átkarolta a Pándy lábát, és csendesen -zokogott. Nem akart fölkelni. Pándy hagyta. Ő is meg volt -hatva.</p> -<p>– Hát nem érdemli meg, hogy szeressem? – kérdezte -mosolyogva.</p> -<p>Azután az íróasztala felé intett.</p> -<p>– Nézz oda, – mondta. – Ott van egy levél. A te számodra. Ha -bajom történt volna, neked kellett volna őt is hazaszállítanod.</p> -<p>Az asszony végre fölkelt a földről, megcsókolta a Pándy kezét, -azután megcsókolta a kötést a fején. Pándy ekkor bemutatott. Az -asszony kezet nyujtott. Kis, meleg, fekete keze volt. Angolul -beszélt. Pándy mondta, hogy csak franciául tudok. Az asszony erre -franciául beszélt. Megköszönte, hogy szolgálatokat tettem az -urának. Mikor látta, hogy franciául is hibásan beszélek, németül -kezdett beszélni.</p> -<p>Pándy hozzám fordult.</p> -<p>– Látod, – mondta, – milyen intelligens. Három hónapig voltunk -Berlinben. Azalatt megtanult németül.</p> -<p>Az asszony nem értette, mit mond. Rám mosolygott és kiment, hogy -valami ennivalót adasson. <span class="pagenum"><a name="Page_63" -id="Page_63">-63-</a></span></p> -<p>– Német cselédeket hozattam Budapestről, – mondta Pándy.</p> -<p>Az asszony azután visszajött. Leült. Beszélgetett. Csakugyan -intelligens volt. Az egész Kunszállásról, minden elbámészkodásról -és haragról, amely fogadta, nyugodtan és okosan beszélt. Pándy -azután irodalomról beszéltette, azután művészetről; azután -leültette a zongorához és francia és német dalokat énekeltetett -vele. Zengő, meleg althangja volt; és tudott énekelni.</p> -<p>Estére járt, amikor elbúcsúztam. Pándy kikisért.</p> -<p>– Hát mondd, – kérdezte, – olyan lehetetlen ezt az asszonyt -szeretni?</p> -<p>– Nem, – válaszoltam igaz meggyőződéssel. – Nem.</p> -<p>Nem is volt lehetetlen. Az asszony szép, karcsu, délceg, fiatal -teremtés volt; a bőre nem is fekete igazában, hanem sötétbarna, -amelyen valami rózsaszín tüzel át; az ajkai alig duzzadtak; az orra -kicsi, de nem csunya; a haja kóchaj, de nem degusztáló; a teste -meleg, szép, parfümtől illatos…</p> -<p>A kaszinóban minderről hallgattam. Faggattak, de nem szóltam -semmit, mert egyelőre úgyis hiába lett volna minden. A társadalmi -bojkott szervezése befejeződött. Kinézni őket, ha nyilvános helyre -el merészelnének menni… A köszönésüket nem fogadni… A látogatásukat -– ha merészelnék – szintén nem fogadni…</p> -<p>Satöbbi. Satöbbi. A bojkott a következő napokban és hetekben -egyelőre csak elvben volt meg. Pándyék sehová nem mentek, a házból -ki nem mozdultak. Pándy otthon tárgyalt különböző emberekkel, -ügynökökkel, <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span> kupecekkel, akiket magához rendelt. Az -intelligencia helyett ez alatt az idő alatt egyelőre a parasztokkal -kellett megküzdenie.</p> -<p>A kunszállási cselédek egymásután szöktek meg tőle. Dupla -fizetést adott nekik, mégsem birták ki hét napnál tovább a -csufolódást, amely kísérte őket. A kunszállási hetivásárok ekkor -ugyanis megélénkültek. Vezekényről, Ujfaluból, Tárkányból -fölkerekedtek az emberek és bejöttek hozzánk, mert híre futott, -hogy Kunszálláson szerecsen asszonyt lehet látni. És éppen olyan -ruhában jár, mint az idevaló uriasszonyok… Szerdánként a -hetivásárról nagy karavánok indultak a Felvégre és órákhosszat -ácsorogtak a Thureczky-ház előtt és a kert alatt, hogy hátha -megláthatnák a szerecsen asszonyt. A Pándy cselédeit a hetivásáron -körülfogták, faggatták, kicsufolták…</p> -<p>A parasztgyerekek – nagy suhancok is – bemásztak a kertbe és -keresték a szerecsen asszonyt. Pándy kikergette őket; erre -éjszakánkint látogatták meg a kertet, elpusztították a -veteményeket, megvagdosták a gyümölcsfákat. Egy éjszaka Pándy -közéjük lőtt és egyet megserétezett; erre másnap felgyujtották a -zsuppal fedett üvegházat. Az üvegház oltására egyetlenegy ember sem -ment be a kertbe. A parasztok megálltak a kerítésnél és onnan -nézték, hogyan ég le földig a ház.</p> -<p>Ekkor azonban nevezetes dolog történt. Bauer, a közjegyző, -bejött a kaszinóba s bejelentette:</p> -<p>– Urak, Pándy Pista ma megvette az öreg Löwy birtokát. A -Fácányosnál. Ezeregyszáz hold. Négyszázezer forint. Készpénz… -Pándy-birtok volt az valaha… <span class="pagenum"><a name= -"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> -<p>Erre nagy csend támadt. Erre senkinek nem volt szava. Bauer -egyéb ujságot is tudott.</p> -<p>– De meg akarja venni a bárótól is a Sárgatanyát. Alkuszik -rá.</p> -<p>Erre még nagyobb lett a csend. És másnap, mikor délután elmentem -Pándyhoz, ott találtam az előszobában Geigert, az ügyvédet.</p> -<p>– Mit csinálsz itt? – kérdeztem tőle.</p> -<p>– Várok, – mondta zavarodottan. – Egy kis dolgom van.</p> -<p>Nem válaszoltam. Egy német cseléd jött, hogy menjek be a -nagyságos úrhoz. Bementem. Pándy egyedül volt a szobájában.</p> -<p>– Geiger van itt az előszobában, – mondtam neki.</p> -<p>– Tudom, – válaszolta. – Váratom.</p> -<p>Csodálkozva néztem rá.</p> -<p>– Váratom, – mondta újra. – Így fognak mind várni az -előszobában. Egy félórán alul egyik se. Némelyik egy órát is. Ez -itt uradalmi ügyész akar lenni. Lesz is. De várjon. És a tekintetes -asszony és a kisasszonyok majd viziteljenek itt a feleségemnél.</p> -<p>Negyednapra megtörtént ez a vizit, és a tekintetes asszony és a -kisasszonyok oda voltak a csodálkozástól, hogy a… az asszony… -tudniillik… az asszony… Pándyné ő nagysága milyen művelt, olvasott -egy teremtés… igazi… igazi uri hölgy.</p> -<p>Egy hét múlva Pándy új vizitet kapott. Az öreg Dániel János, a -takarékpénztár igazgatója tette nála tiszteletét. Már csak eljött -gratulálni, hogy Pista öccse ilyen szépen visszaszerzi őseinek a -birtokát. <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= -"Page_66">-66-</a></span> Pista öccse ugyanis aggasztó mértékben -kezdte vásárolni a takarékpénztár részvényeit.</p> -<p>A parasztokkal is rendbe jött a dolog. Pándy egyrészt óriási -kutyákat tartott, – egészen furcsa, ismeretlen fajtáju, de nagyon -vérszomjas állatokat – másrészt igen bőkezüen fizetett. A -béreseknek egy szép napon, se szó se beszéd, fölemelte a bérét. -Ilyesmi még soha sem történt Kunszálláson. Aratókat a felvidékről -akart hozatni; a parasztok azonban ekkor deputációt küldtek hozzá -és megkérték, hogy ezt már ne tegye. Inkább majd ők vigyáznak a -rendre. Tudják ők, hogy a nagyságos asszony is kegyes keresztény -lélek. A plébános úr megmagyarázta…</p> -<p>Ekkor azután – izgatott vita következményeképpen – a birtokosok -indítottak Pándyhoz deputációt a kaszinóból. Ne tegye tönkre az -amúgy is szorongatott középosztályt. Véreit. Ne kapassa el a -parasztot azokkal a túlmagas bérekkel. Amúgy is alig lehet már -bírni vele. Pándy – a kellő várakoztatás után – bebocsátotta a -deputációt és kilátásba helyezte, hogy majd megfontolja, mit tehet -az érdekükben…</p> -<p>Ekkor jött a szép május hónap és vele a tüzoltómajális. És ekkor -nem történt kevesebb, mint az, hogy a kunszállási önkéntes tűzoltók -– némi vita után – Pándy Istvánné úrhölgyet is felkérték lady -patronessnek. Az asszony elfogadta a megtiszteltetést; Pándy másnap -kétezer forintot küldött Bauerhez, a közjegyzőhöz, aki -tűzoltófőparancsnok volt, „szerény jeléül annak a -nagyrabecsülésnek, amelyet a kunszállási önkéntes tűzoltó-egylet -önfeláldozó tevékenysége iránt <span class="pagenum"><a name= -"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> érez“; és amikor a majális -estéjén a négylovas kocsijuk berobogott a városháza udvarára, ahol -a majális volt, és amikor Bauer karonfogva vezette az asszonyt a -vacsorázó-asztalok felé, az önkéntes tűzoltók olyan üdvriadallal -fogadták őket, hogy Bohus, a képviselőnk elsápadt irigységében.</p> -<p>Ezen az estén Lánczy Gyurka elbusultan ivott egy távoli -asztalnál. Éjféltájban odaküldött hozzám egy tűzoltót, aki a -fölszolgálásra ügyelt. Beszélni akar velem. Odamentem hozzá. -Leültem melléje.</p> -<p>– Pajtás, – mondta, – szeretsz-e engem?</p> -<p>– Hogyne szeretnélek, Gyurka.</p> -<p>– Hát ha szeretsz, eredj oda Pándy Pistához és mondd meg neki, -hogy ki akarok békülni vele.</p> -<p>– No, no, Gyurka…</p> -<p>– Semmi nono. Ki akarok békülni. Én bocsánatot kérek. Uriember -bocsánatot kér, ha belátja, hogy tévedett.</p> -<p>Habozott egy kicsit; egy szót keresett; végre megtalálta.</p> -<p>– Kulturember vagyok én, – mondta föllelkesedve. – Igaza van -Geigernek. Az ostoba faji előitéletet le kell győzni.</p> -<p>– Hát Gyurka, – mondtam én erre, – jól van, én vállalom a -közvetítést. De nem ma. Nem most. Aludj egyet a dologra; és ha -holnap is akarod, beborozatlanul is akarod, akkor beszélek -Pándyval.</p> -<p>Gyurka felsőbbségesen nézett rám.</p> -<p>– Fiam, – mondta lenézően, – nem a bor beszél én belőlem. Ez a -két üveg!… De a télen rendkivüli <span class="pagenum"><a name= -"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> közgyűlés lesz. Az öreg -lemond. Főszolgabíró akarok lenni. Pándynak annyi itt már az -embere…</p> -<p>– Jól van Gyurka. Holnap.</p> -<p>– Nem. Most.</p> -<p>Kénytelen voltam odamenni Pándyhoz és közölni vele a Gyurka -kérését. Pándy mosolygott.</p> -<p>– Majd holnap, – mondta nyugodtan. – Várnia kell az -előszobában.</p> -<p>De Gyurka nem hagyta magát. Visszaszalajtott Pándyhoz, hogy ha -rögtön bele nem egyezik abba, hogy ő a nyilvánosság előtt jóvátegye -azt, amit vétett, akkor ő nekiugrik itt és össze-vissza -csókolja.</p> -<p>– Régi cimborák vagyunk mi!… Atyafiak is volnánk!…</p> -<p>Pándy erre kénytelen volt beleegyezni az ünnepies kibékülésbe. -Gyurka a hír vétele után talpra szökött, kihuzta magát, odanyomult -Pándy elé és kerek kis beszédben állapította meg, hogy az igazi -uriember jóváteszi azt a hibát, amelyet elkövetett…</p> -<p>Pándy kezet nyujtott neki:</p> -<p>– Jól van Gyurka. Ülj le.</p> -<p>Gyurka a nagyságos asszonytól is bocsánatot óhajtott kérni. -Pándy odafordult a feleségéhez és mosolyogva mondott neki néhány -angol szót. Az asszony fölemelte a fejét és érdeklődve pillantott -Gyurkára. Gyurka megismételte a kerek kis szónoklatot, az asszony -mosolygott és kezet nyujtott neki. Az asztalnál halk éljenzés -támadt a kibékülés láttára; Gyurka leült az asszony mellé. Előbb -magyarul beszélt hozzá. Az asszony egy tört magyarságu mondattal -válaszolt:</p> -<p>– Nem tudni magyarul… <span class="pagenum"><a name="Page_69" -id="Page_69">-69-</a></span></p> -<p>Gyurka ezt a mondatot elragadónak találta. Az asztal -hasonlóképpen. Gyurka erre németre fordította a beszédet. -Keservesen dadogott, de lelkesen és kitartóan beszélt. Az asszony -előbb bámulva hallgatta, azután egészen feléje fordult, nagy -szemekkel nézett rá, és mosolygott…</p> -<p>Hajnaltájban, hazafelé menet Gyurka hozzám csatlakozott. -Hallgatva mentünk. Gyurka egyszerre megszólalt:</p> -<p>– A fűzfánfütyülőjét, – mondta őszintén.</p> -<p>– Mi az Gyurka?</p> -<p>– Te, ez nem is csunya asszony…</p> -<p>– Kicsoda, Gyurka?</p> -<p>– A… az a… az asszony. A Pándy Pistáé. Szép asszony az, ha -fekete is.</p> -<p>Hallgattam. Gyurka rövid habozás után ismét tett egy -nyilatkozatot.</p> -<p>– Hogy annak micsoda termete van!…</p> -<p>Hallgattam. A kapum elé értünk. Gyurka befejezte az -észrevételeit.</p> -<p>– Hogy annak a Pistának micsoda kutya szerencséje van!…</p> -<p>Nem válaszoltam. Kezet fogtam vele; és ott hagytam Gyurkát -észleleteivel a hűvös, szép májusi hajnalban.</p> -<p>Negyednap elmentem Pándyhoz. Nem találtam otthon. A lakásból -énekszó hallatszott ki.</p> -<p>– A nagyságos asszony itthon van? – kérdeztem a -szobalánytól.</p> -<p>– Igenis. A szolgabíró úr van itt vizitben.</p> -<p>Egy hét múlva, estefelé a tenkei országúton két <span class= -"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> lovassal -találkoztam. Az egyik az asszony volt. Szép lovon ült; és jól ült -rajta; így látszott meg, milyen hibátlan, délceg alakja van. A -másik lovas Gyurka volt. Köszöntem nekik. Megállottak.</p> -<p>– Gyurka, te lovagolsz? – kérdeztem meglepetve.</p> -<p>– Huszár voltam én, – felelte Gyulka.</p> -<p>– De eddig nem lovagoltál.</p> -<p>– De most lovagolok. Eddig nem volt társaságom.</p> -<p>Azután elbúcsúztunk egymástól. Egy hét múlva megkérdeztem -Pándytól:</p> -<p>– Te! Nem jár ez a Gyurka egy kicsit túlságosan is gyakran -hozzátok?</p> -<p>Pándy fanyarul legyintett.</p> -<p>– Mit csináljak? Csak nem tilthatom ki. És az asszonynak -tetszik.</p> -<p>Megvakartam a fejemet.</p> -<p>– Öregem… nem kellene talán annyi időt a gazdaságban -töltened?…</p> -<p>Megint bosszankodva legyintett.</p> -<p>– Csak nem fogom őrizni? Mikor már egy asszonyt őrizni kell…</p> -<p>Egy hónap múlva, aratás táján azután furcsa dolog történt: Pándy -váratlanul jött haza egy délelőtt és a lakásban egy bezárt ajtóra -akadt. A bezárt ajtó mögött az asszony volt. És Gyurka.</p> -<p>Az asszony kétségbe volt esve; sírt, letérdelt; Gyurka hősies -pózban állott; Pándy fölemelte az asszonyt; leültette; Gyurkát is -leültette; és nagyon nyugodtan mondta: <span class= -"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p> -<p>– Mi most elválunk majd. Azután összeházasodhattok, ha -akartok.</p> -<p>Az asszony sírt, tiltakozott a házasság ellen; Pándy azonban -nyugodtan mondta neki:</p> -<p>– Mi mindenesetre elválunk. A többi a maga dolga. Ezt a házat én -megtartom. Maga, ha itt akar maradni, megveheti a Jablonszky-házat. -Eladó. De ha nem utazik el innen, ha itt marad, szeretném, ha -addig, míg az elválás nincs kimondva, nem történnék botrány.</p> -<p>Ezt megigérte az asszony is, Gyurka is. Az asszony másnap -megvette a Jablonszky-házat. A dolgot én Pándytól tudtam meg. De -megtudhattam volna Gyurkától is, mert mire az asszony harmadnapra -átköltözött a Jablonszky-házba, tudta az egész város.</p> -<p>Gyurka úgy járt-kelt a városban, mint az asszonynak, „annak a -szép fekete asszonynak“ a hivatalos vőlegénye. Pándy közölte vele, -hogy a vagyonnak a nagyobb része az asszonyé; az övé csak a kisebb -birtok; és Gyurkának ezer terve volt a vagyon kezelésére nézve.</p> -<p>A válópör nem ment elég gyorsan. Eljött a tél, és úgy volt, hogy -a válást csak tavaszra mondja ki a bíróság. Ekkor egy napon -megrendülve jött hozzám Gyurka.</p> -<p>– Te, – kérdezte felindultan, – hallottad, mi történt?</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Tegnap éjjel Simkó, az éjjeli őr, egy alakot látott a -Jablonszky-ház ablakából kiugrani. Megfogta. Hát tudod ki volt? -<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span></p> -<p>– Ki volt?</p> -<p>– Rovics Zoltán.</p> -<p>Rovics Zoltán a járásbíró jogász-fia volt. Méltatlankodva -mondtam:</p> -<p>– Hallatlan. Ilyen intelligens fiatalember adja betörésre a -fejét.</p> -<p>Gyurka kiegyenesedett és felháborodva kiáltotta:</p> -<p>– Csak nem hiszed, hogy betörni volt ott?</p> -<p>– Nem? Hát minek?</p> -<p>– Az asszonynál volt.</p> -<p>– Ne mondd.</p> -<p>– De. És Simkót megszorítottam és azt mondta: azt hiszi, Viczay -Gézát is látta már egyszer…</p> -<p>– No ilyet. Hallatlan.</p> -<p>Gyurka elkeseredve fakadt ki:</p> -<p>– Mindennek az a szamár Pándy az oka. Mit tiltott el engem az -asszonytól. Most ez lett belőle.</p> -<p>Mélabúsan integettem. Gyurka dühbe jött:</p> -<p>– A keserves istenfáját, – mondta, – most azért se -engedelmeskedem neki. Nem én. Majd megmutatom.</p> -<p>– Mutasd meg, Gyurka! – mondtam biztatóan.</p> -<p>Gyurka elvágtatott. Délután felkerestem Pándyt.</p> -<p>– Hallottad, – kérdeztem – azokat… azokat a dolgokat?</p> -<p>– A Jablonszky-ház?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Bosszankodva intett.</p> -<p>– Az egész város tele van velük. Viczay Géza is volt már nála. -Tudom is én… talán más is… <span class="pagenum"><a name="Page_73" -id="Page_73">-73-</a></span> Egész nap nála lebzselnek, vendégeli -őket; azután éjszaka is eljárnak hozzá.</p> -<p>Undorodva intett:</p> -<p>– Eh!… Utálom az egész dolgot. Ma délben nála voltam.</p> -<p>– Minek?</p> -<p>– Hogy utazzon el innen.</p> -<p>– És?</p> -<p>– Nem akar.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>Pándy fanyarul mosolygott:</p> -<p>– Mert itt… mert itt… a pénzéért fehér embereket kap.</p> -<p>Elfordult és még egyszer intett mély undorral.</p> -<p>– Engem imád. Letérdel előttem. De fehér embernek nem tud -ellentállni.</p> -<p>Nem beszéltünk többet a dologról. A kunszállási intelligencia -rövid habozás után fentartotta az asszonnyal az érintkezést. Eltelt -a tél, jött a tavasz, a válópörnek is vége lett és márciusban, -mikor az ibolyák nyiltak, Gyurka oltár elé vezette az asszonyt. A -templom zsufolva volt; még a templomkert is; a plébános összetette -a kezét és szeliden mosolygott le az új párra, az orgona zúgott és -a rossz skurcban festett kunszállási angyalkák is mosolyogtak a -falon.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_74" id= -"Page_74">-74-</a></span></p> -<h2>Regina kisasszony.</h2> -<p>Déghy, aki a vacsoránál és a feketekávénál boldog -bőbeszédüséggel fecsegett, egyszerre gondolkozva kezdte nézni a -szivarja füstjét és lassankint egészen elhallgatott; kérdeztem, mi -baja, – nem mondta meg, nem faggattam; hallgattunk; később magától -megszólalt és elmondta azt, ami itt következik:</p> -<p>– Mikor kikerültem a gimnáziumból, az apám közölte velem, hogy -kereskedő leszek. Mukkanni sem mertem, az öreg hajthatatlan zsarnok -volt; egyetlenegyszer kockáztattam meg azt a kérést, hogy inkább a -zeneakadémiába mennék, ekkor majdnem pofonütött, kijelentette, hogy -félbolond muzsikusok számára egy vörös rézkrajcárja sincs, – egy -októberi napon berukkoltam tehát a Kunetz és Mayer céghez, a -buzaemberekhez, a nagy gabonakereskedőkhöz. Az irodájuk a -Dunaparton négy szük, sötét és hihetetlenül mocskos kis szobából -állott; mindent piszkosnak éreztem bennük, az íróasztalokat, a -könyveket, a székeket, <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span> mindenen vastag rétegben tapadt a piszok -és sohasem értettem, hogy Kunetz, aki elegáns úr volt, -versenyistállót tartott és az apám állítása szerint az egész -vármegyénket zsebredughatta volna, hogyan tud órákat eltölteni -buzgó, friss és vidám munkával ebben az ólban. A legbelső szoba -volt az övé, a következő Mayeré, a cégtársé, a harmadik szobában -trónolt néhány főbb hivatalnokkal Schwarz úr, a cégvezető, az -utolsó, a negyedik szobában volt összepréselve a kisebb -hivatalnokok egész tömege.</p> -<p>Ide kerültem én is. Nem fogadtak rosszúl. Kunetz, akivel az apám -üzleti összeköttetésben állott, kezet fogott velem, ami óriási -szenzációt keltett; Schwarz úr, aki egyébként csendes és makacs -embernyuzó volt, kijelentette rólam, hogy, „uri fiu“ vagyok, és -kegyelmébe fogadott; a többiek is egytől-egyig szeretetreméltóak -voltak hozzám. Ez annál inkább említésre méltó, mert pár nap alatt -meggyőződtek róla, hogy soha sem fogják hasznomat venni. Semmire, -de éppenséggel semmire sem voltam használható; képes voltam a -legegyszerűbb dolgokat is összezavarni, és a legfontosabbakat is -elrontani, ha rám bizták őket. Azt kérdezed: miért szerettek mégis? -Hát éppen ezért. Olyan nyilvánvaló volt, hogy én senkivel sem fogok -versenyezni, hogy én senkinek sem fogok ártani, hogy én általában -nem fogok ezzel az üzlettel foglalkozni, hogy még az ötödik -hónapban is vendégnek tekintettek. Egy szimpatikus idegen, egy -kellemes látogató voltam nekik, egy más világból való lény, akinek -a sok ügyetlenségére jóindulatu felsőbbséggel néztek le… -<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<p>Eleinte rám biztak egyet-mást, később szeliden félretoltak, -lassankint beszüntették üzleti tehetségeim kiaknázását. Békében -hagytak. Én megjöttem, leültem piszkos kis asztalom mellé, -körülöttem néha zajlott a forgalom és sustorgott a munka; én -cigarettáztam, olvastam, kottát lapozgattam a mocskos kis -asztalnál.</p> -<p>Egy napon, amint így olvastam, észrevettem, hogy valaki néz, -kitartóan, elmerülten, makacsul néz. Felpillantottam a könyvem -mögül, és két csillogó, kerek, apró szemnek a pillantásával -találkozott a tekintetem. A két szem egy fonnyadt, fáradt kis -egérfejből csillogott ki, a fonnyadt kis arc vörösre pirult, mikor -a könyvből fölnéztem…</p> -<p>Ez Grün Regina kisasszony volt, a gépírókisasszony, az egyetlen -nő a büróban. Az egyetlen nő, egy vérszegény, fakó, csendes, félénk -öreg leány, egy huszonkilenc éves, szűkvállu, fonnyadt szűz, egy -soha nem virágzott asszonytalan asszony, egy elhervadt, elaszott, -sovány, sápadt, alázatos, kis teremtés, mindenkinél hátrább lévő, -mindenkinek engedelmeskedő, a rabszolgák között is az utolsó. A -formátlan kis teste összehuzódott a gépe mellett a széken; ijedten -és buzgón kopogott, ha munkát kapott; mindenki goromba volt hozzá; -Schwarz úr a vérét szokta színi, akár volt rá ok, akár nem; amikor -nem is volt dolga, akkor is aggódva és fürkészve nézegetett körül, -nincs-e valami kifogás ellene; amikor azután egy félóráig csend -volt és sehonnan nem fenyegetett veszedelem és sehonnan nem jött -munka, akkor összetette a kezét az ölében, megpihent, megnyugodott -és engem nézett… <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span></p> -<p>… Regina kisasszony elpirult, elfordította a fejét és én bámúlva -néztem reá. Az irodában én voltam az egyetlen, aki néha egy jó szót -szólt hozzá, aki néha beszélgetett vele, Regina kisasszony ezért -kiszolgált engem, rendben tartotta az asztalomat és cigarettákat -töltött nekem… Tizenkilenc éves voltam akkor, erős, bátor, vad, -szép fiu; leánymosolygásokkal és asszonycsókokkal volt tele a -lelkem; nem volt negyedórám, amikor nőre ne gondoltam volna; három -asszonnyal volt dolgom egyszerre; a vadságomnak, az erőmnek, a -győzelmes, szép fiatalságomnak az állandó mámorában éltem; minden -nő érdekelt… De Regina kisasszonyra sohasem néztem más gondolattal, -mint azzal, hogy Regina kisasszony ül a gép mellett és -kopogtat.</p> -<p>Regina kisasszony azonban elpirult… És másnap ismét elpirult… És -harmadnap ismét… És ha egy szabad félórája volt, összetette a kezét -az ölében, forgolódott, zavarodottan izgett-mozgott és végre is oda -fordult, hogy engem nézzen. Szegény, fonnyadt, huszonkilenc éves -leány volt és én tizenkilenc éves, erős, nagy, szép fiu voltam. -Szerelmes lett belém. Tisztelettel, félénken, alázatosan szeretett… -Kiszolgált továbbra is. Én eleinte zavarban voltam, azután -megszoktam a dolgot, nyugodtan olvastam tovább, ha Regina -kisasszony nézett, és Regina kisasszony alázatosan, csendesen, -szótlanul szeretett engem.</p> -<p>Egy év múlva megkaptam az anyai örökségemet és otthagytam Kunetz -és Mayert. Bementem az irodába elbúcsúzni. Kunetz kezet fogott -velem. Schwarz úr megveregette a vállamat és biztatott, hogy csak -viseljem <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> jól magamat, jó modorral sokra viheti az -ember; a hivatalnokok sok szerencsét kívántak…</p> -<p>Regina kisasszony ott állott az írógépe mellett; sápadt volt az -arca és sovány, szűk kis vállai meg-megrándultak. Egy zavarodott, -alázatos, kínos mosoly volt az arcán. Odamentem hozzá és -megszorítottam a kezét.</p> -<p>– Isten vele, Regina kisasszony, – mondtam neki nagyon -melegen.</p> -<p>Remegett a színtelen, vértelen, fakó kis ajka.</p> -<p>– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta reszketve és halkan.</p> -<p>Éreztem, hogy mondanom kell valamit.</p> -<p>– Köszönöm, Regina kisasszony, hogy olyan jó volt hozzám, – -mondtam.</p> -<p>Nem tudott válaszolni. A kerek, két barna szeme megtelt könnyel, -a fonnyadt egérarcocskája sírósan eltorzult, hevesen elfordult -tőlem, leült és ráhajolt az írógépre.</p> -<p>Elmentem. Egy negyedóráig folyton rá kellett gondolnom; azután -egyéb dolgokkal foglalkoztam. Eltelt egy év, két év… Néha még -eszembe jutott. Azután egészen megfeledkeztem róla. Elkerültem -Budapestről és nagy harcot vivtam a sikerért.</p> -<p>Nyolc év múlva jöttem vissza. Ekkorra már az apám kibékült -velem; végighegedültem Európát, volt egy rendjelem, ezer forintot -kaptam egy koncertért, az életnek minden szép örömét megkóstoltam -már, tapsoltak, ünnepeltek, szép asszonyok szerettek, az voltam -már, amit híres embernek szokás nevezni… <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> Elmentem -egy délelőtt Kunetz és Mayerhez, látogatóba, hadd lássák, mi lett a -praktikánsukból.</p> -<p>Az iroda éppen olyan hihetetlenül mocskos volt, mint nyolc évvel -azelőtt. A rend is ugyanaz volt. Kunetz, akivel a lépcsőn -találkoztam, bevitt a legbelső szobába és egy félóráig beszélgetett -velem. Mikor tőle kijöttem, Schwarz úr fogott meg tíz percre. Ő – -mondta – a legbüszkébb rám; ő megmondta, hogy sokra viszem, jó -modorral mindent elérhet az ember…</p> -<p>Azután kimentem a negyedik szobába, a legpiszkosabba, a sivár -mocskosságu büróba, ahol egy évet töltöttem el. Kezet fogtam egypár -emberrel, azután körülnéztem. És megláttam Regina kisasszonyt, -amint ott állott az írógépe előtt és zavarodott, alázatos, kínos -mosoly volt az arcán.</p> -<p>Nyolc év óta nem gondoltam rá. És most úgy találtam itt, mint -ahogyan nyolc évvel ezelőtt itthagytam: alázatosan, szürkén, -fonnyadtan, sovány, szűk kis vállakkal, amelyek remegtek a -felindulástól. Odamentem hozzá. Nagyon kedves akartam lenni.</p> -<p>– Kedves, jó Regina kisasszony, – mondtam, – nagyon, nagyon -örülök, hogy látom. Hogy van?</p> -<p>– Köszönöm, – mondta – jól…</p> -<p>Nem tudtam egy szót se szólni többet. Megzavarodtam. Olyan -ostobának éreztem a buta kérdésemet és olyan fájdalmas volt, hogy a -szegény, fonnyadt, öreg lány alázatosan azt felelte, hogy köszöni, -jól van, hogy nem tudtam többet szólni.</p> -<p>Regina kisasszony szólalt meg:</p> -<p>– Tegnap… ott voltam… a Déghy úr koncertjén… <span class= -"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span></p> -<p>– Igazán? És nem bánta meg?</p> -<p>Regina kisasszony áhítatosan és lelkesen válaszolt:</p> -<p>– Nem.</p> -<p>Akkor azután beszélgettünk. Csak az én dolgaimról. Az én életem -eseményeiről. Az övének nincsenek…</p> -<p>Búcsúzás előtt kiderült még, hogy Regina kisasszony -összegyüjtött minden ujsághírt, amelyben rólam volt szó; az -arcképem is megvan nála egy képes lapból… Újra zavarban voltam. -Nagyon melegen búcsúztam el tőle.</p> -<p>– Isten áldja meg, Déghy úr, – mondta; azután elfordult és -leült.</p> -<p>Mikor kint voltam az utcán, elhatároztam, hogy valami emléket -küldök neki, valami értékes ajándékot; másnap is gondoltam rá; -harmadnap is; negyednapra elfelejtettem; egy hétre rá elutaztam -Budapestről.</p> -<p>A következő évben előadták Münchenben az első operámat; két év -múlva megházasodtam; a harmadik évben megszületett az első fiam; a -negyedik évben volt a berlini premiérem, az első, igazi, nagy -művészi siker; az ötödik évben megvettem a villámat és született a -második fiam; a hatodik évben dirigáltam Párisban; a hetedikben -született a kis leányom. Idén, a nagy bécsi siker után hazajöttem, -hogy magam dirigáljam a darabomat. Tegnap a premiéren megláttam egy -páholyban Kunetzt. Ma délelőtt elmentem hozzájuk a büróba.</p> -<p>Minden a régi, a piszok nyolc évvel öregebb, Kunetz elegáns, -Schwarz úr jóindulatu és még mindig <span class="pagenum"><a name= -"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> sokra tartja a jó modort… És -a negyedik szobában az írógép előtt zavarodott, alázatos, kínos -mosollyal Regina kisasszony.</p> -<p>Fájó megdöbbenést éreztem, amikor megláttam. Alig tudtam hozzá -egy-két jó szót szólni. Mikor elmentem, a kerek barna szemei -megteltek könnyel, az egészen elfonnyadt, leaszott egérarcocskája -eltorzult; a szomoru, gyászos, elszáradt, szegény öreg leány -ráhajolt, ráborult az írógépre…</p> -<p>Nyolc évvel ezelőtt így hagytam ott; nyolc év múlva talán megint -így találom. Én azóta jártam, éltem, dolgoztam, verekedtem, -győztem, sikert arattam, vagyont szereztem, engem szerettek és én -szerettem; én boldog házasságban éltem és nekem gyermekeim -születtek; én fiatal vagyok, erős vagyok, diadalmas vagyok, boldog -vagyok, férfi vagyok; és ezek alatt a hosszu, szép, nagy esztendők -alatt ő ott ült, örökké ott ült az asztala mellett, abban a -szörnyü, mocskos szobában, soványan, szárazon, elaszottan, -meddőn.</p> -<p>Tudom: én nem tehetek semmiről, én nem vagyok semminek az oka. -Mégis egész nap a bűnösség érzése gyötör… Lelkifurdalásaim vannak… -Úgy érzem, hogy tartozom neki valamivel… Úgy érzem, hogy -megcsaltam… Ha rágondolok, – ma a legviharosabb tapsok között -egyszerre csak eszembe jutott – keserü lesz a szám és eltorzul az -arcom.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span></p> -<h2>A harmincnégyéves asszony.</h2> -<p>Dobó, aki egész télen semmit se csinált, nyár elején úgy érezte, -hogy pihenésre van szüksége. Fölkerekedett és néhány óriási -kofferrel elutazott Budapestről egy felvidéki fürdőbe. Az első -héten nagyon élvezte azt a csendet, amelyet saját programmja -szerint élveznie kellett, a második héten unatkozott, a harmadik -héten el akart utazni. Ekkor egy napon a szálló előcsarnokában -találkozott Gervaynéval, akivel igen távoli rokonságban, ötödágon -való sógorságban volt. Meglepetve köszönt az asszonynak:</p> -<p>– Kezedet csókolom, hogy kerülsz te ide?</p> -<p>– Szervusz, – mondta az asszony – meg vagy lepetve, ugy-e?</p> -<p>– Igen, mert a naplopást csak magamnál találom -természetesnek.</p> -<p>Kimentek a parkba, az asszony nyujtózkodott, magas, erős, izmos -és finom termete acélosan huzódott ki, a férfi egy percre szinte -kisebbnek látszott nála. <span class="pagenum"><a name="Page_83" -id="Page_83">-83-</a></span></p> -<p>– Hát barátom, – mondta – vedd tudomásul, hogy ezúttal én is -napot lopni jöttem ide. Akármennyire meglep is másoknál ez a -szándék.</p> -<p>– A szándék meglep, – mondta udvariasan Dobó, – de az -eredménynek örülök.</p> -<p>Az asszony jóindulattal és némi leereszkedéssel mosolygott rá, -azután a kérdezősködésére elmondta, hogyan került ide:</p> -<p>– Tizenkét év óta nem mozdultam ki otthonról. Mióta az uram -meghalt. Dolgoznom kellett. De most már rendben van minden, a -birtok, a malom, a gyár, már tavaly úgy éreztem, hogy megakad a -lélekzetem, ha minden reggel beülök az irodába; és most már -nyugodtan is jöhettem; a lányomat elvittem a nagyanyjához, a fiamat -elküldtem Jánosékhoz; én fölkerekedtem és eljöttem.</p> -<p>Megint nyujtózkodott, diszkréten, óvatosan, de a nyujtózkodása -mégis csupa feszülő erő és hullámzó szépség volt; nagyot lélekzett; -a szeme csillogott.</p> -<p>– Kedves Bandi, – mondta jókedvtől sugárzó arccal és nyájas -leereszkedéssel, – neked fogalmad sincs róla, milyen jó -pihenni.</p> -<p>– Marika, ha szabad téged még Marikának szólítani, te vagy a -legokosabb asszony a világon. Hallom, hogy a tőzsdei árjegyzéseket -is érted.</p> -<p>– Hisz abból élek, – mondta nevetve az asszony.</p> -<p>Dobó is nevetett, de meg volt zavarodva. Az asszonyt túlságosan -szépnek találta; évek óta úgy gondolt rá, mint egy munkába -beleszürkülő és bánatba belesoványodó özvegyre; és most egy teli, -érett, de sugárzóan friss és hamvasan üde asszonyszépség állt -<span class="pagenum"><a name="Page_84" id= -"Page_84">-84-</a></span> eléje. Zavarodott volt, mert nem tudta -gyorsan elhatározni, hogyan viselkedjék ezzel a váratlanul elébe -állott szépséggel szemben. Előbb ezzel próbálta lehűteni magát:</p> -<p>– Azért vagyok úgy oda tőle, mert három hét óta nem láttam szép -asszonyt.</p> -<p>A zavarodottsága azonban tovább tartott, az asszonyt nagyon -szépnek találta és ekkor elhatározta:</p> -<p>– Udvarolni fogok neki.</p> -<p>Ez az elhatározás megnyugtatta. A következő napokban reggeltől -estig együtt volt az asszonnyal és udvarolt neki. De egészen -eredménytelenül. Az asszony nevetett azokon, amiket neki mondott, -néha ki is nevette; szívesen volt a társaságában, mert jól mulatott -vele és jól mulatott rajta, de arról szó sem volt, hogy az -udvarlásnak eredménye lehetne. Ellenkezőleg: minden nap világosabbá -vált, hogy az asszony okosabb, műveltebb, józanabb és élesebb -gondolkozásu a férfinál, az asszony felsőbbsége egyre biztosabbá -vált és akármilyen jól érezték magukat együtt, – ebédnél, -vacsoránál, kirándulásoknál, – Dobót már kezdte bosszantani az a -mulattató szerep, az az egészen másodrangu hely, amelyre leszorult. -És voltak órái, amikor úgy érezte, hogy szerelmes az asszonyba; -bosszúságában egyszer-kétszer már arra gondolt, hogy elutazik.</p> -<p>Ekkor – két héttel azután, hogy együtt voltak – egy este fölment -az asszony szobájába. Félkilenc elmúlt; a vacsorához akarta -lehivni. Bement a szobába; a szoba sötét volt.</p> -<p>– Marika, – kérdezte, – itt vagy? <span class="pagenum"><a name= -"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p> -<p>A szoba baloldalán ekkor ruhasuhogást hallott.</p> -<p>– Te vagy az, Bandi? – kérdezte az asszony hangja. – Hány óra -van?</p> -<p>– Félkilenc elmúlt. Vacsorázni hivlak.</p> -<p>– Istenem, hogy elaludtam.</p> -<p>Dobó újra ruhasuhogást hallott, ezúttal maga mellett. Egy lépést -lépett bele a sötétbe és a kezei ekkor hozzáértek az asszonyhoz. -Megdobbant a szíve a saját merészségétől, de nem tehetett -másképpen: fölemelte a karját és megölelte az asszonyt.</p> -<p>Másnap reggel idegesen járt a parkban, aggódva rugdalta a -kavicsokat. Úgy érezte, hogy boldog; büszke is volt és -megelégedett, de félt az asszonnyal való találkozástól. Mit mondjon -neki? Az is probléma, hogy hogyan köszönjön. Hát még az, hogyan -beszéljen, mikor a tegnapi dolgokra kerül a szó? Talán illenék, -hogy meg is kérje?</p> -<p>Ekkor jött az asszony. Nyugodt volt, jókedvü, csendes, biztos és -tiszta pillantásu, az arca sima és fehér, a hangja izgalom és -reszketés nélkül való.</p> -<p>– Szervusz Bandi, – mondta – siessünk reggelizni. Éhes -vagyok.</p> -<p>Dobó ijedten és zavarodottan nézett rá; az asszony nem -várakozott, míg ő is megindul, előre sietett, Dobó szégyenkezve és -bosszankodva trappolt utána. Az asszony pompás étvággyal evett, -nyugodtan beszélt a délelőttről, kirándulást tervezgetett délutánra -és a pillája sem rezdült meg és egy percre sem fordította el a -fejét és egyetlen egyszer sem pirult el. Dobó elképpedve nézett -rá.</p> -<p>Nem tudta, mit kellene csinálnia. Nem tudta, mit <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> jelent ez -a viselkedés. Nem tudta, mit akar az asszony. Nem tudta lesz-e -folytatása a tegnapnak. Minthogy azonban az asszony nyilvánvalóan -nem akart arról beszélni, ami tegnap történt, ő is hallgatott. -Átmérgelődte az egész napot és nem tudta, mihez fogjon és mit -csináljon és mi jön már most.</p> -<p>Este várta az asszonyt, hogy jőjjön vacsorázni. Elmúlt nyolc -óra, azután negyedkilenc és félkilenc. Ekkor egyszerre világosság -támadt az agyában. Fölkiáltott, fölugrott és fölrohant az -asszonyhoz.</p> -<p>A szoba sötét volt. De amikor szólni akart, az asszony rátette a -szájára a kezét.</p> -<p>Beszélni nem volt szabad. Ez így lett azután mindennap. Az -asszony a sötét szobában várta; Dobó türelmetlenül és vágyódva -rohant hozzá, minden nap mámorosabbá lett, a találkozásaikban és a -csókjaikban forróság lüktetett, mohó öröm és tomboló vágy; de -beszélni nem volt szabad. Dobó egy délután megfogta az asszony -kezét és a szerelmesek hangján mondott néhány szót, a harmadik -szónál fölállott az asszony, kiszabadította a kezét és -otthagyta.</p> -<p>Dobó ebbe is belenyugodott. Eleinte félt tőle, hogy az asszony -talán el akarja magát vétetni vele; azután belenyugodott ebbe az -eshetőségbe; végül kivánatosnak és szépnek találta. Az asszony -hallgatása és tartózkodása pedig nyilván csak egy nagy -szemérmesség; annál jobb feleség lesz belőle.</p> -<p>– Szép asszony, jó asszony, gazdag asszony – mondta – és engem -imád. Őrültül szeret.</p> -<p>Így telt el négy hét. A negyedik hét végén az asszony -bejelentette: <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<p>– Holnap utazom.</p> -<p>Ezen az estén mindenáron beszélni akart Dobó; de az asszony nem -engedte. A találkozásuk egy lángoló, mohó csóku, őrjöngő búcsúzás -volt; de sötétnek kellett lennie és nem volt szabad szólni.</p> -<p>Másnap délelőtt Dobó bement az asszonyhoz. A szoba közepén -kofferek és skatulyák állottak, a kofferek és a skatulyák között -uti ruhában állott az asszony. Nyugodt volt, vidám és jókedvü, Dobó -idegesen, remegve és bosszankodva várta, mikor lehet a -beszélgetésükbe belekapcsolni azt, amit ő most végre mindenáron ki -akart mondani; a beszélgetés azonban közömbösen folydogált előre, -az asszonynak mindig akadt valami dolga, segítségre is volt néha -szüksége, telt az idő, már csak háromnegyed óra volt hátra, azután -csak félóra, azután csak tíz perc. Az asszony föltette a kalapját, -vette a köpenyegét. A tükör elé állott és fátyolt akart a kalapja -elé kötni. És látszott, hogy semmiféle alkalom nem lesz többé rá, -hogy a beszélgetésbe szövődjék bele az estéik, a találkozásaik és – -Dobó annak érezte – a szerelmük ugye.