diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/66319-0.txt | 6321 | ||||
| -rw-r--r-- | old/66319-0.zip | bin | 120014 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h.zip | bin | 4855271 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/66319-h.htm | 5993 | ||||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/A.png | bin | 1681 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/B.png | bin | 1688 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/M.png | bin | 2246 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/cover-thumb.jpg | bin | 106155 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/cover.jpg | bin | 244125 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i001.jpg | bin | 59354 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i001.png | bin | 22118 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i001hq.jpg | bin | 175950 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i001hq.png | bin | 49263 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i002.jpg | bin | 56908 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i002.png | bin | 20438 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i002hq.jpg | bin | 179230 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i002hq.png | bin | 50820 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i003.jpg | bin | 44360 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i003.png | bin | 20666 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i003hq.jpg | bin | 136972 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i003hq.png | bin | 45613 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i004.jpg | bin | 51884 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i004.png | bin | 19451 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i004hq.jpg | bin | 158107 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i004hq.png | bin | 46881 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i005.jpg | bin | 46226 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i005.png | bin | 36597 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i005hq.jpg | bin | 140097 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i005hq.png | bin | 89696 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i006.jpg | bin | 55900 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i006.png | bin | 15528 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i006hq.jpg | bin | 169968 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i006hq.png | bin | 37539 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i007.jpg | bin | 45432 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i007.png | bin | 21935 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i007hq.jpg | bin | 138300 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i007hq.png | bin | 52511 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i008.jpg | bin | 45183 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i008.png | bin | 14454 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i008hq.jpg | bin | 135176 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i008hq.png | bin | 33466 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i009.png | bin | 29177 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i009hq.png | bin | 67724 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i010.png | bin | 28845 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i010hq.png | bin | 64710 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i011.png | bin | 45117 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i011hq.png | bin | 107819 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i012.png | bin | 23056 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i012hq.png | bin | 52455 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i013.png | bin | 30941 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i013hq.png | bin | 71779 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i014.png | bin | 26745 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i014hq.png | bin | 61426 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i015.png | bin | 30979 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i015hq.png | bin | 75156 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i016.png | bin | 9670 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i016hq.png | bin | 23095 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i017.png | bin | 20156 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i017hq.png | bin | 45145 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i018.png | bin | 30138 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i018hq.png | bin | 71850 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i019.png | bin | 25905 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i019hq.png | bin | 63026 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i020.png | bin | 64190 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i020hq.png | bin | 154947 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i021.png | bin | 28978 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i021hq.png | bin | 66621 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i022.png | bin | 21242 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i022hq.png | bin | 48835 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i023.png | bin | 20545 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i023hq.png | bin | 49825 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i024.png | bin | 21842 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i024hq.png | bin | 52818 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i025.png | bin | 71887 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i025hq.png | bin | 166383 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i026.png | bin | 13794 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i026hq.png | bin | 33659 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i027.png | bin | 23591 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i027hq.png | bin | 56210 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i028.png | bin | 21824 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i028hq.png | bin | 53710 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i029.png | bin | 26171 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i029hq.png | bin | 63574 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i030.png | bin | 23973 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/66319-h/images/i030hq.png | bin | 54733 -> 0 bytes |
88 files changed, 17 insertions, 12314 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..bc9b4a3 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #66319 (https://www.gutenberg.org/ebooks/66319) diff --git a/old/66319-0.txt b/old/66319-0.txt deleted file mode 100644 index c46e519..0000000 --- a/old/66319-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6321 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Honszerző Árpád, by Elek Benedek - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Honszerző Árpád - Elbeszélés a honfoglalás idejéből - -Author: Elek Benedek - -Illustrator: Károly Mühlbeck - -Release Date: September 16, 2021 [eBook #66319] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Hungarian Electronic Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD *** - -[Illustration] - -[Illustration: … Sziven találva roskad össze a csudaszép állat.] - -HONSZERZŐ ÁRPÁD - -ELBESZÉLÉS A HONFOGLALÁS IDEJÉBŐL - -AZ IFJUSÁGNAK - -IRTA - -BENEDEK ELEK - -MÜHLBEK KÁROLY RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE - -(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG - -1907. - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -TARTALOM. - - Regék világa 1 - A farkas khán leánya 24 - A «kemény» Niketász 38 - Apa és fia 49 - A nemzetgyűlés 59 - Átkelés a Dunán 87 - Világszép Hajna 102 - Hajnáért Hajnát! 111 - A nagy leszámolás 126 - Indul a magyar Attila földjére 142 - Az alpári síkon 158 - A fehér ló 166 - Pusztaszer 176 - Kilencszázhét 188 - -[Illustration] - - - - -REGÉK VILÁGA. - -A dnyeszter-menti végtelen síkságon tüzesen sütött vissza a lemenő nap. -Ennek a végtelen síkságnak közepe táján, szelid emelkedésű dombon állott -a fejedelem hatalmas nagy sátra, melynek arannyal, ezüsttel szőtt selyme -biborpiros fényben látszott égni a nap ráverődő sugaraitól. A színarany -oszlopok, melyeken a sátor pihent, szemet kápráztatóan ragyogtak, s az -oszlopok tetején az óriási aranyalmák, mintha pótolni akarták volna a -lemenő nap világát: messze bevilágítottak a végtelen, csendes -pusztaságba. Nyugat felől gyenge szél kerekedett s meg-meglengeté a -turulmadaras zászlót, mely uralkodni látszott a síkságon meghúzódó -nagyobb és kisebb sátrak tengersokasága felett. - -Árpád népe készülődött az éjjeli pihenőre. A sátrak előtt lobogott a -tűz, s a fejedelem sátrától nézve úgy tetszett, mintha az égnek minden -csillaga leszállott volna, hogy itt megpihenve, újra visszaszálljanak az -égre s őrködő szemükkel vigyázzanak majd a pihenő, alvó magyar népre. Az -agg Álmos egyedül ült a fejedelmi sátor előtt s gyönyörűséggel pihent -meg lelke a felséges képen. Az alkonyat csendjében ide hullámzott a -tüzek mellől a hosszú, tikkasztó nyári nap után egyszerre megelevenült -élet zsibongó morajlása. Asszonyok, leányok forgolódtak a tüzek körül, -kipirult arcú fiúk forgatták nagy serényen a nyársra húzott vadpecsenyét -a csillogó parázson, míg a férfiak, kik most kerültek haza vadászatról, -a tűz mellé heveredve beszélték vadászkalandjaikat. Öregebb rendű -asszonyok a sátrak mellett csendesen kérődző tehenek és bivalyok tejét -fejték nagy sajtárokba s a feszült tőgyekből csorgó tej zubogása mint -távoli csendes eső zúgása jutott el a fejedelem sátrához… Az apró, -egyszálinges gyermekek settenkedve lesték, mikor telnek meg édes, meleg -tejjel a sajtárok s egyszerre hárman-négyen tartották oda fakannájukat: -tőtse meg, nannyó! Nekem is, nannyó! Ide is loccsintson egy cseppet, -nannyámasszony! - -A legtöbb sátor mellett kancák is állottak. Szépen, nyugodtan álltak s -tűrték, hogy az asszonynép utolsó cseppig kifejje tőgyükből a forró -meleg, méznél édesebb tejet. Az öregebb rendű emberek, kik kancatejen -nevekedtek fel, többre becsülték azt a tehén meg a bival tejénél. Azt -mondták s tartották, hogy a kancatejből lesz az igazi vér. Tüzes -állatnak tüzes a teje. Kancatejet ivott Attila, az Isten ostora; azt -ittak a vitézei. Bezzeg meg is hódították az egész világot… De lám, hogy -csendes vérű tehénnek s bivalnak tejét is issza a magyar, mindenféle -népek belekötnek, nincs maradása sehol, örökös vándorlás a magyar élete… - -Fel-felkapott egy-egy szót a szél s vitte szárnyán a fejedelmi sátor -felé. De a sátor előtt most csak Álmos ült, az agg Álmos, egyedül. - -– A kancatej tűzzé-vérré válik, – mondotta egy erős hang, – a tehén- s a -bivaltejből savó lesz. Én mondom ezt nektek, a farkas khán. Hej, ha én!… - -Tovább nem mondotta, úgy látszik, bölcsebbnek találta, ha nem folytatja, -fűzi szóval a gondolatját. - -De az agg Álmos így is eleget hallott. Elkomorodva tekintett a farkas -khán sátra felé, mely egy nyillövésnyire volt a fejedelem sátrától. - -– Ihatsz te akármiféle tejet, – dörmögte magában Álmos, – a véred baskir -vér marad. Hűtlen szívvel elhagytad a véreidet, te farkasfejű, -farkaslelkű cudar, merthogy főkhánnak nem fogadtak el. Hozzánk szegődtél -cselédjeiddel s azt szeretnéd, hogy nemzetség számba vegyük maréknyi -népedet. Mindig fursz, faragsz, virrongást szítsz a magyar nemzetségek -közt nagy alattomban. Bárcsak a hazádban vesztél volna, kutyalelkű, -kutyafejű khán! - -Az utolsó szavakat fenhangon mondta az agg vezér, csak úgy zihált melle -a hófehér szakáll alatt. De lelke háborgásának senki tanuja nem volt. -Lent a domb aljában óriási máglyatűz körül forgolódtak a férfi s -asszonycselédek. A fejedelem legnagyobb fiával, Leventével s a -nemzetségek főbbjeivel már három hónapja járja az etelközi új hazát, -hadd lássa színről-színre az ő népét, melyet Lebediából az öt folyó közé -vezetett. Vajjon ez lesz-e az állandó haza? Vagy csakugyan az van írva a -csillagokban, hogy a magyarnak nem lesz addig állandó hazája, míg meg -nem szerzi Attila földjét?… - -A sátor mélyéből csecsemő gyermek sírása hallatszott ki. - -– A legkisebb unoka, – motyogja Álmos s szeme megtelik könnyel. – Nem, -nem hal ki a Megyeri nemzetség. Hatalmas fája újabb meg újabb ágakat -hajt. - -Míg Árpád az új hazát járta, született a negyedik fiú. Hej, mely nagy -öröm vár reá, midőn országlátó útjából hazatér! Hogy repülne haza szelek -szárnyán, ha a csillagok megjelentenék: fiad született, Árpád! De -csillagok nem jelentik, eltitkolják, hadd járja végig Árpád az öt folyó -országát; hadd lássa, ismerje meg az új haza minden hegyét, völgyét, -vizét, forrását, erdejét: az ő népének való-e ez a föld? - -A csecsemő már nem sír. Elszenderűlt az édes anya puha kebelén. A -hatalmas kozár király leánya gyönyörködve nézi szivéről szakadt -fiacskáját. Nézi, nézi s keresi arcán Árpádnak, a világ legdaliásabb, -legvitézebb s legbölcsebb emberének vonásait. Növendék leány volt Özséb, -a nagy kozár birodalom királyának egyetlen leánya, mikor Árpádot a hét -vezér pajzsára emelte. Ő látta a felséges jelenetet: mint tapadt a -magyarok szeme büszkén, áhítattal, reménységgel Álmos fiára. És -találkozott az ő szeme Árpád komoly tekintetével. Összevillant a két -szempár, s ez az összevillanás egész életre jegyzett el két szivet. - -– Enyém leszel, – mondotta Árpád nyugodt tekintete, – mert nekem -születtél. - -– Tied leszek, – felelte a leány tekintete, – mert te vagy az első -minden elsők közt. Az volnál, ha nem is volnál fejedelem. - -A növendék leány a szerelmes szív ösztönével érezte meg, hogy ez a -férfi, kit a magyar vezérek pajzsukra emeltek, nagyobb, erősebb, -eszesebb mindazoknál, akiket eddig apja udvarában látott. Hogy fejedelem -az, igazi fejedelem, nagyobb lesz, hatalmasabb lesz királyoknál, -császároknál. Hogy ez a férfi senkinek sem lesz, még az ő apjának sem -lesz alattvalója, – pedig de nagy a hatalma, de nagy az országa az ő -apjának! És jöttek a kozár király udvarába keletről, délről, északról -hatalmas királyok fiai, vetekedtek Özséb kezéért: hiába! - -– Hát mit akarsz? Kit akarsz? – förmedt rá apja, midőn a királyfiaknak -sorban ajtót mutatott. - -– Árpád lesz az uram, senki más, – felelte a leány. - -– Árpád! Az én alattvalóm? - -– A te alattvalód? Nem volt ő s nem is lesz a te alattvalód, apám! Ő a -magyarok fejedelme. Ne nézd őt Lebediásnak, aki csak egy nemzetségnek -volt a vajdája s megelégedett egy atyádfiával. Hét törzsnek fejedelme ő -s meglásd, apám, hozzászegődnek a kabarok is. Mert Árpádot minden népek -szeretik. - -– A kabarok? Az én népeim? Ki mondta ezt néked, leány? Az én alattvalóim -legyenek egy alattvalómnak alattvalói? - -Mondotta Özséb: - -– Ne felejtsd, apám, hogy a kabarok közelebb attyafiai a magyaroknak, -mint a kozároknak. Szinte egy nyelvet beszél magyar és kabar. Egy tőnek -a hajtásai. Csuda-e, ha összefonódnak s tőled, merthogy egy kicsit -mostoha is valál a kabarokhoz, elszakadnak? - -– Hát szakadjanak! üvöltött a király. – S szakadj el velük te is! Mostan -jelenték a hírhozók, hogy újra rátörnek kedves magyarjaidra a bessenyők. -Hadd törjenek. Ujjamat se mozdítom védelmükre. Majd meglátom, mire megy -a magyar nálam nélkül? - -– Apám, apám, ne káromold Istent. A magyarok híven segítettek téged -hadakozásaidban, de te gyengén viszonoztad az ő hűségüket, ha bajba -kerültek. Ők testvéreidnek tartották magukat, úgy is viselkedtek, te meg -alattvalóknak nézted őket. Azért ösztökélted Lebediást is, Álmost is, -hogy egyesítsék a hét törzset, mert gondoltad: nagyobb erővel támogatnak -téged. Hát – egyesültek. Megfogadták a tanácsodat. Úgy egyesültek, hogy -még a kabarokat is viszik magukkal. Jöhetnek a bessenyők, nem állnak ki -több csatára velök. Nem azért nem állnak, minthogyha félnének. De ki nem -unta volna meg azt a sok vége-hossza nincs betörést? Itt sohasem lenne -nyugodalma a magyarnak. Itt ők csak szállók. Mennek tovább, addig -mennek, míg megtalálják s visszaszerzik Attila földjét. Oda törjenek be -a bessenyők! - -– Hm, – dörmögött a király, – de jól tudod minden dolgát a magyaroknak. - -Felelt a leány s nyugodtan nézett apja szemébe: - -– A fejedelemnek, az én jövendőre-lévendőmnek nincs titka előttem. - -– Ej de bölcs ember a te jövendőre-lévendőd! Fehérnépre bízza a titkait! - -– Az igaz, de ez a fehérnép király leánya, a te leányod, apám! - -– Apja lánya, – dörmögte magában a király s bús büszke érzéssel nézett a -leány után, ki, mélyen meghajolva apja előtt, kiegyenesedve s büszkén, -boldogan távozott a sátorból. - -Akkor este a király látta, amint nyugvóra tér leánya, s másnap reggel -rettentő lármára ébredett: volt királykisasszony, nincs -királykisasszony. Nem rabolták el: önként ment Árpád sátrába. Mondotta -neki: - -– Ne fáradj apámhoz sem magad, sem nemzetséged eleit ne fáraszd hozzá az -én kezemért. Ha adná sem adná jó szívvel, talán meg is bántaná a te -büszke lelkedet. Ime, eljöttem önként, tied vagyok. Követlek, amerre a -szerencse vezet téged. Elfogadsz-e hitvesednek? - -Mondotta Árpád: - -– Önként hogy jöttél, jobban esik szivemnek. Lám, a kabar testvérek is -önként jőnek velem. A szeretet erősebb minden földi hatalomnál. Erősebb -a halálnál is. Téged Isten vezérelt az én sátramba. Ez órától fogvást te -vagy ennek a sátornak asszonya. A sátor földje változik, ma itt verjük -fel, holnap ott, de asszonya te maradsz halálig! - -Mikor pirkadott a hajnal, hivatá Árpád Tordát, a vén főpapot s megáldatá -a frigyet Isten szabad ege alatt. És felkerekedék Árpád az ő népével. És -megszállták Etelközt. És teltek, múltak az esztendők. Éltek a vándor -magyarok sok esztendőkön által nyugodalomban. Sokasodtak, szaporodtak a -nemzetségek. Újabb meg újabb ágakat hajtottak a törzsek. És születék az -első esztendőben Árpádnak fia, kinek Levente lett a neve. Aztán telt, -múlt az idő, három esztendő multán születék a második fiú: Takarcs. -Ismét három esztendő telék el, születék a harmadik fiú: Jelekh. S mintha -meg akarta volna mutatni Isten, hogy az igazi nemes fának csak nagy -időközökben terem gyümölcse: már dali ifjú volt Levente, növendék -legényecske Takarcs és Jelekh, mikor a negyedik fiú született, akinek -Jutócs lett a neve… - -Aludj, kicsi Jutócs, aludj, vigyáz reád a te édes anyád szeme. Mind a te -arcodat nézi, a te vonásaidat lesi: vajjon apád képét viseled-e? - -– Apja képét viseli, – mondja Özséb, – de – s ezt mondván, szeliden -mosolyog – az én képemet is látom… – S gyöngéd csókot lehel a gyermek -homlokára. - -Im, a földről már felszállottak a csillagok az égre. Hamvadoznak a -tüzek. Mély csend borúl a pusztaságra. A rengeteg gulyák, ménesek -szerteszét, nagy tömegekben szenderegve heverésznek s csak ritkán kondul -meg egy-egy kolomp, csendül meg egy-egy csengő. Békesség, csendesség, -nagy nyugodalom mindenütt: aki látja, nem gondolja, hogy vándornépnek -szállóföldje ez. Mintha itt élne ez a nép sok száz esztendő óta, olyan -békén alszik, a férfinép a hamvadó tüzek körül, az asszony, a -gyermeknép, a gyermeknépnek is a legapraja az esőtartó, széltartó sátrak -alatt. - -Igen, a földről felszállottak a csillagok az égre. Vakító fehéren ragyog -a Hadak útja, ez a hosszú, széles fehér út, melyen egykor, réges-régen -Csaba vezér s halott vitézei visszaszáguldoztak Attila földjére… Az agg -Álmos szemére nem jön álom. Tekintete a Hadak útjára tapad s lelke -szárnyat öltve száll vissza a réges-régi időkbe, az ős hazába, hol a -hunok és magyarok bölcseje ringott. Látja az öreg Nimródot s két oldalán -két deli fiát: Hunort és Magyart, amint versenyt repülnek paripáikon a -széllel, űzve, hajtva a végtelen puszta vadjait. És száll a lelke, -nyomon kiséri Hunort és Magyart, kik ötven-ötven vitézzel felkerekedének -s vitte vadászkedvök rengeteg erdőkön, végtelen rónaságokon át, mígnem -egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy messze elhagyták apjuk -országának határát. Az volt csak a szép, gazdag tartomány! Mi tenger vad -a rengeteg erdőségekben, a rónaságokon! Csordákban legeltek a bölények, -szarvasok, őzek. De im egyszerre külön, a csordáktól távol, felugrott -előttük egy szarvas. Azóta sem látott ehhez hasonlatos szépet emberi -szem. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje -fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott mint a -fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál. A lába -vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet. - -– Utána! – kiáltotta egyszerre Hunor és Magyar. - -– Utána! utána! – suttogja az agg Álmos s öreg teste megfiatalodik egy -pillanatra. Együtt vágtat Hunor és Magyarral tisztásról sűrűbe, sűrűből -tisztásra, hegyeken fel, völgyeken, folyóvizeken át. A csodaszarvas meg -hol eltűnt, hol felbukkant: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. A -paripák habba keveredtek, de Hunor és Magyar vágtattak utána: elevenen -akarták elfogni a csodaszarvast. - -– Utána! utána! – suttogja Álmos. - -De hajh, leszállt a nap, esteledett, alkonyodott s a csodaszép szarvas -eltűnt az ingoványban, sűrű nádas rejtekében… - -A szarvas eltűnt, de im elvezette Hunort és Magyart egy szépséges szép -szigetre. Itt, ezen a szigeten kalandozik most az agg Álmos lelke. Érzi -az övig érő, buja füvek, tarka virágok illatát. Látván látja a -faóriásokat, amint meggörnyednek tenger gyümölcsnek terhe alatt. -Belemerűl lelke a csendesen folyó vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy -és apró halak ezreiben. Hallja a madarak énekét: mintha égből szállana -minden hang. És ezen a tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember, -senki lélek nem lakja. Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala -száműzte Ádámot és Évát? Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem -halljátok? Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől. Óriás -szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas levelü -iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, csorgós kút -körül, nézzétek, nézzétek! – tündérek táncolnak, lejtenek -karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két -tündérkirálykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet -nézni, de rájok nem. Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, mögöttük a -vitézek. - -– Rajta, rajta! – biztatja Álmos a megbűvölt daliákat. – Isten rendelte -számotokra. Úgy, úgy – suttogja tovább s arca, szeme lázban ég. - -Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson. Nagy hirtelen -közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, felkapnak -egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a -gondolatnál is sebesebben. Velük vágtat Álmos lelke is. Átöleli lelke -Hunort és Magyart s a keblükön pihegő, remegő két leányt, a nagy hún és -magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a csodaszarvast, nyomába Hunort -és Magyart, ő áldotta s termékenyíté meg Hunor és Magyar vérét s ama -száz vitézét. Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége. -Úgy megsokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten. Erdő -vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott -nemzetségeknek. Tovább, tovább, nagyobb tartományba! S im fölkerekedtek -Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, mezőkön, hegyeken, -völgyeken át, és megérkezének Szittyaországba. - -– Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az én -nemzetségemnek bölcseje! Kicsiny valál hunnak és magyarnak, ó mért nem -terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet vala itt, a te drága -földeden mindétig, örökkön örökké Hunor és Magyar népe! De lám az én -népemnek sem vala elég. Meg volt írva a csillagokban, hogy Hunor és -Magyar vére száz meg száz esztendőkön vándoroljon országról országra… -Mikor elégeled meg e nép vándorlását, Isten, magyarok Istene? Mért -kellett elszakadni Hunor és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről -szakadtak? - -Könnybe borul Álmos szemepillája, a könnyeken át látja a bús képet, -amint két testvérnép kettészakad: megy a hún nyugatnak, a magyar meg itt -marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás nyakába, asszonyok, -gyermekek sírása felhat az égig: testvér testvértől szakad el s többé -egymást vaj’ látja-e? - -Már indul a húnok rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s két -oldalán két hős fia: Attila és Buda. - -– Utánam, húnok! – mennydörög Mundzuk szava. – Több könnyet ne lássak! - -S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha tenger -csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a húnok rengeteg -áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e tengersokasága elhalad, -dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a fák, megdagadnak a -folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak meg. Már nem Mundzuk, -hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Ő reá tapad minden tekintet -szörnyű félelemmel s nagy bizodalommal. - -– Ihol a világ legszebb földje! – zúgja Attila s ég, föld megzendül -szava zúgásától. - -A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba vezér, -midőn visszatért az ős hazába megmaradt húnjaival! Ezzel a regével -altatta el Álmost is az édes anyja, Emese. Sohasem látta s ime, ismeri -minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. Ha ő ezt a -földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De édes lenne -utána a halál! - -Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hún sereg élén, amint -összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja sivítását a -nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk ijjából röppent ki s repült egyenest -a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki Detre a nyilat s -roppantja ketté. És hallja az átkozódó fenyegetést: Megállj, Mundzuk, -kutyahitű Mundzuk! A hetedik nemzetséged is megkeserüli ezt! - -Megkeserülte, meg… Nem volt neked elég, Attilla, az apád szerzeménye. -Telhetetlen valál s im nagy világhódításodnak mi lett a vége? Elveszték -fiaid apád szerzeményét is. Vajjon okul-e példádon a magyar? - -De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca, szeme fellángol, egész -valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének fenséges alakja. Látja a -nagy királyt, ki szeme pillantásával népeket igazgat s kényszerít -hódolatra. Látja, amint fapalotája nagy termében tünődve jár, -fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, amint elémondja az -álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő csudálatos álmát. Ősz öreg -ember szállott le hozzá a magas levegő-égből s ragyogó, szikrádzó kardot -kötött az ő oldalára. Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s -vitte erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok -felett. S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben, -le-lesujtott kardjával, folyók és tengerek két felé nyíltak, a városok -lángba borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb -táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint következik: -Az a kard, melyet az ősz öreg ember kötött oldaladra, Isten kardja volt. -Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is kezedbe kerül az a kard s -vele meghódítod az egész világot. - -S im csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad feléjük -egy pásztorfiú s mondja Attilának: Felséges királyom, a pusztán egy -kardot találtam, ihol, fogadd el én tőlem. - -Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendül -belé, akkorát kiált nagy örömében: Ez az Isten kardja, emberek! És -fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a kardot, fiam? - -Mondja a pásztorfiú: Amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy egy -tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja lehet, s -hát vértől virágzik az utó-ballába. Tünődtem magamban: ugyan mi -vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek -erre, nézek arra s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben. -Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a -kard hegyéből. Megijedtem, elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a -kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná. -Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Neki bátorodtam, -visszamentem s fölvettem a kardot. - -– Az Isten kardja ez! – kiált Attila. És megforgatja a kardot s -háromszor vág vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé. - -– Az volt, az, az Isten kardja, – suttogja Álmos. – Azzal hódítá meg a -világot. A világot meghódítá s hajh, ebből a rengeteg nagy világból csak -egy darabocska föld maradott meg… Még mindig őrzik a székelyek, várnak -minket… - -Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal állandó -hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája volna a -magyarnak is. - -Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsaja mellett. -Hallja a hún asszonyok egetverő sírását, látja a hún férfiak komor -arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, reszkető hangon elzümmögi -a csendes éjszakában: - - Attila, Attila, húnok nagy királya, - Mundzuk sarjadéka, híres maradvája! - Te ura, királya szittyák s germánoknak, - Valál hódítója a rómaiaknak: - Napnyugotiaknak, napkeletieknek, - Valál rémülete, valál iszonyata - Te minden népeknek! - De ha könyörögtek, megengesztelődtél, - Adófizetéssel te megelégödtél. - Mindez nagy dolgokat te megcseleködted, - Ez világnak hódítását mind te végbevitted, - S sebzetlen maradtál! - Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett, - Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett, - Haj, mégis meghalál! - Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban, - Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban, - Meglepett a halál a te mély álmodban, - Húnok nagy királya, - Mundzuk maradvája! - Haj! ki mondja azt halálnak, - Az orozva járó álmat! - Halál, halál, csendes halál, - Nem vagy te igazi halál! - Rajtad boszút nem állhatunk, - Beléd kardot nem márthatunk! - Halál, halál, csendes halál, - Nem vagy te igazi halál! - -– Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál, – suttogja újra -s könnybe borúl a szeme. Az vár én reám is. Meghalok csendes halállal, -soha meg nem látva Attila földjét… Óh, ha megláthatnám, csak egy -pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: ihol Attila földje, magyarok. -Eredjetek. Kövessétek fiamat, a vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét. -Velem ne törődjetek. Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön -össze porom az ő porával… - -Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek kavarognak: -gyász, siralom, romlás, pusztulás, vérözön, testvér testvérnek ontja -vérét. Hah! a vasfejű Detre! Még ott van homlokában Mundzuk nyílvesszeje -– emlékeztetőnek. Barátságot színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak -szívébe. Minden szava méreg. Az a lehellete is. Gonosz szíve fenekére -temeti gonosz szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt, -világverő Attila idősebbik fiát: – Téged illet a királyság, téged, te -vagy az idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába: – Te -vagy a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját s -ha nem enged bátyád, öld meg! - -S hajh, két táborra szakadnak a húnok. Testvér testvér ellen. Isten -kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit cselekedtél! -Testvéred vére szennyezé be Isten kardját – vége a húnok világverő -hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. Utolsó szikrája lobbant -el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád elleneid, kiket apád ezzel a -karddal földre vert, megalázott. Nézd, hogy hullanak el oldalad mellől -legjobb vitézeid, hogy bár a te életed maradjon meg! A világverő -rengeteg sereg hová lett? Maréknyi had maradott, gyászos hírmondónak. - -Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a maréknyi had -– vissza az ős hazába. - -– Óh jaj, mit cselekedtem! – jajong Csaba. – Megöltem a testvéremet. -Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, jaj! - -Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, belemártja a -véres kardot: vajjon lemossa-e _ezt_ a vért? Lemossa, le. -Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten, -halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az ős -hazába. És elhivom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám -földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük? - -– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk! - -És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a -másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak -a _tűznek_, áldoznak a _víznek_, áldoznak a _levegő-égnek_ s áldoznak a -_földnek_. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ -végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül -hozza nékik azt a _tűz_; ha az nem, a _víz_; ha a _víz_ nem, a _levegő_; -ha az sem: a _föld_. - -Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken, -erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún hajladoznak, -integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok, -nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ van a székely testvér! A fűszál -is feltámadott ellene! - -– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek! - -És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, -vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De -im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az -ellenség eszeveszetten. - -– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad! - -Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok kis -hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le, -simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt! -Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyuzzák, forognak maguk -körül mint a forgó szél. - -– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok? -Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből s mind azt -zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely! - -És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél -s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt. - -– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba. - -– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás -s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegő-égbe… - -Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte -volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken, -völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, Csaba, állj meg! – riad fel -Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint -döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél? -Vissza, vissza, bajba van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a -fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a -hún vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek, -merre tüntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el? -Vaj’ ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég? - -Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem -térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az ős -hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan indultatok s de kevesen -jövétek vissza! - -Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény -Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába -regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének -veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombol a szívük, de az -öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az -indulás idejét meg nem jelenti. És várják, várják a megjelentés idejét… -Im, már őszbeborult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már -ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a -gyászének. Ennek is ez a vége: - - Halál, halál, csendes halál, - Nem vagy te igazi halál! - -– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy -meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még akkor is -élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján, -ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok -fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő -meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajba van a -székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba -fehér paripáján s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér -ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a -földre, leszállanak: hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak -medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a -cudarokat, kik a székelyre támadtanak. - -– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng -belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az -úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán. -Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is -marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én szólok te hozzád, -Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar, -készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a -legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté -meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg -e földet meg nem csókolám. Nem, nem! - -Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a csillagok. -Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: messze keleten, az -Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a nap. Az agg Álmos -elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette észre, hogy háta mögött -áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva érintette meg az öreg ember vállát. - -– Te vagy, Özséb? - -– Én vagyok, apám uram. - -– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs született? - -– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram. - -– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. Igazat -regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek e világon. -Ott halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok meg. Hát te szeretnél-e ott -élni? - -[Illustration] - -[Illustration: … repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…] - -– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram. - -Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította. - -– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék. - -Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai koszorút -fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha megrendült volna a -föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, hirtelen felkapta gyönyörű -fejét az öreg ember öléből, keble hullámzott az édes örömtől: jön az -uram, jön! Az én nagy uram! S az én dali szép fiam. Hallja a kürtszót, -apám uram, hallja? - -– Hallom, menyemasszony, hallom. - -– Hallja a lónyerítést, hallja? - -– Hallom, menyemasszony, hallom. - -– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, apám -uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi? - -– Érzi, fiam, érzi. - -Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult: - -– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön Levente. - -Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl a -napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára vinnék. - -– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már kiveszem az -arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen fekszik a szeme, -a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se nézne s mégis lát -mindent. Édes nagy uram! - -Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg ajakán. -Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes asszony, félre -inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a kengyelt, míg ura leszáll a -paripáról. - -– Hát engem, édes anyám? - -Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az ölelő -karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor vége -ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy mennek föl a -sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé. - -– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra elkomorodik az -arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a két fiú karja. - -– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a hatalmas -fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén aranybölcsőt -ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve: - - Csicsiss, bábó, - Nincs honn apó, - Ha ma nem jő, - Sohasem jő. - Csicsiss, bábó, - Hol van apó? - Elment, elment - Öt víz közé. - Öt víz között - Arany mező, - A mellett van - Gyémánt erdő. - Abba szalad egy őzecske, - Utána egy szekerecske, - Szekerkében kerekecske. - Csicsiss, bábó, - Jön az apó, - Ha ma nem jő, - Sohasem jő, - Csicsiss, bábó, csiss! - -Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s nézik, nézik -nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád véréből való vért. A -negyedik fiút. - -– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, nem -öregedel meg ezen a földön. - -– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja -visszafojtani ezen való örömét. - -– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, sem nem -elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk Attila földjét… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A FARKAS KHÁN LEÁNYA. - -A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú népet -hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a fejedelemével. Tizenkét -szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a számasincs drágaköveket, a -mindenféle színek pompájában játszó selymeket, tarka virágú szőnyegeket. -A szekerek után három gulya és három ménes kolompolt, minden gulya s -ménes mellett kilencz-kilencz gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes -akkora volt, hogy a szem nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres -vitéze is volt annyi, hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű -és farkaslelkű khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek -egy-egy rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit. -Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy ura -lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy -töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is -szállásoltak. - -Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek vezérei, bár -valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal egyenlőnek. Nem -bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább hasonlított a farkas -fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a magyarok, amint közéjük -került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. Jedajk khán volt a -becsületes neve. A pásztoremberek esküvel erősítették, hogy a farkas -khán éjjelenkint igazi farkas képében jár s ólálkodik a magyar -nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a ménesből eltűnt, azzal mind a -farkas khánt gyanusították. - -– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – mondották a -magyar urak csikósai. - -– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel cimborálnak -azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – Hiába megyünk az -eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott vannak a farkas khán -ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű forgószél kerekedik s a ménes -úgy eltűnik, mintha föld nyelné el. - -Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is fogta a -farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy harmadfűre -menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak csak a csontja. -Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, vergelődött, ki akart -mászni a veremből, de mély volt a verem, valahányszor nekirugaszkodott, -visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta -az ostorával, hogy a bőr leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt! -Emberalakra változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett -kézzel könyörgött neki, hogy ne bántsa, hagyja meg az életét s neki adja -fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is eresztette, -de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, szeme közé -vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, he? - -Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy nagy -fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott világon való -életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak -keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha leánnyá -nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a bokáját verte -s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág lángveres, hat ág -fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld volt, mint a fű olyan -zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s úgy hányta a szikrát, hogy -ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is szaladt a sátorból s a ménesig -meg sem állott! - -Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé s -reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva hallgatta a -vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól tudta, hogy mese -ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte ő a farkas khán -leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit _Birtikről_, a farkas -khán leányáról beszéltek. Mese volt, hogy Birtik hol macska, hol leány -alakjában mutatja magát, de az már nem volt mese, hogy Birtik haja -bokáig ért le s hogy ez a csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem -volt mese, hogy hat ág lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az -sem, hogy zöld színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha -nem is hányt szikrát, valóban úgy tetszett neki is néha, mintha -szikrádzanék, néha meg mintha lobogó lánggal égne. Szörnyű szép volt -Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre ellenállhatlanul vonzotta magához az -ő szívét, ugyanakkor meg valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást -érzett. Ha néha kezét kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és -dermesztő hideget érzett minden tagjában. - -Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha -közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó -epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, hogy -látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány természetét: -igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. Doromboló, -hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok álmatlan éjszakája -volt Leventének a leány miatt. Anyja aggodalommal látta, mint sorvadoz -legnagyobb fia, mint húzódik beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s -az anyai szív ösztönével megérezte, hogy Levente testet sorvasztó, -lelket betegítő, tépelődő szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy -Levente mindennap ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt -nyargalják be a végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat. -És nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. Anyai -szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s gyakran szelíd -szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt népe közé fogadta. -Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb vitézeivel felkerekedett, hogy -bejárja Etelközt, s magával vitte Leventét is! Legalább erre az időre -kikerül annak a leánynak gonosz varázslata alól. Mert csak gonosz -varázslat lehet, ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan -sorvasztja. Ime, de más volt Levente, mikor az országjáró útról -hazatért! Melle kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült, -napsütötte arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett – -mintha újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas -mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a magyar -vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron Attila! - -Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a sátor -előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész háza-népe. A -színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött ajándékba -Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst szálakkal átszőtt -abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, melyeknek nem volt -háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. Özséb Álmos és Árpád közt -ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a dajka állott, ringatva, -csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A nőcselédek puha, fehér cipókat -raktak az asztalra, a kisebb fiúknak arany bokályokban frissen fejt -tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, úgy amint megsült a nyárson, tettek -az asztal fejére. - -Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves -készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten, -mosolyogva nézte a kedves jelenetet. - -– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még? - -– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött ő. - -– Nem olyan messziről, mint apám uram, – jegyezte meg Özséb s -rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett reá. - -– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk. - -– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam az -őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még? - -– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – Nagyapám -uram lelke mindig ott jár. - -– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a kis -Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó édes -anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt az unokák -közül. - -– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával beszélne. Ott -akarok meghalni én is… - -– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte Özséb. - -Levente felriadt a kérdésre. - -– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem lesz elég -nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s népeket, melyeket -Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére van az ereimben! - -Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet. - -– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te dolgod. -Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem népem örökös -vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én koporsómba. - -– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg Álmos s -reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, – fordult -Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy tied legyen az -egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül csak egy darabocska -föld maradott, akkora, a mekkorába leeresztették a hármas koporsót s -hármas koporsó mellé a rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely -boldog az a fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár -a népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az is -marad időtlen időkig. - -– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – mondotta -Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy szertelen hírvágy -forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a világverő Attila. - -Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak: - -– Nyergeld meg a vasderest! - -– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is pihentél. - -– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt Levente. - -– _Arrafelé_ akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb szomorúan a -farkas khán sátra felé. - -– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök vadat -Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. _Ma_ mutatom meg, -hogy férfisorba léptem. - -A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a nyakába, -dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas khán sátra -felé… - -Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána. - -Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a lelkükben e -pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú nem látja meg -Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly féltve, titkolva: -Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús sejtelemtől vonaglott… - -_Arra_ felé, _arra_ felé, látni még egyszer Birtiket! Meg akarja -mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány gonosz varázslata -alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával bejárta az új hazát. Elemi -erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy az ő híre, neve megreszkettesse -a földet s annak minden népeit. Eddig egész valóját nyügbe szorította a -bűbájos Birtik, kiben embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége -egyik pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik -pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába -mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy -romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul -dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a -Levente nevet. - -Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak -érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme előtt -egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem látott soha, -de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül is. Aki méltó lesz -hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban született, arany bölcsőben -rengetődött. A mesék világszép királykisasszonya ez, kinek kezéért -császárok és királyok versengenek, de ő szolgaságba veri mind a -császárokat, királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép -leányt… - -Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két -szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, kikkel oly -sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok nyomán. A -következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, szeme diadal -tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig megérkezése után, -felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal égni látszott hajának az -a hat ága, mely világ csudájára rézvörös volt, míg a másik hat ága -feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a férfiúnak, ki e hajszálakhoz -köti szívét, életét. S azok a szemek! Az egyik angyali szelidséggel -hiteget, a másik nem tudja rejteni a bűbájosok gonoszságát. S a hófehér -arc s ennek az arcnak gyenge pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér -macskafogak! S a hófehér nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme -kincseket érő! Ruhája kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte -bele arany, ezüst szálakkal a világ legszebb virágait. - -Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: ma -varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a nagy, a -hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb lesz, -világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem szolgálója, mint a -többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az urával, de több ennél. -Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem marad Baskiriában, honnét az ő -apjának megalázva kellett elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába -kerített népek áradatával az egész világon. - -– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az ifjúnak. - -Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a sátorból -kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, gyengén elpirult, -keze remegett Levente kezében. - -– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő keze is. - -Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e -pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta kék -volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy színben -ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a bűbájos, gonosz -varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem angyal, ki most szállott -le az égből, hogy a tiszta, bűnös gondolattól ment szerelem virágát -ültesse a földi emberek szívébe. - -Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná! - -– Apád is jön? – kérdezte Levente. - -– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele. - -– Hát ezen a lovon ki jön? - -– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva. - -– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s azzal -megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte fel a -nyugtalanul prüszkölő fekete ménre. - -Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete szerelmesen -pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor megszólalt. - -– Tudod-e, – mondotta, – hogy mióta elmentél, minden nap magamban -kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – hiába. Mikor -már-már nyomába értem, bevette magát vagy a rengetegbe, vagy a nádas -közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Hiszed-e, hogy ennél a -szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és Magyar szarvasa sem? Egyszer -beugrottam utána a nádasba, de nyakig süppedt a lovam. Alig tudtunk -kivergelődni. Azt hittem, vége, itt pusztulok. Reád gondoltam, Levente, -s úgy féltem a haláltól! Megsirattál volna-e, ha meghalok? - -– Meg. - -– De röviden felelsz! - -– Mondom, hogy meg. - -– Mindég sirattál volna? - -– A férfi nem sír, a férfi gyászol. - -– Halálig gyászoltál volna? - -– Halálig. - -– De azért lett volna feleséged. Úgy-e? - -– Úgy. - -– Hát te így szeretsz? - -– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni. - -Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente. - -– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem azt a -szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem nyugszom. - -– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett megdöbbenéssel. - -– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik velem. Velem -senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm meg. Miatta -fenyegetett a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra születtem-e én, hogy -hideg ingoványnak fenekén kigyók marják testemet? Nézz reám! - -Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly félelmes, -oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, hiába! - -– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó lángban -égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem nő volt ez -többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát arra, kit -áldozatul kiszemelt. - -– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj! - -Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott föl egy -forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott Levente. A -két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a feje fölött. -Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, melyet Hunor és -Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre eltűnt az ingoványban. - -– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg elevenen! - -De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze nélkül -sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! Nyomában -mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! Már elejbe is -kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: könnyű lába alig -éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen megfordul a szegény szarvas, -s megfordulván, reszketve, hökkenve áll meg: szemtől-szembe kerül az -amazonnal, ki háromszor huszonnégy napja üldözte hiába. Egy pillanat s -Birtik nyilától szíven találva roskad össze a csudaszép állat. - -A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról hétágú -ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S mintha hét ágú -kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a csudaszép szarvas -vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész teste reszket belé. - -– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a kutyát! - -– Meg, meg, – mondja Levente komoran. - -– Hát te nem örülsz? - -– Nem. - -– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm? - -– Ez nem. - -– Világosabban beszélj, Levente! - -– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama csudaszarvasnak, -melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem hiába. Mert az a -szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a paradicsomhoz hasonlatos -vala. Ez a szarvas is paradicsomba vezetett volna minket. De te -megölted. S még halálában sem esett meg rajta a szíved. Van-e szíved, te -leány? - -– Van. De nem gyáva, mint a tied. - -– Leány! - -– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy -elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast -megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. Értetted-e, -Levente?! - -Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a kihült -testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton ütve, vágva -habba keveredett lovát. - -Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente nagyot -sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, merre. -Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán. - -Az utolsó könycsepp. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A «KEMÉNY» NIKETÁSZ. - -A rekkenő hőségtől tikkadtan bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve -se jobbra, se balra: egészen a lovára bízta magát. Az okos állat -vissza-vissza tekintett gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes -gazdám? De Levente nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem -tudott megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént -tanúja volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú -ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz -fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét égeti, -perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. Balsejtelmek -nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a jövendőbe. Mindenképpen -átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha feleségként sátorába vezeti; -átka, ha más leányt vezet sátrába. Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe -ejti… - -A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa nyerítés -válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. Körülnézett. Egy élő -lelket sem látott a végtelen pusztaságon. Messze keleti és északi -irányba látta a gulyák és ménesek halovány körvonalait, de a nyerítés -déli irányból jött. - -Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül uralkodott a -régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában széles köpűbe fogott -forrás vize csorgott durván faragott vállúba. Köröskörül letaposva a fű -jó messzire. Megismerte e helyet: egyik delelő helye volt a farkas khán -méneseinek. - -Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán kivette a -zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy legelésszen egy kicsit. -Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s úgy nézett a messzeségbe, -déli irányba, honnét újra nyerítés hallszott. A vasderes felemelte -fejét, fülelt s hosszan nyerített. Újabb nyerítés válaszolt s most -megismerte Levente: a farkas khán arab kancájának a nyerítése volt. -Ennek a kancának nem volt párja az etelközi tartományban. Hányszor -alkudott rá Levente! De a farkas khán azt mondta mindig: Annyi az -aranyam, hogy a görög császárnak sincs több. De ilyen kancám csak ez az -egy van. Én nem adtam pénzt érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam -khán. Ha nem adta, hát – elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: – -Én nem lophatok, mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is -lehetnék fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan -szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van a -kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt _majd_ neked adom. – -Mikor lesz ez a _majd_? – faggatta Levente. – Azt neked kell kitalálnod! -– felelte rejtelmes vigyorgással a khán. - -No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente kitalálja. – -Hiszen csak _más_ volna az a leány, – mormogta magában Levente – már rég -alattam nyargalna az a csikó – az anyjával együtt! - -Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s alig -éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó lábára, mint a -forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, hogy gazdája nem -engedi repülni, versenyt repülni a széllel. Széles, domború szügyén hogy -kifeszültek vastag izmai! Isten csodája, hogy szerte nem szakadnak! -Micsoda állat! S hogy ez a farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos, -hogy megvarázsolta. Máskülönben nem tűrné meg a hátán. - -Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s most már -Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő nap sugarától -megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat idegen vitéz alakja -bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas khán, balján magas termetű, -széles vállú, hosszú szürke szakállas ember lovagolt. Hosszú köpenyege -egészen betakarni látszott a lovát s ló és gazdája csillogott-villogott -a nap fényében. - -– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – Nagy -csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög császár -követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár fő embere. A -hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, már rég kő kövön -nem marad a görög császár birodalmában: úgy végig seper rajta Simeon, a -bolgárok hatalmas császára. - -Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente őket. Mi -tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, smaragd, gyémánt -borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. Nyuszt kalpagján -öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha ekkora van a -követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind magas szál -legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét dalia mögött -huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak hátán nehéz zsákok -átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok bizonyosan meg vannak gyúrva -drágábbnál-drágább selymekkel, s mindenféle drágaságokkal. És bezárja a -menetet huszonnégy fegyveres vitéz. - -– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – hallszott a -farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott hét ágú ostorával a -sátor irányába. - -– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – mert ő -volt – s gyanakodva nézett a khánra. - -– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik annyi -már, mintha egy sátorban élnének. - -Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé húzódott, -hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a khán. Elpirult a -gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de megnyugtatta magát: nem magáért -hallgatódzik. Hátha valami roszban sántikál gonosz lelkű khánja. - -– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász. - -– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki csak egy -akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. Hát nem jobb -volna itt maradni az öt folyó között? Innét beüthetnénk hol ebbe, hol -abba a tartományba. Amikor nektek szükségetek lenne ránk, segítenénk -mindenféle ellenség ellen. Ti fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse -lehet a ti császárotoknak. - -– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a dúsgazdag -ember dölyfével. - -– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint Árpádnak. - -– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász gúnyosan. - -– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc zsákból -legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad? - -– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan. - -– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék javát. -Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. Mindig azzal -fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a vezéreimnek. - -– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet. - -– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente… - -Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így is -eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot: - -– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. Árpád és -Levente csak amolyan árnyék fejedelmek. Értlek, Jedajk khán. Nekem -különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár ötezer vitézt a -cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e bár? - -[Illustration] - -[Illustration: «Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat -elé.»] - -– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk tekintete -rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a huszonnégyből. - -– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak ember -légy a talpadon. - -Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas khán -nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a gazdag ajándék -s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. Hallotta a lónyerítést, -s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó messzire haladtak, Levente -hirtelen felkapott a vasderesre s nagy kerülővel elejbök vágott. Mintha -földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé. - -– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. Látszott -rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad Birtiket? - -– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, hogy a -farkas khánnak arca belésáppadott. - -– Összevesztetek? - -Levente vállat vont. - -– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles szeme -észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál nagyobb baj -történt. - -– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, – s ha -jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez igyekeztek? - -– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek vitézsége és bölcsessége -eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába. - -– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – mondta -Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme verje ki -Görögországból a bolgárokat? - -– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász hizelkedő -hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. Eltaláltam-e? - -– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e -hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy -nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult gőgös -ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat. - -– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó között? - -– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az országban, ahol -az én apám a fejedelem? - -– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de bensejében -szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek a szép, dali -ifjúnak szíve gőggel vagyon tele! - -– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még nem tudta -e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, célirányosnak vélte a -hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – áradozott a farkas khán. – Az ő -nevétől még reszketni fog a világ! Meglássátok, úgy elsöpri a -bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. Aztán neki vág nyugatnak, mint -egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal Attila időnek előtte, bizony nem -jöttök ti most segítségért, görögök! Hol volnátok most? - -– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem fiának, nem -szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták szavaim. Ifjú -hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt mondta, hogy a -hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár _hatalmas_, miért van -szüksége a maréknyi magyarra? Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te -mi jogon sértegeted a görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem -hal meg hirtelen halállal? - -– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, látod, -ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s tehetek-e róla, ha -szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – fordult Niketásznak – -jaj lesz a népeknek, mikor Levente megmozdul… - -Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett Leventére. -Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a farkas khánt, s -im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya hizelkedő szavakat. -Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó tervekkel. Világverő -Attila idejét akarja feltámasztani egy maréknyi néppel. Ámde Attila népe -szörnyű áradat volt, mely maga előtt seperte vagy maga köré habarta az -útjában talált népeket. Mit kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt -folyó közt kedve szerint elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki -magyar. De a bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik -fele elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád. -Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász éles -szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas arra, -hogy diadalmas harcra vezessen nehány ezer embert akár tízakkora sereg -ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy diadalra nagyot alszik -s mire újra fellángol benne a világverő harci kedv – már késő: -sziklafalként állják útját mind a népek, melyek külön-külön tán meg sem -állhatnának előtte. - -– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. – -Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs Niketász? - -Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a valóságot. - -– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, melyben -elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti az én -császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok ellen. De -hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a Dunán. Hallottad-e -hírét… - -Itt megakadt Niketász szava. - -– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább? - -Niketász lopva a farkas khánra tekintett. - -– Hajolj közel hozzám. - -Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe: -Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e hírét? - -Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, mintha az -ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme szikrát hányt, teste -vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben Levente arca átszellemült, -nem tudott uralkodni magán, hangosan felkiáltott: - -– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer! - -– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába fojtani -indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne hallgass rá! -Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. Csak egy világszép -leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne higyj a görögnek! - -Levente szánakozva nézett a farkas khánra. - -– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a -fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, Jedajk -khán! - -Ezt már parancsoló hangon mondta Levente. - -– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el ne -felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente? - -Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, rettentő -ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé. - -Niketász aggodalmasan csóválta fejét. - -– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, Levente. - -– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden szavadat. -Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit bánom én, -hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon. - -– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak erről a -természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt. - -– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a természetünkön nem -változtatunk! - -E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig nézett -magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza nézett a -kiséretre. A hosszú úttól kissé meghajlott hátak kiegyenesedtek, a -daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon különös érzés tükröződött. -Nemsokára színről-színre látják Álmos fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot. -Akinek csak egy maréknyi népe van s még sem hajtotta meg fejét Kelet -leghatalmasabb királya, a kozár király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi -császárt, királyt, fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva -közeledtek. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -APA ÉS FIA. - -Alkonyodott, mikor a görög császár követei Árpád sátra elé értek. Az -idegenek láttára nagy tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak, -nők, gyermekek. A férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a -«kemény» Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár -városában, a fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon -és rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet, -bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként fogták -körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva szemlélték a -zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon jut-e nekik azokból? -A cselédnép serényen forgolódott a követek körül, leemelték, vitték a -zsákokat a sátor elé, egy halomba rakták. Egy része meg a lovakat vette -gondjába, vezették a szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek -eléjük. - -– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász Leventét. - -– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a törzsek -vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok követségeit. Nemcsak a -fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani kell, hogy miben jártok. Akkor -aztán egybehívják mind a nemzetségek főbbjeit is s együtt határoznak: -mit feleljenek a ti kérésetekre. Ez a magyar törvény. - -– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk tőletek. - -– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra -egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit. - -A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt -szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket. - -– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, a nagy -kényelem láttára. - -Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok, -aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz -függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén óriási -terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel ékített -asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta öblös arany -tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha előre várták volna a -követeket. - -– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – dörmögte -magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon Niketász. – Mi -lehet akkor a fejedelem sátorában! - -– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség embere. A -pompának nem kedvelője. Meglátod holnap, milyen egyszerű belől az ő -sátra. - -– Az a része, hol a követséget fogadja? - -– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. Magas -rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki. - -– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár? - -– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, nemkülönben -körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek főbbjei. - -– És a követség? - -Levente megütődve nézett Niketászra. - -– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni! - -– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza Niketász, – nem -fojthatva el bosszúságát. - -– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a szót. - -Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták ezüst- -meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, hatalmas kannákban -üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal mellé tessékelte Niketászt -és főbb embereit. - -– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, igyatok, senki -meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! Nektek is, vitézek! - -Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. Árpád -akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza népével. Ő -nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege alatt érezte csak -jól magát, étel, ital jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek -sátra felett. Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az -ideverődő hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak -föl a tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre? -Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába -vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas tűz -köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. Bizonyos, hogy -hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, haszna lesz-e, ha mennek? - -– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh. - -Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, tarsolyát -kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem komor tekintete -helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben most ügyet sem vetett -öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s boldogan borult anyja -kebelére. - -– Hadba megyek, édes anyám! - -– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – nincs itt -senki rajtam kívül? - -Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan lehajlott -kezére s zavartan hebegte: - -– Engedjen meg, édes apám uram. - -– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült -volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép -deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt: -fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb -lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a -maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd -lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív -féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása -áldás lészen az ő népének. - -Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan csatangolt, -alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán, -Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a -bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl? - -– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség -jött a görögök császárától. - -– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente. - -– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit -akarnak? - -– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram? - -– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, – -mondotta Árpád kedvetlenűl. - -– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint? - -– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más -népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép, -ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére. - -– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat? - -– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy -vált az esze. - -– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának -komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az -asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár -birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének. - -– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya -pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére, -mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell -mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba -szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként -beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila -földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy -eleinknek Csaba regélte? - -– Jól vált az esze? – suttogta Özséb. - -Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel -hallgatta Levente okoskodását. - -– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete. - -– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. – -Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől? - -– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram, -hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos -zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar. -Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram? - -– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni -mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak -tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak? - -– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak -vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne -szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden -nemzetség. - -– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt -folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász? - -– Öt ezeret. - -– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll? - -– Hétszer ötezer. - -– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon. -Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők. - -– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja -lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is -testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem -Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép -Hajnát! - -– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig -mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e -két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás -ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is, -hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A -kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A -bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket. -Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén -szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen -földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek. -Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet, -fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép -a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni -kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden -igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre? - -– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még, -édes apám uram? - -– Szabad, szabad. - -– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény, -jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a -népek szeme a magyarok gazdagságán. - -Árpád feddően nézett fiára. - -– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a -ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra -nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s -kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A -prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá. -Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel. - -Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő -másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból -szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek -iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint -egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét -egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom -kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt -elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl -legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek -lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott. - -– Megértettél-e, fiam? - -– Meg, – riadt fel Levente. - -– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind -a nemzetségek fejei gyűljenek egybe. - -Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva -Özsébet, visszahúzódtak a sátorba. - -Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos -is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett -előző éjjel… - -Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos -fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott. - -– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed, -mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán. - -– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is. -Hátha minket is odavisz az álom?… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A NEMZETGYŰLÉS. - -Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a -természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád -népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén -zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba, -durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok -mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és -tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is -tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok -tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak -a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt, -ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű -képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája -volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a -rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit -a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató -cseppjének, vihar verésének. - -Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe. -Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva -külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt. - -– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden -meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma! - -Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak -népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a -széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy -szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei, -dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S -hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága, -csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a -görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb -mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák. - -Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm. -Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt -gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére. -Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő -nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna, -hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem -vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos -vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott -volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott -legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a -magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart. - -Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben -csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az -óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek -szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a -vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a -fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a -válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind -hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi -törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa -emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a -nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk. -Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot -pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik -a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő. - -A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák. -Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A -fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják -féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé -lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg -Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva -kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az -igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája. - -Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek -során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre -hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk, -követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg -hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll -előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba -vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását: -mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának -merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének -merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid -sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok -szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap -sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül. -Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű -szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek. - -Az agg Előd szemében köny csillan meg. - -– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak. - -Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete -ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a -fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát, -becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg -először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára, -nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe -pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra -áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente -pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele -a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted -magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a -daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a -világot! - -[Illustration] - -[Illustration: Levente és Hajna.] - -– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a -fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak -a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve -táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a -pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád, -éljen! - -Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a -felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már -látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg. -Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy -megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a -vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár -bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel. -Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár -falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok -áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált, -leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a -szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd -felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt -vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat -énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta -kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le. - -– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon. - -Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével. - -S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett -tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös -Simeon Bölcs Leónak: - -– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is! - -De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt -állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa -Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem -meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan -más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés -munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember -nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet? -Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-, -ezüstjószág honnét kerül Etelközbe? - -Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és -vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász -kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög -császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat -is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd -lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk -a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban -tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a -zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a -vonítóslag kötött aranybojtos kötők! - -Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s -mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik: - -Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb, -a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász, -fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd -kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég -szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső -magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a -dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik -tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel -s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod -sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én -császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást. -Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom. -És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk -foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink -közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha -szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében, -többel is pótoljuk. - -– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb -emberek háta mögé verődött népből. - -– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült -tömeg. - -Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy -széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a -zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci -aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó -selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész -selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak. - -A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma -sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el -felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a -pillanatban halálos csendre vált a moraj. - -És megszólalt Árpád s mondá, amint következik: - -– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is -hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik -megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy -császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére? - -– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel. - -– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát? - -– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel. - -– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére -menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e, -hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül -valamelyik? - -Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik: - -– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a -törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De -ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek -itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A -fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is -aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik -vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt -virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a -magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom -Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot. - -– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel. - -Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik: - -– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott -népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi -üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse -kisérjen utadon! - -Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem -intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá: - -– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt -igazságosan. - -Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé. -Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg -ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz -munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc -törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A -fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is -fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani, -amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény. - -Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s -Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz. -Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján -lovagolhatott. Nyomukban a vezérek. - -– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú -hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász! - -– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s -bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga. - -– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva. - -– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság -megmondása nem hizelkedés. Hanem… - -– Mit akarsz mondani, Niketász? - -– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy -kérdéssel. - -– Beszélj, Niketász. - -– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott -Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy -viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna -legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma -folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem -találtam. Mit jelent ez? - -Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött. - -– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének -próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs -az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a -hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken -neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az -elsők sorában. - -– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy -jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak, -kutyahitünek szemléltem őt. - -– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell -tartanod. - -Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő -széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve -zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el, -mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt. - -– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A -fejedelemasszony oldalán a te helyed. - -Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon -terített asztalt. - -– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha -családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik, -csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van. - -Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, tányérok, -serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy aranyserlegekbe -folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe ennek is. Óriási -aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele gyöngyöző borral s -Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s vitézeivel, ha egy ilyen -kupát fenékig kell üríteni s többször is egymásután. De félelmét -egyszeribe csodálkozás váltotta fel a renden, mit az asztalnál való -elhelyezkedés körül tapasztalt. Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn, -mellette két oldalt Álmos és Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott -Niketásznak a jobbja mellett. Niketász jobbján üresen maradott egy hely: -Tordának. Az asztalfőn helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a -fejedelem háza népe helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a -vezérek, elosztva maguk közt a követeket, s alább két oldalt a -nemzetségek előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül -történt az elhelyezkedés. - -– Minő rend! – mondotta magában Niketász s megelégedetten gondolt arra -az időre, mikor az ötezer vitéz majd csatarendbe áll. – Lám, – fűzte -tovább a gondolatját, – szabad, független ez a nép, de kemény kéz tartja -itt a gyeplőt. Ez a nép még csodákat fog művelni! - -A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély hajlással -jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, aztán elfoglalta -helyét. - -– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – Hogyan lehet -oly sokféle mineműségü portékát igazságosan elosztani? - -– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, nem -mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap valamivel többet -érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más alkalommal pótoljuk annak, aki -talán megrövidült. - -– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász. - -Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra. - -– Kedves embered talán a farkas khán? - -– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném tudni, hogy -mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd közben észrevettem, -hogy sokra számít. - -– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, hogy nem is -jelent meg a résziért. - -– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem meg, aki -nem marad el, hol valamit remélhet. - -Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg. - -– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár foglyaitok a bolgárok -kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár foglyokat? - -– A bessenyőktől, felséges királyné. - -Özséb elmosolyodott. - -– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem. - -– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya! - -– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem válik. -Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra hurcolják. - -– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok én majd -bolgár foglyokat a kozárok helyett! - -– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer vissza -vitézeiddel együtt, diadallal! - -– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza. - -E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta körül az -asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén piros selyem -pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép látvány volt: -Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk. - -– Mely szépek a magyar leányok! - -– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – magyarázta -Levente. - -Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes pirulással -tartották a fejedelem és vendégei elé. - -– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte meg -Niketász. - -– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar -törvény, – mondotta Torda. - -[Illustration] - -[Illustration: Dal a csudaszarvasról.] - -S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, aztán -egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali áldást. A -magyarok utána rebegték: - -– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a Földnek -rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek járását. Te -termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te népedet hegyeken, -völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te vezéreltél a mai -munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha az igaz útról el nem -tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, magyarok Istene! - -– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan Niketász. – -Szebben, mint a görög. - -Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, szinte -zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az aranyserlegek, az -elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan csendességet, egyébként -alig hallott egy-két szót. - -– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. – -Szavuk is alig van azalatt, míg esznek. - -Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló -leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a serlegek, -kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege erős -csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe. - -– Jót kivánok, ját! - -– Én is neked, ját! - -– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát. - -– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban játszótársak voltak s -azután is együtt nevelkedtek. Együtt vadásztak, együtt játszottak hadi -játékot. Most meg együtt mennek csatába, először igazi nagy csatába. - -– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő. - -– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – Apja fia -mindakettő. - -Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét a két -dalia, de most más szóval vegyítve: - -– Jót kivánok, ját! - -– Jót is várok, ját. - -– Kitől várod, ját? - -– A kardomtól, ját. - -– Igyunk erre, ját. - -– Én nem bánom, ját. - -Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: színültig, -szép hugám, színültig! - -S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan egymás -szemébe néztek. - -– Ne búsulj, ját! - -– Búsuljon a ló, ját. - -– Hát a mátkád, ját? - -– S hát a tiéd, ját? - -– Én nem féltem, ját. - -– De még én sem, ját. - -Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották. - -Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának: - -– Meglásd, ma asztal alá kerülnek. - -Felelte Torda: - -– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik. - -Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az asztal -körül mind: öregek és ifjak. - -Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, alig -egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan maguk elé -bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük. - -De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép dalia, lant -a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem parancsát. Minden -szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna minden arc, minden szem, -lélekzetüket visszafojtva várják a lant pendülését, nótaszerző dalia -hangjának édesbús csendülését. - -– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s amint -megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül valamennyié. -Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt ezeknek az -embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép szigetre, hol -egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől estig űzték a -csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban… - -Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a -csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét. - - Egyszer régen, nagyon régen, haj! - Nimród király idejében, haj! - Vadászni ment két dalia, - Mindakettő Nimród fia: - Hunor, Magyar, haj! - - Mondta Hunor: hallod, öccse, haj! - Kicsi a mi apánk földje, haj! - Menjünk átal a határon, - Mondta Magyar: én nem bánom. - Hunor, Magyar, haj! - - Mentek, mentek, mendegéltek, haj! - Szép csendesen eregéltek, haj! - Száz dalia ment utánuk, - Vissza-visszanéztek rájuk, - Hunor, Magyar, haj! - - Addig mentek, mendegéltek, haj! - Selyemfüves rétre értek, haj! - Meg-megálltak, csudálkoztak, - Osztán tovább kalandoztak, - Hunor, Magyar, haj! - - Hallgassatok reám mostan, haj! - Csudát mondok néktek nyomban, haj! - Selyemréten szarvast láttak, - Hajrá, haj, utána vágtat - Hunor, Magyar, haj! - - Szarvast ők sokat vadásztak, haj! - Ilyen szépet még nem láttak, haj! - Arany szőre minden szála, - Csak utána, csak utána! - Hunor, Magyar, haj! - - Arany szőre minden szála, haj! - A szarvának minden ága, haj! - Szeme gyémánt, éjfekete, – - Utána most dárdát vete - Hunor s Magyar, haj! - - Csudaszarvas visszanéze, haj! - Mindeneket megigéze, haj! - Eltünék egy ingoványba, - Soha többet meg nem látta - Hunor, Magyar, haj! - - A vadászok megfordultak, haj! - Szomorúan elindultak, haj! - Mentek, mentek, mendegéltek, - Csudaszarvasról beszéltek, - Hunor, Magyar, haj! - - Mentek, mentek, mendegéltek, haj! - Gyönyörű szigetre értek, haj! - Soha ide nem találnak, - Nálad nélkül, csudaállat, - Hunor, Magyar, haj! - - Tovább mentek, mendegéltek, haj! - Szádogfa ligetbe értek, haj! - Szádogliget illatozik, - Ti reátok várakozik, - Hunor, Magyar, haj! - - Szádogliget közepében, haj! - Dalolnak, de milyen szépen, haj! - Tündérlányok karikába, - Most bámulnak igazába - Hunor, Magyar, haj! - - Im halljátok, csudáljátok, haj! - Mit dalolnak a leányok, haj! - «Fordulj, fordulj, angyalmódra!» - Hallgatja ezt elfogódva - Hunor, Magyar, haj! - - Lányok, lányok, tündérlányok, haj! - Napra nézhetsz, de nem rájok, haj! - Benn a körben forog kettő, - Király lánya mindakettő, – - Hunor, Magyar, haj! - - Összenéznek a vitézek, haj! - Gondolnak ők nagy merészet, haj! - Leányokat közrefogják, - Szép gyengén nyeregbe kapják – - Hunor, Magyar, haj! - - Mindeniknek akadt párja, haj! - Magáét keblére zárja, haj! - Ottan mind sátrat verének, - Onnét el sem is menének, - Hunor, Magyar, haj! - - Halljad, Hunor s Magyar vére, haj! - Az énekem véget ére, haj! - El is el ne feledjétek, - Akiktől mind eredétek: - Hunor, Magyar, haj! - -– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a magyarok, s -midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak zümmögték, -csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, haj! És -összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak a magyarok s -ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád! - -Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú magyarok -ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a kiöntött folyó, -ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy mondva: mostan ide -figyeljetek, zengek nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz -daliákról, hadi szerencsének forgandóságáról… - -Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a fejedelem -asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak szét. Ugyanazok az -emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos dalia énekeit, most -egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő csatáról beszéltek, élénken -vitatták hazafelé mentükben: vajjon elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon -nem nagyon fiatal-e még Levente a hadviselésre? Mi más volt a sátrak -képe is, mint rendesen! Férfiak, nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és -a tüzek körül, s mintha csak valami nagy ünnepségre készültek volna, -kigyúlt arccal beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől -csillogtak a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult. -Nem hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir -vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Mért -hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz a’ – -mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e nálunk? -Néztek-e az atyafiságra? - -A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az egyik -kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: fényesítette -a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, toldozta-varrta vastag szurkos -cérnával a szakadozó szíjjat. Pelyhedző állú legények mátkájuktól -bucsúzódtak: ki tudja, nem kell-e már holnap reggel indulni nagy -Görögországba? Mert ha egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat -készülődik. Minden épkézláb embernek a nap, az éjszaka minden órájában -készen kell állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a -kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz menten! -Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik sorra? Ki -megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a fejedelem -sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd szállásra ér, ennek -hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy hozzá szegődjék. Így verődik -össze szállásról-szállásra a had s egy hét, két hét alig telik belé: -lovon ül Etelköz hadi népe, az, amelyik soron van. - -– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, mikor -asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap mulva öt ezer -vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra szálljon. - -Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre. - -– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban hetekig, -hónapokig tart a készülődés. - -– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem -nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv a -császárnak. - -Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai s -látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem pihentek, végig -hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla búgása. - -– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – Mintha -temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar. - -– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki Niketászt -és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire. - -El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos búgását. - -– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros hajnal, -lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát! - -Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre nem -jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a szégyen, -ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha -bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a -fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a -fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében édesen. -Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az édes anyjuk. Ha -már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a készülődést, lássák a -vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal rakosgatta össze Levente -ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. Ne valljon szégyent a görög -császár előtt. Hadd lássa a görög császár, hogy a magyar fejedelem fia -nemcsak vitézségben, de vitézi pompában is vetekedik bármelyik -királyfival. Drágakövektől terhes övek, nehéz arany láncok, gyémánt -sisakforgók, arany gombok, a pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei -szép gondosan el voltak rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz -ló, hogy vigye a sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett -puha selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban -visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz közben -ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes pecsenye, szalonna, -sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő szívéről szakadt édes fia -idegen népek főztjére-sütjére. Mindent az ő gondos anyai keze rendez, -másnak nem engedi. Árpád meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s -megilletődve nézi. - -– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, látjuk-e -valaha legnagyobb fiunkat? - -Özséb szemében köny csillan meg. - -– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én szívemről -szakadt. És a kigyelmed szíve? - -Mondotta Árpád: - -– Az én szívemnek nem szabad fájni. - -Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges szép, -komoly arcon. - -Oda tipegett az agg Álmos is. - -– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon kezdettem. S -lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi sok csatában még -sebet sem kaptam. - -– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az ő -urának édes apjára. - -E pillanatban lépett be a sátorba Levente. A pislogó mécsek gyenge -világú félhomályában megdöbbentő volt az arca: fehér, mint a fehérített -vászon. Valami nagy elfojtott indulattól látszott hullámzani széles -melle, reszketett a dühtől egész testében. - -– Mi történt veled? – kérdezte egyszerre Árpád és Özséb. - -– A farkas khán… - -Itt elakadt a hangja Leventének. Lihegve, fuldokolva kezdett a beszédbe, -nem tudott tovább beszélni. - -– Csendesülj le, – mondotta Árpád s arca elkomorult, rosszat sejtve a -farkas khán neve hallatára. – Szedd össze magad s beszélj. - -Levente nehányszor fel s alá szaladt a nagy széles teremben, aztán kissé -lecsöndesülve megállott. - -– Lóra ültem, – kezdé – hogy bejárjam az egész tanyát. Hadd lássam a -készülődést. A farkas khán sátrához közel megcsendesítettem lovamat. -Mert az úgy volt, édes apám uram, feledtem mondani tegnap, hogy a farkas -khán a követséghez szegődött, mikor az errefelé igyekezett. Véletlenül -hallottam, amint nagy szájjal dicsekedett Niketásznak, ki ő, s mi ő. -Hanem mikor közéjük toppantam s nehány szót halkan váltottam -Niketásszal, féktelen dühvel vágtatott el a sátra felé. Meghallotta a -kutyafűlű, hogy mit súgott nekem Niketász. A bolgár császár leánya… - -Itt Levente elpirult s akadozó hangon folytatta: - -– Igen, a bolgár császár leányáról beszélt nekem Niketász. Hogy ahhoz -hasonlatos szép nincs kerek e világon… Világszép Hajna világszép leánya. -Hajna az ő neve is… - -– Mindent értek, – mondotta Árpád kedvetlenül. - -– Mikor ma este a sátorhoz közeledtem, láttam, hogy éppen akkor indul a -khán tanyájáról tíz lovas. A khán emberei. Köztük volt Birtik is – férfi -ruhában, az apja arab ménjén. Ő volt, senki más. Láttam megvillanni -vörös hajából egy tincset: nem tudta jól sisak alá szorítani. De ha ezt -nem is látom, akkor is tudom, hogy ő, mert a khán arab ménje a khánon -kívül eddig csak Birtiket tűrte meg a hátán. A khán ott állott a sátra -előtt. Megállítottam a lovamat. - -– Hová mennek az embereid? – kérdeztem. - -– Vadászni! – felelt röviden a khán, de nem titkolhatta el a kaján -vigyorgást. Sohasem láttam ilyen ijesztőnek farkas képét. - -– A te leányod éjjel nem szokott vadászni, – mondtam én. - -– Az én leányom alszik, – mondotta a khán. - -– Hazudsz! Láttam vörös hajának egy tincsét. Láttam arab ménedet. - -– Káprádzott a szemed, Levente, – vigyorgott a khán s abban a -pillanatban szétvonta a sátor ajtaját. Nézz oda: ott alszik a leányom. - -Szinte sóbálvánnyá váltam a megdöbbenéstől. Csakugyan ott feküdt selyem -ágyán. Vörös és fekete hajának tizenkét ága kibontva betakarta a testét -egészen. – Eh, ez ördöngösség! – kiáltottam én s leszöktem a lovamról, -hogy lássam közelről. De a khán hirtelen összecsapta az ajtó két -szárnyát s elémbe állott. - -– Ki vagy te? Ura vagy az én leányomnak? Csak holttestemen át lépsz az -én sátramba! - -– Hát akkor azon lépek át! – kiáltottam én magamon kívül. – Húzd ki a -kardodat, farkas lelkű, farkas képű khán! Ne mondd, hogy védtelen -kergettem ki gonosz lelkedet. - -Erre ő kardot rántott. Összecsaptunk. Ledöftem a kutyát. Hörögve esett -össze. Aztán beléptem a sátorba. Oda léptem a nyoszolya mellé. - -– Ébredj, Birtik! – kiáltottam – megöltem az apádat. Ébredj! Ébredj! - -Meg sem mozdult. Akkor megragadtam a vállát, dühvel ráztam meg. – -Ébredj, Birtik! Megöltem az apádat. Nem hallod? - -Nem hallotta, nem. Hogy hallotta volna. Viaszbáb volt az, nem Birtik. -Most már megvilágosodott a sötétség: tisztán láttam, mi történt. Birtik -előre vágtatott, hogy megelőzze a magyar hadat. Ez a szörnyeteg -megesküdött, hogy megöli azt a leányt, kit majd sátramba vezetek… Tudom, -bizonyosan tudom, hogy a bolgárokhoz szökött: elárulni jövetelünket. - -[Illustration] - -[Illustration: Hajóra szállnak a magyar vitézek.] - -– S nem küldöttél utána embereket? – kérdezte Árpád látható -felindulással. - -– Ötven vitézt ültettem lóra mindjárt. Utánuk vágtattak. S mindjárt -megyek én is, édes apám. Nem várom a hajnalt. Kusid és Botond induljon -hajnalban a sereggel. Leghívebb vitézeimet magam mellé veszem s indulok -nyomban. El kell fognunk, mielőtt a Dunán átkelnének. - -– El kell fogni, el! – mondotta a fejedelem. – Isten áldjon, vezéreljen. - -Megölelte fiát, gyöngéden végig simított szép göndör haján s még egyszer -elrebegte: Isten vezéreljen! - -Levente hevesen ölelte, csókolta édes anyját, egy pillanatra keblén -felejtkezett, aztán hirtelen leszakadt az édes anyai kebelről, s az agg -Álmos elé lépett: – Áldjon meg engem, nagyapám uram! - -Álmos reszkető kezét az ifjú fejére tette. - -– Áldásom kisérje minden lépésedet. Térj vissza diadallal. - -Akkor Levente sorba megölelte, megcsókolta öccseit, lehajolt a kicsi -Jutócs bölcsőjére s megindultan suttogta, gyönge csókot lehelve rá: -aludj, kicsi öcsém, aludj, s válts fel majd, ha én meghalok. - -A következő pillanatban esze nélkül rohant ki a sátorból, felpattant a -vasderesre. Ott állott a sátor előtt ötven dalia. Mind egy-egy szálfa. -Levente a csapat élére állt, kardját megvillantotta a sötét éjszakában – -mintha villám hasított volna végig az égen – s a kis csapatot egy-két -pillanat mulva teljesen elnyelte a sötétség. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -ÁTKELÉS A DUNÁN. - -Ott, hol a Pruth vize beleömlik a Dunába, húsz árbocos hajó várta a -magyar hadat, a Dunának az etelközi tartományra néző partján. Az első -hajó födélzetén óriás termetű, széles vállú ember állott, magas -szálfaként emelkedve ki a körülötte álldogáló hajóslegények tömegéből. -Barkalász Mihály volt, a görög hajók főkormányosa, ki most feszülten -nézett abba az irányba, honnét a magyar sereg érkezését várni lehetett. - -– Ha szerencsével járt Niketász, – dörmögte magában Barkalász – ma meg -kell érkezni a magyaroknak. Csak későn ne jöjjenek! - -Mintha csak felelet akart volna lenni Barkalász sóhajtására, a Pruth -vize mentén, a messze távolban, nagy porfelleg kerekedett. - -– A magyarok! – kiáltott föl Barkalász. – Mégis csak jóban járt az a tíz -magyar, kit tegnapelőtt a túlsó partra szállítottunk, hogy előre -jelentsék a császárnak a magyarok jövetelét. - -– Én meg – mondotta egy öreg evezős legény – most is azt tartom, hogy -rosszban jártak. Nekem az a furcsa szemű vitéz, aki a többit vezette, -semmiképpen sem tetszett. Gonosz szándékot olvastam ki a zöld szeméből, -még inkább a kékből, merthogy éppen oly nagyon ártatlannak tetszett. Még -mindig azt vallom: kár volt átvinnünk. Hátha árulók? Nem a mi -császárunkhoz, hanem a bolgár császárhoz igyekeznek azok. - -Barkalász megvetően legyintett. - -– S ha árulók volnának is! Mi nagy kárt tehetnének? Egy-két nappal előbb -tudta meg Simeon császár, hogy segítségünkre jönnek a magyarok. - -A porfelleg mind közelebb, közelebb szállott, szinte beborította a kék -eget. Már ki-kicsillantak a ragyogó sisakok, vértek, a lovak szügyén a -fényesre csiszolt vaspáncélon megütközött a delelő nap sugara. - -– Nézzétek! – szólt Barkalász, – mint a szél úgy vágtat erre felé, vagy -száz lovas vitéz. Alig éri lábuk a földet. Micsoda lovak! A legtöbb alig -látszik ki a földből, de a szügye széles, domború, csakúgy hajtják, -zúgatják maguk előtt a levegőt. - -Még jóformán be sem fejezhette Barkalász a szavait, mintha földbe -gyökerezett volna mind a négy lába, úgy állott meg hirtelen a vasderes, -épen a part szélén. A hajóslegények már-már attól tartottak, hogy a ló -beleugrik a Dunába. De ím, ép a part szélén, a lovas mindössze annyit -mond, azt is halkan, szinte súgva: hó! s a habba keveredett állat -reszketve áll meg. Nyomában mind a ló: sugár, hosszú derekú, vékony lábú -paripák s vastag lábú, széles szügyű apró lovak: egyik sem enged a -másnak a futásban s a fegyelmezettségben. Megtorpanva áll meg -valamennyi. - -Az a dalia, ki a vasderesen ül, bekiált a hajón: - -– Hé Barkalász Mihály! Te vagy-e? - -– Én vagyok, – felelt Barkalász. – Hát te ki vagy? - -– Árpád fejedelem fia, Levente. Láttál-e erre vágtatni tíz daliát? - -– Láttam biz én. Arab ménen ült a vezetőjük – ezeket kérdezed-e? - -– Ezeket, ezeket. Merre vágtattak? - -– Nem vágtattak azok semerre, hanem nagy hirtelen, épp ahogy ti, -megállottak s azt mondták, hogy ők a magyar fejedelem hirvivői: előre -jöttek jelenteni a mi császárunknak a ti jöveteleteket. - -– A cudarok! – ordított Levente. – Mégis megelőztek! S átvittétek őket? - -– Hogyne vittük volna? Ki gondolta volna árulóknak? Szép magyar szóval -szóltak hozzám, hittem nekik s egy nagy bárkán átküldöttem őket. - -– Árulók voltak. A farkas khán leánya a vezérök. - -– No úgy-e, – dicsekedett az öreg evezős legény. – Láttam én a -gonoszságot abban a kétszínű szemben. - -– Kék az egyik, zöld a másik, – mormogta Levente bosszúsan. – Megállj, -Birtik, megállj! Kezem közé kerülsz! - -Azonközben a partra értek a magyar csapatok is. Nem mind az ötezer -ember, legfönnebb fele. Azok, kik a Pruth és Szeret vidékről verődtek -össze s csatlakoztak Levente csapatához. Két nap is beletelik még, míg -megérkeznek azok a csapatok, melyek Kusid és Botond vezetése alatt -indultak el. Mert hiszen ha csak maguk jönnének a fegyveres vitézek! De -ős magyar hadi szokás szerint, valahányszor harcba mentek a magyarok, -rengeteg gulyák és ménesek követték a hadat. Kellett az ökör, a borjú a -húsáért, a tehén a tejéért. A ménes pedig arra volt jó, hogy ha kidőlt -egy ló valamelyik vitéz alól, válasszon mást a ménesből. Az előbbkelő -vitézek után tíz lovat is vezettek felkantározva, felnyergelve. Aztán -egy nagy sereg ökör arra kellett, hogy vigye a had után a mindenféle -eleséget, ruhaneműt, dárdákat, nyilakat. Óriási nagy szekerek voltak -ezek. A kerekeknek nem volt küllője (ha vasból vannak, úgy is -összetörnek az úttalan útakon), egy darab fából voltak azok kifaragva -tálformára. Akkora volt egy-egy kerék, hogy két ember is beléizzadott, -míg a tengelybe beleforgatta. Egy-egy szekér előtt tizenkét hosszú -szarvú, szürkés szőrű, nagy csontos ökör volt igába fogva. Igazi magyar -fajta ökrök: csontosak, erősek, szívósak s szépek, méltóságos járásúak. -Valamennyinek a nyakán vagy a homlokán kolompolt a nehéz, mély zengésű -harang. Csak akkor vették le a kolompokat, ha közelben sejtették az -ellenséget: nehogy árulójuk legyen. - -Barkalász azt hitte, a rengeteg gulyák, ménesek, szekerek, átalvetős -zsákokat cipelő lovak láttára, hogy együtt van az egész magyar sereg. -Tekintete végigszaladt az emberek és állatok tenger sokaságán s fejét -csóválva hümgetett. Nem húsz, de száz hajó sem lenne elég, hogy ezt a -tenger sokaságot egyszerre átszállitsa. Kilépett a partra, tisztelettel -megsüvegelte Leventét. - -– Várom a parancsodat, felséges királyfi! - -Leventének láthatóan jól esett, hogy Barkalász királyfinak tisztelte. - -– Tüstént hajóra szállnak a fegyveresek, – mondotta Levente. - -– S a gulyák és ménesek? - -– A gulyák itt maradnak. Csak a teherhordó állatok jönnek velünk meg a -tartalék lovak. Van a bolgároknak ökre, tehene elég, úgy tudom. Hát -akkor nekünk is lesz. - -Barkalász megkönnyebbülten lélekzett föl. - -– Eszerint elég lesz a hajó. Mind itt vannak a fegyveresek? - -– Csak fele, Barkalász. A másik fele két nap mulva lesz itt. De ezekre -nem várunk. Nincs vesztegetni való időnk. Itt hagysz tíz hajót, a -többire rászállok itt levő vitézeimmel. Nem nyugszom meg, míg az -árulókat kézre nem kerítem. - -Kardját megvillantotta a fegyveres csapatok felé s intett, hogy -szálljanak be a hajókra. - -Barkalász csudálkozva látta a nagy rendet s fegyelmet. Mintha hetek óta -gyakorolták volna magukat a magyar vitézek a hajóraszállásban, sorba, -csapatonként, tolongás nélkül léptettek be a hajóhídakon s telepedtek -meg a hajó fedelén. Szépen elrendezkedtek tíz hajón, kiki a maga -lovával, aztán bevezették a tartaléklovakat, az igás ökröket a nagy -szekerekkel. Egy óra sem telt belé, rendben volt tíz hajó: indulhatott -minden pillanatban. - -Barkalásznak csak az indulás pillanatában jutott eszébe, hogy a görög -követeket még nem látta. - -– Indulhatunk! – intett Barkalásznak Levente. - -Barkalász habozva nézett körül. - -– Mit habozol? – mordult rá Levente türelmetlenül. - -– Felséges királyfi, nem látom a kemény Niketászt és embereit. Náluk -nélkül nem mehetek az én császárom színe elé. - -Levente elnevette magát. - -– Elhiszem, hogy nem látod, derék Barkalász. A kemény Niketász a másik -sereggel jön. Az pedig a fejedelmi szállásról indult. Egyszerre -indultunk, csakhogy én ötven vitézzel nem lépést jöttem, mint ők. -Versenyt vágtattunk a széllel, hogy utólérjük a farkas khán leányát. Ne -legyen hát aggodalmad Niketász miatt. Két nap mulva ő is ott lehet a te -császárod színe előtt. - -Barkalász hosszan nézett Levente nyílt, becsületes tekintetébe. - -– Hiszek neked, felséges királyfi. Érzem, hogy hazug szó még nem hagyta -el a te ajkadat. - -Azzal intett a hajóslegényeknek, a vitorlákat kifeszítették, az evezősök -elfoglalták helyüket s elindult a hajó, melyen Levente s válogatott -vitézei voltak. Utána nyomban még kilenc hajó. A Duna nagy széles -hullámokat vetett a hajók nyomán. A magyarok némán álltak lovaik -mellett, csak a lovak nyerítése s az evezőlapátok lassú, ütemes csapása -zavarta a csendet. Alig eveztek azonban a hajók túl a széles Duna -közepén, egyszerre nagyot recsegett Levente hajója s megtántorodva -hőkölt vissza. - -Az evezőslegények felugráltak helyükből. A lovak, melyek eddig nyugodtan -álltak egy helyben, horkolva, tüszkölve ágaskodtak, némelyik a nagy -ütődésben elesett, aztán ijedten ugrott fel s ha keményen nem fogják a -legények, mind ahány ló volt a hajón, vakon rohan bele a Dunába. - -– Árulás! – ordított Barkalász, ki magánkívül szaladt a hajó orrára. - -Csak egy pillantást vetett a vízbe s tisztában volt azzal, mi történt. - -– Baltára, legények! – intett az evezősöknek. - -Levente is a hajó orrára sietett. - -– Mi történt? - -– Vastag köteleket s láncokat feszítettek ki a bolgárok a víz alatt, -hogy át ne mehessünk. - -– S ezt ti nem vettétek észre? – kérdezte Levente. - -– Éjjel dolgoztak, – felelt Barkalász. Tegnap s ma éjjel is szuroksötét -volt. - -– Ez a Birtik dolga, – kiáltotta Levente s egész testében reszketett a -dühtől. Ide egy baltát nekem is! Hé, magyarok! Baltát ragadjatok! -Vágjátok a kötelet! - -Mind, akinek balta jutott, munkának látott. Az óriás Barkalász egy -csapásra vágta ketté a vastag kenderköteleket, annyi volt az neki, mint -egy vékony cérnaszál. De a ravasz bolgárok hatalmas vasláncokat is -feszítettek ki. Ez már megizzasztotta Barkalászt is, meg az izmos karú -magyar vitézeket is. Levente erejét megsokszorozta a szertelen düh. Ő -repülni szeretett volna a gonosz lelkű leány után s ime ott tartóztatják -fel, hol nem is gondolhatá. - -– Egy lánc már elszakadt! – kiáltotta Barkalász. - -– Ez is elszakadt! – kiáltotta nyomban Levente. – Tovább! tovább! -Vágjátok, magyarok! - -– Tovább! tovább! vágjátok, görögök! - -Versenyre keltek a két nemzet fiai. - -– Hej, ha Botond itt volna! – mondták a magyarok, miközben szakadozott, -zörrent a lánckötél s egymásután merült a Duna fenekére. - -A küzsdég termetű, nagy erejű Botond bizony nem volt itt, de a -kifeszített láncok mégis rémes sikoltással, zörgéssel merültek el -egymásután. Egyszerre szabad lett a vízi út. - -Az evezősök összeszedték minden erejüket, hogy helyrehozzák az -idővesztést. Levente fáradtan ült le a hajó orra mellett s görcsösen -szorított kezében egy vastag kötelet. Aztán mikor kifújta magát, -kezdette szétfejteni a kötél keményen összesodrott ágait. - -– Mit mívelsz, felséges királyfi? – kérdezte Barkalász. - -– Kötelet az árulóknak, – felelt Levente komoran. - -– A leánynak is? - -Levente megütődve nézett Barkalászra. Arcán gyenge pirosság lebbent -végig. Aztán tompán maga elé nézett. - -– Nem, nem. Annak más halált szántam. - -A többit már utána gondolta, nem mondotta. Azt gondolta: egyszer mégis -szerettem talán azt a gonoszlelkű leányt… - -S a kötél tíz ágából egyet beledobott a Dunába… A hajók kikötöttek a -Duna túlsó partján. A magyarok kiléptek a bolgárok földjére. -Megmérhetetlen pusztaság terült el előttük: az Al-Duna és Fekete tenger -közén. S ezen a megmérhetetlen pusztaságon, ameddig a szem ellátott, nem -láttak egy eleven lelket. Sem embert, sem állatot. A fű letaposva, -összenyomkodva, mintha hetek óta lovas hadak tanyáztak volna itt. Sehol -egy födeles hajlék. Ahol volt, korom és üszök jelezte nyomát. - -– Mindent elpusztítottak, elégettek előlünk, – mondotta Levente. - -– Vissza kell mennünk a gulyákért, – tanácsolta Barkalász. - -– Vissza, vissza, – mondotta Levente s a düh fojtogatta a torkát. De én -megyek a vitézeimmel. Nekem nincs maradásom. Itt marad egy csapat, az -várja be Botondot és Kusidot – jőjjenek utánam. - -Barkalász figyelmeztette Leventét: - -– Ha szabad beleszólnom, felséges királyfi, a vigyázat nem árt. Simeon -császár be akar csalni a hegyek közé. Bekerít a te maréknyi seregeddel. - -– Hát csak kerítsen! Ott leszek! Utánam, magyarok! - -Kétezer magyar ült már akkor a lován. Dárda a vállán, íjj a nyakában, -kard az oldalán mindannyinak. - -– Tíz annyit állít szembe veled Simeon, felséges királyfi, – aggoskodott -Barkalász. - -– Azt szeretem én, – mondotta Levente – s a következő pillanatban -rengett a föld a kétezer száguldó lovas nyomán. - -– Micsoda nép! – mormogott magában Barkalász. De más, mint az én -elsatnyult népem! Hiszen, ha kétezer ilyen kar volna, mint az enyém! – s -önkéntelen felemelte karját, belevágott az üres levegőbe. - -Egy félóra sem telt belé, Levente seregét elnyelte a messzeség. -Barkalász még aznap átszállította a gulyákat s a hátrahagyott csapat -vezetése mellett az összetaposott pusztán bús bőgéssel eregéltek elébb -az állatok, mindenütt a kétezer vitéz nyomán. Mikor a gulyákat is -elnyelte a messzeség, Barkalász újra visszaindította a hajókat, de most -már óvatosabb volt: itt hagyott tíz hajót, nehogy ismét megcsúfolják a -bolgárok. - -Levente jól számított: két nap mulva érkeztek meg a Botond és Kusid -vezette csapatok. Niketász elkomorodva hallgatta Barkalász jelentését. - -– Vesztébe rohan Levente, – mondotta Niketász. – Kár ezért az ifjúért. S -nekünk is kárunkra lesz a hirtelenkedése. Egyszerre kellett volna -megmozdulni a görög és magyar seregeknek: így tán leverjük a bolgárokat. - -Kusid is helytelenítette Levente dolgát. Bár fiatal volt, alig idősebb -Leventénél, az ő elméje mindig cselvetésen járt. Elébb jól kitapogatta -az ellenség erejét, számát, a helyet, hol legalkalmasabb a támadás. -Hideg, számító eszű volt, mint az apja, Kund. De Botond éppen ellentéte -volt Kusidnak. Ez a küzsdég termetű, széles, bivalymellű magyar nem birt -az erejével, a tüzes vérével. Az ő eleme a harc volt mindig, minden -körülmények közt. Nem válogatta az időt, az alkalmat, nem nézte az -ellenség számát. Nagy erejében való elbizakodtában kész volt egymaga -nekivágni egy egész seregnek. Aminthogy ahol az ő vaskeze forgatta a -mázsás bárdot, halomra hullott az ember körülötte. - -– Meg kellett volna minket várni! – mondotta Kusid. - -– Utól kell őt érni, – vágta vissza Botond. - -– Utól, utól, – mondotta Kusid, – csak aztán halva ne találjuk. - -– Ha meghal, nem hal meg ingyen! – heveskedett Botond. - -– Jó, jó, – csillapította Kusid – csendesülj, ját. Nem veszünk mi össze. -Azért erős a mi barátságunk, mert más-más a természetünk. Igaz-e? - -– Igaz, ját, igaz, – mondotta Botond s szeretettel nézett Kusidra. – -Indulunk, úgy-e? - -– Bezzeg, hogy indulunk. - -Kusid és Botond egyszerre adtak jelt a kürtösöknek. A szádogfa kürtök -mélán búgtak végig a pusztaságon, a magyarok tömött rendekbe álltak, -indulásra készen. - -– Várjatok még egy pillanatot, – intett Niketász a két daliának. Ha jól -látom, görög hírvivők vágtatnak felénk. - -Csakugyan keleti irányból, Bizánc felől, egy csapat görög lovas -vágtatott a Dunának. - -– A császártól hoznak üzenetet, – mondta csendesen Niketász. - -Néhány pillanat mulva már meg is érkezett a csapat. Por lepte ruhájukat, -arcukat, a lovak habba keveredve, reszketve állottak meg. A csapat -vezére tisztelkedve lépett Niketász elé s lihegve mondá, amint -következik: - -– Kemény Niketász! A hatalmas császár parancsolatjából jelentjük te -néked, hogy urunk császárunk békét kötött a bolgár császárral. Mondjad -tehát a vitéz magyaroknak: térjenek vissza békével a hazájukba. Mire a -nap újra felkel, itt lesznek embereink, kik a magyaroknak igért -aranyakat hozzák. - -Niketász arca a beszéd alatt színt váltott, ami Botondnak és Kusidnak -nem kerülte el a figyelmét. - -– Mit akar ez a görög? – kérdezte Botond s görcsösen szorította meg -bárdja nyelét. - -– Nem értesz görögül? – kérdezte Niketász, nyilvánvalóan azért, hogy -időt nyerjen s összeszedje magát. - -– Minden nemzetségem szittya magyar volt, – mondotta büszkén Botond – s -egy sem vette be az idegen szót. - -– Hát halljatok ide, – mondotta Niketász. – A hatalmas Leó császár azt -üzeni, hogy békét kötött Simeon császárral, míg én nálatok jártam. - -– Békét kötött? Az öreg apádat tedd bolonddá, kemény Niketász! - -– Mondom, hogy békét kötött. - -– Bizony, ha békét kötött, az az ő dolga. Én vereködni jöttem, nem -békélni. Szégyenszemre nem térek vissza. - -– Csillapodjál, ját, – engesztelte Kusid. – Csak fizessen a görög, mit -bánom én. - -– Hozzák az aranyakat, – kapott a szón Niketász. - -– Egye meg az aranyát a császárod, – kiabált Botond. – Én vereködni -jöttem! - -– Ne helytelenkedj, ját, – csillapította Kusid. - -– Tedd el az eszedet máskorra, ját, – mordult rá Botond. - -De Kusid nem hagyta magát s szót kért. - -– Hallod-e, kemény Niketász. Szép a császárodtól, hogy küldi az -aranyait. De hogy minket ide bolondított, megpótolja még annyival. Lesz -rá ideje, mert hiába kötött békét, Botondnak igaza van, nekünk csakugyan -vereködnünk kell. Levente elment, eddig vágja a bolgárt, mi nála nélkül -vissza nem térhetünk. - -– Ez már okos beszéd, ját. - -– No, úgy-e, ját? - -Mondotta Niketász: - -– Elémondom az üzenetet az én császáromnak s bizonnyal állítom, hogy még -annyi aranyat küld mint amennyit igért. Ha csakugyan nem fordultok -vissza Etelközbe, Isten vezéreljen, segéljen, vitéz magyarok. - -– Elhiszem, hogy kivánod, – mondotta Botond. – A te császárod békét köt -s mi mégis verekszünk a bolgárral. Kinek van haszna belőle? - -– Hiszen, – felelt Niketász, – lesz hasznunk belőle, de nektek is lesz. -Rengeteg prédával tértek vissza, bizonyosan tudom. - -– Hát előre! – türelmetlenkedett Botond. - -– Várj csak, ját, várj csak. Nem addig a. Kötve hiszek én a görögnek. -Hallod-e, kemény Niketász. Velünk jösz te mostan s velünk jönnek -vitézeid is. Ha eligazítottuk a bolgárokat, szépen ide visszajövünk; s -ha itt találjuk az aranyakat, megpótolva, akkor mehetsz a te hatalmas -császárod színe elé. - -– Ját, ját, – mondotta Botond mosolyogva – hogy birod el az eszedet! - -– Úgy, ahogy te a bárdodat, ját. - -Niketász kékült, zöldült, mindenféle színeket váltott. - -– Hát te nem hiszel nekem? – kérdezte Kusidot. - -– Én hiszek, – felelt ravaszul Kusid – de Botond nem hisz. - -– Üssön beléd a tüzes istennyila, ját! – kacagott Botond Kusid ravasz -beszédjén. - -Hogy Kusid hisz és ő nem! Hisz éppen az volt a baja Botondnak, hogy -hiszékeny volt, mint a legtöbb szittya. - -– Eszerint, – mondotta Botond, kinek erősen tetszett ez a tréfa – te is -velünk tartasz, kemény Niketász. Sebaj. Úgyis rég nem vereködtél, csak -bölcselkedtél mostanában. Meglássuk, ki bírja jobban. - -Szent igaz, hogy Niketász nem volt gyáva ember, nemcsak ésszel, de -karddal is szolgálta Bölcs Leó császárt, de a kardot már rég hüvelyébe -dugta s ésszel, bölcseséggel szolgálta mostanában a császárt. Ám a bölcs -és kemény Niketász bölcsebbnek találta, ha nem akadékoskodik, jó arcot -vágott a tréfához s mondta: - -– Helyes, Kusid. Veletek megyek. Ahány bolgárt levág rég pihenő kardom, -annyival kevesebb ellensége lesz császáromnak és hazámnak. - -Botondnak tetszett a beszéd. Megszorította Niketász kezét, hogy szinte -kiserkedt a vér belőle. - -– Derék görög vagy, Niketász. Kár, hogy elvétetted a születésedet. - -Vagy száz válogatott vitézt ott hagytak a hajók mellett az aranyak -átvételére, aztán elindult a magyar sereg. - -Niketászt megbecsülték: Botond és Kusid között lovagolt a sereg élén. - -– Előre, magyarok! Levente után! – mennydörgött Botond hangja s a pihent -lovak büszke, táncos járással vágtak neki a végtelen pusztaságnak… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -VILÁGSZÉP HAJNA. - -A farkas khán leánya két egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor -éjszaka, mikor tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől -tíz csikóst lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem -messze, látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy -vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző csapatot, -akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s egész nap a -csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor már oly nagy -hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták utólérni. - -A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, mikor -Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit a bessenyők -küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok jöveteléről. Ám a bolgár -sereg vezére nem hitt Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős -fedezettel egyenesen a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi -Marcianopolis helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a -Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes udvarával. Ő -már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében még nem volt igaz -keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a keresztény vallás, -ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép megőrízte az ősi bolgár -szokásokat. Simeon császár, éppen mint egyik őse, a híres Krum király, -aki sok borsot tört a görögök orra alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek -híve maradott. Háromszáz szebbnél szebb asszony volt udvarának az -ékessége. Ez a rengeteg asszony valóképpen az udvar pompájához -tartozott, rablott vagy pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak -az országoknak, hol a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt -közülök igazi feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség -virága, Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak, -hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette feleségül. Őt -is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. Sokszor próbálták -visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, múlt az idő, Hajna is -megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő lett Simeon első felesége. -Három fia s egy leánya született Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna -lett kedvence: ezt a gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért, -minden dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött -Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, apján, -testvérein kívül férfit alig látva. Babonás félelemmel őríztette Hajnát -Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban -anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S vajjon hozzá méltó ember -rabolja-e el? A népek csak messziről láthatták s csodálhatták Hajnát, ki -szebb volt az anyjánál is, a világszép Hajnánál. - -Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota földalatti -folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és cselédjein kívül -más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, ott haltak szörnyű -halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási termek nyíltak, pazar -keleti kényelemmel berendezve, melyek ember nem látta, rejtett ablakokon -kaptak felülről gyenge világosságot. Ezer ördög lakjék abban az -emberben, ki ide talál, – s ha ide talál, vajjon látja-e többet Isten -áldott napját? - -Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár színe elé. - -– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt Birtik az -udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? Im, nézzetek -reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban végig omlott testén -csuda-haja. Szinte egészen beborította. - -– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, hogy -jobban szemügyre vegye a természet