diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | 75724-0.txt | 3600 | ||||
| -rw-r--r-- | 75724-h/75724-h.htm | 3294 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
5 files changed, 6911 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/75724-0.txt b/75724-0.txt new file mode 100644 index 0000000..156b633 --- /dev/null +++ b/75724-0.txt @@ -0,0 +1,3600 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75724 *** + + +SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI: + +A VARÁZSLÓ KERTJE. (Novellák.) 1908. Deutsch Zs. és Társa. + +PUCCINI. (Tanulmány.) 1909. Harmonia. + +CSÁTH GÉZA + +DÉLUTÁNI ÁLOM + +NYUGAT KIADÁSA, BUDAPEST 1911 + +„JÓKAI“ KÖNYVNYOMDAI MŰINTÉZET BUDAPEST. + + + + +DÉLUTÁNI ÁLOM. + +– Giza, mondtam a szobalánynak, eressze le a sárga függönyöket és nyissa +ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De minden negyed +órában nézzen be és ha alva talál, költsön fel, mert nem akarok +fejfájást. + +Kiittam a maradék fekete kávét, eldobtam a cigarettámat és végigdőltem a +bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még fölnéztem az órára, két +óra mult tíz perccel. + +Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam. + +Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A város +tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló vékony foltjai remegtek, +izzottak és elmosódtak a búcsuzó nap pirosló aranyporában. A kertek +virágai minden illatukat kilehelték és a rózsák sóhajtása ott +imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve a balzsamfák és tömjénfák +szagával. Erősen sarkantyúztam derék paripámat, mert napszállta előtt a +városba akartam érkezni. Megtapogattam övemben selyem erszényemet, mely +tele volt aranyakkal, fölálltam a kengyelben és nagyot lélekzettem. +Gyönyörű, édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem. + +Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós szolgájára +biztam és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy lehelletnyi csók leányarcon – +úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat narancsszinű fátyla. +Szitakötők cikáztak a víz felszine fölött és időnként kérészek repültek +el a part mentén seregestől. Nekik meg kellett halniok, mire a nap +lemegy. Elől a part közelében már ott úszott a vizen ezernyi és ezernyi +elpusztult kérész. A tegnapi vagy a tegnapelőtti alkonyat temette őket – +senki se tudta volna megmondani. + +Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonynyal. Nagyszélű +virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az arca gyengén +rózsaszinűre festve. Apró fehér topánokat, fekete selyem szoknyát és +fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt szemei bágyadtan révedeztek +az alkonyégen. Finom hideg, rajzos kicsi ajkain ott lebegett a nagy, +bölcs némaság. Odaléptem hozzá. + +– Grófkisasszony, mondottam, hallottam rólad, hogy az ajkaid némák és +beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a legtöbb +bölcsesség benned vagyon. + +Megállott, oldalt hátra hajtotta a fejét és finom fülcimpáin +megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. Könnyen +vonaglottak a vállai és hideg, bágyadt szemeinek mélyén – egy pillanatra +csak – megcsillant egy ibolyaszinű sugár. Megremegtem, mintha felvillanó +lidérctüzet láttam volna. + +– Grófkisasszony, mondottam, azért jöttem ide, hogy tőled egy csókot +kapjak és arra kérlek, nézz a szemeimbe. + +Lassan lehajtotta a fejét és fölnézett reám, miközben piros, néma ajkai +között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája széleit. Szemei e +pillanatban egész feketék voltak némi kékes árnyalattal. Tekintete +benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe és mint lassú borzongás +végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a fejét, mintha azt mondta +volna: nem lehet. + +– Grófkisasszony, mondottam, te mindent tudsz, amit akarsz, mert a +némaság mindentudókká teszi a nőket és azt is tudod, hogy csak miattad +jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem és hogy miattad +fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat és önts egy csepp illatos +olajat a homlokomra. + +Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld hideg +szinekben régi szomorúságokat tükröztek vissza és karcsú szép vállaival +előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy kis +kristály-fiolát. Fehér hosszú ujjait megnedvesítette és homlokomat +megkente az illatos olajjal. + +– Jól ismersz engem, grófkisasszony? – kérdeztem. + +Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével. + +– Szeretni fogsz? + +Újra bólintott és mosolyogtak az ajkai. + +– Hazugság, mondottam neki, hiszen te nem tudsz szeretni. + +Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld +selyemfátyolát és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett volna, +tovább ment. – Nem mertem utána nézni, a víz csendes tükrére bámultam és +gépiesen a derekam köré csavartam a fátyolt. + +A napsugarak utolsó rezzenései is eltüntek már a horizontról, az ég +mély, szédítő-nyugalmú topázkék színnel borult rá a földre. A hold még +nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt már fenn ragyogott és +az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe csiszolt +rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi boldogságra, +amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. Azután elindultam a víz +partján a folyó irányában. + +Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét és hanyatt +feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; de a sok +mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló hangjait. +Üvegfuvolák csengtek és mélyhangú varázshegedűk szóltak. Mintha csak +leányok és fiúk szivei zenéltek volna a zavaros, ernyedt harmoniákban. +Levettem a derekamról a grófkisasszony fátylát és magamra terítettem, +mint egy halotti leplet. + +– Hosszú lesz az utazás és álomnélküli, – mondottam magamban – de most +már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait! + +Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem s amelyet +mindörökre elhagytam. + +Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen félelmes partok között +utaztam. Magas rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó +gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, belekapaszkodtak a csónakba +és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem szabad szólanom, mert akkor a +halál fia vagyok, csendben maradtam hát és hétszer megfordítottam +gyűrűmet az ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge +villágosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy csodalámpa, +felbújt az égre a hold. + +Enyhe szellő kezdett fujdogálni. A nyakam köré csavartam a +grófkisasszony fátylát és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben vásárolt jó +dohányomat és rágyújtottam. De a szívem tele volt aggodalommal és +bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. A parthoz +kormányoztam hát és kiszálltam. Harmatos selymes fűben vitt az útam +holdfényes nagy mezőn keresztül. + +Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. Körülnéztem. + +És egyszerre elhűlt bennem a vér. + +A hátam megett az úton három árnyékom rajzolódott a földre. + +Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem +mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. +Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem. + +E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő hirtelenséggel, +mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító fénysávot írva le, +átfutott a nyugati égre. + +Megrázkódtam, nagyot lélekzettem és körülnéztem. A vidék most nagyon +ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mértföldkő csillant elő és +nyárfák páros ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra szőllőskertek +feküdtek, sötét, nagy tömegekben és bennök apró vaksi kis házak aludtak. +Messzi előttem fátylas porfelhőben egy szekér ballagott. Az ellenkező +irányban folytattam útamat a kis kápolna felé, amelyet kétszáz év előtt +építtetett egy herceg felesége a saját lelki üdvösségeért. Az örök +mécses átszűrt fénye halaványan derengett a nyitvahagyott ajtón +keresztül. + +Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma +grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány fehér +báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt rózsaszínű rózsák. +Lassan, lábujjhegyen előre léptem, úgy hogy láthattam az arcát is. Jobb +kezében kis kézi tükröt tartott és merően nézte benne magát. Mindjárt +észrevette, hogy ott vagyok, de csak később fordult felém. Szemei ismét +feketék voltak, némi kékes árnyalattal, de arcáról eltünt a kevés +rózsaszínű festék, fehér volt egészen. Elrejtette a tükröt és intett, +hogy valami közölni valója van. Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt +írta: + +– Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát. + +– Szeretni akarsz? – kérdeztem. + +Komolyan és szomorúan igent intett. + +– Grófkisasszony, – mondottam – hiszen te senkit sem szeretsz. Apádat +se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a herceget se +szeretted, csak a halála után! + +Zavartan lesütötte a szemeit és mereven maga elé bámult. Azután +mosolyogva rám nézett és az ajkai csókot kínáltak. + +– A csókodat még nem fogadhatom el, – mondottam – mert nem szeretsz és +azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is? + +Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre választ keresett volna +benne, azután vállat vont és megigazította a haját, megnedvesítette +nyelvével az ujjait és kisimította velök a szemöldökeit. Majd a karomat +kérte. + +Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény fehéren és +tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony arcán. A +bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a fűszálakból hatalmas +lenyügöző tömegekben bújt elő a föld szent ereje és nagy hullámokban +terjedt szét mindenütt. Hideg volt. Megállt egy kertajtó előtt, a kezét +nyújtotta. Hideg és ruganyos kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró +kezemre, azután belebbent az ajtón és belülről elreteszelte. Tovább +mentem néhány lépést, de mindjárt meg is állottam. A kerítés +keresztfáján állva és felül a hegyes karókba megkapaszkodva, a leány +merően nézett rám. + +A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság mosolygott. Néma +ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze és a hideg holdfény +pontosan kirajzolta fekete boglyas hajának árnyékát a szemöldöke fölött. +Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; csodálkozva és hihetetlenül +kémleltem a tekintetének rejtett sugarait. + +– Grófkisasszony, – mondottam – olyan szép vagy, hogy száz esztendeig +szeretnék itt állani és csak téged nézni. + +Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak és legyezőjével búcsút intett. +Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltünt a gyümőlcsfák sötét lombjai +közt. + +Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait fénytelen kék +derengés aprózta el és lyukgatta át. A vasúti állomásra kellett sietnem +és azalatt gondolkodhattam a grófkisasszonyról. Ebben az órában nem +szerettem őt, mert azt hittem, hogy sohase fog tudni szeretni és +elhatároztam, hogy inkább lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet +– magam voltam utas – és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti +pályaudvaron bérkocsiba ültem és a varázslóhoz hajttattam, aki Budán +lakik. Ő maga nyitotta ki a kaput. + +– Tudtam, hogy jönni fogsz, – mondotta – a grófkisasszony miatt. + +– Igen, – feleltem – őt akarom most legjobban és azt hiszem, még +gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai és a +szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz. + +– Erről majd beszélünk – mondta a varázsló – és bevezetett a szobájába. +Leültetett és hosszan, merően nézett reám. Végre megszólalt: + +– A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha egyszer +látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlök nekem, meg fogom vizsgálni. – +Átadott egy apró kristályszelencét és megmagyarázta, hogy kell a +könnyeket eltenni. + +Elbúcsuztam és gyalog a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. Nehéz +napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, hosszú óra. +Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos álmos délután. Öt óra +felé jutottam haza. Megfürödtem, megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor +kihajtattam a vasútra, csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost +és fiatalnak, boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, +csaknem súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság +költözött, minden, amit magam körül láttam, magátólértetődőnek, jónak és +érdekesnek tetszett. + +Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a +mezőket, országútakat és bementem a városba is. A korzón sétálók között +sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány órám volt +csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és szomorúan +bandukoltam a vasút felé. + +Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, kissé +előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain. + +– Nem vártál rám grófkisasszony, – mondtam neki – de nem haragszom reád, +mert mint magam is tudom, nem szeretsz és nem is fogsz szeretni. + +Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta. + +– Azt hiszed, – kérdeztem – hogy ez elég kárpótlás azért, hogy annyit +kerestelek. Te elbújtál és azt akartad, hogy később annál jobban essék a +csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények között elfogadnám, mert +akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz sírni, ez pedig a legrosszabb, +amit csak egy szép nőre mondani lehet. – Arca mozdulatlan komolysággal +fordult felém. Zöldes szemeiben most sárga és piros lángocskák +táncoltak. És egyszerre mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután +intett, hogy írni akar. Ezt írta: + +– Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, mert nem +sirattam meg a fiát, amikor meghalt. + +– Meg kell szabadítanod magad az átoktól! – mondottam. + +Kérdőleg nézett reám. + +– Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. És le +kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad. + +Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen +megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal volt, +mint egy kis leányé. Az írószereket kérte: + +– Ma egész délután tükörbe néztem és azon gondolkodtam, hogy a szépségem +el fog múlni. + +– El fog múlni, mondottam, mert nem szereted a gyermekeidet, akiket +hordozni fogsz. – Újra írt: + +– Sohasem fogok gyermeket hordozni. – A papirost mindjárt visszavette és +apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt. + +– Grófkisasszony, – szólottam – várni fogsz reám, ha máskor jövök? + +Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt rózsaszínű rózsát és +ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzámsimult és a fejét – egy +pillanatra – ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk. + +Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár és nem láttuk +viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk kell, míg az +átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt írta, hogy maga is +belátja ezt s szívesen várni fog miattam, imádkozni fog és minden +pénteken hétszer meg fogja mosni a lábait madárvértől pirosló meleg +vízben. + +Egy napos hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy megnézzem, mi +van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az igéretét. Megkerestem +a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. Átvetettem magam a +kerítésen. Elhagyottak voltak az útak, száraz levelek csörögtek a lábaim +alatt, emberi lábnyomot seholse láttam. A fákon még óriási almák és őszi +barackok mosolyogtak, a nagy kék és sárga szőlőfürtök kövéren +pöffeszkedtek a levelek között és amint előre haladtam, a fák közül egy +kicsiny, de nemes szépségű kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt +csukva voltak, mintha kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A +hátsó homlokzaton félig nyitva volt egy zöld zsalus földszinti ablak. +Benézhettem; a grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég +felhőit nézték, épen úgy, mint amikor először láttam. – Megrezzent, +mosolygott és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam és +bentermettem a szobában. A kisasszony átölelt és az ölelése olyan heves, +ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös fejfájás. Leültem és +távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezitelen lábait kinyujtotta és +megilletődve nézett reám. + +– Kisasszony, mondottam, még nem érkezett el az idő. Most egy ideig úgy +kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék s te nekem kis lányom. + +Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután kézenfogott. Egy +sor szobán mentünk keresztül, amelyek mind el voltak sötétítve. Végre +kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos lámpát gyujtott meg és +valahonnan a küszöb alól előkereste a kulcsot. Csikorogva pattant föl a +zár. Hatalmas terembe léptünk, amelynek tükörfalai voltak. A +grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a tükrökben száz és száz más volt +helyette. Szinte tolongtak, annyian voltak; egy egész sereg egyforma +leány tekintett reám köröskörül. Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt +karokkal állt az egyik, ott a másik a háta megett fonta össze a kezeit. +Mindannyinak másképen csillogott a szeme és különböző volt a tekintete. +Szédültem és féltem, de elhatároztam, hagyha már idekerültem, bátran meg +fogok küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy +képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel +meggörnyedve állott és szemei oldalról nézve egészen világos kékeknek +látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. Közelebb léptem. Nem +kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar elővettem kis +kristályszelencémet és mikor a gyémántos csepp lefutott az arcon, az +állnál fölfogtam és gondosan eltettem. Azután kimentünk vissza a kis +szobájába. + +Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el annyi idő +észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját és fölírta, hogy +elkísér, mert az övéi csak késő este fognak hazajönni. Elmentünk a +vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a varázslóhoz fogok menni és +megvizsgáltatom a könnycseppet, mert ettől függ minden. Erre ezt írta +fel: + +– Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen és hogy a szívem +megszabaduljon az öreg hercegnő átkától. + +Szemei egész estén világos kék színűek voltak és az arcára szomorú, +márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi rózsaszín ült. + +Mikor a vonat elindult velem és láttam a grófkisasszonyt, amint egy +petroleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül hittem, +hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, mikor odaadtam +neki, megkóstolta és már akkor mondta, hogy nem bízik hozzá. De azért +elvégezte pontosan a többi szabályszerű vizsgálatokat is. Különböző +színű folyadékból egy-egy cseppet kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor +átlátszó fehér lesz a keverék, de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló +kis vizsgáló poharában majdnem megfeketült a folyadék. + +– Attól félek, mondotta, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő átka. – +Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, amit láttam; +barna szemeim kékesen fekete idegen színben csillogtak. + +– Sok dolgot tudok, mondotta a varázsló igen komolyan, de a +gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: Sindbad, a +kétszázéves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve. + +Még aznap útrakeltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó utazás után +Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor először életemben +boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este volt, mikor Sindbadhoz +eljutottam. A varázsló lámpavilágnál görnyedve olvasott egy nagy +könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott és soká vizsgálta az arcomat +bölcs, nyugodt kék szemeivel. Azután elővette a tükrét és merően nézte. +A fekete, csiszolt, síma acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony +képe. Először halványan derengve, azután mindinkább világosan és +kirajzolódva. A varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak +találta az esetet. + +– A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni, – mondotta – csak a +gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem szeret senkit +és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos lángjai nem alkalmasak +arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez nyugodt, állandó, termékeny +melegség szükséges. És olyan emberek között, akiknek változik a szemök +színe, akik sokkal jobban ismerik magukat és egymást is, hogysem +hosszabb ideig zavartalanul, tiszta szerelemmel érezhessenek egymás +iránt – ez hiányzik. De másképen a megoldásra remény nincsen! + +Megköszöntem a Sindbad varázsló tanácsát, hazajöttem és feleségül vettem +a néma grófkisasszonyt. + +Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben egymás +szemeit néztük és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az érzés kisértett +közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról-napra reménytelenül végzetes +biztossággal rabolja el az átok ereje. + +– Grófkisasszony, mondottam sokszor, mert így neveztem azután is, el +fogunk pusztulni mind a ketten anélkül, hogy csak egyszer is éreztük +volna az őszinte, nagy szerelem forróságát; pedig megérdemelnénk, mert +senkit nem kivánunk mást és gyermeket akarunk, hogy – miként Sindbad +varázsló mondta – a halál fájdalma által megtisztuljon a szíved és igazi +könnyet tudj sírni. + +Ő szomorúan rám nézett ilyenkor és úgy tetszett, hogy ha most könnyezne, +könnye jó könny lenne. + +Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit annyira +vártunk s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A grófkisasszony +néma ajkai némák maradtak a nehéz órák szenvedéseiben is és jóllehet az +utolsó pillanatig általában nem bízott, most aggódó kis arcán láttam a +reménykedést. + +A gyermek megszületett és olyan szép volt, hogy órákig csodálkozva +néztük. Aggódva nagy gondokban virrasztottunk álmai felett és azt +terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy megmentsük a haláltól akár +a saját boldogtalanságunk árán is. De a grófkisasszony maga akarta +szoptatni a kicsit és csak az elválasztás után szándékozott beleegyezni +a válásba. Újra rettenetes napok virradtak reánk. És még rettendőbbek +voltak az éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony +gyertyavilágnál ül a tükör mellett és nézi a szemeit. Azt nézte, vajjon +tudna-e sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett +némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk átkozva. + +A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, szenvedtünk és +nem tudtuk, mi tévők legyünk. + +Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony sikoltása +ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém tette az +ágyra. + +A kicsiny test hideg, élettelen volt. + +– Meghalt, mondottam és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. Sirj! +tettem hozzá kétségbeesetten. + +Elpirult és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, felöltöztem, +elmentem koporsót rendelni. + +Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a gyerekre. +Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. Akkor azt mondtam: + +– Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a kötelességünk. + +Bólintott és sietve gyászruhába öltözködött. Kocsit hozattunk, kiloptuk +a koporsót a sötét lépcsőházon át és térdeinkre véve, elindultunk. Az +éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk néma nagy földek +lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan némaságban bámultunk a +levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan bánattal. Meddig utazhattunk így, +nem tudom. Egyszerre váratlanul egy folyó keresztezte az útunkat. Most +megállottunk, a kocsit elküldtük és csónakba szálltunk. Eloldottam a +kötelet. A csónak gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan +derengett felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér +ujjai. Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, +rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz szellemek +előbújtak, utánunk repültek, belekapaszkodtak a csónakba és fölöttünk +lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az ujjamon. Nemsokára szemben +az ég alján valami gyenge világosság kezdett derengeni. És azután, mint +valami nagy csodalámpa, felbújt az égre a hold. A part mellé +kormányoztam a csónakot, kiszálltunk és gyalog vittük tovább a koporsót. +Hosszú gyaloglás után országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk +mellett minden percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a +borzalomtól, mely jeges ujjaival símogatta a hátunkat… És észrevettem, +hogy a testünk a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három +árnyékom volt, a kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka. + +– Álljunk meg, mondottam, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, mert +nincs más ásószerszámunk. + +Letérdeltünk a földre és mindaketten dolgozni kezdtünk. Meddig ástunk, +nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő fagyos hideg +volt és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a hátunkat és nagy +koszorúban helyezkedtek el a kisasszony kalapján. + +– Most már elföldelhetjük a koporsót, mondottam és lassan beemeltem a +gödörbe a kis fekete szekrényt. + +A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha ezer és +ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven ömlöttek. A gödörben +elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult és sóhajtást lehelt ki +magából. + +Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. Odaléptem a +kisasszonyhoz és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak és +csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk. + +– Újra fogjuk kezdeni az életet, mondottam. Boldogan intett és +elindultunk a havas hideg estében hazafelé. + +* + +A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított: + +– Tessék fölkelni. + +Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a +fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó tompa fájdalommal bujkált a +fejfájás. + +– Hány óra, Giza? + +– Félhárom lesz mindjárt. + +(1908 julius.) + + + + +ANYAGYILKOSSÁG. + +_Osvát Ernőnek._ + +Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből rendesen +baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és ötévesek, amikor egy +napsugaras, csak kissé szeles novemberi délutánon búcsút mondott a +világnak. Elég könnyen halt meg és egészben nem sok bánatot hagyott maga +után. A felesége, az özvegye szép asszony volt, de szelid természetű és +erősen önző. A férjét sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase +is szerette. Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint aszonyoknál, +akiknek egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen +erős, bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén +meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a +világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban +laktak, a szőke gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. Pedig +eleinte gyenge csipőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. Mondom mint +ember: se jó se rossz. A két fiát épen olyan keveset csókolta, mint +verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az lassanként mindjobban +kiderült. + +A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő estig +nem mutatkoztak. Keveset és csak egymás között beszéltek. Fekete kis +szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. Padlásokra +mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat hajkurásztak. Gyakorta +utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a háztetőre is a magas tűzfalakig, +a sajátságos formájú füstösszájú kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni +jártak a folyóhoz és madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott +nekik, és tiszta alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha +iratkozni kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott. Egy +bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki fiatal +és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de finom +rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár nehezére +esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A hivatalnok +kisérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A férfi unalomból meg +lustaságból nem hagyta ott a nőt. + +Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; terveik és +dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony és erős +csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A tanulást +könnyen intézték, felkelés után negyedóra alatt. Az iskola egyáltaián +nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri foglalkozásnak ismerték föl +az élést s öntudatlanul és korán a saját szükségleteikhez formálták az +időt. + +A padlás egy rejtett zúgában rendezték be a kis boszorkánykonyhájukat. +Nyílak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és csavarok voltak itt +összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles őszi estéken, ha megették +a vacsorát – az anyjok egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és +gyors léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél +várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és +hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró +lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa fénylett a +nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig óvatos, izgatott +lassúsággal fogott hozzá a munkájához. Fölhasították a kutya mellkasát, +leitatták a vérét s munkájuk közben hallgatták az állat rettenetes +tehetetlen nyögését. Megnézték a dobogó szivet, kezük közé vették a +meleg mozgó kis gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a +billentyűket. + +Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem egyszer +megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel vagy +csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes szenvedélyükké +vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát pusztítottak el folyton +fejlődő sajátságos módszereikkel. S a dolgaikról senki se tudott. +Biztonsággal, férfias gondossággal és meggondolással tudtak elrejtőzni. + +Különben a házban keveset törődtek velök. Az első emeleten egy öreg +törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon és egy varrónő, aki +négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon kívül csak a ház +tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a volt tulajdonos fia, aki +nem sokat törődött se a házzal, se a lakókkal. A földszinten egy üveges +és egy rőfösüzlet volt. Senkise tudta, hogy ezekben a boltokban mikor +járnak vevők. A Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A +kis piszkos udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen +ecetfa, amely az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta +rügyeit, leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól +van. Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint +mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól mulattak, +mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is. + +Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy összekötözött +baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására másztak érte. Egy +hétig vizsgálódtak és kutattak utána, megbeszélték, hogyan fogják el és +hogyan ölik meg. Sikerült. Csillogott a szemük és erős vállaikban egy +férfi erejét érezték, amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a +diadallal. A bagoly régen érdekelte őket. A feje olyan mint két nagy +szem. Az agyában csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is +tovább él… Bagoly kellett, kellett… + +Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték amint a +titokzatos madár szemében a fájdalom szines tüzei egymásután kigyúlnak. +Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának a tövét, a lábait, a +csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul bámulták. Arról beszéltek, +hogy a madár tulajdonképen csak egy ház, ahová a Kín beköltözött és ott +lakik, míg csak a baglyot meg nem ölik. De hol lakik? Minden +valószinűség szerint a fejében. Azután elhatározták, hogy éjjelre +otthagyják, mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, +izgatottan vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról +jön-e valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja +meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott +ereje feléjök, rájuk suhanna. Így aludtak el. + +Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak hátán, +veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek lefelé és +meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és szenvedés csak +lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és üvöltött a lovak +patái alatt. + +Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak ki az +ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz óráig szokott +aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már végeztek vele. A +szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast bontották föl, most már +felszabadítva a madár száját, mert a hangját akarták hallani. Ez a hang, +ez a csontigható rémes hang, minden képzelhetőt felülmult, de épen +emiatt rövidesen kellett intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, +mert félni lehetett, hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg +voltak elégedve, a dolog megérte a fáradságot. + +Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban fölfedezett +valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon keresztül az egyik +szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az utcasarokról +visszafordult, még egyszer benézett a szobába. A lány most háttal állt a +szoba mélyén, fehér válla szinte csillogott a napfényben. A fiú bement a +ház kapuján. Egy öreg asszony jött felé, de ugyanekkor az oldalfolyosó +végén megjelent a fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy +közelebbről látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén +megsimogatta a nyulánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy szökéssel +átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. Ezalatt köröskörül +ajtók nyiltak ki halkan és fiatal lányok fejei tekintettek ki rajtok; +csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak a fejek. A folyosó végén +kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a nagyobbik Witman fiút. +Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény sárgán szűrődött be a +parfömillatos szobába. A lány a szőnyegre hengeredett és mozdulatlanul +engedte magát csókolni, ölelni. Witman fia a bagolyra gondolt és +átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami az életben szép, nagyszerű és +izgalmas, miért rettenetes, megmagyarázhatatlan és véres egyszersmint? +Csakhamar azonban ráunt a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és +tágranyílt szemekkel nézte a nőt. Hamarosan elbucsúzott azután, de +megigérte, hogy máskor is eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek +hivták – igen szépnek találta a nevet és végül ezt mondta: + +– Kezét csókolom. + +Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A történtekről +nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a levegőben lények laknak, +amelyek az emberekhez hasonlítanak s ha enyhe szél fúj, érezni mint +úszik a testük a levegőben. Azután megálltak, behunyták a szemeiket és +kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy hatalmas +puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a hátukkal és +mellükkel az arcához érnek. Néhány perc mulva az öccse jelentette, hogy +szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is még a lég asszonyairól +beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, hogy ők bejöhessenek. Be is +jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az ablaküveget alig érintették +bársonyos hátukkal és lebegve, úszva oda nyujtóztak melléjük a paplanra, +a vánkosra. A nyakukat odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd +ismét továbbcsúsztak ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. +Egész éjszaka velük maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, +mosolygó arccal lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, +reájuk feküdtek és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg +sugarakkal betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú, +álmatag, vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli +levegőben. + +Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg májusi +délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a kapun. A nő +feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos nevetéssel és bevezette +a Witmanokat a szobájába. Lerakták a könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, +lehúzták magukhoz a leányt, csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott +szájjal nevetett és lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a +szemük. Mindaketten ütni kezdették. A leány most már tele szájjal +kacagott, mintha csiklandozták volna. A két Witman birtokába vette a +leányt, csipkedték, leszorították, hengergették és megkinozták. A nő +mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek vele amit akarnak. A fiúk +vörösre pirult arccal simultak rózsaszinű selyem pongyolájához. Később +összeszedték a könyveiket, azt mondták a leánynak, hogy ő a legszebb nő +mindazok közőtt, akiket valaha láttak. Irén azt felelte, hogy szereti +őket, de ha másszor jönnek, hozzanak neki valamit, édességet vagy +virágot. A nagyobbik Witman kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, +amit hozni fognak. A leány a kapuig kisérte a kis fiúkat és megcsókolta +a kezeiket. + +Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; megállapodtak +abban, hogy amit tapasztaltak, az összehasonlíthatlanul felülmulja +összes eddigi kalandjaikat, még a bagoly kinzását is. + +– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik. + +– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a másik. + +Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az iskola felé. +De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem volt ott senki. +Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny és kinézett a leány. +Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot. + +– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek akkor, +hozzatok valamit. Intett és becsukta az ablakot. + +A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától. + +– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyürűket – jelentette +ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú. + +– Igen, de honnan veszed? + +– Van anyának, kérünk tőle. + +– Nem ad. + +– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük. + +– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat. + +– Pedig négy arany karcsatja van és hét gyürűje van. + +– Az ujján is hord három gyürűt. + +Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az anyjuk +drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és gyöngyökkel +kirakott karperec. + +Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a nyakas +természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a fiaitól, +nagyon távol érezte őket magától. + +A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni. + +– Nem lehet tőle kérni. + +– Semmi szín alatt. + +– Nem fog adni. + +– Nem, nem. + +– Ki kéne törni a szekrényt. + +– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki. + +– Nem fog fölébredni! + +Tele volt a szivük gyülölettel a szőke, kékszemű, lusta és kövér anyjuk +iránt, szerették volna őt is megkinozni. + +– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj nem +lesz. Te világítsz a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az összes +karcsatokat és gyürűket. + +– Ne vigyük el mind! + +– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki semmi, hadd +bőgjön utána. + +A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, +magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást és +mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. Előbb +azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az anyjuk +szobájában már sötét van. Vetkőzésközben elhatározták, hogy csak +éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy ropogjon a +padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az ágyaikban +felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola után szaladva +mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják elásni és apránként +elhordani. Reggel tagadni fognak és ha anyjok ütni akar, elszaladnak. +Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő dühös lesz, tehetetlenül sírni +fog, ha majd nem fogja találni az ékszereket. Egy pillanatra se került +többé szó arról a lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az +ágyból, kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. +A kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal +szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák lassú +mulását. + +Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni kezdtek. +Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a harapófogót, a +reszelőt és a lámpát vette magához, a másik csak a hosszú pengéjű +nyitott zsebkését. Ő ment elől. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a +középső ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a +Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse nyikorgott. +Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan aludt, csak a +kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött hálóköntös takart. +Elhelyezkedtek a szekrény előtt. + +A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. Pár +pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés nagy, +szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat ládába +csomagolva, dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. Witmanné +megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta a szemeit. Az +arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de szóhoz nem jutott +Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott az ágyhoz és késével a +mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a jobb kezével a levegőbe +hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon volt és lefogta a lábait. A +nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja melléből és még egyszer bedöfte. +Nem volt reá szükség, mert már halott volt. A melléből a vér lassan +patakzott benn a paplan alatt. + +– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik – most szedjük elő a +dolgokat. + +Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a melltűket, +gyűrüket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan kirakták az +asztalra a megszerzett, elhódított kincset, osztályozták és egyetértően +elosztoztak rajta. + +– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk. + +Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, de az +átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt vérnek. +Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú kinyitotta a +középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki Witmanné szobáját +belülről bezárta és az ablakból a párkányra kilépve, bejött a nyitott +ablakon. + +Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni kellett, +mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. Levetkőztek, +ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva, pár pillanat múlva már +mind a ketten mélyen aludtak. + +Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan fél hétkor +érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és azért a szobájába +nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen a fúkat verte föl, +akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és eltüntek, zsebeikben a +kincsekkel. + +– Még iskola előtt! + +– Jó! + +– Az előadáson pontosan ott kell lenni. + +– Hogyne, ma különösen. + +– Tizenegy órára úgyis hazahínak. + +– Siessünk. + +A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához jutottak, +senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult arccal mélyen +aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték a zsebeikből a +drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a combjaira. + +– Nesze, ezt hoztuk. + +– Ez mind a tied. + +A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két +gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé +fordult. + +– Ma vagy holnap jövünk. + +A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába. + +(1907 november.) + + + + +A KISASSZONY. + +_Moravcsik professzornak._ + + +I. + +Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros össze-vissza +írásával azt írta, hogy okvetlen minél hamarabb látogassam meg. + +Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte – mikor másfél év +előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De azután, hogy +sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és bájos asszonnyal – és +láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, mikor elbúcsuztunk tőle és +együtt távoztunk, ritkábban mentem ki és csak olyan időben, amikor +tudtam, hogy a feleségét nem találom ott. + +Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál otthon mindig el +szoktam válni a szép asszonytól. + +Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt éves +korában és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy hatalmas +remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, elefántcsontbőrű, illatos +szőkeséget, akinek vastag kis piros ajkain rövidesen kibontakozott a +szenvedélyesség sajátságos akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. +Szakított a barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte +minden szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt és kicsit sajnáltam. + +Amikor a paralizis kitört rajta – a sajnálkozás fokozódott bennem, de az +utálat eltünt. + +Helyzete valóban nyomorult volt. + +Egy alkalommal – gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután – a +jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, pirulva +és dühöngve – a folytonos nyelvbotlások miatt – drágának és aranyosnak, +továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete párját és integetett +nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony könyörögve ijedten nézett +reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. Félt, reszketett ez az +egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam volna neki, de jól éreztem, +hogy félelmének rugója a gonosz, szívtelen önzés volt. Sohase +szerethette igazán Fülöpöt, ha most be nem akarta látni, hogy hősileg el +kell viselnie a férje csókjait. + +Ez az igazság tisztán jelenet meg előttem e pillanatban és kimentem a +szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az asszonynak. +Később hallottam, hogy pár perc mulva mégis csengetett az ápolónőnek. + +Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött iránta, +nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos ápolónővel sem +foglalkozott, holott első időben nem egyszer felhívta a figyelmemet +annak külső jótulajdonságaira. + + +II. + +Délután elmentem hozzá. + +Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, férfias +és rokonszenves vonások, most gyerekesek, rajongóak voltak, elsimultak +és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves volt, de +ünnepélyes. + +– Barátom na… nagyon örülök, hogy… hogy eljöttél. Fo… fogok neked va… +valamit mondani. + +Boldogan mosolygott reám és szorongatta a kezemet. + +– Barátom – mondta – egy hét óta vettem észre, hogy van itt nekem +valakim. Egy szép, szép kisasszony. + +Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis gyermek, +aki a hallott mesét továbbadja a kis öccsének vagy hugának és szeretné +mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében van, egészben, +hiánytalanul tovább adni. + +– Egy kisasszony – folytatta Fülöp. + +– Milyen? – kérdeztem. + +– Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden pillanatban +velem van. Beszélget velem, biztat és gyógyít. + +– Mit mondott? – érdeklődtem. + +– Sok mindent. Most is szól hozzám. + +– És mit beszél? + +Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben függött, +azután elmosolyodott: + +– Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy. + +– Az óra, vagy a kisasszony? + +– A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából hallom a +hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent együtt az órával, +amint az óra tikk-takkol. + +– És miket mondott még? + +– Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes. + +– De hisz ez természetes! – mondottam és megdöbbentem attól a +szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen eszembe +jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk Fülöpnek +hangsúlyozni és igérni a gyógyulást. Szinte természetesnek találtuk, +hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan. + +– És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? – tettem hozzá azután. + +– Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, mindig +gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik. + +Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután folytatta: + +– Milyen kedves! Most azt mondta, hogy az első nap este, mikor +idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt. + +– Milyen a hangja? – faggattam Fülöpöt. + +– A ha… hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben egy napon +egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, fehérruhás, +barnahajú leány, annak volt ép ilyen hangja. Lágy és kellemes, mint a +szép muzsika. Egész nap el tudom hallgatni. És olyan jó, hogy mindjárt +beszél, mihelyst kivánom. + +Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte a vékony, lesoványodott füleit. +Olyan volt a fehér párnák között, mint egy mumia. Mozdulatlanul feküdt s +csak a feje látszott ki, mint a kis gyereké a pólyából. Azután elmondta, +hogy a kisasszony biztosította őt, hogy ma este a vacsoránál egyik +kedvenc étele, a tejbe grisz fog szerepelni. + +– A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? – kérdeztem. + +– Nem – mondta komolyan és zavar nélkül elsiklott a téma élén. – Senki +se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam meg. Az sokat +beszélget a feleségemmel lent a szalonban és megmondaná neki. Nem jól +esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy ne mondd neki. + +– Nem, nem, semmi szín alatt – erősítgettem – hiszen nem volna nyugta a +féltékenységtől! + +Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp folytatta: + +– Annyit tudnék róla mondani!… Olyan nő, akire mindig vágytam, s amilyet +nem láttam egész életemben egyet se. + +– El fogod venni, ha felgyógyulsz? + +Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután felelt: + +– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy ne +váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő így is +mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem. + +E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára. + +A beteg elmosolyodott és nem kergette el. + +– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő küldte. +A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő üzeneteit. Mindig +tud valami jó hírt üzenni. + +– Ez a légy most mit mondott? + +– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a legyek nem +csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a zsebkendőjéből és +a kopasz homlokára ragasztotta. + +– A legyeknek – suttogta mosolyogva – táplálom a legyecskéket. + +– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos nem is +tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét itten, hogy +gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy lábain keresztül +feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a testemben. Erősödőm +napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint amikor reggelenként a +segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít +percről-percre. + +– Mi a kisasszony neve? – szakítottam félbe Fülöpöt. + +– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már párszor. + +Fülöp várt és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt: + +– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg azzal, hogy +szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt eddig, barátom. +Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az ablakon oda fel a +háztetőre. Látod azokat a szép nagy madarakat a villámhárítón. Azokat is +ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem őket, amint repülnek, kergetőznek. +Szórakozhatom. És velük is üzeneteket küld. + +Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak. + +– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – kérdeztem +Fülöpöt. + +– Ragyogó kék és zöld és némelyiknek aranyszinű tollai is vannak. + +– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az ügyed jó +kezekben van letéve és halad egyenesen előre. + + +III. + +Elbucsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a segédorvossal. + +– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett téves +eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép bizonyítéka +annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos fejlődése mellett nem +mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az épebb psyche mégis csak +mindenképen megvédi magát a kellemetlen, elviselhetlen és rettenetes +benyomások elől, amit a hozzátartozó test feltartózhatlan pusztulásának +látása egy-egy világos pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán. +Akadnak betegek, akik napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán +ismerik sorsukat és állapotukat, de azután megjelenik, mintegy +automatikusan a mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. A +beteg pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré, +atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja neki +az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy ideális +leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében hangját hallja, s +aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, főleg pedig a +gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális motivum hiányzik. + +– Igen – mondottam – tudom, tudom, igen! + +Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és öntelt +mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle. + +– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak én és a +főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, akinek a főorvos +elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot Fülöp feleségének. És +Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint eddig habozott, hogy +Fülöpöt a segédorvossal megcsalja. + +És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést +könyörtelenül. + +(1910 december.) + + + + +RÉGI LEVÉL. + +_Vészi Margit asszonynak._ + +Kedves bátyám uram! + +Kelt levelem Visegrádon, 1330 április 21-én Kedden. Kivánom, hogy ez a +pár sor írásom a legjobb egészségben találjon valamennyieteket. Ámbátor +legutóbbi levelemre még választ nem kaptam, sietve írok, mert hallom, +holnap reggel indul Budára a kengyelfutó. + +Ezt pedig azért teszem, mert rettentő dolgok estek itt a palotában +tegnapelőtt, azaz husvétvasárnap után való vasárnapon. + +E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony és +gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny ebédlőben. +(Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) Alig hozzuk a +második fogást, hát az ajtó előtt nagyot kiált ám Balázs Farkas fia és +ahogy oda nézünk, Zách Felicián zászlós úr ront be az ajtón. Jól ismered +őt bátyám, Csák Máténak volt a nádora és mióta urunkhoz, Róbert +Károlyhoz szegődött, elég bajt okozott mindenkoron. Mondom beront nagy +kiáltással; hűvelynélküli egyenes kard a kezében és borzasztó +káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan és feléje vág a karddal. +Rettentő erős ember hirében állott ez a Zách úr, hát mindenki igen +megrémült. Nálam nem volt a szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük, +de a hercegecskék nevelői, Gyulafi és Miklós, hamarosan kihúzott +kardokkal nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erővel csapott rájuk, +úgy, hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt. +(Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott mély sebet, melynek +következtében ő ma kiszenvedett. (Temetése holnap délelőtt lészen.) +Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak és a Királyasszony +sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi úr, a testőrök +parancsnoka: ő szúrta le hátulról Zách urat igen hirtelen. Hát akkor +derült csak ki, hogy a Királyasszony keze erősen vérzik. Zách úr kardja +elérte az ujjait s közülök kettőt elvágott. Orvosokat híttak persze +mindjárt és Cornélius mester, akit a legtudósabbnak és +legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, úgy itélt, hogy a Királyasszony +két ujját le kell vágni. A többi orvos ugyanezt mondotta. A Király igen +sápadt volt és saját füleimmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a +parancsot, hogy Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék +ki. És az egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig +börtönözzék be. + +Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt az oka +mindennek. A Királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon szereti +őtet. Őt nem ismered bátyám; aranyos szőke haja van és gyönge, finom +leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre ő taszította volna és +ezt akarta megboszulni Felicián úr. Én ritkán láttam őket együtt, noha +egyenként sürűn láttam itt a palotában mindkettőjüket. Klára a +hercegecskék körül volt. Őket mosdatta reggel, fésülte és öltöztette. +Kázmér úr későn kelt, mert Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy +a Királyasszony naponta hosszasan kérdezősködött Kázmér úr állapotáról +és őrködött, hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért +tette, mert – mint mondják – a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az +ő ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor +szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó volt. +Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen leányokkal igen +zavartan, mint ez a szűz fiúknál lenni szokott. Nem is hiszem, hogy Zách +Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit legszebbnek +tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. És sokkal +erősebb is lehetett a hercegnél. (Őt láthattad bátyám gyakorta.) +Csodálatos szépségű leány volt, termete és finomsága mindenkinek +föltűnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult belé, akár az +apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb ideig beszélni, de +nem sikerült, jóllehet sok időt áldoztam reá, hogy alkalmat találjak. +Azt mondják itt némelyek – igen titokban – hogy a Királyasszony +kerítette meg őt az öccse számára. Én ezt azért nem hiszem, mert a +Királyasszony sohase volt túlságosan bizalmas Klárához, hiszen az apja, +Felicián úr, annyi boszúságot okozott Királyunknak, amint ezt te is jól +tudod. + +Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. Valóban a +többi leányok is, ha Kázmér úr atlaszselyem nadrágjában és kék bársony +zekéjében szemlesütve elment mellettök, – mindannyian gyönyörködve +néztek finom arcára, piros szájára és selymes hullámú aranyosszőke +hajára. Mindannyian kivánhatták őt és bizonyára szivesen megcsókolták +volna százszor is. + +Úgy kellett lenni, hogy Zách úr leánya maga adta oda magát a hercegnek. + +Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes szépségű +arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon buzgó az +imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis volt egy okom, +ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy idővel szégyenbe fog +kerülni. Ő ugyanis két varkocsba szokta fonni a haját és ahogy hátul a +nyakánál elválasztotta, sok látszott a meztelen, fehér bőréből, ahol már +csak gyenge pihék maradtak meg a hajból. Ez a hely olyan szokatlanul +ingerlő volt és annyira különbözött minden más leányokétól, (pedig az +udvari leányok legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király +rajta feledé a szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató. + +Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is és ha jól +hallottam, a budai kapura akasztották ki. + +Tegnap reggel szakgatták őt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, József +ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem bírtam +meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves sírásra +fakadtam és kifutottam. Tegnap este együtt ittunk vele késő éjfélutánig, +hogy elfeledjük mindketten a Zách-leány szörnyű halálát. (Cselényi úr +most egész napon a Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt +a sáncokban. Emiatt este nem is igen merünk kijárni a palotából, mert +félő, hogy boldogtalan lelkekkel találkozunk.) + +Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni, (jóllehet itten +nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég mozgással +és minthogy csak a fáradság okozhatja az álmot – ha különben az ember +gondolatai boszantóak és nyugtalanok – attól tartok, sürűn fogok álmodni +Zách úr leányával, minthogy ő tetszett nekem legjobban az összes leányok +közül. + +Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam csupán +azóta. Sápadt volt, mint a mész és szomorú, mint a halál. Most ágyban +fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony vannak mellette +éjjel-nappal, ezenkivül egy olasz orvos, bizonyos Beneditti nevű, aki +csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt állítják róla, hogy a +sorvadást is tudja gyógyítani. + +✝ ✝ ✝ Isten legyen irgalmas mindannyiunknak. ✝ ✝ ✝ + +Kedves bátyám levelét a jövő heti visegrádi postával várom. Talán a +sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, minthogy jó +reménységben van. + +(1907.) + + + + +OPIUM. + +_Sassy Attilának._ + +(EGY IDEGORVOS LEVELES LÁDÁJÁBÓL.) + +A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a +szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban +dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes +függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos lármájával +áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz arcú és alacsony +emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e nemtelen és kegyetlen +muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az maga az élés. + +Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba alvással +aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, amely pedig +fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához látnak, amelynek +fáradtsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a szívben, amelynek nem +kellenek többé a nyomorúságos apró kellemességek, csak egy: a komoly, +szomorú gyönyör! A verekedésből győztesen kerülni ki, véres fáradtság +után megpihenni: mindez nem gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése. +Akik a fájdalmakat érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok +is. Ők gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van +úgy, hogy az életet nem lehet berendezni tisztán az ős, szent gyönyör +számára, ami pedig az élés egyetlen célja. + +Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként +könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív ernyedten +dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát és a bőr irtózik a +széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a munkájukat. A +kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján tompa fájdalmak +bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni az ostobák apró +dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal és fáradással járnak. +Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az egyhangú unalmas parancsoló +ritmusoktól a világosság miatt nem lehet menekülni. És beszélni csak +szavakkal lehet, amelyek úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az +agy fogalmaival. + +Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó világosságánál. + +Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, +amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a +pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez +csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és furcsa, +úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak ebben a +formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni valahová, +ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké válnak. + +A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. Kihelyez +bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc óráját +megállítva langyos hullámokon emel bennünket a lét magasságaiba. +Pillanatokig időzni itt és remegni, hogy percek mulva végkép visszaesünk +oda, ahonnan elindultunk – valóban nyomorúság. Pedig legtöbben +megelégszenek ezzel a néhány alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs +bátorságuk és erejük, hogy magukra vegyék a nagyszerű, az +örökkévalóságba-lendítő hosszú gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat +olcsó, nevetségesen kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján +dörömbölő világosság tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka +tizennégy órájában, a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét +egy darabját kapjuk. + +Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek előttünk a +homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde lányajkak csókolják +végig a testünket. A színek és vonalak új ősi tiszta természetükben +rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És most, hogy _nem hasonlítanak +többé_ azokhoz a színekhez és vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: +megmutatják nekünk a formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és +kezdetleges ismeret, amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a +szaglásunkkal, ízlésünkkel és tapintásunkkal szereztünk a létről, most +kiegészítődik, kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga +teljességében az életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban +hordunk s amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, +fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az igazság, +mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy kockáról, amelyet +csak láttam, de meg nem mértem, nincs jogom mondani, hogy a súlyát +ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, hallott, szagolt, ízlelt és +tapintott – nincs joga mondani, hogy élt. A megismerést, az isten +boldogságát csak a gyönyör adja számunkra. De lehet-e beszélni arról, +hogy az isten boldogsága csak egy pillanat? Igen: ő ennyit adott +alamizsnaképen az ostobáknak és gyáváknak. De akik többet érdemelnek – +mert többet akarnak – azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet +vitéz és nemes kockázattal. + +Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az érzékeket és a +szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott közvetítője, az Opium. +Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, – ezekről is le kell mondani. A +szemek gyakorta könnyeznek, a fül zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk +elmosódnak. A szavak, a hangok kaotikus zavarban bolyonganak a +hallószerv géprészecskéiben. + +Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket! + +Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és színes +üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek hanyatt. +Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet oda, ahol azért +élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az egyetlen célja a +létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért ajándékozott minden +nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az életből, hogy éljen, +folytassa az életét, hogy új életet okozzon. Az új féregnek pedig ismét +kijut egy pillanat. + +A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész nemzedékek, +évszázadok alatt kapnak – egy órát. + +Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon mielőtt +megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és számot +vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon magának +mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő négyszáz +generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak ötezret. Egy nap +alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő alatt ez körülbelül két +millió évet jelent. Föltéve, hogy az opiumszivást mint kifejlett erős +férfi kezded és nagy gondot fordítasz testi épséged fönntartására, – +amelyet legjobb ügyes orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor +húsz millió éves korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök +megsemmisülés jeges párnájára. + +Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió évet – az +éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő utódaiban. + +(1909.) + + + + +JOHANNA. + +_Dr. Rajz Sándornak._ + + +I. + +Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, kishajú, +nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk rajta, épen ez +utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e tulajdonságok +sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de nevetséges. Nem tudott +egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a ketten magunkban mosolyogni ne +kezdtünk volna rá. + +A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, komornája, +barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, széptermetű, +szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy kezekkel, amelyek +könyökig, ameddig a blúza látni engedte, egyenletes fényes vörösek +voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a szoba nagy volt és rendes, jó +bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, villamvilágítás és fürdőszoba-használat. + +– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a lakótársam, +– vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok. + + +II. + +Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha fölkeltünk, +már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában instruálta Idát a +takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, affektálva és bécsi +kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, mint egy kislány. + +– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor. +Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik +szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd +szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána! + +Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész sápadtsága, +korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát sejtetett. +Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, szégyent, ami miatt +otthagyta Bécset. + +Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, +ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok és +tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az ajtónkat és +az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt is hozzá. +Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk nevettünkben. Johanna +tudniillik a bassusokkal egészen szabadon bánt el, a ritmust pedig saját +használatára alakította. Hall az ember az életben temérdek rosszul +zongorázó asszonyt, de ilyen karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni +hibázásokat soha. Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak +sejtettünk, tökéletesen benne volt a zongorázásában. + + +III. + +Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor hatásra +dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés csipkedísszel +– rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az ajtóban állt, mint +gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, amellyel megkínáltuk, +babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten tudja, milyen okból – nyaka +köré csavart, előre hajolt, mosolygott, nevetett és hamar kiment. + +Elek röviden fejtegette az eseményt. + +– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. Beszélt +Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, föllépett a +tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő szerepében. +Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a férfiakat, +azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a szobát. Csak édes +arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt utána. + +Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos viselkedése mögött +valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett semmit kitudni. + +Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a természet ama +ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, nem méltatlanul, +elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét Idának szentelte. +Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni nem sikerült. Elek nem +vesztette el a türelmét – amit minden hasonló esetben őszintén bámultam +nála, – hanem új taktikát kezdett. Szóbeli udvarlásra tért át. Orákig +elbeszélgetett Idával. Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a +német nyelvben gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél +– „ilyen“ szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem. + +– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még +rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az +alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak. + +Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket +szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén. + + +IV. + +Szóval, Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg Johanna +nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap délutánig. +Egyedül voltam s esteledett már. Épen fölálltam, hogy fölcsavarjam a +villamos-lámpát. Kopogás és Johanna lebbent be. + +Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután és hogy nem tud mit +csinálni és hogy Bécsben egészen máskép tellik az idő. + +– Ach Wien! – sóhajtotta többször. + +Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje +megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a szüleit. +Azok utánajártak, kérdezősködtek és a vőlegényről a legjobb +információkat kapták. Húsz éves korában már elvált asszony volt. A válás +után Pestre jött, egy barátnője hitta, de a barátnővel összevesztek és +vissza akar menni Ausztriába, vagy Svájcba, talán Bonnba. Pensiót fog +nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen és a +rang, a szerep, amelyet egy pensió tulajdonosnője betölt, szintén +megfelel neki. + +Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette Johanna. +Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára, – ahol már égtek a +lámpák – azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, mennyire egyedül +van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki mindenki, mennyire utálja a +házmesternét, nincsen semmi, semmi mulatsága, stb. + +Szántam Johannát. Egy szomorú – bár nem tragikus – női sors tárult ki +előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a nevetséges elem. + +– Unatkozol! – szóltam magamban Johannához. – Hát akkor miért kártyázol +egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem udvaroltatsz magadnak +a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két szomszéddal, magamról nem +szólva, mert a nagykezű nőket nem állhatom. És miért akarsz épen +pensiósné lenni, Johanna, – folytattam – amikor a pénzedet jövedelmezőbb +vállalkozásba is fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, amikor az +élet szenvedés. És miért adod a vidámat máskor és miért kacagsz +nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva! + +Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vígasztaltam Johannát, +kérdezősködtem a pensió tervéről. Ennek azután megörült és elmondta, +hogy a pensió hány szobából lesz, hogyan fogja berendezni, milyen lesz a +társalgó és micsoda szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek +használatára. + +Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna. + +Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglőben. Amikor elmondtam neki +Johanna látogatását és nagyjában mindazt, amiről beszéltünk, +kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém és gratulált. + +– Beléd szeretett, – magyarázta. – Végre talált egy férfit, akiről érzi, +hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és megalázni. Érzi benned +a karaktert, bízik benned. + +Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgőnek magamra nézve, +hogy egy nő ennyire bízik bennem. + + +V. + +Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához. + +– Nem hagyhatom, – mondotta, – hogy ez a vánnyadt nő nyomorával +rejtőzködjék előlem. Fölkeresem az odujában, megszurkálom a sovány, +sárga lapockáit, benézek a fehérneműs szekrényeibe, a szennyes-ládájába, +a titkaiba. + +Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról. + +– Nem dobhat ki, – válaszolta csaknem dühösen. – Ha beüzennék elébb, +akkor kifogást mondana, bezárkózna és tisztára huzatná a vánkosokat – de +így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, a szerencsétlenségén. + +Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta dühében a zárt +ajtót. + +A következő napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát +meglátogathassuk s a „helyszinén“ megnézzük, sikertelenek maradtak. Nem +volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát próbált, vagy +vendégei voltak. A vendégek különösen felbosszantották Eleket. + +– Nyelvmesternők, nyütt, szőke, érdes arcú hölgyek, német +lateiner-pofák! – dühösködött. – Honnan szedi össze őket!… + +Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nőhódító létére nem +tudta elviselni, hogy egy nőhöz, aki a közvetlen közelében él, hozzá ne +nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem boldogult. Egy heves ostrom +után a leány kijelentette, hogy: nem. + +– Tudja meg a nagyságos úr, hogy ő csak egyszer, hat év előtt. És soha +többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot igért neki… +Hagyja őt békével a nagyságos úr, ő úgyse… + +– Ekkor már nem ellenkezett a lány, – magyarázta Elek. – Ekkor már csak +azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, hogy nem, nem, +én nem fogom rögtön otthagyni! Ezt várta, de hiába, mert én olyan mély +szánalmat éreztem iránta, – láttam az ijedt, kissé kitüzesedett +madárszemeit – hogy elmúlt minden étvágyam. Eszembe jutott egy +parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de jókat ráhúzott, érted. +Ez jutott eszembe. Épen ilyen fonák dolog lett volna… mint madarat +bottal verni. Nem bántottam Idát. + +Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá: + +– Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! – mondotta szónokiasan, +megállapításszerűen. + + +VI. + +A karácsonyi vakációról visszaérkezve, Johannát nem találtuk otthon. Ida +elmondta, hogy úrnője Bécsbe utazott rokonait és szüleit meglátogatni. +Újév után való napra igérte hazaérkezését, de nem jött és nem is írt. A +lány panaszkodott, hogy fél a lakásban egyedül aludni. A szomszédaink, a +Paál-fiúk tudniillik szintén nem érkeztek még vissza. Eleinte nem +bántuk, azután hiányzott nekünk Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek +kárpótlásul esténként, amikor eloltottuk a lámpát, mesélt róla. +Lefestette a Bécsbe való érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor +anyja nyakába borul: + +– Ach! Liebe Mama! + +Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben pointképen +olyan gyakran szerepelt: + +– Nicht wahr, Herr Doktor? + +Január tizedike felé jött egy kártya, Idának címezve, hogy holnap +vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg Johanna. Nem +tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt szemekkel és tanácstalan +ábrázattal jött be hozzánk, mintegy koldulva a társaságunkért, illetőleg +Elek pár udvarias szaváért. + +Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már láttuk az +előszobában; föl volt akasztva a bársonnyal bélelt parfümös télikabátja, +boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott és mint gyakran tenni szokta, +letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a boát és mimelte, mintha +csókolgatná a drága nő ruhadarabjait. Föllélegzettünk, jobb kedvünk +lett. Elek a következő enunciációt tette: + +– Johanna, a bájos pensiósné, hazaérkezett a karácsonyi ünnepekről – +weihnachtliche Ferienreise – és holnap inspicálni fogja a szobákat, +esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy a szobaurai, akik +szerelmesek belé, már epedve várják, ő azonban ma mégse fog mutatkozni. +Bevonul budoárjába, lefekszik kipihenni az út fáradalmait és elmereng a +császárvárosban szerzett feledhetetlen emlékeken! + +Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban feküdt, +beteg volt. Ida mondta, hogy orvos is járt nála. Elek nyavalyásnak +nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás fáradtsága ennyire +letörték, továbbá kacérságnak minősítette, hogy nem tőlem – a házban +lakó medikustól – kér tanácsot, hanem más orvost hozat. + +– Kacérkodás veled, – ismételte. – Föl akar bosszantani, hogy még jobban +imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nő, ha véletlenül csinos +a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy óriásiak a kezei, hogy +hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind semmi. Erről mind +megfeledkezik! + + +VII. + +Körülbelül a visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont Johannát. +Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, erőltetve és +sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott Bécsben, hogy nem +sokáig marad Budapesten, más levegő az… Amikor a hogylétéről +kérdezősködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott és azért kellett +feküdnie. + +– Hazugság, – mondta Elek később. – Beleszeretett egy bécsi főhadnagyba, +akivel egyszer találkozott valami sör-társaságban; ennek a betege. A +vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán állni, ezért marad az +ágyban!… + +Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kiséreltem +bizonyítgatni Eleknek, hogy mennyire valószinűtlen, amit mond. + +A következő hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se csendült föl a +szomszéd szobákban. Elszakadt tőlünk, nem törődött velünk, nem +ambicionált többé bennünket. + +– Mit csinálhat ez a nő? Leveleket ír naphosszat a vackában? Vagy +ábrándozik? Vagy a felhőket nézi? – kiáltotta Elek. + +Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott untalan. Szűkös +repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy komikusan triviális +induló, a legelvetemültebb katonakarmester-stilusban tartva. + +– Das Lieblingstück des Oberleutnants! – jelentette ki Elek. – Johanna +most tanulja, és végkép meg fogja hódítani véle a szép vörösbajuszú +főhadnagyot. + + +VIII. + +És két hét mulva megérkezett a főhadnagy. Nem láttuk, csak a hangját +hallottuk. Egy erősen bécsies kiejtésű sörízű hang beszélt benn a +szobában. Elek a menetrendből kikereste a bécsi vonatok érkezését. + +– Háromnegyed óra előtt érkezett a bécsi gyors! – kiáltotta diadalmasan. +– Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse megért. A tiszt +eljött, hogy kis barátnőjét meglátogassa. Egy szánalom-látogatást tesz. +Tartozik ezzel a foglalkozásának és hizeleg neki Johanna rajongása… Ach +mein Einziger! suttogja Johanna és lezárja szemeit. + +A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból zavart föl: + +– Nézd csak – mondotta – nézd csak, siess! + +Az ablakhoz támolyogtam. A ház előtt csukott hintó indult el. Kék +katonazubbonyt láttam az ablakában. + +– Ez katona! – szóltam. – De hol van Johanna? + +– Benn ül, most szállt be. + +Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de a +becsületszavát nem merte adni. + +Este Johanna, szokatlan időben, fél tízkor kezdett zongorázni. +Eljátszotta „A szűz imájá“-t, azután rátért az indulóra. + +– Festmarsch des Deutschmeisterregiment! – mondta Elek. + +Háromszor hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot. + +– A főhadnagy nem tud betelni barátnője brilliáns zongorajátékával – +konferált Elek. – Addig is, hogy Ida a teát zavartalanul ne +szervirozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem. + +Csöngetett. + +– Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! – mondta +ünnepélyesen. – Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy miféle +főhadnagy… és a többi, de Elek nem hallgatta. + +– Elmehet! – kiáltotta. – Elmehet! + +Egészen izgatott volt. + +– Engem nem csapsz be, Johanna, – mondta. – Tudom, hogy a főhadnagy +nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, hogy a főhadnagyot +többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz és hamar rájössz, hogy jobb +lett volna az egyszerű magyar szobaurak mellett maradni! + +Eleknek azonban a legnagyobb fáradozás mellett se sikerült a főhadnagyot +– még csak nyomokban se – kimutatni. Hiába ment ki a folyosóra, hiába +nézett át a Johanna szobájába, a spaléták be voltak csukva, nem lehetett +még árnyékot se látni. + + +IX. + +Két hét mulva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam elaludni és +kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a nagy körút márciusi +hajnalának szineit. Váratlanul a kapunk előtt egy kocsit pillantottam +meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. Johanna jól bebugyolálva, +épen az ülésen helyezkedett el. Fölkeltettem Eleket, aki roppant +botránkozott. + +– Hallatlan e nő elvetemültsége, – mondotta, – elutazik és dobálja a +pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt titokban. A hátsó +lépcsőn viszik le a pakkját és fogadok veled, hogy Ida nem fogja +megmondani. + +Valóban a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy úrnője +Bécsbe utazott. + +– Csak pár napra és üzleti dologban, – ismételgette bután. + +– Szép kis üzlet, – dohogott Elek. – Engem be nem csap. Szerelem! És +arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki fizetni még egyszer. +Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a sorsa, hogy ráfizessen a +szerelemre, hát akkor nem lehet rajta segíteni! Nagyon sajnálom! + + +X. + +Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a tény, +hogy főladta az eddigi ellenállást és egy napfényes délelőtt meghódolt +Eleknek. + +– Most már látom, – mondta a fiú ebédnél – hogy ez a kis penész Johanna +volt az oka az eddigi kudarcomnak. Ő biztatta, buzdította Idát az +ellenállásra, ő bujtogatott. Hosszas távolmaradása azonban +meggyöngítette a bajtársnő ellenállását, egész erkölcsi pozicióját és +ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra vagyok +kiváncsi, mit csinál ő Bécsben. Nem fog jól járni ez a nő sem és fogadok +veled akármibe, hogy a főhadnagy azóta a privatdinerjével dobatta ki +lakásából. + + +XI. + +Ugyanaznap éjjel kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida. + +– Az istenért, tessék jönni, a nagysága!… + +Csak kabátot kaptunk magunkra és mezítláb rohantunk be Johanna +szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, sáppadtan, +félig kinyilt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa és a teste +élettelen. Az éjjeli szekrényen egy üres, kis barna üveg magyarázta, +hogy öngyilkosság történt és pedig méreggel. Egyet sóhajtott Johanna, +azután vége volt. Lehajoltam, a szive nem vert. Vonásai megmeredtek. +Kényszeredetten mosolygott. + +– Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt és egy levelet adott, hogy +adjam föl, – mondotta Ida zokogva. + +– Mutassa, – kiáltott Elek – hozza ide, azt a rendőrségnek kell majd +adni. + +Ida behozta a levelet. A címzés ez volt: + +„Herrn Oberleutnant Kurt Bauer, Wien.“ + +– Ez az! – mondta Elek csendesen. – Szegény Johanna, a privatdiner dobta +ki!… + +Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. A +hálószoba kissé szűk volt, de rézágy és igen finom ágynemű. A +tükörasztalon sok tégely és régi porosdugójú orvosságos üvegek. Rajtuk +egy kopott, rongyos füzet, – „Das Geheimnis jung und schön zu sein“ +(valami szépítőszer-gyár reklámkiadványa) illusztrálta a tégelyek és +üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalón és az ebédlő. A +zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, amelyet annyit +hallottunk, Alfréd Czibulka alkotása volt és a címe: „Erwachung des +Löwen“. A címlapon egy óriási oroszlánfej. + +A nevetés ingere miatt, amely mindkettőnkön erőt készült venni, sietve +elhagytuk a szobát. + +– Erwachung des Löwen und der Tod der Katze, – mondta Elek, de nagyon +meg volt hatva. + +Majdnem sírt. + +(1910 junius.) + + + + +JÓZSIKA. + +_Dadámnak, Évának._ + +Abban az időben így éltem. + + +I. + +Reggel, amint kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban és +kibámultam a zöld korlátháló fölött. Rendesen még nagymama nem kelt föl. +A szomszédszobában, a hálószobájában a tükörasztalon erőlködve, +hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta volna +akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák rései azonban +már ki vannak töltve ezüstösaranyos fénnyel, innen lehet tudni, hogy a +mécs hiába erőlködik. + +Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra elaludni sohase +tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, kiemel az ágyamból, +megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam és kivisz a világosságra. Mindig +sokat gyönyörködtem ebben az érzésben – amint a hirtelen reggeli fény +megcsiklandozott és a tisztára szellőzött, kitakarított ebédlő kanapéján +jó dadám munkába vette toalettemet. + +Eközben kibámultam az ablakon. Künn – erre emlékszem legszívesebben – +havasak voltak a háztetők és fehéren ragyogtak a reggeli napfényben. +Szánkák csilingelése hallatszott. Megkértem ilyenkor dadámat, hogy +sietve vigyen az ablakhoz, mert látni óhajtottam ezeket a kedves +járműveket. Megtette a kívánságomat. Azután rámhúzta még a másik cipőt +is és a mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. +Azután az arcomat kellett vízbe mártanom és egy szivaccsal lelocsolta a +hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig felbosszantott e +mosdási szisztémának észszerűtlensége. A víz t. i. már a kezeim +leöblítése után egy kicsit piszkos lett és az arcomat mindig +valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször magyaráztam, +nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett szokásnak tarthatatlan +voltát. Azután megfésült és ellenőrizte a fogmosást, amire különben nem +volt szükség. A szájvíz illatát szerettem és ha szőke selymes hajamban +végigsiklott a fésű, ez mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta +fodorgalléros fehér ingemet, (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen +a csuklómat bántották a kézelők) és a sötétkék bársonyruhámat +gyöngyház-gombokkal. + +Szép ruha volt és megboldogult nagyapámra mindig hálásan gondolok, +valahányszor eszembe jut, mert ő vette. Örültem neki, pompásnak, +megkülönböztetően uriasnak találtam, de egyszersmind bajt is hozott rám, +mert hiúvá tett és kényszerített, hogy a tükör előtt az illendőnél +sokkal több időt töltsek. Megtanított rá, hogy az élet apró dolgaiban, +mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a szépet, a művészetet, ami +tulajdonkép meddő mulatság, mert időt rabol és elvonja az elmét és +akaratot más, komolyabb, nagyobb, férfiasabb dolgoktól. + +Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. +Megkóstolta a kávémat, megkeverte és a kalácsot apró kockákra aprította, +nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam kávézgatni, mert a +délelőtt nem sok érdekességet igért. + + +II. + +A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket nem +ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig félévre rá +követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné mondta, aki engem +nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott megvígasztalódni, nem +tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira szerette. Hát magunkra hagyott +bennünket a nagymamával. Szegény apuskám és anyuskám, sohase ismertem +őket!… + +Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, azután +átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van dolga, +magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy szoba ez az +ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a szalonban még +rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor van. Soha senki se ül +rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön hozzánk. De ő vidéken lakik +és legföljebb két napra jön el. Az édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon +szeret engem, de mégse annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok +unokája van, a nagymamának csak egy: én. + +Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben lapozok, +vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim arcképe sokféle +változatban, különböző korokból. Legszebb az édesanyám egyik képe. +Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; egészen kislány. Ott van +az apám gyerekkori arcképe is. Magyar nadrágban, csizmában van levéve. +Benn vannak az én arcképeim is. Születésem óta minden félévről. Az +egyiken sírásra áll a szám; egy ingben ülök egy óriási karszékben. Egy +másikon még szoknyában támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam. +Egy harmadikon karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először +nadrágot. + +Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült az idő! +Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy dolog? Semmi. +Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, hogy felnőjjek, hogy +megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt csak a felnőttek tudják, +nem lehet kétség, csak ők tudják!