</p> -<p>Dobó fölállott, előre lépett egyet és kétségbeesetten és remegő -hangon mondta:</p> -<p>– Marika… hát így válunk el mi egymástól?</p> -<p>Az asszony válla megrándult; visszafordult a tükörtől; elpirult -és megzavarodott. Nem tudott szólni.</p> -<p>– Haragszol, – kérdezte Dobó gyöngéden – hogy erről -beszélek?</p> -<p>Az asszony elfordította a fejét és nagyon halkan mondta: -<span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span></p> -<p>– Azt hittem, hogy… Azt hittem, hogy megérted… Hogy én nem -akarok erről beszélni… Hogy nem szabad beszélni.</p> -<p>Dobó most egészen megnyugodott. Az asszony zavarodottsága jól -esett neki. Visszaadta a saját nyugalmát. Úgy érezte, hogy most -minden föltevése megerősödik és bebizonyosodik. Az asszony azért -akart mindvégig hallgatni, mert nem is remélte, nem is álmodta, -hogy ő hajlandó feleségül venni. Most tehát egy nagy meglepetés és -egy nagy diadal jön. Nyugodtan és felsőségesen mosolygott és -büszkén, de mégis szerényen, öntudatosan, de áldozatkész nagy -jósággal mondta:</p> -<p>– Marika, gyere hozzám feleségül.</p> -<p>Az asszony fölkapta a fejét, ránézett, jól a szemébe nézett, -gondolkozott, azután elmosolyodott. Ez megint a régi biztos -mosolygás volt, megint a régi nagy nyugalom volt; Dobó érezte, -hogyan tünik el a biztossága; az asszony pedig csendesen és -nyugodtan mondta:</p> -<p>– Köszönöm, édes Bandi, nagyon szép tőled, hogy ezt mondod, te -nyilván a legjobbat akarod vele, tőled ez igazán gavalléros dolog, -látom, hogy nagy áldozatkészség is, de köszönöm, én nem megyek -hozzád feleségül.</p> -<p>Dobó megint kínos zavarba jött. Látta, hogy az asszony kineveti -az ő nagylelküségét; rút felsülésnek érezte azt, amit diadalnak -várt; elpirult és hebegett:</p> -<p>– Marika… nem értem… nem értelek…</p> -<p>Az asszony nem szólt, felkötötte a fátyolát, megnézte magát a -tükörben, azután megfordult. <span class="pagenum"><a name= -"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> -<p>– Gyere, – mondta – kísérj át a vasúthoz.</p> -<p>Lementek; a szálló előcsarnokában még utasításokat adott a -portásnak az asszony, borravalókat osztott szét, azután a parkon át -megindult az állomás felé. Dobó megszégyenülten, megsemmisülten, -tehetetlenül ment utána és később mellette.</p> -<p>– Kedves Bandi, – mondta a parkban az asszony – én jobban -szerettem volna, ha az egész dologról nem beszéltünk volna. Szebb -lett volna. Stilusosabb lett volna. Én azt hittem, te megérted, -hogy én így szeretném. De te egy kicsit félreértettél.</p> -<p>Dobó szólni akart, az asszony azonban egy elegáns, kerek, -udvarias mozdulattal elvágta a szavát.</p> -<p>– Te jót akartál, te a legjobb szándékkal csináltad; de -félreértettél. Te azt hitted, én el akarom vétetni magamat -veled.</p> -<p>– Nem, nem, – tiltakozott Dobó.</p> -<p>– Hát azt hitted, hogy én azért akarok hallgatni, mert abból, -ami köztünk történt, nem lehet házasság. Így igazán jobb, ha -beszélünk; így kell, hogy egyet-mást megmondjak neked.</p> -<p>Dobó komoran és megtörten hallgatott, az asszony pedig derüsen, -csendesen és nyugodtan beszélt:</p> -<p>– Nézd Bandi, én tizenkét év óta dolgozom. Ez alatt az idő alatt -én nem voltam ember; nem voltam asszony; gép voltam. Reggeltől -estig a gyerekeimre, a birtokra, a gyárra, az adósságokra -gondoltam. Most adtam magamnak hat heti pihenést; innen megyek -vissza újra dolgozni. Megint jön olyan tizenkét év, mint amilyen -elmúlt… talán az egész életem olyan lesz… most harmincnégy éves -vagyok… e közé <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> a két idő közé, amelyet én munkával -töltök el, e közé esett ez a hat hét. Én tizenkét év óta nem -töltöttem el egyetlen egy napot se munkátlanul. Most itt sok minden -fölébredt a lelkemben, ami régóta alszik benne. Véletlenül veled -találkoztam… és egyszer véletlenül megöleltél…</p> -<p>Dobó bosszankodva kapta föl a fejét, az asszony azonban nem -nézett rá, maga elé nézett és halkan, de minden zavarodottság és -minden szégyenkezés nélkül mondta tovább:</p> -<p>– Véletlenül megöleltél… És én azután sem huzódtam vissza tőled, -mert az én életemben ez az utolsó öröm. Dolgozni fogok; nemsokára -öregasszony leszek. Te jó voltál hozzám… szerettél is egy -kicsit…</p> -<p>Dobó megint tiltakozni akart, de az asszony nem engedte:</p> -<p>– Szerettél egy kicsit… szép napok voltak… átengedtem magamat -nekik… mert… mert…</p> -<p>Dobó ránézett az asszonyra. Az asszony kimondta:</p> -<p>– Mert olyannak képzelhettelek, amilyennek akartalak.</p> -<p>Dobó sértődötten huzta össze homlokát, az asszony békítően -mondta:</p> -<p>– Nagyon jónak, nagyon szépnek, nagyon nagynak képzeltelek… -Különben nem tudtam volna… És ezért nem volt szabad nappal beszélni -és nem volt szabad egy szót sem szólni.</p> -<p>Kiértek a parkból. A vasútnál voltak. Dobó összetörve, -összeomolva ment az asszony mellett. Eszébe <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> jutott, -hogy ő azt hitte: az asszony imádja őt. Hogy boldog lesz, ha -feleségül mehet hozzá. Keserüen elhuzta a száját. Megértette, hogy -csak eszköze, véletlen tárgya volt egy asszonyi ősz meleg -vágyainak. De hogyan érthette ennyire félre? Úgy szégyelte magát, -hogy szinte fájt.</p> -<p>Jegyet váltott az asszony számára; bementek a pályaudvarra, -sétáltak a sinek mellett. Hallgattak. Messziről már látszott a -vonat. Az asszony ekkor hozzáfordult.</p> -<p>– Én nagyon hálás vagyok irántad, – mondta melegen, a -barátságnak a biztos hangján. – Egy szép hónapot, egy szép emléket -köszönök neked. Az életem utolsó örömét.</p> -<p>Ott volt a vonat.</p> -<p>– Köszönöm, – mondta még az asszony. – Köszönöm, hogy jó voltál -hozzám.</p> -<p>Kezet szorított vele, energikus, meleg, baráti -kézszorítással.</p> -<p>– Köszönöm, – mondta még egyszer.</p> -<p>Szép volt, erős, karcsu, magas, acélos, vidám és üde. Fölszállt -a vonatra. Elhelyezkedett. Még egyszer leintett. A vonat elindult. -Dobó fanyarul, megcsaltan, kifosztottan és kijátszottan bámult -utána.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span></p> -<h2>Vilma.</h2> -<p>Dormándy unatkozva sétálgatott befelé az Andrássy-úton. A liget -messze mögötte volt már, a nap melegen sütött, egészen jól érezte -volna magát, csak azt nem tudta, hogy mit csináljon. Unatkozva és -lassan kanyargott a faltól a gyalogjáró széléig és egyszerre eszébe -jutott, hogy éhes is lehet. Még nem volt tizenegy óra; az órájáról -egy süteménnyel teli kirakatra esett a szeme, gondolkozott egy -percig, azután benyitott a cukrászdába.</p> -<p>Leült egy asztalhoz és érezte, hogy ebben a percben csodálatos -és kellemes változáson megy át. Fölemelte a fejét, kiegyenesítette -a derekát, az arcát mintha egy friss és illatos kéz végigsimította -volna, az unalom ráncai egyszerre eltüntek róla, bent a mellében -bizsergő, langyos pezsdülést érzett: egy fiatal leányt, egy kedve -szerint való szép asszonyi lényt látott meg. Karcsu, magas lány -volt, tizenhét vagy legfeljebb tizennyolc éves, feketehaju, a haja -a középen kétoldalra <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= -"Page_93">-93-</a></span> volt elválasztva, de a fülei szabadon -voltak; kerek, meleg, lágy, bársonyosan puha bőrü, mosolygó -arcocskája és nagyon-nagyon bizalmas, feketén sugárzó, -hosszupilláju, nagy szemei voltak. Dormándy nevetni tudott volna a -boldog elragadtatástól.</p> -<p>A lány odalépett hozzá és megkérdezte, mit akar. Dormándy -mondott neki valamit. A lány udvariasan és engedelmesen -kiszolgálta, azután visszament a bolt hátsó részébe. Dormándy -nyugodtan ült és nem vette le róla a szemét. A lány járt-kelt, -dolgozgatott, beszélgetett és Dormándy folyton növekedő örömmel és -boldog tetszéssel nézegette.</p> -<p>Egyszerre a faliórára esett a pillantása. Tizenkét óra volt. -Kelletlenül és bosszankodva fizetett.</p> -<p>– Itt tudnék ülni – mondta magában – estig. Nincs -gyönyörűségesebb és szebb dolog a világon, mint egy ilyen most -kivirágzott asszonyi szépség. Átkozott berendezkedés, hogy nem -állhatok rögtön szóba vele.</p> -<p>Másnap reggel jókedvüen ébredt föl. Programmja volt, tudta, mit -fog csinálni.</p> -<p>– Tizenegy órakor – mondta magában – megyek a kis lányhoz.</p> -<p>Tizenegy órakor beült a cukrászdába és egy óra hosszat nézte a -lányt. Azután megint fizetett és derülten, megelégedetten, boldogan -elment.</p> -<p>Két hét múlva egy este megvárta, míg becsukják a cukrászdát. -Várt a szomszéd kávéházban és nézte, mikor kezdik oltogatni a bolt -előtt a lámpákat. Mikor az első lámpa elaludt, akkor kiment az -utcára és a bolt ajtajával szemben sétálgatott. Öt percig várt, -akkor kijött a lány. Hosszu, férfias szabásu kabát volt -<span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span> rajta, a termetét csak sejteni lehetett -benne. Dormándy csak a járásának az eleganciájában és a fejének a -szépségében gyönyörködött. Egyideig mögötte ment, amikor azután a -lány befordult az első mellékutcába, akkor odalépett hozzá.</p> -<p>A lány hirtelen sietni kezdett. Összevont homlokkal és elszánt -arccal nézett maga elé, a fejét hátraszegte, az állát leszorította -a kabátja gallérjára, sietett és hallgatott. Dormándy erőlködött, -hogy lépést tudjon vele tartani, mindenáron el akarta fogni egy -pillantását és idegesen és gyorsan beszélt hozzá. A lány nem nézett -rá és nem válaszolt. Öt percig futottak így egymás mellett; a lány -végre hazaért; be akart fordulni a kapu alá; Dormándy ekkor őszinte -ijedelemmel, komoly megdöbbenéssel és fájdalommal mondta:</p> -<p>– Hát így hagy itt?</p> -<p>A hangja olyan fájdalmas volt, hogy a leány ekkor ránézett, -megállt egy percre és elmosolyodott. Dormándy fölhasználta ezt a -másodpercet, villámgyorsan megfogta a kezét, megszorította, azután -a karját hódította meg, azután megölelte volna a leányt, de a leány -ekkor kiszakította magát a kezei közül és beszaladt a kapu alá.</p> -<p>Dormándy másnap megtudta, hogy Krausz Vilmának hivják; az apja -pénzbeszedő valami betegsegélyző-egyletnél, hatan vannak testvérek, -a leány a legidősebb és olyan szegények, hogy szinte nyomorban -vannak. Ezen az estén már az Andrássy-úton hozzácsatlakozott, -bizalmasan és melegen beszélt hozzá és az első mellékutcában -karonfogta. A leány gömbölyü, meleg karja idegeskedett, -makrancoskodott, remegett <span class="pagenum"><a name="Page_95" -id="Page_95">-95-</a></span> egy kicsit, azután csendesen, szeliden -és alázatosan belesimult a Dormándy karjába. Eleinte hallgatott is, -azután halkan válaszolgatott. Eleinte összevonta a szemöldökét, -azután mosolygott.</p> -<p>– Te drága, te édes, te meleg gyönyörüség, – mondta neki -Dormándy – boldog vagyok, hogy itt vagy végre, hogy közel vagy -hozzám, hogy az én kis lányom vagy, hogy az enyém leszel.</p> -<p>A lány megreszketett.</p> -<p>– Ne beszéljen így, – válaszolta tördelt és elfojtott -hangon.</p> -<p>Dormándy nyolc napig kísérte haza. A kilencedik napon nem ment -haza a lány. És a tizedik nap reggelén is nála maradt. Dormándy -ekkor kivett a számára egy kis lakást, elkísérte a lakásba és -elhelyezte benne.</p> -<p>– Ha a ház úrnője megengedi, – mondta – akkor alázatos szolgája -mindennap tiszteletét fogja tenni nála.</p> -<p>A lány nagy, nedves, meghatott szemekkel nézett rá és meg akarta -csókolni a kezét.</p> -<p>– Ugyan, – kiáltotta Dormándy nevetve – mit csinálsz az Isten -szerelmére…</p> -<p>– Letérdepelek maga előtt, – válaszolta halkan a lány.</p> -<p>Dormándy nevetett és megölelte. Mindennap nála volt ettől fogva. -Szinte az egész napját vele töltötte el. A lány úgy imádta, mint -egy istent, és ő boldogan, derülten, megelégedetten élvezte ezt a -fiatal lángolást, ezt az alázatos odaadást, az egész édes forró, -szép, boldog fiatal asszonyt. <span class="pagenum"><a name= -"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p> -<p>Három hónap múlva a leány hosszas habozás, nagy gyáva -nekikezdések és bátortalan abbahagyások után azt mondta, hogy egy -nagy-nagy kérése van.</p> -<p>– Mi az a nagy kérés? – kérdezte mosolyogva Dormándy.</p> -<p>A leány megint habozott, újra nekiindult és újra riadozott egy -kicsit; végre kimondta:</p> -<p>– Én szeretnék egy cukrászdát…</p> -<p>Dormándy elámult.</p> -<p>– Mit? – kérdezte meglepetve.</p> -<p>A leány vörösre pirulva, zavarodottan, szégyenkezve és dadogva -magyarázta meg, hogy egy kis cukrászboltot szeretne, egy önálló -üzletet, amely egészen az övé volna, egy egészen kicsi üzletet, -amelynek ő lenne a gazdája…</p> -<p>– Hát annyira vágyódol vissza az Andrássy-útra? – kérdezte -Dormándy sértődötten.</p> -<p>A leány könnyes szemmel, izgatottan és hevesen magyarázta, hogy -ő nem ezt akarja. Ő azért akar egy önálló üzletet, hogy a maga ura -legyen. Ő nem szereti azt, hogy pénzt kap… és hogy ennyi pénzbe -kerül… Egy üzletet olyan olcsón lehetne berendezni… És akkor ő -megkeresné azt, ami neki kell… Ő ért az üzlethez… Még meg is -gazdagodhatnék…</p> -<p>Dormándy hahotázott.</p> -<p>– Kis lány, – mondta – ne legyenek neked miattam gondjaid… És ha -pénz kell, én majd adok neked annyit, hogy félre is tehetsz -belőle.</p> -<p>A lány másnap újra kezdte a dolgot. Hallgatott, azután kért, -könyörgött, megfogta a férfi kezét, nagy, lágy, könyörgő, nedves -szemekkel nézett rá. <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= -"Page_97">-97-</a></span></p> -<p>– Nem, nem, nem, – kiáltotta Dormándy haragosan – én nem akarom, -hogy két hatosért minden pimasz szemtelenkedhessen veled.</p> -<p>Negyednapra kikönyörögte a lány a beleegyezését. Tíz nap múlva -kibéreltek egy üresen álló üzletet és egy hét múlva készen volt az -egész berendezés. A következő napon reggel hét órakor elindult -otthonról a lány.</p> -<p>– Hová mégy? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.</p> -<p>– Megyek az üzletbe, – válaszolta a lány komolyan.</p> -<p>– És ez így lesz ezentúl mindennap?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Dormándy déltájban elment hozzá. Senki sem volt az üzletben, a -lány egyedül állott a süteményei között.</p> -<p>– Mindig így leszel, majd meglátod! – jósolta Dormándy -haragosan. – Nem lesz vevőd.</p> -<p>A lány nyugodtan és biztosan válaszolta:</p> -<p>– Majd lesz.</p> -<p>– És egy hatosért minden pimasz szemtelenkedhetik veled.</p> -<p>– Nem kell engem félteni, – mondta mosolyogva a lány.</p> -<p>Dormándy meglepetve nézett rá. Újnak találta, másnak, mint -eddig, különösnek, biztosnak, bátornak. A régi alázatossága, -zavarodottsága, kislányossága eltünt, a fejét biztosan és nyugodtan -emelte föl, bátran és felsőbbségesen mosolygott, olyan volt, mint -egy nyugodt, <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= -"Page_98">-98-</a></span> idegen szép asszony, akit még csak most -kell majd meghódítani.</p> -<p>Két hónap múlva a lány egy este bejelentette Dormándynak, hogy a -jövő héten kiköltözik a lakásból.</p> -<p>– Miért? Minek? Hová? – kérdezte Dormándy megdöbbenve.</p> -<p>– Az üzlet mögött van egy kis lakás, – mondta a lány. – -Odaköltözöm. Ott kell lennem az üzlet mellett.</p> -<p>Dormándy káromkodott, de bele kellett nyugodnia ebbe is. A -költözés napján nem ment el a lányhoz, csak másnap este látogatott -el az üzletbe. Két-három vendéget talált bent és a két-három -vendéget nagy meglepetésére egy fehérkötényes, idegen kisasszony -szolgálta ki. A bolt hátsó részében ott volt a lány is; odament az -asztalához.</p> -<p>– Tegnap nem akartam terhedre lenni a költözködésnél, – mondotta -Dormándy halkan.</p> -<p>A lány hálásan mosolygott.</p> -<p>– Ki ez a kisasszony? – kérdezte azután Dormándy.</p> -<p>– A testvérem, – válaszolta a leány. – Magam nem birom már az -egész üzletet. Idevettem…</p> -<p>Dormándy megrőkönyödve nézett a fehérkötényes kisasszonyra. A -lány azután otthagyta, mert dolga akadt. Dormándy türelmesen várt. -Eltelt másfél óra, elment az utolsó vendég is, a két lány -irogatott, számolgatott, pénzt olvasott, de a fehérkötényes -kisasszony csak nem akart elmenni.</p> -<p>Dormándy egy szempillantással odakérte a lányt az asztalához. -<span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span></p> -<p>– Végezz már ezekkel a csacsiságokkal, – mondta, – szeretném -megnézni a lakásodat.</p> -<p>– Nem lehet… A testvérem…</p> -<p>– Hát küldd már haza. Úgyse jön már senki.</p> -<p>– Nem lehet, – mondta halkan a lány. – Velem lakik.</p> -<p>Dormándy elképedve bámult rá; a lány ártatlanul nézett vele -farkasszemet. Dormándy összevonta a homlokát, beleharapott az -ajkába, a lány nyugodtan, tiszta szemmel, meleg és ártatlan -tekintettel pillantott le rá.</p> -<p>– Vilma, – mondta végre haragosan Dormándy – azt jelenti ez, -hogy én nem mehetek ezentúl hozzád?</p> -<p>A leány szeliden válaszolt:</p> -<p>– Hát mondja meg maga, – szólt halkan, – hogy lehetséges-e -ez.</p> -<p>Dormándy elvörösödött.</p> -<p>– Így persze nem lehet, – mondta rekedten a méregtől. – De küldd -el. Vagy gyere te hozzám.</p> -<p>– Hogy gondol ilyet, – mondta a leány szeliden. – Hogy gondolhat -ilyet…</p> -<p>Dormándy felugrott, fogta a kalapját és elment. Nem köszönt és -bevágta maga után az ajtót. E miatt az ajtóbevágás miatt egy perc -múlva szégyenkezett már, a szégyenkezés gyorsan lecsillapította a -dühét; idegesen rohant előre, csendesen mérgelődött, azután egy -furcsa bánkódást kezdett érezni, végül lassu sétálgatásba fogott és -nyugodtan gondolkozott.</p> -<p>– Most vége van a számomra, – mondta előbb és csendes fájdalmat, -gyönge nyomást érzett a szíve tájékán. <span class= -"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p> -<p>– Magam vagyok az oka, – mondta azután. – Miért voltam szamár!… -Miért eresztettem ki a kezeim közül!…</p> -<p>Ezt a gondolatot ismét szégyenletesnek érezte.</p> -<p>– Hát csak a pénz füzte hozzám? – kérdezte magától. – Nem -szeretett?</p> -<p>Erre a kérdésre nem tudott válaszolni. Az egész estéje keserü és -dühös unatkozás volt; késő éjjel ment haza, hánykolódott, hajnalig -ébren volt és azon törte a fejét, szerette-e a leány vagy csak a -pénzeért volt jó és kedves hozzá.</p> -<p>Másnap este megint ott ült a cukrászdában.</p> -<p>– Vilma, – mondta a leánynak halkan – nem szeretsz engem. -Sohasem is szerettél.</p> -<p>A leány könnyes szemmel nézett rá.</p> -<p>– Oh, – sóhajtotta fájdalmasan, – hogy mondhatja ezt. Le tudnék -borulni és a lába porát tudnám megcsókolni.</p> -<p>Dormándy meg volt hatva. Érezte, hogy a leány igazat mond.</p> -<p>– Hát miért nem akarsz akkor hozzám jönni? – kérdezte halkan és -lágyan.</p> -<p>– Azért… azért… Amíg én csak egy szegény buta kis lány voltam, -addig ezt lehetett… Addig szabad volt… De most üzletem van… most -nem szabad… most már szégyen volna…</p> -<p>Dormándy bámulva nézett rá. Nem beszélt többet, felállott, kezet -fogott vele és elment.</p> -<p>– Oh én szamár, oh én tökfilkó, – mondta magában. – És én erre -nem gondoltam. És én ezt nem láttam előre. Azelőtt szegény, rongyos -kis leány volt, <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span> valamivel több a cselédnél, de sokkal -nyomorúságosabb a cselédnél. Most a pénz védelme alá került, most -egy kis tőkéje van, most a keletkező, a gyülekező, a szorgalmasan -kuporgatott vagyon büszkesége és erkölcse beszél belőle. Most -fontos már neki az erkölcs, az erény, a tisztesség, a jó hír… Most -minden öreg családi tradició feltámadt benne…</p> -<p>Behuzta a fejét a gallérjába és ijedten, megrettenve a -jóslásának a végzetes voltától, a fogai között elsziszegve, -mondta:</p> -<p>– Most társadalmi állás kell majd neki…</p> -<p>Másnap ismét elment a leányhoz könyörögni. A beszélgetés közben -egyszer a hálát is megemlítette. A leány szeme megint könnybe -lábadt.</p> -<p>– Én – mondta reszkető hangon – olyan hálás vagyok magának, hogy -az életemet odaadnám, ha kellene. És mindent visszaadnék, ami itt -van…</p> -<p>Dormándy bosszankodva tiltakozott:</p> -<p>– Ne beszélj, kérlek, nem így értettem. Tudod, hogy nem így -értem. Egészen másképpen.</p> -<p>A leány szótlanul csóválta meg a fejét.</p> -<p>Dormándy egy hét múlva fanyarul, szinte az akarata ellenére, -szinte nem is teljes öntudattal mormogta oda neki:</p> -<p>– Hát mit akarsz, feleségül vegyelek?</p> -<p>A leány ajka fájdalmasan elhuzódott, a szeme elborult és a feje -szomoruan lehajlott.</p> -<p>– Én úgyis tudom, hogy az lehetetlen, – mondta suttogva.</p> -<p>– Lehetetlen? Nem is képzeled, milyen kevéssé lehetetlen már, – -mondta Dormándy csufolódva. <span class="pagenum"><a name= -"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p> -<p>Mikor hazament, ezt mondta magában:</p> -<p>– Dormándy Péterné Krausz Vilma…</p> -<p>Elmondta egyszer, azután még egyszer, azután tízszer, azután -százszor. Egész este ezt mondta, megdöbbenve, vonakodva, a saját -gyengesége ellen tiltakozva, hipnotizáltan, kétségbeesetten.</p> -<p>Másnap riadtan pakolt és elutazott. Az úton keservesen -gyötrődött, szomoruan kinlódott, szomjasan és eltikkadtan vágyódott -a lány után. Két napig kibirta, a harmadik napon visszafordult.</p> -<p>Beállított a lányhoz. A lány alázatosan, de boldogan felsugárzó -arccal fogadta.</p> -<p>– Gyere ebből a bódéból, – mondta neki. – Megszerezzük az -írásaidat, azután a feleségem leszel.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_103" id= -"Page_103">-103-</a></span></p> -<h2>Adrienne.</h2> -<p>– Hol van Adrienne? – kérdezte Laci.</p> -<p>– A kerten át kiment az országútra. Ott akart benneteket -megvárni. Mindjárt itt lesz.</p> -<p>Két perc múlva futva jött a leány. Megölelte a bátyját, forrón -megcsókolta háromszor, négyszer, tízszer és elfulva mondta:</p> -<p>– Az üvegháznál akartalak fogadni benneteket. Elkéstem.</p> -<p>Laci kifejtette magát a karjaiból.</p> -<p>– Adrienne, – mondta – bemutatom neked Kurcz Pétert.</p> -<p>Kurcz meghajolt; a leány előrelépett és meghajtott fejjel, -fölfelé fordított naiv szemekkel, egy meleg pillantással nyujtotta -ki a kezét:</p> -<p>– <i>Nagyon</i> örülök, – mondta – hogy eljött. Laci olyan sokat -beszélt magáról…</p> -<p>Kurcz a cvikkeréhez nyult, kissé zavarodottan mosolygott és -meghajtotta magát. A leány nyugodtan <span class="pagenum"><a name= -"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> állott előtte és -áhitattal, naivul, nagy szemmel nézett az arcába.</p> -<p>Csend lett.</p> -<p>– Gyere Péter, – szólalt meg Laci – menjünk föl megmosakodni. -Azután majd lejövünk.</p> -<p>Fölmentek, átöltözködtek és egy negyedóra múlva lent voltak a -verandán. Laci beült az apjához és az anyjához és elbeszélte nekik -a legutóbbi élményeit. Kurcz kissé zavarodottan állt meg egy szék -mellett és nem tudta, leüljön-e. Ekkor odalépett hozzá a leány.</p> -<p>– Akarja megnézni a kertet? – kérdezte nagyon kedvesen. – A -gazdaságot is? Érdeklik ezek a dolgok? Kalauzolom. Jó?</p> -<p>– Nagyon hálás volnék érte, – felelte Kurcz.</p> -<p>Lementek. A leány megmutatta a kertet, azután a gazdaságot. -Kurcz kissé feszesen ment mellette, merevebben tartotta magát, mint -kellett volna és érezte, hogy többet mosolyog, mint kellene.</p> -<p>– Hát ez az egész, – mondta a leány. – Nem fog itt nagyon -unatkozni? Négy hét hosszu idő.</p> -<p>Kurcz tiltakozott:</p> -<p>– <i>Én</i> semmiesetre sem fogok unatkozni.</p> -<p>– Nekünk pedig nagy öröm, hogy idejött, – mondta a leány. – Laci -annyit beszélt magáról. Én olyan jól ismerem már magát.</p> -<p>Kurcz nem tudta, mit mondjon. A leány barátságosan és melegen -mosolygott rá. Végre megszólalt:</p> -<p>– Félek, hogy csalódni fognak. Én nagyon kevéssé vagyok -mulatságos társaság.</p> -<p>A leány elkomolyodott.</p> -<p>– Ne higyje, – mondta – hogy mi mulatságosságot <span class= -"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> várunk -magától. Én nem szeretem a mulatságos fiatalembereket.</p> -<p>Kurcz ismét mosolygott és nem tudott mit mondani. Hallgatva -mentek egy ideig, azután a leány megszólalt:</p> -<p>– Tudja, hogy én már nagyon vártam magát?</p> -<p>– Igazán? Miért?</p> -<p>– Azért, mert Laci nem tudott, vagy nem akart nekem valamit -megmagyarázni. És – ha maga nem haragudna meg érte és ha nem -fárasztaná – magát kérném meg, magyarázza meg nekem.</p> -<p>– Kérem… nagyon szívesen.</p> -<p>– Igazán? Nem haragszik érte?</p> -<p>– De kérem… Parancsoljon…</p> -<p>– Arra akarom megkérni, magyarázza meg nekem, mi a felsőbb -matematika.</p> -<p>A férfi elbámulva nézett rá, a leány pedig komolyan és -becsületesen mondta:</p> -<p>– Nézze, én tanultam számtant… algebrát… de a matematika, tudom, -egészen más. Laci azt mondja, hogy minden természettudományos tétel -kifejezhető matematikailag. Ez az, amit nem értek. És hogy a -matematika miért egész különálló tudomány. Hogy nagy matematikai -fölfedezések vannak. És nagy megfejtetlen problémák… És mert Laci -azt mondja, hogy maga… geniális matematikus… hogy ez az erőssége… -magától akartam megkérdezni…</p> -<p>A férfi elpirult, a cvikkeréhez nyult, megigazította, beszélni -akart, azután megállott s kételkedve kérdezte:</p> -<p>– És ez igazán érdekli magát?</p> -<p>– <i>Nagyon</i> érdekel, – felelte a leány. – Nagyon -<span class="pagenum"><a name="Page_106" id= -"Page_106">-106-</a></span> érdekel. Soha senki sem volt, aki -megmagyarázhatta volna. Ezek a mi embereink olyan tudatlanok. Úgy -vártam, hogy maga jőjjön… Ha csak nem haragszik, amiért -terhelem…</p> -<p>– De kérem, kérem, – felelte Kurcz izgatottan.</p> -<p>– Hát akkor mondja meg.</p> -<p>Lassan mentek előre egy kerti úton. A férfi lelkesen és buzgón -kezdett magyarázni. A leány fölemelt szemöldökkel, figyelmesen és -áhitattal nézte az ajkát.</p> -<p>Később fölmentek ebédelni. Ebéd alatt keveset beszéltek, a leány -néha fordult csak Kurczhoz nagy figyelemmel, barátsággal és -tisztelettel. Délután egyedül voltak a verandán.</p> -<p>– Még egyet kell nekem megmagyaráznia, – mondta a leány. – -Délelőtt megemlítette a saját kutatásait. Mi a jelentősségük -ezeknek a kutatásoknak?</p> -<p>Kurcz örömmel és buzgón kezdett magyarázni, a leány fölemelt -szemöldökkel, figyelmesen és áhitattal hallgatta.</p> -<p>Laci a negyedik napon megkérdezte Kurczot:</p> -<p>– Öregem, nem unatkozol nálunk nagyon?</p> -<p>– Dehogy, – felelte Kurcz, – hogy gondolsz ilyet? Pompásan érzem -magamat. Soha ilyen jól nem éreztem magamat. Milyen kedves emberek -ezek a tieid mindnyájan.</p> -<p>– Az apám… ugy-e? Kedves öreg úr. Tudtam, hogy szeretni -fogod.</p> -<p>– És az édesanyád! És a testvéred!</p> -<p>– Adrienne?</p> -<p>– Igen. Milyen kedves. És milyen intelligens. Milyen -csodálatosan intelligens. És milyen művelt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> -<p>– Művelt?</p> -<p>– Igen. Bámulatos, hogy érti a mesterségemet.</p> -<p>– A tiedet?</p> -<p>– Igen. A matematikát. Hihetetlen, mennyit tud.</p> -<p>– Ah! Dehogy tud. Tőlem hallott néhány szót.</p> -<p>– Ohó fiam, szó sincs róla. Kitünően érti, ha mondom. És nagyon -érdeklődik iránta. Bámulatos, hogy egy ilyen szép fiatal leány -ilyen komoly tud lenni.</p> -<p>– Komoly? Adrienne?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Hm!</p> -<p>Laci elfordult és nem szólt többet. Hat nap múlva vendégek -jöttek egy délután. Lányok, fiatalemberek, egy huszártiszt is. -Délután érkeztek és még vacsorára is ott maradtak. Vacsora után -cigány jött és a fiatalság asztalbontás után rögtön táncolni -kezdett. Adrienne is táncolt. Szépen és sokat.</p> -<p>Kurcz egy ideig nézte a táncolókat, azután leült az öregekhez, -azután kiült a verandára. Tizenegy óra tájban feljött hozzá -Adrienne. Ki volt pirulva és lihegett. Szótlanul leült Kurcz mellé. -Kurcz zavarodottan fordult feléje és nem tudott szólni.</p> -<p>– Utálatos ugy-e? – kérdezte a leány szelid melankóliával.</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Ez a tánc. Ez az ostoba és dühös ugrálás. Magának nagyon le -kell néznie bennünket.</p> -<p>– Oh dehogy, szó sincs róla.</p> -<p>– De igen. Én ezt nagyon jól megértem. Én is lenézem. -<span class="pagenum"><a name="Page_108" id= -"Page_108">-108-</a></span></p> -<p>Hallgatott egy kicsit, azután szomoruan sóhajtotta:</p> -<p>– Mit csináljak? Nem vonhatom ki magamat. Ott kell lennem. A -háziasszony vagyok!</p> -<p>Halkan hozzátette még:</p> -<p>– Az ember nem lehet mindig olyan társaságban, amelyet -szeret.</p> -<p>Elhallgattak. Hallgatva ültek egy kicsit. A leány azután -fölkelt, kezet nyujtott Kurcznak, melegen megrázta a kezét és -naivul, őszintén és bizalommal nézett a szemébe. Kurcz boldogan és -hálásan pillantott rá. A leány szomoru mosolygással ment vissza a -táncolókhoz és hajnalig táncolt.</p> -<p>Kurcz négy hét múlva elutazott. Laci kikisérte a vasúthoz. -Várták a vonatot és csendesen sétálgattak a sinek előtt. Kurcz -rágta az ajkát és izgatott volt.</p> -<p>– Laci, – mondta végre, – köszönöm neked, hogy meghíttál ide -hozzátok.</p> -<p>– Öregem, – felelte Laci, – nekem volt öröm. Nekünk volt -élvezet.</p> -<p>– Az én számomra felejthetetlen lesz ez a négy hét. -Megismerkedtem a testvéreddel. Jól megismertem őt.</p> -<p>– Hm!</p> -<p>– Jól megismertem. Ő a legkiválóbb nő, akit én ismerek. A -legintelligensebb és legkomolyabb teremtés.</p> -<p>– Hm!</p> -<p>– Az ismeretsége olyan nyereség, amelyért örökké hálás leszek -neked. Sohasem hittem, hogy van nő, szép, fiatal, gazdag leány, -akiben ennyi érdeklődés és szeretet van komoly dolgok iránt. -<span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span></p> -<p>– Hm!</p> -<p>Kurcz egyre lelkesebben, egészen mámorosan magasztalta a leányt. -Laci kényelmetlenül feszengett, idegesen hümmögött, végre -bosszankodva kérdezte:</p> -<p>– Édes, jó öregem, bizonyos az, hogy te csakugyan megismerted -Adriennet?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Alaposan?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Nézd csak, bizonyos az, hogy ő csakugyan olyan komolyan -érdeklődik a matematika iránt?</p> -<p>– Hogyne. Bizonyos, hiszen…</p> -<p>– Nézd csak, kedves, jó öregem, ezek a lányok furcsa teremtések. -Adrienne meg éppen nagyon furcsa.</p> -<p>– Hogy? Hogy érted ezt?</p> -<p>– Látod, Adrienne a huszártiszteknél éppen úgy érdeklődik a -lovak iránt és az akadályversenyek iránt, mint…</p> -<p>Kurcz meghökkent, gondolkozott, azután komolyan mondta:</p> -<p>– Igen. Hiszen ő elbeszélte nekem. Érdeklődik… Udvariasságból… -Senkit nem akar megbántani…</p> -<p>– Dehogy! – kiáltotta Laci haragosan. – Mindenkit el akar -kábítani. Az írókkal, akik Budapesten hozzánk járnak, éppen így -beszél irodalomról és a festőkkel képekről… És semmihez sem ért -igazában… És semmi iránt nem érdeklődik őszintén…</p> -<p>Kurcz elsápadva nézett rá, gondolkozott, azután kissé földerült -és nyugodtan mondta:</p> -<p>– Azt hiszem, te tévedsz az ő megitélésében. Rendes jelenség, -hogy éppen testvérek nem értik egymást… <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> Ő tudja -ezt különben rólad… És különben előre is meghivott, hogy ősszel, ha -Budapesten lesztek, gyakran menjek hozzátok…</p> -<p>Laci elcsüggedve nézett maga elé és megvakargatta a fejét.</p> -<p>– Hát jól van, öregem, – mondta azután csendesen. – Csak vigyázz -azért. A nők nagyon furcsa teremtések.</p> -<p>– De a testvéred egészen más, mint a többi nő, – felelte Kurcz -bizalommal.</p> -<p>A vonat jött, elbúcsúztak egymástól és Laci hazament. Megkereste -a testvérét.</p> -<p>– Adrienne, – mondta neki dühösen – én kikérem magamnak, hogy a -barátomat bolonddá tartsd. Mindenki mással csinálhatsz, amit -akarsz; ezt az egyet hagyd ki…</p> -<p>– Mit beszélsz te? – kérdezte a leány bámulva. – Kit tartok én -bolonddá?</p> -<p>– Pétert. Minek hazudtad neki, hogy érdeklődöl a matematika -iránt és az ő munkái iránt?</p> -<p>– Én nem hazudtam – felelte a leány halkan, de energikusan.</p> -<p>– Nem? Úgy? Hát talán…</p> -<p>– Igenis, én érdeklődöm a matematika iránt és az ő munkái iránt. -Nem magad mondtad, hogy a leggeniálisabb ember, akit ismersz? Hogy -egy-két év múlva világhírü lesz? Azt hiszem, most még ezt is le -fogod tagadni.</p> -<p>Laci azt akarta válaszolni, hogy nem erről van szó, a leány -azonban halkan és méltatlankodva mondta: <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> -<p>– Miért ne érdeklődném hát iránta?… Én kérem ki magamnak, hogy -velem máskor ily hangon beszélj.</p> -<p>Megfordult és elment.</p> -<p>Tél elején Kurcz megvallotta Lacinak, hogy szerelmes a -testvérébe. Laci sajnálkozva és zavarodottan fordult el.</p> -<p>– Öregem, – mondta azután, – nézd, én egészen őszinte vagyok -hozzád: nem érdemli meg Adrienne, hogy te szeresd.</p> -<p>– Nem? Miért? Hogy mondhatod ezt?</p> -<p>– Léha.</p> -<p>– Léha!… Istenem, hogy félreismered.</p> -<p>– Kacér!</p> -<p>– Kacér?!… A legkomolyabb leány, akit ismerek.</p> -<p>– Sok pénz kell neki. Nagy vagyont akar.</p> -<p>– Laci, hogy mondhatsz ilyet? Hiszen a legigénytelenebb és -legegyszerübb nő a világon.</p> -<p>Laci lemondóan sóhajtott és nem beszélt többet. Délután -fölkereste testvérét.</p> -<p>– Adrienne, – mondta neki komolyan, – ne folytasd ezt a dolgot -Péterrel.</p> -<p>– Micsoda dolgot!</p> -<p>– Ne háborodj most föl. Hiába háborodnál föl. Ha tovább -folytatod ezt a dolgot… tovább bolondítod és tovább kacérkodol -vele, becsületszavamra kijelentem, hogy leleplezlek és megmondom -neki, hogy félig-meddig el vagy már jegyezve Harissal.</p> -<p>A leány nem válaszolt. Másnap eljött hozzájuk <span class= -"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> Kurcz. -Behivta a szobájába. Leültette. Komoly volt és megilletődött.</p> -<p>– Ugy-e, – mondta halkan, – maga jó barátom?</p> -<p>– Igen, igen, – felelte Kurcz nyomatékosan.</p> -<p>– Én a legjobb barátomnak tartom. Most a tanácsára van -szükségem.</p> -<p>Kurcz hűségesen és odaadással nézett rá, a leány lesütötte a -szemét és halkan és remegő hangon mondta:</p> -<p>– Engem megkért Haris György. Az egész családom azt akarja, hogy -hozzámenjek. A papa és a mama boldogok. Azt mondják, oktalanság -volna hozzá nem mennem. Lelkiismeretlenség volna várni egy -bizonytalan jövőre.</p> -<p>Felnézett, azután lesütötte a szemét.</p> -<p>– Magának mi a véleménye? Hozzámenjek?</p> -<p>Kurcznak remegett az ajka, a szeme elhomályosodott; azután -felállott és hősies erőfeszítéssel mondta:</p> -<p>– Igen. Magának nem szabad várnia egy bizonytalan jövőre.</p> -<p>A leány is fölállott, odanyujtotta a kezét. Kurcz megcsókolta a -kezét. A leány fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel -szomoruan és lemondóan nézett a szemébe, egy hosszu búcsúpillantást -vetett rá, azután kiment.</p> -<p>Az esküvőjén, mielőtt a templomba mentek volna, észrevette a -násznép között Kurczot, aki elbusulva és ügyetlenül ténfergett -szobáról-szobára, és végül szomoruan beállt egy ablaknyilásba. -Odasurrant hozzá. <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span></p> -<p>– Idejöttem, – mondta halkan. – Talán nem lesz már alkalmam -kezet szorítani magával.</p> -<p>Kurcz bánatosan és megindultan nézett rá. A leány még halkabban -mondta:</p> -<p>– Ugy-e, jó barátom marad ezentúl is?</p> -<p>Kurcz ellágyulva bólintott.</p> -<p>– Maradjon jó barátom, – mondta a leány. Azután egészen halkan -suttogta:</p> -<p>– Az ember nem teheti mindig azt, amit a szíve szerint -tenne…</p> -<p>Kurcz fellángolva akart mondani valamit, a leány azonban kezet -nyujtott neki, fölemelt szemöldökkel, de félig lehunyt szemmel, -lágyan, bánatosan és búcsúzóan pillantott rá, azután hirtelen -visszavonta a kezét és elsietett.</p> -<p>Kurcz elérzékenyülve pillantott utána. Pár perc múlva odajött -hozzá Laci.</p> -<p>– Ne busulj, öregem, – mondta neki gyöngéden, – hidd el, hogy -nem sokat veszítettél.</p> -<p>– Én mindent elveszítettem, – felelte halkan Kurcz. – De nem -busulok.</p> -<p>– Nem busulsz? Annak örülök. Miért?</p> -<p>– Mert most már biztosan tudom, hogy a szíve szerint ő idegen -ettől az egész esküvőtől.</p> -<p>– Hogy mondhatsz ilyent? Honnan tudod ezt?</p> -<p>– Tőle magától. Ő maga mondta.</p> -<p>– Mikor?</p> -<p>– Öt perccel ezelőtt.</p> -<p>Laci ki akart törni, de Kurcz elérzékenyülten és boldogan -mosolygott; erre ő is elhallgatott.</p> -<p>Félóra múlva indultak a templomba. Laci levezette <span class= -"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> a -lépcsőn a testvérét. A lépcső előtt, a gyalogjáró két oldalán, nagy -tömeg ember állott. A leány madonna-arccal ment el közöttük és -szeliden ült be a kocsiba.</p> -<p>– Adrienne, – sugta neki Laci a kocsiban, – utállak…</p> -<p>– Miért, Laci? – kérdezte szeliden.</p> -<p>– Mert még most sem hagyod Pétert. Már eléggé tisztel… A -szalónod dísze lesz… Mit akarsz még tőle? Nem szégyelled magadat: a -menyasszonyi ruhádban odamenni hozzá és hazudni neki… Hány embert -csalsz meg így? Már meg van állapítva a híred… Már elhitetted egy -csomó okos emberrel, hogy te is okos vagy… Minek csalsz még mindig? -Nem érzed, hogy a legrútabb kokettéria, amit művelsz? Le tudnálak -köpni itt a fehér ruhádban és a mirtuszkoszoruddal, úgy -utállak…</p> -<p>Adrienne hallgatott. Azután odafordult a bátyjához.