e csudáját. - -– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s különösen a -leányát. - -– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát! - -Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a -következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt. - -Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően -hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán -széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony, -kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen -ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra. - -– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt -előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar -és baskir keverék vagy. - -– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám -magyar. Jedajk khán leánya vagyok. - -Simeon összeráncolta homlokát. - -– Hallottam hírét apádnak. - -– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg, -úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem -pedig… - -Itt zokogásba fulladt a leány szava. - -– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé -szelidültek. - -– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az -ördögfajzat, meggyalázott… - -– Meggyalázott! - -– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te -országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön? - -– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer -aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a -görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér -többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére. - -– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam -hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s -Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy -annak legdrágább kincsét elrabolja. - -– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e? - -– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát! - -– Hajnát! – ordított Simeon. - -Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem -falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón -kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven -egy-egy óriás. - -– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet -rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők: -fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a -Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé. -Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát! - -Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon -felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az -idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a -három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg -arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a -császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy -Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak. - -– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! – -kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek. - -Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása -legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja -nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a -világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja -egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék -át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így -tudná kormányozni! - -A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte -földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult -rá. - -– Kegyelmes császárné… - -– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem. - -– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak. -Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én -megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik -Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat. - -– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve. - -– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár -sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer -vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó -ördögöt! - -A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre -megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel. - -– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a -gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz, -mint ő neki egykor. - -A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke -felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy császár -leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta ezt ő magános -óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt arról, hogy egyszer -eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő módon megkéri Hajna -kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás keblére omlanak. A két -testvérnép örökös frigyet köt… S ím a magyarok, nagy balgán, ahelyett -hogy felednék a régi sebeket, miket egymáson ejtettek, betörnek az ő -urának országába s Levente, Árpád fia, még mélyebbre akarja vágni a be -sem heggedt sebeket… - -Lelkét annyira elfoglalta ez a szomorú gondolat, hogy alig vetett ügyet -Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen meghajolva állott -előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét. - -– Jere velem – a leányomhoz. - -Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar közelébe -juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában hált -Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással fogadta a -csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga mellett tartotta -öreg dajkáját s egy leányt, ki kicsi korától játszótársa volt. Egész -éjjel nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában. - -– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt -bátortalansággal. - -– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. Megzavartál -te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, mint te. Két szín a -szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két szín a lelked is. - -– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág láttak. -Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem félned tőlem. - -– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld szemed -mintha szikrát hányna. - -– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a bosszú -vágyától. - -– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták nekem. Az -öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme mint két ragyogó -csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka beszédes, nevetős, csak -ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen lecsendesül. A szíve arany. - -– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. Ördöngössége -teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő a külsőm, pedig a -lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én vagyok. - -– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer! - -– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s Levente itt -lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg nem ölik… - -– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam egyszer! - -– Aludjál, Hajna. - -Az öreg dajka szava volt ez. - -– Nem tudok, édes öreg dajkám. - -– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, Hajna. -Rosszat érzek. - -– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem. - -A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, csókolgatta. - -– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj. - -– Alszom, alszom… - -– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet. - -– Alszom, alszom… - -Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. Elaltatta -dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az éjszakát. Mind -azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s vad kárörömtől -reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan oktalan fejjel, bolond -szívvel Levente a veszedelembe… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -HAJNÁÉRT HAJNÁT! - -Már két napja mult, hogy a Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna -mellől Levente nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar -vitéz volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag -törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, dárdája -ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú haja vértől -csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a vér. - -– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz? - -– Ülök, – felelt röviden a magyar. - -– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg? - -– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a testöm. - -Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta Bekőnek. - -– De inni tudsz, úgy-e? - -– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, most -adjatok lovat, megyek veletek. - -Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, belefogódzott -Botondba. - -– Sok sebet kaptál? - -– Eleget. - -– Vereködtetek a bolgárokkal? - -– Egy kicsit. - -– Mikor? - -– Tegnap. - -– Esett-e el sok magyar? - -– Esett kettő-három. - -– Hát bolgár? - -– Hagytunk vagy tízet hírmondónak. - -Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy -nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár -repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a szárnyas. - -– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő. - -Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s haldokló -vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban. - -– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond. - -– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor éppen -ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték magukat – -másvilágra küldöttük. - -– Futottak? - -– Nem lehetett. Bekerítöttük. - -– Vitézül vereködtek? - -– Akár a magyarok. - -– Kapott-e sebet Levente? - -– Egyet-kettőt. - -– Pihentek-e a magyarok a csata után? - -– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a -veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán -gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek. -Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak siessünk. -Levente eddig döngeti Preszláv kapuját. - -– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond. - -– Előre! Előre! – zúgták mind. - -Niketász megszólalt: - -– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá érünk. - -– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget a -másvilágon. - -Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a -csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a csatában. -Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek testén nem -lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen kötözgette a – saruját. A -saruját, nem a sebeket. - -– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén a -saruját kötöző magyarra. – Lovat neki! - -A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha most -indult volna hazulról. - -Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt összeszorult -a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek elébök. - -– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját? - -– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem szeretném, -hogy megcsúfoljanak a bolgárok. - -Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. Niketász -és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a magyarok le sem -szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy szundikáltak egy -keveset a csendesen legelésző lovakon. - -– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú ásítással el -is aludt menten. - -Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg után -eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a szundikáló -vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban s a máglyák -körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas nyársakon forgatták, -sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. Két napja mult, hogy -étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a magyar sereg – ki tudja, -hány napra kell most jóllakniok? De a lovas vitézek most sem szállottak -le lovaikról, odavitték mindeniknek a pirosra sült nagy darab -pecsenyéket. Egyik-másik kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst -is. Ezek levették a nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy -kötötték vissza a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra, -mint azt a magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a -húst s aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst -tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már nem -volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt -csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi mulatság. -Volt kacagás, ha egymást jól fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar -forr. - -Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és Kusid kürtöt -fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való hajigálásnak, úgy ült -minden magyar a lován, mintha oda cövekelték volna. Megrendült a föld, -amint egyszerre megmozdult a sereg s rengett tovább, amerre húzódott. -Szűk völgyben haladott a sereg, az égből csak egy darabocskát láttak. -Oldalt, előttük, mindenütt erdő, sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a -völgy, szélesebbre terültek az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő -nap fényében megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És -megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok tornyú -vára. - -– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond hangja. - -– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – Felénk -vágtatnak! - -Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas vitéz. -Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak kövein. - -– Baj van, ját, – mordult fel Botond. - -Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal. - -– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente! - -A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta el, mi -történt. - -Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s mind ami -fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga várába. A -császárkisasszony azonban ott rekedt az ő várában. Levente, hiába -tanácsolták, hogy üldözze a császárt, nekivágott Hajna várának. Sok -magyar vitéz esett el a vár előtt. Felülről mint a verebet, úgy -nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha mind itt veszünk, úgy is -bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s féktelen dühvel esett a vár -kapujának. Nem hallottátok a kapu döngését? Csuda. Aztán egyszerre -megnyilt a kapu. - -– Betörtétek? - -– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven vitézzel -berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. Kelepcébe -csalták. - -– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy csakúgy -surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok! - -Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra sem telt -belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond akkora likat -vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott volna. Aztán -egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a levegőt: a kapu -recsegve, ropogva döndült be a várba. - -– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s a -következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója szikrádzott az -udvar sziklás földjén. - -– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj? - -Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, mely -Leventével került be a várba. De Leventét nem látták sehol. - -– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de Levente nem -felelt. - -Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre tízen is -fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban hevertek. Igy -még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. Niketász, ha nem -marad kívül Kusid mellett, most láthat vala csudát. A bolgár vitézek -utolsó emberig védték a vár ama részét, melyben Hajna lakott, nem is -sejtve, hogy Hajna már rég nincs a várban. Az ezer bolgár vitézből -hírmondónak sem maradott s az ajtó előtt, mely Hajna lakosztályába -nyilt, óriási halomban hevertek a halálos sebekben hörgő bolgárok. De -aki meghalt, akit seb borított, halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag -aratása volt a halálnak a magyarok közt is. - -Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy -szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a -sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, üres a -második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott meg Botond. -Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. Megtörten, reszketve, -megalázkodva állott. - -– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly erővel -ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. – Meghalt? - -– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik. - -– Vezess hozzá. - -Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt a padló -– egy darabnak látszott az egész. - -– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj. - -– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, végtelen -szomorúsággal Birtik. – Kelepcébe akartam csalni Leventét s én kerültem -abba. Azt akartam, hogy Levente lássa Hajnát. De csak lássa. Meg se -ölelhesse s haljon meg. Mindaketten szerették egymást, mielőtt -találkoztak volna. Hajna halálos epekedéssel várta Leventét. S mikor -meglátta a vár fokáról, ő könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a -várkaput. Kinyitottam, de volt rá gondom, hogy a bolgárok résen -álljanak. Ám Levente keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén. -Mégis halál fia lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem -inti a bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más -halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami rettenetes -halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy mozdulni sem tudott. -Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. Akkor Hajna intett a -vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a várat. A vitézek távoztak. -Én a szomszéd szobában voltam, vártam, mi történik. Fojtogatott a düh, -mert tudtam, hogy Hajna csalútra vezette apja vitézeit. – Téged -vártalak, Levente! – ez volt első szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt -Levente szava. Abban a pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet, -láncot, aztán hirtelen lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve -tüntek el. - -Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva, -eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, fegyverek -csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. Fel akartam -nyitni az ajtót. Nem tudtam. - -Mondta Botond: - -– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy a császár elmenekült a -fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet ez? - -– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették alulról -a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem megyek. Ti csak -szaladjatok, megvédem én az én váramat. - -– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek fordult. -– Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba akartad csalni -Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért? - -Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna szemének -szikrádzó tüze. - -– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom. - -Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz -boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették Leventét: -éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a csalódás -megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, hogy nem sikerült -a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: mindegy neki, máglyán -égetik meg, hosszú kínos halállal halatják meg, ízekre szedve testét -vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. Levente nem lett az övé – az ő -világa összeomlott. - -– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond. - -– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és Hajnát! - -– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente majd -számon kéri tőlünk. - -– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra kigyúlt -szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond! - -Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás ablakot, -mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, mielőtt -megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a sziklák közé, a -mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: eltakarta kibomlott -hajának sátora… - -– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta megilletődve -Botond. – Eredjetek s temessétek el. - -Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A magyar -vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár udvarát, egy -része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent táborozó -testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él Levente, él! -Ihol Levente, ihol! - -– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára. - -És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. Mintha -csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű állatokat. -Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A magyar vitézek -elfogódva nézték a gyönyörű leányt. - -– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de azért -mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, csudálták. - -– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb rendűek. - -A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. Levente a -sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet intett: - -– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs itt több -dolgunk, induljunk haza. Ím lássátok e hajadont: Lebediásnak vére ő. -Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem erőszakkal viszem, szíve -szerint jő velem. - -[Illustration] - -[Illustration: Árpád indul a nemzetgyülésbe.] - -Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait. - -Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a -magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint -következik: - -– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te a te -szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban lehess -hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a hadakozásba. Ha nincs -ellenedre, körültekintek egy kevésség a bolgárok földjén. - -Mondotta Levente: - -– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli mátkámnak apját, -anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, fogadod-e? - -– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond. - -Megszólalt erre Kusid is: - -– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, én is -Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat. - -– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék én is, -ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám erős messze el -ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé. - -Mondotta Kusid: - -– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila -földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a -fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak. - -Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen Attila -földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila földjét s mind az -országokat, melyeket Attila meghódított vala. Hányszor álmodott Attila -világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, alig indult el, már is megáll -útjában: megállította egy ragyogó szempár! - -Hajna észrevette Levente elkomorodását. - -– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne tartsalak -vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, vészbe, halálba. - -– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb hazaviszlek, -édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben látnálak, ha -életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én időm is, Hajna. Most -még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok Istene, ha megízlelem a -szerelem édes italát. Úgy-e, nem? - -– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan. - -És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék Botond és -Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a másik. S nem mese -az, hogy a magyar sereg végigpusztított Bolgárországon, három nagy -csatában verte meg a bolgárok nagyobb számú hadát. Hanem Attila földjére -mégsem nézhettek be ez alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és -Kusid serege. - -Mondta Botond: - -– Én így is benézek, ját. - -– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára pedig csak -nem járunk, úgy-e, ját? - -– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond. - -Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény görögök, kik -kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, megkönnyebülten -lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról értesültek. - -Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek azóta. -Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a Duna etelközi -partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat szállították, hetek -óta várakoztak a magyarokra. - -– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid. - -– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú görög. - -– S hát a pótlás? - -– Pótlás? Pótlás nincs. - -– Nincs? – ordított Kusid. - -– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg Bizánc -kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de kell a -vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról? - -Niketász félrevonta az öreg görögöt: - -– Igazán nem hoztátok el a pótlást? - -– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul az öreg, -– de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is megelégszenek. - -– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A magyarokkal nem -lehet tréfálni. - -Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz. - -– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, a görög -szeret alkudozni. - -Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen -csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas kezét. - -– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a nevemet. -Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne látogassam. - -– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű a -magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg. - -Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a hajóra. Az -aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán indulásra készen -állottak a hajók, Botond és Kusid melegen paroláztak a kemény -Niketásszal s az előbbkelő görögökkel. - -– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, hogy egy -kicsit meghordoztunk. - -– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s -hatalmasan megrázta Niketász kezét. - -A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, amint -következik: - -– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, hogy végig -kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek nem vala -könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit megszerettem. -Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete lesz a magyarnak. -Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, Botond, az egyiket, te -benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc az élete, a másiknak a -vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja annak, akit szeret, a másik -sem fösvény, de nem szórja pénzét oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt -– s ez így van rendjén. Ha majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek -Attila földjét, meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak -szeretni a népek, akiket ott találtok. Én mondom ezt, Niketász. - -– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull a -könyvem, ját. - -– Ne te né, hull az enyém is, ját. - -– De csak az egyik szemedből, – jegyezte meg mosolyogva Niketász – a -másik nevet. - -Mindaketten megölelték Niketászt. Alig tudtak elválni tőle. - -A hajók elindultak. Niketász és társai ott állottak a parton s végig -kisérte tekintetük a távozó magyarokat. - -– Ha az én császáromnak ilyen népe volna a sok kincse mellett, – -mondotta magában Niketász – meghódítanám vele az egész világot! - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A NAGY LESZÁMOLÁS. - -Ideje volt, hogy Bolgárországból haza kerüljenek a magyarok, mert míg -odakalandoztak, követség jött Arnulftól, a németek császárától, kinek -Szvatoplukkal, a morvák hatalmas fejedelmével gyűlt meg a baja. Két faj: -a német s a szláv vívta élethalál harcát Attila földjének a Dunán túl -eső vidékén. Ennek a harcnak eldőltétől függött: melyik lesz itt az úr. -A német-e, a szláv-e? És meg volt írva a végzet könyvében, hogy a magyar -legyen az elválasztó ék a két faj között. Hogy közéje kerüljön e két -népes fajnak, ezeknek szerencséjére, magának pedig örökös -nyugtalanságára… De hát az Etelközben lett volna-e nyugodalmas élete a -magyarnak?… - -Az is meg volt írva a végzet könyvében, hogy bármerre vezesse a sors a -magyart, sohasem lesz nyugodalma. Hazája lesz, állandó hazája, de -nyugodalma nem… - -Árpád örömmel fogadta a német követséget. Ennek a segítségnek más volt a -célja, a rendeltetése, mint annak, melyet a görög császárnak adott. Itt -a jó alkalom, hogy ne csak megmutassa erejét nyugat felé a magyar, de -körül is tekintsen Attila földjén. Vajjon csakugyan igaz valóság-e, mi -apáról fiúra szállott Attila földjének szépségéről, gazdagságáról, az -állandó megtelepedésre való alkalmatosságáról, vagy csak egy szép rege? -De meg kellett várni, míg Bolgárországból hazajön a magyar sereg. Hiszen -Árpádnak mindössze 35–40,000 fegyveres vitéze volt, s ha csak öt ezeret -küld Arnulf segedelmére, mielőtt Bolgárországból visszatérnének vitézei, -menten rajtuk üt a bessenyő s hírmondó sem marad a maroknyi magyarból. - -Mikor Botond és Kusid megérkeztek, már készülődött a magyar sereg -kiszemelt része, csak az ő érkezésüket várták, hogy induljanak. Töhötöm -volt kiszemelve vezérnek. - -– Te itt maradsz, – mondotta Leventének Árpád. – Nem hagyhatod el ily -hamar Hajnát. Ha majd visszajön Töhötöm s jó hírrel jön – indulunk mind. - -– Elpuhulok, – búsongott Levente. - -– Nem puhulsz el, – mondotta Árpád s arca elkomorodott. – Azt hiszed, -Simeon el tudja viselni megaláztatását? Meglásd, eljön rengeteg sereggel -s akkor majd szükség lesz a te kardodra. Az enyémre is. Látva látom, -hogy a bolgár és bessenyő egyesül ellenünk. Meg kell még egy harcot -vívnunk velük. Akkor aztán – indulunk. Nem lesz itt maradásunk, nem. - -– Ha úgy lesz, amint édes apám uram gondolja, nekem akkor itt kell -maradnom. Ha eljön Simeon, Hajnáért jön valóképpen. Őt pedig nem adom -vissza, míg karomat mozgatni tudom. - -– S ha te meghalsz, meghalok én is… - -Hajna volt, ki e pillanatban lépett Levente mellé. Szép fejét Levente -vállára hajtotta s végtelen szerelemmel nézett Levente szemébe. - -A kedves jelenetet Botond jövetele zavarta meg. Széles melle csak úgy -hullámzott, napsütötte arca lángolt a haragtól. - -– Nagy fejedelem, megkövetöm! – lihegett Botond. - -– Mi baj, fiam, Botond? – nézett rá szeliden Árpád. - -– Nagy az én bajom, uram. Hallom, hogy készülődnek Attila földjére. Hogy -reám nem is gondoltak. Hát én mit csinálok itthon? - -– Pihensz, fiam, pihensz. Eleget fáradtál. - -– Megkövetöm a fejedelem személyit, én vereködni akarok. Én megyek. - -– Jól van, fiam, eridj. - -– De Kusid is vereködni akar. - -Erre a szóra jött oda Kusid. - -– Igen, én is vereködni akarok. Ahová a ját megy, onnét én el nem -maradok. - -– Jól van, fiam, Kusid, eridj te is. De aztán jól kinyisd a szemedet. -Mindent jól megnézz, ahol jártok, keltek, hadakoztok. Úgy lesz-e, Kusid? - -– Úgy lesz, uram, fejedelem, úgy lesz. - -– Szerencse vezéreljen! – emelte fel Árpád áldóan a kezét. – Szerezzetek -dicsőséget a magyar fegyvernek. - -– Szerzünk! – fogadta Botond. - -– Egyebet is! – nyomta meg a szót Kusid. - -Levente pirulva fogott kezet az ifjakkal. - -– Lássátok, nekem itthon kell maradnom – sátorőrzőnek. - -– Csak jól őrizd, Levente, – mondotta Kusid. – Ezer szemed legyen. -Egyszer csak itt lesz a bolgár császár s akkor… - -Nem mondotta tovább, merthogy jelen volt Hajna. De Hajna nem hagyta szó -nélkül, folytatta: - -– S akkor, talán békességre válik a nagy harag… - -Botond és Kusid felvidulva siettek sátrukba, hogy nagy hirtelen neki -készülődjenek. Árpád sokáig nézett utánuk nagy gyönyörűséggel. - -– Megér ez a két ifjú egy egész hadsereget. Úgy-e, Hajna? - -– Meg, édes apám uram, meg! – s gyenge ágként hajlott át a fiatal -törzsről az öreg törzsre: Árpád mellére. És mondta, úgy a szívéből -mondta: – Olyan boldog vagyok, édes apám uram! - -Közben kijött a sátor elé az agg Álmos, kijött Özséb, jöttek a fiúk, -kihozták a gügyögő Jutócsot is: együtt volt Árpád háza népe. És ott -állottak egy helyben, míg el nem vonult a sátor előtt az Attila földjére -induló sereg. Elől az óriás termetű Töhötöm, két oldalán Botond és -Kusid. Minden csapat előtt lobogott a turulos zászló s Árpád előtt -tisztelkedve hajtották meg sorba valamennyit. Búgtak a szádogfa-kürtök, -nyerítettek a lovak, csengtek a kardok, dárdák, ragyogtak a delelő nap -fényében a sisakok – felséges egy kép volt az. Az agg Álmos szeme könybe -lábbadt. Áldást intve emelte föl reszkető kezét. - -– Eredjetek, eredjetek, s jőjjetek vissza szerencsével. Hamar jőjjetek, -mert meg vannak számlálva az én napjaim. - -A nap rég lehajlott az ég közepéről, mikor az utolsó csapat is -meghajtotta zászlaját. Távolabb, a pusztán terelgették össze a gulyákat, -indultak a szekerek, a féken vezetett tartaléklovak. Az asszonynépek -messze elkisérték a férfiakat. De nem lehetett hallani asszonyi -jajgatást. Mind büszke volt, akinek urát vagy fiát érte a szerencse, -hogy hadba mehet… - -Aztán egyszerre elnyelte őket a messzeség. Árpád és háza népe -visszahúzódott sátrába. Csak Levente és Hajna nem tartott velük. Ő nekik -külön sátruk volt a fejedelemé mellett. - -– Már? – kérdezte Hajna s Levente nyaka köré fonódott hófehér karja. - -– Jere, édes szép virágom, jere, – suttogta Levente. – Ma az enyém vagy, -ki tudja, mit hoz a holnap?… Nézzed, nézzed, Bolgárország felől borúl az -ég… - -Hajna sóhajtva tekintett hazája felé. - -– Borúl az ég, borúl! – suttogta s szenvedelmesen ölelte meg Leventét. -Lelki szemével látta a boszús készülődést. Hallani vélte a hadba hívó -kürtök búgását. Látta, mint áll talpra Bolgárország minden vitéze; mint -indul rengeteg had, oly rengeteg, hogy az ég is elsötétül tőle, indul -Etelköznek, hogy megbosszúlja a nagy vereséget. A nagy, a megalázó -vereséget s az ő – elrablását. Hátha még megtudja majd a császár, hogy -elárulta őt, az édes apát! Hogy önként hagyta el hazáját Árpád fiával! - -Hajna jól látta, hogy mi történik otthon. Simeon kicsinylette a maroknyi -magyart, s merthogy közben békét kötött vele a görög császár, azt hitte, -a magyar sereg, ahogy jött, vissza is fordul. A bolgár sereg zöme -elszéledett s mire újra összeverődött, a magyarok végigpusztítottak -országán. De ami igaz, igaz: így is tíz bolgár jutott egy magyarra s -Simeon Isten büntetésének tulajdonította, hogy a maroknyi magyar sereg -őt így meg tudta gyalázni. - -– Megvert az Isten! – ordított féktelen dühvel, mikor hírül vitték, hogy -Levente elrabolta Hajnát. – Hát halljad, Isten, halljad! Ha én -elraboltam Lebediás leányát, Árpád fia is elrabolta az enyémet. Most már -mellém kell állanod, hallod-e, Isten? Mellém állasz, vagy elpártolok -tőled! – Hé! nyergeljétek fel legjobb paripámat! – kiáltott a -cselédeknek. - -Felesége, fiai azt hitték, hogy indul egyenest Etelköznek, meg sem -várva, míg összeverődik a sereg. - -A császárné szeliden megfogta, kérlelte. - -– Oh uram, ne hirtelenkedd el dolgodat. Vakká tesz a harag. Csendesüljön -a szíved. - -– Eressz! – szólt Hajnára nyersen – beszélni akarok a keresztények -Istenével! - -– Engedd meg, uram, hogy bár egy fiad veled mehessen! – könyörgött -Hajna. - -Simeon megállt egy pillanatra. Ugy tetszett, mintha csendesült volna -lelke háborgása. - -– Csak maradjatok. Egyedül akarok beszélni az Istennel! - -Gyönyörű fekete mént vezettek elő. Simeon ifjúi könnyedséggel pattant -reá s elnyargalt, mint a szél. - -– A klastromba megy, nagyapóhoz! – mondotta Zalán, Simeon idősebb fia, a -tiszamenti bolgárság fejedelme, ki a Tiszamentéről jött látogatóba -szüleihez. - -Fent, magas hegy tetején állott egy klastrom, ott élt Simeon apja, az -agg Mihály császár, elvonulva, imádkozásban töltve még hátralehető -napjait. Míg fia s népe csak színből vallotta még a keresztény hitet, az -agg fejedelem egész lélekkel meghódolt a keresztnek. Bőjtölt és -imádkozott a hitetlenekért. - -Mire Simeon felért a hegy tetejére, nemcsak meghiggadott, de csudálatos, -eddig ismeretlen érzés szállotta meg szivét. Isten megmérhetetlen -hatalmát látta most mindenben. A szerencsének forgandóságában, a -megaláztatásban, mit szenvedett. Az ő hatalmának tulajdonítá, hogy apja, -a hatalmas császár, kinek kardját rettegték a népek, visszahúzódott a -szent klastrom falai közé s egyedül Isten dicséretében él. Megalázkodva -lépte át a szent küszöböt. Az agg Mihály az oltár előtt térdelt s -imádkozott. Ő is letérdelt melléje. A remete császár egy tekintetre sem -méltatá, míg imáját be nem fejezte. Aztán felemelkedett térdéről, s -megvárta, míg Simeon elrebegi imáját. - -Akkor megszólalt s mondá, amint következik: - -– Eljövél Istenhez, úgy-e, mert érezteté veled az ő haragját? - -– Eljövék, el, atyám! – mondá megtörten Simeon. – Beszélni akarok az -Istennel. - -– Bőjtölj és imádkozzál, – így beszél az igaz keresztény Istennel. -Bőjtöljön és imádkozzék házad népe is, és mind a népeid, csak így -remélheted Istennek bocsánatát. Mert nagyok a te bűneid. Felvetted a -keresztény hitet, de annak törvényeit meg nem tartottad. Mi vagy te? Sem -pogány, sem keresztény. Palotádat megtöltéd hivalkodó, cifrálkodó -fejérnépekkel, kik istentelen életet élnek, ahelyett hogy a szegényeket, -árvákat ápolnák, gyámolítanák. Eredj vissza a te néped közé. Építs -templomokat, zárdákat… - -– És akkor… akkor… visszaadja Isten a leányomat? - -– Isten jósága megmérhetetlen! – mondotta kenetteljesen Mihály. - -A szürke falak, a sötét boltívek visszaverték az agg remete császár mély -zengésű hangját: Isten jósága megmérhetetlen. - -Simeon alázatosan csókolta meg az elébe tartott feszületet, aztán apja -reszkető kezére hajolt. Megcsókolta azt is. És elhagyá a szent helyet -szótlan, néma áhítattal. Az agg Mihály hosszan nézett utána s mikor fiát -elnyelte a messzeség, leborult az oltár elé s imádkozott tovább megtért -fiáért… - -Simeon lelkében csudát művelt a klastromi látogatás. Míg egyik kezében -fegyvert villogtatott, készülve népével a nagy élet-halálharcra, másik -kezében kereszt tündökölt. Épültek a templomok, zárdák, búgtak az -orgonák, zengtek az ájtatos énekek, háza népe bőjtölt, imádkozott – így -készültek a nagy háborúra. - -Két holdnapja múlt már, hogy a magyar sereg végig gázolt Bolgárországon -s a harmadik hold első napján harangok zúgása közt indult Simeon harminc -ezer lovas élén Etelközbe. Két kisebb fiát otthon hagyta az anyjuk -mellett, csak Zalán ment vele, a nagy erejű Zalán, ki férfikora -virágában volt ekkor. Ugyanazok a hajók szállították át a Dunán a -bolgárokat, melyek nemrég a magyarokat áthozták bolgár földre. A görög -császár megelégedetten dörzsölte a kezét. Visszakapta a szállítás -fejében, ami pótlást fizetett a magyarnak. Ennél azonban jobban örült a -testvér háborúnak. Hadd pusztítsa egymást a bolgár és magyar – csupa -haszon ez a görögnek. Két félelmetes ellenséggel kevesebb lesz, ha -elpusztul mindakettő. - -Harminc ezer bolgár vitéz lépett egyszerre az etelközi földre! S -Árpádnak sem volt több fegyveres vitéze otthon. S ha csak a bolgárral -kell vala megküzdenie! De Simeonnak gondja volt rá, hogy hírt adjon a -Don mellékén táborozó bessenyőknek is. Ezek kapva kaptak az alkalmon. -Most lesz vége vagy soha a magyarnak. Két tűz közé szorul. Nyugatról a -bolgár, keletről a bessenyő. - -De Árpádot sem találta készületlen a kettős támadás. Mikor Levente -megjött a diadaltól mámorosan, redőkbe borult homloka, nem tudott -szívből örülni a diadalnak. Ismerte Simeont, ismerte népét. Tudta, hogy -Simeon nem pihen, míg a kudarcot meg nem torolja. Tudta jól, hogy a -magyarok régi ellensége, a bessenyő, csak alkalomra les s beüt -Etelközbe, mint ahogy annyiszor beütött Lebediába. - -A magyar sereg harcra készen állott, mióta Levente megjött. Árpád -ismerte a maga erejét. Tudta, hogy ez lesz a magyarok utolsó csatája -Etelközben. Nem azért, mintha meg tudná semmisíteni a magyart bolgárnak -és bessenyőnek egyesült serege. Nem, nem! Tisztában volt azzal, hogy -diadallal harcolja végig a rettentő harcot. Hogy minden idők népe -regélni fog keleten a magyarok utolsó csatájáról, mit Attila földjére -indulásuk előtt vívtanak. De azzal is tisztában volt, hogy ez a -diadalmas csata sok magyar vitéznek életébe kerül. Hogy a magyar akkorát -fogyatkozik, amekkorát még soha, mióta az őshazából elindult – hazát -keresni. Tovább kell menni a magyarnak. Nem maradhat a bolgár és -bessenyő közé ékelődve. Tovább, oly földre, mely maga is védő, nem bíz -mindent a rajta lakó nép karjára. - -Két részre osztotta seregét. Az egyiket keletnek állította fel, a -másikat nyugotnak. Ő maga a nyugoti hadoszlop élén állott. Oldalán -Levente. Oly nyugodt fenséggel ült lován a fejedelem, mint egy élő -szobor. Ameddig a szem ellát, végtelen hosszú hadirendben álltak a -magyarok, átfogva a messzi rónaságot. Itt nincs, hová elrejtőzzék a -gyáva. Hírhozók száguldanak mindegyre Árpád elé s lihegve jelentik a -bolgár sereg közeledtét. Kétannyira is becsülik, mint amekkora -valóképpen. S száguldanak kelet felől is a hírhozók: rengeteg bessenyő -had tört be kelet felől. - -Árpád nyugodtan hallgatja végig a híreket. Egy izma sem rándul meg. A -magyarok soraiban nincs egy nyugtalankodó ember: a fejedelem fenséges -nyugalma mindre ráragad. De belől ég a tűz, mint az égő katlan: a -harcivágy tüze. Mind érzi, hogy ez lesz itt az utolsó, a nagy, a -végzetes csata, aztán aki életben marad, fölkerekedik – el az új hazába, -Attila földjére. - -Egyszerre csak megvillan Árpád kardja, ragyogása, villogása végig szalad -a hadi renden, zúgnak, búgnak a kürtök, ágaskodnak a toporzékoló, -nyugtalankodó lovak, zendül Árpád érces hangja: haj, magyar, haj! - -Dobban a föld, rettentőt dobban, reng, ring a lovak lába nyomán: -megmozdult a magyar sereg. Mi történt? Im, már feltűnt a bolgár sereg a -szemhatáron. Nem várja Árpád a támadást, bár ő van itthon. Zúg-búg a -levegő, amint a rónaságon eszeveszetten száguld a magyar sereg, mintha -egyszerre akarná kiseperni az ellenséget a haza földjéről. - -– Haj, magyar, haj! - -A bolgárok jól ismerik a magyarok hadi szokását. Egy iskolában -nevekedtek ők a régesrégi időkben. Ím, Simeon is megvillantja kardját, s -a bolgár sereg, a magyarokéhoz hasonló hosszú hadi rendre nyúlva, -száguld előre, mint a sebes szél – még egy pillanat s összeroppan a két -sereg. - -Fele sincs a magyar a bolgárnak. Két felől két hosszú szárny csapkod a -bolgár sereg testén, ez a két hosszú szárny hirtelen félkörbe kanyarodik -s mire a magyar had összeroppan a bolgár derékhaddal – a két szárny -kerek kört formál: be van kerítve a magyar sereg. - -– Haj, bolgár, haj! – hallszik Simeon menydörgő szava. - -– Haj, magyar, haj! – felel rá Árpád. - -Már szemben áll Simeon és Árpád. Egyszerre emelkedik két kard, már össze -is cseng, szikrát vet mindakettő. Egy pillanatra mintha megmeredne a -kard minden harcos kezében: mi lesz? Még meg sem indult s mindjárt eldől -a csata. - -Simeon ádáz dühvel csap Árpád felé. - -– A leányomért! – ordít Simeon. - -– Lebediás leányáért! – felel Árpád s oly erővel vág vissza, hogy Simeon -kardja ketté törve surrog el a levegőben. Egy pillanat és Simeon véres -fővel bukik le lováról. A bolgár had dereka esze nélkül fordul meg, -hirtelen felragadva a lebukott császárt. - -– Él! él! – kiáltják össze-vissza, de már megbomlott a rend. - -– Haj! haj! – kiáltják a magyarok s űzőbe veszik a szaladó középhadat. - -[Illustration] - -[Illustration: Zalán és Levente párviadala.] - -– Utána! utána! – ordít Zalán, ki meg a bolgár sereg két szárnyával -üldözőbe veszi az üldöző magyarokat. - -Minő csata! Az üldöző üldözött is egyben. De Árpád hirtelen int -Leventének. - -– Fordulj meg a sereg felével. - -Csak azt várja Levente, hogy egy nyíllövésnyire távolodjék az üldöző -seregtől, hirtelen visszafordul s míg a fejedelem tovább űzi a közép -hadtestet, melynek csak egy a gondja, az, hogy se élve, se halva ne -kerüljön az ő császáruk a magyarok kezébe, – Levente szilaj haraggal -vágtat serege élén: a fiú a fiúnak. - -– Erre, Levente, erre! – ordít Zalán. - -– Itt vagyok, Zalán! – felel Levente. – Hajnáért jöttél, úgy-e bár? - -– Hajnáért s a te véredért, kutya! - -– Véremet megihatod, Hajnát meg nem kapod! – adta vissza Levente s abban -a pillanatban már össze is csendült a két dalia kardja. - -De haj, mi történt? Im, Levente hű lova, a vasderes, meghorkan, -visszatántorodik. - -– Holló vájja ki a szemedet! – kiált rá Levente féktelen dühvel – mitől -ijedtél meg? - -Meg is felelt mindjárt magának s arcán végig villant a babonás félelem, -amint kiáltotta: - -– A farkas khán lova! - -Az összecsapás hevében nem vette észre Levente, hogy Zalán a farkas khán -híres arab lován ül. Azon a lovon, melyen Birtik Bolgárországba szökött. -Azt sem vette észre, hogy az arab mén szügybe vágta előlábával a -vasderest: attól tántorodott vissza. - -Levente vad haraggal sarkantyúzta meg lovát, de az reszketve állott egy -helyben s mire megmozdult, Zalán lova két hátsó lábára ágaskodott s -egész erővel vágott másodszor is előlábával a vasderesnek. - -– Nesze! – ordította Levente. – Menj a gazdád után! – s szügybe szúrta a -lovat. De abban a pillanatban lesujtott rá Zalán kardja s Levente s a -farkas khán lova egyszerre döndült a földre. Mindakettő holtan… - -– Haj, magyar, haj! – búgta Levente lováról lefordultában. Ez volt az -utolsó szava. Dali testén száguldó lovak tapostak végig, a rettenetes -gabalyodásban nem akadt senki, aki fölemelje: most minden magyarnak egy -a gondolata, egy a vágya – megtorolni, kegyetlenül megtorolni Levente -halálát. Nem szalad szét a vezérét vesztett sereg, de mérhetetlen dühvel -osztja a halált. Ím, mint valami nehéz fekete felleg, szakad le Zalán -seregére a magyar seregnek az a része, mely a bessenyők ellen vívta -győzelmes harcát. Visszaverték a bessenyőt, fut esze nélkül, a magyar -sereg minden erejével ránehezülhet a bolgárra. Patakban foly a vér: nem -tudja felinni a puszta homokja. Százával hullanak el a bolgárok Zalán -mellől s csak sebektől borítva tudja megtartani életét. - -– Vissza! vissza! A Tisza mellé! – kiáltja Zalán s esze nélkül vágtat a -megfogyatkozott sereg nyugat felé. A magyarok nyomában. Ihol feltűnik -Árpád fenséges alakja. Ő már szétverte Simeon hadát. A hatalmas császár -– volt, nincs. Seregének romja ért csak a Dunához, ám ő már nem látta -azt: szemét lezárta a halál fagyos keze. Magyar vitézek hozták -holttestét leveles ágakból font ágyon. Viszik Árpád sátrába. Onnan -lészen eltemetése, fejedelmi személyhez illően… Árpád még nem tudja fia -halálát. Azt hiszi, hogy Levente ott száguld a Zalánt üldöző sereg élén. - -– Haj, magyar, haj! – kiált Árpád s seregével a Zalánt üldöző magyarok -mellé kanyarodik: együtt verik, hajszolják, űzik Zalán hadát. - -S felzendül újra Árpád hangja: - -– Haj, Levente, haj! Erre, erre! - -De felelet helyett vérbe borult vitéz vágtat Árpád elé. Az öreg Tas ez, -a hét vezérek egyike. - -– Hol van Levente? – kiáltja Árpád. - -Tas szomorúan ereszti le kardját. - -– Elesett? - -Tas némán csüggesztette le fejét. - -– Meghalt… – búgott Árpád hangja mélyen, szívet szaggató szomorúsággal. - -– Meg, uram, meg. Ne űzd te tovább a bolgárt. Zalán kisiklott a kezünk -közül seregének romladékával. - -A fejedelem hirtelen felemelte kardját, belevágott nyugat felé a -levegőbe: - -– Találkozunk még, Zalán! - -Aztán intett Tasnak: - -– Vezessetek a fiamhoz. - -Halomra hullott holttestek között, néma fájdalommal haladott, lassan, -csendesen Árpád, s körülötte válogatott vitézei. Szörnyű aratása volt a -halálnak. - -– Legalább kétszer tízezer bolgár harapott fűbe, – szólalt meg Tas. - -– Én többre becsülöm, – mondotta Huba. - -Ezzel akarták vigasztalni a fejedelem apai szívét. - -– De a fiam – volt – nincs! - -– A császár is meghalt, – mondotta bátortalanul Tas. - -– De – a fiam volt – nincs, – ismételte Árpád s szemét erősen a földre -szegezte, hogy ne lássák a könnyét. - -Volt, nincs! Ím, ép most fektetik összeroncsolt, taposott testét leveles -ágakból font ágyra. Ím, ép most emelik fel szép gyöngén komor arcú -daliák. - -A fejedelem leszáll lováról. A holttest fölé hajlik, végigvonaglik -testén a visszafojtott zokogás. - -– Vigyétek, vigyétek, – int a vitézeknek. Aztán felül lovára. Néma -fájdalommal kisérik a halott daliát. Aki világhódításról álmodozott, s -lám, alig bontotta ki szárnyait, a porba hullott. Akinek ajka még alig -ízlelte meg a szerelem édes italát, fagyos kezét már rátette a halál. -Csókolhatja ajkát anyja, apja, szerelmese, ez az ajk többé nem érzi. -Költögetheti anyja, apja, szerelmese, nem hallja, szemét fel nem nyitja: -nem látja többé ezt a szép világot, az eget, a földet, a végtelen -rónaságot s nem látja többé a világszép Hajnát. - -Mennek, mennek, némán, szomorúan s egyszerre csak összetalálkozik a két -gyászmenet. Öreg Simeon, hát te mért hagyád el hazádat? Mért nem tudott -megnyugodni lelked abban, hogy a szerelem erősebb mindennél. A halálnál -is erősebb. Öreg napjaidnak nagy gyönyörűséget igért két ifjú hű -szerelme s neked nem kellett ez a gyönyörűség. Hatalmába kerítette -szívedet a féktelen bosszú vágya s ím most halálba kergeted azt, ki -legközelebb volt a szívedhez: leányodat. Hallod-e az egekig ható jaj-t? -Csak egy jaj – s ezzel a jajjal megszakadt egy szív: leányod szíve. Ha -feltámadnál, újra meghalnál. Oda hullanál te is ama holttest mellé, -amely mellé a világ legszebb virága hullott, kettétörve, halálra -hervadva. - -Ím, már ássák a mély, a széles sírt: abba fektetik Leventét, Hajnát és – -Simeont. Velük kedves lovaikat, fegyvereiket. És egy nagy temető lesz -Etelköz. Magyar, bolgár együtt kerül a föld alá. - -Árpád komoran tekint szét a temetővé vált tartományon. Arcáról -leolvasható a bús gondolat, még egy ilyen temetés s nem marad magyar. -Majd szóra nyílik ajka. Csak egynéhány szót mond s ebben a néhány szóban -lezáródik a magyar nép történetkönyvében egy nagy fejezet s kezdődik egy -újabb. - -– Készülj, magyar. Megyünk Attila földjére. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -INDUL A MAGYAR ATTILA FÖLDJÉRE… - -A bolgárokon s bessenyőkön szerzett diadalnak nagy ára volt. Húszezer -bolgár mellett tízezer magyar vére áztatta Etelköz pusztáit. Sok magyar -vér folyt el Bolgárországban is, sok folyt el Pannónia földjén, az -Arnult császár segedelmére vívott csatákban is. Botond és Kusid erősen -megfogyatkozott sereggel kerültek vissza. Egy nagy temetőt találtak, -melyet egy megritkult nép vett körül. A tizennégy esztendős fiúkat a -fegyveresek közé számították: így számoltak össze vagy harmincezer -magyar fegyverest a nagy vérvesztés után. Öreg férfiak, asszonyok, -gyermekek, innét-onnét összefogdosott rabszolgák kerekítették ki az -Attila földjére készülő magyart egy félmillióra. - -Ez a maroknyi nép kerekedik föl, hogy visszaszerezze Attila földjét. Ily -nagyot csak magyar merhetett! Ezt csak Árpád cselekedhette meg, kiről -feljegyezé Bölcs Leó császár, hogy _méltóságos_ és _körültekintő_, -_okos_ és _vitéz_ vala… - -Ám minekelőtte felkerekedék Árpád és népe, a fejedelem egybehívatá a -nagy nemzetgyűlést. Megjelentek mind a törzsek és nemzetségek fejei, a -főbb tisztet viselő öregek, s midőn együtt valának, a fejedelem elé -lépett Töhötöm s két oldalán Kusid és Botond. - -Árpád csendet intett s akkoron megszólalt az ősz Töhötöm. Elémondá szép -rendiben, hogy merre jártak. Látták egy részét Attila földjének. Lovaik -ittak a Tiszából és a Dunából, Attila földjének két legnagyobbik -folyamából. A magyar vitézek fegyvere megtörte a német császár nagy -ellenfelének, öreg Szvatopluknak hatalmát. Túl a Dunán esett meg a nagy -hadakozás. Szvatopluk futással mentette meg életét. Zobor hegyére, -rengeteg erdőbe menekült s midőn ők visszatértek, halála híre jött a -rengetegből. Meghalt nagy bánatában. Ám maradott két fia: az egyiknek -szintén Szvatopluk a neve, a másiknak Moimir. Bizonnyal tovább -folytatják majd a hadakozást a németek ellen s ha most indul a magyar -visszaszerezni Attila földjét, jókor indulna épen. De elébb a Duna s -Tisza közt még nagy csata vár a magyarra: nagy, erős serege van ott -Zalánnak, kinek népéből egy szál sem vett részt az etelközi -hadakozásban, merthogy Zalán Simeon hadával tört be ide. - -– Zalán! Zalán! – zúdult fel egyszerre a gyülekezet s egyszerre ezer -kard villant meg. Bosszú tüzében lángolt minden arc. - -De a fejedelem csendet intett újra. Elrejtette lelke háborgását. - -– Beszélj most te, Kusid. - -S mondá Kusid, amint következik: - -– Nagy fejedelem s testvéreim! Ahol jártam, mindent jól megvigyáztam. -Bizony mondom, nem rege, mit Csaba vezér a mi őseinknek beszélt Attila -földjéről. Rengeteg erdők kerítik mindenfelől a végetlen síkságokat. -Folyóknak s patakoknak vizében nyüzsögnek a halak. Erdőkön, mezőkön -csordaszám legelnek a vadak. Duna-Tisza közén övig érő fűben gázoltak -lovaink. Ám ne gondolja senki, hogy mesét mondok, ihol a tarisznyámban -hoztam egy darab földet s egy marék füvet. Nézze minden: mely fekete ez -a föld s mely puha! - -Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre járt a -föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely fekete s -mely puha! - -Akkor felmutatá a füvet. - -– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél! - -Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok: - -– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél! - -Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a fejedelemnek: -ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a kulacsot. - -– Édes mint a méz, – mondotta Árpád. - -És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: édes mint -a méz! - -Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a gyülekezetnek: - -– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy akarattal, -hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét? - -– Akarjuk! - -– Hirdesse hát ki-ki a maga nemzetségének s szolganépének, hogy -készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán indulok minden népemmel. -Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba minden a maga lábas és -lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt utánunk s amit a föld -eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne mondja senki sem, hogy üres -kézzel járó, jött-ment nép a magyar. Úgy legyen! - -– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És -vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s búgó -kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát. - -– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! Kétszer -hét nap multán mind talpon legyetek! - -Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz népe. -Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez -összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden lakója -egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol nagyobb -biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is ezer gondja, -mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent akar vinni -magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa vezeti? -Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az asszonynép még a -guzsalynyelének is helyet szorít: _más_ ez, mint amit majd az új haza -erdejében vág az ura. És égnek szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan -kenyeret, mert ki tudja: lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban? -Szakadozott ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a -földön, melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt -az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük, -kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze, -messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja, -folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk? - -Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid -percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a -magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása, -viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a -felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik -minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a -redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha -pusztulásba vezeti! - -És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok -rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő -itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a -nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb -reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh -nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a -hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci -fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi -Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy -fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja -még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk. - -De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja -közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk -lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék -száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is. - -– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik -lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat: -rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a -másikat. - -– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja -Tarkacs. - -– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, – -mondja Jelekh. - -– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő? - -A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban, -előlép s mondja: - -– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az -egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a -nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de -csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a -másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek: -térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak -halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk, -halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a -földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt! - -– Ez így! – hagyták helyben mindannyian. - -Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét, -felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták: - -– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután -csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog? - -Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte: - -– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes -csemetéim! - -Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre -két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg? - -– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam, -kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer, -hullasd egyszer az örömnek könnyeit is! - -Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte -volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve -elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott -csorranni egy könnycsepp! - -– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte -Özséb. - -Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő -urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a -szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s -a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha, -soha! - -Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak -egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy -tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába. - -– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk, -úgy-e, fiam? - -– Igen, apám uram, igen. - -Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen -az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának -szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal -végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok -Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább -lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja -Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi -fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő -száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga -szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti -fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor -régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két -sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen -meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg -a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek, -melynek az aggja is fiatal? - -Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra -jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem, -Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek -fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt -követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül -válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a -fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik, -kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg -gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a -fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján -viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska, -viszlek, viszlek, messze földre, szép országba. - -Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a -vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki -feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű -népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent, -mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá: -sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga -sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép -előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem -vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is -megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze, -egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon! - -Hiszen ez jó kedvű nép! - -Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel -megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak -aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog. - -Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó -kiáltásba: - -– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl! - -Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol -pihenőre. - -– Előre, baltások! – kiált Botond. - -Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap. -Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy -pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák -medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép -rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is -eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak -a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával -döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az -erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a -rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére. -Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott -vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön, -a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az -össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad, -emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre! - -Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap -leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett -Attila földjére! - -A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a -kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és -Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép -lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő -végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete -esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok -kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul, -elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a -félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt. -Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen -láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége -védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos -leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá. -Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben -omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek -oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási -máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy -aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák -világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a -nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy -Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak -között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép -földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén -ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott -ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban. - -[Illustration] - -[Illustration: Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.] - -– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép? - -– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet -mindenfelől. - -Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén -fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte -népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája -lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában -emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap. -S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza -népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet. -Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem -áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e -tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa -elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért -hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű -férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész -gyermekeket. - -– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem. - -– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten. - -– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember. - -– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a -kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám. - -– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert -nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket, -mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy -Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják -egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak. - -– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne -csüggedjetek. - -Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott, -csókolta ruhája szegélyét. - -Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek, -hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki -fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e -földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek, -Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti -sanyarúságotoknak! - -Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a -láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó -fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan -nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan -a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte -állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan -megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó -zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány -pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros -fényéből. - -– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő -hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával -bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a -magyaré marad e föld időtlen-időkig! - -Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok -örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad, -egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig -egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben. -Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb -rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila -földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel, -halállal, ha másként nem lehet. - -Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér -folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele -a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt, -egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab -földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött -csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak -légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok -bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó -kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen. - -De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe, -mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos -ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra -adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én -örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét. -Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat -meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket. -Örüljön, örvendezzen a szívetek. - -És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán -Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek, -gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi -sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint -le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a -földet, megáldja a népet. - -Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért. - -– Áldjon meg minket, édes apám uram. - -Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig -hallhatóan: - -– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s -fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne -szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld. -Időtlen-időkig… - -Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere, -jere, szárnyas Halál, jere. Várlak. - -Álmos utolsót lehelt. - -– Meghalt, morajlott végig a sokaságon. - -Özséb fehér lepelt terített reá. - -Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem -zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím, -már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van -szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája. -Ott a kard, a dárda, a nyíl. - -– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy -kiáltás a gyászoló gyülekezeten. - -S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű -cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők -vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A -két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre -zuhan két holttest a sírba. - -Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik -itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta -volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon. - -Pihenj békében, Álmos vezér! - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -AZ ALPÁRI SÍKON. - -A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában -indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi -tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána -túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza -s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna -s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a -Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még -itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas -magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a -bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át -a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként -meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel. - -– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond. - -– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid. - -– Nem értem a szavadat, ját. - -– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg -nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az -alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s -Tisza közt. Vereködhetsz. - -– Vereködök is. - -Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek, -így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken -el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza -partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos -palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze -maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt -már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette. - -– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és -Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk. -Halljátok, magyarok? - -Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár -állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén, -felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze -vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg -huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha -védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a -bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan -huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a -bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a -sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor -koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a -földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét -halomra hullott bolgár vitézek teste födte. - -– Előre! – kiáltott Árpád. - -– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid. - -– Haj, magyar, haj! - -A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben -állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy -leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába -kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két -dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és -Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha -összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny, -eleibe vágva a had derekának. - -Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi -lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a -magyaré lenne? - -– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban -összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár -sereg. - -Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja -önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és -Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán -oldala mellől, míg szembe kerülnek! - -– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban -rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán -paripája. - -– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már nyeregbe is -pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal. - -– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel verekszel. - -– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég magyar -kardjának egy suhintására. - -– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a vágást Zalán -s reccsenve esik szét Botond vértje is. - -– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi kardját -Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond. - -Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova mellett. - -– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz volt, -lovak patkója ne gázoljon rajta. - -De a bolgár nem a fajta nép, mely vezérét vesztve, hanyathomlok rohan, -amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb dühvel osztja a -halált. - -– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap megáll -csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a Duna s Tisza -közén. - -– Haj, magyar, haj! - -– Haj, bolgár, haj! - -– Haj, Tarkacs, haj! - -– Haj, Jelekh, haj! - -Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind a két -részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint a -sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű tusát, -ember ember ellen. - -Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld nyelte volna -el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy pillantásra megállt -Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles körme vágna Árpád -szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a fejedelem, az apa. - -– Előre! Előre! Utánuk! - -Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a száz dalia, -de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú szivüket elragadta -a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt próbálja a repülést, -szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. Piros vérük hullásával -szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni sugallat küldötte volna a -halált: halljatok meg, piros véretek öntözze meg a földet, hogy apátok -népe jobban megfoganjon. - -Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár vitéz -holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt verve, ki -halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a magyarok kardja -elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár uralomnak Duna s Tisza -mentén, vége! Árpád lett itt az úr. - -Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd -megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie kell -újra. Diadalmenet helyett gyászmenet. Némán, lesütött fővel halad a -rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. Viszik ama táj felé, -hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád sátora. Ott várja Özséb -remegő szívvel urának s fiainak érkezését. Már szaladgáló fiú Jutócs, a -legkisebbik. Van neki kicsi nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a -földből s nincs más játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához, -százszor, ezerszer kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit -hoznak neki? Arany kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár? - -De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen keblére -szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten igyekszik -szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze nélkül a szomorú -menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, hogy két holttestet -hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai holttestét. - -– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s jajszava -felhat az égig. - -Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. Némán -öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon rebegi: - -– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy fiunk… - -De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes szemmel -állnak körül a vitézek. - -– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja egyenkint. – -Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem halljátok. Szívemről -szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, jaj, ébredjetek! Nem -értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem látják könnyemet. Ébressze -kigyelmed! Szép zengésű szavát talán meghallanák. - -Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől. - -– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel. - -– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. – Mire -szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel szivemnek vérivel! - -Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi sátrába az -örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. Sötét éjszakával -halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud örülni a nagy diadalnak. A -fejedelem álmatlan virrasztja át a bús éjszakát. Ő nem engedheti át -magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s vezérelte ide, hogy állandó hazát -szerezzen népének. Az ő lelkét, az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb -gondolat. Szeme fiainak holttestére tapad, de lelke egyebütt jár. - -Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak a -közepén van. - -Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a barmoknak, -– de nem ad állandó hazát. - -Folyó nem lehet egy ország határa. - -Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé. - -Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia földje -nem lesz az övé, fele munkát végzett. - -Haditerveket szőtt egész éjszakán. - -Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín hajában -sűrű fehér szálak csillogtak a felkelő nap fényében. Egy éjszaka tíz -esztendőt öregedett… - -– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – Sietnem kell. -Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől elhivattatám… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A FEHÉR LÓ. - -Az alpári csata megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra -jutott két bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a -Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és szlávot, ki -önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két hónap ahogy -eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a cserében: a zsarnok, -a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű fejedelem fogadta védő -szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, mert a szláv népek -foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges módon is (otromba -tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, hasogatták fel a -homokföldet), míg a magyarok a folytonos hadakozásban elszoktak a -földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, ez volt a magyar nép -foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények voltak, de Árpád és népe -nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta hitükben s ezzel még -szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot és bolgárt. A magyarnak ma -is tündöklő erénye: a türelmesség más népek nyelve, szokásai, hite -iránt, nagy hasznára vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett -lassankint az itt talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván, -lelketlenül a hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld -eddigi urai. - -Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza közén, -megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai Óbuda táján, -családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a Csepel-szigeten – -itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. Köröskörülfogta a -gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a -nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiuval, kinek -Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki -Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökeredzik -ebben a földben! – mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs -nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól, -sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a -szíve Árpádé volt, a teste csenevész. - -– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem -edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta -lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát. -Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha. - -Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket -kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk -hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget -küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen. - -– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk -megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind -a kettőnek. - -Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őt a -Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő meg ennek -fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén. - -– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött -homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az -ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő -beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek? - -– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is megelégszik, ha -Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle nagy Morvaországban. - -– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid. - -Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem -előtt s mondá, amint következik: - -– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e? - -– Beszélj, fiam, Kusid. - -– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy -néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos -ember s szépen kitakarodik az országból. - -Árpád elmosolyodott. - -– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult ez. -Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy -szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára s -vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád -fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia. -Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét szép -szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint cselekszünk. - -[Illustration] - -[Illustration: «Ki népei vagytok? Mit kerestek?»] - -Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a -küzsdég Botond mondott ellent. - -– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos -nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én vereködni -akarok! - -– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa -lesz ez, meglásd. - -– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – mert -különben összeveszünk, ját! - -– Mi-e, ját? Mi nem, soha! - -Botond legyintett a kezével. - -– Eb, aki veled összevesz, ját! - -Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős -markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos -nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak, -ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott -ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jött-ment nép megy hozzá -követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna -balpartjára s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a -Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte -föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy -kicsit elszontyolodott. - -– Sokan vannak, – mondta Botondnak. - -– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat. - -– Most már mindegy, benne vagyunk, ját. - -– Fenékig, ját. - -Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt -Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében -bizakodó gőg. - -– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó -hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben -ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga verte el -arcáról az alkalmatlankodó legyet. - -– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – Gyávával -ki vereködik? - -Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat. -Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kisérték a hatalmas -úrhoz. - -Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak, -Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk: - -– Ki népei vagytok, mit kerestek? - -Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt -Szvatopluknak: - -– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk. - -– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. – -Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak? - -– Azok vagyunk. - -– Azok, azok, – tódította Botond. - -– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek? - -– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a -bolgárt, megöltük Zalánt. - -– S most engem akartok megölni, úgy-e bár? - -S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától. - -– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi fejedelmünk -küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a -nyerge. Fogadd jó szívvel. - -Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott. - -– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba -szegődik? - -A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen -Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott. - -– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, a féket -is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk fiához méltón -hagyhasd el Attila földjét. - -– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott Szvatopluk -magánkívül. - -– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra s -hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával – – - -– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal -verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe! - -Mondotta Kusid: - -– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a -húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a -nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink. - -De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől, -torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás. - -Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme -észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé -kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat. -Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most -megfogadják a parancsát s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is -észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a -szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a -vízből. A féket a fübe dobták – no ott könnyen megtalálják, amint ők -eltávolodtak. De szó ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt s -merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén, -tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő -Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a -táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen -vágtatás közben is. - -– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda! - -Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a -nyerget s kimászott vele a Duna partjára. - -Botond egész lelkéből felkacagott. - -– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda -nép ez! - -– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig -aranyon. Szvatoplukot magát legelébb. - -– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany! - -Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehivatta -a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek. - -Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért -beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő -szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva kiáltá: -elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt! - -De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta azt -is, mi történt az ajándékkal. - -– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó. -Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád! - -– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt! - -Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak -merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod? - -Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A -Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s vinni a hírt -Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! szaladj! - -De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi -kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg előre, -előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád -ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot -túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja, -biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem -mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből. - -De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak -itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot, -amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig -zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld. -Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik -egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel -nagyobb, mint a magyar sereg! - -– Haj, magyar, haj! - -Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s eszenélkül -vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a -Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág -a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből s Szvatopluk -lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül -– örökre elmerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a -partra s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék, -hátán a gyémántos nyereg. - -– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek. - -– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig zeng a -magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei -kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen! - -Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s úgy -hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki -két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le könyét. Hadd szárassza -meg arcán az áldott nap fénye. - -Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli. - -Megszerezte népének Attila földjét. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -PUSZTASZER. - -Még nem mult tíz esztendeje, hogy Árpád felkerekedett népével -Etelközben, s ímé, övé volt már Attila földje. Idegen, ha hallja, -regének mondja, pedig történet, való történet: az Úrnak 896-ik -esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a -906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a -regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely -történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a -fegyverviselő, s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a -Dunán, túl a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza -Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár, -ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott -Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a világon «Isten -ostora». - -Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, de honszerzésre -indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre -kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar -megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot -bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten -ellátta természetes határokkal a három halom és négy folyó földét s -Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz -kötni a magyart. Ő megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő -így fejezett ki: - - A nagy világon e kívül - Nincsen számodra hely, - Áldjon vagy verjen sors keze, - Itt élned, halnod kell. - -Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád nemzetgyűlést -hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, gyümölcsös erdő -árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza közén, a végtelen -pusztaságon akarta volna felütni magának és nemzetségének sátrait, de -itt gyűjthette össze leggyorsabban népének főbbjeit. Magának s -nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a Dunán Fehérvárt s annak vidékét -szemelte ki. Minél közelebb a nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem -széke, a magyarság magva, ereje, mert nyugat felől kellett tartani -legtöbb veszedelemtől. Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét: -védőnek nyugat felé s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől -támadnák a magyart. Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két -folyó közé szorulna össze a nemzet zöme? - -Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, amint a -honfoglalás művének végéhez közeledett. - -Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se mozdult volna -az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, oktalan -kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében elbizakodott vezér nem -ismer már maga fölött urat, a maga kénye-kedve szerint csatangol -idegenben s zúdítja idegen népek haragját, gyűlöletét az egész népre. - -– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a hét -vezér még Lebediában. - -– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken tudom -tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom után? Vajjon -elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem lesz-e egy fejedelem -helyett hét, talán több is? Pártokra, felekezetekre szakad a magyar, kit -az én kezem, az én elmém ereje összetartott – s akkor vége a magyarnak, -vége. Rászabadul morva, német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos -ellensége, a bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége! - -E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn a -pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron Attila -fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a haza -földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden vezérek, -törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, Körtvélyestó közelébe, -Gyümölcsös erdő árnyékába. - -És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, Dunántúlról, -északról, délről – mind, aki nem volt távol, messze földön, idegenben. -Hej, hogy ragyogott arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a -pusztát a magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga -kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra -emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes -apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, deresedő -hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben állnak -nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar Bánk. -Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, egytől-egyig -híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar történet könyvébe. - -Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme egyik-másikon, -kit rég nem látott vagy most lát először, de a nemzetségi vonásról -megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a szíve. Aztán közelébb -léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, kikérdezi valamennyit a -fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak kisebbik fiát, Csörszöt -látja. - -– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam. - -Kund zavartan néz a földre. - -– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik szép -homloka. - -– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy -hallották: mozgolódik a bolgár s a görög. - -– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De oktalanság egy -kis csapattal ütni rájuk. - -Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa: - -– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár védelme a -te gondod. Ám a vár – a nemzeté. - -Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a nemzetségek -főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot bölcsen, -igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek mit szánt, nincs -egy panaszos szó. - -Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat számot, ne -zavarja a gyűlés folyását osztozkodás. - -Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri -gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely -földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a -gyűlést: - -– Van-e szava ez ellen valakinek? - -S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a _szerre_: a -törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy kinek a földjén vár -van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik azt megvédeni, merthogy az -a vár az egész nemzeté, de magáénak nem mondhatja senki. Elhatározák, -hogy a nép egy része védi a várat, más része szántja-veti a földet, s -ellátja élelemmel azokat, kik fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen -bírják a nemzetségek. A nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És -megújíták esküvel a lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki -nem hal, más nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy -Zsolt még gyermek vala, Árpád halálának esetére mindjárt választának -kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország dolgát igazgassák. -Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk esetére ezeknek két -legidősebb fia: Szabolcs és Kusid. - -Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy művét. -Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, melyeket itt -talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek főbbjeinek is, -vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta Bölcs Leó Árpádról, -hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit cselekszik, mikor az idegen -fajta népeket is a földhöz köti, azoknak főbbjeit nagylelküségével -magának meghódítja… S hátha egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s -nem akar magánál nagyobbat ismerni?… - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni vélem a -honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban vitézek, tanácsban -bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel váltották meg Attila -földjét, de megváltván, emberségesen bántak a más nyelvű, más szokású, -más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak a tüzek a végtelen pusztán, -közepén óriási máglya: fehér lovat áldoznak rajta a befejezett munka -örömére, hálaadásul a magyarok Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő, -forgolódó asszonyokat, férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja -legelőkön hízott ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy -áldomást tart a magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld -termelte, magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba. - -Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. Csak úgy -öntik beléjük a vérgyújtó nedűt. - -– Igyál, testvér, igyál! - -Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen kerekednek -össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg sokadalom. - -– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd fia. – -Igyunk az ő kalandjára! - -– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs. - -– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs. - -Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású fehér -csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a pusztaságon. - -Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar nóta: -mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj hangokat. - -– Haj, magyar, haj! - -Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás nemcsak -harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír benne. - -– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S ím, – mi -történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő magyarság széle, -mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan szöknek fel mind, -összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán. - -Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban ujjongó -kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a magyarok: - -– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj! - -Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi csapat. - -Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg Árpád előtt. - -A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, láthatja, hogy -magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül kimosolyog az áldott -nap fénye. - -– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád. - -A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a földre. -Kusid kap szóhoz. - -– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – átalnéztünk -egy keveset Görögországba. - -– S megvertek? Kivertek!? - -Most már Botond kapta el a szót: - -– Akkor nem állanánk itt. - -Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de azért -feddően néz a két daliára: - -– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, ahol s -amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. Tudjátok-e -mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk Attila földjét a -törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, ki itthon volt. Hátha -ti rólatok elfeledkeztünk? - -Mondta Botond: - -– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A többit én -eligazítom. - -– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy? - -– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám kapott -földet, jut abból nekem is. Osztán ha lehiggad a vérem, ott ragadok én -is. De most vereködni akarok. - -– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz. - -– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját vereködik. - -– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek asztal -köré! – s mosolyogva legyintett a kezével. - -– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek voltunk. -Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram. - -Árpád serleget emelt s mondá, amint következik: - -– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de búsít, ha -könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok Istenének, hogy -eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki haragját. Éljen a -magyar! - -– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek mindenütt a -kupák és serlegek. - -– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid Botondot. - -Botond rámordult Kusidra: - -– Ma összeveszünk, ját. - -– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap! - -Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az -áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan táncra -kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem asztalától -éktelen kacagás kisért egy nótát. - -– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem. - -Mondta Kusid: - -– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk Görögországból – a -görög császárra, meg a görög óriásra. - -– Hadd hallom, Kusid! - -Kusid felállt s énekelé, amint következik: - - Görög császár kapuja, - Csillárom, haj! - S’ eleje, se hátulja, - Csillárom, haj! - Botond bárdja betörte, - Sír a császár fölötte, - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Hé te görög óriás! - Csillárom, haj! - Ugyan bizony mit csinálsz? - Csillárom, haj! - Kapu likán jere ki, - Vár rád Botond ide ki, - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Az óriás kijöve, - Csillárom, haj! - Szeme haragot löve, - Csillárom, haj! - «Kutya magyar, megeszlek, - Másvilágra elviszlek!» - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - «Kutya görög, ne ebögj, - Csillárom, haj! - Ha kijöttél, vereködj!» - Csillárom, haj! - «Hiszen minnyát verekszöm, - Lelködöt kieresztöm!» - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Né te, né te, óriás, - Csillárom, haj! - Ez volt csak a puffanás, - Csillárom, haj! - Botond egyet üt vala, - S az óriás meghala! - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Görögország, ne neked, - Csillárom, haj! - Kiesett a feneked, - Csillárom, haj! - Ha kiesett, rakasd bé, - Ott a császár, fódja bé! - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - -Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt az -arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy vígasság -Árpád asztala körül. - -Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek. - -– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, tréfakedvelő, -ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, holnap -szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, hosszú élet, örök -élet van igérve a magyarnak! - -– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! – zendül -meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget. - -Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre mind maga elé bámul a -vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott áll már mögöttük a -hegedős, pengeti lantját s száll a dal a csodaszarvasról… Az égen -felragyognak a csillagok s gyönyörködve hallgatják: - -– Hunor, Magyar, haj! - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -KILENCSZÁZHÉT. - -Mikor Arnulf császár Etelközből segítségül hívta a magyarokat a morvák -ellen, bizony nem sejtette, hogy ez a nép közel időben veszedelmes -szomszédja lesz az ő tartományainak. Németeknek, bajoroknak, szászoknak -nagy volt az öröme a hatalmas morva birodalom romlásán s csak lassanként -vették észre, hogy a morvánál veszedelmesebb szomszédot kaptak: a -magyart. Ugyan ki is gondolta volna, hogy ez a kóbor, harcos kedvű nép -állandó megtelepedésre gondoljon Pannonia földjén? De ím, egyszerre csak -feltűnik hol itt, hol ott egy magyar csapat, nehány száz főnyi s amerre -elhalad, kő kövön nem marad. Rémülten menekülnek előlük faluról-falura, -városról-városra, prédául hagyva minden vagyonukat, csakhogy -megmenthessék puszta életüket. A német, a bajor, a szász anyák a -magyarokkal ijesztgetik a síró gyermeket: – jön a magyar! S a gyermeknek -torkán akadt a sírás. Rémes történetek keringenek a magyarok -kegyetlenségeiről: jaj annak, ki kardjuk élire kerül! - -Árpád kedvetlenül nézte a magyarok kalandozásait, de nem akadályozhatá -meg. Míg ő az új hazát járta, hogy színről-színre lássa az -elhelyezkedést, itt is, ott is felkerekedett, összeverődött egy-egy -csapat, mely nem találta helyét a békésen meghuzódó sátrak közt s csak a -kalandozásban, a rablásban találta kedvét. Mire Árpád befejezte a -honfoglalás nagy művét, a nyugoti népek ádáz haraggal készültek -visszakergetni az alkalmatlan népet – Keletre. Keservesen megbánták, -hogy egykor segítségül hivták a magyart. Azt hitték, hogy ez a nép ma -itt, holnap ott segít jó pénzért, aztán szépen visszahuzódik az öt folyó -közé s várja, míg valahová újra segítségül hívják. - -Mely keservesen csalódtak! - -Imé, a magyar megvetette lábát nemcsak a Duna és Tisza közén, de a -Dunától nyugatra és északra is és eszeágában sincs, hogy visszamenjen az -öt folyó országába. Maga a fejedelem a Duna könyökénél ütötte fel sátrát -– a Duna két oldalán. Két udvara van: Csepelszigeten az egyik, ott -vannak összehalmozva kincsei, ott legelnek megszámlálhatatlan ménesei, -gulyái; Fejérvárt a másik. Azt a területet foglalta le magának, -nemzetségének, azon a területen táboroztatja hadának zömét, honnét -legjobban szemmel tarthatja nemcsak a maga népét, de ellenséges népek -mozgolódását is. - -A megdöbbenés moraja zúgott végig a nyugati népek lelkén. Ma még csak -kóbor csapatok látogatnak el hozzájuk, de mi lesz, ha egyszer Árpád -meggyökeredzett az új hazában, felkerekedik hadával nyugatnak, további -foglalásra. Ezt cselekedte Attila is, Isten ostora, kinek nevét még -mindig rémülettel, iszonyattal ejtik ki! Pedig Árpádnak eszeágában sem -volt a hódítás. Ő már megállapította az ország határait, északon, délen, -keleten, nyugaton ott állottak az őrök, többnyire kabarok, hogy -nyugodtan fejezhesse be a honszerzés müvét, földhöz kösse, békés -munkához szoktassa a harcos kedvű, szilaj vérű magyart. Gyönyörködve -látta a magának tartott területeken, mint kezd mezei munkába a magyar. -Már sokan megfogják az ekeszarvát, hintik a magot a gazdagon termő -földek keblébe. A sátrak előtt asszonyok üldögélnek s vígan pereg -kezükben az orsó. Itt-ott hallszik a súlyos pörölyök csattogása, -puffogása: fegyvert kovácsolnak meg – ekevasat. A nép zöme még a gulyák, -ménesek körül heverész, vagy a folyók partjain üldögél, lesve, várva, -mikor rándul meg a vízbe eresztett háló, de már sokan kedvet kaptak -szolgáiktól, a szántóvető szlávoktól szántásra, kaszálásra s öröm látni, -amint az izmos karok erős neki lendüléssel vágják a búja füvet, hogy -csak úgy harsog az a kasza nyomán. - -Kezdenek már hegedni a sebek apai szívén is. Mind eltemette fiát, akik a -régi hazában születtek (elsorvadott, elszenderült a csenevész Jutócs -is), de annál erősebb, épebb itt született fia, Zsolt. Még csak tíz éves -s már nagy serdülő legénykét mutat. Csodás erővel forgatja a kardot, -mint a mesebeli Hirtelennőtt. Már van jegybéli mátkája is Zsoltnak: a -kozár király leánya ez is. Özséb testvérének a leánya. Nem kellett -elrabolni. Árpád híre bejárta a világot, s midőn nagy fényes követség -ment az őshazába: a fiatal kozár király örömmel adta át kicsi Özsébet a -magyar uraknak. - -– Örömmel adom az én hugom fiának: anya helyett anyja lesz Özséb a kis -Özsébnek! - -Ezt mondá a kozár király s a kicsi Özséb, ki különben is anya nélkül -nőtt fel, jaj de örült, hogy neki anyja lesz. Özséb néne, kiről neki -annyi szépet meséltek a dajkái! - -Zsolt és Özséb: e két gyermek megaranyozza a fejedelmi szülők öreg -korát. Mert hajh, fehér hajszálak lepték el mindakettő fejét. Mi tenger -bánat érte szívüket, Istenem! Négy fiút temettek. Négy fiút adtak -áldozatul a magyarnak, a magyarok hazájának. Így rendelte Isten, a -magyarok Istene s ők megnyugovának a minden földi hatalom felett álló -Hatalom bölcs rendelésében. Ők elvesztették szivükről szakadt négy -gyermeküket, de a magyarnak hazát szereztek. Hazát, állandó hazát! -Hallod, magyar, hallod, állandó hazát! - -De ím nehéz fekete fellegek gyűlnek, gyülekeznek nyugat felől. Bajor, -szász, német fejedelmek indulnak együtt, összeszövetkezve, rettentő hadi -erővel, hogy kiseperjék Attila földjéről a magyart. Hallod, magyar, -hallod, mint zúg-búg a levegő nyugat felől? Nézzed, nézzed, hogy -cikáznak a villámok, hogy hasítnak végig a magyar égen? Haragszik reád -talán a magyarok Istene, hogy tüzes nyilait ontja sátraidra? Állandó -hazát szerezni indultál s nem elégedtél meg Attila földjével, tovább -kalandoztál, országokat, népeket pusztítottál – hátha most elsöpör -boszús haragja? - -Ne félj, magyar, ne félj, él Árpád még, bár látja már el-el suhanni feje -fölött a Halál szárnyas angyalát. Nem hal meg, míg Nyugat felé is meg -nem mutatja kardja erejét. Haj, hogy árad, omlik be a nyugati határon a -bosszúszomjas sereg! Talpra, magyar, talpra! Élet vagy halál! Együtt a -magyar sereg. Öreg, ifjú, aki csak fegyverfogható, mind hadba száll: -Árpád vezeti! Mind érzi, sejti, hogy utolsó csatája lesz ez a honszerző -Árpádnak. Most dül el: lesz-e maradása e földön a magyarnak, vagy örök -vándorlás csakugyan a végzete. - -– Haj, magyar, haj! – zendül Árpád szava. - -És a föld megrendül, amint a magyar sereg végig robog, végig száguld a -Duna mentén, s a bánhidai síkon összeroppan a két sereg. Hull az Isten -nyila, magyarok kardjából hull, s – patakokban folyik bajorok, németek, -szászok vére. Halmok emelődnek holttestekből s magyar lovak táncolnak a -halmokon. - -– Haj, magyar, haj! Utánam! - -Lengeti a szél Árpád hófehér szakállát: ez most a magyar zászlaja. A -merre ez a zászló leng, arra tart mind a magyar s irgalmatlanul veri, -hajtja a szaladó ellenséget. - -– Ki Attila földjéről! Ki! - -Nincs itt megállás. Eszenélkül rohan a megtizedelt sereg, nyomában -mindenütt a győzedelmes magyar s meg nem pihen, míg Lech vizéig nem ér. -Mintha meg akarná mutatni az ellenségnek: ihol, a te hazád, a te földed. -Maradj itt veszteg, ne bántsd a magyart! - -Azzal megfordulnak s szép csendesen mennek, mendegélnek hazafelé: Attila -földjére, az örökös hazába. - -Árpád némán vezeti hadát, egész úton alig hallani szavát. Arcáról eltűnt -a komorság: ezt az arcot nem látta többé a magyar. Átszellemült arc ez, -mely untalan az ég felé tekint, mintha számot adna a magyarok Istenének -egész életéről, végzett munkájáról. Még csak egy kérése van: látni, -ölelni egyszer, utoljára élete hű társát, Özsébet, látni, ölelni Zsoltot -s a kicsi Özsébet. Aztán nyugodt lélekkel fekszik le koporsajába: -állandó hazát szerzett a magyarnak. - -Duna két partján, Etelevárosa mellett, hullámzik a nép: várják a -diadalmas hadat. Özséb is eljött a gyermekekkel Csepel-szigetéről s mint -egykor régen Etelközben, maga fogja a kengyelvasat, míg leszáll ménjéről -az ő nagy, hatalmas ura. Aki hófehér hajával, szakállával, átszellemült -arcával Istennek képe mását mutatja: ilyen lehet Isten, a mennyországban -trónoló, hatalmas Isten. - -Ott áll a fejedelmi sátor Attila palotájának romjai felett. Még áll -egy-egy ház a régmúlt időkből, midőn még Róma volt itt az úr. Romokban -hever a régi dicsőség, de itt van Árpád népe, hogy majdan a romok felett -új várost teremtsen. Vajjon teremt-e? - -Szép gyengén megfogja Árpád kezét Özséb, úgy vezeti a sátorba. Egetverő -éljen riadal kiséri a minden magyarok közt legnagyobb magyart. Árpád -szomorú mosollyal vet egy futó tekintetet népére, aztán eltünik kissé -görnyedő alakja a sátor selyem függönyei mögött. Eltünik örökre… - -– Fáradt vagyok, – mondja Özsébnek. - -Most hallja e szót először Özséb s szivén bús sejtelem nyilallik át, de -arca elrejti, mit érez. Maga vet puha ágyat urának: dűljön le, édes -uram. Hogyne volna fáradt? - -A fejedelem hosszan néz Özsébre. - -– Özséb… Látom a Halál angyalát. Hallom szárnya suhogását. Adj reám -hófehér inget. Nemsokára Isten előtt állok. - -Özséb nem tudja elfojtani a kitörő könnyet, ráborul a nagy emberre, -zokogva mondja: - -– Követem a halálba! - -– Nem, nem. Neked élned kell. Szüksége van reád fiamnak. Szólítsd be -őket. - -Belép Zsolt, kezén a kis Özséb. Göndör gesztenye haj takarja el -mindakettő vállát. Mintha egy anyának volnának gyermekei. Édesen -símulnak egymáshoz. Aztán letérdelnek Árpád ágya előtt. Lassan fejökre -ereszkedik két reszkető kéz. - -– Legyen áldott a frigyetek. Te Zsolt, légy erős és igazságos. Ne csak -vezére, ura légy a te népednek, de testvére is. Jóban, rosszban -osztályosa. Szívedet meg ne zavarja a hatalom. A népnek, a népért élj. -Úgy legyen. - -Nem látja, hogy lassan begyülekeznek a vezérek. Földre szegzett szemmel, -megindultan állanak, várva, nincs-e hozzájuk egy szava bár. - -– Uram, a vezérek, – szólal meg Özséb bátortalan. - -– A vezérek… A vezérek… – s hosszan pihen meg rajtuk tekintete. – Áldjon -Isten, vezérek! Tartsatok össze. A sírban sem lesz nyugodalmam, ha -virrongás gyengíti a magyart. Halljátok, vezérek? - -Már nem néz senkire, ki körülötte áll. Készül a nagy lélek, a nagy, a -végtelen útra! - -– Haj, magyar, haj! – suttogja a haldokló fejedelem. Előre! Előre! Haj, -magyar haj! - -S egyszerre elhal a szó ajkán. Árpád lelke elszállt őseihez. Csendes -zokogás búg a sátorban, s lassan kitör a szabad ég alá, száll, száll, -ajakról-ajakra, hegyről völgybe, völgyből hegyre, rónákon, hegyeken, -folyókon át: meghalt Árpád! Haj, magyar, haj! - -Irja pedig a Névtelen jegyző: «Tisztességesen eltemették egy kis folyó -kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is később a -magyarok megtérése után egyházat építettek, a boldogságos Szűz -tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.» - -Egy kis folyó kútfejénél… Ahol később egyházat építettek a boldogságos -Szűz tiszteletére… - -Akárhová temették, a legnagyobb magyart temette a magyar az Úrnak 907-ik -esztendejében. A templom, melyet az első magyar király, dicsőséges Szent -István király építtetett a honszerző Árpádnak, föld alá került. - -… S elmultával ezer esztendőnek új templomot épít a rejtett sír fölé a -magyar – építhet, az idő megőrli, elsöpri ezt is… - -Mit keresitek a sírját? Avagy nincs-e ott minden magyar szívében? - -Ám hadd csak épüljön Istennek háza a sejtett sír felett. De az ő hamvait -ne keressétek. Hadd pihenjenek megbolygatatlanul a szent hamvak; hadd -pihenjenek tovább az édes anyaföld porával összevegyülve. E földnek -minden darabkája zarándokhelyünk: akármerre lépünk, Árpád jut eszünkbe, -aki nékünk megszerzé e földet. Árpád, minden magyarok közt a legnagyobb -magyar. Hallod, magyar nép, hallod? A legnagyobb. - -Pihenj békében, Árpád! - -[Illustration] - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -8 |vonásaidat esi |vonásaidat lesi - -12 |Es hallja |És hallja - -41 |Es bezárja |És bezárja - -51 |O nem |Ő nem - -57 |Es most |És most - -67 |Kusido és Botondot |Kusidot és Botondot - -75 |Arpád arca |Árpád arca - -104 |rabolje-e |rabolja-e - -139 |Arpád még |Árpád még - -145 |a a kovásztalan |a kovásztalan - -148 |Ozséb, jer, |Özséb, jer, - -179 |ra gyogott |ragyogott - -180 |a a föld |a föld] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/66319-0.zip b/old/66319-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 7d4d54f..0000000 --- a/old/66319-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h.zip b/old/66319-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index baa41f1..0000000 --- a/old/66319-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/66319-h.htm b/old/66319-h/66319-h.htm deleted file mode 100644 index 6916d1b..0000000 --- a/old/66319-h/66319-h.htm +++ /dev/null @@ -1,5993 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Honszerző Árpád by Elek -Benedek</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2 { - margin-top: 2em; -} - -h2 a { - display: block; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -p.i0 { - text-indent: 0; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.smcap { - font-variant: small-caps; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -img.firstletter { - margin-right: 10px; - float: left; -} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -p.caption { - margin-top: 0; - font-size: smaller; -} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.poem span.i2 { - display: block; - margin-left: 1em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - -<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Honszerző Árpád, by Elek Benedek</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: Honszerző Árpád</p> -<p style='display:block; margin-top:0; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:0;'>Elbeszélés a honfoglalás idejéből</p> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Elek Benedek</div> - -<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Illustrator: Károly Mühlbeck</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: September 16, 2021 [eBook #66319]</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div> - -<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</div> - -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD ***</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><a href="images/cover.jpg"><img src= -"images/cover-thumb.jpg" alt="" title="" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<div class="figcenter" style="width: 433px;"><a href= -"images/i001hq.jpg"><img src="images/i001.jpg" alt= -"… Sziven találva roskad össze a csudaszép állat." title= -"… Sziven találva roskad össze a csudaszép állat." /></a> -<p class="caption">… Sziven találva roskad össze a csudaszép -állat.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<h1>HONSZERZŐ ÁRPÁD</h1> -<p class="center"><span class="caption-large">ELBESZÉLÉS A -HONFOGLALÁS IDEJÉBŐL</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">AZ IFJUSÁGNAK</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">IRTA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">BENEDEK ELEK</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">MÜHLBEK KÁROLY -RAJZAIVAL</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">LAMPEL R. -KÖNYVKERESKEDÉSE</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">(WODIANER F. ÉS FIAI) -RÉSZVÉNYTÁRSASÁG</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">1907.</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<h2>TARTALOM.</h2> -<ul class="TOC"> -<li>Regék világa <span class="ralign"><a href= -"#Page_1">1</a></span></li> -<li>A farkas khán leánya <span class="ralign"><a href= -"#Page_24">24</a></span></li> -<li>A «kemény» Niketász <span class="ralign"><a href= -"#Page_38">38</a></span></li> -<li>Apa és fia <span class="ralign"><a href= -"#Page_49">49</a></span></li> -<li>A nemzetgyűlés <span class="ralign"><a href= -"#Page_59">59</a></span></li> -<li>Átkelés a Dunán <span class="ralign"><a href= -"#Page_87">87</a></span></li> -<li>Világszép Hajna <span class="ralign"><a href= -"#Page_102">102</a></span></li> -<li>Hajnáért Hajnát! <span class="ralign"><a href= -"#Page_111">111</a></span></li> -<li>A nagy leszámolás <span class="ralign"><a href= -"#Page_126">126</a></span></li> -<li>Indul a magyar Attila földjére <span class="ralign"><a href= -"#Page_142">142</a></span></li> -<li>Az alpári síkon <span class="ralign"><a href= -"#Page_158">158</a></span></li> -<li>A fehér ló <span class="ralign"><a href= -"#Page_166">166</a></span></li> -<li>Pusztaszer <span class="ralign"><a href= -"#Page_176">176</a></span></li> -<li>Kilencszázhét <span class="ralign"><a href= -"#Page_188">188</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= -"Page_1">-1-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i001hq.png"><img src="images/i001.png" alt="" -title="" /></a> REGÉK VILÁGA.</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/A.png" alt="A" -title="A" class="firstletter" /> dnyeszter-menti</span> végtelen -síkságon tüzesen sütött vissza a lemenő nap. Ennek a végtelen -síkságnak közepe táján, szelid emelkedésű dombon állott a fejedelem -hatalmas nagy sátra, melynek arannyal, ezüsttel szőtt selyme -biborpiros fényben látszott égni a nap ráverődő sugaraitól. A -színarany oszlopok, melyeken a sátor pihent, szemet kápráztatóan -ragyogtak, s az oszlopok tetején az óriási aranyalmák, mintha -pótolni akarták volna a lemenő nap világát: messze bevilágítottak a -végtelen, csendes pusztaságba. Nyugat felől gyenge szél kerekedett -s meg-meglengeté a turulmadaras zászlót, mely uralkodni látszott a -síkságon meghúzódó nagyobb és kisebb sátrak tengersokasága -felett.</p> -<p>Árpád népe készülődött az éjjeli pihenőre. A sátrak előtt -lobogott a tűz, s a fejedelem sátrától nézve úgy tetszett, mintha -az égnek minden csillaga leszállott volna, hogy itt megpihenve, -újra visszaszálljanak az égre s őrködő szemükkel vigyázzanak majd -<span class="pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2">-2-</a></span> a -pihenő, alvó magyar népre. Az agg Álmos egyedül ült a fejedelmi -sátor előtt s gyönyörűséggel pihent meg lelke a felséges képen. Az -alkonyat csendjében ide hullámzott a tüzek mellől a hosszú, -tikkasztó nyári nap után egyszerre megelevenült élet zsibongó -morajlása. Asszonyok, leányok forgolódtak a tüzek körül, kipirult -arcú fiúk forgatták nagy serényen a nyársra húzott vadpecsenyét a -csillogó parázson, míg a férfiak, kik most kerültek haza -vadászatról, a tűz mellé heveredve beszélték vadászkalandjaikat. -Öregebb rendű asszonyok a sátrak mellett csendesen kérődző tehenek -és bivalyok tejét fejték nagy sajtárokba s a feszült tőgyekből -csorgó tej zubogása mint távoli csendes eső zúgása jutott el a -fejedelem sátrához… Az apró, egyszálinges gyermekek settenkedve -lesték, mikor telnek meg édes, meleg tejjel a sajtárok s egyszerre -hárman-négyen tartották oda fakannájukat: tőtse meg, nannyó! Nekem -is, nannyó! Ide is loccsintson egy cseppet, nannyámasszony!</p> -<p>A legtöbb sátor mellett kancák is állottak. Szépen, nyugodtan -álltak s tűrték, hogy az asszonynép utolsó cseppig kifejje -tőgyükből a forró meleg, méznél édesebb tejet. Az öregebb rendű -emberek, kik kancatejen nevekedtek fel, többre becsülték azt a -tehén meg a bival tejénél. Azt mondták s tartották, hogy a -kancatejből lesz az igazi vér. Tüzes állatnak tüzes a teje. -Kancatejet ivott Attila, az Isten ostora; azt ittak a vitézei. -Bezzeg meg is hódították az egész világot… De lám, hogy csendes -vérű tehénnek s bivalnak tejét is issza a magyar, mindenféle népek -belekötnek, nincs maradása sehol, örökös vándorlás a magyar élete… -<span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<p>Fel-felkapott egy-egy szót a szél s vitte szárnyán a fejedelmi -sátor felé. De a sátor előtt most csak Álmos ült, az agg Álmos, -egyedül.</p> -<p>– A kancatej tűzzé-vérré válik, – mondotta egy erős hang, – a -tehén- s a bivaltejből savó lesz. Én mondom ezt nektek, a farkas -khán. Hej, ha én!…</p> -<p>Tovább nem mondotta, úgy látszik, bölcsebbnek találta, ha nem -folytatja, fűzi szóval a gondolatját.</p> -<p>De az agg Álmos így is eleget hallott. Elkomorodva tekintett a -farkas khán sátra felé, mely egy nyillövésnyire volt a fejedelem -sátrától.</p> -<p>– Ihatsz te akármiféle tejet, – dörmögte magában Álmos, – a -véred baskir vér marad. Hűtlen szívvel elhagytad a véreidet, te -farkasfejű, farkaslelkű cudar, merthogy főkhánnak nem fogadtak el. -Hozzánk szegődtél cselédjeiddel s azt szeretnéd, hogy nemzetség -számba vegyük maréknyi népedet. Mindig fursz, faragsz, virrongást -szítsz a magyar nemzetségek közt nagy alattomban. Bárcsak a -hazádban vesztél volna, kutyalelkű, kutyafejű khán!</p> -<p>Az utolsó szavakat fenhangon mondta az agg vezér, csak úgy -zihált melle a hófehér szakáll alatt. De lelke háborgásának senki -tanuja nem volt. Lent a domb aljában óriási máglyatűz körül -forgolódtak a férfi s asszonycselédek. A fejedelem legnagyobb -fiával, Leventével s a nemzetségek főbbjeivel már három hónapja -járja az etelközi új hazát, hadd lássa színről-színre az ő népét, -melyet Lebediából az öt folyó közé vezetett. Vajjon ez lesz-e az -állandó haza? Vagy csakugyan az van írva a csillagokban, hogy a -magyarnak nem lesz addig állandó hazája, míg meg nem szerzi Attila -földjét?… <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span></p> -<p>A sátor mélyéből csecsemő gyermek sírása hallatszott ki.</p> -<p>– A legkisebb unoka, – motyogja Álmos s szeme megtelik könnyel. -– Nem, nem hal ki a Megyeri nemzetség. Hatalmas fája újabb meg -újabb ágakat hajt.</p> -<p>Míg Árpád az új hazát járta, született a negyedik fiú. Hej, mely -nagy öröm vár reá, midőn országlátó útjából hazatér! Hogy repülne -haza szelek szárnyán, ha a csillagok megjelentenék: fiad született, -Árpád! De csillagok nem jelentik, eltitkolják, hadd járja végig -Árpád az öt folyó országát; hadd lássa, ismerje meg az új haza -minden hegyét, völgyét, vizét, forrását, erdejét: az ő népének -való-e ez a föld?</p> -<p>A csecsemő már nem sír. Elszenderűlt az édes anya puha kebelén. -A hatalmas kozár király leánya gyönyörködve nézi szivéről szakadt -fiacskáját. Nézi, nézi s keresi arcán Árpádnak, a világ -legdaliásabb, legvitézebb s legbölcsebb emberének vonásait. -Növendék leány volt Özséb, a nagy kozár birodalom királyának -egyetlen leánya, mikor Árpádot a hét vezér pajzsára emelte. Ő látta -a felséges jelenetet: mint tapadt a magyarok szeme büszkén, -áhítattal, reménységgel Álmos fiára. És találkozott az ő szeme -Árpád komoly tekintetével. Összevillant a két szempár, s ez az -összevillanás egész életre jegyzett el két szivet.</p> -<p>– Enyém leszel, – mondotta Árpád nyugodt tekintete, – mert nekem -születtél.</p> -<p>– Tied leszek, – felelte a leány tekintete, – mert te vagy az -első minden elsők közt. Az volnál, ha nem is volnál fejedelem. -<span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span></p> -<p>A növendék leány a szerelmes szív ösztönével érezte meg, hogy ez -a férfi, kit a magyar vezérek pajzsukra emeltek, nagyobb, erősebb, -eszesebb mindazoknál, akiket eddig apja udvarában látott. Hogy -fejedelem az, igazi fejedelem, nagyobb lesz, hatalmasabb lesz -királyoknál, császároknál. Hogy ez a férfi senkinek sem lesz, még -az ő apjának sem lesz alattvalója, – pedig de nagy a hatalma, de -nagy az országa az ő apjának! És jöttek a kozár király udvarába -keletről, délről, északról hatalmas királyok fiai, vetekedtek Özséb -kezéért: hiába!</p> -<p>– Hát mit akarsz? Kit akarsz? – förmedt rá apja, midőn a -királyfiaknak sorban ajtót mutatott.</p> -<p>– Árpád lesz az uram, senki más, – felelte a leány.</p> -<p>– Árpád! Az én alattvalóm?</p> -<p>– A te alattvalód? Nem volt ő s nem is lesz a te alattvalód, -apám! Ő a magyarok fejedelme. Ne nézd őt Lebediásnak, aki csak egy -nemzetségnek volt a vajdája s megelégedett egy atyádfiával. Hét -törzsnek fejedelme ő s meglásd, apám, hozzászegődnek a kabarok is. -Mert Árpádot minden népek szeretik.</p> -<p>– A kabarok? Az én népeim? Ki mondta ezt néked, leány? Az én -alattvalóim legyenek egy alattvalómnak alattvalói?</p> -<p>Mondotta Özséb:</p> -<p>– Ne felejtsd, apám, hogy a kabarok közelebb attyafiai a -magyaroknak, mint a kozároknak. Szinte egy nyelvet beszél magyar és -kabar. Egy tőnek a hajtásai. Csuda-e, ha összefonódnak s tőled, -merthogy egy kicsit mostoha is valál a kabarokhoz, elszakadnak?</p> -<p>– Hát szakadjanak! üvöltött a király. – S szakadj <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> el velük te -is! Mostan jelenték a hírhozók, hogy újra rátörnek kedves -magyarjaidra a bessenyők. Hadd törjenek. Ujjamat se mozdítom -védelmükre. Majd meglátom, mire megy a magyar nálam nélkül?</p> -<p>– Apám, apám, ne káromold Istent. A magyarok híven segítettek -téged hadakozásaidban, de te gyengén viszonoztad az ő hűségüket, ha -bajba kerültek. Ők testvéreidnek tartották magukat, úgy is -viselkedtek, te meg alattvalóknak nézted őket. Azért ösztökélted -Lebediást is, Álmost is, hogy egyesítsék a hét törzset, mert -gondoltad: nagyobb erővel támogatnak téged. Hát – egyesültek. -Megfogadták a tanácsodat. Úgy egyesültek, hogy még a kabarokat is -viszik magukkal. Jöhetnek a bessenyők, nem állnak ki több csatára -velök. Nem azért nem állnak, minthogyha félnének. De ki nem unta -volna meg azt a sok vége-hossza nincs betörést? Itt sohasem lenne -nyugodalma a magyarnak. Itt ők csak szállók. Mennek tovább, addig -mennek, míg megtalálják s visszaszerzik Attila földjét. Oda -törjenek be a bessenyők!</p> -<p>– Hm, – dörmögött a király, – de jól tudod minden dolgát a -magyaroknak.</p> -<p>Felelt a leány s nyugodtan nézett apja szemébe:</p> -<p>– A fejedelemnek, az én jövendőre-lévendőmnek nincs titka -előttem.</p> -<p>– Ej de bölcs ember a te jövendőre-lévendőd! Fehérnépre bízza a -titkait!</p> -<p>– Az igaz, de ez a fehérnép király leánya, a te leányod, -apám!</p> -<p>– Apja lánya, – dörmögte magában a király s bús büszke érzéssel -nézett a leány után, ki, mélyen <span class="pagenum"><a name= -"Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> meghajolva apja előtt, -kiegyenesedve s büszkén, boldogan távozott a sátorból.</p> -<p>Akkor este a király látta, amint nyugvóra tér leánya, s másnap -reggel rettentő lármára ébredett: volt királykisasszony, nincs -királykisasszony. Nem rabolták el: önként ment Árpád sátrába. -Mondotta neki:</p> -<p>– Ne fáradj apámhoz sem magad, sem nemzetséged eleit ne fáraszd -hozzá az én kezemért. Ha adná sem adná jó szívvel, talán meg is -bántaná a te büszke lelkedet. Ime, eljöttem önként, tied vagyok. -Követlek, amerre a szerencse vezet téged. Elfogadsz-e -hitvesednek?</p> -<p>Mondotta Árpád:</p> -<p>– Önként hogy jöttél, jobban esik szivemnek. Lám, a kabar -testvérek is önként jőnek velem. A szeretet erősebb minden földi -hatalomnál. Erősebb a halálnál is. Téged Isten vezérelt az én -sátramba. Ez órától fogvást te vagy ennek a sátornak asszonya. A -sátor földje változik, ma itt verjük fel, holnap ott, de asszonya -te maradsz halálig!</p> -<p>Mikor pirkadott a hajnal, hivatá Árpád Tordát, a vén főpapot s -megáldatá a frigyet Isten szabad ege alatt. És felkerekedék Árpád -az ő népével. És megszállták Etelközt. És teltek, múltak az -esztendők. Éltek a vándor magyarok sok esztendőkön által -nyugodalomban. Sokasodtak, szaporodtak a nemzetségek. Újabb meg -újabb ágakat hajtottak a törzsek. És születék az első esztendőben -Árpádnak fia, kinek Levente lett a neve. Aztán telt, múlt az idő, -három esztendő multán születék a második fiú: Takarcs. Ismét három -esztendő telék el, születék a harmadik fiú: Jelekh. S mintha meg -akarta volna mutatni Isten, hogy az <span class="pagenum"><a name= -"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> igazi nemes fának csak nagy -időközökben terem gyümölcse: már dali ifjú volt Levente, növendék -legényecske Takarcs és Jelekh, mikor a negyedik fiú született, -akinek Jutócs lett a neve…</p> -<p>Aludj, kicsi Jutócs, aludj, vigyáz reád a te édes anyád szeme. -Mind a te arcodat nézi, a te vonásaidat lesi: vajjon apád képét -viseled-e?</p> -<p>– Apja képét viseli, – mondja Özséb, – de – s ezt mondván, -szeliden mosolyog – az én képemet is látom… – S gyöngéd csókot -lehel a gyermek homlokára.</p> -<p>Im, a földről már felszállottak a csillagok az égre. Hamvadoznak -a tüzek. Mély csend borúl a pusztaságra. A rengeteg gulyák, ménesek -szerteszét, nagy tömegekben szenderegve heverésznek s csak ritkán -kondul meg egy-egy kolomp, csendül meg egy-egy csengő. Békesség, -csendesség, nagy nyugodalom mindenütt: aki látja, nem gondolja, -hogy vándornépnek szállóföldje ez. Mintha itt élne ez a nép sok -száz esztendő óta, olyan békén alszik, a férfinép a hamvadó tüzek -körül, az asszony, a gyermeknép, a gyermeknépnek is a legapraja az -esőtartó, széltartó sátrak alatt.</p> -<p>Igen, a földről felszállottak a csillagok az égre. Vakító -fehéren ragyog a Hadak útja, ez a hosszú, széles fehér út, melyen -egykor, réges-régen Csaba vezér s halott vitézei visszaszáguldoztak -Attila földjére… Az agg Álmos szemére nem jön álom. Tekintete a -Hadak útjára tapad s lelke szárnyat öltve száll vissza a réges-régi -időkbe, az ős hazába, hol a hunok és magyarok bölcseje ringott. -Látja az öreg Nimródot s két oldalán két deli fiát: Hunort és -<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> -Magyart, amint versenyt repülnek paripáikon a széllel, űzve, hajtva -a végtelen puszta vadjait. És száll a lelke, nyomon kiséri Hunort -és Magyart, kik ötven-ötven vitézzel felkerekedének s vitte -vadászkedvök rengeteg erdőkön, végtelen rónaságokon át, mígnem -egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy messze elhagyták -apjuk országának határát. Az volt csak a szép, gazdag tartomány! Mi -tenger vad a rengeteg erdőségekben, a rónaságokon! Csordákban -legeltek a bölények, szarvasok, őzek. De im egyszerre külön, a -csordáktól távol, felugrott előttük egy szarvas. Azóta sem látott -ehhez hasonlatos szépet emberi szem. A két ágas-bogas szarva össze -volt fonódva s lebegett a feje fölött mint egy koszorú. A két szeme -feketéllett, ragyogott mint a fekete gyémánt. A dereka karcsú, -hajlékony, mint a lengő nádszál. A lába vékony s szaladván, nem -látszott érinteni a földet.</p> -<p>– Utána! – kiáltotta egyszerre Hunor és Magyar.</p> -<p>– Utána! utána! – suttogja az agg Álmos s öreg teste -megfiatalodik egy pillanatra. Együtt vágtat Hunor és Magyarral -tisztásról sűrűbe, sűrűből tisztásra, hegyeken fel, völgyeken, -folyóvizeken át. A csodaszarvas meg hol eltűnt, hol felbukkant: -csalta, csalogatta Hunort és Magyart. A paripák habba keveredtek, -de Hunor és Magyar vágtattak utána: elevenen akarták elfogni a -csodaszarvast.</p> -<p>– Utána! utána! – suttogja Álmos.</p> -<p>De hajh, leszállt a nap, esteledett, alkonyodott s a csodaszép -szarvas eltűnt az ingoványban, sűrű nádas rejtekében…</p> -<p>A szarvas eltűnt, de im elvezette Hunort és Magyart egy -szépséges szép szigetre. Itt, ezen a szigeten <span class= -"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> kalandozik -most az agg Álmos lelke. Érzi az övig érő, buja füvek, tarka -virágok illatát. Látván látja a faóriásokat, amint meggörnyednek -tenger gyümölcsnek terhe alatt. Belemerűl lelke a csendesen folyó -vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy és apró halak ezreiben. Hallja -a madarak énekét: mintha égből szállana minden hang. És ezen a -tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember, senki lélek nem -lakja. Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala száműzte Ádámot -és Évát? Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem halljátok? -Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől. Óriás -szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas -levelü iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, -csorgós kút körül, nézzétek, nézzétek! – tündérek táncolnak, -lejtenek karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két -tündérkirálykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra -lehet nézni, de rájok nem. Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, -mögöttük a vitézek.</p> -<p>– Rajta, rajta! – biztatja Álmos a megbűvölt daliákat. – Isten -rendelte számotokra. Úgy, úgy – suttogja tovább s arca, szeme -lázban ég.</p> -<p>Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson. Nagy hirtelen -közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, -felkapnak egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, -még a gondolatnál is sebesebben. Velük vágtat Álmos lelke is. -Átöleli lelke Hunort és Magyart s a keblükön pihegő, remegő két -leányt, a nagy hún és magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a -csodaszarvast, nyomába Hunort és Magyart, ő áldotta s termékenyíté -meg <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span> Hunor és Magyar vérét s ama száz vitézét. -Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége. Úgy -megsokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten. Erdő -vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott -nemzetségeknek. Tovább, tovább, nagyobb tartományba! S im -fölkerekedtek Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, -mezőkön, hegyeken, völgyeken át, és megérkezének -Szittyaországba.</p> -<p>– Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az -én nemzetségemnek bölcseje! Kicsiny valál hunnak és magyarnak, ó -mért nem terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet vala -itt, a te drága földeden mindétig, örökkön örökké Hunor és Magyar -népe! De lám az én népemnek sem vala elég. Meg volt írva a -csillagokban, hogy Hunor és Magyar vére száz meg száz esztendőkön -vándoroljon országról országra… Mikor elégeled meg e nép -vándorlását, Isten, magyarok Istene? Mért kellett elszakadni Hunor -és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről szakadtak?</p> -<p>Könnybe borul Álmos szemepillája, a könnyeken át látja a bús -képet, amint két testvérnép kettészakad: megy a hún nyugatnak, a -magyar meg itt marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás -nyakába, asszonyok, gyermekek sírása felhat az égig: testvér -testvértől szakad el s többé egymást vaj’ látja-e?</p> -<p>Már indul a húnok rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s -két oldalán két hős fia: Attila és Buda.</p> -<p>– Utánam, húnok! – mennydörög Mundzuk szava. – Több könnyet ne -lássak! <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span></p> -<p>S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha -tenger csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a -húnok rengeteg áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e -tengersokasága elhalad, dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a -fák, megdagadnak a folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak -meg. Már nem Mundzuk, hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Ő -reá tapad minden tekintet szörnyű félelemmel s nagy -bizodalommal.</p> -<p>– Ihol a világ legszebb földje! – zúgja Attila s ég, föld -megzendül szava zúgásától.</p> -<p>A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba -vezér, midőn visszatért az ős hazába megmaradt húnjaival! Ezzel a -regével altatta el Álmost is az édes anyja, Emese. Sohasem látta s -ime, ismeri minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. -Ha ő ezt a földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De -édes lenne utána a halál!</p> -<p>Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hún sereg élén, -amint összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja -sivítását a nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk ijjából röppent ki s -repült egyenest a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki -Detre a nyilat s roppantja ketté. És hallja az átkozódó -fenyegetést: Megállj, Mundzuk, kutyahitű Mundzuk! A hetedik -nemzetséged is megkeserüli ezt!</p> -<p>Megkeserülte, meg… Nem volt neked elég, Attilla, az apád -szerzeménye. Telhetetlen valál s im nagy világhódításodnak mi lett -a vége? Elveszték fiaid apád szerzeményét is. Vajjon okul-e -példádon a magyar? <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= -"Page_13">-13-</a></span></p> -<p>De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca, szeme -fellángol, egész valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének -fenséges alakja. Látja a nagy királyt, ki szeme pillantásával -népeket igazgat s kényszerít hódolatra. Látja, amint fapalotája -nagy termében tünődve jár, fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, -amint elémondja az álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő -csudálatos álmát. Ősz öreg ember szállott le hozzá a magas -levegő-égből s ragyogó, szikrádzó kardot kötött az ő oldalára. -Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s vitte erdők, -hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok felett. -S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben, le-lesujtott -kardjával, folyók és tengerek két felé nyíltak, a városok lángba -borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb -táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint -következik: Az a kard, melyet az ősz öreg ember kötött oldaladra, -Isten kardja volt. Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is -kezedbe kerül az a kard s vele meghódítod az egész világot.</p> -<p>S im csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad -feléjük egy pásztorfiú s mondja Attilának: Felséges királyom, a -pusztán egy kardot találtam, ihol, fogadd el én tőlem.</p> -<p>Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld -megzendül belé, akkorát kiált nagy örömében: Ez az Isten kardja, -emberek! És fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a -kardot, fiam?</p> -<p>Mondja a pásztorfiú: Amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy -egy tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja -lehet, s hát vértől <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span> virágzik az utó-ballába. Tünődtem -magamban: ugyan mi vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs -egyéb a pusztán. Nézek erre, nézek arra s ihol egy kard hegyét -pillantom meg a földben. Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a -szempillantásban láng csap ki a kard hegyéből. Megijedtem, -elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a kard csak kipattan a -földből s forog, forog, mintha szél forgatná. Egyszerre csak -ellobban a lángja s elterül a földön. Neki bátorodtam, visszamentem -s fölvettem a kardot.</p> -<p>– Az Isten kardja ez! – kiált Attila. És megforgatja a kardot s -háromszor vág vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé.</p> -<p>– Az volt, az, az Isten kardja, – suttogja Álmos. – Azzal hódítá -meg a világot. A világot meghódítá s hajh, ebből a rengeteg nagy -világból csak egy darabocska föld maradott meg… Még mindig őrzik a -székelyek, várnak minket…</p> -<p>Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal -állandó hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája -volna a magyarnak is.