… + +Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy csend +vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama a konyhában +üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a vincellérrel, +aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. Magával hozta a +feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, pletykáltak, kezet +csókoltak és az lett a vége, hogy az éléskamrából Kati kihozta a +szilvóriumot és a vincellérpár kapott belőle egy-egy pohárral. Gaz, +alamuszi parasztok voltak, lopták a nagymamát és kihasználták a jó +szívét, meg a rövidlátó szemeit. A termés felét a saját zsebükre adták +el. Egyszer az egyik szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és +megnézte a fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva +nincsen fele annak, amit látott. + +– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. Kergesse el +őket. + +A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát: + +– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem igaz +Tecám? Ugy-e nem igaz? + +Teca nem állhatott ellen a kérésnek, kijelentette, hogy nem igaz. + +– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a gyalázatos, aki +ilyent mert rám mondani! + +Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert Gerő +bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem mulasztotta +volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy szája volt. Különben +szerettem Teca nénit. + + +III. + +Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon aggódtam és +féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a szalónban, a fekete +zongora alatt vagy a szekrényben, valami rossz ember és rám ront, végem +van. Elbánik velem, megöl, összemarcangol. + +Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy kihívjam +magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a gyilkost. + +Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. Hiszen mi +kis gyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek vagyunk és annyi +a veszedelmes rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán mindig találkozhatunk +efféle alakokkal. Körülbelül minden negyedik-ötödik férfi félelmes és +borzasztó, különösen ha szakálla van. És a szemekből is lehet látni az +elvetemült, sötét gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!? + +Különösen egytől félek. Alacsony, vörösszakálas emberke. Zöld szemei +vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába kapaszkodva +végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz reám mindig, +mintha azt mondaná: + +– Evvel a kis kölyökkel még lesz számolni valóm! + +És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös csúnya kezeit. +Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre szokta +hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat hozzá! +Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a dadámmal szokott +beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén félelmes, mert kardja van és +szigorú mindenkihez, de bizonyos, hogyha ő a közelben van, akkor nem +félek a vörös zsiványtól. Ilyenkor ez a gazember nem mer reám nézni és +közel jönni, hogy gyönyörködjék ijedelmemben, amikor dadám szoknyájába +kapaszkodva hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára. + +Persze a rendőr-bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs mindig +velünk és bizonyos, hogy ha a vörös rám tör a szobában, +segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a +rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy gyermekeket +gyilkol és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag a pusztulásukon. +El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis boltjában véres csontokat +őriz – mert boltja van, ahol festékeket árul, padlómázakat és +ilyenféléket – és a fiókokban a kitépett szíveket és gyermekek +agyvelejét rejtegeti. + +Sokszor el akartam ezt mondani komolyan és hosszasan, kérni akartam a +rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja börtönbe, akasztassa föl +vagy szúrja át a kardjával, de mindig abbanmaradt. + +– Hátha kinevetne! + +Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre még nem +tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok és nem értem, amit a nagyok +beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha valamiben igazam +van, jól megérzem. És ők erre nevetnek; ez elviselhetlen. + +Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst és állandóan foglalkoztatott a +kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem a szalon sötét sarkait, +sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel néztem soká egy képre, mert +úgy éreztem, hogyha fölnézek, megjelenik a vörös. Nem egyszer tisztán +látni véltem, amint kikecmereg a szoba homályából és szétálló nagy +füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam ilyenkor +és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a másik szobában. +Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, bevezetett a +szalonba és végignézett velem mindent. + +– Itt sincs, itt sincs. Ejnye hát hol van? + +Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót és kinyitottuk a +szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra vizsgáltuk, +mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bujik. Kicsike ő és valószínűen +akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk Matyi. Ilyesmit +gyakran lehet hallani. Borzasztók ezek a rablók. Sose tudja az ember, ha +kinyitott ajtó mellett elmegy, nem rejtőzik-e mögötte egy közülök. Ők +meghúzódnak a fogasok alatt, a ruhák között és lábukat felhúzzák úgy, +hogy semmise látszik belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá egészen a +homályos sötét sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, +még akkor sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő zöldfényű szemeit, +mint amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem +ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; vérben +forognak és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, legfeljebb a +rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni az ágy alatt. De +ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy csakugyan ott van-e a rabló, +hanem egyszerűen kiszaladok a szobából. + + +IV. + +Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz ülünk és +Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb szaka. +Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de az étvágya +kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, gyenge ember +lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. Csak kettőt +szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez lenne ebédre is, +vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de nagymama csak ritkán +csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel és hogy palacsintával nem +szabad jóllakni, mert elrontom a gyomromat és holtom napjáig beteg +leszek. + +Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit se +kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem magyarázgasson, +inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az asztaltól, még nincs vége az +ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt sem engedi nagymama, hogy partlimat +levegyem a nyakamról. Roppant rendszerető asszony. Nem csodálkoznám +rajta, ha meghallanám, hogy férjét, a nagyapámat, aki már tíz +esztendővel születésem előtt meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a +másvilágra. Tulajdonképen nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy +vannak rossz tulajdonságai is, arról nem tehet. + +Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, vagy a +gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy kinyissam a +kanári ajtaját vagy még ritkábban, hogy a fiókos szekrényében turkáljak. +Ha nyár van, akkor leakasztom a légycsapót az ajtó mögül és dongókra +vadászom. Ez jó mulatság és igazán szórakoztató. Az ember leül a +zsámolyra és vár. A legyek halkan döngenek a szobában. A nagymama +elszunnyad a székében, teljes csend van, csak a legyek zenekara +hallatszik. Ekkor valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül +süvít a szobán, vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne: + +– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag csodálatos +hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, túlkiabálom az összes +szegény kis apró legyeket… én az óriás. + +Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki koppan +az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, körülkarikázza +a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak egy szempillantásra, +mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni akar, ez világos. Rászáll a +nagymama szemüvegére, azután lemászik az orrára, az állára, végig ugrál +a csipke vállgallér likacsai között, lebandukol a karján a kezére, az +ujjahegyére és ujra elkezd döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal +repül: – Hipp-hopp, engem ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el +nem ér! Sokszor percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az +ember, mely mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb +jellegűvé válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, +elbizakodott emberekhez. + +Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics bácsi. Vastag arany láncot +hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha mindig egész sereg +embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, csoda, hogy el nem +repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és kristálypoharak az +üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája Kovacsics bácsi +gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha azt akarná ezzel +mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre becsül akinek legalább +olyan erős és szép hangja és olyan vastag aranylánca nincs, mint neki. +Ha tudná milyen csunya az aranylánca, épen az ormótlansága miatt, ha +tudná, hogy én őt a dongókhoz szoktam hasonlítani és bár +kezétcsókolommal köszöntöm, szívből utálom, akárcsak egy utálatos nagy +dongót. + +A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos puffadt +dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, bosszankodtam, +szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a jobbra-balra való +fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült elcsípni. Most azonban +már tudom a módját, hogyan kell. + +Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik valahová. +Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, földobom a légycsapót. +A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal repdes, a fejemre száll, a fülem +körül bosszant… várok. Tudom, hogy el fog fáradni. El is fárad. Egy +negyed óra alatt holtra fáradtan mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és +rácsapok; a dongó leesik. Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó +üvegbe. Hadd örüljön a nagymama. + +Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a legjobb. +Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen megtett +mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, tapasztalatlan, +szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy egy nagy dongó, mint +amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen jó kedvre hangolja a +nagymamát. + +– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog legyet. +Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem tudom mit szólna! + + +V. + +Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, hogy a +Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, sokkal +többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van győződve a +saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig élnek, amíg igazuk +van, mert amint tévednek a világ és a dolgok megitélésében, lassankint +elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak és elmennek… meghalnak. Épen +ezért soha olyanvalamiről véleményemet nem nyilvánítottam a nagymama +előtt, amiben az igazság vele szemben az én részemen volt. Hallgatni a +legszebb. Mindig sajnálkozom az embereken, akik sokat bizonyítgatják, +hogy igazuk van, akik sokat beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy +helyesen lát és jól meg tudja itélni a történteket, nincs szüksége +ilyesmire. Hallgat és megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt +hiszem, nem az az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja – +vagy akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya – +hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és +fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha a +nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha a +felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom +magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. Azt +hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van sok +papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor elmentünk hozzá +a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok emberrel beszélget, +mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni akar, a korcsmába kell +mennie tekézni vagy inni, máskép halálra unná magát. Látom ezt rajta; +olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg leülök a nagymama mellé a +zsámolyra és késő délutánig el tudom nézni a felhőket az égen. Ó milyen +gyönyörűek. A földön sehol nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az +alakjuk mindig más és más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap, +szeretem nézni őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, +óriási paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a +felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már +csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra eltünt a +szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a fecske megérkezett abba a +boldog országba és ott is fog maradni mindig. + +Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és visszaszállt +lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a háztető alá a +fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, ha valaki már a +boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, visszajön a szegény, +piszkos eresz alá! + + +VI. + +Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – kinyitja +az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van. + +– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts kávéhoz. + +Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset csinál – +behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a vizeskancsót. +Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az ujságot – ha épen +olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli fáradt szemeit. + +– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét. + +Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon szereti a +kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, lassan kevergeti, +tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a süteményt áprítani +valónak és elüldögélünk jó félórát. + +– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama és ez a +legjobb ital. Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. Szegény anyád, +mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott három-négy pohárral is. +Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, meg a Jókai-regények. Azokat +olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő olvasott föl néki. Sokszor sírt +anyád, ha valami szomorú dolog történt vagy valaki meghalt. Ahány +temetés erre ment, mindegyik halottat megsiratta szegényke. Apád +kinevette, de csak képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet +meggyógyítani az anyácskád szivét. + +Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a +szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti +marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak egészen +a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, de van benne +valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, ha hallom. Ha én +meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok muzsikáljanak a koporsóm +fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a húrokra, amitől ellágyul, +elcsendesedik a hang és a zene olyan, mint egy álom. Olyan, mint a +halál. + +Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik halkan +beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, szivemből +utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és céltalannak a +gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem haragszik semmiért és +senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics bácsi nálunk van, egy ideig +nevetek rajta, azután mielőtt haragudni kezdenék rá, átmegyek a harmadik +szobába. + + +VII. + +Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a lámpagyujtást. +Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. Levelekből füzért fon, +vagy tökszárból dudát csinál, vagy csigabigát fog és azt szólítgatja: + +– Csigabiga gyere ki! + +Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. Közbe +sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon nevetek néha, +hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz. + +– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, hohó, +egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten. + +Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy én csak +azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál és sokkal +ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az országról, ami a +felhők között van, de észrevettem, hogy sohase hallott róla semmit, sőt +életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor meg akartam neki magyarázni, +hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös az idő tudniillik – ő kihozza az +őszi kabátomat a házból és rám adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy +mitől van a szél. Azt mondta, hogy azt nem lehet tudni. + +– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok okozzák a +szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel szelet csinál. +Nem, dada? + +– Azt én nem tudom, Józsika. + +Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a legyező. + + +VIII. + +Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy tetszik, +hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng enyhébb és +kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan leszállnak a +földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az Úristen lakik, +tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, hogy mindenkinek +van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy valami szerencsétlenség ne +érje, de különösen álmában és este. Szükség is van rá, hiszen annyi a +rossz ember a világon és álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a +sötétség mindent betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak, +megölhetnek. A jó őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a +lámpákat meggyujtják és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül +suhannak a hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva +megáldják a fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha +esik az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben +zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők intézik, +hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden gyanus neszre. +A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még így is folyton félek. +Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön csöngetek a dadának és +megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a régi bekötött képes ujságokat +és nézzük a képeket. + +Vacsora után hamar le kell feküdnöm. + +– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy erős, +egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama. + +Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. És +álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. Sokat +gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok csinálni, +ha nagy ember leszek. + +Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. Minden nap +egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden körülmények +között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. Szeretnék tengerre +szállani és hajós lenni, vagy még inkább a felhők országába szeretnék +menni és ottan lakni. Szeretnék bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol +olyan csendes, aranyos és gyönyörű lehet minden. Persze ez nem +valósulhat meg – és talán épen ezért – annyira szép. + +Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre nem lehet +mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, unalommal, sok +rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, kedvesek, mint a dada és +nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi közünk; az álom kárpótol +mindenért. + +Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom. + +* + +Abban az időben így éltem. + +(1909 április.) + + + + +PISTA. + +_Bródy Sándornak._ + +Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stilű nőhódító volt azok között, +akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. A +regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi +hősszerelmes-szerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, az +életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, találékonyabbat. + + +I. + +Az apámnál dolgozott, mint irnok. Arany kedély és vas-egészség +jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a golyózás +minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról volt szó, hogy +valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, levonó-képeket hozott, cifra +betűket írt és csatamezőt szerkesztett az ólomkatonáim számára. +Használható, ügyes, nyilt-eszű ember volt. És emberismerő. + +Tudott a parasztok nyelvén és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak a +szemei és hivatalos páthosz jelentkezett a mozdulataiban. Az apámtól meg +a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, legszebb jogászi +kifejezéseket használta. Olykor órákig elbuvárkodott a törvénykönyvekben +és ilyenkor sóhajtva fejezte ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem +törte le annak idején a derekát és nem kényszerítette a tanulásra. +Párszor elbeszélte azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel +keresztül vitte, hogy hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de +amelyeknek a vége mégis csak az lett, hogy a második gimnáziumból ki +kellett venni. Így került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi +irodákba. Mikor hozzánk jött és barátom lett – én hat éves voltam, ő +húsz. + +Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a háznál. +Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta kellett +elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a háztartásban +zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta a szemeit, de apám nem +akart Pistának felmondani. + +– Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! – szokta +mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az irodában, még +hozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók mellett, oly ügyesen +intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett semmit. + +Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki a +kezeügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, +levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt hozott. +Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak lesz. Érdeklődés +nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, hogy lehet ennyit +fáradozni a nők miatt. + +Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, usque öt +nővel volt dolga. Részint asszonyokkal, részint lányokkal. +Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel szakítófélben +vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután eggyel végkép és +mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított, – akkorára már volt egy +új, akit már munkába kezdett venni. Puhította taktikával, szivósan, nem +sietett, nem volt neki sürgős és egy szép napon, amikor örömtől ragyogó +arccal lépett be az irodába, beszámolt nékem az előrelátható, egyforma, +biztos sikerről. Saját kijelentése szerint, házasságáig hatvankét +viszonya volt s ezek között tizenhét leány, akik neki ajándékozták +szűzességüket. Ha már most tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét +éves korában házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával, +mely szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, +akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62: 15 = +4·13333… Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülök 1·13, +tehát körülbelül az egész állomány 25 százaléka érintetlen leány volt. + +Voltak közöttük – már a kisvárosi készlethez képest – varrónők, +gazda-lányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel +elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka +helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol +idylljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a szobákat, +akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. Pista ilyenkor a +rendes liternél még valamivel többet szokott inni és általában nem +kimélte a pénzt. Sokszor kijelentette: + +– Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem sajnálom, +hadd menjen! + +Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nőkre költhette. + + +II. + +Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem hallgatni +Pista morfondirozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor esett szó +gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló valami boltosnál, +de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit összerakjuk és „tízzel +megszorozzuk“ – még akkor se érnek fel Zsófival. Pista enthuziazmuszának +okát ma jól látom. Zsófi nem hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! +– akivel minden nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha +beszélhetett. + +Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb nótákat, +Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett vele, de akkor is +sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy neki Pista nem kell. +Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más sikerek – amelyeket, +bölcsen nem mulasztott el learatni – kárpótolták a szomorúságért. Zsófi +azonban visszatérő motivum maradt. + +Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala mellett. +Még a Tek. Kir. Törvényszék „T“ betűit se volt kedve kicifrázni a +keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. Számtalanszor +gyönyörködtem mesteri nagybetűiben. + +Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb lett az +ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, türelmetlen lett, +kevesebbet ült az irodában, nem szeretett csevegni, nem mesélt kocsmai +tréfákat és anekdotákat, amelyeket pedig nagy élvezettel hallgattam. +(Pista tudniillik vérbeli elbeszélő volt.) + +Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem állította +el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért és hagyta folyni. Közben halkan +káromkodott és biztatta: + +– Hadd folyjon! + +Utána néhány napig sáppadtabb volt, de azután újra visszakapta a régi +csattanós szinét. + +Jó meleg nyár járt ránk. + +Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. Bámulatos +ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta az oldalát, +megnyomorította és beletette a balkezében levő apró papir-stanicliba. +Tizet rakott egybe, azután végkép lezárta. Egy délután ily módon +harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. Összeolvastuk őket, mint a +pénzestekercseket szokás. Háromszázötven légy muzsikált bennük. + +Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem hozzáfogni, Pista +pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. Dühösnek látszott. Újabb és +újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem rá. + + +III. + +Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom +rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. Elébem +jött. Kijelentette, hony majd mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám +asztala mellé. Pista sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az +irodában. + +– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem akar +kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy ilyen lány a +világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én neki fűt-fát, +selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz forintot, – nem akart. +Igazi százforintost kértem a sógoromtól és megmutattam neki: Ez lesz a +tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. Én meg csak annál jobban +bolondultam. Mondtam magamban: a kutya teremtését, épen te kellesz. Mert +szép ám. Olyan szemei vannak, mint az őzecskének és pirosak az ajkai, +mint ez a piros ceruza. Az arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd +egyszer megmutatom magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg +se engedte magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva – +tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban +keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána jártam, +bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl semmi. + +– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az utcán. +Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt felelte: +nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és lesütötte a +szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb kézzel, +képenvágtam. Eltakarta az arcát és a falnak dőlt, annyira megszédült. +Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem bántam. Balkézzel is adtam neki még +egy jó nagy pofont. De ahogy csak birtam! Csak támasztotta tovább a +falat, de nem sírt. Erre otthagytam, hazamentem, lefeküdtem. + +– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, mondom, +Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma elmék. +Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a Panna nénihez, +annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. Azt mondtam +magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt azután elmentem +és elvettem a szüzességét. + +– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! Megérte a +fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor feldühösödtem és pofon +vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott volnék, ahol egy év előtt. + +– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem szabad +elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak akkor adják +oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon kivánja őket. De akkor +azután muszáj nekik. + +Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és szokása +szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát: + +– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag +beszüntetettnek nyilvánítom! + +Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra (melyet +a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott. + + +IV. + +Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, amelyet +speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden régebbi és ezutáni +sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek mulva, – ó, évek mulva – +olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy igaza van-e vagy nincsen-e. S +abból, hogy sokat gondolkodtam rajta – már sejthető, hogy nem nekem volt +igazam, hanem igenis neki kellett igazának lenni. + +(1910 december.) + + + + +NAGY BALÁZS – KIS BALÁZS. + +_Kabos Edének._ + + +I. + +Idő – este hat óra. Szinhely – elegáns nagy gyerek-szoba. Rézágyak. +Óriási rendetlenség. A rendetlenségből itt-ott kilátszik egy-egy +mesztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres szobrásznak a +gyerekei. Későn érő, de piros arcú, okos szemű gyerekek. + +A nyolc éves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát huzgál föl s mikor +a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra őrült +zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. Percenként átlag +kétszer viszi véghez a fentemlített viharos zajt. Ani – fiúsan +öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány – tenniszrakettel ütögeti a +mennyezethez babájának leszakadt fejét. A tizenegy éves Rolli az ágy +sárgaréz támláján végez nyujtógyakorlatokat, amelyeket a +Beketow-cirkuszban a magas trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen +borzas hajjal. Lihegve és izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy +csak úgy horpadozik alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi: + +– Ugy-e Anii, nem igy csinálta a Beketowban az az ember?… Moond Anii, +nem igy csinálta az az embeer! + +Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a babafejet. + +Időnként erősen raccsolva megszólal: + +– Nézd Bandi, nem nagyszerű, már fél órája ütögetem a médi fejét és csak +kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerű? + +Bandi azzal felel, hogy a csörgő rugóját nekiereszti. + + +II. + +Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli torokkal, +lelkesülten kiabál: + +– Gyerekek, gyerek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam apát a +lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, szobrászművész. +Született Békéscsabán, 1869. május 7-én… + +_Rolli_ (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd hangosan, én +is akarom olvasni. + +_Ani:_ Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz bennünket és +elmeséled, ha valaki jön és röhögsz rajtunk. + +_Rolli:_ Ülj le és lejebb tartsd a könyvet. + +(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe merül a +három gyerek.) + +_Ani_ (fölkiált): Apa jogász is volt!… + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +_Balázs:_ De azután ott hagyta az egyetemet… + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +_Rolli:_ Tizennyolc éves korában már Párisba ment… + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +_Ani:_ Te, Balázs, mi az az egyéniség? + +_Balázs:_ Amilyen ember valaki, – az! – érted? + +_Ani:_ Igen. + +_Rolli:_ Mi az a medaille d’honneur? + +_Ani:_ Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; láttad Károly +érmét? + +_Rolli:_ Igen. + +_Balázs:_ Apának adták a szobráért. Az ő szobra volt a legszebb az egész +kiállításon. + +_Rolli:_ Hát a legszebb képnél is szebb volt az apa szobra? + +_Ani_ (határozottan): Persze, a legszebb volt minden közt. + +_Rolli:_ Mi az a Le Figaro? + +_Ani:_ Az egy nagy ujság, a madmazell sokszor olvassa. + +(Tovább olvasnak.) + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +_Rolli:_ Tyüh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott az első +művéért, a „Siratók“-ért. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +_Ani:_ Mi az az amatőr? + +_Balázs:_ Akik a szobrokat megveszik. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +_Rolli:_ Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma kétségtelenül ő a +legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész világon ösmerik… + +_Bandi_ (visszatér az órájához és e pillanatban már ujra +visszaeresztette a rugót). + +_Rolli_ (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. Most apáról +olvasunk itten és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. Odamegy +Bandihoz, átfogja a hóna alatt és kicipeli a szobából, közben üti a +hátát és befogja a száját; mert Bandi – már nem szép, ami nem szép – +köpköd, sőt megrugja Rolli lábát.) + +_Rolli_ (jajgat): Jaj, ez a Bandi, jaj megrugott, de azért kidobtam. +Nesze! (Dulakodás). + +_Ani:_ Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az ajtót; a +három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi rugdossa az ajtót.) + + +III. + +A cikk ismét elolvastatik. Utána kis szünet, majd Ani mélázva megszólal: + +– Barátom, ilyen nagy művész az apa! + +_Balázs:_ Kár, hogy nekünk sose mutatja szobrait. + +_Ani:_ A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy elmenjünk megnézni. +Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, ha a műteremben van +valaki. + +_Rolli:_ Te, Balázs, igaz, hogy apánál mesztelen nők is vannak? + +_Ani:_ Ugyan, hogy gondolsz ilyen disznóságot apáról! + +_Balázs:_ Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell nézni a nő +testéről… mert apa csupa mesztelen nőt mintáz a szobraiban, én ezt +hallottam és egyet láttam is, de csak az apa egyik szobrának fényképe +volt. Mesztelen nő volt. + +_Ani:_ Az lehetetlen! + +_Balázs_ (komolyan): Ani ne légy buta, hiszen a szobrok mind +mesztelenek. + +_Rolli:_ Nem láttad a Kálvin-téren is azokat a nőket, az Andrássy-ut +végén az angyal majdnem mesztelen, csak egy ing van rajta. + +_Ani:_ De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak és egészen fel +vannak öltözve. + +_Balázs:_ De mutass nekem egy egészen felöltözött nőt, szobor nőt! + +_Ani_ (gondolkozik). + +_Rolli_… Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová vezetné azokat a +mesztelen nőket. Mit szólnának a cselédek. + +_Ani:_ No azt a mama sem engedné meg! + +_Rolli:_ És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert mindig +vizitbe jönnek. + +_Ani:_ A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha vizitek vannak +és a papa azt mondta: nekem a műteremben van dolgom, a vizitek fogadását +azt magára bizom. + +_Balázs:_ Rengeteg sok dolga van a papának. + +_Ani:_ És nagyon sok pénzt keres. + +_Rolli:_ Multkor hallottam, amikor a mama mondta Behr néninek: Nem tudom +miféle nőre költi Balázs azt a rengeteg pénzt és a mama akkor sirt. És a +Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem volt itthon az urad. És a +mama azt mondta, – már öt éjszakája és hogy a papa akkor is reggel a +műteremből küldött haza pénzért. Én ott halottam a zongora alatt, mert +mindig szoktam a zongora alá bujni, amikor a Behr néni eljön, mert ők +mamával mindig nagyon érdekeseket beszélnek. + +_Balázs:_ Most nekünk elmondod, hogy még mit hallottál. + +_Rolli_ (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig kiváncsian, +félig borzongva hallgatják): Hát tegnap jött Behr néni és én már ott +voltam ám a zongora alatt. És azt mondja a mamának: az urad szeretője +egy tizennyolc éves leány. – A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak +sirt. – Behr néni aszongya: Látta Franci őket a Stefánia-úton +gummirádlison és ismeri Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. – A +mama még mindig aszondta: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi +Balázs azt a sok pénzt!… És milyen? kérdezte a mama. A Behr néni azt +mondja: vörös… A mama erre még jobban sirt. + +_Balázs:_ Csakugyan? + +_Rolli:_ Becsületszavamra. + +Szünet. + +_Balázs:_ Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, adjuk +becsületszavunkat. Én becsületszavam adom. (Rolli tenyerébe csap.) +Becsületszavamra. + +_Ani_ (igen komolyan Balázs tenyerébe csap): Becsületszavamra. + +_Rolli:_ Nekem is add becsületszavadat! + +_Ani_ (Rolli kezébe csap): Becsületszavamra. + +_Bandi_ (künn): Enged-je-tek be-e! Nem láármázok. + +_Balázs:_ Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. Értitek, egy +szót se arról. + +_Ani:_ Természetesen. + +_Rolli:_ Csak nem vagyunk olyan buták. + +_Bandi_ (bejön): Olvassátok el nekem is a papát. + +_Ani:_ De nyugodt leszel? + +_Bandi:_ Igen. + +_Ani:_ Hát hallgass. (Ani olvassa. Csendesen hallgatják.) + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +… Amikor a kis leány ott olvas, hogy „ő a legkiválóbb magyar szobrász, +nevét az egész világon ismerik“, Bandi belevág: + +– Még egyszer ezt! + +_Ani_ (ujra olvassa): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész +világon ismerik. + +_Bandi_ (lassan ismétli): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az +egész világon ismerik. + + +IV. + +(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerek-szoba ajtaján Áldor Balázs. +Gyönyörü monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt elválasztott, még +egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony gallért visel, melyből +büszke egészséggel emelkedik ki izmos, vastag nyaka. Legújabb szabású, +sötétkék ruha, sötétvörös szinű bőrcipő. Kézelőt nem visel. + +_Bandi_ (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az +egész világon ismerik. Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az +egész világon ismerik… + +(Áldor összecsókolja a gyerekeket. E közben bejön a mama is. Korán +hervadó, 33–35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép lehetett. Azóta +az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete szemei könyesek, de +azért mosolyog. + +_Áldor_ (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a haszontalanok a +lexikonban. + +_Bandi:_ Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az egész világon +ismerik! + +_Áldor:_ Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet. + +_Bandi_ (az anyanevelte gyermek módjára elszalad és kiabál): Éljen a +legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik! + +_A mama_ (megcsókolja Áldor arcát és megsimogatja nagy homlokát. Súgva +mondja): Ma itthon vacsorázik! + +_Áldor_ (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a zsüri +ülésezik, igazán nem lehetek itthon. + +_A mama_ (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem vacsorázott +itthon egyszer se és még csak háromszor evett itthon ebédet és ma már +tizenkettedike van. + +_Áldor:_ Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. (Megnézi az +óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal elsiet. A másik +szobából visszakiált): Szervusztok gyerekek. + +A mama lassan kimegy. + + +V. + +Rolli, Ani és Balázs egymásra néznek. + +_Ani_ (a mama után oson. Rövid idő mulva visszajő. Szepegve ujságolja): +A mama a divánon fekszik… hason… és sír… zokog… a haja egész kócos. + +Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalónba és az ajtóból +pepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén görcsösen fuldokolva +sír. + +Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs hirtelen +meggondolja magát és kiszalad a lépcsőházba, ahol a földszinten még +kopognak Áldor lépései. + +_Balázs_ (bátortalan hangon lekiált): Apaa, apaa! + +A lépcsőházban gyengén viszhangzik az aaa… Azután Balázs még egyszer +kiált. Semmi válasz. + +A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a szobalány, aki a +boltból jön, föl nem riasztja: + +– Kit vár itt Balázs úrfi? + +_Balázs_ (felcsillanó szemekkel): Hol volt Klarisz? + +_A szobalány_ (nyulánk, finom arcú, fekete leány): A boltban, úrfi! + +_Balázs_ (feltünő szakértelemmel, igen gyöngéden megsimogatja): Este +ugy-e megint maga jön be a cipőmért?… + +_A szobalány_ (mosolyog): Igen. + +_Balázs:_ Jól van. (Bemegy és becsapja maga után az ajtót.) + +(1907.) + + + + +EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRŐL. + +_Halott anyámnak._ + +Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e pillanatban +pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor négy és fél +esztendős voltam. Az eset maga egyike azoknak az eltévedéseknek, amelyek +életem során azóta olyan csodálatos módon ismétlődtek és annyiszor, hogy +nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt az eltévedésemet azonban nem feledtem +el, bár ami a részleteit illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak. + +Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdő. A megyei +térképünkön rajta van, ellenben az összes országos térképeken (kiadja +Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne sokat gondolkozzunk rajta, +hogy miért; azért Batiz mégis csak pompás kis hely. Évekig ott +nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt nálunk állandóan szidták Batizt. A +nagymama szidta, mert vasárnaponként, ha ki akart jönni – egy óra +kocsijárás a várostól – mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt +boszankodott és nem tudta élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos +szépet, amivel a természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és +vidékét. Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a +városba, minden utazáskor valami baleset érte. Szidta anya, mert a +kerékpárjavitási költségek úgyszólván duplára növesztették a nyaralási +kiadást. Batizról nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés +hangján beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és junius elsején mi +újra és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát +édesanyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi sírtunk, +apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott mindannyiunkon, de még se +mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve Batiz, mint a fürdők ideálja, +mint „pompás kis nyaralóhely“ szerepelt asztali beszélgetéseinknél. + +Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény +időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. Eltévedésem +t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk alkalmával. + +Márkó bácsi, aki a butorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta +szállitani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges juniusi +reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház úszott a pakkolás +és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A karikákat, a lapdászacskót, a +csiga-ostorokat nyakunkba vettük és apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, +amelynek pointje az volt, hogy Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: +Kati, a szobalány felbukott a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk +rángatni kezdte a kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn +ebédeltünk Batizon. Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost, +hogy nem szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött fejjel +desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de engedjük őt +csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni. + +Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit élveztük. +Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem láttam. Az adriai +tengerpart homokját még csak nem is lehet vele egy napon említeni. Ez +utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már igen kis mennyiségben is +kellemetlenné teszi a járást, míg viszont a batizi homok literszámra és +állandóan a harisnyában viselve, a legcsekélyebb kellemetlenséget sem +okoz, sőt ellenkezőleg, a cipő hordásának különös jóleső érzést +kölcsönöz. + +Miután lábbelimet a fürdői turisztika követelményének megfelelően ily +módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. Öcséim és húgom nem +voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. Minden körülmény kedvezett. +Elhatároztam, hogy míg a gyermekek dudliznak és a napernyők alatt +alszanak, felfedező útra indulok. + +Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő napban +fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el előttem. Jól +szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elől lovagló századost +szalutálással köszöntöttem. Barátságosan mosolygott reám és biccentett a +fejével. És ez a tény talán hozzájárult ama később bennem +meggyökeresedett véleménynek megalapozásához, hogy igazi úri embert +kizárólag csak a katonák között lehet találni. – Miért? Erre a mai +eszemmel már felelni is tudok. – Mert ez a mesterségük; ezért ad nekik a +király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak helyeselni lehet. + +Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. Megijedtem +a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező irányban folytattam +utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett haladtam el. A kerítésen +belül paraszt lányok ruhát mostak, nevettek és egymást vizzel locsolták. +Erre a házból egy kövér öreg asszony jött elő és igen csunya szavakkal +szidta őket. Hogy a szavak csunyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, +de jól megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha +testvéreimnek új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásukat és +bámulatukat kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit +értékesíteni akartam, nagyon kikaptam és meg kellett igérnem, hogy többé +ki nem mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután +csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket, +rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy +elfeledkezzem róluk. + +A kerítésen belől más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén bokrok +között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és kutyát +tanított szolgálni. Az eféle látvány teljes életemben le tudott kötni. A +kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott szolgálni; egyetlen hibája +az volt, hogy tartása görbe volt és kis időközökben egy-egy pillanatra +letette a jobb első lábát a földre. Az öreg paraszt hiába ütögette a +pipaszárával, a kutyus nem volt képes hosszabb ideig mozdulatlan +maradni. Jó ideig elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a +kutya ezzel a módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen +megtanulni. + +Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb ablaktalan ház +következett, valószinüleg magtár, azután egy út, azután fű, azután egy +kis erdő. Bementem az erdőbe. + +Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, hogy az +erdőcske útja köralakú és ugyanoda értem, ahol a belépésemkor voltam. Az +erdő különben kellemes hűvös volt, három rigó is fütyölt a közelemben. +Visszafütyültem nekik és nagy mulatságomra, egészen sikerült őket +megtévesztenem. Azt hitték, t. i., hogy egy negyedik rigó érkezett. +Miközben így jól eltöltöttem az időt, piros virágokat pillantottam meg, +amelyek a ritkán ültetett gesztenyefák tövében nyilottak. Hamarosan jó +csomót szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni +édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon +bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár kétségtelenül, +izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos kávékat. Körülnéztem tehát, +hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és egyenes irányban elindultam +visszafelé. + +A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes kis +villa bontakozott ki előttem. A terraszon nagy társaság mulatott és egy +feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt terítette. Elhatároztam, +hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl Katit is fehérbe és feketébe +öltöztessék. Rikító kockás ruháit és túlkeményített szoknyáinak +ropogását rég ki nem állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen +segíteni. Most már tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha +eszméjét fogom szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy +indítványomat pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy +most már szaladva folytattam utamat. + +A szaladás kitünő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel +kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros +következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. Azóta +meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel semmi +összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb fiú volt +mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi ideig tudott +a víz alatt maradni, mint jómagam – szaladni nem szeretett – és mégis +tüdőgyulladásban halt meg… + +Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás veszélyes +voltában és így teljességében élveztem e tilalmas mulatságot. +Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen szaladtam. Azonban +nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást kaptam. Sántikálva és a +bordámat tapogatva folytattam az útat. Fáradt voltam. Most már nagyon +szerettem volna hamarosan hazajutni. És ezt a vágyat csak fokozta ébredő +sejtelmem, hogy eltévedtem és nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem +mertem ezt magamnak bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával +szívemben tovább mentem előre, előre, elhomályosuló szemekkel. Ma már +tudom, hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a +zsebkendőt, megtörülni a szemeimet és tájékozódni az útirány felől. +Sajnos, nem ezt tettem. + +Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken sorakoztak egymás +mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden reményemet elvesztettem az út +megtalálását illetőleg. A szemem előtt összefolyt a világ és hirtelen +nagyon sajnálni kezdtem magam, elhagyott, szomorú helyzetemben és heves +sírásra fakadtam. Mint valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a +torkomban, a vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, +hogy a sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos +öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó sós +cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. Azt +azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott édesapám +mondása: „Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek neki, de +sírni nem.“ Bármennyire beláttam az adott helyzetben is eme erkölcsi +szabály jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam képes szerinte +viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy hamarosan +szerencsésen ki is fáradtam. + +Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy borízű +hang szólított és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem. + +– Mért sírsz kisfiú? + +Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az érdeklődő. Kék +szemeiben annyi igazi szánakozást s fehér, nagy bajuszában annyi jóságot +láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni kezdtem állapotomat. + +– Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem… és kérem, +tessék engem hazavezetni. + +Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, amikor +édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen ideges kis +fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. Olyasvalamit jelentett +nekem ez a megkülönböztetés, mint a porcellán edények között a japáni +fekete kávés-készlet számára: a „szervíz“ kifejezés, amelyet Kati olyan +áhítattal szokott kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte +a készletet az üvegszekrényből. + +– Hát hol laktok, kis öcsém? – kérdezte türelmesen. + +– Nem tudom, bácsi, – feleltem szepegve és újra határozatlan rémület +kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot tanultam, ahhoz az +érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós érezhet, amikor a nyilt +tengeren a viharban észreveszi, hogy iránytűje elveszett. + +A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment; +bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra +rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is +megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképen elfáradtam és berekedtem és +cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, fűvel szegélyezett +gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött hatalmas komondorok +farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a portájuk tartott. Egy kis +utca végén deszkapadló vezetett rézsút egy poros kocsiúton át. Ráléptem +és mintegy lemondóan követni akartam a sors által kijelölt útat. Ekkor a +hátam megett egy női hang szólított. + +– Hová való vagy kis fiam? + +Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon széparcú és világos slafrokba +öltözött néni hajolt ki. + +– Eltévedtem, néni és nem tudom, hol lakunk. + +– Nem tudod? Mi az édes apád neve? + +– Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd – feleltem büszkén és +felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába: + +– Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak? + +– Nem tudom, – mondta egy vékony leányhang, – talán Julcsa tudja, mert +délben vizet hozott a Winterék kútjáról. + +– Kérdezd csak meg, – mondta a szép néni. + +A Julcsa tudta. Néhány perc mulva a szép néni parancsára kendőt kötött, +papucsot húzott Julcsa és kézenfogott, hogy hazavezessen. + +Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada alakja. +Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a dada felé, aki +kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással várakozóan megállott. Pár +pillanat múlva a karjaiban voltam. Három perc leforgásán belül édes +anyám otthon megvizesített törülközővel mosta az arcomat. Megbékélve, +megtisztítva és lekefélve csak késői feltörő zokogások jelezték a bánat +és fájdalom elszállt viharfelhőit. Édes anyám kávét tálalt számomra és a +rendes négy cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam +magamban, hogy az eltévedés megérte a pénzt. + +Csak ekkor vettem észre, hogy a balkezemben még mindig ott szorongatom a +virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele és hogy a kalamitások +után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes anyám és testvéreim előtt, +ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát. + +– Nézze dada, – mondottam, – ezt a csokrot anyikának szedtem. + +– Hát adja oda, Józsika, adja oda, – biztatott a dada. + +– Nem, adja oda maga, – kérleltem a dadát esengve. – kérem dada, adja +maga, én szégyenlem. – És jól a lelkére kötöttem, hogy a csokor átadása +ne mindjárt, hanem csak később történjék. + +A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a csokrot. És +mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, testvéreim mellett +ülve, akkor adta oda, mintegy titkos küldetésben, félig hervadt +csokromat. Aggódva, majdnem szorongva figyeltem a jelenetet. Attól +féltem, hogy édes anyám ki fog nevetni. De még csak nem is mosolygott; +rámnézett szeretettel és nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő +jóság volt, hogy _soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot_. E +miatt határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok +készíteni. Azóta elmult húsz, harminc vagy negyven esztendő – nem tudom +biztosan, hogy mennyi – az emlékirat azonban csak most készült el. + +(1908.) + + + + +A KÁLVIN-TÉREN. + +_Szomory Dezsőnek._ + + +I. + +Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű kékes +harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum-körútról, vagy az +Üllői-útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkezünk a +Kálvin-térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár +kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában s a siető +emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő bátortalan +szívdobbanásait. + +A városoknak t. i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem több, +mint a hüllőknek és némely halaknak. + + +II. + +A szembenlevő kávéházak ajtai, amelyek nappal farkasszemet néznek +egymással, most a ködben és a reggelben eltávolódnak, eltolódnak és +elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül megszűrten, halvány foltokban +bocsátanak csak ki az utcára némi sárga gáz-fényt. Ha szerencséje van az +embernek, akkor szellőzött kávéházat és friss kialudt, jókedvű +pincéreket talál. Ebben az esetben zsíros pirított kenyér és kis pohár +törköly-pálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától egész +délelőttre. + + +III. + +A villamos kocsik sietve, de halkan érkeznek. Körülnéznek és +továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan kedves +és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve csaknem +mosolygásra ingerel. + +Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, imbolygó +csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes taszításban. A rendőr a +sarkon féllábra áll és apró váltóigazgató fiúcskák bújnak elő a föld +alól. Most süket csengetésektől zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok +villamos kocsi érkezik. E kocsik most követelő lármával rövid időre +lefoglalják a teret. + + +IV. + +De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér viszont +összeszűkül, mert a házak mintha körülsorakoznának, egyenként +láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják és köhögős betegek +ácsorognak a márványos asztalok előtt. A patikárosok jókedvűek, egész +éjjel aludtak és a friss mozsdóvíz nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek, +tréfálnak és hihetően pontosan mérnek. Az Üllői-útról nagy csapat munkás +igyekezik a híd felé. A Kecskeméti-utca sarkán az öreg gesztenyés +asszony begyújt a kemencéjébe. Vajjon kik esznek reggel gesztenyét? + + +V. + +Most a Baross-utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész fiatalok, +szegények, de bájosak vonulnak át a téren nagy csapatokban ingadozva és +minden tetszenivágyás nélkül. A fiatal urak, az egyetemiek, még mélyen +alszanak hónapos szobáikban. De nem mind. Ketten közülök valami hősi +elhatározásban fölkeltek és a tér közepén a szökőkút mellett várakoznak. +Álmosak, kissé bánják a vállalkozást és semmi kis izgalmat sem remélnek +a találkozástól. Csakugyan a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és +sietnek és alig felelnek a beszédre. A fiatal urak reá fognak jönni, +hogy korán kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. +De akkor is meggondolandó. + + +VI. + +Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból embertömegek +lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom vasrácsos kerítése +előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván lelkészek és a reggeli +lapok ujdonságairól beszélnek. Mindegy. Az idő már felvilágosodott. A +kékből átszürkült, megbarnult az atmoszféra. A szökőkút öreg istennői +deszkapaplanaikkal és a kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat +kezdenek reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették és csak a +parádé és megszokottság miatt maradtak a helyükön. + + +VII. + +A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet az +istenadta és nem találja a Kecskeméti-utcát. Vastag jegyfüzeteket cipel +és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi szorgalom pislákol +becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik és a sok sűrű sínpár az +édesanyja dúsantöltött mákosréteseit juttatja eszébe. Ugrik egy párat és +nagynehezen kikászolódik az aszfaltra. + + +VIII. + +A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. Doktorért +megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj és emiatt már reggel +sirás van a házban. Nemsokára látni, amint az Üllői-út felől és minden +irányból számozatlan doktorkonflik és gummikerekűek gördülnek elő. +Mintha a szobalány segélykiáltása adott volna jelt nekik az elindulásra. +Doktorok ülnek bennök; szakálasak, tanárok, azaz bundások – és egészen +szerény, nyirott szövetkezeti orvosok nem is épen jó télikabátban. +Szerte szállingóznak a városba és a betegek már várják valamennyit. Sok +ilyen kocsit látni. Egészen féltizenegyig. Benn olykor megvillan egy +zsebkendő, amely épen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a doktor +kissé elkésett a felkeléssel. + + +IX. + +Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, ha arra +jő egy század katona. + +A délelőtt elmosódó és unalomba sülyedő perceit felveri és felszínre +hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból bekötött; vagy +bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte érdeklődéssel. Egy +teherhordó szekér megáll a katonák miatt és a kocsis visszagondol arra a +három esztendőre, melyet a császár szolgálatában eltöltött. Mindez pár +perc csupán és a kőkockákon nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tova +gördül a nehéz jármű. Sőt újabbak és újabbak jönnek egymásután. + + +X. + +Mire delet harangoznak, a Kálvin-téren már hatalmas forgatagban +gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes +szekerek s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja s a vasutas piros +zászlója egészen reményvesztetten integetnek. + +A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A lebonyolódó +találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél játszódnak le, senki se +figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. A gummikerekű kocsisok +leszállnak a bakról és tréfálkoznak. A lovakat az itatók itatják. A +belváros felől özönlenek a varróleányok, most már felfrissülve, elevenen +és kirózsaszinedve. A diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni. + + +XI. + +Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai +elméláznak és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes májusi +délutánokra, ifjú gyönyörű júniusi délutánokra, amelyek mind elmúltak. +Azután szomorú megadással burkolóznak újra a késő délután +összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A gesztenyések tűzhelyeiről mint +gyászoltárokról ünnepélyesen száll fel a füst, ferdén, meglapultan a +háztetők felé. Ha most valaki egy ablakból lenéz a térre, amely +kétségbeesetten elsülyedni látszik, egy titokzatos búcsúzás érthetetlen +bánatába és meglátja felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot, +alighanem félelmében világosságot gyújt és zongorához ül. + + +XII. + +Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a Kálvin-tér +mint egy fülledt barlang ásítozik a fénytelen égbolt félelmétől +megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a kút mellett +elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön szólít. Egyszer +hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem többet, de futni ám +hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, sárbataposott, elvénült erő, +amelyet az emberek, a siető, dolgozó emberek, leányok és fiúk itt +elhullattak, a kövek hasadékai közül, a sinek nyílásai közül kibukkan, +összesűrüsödik és áldozatokra les. + +Ha már levetkőztetek, és ágyba bujtatok, nyugodtan megszámlálhatjátok az +óraütéseket. + +(1908. december.) + + + + +A HEGYSZOROS. + +_Weiner Leónak._ + + +I. + +Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen esztendőt +írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderről nem akarok beszélni. +Elbúcsuzott az apjától, anyjától, testvéreitől, irányt választott és +elindult. + + +II. + +Már jó pár mértföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. Gyengén +izzadt a homloka, de hátraszegte a nyakát és csaknem kacagott a +szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy zsongás egészen +elfogta, tüzelte, vitte. + + +III. + +Alig akart megállani, hogy üdvözöljön és csaknem fitymálva szólt: + +– Visszafelé mégysz!? + +– Dehogy, – mondtam mosolyogva – de kicsit fájt ám a szívem, – kedves +Gracián, én nem megyek _visszafelé_, én csak ellenkező irányban tartok, +mint te. + +– Az mindegy, – mondotta Gracián kegyetlenül – mindegy az, – és már +tovább sietett. + +Követtem. + + +IV. + +Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam gyerekkorában és +később megtanítottam minden szépre és jóra, amit tudtam. Most, hogy a +szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt a szívem iránta őszinte +szánalommal és sajnálkoztam a reményeimen, amelyeket hozzá fűztem és a +fáradozásaimon. + + +V. + +Ez az ifjú arc a maga szűzies friss és hamvas üdeségében is hasonlatos +volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazó szerda reggelén eltépetten +hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már előre láttam rajta a +tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki nem kerülhető torturák +nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába próbálna valaki kiigazítani, +a ráncokat és árnyékokat, amiket nem mos el még az éjszaka sem, még a +sötétség sem, mert a sötétben is megmaradnak és élnek, mint valami +nyöszörgés. + + +VI. + +Gyönyörű reggel volt, gyenge szél fújt, alig hűvös vidám bohó szellő. +Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket csak a +legnagyobb festők tudnak összehozni. + +– Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! – mondtam magamban – jókor +indul, szép lesz az élete, mint egy álom, valószínű, hogy nincs is semmi +komoly ok sajnálkozni rajta. + +Gracián ment előre nagy, feszes lépésekkel, mint azok az emberek, akik +túlboldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük s hogy +ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral. + + +VII. + +Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és nagyobb +lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene kiáltani, de +azután eszembe jutott, amit mondott. – Visszafelé mégysz? – Kegyetlenség +volt tőle ilyet mondani, meggondolatlanság, az ifjúság és az egészség +gőgje!