</p> -<p>– Boldogtalan most talán? – kérdezte halkan. – Elszomorítottam -talán azzal, amit mondtam neki?</p> -<p>– Azt nem, – felelte Laci zavarodottan.</p> -<p>– Nem boldogtalan?</p> -<p>– Nem…</p> -<p>– Hanem?</p> -<p>Laci nem tudott válaszolni.</p> -<p>– Hanem? – sürgette a leány a választ.</p> -<p>– Boldog, – felelte Laci kétségbeesve.</p> -<p>– Akkor mit akarsz! – mondta a leány egyszerüen.</p> -<p>Elfordult és madonna-arccal pillantott ki az utcára, ahol a -járó-kelők megfordultak a kocsi után.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span></p> -<h2>Az ősanya.</h2> -<p>A Sorbonne folyosói tele voltak hadonászó, lármázó, üvöltő -diákokkal. A republikánusok és szociálisták ekkor már többségre -jutottak, de egy-egy klerikális és nacionalista csapat még mindig -tüntetett valamelyik sarkon, be-berohant egy-egy terembe, -lehurrogott egy-egy professzort, meg-megvert egy-egy republikánus -diákot. Nekünk idegeneknek nem volt tanácsos a harcba beleszólnunk; -mi néztünk és hallgattunk.</p> -<p>Egy republikánus őrszem a baloldali bejárat felől nacionalista -orvtámadást jelzett. Az üvöltés erre a jelentésre még bőszültebb -lett, az öklök a levegőbe emelkedtek és két-háromszáz piros arcu, -ordító diák rohant el előttem balfelé. A menet végén száguldott -Meynot, André Meynot, akivel néhány jogi előadást hallgattam már -együtt. A nyakkendője ki volt bomolva és messze lobogott mögötte; -fakó haja vizesen, csapzottan hullott le a homlokára; szürke arca -tüzes <span class="pagenum"><a name="Page_116" id= -"Page_116">-116-</a></span> piros lett. Vékony karjaival szélesen -hadonászott és tébolyodottan üvöltötte:</p> -<p>– Ki velük! Ki kell verni őket! Éljen a köztársaság!</p> -<p>Amikor előttem elrohant, megcsuszott. Megingott és bizonyosan -végigvágódott volna a folyosó kövein, ha oda nem ugrom hozzá és meg -nem kapom. Gyorsan talpra állott, megnézett, jól megnézett, azután -szó nélkül, egy köszönő hang nélkül vágtatott tovább.</p> -<p>A csata a baloldali bejáratnál három percig tartott. A negyedik -percben már ujjongva jöttek vissza a győzelmes republikánusok és -rázendítettek a Carmagnolera. Nekik már a Marseillaise sem volt -elég köztársasági. Az éneklők utolsó soraiban jött Meynot. A -nyakkendője még elveszettebben libegett utána, az arca még pirosabb -volt, fürdött a verejtékben és mámorosan üvöltötte a Carmagnolet. -Az arca jobbfelén, a sovány pofacsontján egy szép kék folt -ülepedett meg. Oda egy ökölcsapást kapott a republikánus vitéz.</p> -<p>A Carmagnolet elénekelték négyszer-ötször; végre elfáradtak; a -köztársaság egyelőre amúgyis meg volt mentve; lassankint elhalkult, -zümmögő morajjá lett az üvöltés; a fiatal republikánusok oszladozni -kezdtek; ekkor odalépett hozzám Meynot, fölemelte a kezét és egy -nagy mozdulattal felém nyujtotta. Kezet fogtam vele. Meynot -megrázta a kezemet; azután megrázta még egyszer; és még egyszer; -azután halkan, egyszerűen és fenségesen mondotta:</p> -<p>– Köszönöm.</p> -<p>Karon fogott.</p> -<p>– Hol ebédel? – kérdezte. <span class="pagenum"><a name= -"Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> -<p>– Rue Banville.</p> -<p>– Én is oda megyek.</p> -<p>Együtt ebédeltünk és barátok lettünk. Meynot kedves fiu volt, jó -fiu volt, lelkes fiu volt. Ivott egy kicsit és a jövőjéről beszélt. -Politikus akart lenni.</p> -<p>– Órákat elállok – mondta – a Gambetta vagy a Danton szobra -előtt. Istenem, ha ma olyan időket élnénk! Istenem, ha én úgy -uralkodhatnám százezer ember és millió ember lelkén.</p> -<p>Összehuzta a homlokát.</p> -<p>– A családom – mondta – azt akarja, hogy jegyző legyek vagy -hivatalnok. Nem értenek engem. Én más vagyok, mint ők. Én sohasem -leszek szürke ember, mint ők, én nem tudom az ő porban csúszó -életüket leélni.</p> -<p>Vigasztaltam, biztattam, bátorítottam. Megszeretett és másnap -megint eljött ebédelni; és ettől fogva minden nap velem ebédelt. -Egy napon szomoru arccal jelent meg.</p> -<p>– Mi a baj? – kérdeztem.</p> -<p>Némi habozás után bevallotta:</p> -<p>– A demokratikus liga holnapi népgyűlésére egy diákszónokot is -kértek. A fiúk azt akarták, hogy én beszéljek. De Saussay fog -beszélni.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Mert én visszautasítottam.</p> -<p>– De miért?</p> -<p>Nem akarta megmondani. Csak. Csak úgy. Ő csak -visszautasította.</p> -<p>– De miért? – kérdeztem. – Hát miért? <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> -<p>Végre bevallotta. Körülnézett, odahajolt hozzám és ijedt arccal -suttogta:</p> -<p>– Én nem mertem vállalni.</p> -<p>Még jobban odahajolt hozzám és egészen halkan sugta:</p> -<p>– Félek. Nem merek kiállni az emelvényre. Félek.</p> -<p>Egészen belesápadt ebbe a vallomásba. Ijedten néztem rá. -Sajnáltam.</p> -<p>– De öregem, – mondtam neki, – hát hogy akarsz te így politikus -lenni? Nem kell félni. Nem szabad félni. Az ember beszél.</p> -<p>Lehajtotta a fejét.</p> -<p>– Könnyü ezt mondani, – sugta szomoruan. – De mikor az ember -érzi, hogy megszédül, nem lát, nem hall, egyszerre összeszorul a -torka, görcsöt kap a szíve.</p> -<p>Egészen az asztalra hajolt.</p> -<p>– A végén így mégis csak jegyző leszek, – suttogta rá -fájdalmasan az abroszra.</p> -<p>Nagyon sajnáltam. Szomoru voltam, amikor elváltam tőle és két -hónapig, amikor mindig alkalma lett volna beszélni, amikor -sóvárogva nézett a tribünre és rémülten pattant vissza, ha egy-egy -„halljuk Meynot-t“ fölhangzott, mindig vele éreztem a nagy -fájdalmát.</p> -<p>Három hónap múlva egy délelőtt szemközt jött velem a Sorbonne -folyosóján. Tüzelt az arca és ragyogott a szeme.</p> -<p>– Gyere velem, – mondta.</p> -<p>Karon fogott és elindultunk. Kimentünk a Pantheon <span class= -"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> felé, -onnan le a Szajnához. Vártam, hogy beszéljen. A karomban remegett a -karja; de nem szólt. Hallgatva mentünk előre. Kiértünk a -Danton-szoborhoz. A szobor előtt megállott; eleresztette a karomat, -szembe fordult velem, azután elfordult tőlem a szobor felé, azután -újra visszanézett rám.</p> -<p>– Mit mondanál, – szólt akadozó, izgatott, rekedt hangon, – ha -megtudnád, hogy <i>ez</i> volt a dédapám?</p> -<p>Ijedten néztem a szoborra, azután ijedten néztem rá. Újra -odalépett hozzám, karon fogott és elindult.</p> -<p>– Borzasztóan nagy dolog, gyönyörü dolog, fejedelmi dolog -történt, – mondta rekedten.</p> -<p>– Mi? Mi történt?</p> -<p>Odaszorította a karomat magához és mámorosan sugta:</p> -<p>– Azt hiszem, a dédanyám Dantonnal megcsalta a dédapámat… azt az -embert, akit a dédapámnak hínak…</p> -<p>Nevetni kezdtem.</p> -<p>– Ne nevess, – mondta türelmetlenül és lelkesen. – Ne nevess, ez -nagy és szép és kábítóan nagyszerü dolog. Ez engem új emberré tesz. -Ez engem megvált. Ez engem fölemel. Ez nekem szárnyakat ad. Most -tudom már, mi volt az, ami megbénított, ami földre tepert: az a -tudat, az a hit, az a tévedés, hogy az ereimben szürke poremberek, -hivatalnokok vére folyik. Tudod te, mit jelent ez: tíz generáció -fölfelé csupa kishivatalnok?… Már második Henrik idejében írnok -volt egy Meynot a királyi törvényszéken. És azóta mind, mind -kishivatalnokok. Ha megpezsdült <span class="pagenum"><a name= -"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> a vérem, ha zugni kezdett -a vérem, ha éreztem, hogy valami nagyot kell tennem, hogy valami -nagyra vagyok hivatott, rögtön eszembe jutott: tíz generáció -kishivatalnok. Mintha jeges vízzel öntöttek volna le. De most más -lesz. Most vége a gyávaságnak. Most zivatar is merek már lenni. Az -én ősapáim nem voltak kishivatalnokok. Az én dédapám <i>ez</i> -volt.</p> -<p>Az arca ragyogott, a szeme sugárzott, kinyujtotta kezét és -rámutatott a szoborra.</p> -<p>– Hát mi történt? – kérdeztem végre meglepetve. – Mi derült ki? -Kiről? A dédanyád…</p> -<p>Megszorította a karomat:</p> -<p>– Danton volt a szeretője, – mondta mámorosan. – Danton! Danton! -Danton!</p> -<p>Nagynehezen rávettem, hogy magyarázza meg.</p> -<p>– Hát hallgass ide, – mondta sugárzó arccal. – Az én nagyapám, -Jean Baptiste Meynot, született 1791 augusztus nyolcadikán. -Született állítólagos apjának Rue de la Chaussée d’Antin-beli -lakásán. Igen, de állítólagos apja, Louis Camille Meynot a születés -idején nem volt Párisban. Hónapok óta nem volt. Kilenc hónapja nem -volt. A királyi udvartartás hivatalnoka volt, az állásánál fogva -rojalista, már 1790 novemberében menekülnie kellett, valószínüleg a -hercegek valamelyikével menekült, mert később ott szerepel -valahogyan a coblenzi udvartartásban. Ő tehát nem volt az apa. A -felesége talán elhitette vele; az asszonyok ügyesek; kivágta magát -valahogyan, de ő nem volt az apa. Ki volt hát?… Kutattam a családi -papirok között. A szomszéd házban lakott Danton. Akkor kezdett -<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= -"Page_121">-121-</a></span> ragyogni. Akkor kezdett vezér lenni, úr -lenni az egész ország fölött. A családot ismerte. Gyakran -érintkezett velük. Följegyzések vannak róla, hogy a dédanyám már -lánykorában nagyon tetszett neki; de nem adták hozzá, mert a leány -apja is hivatalnok volt és lenézte – lenézte! – Dantont. Mikor a -nagyapám állítólagos apja szökni volt kénytelen Párisból, a fiatal -asszony egyedül maradt. És a szomszéd házban ott volt ez a -félisten! Ha más bizonyíték nem volna, ez is elég lenne. De van más -is. Dantonnak egy levele, egy szerelmes levele, egy szerelmes -levele, barátom, egy szerelmes levele…</p> -<p>Mámoros volt; tombolt; villámló szemmel nézett föl a szoborra, -összekulcsolta a két kezét és kinyujtotta feléje, mintha imádkoznék -hozzá.</p> -<p>– Danton! Danton! – suttogta boldogan és részegen.</p> -<p>Elhuztam a szobor elől. Visszaindultunk a Sorbonne felé. Meynot -hosszu, nagy lélegzeteket vett; teleszítta a tüdejét levegővel, -kidomborította a mellét és megfeszítette a karjait. Boldog -volt.</p> -<p>A Sorbonne folyosóin lármázva szaladozott néhány fiu. Egy üres -terembe rögtönzött gyűlésre hivták össze a diákokat. Bementünk mi -is. A tolongásban elszakadtam Meynot-tól, beültem egy padba és -vártam, mi történik. Egy hosszúszakállu diák megnyitotta a gyűlést -és elmondta, miről van szó. A nacionalisták ma este népgyűlést -tartanak; meghivták rá a republikánus diákokat is; most az a -kérdés, elmenjenek-e tehát. Nem jobb-e kikerülni egy céltalan -összecsapást, egy oktalan verekedést… <span class= -"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p> -<p>Kis csend támadt; azután egyszerre egy nyurga alak lépett föl a -katedrára. Dobbantott a lábával, fölemelte a karját, egy éles -hanggal, egy harsogó megszólítással betöltötte a termet és beszélni -kezdett.</p> -<p>Meynot volt. Tüzesen, harciasan, vad lelkesedéssel beszélt. El -kell menni arra a gyűlésre. Nem szabad megijedni. Nem szabad -gyávának lenni. Ott kell lenni a harctéren és sem a szótól, sem az -ököltől nem kell megriadni. A jakobinus ősök szelleme ihlesse meg a -jakobinus ősök unokáit…</p> -<p>Mámoros tapsvihar. Meynot piros arccal száll le a pódiumról, -fogadja a gratulációkat és a gyűlés egyhangulag határozza el, hogy -ott lesz a harctéren.</p> -<p>A népgyűlésre nem mentem el. Idegennek jó volt távolmaradni az -ilyen helyekről. De másnap hallottam, mi történt. Kétszáz diák -bevonult az óriási terembe kétezer ellenfél közé. Meynot az élen. -Meghallgattak két nacionalista szónoklatot, amely az ő -megtérítésükre volt szánva; azután Meynot kért szót. Fölment a -pódiumra és megmagyarázta, hogy mi az ő szemükben a francia nemzeti -tradició. Megmagyarázta, hogy a forradalom szelleme a legbecsesebb -öröksége a francia nemzetnek. Dantonra kell visszanézni. Az -arisztokrácia az ellenség! A klerikálizmus az ellenség!… A tömeg -ekkor már haragosan zúgott; közbeszóltak; Meynot-t szidalmazták; a -diákokat szorongatták, egy-egy oldalbaütés jött előbb, azután egy -pofon csattant el; Meynot ekkor méltatlankodva hagyta abba a -fejtegetéseit, kijelentette, hogy ha a szólás jogát és a -vendégjogot nem respektálják, ő akkor barátaival távozik, kéri, ne -szentségtelenítsék meg legalább egy bizalommal <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> jött -kisebbség megtámadásával a francia lovagiasság legszebb -tradicióit…</p> -<p>És távozott. Baj nélkül. Nem bántották őket. Meynot ekkor nagy -ember lett, ifjusági vezér lett, népgyűlésekre járt, ritkábban jött -el hozzám és igérte, hogy mihelyt lehet, képviselő lesz.</p> -<p>Három hónap telt el. Tavaszodott. Egy világos, meleg estén -elmentem egy népgyűlésre, mert a szónokok nevei között ott láttam a -Meynot-ét is. A második beszéd lett volna az övé. Helyette azonban -az elnök szólalt meg:</p> -<p>– Meynot polgártárs betegsége miatt nem jöhetett el. Az egyetemi -hallgatók nevében így Caillou polgártárs fog beszélni.</p> -<p>Nagynehezen átfurakodtam a tömegen, kijutottam az utcára és -elindultam a lakása felé. Bevezettek a szobájába. A diványon -feküdt; fakó arccal, fáradt, gyűrüs szemmel, bágyadtan nézett a -levegőbe.</p> -<p>– Öregem, – mondtam, – eljöttem hozzád. A Concorde-teremben -hallottam, hogy beteg vagy. Mi bajod?</p> -<p>Nem válaszolt.</p> -<p>– Öregem, – mondtam gyöngéden, – hát mi bajod?</p> -<p>Elfordította a fejét.</p> -<p>– Bocsáss meg, – mondtam, – nem gondoltam, hogy terhedre vagyok. -Inkább megyek.</p> -<p>– Maradj.</p> -<p>Leültem egy székre.</p> -<p>– Csak egy percig maradok, – mondtam. – <span class= -"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> -Megnyugtatást akartam, hogy nincs semmi nagy bajod. Most már akár -mehetek is.</p> -<p>– De nagy bajom van, – válaszolta halkan.</p> -<p>– Nagy bajod! Istenem, ha az ember ágyba se fekszik, nincs -valami veszedelmes baja. Az egész baj, hogy egyszer nem -beszéltél.</p> -<p>Elhuzta a száját, mintha görcse lenne.</p> -<p>– Sohasem fogok én többet beszélni, – mondta a fogai között.</p> -<p>– Miért! Ugyan!</p> -<p>Hallgatott. Azután lassan és fáradtan odafordította a fejét:</p> -<p>– Úgyis elmondtam volna neked, – mondta halkan.</p> -<p>– Hát mondd el. Mi az?</p> -<p>Megint hallgatott. Azután megint halkan szólalt meg:</p> -<p>– Az egész dolog nem igaz.</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Az. Az egész. Danton.</p> -<p>Meghökkenve néztem rá. Nem mertem többet kérdezni. Hallgattunk. -Azután ő szólalt meg és fáradtan és halkan mondta:</p> -<p>– Tegnap összevesztem az apámmal. Azt akarta, hogy hivatalba -menjek. Megmondtam neki. A Danton-vér! Elbámult. Megmagyaráztam. -Kinevetett. Mit kutatok, mondta, régi papirok között, anélkül, hogy -neki szólnék. A dédapám, a dédapám nem is szökött 1791 -novemberében. Van még egy csomó írás. Itt lappangott Párisban még -egy félévig. A szerelmes levél nem is a dédanyámnak szólott. Úgy -kaptuk. Azt is tudják, <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span> kinek szólott. Egy posztókereskedő -feleségének. És egy nagybátyámnál megvan a dédapám, a… dédapám -arcképe. Szakasztott olyan vagyok.</p> -<p>Elhallgatott és a levegőbe nézett. Nem mertem szólni.</p> -<p>– Mit csináljak most? – kérdezte.</p> -<p>– Mit csinálj! De szamár kérdés. Azt, amit eddig. Most már -kiderült, hogy pompás szónok vagy. Azon nem változtat semmi.</p> -<p>Kínosan nevetett.</p> -<p>– Nem? Azt hiszed?… Soha többet nem merek én tíz ember előtt -beszélni. Érzem. Tudom, hogy nem tudok. Soha többé.</p> -<p>Hallgattunk. Fölálltam és menni készültem. Adtam a vidámat.</p> -<p>– Öreg fiu, – mondtam, – ez csacsiság. Két nap alatt -kihevered.</p> -<p>– Soha. Hivatalnok leszek.</p> -<p>– Ugyan, micsoda beszéd ez. Egy embernek a sorsát így döntse el -az, hogy a dédanyja nem csalta meg a férjét, – mondtam nevetve.</p> -<p>Rám nézett.</p> -<p>– A dédanyám! – szólt megvetően.</p> -<p>Megcsikorgatta a fogát.</p> -<p>– A bestia! A piszkos tehén! – mondta sziszegve és befordult a -fal felé és eltakarta a fejét.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span></p> -<h2>A mama.</h2> -<p>Lovász későn jött, gyorsan bemutatkozott egy ismeretlen fiatal -hölgynek és egy ismeretlen fiatalembernek, azután leült Zádor Anna -mellé és nemsokára belefogott egy kedves kis történetnek az -előadásába. A történet hősnője Gyémánt Lenke volt, az -ellenprimadonna, a hőse pedig egy tapasztalatlan vidéki -fiatalember, aki egy napon mit sem sejtve benyitott a nagy művésznő -hálószobájába.</p> -<p>Mire Lovász ideért, a társaság gyanus mozgolódásba fogott -körülötte, Zádor Anna felállott és vérvörös arccal mondta:</p> -<p>– Jöjjön csak… magával sürgős beszédem van.</p> -<p>Lovász fölállott. Az asszony előre ment. Ő követte. Átmentek egy -szobán. Két szobán… nem álltak meg a lakás végéig. Az asszony itt -visszafordult.</p> -<p>– Meg van maga őrülve? – kérdezte suttogva.</p> -<p>– Miért? – mondta Lovász ártatlanul.</p> -<p>– Micsoda történetet akart maga elbeszélni? <span class= -"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p> -<p>– Egy kitünő történetet… A Gyémánt Lenke hálószobája…</p> -<p>– Csendesebben!… Hallgasson!… Hogy mer itt hálószobáról -beszélni?</p> -<p>Lovász meghökkenve bámult az asszonyra, az asszony pedig erős -meggyőződéssel mondta:</p> -<p>– Maga meg van őrülve.</p> -<p>Lovász méltatlankodni akart, azután meggondolta a dolgot. Az -asszonyokat nem lehet kiismerni. Erre most rájött az erkölcs… -Megadással hajtotta le a fejét.</p> -<p>– Ahogy parancsolja, – szólt engedelmesen. – Meg vagyok -őrülve.</p> -<p>Zádor Anna szikrázó tekintettel nézett még rá egy kicsit; a szép -barna szemében azután a rendes, csendes jósága és jókedve kezdett -világítani, a haragos pirosság eltünt a szeme alól és a tejfehér, -puha szép arcán, a lágyvonalu, meleg szája körül egy csillogó -mosolygás jelent meg. Lovász megadóan állott és mozdulatlanul, -engedelmesen nézett vele szembe.</p> -<p>– Nem is kérdezi, miért?</p> -<p>– Nem, – felelte Lovász. Ha maga azt mondja, hogy meg vagyok -őrülve, hát meg vagyok őrülve.</p> -<p>Az asszony nevetett.</p> -<p>– Boldogtalan ember, – mondta – nem beszélt magával Miklós?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Szegény fiu, hisz akkor maga ártatlan… Miklóst kértem meg, -beszéljen mindenkivel, aki hozzám jár, mondja meg tapintatosan, -hogy… megjött a lányom… Maga nem tudta? <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> -<p>– Azt sem tudtam, hogy lánya van.</p> -<p>– Van. És milyen szép. És milyen kedves. És milyen okos.</p> -<p>– Nyilván az a fiatal hölgy, akinek bemutatkoztam.</p> -<p>– Az. Ugy-e milyen szép?</p> -<p>– Igen, – felelte sietve Lovász.</p> -<p>– Fölhozattam a nagybátyjától, mert férjhez akarom adni. -Tizennyolc éves már.</p> -<p>Lovász megnézte az asszonyt.</p> -<p>– Sok szerencsét! – mondta. – Ezt a szent szándékot nyilván -siker koronázza majd. Ámbár magát <i>nem</i> anyósnak kívánja az -ember…</p> -<p>Az asszony fölemelte a kezét.</p> -<p>– Csend! – mondta szigoruan. – Ez a hang tilos. Ezen a hangon -nem szabad nálam ezentúl beszélni. Miklós megmondta mindenkinek. -Aki így beszél, azt kidobom. Érti?</p> -<p>– Igen, – felelte Lovász engedelmesen és sóhajtva. – Lesz is itt -olyan unalom…</p> -<p>– Akinek nem tetszik, az elmehet. Nem is ilyen emberek kellenek -nekem, mint maga, hanem tisztességes, komoly fiatalemberek, akik -házasodni akarnak…</p> -<p>– Az a fiatal úr, akinek bemutatkoztam, netalán?…</p> -<p>– Igenis. És ne csúfolódjék rajta. És viselkedjék tisztességesen -vele. És általában viselkedjék tisztességesen.</p> -<p>Lovász mindent megigért. Visszamentek a társasághoz. Lovászt -egy-két kárörvendő vigyorgás fogadta, az egész társaság figyelemmel -várta, hogyan intéződik <span class="pagenum"><a name="Page_129" -id="Page_129">-129-</a></span> el a kínos ügyecske, Zádor Anna -azonban olyan magasztosan és annyi tiszta fenséggel kezdett az -időjárásról, majd a lakásdrágaságról beszélni, hogy az érdeklődés -gyorsan véget ért és tisztességes, csendes unalom terjeszkedett el -a társaság fölött.</p> -<p>Lovász diszkrét érdeklődéssel fordult az ismeretlen fiatal hölgy -felé. Az ismeretlen fiatal hölgy egy sarokban ült; az ismeretlen – -a tisztességes és házasulandó – fiatalember ült mellette és sok -igyekezettel mulattatta. A fiatal hölgy azonban szemmelláthatólag -nagyon unatkozott.</p> -<p>Lovász rögtön elhatározta, hogy jóváteszi az előbbi hibáját és -legalább szórakoztatja kissé a fiatal hölgyet. Az elhatározást -azonnal követte a tett. Fölállott, odament az unatkozó fiatal -párhoz és két perc múlva élénk beszélgetésbe merült a fiatal -hölggyel.</p> -<p>Az ismeretlen fiatalember öt perc múlva otthagyta őket. Rögtön a -távozása után fölhangzott a Zádor Anna hangja:</p> -<p>– Zsuzsó!</p> -<p>A leány rámosolygott Lovászra és odament az anyjához.</p> -<p>– Milyen kedves, – gondolta Lovász. – És milyen kedves neve van. -Zsuzsó. Zsuzsika…</p> -<p>Meg volt elégedve magával. Ekkor azonban a Zádor Anna villámló -pillantásával találkozott a tekintete és megint rossz sejtelmei -támadtak. Az asszony frissítőkért küldte ki a leányt, azután -fölkelt a helyéről és odament Lovászhoz.</p> -<p>– Mit művel maga? – kérdezte tőle sziszegve.</p> -<p>– Mit? – kérdezte Lovász ártatlanul. <span class= -"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p> -<p>– Elriasztja Zsuzsó mellől az embereket. Az egyetlen embert, aki -el is veheti…</p> -<p>Lovász ekkor dühbe jött. Fölállott, odahajolt az asszonyhoz és -halkan és kihivóan felelte neki:</p> -<p>– Ki mondja azt, hogy én nem vehetem el?</p> -<p>Az asszony elbámulva nézett rá. Lovász pedig gőgösen és -diadalmasan folytatta:</p> -<p>– Annyit csak érek, mint ez a… fiatal úr…</p> -<p>Az asszony bámulva nézett Lovászra, elgondolkozott, nem felelt; -Zsuzsó visszajött, leült Lovász mellé, az asszony gondolkozva és -meghökkenve nézte őket, azután visszament a társasághoz és -időről-időre egy-egy bámuló, kételkedő, zavarodott pillantással -kereste fel őket.</p> -<p>Lovász el volt ragadtatva a lánytól. A lány pompásan mulatott; -mosolygott; nevetett… A mosolygása egészen olyan volt, mint az -anyjáé, meleg, lágy, édes, csillogó mosolygás. Elmondta, mit -csinált eddig. Intézetben volt; előbb az angol kisasszonyoknál, -azután Genfben; azután másfél éve János bácsiéknál volt Györkön, -minden évben csak egy hónapot töltött az anyjával; pedig a mamát -imádja, imádja, imádja…</p> -<p>Három hónap múlva Lovász fölment az asszonyhoz. A lakás föl volt -forgatva, gyilkos naftalinszag terjengett benne, kofferek és -skatulyák állottak szanaszét. Lovász idegesen ténfergett -jobbra-balra.</p> -<p>– Utaznak? – kérdezte az asszonytól.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Egész nyáron lent maradnak?</p> -<p>– Igen. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<p>Lovász szólni akart, azután elhallgatott. Azután megint szólni -akart és megint elhallgatott.</p> -<p>– Mit akar? – kérdezte végre az asszony.</p> -<p>– Egy egészen furcsa dolgot… – felelte Lovász.</p> -<p>– Mit?</p> -<p>Lovász fanyarul mosolygott.</p> -<p>– Meg akarom kérni a Zsuzsó kezét.</p> -<p>Az asszony megállott. Ránézett Lovászra. Egy darabig mereven -nézett rá, a barna nagy szeme azután lassan megnedvesedett. -Fölemelte a kezét, a torkán egy boldog zokogás buggyant föl, -átlépett egy kalapos skatulyán, odament Lovászhoz és megcsókolta -egyszer, kétszer, háromszor, tízszer és a könnyek bőven és boldogan -omlottak a szeméből.</p> -<p>– Milyen furcsa! – mondta Lovász. – Látja, ezért furcsa ez a -dolog. Maga lesz az anyósom…</p> -<p>– Igen, – felelte boldogan az asszony. – Én leszek az anyósa. -Csak szeresse Zsuzsót. Legyen jó hozzá. Én imádni fogom magát. Én -úgy szeretem magát.</p> -<p>– Tegeződnünk kell…</p> -<p>– Persze.</p> -<p>– És magát… mamának szólítsam? – kérdezte Lovász fanyarul.</p> -<p>– Természetesen, – felelte boldogan az asszony.</p> -<p>Egy hónap múlva megtartották az esküvőt, Lovászék elutaztak és -szeptemberre visszajöttek Budapestre. Zádor Anna meghatva és -boldogan várta őket és ujjongva mutogatta meg nekik a lakásukat, -amelyet ő rendezett be. A fiatal asszony mámoros volt az örömtől és -időről-időre egy boldog fölsikoltással az anyja nyakába esett. -<span class="pagenum"><a name="Page_132" id= -"Page_132">-132-</a></span></p> -<p>– Hát te hogy vagy, Andor? – kérdezte Zádor Anna.</p> -<p>– Köszönöm jól… mama, – felelte Lovász mosolyogva.</p> -<p>Zádor Anna azután hazament. Másnap megint eljött hozzájuk, -harmadnap megint. Ajándékokat hozott a lányának, vásárolni vitte, -tanácsokat adott neki a háztartás vezetésére és mindig -könnybelábadt a szeme a boldogságtól, ha látta, hogy Zsuzsó -állandóan jókedvü, szereti a férjét és a férje szereti őt.</p> -<p>Zsuzsó állandóan jókedvü volt. A férjével szemben nem volt -akarata és a férje hálás volt ezért a boldog engedelmességért. Csak -néha-néha ragaszkodott egy-egy véleményhez vagy egy-egy -szándékhoz.</p> -<p>– A mama így gondolja…</p> -<p>Lovász ilyenkor engedett. Lassankint ez lett az életük legfőbb -vezetője:</p> -<p>– A mama ezt akarja…</p> -<p>Lovászt kezdte bosszantani, hogy az összes kis és nagy ügyeik -egy fölebbezési fórum elé kerülnek. A mama tekintélyét nem akarta -kisebbíteni, de rendszeres munkát kezdett a maga teljes -függetlenítésére. Előbb jelentéktelen dolgokban – kirándulások, -vacsorák, színházba menések ügyében – valósította meg -rendíthetetlenül az akaratát. Azután hozzáfogott, hogy a mama -jóságos zsarnokságát egészen megtörje, az életükbe való -beleszólásait mindenkorra megszüntesse. Itt azonban kétségbeesett -ellenállásra talált.</p> -<p>– Zsuzsó, – mondta a feleségének, – hozzá kell szoknod, hogy -végre-valahára a mama nélkül intézkedj a dolgainkban. <span class= -"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p> -<p>– Én nem akarok hozzászokni, – felelte az asszony. – Én mindig -azt akarom csinálni, amit a mama mond.</p> -<p>– Szívem, hát ez lehetetlen. Végre is asszony vagy, nemsokára -gyerekeid lesznek, nem szaladhatsz mindig a mamához… Nem is kell. -Nem is volna helyes. Végre is a mama nagyon kitünő asszony, de sem -a társadalmi helyzete, sem az egyénisége nem olyan, hogy -mintaképnek lehetne venni…</p> -<p>A fiatal asszony reszketett a haragtól.</p> -<p>– Szégyeld magad, – mondta félig sirva, – szégyeld magad, hogy a -mamáról így beszélsz.</p> -<p>Lovász dühbe jött és makacsul bizonyítgatta, hogy a mama nem -lehet mintakép egy uriasszony számára. A fiatal asszony erre -kétségbeesve támadt neki a férjének.</p> -<p>– Te vagy az, – mondta reszketve, – akinek fogalma sincs róla, -mi az: előkelőség, gyöngédség, ha így beszélsz…</p> -<p>Felsorolta a férje összes rossz tulajdonságait; a csendes -jósága, az odaadó engedékenysége egyszerre eltünt; maliciózus lett, -bántó lett, csipett, mint a vipera. Lovász megdermedve és -értelmetlenül hallgatta; honnan szedi ez a kedves, jó asszony ezt a -tudományt, mikor látott meg ez ennyi rossz tulajdonságot benne?</p> -<p>Az asszony elkeseredve folytatta a rossz tulajdonságainak -felsorolását. Lovászban mértéktelen düh támadt föl. És amikor az -asszony egy fordulattal visszatért az anyja dicséretére és ezt -mondta: „a mama igy, a mama úgy… a mama a legelőkelőbb uriasszony“, -– akkor Lovász a dühtől elkábulva, hevesen, gyorsan, <span class= -"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> mielőtt -igazában meggondolhatta volna, mit tesz, csak attól a vágytól -elsodortatva, hogy neki legyen igaza, oktalanul, hangosan, durván -elkiáltotta magát:</p> -<p>– A mama egy…</p> -<p>Itt egy nagyon durva szó következett. Lovász abban a -másodpercben megbánta, amelyben kimondta és megrémülten nézett az -asszonyra. Az asszony nyitva maradt szájjal bámult rá, azután -sikoltott egyet, azután elfehéredő arccal dőlt bele egy -karosszékbe. Lovász ijedten sietett oda hozzá. Mikor azonban feléje -nyult, akkor a fiatal asszony felugrott, eltaszította őt magától, -kisietett a szobából és becsapta maga mögött az ajtót.</p> -<p>Lovász habozott egy percig, azután utána indult. Nem találta. -Bejárta az egész lakást, az asszony seholsem volt. Megkérdezte a -szobalányt:</p> -<p>– Nem látta a nagyságos asszonyt?</p> -<p>– De igen. Elment.</p> -<p>– Elment?</p> -<p>– Igen. Sietett. Fölkapta a kabátját és a kalapját és -elment.</p> -<p>Lovász visszament a szobába és nagyon butának érezte magát. -Belátta, hogy hibát követett el; de hajlandó volt rá, hogy a hibát -mindenképpen jóvátegye; ha az asszony itthon volna, rögtön jóvá is -tenné; hacsak itthon volna…</p> -<p>Majd hazajön. Várt rá egy, két, három óra hosszat, azután egy -hétig, még egy hétig, összesen nyolc hétig. Az asszony nem jött -haza. Az anyjánál volt és Lovász azt hallotta, hogy ügyvédekkel -tárgyal: válási okot keres. <span class="pagenum"><a name= -"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> -<p>Lovász nekibusulva járt-kelt; végre látta, hogy ez így nem megy -tovább. Levelet írt Zádor Annának és megkérte, adjon neki – megtérő -bűnösnek – egy negyedórás audienciát. Az audienciát megkapta. -Délután három órakor fölmehet.</p> -<p>– Csendesen, – mondta az asszony, mikor bement, – Zsuzsó nem -tudja, hogy itt vagy. Alszik. Éjjel nem tudott aludni.</p> -<p>Lovászt elérzékenyítette a barátságos hang, amelyet nem várt. -Hálásan és engedelmesen lopózkodott az asszony után és amikor -szabad volt beszélnie, őszinte megbánással és teljes szeretettel -mondta el, amit mondani akart. Hogy az ő elszólása menthetetlen; de -magyarázza az az idegesség, hogy folyton egy idegen akarat -beavatkozását érezte kettejük közé; és végre is egy elszólást nem -lehet egész életre szóló büntetéssel büntetni, végre is ők szeretik -egymást…</p> -<p>Zádor Anna ekkor fölállott, az ajtóhoz ment és hallgatózott. -Azután gyorsan visszajött.</p> -<p>– Menj el most, kérlek, – mondta Lovásznak. – Menj a konyhán -keresztül. Zsuzsó fölébredt. Nem akarom, hogy itt találjon. Ő -egyelőre engesztelhetetlen. De most legalább tudom, hogy te -visszakivánod őt.</p> -<p>– Minden nap vártam. Hiszen imádom.</p> -<p>– Majd meglátom, mit tehetek.</p> -<p>Lovász elment; az asszony pedig bement Zsuzsóhoz.</p> -<p>– Zsuzsókám, – mondta neki, – beszéljünk végre komolyan erről a -te dolgodról.</p> -<p>– Milyen dolgomról, mamám?</p> -<p>– A házasságodról. A férjedről. <span class="pagenum"><a name= -"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p> -<p>– Én komolyan beszéltem eddig is. Elválok tőle.</p> -<p>Zádor Anna mosolygott, azután csendesen és komolyan -megmagyarázta, hogy elválni oktalanság volna. Ha két ember szereti -egymást, akkor egy félreértés, egy elhamarkodott szó miatt nem -szabad válni.</p> -<p>– Egy szó miatt!… Ha tudnád, mamám, ha tudnád, mamám, mit -mondott!</p> -<p>– Mit mondott?</p> -<p>– Én azt nem mondhatom meg. Én azt nem mondhatom ki.</p> -<p>Zádor Anna mosolygott, megsimogatta a lánya kipirosodott arcát, -azután szeliden és nyugodtan magyarázta tovább, hogy ha két ember -szereti egymást, akkor semmiféle bántó szó miatt nem szabad -elválniok.</p> -<p>– De hiszen nem is szeret engem.</p> -<p>– De szeret.</p> -<p>– Nem jött utánam.</p> -<p>– Jött. Itt volt nálam.</p> -<p>A fiatal asszony meglepetve bámult az anyjára, azután izgatottan -kérdezősködött a látogatás részleteiről. Azután összehuzott -homlokkal nézett maga elé, azután ezt mondta:</p> -<p>– Mégsem megyek vissza. Nem tudok vele élni többé.</p> -<p>– Miért, Zsuzsó?</p> -<p>– Mert téged megsértett.</p> -<p>– Egy kicsit igaza volt, mert nagyon is sokat avatkoztam bele a -dolgaitokba. És én nem haragszom rá.</p> -<p>– Mert nem tudod, mit mondott. Ha tudnád, mit mondott!! -<span class="pagenum"><a name="Page_137" id= -"Page_137">-137-</a></span></p> -<p>– Hát mit mondott végre is? Hát mondd meg már végre, mit -mondott.</p> -<p>– Nem… Én azt nem mondhatom meg. Én nem tudom azt előtted -mondani… Én nem tudom azt neked mondani…</p> -<p>– Csak mondd meg bátran. Mondd nyugodtan.</p> -<p>A fiatal asszony nem akarta megmondani. Az anyja azonban -kényszerítette:</p> -<p>– Mondd meg! Rögtön! Mondd meg!</p> -<p>A fiatal asszony ekkor lesütötte a szemét, lehajtotta a fejét, -előrehajolt és remegő szájjal sugta:</p> -<p>– Mit? Hát ezt: „a mama…“</p> -<p>Kimondta. Azután gyorsan a tenyerébe kapta az arcát és sirni -kezdett. Az anyja szótlanul simogatta a fejét.</p> -<p>A fiatal asszony kisirta magát, azután várta, mit szól az anyja. -Lassan ráemelte a kisirt szemeit. Az anyja nyugodtan nézett szembe -vele és hallgatott. Ekkor ő szólalt meg:</p> -<p>– Ugy-e, nem élhetek vele? – kérdezte méltatlankodó, reszkető -hangon.</p> -<p>Azután fölháborodva folytatta:</p> -<p>– Ezt mondta!… Ezt mondta!…</p> -<p>Zádor Anna előrehajolt, belenézett a lánya kisirt szemébe, a -tejfehér, puha arcán egy csillogó mosoly sugárzott szét, azután -elfordított fejjel, mosolyogva, szégyenkezve, hősiesen, egy hosszu -felvilágosítás kezdete gyanánt, halkan mondta:</p> -<p>– De Zsuzsókám… hiszen igaza volt.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span></p> -<h2>A temesvári asszony.</h2> -<p>Az okkupációban egy alacsony, szegényes bosnyák házikó előtt két -katonatiszt találkozott: egy karcsu, magas ulánuskapitány és egy -kékszemü, szőke vadászfőhadnagy. Mind a kettő csapathoz beosztott -vezérkari tiszt volt. A főhadnagy bemutatkozott a kapitánynak. -Vetter Károlynak hivták. A kapitány megmondta a nevét: báró -Ulenyeczky Kázmér.</p> -<p>– Te a temesvári diviziónál voltál, ugy-e? – kérdezte azután a -kapitány.</p> -<p>– Igen. A divizionárius mellett. Egy év óta.</p> -<p>– Én voltam az elődöd. Négy éve mentem el Bécsbe. Utánam jött -Bálint.</p> -<p>– Bálint után pedig én jöttem.</p> -<p>– Na kitünő. És most együtt lakunk egy darabig ebben az -oduban.</p> -<p>– Sőt Bálint is velünk lakik majd.</p> -<p>– Bálint is? Bálint itt van? <span class="pagenum"><a name= -"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p> -<p>– Igen. A mozgósításkor Lembergből rögtön lejött a -hadtesthez.</p> -<p>Nemsokára megjött Bálint is, Bálint Gábor tüzérfőhadnagy, -szintén csapathoz beosztott vezérkari tiszt. A három katona -elhelyezkedett a nyomorúságos ház egyetlen szobájában. -Berendezkedtek. Boldogan élvezték azt a kényelmet, amelyet a fedél -alatt levés mégis szerzett nekik: az ágyat, a gyakori mosakodást, a -tiszta inget. Néha nappal is volt idejük, akkor otthon heverésztek, -leveleket írtak. Az estéket mindig együtt töltötték, szivaroztak és -beszélgettek. Gyorsan megbarátkoztak, a vezérkari tisztek -arisztokrata összetartása és az egymás műveltségének, emberi és -katonai értékének a megbecsülése hamar közel hozta őket egymáshoz. -Mind a hárman műveltek és jómodoruak voltak, értettek zenéhez, -művészethez, irodalomhoz és sok közös barátjuk volt. Sokat -beszéltek Temesvárról, ahol egymást váltották föl, ahol még a -lakásuk is ugyanaz volt, két világos, szép szoba egy nagy házban, a -belvárosban. Ulenyeczkytől Bálint vette át a lakást, Bálinttól -pedig Vetter. Szerették a várost, dicsérték a jókedvét, a -vagyonosságát. És hogy milyen vendégszerető. És mennyi benne a szép -asszony.</p> -<p>A kapitány egy napon elküldte a szolgáját a tábori postához a -leveleikért. A legény visszajött.</p> -<p>– Van levél? – kérdezte a kapitány.</p> -<p>– Van. A főhadnagy uraknak is van.</p> -<p>Az asztal körül ültek, a két főhadnagy előrehajolt és a szolga -három levelet tett le az asztalra. A kapitány visszakapta a kezét, -amelyet a levele után kinyujtott; Bálintnak az egész teste -megrándult, amint a levelek <span class="pagenum"><a name= -"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> fölé hajolt; Vetter pedig -megmerevedve nézett az asztalra.</p> -<p>– Mehetsz! – kiáltott rá a kapitány a legényre.</p> -<p>A legény kiment és a három katona szótlanul és mozdulatlanul ült -az asztal körül. A kapitány fölhuzta a vállát és egy -ajkbiggyesztéssel jelezte a zavarodottságát, Bálint vörösre pirult, -Vetter fehérre sápadt. A három levél rendben egymás mellett feküdt -az asztalon; három hosszúkás lila boríték volt sötét szegéllyel, a -jobb sarokban egy préselt I-vel, a bal sarokban a bélyeggel, a -címben kicsi, vékony, gömbölyü betükkel; a hosszu betük mélyen le -voltak huzva és a nagy betüknek keményen elrántott felső végük, kis -tintazászlócskájuk volt.</p> -<p>Hosszu, kínos, kétségbeesett hallgatás.</p> -<p>A kapitány ajkbiggyesztése végre lassan átalakult egy nyugodt és -felsőbbséges mosolygássá.</p> -<p>– Meddig akartok még úgy ülni itt, mint a kinai bálványok? – -kérdezte a másik kettőtől.</p> -<p>Bálint megvakargatta a fejét, Vetter sápadtan fordult a -kapitányhoz.</p> -<p>– Diszkrétnek lenni tisztesség dolga, – mondta a kapitány. – -Uriember nem fecseg. De ha mi még ezek után is diszkréciót -játszunk, akkor nem uriemberek vagyunk, hanem szarvasmarhák.