</p> -<p>Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsaja -mellett. Hallja a hún asszonyok egetverő sírását, látja a hún -férfiak komor arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, -reszkető hangon elzümmögi a csendes éjszakában:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Attila, Attila, húnok nagy -királya,<br /></span> <span class="i0">Mundzuk sarjadéka, híres -maradvája!<br /></span> <span class="i0">Te ura, királya szittyák s -germánoknak,<br /></span> <span class="i0">Valál hódítója a -rómaiaknak:<br /></span> <span class="i0">Napnyugotiaknak, -napkeletieknek,<br /></span> <span class="pagenum"><a name= -"Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> <span class="i0">Valál -rémülete, valál iszonyata<br /></span> <span class="i0">Te minden -népeknek!<br /></span> <span class="i0">De ha könyörögtek, -megengesztelődtél,<br /></span> <span class="i0">Adófizetéssel te -megelégödtél.<br /></span> <span class="i0">Mindez nagy dolgokat te -megcseleködted,<br /></span> <span class="i0">Ez világnak hódítását -mind te végbevitted,<br /></span> <span class="i0">S sebzetlen -maradtál!<br /></span> <span class="i0">Ármányság, árulás meg is -meg nem ejtett,<br /></span> <span class="i0">Sűrű sok ellenség el -sem is veszejtett,<br /></span> <span class="i0">Haj, mégis -meghalál!<br /></span> <span class="i0">Valál vigasságban, fekvél -nyoszolyádban,<br /></span> <span class="i0">Puha nyoszolyádban, -tornyos palotádban,<br /></span> <span class="i0">Meglepett a halál -a te mély álmodban,<br /></span> <span class="i0">Húnok nagy -királya,<br /></span> <span class="i0">Mundzuk -maradvája!<br /></span> <span class="i0">Haj! ki mondja azt -halálnak,<br /></span> <span class="i0">Az orozva járó -álmat!<br /></span> <span class="i0">Halál, halál, csendes -halál,<br /></span> <span class="i0">Nem vagy te igazi -halál!<br /></span> <span class="i0">Rajtad boszút nem -állhatunk,<br /></span> <span class="i0">Beléd kardot nem -márthatunk!<br /></span> <span class="i0">Halál, halál, csendes -halál,<br /></span> <span class="i0">Nem vagy te igazi -halál!<br /></span></div> -</div> -<p>– Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál, – -suttogja újra s könnybe borúl a szeme. Az vár én reám is. Meghalok -csendes halállal, soha meg nem látva Attila földjét… Óh, ha -megláthatnám, csak egy pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: -ihol Attila földje, magyarok. Eredjetek. Kövessétek fiamat, a -vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét. Velem ne törődjetek. -Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön össze porom az ő -porával…</p> -<p>Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek -kavarognak: gyász, siralom, romlás, pusztulás, <span class= -"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> vérözön, -testvér testvérnek ontja vérét. Hah! a vasfejű Detre! Még ott van -homlokában Mundzuk nyílvesszeje – emlékeztetőnek. Barátságot -színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak szívébe. Minden szava -méreg. Az a lehellete is. Gonosz szíve fenekére temeti gonosz -szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt, világverő Attila -idősebbik fiát: – Téged illet a királyság, téged, te vagy az -idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába: – Te vagy -a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját s -ha nem enged bátyád, öld meg!</p> -<p>S hajh, két táborra szakadnak a húnok. Testvér testvér ellen. -Isten kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit -cselekedtél! Testvéred vére szennyezé be Isten kardját – vége a -húnok világverő hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. -Utolsó szikrája lobbant el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád -elleneid, kiket apád ezzel a karddal földre vert, megalázott. Nézd, -hogy hullanak el oldalad mellől legjobb vitézeid, hogy bár a te -életed maradjon meg! A világverő rengeteg sereg hová lett? Maréknyi -had maradott, gyászos hírmondónak.</p> -<p>Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a -maréknyi had – vissza az ős hazába.</p> -<p>– Óh jaj, mit cselekedtem! – jajong Csaba. – Megöltem a -testvéremet. Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, -jaj!</p> -<p>Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, -belemártja a véres kardot: vajjon lemossa-e <i>ezt</i> a vért? -Lemossa, le. Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, -hatalmas Isten, halljad! Lemostam <span class="pagenum"><a name= -"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> kardodról testvéremnek -vérét. Visszaviszem az ős hazába. És elhivom az én magyar -testvéreimet. Visszaszerezzük apám földjét, vissza! Halljátok, -vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük?</p> -<p>– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, -várunk!</p> -<p>És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt -marad a másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. -És áldoznak a <i>tűznek</i>, áldoznak a <i>víznek</i>, áldoznak a -<i>levegő-égnek</i> s áldoznak a <i>földnek</i>. És megesküsznek -mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ végéről is -visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül hozza -nékik azt a <i>tűz</i>; ha az nem, a <i>víz</i>; ha a <i>víz</i> -nem, a <i>levegő</i>; ha az sem: a <i>föld</i>.</p> -<p>Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, -völgyeken, erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún -hajladoznak, integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e -földindulás? Nem látjátok, nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ -van a székely testvér! A fűszál is feltámadott ellene!</p> -<p>– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek!</p> -<p>És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is -sebesebben, vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz -is jut egyre. De im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban -ég, s szalad az ellenség eszeveszetten.</p> -<p>– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad!</p> -<p>Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok -kis hadában, megy, mendegél szép <span class="pagenum"><a name= -"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> csendesen, hegyre fel, -völgybe le, simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak -ide, mi történt! Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába -sarkantyuzzák, forognak maguk körül mint a forgó szél.</p> -<p>– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem -halljátok? Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből -s mind azt zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a -székely!</p> -<p>És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba -sebes szél s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a -székelyt.</p> -<p>– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba.</p> -<p>– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a -csatakiáltás s reszkető karja megacélosodik, belevág a -levegő-égbe…</p> -<p>Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz -seperte volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, -mendegélnek hegyeken, völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, -Csaba, állj meg! – riad fel Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a -fergeteg? Nem látod-e, mint döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem -hallod-e, hogy sír a szél? Vissza, vissza, bajba van a székely! -Mind ezt búgja, mint ezt sírja a fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy -madár, ki sebesebben repülsz, mint a hún vitézek? Hol vagy szél, ki -megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek, merre tüntetek, székelyek -ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el? Vaj’ ki áll ellent, ha -Isten kardja lobogó lánggal ég?</p> -<p>Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem -levegő nem térít meg többet. Eredj, <span class="pagenum"><a name= -"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> eredj, vezesd megfogyott -népedet vissza az ős hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan -indultatok s de kevesen jövétek vissza!</p> -<p>Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. -Szegény Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve -nem. Hiába regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a -fiatalok mennének veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben -tombol a szívük, de az öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne -mozduljatok, míg Isten az indulás idejét meg nem jelenti. És -várják, várják a megjelentés idejét… Im, már őszbeborult Csaba -göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már ássák is a sírt neki. -Már búg csendesen hármas koporsaja felett a gyászének. Ennek is ez -a vége:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Halál, halál, csendes -halál,<br /></span> <span class="i0">Nem vagy te igazi -halál!<br /></span></div> -</div> -<p>– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, -hogy meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még -akkor is élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a -hadak útján, ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még -egyszer poklok fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, -sem víz, sem levegő meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő -csillag tüze: bajba van a székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, -hogy vágtat, hogy repül Csaba fehér paripáján s utána mind a -vitézek, hófehér paripán, hófehér ruhában, végig a csillagos ég -boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a földre, leszállanak: -hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak medrükből a -folyók, <span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span> lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, -sepri a cudarokat, kik a székelyre támadtanak.</p> -<p>– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld -zeng belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak -azon az úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák -lábanyomán. Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a -hónál. Ott is marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én -szólok te hozzád, Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az -égből. Készül a magyar, készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. -Minden magyarok közt a legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, -Emesének, álomban jelenté meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg -Attila földjét. Nem halok meg, míg e földet meg nem csókolám. Nem, -nem!</p> -<p>Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a -csillagok. Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: -messze keleten, az Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a -nap. Az agg Álmos elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette -észre, hogy háta mögött áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva -érintette meg az öreg ember vállát.</p> -<p>– Te vagy, Özséb?</p> -<p>– Én vagyok, apám uram.</p> -<p>– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs -született?</p> -<p>– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram.</p> -<p>– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. -Igazat regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek -e világon. Ott <span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span> halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok -meg. Hát te szeretnél-e ott élni?</p> -<div class="figcenter" style="width: 435px;"><a href= -"images/i002hq.jpg"><img src="images/i002.jpg" alt= -"… repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…" title= -"… repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…" /></a> -<p class="caption">… repül Csaba fehér paripáján s utána mind a -vitézek…</p> -</div> -<p>– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram.</p> -<p>Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította.</p> -<p>– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék.</p> -<p>Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai -koszorút fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha -megrendült volna a föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, -hirtelen felkapta gyönyörű fejét az öreg ember öléből, keble -hullámzott az édes örömtől: jön az uram, jön! Az én nagy uram! S az -én dali szép fiam. Hallja a kürtszót, apám uram, hallja?</p> -<p>– Hallom, menyemasszony, hallom.</p> -<p>– Hallja a lónyerítést, hallja?</p> -<p>– Hallom, menyemasszony, hallom.</p> -<p>– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, -apám uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi?</p> -<p>– Érzi, fiam, érzi.</p> -<p>Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult:</p> -<p>– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön -Levente.</p> -<p>Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl -a napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára -vinnék.</p> -<p>– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már -kiveszem az arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen -fekszik a szeme, a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se -nézne s mégis lát mindent. Édes nagy uram! <span class= -"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span></p> -<p>Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg -ajakán. Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes -asszony, félre inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a -kengyelt, míg ura leszáll a paripáról.</p> -<p>– Hát engem, édes anyám?</p> -<p>Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az -ölelő karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor -vége ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy -mennek föl a sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé.</p> -<p>– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra -elkomorodik az arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a -két fiú karja.</p> -<p>– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a -hatalmas fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén -aranybölcsőt ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Csicsiss, bábó,<br /></span> -<span class="i0">Nincs honn apó,<br /></span> <span class="i0">Ha -ma nem jő,<br /></span> <span class="i0">Sohasem jő.<br /></span> -<span class="i0">Csicsiss, bábó,<br /></span> <span class="i0">Hol -van apó?<br /></span> <span class="i0">Elment, elment<br /></span> -<span class="i0">Öt víz közé.<br /></span> <span class="i0">Öt víz -között<br /></span> <span class="i0">Arany mező,<br /></span> -<span class="i0">A mellett van<br /></span> <span class= -"i0">Gyémánt erdő.<br /></span> <span class="i0">Abba szalad egy -őzecske,<br /></span> <span class="i0">Utána egy -szekerecske,<br /></span> <span class="i0">Szekerkében -kerekecske.<br /></span> <span class="i0">Csicsiss, -bábó,<br /></span> <span class="i0">Jön az apó,<br /></span> -<span class="i0">Ha ma nem jő,<br /></span> <span class= -"i0">Sohasem jő,<br /></span> <span class="i0">Csicsiss, bábó, -csiss!<br /></span></div> -</div> -<p>Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s -nézik, nézik nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád -véréből való vért. A negyedik fiút. <span class="pagenum"><a name= -"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p> -<p>– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, -nem öregedel meg ezen a földön.</p> -<p>– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja -visszafojtani ezen való örömét.</p> -<p>– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, -sem nem elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk -Attila földjét…</p> -<div class="figcenter" style="width: 418px;"><a href= -"images/i002hq.png"><img src="images/i002.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_24" id= -"Page_24">-24-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i003hq.png"><img src="images/i003.png" alt="" -title="" /></a> A FARKAS KHÁN LEÁNYA.</h2> -</div> -<p>A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú -népet hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a -fejedelemével. Tizenkét szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a -számasincs drágaköveket, a mindenféle színek pompájában játszó -selymeket, tarka virágú szőnyegeket. A szekerek után három gulya és -három ménes kolompolt, minden gulya s ménes mellett kilencz-kilencz -gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes akkora volt, hogy a szem -nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres vitéze is volt annyi, -hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű és farkaslelkű -khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek egy-egy -rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit. -Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy -ura lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy -töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is -szállásoltak.</p> -<p>Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> vezérei, -bár valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal -egyenlőnek. Nem bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább -hasonlított a farkas fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a -magyarok, amint közéjük került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. -Jedajk khán volt a becsületes neve. A pásztoremberek esküvel -erősítették, hogy a farkas khán éjjelenkint igazi farkas képében -jár s ólálkodik a magyar nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a -ménesből eltűnt, azzal mind a farkas khánt gyanusították.</p> -<p>– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – -mondották a magyar urak csikósai.</p> -<p>– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel -cimborálnak azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – -Hiába megyünk az eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott -vannak a farkas khán ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű -forgószél kerekedik s a ménes úgy eltűnik, mintha föld nyelné -el.</p> -<p>Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is -fogta a farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy -harmadfűre menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak -csak a csontja. Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, -vergelődött, ki akart mászni a veremből, de mély volt a verem, -valahányszor nekirugaszkodott, visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a -nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta az ostorával, hogy a bőr -leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt! Emberalakra -változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett kézzel -könyörgött neki, hogy ne bántsa, <span class="pagenum"><a name= -"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> hagyja meg az életét s neki -adja fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is -eresztette, de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, -szeme közé vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, -he?</p> -<p>Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy -nagy fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott -világon való életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak -keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha -leánnyá nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a -bokáját verte s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág -lángveres, hat ág fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld -volt, mint a fű olyan zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s -úgy hányta a szikrát, hogy ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is -szaladt a sátorból s a ménesig meg sem állott!</p> -<p>Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé -s reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva -hallgatta a vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól -tudta, hogy mese ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte -ő a farkas khán leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit -<i>Birtikről</i>, a farkas khán leányáról beszéltek. Mese volt, -hogy Birtik hol macska, hol leány alakjában mutatja magát, de az -már nem volt mese, hogy Birtik haja bokáig ért le s hogy ez a -csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem volt mese, hogy hat ág -lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az sem, hogy zöld -színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha -<span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span> nem is hányt szikrát, valóban úgy -tetszett neki is néha, mintha szikrádzanék, néha meg mintha lobogó -lánggal égne. Szörnyű szép volt Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre -ellenállhatlanul vonzotta magához az ő szívét, ugyanakkor meg -valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást érzett. Ha néha kezét -kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és dermesztő hideget -érzett minden tagjában.</p> -<p>Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha -közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó -epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, -hogy látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány -természetét: igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. -Doromboló, hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok -álmatlan éjszakája volt Leventének a leány miatt. Anyja -aggodalommal látta, mint sorvadoz legnagyobb fia, mint húzódik -beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s az anyai szív ösztönével -megérezte, hogy Levente testet sorvasztó, lelket betegítő, tépelődő -szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy Levente mindennap -ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt nyargalják be a -végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat. És -nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. -Anyai szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s -gyakran szelíd szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt -népe közé fogadta. Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb -vitézeivel felkerekedett, hogy bejárja Etelközt, s magával vitte -Leventét is! Legalább erre az időre kikerül annak a leánynak gonosz -varázslata <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span> alól. Mert csak gonosz varázslat lehet, -ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan sorvasztja. Ime, de -más volt Levente, mikor az országjáró útról hazatért! Melle -kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült, napsütötte -arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett – mintha -újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas -mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a -magyar vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron -Attila!</p> -<p>Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a -sátor előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész -háza-népe. A színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött -ajándékba Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst -szálakkal átszőtt abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, -melyeknek nem volt háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. -Özséb Álmos és Árpád közt ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a -dajka állott, ringatva, csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A -nőcselédek puha, fehér cipókat raktak az asztalra, a kisebb fiúknak -arany bokályokban frissen fejt tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, -úgy amint megsült a nyárson, tettek az asztal fejére.</p> -<p>Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves -készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten, -mosolyogva nézte a kedves jelenetet.</p> -<p>– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még?</p> -<p>– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött -ő.</p> -<p>– Nem olyan messziről, mint apám uram, – <span class= -"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> jegyezte -meg Özséb s rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett -reá.</p> -<p>– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk.</p> -<p>– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam -az őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még?</p> -<p>– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – -Nagyapám uram lelke mindig ott jár.</p> -<p>– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a -kis Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó -édes anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt -az unokák közül.</p> -<p>– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával -beszélne. Ott akarok meghalni én is…</p> -<p>– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte -Özséb.</p> -<p>Levente felriadt a kérdésre.</p> -<p>– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem -lesz elég nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s -népeket, melyeket Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére -van az ereimben!</p> -<p>Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet.</p> -<p>– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te -dolgod. Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem -népem örökös vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én -koporsómba. <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span></p> -<p>– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg -Álmos s reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, -– fordult Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy -tied legyen az egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül -csak egy darabocska föld maradott, akkora, a mekkorába -leeresztették a hármas koporsót s hármas koporsó mellé a -rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely boldog az a -fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár a -népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az -is marad időtlen időkig.</p> -<p>– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – -mondotta Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy -szertelen hírvágy forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a -világverő Attila.</p> -<p>Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak:</p> -<p>– Nyergeld meg a vasderest!</p> -<p>– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is -pihentél.</p> -<p>– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt -Levente.</p> -<p>– <i>Arrafelé</i> akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb -szomorúan a farkas khán sátra felé.</p> -<p>– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök -vadat Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. -<i>Ma</i> mutatom meg, hogy férfisorba léptem.</p> -<p>A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a -nyakába, dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas -khán sátra felé… <span class="pagenum"><a name="Page_31" id= -"Page_31">-31-</a></span></p> -<p>Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána.</p> -<p>Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a -lelkükben e pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú -nem látja meg Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly -féltve, titkolva: Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús -sejtelemtől vonaglott…</p> -<p><i>Arra</i> felé, <i>arra</i> felé, látni még egyszer Birtiket! -Meg akarja mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány -gonosz varázslata alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával -bejárta az új hazát. Elemi erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy -az ő híre, neve megreszkettesse a földet s annak minden népeit. -Eddig egész valóját nyügbe szorította a bűbájos Birtik, kiben -embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége egyik -pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik -pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába -mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy -romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul -dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a -Levente nevet.</p> -<p>Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak -érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme -előtt egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem -látott soha, de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül -is. Aki méltó lesz hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban -született, arany bölcsőben rengetődött. A mesék világszép -királykisasszonya ez, kinek kezéért császárok és királyok -versengenek, de ő szolgaságba <span class="pagenum"><a name= -"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> veri mind a császárokat, -királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép leányt…</p> -<p>Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két -szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, -kikkel oly sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok -nyomán. A következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, -szeme diadal tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig -megérkezése után, felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal -égni látszott hajának az a hat ága, mely világ csudájára rézvörös -volt, míg a másik hat ága feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a -férfiúnak, ki e hajszálakhoz köti szívét, életét. S azok a szemek! -Az egyik angyali szelidséggel hiteget, a másik nem tudja rejteni a -bűbájosok gonoszságát. S a hófehér arc s ennek az arcnak gyenge -pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér macskafogak! S a hófehér -nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme kincseket érő! Ruhája -kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte bele arany, ezüst -szálakkal a világ legszebb virágait.</p> -<p>Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: -ma varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a -nagy, a hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb -lesz, világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem -szolgálója, mint a többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az -urával, de több ennél. Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem -marad Baskiriában, honnét az ő apjának megalázva kellett -elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába kerített népek -áradatával az egész világon. <span class="pagenum"><a name= -"Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p> -<p>– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az -ifjúnak.</p> -<p>Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a -sátorból kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, -gyengén elpirult, keze remegett Levente kezében.</p> -<p>– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő -keze is.</p> -<p>Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e -pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta -kék volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy -színben ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a -bűbájos, gonosz varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem -angyal, ki most szállott le az égből, hogy a tiszta, bűnös -gondolattól ment szerelem virágát ültesse a földi emberek -szívébe.</p> -<p>Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná!</p> -<p>– Apád is jön? – kérdezte Levente.</p> -<p>– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele.</p> -<p>– Hát ezen a lovon ki jön?</p> -<p>– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva.</p> -<p>– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s -azzal megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte -fel a nyugtalanul prüszkölő fekete ménre.</p> -<p>Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete -szerelmesen pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor -megszólalt. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span></p> -<p>– Tudod-e, – mondotta, – hogy mióta elmentél, minden nap -magamban kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – -hiába. Mikor már-már nyomába értem, bevette magát vagy a -rengetegbe, vagy a nádas közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna -el. Hiszed-e, hogy ennél a szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és -Magyar szarvasa sem? Egyszer beugrottam utána a nádasba, de nyakig -süppedt a lovam. Alig tudtunk kivergelődni. Azt hittem, vége, itt -pusztulok. Reád gondoltam, Levente, s úgy féltem a haláltól! -Megsirattál volna-e, ha meghalok?</p> -<p>– Meg.</p> -<p>– De röviden felelsz!</p> -<p>– Mondom, hogy meg.</p> -<p>– Mindég sirattál volna?</p> -<p>– A férfi nem sír, a férfi gyászol.</p> -<p>– Halálig gyászoltál volna?</p> -<p>– Halálig.</p> -<p>– De azért lett volna feleséged. Úgy-e?</p> -<p>– Úgy.</p> -<p>– Hát te így szeretsz?</p> -<p>– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni.</p> -<p>Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente.</p> -<p>– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem -azt a szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem -nyugszom.</p> -<p>– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett -megdöbbenéssel.</p> -<p>– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik -velem. Velem senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm -meg. Miatta fenyegetett <span class="pagenum"><a name="Page_35" id= -"Page_35">-35-</a></span> a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra -születtem-e én, hogy hideg ingoványnak fenekén kigyók marják -testemet? Nézz reám!</p> -<p>Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly -félelmes, oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, -hiába!</p> -<p>– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó -lángban égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem -nő volt ez többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát -arra, kit áldozatul kiszemelt.</p> -<p>– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj!</p> -<p>Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott -föl egy forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott -Levente. A két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a -feje fölött. Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, -melyet Hunor és Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre -eltűnt az ingoványban.</p> -<p>– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg -elevenen!</p> -<p>De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze -nélkül sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! -Nyomában mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! -Már elejbe is kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: -könnyű lába alig éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen -megfordul a szegény szarvas, s megfordulván, reszketve, hökkenve -áll meg: szemtől-szembe kerül az amazonnal, ki háromszor huszonnégy -napja üldözte hiába. Egy pillanat s Birtik nyilától szíven találva -roskad össze a csudaszép állat. <span class="pagenum"><a name= -"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> -<p>A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról -hétágú ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S -mintha hét ágú kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a -csudaszép szarvas vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész -teste reszket belé.</p> -<p>– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a -kutyát!</p> -<p>– Meg, meg, – mondja Levente komoran.</p> -<p>– Hát te nem örülsz?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm?</p> -<p>– Ez nem.</p> -<p>– Világosabban beszélj, Levente!</p> -<p>– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama -csudaszarvasnak, melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem -hiába. Mert az a szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a -paradicsomhoz hasonlatos vala. Ez a szarvas is paradicsomba -vezetett volna minket. De te megölted. S még halálában sem esett -meg rajta a szíved. Van-e szíved, te leány?</p> -<p>– Van. De nem gyáva, mint a tied.</p> -<p>– Leány!</p> -<p>– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy -elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast -megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. -Értetted-e, Levente?!</p> -<p>Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a -kihült testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton -ütve, vágva habba keveredett lovát. <span class="pagenum"><a name= -"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> -<p>Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente -nagyot sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, -merre. Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán.</p> -<p>Az utolsó könycsepp.</p> -<div class="figcenter" style="width: 331px;"><a href= -"images/i004hq.png"><img src="images/i004.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i005hq.png"><img src="images/i005.png" alt="" -title="" /></a> A «KEMÉNY» NIKETÁSZ.</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/A.png" alt="A" -title="A" class="firstletter" /> rekkenő hőségtől</span> tikkadtan -bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve se jobbra, se balra: -egészen a lovára bízta magát. Az okos állat vissza-vissza tekintett -gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes gazdám? De Levente -nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem tudott -megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént tanúja -volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú -ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz -fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét -égeti, perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. -Balsejtelmek nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a -jövendőbe. Mindenképpen átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha -feleségként sátorába vezeti; átka, ha más leányt vezet sátrába. -Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe ejti… <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span></p> -<p>A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa -nyerítés válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. -Körülnézett. Egy élő lelket sem látott a végtelen pusztaságon. -Messze keleti és északi irányba látta a gulyák és ménesek halovány -körvonalait, de a nyerítés déli irányból jött.</p> -<p>Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül -uralkodott a régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában -széles köpűbe fogott forrás vize csorgott durván faragott vállúba. -Köröskörül letaposva a fű jó messzire. Megismerte e helyet: egyik -delelő helye volt a farkas khán méneseinek.</p> -<p>Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán -kivette a zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy -legelésszen egy kicsit. Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s -úgy nézett a messzeségbe, déli irányba, honnét újra nyerítés -hallszott. A vasderes felemelte fejét, fülelt s hosszan nyerített. -Újabb nyerítés válaszolt s most megismerte Levente: a farkas khán -arab kancájának a nyerítése volt. Ennek a kancának nem volt párja -az etelközi tartományban. Hányszor alkudott rá Levente! De a farkas -khán azt mondta mindig: Annyi az aranyam, hogy a görög császárnak -sincs több. De ilyen kancám csak ez az egy van. Én nem adtam pénzt -érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam khán. Ha nem adta, hát -– elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: – Én nem lophatok, -mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is lehetnék -fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan -szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van -a kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> -<i>majd</i> neked adom. – Mikor lesz ez a <i>majd</i>? – faggatta -Levente. – Azt neked kell kitalálnod! – felelte rejtelmes -vigyorgással a khán.</p> -<p>No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente -kitalálja. – Hiszen csak <i>más</i> volna az a leány, – mormogta -magában Levente – már rég alattam nyargalna az a csikó – az -anyjával együtt!</p> -<p>Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s -alig éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó -lábára, mint a forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, -hogy gazdája nem engedi repülni, versenyt repülni a széllel. -Széles, domború szügyén hogy kifeszültek vastag izmai! Isten -csodája, hogy szerte nem szakadnak! Micsoda állat! S hogy ez a -farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos, hogy megvarázsolta. -Máskülönben nem tűrné meg a hátán.</p> -<p>Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s -most már Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő -nap sugarától megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat -idegen vitéz alakja bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas -khán, balján magas termetű, széles vállú, hosszú szürke szakállas -ember lovagolt. Hosszú köpenyege egészen betakarni látszott a lovát -s ló és gazdája csillogott-villogott a nap fényében.</p> -<p>– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – -Nagy csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög -császár követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár -fő embere. A hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, -már rég kő kövön nem marad a <span class="pagenum"><a name= -"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> görög császár birodalmában: -úgy végig seper rajta Simeon, a bolgárok hatalmas császára.</p> -<p>Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente -őket. Mi tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, -smaragd, gyémánt borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. -Nyuszt kalpagján öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha -ekkora van a követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind -magas szál legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét -dalia mögött huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak -hátán nehéz zsákok átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok -bizonyosan meg vannak gyúrva drágábbnál-drágább selymekkel, s -mindenféle drágaságokkal. És bezárja a menetet huszonnégy fegyveres -vitéz.</p> -<p>– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – -hallszott a farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott -hét ágú ostorával a sátor irányába.</p> -<p>– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – -mert ő volt – s gyanakodva nézett a khánra.</p> -<p>– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik -annyi már, mintha egy sátorban élnének.</p> -<p>Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé -húzódott, hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a -khán. Elpirult a gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de -megnyugtatta magát: nem magáért hallgatódzik. Hátha valami roszban -sántikál gonosz lelkű khánja.</p> -<p>– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász. <span class= -"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p> -<p>– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki -csak egy akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. -Hát nem jobb volna itt maradni az öt folyó között? Innét -beüthetnénk hol ebbe, hol abba a tartományba. Amikor nektek -szükségetek lenne ránk, segítenénk mindenféle ellenség ellen. Ti -fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse lehet a ti -császárotoknak.</p> -<p>– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a -dúsgazdag ember dölyfével.</p> -<p>– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint -Árpádnak.</p> -<p>– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász -gúnyosan.</p> -<p>– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc -zsákból legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad?</p> -<p>– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan.</p> -<p>– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék -javát. Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. -Mindig azzal fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a -vezéreimnek.</p> -<p>– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet.</p> -<p>– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente…</p> -<p>Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így -is eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot:</p> -<p>– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. -Árpád és Levente csak amolyan árnyék <span class="pagenum"><a name= -"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> fejedelmek. Értlek, Jedajk -khán. Nekem különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár -ötezer vitézt a cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e -bár?</p> -<div class="figcenter" style="width: 365px;"><a href= -"images/i003hq.jpg"><img src="images/i003.jpg" alt= -"«Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.»" -title= -"«Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.»" /></a> -<p class="caption">«Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a -csapat elé.»</p> -</div> -<p>– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk -tekintete rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a -huszonnégyből.</p> -<p>– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak -ember légy a talpadon.</p> -<p>Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas -khán nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a -gazdag ajándék s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. -Hallotta a lónyerítést, s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó -messzire haladtak, Levente hirtelen felkapott a vasderesre s nagy -kerülővel elejbök vágott. Mintha földből pattant volna ki, úgy -termett a csapat elé.</p> -<p>– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. -Látszott rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad -Birtiket?</p> -<p>– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, -hogy a farkas khánnak arca belésáppadott.</p> -<p>– Összevesztetek?</p> -<p>Levente vállat vont.</p> -<p>– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles -szeme észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál -nagyobb baj történt.</p> -<p>– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, -– s ha jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez -igyekeztek?</p> -<p>– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek <span class= -"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> vitézsége -és bölcsessége eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába.</p> -<p>– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – -mondta Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme -verje ki Görögországból a bolgárokat?</p> -<p>– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász -hizelkedő hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. -Eltaláltam-e?</p> -<p>– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e -hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy -nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult -gőgös ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat.</p> -<p>– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó -között?</p> -<p>– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az -országban, ahol az én apám a fejedelem?</p> -<p>– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de -bensejében szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek -a szép, dali ifjúnak szíve gőggel vagyon tele!</p> -<p>– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még -nem tudta e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, -célirányosnak vélte a hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – -áradozott a farkas khán. – Az ő nevétől még reszketni fog a világ! -Meglássátok, úgy elsöpri a bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. -Aztán neki vág nyugatnak, mint egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal -Attila időnek előtte, bizony nem jöttök ti most segítségért, -görögök! Hol volnátok most? <span class="pagenum"><a name="Page_45" -id="Page_45">-45-</a></span></p> -<p>– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem -fiának, nem szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták -szavaim. Ifjú hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt -mondta, hogy a hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár -<i>hatalmas</i>, miért van szüksége a maréknyi magyarra? -Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te mi jogon sértegeted a -görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem hal meg hirtelen -halállal?</p> -<p>– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, -látod, ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s -tehetek-e róla, ha szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – -fordult Niketásznak – jaj lesz a népeknek, mikor Levente -megmozdul…</p> -<p>Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett -Leventére. Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a -farkas khánt, s im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya -hizelkedő szavakat. Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó -tervekkel. Világverő Attila idejét akarja feltámasztani egy -maréknyi néppel. Ámde Attila népe szörnyű áradat volt, mely maga -előtt seperte vagy maga köré habarta az útjában talált népeket. Mit -kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt folyó közt kedve szerint -elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki magyar. De a -bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik fele -elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád. -Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász -éles szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas -arra, hogy diadalmas <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span> harcra vezessen nehány ezer embert akár -tízakkora sereg ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy -diadalra nagyot alszik s mire újra fellángol benne a világverő -harci kedv – már késő: sziklafalként állják útját mind a népek, -melyek külön-külön tán meg sem állhatnának előtte.</p> -<p>– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. – -Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs -Niketász?</p> -<p>Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a -valóságot.</p> -<p>– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, -melyben elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti -az én császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok -ellen. De hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a -Dunán. Hallottad-e hírét…</p> -<p>Itt megakadt Niketász szava.</p> -<p>– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább?</p> -<p>Niketász lopva a farkas khánra tekintett.</p> -<p>– Hajolj közel hozzám.</p> -<p>Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe: -Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e -hírét?</p> -<p>Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, -mintha az ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme -szikrát hányt, teste vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben -Levente arca átszellemült, nem tudott uralkodni magán, hangosan -felkiáltott:</p> -<p>– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer! -<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span></p> -<p>– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába -fojtani indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne -hallgass rá! Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. -Csak egy világszép leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne -higyj a görögnek!</p> -<p>Levente szánakozva nézett a farkas khánra.</p> -<p>– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a -fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, -Jedajk khán!</p> -<p>Ezt már parancsoló hangon mondta Levente.</p> -<p>– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el -ne felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente?</p> -<p>Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, -rettentő ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé.</p> -<p>Niketász aggodalmasan csóválta fejét.</p> -<p>– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, -Levente.</p> -<p>– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden -szavadat. Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit -bánom én, hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon.</p> -<p>– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak -erről a természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt.</p> -<p>– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a -természetünkön nem változtatunk!</p> -<p>E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig -nézett magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza -nézett a kiséretre. <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span> A hosszú úttól kissé meghajlott hátak -kiegyenesedtek, a daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon -különös érzés tükröződött. Nemsokára színről-színre látják Álmos -fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot. Akinek csak egy maréknyi népe van -s még sem hajtotta meg fejét Kelet leghatalmasabb királya, a kozár -király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi császárt, királyt, -fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva közeledtek.</p> -<div class="figcenter" style="width: 313px;"><a href= -"images/i006hq.png"><img src="images/i006.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_49" id= -"Page_49">-49-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i007hq.png"><img src="images/i007.png" alt="" -title="" /></a> APA ÉS FIA.</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/A.png" alt="A" -title="A" class="firstletter" />lkonyodott</span>, mikor a görög -császár követei Árpád sátra elé értek. Az idegenek láttára nagy -tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak, nők, gyermekek. A -férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a «kemény» -Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár városában, a -fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon és -rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet, -bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként -fogták körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva -szemlélték a zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon -jut-e nekik azokból? A cselédnép serényen forgolódott a követek -körül, leemelték, vitték a zsákokat a sátor elé, egy halomba -rakták. Egy része meg a lovakat vette gondjába, vezették a -szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek eléjük.</p> -<p>– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász -Leventét. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span></p> -<p>– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a -törzsek vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok -követségeit. Nemcsak a fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani -kell, hogy miben jártok. Akkor aztán egybehívják mind a nemzetségek -főbbjeit is s együtt határoznak: mit feleljenek a ti kérésetekre. -Ez a magyar törvény.</p> -<p>– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk -tőletek.</p> -<p>– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra -egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit.</p> -<p>A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt -szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket.</p> -<p>– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, -a nagy kényelem láttára.</p> -<p>Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok, -aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz -függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén -óriási terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel -ékített asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta -öblös arany tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha -előre várták volna a követeket.</p> -<p>– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – -dörmögte magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon -Niketász. – Mi lehet akkor a fejedelem sátorában!</p> -<p>– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség -embere. A pompának nem <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= -"Page_51">-51-</a></span> kedvelője. Meglátod holnap, milyen -egyszerű belől az ő sátra.</p> -<p>– Az a része, hol a követséget fogadja?</p> -<p>– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. -Magas rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki.</p> -<p>– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár?</p> -<p>– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, -nemkülönben körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek -főbbjei.</p> -<p>– És a követség?</p> -<p>Levente megütődve nézett Niketászra.</p> -<p>– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni!</p> -<p>– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza -Niketász, – nem fojthatva el bosszúságát.</p> -<p>– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a -szót.</p> -<p>Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták -ezüst- meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, -hatalmas kannákban üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal -mellé tessékelte Niketászt és főbb embereit.</p> -<p>– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, -igyatok, senki meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! -Nektek is, vitézek!</p> -<p>Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. -Árpád akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza -népével. Ő nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege -<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span> alatt érezte csak jól magát, étel, ital -jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek sátra felett. -Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az ideverődő -hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak föl a -tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre? -Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába -vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas -tűz köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. -Bizonyos, hogy hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, -haszna lesz-e, ha mennek?</p> -<p>– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh.</p> -<p>Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, -tarsolyát kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem -komor tekintete helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben -most ügyet sem vetett öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s -boldogan borult anyja kebelére.</p> -<p>– Hadba megyek, édes anyám!</p> -<p>– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – -nincs itt senki rajtam kívül?</p> -<p>Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan -lehajlott kezére s zavartan hebegte:</p> -<p>– Engedjen meg, édes apám uram.</p> -<p>– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha -enyhült volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének -láttán. Szép deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is -épen ilyen volt: fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a -férfi korra csendesebb lett a vére, nyűgbe verődtek <span class= -"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> szertelen -indulatai, s más szemmel látja a maga s népe jövendőjét, mint -könnyen lobbanó ifjú korában. Majd lecsendesül Levente is. A -szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív féktelenkedését az -elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása áldás lészen -az ő népének.</p> -<p>Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan -csatangolt, alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, -túl a Dunán, Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, -tovább, beszáguldotta a bolgárok földjét, azon is messze túl – -vajjon mi lehet azon túl?</p> -<p>– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy -követség jött a görögök császárától.</p> -<p>– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta -Levente.</p> -<p>– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. -Mit akarnak?</p> -<p>– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám -uram?</p> -<p>– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni -kell, – mondotta Árpád kedvetlenűl.</p> -<p>– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint?</p> -<p>– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más -népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép, -ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére.</p> -<p>– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém -forgat? <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span></p> -<p>– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – -Lássuk, hogy vált az esze.</p> -<p>– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. -Arcának komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát -annak az asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a -hatalmas kozár birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor -nép fejedelmének.</p> -<p>– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a -tunya pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon -a vére, mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a -tej. Meg kell mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha -most hadba szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg -másként beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban -benézünk Attila földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan -gazdag-e, mint a hogy eleinknek Csaba regélte?</p> -<p>– Jól vált az esze? – suttogta Özséb.</p> -<p>Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható -gyönyörűséggel hallgatta Levente okoskodását.</p> -<p>– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete.</p> -<p>– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre -Árpád. – Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a -magyarok fegyverétől?</p> -<p>– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám -uram, hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg -a turulos zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! -Utánam <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span> a magyar. Tűzön, vízen át! Úgy-e, én -leszek a vezér, édes apám uram?</p> -<p>– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni -mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még -fiatalnak tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak?</p> -<p>– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak -vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne -szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba -minden nemzetség.</p> -<p>– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád -az öt folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász?</p> -<p>– Öt ezeret.</p> -<p>– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba -száll?</p> -<p>– Hétszer ötezer.</p> -<p>– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon -maradjon. Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők.</p> -<p>– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet -lángja lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a -bolgárok! Ezek is testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e -legtöbbet a magyar? S nem Simeon császár volt-e, ki elrabolta -Lebediás egyetlen leányát: világszép Hajnát!</p> -<p>– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. -Pedig mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és -magyar, e két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke -tüzeli egymás ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól -<span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> azt a darabka földet is, hova sátrukat -felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A kozárnak -fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A -bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi -tűzhelyeinket. Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, -vethet. Vadak bőrén szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az -övé. Minden egyebet idegen földön kell megszereznie. Ez nem élet, -fiam. Örökös föld kell e népnek. Örökös. Ahol szánthat, vethet, -arathat. Ahol az asszonynép szőhet, fonhat, szabhatja, varrhatja -háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép a fegyverét s ha kell, -meg is védi vele földjét. De a népnek érezni kell, hogy ez a föld -az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden igyekezet. Az öt folyó -közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre?</p> -<p>– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e -szólanom még, édes apám uram?</p> -<p>– Szabad, szabad.</p> -<p>– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket -szegény, jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd -káprázzon a népek szeme a magyarok gazdagságán.</p> -<p>Árpád feddően nézett fiára.</p> -<p>– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a -csillogás, a ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen -vágya s az jóra nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila -földjét, de elmém s kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a -munka. A becsületes munka. A prédának sohasem voltam barátja. -Mindig csak a kényszerűség <span class="pagenum"><a name="Page_57" -id="Page_57">-57-</a></span> hajtott reá. Ne felejtsd, hogy -fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel.</p> -<p>Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott -megelégedni. Ő másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen -örökös haza, de abból szerteszéjjel száguldhasson világverő -népével, minden népeknek iszonyatára. Népek, királyok, császárok, -reszketve ejtsék ki nevét, mint egykoron Attiláét. Felprédálni -idegen országokat, a világ minden kincsét egy országba hordani -össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom kisérte őt alva és -imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt elméjén, szívén, egy -szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl legyen a Dunán -azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek lesz -képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott.</p> -<p>– Megértettél-e, fiam?</p> -<p>– Meg, – riadt fel Levente.</p> -<p>– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a -vezérek s mind a nemzetségek fejei gyűljenek egybe.</p> -<p>Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva -Özsébet, visszahúzódtak a sátorba.</p> -<p>Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az -agg Álmos is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon -hosszú utat tett előző éjjel…</p> -<p>Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az -agg Álmos fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott.</p> -<p>– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> – Nézze, -kigyelmed, mintha más világban járna, mennyei fényesség az -arcán.</p> -<p>– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le -mink is. Hátha minket is odavisz az álom?…</p> -<div class="figcenter" style="width: 264px;"><a href= -"images/i008hq.png"><img src="images/i008.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i009hq.png"><img src="images/i009.png" alt="" -title="" /></a> A NEMZETGYŰLÉS.</h2> -</div> -<p>Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem -a természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett -Árpád népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík -közepén zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem -otromba, durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben -jeles kabarok mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. -Turul-madár és tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe -csatajelenetek is tarkították a nagy gonddal faragott madár- és -virágképeket. Az oszlopok tetején hullámosan hintázó selyem födélen -felséges színekben játszottak a nap sugarai. A görögök, kik -megszokták a szemkápráztató fényt, ragyogást otthon, a császár -városában, bámészan nézték a nagyszerű képet. Nem volt e képen -semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája volt az oszlopok -faragványa s mégis mesteri. <span class="pagenum"><a name="Page_60" -id="Page_60">-60-</a></span> Hatalmas látvány volt a rengeteg -selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit a -magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső -áztató cseppjének, vihar verésének.</p> -<p>Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen -puszta népe. Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a -pusztát, megállva külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt.</p> -<p>– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden -meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma!</p> -<p>Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a -sátrak népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva -nyerítettek a széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta -paripák. Egy szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a -nemzetségek főbbjei, dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, -forgós sisak a fejükön. S hogy legyen mit látni az idegennek, mind -magára szedi, kinek ami drága, csillogó ékszere van. Arany-, -gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a görbe kardok: mindnek -markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb mind egy-egy arany -alma. Mintha arany almákat teremnének a fák.</p> -<p>Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, -Töhötöm. Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem -sátra előtt gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról -testvére. Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második -hazában, mely az ő nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs -feje. Őt illette volna, hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de -öreg volt már <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span> ő is: nem vállalta. Így került sor a -második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos vala ennek a feje, de ő -is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott volt a fia, Árpád, -a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott legyen a pora -is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a magyar, -ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart.</p> -<p>Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az -öregségben csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli -ember. Ím jön az óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a -Kourtigyarmat törzsnek szine-virága: mind harcban edzett vagy -harcra vágyó daliák. Ond, a vasgyúró, kinek markában négy patkó -roppan össze egyszerre. Mellette a fia, Botond, igazi apja fia. -Küzsdég a termete, de széles a melle, a válla. Aminek ez vállát -veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind hozzá hasonlatos a -Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi törzsek -fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa emelkednek -ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a -nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk. -Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot -pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme -őrködik a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő.</p> -<p>A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a -paripák. Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott -dalia. A fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. -Lovászlegények tartják féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat -kettő-három. S im két felé lebben a nehéz selyem ajtó. <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> Elsőnek -Árpád lép ki, két oldalán az agg Álmos és Levente. A mult és a -jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva kétfelől Tarkacsot és Jeleket. -És jön az ősz Torda, a kharkász, az igazságot tevő, törvénycsináló. -A magyar nemzet főpapja és birája.</p> -<p>Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a -vezérek során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki -egyszerre hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi -fejedelmünk, követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke -fej hajlik meg hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre -szállott Isten áll előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a -hősök hősének márványba vésett szobra áll itt. Széles, domború -mellének nem látod hullámzását: mélyen el van temetve, a mit e -pillanatban érez. Napsütötte arcának merevsége a legbátrabbat is -megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének merengő nézése nem -enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid sugara ragyog e -szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok szántottak mély -barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap sugarai -dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül. Gesztenyeszín -haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű szorítja le, -nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek.</p> -<p>Az agg Előd szemében köny csillan meg.</p> -<p>– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen -szomszédjainak.</p> -<p>Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a -fekete ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán -érzi a fejedelem kemény <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span> kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, -veregeti nyakát, becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de -boldogok! Ma jelennek meg először a nemzetgyűlés előtt. Az agg -Álmost Levente segíti a paripájára, nem engedi, hogy cselédkeze -érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe pattan ő is. Két arcán -két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra áll a paripa, -merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente pedig, -mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele a -nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, -vetheted magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme -végiglebben a daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. -Ezekkel ő meghódítja a világot!</p> -<div class="figcenter" style="width: 440px;"><a href= -"images/i004hq.jpg"><img src="images/i004.jpg" alt= -"Levente és Hajna." title="Levente és Hajna." /></a> -<p class="caption">Levente és Hajna.</p> -</div> -<p>– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját -kirántja, a fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű -sereg. Megharsannak a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, -tüszkölve, horkolva, nyerítve táncolnak a paripák, fel-felzendül az -éljen, aztán száll tovább, végig a pusztaságon. Rengeteg tömeg -verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád, éljen!</p> -<p>Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik -a felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. -Már látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a -magyar sereg. Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki -az ő urát úgy megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem -aláztak. Felforr a vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult -vérei gyáván nézték a vár bástyái mögül, amint a gőgös <span class= -"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> Simeon a -vár alját megszállotta vitézeivel. Óriási máglyákat rakatott, a -máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár falát s hallották, mint -serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok áldozati vére. -Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált, leült, -lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a -szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd -felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – -volt vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő -dalokat énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy -görög, rajta kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított -volna le.</p> -<p>– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon.</p> -<p>Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével.</p> -<p>S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket -elvett tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt -üzente a gőgös Simeon Bölcs Leónak:</p> -<p>– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt -bátrak is!</p> -<p>De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe -előtt állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne -lássa Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll -előtte. Nem meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy -ütközetet – ez ugyan más nemzetekkel is megesik. Háborítják a -bolgárok a görögöt békés munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is -kára van? Ha a görög mesterember nem dolgozhatik, ki csinál a -magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet? Ki sző selymet? Hát az a -<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= -"Page_65">-65-</a></span> tengersok csillogó-villogó drágakő, -arany-, ezüstjószág honnét kerül Etelközbe?</p> -<p>Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád -és vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, -Niketász kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, -megőrizve a görög császár követének méltóságát, lassan, kimérten. -Hozták a nehéz zsákokat is: két ember fogta a két végén, úgy -cipelték, nagyokat nyögvén, hadd lássák s hallják, hogy nem holmi -könnyű, lenge holmival van tele. Maguk a zsákok is kincset értek. -Arany és ezüstszálak széles csíkokban tarkálták a finom -selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a zsákok szája. -Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a vonítóslag -kötött aranybojtos kötők!</p> -<p>Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott -Niketász s mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik:</p> -<p>Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a -legnagyobb, a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény -Niketász, fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs -Leó! Fogadd kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, -császáromnak, aki mindég szives hajlandósággal volt Hozzád és néped -iránt. Valamiképpen a dicső magyarnak nincsen nyugodalma a -bessenyőknek miatta, azonképpen van a dicső görög nemzet is, mióta -a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik tőlük békében a mi -népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel s mindenféle -hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod sínyleni a mi -nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére <span class= -"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> az én -császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a -szabadulást. Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas -fejedelem, az én császárom. És ajánl néked ezért huszezer bizánci -aranyat, küldvén általunk foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban -világhires selyemportékáink közül a legdrágábbakat. Fogadd jó -szivvel csekély ajándékunkat s ha szerencse kiséri vitéz néped -fegyverét: igérem uram, császárom nevében, többel is pótoljuk.</p> -<p>– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a -vezérek s főbb emberek háta mögé verődött népből.</p> -<p>– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára -fellelkesült tömeg.</p> -<p>Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy -nagy széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette -rá a zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer -darab bizánci aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle -színekben pompázó selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi -bundácskák, kész selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel -gazdagon rakottak.</p> -<p>A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy -arcizma sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete -közömbösen suhant el felette – csendet intett. Alig emelintette meg -jobb kezét, abban a pillanatban halálos csendre vált a moraj.</p> -<p>És megszólalt Árpád s mondá, amint következik:</p> -<p>– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is -hallottátok s meg is értettétek ugy-e, <span class= -"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> vitéz -vezéreim? És ti mind, kik megjelentetek? Kivánjátok-e -egyértelemmel, hogy a görögök nagy császárjának ötezer vitéz menjen -a segedelmére?</p> -<p>– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel.</p> -<p>– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát?</p> -<p>– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel.</p> -<p>– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár -segedelmére menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig -kivánjátok-e, hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a -vezérek közül valamelyik?</p> -<p>Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik:</p> -<p>– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a -törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. -De ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a -fejedelemnek itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én -így gondolom. A fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. -De ő kigyelmét is aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér -közül akármelyik vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De -mért legyen emiatt virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy -fejedelmünk fia, Levente, a magyar nép jövendő reménysége. Vezesse -ő a hadat. Melléje ajánlom Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és -Botondot.</p> -<p>– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel.</p> -<p>Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik:</p> -<p>– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, -határozott népemnek eleje, holnap <span class="pagenum"><a name= -"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> indul ötezer vitéz, -Niketász! Fejedelmi üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és -társaidat szerencse kisérjen utadon!</p> -<p>Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a -fejedelem intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá:</p> -<p>– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek -közt igazságosan.</p> -<p>Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az -osztók felé. Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét -tisztes öreg ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett -végezték a nehéz munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a -portékákat is. A nyolc törzsnek, ide számítva most már a kabar -törzset is, s a fejedelemnek. A fejedelemé volt a fele rész. Az -ötezer aranynak s az ajándékoknak is fele. De fejedelemnek is, -törzsek fejeinek is tovább kellett osztani, amit kaptak, a -nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény.</p> -<p>Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra -ültek, s Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi -sátorhoz. Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem -balján lovagolhatott. Nyomukban a vezérek.</p> -<p>– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú -hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász!</p> -<p>– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes -szivü s bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga.</p> -<p>– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád -elkomorodva. <span class="pagenum"><a name="Page_69" id= -"Page_69">-69-</a></span></p> -<p>– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság -megmondása nem hizelkedés. Hanem…</p> -<p>– Mit akarsz mondani, Niketász?</p> -<p>– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek -egy kérdéssel.</p> -<p>– Beszélj, Niketász.</p> -<p>– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen -összetalálkoztatott Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas -khán a közönséges neve. Úgy viselkedett, míg fiad, Levente, közénk -nem toppant, mintha ő volna legelső embered. Mintha az ő szava -döntene béke s háború sorsában. Ma folyton kereste szemem a vezérek -közt, aztán a vezérek mögött, de nem találtam. Mit jelent ez?</p> -<p>Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött.</p> -<p>– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s -hűségének próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de -tisztessége még nincs az én népem előtt. Az én népem szabad, -független, a vitézséget, a hűséget, a becsületességet minden -kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken neki is van helye, de ritkán -mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az elsők sorában.</p> -<p>– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart -csinál? Hogy jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? -Mert ravasznak, kutyahitünek szemléltem őt.</p> -<p>– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől -sem kell tartanod.</p> -<p>Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a <span class= -"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> sátor -előtt elterülő széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül -volt tüzdelve zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú -asztal nyult el, mely szinte roskadozott a felhordott ételek s -italok terhe alatt.</p> -<p>– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A -fejedelemasszony oldalán a te helyed.</p> -<p>Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen -gazdagon terített asztalt.</p> -<p>– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi -fejedelmünk, ha családja körében van, rendszerint fatányérból -eszik, fakupából iszik, csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen -vendége van.</p> -<p>Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, -tányérok, serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy -aranyserlegekbe folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe -ennek is. Óriási aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele -gyöngyöző borral s Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s -vitézeivel, ha egy ilyen kupát fenékig kell üríteni s többször is -egymásután. De félelmét egyszeribe csodálkozás váltotta fel a -renden, mit az asztalnál való elhelyezkedés körül tapasztalt. -Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn, mellette két oldalt Álmos és -Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott Niketásznak a jobbja mellett. -Niketász jobbján üresen maradott egy hely: Tordának. Az asztalfőn -helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a fejedelem háza népe -helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a vezérek, elosztva -maguk közt a követeket, s alább két oldalt a nemzetségek -előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül történt az -elhelyezkedés.</p> -<p>– Minő rend! – mondotta magában Niketász s <span class= -"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> -megelégedetten gondolt arra az időre, mikor az ötezer vitéz majd -csatarendbe áll. – Lám, – fűzte tovább a gondolatját, – szabad, -független ez a nép, de kemény kéz tartja itt a gyeplőt. Ez a nép -még csodákat fog művelni!</p> -<p>A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély -hajlással jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, -aztán elfoglalta helyét.</p> -<p>– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – -Hogyan lehet oly sokféle mineműségü portékát igazságosan -elosztani?</p> -<p>– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, -nem mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap -valamivel többet érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más -alkalommal pótoljuk annak, aki talán megrövidült.</p> -<p>– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász.</p> -<p>Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra.</p> -<p>– Kedves embered talán a farkas khán?</p> -<p>– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném -tudni, hogy mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd -közben észrevettem, hogy sokra számít.</p> -<p>– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, -hogy nem is jelent meg a résziért.</p> -<p>– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem -meg, aki nem marad el, hol valamit remélhet.</p> -<p>Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg.</p> -<p>– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár <span class= -"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> foglyaitok -a bolgárok kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár -foglyokat?</p> -<p>– A bessenyőktől, felséges királyné.</p> -<p>Özséb elmosolyodott.</p> -<p>– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem.</p> -<p>– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya!</p> -<p>– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem -válik. Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra -hurcolják.</p> -<p>– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok -én majd bolgár foglyokat a kozárok helyett!</p> -<p>– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer -vissza vitézeiddel együtt, diadallal!</p> -<p>– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza.</p> -<p>E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta -körül az asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén -piros selyem pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép -látvány volt: Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk.</p> -<p>– Mely szépek a magyar leányok!</p> -<p>– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – -magyarázta Levente.</p> -<p>Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes -pirulással tartották a fejedelem és vendégei elé.</p> -<p>– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte -meg Niketász.</p> -<p>– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar -törvény, – mondotta Torda. <span class="pagenum"><a name="Page_73" -id="Page_73">-73-</a></span></p> -<div class="figcenter" style="width: 432px;"><a href= -"images/i005hq.jpg"><img src="images/i005.jpg" alt= -"Dal a csudaszarvasról." title="Dal a csudaszarvasról." /></a> -<p class="caption">Dal a csudaszarvasról.</p> -</div> -<p>S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, -aztán egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali -áldást. A magyarok utána rebegték:</p> -<p>– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a -Földnek rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek -járását. Te termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te -népedet hegyeken, völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te -vezéreltél a mai munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha -az igaz útról el nem tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, -magyarok Istene!</p> -<p>– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan -Niketász. – Szebben, mint a görög.</p> -<p>Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, -szinte zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az -aranyserlegek, az elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan -csendességet, egyébként alig hallott egy-két szót.</p> -<p>– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. -– Szavuk is alig van azalatt, míg esznek.</p> -<p>Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló -leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a -serlegek, kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege -erős csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe.</p> -<p>– Jót kivánok, ját!</p> -<p>– Én is neked, ját!</p> -<p>– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát.</p> -<p>– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> -játszótársak voltak s azután is együtt nevelkedtek. Együtt -vadásztak, együtt játszottak hadi játékot. Most meg együtt mennek -csatába, először igazi nagy csatába.</p> -<p>– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő.</p> -<p>– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – -Apja fia mindakettő.</p> -<p>Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét -a két dalia, de most más szóval vegyítve:</p> -<p>– Jót kivánok, ját!</p> -<p>– Jót is várok, ját.</p> -<p>– Kitől várod, ját?</p> -<p>– A kardomtól, ját.</p> -<p>– Igyunk erre, ját.</p> -<p>– Én nem bánom, ját.</p> -<p>Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: -színültig, szép hugám, színültig!</p> -<p>S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan -egymás szemébe néztek.</p> -<p>– Ne búsulj, ját!</p> -<p>– Búsuljon a ló, ját.</p> -<p>– Hát a mátkád, ját?</p> -<p>– S hát a tiéd, ját?</p> -<p>– Én nem féltem, ját.</p> -<p>– De még én sem, ját.</p> -<p>Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották.</p> -<p>Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának:</p> -<p>– Meglásd, ma asztal alá kerülnek.</p> -<p>Felelte Torda: <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span></p> -<p>– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik.</p> -<p>Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az -asztal körül mind: öregek és ifjak.</p> -<p>Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, -alig egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan -maguk elé bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük.</p> -<p>De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép -dalia, lant a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem -parancsát. Minden szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna -minden arc, minden szem, lélekzetüket visszafojtva várják a lant -pendülését, nótaszerző dalia hangjának édesbús csendülését.</p> -<p>– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s -amint megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül -valamennyié. Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt -ezeknek az embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép -szigetre, hol egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől -estig űzték a csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban…</p> -<p>Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a -csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Egyszer régen, nagyon régen, -haj!<br /></span> <span class="i0">Nimród király idejében, -haj!<br /></span> <span class="i0">Vadászni ment két -dalia,<br /></span> <span class="i0">Mindakettő Nimród -fia:<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, haj!<br /></span> -<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Mondta Hunor: hallod, öccse, -haj!<br /></span> <span class="i0">Kicsi a mi apánk földje, -haj!<br /></span> <span class="i0">Menjünk átal a -határon,<br /></span> <span class="i0">Mondta Magyar: én nem -bánom.<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Mentek, mentek, mendegéltek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Szép csendesen eregéltek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Száz dalia ment -utánuk,<br /></span> <span class="i0">Vissza-visszanéztek -rájuk,<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Addig mentek, mendegéltek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Selyemfüves rétre értek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Meg-megálltak, -csudálkoztak,<br /></span> <span class="i0">Osztán tovább -kalandoztak,<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Hallgassatok reám mostan, -haj!<br /></span> <span class="i0">Csudát mondok néktek nyomban, -haj!<br /></span> <span class="i0">Selyemréten szarvast -láttak,<br /></span> <span class="i0">Hajrá, haj, utána -vágtat<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Szarvast ők sokat vadásztak, -haj!<br /></span> <span class="i0">Ilyen szépet még nem láttak, -haj!<br /></span> <span class="i0">Arany szőre minden -szála,<br /></span> <span class="i0">Csak utána, csak -utána!<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Arany szőre minden szála, -haj!<br /></span> <span class="i0">A szarvának minden ága, -haj!<br /></span> <span class="i0">Szeme gyémánt, éjfekete, -–<br /></span> <span class="i0">Utána most dárdát vete<br /></span> -<span class="i0">Hunor s Magyar, haj!<br /></span> <span class= -"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Csudaszarvas visszanéze, -haj!<br /></span> <span class="i0">Mindeneket megigéze, -haj!<br /></span> <span class="i0">Eltünék egy -ingoványba,<br /></span> <span class="i0">Soha többet meg nem -látta<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">A vadászok megfordultak, -haj!<br /></span> <span class="i0">Szomorúan elindultak, -haj!<br /></span> <span class="i0">Mentek, mentek, -mendegéltek,<br /></span> <span class="i0">Csudaszarvasról -beszéltek,<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Mentek, mentek, mendegéltek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Gyönyörű szigetre értek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Soha ide nem -találnak,<br /></span> <span class="i0">Nálad nélkül, -csudaállat,<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Tovább mentek, mendegéltek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Szádogfa ligetbe értek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Szádogliget -illatozik,<br /></span> <span class="i0">Ti reátok -várakozik,<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Szádogliget közepében, -haj!<br /></span> <span class="i0">Dalolnak, de milyen szépen, -haj!<br /></span> <span class="i0">Tündérlányok -karikába,<br /></span> <span class="i0">Most bámulnak -igazába<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Im halljátok, csudáljátok, -haj!<br /></span> <span class="i0">Mit dalolnak a leányok, -haj!<br /></span> <span class="i0">«Fordulj, fordulj, -angyalmódra!»<br /></span> <span class="i0">Hallgatja ezt -elfogódva<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span> <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Lányok, lányok, tündérlányok, -haj!<br /></span> <span class="i0">Napra nézhetsz, de nem rájok, -haj!<br /></span> <span class="i0">Benn a körben forog -kettő,<br /></span> <span class="i0">Király lánya mindakettő, -–<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Összenéznek a vitézek, -haj!<br /></span> <span class="i0">Gondolnak ők nagy merészet, -haj!<br /></span> <span class="i0">Leányokat -közrefogják,<br /></span> <span class="i0">Szép gyengén nyeregbe -kapják –<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Mindeniknek akadt párja, -haj!<br /></span> <span class="i0">Magáét keblére zárja, -haj!<br /></span> <span class="i0">Ottan mind sátrat -verének,<br /></span> <span class="i0">Onnét el sem is -menének,<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Halljad, Hunor s Magyar vére, -haj!<br /></span> <span class="i0">Az énekem véget ére, -haj!<br /></span> <span class="i0">El is el ne -feledjétek,<br /></span> <span class="i0">Akiktől mind -eredétek:<br /></span> <span class="i0">Hunor, Magyar, -haj!<br /></span></div> -</div> -<p>– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a -magyarok, s midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak -zümmögték, csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, -haj! És összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak -a magyarok s ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád!</p> -<p>Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú -magyarok ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a -kiöntött folyó, ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy -<span class="pagenum"><a name="Page_79" id= -"Page_79">-79-</a></span> mondva: mostan ide figyeljetek, zengek -nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz daliákról, hadi -szerencsének forgandóságáról…</p> -<p>Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a -fejedelem asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak -szét. Ugyanazok az emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos -dalia énekeit, most egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő -csatáról beszéltek, élénken vitatták hazafelé mentükben: vajjon -elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon nem nagyon fiatal-e még Levente a -hadviselésre? Mi más volt a sátrak képe is, mint rendesen! Férfiak, -nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és a tüzek körül, s mintha -csak valami nagy ünnepségre készültek volna, kigyúlt arccal -beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől csillogtak -a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult. Nem -hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir -vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. -Mért hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz -a’ – mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e -nálunk? Néztek-e az atyafiságra?</p> -<p>A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az -egyik kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: -fényesítette a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, -toldozta-varrta vastag szurkos cérnával a szakadozó szíjjat. -Pelyhedző állú legények mátkájuktól bucsúzódtak: ki tudja, nem -kell-e már holnap reggel indulni nagy Görögországba? Mert ha -egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat készülődik. Minden -épkézláb embernek a nap, <span class="pagenum"><a name="Page_80" -id="Page_80">-80-</a></span> az éjszaka minden órájában készen kell -állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a -kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz -menten! Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik -sorra? Ki megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a -fejedelem sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd -szállásra ér, ennek hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy -hozzá szegődjék. Így verődik össze szállásról-szállásra a had s egy -hét, két hét alig telik belé: lovon ül Etelköz hadi népe, az, -amelyik soron van.</p> -<p>– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, -mikor asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap -mulva öt ezer vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra -szálljon.</p> -<p>Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre.</p> -<p>– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban -hetekig, hónapokig tart a készülődés.</p> -<p>– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem -nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv -a császárnak.</p> -<p>Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai -s látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem -pihentek, végig hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla -búgása.</p> -<p>– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – -Mintha temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar.</p> -<p>– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki -Niketászt és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire. -<span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span></p> -<p>El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos -búgását.</p> -<p>– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros -hajnal, lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát!</p> -<p>Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre -nem jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a -szégyen, ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha -bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a -fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a -fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében -édesen. Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az -édes anyjuk. Ha már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a -készülődést, lássák a vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal -rakosgatta össze Levente ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. -Ne valljon szégyent a görög császár előtt. Hadd lássa a görög -császár, hogy a magyar fejedelem fia nemcsak vitézségben, de vitézi -pompában is vetekedik bármelyik királyfival. Drágakövektől terhes -övek, nehéz arany láncok, gyémánt sisakforgók, arany gombok, a -pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei szép gondosan el voltak -rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz ló, hogy vigye a -sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett puha -selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban -visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz -közben ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes -pecsenye, szalonna, sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő -szívéről szakadt édes fia idegen <span class="pagenum"><a name= -"Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> népek főztjére-sütjére. -Mindent az ő gondos anyai keze rendez, másnak nem engedi. Árpád -meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s megilletődve nézi.</p> -<p>– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, -látjuk-e valaha legnagyobb fiunkat?</p> -<p>Özséb szemében köny csillan meg.</p> -<p>– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én -szívemről szakadt. És a kigyelmed szíve?</p> -<p>Mondotta Árpád:</p> -<p>– Az én szívemnek nem szabad fájni.</p> -<p>Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges -szép, komoly arcon.</p> -<p>Oda tipegett az agg Álmos is.</p> -<p>– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon -kezdettem. S lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi -sok csatában még sebet sem kaptam.</p> -<p>– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az -ő urának édes apjára.</p> -<p>E pillanatban lépett be a sátorba Levente. A pislogó mécsek -gyenge világú félhomályában megdöbbentő volt az arca: fehér, mint a -fehérített vászon. Valami nagy elfojtott indulattól látszott -hullámzani széles melle, reszketett a dühtől egész testében.</p> -<p>– Mi történt veled? – kérdezte egyszerre Árpád és Özséb.</p> -<p>– A farkas khán…</p> -<p>Itt elakadt a hangja Leventének. Lihegve, fuldokolva kezdett a -beszédbe, nem tudott tovább beszélni.</p> -<p>– Csendesülj le, – mondotta Árpád s arca elkomorult, rosszat -sejtve a farkas khán neve hallatára. – Szedd össze magad s beszélj. -<span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span></p> -<p>Levente nehányszor fel s alá szaladt a nagy széles teremben, -aztán kissé lecsöndesülve megállott.</p> -<p>– Lóra ültem, – kezdé – hogy bejárjam az egész tanyát. Hadd -lássam a készülődést. A farkas khán sátrához közel -megcsendesítettem lovamat. Mert az úgy volt, édes apám uram, -feledtem mondani tegnap, hogy a farkas khán a követséghez -szegődött, mikor az errefelé igyekezett. Véletlenül hallottam, -amint nagy szájjal dicsekedett Niketásznak, ki ő, s mi ő. Hanem -mikor közéjük toppantam s nehány szót halkan váltottam Niketásszal, -féktelen dühvel vágtatott el a sátra felé. Meghallotta a kutyafűlű, -hogy mit súgott nekem Niketász. A bolgár császár leánya…</p> -<p>Itt Levente elpirult s akadozó hangon folytatta:</p> -<p>– Igen, a bolgár császár leányáról beszélt nekem Niketász. Hogy -ahhoz hasonlatos szép nincs kerek e világon… Világszép Hajna -világszép leánya. Hajna az ő neve is…</p> -<p>– Mindent értek, – mondotta Árpád kedvetlenül.</p> -<p>– Mikor ma este a sátorhoz közeledtem, láttam, hogy éppen akkor -indul a khán tanyájáról tíz lovas. A khán emberei. Köztük volt -Birtik is – férfi ruhában, az apja arab ménjén. Ő volt, senki más. -Láttam megvillanni vörös hajából egy tincset: nem tudta jól sisak -alá szorítani. De ha ezt nem is látom, akkor is tudom, hogy ő, mert -a khán arab ménje a khánon kívül eddig csak Birtiket tűrte meg a -hátán. A khán ott állott a sátra előtt. Megállítottam a -lovamat.</p> -<p>– Hová mennek az embereid? – kérdeztem.</p> -<p>– Vadászni! – felelt röviden a khán, de nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> -titkolhatta el a kaján vigyorgást. Sohasem láttam ilyen ijesztőnek -farkas képét.</p> -<p>– A te leányod éjjel nem szokott vadászni, – mondtam én.</p> -<p>– Az én leányom alszik, – mondotta a khán.</p> -<p>– Hazudsz! Láttam vörös hajának egy tincsét. Láttam arab -ménedet.</p> -<p>– Káprádzott a szemed, Levente, – vigyorgott a khán s abban a -pillanatban szétvonta a sátor ajtaját. Nézz oda: ott alszik a -leányom.</p> -<p>Szinte sóbálvánnyá váltam a megdöbbenéstől. Csakugyan ott feküdt -selyem ágyán. Vörös és fekete hajának tizenkét ága kibontva -betakarta a testét egészen. – Eh, ez ördöngösség! – kiáltottam én s -leszöktem a lovamról, hogy lássam közelről. De a khán hirtelen -összecsapta az ajtó két szárnyát s elémbe állott.</p> -<p>– Ki vagy te? Ura vagy az én leányomnak? Csak holttestemen át -lépsz az én sátramba!</p> -<p>– Hát akkor azon lépek át! – kiáltottam én magamon kívül. – Húzd -ki a kardodat, farkas lelkű, farkas képű khán! Ne mondd, hogy -védtelen kergettem ki gonosz lelkedet.</p> -<p>Erre ő kardot rántott. Összecsaptunk. Ledöftem a kutyát. Hörögve -esett össze. Aztán beléptem a sátorba. Oda léptem a nyoszolya -mellé.</p> -<p>– Ébredj, Birtik! – kiáltottam – megöltem az apádat. Ébredj! -Ébredj!</p> -<p>Meg sem mozdult. Akkor megragadtam a vállát, dühvel ráztam meg. -– Ébredj, Birtik! Megöltem az apádat. Nem hallod?</p> -<p>Nem hallotta, nem. Hogy hallotta volna. Viaszbáb <span class= -"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> volt az, -nem Birtik. Most már megvilágosodott a sötétség: tisztán láttam, mi -történt. Birtik előre vágtatott, hogy megelőzze a magyar hadat. Ez -a szörnyeteg megesküdött, hogy megöli azt a leányt, kit majd -sátramba vezetek… Tudom, bizonyosan tudom, hogy a bolgárokhoz -szökött: elárulni jövetelünket.</p> -<div class="figcenter" style="width: 401px;"><a href= -"images/i006hq.jpg"><img src="images/i006.jpg" alt= -"Hajóra szállnak a magyar vitézek." title= -"Hajóra szállnak a magyar vitézek." /></a> -<p class="caption">Hajóra szállnak a magyar vitézek.</p> -</div> -<p>– S nem küldöttél utána embereket? – kérdezte Árpád látható -felindulással.</p> -<p>– Ötven vitézt ültettem lóra mindjárt. Utánuk vágtattak. S -mindjárt megyek én is, édes apám. Nem várom a hajnalt. Kusid és -Botond induljon hajnalban a sereggel. Leghívebb vitézeimet magam -mellé veszem s indulok nyomban. El kell fognunk, mielőtt a Dunán -átkelnének.</p> -<p>– El kell fogni, el! – mondotta a fejedelem. – Isten áldjon, -vezéreljen.</p> -<p>Megölelte fiát, gyöngéden végig simított szép göndör haján s még -egyszer elrebegte: Isten vezéreljen!</p> -<p>Levente hevesen ölelte, csókolta édes anyját, egy pillanatra -keblén felejtkezett, aztán hirtelen leszakadt az édes anyai -kebelről, s az agg Álmos elé lépett: – Áldjon meg engem, nagyapám -uram!</p> -<p>Álmos reszkető kezét az ifjú fejére tette.</p> -<p>– Áldásom kisérje minden lépésedet. Térj vissza diadallal.</p> -<p>Akkor Levente sorba megölelte, megcsókolta öccseit, lehajolt a -kicsi Jutócs bölcsőjére s megindultan suttogta, gyönge csókot -lehelve rá: aludj, kicsi öcsém, aludj, s válts fel majd, ha én -meghalok.</p> -<p>A következő pillanatban esze nélkül rohant ki a <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> sátorból, -felpattant a vasderesre. Ott állott a sátor előtt ötven dalia. Mind -egy-egy szálfa. Levente a csapat élére állt, kardját megvillantotta -a sötét éjszakában – mintha villám hasított volna végig az égen – s -a kis csapatot egy-két pillanat mulva teljesen elnyelte a -sötétség.</p> -<div class="figcenter" style="width: 371px;"><a href= -"images/i010hq.png"><img src="images/i010.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i011hq.png"><img src="images/i011.png" alt="" -title="" /></a> ÁTKELÉS A DUNÁN.</h2> -</div> -<p>Ott, hol a Pruth vize beleömlik a Dunába, húsz árbocos hajó -várta a magyar hadat, a Dunának az etelközi tartományra néző -partján. Az első hajó födélzetén óriás termetű, széles vállú ember -állott, magas szálfaként emelkedve ki a körülötte álldogáló -hajóslegények tömegéből. Barkalász Mihály volt, a görög hajók -főkormányosa, ki most feszülten nézett abba az irányba, honnét a -magyar sereg érkezését várni lehetett.</p> -<p>– Ha szerencsével járt Niketász, – dörmögte magában Barkalász – -ma meg kell érkezni a magyaroknak. Csak későn ne jöjjenek! -<span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span></p> -<p>Mintha csak felelet akart volna lenni Barkalász sóhajtására, a -Pruth vize mentén, a messze távolban, nagy porfelleg -kerekedett.</p> -<p>– A magyarok! – kiáltott föl Barkalász. – Mégis csak jóban járt -az a tíz magyar, kit tegnapelőtt a túlsó partra szállítottunk, hogy -előre jelentsék a császárnak a magyarok jövetelét.</p> -<p>– Én meg – mondotta egy öreg evezős legény – most is azt tartom, -hogy rosszban jártak. Nekem az a furcsa szemű vitéz, aki a többit -vezette, semmiképpen sem tetszett. Gonosz szándékot olvastam ki a -zöld szeméből, még inkább a kékből, merthogy éppen oly nagyon -ártatlannak tetszett. Még mindig azt vallom: kár volt átvinnünk. -Hátha árulók? Nem a mi császárunkhoz, hanem a bolgár császárhoz -igyekeznek azok.</p> -<p>Barkalász megvetően legyintett.</p> -<p>– S ha árulók volnának is! Mi nagy kárt tehetnének? Egy-két -nappal előbb tudta meg Simeon császár, hogy segítségünkre jönnek a -magyarok.</p> -<p>A porfelleg mind közelebb, közelebb szállott, szinte beborította -a kék eget. Már ki-kicsillantak a ragyogó sisakok, vértek, a lovak -szügyén a fényesre csiszolt vaspáncélon megütközött a delelő nap -sugara.</p> -<p>– Nézzétek! – szólt Barkalász, – mint a szél úgy vágtat erre -felé, vagy száz lovas vitéz. Alig éri lábuk a földet. Micsoda -lovak! A legtöbb alig látszik ki a földből, de a szügye széles, -domború, csakúgy hajtják, zúgatják maguk előtt a levegőt.</p> -<p>Még jóformán be sem fejezhette Barkalász a szavait, mintha -földbe gyökerezett volna mind a négy lába, úgy állott meg hirtelen -a vasderes, épen a part <span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span> szélén. A hajóslegények már-már attól -tartottak, hogy a ló beleugrik a Dunába. De ím, ép a part szélén, a -lovas mindössze annyit mond, azt is halkan, szinte súgva: hó! s a -habba keveredett állat reszketve áll meg. Nyomában mind a ló: -sugár, hosszú derekú, vékony lábú paripák s vastag lábú, széles -szügyű apró lovak: egyik sem enged a másnak a futásban s a -fegyelmezettségben. Megtorpanva áll meg valamennyi.</p> -<p>Az a dalia, ki a vasderesen ül, bekiált a hajón:</p> -<p>– Hé Barkalász Mihály! Te vagy-e?</p> -<p>– Én vagyok, – felelt Barkalász. – Hát te ki vagy?</p> -<p>– Árpád fejedelem fia, Levente. Láttál-e erre vágtatni tíz -daliát?</p> -<p>– Láttam biz én. Arab ménen ült a vezetőjük – ezeket -kérdezed-e?</p> -<p>– Ezeket, ezeket. Merre vágtattak?</p> -<p>– Nem vágtattak azok semerre, hanem nagy hirtelen, épp ahogy ti, -megállottak s azt mondták, hogy ők a magyar fejedelem hirvivői: -előre jöttek jelenteni a mi császárunknak a ti jöveteleteket.</p> -<p>– A cudarok! – ordított Levente. – Mégis megelőztek! S -átvittétek őket?</p> -<p>– Hogyne vittük volna? Ki gondolta volna árulóknak? Szép magyar -szóval szóltak hozzám, hittem nekik s egy nagy bárkán átküldöttem -őket.</p> -<p>– Árulók voltak. A farkas khán leánya a vezérök.</p> -<p>– No úgy-e, – dicsekedett az öreg evezős legény. – Láttam én a -gonoszságot abban a kétszínű szemben. <span class= -"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p> -<p>– Kék az egyik, zöld a másik, – mormogta Levente bosszúsan. – -Megállj, Birtik, megállj! Kezem közé kerülsz!</p> -<p>Azonközben a partra értek a magyar csapatok is. Nem mind az -ötezer ember, legfönnebb fele. Azok, kik a Pruth és Szeret vidékről -verődtek össze s csatlakoztak Levente csapatához. Két nap is -beletelik még, míg megérkeznek azok a csapatok, melyek Kusid és -Botond vezetése alatt indultak el. Mert hiszen ha csak maguk -jönnének a fegyveres vitézek! De ős magyar hadi szokás szerint, -valahányszor harcba mentek a magyarok, rengeteg gulyák és ménesek -követték a hadat. Kellett az ökör, a borjú a húsáért, a tehén a -tejéért. A ménes pedig arra volt jó, hogy ha kidőlt egy ló -valamelyik vitéz alól, válasszon mást a ménesből. Az előbbkelő -vitézek után tíz lovat is vezettek felkantározva, felnyergelve. -Aztán egy nagy sereg ökör arra kellett, hogy vigye a had után a -mindenféle eleséget, ruhaneműt, dárdákat, nyilakat. Óriási nagy -szekerek voltak ezek. A kerekeknek nem volt küllője (ha vasból -vannak, úgy is összetörnek az úttalan útakon), egy darab fából -voltak azok kifaragva tálformára. Akkora volt egy-egy kerék, hogy -két ember is beléizzadott, míg a tengelybe beleforgatta. Egy-egy -szekér előtt tizenkét hosszú szarvú, szürkés szőrű, nagy csontos -ökör volt igába fogva. Igazi magyar fajta ökrök: csontosak, erősek, -szívósak s szépek, méltóságos járásúak. Valamennyinek a nyakán vagy -a homlokán kolompolt a nehéz, mély zengésű harang. Csak akkor -vették le a kolompokat, ha közelben sejtették az ellenséget: nehogy -árulójuk legyen. <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span></p> -<p>Barkalász azt hitte, a rengeteg gulyák, ménesek, szekerek, -átalvetős zsákokat cipelő lovak láttára, hogy együtt van az egész -magyar sereg. Tekintete végigszaladt az emberek és állatok tenger -sokaságán s fejét csóválva hümgetett. Nem húsz, de száz hajó sem -lenne elég, hogy ezt a tenger sokaságot egyszerre átszállitsa. -Kilépett a partra, tisztelettel megsüvegelte Leventét.</p> -<p>– Várom a parancsodat, felséges királyfi!</p> -<p>Leventének láthatóan jól esett, hogy Barkalász királyfinak -tisztelte.</p> -<p>– Tüstént hajóra szállnak a fegyveresek, – mondotta Levente.</p> -<p>– S a gulyák és ménesek?</p> -<p>– A gulyák itt maradnak. Csak a teherhordó állatok jönnek velünk -meg a tartalék lovak. Van a bolgároknak ökre, tehene elég, úgy -tudom. Hát akkor nekünk is lesz.</p> -<p>Barkalász megkönnyebbülten lélekzett föl.</p> -<p>– Eszerint elég lesz a hajó. Mind itt vannak a fegyveresek?</p> -<p>– Csak fele, Barkalász. A másik fele két nap mulva lesz itt. De -ezekre nem várunk. Nincs vesztegetni való időnk. Itt hagysz tíz -hajót, a többire rászállok itt levő vitézeimmel. Nem nyugszom meg, -míg az árulókat kézre nem kerítem.</p> -<p>Kardját megvillantotta a fegyveres csapatok felé s intett, hogy -szálljanak be a hajókra.</p> -<p>Barkalász csudálkozva látta a nagy rendet s fegyelmet. Mintha -hetek óta gyakorolták volna magukat a magyar vitézek a -hajóraszállásban, sorba, csapatonként, tolongás nélkül léptettek be -a hajóhídakon <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span> s telepedtek meg a hajó fedelén. Szépen -elrendezkedtek tíz hajón, kiki a maga lovával, aztán bevezették a -tartaléklovakat, az igás ökröket a nagy szekerekkel. Egy óra sem -telt belé, rendben volt tíz hajó: indulhatott minden -pillanatban.</p> -<p>Barkalásznak csak az indulás pillanatában jutott eszébe, hogy a -görög követeket még nem látta.</p> -<p>– Indulhatunk! – intett Barkalásznak Levente.</p> -<p>Barkalász habozva nézett körül.</p> -<p>– Mit habozol? – mordult rá Levente türelmetlenül.</p> -<p>– Felséges királyfi, nem látom a kemény Niketászt és embereit. -Náluk nélkül nem mehetek az én császárom színe elé.</p> -<p>Levente elnevette magát.</p> -<p>– Elhiszem, hogy nem látod, derék Barkalász. A kemény Niketász a -másik sereggel jön. Az pedig a fejedelmi szállásról indult. -Egyszerre indultunk, csakhogy én ötven vitézzel nem lépést jöttem, -mint ők. Versenyt vágtattunk a széllel, hogy utólérjük a farkas -khán leányát. Ne legyen hát aggodalmad Niketász miatt. Két nap -mulva ő is ott lehet a te császárod színe előtt.</p> -<p>Barkalász hosszan nézett Levente nyílt, becsületes -tekintetébe.</p> -<p>– Hiszek neked, felséges királyfi. Érzem, hogy hazug szó még nem -hagyta el a te ajkadat.</p> -<p>Azzal intett a hajóslegényeknek, a vitorlákat kifeszítették, az -evezősök elfoglalták helyüket s elindult a hajó, melyen Levente s -válogatott vitézei voltak. Utána nyomban még kilenc hajó. A Duna -nagy széles hullámokat vetett a hajók nyomán. <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> A magyarok -némán álltak lovaik mellett, csak a lovak nyerítése s az -evezőlapátok lassú, ütemes csapása zavarta a csendet. Alig eveztek -azonban a hajók túl a széles Duna közepén, egyszerre nagyot -recsegett Levente hajója s megtántorodva hőkölt vissza.</p> -<p>Az evezőslegények felugráltak helyükből. A lovak, melyek eddig -nyugodtan álltak egy helyben, horkolva, tüszkölve ágaskodtak, -némelyik a nagy ütődésben elesett, aztán ijedten ugrott fel s ha -keményen nem fogják a legények, mind ahány ló volt a hajón, vakon -rohan bele a Dunába.</p> -<p>– Árulás! – ordított Barkalász, ki magánkívül szaladt a hajó -orrára.</p> -<p>Csak egy pillantást vetett a vízbe s tisztában volt azzal, mi -történt.</p> -<p>– Baltára, legények! – intett az evezősöknek.</p> -<p>Levente is a hajó orrára sietett.</p> -<p>– Mi történt?</p> -<p>– Vastag köteleket s láncokat feszítettek ki a bolgárok a víz -alatt, hogy át ne mehessünk.</p> -<p>– S ezt ti nem vettétek észre? – kérdezte Levente.</p> -<p>– Éjjel dolgoztak, – felelt Barkalász. Tegnap s ma éjjel is -szuroksötét volt.</p> -<p>– Ez a Birtik dolga, – kiáltotta Levente s egész testében -reszketett a dühtől. Ide egy baltát nekem is! Hé, magyarok! Baltát -ragadjatok! Vágjátok a kötelet!</p> -<p>Mind, akinek balta jutott, munkának látott. Az óriás Barkalász -egy csapásra vágta ketté a vastag kenderköteleket, annyi volt az -neki, mint egy vékony <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= -"Page_94">-94-</a></span> cérnaszál. De a ravasz bolgárok hatalmas -vasláncokat is feszítettek ki. Ez már megizzasztotta Barkalászt is, -meg az izmos karú magyar vitézeket is. Levente erejét -megsokszorozta a szertelen düh. Ő repülni szeretett volna a gonosz -lelkű leány után s ime ott tartóztatják fel, hol nem is -gondolhatá.</p> -<p>– Egy lánc már elszakadt! – kiáltotta Barkalász.</p> -<p>– Ez is elszakadt! – kiáltotta nyomban Levente. – Tovább! -tovább! Vágjátok, magyarok!</p> -<p>– Tovább! tovább! vágjátok, görögök!</p> -<p>Versenyre keltek a két nemzet fiai.</p> -<p>– Hej, ha Botond itt volna! – mondták a magyarok, miközben -szakadozott, zörrent a lánckötél s egymásután merült a Duna -fenekére.</p> -<p>A küzsdég termetű, nagy erejű Botond bizony nem volt itt, de a -kifeszített láncok mégis rémes sikoltással, zörgéssel merültek el -egymásután. Egyszerre szabad lett a vízi út.</p> -<p>Az evezősök összeszedték minden erejüket, hogy helyrehozzák az -idővesztést. Levente fáradtan ült le a hajó orra mellett s -görcsösen szorított kezében egy vastag kötelet. Aztán mikor kifújta -magát, kezdette szétfejteni a kötél keményen összesodrott -ágait.</p> -<p>– Mit mívelsz, felséges királyfi? – kérdezte Barkalász.</p> -<p>– Kötelet az árulóknak, – felelt Levente komoran.</p> -<p>– A leánynak is?</p> -<p>Levente megütődve nézett Barkalászra. Arcán gyenge pirosság -lebbent végig. Aztán tompán maga elé nézett.</p> -<p>– Nem, nem. Annak más halált szántam. <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p> -<p>A többit már utána gondolta, nem mondotta. Azt gondolta: egyszer -mégis szerettem talán azt a gonoszlelkű leányt…</p> -<p>S a kötél tíz ágából egyet beledobott a Dunába… A hajók -kikötöttek a Duna túlsó partján. A magyarok kiléptek a bolgárok -földjére. Megmérhetetlen pusztaság terült el előttük: az Al-Duna és -Fekete tenger közén. S ezen a megmérhetetlen pusztaságon, ameddig a -szem ellátott, nem láttak egy eleven lelket. Sem embert, sem -állatot. A fű letaposva, összenyomkodva, mintha hetek óta lovas -hadak tanyáztak volna itt. Sehol egy födeles hajlék. Ahol volt, -korom és üszök jelezte nyomát.</p> -<p>– Mindent elpusztítottak, elégettek előlünk, – mondotta -Levente.</p> -<p>– Vissza kell mennünk a gulyákért, – tanácsolta Barkalász.</p> -<p>– Vissza, vissza, – mondotta Levente s a düh fojtogatta a -torkát. De én megyek a vitézeimmel. Nekem nincs maradásom. Itt -marad egy csapat, az várja be Botondot és Kusidot – jőjjenek -utánam.</p> -<p>Barkalász figyelmeztette Leventét:</p> -<p>– Ha szabad beleszólnom, felséges királyfi, a vigyázat nem árt. -Simeon császár be akar csalni a hegyek közé. Bekerít a te maréknyi -seregeddel.</p> -<p>– Hát csak kerítsen! Ott leszek! Utánam, magyarok!</p> -<p>Kétezer magyar ült már akkor a lován. Dárda a vállán, íjj a -nyakában, kard az oldalán mindannyinak.</p> -<p>– Tíz annyit állít szembe veled Simeon, felséges királyfi, – -aggoskodott Barkalász.</p> -<p>– Azt szeretem én, – mondotta Levente – s a <span class= -"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> következő -pillanatban rengett a föld a kétezer száguldó lovas nyomán.</p> -<p>– Micsoda nép! – mormogott magában Barkalász. De más, mint az én -elsatnyult népem! Hiszen, ha kétezer ilyen kar volna, mint az -enyém! – s önkéntelen felemelte karját, belevágott az üres -levegőbe.</p> -<p>Egy félóra sem telt belé, Levente seregét elnyelte a messzeség. -Barkalász még aznap átszállította a gulyákat s a hátrahagyott -csapat vezetése mellett az összetaposott pusztán bús bőgéssel -eregéltek elébb az állatok, mindenütt a kétezer vitéz nyomán. Mikor -a gulyákat is elnyelte a messzeség, Barkalász újra visszaindította -a hajókat, de most már óvatosabb volt: itt hagyott tíz hajót, -nehogy ismét megcsúfolják a bolgárok.</p> -<p>Levente jól számított: két nap mulva érkeztek meg a Botond és -Kusid vezette csapatok. Niketász elkomorodva hallgatta Barkalász -jelentését.</p> -<p>– Vesztébe rohan Levente, – mondotta Niketász. – Kár ezért az -ifjúért. S nekünk is kárunkra lesz a hirtelenkedése. Egyszerre -kellett volna megmozdulni a görög és magyar seregeknek: így tán -leverjük a bolgárokat.</p> -<p>Kusid is helytelenítette Levente dolgát. Bár fiatal volt, alig -idősebb Leventénél, az ő elméje mindig cselvetésen járt. Elébb jól -kitapogatta az ellenség erejét, számát, a helyet, hol -legalkalmasabb a támadás. Hideg, számító eszű volt, mint az apja, -Kund. De Botond éppen ellentéte volt Kusidnak. Ez a küzsdég -termetű, széles, bivalymellű magyar nem birt az erejével, a tüzes -vérével. Az ő eleme a harc volt mindig, minden körülmények közt. -Nem válogatta az időt, <span class="pagenum"><a name="Page_97" id= -"Page_97">-97-</a></span> az alkalmat, nem nézte az ellenség -számát. Nagy erejében való elbizakodtában kész volt egymaga -nekivágni egy egész seregnek. Aminthogy ahol az ő vaskeze forgatta -a mázsás bárdot, halomra hullott az ember körülötte.</p> -<p>– Meg kellett volna minket várni! – mondotta Kusid.</p> -<p>– Utól kell őt érni, – vágta vissza Botond.</p> -<p>– Utól, utól, – mondotta Kusid, – csak aztán halva ne -találjuk.</p> -<p>– Ha meghal, nem hal meg ingyen! – heveskedett Botond.</p> -<p>– Jó, jó, – csillapította Kusid – csendesülj, ját. Nem veszünk -mi össze. Azért erős a mi barátságunk, mert más-más a természetünk. -Igaz-e?</p> -<p>– Igaz, ját, igaz, – mondotta Botond s szeretettel nézett -Kusidra. – Indulunk, úgy-e?</p> -<p>– Bezzeg, hogy indulunk.</p> -<p>Kusid és Botond egyszerre adtak jelt a kürtösöknek. A szádogfa -kürtök mélán búgtak végig a pusztaságon, a magyarok tömött rendekbe -álltak, indulásra készen.</p> -<p>– Várjatok még egy pillanatot, – intett Niketász a két daliának. -Ha jól látom, görög hírvivők vágtatnak felénk.</p> -<p>Csakugyan keleti irányból, Bizánc felől, egy csapat görög lovas -vágtatott a Dunának.</p> -<p>– A császártól hoznak üzenetet, – mondta csendesen Niketász.</p> -<p>Néhány pillanat mulva már meg is érkezett a csapat. Por lepte -ruhájukat, arcukat, a lovak habba keveredve, reszketve állottak -meg. A csapat vezére tisztelkedve <span class="pagenum"><a name= -"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> lépett Niketász elé s -lihegve mondá, amint következik:</p> -<p>– Kemény Niketász! A hatalmas császár parancsolatjából jelentjük -te néked, hogy urunk császárunk békét kötött a bolgár császárral. -Mondjad tehát a vitéz magyaroknak: térjenek vissza békével a -hazájukba. Mire a nap újra felkel, itt lesznek embereink, kik a -magyaroknak igért aranyakat hozzák.</p> -<p>Niketász arca a beszéd alatt színt váltott, ami Botondnak és -Kusidnak nem kerülte el a figyelmét.</p> -<p>– Mit akar ez a görög? – kérdezte Botond s görcsösen szorította -meg bárdja nyelét.</p> -<p>– Nem értesz görögül? – kérdezte Niketász, nyilvánvalóan azért, -hogy időt nyerjen s összeszedje magát.</p> -<p>– Minden nemzetségem szittya magyar volt, – mondotta büszkén -Botond – s egy sem vette be az idegen szót.</p> -<p>– Hát halljatok ide, – mondotta Niketász. – A hatalmas Leó -császár azt üzeni, hogy békét kötött Simeon császárral, míg én -nálatok jártam.</p> -<p>– Békét kötött? Az öreg apádat tedd bolonddá, kemény -Niketász!</p> -<p>– Mondom, hogy békét kötött.</p> -<p>– Bizony, ha békét kötött, az az ő dolga. Én vereködni jöttem, -nem békélni. Szégyenszemre nem térek vissza.</p> -<p>– Csillapodjál, ját, – engesztelte Kusid. – Csak fizessen a -görög, mit bánom én.</p> -<p>– Hozzák az aranyakat, – kapott a szón Niketász.</p> -<p>– Egye meg az aranyát a császárod, – kiabált Botond. – Én -vereködni jöttem! <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span></p> -<p>– Ne helytelenkedj, ját, – csillapította Kusid.</p> -<p>– Tedd el az eszedet máskorra, ját, – mordult rá Botond.</p> -<p>De Kusid nem hagyta magát s szót kért.</p> -<p>– Hallod-e, kemény Niketász. Szép a császárodtól, hogy küldi az -aranyait. De hogy minket ide bolondított, megpótolja még annyival. -Lesz rá ideje, mert hiába kötött békét, Botondnak igaza van, nekünk -csakugyan vereködnünk kell. Levente elment, eddig vágja a bolgárt, -mi nála nélkül vissza nem térhetünk.</p> -<p>– Ez már okos beszéd, ját.</p> -<p>– No, úgy-e, ját?</p> -<p>Mondotta Niketász:</p> -<p>– Elémondom az üzenetet az én császáromnak s bizonnyal állítom, -hogy még annyi aranyat küld mint amennyit igért. Ha csakugyan nem -fordultok vissza Etelközbe, Isten vezéreljen, segéljen, vitéz -magyarok.</p> -<p>– Elhiszem, hogy kivánod, – mondotta Botond. – A te császárod -békét köt s mi mégis verekszünk a bolgárral. Kinek van haszna -belőle?</p> -<p>– Hiszen, – felelt Niketász, – lesz hasznunk belőle, de nektek -is lesz. Rengeteg prédával tértek vissza, bizonyosan tudom.</p> -<p>– Hát előre! – türelmetlenkedett Botond.</p> -<p>– Várj csak, ját, várj csak. Nem addig a. Kötve hiszek én a -görögnek. Hallod-e, kemény Niketász. Velünk jösz te mostan s velünk -jönnek vitézeid is. Ha eligazítottuk a bolgárokat, szépen ide -visszajövünk; s ha itt találjuk az aranyakat, megpótolva, akkor -mehetsz a te hatalmas császárod színe elé.</p> -<p>– Ját, ját, – mondotta Botond mosolyogva – hogy birod el az -eszedet! <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span></p> -<p>– Úgy, ahogy te a bárdodat, ját.</p> -<p>Niketász kékült, zöldült, mindenféle színeket váltott.</p> -<p>– Hát te nem hiszel nekem? – kérdezte Kusidot.</p> -<p>– Én hiszek, – felelt ravaszul Kusid – de Botond nem hisz.</p> -<p>– Üssön beléd a tüzes istennyila, ját! – kacagott Botond Kusid -ravasz beszédjén.</p> -<p>Hogy Kusid hisz és ő nem! Hisz éppen az volt a baja Botondnak, -hogy hiszékeny volt, mint a legtöbb szittya.</p> -<p>– Eszerint, – mondotta Botond, kinek erősen tetszett ez a tréfa -– te is velünk tartasz, kemény Niketász. Sebaj. Úgyis rég nem -vereködtél, csak bölcselkedtél mostanában. Meglássuk, ki bírja -jobban.</p> -<p>Szent igaz, hogy Niketász nem volt gyáva ember, nemcsak ésszel, -de karddal is szolgálta Bölcs Leó császárt, de a kardot már rég -hüvelyébe dugta s ésszel, bölcseséggel szolgálta mostanában a -császárt. Ám a bölcs és kemény Niketász bölcsebbnek találta, ha nem -akadékoskodik, jó arcot vágott a tréfához s mondta:</p> -<p>– Helyes, Kusid. Veletek megyek. Ahány bolgárt levág rég pihenő -kardom, annyival kevesebb ellensége lesz császáromnak és -hazámnak.</p> -<p>Botondnak tetszett a beszéd. Megszorította Niketász kezét, hogy -szinte kiserkedt a vér belőle.</p> -<p>– Derék görög vagy, Niketász. Kár, hogy elvétetted a -születésedet.</p> -<p>Vagy száz válogatott vitézt ott hagytak a hajók mellett az -aranyak átvételére, aztán elindult a magyar sereg. <span class= -"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p> -<p>Niketászt megbecsülték: Botond és Kusid között lovagolt a sereg -élén.</p> -<p>– Előre, magyarok! Levente után! – mennydörgött Botond hangja s -a pihent lovak büszke, táncos járással vágtak neki a végtelen -pusztaságnak…</p> -<div class="figcenter" style="width: 319px;"><a href= -"images/i012hq.png"><img src="images/i012.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_102" id= -"Page_102">-102-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i013hq.png"><img src="images/i013.png" alt="" -title="" /></a> VILÁGSZÉP HAJNA.</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/A.png" alt="A" -title="A" class="firstletter" /> farkas khán</span> leánya két -egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor éjszaka, mikor -tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől tíz csikóst -lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem messze, -látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy -vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző -csapatot, akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s -egész nap a csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor -már oly nagy hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták -utólérni.</p> -<p>A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, -mikor Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit -a bessenyők küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok -jöveteléről. Ám <span class="pagenum"><a name="Page_103" id= -"Page_103">-103-</a></span> a bolgár sereg vezére nem hitt -Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős fedezettel egyenesen -a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi Marcianopolis -helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a -Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes -udvarával. Ő már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében -még nem volt igaz keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a -keresztény vallás, ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép -megőrízte az ősi bolgár szokásokat. Simeon császár, éppen mint -egyik őse, a híres Krum király, aki sok borsot tört a görögök orra -alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek híve maradott. Háromszáz -szebbnél szebb asszony volt udvarának az ékessége. Ez a rengeteg -asszony valóképpen az udvar pompájához tartozott, rablott vagy -pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak az országoknak, hol -a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt közülök igazi -feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség virága, -Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak, -hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette -feleségül. Őt is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. -Sokszor próbálták visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, -múlt az idő, Hajna is megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő -lett Simeon első felesége. Három fia s egy leánya született -Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna lett kedvence: ezt a -gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért, minden -dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött -Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, -apján, testvérein kívül férfit <span class="pagenum"><a name= -"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> alig látva. Babonás -félelemmel őríztette Hajnát Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, -hogy egy óvatlan pillanatban anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S -vajjon hozzá méltó ember rabolja-e el? A népek csak messziről -láthatták s csodálhatták Hajnát, ki szebb volt az anyjánál is, a -világszép Hajnánál.</p> -<p>Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota -földalatti folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és -cselédjein kívül más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, -ott haltak szörnyű halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási -termek nyíltak, pazar keleti kényelemmel berendezve, melyek ember -nem látta, rejtett ablakokon kaptak felülről gyenge világosságot. -Ezer ördög lakjék abban az emberben, ki ide talál, – s ha ide -talál, vajjon látja-e többet Isten áldott napját?</p> -<p>Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár -színe elé.</p> -<p>– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt -Birtik az udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? -Im, nézzetek reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban -végig omlott testén csuda-haja. Szinte egészen beborította.</p> -<p>– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, -hogy jobban szemügyre vegye a természet e csudáját.</p> -<p>– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s -különösen a leányát.</p> -<p>– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb -virágát!</p> -<p>Az udvarmester rémülten rohant be a császár <span class= -"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> -elfogadó termébe s a következő pillanatban Birtik egyedül állott -Simeon előtt.</p> -<p>Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: -feltünően hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte -testét, derekán széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. -Fején alacsony, kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le -őszülő haja. Mélyen ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra.</p> -<p>– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva -állt előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik -nekem, magyar és baskir keverék vagy.</p> -<p>– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, -anyám magyar. Jedajk khán leánya vagyok.</p> -<p>Simeon összeráncolta homlokát.</p> -<p>– Hallottam hírét apádnak.</p> -<p>– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem -becsülték meg, úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem -becsülik meg. Engem pedig…</p> -<p>Itt zokogásba fulladt a leány szava.</p> -<p>– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai -kissé szelidültek.</p> -<p>– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez -az ördögfajzat, meggyalázott…</p> -<p>– Meggyalázott!</p> -<p>– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most -betör a te országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz -szándékkal jön?</p> -<p>– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> császár -húszezer aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De -elkésett. Mert a görög császárral békét kötöttem s aki magyar -átkelt a Dunán, egy se tér többé vissza hazájába, esküszöm Krum -király emlékére.</p> -<p>– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – -hallottam hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a -magyar is vitéz s Levente nem azért jött, hogy országodat -meghódítsa, hanem azért, hogy annak legdrágább kincsét -elrabolja.</p> -<p>– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e?</p> -<p>– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép -Hajnát!</p> -<p>– Hajnát! – ordított Simeon.</p> -<p>Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A -kerek terem falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. -Minden ajtón kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. -Mind az ötven egy-egy óriás.</p> -<p>– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros -őrízetet rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét -országomba a hírvivők: fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön -hírvivők nyargaljanak a Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék -vissza, be a hegyek közé. Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét -nem viszi el a fogát!</p> -<p>Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, -Simeon felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja -dacolt az idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon -fiai, mind a három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál -ezekben <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= -"Page_107">-107-</a></span> Levente. Míg arról volt szó, hogy a -görög császár magyar segítséggel hadat indít, a császár palotája -oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy Birtik -elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak.</p> -<p>– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd -jőjjön! – kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek.</p> -<p>Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora -hatása legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az -ő bosszúja nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg -Leventét, midőn a világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt -szeretné, hogy birja egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak -hiszi magát, akkor döfjék át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot -megérhetné! Ha a végzetet így tudná kormányozni!</p> -<p>A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, -szinte földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s -zokogva borult rá.</p> -<p>– Kegyelmes császárné…</p> -<p>– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem.</p> -<p>– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te -leányodnak. Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint -ahogy én megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi -lelke lakozik Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat.</p> -<p>– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon -megütődve.</p> -<p>– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel -jő, bár sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… -A te ezer <span class="pagenum"><a name="Page_108" id= -"Page_108">-108-</a></span> vitézed sem védi meg Hajnát, ha -szabadjára ereszti a benne lakozó ördögöt!</p> -<p>A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke -egyszerre megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel.</p> -<p>– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt -a gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa -lesz, mint ő neki egykor.</p> -<p>A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke -felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy -császár leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta -ezt ő magános óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt -arról, hogy egyszer eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő -módon megkéri Hajna kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás -keblére omlanak. A két testvérnép örökös frigyet köt… S ím a -magyarok, nagy balgán, ahelyett hogy felednék a régi sebeket, miket -egymáson ejtettek, betörnek az ő urának országába s Levente, Árpád -fia, még mélyebbre akarja vágni a be sem heggedt sebeket…</p> -<p>Lelkét annyira elfoglalta ez a szomorú gondolat, hogy alig -vetett ügyet Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen -meghajolva állott előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét.</p> -<p>– Jere velem – a leányomhoz.</p> -<p>Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar -közelébe juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában -hált Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással -fogadta a csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga -mellett tartotta öreg dajkáját s egy leányt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> ki -kicsi korától játszótársa volt. Egész éjjel nem jött álom a -szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában.</p> -<p>– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt -bátortalansággal.</p> -<p>– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. -Megzavartál te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, -mint te. Két szín a szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két -szín a lelked is.</p> -<p>– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág -láttak. Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem -félned tőlem.</p> -<p>– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld -szemed mintha szikrát hányna.</p> -<p>– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a -bosszú vágyától.</p> -<p>– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták -nekem. Az öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme -mint két ragyogó csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka -beszédes, nevetős, csak ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen -lecsendesül. A szíve arany.</p> -<p>– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. -Ördöngössége teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő -a külsőm, pedig a lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én -vagyok.</p> -<p>– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer!</p> -<p>– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s -Levente itt lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg -nem ölik… <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= -"Page_110">-110-</a></span></p> -<p>– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam -egyszer!</p> -<p>– Aludjál, Hajna.</p> -<p>Az öreg dajka szava volt ez.</p> -<p>– Nem tudok, édes öreg dajkám.</p> -<p>– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, -Hajna. Rosszat érzek.</p> -<p>– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem.</p> -<p>A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, -csókolgatta.</p> -<p>– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj.</p> -<p>– Alszom, alszom…</p> -<p>– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet.</p> -<p>– Alszom, alszom…</p> -<p>Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. -Elaltatta dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az -éjszakát. Mind azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s -vad kárörömtől reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan -oktalan fejjel, bolond szívvel Levente a veszedelembe…</p> -<div class="figcenter" style="width: 396px;"><a href= -"images/i014hq.png"><img src="images/i014.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i015hq.png"><img src="images/i015.png" alt="" -title="" /></a> HAJNÁÉRT HAJNÁT!</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/M.png" alt="M" -title="M" class="firstletter" />ár két napja mult</span>, hogy a -Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna mellől Levente -nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar vitéz -volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag -törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, -dárdája ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú -haja vértől csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a -vér.</p> -<p>– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz?</p> -<p>– Ülök, – felelt röviden a magyar.</p> -<p>– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg?</p> -<p>– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a -testöm.</p> -<p>Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta -Bekőnek. <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= -"Page_112">-112-</a></span></p> -<p>– De inni tudsz, úgy-e?</p> -<p>– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, -most adjatok lovat, megyek veletek.</p> -<p>Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, -belefogódzott Botondba.</p> -<p>– Sok sebet kaptál?</p> -<p>– Eleget.</p> -<p>– Vereködtetek a bolgárokkal?</p> -<p>– Egy kicsit.</p> -<p>– Mikor?</p> -<p>– Tegnap.</p> -<p>– Esett-e el sok magyar?</p> -<p>– Esett kettő-három.</p> -<p>– Hát bolgár?</p> -<p>– Hagytunk vagy tízet hírmondónak.</p> -<p>Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy -nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár -repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a -szárnyas.</p> -<p>– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő.</p> -<p>Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s -haldokló vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban.</p> -<p>– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond.</p> -<p>– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor -éppen ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték -magukat – másvilágra küldöttük.</p> -<p>– Futottak?</p> -<p>– Nem lehetett. Bekerítöttük.</p> -<p>– Vitézül vereködtek?</p> -<p>– Akár a magyarok. <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span></p> -<p>– Kapott-e sebet Levente?</p> -<p>– Egyet-kettőt.</p> -<p>– Pihentek-e a magyarok a csata után?</p> -<p>– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a -veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán -gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek. -Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak -siessünk. Levente eddig döngeti Preszláv kapuját.</p> -<p>– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond.</p> -<p>– Előre! Előre! – zúgták mind.</p> -<p>Niketász megszólalt:</p> -<p>– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá -érünk.</p> -<p>– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget -a másvilágon.</p> -<p>Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a -csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a -csatában. Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek -testén nem lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen -kötözgette a – saruját. A saruját, nem a sebeket.</p> -<p>– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén -a saruját kötöző magyarra. – Lovat neki!</p> -<p>A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha -most indult volna hazulról.</p> -<p>Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt -összeszorult a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek -elébök.</p> -<p>– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját? -<span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span></p> -<p>– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem -szeretném, hogy megcsúfoljanak a bolgárok.</p> -<p>Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. -Niketász és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a -magyarok le sem szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy -szundikáltak egy keveset a csendesen legelésző lovakon.</p> -<p>– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú -ásítással el is aludt menten.</p> -<p>Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg -után eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a -szundikáló vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban -s a máglyák körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas -nyársakon forgatták, sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. -Két napja mult, hogy étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a -magyar sereg – ki tudja, hány napra kell most jóllakniok? De a -lovas vitézek most sem szállottak le lovaikról, odavitték -mindeniknek a pirosra sült nagy darab pecsenyéket. Egyik-másik -kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst is. Ezek levették a -nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy kötötték vissza -a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra, mint azt a -magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a húst s -aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst -tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már -nem volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt -csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi -mulatság. <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span> Volt kacagás, ha egymást jól -fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar forr.</p> -<p>Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és -Kusid kürtöt fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való -hajigálásnak, úgy ült minden magyar a lován, mintha oda cövekelték -volna. Megrendült a föld, amint egyszerre megmozdult a sereg s -rengett tovább, amerre húzódott. Szűk völgyben haladott a sereg, az -égből csak egy darabocskát láttak. Oldalt, előttük, mindenütt erdő, -sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a völgy, szélesebbre terültek -az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő nap fényében -megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És -megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok -tornyú vára.</p> -<p>– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond -hangja.</p> -<p>– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – -Felénk vágtatnak!</p> -<p>Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas -vitéz. Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak -kövein.</p> -<p>– Baj van, ját, – mordult fel Botond.</p> -<p>Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal.</p> -<p>– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente!</p> -<p>A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta -el, mi történt.</p> -<p>Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s -mind ami fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga -várába. A császárkisasszony <span class="pagenum"><a name= -"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> azonban ott rekedt az ő -várában. Levente, hiába tanácsolták, hogy üldözze a császárt, -nekivágott Hajna várának. Sok magyar vitéz esett el a vár előtt. -Felülről mint a verebet, úgy nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha -mind itt veszünk, úgy is bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s -féktelen dühvel esett a vár kapujának. Nem hallottátok a kapu -döngését? Csuda. Aztán egyszerre megnyilt a kapu.</p> -<p>– Betörtétek?</p> -<p>– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven -vitézzel berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. -Kelepcébe csalták.</p> -<p>– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy -csakúgy surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok!</p> -<p>Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra -sem telt belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond -akkora likat vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott -volna. Aztán egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a -levegőt: a kapu recsegve, ropogva döndült be a várba.</p> -<p>– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s -a következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója -szikrádzott az udvar sziklás földjén.</p> -<p>– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj?</p> -<p>Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, -mely Leventével került be a várba. De Leventét nem látták -sehol.</p> -<p>– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de -Levente nem felelt. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span></p> -<p>Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre -tízen is fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban -hevertek. Igy még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. -Niketász, ha nem marad kívül Kusid mellett, most láthat vala -csudát. A bolgár vitézek utolsó emberig védték a vár ama részét, -melyben Hajna lakott, nem is sejtve, hogy Hajna már rég nincs a -várban. Az ezer bolgár vitézből hírmondónak sem maradott s az ajtó -előtt, mely Hajna lakosztályába nyilt, óriási halomban hevertek a -halálos sebekben hörgő bolgárok. De aki meghalt, akit seb borított, -halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag aratása volt a halálnak a -magyarok közt is.</p> -<p>Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy -szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a -sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, -üres a második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott -meg Botond. Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. -Megtörten, reszketve, megalázkodva állott.</p> -<p>– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly -erővel ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. -– Meghalt?</p> -<p>– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik.</p> -<p>– Vezess hozzá.</p> -<p>Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt -a padló – egy darabnak látszott az egész.</p> -<p>– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj.</p> -<p>– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, -végtelen szomorúsággal Birtik. – <span class="pagenum"><a name= -"Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> Kelepcébe akartam csalni -Leventét s én kerültem abba. Azt akartam, hogy Levente lássa -Hajnát. De csak lássa. Meg se ölelhesse s haljon meg. Mindaketten -szerették egymást, mielőtt találkoztak volna. Hajna halálos -epekedéssel várta Leventét. S mikor meglátta a vár fokáról, ő -könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a várkaput. Kinyitottam, de -volt rá gondom, hogy a bolgárok résen álljanak. Ám Levente -keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén. Mégis halál fia -lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem inti a -bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más -halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami -rettenetes halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy -mozdulni sem tudott. Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. -Akkor Hajna intett a vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a -várat. A vitézek távoztak. Én a szomszéd szobában voltam, vártam, -mi történik. Fojtogatott a düh, mert tudtam, hogy Hajna csalútra -vezette apja vitézeit. – Téged vártalak, Levente! – ez volt első -szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt Levente szava. Abban a -pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet, láncot, aztán hirtelen -lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve tüntek el.</p> -<p>Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva, -eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, -fegyverek csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. -Fel akartam nyitni az ajtót. Nem tudtam.</p> -<p>Mondta Botond:</p> -<p>– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> a -császár elmenekült a fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet -ez?</p> -<p>– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették -alulról a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem -megyek. Ti csak szaladjatok, megvédem én az én váramat.</p> -<p>– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek -fordult. – Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba -akartad csalni Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért?</p> -<p>Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna -szemének szikrádzó tüze.</p> -<p>– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom.</p> -<p>Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz -boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették -Leventét: éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a -csalódás megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, -hogy nem sikerült a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: -mindegy neki, máglyán égetik meg, hosszú kínos halállal halatják -meg, ízekre szedve testét vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. -Levente nem lett az övé – az ő világa összeomlott.</p> -<p>– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond.</p> -<p>– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és -Hajnát!</p> -<p>– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente -majd számon kéri tőlünk.</p> -<p>– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra -kigyúlt szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond! <span class= -"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p> -<p>Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás -ablakot, mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, -mielőtt megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a -sziklák közé, a mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: -eltakarta kibomlott hajának sátora…</p> -<p>– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta -megilletődve Botond. – Eredjetek s temessétek el.</p> -<p>Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A -magyar vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár -udvarát, egy része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent -táborozó testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él -Levente, él! Ihol Levente, ihol!</p> -<p>– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára.</p> -<p>És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. -Mintha csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű -állatokat. Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A -magyar vitézek elfogódva nézték a gyönyörű leányt.</p> -<p>– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de -azért mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, -csudálták.</p> -<p>– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb -rendűek.</p> -<p>A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. -Levente a sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet -intett:</p> -<p>– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs -itt több dolgunk, induljunk haza. <span class="pagenum"><a name= -"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> Ím lássátok e hajadont: -Lebediásnak vére ő. Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem -erőszakkal viszem, szíve szerint jő velem.</p> -<div class="figcenter" style="width: 368px;"><a href= -"images/i007hq.jpg"><img src="images/i007.jpg" alt= -"Árpád indul a nemzetgyülésbe." title= -"Árpád indul a nemzetgyülésbe." /></a> -<p class="caption">Árpád indul a nemzetgyülésbe.</p> -</div> -<p>Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait.</p> -<p>Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a -magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint -következik:</p> -<p>– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te -a te szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban -lehess hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a -hadakozásba. Ha nincs ellenedre, körültekintek egy kevésség a -bolgárok földjén.</p> -<p>Mondotta Levente:</p> -<p>– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli -mátkámnak apját, anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, -fogadod-e?</p> -<p>– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond.</p> -<p>Megszólalt erre Kusid is:</p> -<p>– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, -én is Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat.</p> -<p>– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék -én is, ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám -erős messze el ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé.</p> -<p>Mondotta Kusid:</p> -<p>– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila -földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a -fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak. -<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span></p> -<p>Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen -Attila földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila -földjét s mind az országokat, melyeket Attila meghódított vala. -Hányszor álmodott Attila világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, -alig indult el, már is megáll útjában: megállította egy ragyogó -szempár!</p> -<p>Hajna észrevette Levente elkomorodását.</p> -<p>– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne -tartsalak vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, -vészbe, halálba.</p> -<p>– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb -hazaviszlek, édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben -látnálak, ha életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én -időm is, Hajna. Most még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok -Istene, ha megízlelem a szerelem édes italát. Úgy-e, nem?</p> -<p>– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan.</p> -<p>És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék -Botond és Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a -másik. S nem mese az, hogy a magyar sereg végigpusztított -Bolgárországon, három nagy csatában verte meg a bolgárok nagyobb -számú hadát. Hanem Attila földjére mégsem nézhettek be ez -alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és Kusid serege.</p> -<p>Mondta Botond:</p> -<p>– Én így is benézek, ját.</p> -<p>– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára -pedig csak nem járunk, úgy-e, ját?</p> -<p>– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond. <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p> -<p>Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény -görögök, kik kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, -megkönnyebülten lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról -értesültek.</p> -<p>Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek -azóta. Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a -Duna etelközi partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat -szállították, hetek óta várakoztak a magyarokra.</p> -<p>– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid.</p> -<p>– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú -görög.</p> -<p>– S hát a pótlás?</p> -<p>– Pótlás? Pótlás nincs.</p> -<p>– Nincs? – ordított Kusid.</p> -<p>– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg -Bizánc kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de -kell a vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról?</p> -<p>Niketász félrevonta az öreg görögöt:</p> -<p>– Igazán nem hoztátok el a pótlást?</p> -<p>– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul -az öreg, – de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is -megelégszenek.</p> -<p>– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A -magyarokkal nem lehet tréfálni.</p> -<p>Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz.</p> -<p>– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, -a görög szeret alkudozni.</p> -<p>Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen -csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas -kezét. <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= -"Page_124">-124-</a></span></p> -<p>– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a -nevemet. Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne -látogassam.</p> -<p>– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű -a magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg.</p> -<p>Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a -hajóra. Az aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán -indulásra készen állottak a hajók, Botond és Kusid melegen -paroláztak a kemény Niketásszal s az előbbkelő görögökkel.</p> -<p>– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, -hogy egy kicsit meghordoztunk.</p> -<p>– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s -hatalmasan megrázta Niketász kezét.</p> -<p>A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, -amint következik:</p> -<p>– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, -hogy végig kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek -nem vala könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit -megszerettem. Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete -lesz a magyarnak. Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, -Botond, az egyiket, te benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc -az élete, a másiknak a vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja -annak, akit szeret, a másik sem fösvény, de nem szórja pénzét -oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt – s ez így van rendjén. Ha -majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek Attila földjét, -meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak szeretni -<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span> a népek, akiket ott találtok. Én mondom -ezt, Niketász.</p> -<p>– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull -a könyvem, ját.</p> -<p>– Ne te né, hull az enyém is, ját.</p> -<p>– De csak az egyik szemedből, – jegyezte meg mosolyogva Niketász -– a másik nevet.</p> -<p>Mindaketten megölelték Niketászt. Alig tudtak elválni tőle.</p> -<p>A hajók elindultak. Niketász és társai ott állottak a parton s -végig kisérte tekintetük a távozó magyarokat.</p> -<p>– Ha az én császáromnak ilyen népe volna a sok kincse mellett, – -mondotta magában Niketász – meghódítanám vele az egész világot!</p> -<div class="figcenter" style="width: 313px;"><a href= -"images/i016hq.png"><img src="images/i016.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i017hq.png"><img src="images/i017.png" alt="" -title="" /></a> A NAGY LESZÁMOLÁS.</h2> -</div> -<p>Ideje volt, hogy Bolgárországból haza kerüljenek a magyarok, -mert míg odakalandoztak, követség jött Arnulftól, a németek -császárától, kinek Szvatoplukkal, a morvák hatalmas fejedelmével -gyűlt meg a baja. Két faj: a német s a szláv vívta élethalál harcát -Attila földjének a Dunán túl eső vidékén. Ennek a harcnak -eldőltétől függött: melyik lesz itt az úr. A német-e, a szláv-e? És -meg volt írva a végzet könyvében, hogy a magyar legyen az -elválasztó ék a két faj között. Hogy közéje kerüljön e két népes -fajnak, ezeknek szerencséjére, magának pedig örökös -nyugtalanságára… De hát az Etelközben lett volna-e nyugodalmas -élete a magyarnak?…</p> -<p>Az is meg volt írva a végzet könyvében, hogy bármerre vezesse a -sors a magyart, sohasem lesz nyugodalma. Hazája lesz, állandó -hazája, de nyugodalma nem…</p> -<p>Árpád örömmel fogadta a német követséget. Ennek a segítségnek -más volt a célja, a rendeltetése, mint annak, melyet a görög -császárnak adott. Itt a <span class="pagenum"><a name="Page_127" -id="Page_127">-127-</a></span> jó alkalom, hogy ne csak megmutassa -erejét nyugat felé a magyar, de körül is tekintsen Attila földjén. -Vajjon csakugyan igaz valóság-e, mi apáról fiúra szállott Attila -földjének szépségéről, gazdagságáról, az állandó megtelepedésre -való alkalmatosságáról, vagy csak egy szép rege? De meg kellett -várni, míg Bolgárországból hazajön a magyar sereg. Hiszen Árpádnak -mindössze 35–40,000 fegyveres vitéze volt, s ha csak öt ezeret küld -Arnulf segedelmére, mielőtt Bolgárországból visszatérnének vitézei, -menten rajtuk üt a bessenyő s hírmondó sem marad a maroknyi -magyarból.</p> -<p>Mikor Botond és Kusid megérkeztek, már készülődött a magyar -sereg kiszemelt része, csak az ő érkezésüket várták, hogy -induljanak. Töhötöm volt kiszemelve vezérnek.</p> -<p>– Te itt maradsz, – mondotta Leventének Árpád. – Nem hagyhatod -el ily hamar Hajnát. Ha majd visszajön Töhötöm s jó hírrel jön – -indulunk mind.</p> -<p>– Elpuhulok, – búsongott Levente.</p> -<p>– Nem puhulsz el, – mondotta Árpád s arca elkomorodott. – Azt -hiszed, Simeon el tudja viselni megaláztatását? Meglásd, eljön -rengeteg sereggel s akkor majd szükség lesz a te kardodra. Az -enyémre is. Látva látom, hogy a bolgár és bessenyő egyesül -ellenünk. Meg kell még egy harcot vívnunk velük. Akkor aztán – -indulunk. Nem lesz itt maradásunk, nem.</p> -<p>– Ha úgy lesz, amint édes apám uram gondolja, nekem akkor itt -kell maradnom. Ha eljön Simeon, Hajnáért jön valóképpen. Őt pedig -nem adom vissza, míg karomat mozgatni tudom. <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span></p> -<p>– S ha te meghalsz, meghalok én is…</p> -<p>Hajna volt, ki e pillanatban lépett Levente mellé. Szép fejét -Levente vállára hajtotta s végtelen szerelemmel nézett Levente -szemébe.</p> -<p>A kedves jelenetet Botond jövetele zavarta meg. Széles melle -csak úgy hullámzott, napsütötte arca lángolt a haragtól.</p> -<p>– Nagy fejedelem, megkövetöm! – lihegett Botond.</p> -<p>– Mi baj, fiam, Botond? – nézett rá szeliden Árpád.</p> -<p>– Nagy az én bajom, uram. Hallom, hogy készülődnek Attila -földjére. Hogy reám nem is gondoltak. Hát én mit csinálok -itthon?</p> -<p>– Pihensz, fiam, pihensz. Eleget fáradtál.</p> -<p>– Megkövetöm a fejedelem személyit, én vereködni akarok. Én -megyek.</p> -<p>– Jól van, fiam, eridj.</p> -<p>– De Kusid is vereködni akar.</p> -<p>Erre a szóra jött oda Kusid.</p> -<p>– Igen, én is vereködni akarok. Ahová a ját megy, onnét én el -nem maradok.</p> -<p>– Jól van, fiam, Kusid, eridj te is. De aztán jól kinyisd a -szemedet. Mindent jól megnézz, ahol jártok, keltek, hadakoztok. Úgy -lesz-e, Kusid?</p> -<p>– Úgy lesz, uram, fejedelem, úgy lesz.</p> -<p>– Szerencse vezéreljen! – emelte fel Árpád áldóan a kezét. – -Szerezzetek dicsőséget a magyar fegyvernek.</p> -<p>– Szerzünk! – fogadta Botond.</p> -<p>– Egyebet is! – nyomta meg a szót Kusid.</p> -<p>Levente pirulva fogott kezet az ifjakkal.</p> -<p>– Lássátok, nekem itthon kell maradnom – sátorőrzőnek. -<span class="pagenum"><a name="Page_129" id= -"Page_129">-129-</a></span></p> -<p>– Csak jól őrizd, Levente, – mondotta Kusid. – Ezer szemed -legyen. Egyszer csak itt lesz a bolgár császár s akkor…</p> -<p>Nem mondotta tovább, merthogy jelen volt Hajna. De Hajna nem -hagyta szó nélkül, folytatta:</p> -<p>– S akkor, talán békességre válik a nagy harag…</p> -<p>Botond és Kusid felvidulva siettek sátrukba, hogy nagy hirtelen -neki készülődjenek. Árpád sokáig nézett utánuk nagy -gyönyörűséggel.</p> -<p>– Megér ez a két ifjú egy egész hadsereget. Úgy-e, Hajna?</p> -<p>– Meg, édes apám uram, meg! – s gyenge ágként hajlott át a -fiatal törzsről az öreg törzsre: Árpád mellére. És mondta, úgy a -szívéből mondta: – Olyan boldog vagyok, édes apám uram!</p> -<p>Közben kijött a sátor elé az agg Álmos, kijött Özséb, jöttek a -fiúk, kihozták a gügyögő Jutócsot is: együtt volt Árpád háza népe. -És ott állottak egy helyben, míg el nem vonult a sátor előtt az -Attila földjére induló sereg. Elől az óriás termetű Töhötöm, két -oldalán Botond és Kusid. Minden csapat előtt lobogott a turulos -zászló s Árpád előtt tisztelkedve hajtották meg sorba valamennyit. -Búgtak a szádogfa-kürtök, nyerítettek a lovak, csengtek a kardok, -dárdák, ragyogtak a delelő nap fényében a sisakok – felséges egy -kép volt az. Az agg Álmos szeme könybe lábbadt. Áldást intve emelte -föl reszkető kezét.</p> -<p>– Eredjetek, eredjetek, s jőjjetek vissza szerencsével. Hamar -jőjjetek, mert meg vannak számlálva az én napjaim.</p> -<p>A nap rég lehajlott az ég közepéről, mikor az utolsó csapat is -meghajtotta zászlaját. Távolabb, a <span class="pagenum"><a name= -"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> pusztán terelgették össze -a gulyákat, indultak a szekerek, a féken vezetett tartaléklovak. Az -asszonynépek messze elkisérték a férfiakat. De nem lehetett hallani -asszonyi jajgatást. Mind büszke volt, akinek urát vagy fiát érte a -szerencse, hogy hadba mehet…</p> -<p>Aztán egyszerre elnyelte őket a messzeség. Árpád és háza népe -visszahúzódott sátrába. Csak Levente és Hajna nem tartott velük. Ő -nekik külön sátruk volt a fejedelemé mellett.</p> -<p>– Már? – kérdezte Hajna s Levente nyaka köré fonódott hófehér -karja.</p> -<p>– Jere, édes szép virágom, jere, – suttogta Levente. – Ma az -enyém vagy, ki tudja, mit hoz a holnap?… Nézzed, nézzed, -Bolgárország felől borúl az ég…</p> -<p>Hajna sóhajtva tekintett hazája felé.</p> -<p>– Borúl az ég, borúl! – suttogta s szenvedelmesen ölelte meg -Leventét. Lelki szemével látta a boszús készülődést. Hallani vélte -a hadba hívó kürtök búgását. Látta, mint áll talpra Bolgárország -minden vitéze; mint indul rengeteg had, oly rengeteg, hogy az ég is -elsötétül tőle, indul Etelköznek, hogy megbosszúlja a nagy -vereséget. A nagy, a megalázó vereséget s az ő – elrablását. Hátha -még megtudja majd a császár, hogy elárulta őt, az édes apát! Hogy -önként hagyta el hazáját Árpád fiával!</p> -<p>Hajna jól látta, hogy mi történik otthon. Simeon kicsinylette a -maroknyi magyart, s merthogy közben békét kötött vele a görög -császár, azt hitte, a magyar sereg, ahogy jött, vissza is fordul. A -bolgár sereg zöme elszéledett s mire újra összeverődött, a magyarok -végigpusztítottak országán. De ami igaz, igaz: így <span class= -"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> is tíz -bolgár jutott egy magyarra s Simeon Isten büntetésének -tulajdonította, hogy a maroknyi magyar sereg őt így meg tudta -gyalázni.</p> -<p>– Megvert az Isten! – ordított féktelen dühvel, mikor hírül -vitték, hogy Levente elrabolta Hajnát. – Hát halljad, Isten, -halljad! Ha én elraboltam Lebediás leányát, Árpád fia is elrabolta -az enyémet. Most már mellém kell állanod, hallod-e, Isten? Mellém -állasz, vagy elpártolok tőled! – Hé! nyergeljétek fel legjobb -paripámat! – kiáltott a cselédeknek.</p> -<p>Felesége, fiai azt hitték, hogy indul egyenest Etelköznek, meg -sem várva, míg összeverődik a sereg.</p> -<p>A császárné szeliden megfogta, kérlelte.</p> -<p>– Oh uram, ne hirtelenkedd el dolgodat. Vakká tesz a harag. -Csendesüljön a szíved.</p> -<p>– Eressz! – szólt Hajnára nyersen – beszélni akarok a -keresztények Istenével!</p> -<p>– Engedd meg, uram, hogy bár egy fiad veled mehessen! – -könyörgött Hajna.</p> -<p>Simeon megállt egy pillanatra. Ugy tetszett, mintha csendesült -volna lelke háborgása.</p> -<p>– Csak maradjatok. Egyedül akarok beszélni az Istennel!</p> -<p>Gyönyörű fekete mént vezettek elő. Simeon ifjúi könnyedséggel -pattant reá s elnyargalt, mint a szél.</p> -<p>– A klastromba megy, nagyapóhoz! – mondotta Zalán, Simeon -idősebb fia, a tiszamenti bolgárság fejedelme, ki a Tiszamentéről -jött látogatóba szüleihez.</p> -<p>Fent, magas hegy tetején állott egy klastrom, ott élt Simeon -apja, az agg Mihály császár, elvonulva, imádkozásban töltve még -hátralehető napjait. Míg fia <span class="pagenum"><a name= -"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> s népe csak színből -vallotta még a keresztény hitet, az agg fejedelem egész lélekkel -meghódolt a keresztnek. Bőjtölt és imádkozott a hitetlenekért.</p> -<p>Mire Simeon felért a hegy tetejére, nemcsak meghiggadott, de -csudálatos, eddig ismeretlen érzés szállotta meg szivét. Isten -megmérhetetlen hatalmát látta most mindenben. A szerencsének -forgandóságában, a megaláztatásban, mit szenvedett. Az ő hatalmának -tulajdonítá, hogy apja, a hatalmas császár, kinek kardját rettegték -a népek, visszahúzódott a szent klastrom falai közé s egyedül Isten -dicséretében él. Megalázkodva lépte át a szent küszöböt. Az agg -Mihály az oltár előtt térdelt s imádkozott. Ő is letérdelt melléje. -A remete császár egy tekintetre sem méltatá, míg imáját be nem -fejezte. Aztán felemelkedett térdéről, s megvárta, míg Simeon -elrebegi imáját.</p> -<p>Akkor megszólalt s mondá, amint következik:</p> -<p>– Eljövél Istenhez, úgy-e, mert érezteté veled az ő -haragját?</p> -<p>– Eljövék, el, atyám! – mondá megtörten Simeon. – Beszélni -akarok az Istennel.</p> -<p>– Bőjtölj és imádkozzál, – így beszél az igaz keresztény -Istennel. Bőjtöljön és imádkozzék házad népe is, és mind a népeid, -csak így remélheted Istennek bocsánatát. Mert nagyok a te bűneid. -Felvetted a keresztény hitet, de annak törvényeit meg nem -tartottad. Mi vagy te? Sem pogány, sem keresztény. Palotádat -megtöltéd hivalkodó, cifrálkodó fejérnépekkel, kik istentelen -életet élnek, ahelyett hogy a szegényeket, árvákat ápolnák, -gyámolítanák. Eredj vissza a te néped közé. Építs templomokat, -zárdákat… <span class="pagenum"><a name="Page_133" id= -"Page_133">-133-</a></span></p> -<p>– És akkor… akkor… visszaadja Isten a leányomat?</p> -<p>– Isten jósága megmérhetetlen! – mondotta kenetteljesen -Mihály.</p> -<p>A szürke falak, a sötét boltívek visszaverték az agg remete -császár mély zengésű hangját: Isten jósága megmérhetetlen.</p> -<p>Simeon alázatosan csókolta meg az elébe tartott feszületet, -aztán apja reszkető kezére hajolt. Megcsókolta azt is. És elhagyá a -szent helyet szótlan, néma áhítattal. Az agg Mihály hosszan nézett -utána s mikor fiát elnyelte a messzeség, leborult az oltár elé s -imádkozott tovább megtért fiáért…</p> -<p>Simeon lelkében csudát művelt a klastromi látogatás. Míg egyik -kezében fegyvert villogtatott, készülve népével a nagy -élet-halálharcra, másik kezében kereszt tündökölt. Épültek a -templomok, zárdák, búgtak az orgonák, zengtek az ájtatos énekek, -háza népe bőjtölt, imádkozott – így készültek a nagy háborúra.</p> -<p>Két holdnapja múlt már, hogy a magyar sereg végig gázolt -Bolgárországon s a harmadik hold első napján harangok zúgása közt -indult Simeon harminc ezer lovas élén Etelközbe. Két kisebb fiát -otthon hagyta az anyjuk mellett, csak Zalán ment vele, a nagy erejű -Zalán, ki férfikora virágában volt ekkor. Ugyanazok a hajók -szállították át a Dunán a bolgárokat, melyek nemrég a magyarokat -áthozták bolgár földre. A görög császár megelégedetten dörzsölte a -kezét. Visszakapta a szállítás fejében, ami pótlást fizetett a -magyarnak. Ennél azonban jobban örült a testvér háborúnak. Hadd -pusztítsa egymást a bolgár és magyar – csupa haszon ez a görögnek. -Két félelmetes <span class="pagenum"><a name="Page_134" id= -"Page_134">-134-</a></span> ellenséggel kevesebb lesz, ha elpusztul -mindakettő.</p> -<p>Harminc ezer bolgár vitéz lépett egyszerre az etelközi földre! S -Árpádnak sem volt több fegyveres vitéze otthon. S ha csak a -bolgárral kell vala megküzdenie! De Simeonnak gondja volt rá, hogy -hírt adjon a Don mellékén táborozó bessenyőknek is. Ezek kapva -kaptak az alkalmon. Most lesz vége vagy soha a magyarnak. Két tűz -közé szorul. Nyugatról a bolgár, keletről a bessenyő.</p> -<p>De Árpádot sem találta készületlen a kettős támadás. Mikor -Levente megjött a diadaltól mámorosan, redőkbe borult homloka, nem -tudott szívből örülni a diadalnak. Ismerte Simeont, ismerte népét. -Tudta, hogy Simeon nem pihen, míg a kudarcot meg nem torolja. Tudta -jól, hogy a magyarok régi ellensége, a bessenyő, csak alkalomra les -s beüt Etelközbe, mint ahogy annyiszor beütött Lebediába.</p> -<p>A magyar sereg harcra készen állott, mióta Levente megjött. -Árpád ismerte a maga erejét. Tudta, hogy ez lesz a magyarok utolsó -csatája Etelközben. Nem azért, mintha meg tudná semmisíteni a -magyart bolgárnak és bessenyőnek egyesült serege. Nem, nem! -Tisztában volt azzal, hogy diadallal harcolja végig a rettentő -harcot. Hogy minden idők népe regélni fog keleten a magyarok utolsó -csatájáról, mit Attila földjére indulásuk előtt vívtanak. De azzal -is tisztában volt, hogy ez a diadalmas csata sok magyar vitéznek -életébe kerül. Hogy a magyar akkorát fogyatkozik, amekkorát még -soha, mióta az őshazából elindult – hazát keresni. Tovább kell -menni a magyarnak. Nem maradhat a bolgár és bessenyő közé ékelődve. -<span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span> Tovább, oly földre, mely maga is védő, -nem bíz mindent a rajta lakó nép karjára.</p> -<p>Két részre osztotta seregét. Az egyiket keletnek állította fel, -a másikat nyugotnak. Ő maga a nyugoti hadoszlop élén állott. -Oldalán Levente. Oly nyugodt fenséggel ült lován a fejedelem, mint -egy élő szobor. Ameddig a szem ellát, végtelen hosszú hadirendben -álltak a magyarok, átfogva a messzi rónaságot. Itt nincs, hová -elrejtőzzék a gyáva. Hírhozók száguldanak mindegyre Árpád elé s -lihegve jelentik a bolgár sereg közeledtét. Kétannyira is becsülik, -mint amekkora valóképpen. S száguldanak kelet felől is a hírhozók: -rengeteg bessenyő had tört be kelet felől.</p> -<p>Árpád nyugodtan hallgatja végig a híreket. Egy izma sem rándul -meg. A magyarok soraiban nincs egy nyugtalankodó ember: a fejedelem -fenséges nyugalma mindre ráragad. De belől ég a tűz, mint az égő -katlan: a harcivágy tüze. Mind érzi, hogy ez lesz itt az utolsó, a -nagy, a végzetes csata, aztán aki életben marad, fölkerekedik – el -az új hazába, Attila földjére.</p> -<p>Egyszerre csak megvillan Árpád kardja, ragyogása, villogása -végig szalad a hadi renden, zúgnak, búgnak a kürtök, ágaskodnak a -toporzékoló, nyugtalankodó lovak, zendül Árpád érces hangja: haj, -magyar, haj!</p> -<p>Dobban a föld, rettentőt dobban, reng, ring a lovak lába nyomán: -megmozdult a magyar sereg. Mi történt? Im, már feltűnt a bolgár -sereg a szemhatáron. Nem várja Árpád a támadást, bár ő van itthon. -Zúg-búg a levegő, amint a rónaságon eszeveszetten száguld a magyar -sereg, mintha egyszerre akarná kiseperni az ellenséget a haza -földjéről. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<p>– Haj, magyar, haj!</p> -<p>A bolgárok jól ismerik a magyarok hadi szokását. Egy iskolában -nevekedtek ők a régesrégi időkben. Ím, Simeon is megvillantja -kardját, s a bolgár sereg, a magyarokéhoz hasonló hosszú hadi -rendre nyúlva, száguld előre, mint a sebes szél – még egy pillanat -s összeroppan a két sereg.</p> -<p>Fele sincs a magyar a bolgárnak. Két felől két hosszú szárny -csapkod a bolgár sereg testén, ez a két hosszú szárny hirtelen -félkörbe kanyarodik s mire a magyar had összeroppan a bolgár -derékhaddal – a két szárny kerek kört formál: be van kerítve a -magyar sereg.</p> -<p>– Haj, bolgár, haj! – hallszik Simeon menydörgő szava.</p> -<p>– Haj, magyar, haj! – felel rá Árpád.</p> -<p>Már szemben áll Simeon és Árpád. Egyszerre emelkedik két kard, -már össze is cseng, szikrát vet mindakettő. Egy pillanatra mintha -megmeredne a kard minden harcos kezében: mi lesz? Még meg sem -indult s mindjárt eldől a csata.</p> -<p>Simeon ádáz dühvel csap Árpád felé.</p> -<p>– A leányomért! – ordít Simeon.</p> -<p>– Lebediás leányáért! – felel Árpád s oly erővel vág vissza, -hogy Simeon kardja ketté törve surrog el a levegőben. Egy pillanat -és Simeon véres fővel bukik le lováról. A bolgár had dereka esze -nélkül fordul meg, hirtelen felragadva a lebukott császárt.</p> -<p>– Él! él! – kiáltják össze-vissza, de már megbomlott a rend.</p> -<p>– Haj! haj! – kiáltják a magyarok s űzőbe veszik a szaladó -középhadat. <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= -"Page_137">-137-</a></span></p> -<div class="figcenter" style="width: 433px;"><a href= -"images/i008hq.jpg"><img src="images/i008.jpg" alt= -"Zalán és Levente párviadala." title= -"Zalán és Levente párviadala." /></a> -<p class="caption">Zalán és Levente párviadala.</p> -</div> -<p>– Utána! utána! – ordít Zalán, ki meg a bolgár sereg két -szárnyával üldözőbe veszi az üldöző magyarokat.</p> -<p>Minő csata! Az üldöző üldözött is egyben. De Árpád hirtelen int -Leventének.</p> -<p>– Fordulj meg a sereg felével.</p> -<p>Csak azt várja Levente, hogy egy nyíllövésnyire távolodjék az -üldöző seregtől, hirtelen visszafordul s míg a fejedelem tovább űzi -a közép hadtestet, melynek csak egy a gondja, az, hogy se élve, se -halva ne kerüljön az ő császáruk a magyarok kezébe, – Levente -szilaj haraggal vágtat serege élén: a fiú a fiúnak.</p> -<p>– Erre, Levente, erre! – ordít Zalán.</p> -<p>– Itt vagyok, Zalán! – felel Levente. – Hajnáért jöttél, úgy-e -bár?</p> -<p>– Hajnáért s a te véredért, kutya!</p> -<p>– Véremet megihatod, Hajnát meg nem kapod! – adta vissza Levente -s abban a pillanatban már össze is csendült a két dalia kardja.</p> -<p>De haj, mi történt? Im, Levente hű lova, a vasderes, meghorkan, -visszatántorodik.</p> -<p>– Holló vájja ki a szemedet! – kiált rá Levente féktelen dühvel -– mitől ijedtél meg?</p> -<p>Meg is felelt mindjárt magának s arcán végig villant a babonás -félelem, amint kiáltotta:</p> -<p>– A farkas khán lova!</p> -<p>Az összecsapás hevében nem vette észre Levente, hogy Zalán a -farkas khán híres arab lován ül. Azon a lovon, melyen Birtik -Bolgárországba szökött. Azt sem vette észre, hogy az arab mén -szügybe vágta előlábával a vasderest: attól tántorodott vissza.</p> -<p>Levente vad haraggal sarkantyúzta meg lovát, de <span class= -"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> az -reszketve állott egy helyben s mire megmozdult, Zalán lova két -hátsó lábára ágaskodott s egész erővel vágott másodszor is -előlábával a vasderesnek.</p> -<p>– Nesze! – ordította Levente. – Menj a gazdád után! – s szügybe -szúrta a lovat. De abban a pillanatban lesujtott rá Zalán kardja s -Levente s a farkas khán lova egyszerre döndült a földre. Mindakettő -holtan…</p> -<p>– Haj, magyar, haj! – búgta Levente lováról lefordultában. Ez -volt az utolsó szava. Dali testén száguldó lovak tapostak végig, a -rettenetes gabalyodásban nem akadt senki, aki fölemelje: most -minden magyarnak egy a gondolata, egy a vágya – megtorolni, -kegyetlenül megtorolni Levente halálát. Nem szalad szét a vezérét -vesztett sereg, de mérhetetlen dühvel osztja a halált. Ím, mint -valami nehéz fekete felleg, szakad le Zalán seregére a magyar -seregnek az a része, mely a bessenyők ellen vívta győzelmes harcát. -Visszaverték a bessenyőt, fut esze nélkül, a magyar sereg minden -erejével ránehezülhet a bolgárra. Patakban foly a vér: nem tudja -felinni a puszta homokja. Százával hullanak el a bolgárok Zalán -mellől s csak sebektől borítva tudja megtartani életét.</p> -<p>– Vissza! vissza! A Tisza mellé! – kiáltja Zalán s esze nélkül -vágtat a megfogyatkozott sereg nyugat felé. A magyarok nyomában. -Ihol feltűnik Árpád fenséges alakja. Ő már szétverte Simeon hadát. -A hatalmas császár – volt, nincs. Seregének romja ért csak a -Dunához, ám ő már nem látta azt: szemét lezárta a halál fagyos -keze. Magyar vitézek hozták holttestét leveles ágakból font ágyon. -Viszik Árpád sátrába. Onnan lészen eltemetése, fejedelmi személyhez -<span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span> illően… Árpád még nem tudja fia -halálát. Azt hiszi, hogy Levente ott száguld a Zalánt üldöző sereg -élén.</p> -<p>– Haj, magyar, haj! – kiált Árpád s seregével a Zalánt üldöző -magyarok mellé kanyarodik: együtt verik, hajszolják, űzik Zalán -hadát.</p> -<p>S felzendül újra Árpád hangja:</p> -<p>– Haj, Levente, haj! Erre, erre!</p> -<p>De felelet helyett vérbe borult vitéz vágtat Árpád elé. Az öreg -Tas ez, a hét vezérek egyike.</p> -<p>– Hol van Levente? – kiáltja Árpád.</p> -<p>Tas szomorúan ereszti le kardját.</p> -<p>– Elesett?</p> -<p>Tas némán csüggesztette le fejét.</p> -<p>– Meghalt… – búgott Árpád hangja mélyen, szívet szaggató -szomorúsággal.</p> -<p>– Meg, uram, meg. Ne űzd te tovább a bolgárt. Zalán kisiklott a -kezünk közül seregének romladékával.</p> -<p>A fejedelem hirtelen felemelte kardját, belevágott nyugat felé a -levegőbe:</p> -<p>– Találkozunk még, Zalán!</p> -<p>Aztán intett Tasnak:</p> -<p>– Vezessetek a fiamhoz.</p> -<p>Halomra hullott holttestek között, néma fájdalommal haladott, -lassan, csendesen Árpád, s körülötte válogatott vitézei. Szörnyű -aratása volt a halálnak.</p> -<p>– Legalább kétszer tízezer bolgár harapott fűbe, – szólalt meg -Tas.</p> -<p>– Én többre becsülöm, – mondotta Huba.</p> -<p>Ezzel akarták vigasztalni a fejedelem apai szívét.</p> -<p>– De a fiam – volt – nincs! <span class="pagenum"><a name= -"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p> -<p>– A császár is meghalt, – mondotta bátortalanul Tas.</p> -<p>– De – a fiam volt – nincs, – ismételte Árpád s szemét erősen a -földre szegezte, hogy ne lássák a könnyét.</p> -<p>Volt, nincs! Ím, ép most fektetik összeroncsolt, taposott testét -leveles ágakból font ágyra. Ím, ép most emelik fel szép gyöngén -komor arcú daliák.</p> -<p>A fejedelem leszáll lováról. A holttest fölé hajlik, -végigvonaglik testén a visszafojtott zokogás.</p> -<p>– Vigyétek, vigyétek, – int a vitézeknek. Aztán felül lovára. -Néma fájdalommal kisérik a halott daliát. Aki világhódításról -álmodozott, s lám, alig bontotta ki szárnyait, a porba hullott. -Akinek ajka még alig ízlelte meg a szerelem édes italát, fagyos -kezét már rátette a halál. Csókolhatja ajkát anyja, apja, -szerelmese, ez az ajk többé nem érzi. Költögetheti anyja, apja, -szerelmese, nem hallja, szemét fel nem nyitja: nem látja többé ezt -a szép világot, az eget, a földet, a végtelen rónaságot s nem látja -többé a világszép Hajnát.</p> -<p>Mennek, mennek, némán, szomorúan s egyszerre csak -összetalálkozik a két gyászmenet. Öreg Simeon, hát te mért hagyád -el hazádat? Mért nem tudott megnyugodni lelked abban, hogy a -szerelem erősebb mindennél. A halálnál is erősebb. Öreg napjaidnak -nagy gyönyörűséget igért két ifjú hű szerelme s neked nem kellett -ez a gyönyörűség. Hatalmába kerítette szívedet a féktelen bosszú -vágya s ím most halálba kergeted azt, ki legközelebb volt a -szívedhez: leányodat. Hallod-e az egekig ható jaj-t? Csak egy jaj – -s ezzel a jajjal megszakadt egy szív: leányod <span class= -"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> szíve. -Ha feltámadnál, újra meghalnál. Oda hullanál te is ama holttest -mellé, amely mellé a világ legszebb virága hullott, kettétörve, -halálra hervadva.</p> -<p>Ím, már ássák a mély, a széles sírt: abba fektetik Leventét, -Hajnát és – Simeont. Velük kedves lovaikat, fegyvereiket. És egy -nagy temető lesz Etelköz. Magyar, bolgár együtt kerül a föld -alá.</p> -<p>Árpád komoran tekint szét a temetővé vált tartományon. Arcáról -leolvasható a bús gondolat, még egy ilyen temetés s nem marad -magyar. Majd szóra nyílik ajka. Csak egynéhány szót mond s ebben a -néhány szóban lezáródik a magyar nép történetkönyvében egy nagy -fejezet s kezdődik egy újabb.</p> -<p>– Készülj, magyar. Megyünk Attila földjére.</p> -<div class="figcenter" style="width: 403px;"><a href= -"images/i018hq.png"><img src="images/i018.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i019hq.png"><img src="images/i019.png" alt="" -title="" /></a> INDUL A MAGYAR ATTILA FÖLDJÉRE…</h2> -</div> -<p>A bolgárokon s bessenyőkön szerzett diadalnak nagy ára volt. -Húszezer bolgár mellett tízezer magyar vére áztatta Etelköz -pusztáit. Sok magyar vér folyt el Bolgárországban is, sok folyt el -Pannónia földjén, az Arnult császár segedelmére vívott csatákban -is. Botond és Kusid erősen megfogyatkozott sereggel kerültek -vissza. Egy nagy temetőt találtak, melyet egy megritkult nép vett -körül. A tizennégy esztendős fiúkat a fegyveresek közé számították: -így számoltak össze vagy harmincezer magyar fegyverest a nagy -vérvesztés után. Öreg férfiak, asszonyok, gyermekek, innét-onnét -összefogdosott rabszolgák kerekítették ki az Attila földjére -készülő magyart egy félmillióra.</p> -<p>Ez a maroknyi nép kerekedik föl, hogy visszaszerezze Attila -földjét. Ily nagyot csak magyar merhetett! Ezt csak Árpád -cselekedhette meg, kiről feljegyezé Bölcs Leó császár, hogy -<i>méltóságos</i> és <i>körültekintő</i>, <i>okos</i> és -<i>vitéz</i> vala…</p> -<p>Ám minekelőtte felkerekedék Árpád és népe, a <span class= -"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> -fejedelem egybehívatá a nagy nemzetgyűlést. Megjelentek mind a -törzsek és nemzetségek fejei, a főbb tisztet viselő öregek, s midőn -együtt valának, a fejedelem elé lépett Töhötöm s két oldalán Kusid -és Botond.</p> -<p>Árpád csendet intett s akkoron megszólalt az ősz Töhötöm. -Elémondá szép rendiben, hogy merre jártak. Látták egy részét Attila -földjének. Lovaik ittak a Tiszából és a Dunából, Attila földjének -két legnagyobbik folyamából. A magyar vitézek fegyvere megtörte a -német császár nagy ellenfelének, öreg Szvatopluknak hatalmát. Túl a -Dunán esett meg a nagy hadakozás. Szvatopluk futással mentette meg -életét. Zobor hegyére, rengeteg erdőbe menekült s midőn ők -visszatértek, halála híre jött a rengetegből. Meghalt nagy -bánatában. Ám maradott két fia: az egyiknek szintén Szvatopluk a -neve, a másiknak Moimir. Bizonnyal tovább folytatják majd a -hadakozást a németek ellen s ha most indul a magyar visszaszerezni -Attila földjét, jókor indulna épen. De elébb a Duna s Tisza közt -még nagy csata vár a magyarra: nagy, erős serege van ott Zalánnak, -kinek népéből egy szál sem vett részt az etelközi hadakozásban, -merthogy Zalán Simeon hadával tört be ide.</p> -<p>– Zalán! Zalán! – zúdult fel egyszerre a gyülekezet s egyszerre -ezer kard villant meg. Bosszú tüzében lángolt minden arc.</p> -<p>De a fejedelem csendet intett újra. Elrejtette lelke -háborgását.</p> -<p>– Beszélj most te, Kusid.</p> -<p>S mondá Kusid, amint következik:</p> -<p>– Nagy fejedelem s testvéreim! Ahol jártam, <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> mindent -jól megvigyáztam. Bizony mondom, nem rege, mit Csaba vezér a mi -őseinknek beszélt Attila földjéről. Rengeteg erdők kerítik -mindenfelől a végetlen síkságokat. Folyóknak s patakoknak vizében -nyüzsögnek a halak. Erdőkön, mezőkön csordaszám legelnek a vadak. -Duna-Tisza közén övig érő fűben gázoltak lovaink. Ám ne gondolja -senki, hogy mesét mondok, ihol a tarisznyámban hoztam egy darab -földet s egy marék füvet. Nézze minden: mely fekete ez a föld s -mely puha!</p> -<p>Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre -járt a föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely -fekete s mely puha!</p> -<p>Akkor felmutatá a füvet.</p> -<p>– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél!</p> -<p>Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok:</p> -<p>– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél!</p> -<p>Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a -fejedelemnek: ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a -kulacsot.</p> -<p>– Édes mint a méz, – mondotta Árpád.</p> -<p>És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: -édes mint a méz!</p> -<p>Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a -gyülekezetnek:</p> -<p>– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy -akarattal, hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét?</p> -<p>– Akarjuk!</p> -<p>– Hirdesse hát ki-ki a maga nemzetségének s <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> -szolganépének, hogy készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán -indulok minden népemmel. Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba -minden a maga lábas és lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt -utánunk s amit a föld eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne -mondja senki sem, hogy üres kézzel járó, jött-ment nép a magyar. -Úgy legyen!</p> -<p>– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És -vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s -búgó kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát.</p> -<p>– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! -Kétszer hét nap multán mind talpon legyetek!</p> -<p>Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz -népe. Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez -összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden -lakója egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol -nagyobb biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is -ezer gondja, mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent -akar vinni magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa -vezeti? Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az -asszonynép még a guzsalynyelének is helyet szorít: <i>más</i> ez, -mint amit majd az új haza erdejében vág az ura. És égnek -szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan kenyeret, mert ki tudja: -lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban? Szakadozott -ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a földön, -melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt az -életük s mégis hogy <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span> rájuk nehezedik a válás bánata! Egy -sincs köztük, kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most -elhajtja innét messze, messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely -nem ismer irgalmat: hajtja, folyton hajtja egyik tartományból a -másikba: vajjon hol lesz megállásuk?</p> -<p>Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak -egy rövid percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az -ő lelkén is a magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, -sanyargása, viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül -lelkére a felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne -bizakodik minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon -mi rejtőzhetik a redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse -ezt a népet! Ha pusztulásba vezeti!</p> -<p>És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt -napok rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész -világot hagy ő itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! -Levente! Ez a nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének -büszkesége, legfőbb reménysége. Ő már megmutatta az -oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh nevendék gyermekek. Már -forgatják a kardot, de gyengék még a hadakozásra. S ha majd ők is -hadba szállnak, nem sepri-e el a harci fergeteg, mielőtt nevüket -beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi Jutócs? Aki még csak -most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy fájdalma volt: -mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja még: mi az, -elhagyni a földet, ahol születtünk.</p> -<p>De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván <span class= -"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> a sátor -előtt, látja közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a -széllel, arcuk lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban -dali leventék száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is.</p> -<p>– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre -beszélik lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első -igazi vadat: rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az -egyiket, Jelekh a másikat.</p> -<p>– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – -mondja Tarkacs.</p> -<p>– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe -surrant, – mondja Jelekh.</p> -<p>– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő?</p> -<p>A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották -Bolgárországban, előlép s mondja:</p> -<p>– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két -vadkan, az egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre -surrant a nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. -Visszatántorodtak, de csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s -neki az egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek. Egy hajításnyira -voltunk tőlük s mondom az embereknek: térüljünk, forduljunk a -legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak halálával hal meg -mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk, halljuk, hogy -puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a földre mind -a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt!</p> -<p>– Ez így! – hagyták helyben mindannyian.</p> -<p>Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, <span class= -"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> -megfogták a kezét, felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s -mondták:</p> -<p>– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? -Ugy-e, ezután csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd -mosolyog?</p> -<p>Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte:</p> -<p>– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes -csemetéim!</p> -<p>Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím -egyszerre két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó -felleg?</p> -<p>– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép -dali fiam, kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, -Özséb, jer, hullasd egyszer az örömnek könnyeit is!</p> -<p>Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, -ki hitte volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre -csak szégyenkezve elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő -szemükből ki tudott csorranni egy könnycsepp!</p> -<p>– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – -rebegte Özséb.</p> -<p>Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak -az ő urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére -ölelte a szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. -Az örömnek s a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud -felejteni, soha, soha!</p> -<p>Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét -már csak egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila -földjét. Csak egy <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span> tekintetet vethessen a földre s örömmel -száll koporsajába.</p> -<p>– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor -indulunk, úgy-e, fiam?</p> -<p>– Igen, apám uram, igen.</p> -<p>Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. -Hiszen az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál -angyalának szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős -szárnycsapásokkal végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, -irgalmas hozzá a magyarok Istene: felvirrad az az utolsó reggel is -s úgy érzi, mintha tovább lebbent volna a Halál angyala. Még vár, -várakozik, míg megpillantja Attila földjét. S mely csudát művelt a -nagy Láthatatlan, a minden földi fejedelmeknél nagyobb, -hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő száll s hiába rak puha -ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga szekerére, maga mellé, -nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti fehér paripáját, -alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor régen, -Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két sudár -fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen -meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja -meg a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a -népnek, melynek az aggja is fiatal?</p> -<p>Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint -indulásra jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a -fejedelem, Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és -Kund s ezek fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> a -vándor nép élén, azt követik a fejedelem s a vezérek szekerei -hosszú sorban s ezek körül válogatott vitézek: még a szélnek sem -szabad odaférni, hol a fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- -és gyalogvitézek körítik, kisérik a végtelen hosszú sorokban -baktató szekereket, a rengeteg gulyákat, méneseket. Az aggok, a -gyermekek, szekereken, az erőse, a fiatalja, férfi vagy asszony, -gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján viszi csecsemőjét, -csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska, viszlek, -viszlek, messze földre, szép országba.</p> -<p>Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik -a vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki -feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva -nyelvű népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad -magával mindent, mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki -önként szegődik hozzá: sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha -fegyvert fogna ellene, szolga sorba jut. Napi járó földeken -rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép előtt, de aki nem mozdul s -félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem vad nép ez. Nyíltszívű, -becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is megosztja a soha nem -látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze, egyél te is, ne -éhezzél, mint – otthon!</p> -<p>Hiszen ez jó kedvű nép!</p> -<p>Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel -megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős -hegyláncnak aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan -dobog. <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span></p> -<p>Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó -kiáltásba:</p> -<p>– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl!</p> -<p>Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol -pihenőre.</p> -<p>– Előre, baltások! – kiált Botond.</p> -<p>Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új -erőre kap. Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a -hegyláncot, egy pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül -kivont kardú daliák medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: -tömött sorokban, szép rendben vágnak neki a nyiladozó -hegyszorosnak. Ám így esztendeig is eltartana, míg átvergődik a -félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak a baltások a szoros -mentén. És a föld megreng belé, amint százával döndülnek le az -óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az erdő, -fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a rengeteg, -száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére. -Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott -vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a -göbbenőkön, a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg -az erdő az össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, -Rendes! Fogjad, emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – -előre!</p> -<p>Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap -leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett -Attila földjére!</p> -<p>A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: -megaranyozva a kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő -magyarok elé a Latorca és Ung vize <span class="pagenum"><a name= -"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> közén terült. Szelíd -hajlású hegyek, szűken induló s szép lassan kiterülő völgyek, s -messze, messze, homályos körvonala a kezdődő végtelen rónaságnak: -ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete esett. A völgyeken -át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok kigyózva -ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul, -elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a -félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű -tartományt. Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme -ellátott, végtelen láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket -Istennek bölcsessége védőfalnak állított ide, segedelmére a -maréknyi magyarnak. Az agg Álmos leszállott lováról, könnybe lábadt -szemmel borult a földre s megcsókolá. Követte példáját Árpád s -mindazok, kik körülötte valának. Azonközben omlott a nép a -szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek oldalán is sűrű -rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási máglyák gyúltak -föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy aljában, hová -napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák világa mellett -húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a nap újra -felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy -Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a -sátrak között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez -hasonlatos szép földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő -rétek búja füvén ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap -fényében s mintha olvadott ezüst kanyargott volna, ameddig a szem -ellátott, a folyók s patakokban. <span class="pagenum"><a name= -"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p> -<div class="figcenter" style="width: 492px;"><a href= -"images/i020hq.png"><img src="images/i020.png" alt= -"Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének." title= -"Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének." /></a> -<p class="caption">Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.</p> -</div> -<p>– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép?</p> -<p>– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet -mindenfelől.</p> -<p>Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó -tüzén fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, -megelégelte népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely -örökös hazája lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb -tetején teljes pompájában emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján -gyönyörködve pihent meg a nap. S mintegy földre szállott Isten -állott Árpád sátra előtt, körülötte háza népe. Ameddig szeme -elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet. Ímé, -megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem -áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e -tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. -Csupa elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik -másért hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, -aszott testű férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a -csenevész gyermekeket.</p> -<p>– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem.</p> -<p>– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten.</p> -<p>– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg -ember.</p> -<p>– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a -kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek -hozzám.</p> -<p>– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, -mert nagy a mi nyomorúságunk <span class="pagenum"><a name= -"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> uram. Hiába hullatjuk -véres verejtékünket, mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások -voltunk mink, míg a nagy Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. -Fiai versengenek, pusztítják egymás népét, mi meg itt prédája -lettünk Zalánnak.</p> -<p>– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne -csüggedjetek.</p> -<p>Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá -jutott, csókolta ruhája szegélyét.</p> -<p>Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek -testvéreiteknek, hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni -ősének földjét. Aki fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. -Aki járt-kelt ember e földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat -nekünk. Én mondom nektek, Árpád, a magyarok fejedelme, hogy -testvérül fogadlak, s vége lészen a ti sanyarúságotoknak!</p> -<p>Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, -lobogott a láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a -toporzékoló, ágaskodó fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. -De ím egyszerre fájdalmasan nyerít fel a mén, piros vére vastag -sugárban csap ki szügyéből, lezuhan a máglya tövében. Egy öreg -táltos szúrta szügybe a mént s körötte állottak társai, kik -felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan megvizsgálták beleit -– aztán egyszerre csak ott hevert az izzó zsarátnokon, a lobogó -lángok leperzselték selyem szőrét – néhány pillanat, s csak -csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros fényéből.</p> -<p>– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos -messzedörgő hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. -Vérednek hullásával bár, <span class="pagenum"><a name="Page_155" -id="Page_155">-155-</a></span> visszaszerzed Attila földjét, -letiprod minden ellenségedet s a magyaré marad e föld -időtlen-időkig!</p> -<p>Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a -magyarok örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme -könnybe lábbad, egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás -volt eddig egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy -örömben. Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, -kicsinyt, főbb rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt -a nagy cél: Attila földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha -lehet, vérrel, halállal, ha másként nem lehet.</p> -<p>Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi -tenger vér folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó -hazája s íme tele a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád -negyven napos pihenőt, egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva -elkalandoz, bejárnak nagy darab földeket, itt-ott összetalálkoznak -Zalánnak kémlelődésre küldött csapatjaival a felső Tisza és a Sajó -vidékén s hogy hiába ne jártak légyen, bolgár foglyokkal térnek -vissza. Mire a negyven nap letelik, sok bolgár vitéz harap a fűbe, -de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó kedvéből, merthogy -száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen.</p> -<p>De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily -komornak népe, mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról -sátorra: halálos ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a -fejedelem. Szájról-szájra adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – -Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én örömmel szállok az én koporsómba. -Láttam, csókoltam Attila földjét. <span class="pagenum"><a name= -"Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> Ezért imádkoztam a -magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat meghallgatá. Ne -sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket. Örüljön, -örvendezzen a szívetek.</p> -<p>És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát -halálos ágyán Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a -hír, gyűlnek, gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi -el a fejedelmi sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos -s révedezve tekint le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: -áldásra emeli. Megáldja a földet, megáldja a népet.</p> -<p>Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért.</p> -<p>– Áldjon meg minket, édes apám uram.</p> -<p>Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja -lassan, alig hallhatóan:</p> -<p>– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s -fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te -népedet. Ne szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a -magyaré ez a föld. Időtlen-időkig…</p> -<p>Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: -jere, jere, szárnyas Halál, jere. Várlak.</p> -<p>Álmos utolsót lehelt.</p> -<p>– Meghalt, morajlott végig a sokaságon.</p> -<p>Özséb fehér lepelt terített reá.</p> -<p>Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos -sírás nem zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére -lépett. Ím, már eresztik le a mély gödörbe Álmos <span class= -"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> vezér -hármas koporsaját: meg van szentelve a föld, Attila földje. Már ott -fekszik mellette hű paripája. Ott a kard, a dárda, a nyíl.</p> -<p>– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg -végig egy kiáltás a gyászoló gyülekezeten.</p> -<p>S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos -hű cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a -porban. Ők vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. -Nézzetek ide! A két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába -ereszkedik, s egyszerre zuhan két holttest a sírba.</p> -<p>Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te -népedet. Akik itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge -karjuk nem birta volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább -hűséggel a másvilágon.</p> -<p>Pihenj békében, Álmos vezér!</p> -<div class="figcenter" style="width: 348px;"><a href= -"images/i021hq.png"><img src="images/i021.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_158" id= -"Page_158">-158-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i022hq.png"><img src="images/i022.png" alt="" -title="" /></a> AZ ALPÁRI SÍKON.