… Nem kiáltottam utána, inkább sietni próbáltam. + + +VIII. + +Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább és nem +nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörű erdőket és berkeket, amelyek az +út mentén egymást váltogatták, nem törődött a sok apró színes mezei +virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha azt mondta volna: + +– Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó távolra +hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtől, a tanítómesteremtől, az +egész régi életemtől. + + +IX. + +– Jó távolra! ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián +gondolatát. Jó távolra! Ó a mi földünkön csak rövid távolságok vannak, +Gracián – folytattam, mintha neki magyaráznám – pár ezer kilométer, pár +tíz-esztendő. És már láttam is, hogy Gracián megállott. A földre maga +elé nézett valami sajátságos meglepetés heves mozdulatában megmeredve. + +Soká állott így kissé előrehajolva, figyelve, szemlélődve, úgy hogy +egészen lassú léptekkel utolértem. + + +X. + +Nem vett észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fűben – mint +valami nagy csodálatos gyümölcs szőllőleveleken – ott feküdt +érdeklődésének tárgya: egy nagy szőke asszony. Félig lecsukott szemekkel +mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bőr elefántcsont szinét +egyenletesen és gyengéden világította át a vér rubintjának rózsaszínű +fénye. A félig nyitott búzavirágszínű szemek alvást színleltek, +egyszersmind azonban az égbolt végtelen távolságaiba is néztek mintegy +tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és tökéletes rajza finomította meg a +hatalmas testet és kicsinyítette rubensi méreteit. + + +XI. + +– Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt, – mondtam magamban, – +hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés azonban, hogy +fölismeri-e mi a tennivalója és ifjú elbizakodottságában nem folytatja-e +útját? + +Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig habozott, +azután megrázta a vállait, mintegy kiszakította magát a meleg, pihegő +női test bűvköréből és újra elindult. + +– Gracián, bolond Gracián, – suttogtam és nem boszankodás nélkül, – hova +a pokolba sietsz annyira!… De nem lett volna illő visszahívni őt, +utánaballagtam tehát. + + +XII. + +Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik pótolni akarta az +időveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania alig egy kőhajításnyira. +A földön most két leány feküdt előtte egy kisebb tisztáson a puha sárga +homokban. Hasonlóak – mint két madár, vékonyak, szinte átlátszóan +fehérek, kékes árnyékokkal. + +A kékes szín az ilyen fehér test kontúrjaiban sajátságos meleg csábító +zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan forrónak tűnt +fel, mintha most keltek volna ki az ágyból óriási párnák közül. + + +XIII. + +Hibátlan szépség volt mind a kettő, ruganyos, kigyószerű, de kissé +félelmes, mint két alvó macska vagy két apró vadállat. Ibolyaszinű +szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, kihívó nyugalommal, +ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián megremegett, előrehajolt, majd +letérdelt a fűre. Nem helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, +világosan láttam, hogy két nő jelenléte zavarni fogja. + +Már majdnem kézzel illette az egyiket – mialatt szemei a másiknak bokáit +szemlélték – már majdnem kézzel illette az egyiket, amikor csakugyan +hirtelen – mintha meggondolta volna magát – felugrott, keresztül lépett +rajtok és újra útnak eredt. + + +XIV. + +– Ez a szerencsétlen Gracián csak későn fogja észrevenni, csak későn +fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szőke asszonynál meg nem +állapodni, kinek természete s nemes szépsége leginkább illettek fiatal +korához és tapasztalatlanságához. Nyilván érez valamit a levegőben, vagy +fél és aggódik a jövője miatt, vagy megrontotta valaki! + +Így okoskodtam. + + +XV. + +Gracián néhány perc mulva ismét megállapodott. Nem kellett többé +sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek aljában +három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a délutáni +napban és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és Corregio legszebb +Vénuszaira emlékeztettek. + +Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem és így nem +kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, amellyel a +fiatalok, – akik valószinű számítás alapján remélik, hogy tovább élnek, +– magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak fellobbanásait. + +Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen testekkel +volt tele a mező. + + +XVI. + +Száz és száz nő feküdt összevissza a magas fűben, mint égből hullatott +almák és őszibarackok, vagy hirtelen kinőtt exotikus virágok. Sokan +voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. Rettenetes és szívremegtető +néma ostromzár! + +Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és +határozatlanság kétségbeesésével. + + +XVII. + +Minden fajta nő akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus szépségű görög +arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, nyulánk, hosszúderekú, +szűzies, szőke leányok. Hatalmas, izmos és félelmes hetairák. Virgonc és +pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte nőietlenek, vágyak és fojtott tüzek +nélkül. Meredten feküdtek hanyatt s az égre nézve – ürügyképen – mintha +alig tudnák visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba +gabalyodva hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel +Graciánt nézték leskelődve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt! + + +XVIII. + +Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a különböző +nő-fajtáknak. Magas, feketehajú asszonyok is tüntek föl, +elefántcsontszinűek, bársonyosak, nyulánkságuk mellett is testesek. A +karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy egy +felhőre bámultak könyben úszó szemekkel, csalódottan, mint akik nem +törődnek semmivel. Egy végtelen csatamezőhöz hasonlított a tájék, +nagyszerű volt, elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. +Mozgott, hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és sülyedt a sok +mellkas, de alig észrevehetően. + + +XIX. + +Olykor egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha valamelyik kar mozdulni +készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a lábát megfogva +megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig már késő délután +volt. + +Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit. + +– Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet – ha akarod – de ne +többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és szükséges! + +Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem hallott +semmit szavaimból, mert futni kezdett. + + +XX. + +A nap már búcsuzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián alakja +most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tünt fel. Az ifjúság +féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelme azt hiszem +egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésben hajszolta. + +Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztül ugrált a +sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra vagy lábra, +megcsúszott, csetlett-botlott és csaknem elesett. Már-már elvesztettem +szemeim elől, holott nagy igyekezéssel követtem. + + +XXI. + +A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszűkült. Útunk egy +keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira sürűn +feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt. + +Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erőmmel kiáltottam: + +– Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián! + +Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban kisebbedett. + + +XXII. + +A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, majdnem +összeértek és csak igen szűk utat hagytak szabadon. Hegyszoroshoz +hasonlított ez a hely, idegenszerű, félelmes és baljóslatú volt, mint az +a völgykatlan, hol Hagen megölte Siegfriedet. Az aljában valóságos +torlaszt alkottak a női testek. El volt zárva az út teljesen. Gracián +négykézláb próbált előre jutni. + +– Most már nem menekülhetsz, Gracián, – kiáltottam zokogva a +fájdalomtól, – nem menekülhetsz! + +Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hős, aki az +élettől búcsuzik. + + +XXIII. + +Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar hirtelen +fölemelkedett és egy hörgést vagy sóhajt hallottam szerteszét, amely +hirtelen átfutott az ajkakon, mint a hullámgyűrük, ha valamit vízbe +dobnak. + +Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstől, figyelő szemekkel +– míg csak rám nem borúlt a sötétkék éjszaka, de Graciánt nem láttam +többé. + + +XXIV. + +Visszafordultam. + +(1910. április.) + + + + +TARTALOM. + + Délutáni álom 5 + Anyagyilkosság 25 + A kisasszony 41 + Régi levél 51 + Opium 59 + Johanna 67 + Józsika 85 + Pista 105 + Nagy Balázs – kis Balázs 115 + Emlékirat eltévedésemről 127 + A Kálvin-téren 139 + A hegyszoros 147 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75724 *** diff --git a/75724-h/75724-h.htm b/75724-h/75724-h.htm new file mode 100644 index 0000000..fdaba31 --- /dev/null +++ b/75724-h/75724-h.htm @@ -0,0 +1,3294 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Délutáni álom by Géza Csáth | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +p.i2 { + text-indent: 3em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} +hr.tb {width: 25%;} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75724 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center">SZERZŐ EGYÉB MUNKÁI:</p> +<p>A VARÁZSLÓ KERTJE. (Novellák.) 1908. Deutsch Zs. és Társa.</p> +<p>PUCCINI. (Tanulmány.) 1909. Harmonia.</p> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center"><span class="caption-150">CSÁTH GÉZA</span></p> +<h1>DÉLUTÁNI ÁLOM</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">NYUGAT KIADÁSA, BUDAPEST +1911</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">„JÓKAI“ KÖNYVNYOMDAI +MŰINTÉZET BUDAPEST.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>DÉLUTÁNI ÁLOM.</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br /> +-7-</a></span></p> +<p>– Giza, mondtam a szobalánynak, eressze le a sárga függönyöket +és nyissa ki a zsalukat. Így sokkal hamarább el lehet aludni. De +minden negyed órában nézzen be és ha alva talál, költsön fel, mert +nem akarok fejfájást.</p> +<p>Kiittam a maradék fekete kávét, eldobtam a cigarettámat és +végigdőltem a bordóbársony régi pamlagon. Egy pillanatra még +fölnéztem az órára, két óra mult tíz perccel.</p> +<p>Ezen a délután egy néma grófkisasszonyról álmodtam.</p> +<p>Ragyogó nyári délutánban fehér paripán lovagoltam Bagdad felé. A +város tornyai, a ciprusok és a pálmafák felnyúló vékony foltjai +remegtek, izzottak és elmosódtak a búcsuzó nap pirosló +aranyporában. A kertek virágai minden illatukat kilehelték és a +rózsák sóhajtása ott imbolygott, torlódott az utamon összekeveredve +a balzsamfák és tömjénfák szagával. Erősen sarkantyúztam derék +paripámat, mert napszállta előtt a városba akartam érkezni. +Megtapogattam övemben selyem erszényemet, mely tele volt +aranyakkal, fölálltam a kengyelben és nagyot lélekzettem. Gyönyörű, +édes, illatos, csodás délután volt. A lovam repült velem. +<span class="pagenum"><a name="Page_8" id= +"Page_8">-8-</a></span></p> +<p>Alig naplemente után beértem a városba. Lovamat a fogadós +szolgájára biztam és lesétáltam a folyóhoz. Mint egy lehelletnyi +csók leányarcon – úgy omlott el az ég tündöklő kékségén az alkonyat +narancsszinű fátyla. Szitakötők cikáztak a víz felszine fölött és +időnként kérészek repültek el a part mentén seregestől. Nekik meg +kellett halniok, mire a nap lemegy. Elől a part közelében már ott +úszott a vizen ezernyi és ezernyi elpusztult kérész. A tegnapi vagy +a tegnapelőtti alkonyat temette őket – senki se tudta volna +megmondani.</p> +<p>Itt a folyóparton találkoztam a néma grófkisasszonynyal. +Nagyszélű virágos szalmakalapban volt. Zöld fátyol a vállain. Az +arca gyengén rózsaszinűre festve. Apró fehér topánokat, fekete +selyem szoknyát és fekete harisnyát viselt. Szürkészöld, fáradt +szemei bágyadtan révedeztek az alkonyégen. Finom hideg, rajzos +kicsi ajkain ott lebegett a nagy, bölcs némaság. Odaléptem +hozzá.</p> +<p>– Grófkisasszony, mondottam, hallottam rólad, hogy az ajkaid +némák és beszélni nem tudsz, de a szemeid megmondják nekem, hogy a +legtöbb bölcsesség benned vagyon.</p> +<p>Megállott, oldalt hátra hajtotta a fejét és finom fülcimpáin +megrezzentek türkizes arany karikafüggői. De nem nézett reám. +Könnyen vonaglottak a vállai és hideg, bágyadt szemeinek mélyén – +egy pillanatra csak – megcsillant egy ibolyaszinű sugár. +Megremegtem, mintha felvillanó lidérctüzet láttam volna.</p> +<p>– Grófkisasszony, mondottam, azért jöttem ide, hogy tőled egy +csókot kapjak és arra kérlek, nézz a szemeimbe. <span class= +"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span></p> +<p>Lassan lehajtotta a fejét és fölnézett reám, miközben piros, +néma ajkai között kidugta a nyelvecskéjét és megnyalta a szája +széleit. Szemei e pillanatban egész feketék voltak némi kékes +árnyalattal. Tekintete benyúlt a szemeimbe, lehatolt a szívembe és +mint lassú borzongás végigfutott a hátamon. Gyengén megrázta a +fejét, mintha azt mondta volna: nem lehet.</p> +<p>– Grófkisasszony, mondottam, te mindent tudsz, amit akarsz, mert +a némaság mindentudókká teszi a nőket és azt is tudod, hogy csak +miattad jöttem ezer mérföldről, hogy csak miattad születtem és hogy +miattad fogok meghalni, add nekem hát a fátyolodat és önts egy +csepp illatos olajat a homlokomra.</p> +<p>Tekintete ismét a messzi égen bolyongott, szemei szürkészöld +hideg szinekben régi szomorúságokat tükröztek vissza és karcsú szép +vállaival előrehajolt. Azután kikeresett a szoknyája zsebéből egy +kis kristály-fiolát. Fehér hosszú ujjait megnedvesítette és +homlokomat megkente az illatos olajjal.</p> +<p>– Jól ismersz engem, grófkisasszony? – kérdeztem.</p> +<p>Hirtelen gonoszul kétszer is igent intett a fejével.</p> +<p>– Szeretni fogsz?</p> +<p>Újra bólintott és mosolyogtak az ajkai.</p> +<p>– Hazugság, mondottam neki, hiszen te nem tudsz szeretni.</p> +<p>Mozdulatlan maradt, elkomolyodott, levette vállairól a zöld +selyemfátyolát és átnyújtotta, azután anélkül, hogy reám nézett +volna, tovább ment. – Nem mertem utána nézni, a víz csendes +<span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span> tükrére bámultam és gépiesen a derekam +köré csavartam a fátyolt.</p> +<p>A napsugarak utolsó rezzenései is eltüntek már a horizontról, az +ég mély, szédítő-nyugalmú topázkék színnel borult rá a földre. A +hold még nem jött fel, de a Sirius, mint egy nagy gyémánt már fenn +ragyogott és az Aldebaran és Antares úgy fénylettek, akár a remekbe +csiszolt rubintok. Szomorúan gondoltam vissza a duzzadó ifjúi +boldogságra, amellyel néhány óra előtt Bagdad felé vágtattam. +Azután elindultam a víz partján a folyó irányában.</p> +<p>Csakhamar egy csónakra akadtam. Beültem, eloldottam a kötelét és +hanyatt feküdtem a fenekén. A város lassanként elmaradt mellettem; +de a sok mese, amely benne lakik, utánam küldötte tündéri muzsikáló +hangjait. Üvegfuvolák csengtek és mélyhangú varázshegedűk szóltak. +Mintha csak leányok és fiúk szivei zenéltek volna a zavaros, +ernyedt harmoniákban. Levettem a derekamról a grófkisasszony +fátylát és magamra terítettem, mint egy halotti leplet.</p> +<p>– Hosszú lesz az utazás és álomnélküli, – mondottam magamban – +de most már meg kell csókolnom a néma kisasszony ajkait!</p> +<p>Jó paripámra gondoltam, amelyet ezer aranyért vettem s amelyet +mindörökre elhagytam.</p> +<p>Az éjszaka mindinkább sötétedett. Ismeretlen félelmes partok +között utaztam. Magas rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A +barlangokban lakó gonosz szellemek előbújtak, utánam repültek, +belekapaszkodtak a csónakba és fölöttem lebegtek. Tudtam, hogy nem +szabad szólanom, mert akkor a halál fia vagyok, csendben maradtam +<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span> hát és hétszer megfordítottam gyűrűmet az +ujjamon. Erre a csónakom orrának irányában valami gyenge +villágosságot láttam derengeni. S azután mint valami nagy +csodalámpa, felbújt az égre a hold.</p> +<p>Enyhe szellő kezdett fujdogálni. A nyakam köré csavartam a +grófkisasszony fátylát és felültem. Elővettem Al-Dsezirehben +vásárolt jó dohányomat és rágyújtottam. De a szívem tele volt +aggodalommal és bizonytalansággal. Nem tudtam a csónakban maradni. +A parthoz kormányoztam hát és kiszálltam. Harmatos selymes fűben +vitt az útam holdfényes nagy mezőn keresztül.</p> +<p>Hosszú gyaloglás után országútra értem. Ismeretlen út volt. +Körülnéztem.</p> +<p>És egyszerre elhűlt bennem a vér.</p> +<p>A hátam megett az úton három árnyékom rajzolódott a földre.</p> +<p>Lassan, óvatosan újra hátratekintettem. Három árnyék! Nem mertem +mozdulni. Valami rettenetes hatalom körmei között éreztem magam. +Szédülve, tanácstalanul a holdra néztem.</p> +<p>E pillanatban a holdvilág megmozdult az égen. Szédítő +hirtelenséggel, mint valami dróton rángatott jelzőlámpa, vakító +fénysávot írva le, átfutott a nyugati égre.</p> +<p>Megrázkódtam, nagyot lélekzettem és körülnéztem. A vidék most +nagyon ismerősnek tetszett. Az út mentén fehér mértföldkő csillant +elő és nyárfák páros ezüstös sorfala húzódott. Jobbra és balra +szőllőskertek feküdtek, sötét, nagy tömegekben és bennök apró vaksi +kis házak aludtak. Messzi előttem fátylas porfelhőben <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> egy szekér +ballagott. Az ellenkező irányban folytattam útamat a kis kápolna +felé, amelyet kétszáz év előtt építtetett egy herceg felesége a +saját lelki üdvösségeért. Az örök mécses átszűrt fénye halaványan +derengett a nyitvahagyott ajtón keresztül.</p> +<p>Lassan fölmentem a lépcsőn. Az oltár előtt ott térdelt a néma +grófkisasszony. Beléptem és megállottam az ajtó mellett. A leány +fehér báli ruhába volt öltözve, fekete hajában hervadt rózsaszínű +rózsák. Lassan, lábujjhegyen előre léptem, úgy hogy láthattam az +arcát is. Jobb kezében kis kézi tükröt tartott és merően nézte +benne magát. Mindjárt észrevette, hogy ott vagyok, de csak később +fordult felém. Szemei ismét feketék voltak, némi kékes árnyalattal, +de arcáról eltünt a kevés rózsaszínű festék, fehér volt egészen. +Elrejtette a tükröt és intett, hogy valami közölni valója van. +Papirost és ceruzát adtam neki. Ezt írta:</p> +<p>– Imádkoztam, hogy szeretni tudjam magát.</p> +<p>– Szeretni akarsz? – kérdeztem.</p> +<p>Komolyan és szomorúan igent intett.</p> +<p>– Grófkisasszony, – mondottam – hiszen te senkit sem szeretsz. +Apádat se, anyádat se, testvéreidet se. Halott vőlegényedet, a +herceget se szeretted, csak a halála után!</p> +<p>Zavartan lesütötte a szemeit és mereven maga elé bámult. Azután +mosolyogva rám nézett és az ajkai csókot kínáltak.</p> +<p>– A csókodat még nem fogadhatom el, – mondottam – mert nem +szeretsz és azt se tudom, fogsz-e tudni valaha is?</p> +<p>Újra elővette a kis tükrét, mintha kérdésemre <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> választ +keresett volna benne, azután vállat vont és megigazította a haját, +megnedvesítette nyelvével az ujjait és kisimította velök a +szemöldökeit. Majd a karomat kérte.</p> +<p>Kimentünk a templomból. Már reggeli harmat szállt. A holdfény +fehéren és tisztán szóródott szét a fákon, az úton és a kisasszony +arcán. A bokrokból, a messze feketéllő tölgyfaerdőből és a +fűszálakból hatalmas lenyügöző tömegekben bújt elő a föld szent +ereje és nagy hullámokban terjedt szét mindenütt. Hideg volt. +Megállt egy kertajtó előtt, a kezét nyújtotta. Hideg és ruganyos +kis ujjai hevesen reákapcsolódtak forró kezemre, azután belebbent +az ajtón és belülről elreteszelte. Tovább mentem néhány lépést, de +mindjárt meg is állottam. A kerítés keresztfáján állva és felül a +hegyes karókba megkapaszkodva, a leány merően nézett rám.</p> +<p>A vonásain megdöbbentő pajkos és komolytalan rosszaság +mosolygott. Néma ajkai mozdulatlan konoksággal szorultak össze és a +hideg holdfény pontosan kirajzolta fekete boglyas hajának árnyékát +a szemöldöke fölött. Közelebb léptem és belenéztem a szemeibe; +csodálkozva és hihetetlenül kémleltem a tekintetének rejtett +sugarait.</p> +<p>– Grófkisasszony, – mondottam – olyan szép vagy, hogy száz +esztendeig szeretnék itt állani és csak téged nézni.</p> +<p>Néma ajkai barátságosan elmosolyodtak és legyezőjével búcsút +intett. Kalapommal szívesen üdvözöltem, mire eltünt a gyümőlcsfák +sötét lombjai közt. <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span></p> +<p>Keleten már hajnalodott, a fák és bokrok fekete foltjait +fénytelen kék derengés aprózta el és lyukgatta át. A vasúti +állomásra kellett sietnem és azalatt gondolkodhattam a +grófkisasszonyról. Ebben az órában nem szerettem őt, mert azt +hittem, hogy sohase fog tudni szeretni és elhatároztam, hogy inkább +lemondok a csókjáról. Megváltottam a jegyemet – magam voltam utas – +és hazautaztam Budapestre. Mégis a Keleti pályaudvaron bérkocsiba +ültem és a varázslóhoz hajttattam, aki Budán lakik. Ő maga nyitotta +ki a kaput.</p> +<p>– Tudtam, hogy jönni fogsz, – mondotta – a grófkisasszony +miatt.</p> +<p>– Igen, – feleltem – őt akarom most legjobban és azt hiszem, még +gyermeket is szeretnék tőle, de hidegek és ruganyosak az ujjai és a +szemeinek változik a színe, a szíve pedig hideg és gonosz.</p> +<p>– Erről majd beszélünk – mondta a varázsló – és bevezetett a +szobájába. Leültetett és hosszan, merően nézett reám. Végre +megszólalt:</p> +<p>– A néma grófkisasszonyt még soha senki se látta sírni, de ha +egyszer látni fogod a könnyeit, akkor hozz belőlök nekem, meg fogom +vizsgálni. – Átadott egy apró kristályszelencét és megmagyarázta, +hogy kell a könnyeket eltenni.</p> +<p>Elbúcsuztam és gyalog a Lánchídon keresztül visszamentem Pestre. +Nehéz napom volt. Sok fárasztó és türelmet kívánó munka, sok üres, +hosszú óra. Meleg dél, étvágytalan ebédelés, szívdobogásos álmos +délután. Öt óra felé <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span> jutottam haza. Megfürödtem, +megborotválkoztam és átöltöztem. Amikor kihajtattam a vasútra, +csodálatosan szépnek, kedvesnek láttam a várost és fiatalnak, +boldognak éreztem magam. Mintha a testem egészen könnyű, csaknem +súlytalan lett volna. A szívembe egészség és tisztaság költözött, +minden, amit magam körül láttam, magátólértetődőnek, jónak és +érdekesnek tetszett.</p> +<p>Megérkezve hosszú ideig hiába kerestem a kisasszonyt; bejártam a +mezőket, országútakat és bementem a városba is. A korzón sétálók +között sem volt. Aggódtam és türelmetlenkedni kezdtem. Még néhány +órám volt csak, az éjjel aludni akartam. Késő este csüggedten és +szomorúan bandukoltam a vasút felé.</p> +<p>Egy saroknál hirtelen megláttam. Nyugodtan nézett a távolba, +kissé előrehajolva. Ravasz és csúfolódó mosoly volt az ajkain.</p> +<p>– Nem vártál rám grófkisasszony, – mondtam neki – de nem +haragszom reád, mert mint magam is tudom, nem szeretsz és nem is +fogsz szeretni.</p> +<p>Nyakamba csimpaszkodott és az ajkait kínálta.</p> +<p>– Azt hiszed, – kérdeztem – hogy ez elég kárpótlás azért, hogy +annyit kerestelek. Te elbújtál és azt akartad, hogy később annál +jobban essék a csókod. Kevésre becsülnélek, ha ily körülmények +között elfogadnám, mert akkor bele kéne nyugodnom, hogy nem tudsz +sírni, ez pedig a legrosszabb, amit csak egy szép nőre mondani +lehet. – Arca mozdulatlan komolysággal fordult felém. Zöldes +szemeiben most sárga és piros lángocskák táncoltak. És egyszerre +mintha húsz évet vénült volna az arca. Azután intett, hogy írni +akar. Ezt írta: <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span></p> +<p>– Vőlegényemnek, a halott hercegnek anyja elátkozta a szívemet, +mert nem sirattam meg a fiát, amikor meghalt.</p> +<p>– Meg kell szabadítanod magad az átoktól! – mondottam.</p> +<p>Kérdőleg nézett reám.</p> +<p>– Egy könnyet, egyetlenegy könnycseppecskét kell sírnod miattam. +És le kell mondanod arról, hogy én valaha is sírjak miattad.</p> +<p>Alázatosan integetett és a mellére horgasztotta a fejét. Hevesen +megdobbant a szívem: az arca e pillanatban olyan üde és fiatal +volt, mint egy kis leányé. Az írószereket kérte:</p> +<p>– Ma egész délután tükörbe néztem és azon gondolkodtam, hogy a +szépségem el fog múlni.</p> +<p>– El fog múlni, mondottam, mert nem szereted a gyermekeidet, +akiket hordozni fogsz. – Újra írt:</p> +<p>– Sohasem fogok gyermeket hordozni. – A papirost mindjárt +visszavette és apróra tépte, mintha megbánta volna, amit írt.</p> +<p>– Grófkisasszony, – szólottam – várni fogsz reám, ha máskor +jövök?</p> +<p>Bólintott, hajából kivette az egyik hervadt rózsaszínű rózsát és +ideadta. Gyengén átöleltem, engedékenyen hozzámsimult és a fejét – +egy pillanatra – ráhajtotta a mellemre. Azután elváltunk.</p> +<p>Hazautaztam. Elmúlt egy hét, két hét. Elmúlt a nyár és nem +láttuk viszont egymást. Azt írtam a kisasszonynak, hogy várnunk +kell, míg az átok magától elmúlik a rossz, kemény szívéről. Azt +írta, hogy maga is belátja ezt s szívesen várni fog miattam, +imádkozni fog és minden pénteken <span class="pagenum"><a name= +"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> hétszer meg fogja mosni a +lábait madárvértől pirosló meleg vízben.</p> +<p>Egy napos hideg októberi délutánon végre elutaztam, hogy +megnézzem, mi van a kisasszonnyal. Nem várt, nem tartotta meg az +igéretét. Megkerestem a kertet, ahová azon a reggelen elkísértem. +Átvetettem magam a kerítésen. Elhagyottak voltak az útak, száraz +levelek csörögtek a lábaim alatt, emberi lábnyomot seholse láttam. +A fákon még óriási almák és őszi barackok mosolyogtak, a nagy kék +és sárga szőlőfürtök kövéren pöffeszkedtek a levelek között és +amint előre haladtam, a fák közül egy kicsiny, de nemes szépségű +kastély bontakozott ki. Az ajtók mindenütt csukva voltak, mintha +kihalt volna a ház. Körüljártam az épületet. A hátsó homlokzaton +félig nyitva volt egy zöld zsalus földszinti ablak. Benézhettem; a +grófkisasszony az ablakban ült egy ingben, szemei az ég felhőit +nézték, épen úgy, mint amikor először láttam. – Megrezzent, +mosolygott és egy széket tett ki az ablakon. Nyugodtan fölkúsztam +és bentermettem a szobában. A kisasszony átölelt és az ölelése +olyan heves, ernyesztő, vágyó, fájdalmas volt, mint egy görcsös +fejfájás. Leültem és távolról kémleltem a szemeit. Térdig mezitelen +lábait kinyujtotta és megilletődve nézett reám.</p> +<p>– Kisasszony, mondottam, még nem érkezett el az idő. Most egy +ideig úgy kell szeretnünk egymást, mintha én fiad lennék s te nekem +kis lányom.</p> +<p>Fölvillanó szemekkel integetett, hogy jó lesz, azután +kézenfogott. Egy sor szobán mentünk <span class="pagenum"><a name= +"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> keresztül, amelyek mind el +voltak sötétítve. Végre kettős ajtóhoz értünk. Egy apró villamos +lámpát gyujtott meg és valahonnan a küszöb alól előkereste a +kulcsot. Csikorogva pattant föl a zár. Hatalmas terembe léptünk, +amelynek tükörfalai voltak. A grófkisasszony eltűnt mellőlem, de a +tükrökben száz és száz más volt helyette. Szinte tolongtak, annyian +voltak; egy egész sereg egyforma leány tekintett reám köröskörül. +Mindannyi mezítelen. Itt fölemelt karokkal állt az egyik, ott a +másik a háta megett fonta össze a kezeit. Mindannyinak másképen +csillogott a szeme és különböző volt a tekintete. Szédültem és +féltem, de elhatároztam, hagyha már idekerültem, bátran meg fogok +küzdeni mindennel. Az egyik sarokban ráakadtam a kisasszony egy +képére, amely jobban tetszett minden másnál. Lehajtott fejjel +meggörnyedve állott és szemei oldalról nézve egészen világos +kékeknek látszottak. Jól megnéztem. Ez a szem könnyes volt. +Közelebb léptem. Nem kép volt, hanem az igazi grófkisasszony. Hamar +elővettem kis kristályszelencémet és mikor a gyémántos csepp +lefutott az arcon, az állnál fölfogtam és gondosan eltettem. Azután +kimentünk vissza a kis szobájába.</p> +<p>Már alkonyodott. Valószínű, hogy a tükrös teremben veszett el +annyi idő észrevétlenül. Felöltözött, megigazította a haját és +fölírta, hogy elkísér, mert az övéi csak késő este fognak +hazajönni. Elmentünk a vasúthoz, megmondtam neki, hogy mindjárt a +varázslóhoz fogok menni és megvizsgáltatom a könnycseppet, mert +ettől függ minden. Erre ezt írta fel: <span class= +"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span></p> +<p>– Imádkozni fogok, hogy a könnyem jó legyen és hogy a szívem +megszabaduljon az öreg hercegnő átkától.</p> +<p>Szemei egész estén világos kék színűek voltak és az arcára +szomorú, márványos fehérség helyett valami gyenge, de igazi +rózsaszín ült.