</p> -<p>Bálint gunyosan, keservesen, haragosan kezdett kacagni, az -orrához emelte a három levelet, hogy a maradék parfümöt megszagolja -rajtuk, azután letette őket és dühösen, nevetve, csúfolódva mondta -a kapitánynak:</p> -<p>– Ez nagyszerü. <i>Hát te is?</i> <span class="pagenum"><a name= -"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p> -<p>A kapitány odafordult hozzá és ugyanazon a hangon kérdezte:</p> -<p>– Hát te is?</p> -<p>Azután Vetterhez fordult:</p> -<p>– És te is? – kérdezte tőle.</p> -<p>A szőke főhadnagy nem válaszolt; a kapitány és Bálint hangosan -nevettek.</p> -<p>– Mikor áthelyezték Bécsbe, – mondta gunyosan a kapitány, – -akkor öngyilkosságot akart elkövetni. Sírástól vörös szemmel járt -három hétig. Az ő életének, mondta, – most vége. Sohase fog ő -senkit se szeretni. Mikor azzal vigasztaltam, hogy talán mégis, azt -mondta, hogy gyalázatosan gondolkozom. Hogy sohase tudtam -megérteni, hogy ő nem olyan, mint a többi asszony. Ő nem -rosszaságból csalta meg az urát. Hanem mert halálosan szeret. Neki -a csalás áldozat volt. Ne gondoljak én róla rosszat. Sohase -szeretett senkit és sohasem fog senkit szeretni.</p> -<p>A kapitány hangosan nevetett.</p> -<p>– Feljött egyszer hozzám Bécsbe, – mondta azután Bálintnak. – -Rólad kérdezősködtem tőle. Azt mondta, hogy ki nem állhat. Hogy -próbálkoztál vele és ő kidobott.</p> -<p>Bálint gunyosan kacagott.</p> -<p>– Én pedig, – mondta kacagva, – hallottam valamit pletykázni -rólad meg róla. Megkérdeztem tőle: mi volt az a dolog veled. Azt -mondta: kétségbeesve udvaroltál neki, de ő gyülölt; mert képzelődő -vagy és hiu.</p> -<p>A kapitány hahotázott.</p> -<p>– Mikor volt nálad Bécsben? – kérdezte Bálint. <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span></p> -<p>– Egy évvel azután, hogy áthelyeztek.</p> -<p>Bálint intett a kezével.</p> -<p>– Mi az? – kérdezte a kapitány. – Akkor már?…</p> -<p>– Ojjé, – mondta Bálint, – már egy félév óta.</p> -<p>A kapitány fölemelte a fejét, fölemelte a két karját és úgy -hahotázott.</p> -<p>– És mit szólt a lakásodhoz, mikor először volt nálad, – -kérdezte Bálinttól.</p> -<p>– Meg volt lepetve, hogy milyen csinos.</p> -<p>– Minden héten látta kétszer.</p> -<p>– És azt mondta: ne vessem meg őt, mert ő undorodik ettől a -csalástól, ő nem olyan, mint a többi asszony, ő áldozatot hoz a -szerelmének, ő soha eddig nem szeretett senkit és soha többé nem -fog szeretni. Amikor áthelyezték Lembergbe, öngyilkos akart -lenni.</p> -<p>A kapitány és Bálint hátradőltek a székükben, úgy nevettek. -Vetter sápadtan hallgatott.</p> -<p>– Hát te fiam? – kérdezte tőle a kapitány. Neked mit -mondott?</p> -<p>Vetter halkan, a foga között válaszolt:</p> -<p>– Azt mondta, hogy soha senkit sem szeretett.</p> -<p>Bálint vigasztalta:</p> -<p>– Na ne busulj azért: meggyógyul, mire katona leszel.</p> -<p>Vetter szomoruan mosolygott, Bálint pedig a kapitányhoz -fordult:</p> -<p>– De hogyan fogathatta meg magát egy ilyen ügyes asszony, – -mondta. – Egy ilyen ravasz asszony.</p> -<p>– Nagyon egyszerü, – válaszolta a kapitány. – A te leveled még -Lembergbe ment, az enyém Bécsbe. <span class="pagenum"><a name= -"Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> A levelek hetekig -kóboroltak. Tegnap kezdett itt működni végre a tábori posta, – most -megjött tehát mind a kettő. A Vetterével együtt, amely már -egyenesen a harctérre címződött. Ő nagysága nem tudhatta, hogy -mozgósításkor mind a ketten idejövünk a divizióhoz. Bizott a -diszkréciónkban. Bizott benne, hogy akárhol találkozunk is, -hallgatunk. Pedig mindegyikünk hallott az elődjéről vagy az -utódjáról fecsegni. Bizott a diszkréciónkban. Teljes joggal. De -mikor a posta így belébombázott a három levéllel.</p> -<p>– Micsoda ravasz macska! – mondta Bálint.</p> -<p>Sokat nevettek még, kicsufolták és szidták az asszonyt és a -kapitány ezt javasolta:</p> -<p>– A három levelet nem bontjuk föl. Beletesszük mind a hármat egy -borítékba. És visszaküldjük. Ő majd tudja már, hogy mi történt.</p> -<p>– Pompás! – mondta Bálint.</p> -<p>Haragosan csufolódtak még az asszonyon egy kicsit, azután -lefeküdtek aludni. A három boríték az asztalon feküdt. A kapitány -is, Bálint is sokáig forgolódott a helyén. Mikor elaludtak és csend -lett, akkor Vetter felült az ágyában és reggelig nézett bele a -sötétségbe.</p> -<p>Másnap sok volt a dolguk, harmadnap valami kis csatározás akadt -és sokat galoppoztak össze-vissza; negyednap a divizió-irodában -dolgoztak mind a hárman; ötödnap új csapatok érkeztek. Eltelt egy -hét és a három levél még mindig ott hever az asztalon.</p> -<p>A hetedik nap estéjén holtra fáradva, álmosan azt kérdezte -Bálint a kapitánytól:</p> -<p>– Mikor küldjük vissza a leveleket? <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> -<p>– Majd visszaküldjük, – válaszolta foghegyről és álmosan a -kapitány.</p> -<p>A levelek még egy hétig ott maradtak. Ekkor egy délben a -kapitány fölvette az asztalról a három levelet és az orrához emelte -őket.</p> -<p>– Istenem, de jó szaguk van, – mondta sóhajtva.</p> -<p>– Mutasd! – szólt féltékenyen Bálint.</p> -<p>A kapitány átadta neki az ő levelét. Bálint egy hosszu -lélekzettel szítta be a levél parfümjét, kidagadt a melle, -csillogni kezdett a szeme és kipirult az arca. Vetter szótlanul -nyujtotta ki ekkor a kezét. A kapitány neki is átadta a -levelét.</p> -<p>Ekkor mindegyik a maga levelét tartotta a kezében. Táguló orral, -szomjasan szítták be a papir asszonyillatát, a papir az ajkukra -simult; zavarodottan, fölizgatva és részegedő szemmel néztek -össze.</p> -<p>– Az istenfáját! – fakadt ki Bálint.</p> -<p>A kapitány nyelt egyet és halkan mondta:</p> -<p>– De szép asszony volt! De édes. A bőre olyan, mint a -rózsalevél!</p> -<p>Vetter száraz torokkal sóhajtott egyet. Hallgattak.</p> -<p>– Az utóvégre is ostobaság, – mondta a kapitány, – hogy mi nem -bontjuk föl ezeket a leveleket.</p> -<p>– Igaz! – kiáltotta Bálint.</p> -<p>– Hiszen azután csinálhatunk velük, amit akarunk, – mondta a -kapitány.</p> -<p>– Úgy van! – kiáltotta Bálint.</p> -<p>A kapitány leült, a zsebkésével felhasította a borítékot, -kényelmesen elhelyezkedett a székben és átadta magát az olvasásnak; -lassan élvezte, művészettel, szürcsölte a levelet. Bálint -fölszakította a borítékot és <span class="pagenum"><a name= -"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> gyorsan átfutotta a levél -hat oldalát; azután újra olvasta; azután harmadszor is elolvasta. -Vetter odament az ablakhoz, hátat fordított a többieknek és húsz -percig nem fordult meg. Mikor az olvasásnak vége volt, mind a -hárman zsebredugták a levelüket. Azután sokáig hallgattak. Később -Bálint elment; azután a kapitány is elment; aznap egyáltalában nem -volt szó a levélről.</p> -<p>Másnap este Bálint elsóhajtotta magát:</p> -<p>– De szép asszony is volt!</p> -<p>A kapitány sóhajtva nyujtózkodott.</p> -<p>– Istenem, – mondta, – ha egy félnapra találkoznám itt vele.</p> -<p>Azután ijedten elhallgatott; a többiek megdöbbenve néztek rá; -aznap este nem beszéltek többet. Hamar lefeküdtek és sokáig -forgolódtak elalvás előtt.</p> -<p>Egy-két szó, néhány sóhajtás emlegette csak naponként az -asszonyt. De mindig többet gondoltak rá. A leveleket előhuzták és -egy-egy hosszu lélekzettel szippantották be azt a kevés illatot, -amelyet a papir megtartott. Szomoru, rideg, piszkos, asszonytalan -magányosságukban a vágyódások és a gondolatok lassankint mind az -asszony felé fordultak. Az asszony gondolata mindig közöttük -lebegett. Néha még csúfolódtak rajta, de egyre többet beszéltek a -szépségéről, a kedvességéről, a gyönyörü és örömöket adó -mivoltáról.</p> -<p>Négy hét telt el. Ekkor egy este megszólalt a kapitány:</p> -<p>– Mi voltaképpen szamarak vagyunk, hogy haragszunk rá. -<span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span></p> -<p>A két főhadnagy fölpillantott. A kapitány hintázta a székét és -lassan és óvatosan magyarázott:</p> -<p>– Nézzétek! Miért haragszunk mi rá? Mert nem volt hű hozzánk. -Hát mi hűek voltunk hozzá?</p> -<p>– Igaz, – mondta Bálint.</p> -<p>– Látod? Vagy azért haragszunk rá, mert elhitette velünk, hogy -mást sohasem szeretett? Hát nem volt ez jobb nekünk? Nem voltunk -így boldogabbak?</p> -<p>Vetter szótlanul bólintott, Bálint pedig lelkesen mondta:</p> -<p>– Ez igaz.</p> -<p>A kapitányt jókedvbe hozta a helyeslés és tüzesen és vidáman -folytatta:</p> -<p>– Minden férfi hiu szamár. Ő számolt a hiuságunkkal. Azt -megbocsátottuk neki, hogy férjes asszony, de azt nem bocsátottuk -volna meg neki, hogy előttünk vagy utánunk más is van. Hát ő -elhitette, hogy nincs. Csak nekünk tett vele szolgálatot.</p> -<p>– Úgy van! – kiáltotta Bálint.</p> -<p>– Különben is, – folytatta jókedvüen a kapitány – mikor ő azt -mondta, hogy „soha senki más“, bizonyosan érezte is. A zokogása -őszinte volt, mikor én eljöttem. És őszinte volt, mikor ti -eljöttetek.</p> -<p>– Igen, – mondta halkan Vetter.</p> -<p>– Határtalan elbizakodottság volt azt gondolnunk, hogy csak én… -Egy olyan szép asszony! Egy olyan csodaszép! Egy olyan fiatal! Az -öreg férje mellett.</p> -<p>Mind a hárman hallgattak. A kapitány azután tovább mondta:</p> -<p>– És milyen jóizlésü volt. Nézzétek: abban is, <span class= -"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> ahogyan -bennünket kiválasztott! És milyen jó volt hozzánk!</p> -<p>Vetter rekedten mondta:</p> -<p>– Milyen nagyon jó!</p> -<p>Megint hallgattak. Bálint előhuzta a levelet a zsebéből.</p> -<p>– Tudjátok, – kérdezte, – mit ír nekem? Hogy ne feledkezzem meg -az édesanyám születésnapjáról. Ilyenekre gondol.</p> -<p>A kapitány elővette a levelét és kiterítette maga elé:</p> -<p>– Milyen finoman, milyen okosan, milyen kedvesen ír. Félt, azt -mondja, a tavaszi versenyektől; ne játsszam nagyban.</p> -<p>Vetter a kezében tartotta a levelet; remegett a keze; fölemelte -a levelet és egy hosszu sóhajtással beszítta az illatát.</p> -<p>– Ne ízetlenkedjünk hát, – mondta határozottan a kapitány. – -Rongy tempó volna együtt visszaküldeni a leveleket neki.</p> -<p>– Válaszoljunk neki külön-külön, – javasolta Bálint.</p> -<p>Vetter félénken megszólalt:</p> -<p>– Igen, csakhogy…</p> -<p>Elhallgatott. A kapitány odafordult hozzá.</p> -<p>– Természetesen úgy kell válaszolnunk, mintha egymásról nem is -tudnánk. Tartozunk neki ennyi tapintattal a jóságáért.</p> -<p>– Úgy van! – mondta Bálint.</p> -<p>– És ha te hazamégy, – mondta még a kapitány, – egy szót sem -szólsz rólunk. <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p>Vetter meghatva szorította össze az ajkát. Bálint papirért -szaladt. A tinta ott állott az asztalon. Bálint kiosztotta a -papirt. A kapitány kiteregette maga elé a lila levelet és -gondolkozva nézett a levegőbe. Bálint rögtön íráshoz látott. -Vetternek könnyes volt a szeme. A nyomorúságos, piszkos kis szoba -tele lett az illatos, édes, szép asszonnyal. A petróleumlámpa -sercegett fölöttük. És a három katona buzgón, áhítattal és -gyönyörűséggel írta a szerelmes levelet.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span></p> -<h2>Suzanne.</h2> -<p>Csiszér Bertalan kocsiba ült és elhajtatott Zabolayékhoz. -Kiugrott a kocsiból és besietett a kapun. A folyosón Zabolaynéval -találkozott.</p> -<p>– Jó napot Margitka, – mondotta neki izgatottan, – itthon van -Gergely?</p> -<p>– Nincs, – válaszolta a fiatal asszony. – Miért?</p> -<p>– Nagy ujság! Sütő Mihály meghalt. Váratlanul. Senki sem -gondolta volna…</p> -<p>– És? – kérdezte az asszony izgatottan.</p> -<p>– Nem hagyott hátra végrendeletet.</p> -<p>Az asszony elsápadt és leült egy székre.</p> -<p>– Hála Istennek, – szólalt meg lassan és remegő hangon. – Hála -Istennek.</p> -<p>A homlokához nyult és letörölte róla a verejtéket. Azután -hátratámaszkodott a székben és behunyta a szemét.</p> -<p>– Nono Margitka, – mondta Csiszér ijedten, – mi baj van. Csak -nem veszi a szívére? <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= -"Page_150">-150-</a></span></p> -<p>A fiatal asszony nem tudott válaszolni. Csiszér gyorsan hozott -neki egy pohár vizet, abból ivott két kortyot, azután -megnedvesítette a vízzel a halántékát és a szempilláit és -felnyitotta a szemét.</p> -<p>– Nono Margitka, – mondta Csiszér, – hát nincs már baj ugy-e? -Semmi baj? Mi?</p> -<p>– Semmi baj, – mondta az asszony bágyadt mosolygással. – Semmi -baj. De olyan váratlanul jött. Tudja Berci, hogy mi már a legszélén -voltunk.</p> -<p>– Tudom! Tudom! – válaszolta Csiszér.</p> -<p>– Hogyne tudná… Maga is pörölt bennünket…</p> -<p>Csiszér tiltakozva emelte föl a kezét.</p> -<p>– Csak mint ügyvéd, csak mint ügyvéd, – mondta gyorsan. – Hiába: -a kötelesség. Ez a mesterségem. De mint ember a legnagyobb -részvéttel és legteljesebb rokoni szeretettel kísértem a Gergely -dolgainak a folyását.</p> -<p>Az asszony intett a kezével.</p> -<p>– Mindegy, – mondta. – Hát mi a legszélén voltunk. Már a -mészáros is csak készpénzért küldött húst. És a végrehajtó, örökké -a végrehajtó… A főispán már megmondta Gergelynek, hogy ha ez így -megy tovább, akkor a tavaszi tisztujításon nem választják meg. -Képzelje el, mi lett volna belőlünk… Gergely öreg már ahhoz, hogy -valami új dologba kezdjen… én mehettem volna Pestre… tudom is én -minek… talán kaszirnőnek…</p> -<p>– No hála Istennek, – mondta Csiszér ájtatosan – erre most nem -kerül rá a sor. Mindent rendbe hozunk. Hanem Margitka: tudja-e?… -ezentúl nem <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span> szabad ám úgy bánni a pénzzel, mint -eddig; mert akkor megint hamar baj lesz…</p> -<p>A fiatal asszony fölkapta a fejét, az arca újra piros volt, -ránevetett Csiszérre.</p> -<p>– Ugyan mit akar tőlem Berci, – mondta nevetve. – Csak nem -sajnálja tőlem azt, hogy néha egy jó ruhám van. Magának is csak -akkor tetszem, ha elegáns vagyok.</p> -<p>– Az igaz, az igaz, az igaz, – válaszolta Csiszér -elvörösödve.</p> -<p>Közelebb hajolt az asszonyhoz; ekkor jött Zabolay. Mikor -meghallotta az ujságot, földhöz vágta a kalapját, szilvóriumot -hozatott, félig teletöltött vele egy vizespoharat, kiitta, azután -kétfelé törölte szürkülő bajuszát és megelégedetten mondta:</p> -<p>– No most beszélhetünk róla.</p> -<p>Meghányták-vetették, mi a teendő. Egyenes örökös nincs, az egész -vagyon a mellékágakra száll. Mennyi lehet a vagyon? Lehet vagy egy -félmillió forint. Kiknek van rá igényük? Koppánéknak, Érdyéknek, -Tengelyéknek… Még vagy tíz családot írtak föl a listába, amelyet -Csiszér elkészített. Zabolay megvakargatta a fejét.</p> -<p>– Sokan vagyunk, sokan vagyunk, – mondotta fanyarul. – A jó -Isten elvehetett volna még néhányat közülünk.</p> -<p>Csiszér egy vonalat huzott a nevek alá.</p> -<p>– Nincs több? – kérdezte.</p> -<p>Zabolay gondolkozott.</p> -<p>– Nincs, – mondta végre.</p> -<p>– Hát Sátoryék? – kérdezte hirtelen Csiszér. <span class= -"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> -<p>– Ejnye, a jó Isten akárhová tegye őket, – káromkodott Zabolay – -még azok is itt vannak. Hát él még azok közül valaki?</p> -<p>– Sátory Suzanne, – válaszolta Csiszér.</p> -<p>– Mi van azzal? – kérdezte Zabolay.</p> -<p>– Annak csak nincs joga semmire! – kiáltotta az asszony -méltatlankodva.</p> -<p>– Miért? – kérdezte Zabolay.</p> -<p>– Miért! – mondta az asszony. – Azért, mert elment Párisba… ott -olyan életet élt, hogy… palotája volt… senki nem tudta miből… vagy -inkább mindenki tudta… egyszer hazajött ide, mikor az apja meghalt… -senki sem fogadta… azután férjhez ment valami egyiptomi alkirályhoz -vagy mihez… a háremében van…</p> -<p>– Érdekes, – mondta Zabolay, – én ezt nem is tudtam.</p> -<p>– Te még Kutason voltál szolgabíró. Senki se fogadta. Majd hogy -ki nem seprüzték…</p> -<p>– És miért ne lenne joga az örökségre? – kérdezte Csiszér.</p> -<p>– No hallja… egy háremhölgy!… – mondta az asszony -méltatlankodva.</p> -<p>Csiszér nevetett, Zabolay is nevetett. Csiszér elővette a -ceruzáját és beírta a listába utolsónak Sátory Suzanne nevét.</p> -<p>Zabolaynéhoz délután berontott Miklosics Juliska, az -unokatestvére.</p> -<p>– Margit, – kérdezte lihegve, – igaz, hogy Sütő bácsi -meghalt?</p> -<p>– Igaz, – felelte Zabolayné. <span class="pagenum"><a name= -"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p> -<p>Juliskának felragyogott a szeme; táncolni kezdett, derékon kapta -Zabolaynét, Zabolayné hagyta magát és pár percig jókedvüen -keringtek így az asztal körül.</p> -<p>Juliska azután levetette magát egy székbe.</p> -<p>– Istenkém, Istenkém, – mondta – ezt meghálálom neked, ezt -meghálálom neked, ezt meghálálom neked…</p> -<p>Megbeszélték Zabolaynéval a vagyon nagyságát, és Juliska -hirtelen ezt kérdezte:</p> -<p>– Mit gondolsz Margit, elvesz Hellpach, ha lesz kaucióm?</p> -<p>– Igen, fiam, azt hiszem, igen. Szép lány vagy.</p> -<p>Juliska a tükör elé lépett és megnézte magát.</p> -<p>– Igen, Margit, – mondta – még szép leány vagyok. De már nem -tartott volna soká… Mit gondolsz, mennyi jut rám?</p> -<p>– Fiam, – mondta az asszony – nagyon sokan vagyunk.</p> -<p>– Mégis.</p> -<p>– Hát lehet… úgy… huszonöt-harmicezer forint egyre-egyre.</p> -<p>– Az jó, – mondta Juliska. – Az elég.</p> -<p>– Tudod, hogy Sátory Suzannenak is kell belőle adni?</p> -<p>Juliska felháborodva válaszolta:</p> -<p>– Csak nem lesz pofája, hogy elfogadja.</p> -<p>– Attól kitelik, – mondta Zabolayné megvetően.</p> -<p>Az örökségi eljárás azután megindult. A család megbizásából -Csiszér intézte az ügyeket, óvatosságból azonban két ellenőrt adtak -melléje. Az első szemle <span class="pagenum"><a name="Page_154" -id="Page_154">-154-</a></span> mindjárt a legszomorúbb eredménnyel -járt. Kiderült, hogy félmillió forintról szó sincs, a birtok az -értéke feléig meg van terhelve adóssággal, készpénz alig van, jó, -ha félmillió korona jut a rokonságnak. Ez a hír nagy felzudulást -okozott, Érdyék egyenesen azzal vádolták Csiszért, hogy -elsikkasztotta az örökség felét, a két ellenőr helyébe új ellenőrök -jöttek, ezek is hamar elveszítették a család bizalmát, Csiszér -ellen följelentés készült sikkasztás miatt, Csiszér rágalmazási -perekkel fenyegetőzött, az öreg Rábay báró közbenjárására végre -békét kötöttek a harcoló rokonok. Új bizottságot küldtek ki az -örökségi ügy rendezésére, és elhatározták, hogy szeptemberre -családi gyűlést hívnak össze, amely a bizottság jelentése alapján -szótöbbséggel dönt a birtok sorsa felől.</p> -<p>Szeptember huszadikára kibérelték a Fekete Bárány nagytermét. -Ide tervezték a családi gyűlést; délre a gyűlés befejezi a -munkáját, utána bankett lesz, este pedig táncolni fognak. Ebbe -mindenki belenyugodott. Szeptember huszadikára össze is gyült az -egész család. A nagyterem csak éppen hogy elég volt nekik. Nemcsak -azok jöttek el, akiknek joguk volt szavazni, hanem eljöttek az -összes asszonyok és az egész fiatalság is. A vidékiek is mind -bejöttek, a terem tele lett hangos férfiakkal és csipogó -asszonyokkal. Az asszonyok jókedvüen csókolóztak, sétáltak, -nevettek.</p> -<p>Tizenegy óra tájban bejött Csiszér.</p> -<p>– Kezdjük, kezdjük! – kiáltotta ekkor harsányan Érdy Kornél.</p> -<p>– Mindjárt, mindjárt, – mondta Csiszér. Olvassátok csak ezt. -<span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span></p> -<p>Táviratot vett ki a zsebéből és odaadta Érdy Kornélnak. Érdy -Kornél elolvasta a táviratot.</p> -<p>– Ejnye, a tulipiros rézangyalát, – mondta bámulva.</p> -<p>A táviratot kivették a kezéből, tovább adták, megrőkönyödve -elolvasták, az asszonyok is odacsődültek, mindenki tudni akarta, mi -van a táviratban, az egyre hangosabb követelőzésre Koppán Kálmán -végre harsogó hangon elolvasta:</p> -<p class="center"><i>Csiszér Bertalan ügyvéd</i></p> -<p class="right"><i>Marosvár</i>.</p> -<p><i>Tizenegy órakor megérkezem</i>.</p> -<p class="right"><i>Sátory Suzanne</i>.</p> -<p>A társaság felzudult, a férfiak dörmögtek, az asszonyok -sikoltoztak, mindenki egyszerre beszélt, az egész rend felbomlott. -Csiszér végre dörömbölni kezdett az asztalon, azután fölállott rá -és így ordította:</p> -<p>– Csendet kérek!</p> -<p>A társaság nagy nehezen elcsendesedett, az öreg Tengely Jánosné -még belerecsegett a csendbe, hogy ő letépi a kontyát annak a -perszónának, ha ide be meri tolni az orcáját, azután Csiszér -beszélhetett:</p> -<p>– Az a kérdés, mit csináljunk, ha idejön.</p> -<p>Viharos felzudulás válaszolt a kérdésre:</p> -<p>– Kinézni! Kitenni! Kidobni! Kiseprüzni! Kirugni! -Eltoloncoltatni!</p> -<p>Az asszonyok a kinézés és kiseprüzés, a férfiak a kitevés, -kidobás és eltoloncoltatás mellett voltak. Csiszér ordított:</p> -<p>– Csendet kérek. Eltoloncoltatni nem lehet. Kidobni <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> sem. -Joga van idejönni. Hiszen meghíttuk. Neki is elment a meghivó. -Egyet tehetünk: nem veszünk róla tudomást, ha jön.</p> -<p>– Kinézni, ez a helyes, – mondta Zabolayné.</p> -<p>A társaság egy része még mindig az erőszakos eltávolítás mellett -volt, az ügyvédek és szolgabírák jogérzéke azonban mégis győzött, -úgy hogy rövid zúgás után ez lett a megállapodás:</p> -<p>– Kinézni.</p> -<p>Ekkor bejött a fiatal Rábay báró. Elmondták neki, mi -történt.</p> -<p>– Sátory Suzanneról van szó? – kérdezte még egyszer a báró.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Biztos? Sátory Suzanneról?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– A kedive feleségéről?</p> -<p>– Igen… kedive… vagy szultán… vagy basa vagy micsoda… A -háremhölgyről.</p> -<p>– Azt akarjátok ti kinézni?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Meg vagytok őrülve?</p> -<p>– De kérlek!… De Viktor!…</p> -<p>A fiatal báró egy kézmozdulattal elhallgattatta a -felháborodást.</p> -<p>– Meg vagytok őrülve? – kérdezte még egyszer nyomatékosan. – -Tudjátok ti, hogy micsoda Sátory Suzanne?</p> -<p>– Micsoda? Majd megmondom, micsoda – dörmögte haragosan -Zabolay.</p> -<p>– Mindjárt másképpen beszélsz, – mondta Rábay. <span class= -"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> – A -Sátory Suzanne címe: <i>votre Altesse</i>. Tudod mit jelent ez? -Fenséged. Fenséges asszony. A francia követ a lépcső aljáig megy -elébe, ha az estélyére eljön. Láttam Kairóban.</p> -<p>Nagy csend támadt.</p> -<p>– Mégis csak háremhölgy, – dörmögte Zabolay haragosan. – Az -ötvenedik felesége… annak a kedivének, vagy mi az Isten -csudájának.</p> -<p>– Tévedsz, – mondta Rábay. – Nem az ötvenedik. Az első az ötven -között.</p> -<p>– Mégis csak háremhölgy, – mondta Zabolayné gőgösen.</p> -<p>– De fejedelemasszony, – válaszolta Rábay. – Bár tudtam volna -Kairóban, hogy rokonok vagyunk.</p> -<p>Ezt a kijelentést nagy méltatlankodás fogadta.</p> -<p>– No szégyelheted magad, – mondta Érdy Kornélné. – Nem érdemled -meg, hogy tisztességes asszonyok szóba álljanak veled.</p> -<p>Rábay mosolyogva vonogatta a vállát. Zabolay ekkor a zsebébe -nyult, megnézte az óráját és felkiáltott:</p> -<p>– Tizenegy óra el is múlt már.</p> -<p>– Különben is szamarak vagyunk, – mondta Érdy Kornél.</p> -<p>– Miért? – kérdezték tőle.</p> -<p>– Mit ijedezünk. Eddig nem jött meg. Délelőtt nem is jön -Budapestről vonat. A távirat Budapestről van keltezve. Hát ezentúl -sem jöhet.</p> -<p>Erre nagy nevetés támadt, Csiszér kopogni kezdett az asztalon, a -férfiak leültek az asztal mellé, a nők és a fiatalság pedig -visszavonult a kopott bársonypadhoz, <span class="pagenum"><a name= -"Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> amely a terem körül -futott. Csiszér megnyitotta a családi gyűlést és az elnöklésre -felkérte az öreg Koppán Sándort. Koppán Sándor köszörülni kezdte a -torkát.</p> -<p>A bársonypadon az ablak mellett ekkor mozgás támadt, az utcáról -tülkölés hallatszott fel, az asszonyok odatódultak az ablakokhoz, -az utcáról sustorgó zúgás hallatszott fel, a tanácskozók -felugráltak az asztal mellől és kibámultak az utcára, az utcán -pedig, a Fekete Bárány kapuja előtt egy nagy poros automobil állott -meg. A hátsó ülésen köpönyegben, nagy fátyolos kalapban egy nő ült. -Az automobil megállott, a soffőr mellől leugrott az inas, -kinyitotta az automobil ajtaját, a fátyolos kalapu hölgy ledobta a -köpönyegét, kilépett a kocsiból és bement a Fekete Bárány kapuja -alá.</p> -<p>A teremben egy másodpercig megdermedt, elhült csend volt. Azután -riadt zúgás támadt, azután Zabolayné belekiáltotta a terembe:</p> -<p>– Menjen mindenki a helyére.</p> -<p>Ennek a tanácsnak a helyességét az egész társaság rögtön -megértette, az asszonyok visszarebbentek a helyükre, a férfiak -sietve és csörömpölve ültek vissza a székekre, mindenki mereven ült -a helyén, a terem olyan volt, mint egy nagy iskola, az öreg Koppán -Sándor remegő hangon kezdett beszélni.</p> -<p>Az ajtó ekkor kinyilt és az ajtónyilásban megjelent Sátory -Suzanne. Megállt az ajtóban és belenézett a terembe. A teremben -halálos csend volt. Kétszáz tágra nyilt szem meredt a jövevény -felé, az asszonyok megdöbbenve, felháborodva, reszketve vizsgálták -végig, <span class="pagenum"><a name="Page_159" id= -"Page_159">-159-</a></span> a férfiak elámulva és kínos zavarban -bámulták. Sátory Suzanne kutatva nézett bele a terembe, -végigfutotta a pillantásával a bársonypadot, megnézte az asztalt, -azután elmosolyodott és befelé indult. Mögötte az inasa huzta be az -ajtót, ő pedig nyugodtan és mosolyogva ment oda az asztalhoz. -Végignézett a társaságon és a tekintete Csiszéren állott meg.</p> -<p>– Csiszér úr? – kérdezte fölemelt fejjel, halkan, egy kissé az -orrán keresztül.</p> -<p>– Igen… igenis, – válaszolta Csiszér dadogva.</p> -<p>– Megkaptam a meghivóját… Eljöttem a tanácskozásra…</p> -<p>Csiszér elvörösödött, a homlokán kiütött az izzadság, a kezével -a bajuszához kapkodott.</p> -<p>– Igen… igenis, – mondta dadagva.</p> -<p>Nagy csend. Csiszér elhallgatott és kapkodott a bajuszához. Az -asszonyok kitágult szemekkel bámultak az asztal felé, az asztal -körül megmerevedetten ültek a férfiak. Sátory Suzanne összeráncolta -a homlokát, még följebb emelte a fejét és halkan és az orrán -keresztül, de dallamosan és nyugodtan kérdezte:</p> -<p>– Nincs itt senki, aki nekem egy széket adjon?</p> -<p>Még egy pillanatnyi csend. Ekkor Rábay Viktor felugrik, robogva -rugja ki a széket maga alól, megkapja és odaviszi Sátory -Suzannenak. Az asszony mosolyogva bólint, leül, Rábay összecsapja a -bokáit.</p> -<p>– Nem tudom, be kell-e mutatkoznom, – mondja hangosan. – Báró -Rábay Viktor. Kairóban már volt részem abban a szerencsében… Akkor -még nem tudtam, hogy rokonok vagyunk. <span class= -"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> -<p>Az asszony mosolyogva bólint és kezet nyujt neki. Rábay mélyen -meghajol, széket hozat magának és leül melléje. Az asszonyok -kétségbeesve szisszennek össze, a férfiak ijedten feszengenek, az -öreg Koppán Sándort lökdösni kezdik, az öreg reszkető hangon -beszél; az asszony leereszkedően hallgatja Rábayt, aki halkan -suttog neki, azután kérdezősködni kezd tőle, és feltartott fejjel -és összehuzott szemmel nézi végig a bársonypadot. Az asszonyok a -haragtól pirosan fordítgatják el a fejüket.</p> -<p>Az öreg Koppán hebegve fejezi be a beszédét, Csiszér feláll és -dadogva terjeszti elő a bizottság javaslatát, Érdy Kornél hápogva -tesz rá néhány észrevételt, az öreg Koppán akadozva kérdezi, van-e -valakinek még mondanivalója, senki sem szól, az öreg Koppán -kimondja, hogy a bizottság javaslatát a jelenlévők egyhangulag -elfogadták, az asztalon egy okmányt köröznek, amelyet mindenkinek -alá kell írnia, Sátory Suzanne a keztyüs kezébe veszi a tollat és -néhány energikus vonással odakanyarítja a nevét, Koppán Sándor -hebegve kéri Isten áldását az egyetértő családra, Sátory Suzanne -feláll, kezet nyujt Rábaynak, mond neki valamit, Rábay mélyen -meghajol, Sátory Suzanne megbiccenti a fejét, megfordul és -kimegy.</p> -<p>A társaság egy ideig mozdulatlanul ül a helyén, azután -felrobban. A férfiak felugrálnak, az asszonyok odarebbennek -Rábayhoz, tolongás, sikoltozás, kiabálás támad, Rábay végignéz -rajtuk és mosolyog.</p> -<p>– Mért álltál vele szóba? – kérdezik Rábaytól.</p> -<p>Rábay megvetően von vállat. <span class="pagenum"><a name= -"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> -<p>– Mért álltál vele szóba? – kérdezik még egyszer sürgetően és -sértően.</p> -<p>– Erre az ostoba kérdésre nem is felelek – válaszolja -hidegen.</p> -<p>Ekkor majdnem összeveszés támad, lovagias ügyek hangulata ömlik -el a társaságon, egy kérdés azonban véget vet a feszűltségnek.</p> -<p>– Meddig marad itt? – kérdezi Miklosics Juliska.</p> -<p>– Egy hétig, – feleli Rábay.</p> -<p>A társaság ekkor arról kezd beszélni, hogyan kell ez alatt a hét -alatt vele szemben viselkedni. Zabolay csettint a kezével.</p> -<p>– Hanem szép ám a bestia, – mondja fejcsóválva.</p> -<p>– Láttátok a szoknyáját? – kérdezi Zabolayné sóhajtva. – Ha -Schillerné nekem csak egyszer tudna ilyen szoknyát szabni.</p> -<p>A társaság tovább beszél arról, mit kell a következő nevezetes -hét alatt csinálni, Rábay veszi a kalapját és menni készül.</p> -<p>– Hová mégy? – kérdezik tőle. Nem ebédelsz itt?</p> -<p>– Nem, – válaszolja Rábay. Vele ebédelek a Hungáriában. -Meghivott.</p> -<p>Erre ismét nagy felzudulás támad. Rábay azonban állja a -vihart.</p> -<p>– Ha ti olyan ostobák vagytok, – mondja nyugodtan, – hogy őt -kizárjátok, hát én elég okos vagyok arra, hogy felkeressem. -Hivjátok meg.</p> -<p>Ezt az ajánlatot már dühordítás fogadja. Rábay <span class= -"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> vállat -von, megfordul és elmegy. A hátramaradtak dühe erre még tombolóbb -lesz, egymásnak magyarázzák, milyen alávaló a Rábay viselkedése, -rekedtre kiabálják magukat, végül fáradtan és izgatottan ülnek le -ebédelni.</p> -<p>Az ebéd végére a fiatalság már hozott egy-két hírt a -Hungáriából. Hat szobát vett ki az első emeleten, – jelentette az -első híradás. A második hírhozó már ebédelni is látta. Lejött -Rábayval az étterembe, Rábay ott bemutatta neki Götz grófot, a -huszárkapitányt és még néhány huszártisztet.</p> -<p>Erre a híradásra nagy csendesség támadt. Az asszonyok a ruhája -felől kérdezősködtek még, azután ők is elhallgattak. Az ebéd vége -nagy, nyomasztó csendben telt el.</p> -<p>Az ebéd végén a társaság fészkelődött, izgett-mozgott, szét -kellett volna oszlani, de senki sem akart mozdulni; végre -megszólalt Csiszér:</p> -<p>– Én azt hiszem, csakugyan ostobaság, amit csinálunk.</p> -<p>Gyenge ellenmondás hallatszott fel.</p> -<p>– Bizonyosan ostobaság, – mondta Csiszér. – Végre is csakugyan a -kedive felesége. Ha a francia követ elébe megy a lépcsőig, és ha a -huszártiszteknek jó és ha mindenki más ő fenségének szólítja, hát -nekünk is jó lehet.</p> -<p>– De a múltja! – szólt közbe egy asszony.</p> -<p>– A múltja? – kiáltott Csiszér. – Mióta lettünk olyan erényesek. -Hátha itt egyszer csak mások múltját kezdenék kutatni…</p> -<p>Senki sem szólt. Ez a mondás tapintatlan volt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> Csiszér -maga is érezte, hogy az volt, és gyorsan másról kezdett -beszélni:</p> -<p>– Legyünk rá büszkék, hogy a mi rokonunk. Hivjuk meg estére.</p> -<p>Senki nem mert helyeselni. Ellenmondani sem akart senki.</p> -<p>– Egy háremhölgyet! – dörmögte végre Koppán Sándor.</p> -<p>– Sanyi bácsi hallgass, – mondta Csiszér. – Ki tudja, nem kap-e -valamelyik fiad hivatalt az udvarában.</p> -<p>Az öreg Koppán behuzta a fejét a nyakába és hallgatott. Mindenki -hallgatott.</p> -<p>– Tehát meghivjuk! – kiáltotta Csiszér.</p> -<p>Hallgatás.</p> -<p>– Kire bizzuk, hogy tapintatosan intézze el a dolgot? – kérdezte -Csiszér.</p> -<p>Hallgatás.</p> -<p>– Intézd el te tapintatosan, – mondta végre Zabolay.</p> -<p>Helyeslő mormogás.</p> -<p>– Én majd elintézem, – kiáltotta föllelkesülve Csiszér.</p> -<p>A társaság szétoszlott. Csiszér sietett a Hungáriába. Kihivatta -Rábayt.</p> -<p>– Siess kérlek, – mondotta Rábay, – kikocsizom vele.</p> -<p>Csiszér elmondta a dolgot. Rábay nevetett.</p> -<p>– Jól van, – mondta – én meghivom. Hanem azután ne -neveletlenkedjék nekem a büszke család, ha eljön. <span class= -"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p> -<p>Gondolkozott.</p> -<p>– Légy itt hat órakor, – mondta – akkor majd meghozom a választ -és beszélünk a dologról.</p> -<p>Csiszér hat órakor pontosan ott volt a Hungáriában. Pár perc -múlva jött Rábay.</p> -<p>– Hát kérlek, – mondta – elfogadja a meghivást. Eljön. Hanem -most mondd meg nekem, mit csináljunk, hogy a dolog ne legyen nagyon -kínos.</p> -<p>– Miért lenne kínos?</p> -<p>– Ahogy én a családot ismerem, – mondta Rábay, – az asszonyok -egy szót se fognak hozzá szólni. A férfiak pedig előbb megbámulják, -azután… azután… szóval bizalmaskodni fognak vele. Mondj egy okos -asszonyt a családban.</p> -<p>Csiszér vonogatta a vállát.</p> -<p>– Olyan nincs, – mondta nevetve. – Minek az?</p> -<p>– Hogy legyen kihez csatlakoznia. Hogy legyen vele valaki.</p> -<p>– Zabolayné, – mondta Csiszér.</p> -<p>Kocsiba ültek és elhajtattak Zabolaynéhoz. Az asszony -meghallgatta az előterjesztésüket, azután habozva nézett -Rábayra.</p> -<p>– Margit, – mondta Rábay, – gondolja meg, micsoda becses -barátság lehet ez. És higyje el: a többiek a végén úgy fogják magát -irigyelni, hogy sárgák lesznek beléje.</p> -<p>– Hát jó, – mondta erre Zabolayné. – Bizza rám.</p> -<p>– És Margit, ha lehetne: még valakit, hogy necsak maga legyen. -Még egy asszonyt. Vagy lányt.</p> -<p>– Jó. Meglesz. <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span></p> -<p>Zabolayné este félrehivta Miklosics Juliskát.</p> -<p>– Juliska, – mondta, – Suzanne idejön.</p> -<p>– Tudom.</p> -<p>– Ha intek neked, odajössz hozzám és éppen úgy viselkedel, mint -én. Igen?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Kilenc órára egészen megtelt a terem. A cigány játszott, a -fiatalság táncba fogott; az első szünetben fölnyilt az ajtó és -bejött rajta Sátory Suzanne. Rábay kisérte. Mindenki odanézett. -Rábay a karját nyujtotta az asszonynak. Az asszony elfogadta a -karját. Bejöttek a terembe és végigsétáltak rajta. Rábay ekkor -észrevette Zabolaynét és feléje tartott. Zabolayné egy sarokban -ült, kikereste ezt a helyet, hogy egyedül legyen. Amikor az asszony -feléje jött, felállott.</p> -<p>Rábay megszólalt:</p> -<p>– Nem tudom, kell-e, hogy bemutassam a hölgyeket…</p> -<p>Zabolayné kitárta a karjait.</p> -<p>– Suzanne! – kiáltotta. – Suzanne, drágám, megismersz még?</p> -<p>– Margit, kedves…</p> -<p>Összeölelkeztek, összecsókolóztak; a terem bámulva nézte őket, -Zabolayné odavonta Suzannet a sarokba, beszélgettek, nevetgéltek, -suttogtak, összesimultak. Zabolayné egyszerre körülnézett és -odaintette Miklosics Juliskát.</p> -<p>– Hát Juliskát megismered-e még? – kérdezte.</p> -<p>Juliska pirulva állott. Suzanne odavonta magához és megcsókolta. -Akkor Juliskát is bevették maguk közé és hármasban mulattak. A -terem elámulva, azután <span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span> felháborodva, végül kétségbeesetten -nézte őket. Zabolayné egészen lefoglalta Suzannet, semmi mód nem -igérkezett rá, hogy más is hozzáférjen, három néptelen és kedvtelen -tánc is volt már és a hármas társaság még mindig suttogott, az -asszonyok végül küldték a férfiakat, hogy próbálják táncra kérni -Suzannet, akkor talán ki lehet szabadítani a Zabolayné karmai -közül.</p> -<p>Elsőnek a fiatal Érdy Kázmér állott meg a társaság előtt.</p> -<p>– Margit, kérlek, – mondta merészen, – mutass be engem a -rokonnak.</p> -<p>Zabolayné bemutatta.</p> -<p>– Egy táncot akarok kérni, – mondta Érdy Kázmér.</p> -<p>Suzanne egy királyi fejbólintással és egy leereszkedő -mosolygással válaszolta:</p> -<p>– Köszönöm, most még nem táncolok. Talán később.</p> -<p>Érdy Kázmér visszavonult. Egy jó óra telt el, amíg Suzanne -kibeszélte magát a két nővel. Akkor intett Rábaynak.</p> -<p>– Ha akarja, – mondta – most megkapja az első táncot.</p> -<p>Rábay átkarolta, és táncolni kezdtek. A tánc, amely eddig sehogy -sem ment, most megelevenedett. Mindenki táncolt. A férfiak -egymásután mentek oda Suzannehoz, Suzanne jókedvüen és -fáradhatatlanul táncolt, a társaság elragadtatva nézte, hogy a -csárdást milyen jól tudja még, a férfiak odavitték hozzá a többi -asszonyokat is, Suzanne nyájasan adott rövid audienciákat, -<span class="pagenum"><a name="Page_167" id= -"Page_167">-167-</a></span> azután elbocsátotta a nőket, újra -táncolt és mindig visszatért Zabolaynéhoz és Miklosics Juliskához -nevetgélni egy kicsit. Reggel felé nyilvánvaló lett, hogy minden -erőfeszítés hiábavaló: Suzanne csak azoknak bocsátott meg a -családból, akik elsőnek borultak a nyakába, az öreg Koppán Sándor a -fiainak több sikertelen kísérlete után dörmögve elment, szidták -Zabolaynét, alávalónak mondták az eljárását, Suzanne pedig egy kis -társasággal félrevonult és reggel hét óráig táncolt.</p> -<p>Másnap elvitte az automobilján Zabolaynét és Miklosics Juliskát -egy sétakocsizásra. Azután fölvitte őket magához uzsonnára. -Uzsonnánál megkérdezte Juliskát:</p> -<p>– Juliska, mért nem mégy már férjhez?