</h2> -</div> -<p>A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem -vaktában indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg -az északi tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza -közén s utána túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell -megszereznie. A Tisza s az erdélyi hegyek közé eső területen -ellentállásra alig talált. A Duna s Tisza közén volt Zalán hadának -zöme. Itt, amint huzódott népével a Tisza s Erdély közén, egy-egy -földvár állotta útját, jelezve, hogy még itt bolgár az úr, de már -erősen megfogyott erővel. A harcszomjas magyarok békételenkedve -huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a bihari meg a csanádi -földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át a Tiszán, hírül -adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként meghódolt -vagy elfogott bolgár és szláv népekkel.</p> -<p>– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond.</p> -<p>– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid. <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> -<p>– Nem értem a szavadat, ját.</p> -<p>– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár -népét meg nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre -a bolgár az alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár -elég a Duna s Tisza közt. Vereködhetsz.</p> -<p>– Vereködök is.</p> -<p>Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte -védőnek, így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a -főbb helyeken el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron -pedig értek a Tisza partjára, átellenben Szeged tájékával, hol -hajdan Attilának fatornyos palotája állott – elrendelé Árpád, hogy -a magyar sereg felerésze maradjon itt, s felerészével átkelt a -Tiszán. Egy nagy darab övé volt már Attila földjéből. Alig kellett -kihúzni a kardot érette.</p> -<p>– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán -és Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó -hazánk. Halljátok, magyarok?</p> -<p>Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas -földvár állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza -mentén, felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár -környékén, messze vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami -nehéz fekete felleg huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát -a bolgárok hada, mintha védetlen akarná hagyni a csongrádi -földvárat. De Árpád ismerte a bolgárok hadi fogását. Egy volt az a -magyaréval. Lassan, óvatosan huzódott utánuk, egy-egy csapatot -előre küldött, az össze-összecsapott a bolgárok szélső <span class= -"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> -csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a sereg zöméhez. -Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor koromsötét -éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a földvárra -a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét halomra -hullott bolgár vitézek teste födte.</p> -<p>– Előre! – kiáltott Árpád.</p> -<p>– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid.</p> -<p>– Haj, magyar, haj!</p> -<p>A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, -csatarendben állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, -hogy ez a nap a nagy leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el -a leszámolás elől. Hiába kérik Árpádot is vezérei, hada élén -villogtatja kardját, két oldalán két dali fia: Tarkacs és Jelekh. A -hadtest jobb és balszárnyán Botond és Kusid. Mind előbbre-előbbre -huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha összebeszéltek volna a -játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny, eleibe vágva a -had derekának.</p> -<p>Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága -életét. Mi lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, -mielőtt még a magyaré lenne?</p> -<p>– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő -pillanatban összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a -magyar s a bolgár sereg.</p> -<p>Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába -akarja önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: -Botond és Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott -<span class="pagenum"><a name="Page_161" id= -"Page_161">-161-</a></span> le a porba Zalán oldala mellől, míg -szembe kerülnek!</p> -<p>– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a -pillanatban rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a -földre Zalán paripája.</p> -<p>– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már -nyeregbe is pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal.</p> -<p>– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel -verekszel.</p> -<p>– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég -magyar kardjának egy suhintására.</p> -<p>– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a -vágást Zalán s reccsenve esik szét Botond vértje is.</p> -<p>– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi -kardját Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond.</p> -<p>Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova -mellett.</p> -<p>– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz -volt, lovak patkója ne gázoljon rajta.</p> -<p>De a bolgár nem a fajta nép, mely vezérét vesztve, hanyathomlok -rohan, amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb -dühvel osztja a halált.</p> -<p>– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap -megáll csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a -Duna s Tisza közén.</p> -<p>– Haj, magyar, haj!</p> -<p>– Haj, bolgár, haj!</p> -<p>– Haj, Tarkacs, haj! <span class="pagenum"><a name="Page_162" -id="Page_162">-162-</a></span></p> -<p>– Haj, Jelekh, haj!</p> -<p>Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind -a két részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint -a sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű -tusát, ember ember ellen.</p> -<p>Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld -nyelte volna el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy -pillantásra megállt Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles -körme vágna Árpád szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a -fejedelem, az apa.</p> -<p>– Előre! Előre! Utánuk!</p> -<p>Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a -száz dalia, de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú -szivüket elragadta a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt -próbálja a repülést, szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. -Piros vérük hullásával szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni -sugallat küldötte volna a halált: halljatok meg, piros véretek -öntözze meg a földet, hogy apátok népe jobban megfoganjon.</p> -<p>Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár -vitéz holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt -verve, ki halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a -magyarok kardja elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár -uralomnak Duna s Tisza mentén, vége! Árpád lett itt az úr.</p> -<p>Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd -megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie -kell újra. Diadalmenet <span class="pagenum"><a name="Page_163" id= -"Page_163">-163-</a></span> helyett gyászmenet. Némán, lesütött -fővel halad a rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. -Viszik ama táj felé, hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád -sátora. Ott várja Özséb remegő szívvel urának s fiainak érkezését. -Már szaladgáló fiú Jutócs, a legkisebbik. Van neki kicsi -nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a földből s nincs más -játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához, százszor, ezerszer -kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit hoznak neki? Arany -kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár?</p> -<p>De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen -keblére szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten -igyekszik szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze -nélkül a szomorú menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, -hogy két holttestet hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai -holttestét.</p> -<p>– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s -jajszava felhat az égig.</p> -<p>Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. -Némán öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon -rebegi:</p> -<p>– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy -fiunk…</p> -<p>De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes -szemmel állnak körül a vitézek.</p> -<p>– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja -egyenkint. – Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem -halljátok. Szívemről szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, -jaj, ébredjetek! Nem értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem -<span class="pagenum"><a name="Page_164" id= -"Page_164">-164-</a></span> látják könnyemet. Ébressze kigyelmed! -Szép zengésű szavát talán meghallanák.</p> -<p>Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől.</p> -<p>– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel.</p> -<p>– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. -– Mire szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel -szivemnek vérivel!</p> -<p>Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi -sátrába az örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. -Sötét éjszakával halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud -örülni a nagy diadalnak. A fejedelem álmatlan virrasztja át a bús -éjszakát. Ő nem engedheti át magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s -vezérelte ide, hogy állandó hazát szerezzen népének. Az ő lelkét, -az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb gondolat. Szeme fiainak -holttestére tapad, de lelke egyebütt jár.</p> -<p>Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak -a közepén van.</p> -<p>Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a -barmoknak, – de nem ad állandó hazát.</p> -<p>Folyó nem lehet egy ország határa.</p> -<p>Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé.</p> -<p>Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia -földje nem lesz az övé, fele munkát végzett.</p> -<p>Haditerveket szőtt egész éjszakán.</p> -<p>Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín -hajában sűrű fehér szálak csillogtak <span class="pagenum"><a name= -"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> a felkelő nap fényében. -Egy éjszaka tíz esztendőt öregedett…</p> -<p>– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – -Sietnem kell. Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől -elhivattatám…</p> -<div class="figcenter" style="width: 323px;"><a href= -"images/i023hq.png"><img src="images/i023.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i024hq.png"><img src="images/i024.png" alt="" -title="" /></a> A FEHÉR LÓ.</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/A.png" alt="A" -title="A" class="firstletter" />z alpári csata</span> -megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra jutott két -bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a -Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és -szlávot, ki önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két -hónap ahogy eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a -cserében: a zsarnok, a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű -fejedelem fogadta védő szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, -mert a szláv népek foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges -módon is (otromba tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, -hasogatták fel a homokföldet), míg a magyarok a folytonos -hadakozásban elszoktak a földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, -ez volt a magyar nép foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények -voltak, de Árpád és népe nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta -hitükben s ezzel még szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot -és bolgárt. A magyarnak ma is tündöklő erénye: a türelmesség más -népek nyelve, <span class="pagenum"><a name="Page_167" id= -"Page_167">-167-</a></span> szokásai, hite iránt, nagy hasznára -vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett lassankint az itt -talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván, lelketlenül a -hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld eddigi -urai.</p> -<p>Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza -közén, megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai -Óbuda táján, családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a -Csepel-szigeten – itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. -Köröskörülfogta a gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, -minekelőtte hadba indult, a nagy gyászra a nagy öröm: Isten -megajándékozta az ötödik fiuval, kinek Zsolt lett a neve. Hej, de -nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki Árpád nemzetsége, nem! -Attila földjén született, meg is gyökeredzik ebben a földben! – -mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs nem indult -kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól, sanyarúságtól, -a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a szíve Árpádé -volt, a teste csenevész.</p> -<p>– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én -lelkem edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig -meg-megszállotta lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak -érezte magát. Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha.</p> -<p>Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező -híreket kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és -Szvatopluk hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy -Moimir követséget küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen. -<span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span></p> -<p>– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az -apjuk megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia -kell mind a kettőnek.</p> -<p>Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk -kiverte őt a Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét -Szvatoplukot, ő meg ennek fejében békén hagyja a magyart a Duna s -Tisza mentén.</p> -<p>– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött -homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de -nem az ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S -ha ő beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól -megértettétek?</p> -<p>– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is -megelégszik, ha Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle -nagy Morvaországban.</p> -<p>– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid.</p> -<p>Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a -fejedelem előtt s mondá, amint következik:</p> -<p>– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e?</p> -<p>– Beszélj, fiam, Kusid.</p> -<p>– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg -nékem, hogy néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a -fejével. Hátha okos ember s szépen kitakarodik az országból.</p> -<p>Árpád elmosolyodott.</p> -<p>– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult -ez. Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek -fel egy szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos -<span class="pagenum"><a name="Page_169" id= -"Page_169">-169-</a></span> nyerget a hátára s vigyétek el -Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád -fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk -fia. Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét -szép szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint -cselekszünk.</p> -<div class="figcenter" style="width: 513px;"><a href= -"images/i025hq.png"><img src="images/i025.png" alt= -"«Ki népei vagytok? Mit kerestek?»" title= -"«Ki népei vagytok? Mit kerestek?»" /></a> -<p class="caption">«Ki népei vagytok? Mit kerestek?»</p> -</div> -<p>Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, -egyedül a küzsdég Botond mondott ellent.</p> -<p>– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos -nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én -vereködni akarok!</p> -<p>– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó -tréfa lesz ez, meglásd.</p> -<p>– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – -mert különben összeveszünk, ját!</p> -<p>– Mi-e, ját? Mi nem, soha!</p> -<p>Botond legyintett a kezével.</p> -<p>– Eb, aki veled összevesz, ját!</p> -<p>Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két -erős markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, -gyémántos nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. -Csillogtak, ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze -keletről hozott ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami -jött-ment nép megy hozzá követségbe. Etelvárosából indult a magyar -követség, átkelt a Duna balpartjára s így haladt a Duna partján -nyugat felé. Szvatopluk a Csallóközben táborozott rengeteg hadával, -ő maga a Dunához közel ütötte föl sátrát. Mikor a magyarok -megpillantották a morva tábort, Kusid egy kicsit elszontyolodott. -<span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span></p> -<p>– Sokan vannak, – mondta Botondnak.</p> -<p>– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat.</p> -<p>– Most már mindegy, benne vagyunk, ját.</p> -<p>– Fenékig, ját.</p> -<p>Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt -Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében -bizakodó gőg.</p> -<p>– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó -hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy -karszékben ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga -verte el arcáról az alkalmatlankodó legyet.</p> -<p>– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – -Gyávával ki vereködik?</p> -<p>Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező -szolgákat. Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy -kisérték a hatalmas úrhoz.</p> -<p>Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem -juthattak, Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk:</p> -<p>– Ki népei vagytok, mit kerestek?</p> -<p>Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s -felelt Szvatopluknak:</p> -<p>– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk.</p> -<p>– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. -– Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak?</p> -<p>– Azok vagyunk.</p> -<p>– Azok, azok, – tódította Botond.</p> -<p>– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást -kerestek? <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span></p> -<p>– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. -Kivertük a bolgárt, megöltük Zalánt.</p> -<p>– S most engem akartok megölni, úgy-e bár?</p> -<p>S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a -kacagásától.</p> -<p>– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi -fejedelmünk küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a -fékje, gyémántos a nyerge. Fogadd jó szívvel.</p> -<p>Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott.</p> -<p>– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba -szegődik?</p> -<p>A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid -hirtelen Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy -nem szólhatott.</p> -<p>– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, -a féket is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk -fiához méltón hagyhasd el Attila földjét.</p> -<p>– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott -Szvatopluk magánkívül.</p> -<p>– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a -lóra s hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával -– –</p> -<p>– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós -bottal verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a -fűbe!</p> -<p>Mondotta Kusid:</p> -<p>– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik -meg a húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. -Dobasd a nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink. <span class= -"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p> -<p>De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a -dühtől, torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás.</p> -<p>Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme -észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé -kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a -gazdájukat. Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja -le, ha most megfogadják a parancsát s e drága szép állatot -lebunkózzák. Azt is észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába -dobta egy legény, de a szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. -Kilátszott a nyereg a vízből. A féket a fübe dobták – no ott -könnyen megtalálják, amint ők eltávolodtak. De szó ami szó, meleg -lett a föld a talpuk alatt s merthogy mindössze százan voltak a -rengeteg morva tábor közepén, tanácsosnak vélték hirtelen -kanyarodással hátat mutatni a dühöngő Szvatopluknak. Mire -Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a táborból. De -Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen vágtatás -közben is.</p> -<p>– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda!</p> -<p>Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára -emelte a nyerget s kimászott vele a Duna partjára.</p> -<p>Botond egész lelkéből felkacagott.</p> -<p>– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! -Micsoda nép ez!</p> -<p>– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném -sárig aranyon. Szvatoplukot magát legelébb. <span class= -"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p> -<p>– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany!</p> -<p>Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád -összehivatta a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a -követek.</p> -<p>Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire -oda ért beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád -az ő szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva -kiáltá: elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt!</p> -<p>De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. -Elémondta azt is, mi történt az ajándékkal.</p> -<p>– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó. -Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád!</p> -<p>– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt!</p> -<p>Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. -Árpádnak merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, -hallod?</p> -<p>Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna -mentén. A Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s -vinni a hírt Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön -Árpád! szaladj!</p> -<p>De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi -kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg -előre, előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér -paripán, Árpád ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy -elröpítené az Szvatoplukot túl a határon! De a botor, <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> önhitt -Szvatopluk a táborát nyargalja, biztatja, bátorítja hadát: ne -féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem mint apámra. Hírmondó -sem marad a kutyahitűből.</p> -<p>De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. -Sokan voltak itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. -Sokan látták Botondot, amint halomra döntött nehéz bárdjával -százakat. Már hallják, amint végig zúg-búg a levegőn: haj, magyar, -haj! Lábuk alatt már reng a föld. Kényszeredetten rohannak -Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik egymaga, de hiába, ha -nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel nagyobb, mint a -magyar sereg!</p> -<p>– Haj, magyar, haj!</p> -<p>Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s -eszenélkül vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér -mén. Ott ugrik a Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget -bedobatta, aztán nekivág a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik -egész erejéből s Szvatopluk lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a -vízben. Felbukkan, ismét elmerül – örökre elmerül. A fehér mén -visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a partra s vidám nyerítéssel -szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék, hátán a gyémántos -nyereg.</p> -<p>– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek.</p> -<p>– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig -zeng a magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar -vitézek ezrei kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, -éljen! <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span></p> -<p>Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s -úgy hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan -terjeszti ki két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le -könyét. Hadd szárassza meg arcán az áldott nap fénye.</p> -<p>Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli.</p> -<p>Megszerezte népének Attila földjét.</p> -<div class="figcenter" style="width: 315px;"><a href= -"images/i026hq.png"><img src="images/i026.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i027hq.png"><img src="images/i027.png" alt="" -title="" /></a> PUSZTASZER.</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/M.png" alt="M" -title="M" class="firstletter" />ég nem mult</span> tíz esztendeje, -hogy Árpád felkerekedett népével Etelközben, s ímé, övé volt már -Attila földje. Idegen, ha hallja, regének mondja, pedig történet, -való történet: az Úrnak 896-ik esztendejében indult Árpád, hogy -népének megszerezze Attila földjét s a 906-ik esztendőben már be -volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a regék világába illő -történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely történetíró -annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a fegyverviselő, -s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a Dunán, túl -a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza -Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre -jár, ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: -feltámadott Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a -világon «Isten ostora».</p> -<p>Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, -<span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span> de honszerzésre indult ő. Nem látta -szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre kalandozott, -oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar -megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a -Magyarországot bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő -megszerzett népének. Isten ellátta természetes határokkal a három -halom és négy folyó földét s Árpád messze jövendőbe néző -bölcsessége e határok között akarta földhöz kötni a magyart. Ő -megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő így fejezett -ki:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">A nagy világon e -kívül<br /></span> <span class="i0">Nincsen számodra -hely,<br /></span> <span class="i0">Áldjon vagy verjen sors -keze,<br /></span> <span class="i0">Itt élned, halnod -kell.<br /></span></div> -</div> -<p>Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád -nemzetgyűlést hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, -gyümölcsös erdő árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza -közén, a végtelen pusztaságon akarta volna felütni magának és -nemzetségének sátrait, de itt gyűjthette össze leggyorsabban -népének főbbjeit. Magának s nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a -Dunán Fehérvárt s annak vidékét szemelte ki. Minél közelebb a -nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem széke, a magyarság magva, -ereje, mert nyugat felől kellett tartani legtöbb veszedelemtől. -Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét: védőnek nyugat felé -s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől támadnák a magyart. -Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két folyó közé -szorulna össze a nemzet zöme? <span class="pagenum"><a name= -"Page_178" id="Page_178">-178-</a></span></p> -<p>Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, -amint a honfoglalás művének végéhez közeledett.</p> -<p>Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se -mozdult volna az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, -oktalan kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében -elbizakodott vezér nem ismer már maga fölött urat, a maga -kénye-kedve szerint csatangol idegenben s zúdítja idegen népek -haragját, gyűlöletét az egész népre.</p> -<p>– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a -hét vezér még Lebediában.</p> -<p>– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken -tudom tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom -után? Vajjon elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem -lesz-e egy fejedelem helyett hét, talán több is? Pártokra, -felekezetekre szakad a magyar, kit az én kezem, az én elmém ereje -összetartott – s akkor vége a magyarnak, vége. Rászabadul morva, -német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos ellensége, a -bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége!</p> -<p>E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn -a pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron -Attila fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a -haza földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden -vezérek, törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, -Körtvélyestó közelébe, Gyümölcsös erdő árnyékába.</p> -<p>És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, -<span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span> Dunántúlról, északról, délről – mind, -aki nem volt távol, messze földön, idegenben. Hej, hogy ragyogott -arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a pusztát a -magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga -kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra -emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes -apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, -deresedő hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben -állnak nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar -Bánk. Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, -egytől-egyig híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar -történet könyvébe.</p> -<p>Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme -egyik-másikon, kit rég nem látott vagy most lát először, de a -nemzetségi vonásról megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a -szíve. Aztán közelébb léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, -kikérdezi valamennyit a fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak -kisebbik fiát, Csörszöt látja.</p> -<p>– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam.</p> -<p>Kund zavartan néz a földre.</p> -<p>– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik -szép homloka.</p> -<p>– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy -hallották: mozgolódik a bolgár s a görög.</p> -<p>– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De -oktalanság egy kis csapattal ütni rájuk. <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> -<p>Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa:</p> -<p>– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár -védelme a te gondod. Ám a vár – a nemzeté.</p> -<p>Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a -nemzetségek főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot -bölcsen, igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek -mit szánt, nincs egy panaszos szó.</p> -<p>Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat -számot, ne zavarja a gyűlés folyását osztozkodás.</p> -<p>Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a -pusztaszeri gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja -minden, kinek mely földdarab jut Attila földjéből. Minden -kikiáltásnál Árpád megkérdezé a gyűlést:</p> -<p>– Van-e szava ez ellen valakinek?</p> -<p>S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a -<i>szerre</i>: a törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy -kinek a földjén vár van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik -azt megvédeni, merthogy az a vár az egész nemzeté, de magáénak nem -mondhatja senki. Elhatározák, hogy a nép egy része védi a várat, -más része szántja-veti a földet, s ellátja élelemmel azokat, kik -fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen bírják a nemzetségek. A -nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És megújíták esküvel a -lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki nem hal, más -nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy Zsolt még -gyermek <span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span> vala, Árpád halálának esetére mindjárt -választának kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország -dolgát igazgassák. Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk -esetére ezeknek két legidősebb fia: Szabolcs és Kusid.</p> -<p>Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy -művét. Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, -melyeket itt talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek -főbbjeinek is, vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta -Bölcs Leó Árpádról, hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit -cselekszik, mikor az idegen fajta népeket is a földhöz köti, -azoknak főbbjeit nagylelküségével magának meghódítja… S hátha -egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s nem akar magánál -nagyobbat ismerni?…</p> -<hr class="tb" /> -<p>Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni -vélem a honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban -vitézek, tanácsban bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel -váltották meg Attila földjét, de megváltván, emberségesen bántak a -más nyelvű, más szokású, más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak -a tüzek a végtelen pusztán, közepén óriási máglya: fehér lovat -áldoznak rajta a befejezett munka örömére, hálaadásul a magyarok -Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő, forgolódó asszonyokat, -férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja legelőkön hízott -ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy áldomást tart a -magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld termelte, -magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba. <span class= -"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p> -<p>Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. -Csak úgy öntik beléjük a vérgyújtó nedűt.</p> -<p>– Igyál, testvér, igyál!</p> -<p>Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen -kerekednek össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg -sokadalom.</p> -<p>– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd -fia. – Igyunk az ő kalandjára!</p> -<p>– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs.</p> -<p>– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs.</p> -<p>Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású -fehér csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a -pusztaságon.</p> -<p>Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar -nóta: mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj -hangokat.</p> -<p>– Haj, magyar, haj!</p> -<p>Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás -nemcsak harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír -benne.</p> -<p>– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S -ím, – mi történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő -magyarság széle, mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan -szöknek fel mind, összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán.</p> -<p>Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban -ujjongó kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a -magyarok:</p> -<p>– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj! <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p> -<p>Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi -csapat.</p> -<p>Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg -Árpád előtt.</p> -<p>A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, -láthatja, hogy magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül -kimosolyog az áldott nap fénye.</p> -<p>– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád.</p> -<p>A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a -földre. Kusid kap szóhoz.</p> -<p>– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – -átalnéztünk egy keveset Görögországba.</p> -<p>– S megvertek? Kivertek!?</p> -<p>Most már Botond kapta el a szót:</p> -<p>– Akkor nem állanánk itt.</p> -<p>Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de -azért feddően néz a két daliára:</p> -<p>– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, -ahol s amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. -Tudjátok-e mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk -Attila földjét a törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, -ki itthon volt. Hátha ti rólatok elfeledkeztünk?</p> -<p>Mondta Botond:</p> -<p>– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A -többit én eligazítom.</p> -<p>– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy?</p> -<p>– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám -kapott földet, jut abból nekem is. <span class="pagenum"><a name= -"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> Osztán ha lehiggad a -vérem, ott ragadok én is. De most vereködni akarok.</p> -<p>– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz.</p> -<p>– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját -vereködik.</p> -<p>– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek -asztal köré! – s mosolyogva legyintett a kezével.</p> -<p>– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek -voltunk. Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram.</p> -<p>Árpád serleget emelt s mondá, amint következik:</p> -<p>– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de -búsít, ha könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok -Istenének, hogy eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki -haragját. Éljen a magyar!</p> -<p>– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek -mindenütt a kupák és serlegek.</p> -<p>– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid -Botondot.</p> -<p>Botond rámordult Kusidra:</p> -<p>– Ma összeveszünk, ját.</p> -<p>– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap!</p> -<p>Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az -áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan -táncra kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem -asztalától éktelen kacagás kisért egy nótát.</p> -<p>– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem. <span class= -"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p> -<p>Mondta Kusid:</p> -<p>– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk -Görögországból – a görög császárra, meg a görög óriásra.</p> -<p>– Hadd hallom, Kusid!</p> -<p>Kusid felállt s énekelé, amint következik:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Görög császár -kapuja,<br /></span> <span class="i2">Csillárom, haj!<br /></span> -<span class="i0">S’ eleje, se hátulja,<br /></span> <span class= -"i2">Csillárom, haj!<br /></span> <span class="i0">Botond bárdja -betörte,<br /></span> <span class="i0">Sír a császár -fölötte,<br /></span> <span class="i2">Csillárom, csillárom, -csillárom, haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Hé te görög -óriás!<br /></span> <span class="i2">Csillárom, haj!<br /></span> -<span class="i0">Ugyan bizony mit csinálsz?<br /></span> -<span class="i2">Csillárom, haj!<br /></span> <span class="i0">Kapu -likán jere ki,<br /></span> <span class="i0">Vár rád Botond ide -ki,<br /></span> <span class="i2">Csillárom, csillárom, csillárom, -haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Az óriás kijöve,<br /></span> -<span class="i2">Csillárom, haj!<br /></span> <span class= -"i0">Szeme haragot löve,<br /></span> <span class="i2">Csillárom, -haj!<br /></span> <span class="i0">«Kutya magyar, -megeszlek,<br /></span> <span class="i0">Másvilágra -elviszlek!»<br /></span> <span class="i2">Csillárom, csillárom, -csillárom, haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">«Kutya görög, ne -ebögj,<br /></span> <span class="i2">Csillárom, haj!<br /></span> -<span class="i0">Ha kijöttél, vereködj!»<br /></span> <span class= -"i2">Csillárom, haj!<br /></span> <span class="pagenum"><a name= -"Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> <span class="i0">«Hiszen -minnyát verekszöm,<br /></span> <span class="i0">Lelködöt -kieresztöm!»<br /></span> <span class="i2">Csillárom, csillárom, -csillárom, haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Né te, né te, -óriás,<br /></span> <span class="i2">Csillárom, haj!<br /></span> -<span class="i0">Ez volt csak a puffanás,<br /></span> <span class= -"i2">Csillárom, haj!<br /></span> <span class="i0">Botond egyet üt -vala,<br /></span> <span class="i0">S az óriás -meghala!<br /></span> <span class="i2">Csillárom, csillárom, -csillárom, haj!<br /></span></div> -<div class="stanza"><span class="i0">Görögország, ne -neked,<br /></span> <span class="i2">Csillárom, haj!<br /></span> -<span class="i0">Kiesett a feneked,<br /></span> <span class= -"i2">Csillárom, haj!<br /></span> <span class="i0">Ha kiesett, -rakasd bé,<br /></span> <span class="i0">Ott a császár, fódja -bé!<br /></span> <span class="i2">Csillárom, csillárom, csillárom, -haj!<br /></span></div> -</div> -<p>Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt -az arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy -vígasság Árpád asztala körül.</p> -<p>Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek.</p> -<p>– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, -tréfakedvelő, ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, -holnap szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, -hosszú élet, örök élet van igérve a magyarnak!</p> -<p>– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! -– zendül meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget.</p> -<p>Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre <span class= -"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> mind -maga elé bámul a vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott -áll már mögöttük a hegedős, pengeti lantját s száll a dal a -csodaszarvasról… Az égen felragyognak a csillagok s gyönyörködve -hallgatják:</p> -<p>– Hunor, Magyar, haj!</p> -<div class="figcenter" style="width: 379px;"><a href= -"images/i028hq.png"><img src="images/i028.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><a href="images/i029hq.png"><img src="images/i029.png" alt="" -title="" /></a> KILENCSZÁZHÉT.</h2> -</div> -<p class="i0"><span class="smcap"><img src="images/M.png" alt="M" -title="M" class="firstletter" />ikor Arnulf császár</span> -Etelközből segítségül hívta a magyarokat a morvák ellen, bizony nem -sejtette, hogy ez a nép közel időben veszedelmes szomszédja lesz az -ő tartományainak. Németeknek, bajoroknak, szászoknak nagy volt az -öröme a hatalmas morva birodalom romlásán s csak lassanként vették -észre, hogy a morvánál veszedelmesebb szomszédot kaptak: a magyart. -Ugyan ki is gondolta volna, hogy ez a kóbor, harcos kedvű nép -állandó megtelepedésre gondoljon Pannonia földjén? De ím, egyszerre -csak feltűnik hol itt, hol ott egy magyar csapat, nehány száz főnyi -s amerre elhalad, kő kövön nem marad. Rémülten menekülnek előlük -faluról-falura, városról-városra, prédául hagyva minden vagyonukat, -csakhogy megmenthessék puszta életüket. A német, a bajor, a szász -anyák a magyarokkal ijesztgetik a síró gyermeket: – jön a magyar! S -a gyermeknek torkán akadt a sírás. Rémes történetek keringenek a -<span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span> magyarok kegyetlenségeiről: jaj annak, -ki kardjuk élire kerül!</p> -<p>Árpád kedvetlenül nézte a magyarok kalandozásait, de nem -akadályozhatá meg. Míg ő az új hazát járta, hogy színről-színre -lássa az elhelyezkedést, itt is, ott is felkerekedett, -összeverődött egy-egy csapat, mely nem találta helyét a békésen -meghuzódó sátrak közt s csak a kalandozásban, a rablásban találta -kedvét. Mire Árpád befejezte a honfoglalás nagy művét, a nyugoti -népek ádáz haraggal készültek visszakergetni az alkalmatlan népet – -Keletre. Keservesen megbánták, hogy egykor segítségül hivták a -magyart. Azt hitték, hogy ez a nép ma itt, holnap ott segít jó -pénzért, aztán szépen visszahuzódik az öt folyó közé s várja, míg -valahová újra segítségül hívják.</p> -<p>Mely keservesen csalódtak!</p> -<p>Imé, a magyar megvetette lábát nemcsak a Duna és Tisza közén, de -a Dunától nyugatra és északra is és eszeágában sincs, hogy -visszamenjen az öt folyó országába. Maga a fejedelem a Duna -könyökénél ütötte fel sátrát – a Duna két oldalán. Két udvara van: -Csepelszigeten az egyik, ott vannak összehalmozva kincsei, ott -legelnek megszámlálhatatlan ménesei, gulyái; Fejérvárt a másik. Azt -a területet foglalta le magának, nemzetségének, azon a területen -táboroztatja hadának zömét, honnét legjobban szemmel tarthatja -nemcsak a maga népét, de ellenséges népek mozgolódását is.</p> -<p>A megdöbbenés moraja zúgott végig a nyugati népek lelkén. Ma még -csak kóbor csapatok látogatnak el hozzájuk, de mi lesz, ha egyszer -Árpád meggyökeredzett <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span> az új hazában, felkerekedik hadával -nyugatnak, további foglalásra. Ezt cselekedte Attila is, Isten -ostora, kinek nevét még mindig rémülettel, iszonyattal ejtik ki! -Pedig Árpádnak eszeágában sem volt a hódítás. Ő már megállapította -az ország határait, északon, délen, keleten, nyugaton ott állottak -az őrök, többnyire kabarok, hogy nyugodtan fejezhesse be a -honszerzés müvét, földhöz kösse, békés munkához szoktassa a harcos -kedvű, szilaj vérű magyart. Gyönyörködve látta a magának tartott -területeken, mint kezd mezei munkába a magyar. Már sokan megfogják -az ekeszarvát, hintik a magot a gazdagon termő földek keblébe. A -sátrak előtt asszonyok üldögélnek s vígan pereg kezükben az orsó. -Itt-ott hallszik a súlyos pörölyök csattogása, puffogása: fegyvert -kovácsolnak meg – ekevasat. A nép zöme még a gulyák, ménesek körül -heverész, vagy a folyók partjain üldögél, lesve, várva, mikor -rándul meg a vízbe eresztett háló, de már sokan kedvet kaptak -szolgáiktól, a szántóvető szlávoktól szántásra, kaszálásra s öröm -látni, amint az izmos karok erős neki lendüléssel vágják a búja -füvet, hogy csak úgy harsog az a kasza nyomán.</p> -<p>Kezdenek már hegedni a sebek apai szívén is. Mind eltemette -fiát, akik a régi hazában születtek (elsorvadott, elszenderült a -csenevész Jutócs is), de annál erősebb, épebb itt született fia, -Zsolt. Még csak tíz éves s már nagy serdülő legénykét mutat. Csodás -erővel forgatja a kardot, mint a mesebeli Hirtelennőtt. Már van -jegybéli mátkája is Zsoltnak: a kozár király leánya ez is. Özséb -testvérének a leánya. Nem kellett elrabolni. Árpád híre bejárta a -világot, <span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span> s midőn nagy fényes követség ment az -őshazába: a fiatal kozár király örömmel adta át kicsi Özsébet a -magyar uraknak.</p> -<p>– Örömmel adom az én hugom fiának: anya helyett anyja lesz Özséb -a kis Özsébnek!</p> -<p>Ezt mondá a kozár király s a kicsi Özséb, ki különben is anya -nélkül nőtt fel, jaj de örült, hogy neki anyja lesz. Özséb néne, -kiről neki annyi szépet meséltek a dajkái!</p> -<p>Zsolt és Özséb: e két gyermek megaranyozza a fejedelmi szülők -öreg korát. Mert hajh, fehér hajszálak lepték el mindakettő fejét. -Mi tenger bánat érte szívüket, Istenem! Négy fiút temettek. Négy -fiút adtak áldozatul a magyarnak, a magyarok hazájának. Így -rendelte Isten, a magyarok Istene s ők megnyugovának a minden földi -hatalom felett álló Hatalom bölcs rendelésében. Ők elvesztették -szivükről szakadt négy gyermeküket, de a magyarnak hazát szereztek. -Hazát, állandó hazát! Hallod, magyar, hallod, állandó hazát!</p> -<p>De ím nehéz fekete fellegek gyűlnek, gyülekeznek nyugat felől. -Bajor, szász, német fejedelmek indulnak együtt, összeszövetkezve, -rettentő hadi erővel, hogy kiseperjék Attila földjéről a magyart. -Hallod, magyar, hallod, mint zúg-búg a levegő nyugat felől? Nézzed, -nézzed, hogy cikáznak a villámok, hogy hasítnak végig a magyar -égen? Haragszik reád talán a magyarok Istene, hogy tüzes nyilait -ontja sátraidra? Állandó hazát szerezni indultál s nem elégedtél -meg Attila földjével, tovább kalandoztál, országokat, népeket -pusztítottál – hátha most elsöpör boszús haragja? <span class= -"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span></p> -<p>Ne félj, magyar, ne félj, él Árpád még, bár látja már el-el -suhanni feje fölött a Halál szárnyas angyalát. Nem hal meg, míg -Nyugat felé is meg nem mutatja kardja erejét. Haj, hogy árad, omlik -be a nyugati határon a bosszúszomjas sereg! Talpra, magyar, talpra! -Élet vagy halál! Együtt a magyar sereg. Öreg, ifjú, aki csak -fegyverfogható, mind hadba száll: Árpád vezeti! Mind érzi, sejti, -hogy utolsó csatája lesz ez a honszerző Árpádnak. Most dül el: -lesz-e maradása e földön a magyarnak, vagy örök vándorlás csakugyan -a végzete.</p> -<p>– Haj, magyar, haj! – zendül Árpád szava.</p> -<p>És a föld megrendül, amint a magyar sereg végig robog, végig -száguld a Duna mentén, s a bánhidai síkon összeroppan a két sereg. -Hull az Isten nyila, magyarok kardjából hull, s – patakokban folyik -bajorok, németek, szászok vére. Halmok emelődnek holttestekből s -magyar lovak táncolnak a halmokon.</p> -<p>– Haj, magyar, haj! Utánam!</p> -<p>Lengeti a szél Árpád hófehér szakállát: ez most a magyar -zászlaja. A merre ez a zászló leng, arra tart mind a magyar s -irgalmatlanul veri, hajtja a szaladó ellenséget.</p> -<p>– Ki Attila földjéről! Ki!</p> -<p>Nincs itt megállás. Eszenélkül rohan a megtizedelt sereg, -nyomában mindenütt a győzedelmes magyar s meg nem pihen, míg Lech -vizéig nem ér. Mintha meg akarná mutatni az ellenségnek: ihol, a te -hazád, a te földed. Maradj itt veszteg, ne bántsd a magyart!</p> -<p>Azzal megfordulnak s szép csendesen mennek, <span class= -"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span> -mendegélnek hazafelé: Attila földjére, az örökös hazába.</p> -<p>Árpád némán vezeti hadát, egész úton alig hallani szavát. -Arcáról eltűnt a komorság: ezt az arcot nem látta többé a magyar. -Átszellemült arc ez, mely untalan az ég felé tekint, mintha számot -adna a magyarok Istenének egész életéről, végzett munkájáról. Még -csak egy kérése van: látni, ölelni egyszer, utoljára élete hű -társát, Özsébet, látni, ölelni Zsoltot s a kicsi Özsébet. Aztán -nyugodt lélekkel fekszik le koporsajába: állandó hazát szerzett a -magyarnak.</p> -<p>Duna két partján, Etelevárosa mellett, hullámzik a nép: várják a -diadalmas hadat. Özséb is eljött a gyermekekkel Csepel-szigetéről s -mint egykor régen Etelközben, maga fogja a kengyelvasat, míg -leszáll ménjéről az ő nagy, hatalmas ura. Aki hófehér hajával, -szakállával, átszellemült arcával Istennek képe mását mutatja: -ilyen lehet Isten, a mennyországban trónoló, hatalmas Isten.</p> -<p>Ott áll a fejedelmi sátor Attila palotájának romjai felett. Még -áll egy-egy ház a régmúlt időkből, midőn még Róma volt itt az úr. -Romokban hever a régi dicsőség, de itt van Árpád népe, hogy majdan -a romok felett új várost teremtsen. Vajjon teremt-e?</p> -<p>Szép gyengén megfogja Árpád kezét Özséb, úgy vezeti a sátorba. -Egetverő éljen riadal kiséri a minden magyarok közt legnagyobb -magyart. Árpád szomorú mosollyal vet egy futó tekintetet népére, -aztán eltünik kissé görnyedő alakja a sátor selyem függönyei -mögött. Eltünik örökre… <span class="pagenum"><a name="Page_194" -id="Page_194">-194-</a></span></p> -<p>– Fáradt vagyok, – mondja Özsébnek.</p> -<p>Most hallja e szót először Özséb s szivén bús sejtelem nyilallik -át, de arca elrejti, mit érez. Maga vet puha ágyat urának: dűljön -le, édes uram. Hogyne volna fáradt?</p> -<p>A fejedelem hosszan néz Özsébre.</p> -<p>– Özséb… Látom a Halál angyalát. Hallom szárnya suhogását. Adj -reám hófehér inget. Nemsokára Isten előtt állok.</p> -<p>Özséb nem tudja elfojtani a kitörő könnyet, ráborul a nagy -emberre, zokogva mondja:</p> -<p>– Követem a halálba!</p> -<p>– Nem, nem. Neked élned kell. Szüksége van reád fiamnak. -Szólítsd be őket.</p> -<p>Belép Zsolt, kezén a kis Özséb. Göndör gesztenye haj takarja el -mindakettő vállát. Mintha egy anyának volnának gyermekei. Édesen -símulnak egymáshoz. Aztán letérdelnek Árpád ágya előtt. Lassan -fejökre ereszkedik két reszkető kéz.</p> -<p>– Legyen áldott a frigyetek. Te Zsolt, légy erős és igazságos. -Ne csak vezére, ura légy a te népednek, de testvére is. Jóban, -rosszban osztályosa. Szívedet meg ne zavarja a hatalom. A népnek, a -népért élj. Úgy legyen.</p> -<p>Nem látja, hogy lassan begyülekeznek a vezérek. Földre szegzett -szemmel, megindultan állanak, várva, nincs-e hozzájuk egy szava -bár.</p> -<p>– Uram, a vezérek, – szólal meg Özséb bátortalan.</p> -<p>– A vezérek… A vezérek… – s hosszan pihen meg rajtuk tekintete. -– Áldjon Isten, vezérek! Tartsatok össze. A sírban sem lesz -nyugodalmam, <span class="pagenum"><a name="Page_195" id= -"Page_195">-195-</a></span> ha virrongás gyengíti a magyart. -Halljátok, vezérek?</p> -<p>Már nem néz senkire, ki körülötte áll. Készül a nagy lélek, a -nagy, a végtelen útra!</p> -<p>– Haj, magyar, haj! – suttogja a haldokló fejedelem. Előre! -Előre! Haj, magyar haj!</p> -<p>S egyszerre elhal a szó ajkán. Árpád lelke elszállt őseihez. -Csendes zokogás búg a sátorban, s lassan kitör a szabad ég alá, -száll, száll, ajakról-ajakra, hegyről völgybe, völgyből hegyre, -rónákon, hegyeken, folyókon át: meghalt Árpád! Haj, magyar, -haj!</p> -<p>Irja pedig a Névtelen jegyző: «Tisztességesen eltemették egy kis -folyó kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is -később a magyarok megtérése után egyházat építettek, a boldogságos -Szűz tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.»</p> -<p>Egy kis folyó kútfejénél… Ahol később egyházat építettek a -boldogságos Szűz tiszteletére…</p> -<p>Akárhová temették, a legnagyobb magyart temette a magyar az -Úrnak 907-ik esztendejében. A templom, melyet az első magyar -király, dicsőséges Szent István király építtetett a honszerző -Árpádnak, föld alá került.</p> -<p>… S elmultával ezer esztendőnek új templomot épít a rejtett sír -fölé a magyar – építhet, az idő megőrli, elsöpri ezt is…</p> -<p>Mit keresitek a sírját? Avagy nincs-e ott minden magyar -szívében?</p> -<p>Ám hadd csak épüljön Istennek háza a sejtett sír felett. De az ő -hamvait ne keressétek. Hadd pihenjenek megbolygatatlanul a szent -hamvak; hadd pihenjenek tovább az édes anyaföld porával -összevegyülve. <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= -"Page_196">-196-</a></span> E földnek minden darabkája -zarándokhelyünk: akármerre lépünk, Árpád jut eszünkbe, aki nékünk -megszerzé e földet. Árpád, minden magyarok közt a legnagyobb -magyar. Hallod, magyar nép, hallod? A legnagyobb.</p> -<p>Pihenj békében, Árpád!</p> -<div class="figcenter" style="width: 398px;"><a href= -"images/i030hq.png"><img src="images/i030.png" alt="" title= -"" /></a></div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_8">8</a></td> -<td>vonásaidat esi</td> -<td>vonásaidat lesi</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_12">12</a></td> -<td>Es hallja</td> -<td>És hallja</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_41">41</a></td> -<td>Es bezárja</td> -<td>És bezárja</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_51">51</a></td> -<td>O nem</td> -<td>Ő nem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_57">57</a></td> -<td>Es most</td> -<td>És most</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_67">67</a></td> -<td>Kusido és Botondot</td> -<td>Kusidot és Botondot</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_75">75</a></td> -<td>Arpád arca</td> -<td>Árpád arca</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td> -<td>rabolje-e</td> -<td>rabolja-e</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_139">139</a></td> -<td>Arpád még</td> -<td>Árpád még</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_145">145</a></td> -<td>a a kovásztalan</td> -<td>a kovásztalan</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_148">148</a></td> -<td>Ozséb, jer,</td> -<td>Özséb, jer,</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_179">179</a></td> -<td>ra gyogott</td> -<td>ragyogott</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_180">180</a></td> -<td>a a föld</td> -<td>a föld</td> -</tr> -</table> -</div> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br /> -<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br /> -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> - -</body> -</html> diff --git a/old/66319-h/images/A.png b/old/66319-h/images/A.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 51e7423..0000000 --- a/old/66319-h/images/A.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/B.png b/old/66319-h/images/B.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 3636d5f..0000000 --- a/old/66319-h/images/B.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/M.png b/old/66319-h/images/M.png Binary files differdeleted file mode 100644 index a8398c1..0000000 --- a/old/66319-h/images/M.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/cover-thumb.jpg b/old/66319-h/images/cover-thumb.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 4f1f0d9..0000000 --- a/old/66319-h/images/cover-thumb.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/cover.jpg b/old/66319-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 9959db9..0000000 --- a/old/66319-h/images/cover.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i001.jpg b/old/66319-h/images/i001.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index dfda2bf..0000000 --- a/old/66319-h/images/i001.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i001.png b/old/66319-h/images/i001.png Binary files differdeleted file mode 100644 index b6f8484..0000000 --- a/old/66319-h/images/i001.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i001hq.jpg b/old/66319-h/images/i001hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 04b703a..0000000 --- a/old/66319-h/images/i001hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i001hq.png b/old/66319-h/images/i001hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 3c30a98..0000000 --- a/old/66319-h/images/i001hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i002.jpg b/old/66319-h/images/i002.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 215ab96..0000000 --- a/old/66319-h/images/i002.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i002.png b/old/66319-h/images/i002.png Binary files differdeleted file mode 100644 index adb8ff8..0000000 --- a/old/66319-h/images/i002.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i002hq.jpg b/old/66319-h/images/i002hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 4c74e1d..0000000 --- a/old/66319-h/images/i002hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i002hq.png b/old/66319-h/images/i002hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 3deb4c5..0000000 --- a/old/66319-h/images/i002hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i003.jpg b/old/66319-h/images/i003.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index c59cebf..0000000 --- a/old/66319-h/images/i003.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i003.png b/old/66319-h/images/i003.png Binary files differdeleted file mode 100644 index ddb4677..0000000 --- a/old/66319-h/images/i003.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i003hq.jpg b/old/66319-h/images/i003hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index fae7317..0000000 --- a/old/66319-h/images/i003hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i003hq.png b/old/66319-h/images/i003hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 98cd6fd..0000000 --- a/old/66319-h/images/i003hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i004.jpg b/old/66319-h/images/i004.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 31533c8..0000000 --- a/old/66319-h/images/i004.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i004.png b/old/66319-h/images/i004.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 2c168df..0000000 --- a/old/66319-h/images/i004.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i004hq.jpg b/old/66319-h/images/i004hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 846e9c2..0000000 --- a/old/66319-h/images/i004hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i004hq.png b/old/66319-h/images/i004hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index a228af0..0000000 --- a/old/66319-h/images/i004hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i005.jpg b/old/66319-h/images/i005.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 1b82645..0000000 --- a/old/66319-h/images/i005.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i005.png b/old/66319-h/images/i005.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 144e1ee..0000000 --- a/old/66319-h/images/i005.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i005hq.jpg b/old/66319-h/images/i005hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 455441d..0000000 --- a/old/66319-h/images/i005hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i005hq.png b/old/66319-h/images/i005hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 97aeebc..0000000 --- a/old/66319-h/images/i005hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i006.jpg b/old/66319-h/images/i006.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 8c04f27..0000000 --- a/old/66319-h/images/i006.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i006.png b/old/66319-h/images/i006.png Binary files differdeleted file mode 100644 index d23ab05..0000000 --- a/old/66319-h/images/i006.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i006hq.jpg b/old/66319-h/images/i006hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index dc95ce4..0000000 --- a/old/66319-h/images/i006hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i006hq.png b/old/66319-h/images/i006hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index d97c4c0..0000000 --- a/old/66319-h/images/i006hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i007.jpg b/old/66319-h/images/i007.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 0f4cea8..0000000 --- a/old/66319-h/images/i007.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i007.png b/old/66319-h/images/i007.png Binary files differdeleted file mode 100644 index d73217a..0000000 --- a/old/66319-h/images/i007.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i007hq.jpg b/old/66319-h/images/i007hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 58ff915..0000000 --- a/old/66319-h/images/i007hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i007hq.png b/old/66319-h/images/i007hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index e0dab8f..0000000 --- a/old/66319-h/images/i007hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i008.jpg b/old/66319-h/images/i008.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 053c70f..0000000 --- a/old/66319-h/images/i008.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i008.png b/old/66319-h/images/i008.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 6c5fb87..0000000 --- a/old/66319-h/images/i008.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i008hq.jpg b/old/66319-h/images/i008hq.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index b31104f..0000000 --- a/old/66319-h/images/i008hq.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i008hq.png b/old/66319-h/images/i008hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 7a2545f..0000000 --- a/old/66319-h/images/i008hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i009.png b/old/66319-h/images/i009.png Binary files differdeleted file mode 100644 index fb8f450..0000000 --- a/old/66319-h/images/i009.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i009hq.png b/old/66319-h/images/i009hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index cfcc863..0000000 --- a/old/66319-h/images/i009hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i010.png b/old/66319-h/images/i010.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 85abd7b..0000000 --- a/old/66319-h/images/i010.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i010hq.png b/old/66319-h/images/i010hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 73244fe..0000000 --- a/old/66319-h/images/i010hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i011.png b/old/66319-h/images/i011.png Binary files differdeleted file mode 100644 index f4cef4d..0000000 --- a/old/66319-h/images/i011.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i011hq.png b/old/66319-h/images/i011hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 5910afa..0000000 --- a/old/66319-h/images/i011hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i012.png b/old/66319-h/images/i012.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 244c310..0000000 --- a/old/66319-h/images/i012.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i012hq.png b/old/66319-h/images/i012hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 5bb8b5e..0000000 --- a/old/66319-h/images/i012hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i013.png b/old/66319-h/images/i013.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 166d99b..0000000 --- a/old/66319-h/images/i013.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i013hq.png b/old/66319-h/images/i013hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index be75807..0000000 --- a/old/66319-h/images/i013hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i014.png b/old/66319-h/images/i014.png Binary files differdeleted file mode 100644 index cc4094b..0000000 --- a/old/66319-h/images/i014.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i014hq.png b/old/66319-h/images/i014hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index e0b6eab..0000000 --- a/old/66319-h/images/i014hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i015.png b/old/66319-h/images/i015.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 4624cd3..0000000 --- a/old/66319-h/images/i015.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i015hq.png b/old/66319-h/images/i015hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 95a8663..0000000 --- a/old/66319-h/images/i015hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i016.png b/old/66319-h/images/i016.png Binary files differdeleted file mode 100644 index fbe646a..0000000 --- a/old/66319-h/images/i016.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i016hq.png b/old/66319-h/images/i016hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 0d25319..0000000 --- a/old/66319-h/images/i016hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i017.png b/old/66319-h/images/i017.png Binary files differdeleted file mode 100644 index ea7c095..0000000 --- a/old/66319-h/images/i017.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i017hq.png b/old/66319-h/images/i017hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index ece35c9..0000000 --- a/old/66319-h/images/i017hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i018.png b/old/66319-h/images/i018.png Binary files differdeleted file mode 100644 index b1ef1da..0000000 --- a/old/66319-h/images/i018.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i018hq.png b/old/66319-h/images/i018hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index ff589cf..0000000 --- a/old/66319-h/images/i018hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i019.png b/old/66319-h/images/i019.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 48e5af7..0000000 --- a/old/66319-h/images/i019.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i019hq.png b/old/66319-h/images/i019hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index c71bd59..0000000 --- a/old/66319-h/images/i019hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i020.png b/old/66319-h/images/i020.png Binary files differdeleted file mode 100644 index fb57e54..0000000 --- a/old/66319-h/images/i020.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i020hq.png b/old/66319-h/images/i020hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 7739a36..0000000 --- a/old/66319-h/images/i020hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i021.png b/old/66319-h/images/i021.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 0b02032..0000000 --- a/old/66319-h/images/i021.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i021hq.png b/old/66319-h/images/i021hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index f0cd10e..0000000 --- a/old/66319-h/images/i021hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i022.png b/old/66319-h/images/i022.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 0708670..0000000 --- a/old/66319-h/images/i022.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i022hq.png b/old/66319-h/images/i022hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 776a85c..0000000 --- a/old/66319-h/images/i022hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i023.png b/old/66319-h/images/i023.png Binary files differdeleted file mode 100644 index d4be759..0000000 --- a/old/66319-h/images/i023.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i023hq.png b/old/66319-h/images/i023hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 35368b2..0000000 --- a/old/66319-h/images/i023hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i024.png b/old/66319-h/images/i024.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 80b4b6a..0000000 --- a/old/66319-h/images/i024.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i024hq.png b/old/66319-h/images/i024hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 8d00b86..0000000 --- a/old/66319-h/images/i024hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i025.png b/old/66319-h/images/i025.png Binary files differdeleted file mode 100644 index ef3fdac..0000000 --- a/old/66319-h/images/i025.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i025hq.png b/old/66319-h/images/i025hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index cccb04e..0000000 --- a/old/66319-h/images/i025hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i026.png b/old/66319-h/images/i026.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 939d13b..0000000 --- a/old/66319-h/images/i026.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i026hq.png b/old/66319-h/images/i026hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 3728977..0000000 --- a/old/66319-h/images/i026hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i027.png b/old/66319-h/images/i027.png Binary files differdeleted file mode 100644 index daac833..0000000 --- a/old/66319-h/images/i027.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i027hq.png b/old/66319-h/images/i027hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 9b83a53..0000000 --- a/old/66319-h/images/i027hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i028.png b/old/66319-h/images/i028.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 2d6fd04..0000000 --- a/old/66319-h/images/i028.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i028hq.png b/old/66319-h/images/i028hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 1041aa2..0000000 --- a/old/66319-h/images/i028hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i029.png b/old/66319-h/images/i029.png Binary files differdeleted file mode 100644 index fe73f32..0000000 --- a/old/66319-h/images/i029.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i029hq.png b/old/66319-h/images/i029hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 5af3d36..0000000 --- a/old/66319-h/images/i029hq.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i030.png b/old/66319-h/images/i030.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 9fbf0df..0000000 --- a/old/66319-h/images/i030.png +++ /dev/null diff --git a/old/66319-h/images/i030hq.png b/old/66319-h/images/i030hq.png Binary files differdeleted file mode 100644 index bce859b..0000000 --- a/old/66319-h/images/i030hq.png +++ /dev/null |