</p> +<p>Mikor a vonat elindult velem és láttam a grófkisasszonyt, amint +egy petroleumlámpa alatt szomorúan, kedvesen integet felém, szentül +hittem, hogy a könnye jó könny. Pedig nem volt az. A varázsló, +mikor odaadtam neki, megkóstolta és már akkor mondta, hogy nem +bízik hozzá. De azért elvégezte pontosan a többi szabályszerű +vizsgálatokat is. Különböző színű folyadékból egy-egy cseppet +kevert hozzá. Ha a könny jó, akkor átlátszó fehér lesz a keverék, +de ha nem, akkor elsötétedik. A varázsló kis vizsgáló poharában +majdnem megfeketült a folyadék.</p> +<p>– Attól félek, mondotta, hogy terád is átragadt az öreg hercegnő +átka. – Rámnézett, azután egy tükröt tartott elém. Rémületes volt, +amit láttam; barna szemeim kékesen fekete idegen színben +csillogtak.</p> +<p>– Sok dolgot tudok, mondotta a varázsló igen komolyan, de a +gyógyításodat a földkerekségen csak egy ember vállalhatja el: +Sindbad, a kétszázéves bagdadi varázsló. Menj hozzá, de sietve.</p> +<p>Még aznap útrakeltem. Mikor hosszú, hetekig tartó fárasztó +utazás után Bagdadba érkeztem, eszembe jutott az idő, amikor +először életemben boldogan, ifjan vágtattam a város felé. Késő este +volt, mikor Sindbadhoz eljutottam. A <span class="pagenum"><a name= +"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> varázsló lámpavilágnál +görnyedve olvasott egy nagy könyvben. Hellyel kínált, kihallgatott +és soká vizsgálta az arcomat bölcs, nyugodt kék szemeivel. Azután +elővette a tükrét és merően nézte. A fekete, csiszolt, síma +acéllapon nemsokára megjelent a grófkisasszony képe. Először +halványan derengve, azután mindinkább világosan és kirajzolódva. A +varázsló csóválta a fejét, látszott, hogy súlyosnak találta az +esetet.</p> +<p>– A grófkisasszony sohase fog igazi könnyeket sírni, – mondotta +– csak a gyermeke koporsóján. De hogyan lehessen gyermeke, ha nem +szeret senkit és meddőséggel átkozták meg. Ölelésének fagyos +lángjai nem alkalmasak arra, hogy belőlük új sarj bimbózzék. Ehhez +nyugodt, állandó, termékeny melegség szükséges. És olyan emberek +között, akiknek változik a szemök színe, akik sokkal jobban ismerik +magukat és egymást is, hogysem hosszabb ideig zavartalanul, tiszta +szerelemmel érezhessenek egymás iránt – ez hiányzik. De másképen a +megoldásra remény nincsen!</p> +<p>Megköszöntem a Sindbad varázsló tanácsát, hazajöttem és +feleségül vettem a néma grófkisasszonyt.</p> +<p>Házasságunk első hónapjai borzasztóak voltak. Csókok közben +egymás szemeit néztük és egymás arcát vizsgáltuk. Folyton az az +érzés kisértett közöttünk, hogy a jövőnk boldogságát napról-napra +reménytelenül végzetes biztossággal rabolja el az átok ereje.</p> +<p>– Grófkisasszony, mondottam sokszor, mert így neveztem azután +is, el fogunk pusztulni mind a ketten anélkül, hogy csak egyszer is +<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span> éreztük volna az őszinte, nagy szerelem +forróságát; pedig megérdemelnénk, mert senkit nem kivánunk mást és +gyermeket akarunk, hogy – miként Sindbad varázsló mondta – a halál +fájdalma által megtisztuljon a szíved és igazi könnyet tudj +sírni.</p> +<p>Ő szomorúan rám nézett ilyenkor és úgy tetszett, hogy ha most +könnyezne, könnye jó könny lenne.</p> +<p>Kegyetlen, hideg, hóviharos télben érkezett meg a gyermek, akit +annyira vártunk s akiről tudtuk, hogy érettünk kell meghalnia. A +grófkisasszony néma ajkai némák maradtak a nehéz órák +szenvedéseiben is és jóllehet az utolsó pillanatig általában nem +bízott, most aggódó kis arcán láttam a reménykedést.</p> +<p>A gyermek megszületett és olyan szép volt, hogy órákig +csodálkozva néztük. Aggódva nagy gondokban virrasztottunk álmai +felett és azt terveztük, hogy mindörökre elválunk, csakhogy +megmentsük a haláltól akár a saját boldogtalanságunk árán is. De a +grófkisasszony maga akarta szoptatni a kicsit és csak az +elválasztás után szándékozott beleegyezni a válásba. Újra +rettenetes napok virradtak reánk. És még rettendőbbek voltak az +éjszakák. Sokszor ébredtem reá, hogy a kisasszony gyertyavilágnál +ül a tükör mellett és nézi a szemeit. Azt nézte, vajjon tudna-e +sírni. Mikor megkérdeztem, hogy miért nem alszik, kétségbeesett +némasággal borult reám. Szerencsétlenek voltunk. El voltunk +átkozva.</p> +<p>A gyermek pedig fejlődött, szépült, növekedett; vártunk, +szenvedtünk és nem tudtuk, mi tévők legyünk. <span class= +"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span></p> +<p>Már jól a nyárban jártunk, amikor egy hajnalon a kisasszony +sikoltása ébresztett fel. A gyermeket tartotta a karjaiban. És elém +tette az ágyra.</p> +<p>A kicsiny test hideg, élettelen volt.</p> +<p>– Meghalt, mondottam és ha tudsz sírni, hát most kell sírnod. +Sirj! tettem hozzá kétségbeesetten.</p> +<p>Elpirult és mereven nézte a kis halottat. Felugrottam, +felöltöztem, elmentem koporsót rendelni.</p> +<p>Hazajöttem délben. A kisasszony szemei könnytelenül bámultak a +gyerekre. Hazajöttem este. A kisasszony szemei szárazak voltak. +Akkor azt mondtam:</p> +<p>– Még az éjjel temetni visszük a gyermeket. Ez a +kötelességünk.</p> +<p>Bólintott és sietve gyászruhába öltözködött. Kocsit hozattunk, +kiloptuk a koporsót a sötét lépcsőházon át és térdeinkre véve, +elindultunk. Az éjszaka sötét volt és csillagtalan. Körülöttünk +néma nagy földek lapultak és hallgatóztak. Szótalan, mozdulatlan +némaságban bámultunk a levegőbe, eltelve fojtott, nyugtalan +bánattal. Meddig utazhattunk így, nem tudom. Egyszerre váratlanul +egy folyó keresztezte az útunkat. Most megállottunk, a kocsit +elküldtük és csónakba szálltunk. Eloldottam a kötelet. A csónak +gyorsan úszott lefelé a folyón. A sötétben halványan derengett +felém a kisasszony sápadt arca és egymásba kulcsolt fehér ujjai. +Ismeretlen, félelmes partok között vitt bennünket a víz. Magas, +rideg sziklák meredeztek kétoldalt. A barlangokban lakó gonosz +szellemek előbújtak, <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span> utánunk repültek, belekapaszkodtak a +csónakba és fölöttünk lebegtek. Hétszer megfordítottam gyűrűmet az +ujjamon. Nemsokára szemben az ég alján valami gyenge világosság +kezdett derengeni. És azután, mint valami nagy csodalámpa, felbújt +az égre a hold. A part mellé kormányoztam a csónakot, kiszálltunk +és gyalog vittük tovább a koporsót. Hosszú gyaloglás után +országútra értünk. Ismeretlen út volt. A fejünk mellett minden +percben nagy denevérek suhantak el. Reszkettünk a borzalomtól, mely +jeges ujjaival símogatta a hátunkat… És észrevettem, hogy a testünk +a holdfényben hármas árnyékot vet. Nekem is három árnyékom volt, a +kisasszonynak is; de a kis koporsónak nem volt árnyéka.</p> +<p>– Álljunk meg, mondottam, meg kell ásni a sírt. A körmeinkkel, +mert nincs más ásószerszámunk.</p> +<p>Letérdeltünk a földre és mindaketten dolgozni kezdtünk. Meddig +ástunk, nem tudom. Mikor a gödör elkészült, esteledett; a levegő +fagyos hideg volt és hó esett. A hópelyhek belepték a vállainkat, a +hátunkat és nagy koszorúban helyezkedtek el a kisasszony +kalapján.</p> +<p>– Most már elföldelhetjük a koporsót, mondottam és lassan +beemeltem a gödörbe a kis fekete szekrényt.</p> +<p>A kisasszony szemei e pillanatban könnyezni kezdettek. Mintha +ezer és ezer gyémántcsepp hullott volna a koporsóra, bőven +ömlöttek. A gödörben elolvadt a hó, a föld átnedvesedett, megpuhult +és sóhajtást lehelt ki magából.</p> +<p>Pár perc alatt betemettem a sírt, azután fölálltam. <span class= +"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> Odaléptem +a kisasszonyhoz és átöleltem. Néma szép ajkai gyengéden megnyíltak +és csókjában érezhettem, hogy az átok elmúlt rólunk.</p> +<p>– Újra fogjuk kezdeni az életet, mondottam. Boldogan intett és +elindultunk a havas hideg estében hazafelé.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A karcsú és jókedvű szobalány hangja szólított:</p> +<p>– Tessék fölkelni.</p> +<p>Nem tudtam kinyitni a szemeimet. Halálos fáradtság tepert le a +fekvőhelyemre. A tarkómban pedig csiklandó tompa fájdalommal +bujkált a fejfájás.</p> +<p>– Hány óra, Giza?</p> +<p>– Félhárom lesz mindjárt.</p> +<p class="right">(1908 julius.) <span class="pagenum"><a name= +"Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>ANYAGYILKOSSÁG.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Osvát Ernőnek.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27"><br /> +-27-</a></span></p> +<p>Ha szép és egészséges gyermekeknek korán meghal az apjok, ebből +rendesen baj származik. Witmannak két fia volt már, négy- és +ötévesek, amikor egy napsugaras, csak kissé szeles novemberi +délutánon búcsút mondott a világnak. Elég könnyen halt meg és +egészben nem sok bánatot hagyott maga után. A felesége, az özvegye +szép asszony volt, de szelid természetű és erősen önző. A férjét +sohase kínozta, de egy bizonyos fokon túl sohase is szerette. +Férfiaknál sokkal megbocsáthatóbb ez, mint aszonyoknál, akiknek +egész életét igazolja, menti, sőt értékessé is teszi az ilyen erős, +bár sok tekintetben oktalan érzelem. Witmannénak azonban szintén +meg kell bocsátanunk, mert végre is két szép és erős fiút hozott a +világra. Az utcában, ahol egy kétemeletes rozoga falépcsőjű házban +laktak, a szőke gyászruhás Witmannét határozottan méltányolták. +Pedig eleinte gyenge csipőjű és gyerekszemű volt ez az asszony. +Mondom mint ember: se jó se rossz. A két fiát épen olyan keveset +csókolta, mint verte. Kevés közük volt egymáshoz, amint az +lassanként mindjobban kiderült.</p> +<p>A fiúk a szomszédba jártak játszani. Hosszú délutánokon át késő +estig nem mutatkoztak. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span> Keveset és csak egymás között beszéltek. +Fekete kis szemeikben Witmannak, az apjoknak lelke csillogott. +Padlásokra mászkáltak, régi ládákban szaglásztak, macskákat +hajkurásztak. Gyakorta utánuk mászva a padláslyukakon át ki, a +háztetőre is a magas tűzfalakig, a sajátságos formájú füstösszájú +kéményekig. Míg a nyár tartott, fürödni jártak a folyóhoz és +madarakat fogtak az erdőben. Witmanné enni adott nekik, és tiszta +alsót szombaton este. Az iskolába is velök ment, ha iratkozni +kellett. Különben csendesen élt és csendesen hízott. Egy +bankhivatalnokkal ismerkedett meg férje halála után fél évre, aki +fiatal és szép gyerek volt, borotvált állal, széles vállakkal, de +finom rózsaszínű és lányos arcbőrrel; Witmanné vágyott reá és bár +nehezére esett, sőt fáradságába került: kacérkodott is vele. A +hivatalnok kisérgette, meglátogatta, teát kapott és csókokat. A +férfi unalomból meg lustaságból nem hagyta ott a nőt.</p> +<p>Witman fiai keveset törődtek az anyjokkal meg a szeretőjével; +terveik és dolgaik voltak. Gimnáziumba kerültek. Megnyúltak, vékony +és erős csontjaikon mint acéldrótok feszültek ki kicsiny izmaik. A +tanulást könnyen intézték, felkelés után negyedóra alatt. Az iskola +egyáltaián nem játszott szerepet az életükben. Nagyúri +foglalkozásnak ismerték föl az élést s öntudatlanul és korán a +saját szükségleteikhez formálták az időt.</p> +<p>A padlás egy rejtett zúgában rendezték be a kis +boszorkánykonyhájukat. Nyílak, gumipuskák, kések, fogók, kötelek és +csavarok voltak itt összegyűjtve, elrejtve és osztályozva. Szeles +őszi <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> estéken, ha megették a vacsorát – az +anyjok egy piroskötésű német regénybe merült – halkan és gyors +léptekkel lesuhantak az utcára, futásnak eredtek, bejárták a fél +várost. Lesbe álltak. Kóbor kutyáknak hurkot vetettek a nyakába és +hazacipelték. Bekötötték az állat száját és deszkára húzták. Apró +lámpájuk, mint az erdő elátkozott kastélyának távoli világa +fénylett a nagy padlás barna nedves homályában. A két fiú pedig +óvatos, izgatott lassúsággal fogott hozzá a munkájához. +Fölhasították a kutya mellkasát, leitatták a vérét s munkájuk +közben hallgatták az állat rettenetes tehetetlen nyögését. +Megnézték a dobogó szivet, kezük közé vették a meleg mozgó kis +gépet, apró szúrásokkal rontották el a tömlőt, a billentyűket.</p> +<p>Kifogyhatatlanul érdekelte őket a fájdalom misztériuma. Nem +egyszer megkínozták egymást is közös megbeszélés szerint veréssel +vagy csipkedéssel. Az állatkínzás pedig komoly és természetes +szenvedélyükké vált. Egész légió macskát, csibét, kacsát +pusztítottak el folyton fejlődő sajátságos módszereikkel. S a +dolgaikról senki se tudott. Biztonsággal, férfias gondossággal és +meggondolással tudtak elrejtőzni.</p> +<p>Különben a házban keveset törődtek velök. Az első emeleten egy +öreg törvényszéki hivatalnok lakott, aki alig volt otthon és egy +varrónő, aki négy lánnyal dolgozott. A második emeletet Witmanékon +kívül csak a ház tulajdonosa lakta. Egy egészen fiatal ember, a +volt tulajdonos fia, aki nem sokat törődött se a házzal, se a +lakókkal. A földszinten egy üveges <span class="pagenum"><a name= +"Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> és egy rőfösüzlet volt. +Senkise tudta, hogy ezekben a boltokban mikor járnak vevők. A +Witman fiúk a maguk számára foglalhatták le a házat. A kis piszkos +udvarban sohase lehetett embert látni. Az az egyetlen ecetfa, amely +az udvar közepén állott és annyi esztendeje meghozta rügyeit, +leveleit és virágait, valószínűleg érezte, hogy mindez nem jól van. +Az élet azonban a kis emeletes házban is haladt előre, mint +mindenütt másutt. A lakók közül csak a két fiú volt, akik jól +mulattak, mindig mertek gondolni a holnapra és holnaputánra is.</p> +<p>Egy szeptemberi estén kipirulva, lihegve jöttek haza. Egy +összekötözött baglyot cipeltek magukkal. A régi templom padlására +másztak érte. Egy hétig vizsgálódtak és kutattak utána, +megbeszélték, hogyan fogják el és hogyan ölik meg. Sikerült. +Csillogott a szemük és erős vállaikban egy férfi erejét érezték, +amikor vágtatva sötét utcákon hazaértek a diadallal. A bagoly régen +érdekelte őket. A feje olyan mint két nagy szem. Az agyában +csodálatos régi mesék vannak elrejtve. Száz évnél is tovább él… +Bagoly kellett, kellett…</p> +<p>Megvolt. Egyenként szedték ki a pihéket a melléből és figyelték +amint a titokzatos madár szemében a fájdalom szines tüzei +egymásután kigyúlnak. Azután drótokkal csavarták körül a szárnyának +a tövét, a lábait, a csőrét és így kipeckelve sokáig szótlanul +bámulták. Arról beszéltek, hogy a madár tulajdonképen csak egy ház, +ahová a Kín beköltözött és ott lakik, míg csak a baglyot meg nem +ölik. De hol lakik? Minden valószinűség szerint a fejében. Azután +<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= +"Page_31">-31-</a></span> elhatározták, hogy éjjelre otthagyják, +mert úgy izgalmas és szép lesz az ágybafekvés. Valóban, izgatottan +vetkőztek le és azután csak arra hallgattak, hogy a padlásról jön-e +valami nesz. Úgy érezték, hogy valami feszes ruganyosság szállja +meg a tagjaikat, mintha a lekötözött, vonagló állat hiába pazarlott +ereje feléjök, rájuk suhanna. Így aludtak el.</p> +<p>Álmukban együtt jártak végig nagy mezőket, óriási fehér lovak +hátán, veszett vágtatásban. Szédítően magas hegycsúcsokról repültek +lefelé és meleg, véres tengereket úsztak át. Ami fájdalom és +szenvedés csak lehetett a földön, mind ott vonaglott, sikoltott és +üvöltött a lovak patái alatt.</p> +<p>Ébredéskor napsugaras reggel mosolygott reájuk; könnyen ugrottak +ki az ágyból. A cselédtől elkérték a reggelit, mert Witmanné tíz +óráig szokott aludni. A bagolyhoz siettek és egy óra alatt most már +végeztek vele. A szemeit szedték ki előbb, azután a mellkast +bontották föl, most már felszabadítva a madár száját, mert a +hangját akarták hallani. Ez a hang, ez a csontigható rémes hang, +minden képzelhetőt felülmult, de épen emiatt rövidesen kellett +intézni a dolgokat, a kivégzést és az elásást, mert félni lehetett, +hogy meghallják a házban. Egészben nagyon meg voltak elégedve, a +dolog megérte a fáradságot.</p> +<p>Délután az idősebb fiú egyedül ment el hazulról. Egy házban +fölfedezett valamit. Félig mezítelen lányt látott az ablakon +keresztül az egyik szobában, aki rózsaszínű ingben fésülködött. Az +utcasarokról visszafordult, még egyszer benézett <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> a szobába. +A lány most háttal állt a szoba mélyén, fehér válla szinte +csillogott a napfényben. A fiú bement a ház kapuján. Egy öreg +asszony jött felé, de ugyanekkor az oldalfolyosó végén megjelent a +fésülködő lány. A fiú feléje ment és azt mondta, hogy közelebbről +látni akarta őt, mert nagyon tetszett neki. A lány gyengén +megsimogatta a nyulánk rövidnadrágos fiú tiszta arcát, aki egy +szökéssel átölelte a nyakát és ajkaival hozzátapadt az arcához. +Ezalatt köröskörül ajtók nyiltak ki halkan és fiatal lányok fejei +tekintettek ki rajtok; csakhamar azonban nesztelenül visszahúzódtak +a fejek. A folyosó végén kéküvegű mécs égett, arra vezette a lány a +nagyobbik Witman fiút. Lebocsátották a függönyt, a délutáni napfény +sárgán szűrődött be a parfömillatos szobába. A lány a szőnyegre +hengeredett és mozdulatlanul engedte magát csókolni, ölelni. Witman +fia a bagolyra gondolt és átvillant az eszében az, hogy mindaz, ami +az életben szép, nagyszerű és izgalmas, miért rettenetes, +megmagyarázhatatlan és véres egyszersmint? Csakhamar azonban ráunt +a játékra. Csalódottan kelt fel, várt és tágranyílt szemekkel nézte +a nőt. Hamarosan elbucsúzott azután, de megigérte, hogy máskor is +eljön. Megkérdezte a lány nevét – Irénnek hivták – igen szépnek +találta a nevet és végül ezt mondta:</p> +<p>– Kezét csókolom.</p> +<p>Aznap késő estig a mezőkön bandukolt a két Witman fiú. A +történtekről nem esett szó. A nagyobbik azt mesélte, hogy a +levegőben lények laknak, amelyek az emberekhez hasonlítanak s ha +enyhe szél fúj, érezni mint úszik a testük a levegőben. +<span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span> Azután megálltak, behunyták a szemeiket +és kiterjesztették a karjaikat. Az idősebb fiú azt állította, hogy +hatalmas puhatestű légi asszonyok imbolyognak körülötte és a +hátukkal és mellükkel az arcához érnek. Néhány perc mulva az öccse +jelentette, hogy szintén érzi az asszonyokat. Otthon az ágyban is +még a lég asszonyairól beszélgettek és nyitva hagyták az ablakokat, +hogy ők bejöhessenek. Be is jöttek. Nesz nélkül siklottak be, az +ablaküveget alig érintették bársonyos hátukkal és lebegve, úszva +oda nyujtóztak melléjük a paplanra, a vánkosra. A nyakukat +odahajtották a fiúk szájához és arcához, majd ismét továbbcsúsztak +ernyedt, lusta és mégis könnyed mozdulatokkal. Egész éjszaka velük +maradtak a szobában. Összefogóztak hajladozva, mosolygó arccal +lebegtek az ablak felé, majd újra feléjük kúsztak, reájuk feküdtek +és hozzájuk simultak. Csak amikor a nappal ragyogó meleg sugarakkal +betört a szobába, távoztak el az ablakon keresztül lassú, álmatag, +vánszorgó surranással és szétfoszlottak a friss reggeli +levegőben.</p> +<p>Ezen a napon a két Witman fiú együtt ment a leányhoz. Meleg +májusi délben az iskolából jövet arra kerültek és besurrantak a +kapun. A nő feléjük jött mosolyogva, kócosan, de üde, hangos +nevetéssel és bevezette a Witmanokat a szobájába. Lerakták a +könyveiket, a szőnyegre kucorodtak, lehúzták magukhoz a leányt, +csókolták, harapták, ölelték. A nő csukott szájjal nevetett és +lehunyta szemeit. A fiúknak egymásba villant a szemük. Mindaketten +ütni kezdették. A leány most már tele szájjal kacagott, mintha +<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span> csiklandozták volna. A két Witman +birtokába vette a leányt, csipkedték, leszorították, hengergették +és megkinozták. A nő mozdulatlanul, lihegve engedte, hogy tegyenek +vele amit akarnak. A fiúk vörösre pirult arccal simultak rózsaszinű +selyem pongyolájához. Később összeszedték a könyveiket, azt mondták +a leánynak, hogy ő a legszebb nő mindazok közőtt, akiket valaha +láttak. Irén azt felelte, hogy szereti őket, de ha másszor jönnek, +hozzanak neki valamit, édességet vagy virágot. A nagyobbik Witman +kijelentette, hogy meg lesz elégedve azzal, amit hozni fognak. A +leány a kapuig kisérte a kis fiúkat és megcsókolta a kezeiket.</p> +<p>Ebéd után a szobájukba zárkóztak és a leányról beszéltek; +megállapodtak abban, hogy amit tapasztaltak, az +összehasonlíthatlanul felülmulja összes eddigi kalandjaikat, még a +bagoly kinzását is.</p> +<p>– Csak ezért érdemes élni – mondta a kisebbik.</p> +<p>– Ez az, amit annyi fáradsággal kerestünk – jelentette ki a +másik.</p> +<p>Ragyogó meleg májusi délutánban könyvek nélkül indultak az +iskola felé. De egyenesen a ház elé a leány ablakához mentek. Nem +volt ott senki. Visszafordultak; másodszorra meglebbent a függöny +és kinézett a leány. Megálltak. A leány kinyitotta az ablakot.</p> +<p>– Holnap délben jöttök? – kérdezte mosolygó arccal – jertek +akkor, hozzatok valamit. Intett és becsukta az ablakot.</p> +<p>A fiúk elpirultak és szívdobogást kaptak a látásától. +<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span></p> +<p>– Ékszert fogunk neki hozni, arany karcsatot vagy gyürűket – +jelentette ki hosszú hallgatás után a nagyobbik Witman fiú.</p> +<p>– Igen, de honnan veszed?</p> +<p>– Van anyának, kérünk tőle.</p> +<p>– Nem ad.</p> +<p>– Az üvegszekrény kulcsát megszerezzük.</p> +<p>– Nem adja ki a kezéből a kulcsokat.</p> +<p>– Pedig négy arany karcsatja van és hét gyürűje van.</p> +<p>– Az ujján is hord három gyürűt.</p> +<p>Este ott settenkedtek a szekrény körül és szemlét tartottak az +anyjuk drágaságai fölött. Volt közöttük két pompás rubintokkal és +gyöngyökkel kirakott karperec.</p> +<p>Kérték Witmannét, mutassa meg nekik a holmit. Az asszony – a +nyakas természetű puha, szőke nő – kikergette őket. Kissé félt a +fiaitól, nagyon távol érezte őket magától.</p> +<p>A fiúk az utcára szaladtak tanácskozni.</p> +<p>– Nem lehet tőle kérni.</p> +<p>– Semmi szín alatt.</p> +<p>– Nem fog adni.</p> +<p>– Nem, nem.</p> +<p>– Ki kéne törni a szekrényt.</p> +<p>– Fölébred, lármát csinál, megint csak nem vihetjük el neki.</p> +<p>– Nem fog fölébredni!</p> +<p>Tele volt a szivük gyülölettel a szőke, kékszemű, lusta és kövér +anyjuk iránt, szerették volna őt is megkinozni.</p> +<p>– Én betöröm az egyik kis üvegfalat a késem nyelével és több zaj +nem lesz. Te világítsz <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> a tolvajlámpával, benyúlok és kiszedem az +összes karcsatokat és gyürűket.</p> +<p>– Ne vigyük el mind!</p> +<p>– De igen, mind elvisszük; neki nem kell, ne maradjon neki +semmi, hadd bőgjön utána.</p> +<p>A padlásra szaladtak föl, a szerszámok között szemlét tartottak, +magukhoz vettek egy vésőt, egy harapófogót, megvizsgálták a lámpást +és mindezt zsebrevágták. Sietve lementek azután és lefeküdtek. +Előbb azonban átnéztek az ajtó alatti résen és láthatták, hogy az +anyjuk szobájában már sötét van. Vetkőzésközben elhatározták, hogy +csak éjféltájban mennek át. A harisnyát a lábukon hagyták, nehogy +ropogjon a padló és úgy feküdtek le éberen, de nyugodtan. Az +ágyaikban felkönyökölve suttogva tervezgették, hogy délben iskola +után szaladva mennek a leányhoz. A kincseket a padláson fogják +elásni és apránként elhordani. Reggel tagadni fognak és ha anyjok +ütni akar, elszaladnak. Örömet éreztek arra a gondolatra, hogy ő +dühös lesz, tehetetlenül sírni fog, ha majd nem fogja találni az +ékszereket. Egy pillanatra se került többé szó arról a +lehetőségről, hogy fölébredhet. Majd fölkeltek az ágyból, +kinyitották az ablakot és kihajoltak a langyos májusi éjszakába. A +kutyaugatások, a kocsik zörgése, amelyek időnkénti fölhangzásukkal +szakaszokra tagolták az éjszakát, nem rövidítették meg az órák +lassú mulását.</p> +<p>Mikor végre a toronyóra lassan elverte az éjfélt, készülődni +kezdtek. Meggyújtották a kis lámpát, a fiatalabb Witman fiú a +harapófogót, a reszelőt és a lámpát vette magához, a másik +<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span> csak a hosszú pengéjű nyitott zsebkését. +Ő ment elől. Biztos nyugodtsággal lopóztak át a középső +ebédlőszobán, azután a nagyobbik fiú előre ment és kinyitotta a +Witmanné hálószobájába vezető ajtót. Az ajtósarok semmitse +nyikorgott. Föllélegzettek. Witmanné a fal felé fordulva, nyugodtan +aludt, csak a kövér, széles háta látszott belőle, amelyet kötött +hálóköntös takart. Elhelyezkedtek a szekrény előtt.</p> +<p>A fiú fölemelte a kést, hogy beüsse a szekrény kis üvegfalát. +Pár pillanatig habozott, azután rácsapott az üvegre. A csörömpölés +nagy, szörnyű erős volt, olyan erős, mintha egy csomó üvegpoharat +ládába csomagolva, dobtak volna le valami emeletes ház ablakából. +Witmanné megmozdult és megfordult, azután felkönyökölve kinyitotta +a szemeit. Az arca bosszúságot és csökönyös haragot fejezett ki, de +szóhoz nem jutott Witmanné, mert az öregebbik Witman fiú odaugrott +az ágyhoz és késével a mellébe döfött. Az asszony lehanyatlott és a +jobb kezével a levegőbe hadonászott. A kisebbik már akkor az ágyon +volt és lefogta a lábait. A nagyobbik kihúzta a véres kést az anyja +melléből és még egyszer bedöfte. Nem volt reá szükség, mert már +halott volt. A melléből a vér lassan patakzott benn a paplan +alatt.</p> +<p>– Na, ez rendben van, – mondotta az idősebbik – most szedjük elő +a dolgokat.</p> +<p>Kirakták a szekrényből az ékszereket, a karcsatokat, a +melltűket, gyűrüket, az órát és a hosszú arany óraláncot. Nyugodtan +kirakták az asztalra a megszerzett, elhódított kincset, +osztályozták és egyetértően elosztoztak rajta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span></p> +<p>– Most siessünk, meg fogunk mosdani és átöltözünk.</p> +<p>Átmentek a szobájukba, megmosták a kezeiket, kiöntötték a vizet, +de az átöltözésre nem volt szükség, a ruháikon sehol nyoma se volt +vérnek. Majd újra visszamentek a színhelyre. A fiatalabb Witman fiú +kinyitotta a középső szoba ablakát és ott várta a bátyját, aki +Witmanné szobáját belülről bezárta és az ablakból a párkányra +kilépve, bejött a nyitott ablakon.</p> +<p>Az utca koromsötét volt, halálos csönd uralkodott, de sietni +kellett, mert a toronyóra egyet ütött és ők még aludni akartak. +Levetkőztek, ágyba bújtak és az izgalmaktól holtra fáradva, pár +pillanat múlva már mind a ketten mélyen aludtak.</p> +<p>Reggel a takarítónő ébresztette fel őket, aki mindig pontosan +fél hétkor érkezett. Megszokta már, hogy Witmanné tízkor kel és +azért a szobájába nem is ment. Az ebédlő tisztogatása után rendesen +a fúkat verte föl, akik hamarosan megmosdottak, megreggeliztek és +eltüntek, zsebeikben a kincsekkel.</p> +<p>– Még iskola előtt!</p> +<p>– Jó!</p> +<p>– Az előadáson pontosan ott kell lenni.</p> +<p>– Hogyne, ma különösen.</p> +<p>– Tizenegy órára úgyis hazahínak.</p> +<p>– Siessünk.</p> +<p>A ház kapuja nyitva volt. Míg a folyosón a leány ajtajához +jutottak, senkivel sem találkoztak. Benyitottak. A nő kipirult +arccal mélyen aludt, kitakarták és megcsókolták, azután előszedték +a zsebeikből a drágaságokat. Reárakták a hasára, a melleire, a +combjaira. <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span></p> +<p>– Nesze, ezt hoztuk.</p> +<p>– Ez mind a tied.</p> +<p>A nő nehezen, de mosolyogva tért öntudatra, magához ölelte a két +gonosztevő kemény kis koponyáit, köszönte a látogatást és befelé +fordult.</p> +<p>– Ma vagy holnap jövünk.</p> +<p>A fiúk ezzel búcsúztak és elsiettek az iskolába.</p> +<p class="right">(1907 november.) <span class="pagenum"><a name= +"Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> <span class= +"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41"><br /> +-41-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A KISASSZONY.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Moravcsik professzornak.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43"><br /> +-43-</a></span></p> +<h3>I.</h3> +<p>Egy napon Fülöptől levelet kaptam. A paralitikusok zavaros +össze-vissza írásával azt írta, hogy okvetlen minél hamarabb +látogassam meg.</p> +<p>Rendesen kéthetenként szoktam hozzá elmenni. Eleinte – mikor +másfél év előtt szanatóriumba jutott, gyakrabban mutatkoztam. De +azután, hogy sűrűn találkoztam ott a feleségével, egy viruló és +bájos asszonnyal – és láttam szegény Fülöpön a féltékenységet, +mikor elbúcsuztunk tőle és együtt távoztunk, ritkábban mentem ki és +csak olyan időben, amikor tudtam, hogy a feleségét nem találom +ott.</p> +<p>Pedig igazán nem volt oka a féltékenységre. A kapunál otthon +mindig el szoktam válni a szép asszonytól.</p> +<p>Fülöp nagyon szerette a feleségét. Későn házasodott, harmincöt +éves korában és mint annyi neuraszténiás, mohó, sápadt ember, egy +hatalmas remekbe formált leányt vett el, egy kékszemű, +elefántcsontbőrű, illatos szőkeséget, akinek vastag kis piros +ajkain rövidesen kibontakozott a szenvedélyesség sajátságos +akcentusa. Fülöp meg volt bolondulva. Szakított a <span class= +"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> +barátaival, nem járt társaságba, a feleségével töltötte minden +szabad idejét. Kicsit utáltam Fülöpöt emiatt és kicsit +sajnáltam.</p> +<p>Amikor a paralizis kitört rajta – a sajnálkozás fokozódott +bennem, de az utálat eltünt.</p> +<p>Helyzete valóban nyomorult volt.</p> +<p>Egy alkalommal – gyönyörű, napsugaras, mámoros tavaszi délután – +a jelenlétemben udvarolt a feleségének. Tetszeni akart. Dadogva, +pirulva és dühöngve – a folytonos nyelvbotlások miatt – drágának és +aranyosnak, továbbá a világ legszebb asszonyának nevezte élete +párját és integetett nekem, hogy menjek ki a szobából. Az asszony +könyörögve ijedten nézett reám, hogy ne hagyjam magára a beteggel. +Félt, reszketett ez az egészséges, tiszta nő. És ezt megbocsátottam +volna neki, de jól éreztem, hogy félelmének rugója a gonosz, +szívtelen önzés volt. Sohase szerethette igazán Fülöpöt, ha most be +nem akarta látni, hogy hősileg el kell viselnie a férje +csókjait.</p> +<p>Ez az igazság tisztán jelenet meg előttem e pillanatban és +kimentem a szobából, hogy ebbeli meggyőződésemet tudtára adjam az +asszonynak. Később hallottam, hogy pár perc mulva mégis csengetett +az ápolónőnek.</p> +<p>Azóta Fülöp nem beszélt többet a feleségéről. Nem is érdeklődött +iránta, nem nézte, nem kérte a kezét, nem simogatta. A csinos +ápolónővel sem foglalkozott, holott első időben nem egyszer +felhívta a figyelmemet annak külső jótulajdonságaira. <span class= +"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p> +<h3>II.</h3> +<p>Délután elmentem hozzá.</p> +<p>Sajátságos változást vettem rajta észre. A vonásai, ezek a szép, +férfias és rokonszenves vonások, most gyerekesek, rajongóak voltak, +elsimultak és kitelődtek valami átszellemültség örömében. Kedves +volt, de ünnepélyes.</p> +<p>– Barátom na… nagyon örülök, hogy… hogy eljöttél. Fo… fogok +neked va… valamit mondani.</p> +<p>Boldogan mosolygott reám és szorongatta a kezemet.</p> +<p>– Barátom – mondta – egy hét óta vettem észre, hogy van itt +nekem valakim. Egy szép, szép kisasszony.</p> +<p>Szinte imaszerűen hangsúlyozta az utolsó mondatot, mint egy kis +gyermek, aki a hallott mesét továbbadja a kis öccsének vagy hugának +és szeretné mindazt a szépet, gyönyörűt és meghatót, ami szívében +van, egészben, hiánytalanul tovább adni.</p> +<p>– Egy kisasszony – folytatta Fülöp.</p> +<p>– Milyen? – kérdeztem.</p> +<p>– Egy szép, kedves kisasszony. Ő gondoskodik rólam. Minden +pillanatban velem van. Beszélget velem, biztat és gyógyít.</p> +<p>– Mit mondott? – érdeklődtem.</p> +<p>– Sok mindent. Most is szól hozzám.</p> +<p>– És mit beszél?</p> +<p>Fülöp figyelve nézett a kerek faliórára, mely ágyával szemben +függött, azután elmosolyodott: <span class="pagenum"><a name= +"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> +<p>– Azt mondja, hogy te igazi jó barátom vagy.</p> +<p>– Az óra, vagy a kisasszony?</p> +<p>– A kisasszony. Az óra hangjaival beszél hozzám. Az órából +hallom a hangját. Tisztán és világosan szótagolva mond mindent +együtt az órával, amint az óra tikk-takkol.</p> +<p>– És miket mondott még?</p> +<p>– Hogy meg fogok teljesen gyógyulni, csak legyek türelmes.