</p> -<p>Juliskának könnybe lábadt a szeme. Ekkor megölelte és magához -vette.</p> -<p>– No ne haragudj, – mondta. – Nem akartalak megbántani. De egy -ilyen szép lány, mint te!…</p> -<p>Juliska ekkor elmondta, hogy van itt egy Hellpach nevü -főhadnagy. Az udvarolt neki. De a kaucióra nem volt pénz. Azt -hitte, hogy az örökségből majd jut, de nem jutott. Alig ötezer -forint lett az ő része, az nem elég…</p> -<p>– Én neked adom a magamét, – mondta Susanne. – Akkor elég -lesz.</p> -<p>– Köszönöm, – mondta Juliska sírva. – Most már nem kell. Így sem -vesz el. Sok pénz kell neki. És már én sem szeretem.</p> -<p>– Tudod mit Juliska, – mondta Suzanne. – Gyere el velem Kairóba. -Majd férjhez adlak én. <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span></p> -<p>Juliska félénken nézett rá.</p> -<p>– Férjhez adlak én, – mondta Suzanne. – Ilyen szép lányt, ilyen -okosat, ilyen műveltet… Válogathatsz. Van egy barátom. Miniszter -ott. Az rögtön beléd szeret, ha meglát.</p> -<p>Juliska szólni akart, azután elpirult, azután lehajtotta a -fejét. Mind a hárman hallgattak. Végre Zabolayné szólalt meg:</p> -<p>– De… annak… ugy-e… több felesége van?</p> -<p>– Igen, – mondta Suzanne, – hát aztán? Nem jobb úgy, mint itt -megöregedni? Az én uramnak is több felesége van. De én vagyok az -első. Azért vagy szép és okos, hogy az első légy. Ha több felesége -van, az európai asszony az első közöttük. Mit gondolsz, kivel -cserélnék itt. Cserélnék veled?</p> -<p>– Velem nem! – mondta Zabolayné sóhajtva. – Azt tudom, hogy -velem nem.</p> -<p>– Miért? – kérdezte Suzanne. – Mi bajod neked?</p> -<p>Zabolayné habozott egy kicsit.</p> -<p>– Mi tönkremegyünk, – mondta azután. – Azt hittük, az örökség -kiránt a bajból. De olyan kevés lett. Nemsokára elmehetek -Budapestre… guvernántnak.</p> -<p>Elhallgattak.</p> -<p>– Én… talán… segíthetnék? – kérdezte Suzanne halkan.</p> -<p>Zabolayné intett:</p> -<p>– Nem lehet. Akármennyi pénzünk volna, az uram elissza meg -elkártyázza. Nekem pedig alig telik egy jó ruhára. <span class= -"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p> -<p>Megint hallgattak.</p> -<p>– Tudod mit, – mondta Suzanne zavarodottan, tréfásan, ideges -nevetéssel, – gyere te is velem.</p> -<p>Ekkor idegesen nevettek mindhárman és nem beszéltek többet a -dologról.</p> -<p>Juliska másnap megkérdezte:</p> -<p>– Suzanne, igazán elvinnél magaddal?</p> -<p>– Hogyne. Szívesen.</p> -<p>– Mert az apám nem bánná… Azt mondtam neki: a társalkodónőd -lennék. Előbb csak tréfából mondtam. De ő nem bánja.</p> -<p>Suzanne tapsolt örömében, megcsókolta a lányt tízszer -egymásután.</p> -<p>– De örülök neked, – mondta. – De örülök. Három hónap alatt -férjhez adlak. És jó barátságban leszünk. Igen?</p> -<p>Elmentek kocsizni. Mikor beszálltak az automobilba, Suzanne ezt -mondta:</p> -<p>– Három hónap múlva a magad automobilján jársz.</p> -<p>Juliska elpirult, Zabolayné elmélázott és gondolkozva nézte a -Suzanne ruháját.</p> -<p>Egy hét múlva Suzanne megmondta:</p> -<p>– Juliska, holnap reggel kilenc órakor indulunk.</p> -<p>Juliska mosolyogva bólintott.</p> -<p>– Akarsz az éjszaka nálam aludni már? – kérdezte Suzanne.</p> -<p>– Igen, – mondta Juliska.</p> -<p>Későn aludtak el, sokáig beszélgettek arról az életről, amely -Juliskára vár. Reggel hét óra tájban <span class="pagenum"><a name= -"Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> kopogtak az ajtójukon. -Suzanne kiugrott az ágyból és kinyitotta az ajtót.</p> -<p>– Margit! – kiáltotta meglepetve.</p> -<p>Zabolayné jött be az ajtón.</p> -<p>– Suzanne, – kérdezte komolyan, – egy héttel ezelőtt azt -mondtad, menjek én is veled. Most megkérdezem: elvinnél engem is -magaddal?</p> -<p>– Mi történt?</p> -<p>– Elvinnél magaddal?</p> -<p>– Örömmel.</p> -<p>– Akkor megyek.</p> -<p>Suzanne öltözködni kezdett. Juliska is felöltözött. Zabolayné -közben elmondta nekik, hogy a férjét a tisztujításon nem fogják -újra megválasztani; haragjában most a rendesnél is többet iszik, -őt, mert egy új ruhát csináltatott, – a Suzanne csodaszép báli -ruhája mintájára, – meg akarta verni; most mámorosan alszik otthon; -ő eljött; mire felébred, akkorra a hetedik határon is túl akar -lenni.</p> -<p>Suzanne összecsókolta az asszonyt, megvigasztalta, dédelgette, -biztatta, hogy majd jobban lesz ezentúl, elmondta, milyen ruhákat -hordhat, milyen társaságba fog járni. Azután reggelit hozatott fel. -Megreggeliztek. Cigarettára gyujtottak. Jókedvük támadt. Suzanne -toporzékolt örömében, a másik kettő nevetett rajta, azután -lementek, felültek az automobilra, és az automobil a három jókedvü -nővel kirobogott a városból.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span></p> -<h2>Anna.</h2> -<p>Anna korán kelt föl az első napon. Lement a kertbe, végigjárta -az utakat, megnézte az udvart, azután a folyosón visszafelé indult -a szobájába. A folyosó első része még éjszakai csendességben volt; -a fordulónál nagy zsivajgás hallatszott, a folyosó hátsó része már -tele volt üvöltéssel, nyávogással, csörömpöléssel, toporzékolások -és csapkodások hangjával.</p> -<p>Anna benyitott a fiuk szobájába. A három fiu félig felöltözködve -kergetőzött, ugrált és marakodott bent. A szoba közepén egy -kétségbeesetten kiabáló idősebb nő állott, aki hol alázatos -könyörgéssel, hol huszáros káromkodással igyekezett a három fiut a -megmosakodásra és a teljes felöltözködésre rábirni. A három fiu nem -is hallgatott rá. Amikor észrevették Annát, nekiestek. Az egyik egy -nagy rohammal a nyakába ugrott, a másik kettő a kezeit hódította -meg.</p> -<p>– Utálom a kisasszonyt, utálom a kisasszonyt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span> – -üvöltötte Laci, aki a nyakába ugrott. – Téged szeretlek. De a -kisasszonyt utálom.</p> -<p>– Téged szeretünk, – harsogta Géza és Pista, a másik kettő.</p> -<p>Az öreg kisasszony elvörösödött a méregtől; Anna lerázta magáról -a fiúkat és szigoruan mondta:</p> -<p>– Rögtön engedelmeskedjetek a kisasszonynak.</p> -<p>Azután sietve hozzátette:</p> -<p>– Ha engedelmeskedtek, délután megint játszom veletek.</p> -<p>A fiúk erre villámgyors mosakodásba és öltözködésbe fogtak, öt -perc alatt elkészültek, újabb öt perc alatt megreggeliztek és ezen -a napon kivételesen nem késtek el az iskolából. Anna egy hét múlva -ezt mondta az anyjuknak:</p> -<p>– Ha megengednéd, én venném át egészen a fiúk gondozását. A -kisasszony csak bajt csinál. Nekem jobban engedelmeskednek.</p> -<p>Az asszony vonakodott egy kicsit.</p> -<p>– Édes Anna, nem neked való ez. Három ilyen ördög…</p> -<p>– Nekem élvezet, – mondta Anna mosolyogva. – Szeretem őket. -Mintha a saját gyerekeim volnának.</p> -<p>– Nem neked való ez. Te fiatal vagy. Arra kell gondolnod, hogy -férjhez menj.</p> -<p>Anna fanyarul mosolygott és intett a kezével. Hallgattak egy -kicsit, azután Anna megszólalt:</p> -<p>– Hadd gondozzam őket addig, amíg itt vagyok nálatok. Ti olyan -jók vagytok hozzám. Ha be nem fogadtatok volna, nem tudom, mi lett -volna velem. Amíg itt vagyok, legalább gondot viselek rájuk. -<span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span></p> -<p>A kisasszonyt ekkor elküldték és Anna átvette a fiúk gondozását. -Úgy szerette őket, mintha a saját gyerekei lettek volna. Néha -egyenesen az az érzése támadt, hogy az ő három szép fia ugrál -körülötte. Reggeltől estig velük volt elfoglalva. Ha iskolában -voltak, akkor a ruháik, a könyveik, a szobájuk adott neki dolgot és -attól a perctől kezdve, hogy hazajöttek, minden idejét elfoglalta -az, hogy segített nekik tanulni, meghallgatta a panaszaikat, -olvasott nekik, játszott velük. A fiúk néha el is felejtették, hogy -anyjuk is van. Az anyjukat ritkán látták, ha valami bajuk volt, -Annához mentek vele, ha betegek voltak, Anna rakott a nyakukra -borogatást és Anna virrasztott az ágyuk mellett.</p> -<p>Mikor a gimnáziumba kerültek, Anna velük együtt tanult meg -latinul, minden titkukat tudta, mindenféle ügyükben tudott tanácsot -adni és akár egy gomb szakadt le a ruhájukról, akár a kicsapatás -fenyegette őket valamilyen okból, Annához szaladtak és tőle kértek -segítséget. A kifogyhatatlan és végeérhetetlen jóságát és türelmét -olyan természetesen és magától értetődően vették igénybe, mint egy -anyáét szokták a gyerekei és Anna éppen olyan természetesen és -habozás nélkül adta oda nekik minden nyugalmát és minden erejét és -az egész életét, mint egy jó anya a gyerekeinek. Ha együtt volt -velük a szobájukban és a fiúk később már csendesen írtak vagy -olvastak és neki is egy könyv volt a kezében és a könyvről -fölnézett és végigpillantott rajtuk, most már állandóan volt az az -érzése, hogy az ő három fia ül körülötte, az ő három erős, szép, -nagy fia. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= -"Page_174">-174-</a></span></p> -<p>Így eltelt tíz év. Anna harminc éves lett. Laci már tizennyolc, -Géza tizenhét és Pista tizenhat. Laci az érettségire készült, Anna -segített neki. Egy meleg májusi délután együtt ültek a fiúk -szobájában, a másik két fiu nem volt otthon. Laci egyszerre letette -a könyvét.</p> -<p>– Elég volt, – mondta. – Most már mindent tudok. És most már -úgyis mindegy.</p> -<p>– Jól van, – mondta Anna mosolyogva. – Azt hiszem, csakugyan -eleget tudsz. Mit akarsz most csinálni?</p> -<p>– Beszélgetni akarok veled.</p> -<p>– Jó, – mondta Anna mosolyogva.</p> -<p>Laci fölállott, járkált a szobában, meg akart szólalni, azután -mégis hallgatott és idegesen szorongatta az egyik kezével a -másikat.</p> -<p>– Lackó, – mondta Anna, – menj el inkább sétálni egy kicsit. -Vagy tenniszezni. Ideges vagy. Félsz egy kicsit a vizsgától.</p> -<p>– Ah dehogy, – kiáltotta Laci, – nem azért. Nem félek. Nem attól -van.</p> -<p>– Hát csak menj el Lackó.</p> -<p>Fölállott és a kezébe adta Lacinak a kalapját. Laci -határozatlanul állott.</p> -<p>– No szervusz, Lackó, – mondta Anna.</p> -<p>Laci ekkor hozzálépett, megölelte és megcsókolta. Átfogta a -karjával, magához szorította, megkereste az ajkát és az ajkát -csókolta meg ügyetlenül tapogatózva, de hosszan és szomjasan. Anna -kibontakozott az öleléséből és kábultan kapkodott lélekzet után. A -fiu sötétvörösre <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> pirult arccal, zavarodottan állott -előtte, azután dadogva mondta:</p> -<p>– Szervusz, Anna.</p> -<p>Elment. Anna megdöbbenve bámult utána. Mi volt ez? A fiúk -mindennap százszor csókolták meg, egy-egy csókzáporral borították -el, ha a kedvükre tett valamit, vagy ha kértek tőle valamit, -megcsókolták a kezét, a ruháját, az arcát, a homlokát, a szemét. Az -ajkát ritkán. És így sohasem. Soha ilyen kutatóan, ilyen hosszan, -ilyen éhesen. Soha ilyen tüzesen. Soha férfimódra.</p> -<p>Anna ijedten bámult maga elé. A szíve egyszerre egy nagyot -dobbant, az ijedt, nagy dobbanás után az egész testén végigfutott a -rémületnek egy borzongása, a szívéből forró áradással öntötte el a -vér az egész testét, érezte, hogyan pirul ki az arca, hogyan lesz -még a nyaka is piros a vértől. Rémülten állott egy percig, egészen -tehetetlenül, teljesen megzavarodottan. Azután hirtelen nagy utálat -támadt föl benne önönmaga iránt.</p> -<p>– Szamárság, – mondta. – Hisztériás vén kisasszony vagyok már. -Mindent rosszra magyarázok. Pfuj.</p> -<p>Megrázta magát, kisietett a szobából, gyorsan munkát keresett -magának, szaporán dolgozni kezdett és hamarosan elfelejtette az -egész dolgot.</p> -<p>Harmadnap este a szobája ajtajában a folyosón találkozott -Lacival.</p> -<p>– Anna, – mondta a fiu halkan.</p> -<p>– Tessék, – válaszolta Anna nyugodtan.</p> -<p>A fiu megzavarodott és dadogni kezdett:</p> -<p>– Csak… jóéjszakát… akarok… kívánni… <span class= -"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p> -<p>– Jóéjszakát, Laci, – mondta Anna barátságosan.</p> -<p>A fiu ekkor átkarolta és ügyetlenül és szomjasan és hevesen -megcsókolta. Anna kitépte magát a karjából és fölindultan és -haragosan kiáltott rá:</p> -<p>– Meg vagy őrülve?</p> -<p>A fiu nem válaszolt. Lesütött szemmel és remegve állott előtte. -Anna megfordult, bement a szobájába és becsapta az ajtót. Azután -visszament az ajtóhoz és kulccsal bezárta. Eddig sohasem zárta be -kulccsal az ajtaját. Azután lefeküdt és egész éjjel nyugtalanul -hánykolódott és égő szemmel nézett bele a sötétségbe.</p> -<p>Egy hét múlva Pistával, a legfiatalabbal volt egyedül egy -délután. Pista lecsusztatta a könyvet, amelyet olvasott, a földre -és lassan odament hozzá. Leült melléje és megfogta a kezét. Anna -ránézett.</p> -<p>– Anna, – mondta a fiu ijedten, – én úgy szeretlek.</p> -<p>– Az jól van, Pista, mert én is szeretlek, – mondta Anna -komolyan.</p> -<p>A fiu lehajtotta a fejét és halkan és akadozva mondta:</p> -<p>– Nem úgy… én nem úgy…</p> -<p>Anna megdöbbenve nézett rá. A fiu ekkor megmozdult, egy -rándulással a nyakába vetette magát és reszketve sugta a -fülébe:</p> -<p>– Anna… én szeretlek téged… téged akarlak feleségül venni… várj -meg, amíg mérnök leszek…</p> -<p>Anna kibontakozott az öleléséből, reszkető lábakkal <span class= -"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> -fölállott és kegyetlen erőfeszítéssel nyugodt mosolygást -kényszerített az arcára.</p> -<p>– Pityukám, – mondta nehéz lélekzettel és elkényszeredett -mosolygással, – öreg vagyok én már hozzád.</p> -<p>A fiu válaszolni akart, de Anna intett neki a kezével, azután -megfordult és kiment. Besietett a maga szobájába, fáradtan lefeküdt -a diványára és fölzaklatva és dobogó szívvel nézett maga elé. -Tréfával kellett vászolnia, úgy kellett tennie, mintha nem értette -volna meg a fiút. De milyen szörnyü dolog ez…</p> -<p>Ettől a naptól kezdve nem ment be a fiúk szobájába, ha -valamelyik fiu egyedül volt. Ha feléje közeledtek, gyanakodva, -ijedten és dobogó szívvel nézett rájuk és amikor egyszer Géza is -ajkon csókolta és úgy érezte, hogy ez a csók nem volt egy gyereknek -a csókja, este és reggel egyáltalában nem ment be hozzájuk. -Kétségbeesetten erőlködött, hogy a régi hangot fönntartsa, próbált -tovább is jókedvü, bizalmas pajtásuk lenni, de ahányszor a fiúk -hozzá közeledtek, ahányszor megfogták csak a kezét, megzavarodott -és visszahuzódott. Ha megölelték, megijedt, minden érintést -támadásnak, vakmerőségnek, bűnnek érzett, egy-egy csók megzavarta, -fölkavarta a vérét, elkábította, nem tudott többé elfogulatlan -lenni, minden beszélgetésük kínos zavarodottsággal végződött és a -barátkozás minden kísérletének az lett a vége, hogy ijedten és -félve bámult a három fiúra és elmenekült tőlük.</p> -<p>Júniusban a fiúk egyedül maradtak Annával. Az anyjuk és az apjuk -fürdőre utazott. Előbb kiadták a rendes parancsot: <span class= -"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span></p> -<p>– Anna az úr a házban. Föltétlen engedelmesség Annának.</p> -<p>A fiúk máskor hangos örömrivalgással fogadták ezt a parancsot. -Most hallgattak. Máskor Anna is örült. Most zavarodottan hallgatott -és félt a három fiútól.</p> -<p>Az első napokban még együtt voltak néha. Anna azonban egyre -érzékenyebb és egyre ijedősebb lett és egy hét múlva teljesen -visszavonult a fiúktól. Egész nap alig látták egymást, a fiúk -jártak a maguk utain, el voltak foglalva a vizsgákkal és Anna egész -nap egyedül volt otthon kétségbeesetten, fájdalmas -határozatlanságban és állandó ijedelemben és lelkifurdalásban.</p> -<p>Június tizedikén Laci letette az érettségit. Negyednap délben -bejelentette:</p> -<p>– Ma este nem vacsorázom itthon. Érettségi bankettünk van. Későn -jövök haza.</p> -<p>A másik két fiu a vacsoránál csendesen ült; szótlanul ettek; -vacsora után megszólalt Géza:</p> -<p>– Anna kérlek, most mi is elmegyünk.</p> -<p>– Miért? Hová? – kérdezte Anna meglepetve.</p> -<p>– Megbeszéltük Lacival, hogy vacsora után találkozunk vele.</p> -<p>Anna meghökkenve nézett rájuk, azután megszólalt:</p> -<p>– Ezt nem engedhetem meg.</p> -<p>– De igen…</p> -<p>– Papa nem engedné meg, ha itthon volna.</p> -<p>– De igen… Anna… kérlek.</p> -<p>– Nem – mondta Anna határozottan. – Megtiltom, hogy elmenjetek. -<span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span></p> -<p>A két fiu könyörgött, kiabált, tiltakozott, de Anna -kérlelhetetlen maradt:</p> -<p>– Megtiltom, hogy elmenjetek.</p> -<p>A két fiu végre összenézett, vállat vont és elhallgatott. Egész -este alig beszéltek és amikor aludni mentek, egy szótlan csókkal -búcsúztak el Annától.</p> -<p>Anna lefeküdt. Sokáig olvasott, azután eloltotta a lámpáját és -álomtalanul és mozdulatlanul nézett bele a sötétségbe. Hosszu ideig -feküdt így mozdulatlanul; lassan álmosodni kezdett; ekkor -félálomban egy ajtó nyikorgását hallotta; utána suttogó beszédet -hallott, azután halk lépések neszét az ajtaja előtt a folyosón. Az -álom rögtön kiment a szeméből, gyorsan felült az ágyában és -megfeszített figyelemmel hallgatózott. A lépések nesze azonban -elhalkult, minden elhallgatott és ujra teljes csend lett.</p> -<p>Anna nyugtalanul és dobogó szívvel ült az ágyában. -Előrenyújtotta a fejét és úgy hallgatózott. De akkor már teljes -csend volt. Visszafeküdt a párnájára. Próbálta megnyugtatni -magát:</p> -<p>– Semmi se volt, valamelyik cseléd ment végig a folyosón.</p> -<p>De mi volt akkor a suttogás? Az se jelent semmit. A fiúk -kijöttek a szobájukból valamiért. De miért suttogtak? Nem szoktak -suttogni.</p> -<p>Rettenetes nyugtalanság rohanta meg. Még egy negyedóráig feküdt -az ágyában izgatottan, töprengve, félve, azután nem bírta tovább -ezt a nyugtalanságot. Felugrott, lámpát gyujtott, felöltözködött és -a lámpával a kezében óvatosan kinyitott a folyosóra.</p> -<p>Itt teljes csend volt. Odament a fiúk ajtajához és <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> -hallgatózott. Itt is csend. Teljes csend. Odaszorította a fülét az -ajtóhoz. Túlságosan is nagy ez a csend; még a fiúk egészséges, erős -lélekzetvételét sem hallani.</p> -<p>Halkan rátette a kezét a kilincsre. Óvatosan megpróbálta az -ajtót kinyitni. A kilincs engedett. Az ajtó kinyílott. Bevilágított -a szobába. Ott állott a három ágy és mind a három üres volt.</p> -<p>A fiúk ruhája, kalapja, felöltője hiányzott. Laci nincs itthon. -De a másik kettő? Azok is elmentek. Le sem vetkőztek, megvárták, -míg nála sötétség lesz, vártak rá, hogy elaludjék, azután -kilopóztak…</p> -<p>Hová mentek? Anna leült egy székre, a lámpát letette az asztalra -és várt. Mikor fognak haza jönni? Hol vannak? Eltelt egy óra, éjfél -elmult, teljes nagy csend volt, Anna ült és nézett maga elé. Azután -újra elmult egy óra és megint egy. Nemsokára hajnalodik. Annának -elszorult a szíve. Vissza kell mennie a szobájába, nem várhatja meg -őket itt. Nemsokára itt lesznek. Hol vannak most? Anna körülnézett -a szobában, amelyben tíz évig szinte együtt élt a három fiúval, -ráhajolt az asztalra, lehajtotta a fejét a karjára és keservesen, -kétségbeesetten, vígasztalan fájdalommal sírt.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span></p> -<h2>Szentpáli Iza.</h2> -<p>A szinház udvarán egy kis padon egyedül ült Halasi, a rendező. A -szinház felől odajött Szentpáli Iza és leült melléje a padra.</p> -<p>– Istenem, de elfáradtam – mondta. – Ezek a hosszu próbák…</p> -<p>Halasi ránézett, közelebb húzódott hozzá, a karját belefűzte a -karjába és megfogta a bal kezét.</p> -<p>– Iza!… Szép vagy – mondta neki halkan.</p> -<p>– Ugyan hagyjál békében – mondta az asszony.</p> -<p>Kihúzta a karját, nyújtózkodott, felállott és elment. Halasi -bosszankodva nézett utána.</p> -<p>Másnap a szinház folyosóján találkoztak. Halasi megfogta az -asszony kezét, a kezénél fogva magához húzta és megölelte. Az -asszony kibontakozott az öleléséből.</p> -<p>– Ejnye, – mondta haragosan – meg vagy te bolondulva? Te is -akarsz tőlem valamit?</p> -<p>– És ha akarnék? – válaszolta Halasi. <span class= -"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p> -<p>– Te szegény ember – mondta az asszony megvetően.</p> -<p>Halasi dühbe jött.</p> -<p>– Ohó! – kiáltotta haragosan. – Így beszélsz velem?</p> -<p>– Így hát – válaszolta az asszony nyugodtan. – És jó lesz, ha -nem sokat teketóriázol, mert ha terhemre vagy, általában kidobatlak -a szinháztól.</p> -<p>Halasi vörös lett a méregtől, felemelte a kezét, szólni akart, -azután meggondolta a dolgot, bólintott és hallgatott. Az asszony -még egyszer végignézte sértően és megvetően, azután elment.</p> -<p>Egy hónap mulva megint együtt voltak a szinház udvarán.</p> -<p>– Iza, – mondta ekkor Halasi, – te csakugyan hű vagy a -báróhoz?</p> -<p>– Persze, hogy az vagyok – felelte az asszony ingerülten. – Már -megint kezded?</p> -<p>– Dehogy kezdem – mondta Halasi. – Nekem elég volt… Én nem -akarok veled összeveszni. Látod, milyen alázatos vagyok hozzád.</p> -<p>– Hát mit akarsz?</p> -<p>– Velem kivételt tehetnél…</p> -<p>Az asszony haragosan fölnevetett és végigmérte Halasit.</p> -<p>– Te volnál az utolsó… Nekem elég volt a szerelemből. De te -volnál a legeslegutolsó. Utállak. Utállak. U-tál-lak…</p> -<p>Halasi vonogatta a vállát és mosolygott.</p> -<p>– De érdekes – mondta nyugodtan. – Valamikor milyen más voltál -hozzám. <span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span></p> -<p>– Te hozzád? – kérdezte az asszony bámulva. – Soha!</p> -<p>– De igen. Csak nem akarod azt mondani, hogy elfelejtetted?</p> -<p>Az asszony bámulva nézett rá, összeráncolta a homlokát, azután -gondolkozva tekintett maga elé.</p> -<p>– Nem igaz – szólalt meg végre. – Hazudsz.</p> -<p>Halasi vidáman nevetett, azután hangosan hahotázott, csapkodta a -térdét.</p> -<p>– Nagyszerü! – mondta nevetve. – Csakugyan elfelejtette!</p> -<p>Az asszony komolyan nézett rá, újra gondolkozott, hozzáfordult -és halkan és bizonytalanul kérdezte:</p> -<p>– Mikor? Vidéken?</p> -<p>– Ah nem, – válaszolta Halasi. – Akkor nem csodálnám… mikor már -a kórusban voltál, akkor…</p> -<p>Legyintett a kezével.</p> -<p>– Azon nem csodálkoznám – mondta ujra.</p> -<p>– Hát mikor? – kérdezte az asszony.</p> -<p>– Itt. Itt fent. A Király-utcában.</p> -<p>Az asszony elképedve nézett rá. A szeme kitágult, és a szája -nyitva maradt a csodálkozástól.</p> -<p>– Itt?… A Király-utcában?</p> -<p>– Igen. Igen, – mondta Halasi nevetve. – Király-utca -száznegyven. Második emelet.</p> -<p>Az asszony hallgatva és komolyan nézett rá. Farkasszemet néztek. -Az asszony végre felkapta a fejét és határozottan és keményen -mondta:</p> -<p>– Az nem igaz. Az piszkos hazugság.</p> -<p>Halasi ujra hangosan nevetett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p> -<p>– Ez kitünő – mondta hahotázva. – Hát azt is elfelejtetted? Hát -már akkor is?…</p> -<p>Az asszony arca kipirult, a szemei kigyultak, a kezét ökölbe -szorította és felindultan és reszketve mondta:</p> -<p>– Az nem igaz… Akkor nem… Ez becstelenség… Én akkor… én akkor… -menyasszony voltam… azt hittem… hogy elvesz… egy hadnagy…</p> -<p>Halasi összezsugorodott a nevetéstől. Hahotázva nyögte:</p> -<p>– Kitünő! Elfelejtette!…</p> -<p>Az asszony fölemelte az öklét, mintha rá akarna ütni a fejére. -Azután kiegyenesedett.</p> -<p>– Piszok! – mondta halkan.</p> -<p>És elment. Másnap délelőtt félrehívta Halasit.</p> -<p>– Te – mondta neki szelíden – ne komiszkodj velem. Mondd meg -őszintén: ugy-e nem igaz?</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Az: a Király-utcában…</p> -<p>– Az? Dehogy nem igaz. Miért?</p> -<p>Az asszony megcsóválta a fejét, nyelt egyet, azután halkan és -zavarodottan folytatta:</p> -<p>– Nézd, legyen benned becsület… Mondd meg… Megszolgálom!… Ugy-e -nem igaz?</p> -<p>– De igaz.</p> -<p>– No kérlek, ne bolondozz. Meghálálom. Nézd… egész éjjel nem -tudtam tőle aludni… Törtem a fejemet… De lehetetlen… Én akkor még -nem… Hát ugy-e?</p> -<p>Halasi vonogatta a vállát. Az asszony karon fogta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p> -<p>– Hát gyere – mondta neki barátságosan. – Mindig jó barátod -leszek. Fölemeltetem a fizetésedet.</p> -<p>– De hát mit akarsz? – kérdezte Halasi.</p> -<p>– Mondd, hogy nem igaz.</p> -<p>– Mondhatom. De igaz.</p> -<p>Az asszony kirántotta a karját, megállott és a haragtól remegve -hajolt előre:</p> -<p>– Hazug disznó vagy – mondta lihegve.</p> -<p>Halasi vonogatta a vállát. Az asszony lihegve mondta tovább:</p> -<p>– Hiszen nem is láttál engem. Nem is ismertél. Hiszen itt -ismerkedtünk meg a szinháznál. Három hónappal ezelőtt.</p> -<p>Halasi nyugodtan bólintgatott.</p> -<p>– Ez igaz – mondta.</p> -<p>– No hát!</p> -<p>– De csak te felejtettél el engem. Én nem téged. Nekem nem volt -annyi asszonnyal dolgom, mint neked férfival.</p> -<p>Az asszony kétségbeesetten, dühösen sóhajtott egyet. Halasi -összetette a két kezét és csendesen mondta:</p> -<p>– Én nem akarom, hogy megharagudj rám. Hát inkább megmondom, -hogy egy szó sem igaz belőle.</p> -<p>Az asszony megkönnyebülten mosolygott rá; azután gyorsan -elkomolyodott, újra hozzáhajolt és könyörögve mondta:</p> -<p>– Látom az arcodon, hogy nem mondasz igazat. Őszintébben -mondd.</p> -<p>– Őszintén mondom: egy szó sem igaz belőle. <span class= -"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p> -<p>Az asszony megrázta a fejét, keserűen elhúzta a száját és -elment. Déltájban újra félrevonta a férfit.</p> -<p>– Hát te hogyan mondod? – kérdezte halkan. – Hogyan lett -volna?…</p> -<p>– Mi?</p> -<p>– Az… hogy… én… hogy én… veled…</p> -<p>– Akarod, hogy elmondjam?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Nem sértődöl meg? Nem haragszol meg rám?</p> -<p>– Nem. Szavamra mondom.</p> -<p>Halasi bólintott, mosolygott, azután halkan és nyugodtan -beszélni kezdett:</p> -<p>– Te akkor bonne voltál. Maureréknál, a szeszkereskedőéknél. A -második emeleten. Igaz?</p> -<p>– Ez igaz…</p> -<p>– Nagyon szép leány voltál. Tizennyolc éves. Ennek pont húsz -éve. Pirosarcu, kékszemü… Vitted a gyerekeket sétálni. A -lépcsőházban találkoztunk mindig. És egyszer a Fasorban ugyanazon a -padon ültünk és megismerkedtünk. Az egyik kis leányt, a Maurerékét -Alicenak hítták, a másikat Juliskának. Igaz?</p> -<p>– Ez igaz…</p> -<p>– A két gyerek játszott és mi beszélgettünk. Én akkor még jogász -voltam. Elsőéves. Ott laktam hátul az udvarban. A gyerekszoba -Maureréknál udvari szoba volt. Te ott ültél néha az ablakban. -Azután, hogy megismerkedtünk, gyakran oda jöttél. Csókokat dobtam -neked. Te is…</p> -<p>Az asszony végigsímogatta a homlokát:</p> -<p>– Erre… mintha… emlékezném…</p> -<p>– No látod. Azután egyszer este a lépcsőházban <span class= -"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> -megcsókoltalak. Azután néha kijöttél a gangra. Beszélgettünk. -Azután egyszer bejöttél hozzám. Azután éjjel kiszöktél, amikor -lehetett… A konyhán keresztül… A kulcsot magaddal hoztad… Egyet -kocintottál az ablakomon és én gyorsan beeresztettelek… De szép -voltál. De fiatal. De tüzes.</p> -<p>Az asszony kétségbeesve fordította ki a tenyerét.</p> -<p>– Én nem tudom… Én nem értem…</p> -<p>A halántékát szorította.</p> -<p>– De hiszen ez lehetetlen – mondta újra kétségbeesve. – Én akkor -csak… Minden második vasárnap… Akkor mentem el a hadnagyhoz… Úgy -volt, hogy elvesz, ha kauciónk lesz… Én hű voltam hozzá…</p> -<p>Halasi mosolyogva vonogatta a vállát.</p> -<p>– Úgy látszik, – mondta – mégsem voltál olyan egészen hű.</p> -<p>– De igen – mondta az asszony. – De igen. Addig, amíg csak ő ott -nem hagyott…</p> -<p>Megrázta a fejét.</p> -<p>– Ezt biztosan tudom, – mondta határozottan. – Lehetetlen.</p> -<p>Halasi nyugodtan válaszolt:</p> -<p>– De sok mindent tudnék elbeszélni… A ruháidról. Volt egy kék -flanell-blúzod.</p> -<p>– Ez igaz – mondta az asszony. – Erre emlékszem.</p> -<p>– Szép voltál még abban is. Elől gyöngyházgombok voltak. -Legszebb voltál, amikor felgomboltad.</p> -<p>Az asszony kétségbeesve mondta:</p> -<p>– Lehetetlen. Lehetetlen. <span class="pagenum"><a name= -"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p> -<p>Halasi mosolyogva intett a fejével, hogy igen, mégis; az asszony -gondolkozva állott egy ideig, azután szomorúan elment.</p> -<p>Harmadnap újra félrehúzta a férfit.</p> -<p>– Öregem, – mondta neki könyörögve – hát ne kínozz engem. Mondd, -hogy nem.</p> -<p>– Mondom, hogy nem.</p> -<p>– Ne így. Nézd, nekem nincs nyugtom. Én sok mindenen -végigmentem. Vidéken. Öt évig voltam a kórusban. De akkor még nem. -Sokszor elfogott az undor… De tudtam… mindig arra gondoltam, hogy -akkor… milyen hűséges voltam…</p> -<p>– Hát az voltál.</p> -<p>– Így mondod!… Nem érek vele semmit… És nem tudok… nem vagyok -képes rá… egészen jól visszaemlékezni…</p> -<p>– Hadd menjek el hozzád; én majd felfrissítem az -emlékezetedet…</p> -<p>Az asszony undorodva legyintett a kezével.</p> -<p>– Áh! – mondta haragosan.</p> -<p>Megfordult és elment. Harmadnap újra kezdődött a könyörgés. Egy -hét mulva elvitte magához ebédre a férfit. Ebéd után odaült hozzá -és megsímogatta az arcát.</p> -<p>– Hát mondd, – kérdezte könyörögve – ugy-e nem igaz?</p> -<p>– Ha akarod: nem igaz.</p> -<p>Egy hét telt el. Halasi minden második nap nála ebédelt; az -asszony kért, sírt, igért, könyörgött, fenyegetőzött, Halasi -nyugodtan, udvariasan és engedelmesen válaszolta: <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span></p> -<p>– Ha akarod: nem igaz.</p> -<p>A szinházban ekkor egy délelőtt haragosan mondta az asszony:</p> -<p>– Nem viszlek el többet ebédre. Hazug vagy. Utállak.</p> -<p>– Próbálj egyszer vacsorára meghíni. Szinház után. Majd -meglátod, igaz-e.</p> -<p>Az asszony utálattal biggyesztette el a száját és elfordult. -Este előadás után azonban sietve szalajtotta a szobaleányát Halasi -után. Halasi megjelent.</p> -<p>– Gyere hozzám vacsorára – mondta durcásan az asszony.</p> -<p>Halasi bólintott. Együtt mentek el az asszony lakására. -Szótlanul, teljes csöndben vacsoráztak. Vacsora után még egyszer -könyörögve megkérdezte az asszony:</p> -<p>– Ugy-e nem igaz?</p> -<p>Halasi nevetve integetett:</p> -<p>– De igen.</p> -<p>Az asszony lemondóan sóhajtott és az ölébe tette a kezét. Halasi -megfogta a kezét.</p> -<p>– Nézz ide – mondta. – Így jöttél be hozzám. Sötét volt és a -kezedet előre nyújtottad. Akkor nem volt ilyen puha a kezed.</p> -<p>Az asszony összeráncolta a homlokát, gondolkozott, azután -megcsóválta a fejét.</p> -<p>– Nem emlékszem.</p> -<p>– Mikor bejöttél, – mondta Halasi – akkor én az ajtónál -vártalak. Egyenesen a karomba jöttél. Átöleltelek és a nyakadat -csókoltam meg. Itt, a füled mögött. <span class="pagenum"><a name= -"Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p> -<p>Az asszony ámulva hallgatta és engedte, hogy azt tegye, amit -akar.</p> -<p>… Reggel újra megkérdezte Halasi:</p> -<p>– Még mindig nem emlékszel?</p> -<p>– Nem! – mondta az asszony őszintén és lemondóan.</p> -<p>Halasi ekkor előrehajolt, összeszorította a száját, csúfolódva -belevigyorgott az asszony arcába és fogcsikorgatva mondta:</p> -<p>– Most kidobathatsz már a színháztól. Dobass ki. Kidobathatsz -innen. Pofonüthetsz. Itt egyenesen bele az arcomba. Az már semmit -nem változtat azon, hogy… hiába utáltál. Pedig nem igaz. Csakugyan -nem igaz. Annyi az igaz, hogy én is ott laktam. De sohase voltál -nálam. Az egy másik leány volt. Sohase voltál. Most dobass ki. Most -üss pofon. Nem volt igaz.</p> -<p>Az asszony felült s nagy szemekkel nézett rá.</p> -<p>– Esküszöl? – kérdezte izgatottan.</p> -<p>– Esküszöm.</p> -<p>Összeszorított szájjal, csúfolódva nézett szembe az asszonnyal. -Gúnyosan ismételte:</p> -<p>– Üss pofon.</p> -<p>Az asszony hátradőlt a párnájára és nagyot sóhajtott.</p> -<p>– Hála Istennek – mondta.</p> -<p>A férfi bámulva nézett rá.</p> -<p>– Hála Istennek, – mondta boldogan az asszony. – Hát ugy-e?… -Ugy-e?… Bánlak is téged! Hála Istennek!</p> -<p>Kinyújtózkodott, megkönnyebbülve sóhajtott egyet és boldogan -mosolygott.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span></p> -<h2>Apoll.</h2> -<p>Előbb szótlanul ültünk, csöndesen nézegettünk kifelé a susogó -éjszakába, a fiu azután rákönyökölt az asztalra, áthajolt felém és -halkan beszélni kezdett.</p> -<p>– Tegnap – mondta – lent voltam Szolnokon. Pálfalvyék hívtak -meg: a két leány, Klára és Leontine. Szép lányok. Klára szőke, -karcsu, délceg, az ökle olyan, mint a vas; Leontine barna, sápadt, -nagyszemü, ha rádnéz: végigborzong rajtad valami, a fejed búbjától -le a talpadig. Kedves leányok. Okos leányok. Bátrak. Kívánatosak. -Mindenről beszélhetsz velük, amiről csak akarsz, ők nyugodtak -maradnak és tiszta a pillantásuk; ha arra gondolsz, mi van e mögött -a pillantás mögött, megszédülhetsz és rád jöhet valami, amitől -eltikkad a nyelved, – ők biztosan és kíváncsian néznek a szemedbe -és nyugodtan kacagnak. Szép lányok. Elegáns, okos úri lányok.</p> -<p>Náluk ebédeltem. Ebéd után félórát még együtt voltunk az -öregekkel; az öregeket azután otthagytuk, <span class= -"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> -bementünk a két leány szobájába. Öt óra tájban uzsonnáztunk, -uzsonna után sétáltunk egy félórát, kilenc óra tájban vacsoráztunk. -Ezen az időn kívül az egész délutánt és az egész estét benn -töltöttem a leányok szobájában. Két órától éjjel tizenegyig.</p> -<p>Voltál te már négy… öt… hat óra hosszat egy ilyen leányszobában? -Nem volt rajta semmi különös, még csak fehér se volt… de voltál te -már öt óra hosszat egy ilyen leányszobában…? Nem is beszéltünk -valami különös dolgokról, össze-vissza fecsegtünk mindenről, -bolondságokról és okosságokról… szerelemről, szinházról, halálról, -házasságról, két okos lánnyal, két jó lány barátjával sok mindent -össze tud beszélni az ember, semmi különös nem volt benne… de -voltál te már egy ilyen leányszobában? Ott van benne az ágy, abban -alszik az egyik, ott van a dívány, azon alszik a másik… Esténként -lassan vetkőznek le a tükör előtt… egymásután hull le róluk minden -ruha… a Klára csipője!… a Leontine válla!… bebújnak az ágyba… -beszélgetnek… miről beszélgetnek?… a szoba tele van a testük -illatával…</p> -<p>Tizenegy órakor jöttem el tőlük. Ők ott maradtak… egyedül -maradtak… és nekem el kell jönnöm. Szomjasan nyeltem az éjszakai -hűvösséget, le akartam hűteni a nagy forróságot itt bent a mellem, -a szívem tájékán, a fejemben. De a fejem zúgott; zúgott, -harsonázott bent valami a fejemben, a mellemben; a karjaim -reszkettek. És dideregtem.</p> -<p>Az állomáson még két teljes órát kellett várnom. Kimentem a -váróteremből, nem tudtam elviselni, hogy bent emberek vannak, buta -pofák vannak, amelyeknek <span class="pagenum"><a name="Page_193" -id="Page_193">-193-</a></span> ököllel kellene nekimenni, -vihogások, röhögések, bárgyu és nyugodt elbámulások vannak… Kint -sétáltam; föl és le, idegesen, izgatottan, reszketve, zakatoló -vérrel és dörömbölő fejjel. És még két órát kell sétálnom, Istenem, -én megőrülök ebben…</p> -<p>Egyszerre egy nőt vettem észre. Az ajtó mellett állott, -nekitámaszkodva a falnak, a lámpa alatt, kendő volt a fején, a -lámpa árnyékot vetett az arcára, csak azt lehetett látni, hogy nem -nagyon fiatal, de csinos és csak a szemei voltak csillogók; a -szemei kivilágítottak a kendő alól.</p> -<p>Ránéztem, azután tovább mentem. Visszafordultam és megint -ránéztem. Nem volt szép, nem is volt fiatal, de a világító szemei -figyelmesen kísértek az utamon. Odaléptem hozzá. Benéztem a kendője -alá. Nem csunya. De az arca fiatalon elvénült, aggasztóan hervadt; -festetlen, de festéktől és éjszakáktól fáradt. El kellett volna -fordulnom tőle. De az ajka körül mosolygás támadt és erre még -közelebb léptem hozzá.</p> -<p>– Hová utazik? – kérdeztem türelmetlenül.</p> -<p>– Nem utazok én – mondta. – Ide való vagyok.</p> -<p>Bosszantott a hangja, szégyeltem, hogy mosolyog, remegtem az -ideges türelmetlenségtől.</p> -<p>– Hol lakik? – kérdeztem durván. – Messze innen?</p> -<p>– Nem igen messze, – mondta mosolyogva. A mosolygása és a hangja -egészen felbőszített, megfogtam a karját, elhúztam a lámpa alól és -előre lódítottam.</p> -<p>– Hát menjünk – kiáltottam rá.</p> -<p>Elindult. Mentem mellette. Utálat, mondottam <span class= -"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> -magamban, amit csinálok, förtelem, de minden férfi ezt csinálná a -helyemen, ilyen förtelemben élünk mindnyájan, ilyen szennyesek -vagyunk.</p> -<p>A nő ment mellettem, oldalt, a kendője alól föl-fölnézegetett -rám, én összeszorítottam a fogamat és összecsuktam az ajkamat; -ahogy mentünk, az jutott eszembe, hogy el találunk menni a lányok -ablaka alatt, a Klára és Leontine ablaka alatt; én az alatt az -ablak alatt nem tudok elmenni, gondoltam, ha ott megyünk el, akkor -én visszafordulok és megfogok egy fát és megrázom és én ordítani -fogok a haragtól és az utálattól… Azonban befordultunk egy -mellékutcába, a nő újra fölnézett rám és ekkor furcsa és különös és -vad dolog történt. A nő fölnézett rám és megszólalt:</p> -<p>– Nagyságos úr, – mondta – én nem vagyok már fiatal… De ha a -nagyságos úrnak tetszik, van nálam egy fiatal lány, az egészen -fiatal, parasztlány… friss parasztlány… annak még sohasem volt -férfival dolga…</p> -<p>A nyakamból a mellembe valami hidegség szaladt le, a szívem -nagyot dobbant és egy ijedt és hosszu lélekzetet vettem. -Megijedtem. Érted te ezt? Miért ijedtem meg? Mi volt abban olyan -váratlan és szokatlan, amit ez az asszony mondott?… Örülnöm kellett -volna inkább. Én azt hiszem, volt is az ijedelmemben valami öröm, a -megfeszített, a fölkorbácsolt izgalomnak valami meglepetése. Az az -öröm, hogy nem kell hozzányúlnom, nem kell hozzáérnem ehhez az -elpiszkolt nőhöz, aki már azzal is kínoz, hogy mellettem megy és -föl-föl néz rám.</p> -<p>Nem válaszoltam neki. Elfelejtettem válaszolni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span></p> -<p>– Hát tetszik, nagyságos úr? – kérdezte.</p> -<p>– Igen – mondottam.</p> -<p>Bólintott a fejével és mentünk tovább. Mentünk, mentünk… Szörnyü -hosszúságu idők óta tartott már ez a menés, egyre jöttek új házak, -új sarkok, poros utcák; éjszaka volt, csönd volt, hallgatva -mentünk, fuldokoltam az izgalomtól és az undortól.</p> -<p>– Mindjárt ott leszünk – mondotta végre.</p> -<p>Ekkor már valahol a város végén jártunk. Körös-körül alacsony -parasztházak állottak, a világítás elmaradt mögöttünk, valami -szemétdombon gázoltunk át.</p> -<p>– Itt vagyunk! – mondta.</p> -<p>Kinyitott egy kis kaput. A kapu mögött nagy sötétség volt. A -revolverem után nyúltam.</p> -<p>– Tessék – mondta.</p> -<p>Átléptem a küszöbön és megállottam. Nem láttam semmit. Nagy, vak -sötétség volt előttem. Az asszony megfogta a kezemet.</p> -<p>– Majd én vezetem – mondta halkan.</p> -<p>Fogta a kezemet. Undorodtam az érintésétől, reszketett a karom, -de nem rántottam vissza. Vakon botorkáltam utána és most már -egyetlen egy vágyam volt: csak eresztené már el a kezemet. -Visszafojtottam a lélegzetemet: csak ne fogná már, Istenem, a -kezemet.</p> -<p>Megállott. A kezem kiszabadult. Nagyot lélegzettem, egy nagy -megkönnyebbülés, a megszabadulás jótékony friss öröme futott végig -rajtam. Ebben a másodpercben jól éreztem magamat. Itt vagyok a -hűvös, csendes, őszi éjszakában, szabad vagyok, erős vagyok -<span class="pagenum"><a name="Page_196" id= -"Page_196">-196-</a></span> és mindjárt itt lesz az a lány is, az a -friss parasztlány…</p> -<p>Az asszony fölnyitott egy ajtót. Belépett. Én is beléptem. Szűk -szoba volt, lecsavart petróleumlámpa égett benne, ennek a szagával -volt tele a szoba. Az asszony fölcsavarta a lámpát, felém fordult -és udvariasan mondta:</p> -<p>– Isten hozta nálunk.</p> -<p>Le tudtam volna ütni. Nem szóltam. Az asszony odaintett a -jobboldalon egy ajtóra.</p> -<p>– Itt van bent – mondotta – az a lány…</p> -<p>– Jó.</p> -<p>Odafordultam az ajtó felé… utálatos… a nő ekkor hirtelen elém -állott… előbb pénzt akart… Kivettem a tárcámat… fizettem… a nő -ekkor elővett egy kulcsot és kinyitotta az ajtót.</p> -<p>Meghökkenve néztem rá. Miért van az ajtó kulccsal bezárva?… A nő -fogta a petróleumlámpát, bement a szobába és letette a lámpát egy -asztalra. Utána mentem. A nő a lámpától elfordult jobbfelé; a szoba -jobb fala mellett ágy állott, parasztágy, nagy tarka párnákkal és -dunnákkal. A tarka párnák között egy borzas, barna fej -látszott.</p> -<p>– No!… Apoll…! – szólalt meg az asszony intő hangon, súgva, a -torkán át sziszegve.</p> -<p>A barna fej riadtan mozdult meg, az asszony visszafordult felém, -rám mosolygott.</p> -<p>– Ez az – mondta.</p> -<p>És kiment. Megálltam a szoba közepén, utána néztem. Azután -visszafordultam az ágy felé. A kalapomat letettem az asztalra és -odaléptem az ágyhoz. <span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span></p> -<p>Előbb semmit se láttam. A tarka párnák között semmit sem -lehetett látni. Hozzányúltam a nagy dunnához, elhúztam, -visszarántottam.</p> -<p>Az ágyban ekkor ott feküdt egy kis parasztlány. Egy tizenötéves -kis parasztlány, vékony karokkal és pici mellel. Egy rémült szemü -kis parasztlány, akinek az egész gyönge kis teste fázva reszketett, -akinek az ajka didergett és a foga reszketve vacogott. Egy szomoru, -riadt, gyötrött kis parasztlány, egy halálosan félő, fáradt kis -állat.</p> -<p>Ott álltam mellette és ebben a percben egyszerre lehültem, -megnyugodtam, elbágyadtam. A vérem zakatolása és a fejem -dörömbölése egyszerre megszünt, az izgatott idegességem egyszerre -lecsillapodott. Nem akartam már semmit. Nem kívántam már -semmit.</p> -<p>A lány elhuzott szájjal és tágra nyilt szemmel nézett rám: mint -a vágóhídon az állat a késre. Szegény, árva, kis parasztlány, -szegény reszkető, bezárt kis Apollónia…</p> -<p>Fölemeltem a kezemet. Riadtan szökkent egyet. Végtelen nagy -szánalom és bánat és fájdalom volt a szívemben.</p> -<p>– No kis lány, – mondtam, – no kis Apoll, ne félj tőlem, nem -bántlak én téged.</p> -<p>Kapkodva, sóhajtva, sírósan lihegett, a fájdalmas kis arcához -ért a kezem, bizalmatlanul, rémülten nézett reám, megsimogattam a -szegény, égő arcocskáját.</p> -<p>– No kis Apoll… nem bántlak… no nézz ide… leülök… ne félj -no…</p> -<p>Leültem. Erre nyugodtabban nézett rám és amikor <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> látta, -hogy nem mozdulok, megnyugodva hajtotta le a párnára a fejét.</p> -<p>Ott ültem a széken, egyszer-kétszer megsimogattam még, azután -hallgattam. A lány se remegett már úgy, belefurta a fejét a -párnába, ő is hallgatott. Ott ültem ebben a becstelen, mocskos -szobában; föl voltam háborodva, el voltam keseredve, el voltam -szomorodva. Minek jöttem ide? És ez a szegény, kis lány, ez a -szegény, árva teremtés…</p> -<p>Fölálltam.</p> -<p>– No Isten áldjon meg kis lány…</p> -<p>Fölkapta a fejét, meglepetve fordult felém, felkönyökölt.</p> -<p>– No Isten áldjon meg!</p> -<p>A két nagyra nyitott szeme jött velem az ajtóig. És… és… -kimondani is alig lehet… utálat, hallatlan… elhiszed-e, hogy -<i>csalódás</i> volt az arcán és csalódás volt a nagy szemében… -Szörnyüség… de ha jól meggondolod… Ő mégis csak azért került oda… -ha reszketett is… hidd el… utálat… de a végén, mikor nem bántottam… -csalódást érzett…</p> -<p>Nekem már mindegy volt. Arra is gondoltam, légy nyugodt, minden -férfi gondol arra, hogy szamár vagyok, mert: ha én nem, – majd jön -más, de nekem már mindegy volt. Úgy tele voltam fájdalommal és -utálattal, úgy fájt nekem ez a mocskos élet, amelyet mindnyájan -élünk, ez az egész becstelen világ, hogy nem kívántam semmit, csak -elmenni… kimenni… pihenni… elfelejtkezni mindenről… <span class= -"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span></p> -<p>Kimentem. Egy durva szóval át az asszonyon, aki őrködött, át a -kapun, ki az utcára. A vasúthoz. A vonatba.</p> -<p>Nem tudtam aludni. Most álmatlan vagyok; fáradt vagyok. Utálom -magamat. És utálom az egész életet.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_200" id= -"Page_200">-200-</a></span></p> -<h2>A királyné.</h2> -<p>Egy ordonánc jött be az irodába.</p> -<p>– Az ezredes úr kéreti a főhadnagy urat.</p> -<p>A főhadnagy letette a tollát, rendbe szedte a nagy csomó írást, -amely az asztalán feküdt és bement az ezredeshez.</p> -<p>– Parancsára ezredes úr, – mondta feszes haptákban.</p> -<p>Az ezredes mosolyogva nézett rá és barátságosan mondta:</p> -<p>– Üljön le, kedves főhadnagy.</p> -<p>A főhadnagy leült. Az ezredes a körmeit nézegette, azután -összetette a két kezét, a jobb kezével buzgón dörzsölgette a balt, -mosolygott, a fejét lehajtotta a két keze fölé, és csendesen -mondta:</p> -<p>– Diktálja be még a mai napiparancsba, hogy Hohenblum Oszkár -lovag ezredsegédtiszt a további szolgálattételtől fölmentetik és az -ezred kötelékében való megmaradása mellett Mária Lujza királyné -<span class="pagenum"><a name="Page_201" id= -"Page_201">-201-</a></span> ő felsége udvartartásához osztatik be… -Azután adja át az összes ügyeket Borchgraven főhadnagynak, öltözzék -át, lejelentkezni nem kell, s tizenkét órakor jelentkezzék a -várban, a főmarsall úr ő excellenciájánál.</p> -<p>A főhadnagy megmerevedve ült a székén, elámulva és megdöbbenve -bámult az ezredesre és lassan elfehéredett az arca. Az ezredes -lemosolygott a körmeire.</p> -<p>– Nos? – kérdezte vidáman.</p> -<p>A főhadnagy nem tudott válaszolni. Az ezredes ekkor végre -fölnézett a körmeiről, meglátta a sápadtságát, fölállott, odalépett -hozzá és megveregette a vállát.</p> -<p>– Meg van lepetve, mi?… Nem hiszi? Komoly dolog pedig. A -felséges asszony ismét lovagolni akar. A betegeskedése miatt tíz -éve nem ült lovon. Jó mesterre van szüksége. A főmarsall ő -excellenciája önt választotta. Megmondhatom, hogy ebben a -választásban nagy része volt az én meleg ajánlásomnak is. Ő -excellenciájának azt a jellemzést adtam önről, hogy az ezred -legtörekvőbb, legbuzgóbb tisztje.</p> -<p>A főhadnagy még mindig nem tudott szólni. Az arca sápadt volt és -az ajka remegett.</p> -<p>– No Hohenblum, szedje össze már magát; és örüljön már egy -kicsit. És siessen. Tizenkét órára a várban kell lennie.</p> -<p>A főhadnagy fölállott. Az ezredes kezet nyujtott neki.</p> -<p>– Köszönöm, ezredes úr, – mondta dadogva.</p> -<p>– Isten vele, Hohenblum; és sok szerencsét.</p> -<p>A főhadnagy kiment a kaszárnyából, fölment a <span class= -"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> -lakására, átöltözködött és indult a vár felé. Még mindig el volt -kábulva, meg volt zavarodva, a szíve újra meg újra ijedt dobogásba -fogott. A kocsi behajtott a vár külső kapuján. A főhadnagy szeme -előtt nagy, ködös szürkeségbe folyt össze minden: az őrség a -kapunál, a boltozatos kapunyilás, a kövezett udvar, a nagy ives -ablakok… Fölment a lépcsőn és egy fordulónál meg kellett állnia, -oda kellett támaszkodnia a márványos lépcső párkányára, hogy el ne -szédüljön.</p> -<p>A főmarsall azonnal fogadta; várta már; nem nyujtott kezet neki, -de leültette. A főhadnagy szeme tele volt nyugtalan, -meg-megcsillanó, füstölgő homályossággal. A vérét érezi bizseregni -a halántékán és a főmarsall feje, a hangja, az uniformisa, a -karosszék aranyos diszítései mind a nagy, füstölgő, csillogó -homályosságba olvadtak bele.</p> -<p>A főmarsall előrehajolt, belenézett az arcába és halkan -mondta:</p> -<p>– Ön ma délután öt órakor a fedett lovaglóiskolában jelentkezik -ő felségénél. Ma délután lesz az első lovagló-óra. A többi ő -felsége parancsaitól függ.</p> -<p>– Igen, kegyelmes uram.</p> -<p>A főmarsall még jobban előrehajolt, egészen be az arcába és még -halkabban mondta:</p> -<p>– Önről azt a jelentést kaptam, hogy okos ember és nagyon -ambiciózus. Így van ez?</p> -<p>A főhadnagy ijedten dadogott:</p> -<p>– I… igen…</p> -<p>A főmarsall halkan mondta:</p> -<p>– Remélem, sem az okossága, sem az ambiciója nem fogja -cserbenhagyni. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span></p> -<p>Fölállott. A főhadnagy fölugrott, összeütötte a sarkantyúját, -megfordult és kiment. Sietett lefelé a lépcsőn és megkönnyebbülten, -nagyokat lélegzett. Amikor a kocsiban ült, már egészen eloszlott a -zsibongó homály a szeméből, jól látott mindent, megnézett mindent, -a feje nem zúgott többé és amikor a kocsi kijutott a várkapun, -akkor egyszerre boldog, részeg, ficánkoló nagy öröm támadt föl -benne. Ütögette a combját, halkan kacagott, az egész teste mozgott, -remegett, nyujtózkodott a türelmetlen, hangos elragadtatástól.</p> -<p>– Ilyen szerencse! – mondta magában. Ilyen eszeveszett -szerencse!… Most nyitva van az út fölfelé!… Egyszerre bekerülni az -udvarhoz, elébük vágni az összes mágnástiszteknek, a -gárdahuszároknak, a gárdakürasziroknak! Érdemes volt okosnak lenni, -józannak lenni, szorgalmasnak lenni. Most még egy kis okosság és -ügyesség… Én leszek a legfiatalabb ezredes a hadseregben.</p> -<p>Félötkor ott volt a lovaglóiskolában. Megnézte a longe-oló -szerszámot, kezébe fogta az ostort, elgereblyéztette a homokot, -behozatta a felnyergelt lovat és meghajtotta egy kicsit, öt óra -előtt tíz perccel azután odaállott az ajtóba és várt. Eltelt egy -félóra. Izgatottan, remegő lábakkal sétált föl és le. Háromnegyed -hatkor kívülről szélesen fölnyitották az ajtót, egy lakájnak a -fehérkeztyűs keze huzódott gyorsan félre a kilincsről és az -ajtónyilásban egy feketeruhás, kis, szőke asszony jelent meg. A -főhadnagy előrelépett, szalutált és mereven kifeszülve, száraz -torokkal hadarta el: <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= -"Page_204">-204-</a></span></p> -<p>– Királyi felség, Hohenblum Oszkár lovag főhadnagy alázattal -jelentkezik felséged parancsára.</p> -<p>A szőke asszony megállott; nem szólt; a szürke szemei belenéztek -a főhadnagy megüvegesedett szemébe. Csendesen végignézte a -főhadnagyot, a vékony ajkai megmozdultak, elhuzódtak. Lassan -bólintott a fejével.</p> -<p>– Jó, – mondta, – kezdjük…</p> -<p>Bement a lovaglóiskola porondjára, a főhadnagy reszketve ment -utána. A szőke asszony megállt a ló előtt, a főhadnagy hozzá -lépett, remegő kézzel fölsegítette a nyeregbe, kezébe vette az -ostort, a ló lassan megindult és a főhadnagy elcsukló hangon adott -alázatos utasításokat.</p> -<p>Másnap elmaradt a lovagló-óra, harmadnap is. Negyednap megjött a -szőke asszony, besietett a porondra, gyorsan fölsegíttette magát a -nyeregbe és idegesen galoppoztatta a lovát. A lovagló-óra után -leugrott a nyeregből, sietve indult kifelé, a kijáratnál egy lakáj -kezéből elkapta a köpönyegét, fölvette és elment. Nem szólt egy -szót sem, nem köszönt, meg sem mozdult az arca. Három napig megint -szünet volt; azután egy délután a királyné megint besietett, -felszökött a nyeregbe és véresre sarkantyuzta a lovát. A főhadnagy -félénksége, tisztelete, rettegése, lassanként elmúlt. Boldogan és -hálásan gondolt a királynéra.</p> -<p>– Ilyennek kell lennie, – mondotta magában.</p> -<p>Eltelt másfél hónap és a főhadnagy megelégedett és boldog életet -élt. Bizalommal és barátságosan nézett az emberekre, jóindulattal -és barátságos hozzájárulással szemlélte a világot, jókedve volt és -föllelkesedett, <span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span> ha a jövendőjére gondolt. Egy -vasárnapja ekkor egészen szabad volt, ezen a vasárnapon elment -ebédre az ezredhez, a tiszti étkezőbe.</p> -<p>Mosolyogva érkezett meg, tele volt szeretettel és jóindulattal -nálánál kevésbbé szerencsés bajtársai iránt, elhatározta, hogy -kedves lesz, udvarias lesz és szerény lesz. Jól fogadták; nagy -hurrázás támadt, amikor bejött, leültették, kikérdezték; és a -főhadnagy kedves volt, udvarias volt és szerény volt. Ebéd közben -egy kapitány fölemelte a poharát és elkiáltotta:</p> -<p>– Hohenblum főhadnagy sikereire.</p> -<p>Lelkes hurrázással fogadták ezt a rövid pohárköszöntőt. A -főhadnagy nemsokára szintén fölemelte a poharát és komolyan és -szerényen mondta:</p> -<p>– Az én kedves ezredem tisztikarára.</p> -<p>Ezt a pohárköszöntőt is lelkes hurrázás fogadta. A társaságnak -nagy jókedve volt. A tósztozó kapitány hátradőlt a székén és -harsogva nevetett; egy fiatal hadnagy vörös arccal hajolt le a -tányérjára, hogy a kacagását elfojtsa. A társaság szorgalmasan -ivott; a főhadnagynak is folyton töltögettek, új meg új poharak -jelentkeztek nála baráti koccintásra, ő azonban komoly maradt és -mértékkel ivott.</p> -<p>Az ebéd a vége felé járt, a fölszolgáló katonák fekete kávét -hordtak körül, egy-két ember teljesen elázott már. Egy berugott -hadnagy odament a főhadnagyhoz, a nyakába borult és könyörögve -mondta neki:</p> -<p>– Ne feledkezz meg a hatalom polcán szegény barátaidról…</p> -<p>A társaság harsány röhögésbe tört ki, a főhadnagy <span class= -"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> -leültette a berugott embert és szeliden mosolygott. A berugott -hadnagy sírt, üvöltve esküdözött, hogy a szerencsés bajtársnak -becstelenség elhagynia a szegény, árva csapattiszteket, akik közül -az uralkodói kegy kiemelte; és a társaság egyre féktelenebbül, -egyre tébolyodottabban nevetett.</p> -<p>Öt óra tájban a főhadnagyhoz odament Guyon kapitány, a -barátja.</p> -<p>– Gyere most már, – mondta neki.</p> -<p>– Miért? Olyan jól érzem magamat megint köztetek.</p> -<p>– Gyere, – mondta a kapitány komolyan.</p> -<p>A főhadnagy erre fölkelt, fölcsatolta a kardját és búcsúzott a -többiektől. Az egész társaság fölállott, mindnyájan körülötte -tolongtak, harsogva éljenezték, szorongatták a kezét, kikisérték az -ajtóig, újra megéljenezték…</p> -<p>A főhadnagy hallgatva ment ki a kapitánnyal a kaszárnya kapuján. -Boldog volt, csendesen mosolygott maga elé. Sötétedett már, az -utcán gyujtogatták a lámpákat. A kapitány egyszerre haragosan -megszólalt:</p> -<p>– Miért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?</p> -<p>A főhadnagy megállott. Elámulva nézett a kapitányra, azután -elmosolyodott.</p> -<p>– Sokat ittál, öregem, – mondta.</p> -<p>– Fenét, – válaszolt dühösen a kapitány. – Csak éppen annyit -ittam, hogy elég goromba tudjak lenni és megmondjam neked az -igazságot.</p> -<p>A főhadnagy bámulva nézett rá. A kapitány újra mondta: -<span class="pagenum"><a name="Page_207" id= -"Page_207">-207-</a></span></p> -<p>– Mért engeded, hogy bolondot üzzenek belőled?</p> -<p>A főhadnagy hirtelen lehült, a mosolygása elmult, nagy -nyugtalankodást és ideges aggodalmat érzett.</p> -<p>– Hogy… Miért?… Hogyan gondolod? – kérdezte dadogva.</p> -<p>– Hát nem láttad, hogy csúfolódnak rajtad? – kérdezte dühösen a -kapitány. – Már amikor a sikereidre ittak…</p> -<p>A főhadnagynak verejték ütött ki a homlokán, elfordította a -fejét a kapitánytól, nem mert ránézni és reszkető hangon -kérdezte:</p> -<p>– De hát miért?… Hogyan?…</p> -<p>A kapitány karon fogta és megindult vele előre.</p> -<p>– Öregem, – mondta neki jóindulattal, – hát milyen világban élsz -te? Hát sohase gondolkoztál te azon, miért esett éppen rád a -választás? Hogyan jutottál éppen te a kitüntetéshez?</p> -<p>– Mert… az ezredes… ajánlott, – mondta remegő és halk hangon a -főhadnagy.</p> -<p>– De miért ajánlott? Éppen téged? Az egész ezredből? Miért -választottak éppen téged az egész garnizonból? Miért nem egy -grófot? Miért nem a marsall unokaöccsét? Miért nem a gárdából -valakit?</p> -<p>A főhadnagy odafordult a kapitányhoz; nem tudott válaszolni, -aggódva és reszketve nézett rá és a szíve összeszorult. A kapitány -odahajolt hozzá és bele suttogta a fülébe:</p> -<p>– Hát hol élsz te, hogy mindezt nem tudod? Ha az ezredirodában -kevésbbé lettél volna szorgalmas és inkább beszéltél volna néha -egy-egy szót az emberekkel, akkor nem kerültél volna ilyen -helyzetekbe… <span class="pagenum"><a name="Page_208" id= -"Page_208">-208-</a></span></p> -<p>A főhadnagy fájdalmasan várta a folytatást; a kapitány -körülnézett, és még halkabban suttogta bele a fülébe:</p> -<p>– A felséges asszony nagyon… szerelmes természetü… Folyton -őrzik, hogy valami… hibát ne kövessen el… Csak megbizható embereket -eresztenek a közelébe… Most, amikor egyszerre megint lovagolni -akart, olyan embert kerestek ki a számára… aki… aki… aki -természetesen nagyon megbizható és aki… aki még azonkívül a -legkevésbbé alkalmas is arra, hogy valami bolondság elkövetésére -ingerelje…</p> -<p>A kapitány halkan beszélt; a főhadnagy egyszerre úgy érezte, -hogy nagy ütést kap a fejére; a tompa fájdalom gyorsan -leereszkedett a nyakába, azután a mellébe. A torkát, és a mellét -nagy fájás szorította össze, a kezében és a lábában jeges -hidegséget érzett, az egész teste elhidegedett, a csontjai is -fáztak, és meg kellett kapaszkodnia a kapitányba, hogy el ne -essék.</p> -<p>– No, no, – mondta a kapitány. – No, no.</p> -<p>Ránézett.</p> -<p>– Hát ne légy úgy oda, – mondta neki. – Hát nincs ebben semmi. -Csak tudnod kell a dolgot. Éppen azért, hogy okosan -viselkedhess.</p> -<p>A főhadnagy elrántotta a karját.</p> -<p>– Mi az? – kiáltotta a kapitány. – Mit csinálsz?</p> -<p>A főhadnagy nem válaszolt. Megfordult és elkezdett sietni. A -kapitány ijedten kiabált utána, azután utána indult, a főhadnagy -erre szaladni kezdett és eltünt a sötétségben. <span class= -"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p> -<p>Fölrohant a lakására. Becsukta az ajtót; kulccsal, kétszer, -megrázta a kilincset: nem jöhet-e be senki. Meggyujtotta a lámpát. -Odaállott a tükre elé. A tükörből az elfehéredett arca nézett -vissza rá; előre hajolt, hogy jól lássa a szeplőket a bőrén; -belenézett a kitágult szemébe; megfogta a fakó bajuszát és -fájdalmasat tépett rajta.</p> -<p>– A görbe orrom! – mondta.</p> -<p>Végignézett magán.</p> -<p>– A görbe lábam! – mondta.</p> -<p>Visszafordult a tükörhöz. Utálattal és gyülölettel nézte magát, -szélesre kinyitotta a száját és kitátott szájjal, hangtalanul -ordított rá magára.</p> -<p>Azután sarkon fordult, rázuhant a diványára, lefelé fordította -az arcát és sírt.</p> -<p>Másnap halványan, vörös szemhéjakkal és halálos fáradtsággal -várakozott a lovagló-iskolában. A királyné nem jött. Nem jött egy -hétig. Egy hét múlva azonban már félötkor besuhogott. Türelmetlen -volt, lázas, ideges. Toporzékolt, amiért nem hozták gyorsan a -lovat. Felszökkent a nyeregbe, megsarkantyúzta a lovat, a ló ugrott -egyet. Ekkor leszólt:</p> -<p>– Ki fogok lovagolni.</p> -<p>A főhadnagy megijedt.</p> -<p>– Felséges asszony… – mondta.</p> -<p>– Kilovagolok! – mondta türelmetlenül és haragosan az -asszony.</p> -<p>– Akkor engedelmet kérek, hogy magam számára is nyergeltessek -egy lovat.</p> -<p>– De gyorsan! – kiáltotta a királyné.</p> -<p>A főhadnagy kirohant. Maga tette föl a nyerget <span class= -"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> egy -lóra, segített a kantározásnál, három perc múlva szaladt vissza a -lovardába. A királyné bent körben galoppozott, dühösen sarkantyúzta -a lovát; a ló horkolt és szakadt róla a tajték. A főhadnagy -jelentette, hogy készen van.</p> -<p>A királyné nem válaszolt; odagaloppozott a kijárathoz, lépésben -átment az előcsarnokon, kiment az ajtón és gyors ügetésben -elindult. A főhadnagy fölkapaszkodott a lovára, megszorította és -vágtatva indult a királyné után. Utólérte. Nem ment melléje; -mögötte maradt egy félméterrel. A királyné kilovagolt a vár nyugati -kapuján és elindult a fontenayi erdők felé; két perc múlva -megsarkantyúzta a lovát és vad vágtatásba fogott; egyre -sarkantyúzta a lovát, a ló nyögött és fujt és repült; a főhadnagy -kétségbeesve szorította a lovát és rémülten vigyázott a fél -méterre. A királyné egyszerre megrántotta a kantárszárat és lépésbe -fogta a lovát. A főhadnagy melléje került és izgatott -erőfeszítéssel rántotta vissza a lova száját.</p> -<p>A háta mögött ekkor lódobogást hallott. Visszanézett. Egy -ezüstzsinóros lakáj lovagolt mögötte és két kézzel tartotta vissza -a lovát, hogy melléje ne kerüljön. A főhadnagy belenézett a lakáj -alázatos, buzgó, borotvált arcába és nagy hidegség futott végig -rajta, azután gyors, nagy melegség. A lakájnak senki sem -parancsolta, hogy nyeregbe üljön.</p> -<p>– Ez őrködni jött, – mondta magában.</p> -<p>Lassan lovagoltak előre; a királyné letért az útról és -nekivágott a mezőnek. Fél méterrel mögötte lovagolt a főhadnagy; a -főhadnagy mögött a lakáj. Átlovagoltak egy alacsony cserjésen; -azután újra széles <span class="pagenum"><a name="Page_211" id= -"Page_211">-211-</a></span> mezőre értek. A mező egyik szélén árok -volt, a másik szélén magas kőfal. A királyné egyenesen nekilovagolt -a kőfalnak. A főhadnagy rémülten nézte, mit csinál. A királyné -végiglovagolt a kőfal mellett; egy ajtóhoz értek; itt megállott. -Hátraszólt:</p> -<p>– Kinyitni.</p> -<p>A lakáj leugrott a lóról és odament az ajtóhoz. A nehéz -vaskilincset megfogta és megnyomta. Az ajtó nem nyilt ki. A lakáj -hátrafordult.</p> -<p>– Felséges asszony, – mondta, – a királyi vadaskert ajtait csak -belülről lehet kinyitni. Körül kellene lovagolni.</p> -<p>A királyné összehuzta a homlokát, elfordult a lakájtól, és -megvetően és halkan mondta bele a levegőbe:</p> -<p>– Át kell ugratni.</p> -<p>A főhadnagynak nagyot dobbant a szíve. Ránézett a falra. -Magasabb másfél méternél. Őrültség. Ismeretlen lóval. Ránézett a -királynéra, nagy forróság futotta át; a forróság elárasztotta a -fejét. A királyné pillantása odatévedt rá és lenézően siklott el -róla. Őrültség. De őrültséget kell csinálni.</p> -<p>Megfordította a lovát. Száz méterre visszalovagolt. Érezte, hogy -az asszony meglepetve nézi. A vér forrón zúgott a fejében. Feszesre -fogta a kantárszárat, megszorította a lova oldalát; a ló vágtatni -kezdett; a fele úton ki akart törni; ekkor tébolyodott dühvel vágta -bele a sarkantyúját; a ló fájdalmasan fölhorkolt; repült, neki a -falnak; ekkor újra belevágta a sarkantyúját, ott voltak a falnál, -megeresztette a kantárszárat, érezte, hogyan emelkedik föl a -levegőbe, a ló repült, <span class="pagenum"><a name="Page_212" id= -"Page_212">-212-</a></span> át a falon, ő biztosan a nyeregben, -tudta, hogy a fal fölött van, azután cserjebokrok között, egy csomó -tüskés ág között lent voltak a földön. Újra megkapta a -kantárszárát, visszafordult a fal felé, leugrott a nyeregből, a -kulcson fordított egyet és szélesre kinyitotta az ajtót.</p> -<p>A királyné belovagolt. Az arca piros volt, a szemei jókedvüen -csillogtak, megrázta a fejét és a szőke hajából kiszabadult néhány -fürt. Kiegyenesedve ült a lovon, megelevenült, fölélénkült. Hosszu, -izgatott lélekzeteket vett; odafordult a főhadnagyhoz, csillogó -szemmel nézett le rá, lehajolt feléje és csendesen, elragadtatva -mondta:</p> -<p>– Bravó! Bravó! Nagyon szép volt. Gyönyörü volt.</p> -<p>A főhadnagy lihegve állott a földön; a ruhája tíz helyen -elszakadt, az arcát és a kezét véresre karcolták az ágak, de a -szívét nagy, édes boldogság melegítette át. Nem szólt, fáradtan, -boldogan és hűségesen nézett föl a királynéra.</p> -<p>Az asszony ekkor még lejebb hajolt hozzá, a szája remegett, az -orrát egy hosszu, lihegő lélegzet tágította ki, az egész arca -vonaglott az izgalomtól, a szeme kitágulva és világítva kereste a -főhadnagy szemét. Remegő szájjal mosolygott és lihegve sugta:</p> -<p>– Meg tudná még egyszer csinálni?… A kedvemért… Innen bentről -nézném…</p> -<p>A főhadnagy megdöbbenve pillantott rá; hideg futott végig a -hátán és nem tudott válaszolni. Az asszony lihegve hajolt le hozzá; -választ várt; azután lassan meghidegedett az arca, fölemelte a -fejét és el akart <span class="pagenum"><a name="Page_213" id= -"Page_213">-213-</a></span> fordulni. Ebben a pillanatban dadogva -és remegő hangon szólalt meg a lakáj:</p> -<p>– Felség… biztos halál volna…</p> -<p>A királyné ajka hidegen és megvetően huzódott le; a főhadnagyon -ekkor újra forróság futott át, a vére újra részeggé tette; -megszólalt, és most válaszolt a kérdésre:</p> -<p>– Igen, felség.</p> -<p>A királynénak kimosolygott az arca; halkan fölsikoltott, a -szemei újra kitágultak, hosszu lélegzetet vett és csendesen, -sóhajtva és gyönyörűséggel mondta:</p> -<p>– Még egyszer… Csak egyszer…</p> -<p>A főhadnagy felült a lóra és kilovagolt az ajtón. A királyné -megállott az ajtóban, hogy az egész ugratást lássa. A főhadnagy -lassu ügetésben ment ki a mezőre. Messzire kilovagolt, hogy hosszu -nekiiramodást vehessen. Amikor érezte, hogy meg kell fordulnia, -egyszerre nagy rémület szorította össze a szívét. Eddig -megsüketülve és elkábulva lovagolt, most egyszerre megrázta a -félelem. Az egész teste didergett, és egy másodpercig úgy érezte, -hogy megsarkantyuzza a lovat, vissza se néz és elvágtat ettől a -rettenetes asszonytól.</p> -<p>Azután összeszedte magát.</p> -<p>– Most néz, – gondolta.</p> -<p>Összeharapta a fogait, elnyomott egy feltörő, csukló sírást és -rettenetes erőfeszítéssel megfordította a lovát. Most meg kell -halni.</p> -<p>– Hát meg kell halni, – mondta.</p> -<p>Megszorította a lovat. A ló csendes ügetésbe fogott. Újra -megszorította. A ló vágtatni kezdett. A keze <span class= -"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> remegve -fogta a kantárszárat; odanézett az asszonyra; a félelemnek még egy -görcsös rohama facsarta össze a szívét; belevágta a lóba a -sarkantyúját; a ló repült; a fal; megeresztette a kantárszárat; -fölemelkedett a levegőbe; de fáradt volt; nem ült biztosan a -nyeregben; félt; belekapaszkodott a kantárszárba; a ló hátrakapta a -fejét; ekkor azonnal érezte, hogy baj van; a ló repülése megakadt, -surlódást, ütést, zuhanást érzett, kirepült a nyeregből, hosszu -ívben átrepült a ló fején, elkábulva zuhant le a cserjébe… A ló -első lábai átjutottak a falon, a hátsó lábai nem; az állat -fönnakadt; egy másodpercig ingadozott, azután fejjel előre -zuhant.</p> -<p>A főhadnagy kábultan feküdt a cserjében. Csend volt. Két -másodpercnyi nagy, riadt csend. A főhadnagy kinyitotta a -szemét.</p> -<p>– Nem haltam meg, – mondta.</p> -<p>Öröm futott át rajta. Próbált mozdulni. Tudott. Fájt az egész -teste, de tudott. Ekkor egy gyors elhatározással talpra állott.</p> -<p>És ekkor egy hangos, mámoros kacagás harsant föl. A királyné -leugrott a lováról, odasietett a főhadnagyhoz, a kacagása -elhalkult, halk turbékolássá, csendes, lihegő sikoltozássá lett; az -arca égett és a szája remegett: az egész teste reszketett és -vonaglott, a szemei kitágultak, fölemelte a kezét és reszketve -simogatta meg a főhadnagyot. Csendesen, sóhajtozva lihegett és -sikoltva mondta:</p> -<p>– Gyönyörü volt, gyönyörü volt.</p> -<p>Odahajolt hozzá és a forró lehellete az arcát érte.</p> -<p>– Gyönyörü volt, – mondta. <span class="pagenum"><a name= -"Page_215" id="Page_215">-215-</a></span></p> -<p>A főhadnagy nem válaszolt. Kábultan állott, de boldog volt. A -királyné odafordult a lakájhoz.</p> -<p>– A lovát átadja a főhadnagynak, – parancsolta halkan és -hidegen.</p> -<p>– Felséges asszony…</p> -<p>– Átadja a főhadnagynak. A másik lovat agyonlöveti.</p> -<p>– Felség…</p> -<p>– Agyonlöveti. És hazamegy.</p> -<p>A lakáj leszállt a lováról. A királyné megindult a maga lova -felé, felszökött a nyeregbe. A főhadnagy felült a másik lóra. A -lakáj tartotta a kengyelt és mondani akart valamit. A királyné -azonban odakiáltott:</p> -<p>– Jöjjön, főhadnagy.</p> -<p>Kilovagolt az ajtón. A főhadnagy utána nézett. A lakáj odahajolt -hozzá, hogy sugjon valamit. A főhadnagy érezte, hogy ebben a -percben dől el minden; minden attól függ, meghallgatja-e ezt a -sugást, vagy elindul. A szíve ekkor nagyot dobbant, föltámadt benne -a nagy bánata és vad keserűsége, haragosan vágta bele a lóba a -sarkantyúját és kirepült az ajtón.</p> -<p>Sötétedett. A királyné maga mellé intette. A főhadnagy -hallgatott. A királyné szorosan mellette lovagolt, nem szólt hozzá, -csak föl-fölnézett rá összeszorított foggal és félig lehunyt -szemmel. Odaértek a fontenayi erdőhöz. A királyné leugrott a -lováról. A főhadnagy megkötötte a két lovat. Egészen este lett.</p> -<p>… Megálltak a lovarda előtt. Leszálltak. A királyné kezet -nyujtott a főhadnagynak. A főhadnagy megcsókolta a kezét. A -királyné elindult a belső palota felé. A főhadnagy utána nézett és -indult haza. <span class="pagenum"><a name="Page_216" id= -"Page_216">-216-</a></span></p> -<p>Egy lakáj sietett elébe.</p> -<p>– A kegyelmes úr kéreti a főhadnagy urat.</p> -<p>A főhadnagy fölment a marsallhoz. A marsall órát tartott a -kezében.</p> -<p>– Nyolc óra, – mondta. – Későn van. Hamarább kellett volna -tanácsolnia a felséges asszonynak a hazatérést.</p> -<p>A főhadnagy nem válaszolt.</p> -<p>– Fölmentem önt a további szolgálattétel alól, – mondta a -marsall. – Azt is kétségesnek találom, hogy ilyen tulajdonságok -mellett a tisztikarnak hasznavehető tagja maradhat-e.</p> -<p>A főhadnagy hallgatott. A marsall bólintott a fejével. A -főhadnagy kiment. Lement a lépcsőn. Visszanézett. Utoljára volt -itt. Végignézte összerongyolódott uniformisát. Ezt sem hordja talán -ezentúl. Minek menjen? Lovásznak, írnoknak? Kihuzta magát, megrázta -a fejét és boldogan és büszkén indult kifelé a várkapun.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_217" id= -"Page_217">-217-</a></span></p> -<h2>Julcsa.</h2> -<p class="center">– Egy jó férj története. –</p> -<h3>I.</h3> -<p>Az asszony még egyszer elmondta a rendelkezéseit:</p> -<p>– Az összes szobákat bezártam ezen a szobán és a hálószobán -kívül. A kulcsokat becsukom az íróasztalod fiókjába, Julcsának a -bérén kívül minden elsején adsz harminc forintot kosztra. Ha -egyszer itthon akarnál valami egyszerűbb dolgot csináltatni, ő főz -is neked. Vigyázz, hogy a vendéglőben el ne rontsd a gyomrodat… -Tésztát ne egyél…</p> -<p>Vajda bólogatott a fejével, kezébe vette a kalapját és várt rá, -hogy az asszony elkészüljön. Az asszony föltette a kalapját, -fátyolt kötött, a karjára vette a köpönyegét, a kezébe fogta a -keztyűjét, körülnézett, és azt mondta:</p> -<p>– Indulhatunk.</p> -<p>A két gyerek lent ugrált már a kapu előtt; a kisasszony -<span class="pagenum"><a name="Page_218" id= -"Page_218">-218-</a></span> vigyázott rájuk. Az első fiákerbe beült -az asszony, Vajda és az egyik gyerek, a másikba a kisasszony, a -másik gyerek, a szakácsné és a szobalány. Vajda az úton belefüzte a -karját az asszony karjába és gyöngéden megszorította. Az asszony -rámosolygott. Összesimulva ültek a vasútig.</p> -<p>A váróteremben könyörögve mondta az asszony:</p> -<p>– Gyere le minél előbb.</p> -<p>– Az első szabad napomon.</p> -<p>– Hátha mégis lejöhetnél két-három hétre…</p> -<p>– Nem lehet. Idén nem enged az üzlet.</p> -<p>– Borzasztó, hogy itt kell lenned a forró Budapesten. Amikor mi -lent vagyunk a jó tenger mellett…</p> -<p>– Csak legyetek ti lent. A gyerekeknek tengerre van -szükségük.</p> -<p>Az asszony hálásan nézett föl rá, Vajda lemosolygott az -asszonyra. Az asszony azután elhelyezkedett a gyerekekkel a vasúti -kocsiban. Vajda fölment hozzájuk, segített nekik, megcsókolta a -gyerekeit, azután átölelte az asszonyt. Az asszony hozzátapadt.</p> -<p>– Most megyek el tőled először – sugta félig sírva – ilyen -hosszu időre.</p> -<p>Vajda meg volt hatva.</p> -<p>– Hermin! – mondta melegen és szeretettel.</p> -<p>A vonat indult. Vajda leugrott a kocsiról. A gyerekek csókot -dobáltak az apjuknak, az asszony kinézett az ablakon és a kendőjét -lobogtatta, Vajda sokáig látta a libegő fehér foltot a vonat fekete -testén. A vonat azután eltünt. Vajda utána nézett még egy kicsit, -azután zavarodottan és fanyar kedvvel visszament a városba. -<span class="pagenum"><a name="Page_219" id= -"Page_219">-219-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>Az irodájában rossz kedvvel fogott munkához. Egy csomó fontos -levelet kellett azonban megírnia, a hivatalnokai parancsokért -futkároztak hozzá, egyszer lehivták a posztóraktárba, bejött hozzá -Bánó, a társa, és lassanként megfeledkezett a szomorúságról. De -este, amikor az üzleti kabátját levetette és amikor a munka -kellemes és kedvelt fáradtságában örömmel fordult affelé a -megszokott gondolat felé, hogy most megy haza a feleségéhez és -gyerekeihez, akkor egyszerre újra elszomorodott. Lement az utcára -és ostobán és haragosan nézett körül. Nem tudta, hová menjen. -Fogalma sem volt róla, mit csinálhatna. Hét óra elmúlt, de -vacsorázni még korán van. Lefeküdni még inkább. A sétálást -gyülölte, az okos és kellemes semmittevésnek a legegyszerűbb -fogásaihoz sem értett és dühösen ment ki a Fürdő-utcába, onnan a -Dunapartra, ádázul unatkozott és sírni tudott volna mérgében, mikor -arra gondolt, hogy az egész nyarat így kell eltöltenie a felesége -és a gyerekei nélkül.</p> -<p>A Dunaparton ismerősökkel találkozott. Ügyvédekkel és -kereskedőkkel, akik nagy ujjongással fogadták. Odajött Bánó is, a -társa, aki még jobban földerítette a társaságot.</p> -<p>– Uraim, – mondta, – Vajda hat év óta most lett először szabad -ember. A tapasztalatlan kezdővel meg fogjuk ismertetni a -szalmaözvegység örömeit.</p> -<p>A társaság vidáman hurrázott. Vajdát azután elvitték egy nyári -vendéglőbe vacsorázni; mindnyájan <span class="pagenum"><a name= -"Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> odavoltak tőle, milyen jó -a kirántott csirke és a fiatal liba; Vajda étvágytalanul evett, -bizalmatlanul forgatta a piszkos késeket és villákat és undorodott -a nyirkos asztalkendőtől. A társaság azután kihajtatott egy nyári -mulatóhelyre. Egy kávéház terraszán itták meg a feketéjüket és -félóra múlva bevonultak egy külön szobába. Bánó francia pezsgőt -rendelt és a pincérnek azt mondta, hogy küldje Melaniet. Három perc -múlva bejött egy nagy szőke lány, akit Bánó leültetett Vajda mellé. -A lány két pohár pezsgőt hajtott le gyorsan és szomjasan, vacsorát -rendelt és lábait föltette az asztalra. A többiek mind ismerték és -harsogva tréfáltak vele, Vajda azonban nem tudott szólni hozzá, -zavarban volt és utálta a kegyetlenül erős parfumszagot, amelyet a -lány maga körül árasztott.</p> -<p>A társaság lelkesen biztatta Vajdát, Bánó félig becsipve -magasztalta a lány szépségeit és ügyességét, Vajda azonban -zavarodottan mosolygott, kényelmetlenül ült és rosszúl érezte -magát. Később még három lány jött be, a mulatás egyre zajosabbá -vált és éjfél tájban az urak közül ketten elvonultak egy-egy lány -kíséretében. Bánó ekkor összesugott a társasággal, hivta a pincért, -fizetett, azután az egész társaság fölkerekedett és Bánó halkan -megsugta Vajdának:</p> -<p>– Magatokra hagyunk.</p> -<p>Vajda tiltakozott, erre Bánó jóindulatuan magyarázta neki:</p> -<p>– Itt is maradhatsz vele. Beülhetsz egy fiákerbe is egy órai -kocsikázásra. Elmehetsz a lakására. Nagyon csinos lakása van a -Csengery-utcában. <span class="pagenum"><a name="Page_221" id= -"Page_221">-221-</a></span></p> -<p>Vajda még mindig tiltakozott.</p> -<p>– Jó, jó, – mondta erre Bánó és az egész társaság vidáman -elvonult.</p> -<p>Vajda egyedül maradt a lánnyal. A lány az ölébe ült. Vajda -keserves zavarban volt. A lány terhére esett, kellemetlen volt -neki, zavarta és kínozta. Megpróbálta egy percre kívánatosnak -látni, de kiábrándulva kellett tőle elfordulnia. Festéknyomokat -fedezett föl a lány arcán, undorodott a vásári mivoltától és -piszkosnak érezte. A lány fickándozott az ölében; csak a fizikai -súlyát érezte, melege volt és verejtékezett a homloka.</p> -<p>Egy gyors elhatározással lecsúsztatta magáról a lányt és azt -mondta:</p> -<p>– Menjünk.</p> -<p>– Jó, – válaszolt a lány. – Hozzám jössz?</p> -<p>– Nem, – mondta Vajda. – Haza megyek.</p> -<p>A lány csodálkozva nézett rá.</p> -<p>– Engem nem viszel? – kérdezte meglepetve.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>A lány végigmérte, azután vette a kalapját, kezdte feltüzni és -haragosan kérdezte:</p> -<p>– Miért?</p> -<p>Még mielőtt választ kapott volna, megvetően és dühösen, kihivóan -és veszekedést provokálva mondta:</p> -<p>– Szép alak vagy… Kövér ember… Micsoda pocak…</p> -<p>Vajda megrettent a fenyegető veszekedéstől és ijedten és gyáván -mentegetőzött:</p> -<p>– Bocsáss meg. Rosszúl vagyok.</p> -<p>A lány még mindig dühösen és megvetően méregette. <span class= -"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span> Vajda -benyult a zsebébe, kivett egy tízforintost és a kezébe nyomta a -lánynak. A lány megszelidülten nézte a pénzt, Vajda erre sietett -menekülni.</p> -<p>– Na szervusz kövér, – mondta kacagva a lány.</p> -<p>– Szervusz, – válaszolt félénken Vajda és sietett kifelé.</p> -<p>Átment a kávéházon, nemsokára talált egy üres fiákert, beleült -és hajtatott haza. Álmos volt, fáradt volt, – ilyentájban máskor -már aludni szokott, – az inge izzadtan tapadt a testéhez, a gyomra -émelygett a pezsgőtől, amelyet megivott, még mindig az orrában -érezte a mulató szobának pezsgőből, parfumből és emberi testekből -összeszürődött szagát, nagy undorodás kinozta és álmosan és -fáradtan és utálattal kérdezte magától, hogy lehet az, hogy a -többiek kedvüket találják az ilyen életben. A mocskos vendéglőkben, -a külön szobákban és a berugott, otromba lányokban.</p> -<p>Boldog volt, mikor hazaért. Sietve és mohón nyitotta ki az -előszoba ajtaját, hogy minél előbb bent legyen a lakása üde és -tiszta levegőjében és minél előbb bebujhasson – úgy érezte, hogy -szeretettel fog belésimulni – a tiszta és kényelmes ágyába.</p> -<p>Az ajtót kinyitotta. Az előszoba világos volt. Egy kékruhás nő -jött feléje. Vajda elámulva állott meg.</p> -<p>– Julcsa maga az? – kérdezte azután meglepetve.</p> -<p>– Igen. Én vagyok.</p> -<p>– Hát mit csinál maga itt? Miért nem feküdt le?</p> -<p>– Vártam, hátha szüksége van valamire a nagyságos úrnak. -<span class="pagenum"><a name="Page_223" id= -"Page_223">-223-</a></span></p> -<p>– Köszönöm. Semmire sincs szükségem. Csak feküdjék le.</p> -<p>Vajda azután bement a hálószobába, gyorsan levetkőzött és öt -perc múlva mélyen aludt.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Másnap este már tíz órakor hazament, hogy korán ágyban legyen és -egészen kiélvezze a lakásának a nyugalmát, tisztaságát és -kényelmét. Az előszoba ismét világos volt és ismét várta Julcsa, a -cseléd.</p> -<p>– Minek virraszt Julcsa? Ne várjon rám.</p> -<p>– De igen, nagyságos úr. Hátha szüksége van valamire a nagyságos -úrnak.</p> -<p>– De nem…</p> -<p>A lány besietett a dolgozószobába, meggyujtotta a lámpát, azután -visszafordult Vajda felé, elvette tőle a kalapját és a botját, -azután kisietett és vizet hozott be.</p> -<p>– Megmelegszik, ha idebenn áll, – mondta. – Most hozom a -jégről.</p> -<p>Vajda ivott a vízből, a víz friss volt és hideg, jól esett neki. -A lány még nem ment, illedelmesen és csendesen várakozott.</p> -<p>– Na köszönöm Julcsa, – mondta Vajda. – Most igazán -lefekhetik.</p> -<p>Erre kiment a lány. Másnap reggel azután ismét megjelent. Mikor -Vajda kinyitotta a szemét és egy egészséges, jókedvü, hangos és -hosszu ásítással fölébredt, akkor egyszerre beperdült a szobába. -Fölhuzta az ablak rolóit, behozta a tiszta cipőket, kikészítette a -<span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span> tiszta inget és jelentette, hogy a -fürdő készen van. Vajdának jólesett a világosság, a rend és a -tisztaság.</p> -<p>– Köszönöm Julcsa, – mondta jókedvüen. – Honnan tudta, hogy -fölébredtem? Nem is csengettem.</p> -<p>– Figyeltem rá, nagyságos úr, – válaszolt alázatosan és buzgón a -lány.</p> -<p>Minden reggel figyelt rá ezentúl. Hét órától kezdve a dolgozó -szobában hallgatózott és mihelyt meghallotta a Vajda ébredésének a -hangját, azonnal bent volt a hálószobában. Este az előszobában várt -és amikor Vajda egyszer-kétszer napközben is hazajött, két perc -múlva bent termett, tett-vett, elsötétítette a szobát, hogy a -délutáni álom zavartalan legyen és várt, hogy sietve teljesíthessen -minden parancsot.</p> -<p>Ebéd után egyszer hazament Vajda. A lány be akarta sötétíteni a -szobát.</p> -<p>– Köszönöm Julcsa, – mondta Vajda, – most nem alszom. Leveleket -akarok írni.</p> -<p>Leült az íróasztalhoz és hozzáfogott az íráshoz; a lány ekkor -keresztül ment a szobán. Vajda fölpillantott. A lány megállott, -ránézett, egy furcsa, habozó, alázatos és mégis tolakodóan asszonyi -mosoly volt az arcán. Vajda meghökkenve és elámulva nézett bele -ebbe a mosolygásba, a lány lassan és mosolyogva félre hajtotta a -fejét, azután megindult és lassu léptekkel bement a hálószobába. -Vajda meghökkenve nézett utána. Mit csinál vajjon bent a -hálószobában? Hallgatózott. A lány járt-kelt bent; nyilván valami -dolga van. Takarít vagy ágyaz. De miért mosolygott?</p> -<p>Vajda bosszankodva fogta a tollát, belecsapta a tintatartóba és -folytatta az írást. Öt perc múlva kinyilt <span class= -"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span> a -hálószoba ajtaja és kijött a lány. Vajda fölnézett. A lány megint -mosolygott, átment a szobán, az ajtóban visszanézett, és csendesen -kiment. Vajda elámulva nézett utána, nem tudott írni a -meghökkenéstől. Két perc múlva ismét bejött a lány; a hálószoba -felé tartott; mosolygott.</p> -<p>– Mit csinál ott bent, Julcsa? – kérdezte Vajda idegesen.</p> -<p>– Szellőztetem az ágynemüt, – mondta a lány, mosolygott és -kiment.</p> -<p>Vajda mértéktelen dühbe jött. Mit akar ez a lány? Mit mosolyog -ez a lány? Mit gondol ez az otromba cseléd? Azt hiszi ez a béka, -hogy ő majd kezd vele valamit? Ez talán azt hiszi, hogy az ő -kedvéért jött haza. Ez a rongyos. Ez a mocskos. Ez a konyhaszagu. -Mit röhög ez itt az ő arcába?</p> -<p>Két hete, amióta egyedül volt, mindenfelől azzal a föltevéssel -és azzal a biztatással kínozták, hogy csalja meg a feleségét. A -barátai mind természetesnek tartották, hogy sietve fölhasználja az -egyedüllét alkalmát és belemegy egy csomó könnyü és piszkos -szerelmeskedésbe. A barátai kedvéért együtt töltött néhány éjszakát -könnyü éjszakai nőkkel és ezek a nők is mind úgy tekintettek rá és -úgy beszéltek vele, mint akivel természetes módon dolguk lesz. Föl -volt háborodva ezek fölött a budapesti férjek fölött és undorodva -utálta lármás és ízetlen és olcsó és piszkos szerelmeiket. Ideges -volt és a dühtől remegett, mert újra meg újra megismétlődött és -hozzá tolakodott az a föltevés, hogy meg fogja csalni a -feleségét.</p> -<p>És most ez is. Ez a mocskos. Ez a konyhalány. <span class= -"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span> Aki -ismeri a feleségét, aki látta az asszonyt és látta az ő életüket. -Ez merészel a feleségével versenyezni. Ez meri a hitvány ábrázatát -egy szemtelen mosollyal odakínálni. Itt. Ebben a házban. Ebben a -szobában.</p> -<p>Földhöz csapta a tollát, kirugta maga alól a székét és elment -hazulról. Másnap leutazott egy napra a tenger mellé a feleségéhez. -Azzal a szándékkal ment le, hogy elcsapatja a lányt, lent azonban -megenyhült a haragja. Szegény féreg, gondolta, minek bántani; tíz -budapesti ház közül kilencben elfogadták volna a kinálkozását; nem -is várták volna, míg kinálkozik; miért megbüntetni azért, mert -félreismerte a helyzetet; az ember ne csináljon nagy dolgot a maga -erényeiből; ősszel visszakotródik a lány a konyhába a szakácsné -mellé és akkor hónapokig nem kerül a szeme elé; hadd illesztgesse -magát a nyáron; szegény, buta, piszkos teremtés…</p> -<p>Egy boldog napot töltött lent a feleségével, örült a -gyerekeinek, azután visszautazott Budapestre.</p> -<h3>IV.</h3> -<p>Ez július elején volt. Ettől kezdve az egész nyarat Budapesten -töltötte. Az egész júliust és augusztust szeptember közepéig. -Egyetlen egy napra sem tudott elszabadulni. Az üzletben rengeteg -sok dolga volt, Bánóval, a társával egy posztógyár alapításán -dolgoztak, a vasárnapjait is az irodájában töltötte és azt a három -napot, amely ahhoz kellett, hogy lemenjen, visszajőjjön és egy -napot lent lehessen, nem tudta a munkájától elszakítani. -<span class="pagenum"><a name="Page_227" id= -"Page_227">-227-</a></span></p> -<p>Az első három héten pompásan birta az egyedüllétet. A nyári -életet ekkorra már szabályozta, kényelmesen berendezte, jó -vendéglőt, rendes vacsorázó társaságot talált, délutánra volt egy -kaszinói kártyapartija és vacsora utánra egy nyugalmas, csendes -társasága, amely nem rohant a fekete kávé mellől a külön szobákba. -Sokszor írt a feleségének, sokszor gondolt rá és ekkor még remélte, -hogy hamarosan megint lemehet hozzá egy napra. A lakásában eleinte -terhére volt a cseléd alázatos tolakodása, a lány még mindig -körülötte forgolódott csendes és szemtelen mosolygásával, -lassankint azonban megszokta ezt is, nem törődött vele, rá sem -nézett, a lány bejött és kiment, forgolódott és tett-vett ok -nélkül, ő pedig nyugodtan írt vagy olvasott, vagy lefeküdt vagy -aludt és már észre sem vette.</p> -<p>Augusztus elején már látta, hogy egész nyáron nem mehet le a -feleségéhez. Sok dolga volt, a városban tébolyító volt a hőség, -kezdett nyugtalankodni és idegeskedni. A munka nem ment jól, nem -volt étvágya és nem tudott aludni. Nagyon vágyódott a felesége -után, türelmetlenül és idegesen óhajtotta; mindig kísértésben volt, -hogy hazahíjja és egyszer meg is írt egy levelét, amelyben -kétségbeesve könyörgött neki, hogy azonnal üljön vonatra… Azonban -kivette a zsebéből a felesége utolsó levelét, elolvasta még -egyszer, az asszony boldogan írta, milyen jó a gyerekeknek a -tenger, és milyen jó lent lenni, erre dühösen széttépte a levelét -és haragudott magára a kiméletlensége és az önzése miatt.</p> -<p>Augusztus közepén egy délután, amint hazament <span class= -"pagenum"><a name="Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> aludni, -álmosan, félálomban megnézte a lányt, aki átment a szobán és az -ajtóból visszanézett rá. A lányon fekete ruha volt, hosszu szoknya, -fehér gallér.</p> -<p>– Ni, – mondta magában, – hogy megcsinosodott ez a rongyos.</p> -<p>Nagyon álmos volt, a szemei lecsukódtak és az az egy érzése -volt, hogy a lány bizonyosan nem konyhaszagu többé.</p> -<p>– Az ilyen parasztlány! – mondta csodálkozva. – Egy fél év alatt -mi lesz belőle… Szobalány akar lenni…</p> -<p>Aztán elaludt. Este azonban figyelmesen megnézte a lányt, aki -állhatatosan várta minden este az előszobában. Csakugyan -megcsinosodott. A haját nem simította le a fejére, hanem kerek -frizurát rakott belőle, az arca is megfinomodott, a ruhája csinos -volt és tiszta, a cipői formásak, így meglátszott, hogy egészen -szép kis lábai vannak, a kezei is kicsik és megfinomodtak…</p> -<p>Mikor lefeküdt, kinevette magát.</p> -<p>– Ez a lány, – mondta, – egy cseppet sem lett csinosabb. Egészen -jelentéktelen különbségekkel olyan, mint másfél hónappal ezelőtt. -Csak én nézem más szemmel…</p> -<p>Kinevette magát, azután nyugodtan megállapította, hogy százszor -csinosabb is lehetne a lány, mégis hiába keringene itt körülötte; -behunyta a szemét, a feleségére gondolt, forró vágyódást érzett és -elaludt.</p> -<p>Egy hét múlva egy forró éjszakán a lány fehér hálókabátban jött -elébe. <span class="pagenum"><a name="Page_229" id= -"Page_229">-229-</a></span></p> -<p>– Nagyságos úr, – mondta, – reklit vettem… Olyan meleg van…</p> -<p>Vajdát is kínozta a meleg, a lány fehér hálókabátja meglepte, -megijesztette, ingerelte, zavarban volt, tikkadt lett a torka.</p> -<p>– Igen, – mondta, – nagyon meleg van.</p> -<p>A lány vizet hozott be, megállott, mosolyogva nézett Vajdára és -alázatosan mondta:</p> -<p>– A nagyságos úrnak rossz lehet itt… A nagyságos asszony lent -van… És a gyerekek is…</p> -<p>Vajda meglepetve érezte, hogy örül ennek a jóindulatnak.</p> -<p>– Bizony Julcsa, – mondta hálásan, – rossz így…</p> -<p>A lány hallgatott, ő is hallgatott, zavarodottan állottak, Vajda -ekkor megszólalt.</p> -<p>– Hová való maga Julcsa…?</p> -<p>– Losoncra, nagyságos úr.</p> -<p>Megint hallgattak.</p> -<p>– Hogy jött fel Budapestre? – kérdezte Vajda.</p> -<p>– Otthon is szolgáltam… Itt könnyebben boldogul egy lány…</p> -<p>Megint hallgattak. Vajdának egy-két vidéki emléke kóválygott a -fejében arról, mit kell most mondani.</p> -<p>– Hát… volt… e otthon… szeretője? – kérdezte végre dadogva.</p> -<p>– Nem volt nekem, – mondta bátran és hetykén a lány.</p> -<p>Vajda egészen megzavarodott, a torka elhomályosodott és ekkor -hozzányult a lányhoz. Nem tudta, mi lesz ebből a mozdulatból. A -lány vállát érte a keze, <span class="pagenum"><a name="Page_230" -id="Page_230">-230-</a></span> végigsiklott a fehér vásznon; erre -megrettent, nagyot dobbant a szíve, a mozdulatból egy ijedt -vállveregetés lett.</p> -<p>– No… jól… van… Julcsa, – mondta dadogva. – Jó éjszakát.</p> -<p>Hirtelen megfordult és otthagyta a lányt. A hálószobában -rémülten és haragosan nézett szét. Mi történt vele? Mibe akart -belemenni? Micsoda alávaló és piszkos dolog ez… És ez a lány… Ez a -mocsok… Ez a rongy…</p> -<h3>V.</h3> -<p>Az augusztus vége türhetetlen volt. Úgy érezte, belebetegszik -ebbe az állapotba. Testileg, fizikailag rosszul érezte magát. -Fejgörcsei voltak, szédüléseket kapott, fogyni kezdett. Elment az -orvosához. Az orvos kinevette.</p> -<p>– Öregem, – mondta neki, – az ilyen embernek nem való a -szalmaözvegység. Hídd haza az asszonyt.</p> -<p>Vajda ekkor írt az asszonynak, megállapodott vele abban, hogy -szeptember tizenötödikén mindnyájan hazajönnek és szeptember -elsején boldogan nézte az íróasztala fölött a fali naptárját.</p> -<p>– Még két hét, – mondta boldogan.</p> -<p>Jókedve volt és megnyugodott. Reggel, mikor a lány bejött hozzá -és tovább forgolódott a szobában, mint ahogy az ő érzése szerint -kellett volna, odaszólt neki: <span class="pagenum"><a name= -"Page_231" id="Page_231">-231-</a></span></p> -<p>– No Julcsa, két hét múlva itthon lesz a nagyságos asszony.</p> -<p>A lány megállott és ijedten nézett rá. Vajdát dühbe hozta ez az -ijedtség.</p> -<p>– Adja ide a ruhámat, – mondta keményen és hidegen.</p> -<p>A lány odaadta a ruhát.</p> -<p>– Kimehet, – mondta Vajda.</p> -<p>Nehezére esett durvának lenni, de úgy érezte, hogy ezzel a -durvasággal most tartozik megtorolni egy példátlan szemtelenséget. -Ez a piszkos merészel megijedni… Ez, úgy látszik, komolyan -számított rá, hogy majd a szeretője lesz…</p> -<p>Bosszankodva ment el hazulról. A napok ezután keservesen -teltek.</p> -<p>Nem tudott az időről, a várakozásról egy percre sem -megfeledkezni, minden napnak minden óráját külön kellett -megszámolnia. Eltelt egy nap… két nap… három nap… egy hét… Újra -ideges lett, a fejgörcsei visszatértek, gyötrően vágyakozott a -felesége után, kinlódott.</p> -<p>Egy hét volt még a felesége visszatértéig. Rosszkedvüen, fájó -fejjel, bágyadtan ment haza egy éjjel. Az előszoba sötét volt. -Bement a dolgozószobájába, azután a hálószobájába és vetkőzni -kezdett. Ekkor egyszerre eszébe jutott a lány. Mi történt vele? -Miért nem várta ma az előszobában? Talán egy férfi van nála…</p> -<p>Bosszantotta ez a gondolat, dühbe hozta, rosszúl esett neki. A -feje fájt. A kezébe szorította a homlokát, mérgelődött, azután azt -gondolta: <span class="pagenum"><a name="Page_232" id= -"Page_232">-232-</a></span></p> -<p>– Végre is mi közöm hozzá?</p> -<p>De azért nyugtalankodott. Szomjas volt, száraz volt a nyelve és -tikkadt a torka. Vizet akart inni.</p> -<p>Az éjjeli szekrényen nem volt víz. Erre dühbe jött. A csengőhöz -ment és haragosan, hosszan megnyomta.</p> -<p>– Most legalább megzavarom, – gondolta, – ha van valaki -nála.</p> -<p>Várt. Egy perc múlva kinyilt a szoba ajtaja és bejött a lány. A -haja ki volt bontva; ingben volt; nyilván az ágyból ugrott föl.</p> -<p>Vajdának megállott a lélekzete, amint belépett. A lány nyaka és -válla fedetlen volt: fehér, friss, meztelen. Látta a feszes, erős, -kemény mellét is. A lábai is meztelenek voltak.</p> -<p>A lány hunyorgott a világosságtól és akadozva és alázatosan -kérdezte:</p> -<p>– Mit tetszik parancsolni?</p> -<p>– Vizet, – mondta tikkadtan és halkan Vajda, – elfelejtett vizet -adni…</p> -<p>A lány megfordult és kiment. Vajda riadtan bámult utána. Őrült -szívdobogása volt, a fejében lüktetett a vér, az egész teste -reszketett. A lány egy félperc múlva visszajött a vízzel. Letette. -Visszafordult. Megállott.</p> -<p>Szemben voltak egymással. Vajda látta és nézte a lány egész -testét az ingben, egy határtalan, nagy, fullasztó ijedelem suhogott -le rá, érezte, hogy most egy vörös láng lobog föl benne, hogy most -mindjárt összeszorul az ökle, most mindjárt egy ordításnak kell a -melléből feltörnie, most vége mindennek. A lány <span class= -"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span> is -reszketett, de mozdulatlanul és makacsul nézett szembe vele. Vajda -még két másodpercet adott a lánynak – és magának – a menekülésre. A -lány azonban halvány arccal állott és lehajtotta a fejét. Vajdának -ekkor elborult a szeme, odalépett a lányhoz, a lány még váratlanul -egy ijedt és védekező mozdulatot tett, de már késő volt. Azután -csend lett.</p> -<h3>VI.</h3> -<p>Korán reggel elrohant otthonról. Nem tudott aludni, már -hajnalban nyitott és az álmatlanságtól égő szemmel bámult az -ablakon beszívárgó fénybe, azután felugrott, felöltözködött és -rohant az utcára. Hat óra elmúlt. A reggeli levegőben már benne -volt a nap forrósága és amint rohant az utcán, öt perc alatt -verejtékben fürdött a teste. Egy utcaseprő géppel találkozott, a -piszkos por belepte a fejét, a nyakát, a kezét, ráment a torkára. A -korai fölkeléstől a gyomra is fájt, olyan rosszúl érezte magát, -hogy sírni tudott volna. A Dunaparton be akart menni egy kávéházba, -a kávéház még zárva volt, ekkor megállott a bezárt ajtó előtt és -tanácstalanul, vigasztalanul, ijedten nézett szét. Árvának, -megvertnek, elhagyottnak érezte magát, egy kikergetett gyereknek, -akinek nincs senkije, aki nem tud hová menni és nem tud mit -csinálni.</p> -<p>Kétségbeesve bámult le a Dunára, a víz csillogott és vakított. A -vízről az jutott eszébe, hogy jó volna megfürödni, a fáradt, beteg, -verejtékes testét megfürdetni; egy bérkocsi hajtott el előtte, -megállította, beleült <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span> és egy fürdőbe vitette magát. A fürdő -jól esett neki, megkönnyítette és elbágyasztotta, fáradtan feküdt -le a fürdőköpenyegében egy kanapéra és elaludt.</p> -<p>Tizenegy óra volt, mire fölébredt. Ijedten ugrott föl.</p> -<p>– Istenem, – mondta, – mit gondolnak az irodában!</p> -<p>Gyorsan öltözködött, kocsiba ült és az üzletbe hajtatott. -Szégyelte a hivatalnokainak megmondani, hogy elaludt, kigondolt a -számukra valami hazugságot és sietve neki fogott a munkának. Sok -volt a dolga, buzgón és dühösen dolgozott és egy órakor, mikor -letette a tollat és egy raktárvezetőnek még néhány utasítást adott, -megint jól érezte magát. A munkától visszakapta az egészségét, az -erejét, a magában való bizalmát.</p> -<p>– Na, – mondta magában az utcán, – nem is olyan nagy dolog. Nem -kell tragikusan venni. Egyszer történt, másodszor nem fog -megtörténni.</p> -<p>Jó étvággyal ebédelt, szivarra gyujtott és lassan elindult a -lakása felé. A lépcsőn nyugtalankodni kezdett, félt a lánnyal való -találkozástól, de összeszedte magát, bátorságot gyüjtött, „meg kell -történnie“, mondta magában és dobogó szívvel benyitott a -lakásba.</p> -<p>A lányt nem látta. Előbb ki akart hozzá menni a cselédszobába, -azután gondolkozott, habozott és végül csengetett neki. A lány -bejött. Lassan, fáradtan, betegen vonszolta magát, a szeme -barnakarikás volt, az arca sápadt, megnyult és fáradt. Lehajtotta a -fejét és szégyenlősen és bágyadtan mosolygott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235">-235-</a></span></p> -<p>Vajda hosszút lélegzett, idegesen és gyorsan simogatta egy -karosszéknek a bársonyát, köhintett, bele akart fogni a -mondanivalójába, de nem tudott mást mondani, mint ezt:</p> -<p>– Üljön le Julcsa.</p> -<p>A leány leült. Vajda állott előtte. Zavarba hozta ez a helyzet, -érezte, hogy elveszítette a felsőbbségét, olyan volt, mintha -engedelmességgel és alázatossággal tartoznék a lánynak, holott -véglegesen le akart vele számolni. Összeszorította a fogát, -rácsapott a kezével a karosszékre és elszántan mondta:</p> -<p>– Julcsa, magának el kell mennie, még mielőtt a nagyságos -asszony hazaérkeznék.</p> -<p>A lány fölnézett, bólintott a fejével, azután még egyszer -intett.</p> -<p>– Igen, – mondta. – Hogyne… Hogyne…</p> -<p>Vajdát meglepte a gyors és természetes hozzájárulás. Valami -ellenállást várt, kifogásokat, föltételeket, maga sem tudta mit; és -most a lány még egyszer mondta:</p> -<p>– Hogyne…</p> -<p>Nem értette, mit jelent ez a gyors belenyugvás, ez a nagy -készség. Veszekedésre készen volt; ezzel a nyugodtsággal szemben, -amely mögött egészen ismeretlen és érthetetlen szándékok voltak, -nem tudta, mihez fogjon.</p> -<p>– Én, – mondta halkan és óvatosan, – el fogom látni magát, -Julcsa.</p> -<p>– Igen, – mondta a lány.</p> -<p>Ült a karosszékben, bólintott a fejével és nyugodtan azt mondta, -hogy igen. Mi történt ezzel a lánnyal? <span class= -"pagenum"><a name="Page_236" id="Page_236">-236-</a></span> Honnan -szedi ezt a nyugalmat és ezt a biztosságot? Hol tanult ez meg -leülni a karosszékbe és bólintani a fejével?</p> -<p>Vajda egészen elveszítette a biztosságát és a nyugalmát. -Megfordult, az íróasztalához ment, kapkodott a kezével és -köhécselt. Ki akarta tölteni az időt addig, amíg megint tud valamit -mondani. De semmi sem jutott az eszébe. Az íróasztalára ki volt -téve két papirpénz, két darab százforintos. Ezt szánta a lánynak. -Most egyszerre úgy érezte, hogy ez a pénz kevés. Benyult a zsebébe -a tárcájáért, a lánynak háttal fordulva kitépett belőle még egy -százforintost, hozzátette a többi pénzhez, a kezébe fogta a három -bankót, gyorsan megfordult és odament a lányhoz.</p> -<p>– Itt van Julcsa, – mondta suttogva.</p> -<p>Érezte, hogy mélyen elpirul. Nem tudta, miért suttogott, az -egész viselkedését ügyetlennek, férfiatlannak, nevetségesnek -érezte, bosszankodott azon, hogy egy percre sem tudott -fölülkerekedni, szégyelte magát.</p> -<p>– No Isten vele Julcsa, – szólt hirtelen a lányhoz.</p> -<p>A lány ülve maradt. Talán nem értette, hogy a búcsúzással el -akarja küldeni; talán nem akarta érteni. Vajda nem tudta és nem -merte jobban küldeni. Úgy tett tehát, mintha ő akart volna menni. -Vette a kalapját és kifelé indult. A lány búcsúzóul feléje -bólintott. Vajda bámulva nézett vissza rá és kihuzódott az ajtón. A -lány fogta a kezében a pénzt és ült a karosszékben… <span class= -"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span></p> -<h3>VII.</h3> -<p>Vajda elégedetlen volt magával. Szidta magát. Ilyen szégyenletes -gyengeség!… Ilyen ostoba zavarodottság!… Ilyen gyáva -tehetetlenség!… Most nem tisztázott semmit, nem intézett el semmit. -Mikor megy el most a lány? Meddig akar még maradni? Miért nem ment -el rögtön? Mit írjon most a feleségének? Miért viselkedik a lánnyal -szemben úgy, mint egy tizenöt éves fiú? Mit fél ettől a -lánytól?</p> -<p>Szidta magát, de egy percre sem merte megigérni magának, hogy -legközelebb energikusabb lesz. A lányt nem értette. Megzavarodott, -ha rágondolt. Egész életében kevés dolga volt asszonyokkal, hat év -óta meg egészen hozzászokott a felesége derüs jóságához, nyilt -szeretetéhez és megbizható egyszerűségéhez. Ez a lány pedig -különös, ravasz, titkolózó, furcsa teremtés. Egy parasztlány, – de -annál kevésbbé lehet tudni, mit gondol. Mit gondol vajjon? Mit -akar?</p> -<p>Mit akar? Az irodájában volt már, amikor egyszerre újra -felharsogott az elméjében ez a kérdés. Mit akar? A háromszáz -forintot akarta volna? Hiszen nem is számíthatott rá biztosan. És -ha számított is rá, emiatt a pénz miatt küzdött volna három hónapon -keresztül azért, hogy odaadhassa magát?</p> -<p>Vajda meg volt ijedve. Belenézett a tükörbe, végignézett magán. -Lehetséges-e, kérdezte magától, hogy a lányt vágyódás hajtotta -hozzá. Szerelmes lett volna belé? – Bosszankodva kergette el ezt a -gondolatot. Én egy kövér posztókereskedő vagyok, – mondta, – én -<span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span> nem ébresztek szerelmet tizennyolc éves -parasztlányokban. És ez a lány lány volt; az utolsó percben -visszariadt és egy védekező mozdulatot tett. Miért kínálta hát -magát három hónapon keresztül? Ha visszariadt…</p> -<p>Haragosan törte a fejét, de nem tudott válaszolni erre a -kérdésre. Egyszerre eszébe jutott a felesége és szégyelte, hogy -annyit gondol egy idegen nőre, egy rongyra, egy senkire. Azzal -vigasztalta magát, hogy az egész dolog nem tart sokáig, estére -talán ott se lesz már a lakásban a lány. Egy-két nap alatt -elfelejti az egész dolgot. Egyelőre azonban egész délután a lány -járt az eszében.</p> -<p>Este nyugtalankodva ment haza. Vajjon itt van-e még? Talán el is -ment már? Az előszoba sötét volt, a hálószobában azonban meg volt -vetve az ágy. Vajjon itt van-e még?</p> -<p>Ki akart menni a cselédszobába, hogy megnézze, de elszégyelte -magát.</p> -<p>– Mit érdeklődöm úgy utána? – mondta dühösen.</p> -<p>Haragosan kezdte a ruháit ledobálni. Azután megállott.</p> -<p>– Mégis tudnom kellene, – mondta, – hogy itt van-e. Nem lehet az -ember egy lakásban úgy, hogy azt se tudja, ki van benne.</p> -<p>Kifelé indult, azután újra bosszankodni kezdett a nagy -érdeklődésén, visszafordult, ledobálta a ruháit és lefeküdt. -Nyugtalanul hentergőzött tíz percig, akkor felnyilt az ajtó és -bejött a lány. Szoknya volt <span class="pagenum"><a name= -"Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> rajta és hálókabát; és -cipő, de harisnya nélkül. Vizet hozott.</p> -<p>– Behoztam a vizet, – mondta.</p> -<p>Letette a vizet az éjjeli szekrényre. Vajda felkönyökölt, -ránézett és magához húzta.</p> -<p>Korán hajnalodott, Vajda megint fáradt és égő szemmel nézett a -világosságba; keserü volt, haragos, csapkodta a párnáját. Kifakadt -és félig magának, félig a lánynak mondta:</p> -<p>– Pedig én nem akartam… Ma se akartam, tegnap se akartam…</p> -<p>A lány ekkor fölemelte a fejét, a szemei kitágultak, -világítottak.</p> -<p>– De én akartam, – mondta csendesen.</p> -<p>Vajda rábámult. Igaz, a lány akarta. És ő kinevette, lenézte, -kicsúfolta, ahelyett, hogy félt volna tőle. Ő védekezett, -visszahuzódott, kapálózott, ő nem akarta. De a lány akarta. És meg -kellett lennie. Megrémítette ez az erős akarat, amely most már -nyiltan és meztelenül állott vele szemben. Félt tőle. Az úrnak, a -gazdának minden felsőbbségét elveszítette. Félt a lánytól. Látta, -hogy erősebb nála. És nem lehet tudni, mit gondol, mi a szándéka. -Amit akart, az meglett. De mit akar még? És újra belezúgott az -elméjébe az a kérdés: miért akarta?</p> -<p>Megijesztette a kérdés; de most nem foglalkozott vele. Egy ijedt -védekezéssel, egy csendes kéréssel kellett biztosítania és -megnyugtatnia magát.</p> -<p>– Julcsa, de el kell mennie, mielőtt a feleségem hazajönne.</p> -<p>– Hogyne, – válaszolta nyugodtan a lány. <span class= -"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span></p> -<h3>VIII.</h3> -<p>Másnap ismét bejött hozzá a lány vízzel. A következő napon nem -jött be. Vajda várt. Eltelt tíz perc. A lány nem jött. Ekkor ő ment -ki érte és bevitte magának.</p> -<p>És ekkor nem hitegette többé magát. Be kellett vallania, hogy -kívánja a lányt, hogy ebben a viszonyban gyönyörűsége van. A lányt -más színben látta, mint azelőtt. Másnak. Újnak. Milyen különös és -vad egy teremtés… Részegítő… Erős és tüzes, mint valami fekete -bor…</p> -<p>Könnyü sajnálkozást érzett arra a gondolatra, hogy el fogja -veszíteni. Most már beszélt is a lánnyal, egy-egy bizalmasabb szót -is váltott vele, megmondta neki:</p> -<p>– Három nap múlva el kell menned.</p> -<p>– Igen, – mondta a lány.</p> -<p>– Nem sajnálod?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>Vajda ránézett.</p> -<p>– Nem? – kérdezte.</p> -<p>– Nem, – mondta a lány. – Majd azután maga jön el hozzám.</p> -<p>– Én? – kérdezte csodálkozva.</p> -<p>A lány lehajtotta a fejét, belefurta a párnába és olyan halkan, -hogy alig lehetett hallani, de nyugodtan és biztosan mondta:</p> -<p>– Kivesz nekem egy lakást; ott tart engem; oda jár hozzám. -<span class="pagenum"><a name="Page_241" id= -"Page_241">-241-</a></span></p> -<p>Vajda egy rándulással felült. Nézett a lányra. Tágra nyilott -szemmel bámult rá. Nézte. Szétcsapta a karjait.</p> -<p>– Ezért akartad! – mondta kiáltva.</p> -<p>A lány nem válaszolt, féloldalt fordította a fejét és -felmosolygott. A férfi elképpedve, aggódva és nyugtalankodva nézett -le rá.</p> -<h3>IX.</h3> -<p>Vajda próbálta összeszedni magát. Próbált bátor lenni, -lelkiismeretlen, vidám, hetyke.</p> -<p>– Kitartok egy lányt, – mondta magában. – Lesz egy szeretőm. Hát -aztán? Hány ember van Budapesten, aki ugyanezt teszi? Azért jó -férjek és jó apák. Lesz egy szeretőm. Tehetem.</p> -<p>Nem sikerült magát megnyugtatnia. A lelkiismerete lázongott, az -állhatatos hűséget, a biztos, erős, öröklött családi érzését, -mindazt a megbántott szeretetet, amiből egy természete szerint -hűséges embernek a jó férj mivolta kialakul, nem lehetett -elcsitítani.</p> -<p>Este hozzábujt a lány és megint halkan sugta neki:</p> -<p>– Két szobát… Olyant, mint a második emeleten van annak a -szőkének. Ahhoz is egy öreg úr jár…</p> -<p>Ekkor fölsírt benne a lelkifurdalás. Fájt neki az -összehasonlítás az öreg úrral, eszébe jutott a felesége. És a -gyerekei.</p> -<p>– Meg fogom őket lopni, – mondta kétségbeesve. – Időt lopok -tőlük. Szeretetet. Pénzt. <span class="pagenum"><a name="Page_242" -id="Page_242">-242-</a></span></p> -<p>Hallgatott. Nem válaszolt a lánynak. Mogorván nézett rá. A lány -nem törődött a hallgatásával, halkan és nyugodtan beszélte el:</p> -<p>– Száz forintot elköltöttem ruhára. Az első az, hogy ruhája -legyen az embernek. Vettem egy derekat… szoknyát… mídert… cipőt… -kalapot… Mindig csinos leszek. Nem költöm el az egész pénzt, amit -kapok… De mindig tetszeni fogok magának…</p> -<p>Vajda mogorván hallgatott. Mikor a lány abba hagyta a beszédet, -akkor összehuzott homlokkal nézett rá egy darabig, azután fanyarul -mondta:</p> -<p>– Amikor idejöttél, parasztlány voltál. Nyolc hónappal -ezelőtt.</p> -<p>– Igen, – mondta a lány jókedvüen, – én parasztlány voltam.</p> -<p>– Budapest fölnevelt… Kitanított nyolc hónap alatt.</p> -<p>A lány csattantott a szájával, megrázta a fejét és kényeskedve -mondta:</p> -<p>– Nem kellett engem kitanítani. Okos voltam én már. Kitanított -engem az édesanyám.</p> -<p>– Az anyád?</p> -<p>– Bizony. Tud ő mindent. Megmondta ő. Volt ő itt Pesten is.</p> -<p>– Ő is csak parasztasszony.</p> -<p>– Mindegy. De volt ő itt Pesten is.</p> -<p>– Mit csinált itt? Hol volt?</p> -<p>A lány zavarba jött, nem akart válaszolni. Vajda faggatta. A -lány végre megmondta: <span class="pagenum"><a name="Page_243" id= -"Page_243">-243-</a></span></p> -<p>– Egy olyan házban…</p> -<p>– Milyen házban?</p> -<p>– Egy olyanban… Egy rossz házban…</p> -<h3>X.</h3> -<p>Szeptember tizennegyedike volt. Vajda komoran és kábultan -dolgozott az irodájában, lázas elkeseredés zakatolt a mellében, -gyülölte és utálta magát. Hová jutott? Mivé lett? Az írásaiból -föl-fölnézett, rámeredt a falra, amely vele szemközt volt és -kínozta az agyát válaszért arra a kérdésre, mit kellene tenni. A -lányra nem gondolt többé bizsergő vágyódással, kihülten és -kedvetlenül idézgette maga elé a képét és elszörnyedt arra a -gondolatra, hogy ezzel a nővel volt együtt és akart együtt -élni.</p> -<p>Pontos időközökben, szinte negyedóráról-negyedórára eszébe -jutott a felesége. Próbált: nem gondolni rá. Magára erőszakolta, -hogy az üzleti leveleire gondoljon, a könyveire, a raktárára, a -gyárra, arra, ahogy vagyona nő és erősödik, arra, hogy sok jut majd -a gyerekeinek, kellemes dolgokra akart gondolni, de mintha egy óra -igazgatta volna, akkor, amikor már beleharapta magát egy -gondolatba, egyszerre csak fölpattant az agyvelejében egy rekesz és -valami módon rávetődött a gondolkozására a felesége képe. Újra meg -újra. És ahányszor eszébe jutott a felesége, mindig fölijedt, -mindig keservesen elhuzódott az arca és mindig, rögtön azután, hogy -az asszonyra gondolt, verejték ütött ki a homlokán.</p> -<p>A tolla a kezében volt; ökölre szorította a tollat; <span class= -"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> az -öklét rányomta a homlokára és halkan, kínosan, panaszosan, suttogva -nyögte bele a szobába:</p> -<p>– Hermin!</p> -<p>Hogy fog elébe állni? Hogyan fogja megcsókolni? Hogyan néz a -szemébe? Hogy tud majd vele együtt lenni? Hogyan beszélget majd -vele? Mit mond majd, mit csinálhat majd, ha az asszony hozzásimul? -Dühös és vad bánatot érzett. Gyülölte az elmúlt hetét. Miért tette -ezt? Miért nem volt erősebb? Hogyan jöhetett rá ez az őrült és -esztelen megtántorodás? Az elmúlt, a kihült mámorát magától -tökéletesen idegennek érezte; olyan volt a számára az egész dolog, -mint egy megutált részegség, mint egy érthetetlen -megtébolyodás.</p> -<p>Felugrott, járkált a szobában, toporzékolt.</p> -<p>– Pfuj! – kiáltotta hangosan, – pfuj!</p> -<p>A kis tükör elé ment, csúfondárosan belemeresztette az arcát, és -belekiabált magának:</p> -<p>– Pfuj, egy tisztességes ember tegyen ilyent! Egy tisztességes -ember tegyen ilyent!</p> -<p>Elfordult magától és undorodva köpött a földre. Kibámult az -ablakon még egy kicsit, azután fogta a kalapját és elrohant. Még -tizenkét óra sem volt, az emberei bámulva néztek rá, amint az -irodán átszaladt.</p> -<p>– Sürgős dolgom van, – mondta és szaladt lefelé.</p> -<p>Az utcán még megállott egy percre. Gondolkozott, azután -megerősítette az elhatározását:</p> -<p>– Ennek véget kell vetni, – mondta haragosan. Sietett a lakása -felé. Az úton még ingerelte magát.</p> -<p>– Mi vagyok én, – mondta csúfolódva, – hogy szeretőt akartam -tartani? Gróf vagyok én vagy bankigazgató? <span class= -"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> Öreg -mágnás vagyok én vagy impotens bankbáró? Futtatok én? Automobilt -tartok én? Szeretőket tart talán a feleségem? Azt akarom én talán, -hogy a feleségem fiatalembereket fizessen meg magának? A nemzeti -kaszinó tagja akarok én lenni? Kártyázok én? Lopom a pénzt? A -Stefánia-úton akarok én kocsikázni a szeretőmmel?</p> -<p>Mire a lakásához ért, a dühöngésig felbőszítette magát. Egész -polgári nyugalma, egész megállapodott, csendes, munkás tisztessége, -minden, ami belőle rendületlenül és örömmel dolgozó embert, hűséges -férjet és fanatikus apát csinált, egy kétezer éves örökség, forrott -és lázongásban volt. Az a sok év óta megedződött, szeretettel -ápolgatott és vérré és természetté lett tudat, hogy a feleségeért -és a gyerekeiért kell élni és hogy csak ő értük szabad élni, -bántottan és sebzetten vonaglott a lelkében.</p> -<p>Berohant a lakásba. Csengetett. A lány bejött. Rárivallt.</p> -<p>– Julcsa, most azonnal pakoljon. Nem maradhat tovább itt.</p> -<p>A lány megállott, csodálkozva pillantott rá, azután fölemelte a -fejét és hidegen nézett vele farkasszemet.</p> -<p>– Azonnal el kell mennie, – mondta Vajda.</p> -<p>A lány nagyon halkan, nagyon lassan, nagyon óvatosan, gondosan -figyelve a szavainak a hatására, és minden szót külön megnyomva, -mondta:</p> -<p>– Még… nem… vett… nekem… lakást…</p> -<p>Vajda lihegett haragjában. Keserűen és gúnyosan <span class= -"pagenum"><a name="Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> -fölnevetett. Ez a piszokivadék. Ez a szemétpalánta. Ez csakugyan -azt hitte… Az arcába ordított:</p> -<p>– Nem is veszek. Nem is veszek. Nem kellesz nekem. Keress -magadnak mást. Nem kellesz nekem.</p> -<p>A lány sápadt volt, reszketett, de nyugodt maradt. Nyugodtan, -nagyon halkan válaszolta:</p> -<p>– De nekem kell.</p> -<p>Vajda piros lett a méregtől. Odalépett a lányhoz és hangosan -ordította rá:</p> -<p>– Neked kell? Neked kell? No majd megmutatom én neked. Majd -megmutatom én neked. Jó lesz, ha mást keresel, mert…</p> -<p>– Nem kell más, – mondta a lány.</p> -<p>– Nem kell? No hát én majd adok neked. Kiruglak. Értetted? -Kiruglak. Kiruglak.</p> -<p>A lány halványan és reszketve állott és nem válaszolt. Vajda -kiabált még egy ideig, azután fájni kezdett a torka; a lány nem -válaszolt és a csendben egyszerre meghallotta a saját hangját; -szörnyü rútnak találta ezt az ordítozást; elhallgatott; szégyelte -magát. Ez megint nem volt a helyes módja a dolog elintézésének. És -rút volt és helytelen ilyen durvának lenni, holott három nappal -ezelőtt…</p> -<p>Zavarban volt. Szégyenkezett. Megfordult és járkált a szobában. -Azután újra odaállott a lány elé és most még mindig izgatottan, de -csendesen és halkan mondta neki:</p> -<p>– Julcsa, én nem veszek magának lakást. Én nem akarom ezt. Én ki -fogom magát elégíteni. De köztünk vége kell, hogy legyen mindennek. -Én kielégítem <span class="pagenum"><a name="Page_247" id= -"Page_247">-247-</a></span> magát. Bőségesen. Nem kell félnie. De -véget kell vetni a dolognak.</p> -<p>A lány sápadtan, fehéren, nagy szemekkel állott, reszketett és -nem válaszolt.</p> -<p>– No igen? – kérdezte Vajda.</p> -<p>A lány nagy, világos szemekkel nézett rá, remegett az ajka és -nem szólt.</p> -<p>– Hát jó? – kérdezte Vajda szelidebben.</p> -<p>A lány nem válaszolt.</p> -<p>– Hát feleljen Julcsa, – mondta Vajda, – hát ugy-e ez lesz a -legjobb? Ugy-e belátja, hogy ez a legjobb?</p> -<p>A lány hallgatott.</p> -<p>– De Julcsa, – kiáltotta Vajda, – hát feleljen már az Isten -szerelmére. Ne álljon itt így. Hát mondja már…</p> -<p>A lány fehéren és hallgatva állott, Vajda türelmetlenül -ostromolta, azután könyörgött neki, azután fenyegette, eltelt egy -félóra, és a lány makacsul, összeszorított szájjal sápadtan állott -és hallgatott.</p> -<p>Vajda végre kifáradva leült egy székre és lemondóan intett a -kezével. Itt ült; most ő is hallgatott; csend volt. Vajda később -felkiáltott; félig magának mondta gondolkozás közben:</p> -<p>– De hát miért ragaszkodnék hozzám. Ellátom pénzzel. Kap mást. -Férjhez is mehet. Miért ne menne el?</p> -<p>A lány még mindig hallgatott. A hosszu hallgatás után remegő -ajakkal, de nyugodtan válaszolt azután a rég elhangzott -kérdésre:</p> -<p>– Mert gyerekem lesz. <span class="pagenum"><a name="Page_248" -id="Page_248">-248-</a></span></p> -<h3>XI.</h3> -<p>Reggel volt. A vasúti kocsiból az asszony szállott ki elsőnek, -vidáman, frissen, jókedvüen. Csillogott a szeme, rózsás volt az -arca, szép volt, kedves, jó, megható. Azután a gyerekek szálltak -ki; az éjszakai utazás elfárasztotta őket, de megerősödtek, -meghiztak, megszínesedtek. Vajda megcsókolta, magához szorította -őket; azután mentek ki a két kocsihoz.</p> -<p>Az asszony a kocsiban odasimult a férjéhez, beszélt a -nyaralásukról és kérdezősködött a férje nyaráról, gyöngéd volt, jó, -meleg, odaadó, megható, olyan megható, hogy Vajda sírni tudott -volna rajta. Mosolyogva válaszolgatott az asszonynak és gyöngéden -iparkodott kérdezősködni tőle; de az egész úton egy nagy nyomás, -egy fojtogató szorítás ült a mellén, azt érezte, hogy mindjárt -elakad a lélekzete és nem tud beszélni. Az öntudata nem volt -egészen világos; figyelt a kérdésekre és válaszolt rájuk, de ez -valami külső cselekvés volt; bent, mélyebben, az egész lelkét -elfoglalva, háborgott és zakatolt és didergett az a kérdés, mit -csináljon, hogyan viselkedjék, megmondjon-e mindent az asszonynak, -eltitkolja-e előtte.</p> -<p>Hazaértek. Mikor egyedül maradtak, az asszony átöltözködött, -öltözködés közben odafordult hozzá, a két meztelen karját köréje -fonta, magához szorította a fejét, azután egy hosszu, tapadó -csókkal megcsókolta az ajkát.</p> -<p>– Hogy szeretlek, – mondta. – Milyen hálás vagyok irántad. Te -olyan jó vagy. Olyan boldog vagyok, hogy hazajöttünk hozzád. -<span class="pagenum"><a name="Page_249" id= -"Page_249">-249-</a></span></p> -<p>Vajdának elfacsarodott a szíve, a torkát a közeledő sírásnak a -görcse szorította meg, úgy volt, hogy most rögtön elmond mindent, -az asszony azonban elfordult és ekkor nem volt bátorsága -beszélni.</p> -<p>Később azt mondta az asszonynak, hogy megy az üzletbe.</p> -<p>– Nem maradhatnál ma nálunk? – kérdezte az asszony.</p> -<p>– Nem lehet. Sok a munka.</p> -<p>– Hát menj. Itt úgyis nagy a rendetlenség még. De ebédre ma már -hazajössz. És estére is.</p> -<p>Vajda elment. Örült, hogy kint van az utcán, nem bírta volna már -sokáig, hogy a felesége szemébe nézzen. Az irodájában munkához -látott. De a munka most fárasztotta, terhére esett; a mellében -mindig nagy nyomást érzett, a torka mindig összeszorult, egy nagy -szorongás kínozta és az egész délelőttje végtelenül hosszu és -siralmasan gyötrődéses volt. Délben hazament. És a hazameneteltől -is félt. Az ebédet étvágytalanul ette meg és fájdalmasan kellett -erőlködnie, hogy a felesége és a gyerekei vidám fecsegésében részt -vegyen.</p> -<p>Az ebéd végén megszólalt az asszony.</p> -<p>– Igaz, mi van Julcsával? Reggel mikor elmentél, mondta a -szakácsné, hogy nincs itt. A házmesterné azt mondja, hogy -elment.</p> -<p>Vajda elsápadt. Úgy készült, hogy már az úton elmondja a -feleségének azt a kis hazugságot, amelyet kigondolt. És -megfeledkezett róla. A fájdalma úgy fájt, ha az asszonyra ránézett, -olyan lelkifurdalása volt, <span class="pagenum"><a name="Page_250" -id="Page_250">-250-</a></span> hogy erről megfeledkezett. Fölemelte -a fejét és száraz torokkal, nagy erőfeszítéssel mondta:</p> -<p>– Julcsa?… Tegnap bejött, hogy ő elmegy. Nem akar konyhalány -lenni. Szobalány lesz. Kapott egy helyet. Azonnal menni akart.</p> -<p>Az asszony nevetett a Julcsa ambicióján és az előmenetelén és a -dolog ezzel el volt intézve. Vajda az ölébe vette a fiát és akkor -arról beszéltek, milyen jól megtanultak a nyáron uszni a -gyerekek.</p> -<p>Vajda azután megint elment az üzletébe. Mikor este hazajött, -elkinzottan és fáradtan ült le a vacsorához. A válla és a karja -fájt, a pohár remegett a kezében, mikor szomjasan és égő ajakkal -ivott. A vidám vacsorai beszélgetésbe alig tudott beleszólni, -aggódva és ijedten ült a székén. Félt.</p> -<p>A gyerekei később lefeküdtek. Egyedül maradt az asszonnyal. Az -asszony is le akart feküdni; fáradt volt az utazástól és a -rendezgetéstől. Bementek a hálószobába.</p> -<p>Vajdának rémülten kalapált a szíve. Ez a szoba… Ebben a -szobában… Milyen alávalóság…</p> -<p>Az asszony jókedvüen vetkőzött. Ő nem mert ránézni. A fájdalma -és keserűsége most egészen megdagadt és egy féktelen nagy áradással -öntötte el a lelkét. Didergett. Most mi lesz? Szabad-e most -megölelnie ezt a drága, jó, hűséges asszonyt? Mit mond most, ha az -asszony hozzásimul? Hogyan szorítsa magához ezt a kedves és bízó és -tiszta asszonyt? Milyen alávalóság volna most szeretetet és -vágyódást és egy óhajtott és nehezen várt találkozás örömét -mutatni?</p> -<p>Felnyögött, Az asszony ijedten fordult hozzá. <span class= -"pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251">-251-</a></span></p> -<p>– Mi bajod? – kérdezte.</p> -<p>– Nem tudom… Rosszul vagyok…</p> -<p>Az asszony hozzásietett és puha, sima kézzel megfogta a -homlokát.</p> -<p>– Lázad nincs, – mondta. – De a szemed olyan zavaros. Mitől vagy -rosszul?</p> -<p>– Nem tudom… Talán a hőség.</p> -<p>Az asszony kisietett, hideg borogatást hozott, rátette a fejére. -Vajda fájdalmasan lihegett, lefeküdt, az asszony dédelgette, -ápolta. Vajda ápoltatta magát, fogta az asszony kezét, panaszkodott -neki. És így telt el az egész éjszaka. Vajda föl-fölébredt, -ránézett az asszonyra, megfogta a kezét, vizet kért tőle és új -borogatást kapott a fejére, belenyögött a párnájába és szepegve -elaludt. És az asszony virrasztott, mint egy kedves, jó anya a -beteg gyereke mellett.</p> -<h3>XII.</h3> -<p>Vajda tíz nap múlva egy rózsaszínü borítékot talált az üzleti -levelei között. A levél címzése ez volt: natyságos Vajda Gyulla -urnakk.</p> -<p>– Ki az ördög írja ezt a levelet? – mondta Vajda nevetve.</p> -<p>Felbontotta a borítékot és elhuzta a száját. A rózsaszínü -levélpapir aláírása ez volt: Julcsa. A levél tartalma pedig az, -hogy tessék őt meglátogatni, mert fontos közlendő van… Vajda -mérgelődve morzsolta a kezében a levelet, azután belecsapta a -papirkosárba.</p> -<p>– Fenét, – mondta magában haragosan.</p> -<p>A nyugalma kezdett már visszatérni. A felesége <span class= -"pagenum"><a name="Page_252" id="Page_252">-252-</a></span> olyan -kedves volt, olyan szelid és olyan jó, hogy ez a lágy jóság, úgy -érezte, meggyógyítja az ő bánata sebeit is. Megnyugtatta magát, -hogy majd csak lesz valahogy. Hosszu nagy hűséggel majd jóváteszi -azt, amit vétett, egyelőre szabad az asszonyt szeretnie. Elfogadta -az asszony ajkát, volt néhány szép napjuk; megint tudott dolgozni, -jókedvü lett. És most jön ez a piszok. Eldobta a levelet és nem -törődött vele.</p> -<p>Harmadnap új rózsaszínü boríték érkezett. Hogy tessék őt -fölkeresni, mert fontos közlendő van, ha nem tetszenék őt -fölkeresni, ő jönne el a hivatalba…</p> -<p>Vajda elképedve bámult a levélre. Ez az arcátlanság!… Megijedt. -Hátha csakugyan eljön ide. Szép dolog volna. És ettől kitelik. -Bosszankodott, csikorgatta a fogát, ráütött az asztalra. Nem akart -elmenni. Elég, hogy pénzt adott. A pénzt megadja minden elsején. Ez -elég. Nem megy el.</p> -<p>Hét órakor, irodából jövet mégis elment hozzá. Félt a -látogatásától. Inkább elment. Az utolsó napon együtt vettek ki a -lány számára egy hónapos szobát a Szondy-utcában. Mikor a házat -megtalálta és a kapun bement, egyszerre eszébe jutott, hogy nem is -tudja, hogy hivják a lányt. Julcsa; de milyen Julcsa? – Milyen -furcsa ez, gondolta, egy ilyen cseléddel. Az embernek dolga van -velük, beleszövődnek az ember életébe, nagy eseménnyé lesznek és -azt se tudjuk, hogy hivják őket.</p> -<p>Megkérdezte, otthon van-e a kisasszony. Az asszony, akitől -kivette a szobát, megismerte.</p> -<p>– Nincs itthon, kérem, – mondta gúnyosan. – Nem is lakik már -itt. <span class="pagenum"><a name="Page_253" id= -"Page_253">-253-</a></span></p> -<p>– Nem? – kérdezte Vajda bámulva.</p> -<p>– Nem bizony. A második emeleten megüresedett egy lakás. Azt -vette ki.</p> -<p>Vajda zavarodottan köszönt és elment. Nem értette a dolgot, nem -tudta, mit jelent, bosszankodott rajta. Bosszankodva botorkált a -második emelet folyosóján. Melyik lakás most az? Hova nyisson be? -Hogyan kérdezősködjék, mikor a nevét se tudja.</p> -<p>Ekkor kinyilt egy ajtó és az ajtóban megjelent a lány. Kék -pongyola volt rajta, hosszu, libegő, kék selyem-pongyola. Intett -Vajdának és Vajda bement a lakásba. A lány alázatosan vette el tőle -a kalapját és a botját. Vajda nem szólt hozzá. A lány bekisérte az -előszobából a lakásba.</p> -<p>Vajda leült. A lány megállott előtte és alázatosan és mosolyogva -nézett rá.</p> -<p>– No? – kérdezte Vajda.</p> -<p>A lány nem válaszolt.</p> -<p>– Hát mit akar tőlem? – kérdezte Vajda haragosan.</p> -<p>A lány nem válaszolt, megkerülte az asztalt és ő is leült. Vajda -haragosan nézte, és a lány, mintha nem is kellene egy kérdésre -válaszolnia, nyugodtan mondta:</p> -<p>– Hogy tetszik a lakás?</p> -<p>Vajda mérgesen rántott egyet a vállán, nem válaszolt, a lány -azonban nyugodtan tovább mondta:</p> -<p>– Nem akartam, hogy oda a szobába jöjjön hozzám. Ide már -jöhet.</p> -<p>Vajdát elöntötte a düh, felugrott és rákiáltott:</p> -<p>– De én nem jövök. Én nem akarok idejönni.</p> -<p>– De igen. <span class="pagenum"><a name="Page_254" id= -"Page_254">-254-</a></span></p> -<p>– De nem.</p> -<p>– De… Kétszer egy héten… Mint az öreg úr a szőkéhez…</p> -<p>Vajdában forrott a düh, odament a lányhoz.</p> -<p>– Te disznó, – mondta, – vigyázz magadra. Nem akarok -idejönni.</p> -<p>– Csak bántson, – mondta a lány. – Most már úgyis bizonyos, hogy -gyerekem lesz.</p> -<p>Vajda eleresztette, lehullott a karja, rábámult a lányra.</p> -<p>– Bizonyos? – kérdezte, – hát a multkor nem volt bizonyos?</p> -<p>– Nem, – mondta a lány. – De most már bizonyos.</p> -<p>Vajda szédülve nyult a fejéhez. Megfordult. Újra azt érezte, -hogy ez a lány erősebb nála, félt tőle, félt a ravaszságától, félt -a rosszaságától. Lassan visszafordult a lány felé, de nem tudott -szembe nézni vele. Leült egy székre. Hallgattak.</p> -<p>Vajda azután rápillantott a lányra, a lány elfogta a tekintetét -és alázatosan és mosolyogva mondta:</p> -<p>– Most pénz kell.</p> -<p>Vajda meglepetve és bosszankodva mondta:</p> -<p>– Mire? Nem adtam eleget. Százötven forint elég egy hónapra. -Többet nem adok. És volt a háromszázból is.</p> -<p>– Azt elköltöttem bútorra.</p> -<p>Vajda körülnézett. A szoba tele volt új és rút butorokkal, -csunya, apró porcellán holmival és rikító papirdíszekkel. Ismerte -ezt a lakásberendezést, a budapesti utcai szerelem lakik ilyen -förtelmes csinosságu <span class="pagenum"><a name="Page_255" id= -"Page_255">-255-</a></span> lakásokban. Hogyan talált rá ez a lány -erre az ízlésre? Kóválygó undort érzett a mellében. Az az érzése -volt, hogy egy ádáz romlottságu utcalánnyal áll szemben, egy -mindenre kész, nagybecstelenségü némberrel, egy félelmes -prostituálttal. Verejtékes lett a homloka.</p> -<p>– Egy pohár vizet, – mondta azután.</p> -<p>A lány a villamos csengő után nyult és nyugodtan csengetett. Egy -cseléd jött be.</p> -<p>– Hozzon egy pohár vizet az úrnak, – mondta a lány.</p> -<p>Az úrnak… A parancsolás biztosságán nem is tudott elbámulni. Az -úrnak: – ez olyan volt, mintha egy ütést kapott volna a mellébe. A -lány nyugodtan installálta őt itt a lakás gazdájának, a háztartás -urának. Most már a cseléd előtt is ő itt a gazda, a szerető, a -kitartó.</p> -<p>Megitta a vizet és szomoru haragot és tehetetlen keserűséget -érzett.</p> -<p>– Minek kell a pénz? – kérdezte.</p> -<p>– A gyereknek… Gyerekholmira…</p> -<p>Megint a nagy tehetetlenség. Mit lehet erre mondani? Kivett a -tárcájából két papirpénzt. Összesen ötven forint volt. Átadta a -lánynak. A lány fogta a pénzt és betette a szekrénybe. Szótlanul -ültek. Vajda azután fölkelt és menni akart.</p> -<p>– Nem marad itt? – kérdezte a lány.</p> -<p>– Nem!</p> -<p>– Nem nézi meg a másik szobát? A hálószoba…</p> -<p>– Nem! – kiáltotta Vajda.</p> -<p>A lány lehajtott fővel állott előtte. Vajda elfordult tőle és -indult kifelé. <span class="pagenum"><a name="Page_256" id= -"Page_256">-256-</a></span></p> -<p>– Mikor jön el megint? – kérdezte a lány.</p> -<p>– Nem tudom. Nem jövök.</p> -<p>– Akkor én elmegyek a lakásra, – mondta halkan a lány.</p> -<p>Azután még halkabban hozzátette:</p> -<p>– A nagyságához…</p> -<p>Vajda föllihegett, megrázta a feje fölött az ökölbe szorított -kezét, azután megfordult és kiment. A lépcsőn még a düh háborgott -benne; azután a düh kialudt és halvány, hideg félelem jött a -helyébe. Hátha csakugyan beváltja a fenyegetését egyszer? Hátha -csakugyan elmegy a feleségéhez?</p> -<p>Érezte, hogyan didereg meg erre a gondolatra. Milyen szörnyűség -volna. Milyen szörnyü egy teremtés ez. Milyen nyugodtan mond el -minden gonoszságot és milyen nyugodtan és biztosan és -elhatározottan kerítette őt a hatalmába.</p> -<p>Milyen szörnyü egy teremtés ez. És egy hónapja még lány volt és -nyolc hónappal ezelőtt parasztlány volt. De – homályosan kóválygott -a fejében – ilyen az, aki rossz nőnek születik, ez a született, -utcalány, ez az éhes és szívtelen, a becstelen és mohó hetéra, a -félelmes éhségü és kérlelhetetlen kegyetlenségü női állat. Az volt -már egy hónappal ezelőtt is, azért maradt lány. Már az anyja -is…</p> -<p>Zavaros és kóválygó gondolatai voltak az öröklöttségről, a női -rosszaságról. Polgári nyugalma, egyszerűsége és jósága ijedten, -félve és értelmetlenül állott meg az első különös, furcsa és -komplikált női egyéniség előtt, az első rossz nő előtt, amellyel -találkozott, nagy erőfeszítéssel törte a fejét, hogy tisztába -<span class="pagenum"><a name="Page_257" id= -"Page_257">-257-</a></span> jöjjön vele. Milyen szerencsétlenség, -hogy neki kellett ezzel a nővel találkoznia; félt tőle; benne nincs -elég erő és elég kiméletlenség, hogy elbánjon vele. Ő mindig dühbe -jön, más ember nyugodtan és hidegen elgázolná. Ő kiabál és -hadonászik…</p> -<p>Szomoru volt. Aggódva ment haza. Mikor otthon ült és a -feleségével beszélgetett, egyszerre csak eszébe jutott, hogy még -mindig nem tudja, hogy hivják.</p> -<h3>XIII.</h3> -<p>Egy hét múlva újra jött a rózsaszínü levél. Ha nem jön, akkor -majd a lány megy el a lakására. A nagyságához.</p> -<p>Vajda öldöklő keserűséget érzett. Hát ez így megy ezentúl? Hát -ilyen tehetetlenül kell engedelmeskednie ennek a bestiának. Hát ez -így parancsolgat vele? Összeszedte magát. Nem megy el hozzá.</p> -<p>Este a feleségével Bánóról, a társáról kezdett beszélni. A -családi életéről. Hogyan csalja a feleségét. Vajda ekkor egy -mosolygást erőszakolt az arcára és dobogó szívvel kérdezte:</p> -<p>– Hát te mit csinálnál, ha megtudnád, hogy megcsaltalak?</p> -<p>Az asszony könnyedén megvonogatta a vállát, mosolygott és -nyugodtan válaszolta:</p> -<p>– Tudod: nem lennék többé a feleséged.</p> -<p>– Elválnál?</p> -<p>– Nem. A gyerekek miatt nem. De nem lennék a feleséged többé. -Hiszen tudod.</p> -<p>Vajda rémülten hallgatott. Tudta. Régebben sokszor <span class= -"pagenum"><a name="Page_258" id="Page_258">-258-</a></span> -beszéltek róla. Az asszony most könnyedén elhárítja a kérdést; -biztosra veszi, hogy soha sem kerül rá komolyan sor. De az -elhatározása a régi. És ha rákerül a sor, beváltja. Csendes, -kedves, szelid, jó asszony, de a hűségeért hűséget kiván. És erős -az akarata.</p> -<p>Vajda rémülten töprengett. Mindent el akart mondani az -asszonynak. De mikor a próbálkozás ilyen rosszúl sikerült. Mit -tegyen most?</p> -<p>Másnap reggel már hét órakor elment hazulról. Rohant a lányhoz, -hogy otthon találja. Otthon találta. Ágyban volt még. A cseléd -beeresztette. Megismerte.</p> -<p>– Tessék nagyságos úr, – mondta. – A kisasszony még alszik.</p> -<p>Bement hozzá. A lány fölébredt és rámosolygott. Ő megállt -előtte.</p> -<p>– Mi kell? – kérdezte haragosan.</p> -<p>A lány várt egy kicsit, azután barátságosan mondta:</p> -<p>– Ugyan üljön már le.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Itthon van…</p> -<p>Vajda káromkodott, dobogott a lábával, dühösen járt a szobában, -azután odaállt a lány elé és rákiáltott:</p> -<p>– Mit akarsz tőlem?</p> -<p>– Azt, – válaszolta a lány nyugodtan, – hogy jőjjön hozzám. -Minden héten kétszer kell jönni.</p> -<p>– Nem, – kiáltotta Vajda, – nem jövök. Te piszok! Te disznó!</p> -<p>– Minden héten kétszer, – mondta a lány. – Hogy lássák a házban, -hogy maga az az úr… <span class="pagenum"><a name="Page_259" id= -"Page_259">-259-</a></span></p> -<p>Vajdának elborult a gondolkozása a dühtől. Ez a becstelen -nyilvánosan magához akarja őt kötözni.</p> -<p>– Nem, – ordította, – nem.</p> -<p>A lány ekkor kipirult, felkönyökölt és kiabált:</p> -<p>– De igen. Maga az én szeretőm. Ide kell jönni. Magáé a -gyerekem.</p> -<p>Vajda megfogta a lányt. A lány azonban lerázta őt magáról, -felült az ágyban, a paplan leesett róla, szétbomlott a haja és -sikoltozva kiáltotta:</p> -<p>– Idejön hozzám. Idejön mellém. Ha nem jön, elmegyek a -feleségéhez. Megmondom a feleségének.</p> -<p>Vajda leeresztette a karját. Lihegett. Nem tudott szólni. A lány -is elhallgatott. Vajda fáradtan ült le egy székre, a lány lassan -kiszállott az ágyból és csendesen kerülgette, halkan és óvatosan -forgolódott körülötte.</p> -<h3>XIV.</h3> -<p>– Nekem pénz kell, – mondta a lány.</p> -<p>– Már megint? Ebben a hónapban ötszáz forintot kaptál már -tőlem.</p> -<p>– Kell a gyereknek, – mondta dacosan a lány.</p> -<p>Vajda kivette a tárcáját. A lány elvette a kezéből a tárcát.</p> -<p>– Mennyi pénz van itt, – mondta.</p> -<p>Kotorászott a tárcában és kivett belőle egy bankót. Vajda meg se -nézte, mennyit vett ki, fogta a tárcáját és visszatette a zsebébe. -Szomoru volt. Betegnek érezte magát. Hetek óta nem tudott aludni, -ideges volt, egész nap ijedezett, a munkája sem ment, az orvosa -minden héten megkérdezte, mi baja, azt <span class= -"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span> mondta, -lesír róla a neuraszténia, de ő letagadta a rosszúllétet, egyedül -töprengett és tépte magát egy elhatározásért, valami menekülésért. -Nem tudott semmit kigondolni. Átadta magát a piszkos nyomorúságnak, -átengedte magát a lány gyalázatos zsarnokságának és szemérmetlen -zsarolásának. Szomoru volt.</p> -<p>– A gyerekről gondoskodni kell, – mondta a lány.</p> -<p>– Igen. Majd gondoskodom róla.</p> -<p>A lány járkált körülötte, azután odament hozzá. Ráhajolt. -Hizelgett. Hizelegve mondta:</p> -<p>– Irassa rá a budai telket; a gyereknek; az én nevemre.</p> -<p>Vajda rábámult.</p> -<p>– Honnan tudsz te a budai telekről? – kérdezte.</p> -<p>– Tudok róla.</p> -<p>Vajda bámulva nézte egy ideig, azután intett a kezével.</p> -<p>– Nem, – mondta halkan.</p> -<p>– Miért? – kérdezte kihivóan a lány. – Minden csak annak a másik -két gyereknek? Ez is a maga gyereke. Én is csak olyan vagyok, mint -a felesége.</p> -<p>Vajda fölállott, a dühtől fehéren fölemelte az öklét, -meglódította, földhöz vágta a lányt, azután elment.</p> -<p>A kapuban a házmesternével találkozott, egy rosszarcu, piszkos -asszonnyal.</p> -<p>– Nagyságos úr, – mondta az asszony, – szeretnék valamit mondani -a nagyságos úrnak. Egy fontos dolgot.</p> -<p>– Tessék, – szólt Vajda meglepetve.</p> -<p>Az asszony behivta a lakásába, egy piszkos, rosszszagu, -<span class="pagenum"><a name="Page_261" id= -"Page_261">-261-</a></span> sötét lakásba, leültette, hosszu -bevezetést mondott arról, hogy a házban mindenki tudja, milyen jó -ember, milyen barátságos és bőkezü úr és milyen gavallér ő.</p> -<p>– Pedig a kisasszony nem érdemli meg, – mondta azután. – A -házban mindenki tudja… Itt a házban van a mészárosnak egy legénye… -Az vitt hozzá húst… Most minden nap nála van… Egy bizonyos Bese -István… Minden éjjel nála van… Együtt járnak mulatni… Táncolni is. -Azt beszélik, hogy az a bizonyos Bese István nemsokára üzletet nyit -a pénzből… A kisasszonynak azt mondta, hogy a nagyságos úrnak -birtoka van Budán… A kisasszony azt mondta, hogy azt magára -irattatja a nagyságos úrral… A kisasszony nem érdemli meg… Pedig -hány lány volna, aki boldog volna… Itt van nekem egy lányom, szép -lány, jó lány, színész-iskolába is járt…</p> -<p>Vajda szótlanul hallgatta a hosszu előadást. Szédült. A lakás -sötét volt, piszkos, rossz szagu. Remegő kézzel simogatta a -homlokát. A házmesterné elhallgatott.</p> -<p>– Hát mit tetszik szólni? – kérdezte azután.</p> -<p>Vajda dadogott.</p> -<p>– Majd… majd… intézkedem… Köszönöm.</p> -<p>Kiment. Lement az utcára. Bizonytalannak érezte a járását. A fal -mellett ment, hogy legyen mire támaszkodnia. A szeme zavaros volt. -Úgy érezte, ájulás környékezi. Nem látta az embereket, akik -mellette elmentek. <span class="pagenum"><a name="Page_262" id= -"Page_262">-262-</a></span></p> -<p>Botorkált előre, nem tudta hová és nem tudta minek. Egy villamos -majdnem elütötte. Fölment a gyalogjáróra, az ijedelem kissé -visszaadta az eszméletét, megállott és belenézett az utcába.</p> -<p>– Hát idejutottam, – mondta. – Ilyen piszokba. Megcsalom a -feleségemet, meglopom a gyerekeimet, ilyen piszokba jutottam. -Tönkre megyek; beteg vagyok. Minek él az ilyen ember?</p> -<h3>XV.</h3> -<p>Harmadnap bejöttek hozzá az irodájába. Egy lány keresi.</p> -<p>– Micsoda lány?</p> -<p>– Valami cseléd.</p> -<p>– Jőjjön be.</p> -<p>Bejött. Köszönt.</p> -<p>– Kezét csókolom nagyságos úr.</p> -<p>Megismerte.</p> -<p>– Az én cselédem, – gondolta keserűen.</p> -<p>A cseléd egy rózsaszínü borítékot adott át neki. Felbontotta. -„Kültyél aszonal Ötven Forinntott“. Ez volt a levél. Lehajtotta a -fejét. Már tegez is, – gondolta. A tárcája után nyult. Azután -eszébe jutott valami.</p> -<p>– Egyedül van a kisasszony? – kérdezte.</p> -<p>A cseléd habozott:</p> -<p>– Igen, – mondta azután.</p> -<p>Vajda fölállott, néhány ezüstforintot nyomott a lány kezébe és -még egyszer megkérdezte.</p> -<p>– Egyedül van? <span class="pagenum"><a name="Page_263" id= -"Page_263">-263-</a></span></p> -<p>A lány beszédes lett:</p> -<p>– Nincs, nagyságos úr, bizony nincs. Tegnap óta nála van az a -bizonyos Bese István, Italra kell a pénz.</p> -<p>Vajda megfordult, szomorúan mosolygott, utálta magát. Átadta a -pénzt a cselédnek.</p> -<p>– Na vigye el italra, – mondta.</p> -<p>A cseléd elment. Ő nem tudott tovább dolgozni. A két karját -rátette az íróasztalra, a karjára ráhajtotta a fejét és -mozdulatlanul feküdt sokáig.</p> -<p>Másnap délben a felesége félrehivta és leültette.</p> -<p>– Gyula, – mondta könyörgő hangon, – Gyula mondd meg, mi -bajod?</p> -<p>– Semmi…</p> -<p>Az asszonynak könnyes lett a szeme, a hangjában zokogás -remegett, megfogta a kezét és könyörgött.</p> -<p>– Mi bajod? Mondd, mi bajod?</p> -<p>– Semmi.</p> -<p>Az asszony fölsóhajtott.</p> -<p>– Gyula, – mondta, – ma itt volt Bánó. Azért jött, hogy -megkérdezze, tudom-e én, hogy mi bajod van. Ő is látja. Hetek óta -nem tudsz dolgozni. Sápadt vagy. Beteg vagy. Ő azt mondja, sok -pénzt is veszel ki. Mi van veled?</p> -<p>Vajda úgy érezte, hogy könnyek jönnek a szemébe, úgy érezte, -mindjárt sírni fog, vallani akart, azután eszébe jutott az asszony -fogadalma, megreszketett, fölugrott.</p> -<p>– Semmi bajom nincs, – mondta.</p> -<p>Az asszony sírni kezdett. Vajda nem bírta el ezt a sírást. -<span class="pagenum"><a name="Page_264" id= -"Page_264">-264-</a></span></p> -<p>– Hermin, – mondta, – majd, majd… A napokban majd beszélünk -róla… Majd beszélünk… Most ne…</p> -<p>Elment. Este az asszony megint beszélni akart a dologról.</p> -<p>– Hermin, – könyörgött Vajda, – most ne… Én majd megmondom. -Magamtól.</p> -<p>– Hát jó, – mondta az asszony.</p> -<p>Harmadnap egy piszkos kis fiu állított be Vajdához az -irodába.</p> -<p>– A kisasszony üzeni, – mondta, – hogy tessék azonnal jönni.</p> -<p>– Micsoda kisasszony?</p> -<p>– A kisasszony. A Novák Juliska kisasszony. A -Szondy-utcából.</p> -<p>Vajda bámulva nézett a gyerekre. Most hallotta először a lány -nevét. A Novák Juliska kisasszony… Hát Novák Juliskának hivják.</p> -<p>– Hogy azonnal tessék jönni, – mondta a fiu.</p> -<p>– Miért? Minek?</p> -<p>– A kisasszony beteg. Doktor van nála.</p> -<p>Vajda vette a kalapját és elment. A lakásban egy alacsony, öreg -úr jött elébe. Az orvos volt.</p> -<p>– Őnagysága, – mondta, – azt közölte velem, hogy uraságod a -legközelebbi hozzátartozója. Uraságodat értesítem tehát róla, hogy -az a jó reménység, amellyel őnagysága járt, fájdalom, -megsemmisült.</p> -<p>– Mi? Mi? Mit?</p> -<p>– Kérem, – mondta bosszankodva az orvos, – meg kell mondanom, -hogy egy jövendő élet megtartásának éppenséggel nem az a módja, -amelyet őnagysága <span class="pagenum"><a name="Page_265" id= -"Page_265">-265-</a></span> választott. Egyhetes alkoholmérgezés… -és, amint hallom, tegnap egész éjszaka őrült táncolás itt a -szomszédban egy piszkos táncteremben, – így nem szabad élniök a -jövendő anyáknak. Őnagysága egyébként két nap múlva talpon van.</p> -<p>Az orvos azután elment. Vajda be sem nézett a lányhoz. -Megfordult. Ki az utcára. Kint fölemelte a fejét, nagy lélekzettel -szítta be a levegőt, kitárta és megrázta a karjait, az egész teste -remegett az örömtől és boldogan dadogva hangosan mondott néhány -értelmetlen szót.</p> -<h3>XVI.</h3> -<p>Azután lecsillapodott. Sohase gondolt eddig a gyerekre. Elűzte -magától a gondolatot, ha az eszébe ötlött. Fájt neki ez a gondolat, -mert kinzó ellentétet támasztott a között az érzés között, hogy az -ő gyereke, tehát szeretnie kell és a között a gyülölet között, -amelyet a becstelen, zsaroló anya iránt érzett. Most nyugodtan -gondolhatott rá. Nem érzett miatta sem fájdalmat, sem -megilletődést. Nem érezte, hogy egy élet pusztult el, nem érezte, -hogy az ő gyereke volt.</p> -<p>– Jól van, hogy így történt, – mondta.</p> -<p>Visszament az irodába és dolgozni kezdett. De nem tudott -dolgozni. Az öröm, amely felujjongott benne, a reménység, amely -föltámadt benne, nem hagyta dolgozni.</p> -<p>– Most, – mondta, – most végzek vele.</p> -<p>Az ajtó ekkor fölnyilott és belépett rajta a lány. Fehér volt az -arca. Ingadozva járt. Mosolygott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_266" id="Page_266">-266-</a></span></p> -<p>Vajda fölugrott. Elámult és megijedt.</p> -<p>– Mit akarsz itt? – kiáltotta a lánynak. – Hogy mertél -idejönni?</p> -<p>A lány bevonszolta magát a szobába, ráesett egy székre és -szemrehányóan mondta:</p> -<p>– Be se nézett hozzám… Pedig tudta, hogy beteg vagyok.</p> -<p>Vajda álmélkodva nézte a szemtelenségnek, a bátorságnak és az -erőnek ekkora mértékét. A lány fehér volt és ájuldozóan -reszketett.</p> -<p>– Miért keltél föl? – mondta Vajda. – Hiszen belehalhatsz.</p> -<p>– Mert nem jött be hozzám.</p> -<p>– Eredj haza.</p> -<p>– Ha megigéri, hogy eljön.</p> -<p>– Nem. Nem igérem.</p> -<p>– Addig nem megyek el innen.</p> -<p>Vajdának elborította a fejét a vér. Azután erőszakkal -lecsillapította magát.</p> -<p>– Menj haza, – mondta nyugodtan a lánynak. – Tőlem még kapsz -valami pénzt. De azután vége mindennek. Nem megyek többet -hozzád.</p> -<p>– És én – mondta a lány – nem megyek el innen addig, míg meg nem -igéri, hogy úgy jár hozzám, mint eddig. Nem megyek el… Ha itt halok -is meg…</p> -<p>– Nem halsz meg itt. Rendőrrel vitetlek el.</p> -<p>– Akkor kikiabálom, hogy maga pusztította el a gyereket. Föladom -a rendőrségen, hogy maga ölte el.</p> -<p>Vajda megmerevedten bámult a lányra. A lány még egy nagy -erőfeszítéssel, fenyegetően mondotta: <span class= -"pagenum"><a name="Page_267" id="Page_267">-267-</a></span></p> -<p>– Becsukják. Majd sírhat a felesége.</p> -<p>Vajda rábámult és megrázkódott a rémülettől. Hát még ez is? Még -most se szabadulhat? Mikor már azt hitte, hogy lerázza magáról ezt -a piszkos szolgaságot. Most még botrány is legyen, törvényszék, -nyomozás, eskü, talán börtön is. Tudja meg a felesége, jöjjön a -tönkremenés, a lenézés; a szégyen a gyerekeinek, akiknek ilyen -apjuk van.</p> -<p>E miatt a becstelen miatt. Belenézett a lány elszánt, fehér -arcába és olyan őrjöngő haragot érzett, hogy ez a gondolat szállt -föl az agyában:</p> -<p>– Meg fogom ölni.</p> -<p>Rögtön utána egy másik gondolat:</p> -<p>– Vagy magamat ölöm meg.</p> -<p>Egy percig habozott, azután kirohant. Fölszaladt a második -emeletre, Burg Péterhez, az ügyvédjükhöz. Otthon találta. Izgatott -volt, hadonászott és kiabált.</p> -<p>– Megőrülök, – mondta. – Én megőrülök.</p> -<p>Az ügyvéd csodálkozva nézett rá, leültette, rákiáltott, -megnyugtatta, elmondatta vele az egész dolgot.</p> -<p>– Ezért jársz három hónap óta féltébolyodottan? – kérdezte -azután.</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Miért nem jöttél előbb hozzám?</p> -<p>– Féltem, hogy a feleségem megtudja.</p> -<p>– Hát aztán?</p> -<p>– Ha ő megtudja, én agyonlövöm magamat.</p> -<p>– De miért?</p> -<p>– Ő nem bocsát meg.</p> -<p>– Úgy? Úgy? Hát nem bocsát meg?</p> -<p>– Nem. Biztos. Igaza van. Nem bocsát meg. <span class= -"pagenum"><a name="Page_268" id="Page_268">-268-</a></span></p> -<p>Az ügyvéd fölkelt.</p> -<p>– No várj tíz percet itt. De ki ne mozdulj.</p> -<p>Az ügyvéd elment. Vajda leült, azután felugrott, az ablakhoz -ment, rászorította az üvegre a homlokát. Úgy érezte, hogy -megzavarodik az elméje. Úgy érezte, hogy nincs segítség. És akkor -meg kell halnia.</p> -<p>Tíz perc múlva visszajött az ügyvéd. Vajda izgatottan ugrott -föl.</p> -<p>– No? – kérdezte. – No?</p> -<p>Az ügyvéd nyugodtan válaszolt:</p> -<p>– Hát ami a te egész szamár ügyedet illeti, ahhoz semmi közöm. -Lökd ki azt a lányt. Ha sokat alkalmatlankodik, becsukatjuk -zsarolás miatt.</p> -<p>– Igazán? Igazán?</p> -<p>– Csak az olyan naiv és exaltált szamár kinoztathatta meg magát -ilyen szörnyü módon, mint amilyen te vagy. De mert te már ilyen -vagy, sokkal fontosabb az, hogy szerencsém volt, – otthon találtam -a feleségedet. Elhoztam ide.</p> -<p>Vajda sápadtan bámult az ügyvédre.</p> -<p>– No ne ijedj meg, – mondta az ügyvéd. – Azért jöttem előre, -hogy el ne ájulj, ha bejön. Elmondtam neki mindent.</p> -<p>Bejött az asszony. Könnyes volt a szeme. Kitárta a karjait.</p> -<p>– Gyula, – mondta, – öregem, miért nem biztál bennem?</p> -<p>Vajda ránézett, egy kiáltás zokogott ki az ajkán, megfogta az -asszony kezét, megszorította; azután félretolta az asszonyt és -kirohant. Levágtatott az első emeletre. <span class= -"pagenum"><a name="Page_269" id="Page_269">-269-</a></span></p> -<p>A lány ott ült az irodájában.</p> -<p>– Ki! – ordította rá. – Ki innen!</p> -<p>A lány nem mozdult.</p> -<p>– Ki! – ordította Vajda.</p> -<p>A lány sápadtan és ijedten nézett rá. Nem tudta, mi történt, de -látta, hogy most vége az erejének. Fölállott és az ajtó felé -botorkált.</p> -<p>– Meghalok, – mondta sóhajtva.</p> -<p>– Ki! – ordította Vajda.</p> -<p>Úgy érezte, hogy nem bánja, ha az ajtó előtt hal is meg. A lány -kivonszolta magát az ajtón; ha nem ment volna, ő vágta volna ki -rajta. A lány elindult a lépcső felé. Vajda megfordult és felrohant -a feleségéhez. Az asszony egy karosszékben ült. Leesett előtte, az -ölébe hajtotta a fejét, nehezen lihegett előbb, azután boldogan -sírni kezdett.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_270" id= -"Page_270">-270-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271"><br /> --271-</a></span></p> -<h2>TARTALOM.</h2> -<ul class="TOC"> -<li>Marie <span class="ralign"><a href="#Page_3">3</a></span></li> -<li>Kis lányok <span class="ralign"><a href= -"#Page_19">19</a></span></li> -<li>Hanna grófnő <span class="ralign"><a href= -"#Page_30">30</a></span></li> -<li>A Tassy anyja <span class="ralign"><a href= -"#Page_42">42</a></span></li> -<li>A fekete asszony <span class="ralign"><a href= -"#Page_53">53</a></span></li> -<li>Regina kisasszony <span class="ralign"><a href= -"#Page_74">74</a></span></li> -<li>A harmincnégyéves asszony <span class="ralign"><a href= -"#Page_82">82</a></span></li> -<li>Vilma <span class="ralign"><a href= -"#Page_92">92</a></span></li> -<li>Adrienne <span class="ralign"><a href= -"#Page_103">103</a></span></li> -<li>Az ősanya <span class="ralign"><a href= -"#Page_115">115</a></span></li> -<li>A mama <span class="ralign"><a href= -"#Page_126">126</a></span></li> -<li>A temesvári asszony <span class="ralign"><a href= -"#Page_138">138</a></span></li> -<li>Suzanne <span class="ralign"><a href= -"#Page_149">149</a></span></li> -<li>Anna <span class="ralign"><a href= -"#Page_171">171</a></span></li> -<li>Szentpáli Iza <span class="ralign"><a href= -"#Page_181">181</a></span></li> -<li>Apoll <span class="ralign"><a href= -"#Page_191">191</a></span></li> -<li>A királyné <span class="ralign"><a href= -"#Page_200">200</a></span></li> -<li>Julcsa <span class="ralign"><a href= -"#Page_217">217</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_39">39</a></td> -<td>Ha egv</td> -<td>Ha egy</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_159">159</a></td> -<td>Kiróban már</td> -<td>Kairóban már</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_187">187</a></td> -<td>igaz – modta</td> -<td>igaz – mondta</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_196">196</a></td> -<td>rám moslygott</td> -<td>rám mosolygott</td> -</tr> -</table> -</div> - - - - - - - -<pre> - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Marie és más asszonyok, by Lajos Biró - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK MARIE ÉS MÁS ASSZONYOK *** - -***** This file should be named 62262-h.htm or 62262-h.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/2/6/62262/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - - - -</pre> - -</body> -</html> diff --git a/old/62262-h/images/i001.png b/old/62262-h/images/i001.png Binary files differdeleted file mode 100644 index f5dd60b..0000000 --- a/old/62262-h/images/i001.png +++ /dev/null |