</p> +<p>– De hisz ez természetes! – mondottam és megdöbbentem attól a +szemrehányástól, amely a kisasszony szavaiban rejlett. Hirtelen +eszembe jutott, hogy a felesége is, én is egyaránt elmulasztottuk +Fülöpnek hangsúlyozni és igérni a gyógyulást. Szinte természetesnek +találtuk, hogy már belenyugodott, hogy gyógyíthatlan.</p> +<p>– És mióta vigyáz rád, van veled a kisasszony? – tettem hozzá +azután.</p> +<p>– Mióta itt vagyok, folyton. Azt mondja, hogy mióta behoztak, +mindig gondoskodott rólam. És mindenre emlékszik.</p> +<p>Fülöp újra elmosolyodott, hallgatott egy kicsit, azután +folytatta:</p> +<p>– Milyen kedves! Most azt mondta, hogy az első nap este, mikor +idehoztak, sírtam az ágyban, és hogy ez gyerekesség volt.</p> +<p>– Milyen a hangja? – faggattam Fülöpöt.</p> +<p>– A ha… hangja, barátom, édes hangja van. A harmadik elemiben +egy napon egy tanítónő helyettesítette a tanítónkat. Egy fiatal, +fehérruhás, barnahajú leány, annak volt ép ilyen hangja. Lágy és +kellemes, mint a szép muzsika. Egész <span class="pagenum"><a name= +"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> nap el tudom hallgatni. És +olyan jó, hogy mindjárt beszél, mihelyst kivánom.</p> +<p>Elhallgatott, várt, mintegy hegyezte a vékony, lesoványodott +füleit. Olyan volt a fehér párnák között, mint egy mumia. +Mozdulatlanul feküdt s csak a feje látszott ki, mint a kis gyereké +a pólyából. Azután elmondta, hogy a kisasszony biztosította őt, +hogy ma este a vacsoránál egyik kedvenc étele, a tejbe grisz fog +szerepelni.</p> +<p>– A feleségednek beszéltél a kisasszonyról? – kérdeztem.</p> +<p>– Nem – mondta komolyan és zavar nélkül elsiklott a téma élén. – +Senki se tudja, csak a főorvos és te. A segédorvosnak se mondtam +meg. Az sokat beszélget a feleségemmel lent a szalonban és +megmondaná neki. Nem jól esnék az asszonynak. Kérlek téged is, hogy +ne mondd neki.</p> +<p>– Nem, nem, semmi szín alatt – erősítgettem – hiszen nem volna +nyugta a féltékenységtől!</p> +<p>Kis szünet következett a beszélgetésben, azután Fülöp +folytatta:</p> +<p>– Annyit tudnék róla mondani!… Olyan nő, akire mindig vágytam, s +amilyet nem láttam egész életemben egyet se.</p> +<p>– El fogod venni, ha felgyógyulsz?</p> +<p>Nem döbbentette meg a kérdésem. Kicsit gondolkozott, azután +felelt:</p> +<p>– Nem! Minek venném el? A válás nehezen menne. Ő mondta is, hogy +ne váljak el a feleségemtől, ne okozzak szomorúságot senkinek, ő +így is mindig velem marad. Tisztán, önzetlenül szeret engem. +<span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span></p> +<p>E pillanatban egy légy szállt Fülöp arcára.</p> +<p>A beteg elmosolyodott és nem kergette el.</p> +<p>– Látod ezt a legyet a homlokomon – mondta mosolyogva – ezt is ő +küldte. A legyek döngenek, muzsikálnak, a fülembe éneklik az ő +üzeneteit. Mindig tud valami jó hírt üzenni.</p> +<p>– Ez a légy most mit mondott?</p> +<p>– Ez… ez, várj csak, semmit, de ő küldte ide hozzám. Ezek a +legyek nem csípnek, nem szekiroznak. – Kenyérgalacsint vett elő a +zsebkendőjéből és a kopasz homlokára ragasztotta.</p> +<p>– A legyeknek – suttogta mosolyogva – táplálom a +legyecskéket.</p> +<p>– Nézz szét a padlón – mondta azután. – Nem hinnéd és az orvos +nem is tudja, tele van villamossággal. Ezt is ő bocsátja szét +itten, hogy gyógyítson vele. És érzem, hogy gyógyulok. Az ágy +lábain keresztül feljön hozzám a villamosság és állandóan kering a +testemben. Erősödőm napról-napra. Egészen máskép hat ez, mint +amikor reggelenként a segédorvos egy kicsit megvillamoz. Attól +ugyan meghalhatnék. Ez gyógyít percről-percre.</p> +<p>– Mi a kisasszony neve? – szakítottam félbe Fülöpöt.</p> +<p>– A neve… a neve… nem tudom. Sohase mondta. Pedig kérdeztem már +párszor.</p> +<p>Fülöp várt és az órát figyelte. Azután mosolyogva szólt:</p> +<p>– Most is azt mondja, hogy ezt ne kérdezzem, elégedjem meg +azzal, hogy szeret engemet… Ilyen szeretetről fogalmam se volt +eddig, barátom. Állandóan érzem és boldog vagyok vele. Nézz ki az +ablakon oda fel a háztetőre. Látod <span class="pagenum"><a name= +"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> azokat a szép nagy madarakat +a villámhárítón. Azokat is ő küldi ide. Ha unatkozom, nézhetem +őket, amint repülnek, kergetőznek. Szórakozhatom. És velük is +üzeneteket küld.</p> +<p>Kinéztem. A madarak közönséges fekete varjak voltak.</p> +<p>– Milyen szinű ezeknek a madaraknak a tolla, nem látom jól? – +kérdeztem Fülöpöt.</p> +<p>– Ragyogó kék és zöld és némelyiknek aranyszinű tollai is +vannak.</p> +<p>– Jó – mondtam – szóval te Fülöp, egy boldog ember vagy. Az +ügyed jó kezekben van letéve és halad egyenesen előre.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Elbucsúztam tőle. Lehaladva a lépcsőkön, találkoztam a +segédorvossal.</p> +<p>– Bámulatos – mondotta – a betegünknél ez az újonnan fellépett +téves eszme, amelyet illuziók és hallucinációk támogatnak. Szép +bizonyítéka annak, hogy ha a butulás egyéb tünetek fokozatos +fejlődése mellett nem mutat hajlamot az előrehaladásra, akkor az +épebb psyche mégis csak mindenképen megvédi magát a kellemetlen, +elviselhetlen és rettenetes benyomások elől, amit a hozzátartozó +test feltartózhatlan pusztulásának látása egy-egy világos +pillanatban nyújt. Ez néha nem megy símán. Akadnak betegek, akik +napokig sírnak és látni rajtuk, hogy tisztán ismerik sorsukat és +állapotukat, de azután megjelenik, mintegy automatikusan a +mentőeszme, egy badar és téves gondolatkör alakjában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> A beteg +pár nap alatt királylyá, császárrá, Napoleonná, dúsgazdag emberré, +atlétává teszi meg magát és e mentőgondolat mellett – amely megadja +neki az életnek a lehetőségét – makacsul kitart. Betegünk egy +ideális leányalakot kreált magának, akinek az óra ketyegésében +hangját hallja, s aki mindenféle kellemes és szép dolgot mond neki, +főleg pedig a gyógyulást hangsúlyozza. Vonzalmában minden sexuális +motivum hiányzik.</p> +<p>– Igen – mondottam – tudom, tudom, igen!</p> +<p>Kissé bántott a fehérkabátos fiatalember elbizakodott hangja és +öntelt mondatszerkesztése és sietve elbucsúztam tőle.</p> +<p>– Tehát – szőttem tovább a gondolatot magamban – tehát nemcsak +én és a főorvos tudjuk a Fülöp titkát, hanem a segédorvos is, +akinek a főorvos elmondotta. A segédorvos el fogja mesélni a titkot +Fülöp feleségének. És Fülöp felesége többé nem fog habozni – amint +eddig habozott, hogy Fülöpöt a segédorvossal megcsalja.</p> +<p>És Fülöp feleségének igaza lesz – vontam le a végkövetkeztetést +könyörtelenül.</p> +<p class="right">(1910 december.) <span class="pagenum"><a name= +"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>RÉGI LEVÉL.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Vészi Margit asszonynak.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53"><br /> +-53-</a></span></p> +<p class="i2">Kedves bátyám uram!</p> +<p>Kelt levelem Visegrádon, 1330 április 21-én Kedden. Kivánom, +hogy ez a pár sor írásom a legjobb egészségben találjon +valamennyieteket. Ámbátor legutóbbi levelemre még választ nem +kaptam, sietve írok, mert hallom, holnap reggel indul Budára a +kengyelfutó.</p> +<p>Ezt pedig azért teszem, mert rettentő dolgok estek itt a +palotában tegnapelőtt, azaz husvétvasárnap után való +vasárnapon.</p> +<p>E napon délben ugyanis a Király úr, nemkülönben a Királyasszony +és gyermekeik, Lajos és Endre hercegek benn étkeztek a kicsiny +ebédlőben. (Engem felszolgálásra rendelt ki az asztalnokmester.) +Alig hozzuk a második fogást, hát az ajtó előtt nagyot kiált ám +Balázs Farkas fia és ahogy oda nézünk, Zách Felicián zászlós úr +ront be az ajtón. Jól ismered őt bátyám, Csák Máténak volt a nádora +és mióta urunkhoz, Róbert Károlyhoz szegődött, elég bajt okozott +mindenkoron. Mondom beront nagy kiáltással; hűvelynélküli egyenes +kard a kezében és borzasztó káromkodásokkal a Királyasszonyra rohan +és feléje vág a karddal. Rettentő erős ember <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> hirében +állott ez a Zách úr, hát mindenki igen megrémült. Nálam nem volt a +szablyám, mert fölszolgálásnál azt levetjük, de a hercegecskék +nevelői, Gyulafi és Miklós, hamarosan kihúzott kardokkal +nekitámadtak. Zách úr maga irtózatos erővel csapott rájuk, úgy, +hogy Gyulafinak behasította a fejét, ki ott mindjárt meg is halt. +(Tegnap temették.) Miklós pedig a nyakán kapott mély sebet, melynek +következtében ő ma kiszenvedett. (Temetése holnap délelőtt lészen.) +Képzelhetni a nagy ijedelmet; a hercegecskék sírtak és a +Királyasszony sikoltozott. A szomszéd szobából berohant Cselényi +úr, a testőrök parancsnoka: ő szúrta le hátulról Zách urat igen +hirtelen. Hát akkor derült csak ki, hogy a Királyasszony keze +erősen vérzik. Zách úr kardja elérte az ujjait s közülök kettőt +elvágott. Orvosokat híttak persze mindjárt és Cornélius mester, +akit a legtudósabbnak és legtapasztaltabbnak mondanak mindenfelé, +úgy itélt, hogy a Királyasszony két ujját le kell vágni. A többi +orvos ugyanezt mondotta. A Király igen sápadt volt és saját +füleimmel hallottam, amikor Cselényi úrnak kiadta a parancsot, hogy +Zách úr vejét, a leányát és a fiait lófarkon végezzék ki. És az +egész rokonságot negyedízig irtsák ki, azontúl pedig börtönözzék +be.</p> +<p>Úgy mondják, hogy Kázmér herceg úr, a Királyasszony öccse volt +az oka mindennek. A Királyasszony mégse haraguszik reá, mert nagyon +szereti őtet. Őt nem ismered bátyám; aranyos szőke haja van és +gyönge, finom leányos arca. Beszélik, hogy Klárát becstelenségre ő +taszította volna és ezt akarta megboszulni Felicián <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> úr. Én +ritkán láttam őket együtt, noha egyenként sürűn láttam itt a +palotában mindkettőjüket. Klára a hercegecskék körül volt. Őket +mosdatta reggel, fésülte és öltöztette. Kázmér úr későn kelt, mert +Cornelius mester úgy hagyta meg. Tudom, hogy a Királyasszony +naponta hosszasan kérdezősködött Kázmér úr állapotáról és őrködött, +hogy az orvos rendeletei megtartassanak. Mindezt azért tette, mert +– mint mondják – a herceg sorvadásban szenved. Ámbár, aki az ő +ritka szép arcát látja, korántsem gondolna ilyet. Velem, ha olykor +szóba ereszkedett, mindannyiszor igen kedves és szeretetreméltó +volt. Csendes hangon beszélt mindenkivel és különösen leányokkal +igen zavartan, mint ez a szűz fiúknál lenni szokott. Nem is hiszem, +hogy Zách Klára becstelenségét gonoszul okozta volna. Klára, akit +legszebbnek tartottak az udvari kisasszonyok között, magasabb volt. +És sokkal erősebb is lehetett a hercegnél. (Őt láthattad bátyám +gyakorta.) Csodálatos szépségű leány volt, termete és finomsága +mindenkinek föltűnt. Kár, hogy túlságosan vad természet szorult +belé, akár az apjába. Én magam többször próbálkoztam vele hosszabb +ideig beszélni, de nem sikerült, jóllehet sok időt áldoztam reá, +hogy alkalmat találjak. Azt mondják itt némelyek – igen titokban – +hogy a Királyasszony kerítette meg őt az öccse számára. Én ezt +azért nem hiszem, mert a Királyasszony sohase volt túlságosan +bizalmas Klárához, hiszen az apja, Felicián úr, annyi boszúságot +okozott Királyunknak, amint ezt te is jól tudod.</p> +<p>Azt gondolom, hogy Klára igen nagyon szerette a herceget. +Valóban a többi leányok is, ha Kázmér <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> úr +atlaszselyem nadrágjában és kék bársony zekéjében szemlesütve +elment mellettök, – mindannyian gyönyörködve néztek finom arcára, +piros szájára és selymes hullámú aranyosszőke hajára. Mindannyian +kivánhatták őt és bizonyára szivesen megcsókolták volna százszor +is.</p> +<p>Úgy kellett lenni, hogy Zách úr leánya maga adta oda magát a +hercegnek.</p> +<p>Ennek a leánynak sokszor csodáltam a termetét és tökéletes +szépségű arcát. Tudtam, hogy mint a többi udvari leányok, nagyon +buzgó az imádságban és a hetenként való szent áldozásban. És mégis +volt egy okom, ami miatt arra gondoltam, de többször is, hogy +idővel szégyenbe fog kerülni. Ő ugyanis két varkocsba szokta fonni +a haját és ahogy hátul a nyakánál elválasztotta, sok látszott a +meztelen, fehér bőréből, ahol már csak gyenge pihék maradtak meg a +hajból. Ez a hely olyan szokatlanul ingerlő volt és annyira +különbözött minden más leányokétól, (pedig az udvari leányok +legnagyobb része ugyanígy fésülködik), hogy a Király rajta feledé a +szemét; nemkülönben Franciscus atya, az udvari gyóntató.</p> +<p>Azóta már a fejével együtt levágták a nyakának ezt a részét is +és ha jól hallottam, a budai kapura akasztották ki.</p> +<p>Tegnap reggel szakgatták őt szerte lovakkal. Vincze Farkas fia, +József ottan volt, amikor a leányt paripára kötözték. De én nem +bírtam meghallgatni, hogy elmondja, amiket látott, mert keserves +sírásra fakadtam és kifutottam. Tegnap este együtt ittunk vele késő +éjfélutánig, hogy elfeledjük mindketten a Zách-leány szörnyű +<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> halálát. (Cselényi úr most egész napon a +Záchokat fogdossa össze, és ma is nyolc kivégzés volt a sáncokban. +Emiatt este nem is igen merünk kijárni a palotából, mert félő, hogy +boldogtalan lelkekkel találkozunk.)</p> +<p>Szándékom különben a palotából a seregbe kéredzkedni, (jóllehet +itten nagyon jó dolgom van), mert a palotai szolgálat nem jár elég +mozgással és minthogy csak a fáradság okozhatja az álmot – ha +különben az ember gondolatai boszantóak és nyugtalanok – attól +tartok, sürűn fogok álmodni Zách úr leányával, minthogy ő tetszett +nekem legjobban az összes leányok közül.</p> +<p>Meg azután Kázmér herceg urat se jó ám látni. Egyszer láttam +csupán azóta. Sápadt volt, mint a mész és szomorú, mint a halál. +Most ágyban fekszik naphosszat. Cornelius mester és a Királyasszony +vannak mellette éjjel-nappal, ezenkivül egy olasz orvos, bizonyos +Beneditti nevű, aki csak ma érkezett meg, egyenesen Nápolyból. Azt +állítják róla, hogy a sorvadást is tudja gyógyítani.</p> +<p>✝ ✝ ✝ Isten legyen irgalmas mindannyiunknak. ✝ ✝ ✝</p> +<p>Kedves bátyám levelét a jövő heti visegrádi postával várom. +Talán a sógorasszonykának nem jó lesz mindezeket elmondani, +minthogy jó reménységben van.</p> +<p class="right">(1907.) <span class="pagenum"><a name="Page_58" +id="Page_58">-58-</a></span> <span class="pagenum"><a name= +"Page_59" id="Page_59"><br /> +-59-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>OPIUM.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Sassy Attilának.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61"><br /> +-61-</a></span></p> +<p class="center">(EGY IDEGORVOS LEVELES LÁDÁJÁBÓL.)</p> +<p>A fölébredés – igaz – elviselhetetlen szenvedéseket okoz. És a +szenvedések soká tartanak. A világosság reggel harsogó akkordokban +dübörög végig az utcákon. És az ablakok tejüvegje, meg a színes +függönyök nem védenek ellene, mert bántó, recsegő ritmusos +lármájával áthatol mindenen és követelően hí. Menni kell. Rossz +arcú és alacsony emberi lények közé, akik azt hiszik, hogy e +nemtelen és kegyetlen muzsika az Élet törvénye s amit ők élnek, az +maga az élés.</p> +<p>Ők elevenen kiugranak az ágyukból, amelyben álomtalan ostoba +alvással aludtak. Frissen megmosdanak és dicsérik a hideg vizet, +amely pedig fájdalmakat okoz. Izmaikkal és eszükkel munkához +látnak, amelynek fáradtsága csak szégyent kelt a szívben. Abban a +szívben, amelynek nem kellenek többé a nyomorúságos apró +kellemességek, csak egy: a komoly, szomorú gyönyör! A verekedésből +győztesen kerülni ki, véres fáradtság után megpihenni: mindez nem +gyönyörűség, csak a fájdalom megszűnése. Akik a fájdalmakat +érzéketlen türelemmel viselik, azoknak ez elég és sok is. Ők +gonoszak, de haragudni nem szabad rájok. Jóllehet miattuk van +<span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> úgy, hogy az életet nem lehet berendezni +tisztán az ős, szent gyönyör számára, ami pedig az élés egyetlen +célja.</p> +<p>Igaz, hogy kell fizetni érte; a világosság, amely reggelenként +könyörtelen ismétlődéssel megérkezik, behajtja a díjat. A szív +ernyedten dobog, a szempilla alig bírja a fénysugarak súlyát és a +bőr irtózik a széltől. Az izmok kelletlenül és tétovázva végzik a +munkájukat. A kiáltásokra összerázkódik a test és a nyakszirttáján +tompa fájdalmak bujdosnak a koponyában. És emiatt nem lehet nevetni +az ostobák apró dolgai fölött, amelyek annyi kiabálással, gonddal +és fáradással járnak. Hiszen a gondoktól, az erős hangoktól és az +egyhangú unalmas parancsoló ritmusoktól a világosság miatt nem +lehet menekülni. És beszélni csak szavakkal lehet, amelyek +úgyszólván semmiféle kapcsolatban nincsenek az agy fogalmaival.</p> +<p>Több hasonló dolog is jelentkezik a nap sorvasztó +világosságánál.</p> +<p>Az arcunk a tükörben merev, idomtalan színfoltokban jelenik meg, +amelyeknek nyilvánvalóan semmi köze hozzánk. Vonatok érkeznek a +pályaházakban, az utcákon emberek, kocsik, lovak sietnek, mindez +csodálatos, szenvedést okozó, de egyszersmind érthetetlen és +furcsa, úgy, hogy azt a meggyőződést kelti föl, hogy a dolgoknak +ebben a formában nincs semmi oka és célja. El kell tehát menekülni +valahová, ahol azok egyszerűekké és könnyen megfejthetőkké +válnak.</p> +<p>A gyönyör eltünteti a körvonalakat és az értelmetlenségeket. +Kihelyez bennünket a tér béklyóiból és az idő zakatoló másodperc +óráját <span class="pagenum"><a name="Page_63" id= +"Page_63">-63-</a></span> megállítva langyos hullámokon emel +bennünket a lét magasságaiba. Pillanatokig időzni itt és remegni, +hogy percek mulva végkép visszaesünk oda, ahonnan elindultunk – +valóban nyomorúság. Pedig legtöbben megelégszenek ezzel a néhány +alamizsna-pillanattal. Mit tehetnek. Nincs bátorságuk és erejük, +hogy magukra vegyék a nagyszerű, az örökkévalóságba-lendítő hosszú +gyönyör kockázatát. Pedig ez a kockázat olcsó, nevetségesen +kicsiny. Mert igaz: a gyilkos nappal a kaján dörömbölő világosság +tíz órái nehezen múlnak, de az este és éjszaka tizennégy órájában, +a csodálatos, titokzatos és idő nélkül való öröklét egy darabját +kapjuk.</p> +<p>Ekkor ismerjük meg az élet mély értelmét és világosak lesznek +előttünk a homályok és sötétségek. A hangok, mint finom és üde +lányajkak csókolják végig a testünket. A színek és vonalak új ősi +tiszta természetükben rezegnek az agyunkban és a gerincünkben. És +most, hogy <i>nem hasonlítanak többé</i> azokhoz a színekhez és +vonalakhoz, amelyeket a szemeink láttak: megmutatják nekünk a +formákban rejlő nagy titkokat. Az a hibás és kezdetleges ismeret, +amelyet a látásunkkal, hallásunkkal, a szaglásunkkal, ízlésünkkel +és tapintásunkkal szereztünk a létről, most kiegészítődik, +kijavítódik. Mert alkalom nyílik megismerni a maga teljességében az +életnek ama igazságát, amelyet valamennyien magunkban hordunk s +amely érzéki ítéletek nélküli tökéletes igazság. Szavakban, +fogalmakban és ítéletekben éppen annyira kifejezhetlen ez az +igazság, mint amennyire megismerhetlen az érzékek útján. Egy +kockáról, amelyet csak <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span> láttam, de meg nem mértem, nincs jogom +mondani, hogy a súlyát ismerem. Éppen így annak, aki csak látott, +hallott, szagolt, ízlelt és tapintott – nincs joga mondani, hogy +élt. A megismerést, az isten boldogságát csak a gyönyör adja +számunkra. De lehet-e beszélni arról, hogy az isten boldogsága csak +egy pillanat? Igen: ő ennyit adott alamizsnaképen az ostobáknak és +gyáváknak. De akik többet érdemelnek – mert többet akarnak – +azoknak megadatik, hogy megrabolják az öröklétet vitéz és nemes +kockázattal.</p> +<p>Le kell mondaniok, hogy jól lássanak és jól halljanak. Az +érzékeket és a szerveket megrontja a gyönyör rettentő és áldott +közvetítője, az Opium. Étvágy és polgári jó fáradtságérzés, – +ezekről is le kell mondani. A szemek gyakorta könnyeznek, a fül +zúg. A tárgyak, az emberek, a betűk elmosódnak. A szavak, a hangok +kaotikus zavarban bolyonganak a hallószerv géprészecskéiben.</p> +<p>Állítsátok meg a nyomorult, szegényes kis gépeket!</p> +<p>Csendes szobában, ahol puha szőnyegekben meghal minden zaj és +színes üveg szórja szerte a kicsiny mécs pisla lángját, feküdjetek +hanyatt. Hunyjátok le a szemeiteket. És az apró opiumpipa elvezet +oda, ahol azért élünk, hogy éljünk és semmi másért. Hiszen ez az +egyetlen célja a létnek. Hiszen a szűkmarkú isten is csak ezért +ajándékozott minden nyomorult féregnek egy-egy pillanatot ebből az +életből, hogy éljen, folytassa az életét, hogy új életet okozzon. +Az új féregnek pedig ismét kijut egy pillanat. <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> +<p>A lét esszenciája olyan drága portéka, amelyből egész +nemzedékek, évszázadok alatt kapnak – egy órát.</p> +<p>Aki ebbe belenyugszik, az belenyugodott abba, hogy meghaljon +mielőtt megszületett. Aki azonban valójában emberré tudott lenni és +számot vetett magával – mint méltóságához illik, – az raboljon +magának mindennap tizennégy órát. Ez a tizennégy óra egyenlő +négyszáz generációnak nyolcezeréves életével. De számítsunk csak +ötezret. Egy nap alatt tehát ötezer esztendőt élek. Egy esztendő +alatt ez körülbelül két millió évet jelent. Föltéve, hogy az +opiumszivást mint kifejlett erős férfi kezded és nagy gondot +fordítasz testi épséged fönntartására, – amelyet legjobb ügyes +orvosra bízni – tíz esztendeig elélhetsz. És akkor húsz millió éves +korodban nyugodtan hajthatod fejedet az örök megsemmisülés jeges +párnájára.</p> +<p>Aki ezen az áron nem mer és nem akar az öröklétből húsz millió +évet – az éljen száz esztendeig és sokasodjék meg az ő +utódaiban.</p> +<p class="right">(1909.) <span class="pagenum"><a name="Page_66" +id="Page_66">-66-</a></span> <span class="pagenum"><a name= +"Page_67" id="Page_67"><br /> +-67-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>JOHANNA.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Dr. Rajz Sándornak.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69"><br /> +-69-</a></span></p> +<h3>I.</h3> +<p>Johanna csinos nő volt, fiatal és elvált, de… nagyhomlokú, +kishajú, nagykezű és német. Kezdettől fogva nevettük, mulattunk +rajta, épen ez utóbbi tulajdonságai, vagy helyesebben szólva, e +tulajdonságok sajátságos csoportosítása miatt. Kedves volt, de +nevetséges. Nem tudott egy szót szólani, mozdulni, hogy mind a +ketten magunkban mosolyogni ne kezdtünk volna rá.</p> +<p>A szobát nem tőle vettük ki, hanem Idától, aki titkára, +komornája, barátnője és szobalánya volt Johannának. Egy kisszemű, +széptermetű, szepesi leány, lenszőke hajjal, de szintén nagy +kezekkel, amelyek könyökig, ameddig a blúza látni engedte, +egyenletes fényes vörösek voltak. Nem bántuk, foglalót adtunk; a +szoba nagy volt és rendes, jó bútorok, jó ágynemű, jó kanapé, +villamvilágítás és fürdőszoba-használat.</p> +<p>– Csak ne volnának ilyen vörös kezei! – sopánkodott Elek, a +lakótársam, – vagy ha már ilyen vörösek, ne volnának ilyen nagyok. +<span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span></p> +<h3>II.</h3> +<p>Johannát ritkán láttuk, de egész nap velünk élt. Reggel, ha +fölkeltünk, már hallottuk a hangját, amint a szomszédszobában +instruálta Idát a takarításban. Kedves, csengő szopránja volt, +affektálva és bécsi kiejtéssel beszélt s közben sokat kacagott, +mint egy kislány.</p> +<p>– Johanna megboszúlja magát a férfinemen – mondta Elek ilyenkor. +Kegyetlen boszút áll! Hangjával és szemérmetlen vihogásával a másik +szobából fölkorbácsolja a fiatal szobaurak fantáziáját. Hadd +szenvedjenek. Hadd sóvárogjanak utána!</p> +<p>Mert megállapítottuk, hogy Johanna csalódott nő. Az egész +sápadtsága, korai hervadtsága, bágyadt mosolya valami kis tragédiát +sejtetett. Valami megcsalatást, meghurcolást, becsapatást, +szégyent, ami miatt otthagyta Bécset.</p> +<p>Olyan érzékenyen zongorázott estefelé. Régi Strauss-valcereket, +ismeretlen szalon-darabokat szedett el, amelyekben banális futamok +és tragikomikus tremolók szerepeltek. Ilyenkor kinyitottuk az +ajtónkat és az előszobán át jól hallhattuk a játékát. Néha dúdolt +is hozzá. Nagyszerűen mulattunk. Egy alkalommal hemperegtünk +nevettünkben. Johanna tudniillik a bassusokkal egészen szabadon +bánt el, a ritmust pedig saját használatára alakította. Hall az +ember az életben temérdek rosszul zongorázó asszonyt, de ilyen +karakterisztikus rosszjátékot, ilyen egyéni hibázásokat soha. +Johanna egyénisége, amelyet még nem ismertünk, csak sejtettünk, +tökéletesen benne volt a zongorázásában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p> +<h3>III.</h3> +<p>Az első hónapokban hetenként legföljebb egyszer láttuk. Ilyenkor +hatásra dolgozott. Bejött, síma sötétkék reformruhát viselt, kevés +csipkedísszel – rövid, banális beszélgetést rendezett. Ida az +ajtóban állt, mint gardedame. Johanna nem fogadta el a széket, +amellyel megkínáltuk, babrált a boáján, amelyet ilyenkor – Isten +tudja, milyen okból – nyaka köré csavart, előre hajolt, mosolygott, +nevetett és hamar kiment.</p> +<p>Elek röviden fejtegette az eseményt.</p> +<p>– Johanna ma bement a szobauraihoz. Rövid négy perces vizitre. +Beszélt Budapestről, Bécsről, bájos volt, föltette a boáját, +föllépett a tisztességes, erkölcsös, jó családból való lakásadónő +szerepében. Mosolygott, kacagott, hódított, affektált, fölizgatta a +férfiakat, azután megfordult és komornája társaságában elhagyta a +szobát. Csak édes arcának emléke és bájos hangjának csengése maradt +utána.</p> +<p>Megállapítottuk újra és újra, hogy Johanna sajátságos +viselkedése mögött valami tragédia rejlik, de Idától nem lehetett +semmit kitudni.</p> +<p>Elek – híven sajátságos elveihez, amelyeknek gyökerét a +természet ama ritka bőkezűségében kellett keresni, amellyel e fiút, +nem méltatlanul, elárasztotta – szabad idejének egy bizonyos részét +Idának szentelte. Eredménytelenül. A leány kegyeit rohammal bevenni +nem sikerült. Elek nem vesztette el a türelmét – amit minden +hasonló esetben őszintén bámultam nála, – hanem új taktikát +kezdett. Szóbeli udvarlásra <span class="pagenum"><a name="Page_72" +id="Page_72">-72-</a></span> tért át. Orákig elbeszélgetett Idával. +Mikor emiatt megróttam, kijelentette, hogy a német nyelvben +gyakorolja magát és hogy nincsen igazam, amikor a nőknél – „ilyen“ +szempontokból – a társadalmi differenciákat emlegetem.</p> +<p>– Csodálkozhatsz, – mondotta Elek – de kimondom, hogy soha még +rangombéli nő nem volt képes lekötni az érdeklődésemet. Mindig az +alacsonyabb sorban lévők foglalkoztattak.</p> +<p>Kinevettem Eleket, mert szép és kedves fiú lévén, nagy sikereket +szalasztott el e minőségi jellegű kisigényűsége révén.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Szóval, Idától nem tudtunk meg semmit. Meg kellett várni, míg +Johanna nyilatkozik, várni kellett egy novemberi esős vasárnap +délutánig. Egyedül voltam s esteledett már. Épen fölálltam, hogy +fölcsavarjam a villamos-lámpát. Kopogás és Johanna lebbent be.</p> +<p>Panaszkodott, hogy milyen unalmas a vasárnap délután és hogy nem +tud mit csinálni és hogy Bécsben egészen máskép tellik az idő.</p> +<p>– Ach Wien! – sóhajtotta többször.</p> +<p>Azután rátért a házasságának történetére. Jól sejtettük. Férje +megcsalta, beteggé tette, operálták, elváltak. Nem okolhatta a +szüleit. Azok utánajártak, kérdezősködtek és a vőlegényről a +legjobb információkat kapták. Húsz éves korában már elvált asszony +volt. A válás után Pestre jött, egy barátnője hitta, de a +barátnővel összevesztek és vissza akar menni Ausztriába, vagy +<span class="pagenum"><a name="Page_73" id= +"Page_73">-73-</a></span> Svájcba, talán Bonnba. Pensiót fog +nyitni. Idát magával viszi. Ebből meg lehet élni tisztességesen és +a rang, a szerep, amelyet egy pensió tulajdonosnője betölt, szintén +megfelel neki.</p> +<p>Mindezt igen hosszan, romantikus részletességgel fejtegette +Johanna. Sóhajtozott, az ablakhoz állt, kibámult az utcára, – ahol +már égtek a lámpák – azt hiszem, könnyezett is. Azután elmondta, +mennyire egyedül van, hogyan unatkozik, milyen idegen neki +mindenki, mennyire utálja a házmesternét, nincsen semmi, semmi +mulatsága, stb.</p> +<p>Szántam Johannát. Egy szomorú – bár nem tragikus – női sors +tárult ki előttem, amelyben azonban folyton ott kísértett a +nevetséges elem.</p> +<p>– Unatkozol! – szóltam magamban Johannához. – Hát akkor miért +kártyázol egész délután Idával. Megcsalt a férjed? Miért nem +udvaroltatsz magadnak a szobauraiddal, akár Elekkel, akár a két +szomszéddal, magamról nem szólva, mert a nagykezű nőket nem +állhatom. És miért akarsz épen pensiósné lenni, Johanna, – +folytattam – amikor a pénzedet jövedelmezőbb vállalkozásba is +fektetheted! Miért vagy elégedetlen, Johanna, amikor az élet +szenvedés. És miért adod a vidámat máskor és miért kacagsz +nagyokat, amikor az életed el van rontva, el van fuserálva!</p> +<p>Ezeket gondoltam, de nem ezeket mondtam. Vígasztaltam Johannát, +kérdezősködtem a pensió tervéről. Ennek azután megörült és +elmondta, hogy a pensió hány szobából lesz, hogyan fogja +berendezni, milyen lesz a társalgó és <span class= +"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> micsoda +szép kis egyfogatút fog tartani a vendégek használatára.</p> +<p>Egy óránál hosszabb ideig maradt a szobában Johanna.</p> +<p>Elekkel vacsoránál találkoztam a vendéglőben. Amikor elmondtam +neki Johanna látogatását és nagyjában mindazt, amiről beszéltünk, +kijelentette, hogy Johanna szerelmes belém és gratulált.</p> +<p>– Beléd szeretett, – magyarázta. – Végre talált egy férfit, +akiről érzi, hogy nem fogja becsapni, otthagyni, kijátszani és +megalázni. Érzi benned a karaktert, bízik benned.</p> +<p>Tiltakoztam a föltevés ellen, nem tartottam hízelgőnek magamra +nézve, hogy egy nő ennyire bízik bennem.</p> +<h3>V.</h3> +<p>Elek egy délután kijelentette, hogy bemegyünk Johannához.</p> +<p>– Nem hagyhatom, – mondotta, – hogy ez a vánnyadt nő nyomorával +rejtőzködjék előlem. Fölkeresem az odujában, megszurkálom a sovány, +sárga lapockáit, benézek a fehérneműs szekrényeibe, a +szennyes-ládájába, a titkaiba.</p> +<p>Hiába igyekeztem lebeszélni Eleket a látogatásról.</p> +<p>– Nem dobhat ki, – válaszolta csaknem dühösen. – Ha beüzennék +elébb, akkor kifogást mondana, bezárkózna és tisztára huzatná a +vánkosokat – de így nem tehet semmit. Rajta fogom érni a magányán, +a szerencsétlenségén. <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span></p> +<p>Bekopogtattunk. Johanna nem volt otthon. Elek megrugdosta +dühében a zárt ajtót.</p> +<p>A következő napokon a fiú minden mesterkedései, hogy Johannát +meglátogathassuk s a „helyszinén“ megnézzük, sikertelenek maradtak. +Nem volt otthon, vagy lenn volt a mosókonyhában, vagy ruhát +próbált, vagy vendégei voltak. A vendégek különösen +felbosszantották Eleket.</p> +<p>– Nyelvmesternők, nyütt, szőke, érdes arcú hölgyek, német +lateiner-pofák! – dühösködött. – Honnan szedi össze őket!…</p> +<p>Teljesen értettem a bosszankodását. Professzionátus nőhódító +létére nem tudta elviselni, hogy egy nőhöz, aki a közvetlen +közelében él, hozzá ne nyúljon. Hozzájárult ehhez, hogy Idánál sem +boldogult. Egy heves ostrom után a leány kijelentette, hogy: +nem.</p> +<p>– Tudja meg a nagyságos úr, hogy ő csak egyszer, hat év előtt. +És soha többet. Tapasztalatlan lány volt. Egy férfi házasságot +igért neki… Hagyja őt békével a nagyságos úr, ő úgyse…</p> +<p>– Ekkor már nem ellenkezett a lány, – magyarázta Elek. – Ekkor +már csak azt akarta, a saját megnyugtatására, hogy én kijelentsem, +hogy nem, nem, én nem fogom rögtön otthagyni! Ezt várta, de hiába, +mert én olyan mély szánalmat éreztem iránta, – láttam az ijedt, +kissé kitüzesedett madárszemeit – hogy elmúlt minden étvágyam. +Eszembe jutott egy parasztgyerek, aki egy tyúkot bottal terelt, de +jókat ráhúzott, érted. Ez jutott eszembe. Épen ilyen fonák dolog +lett volna… mint madarat bottal verni. Nem bántottam Idát. +<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span></p> +<p>Elek nagy léptekkel járkált a szobában föl és alá:</p> +<p>– Két szerencsétlen, tépett, kihasznált tyúk! – mondotta +szónokiasan, megállapításszerűen.</p> +<h3>VI.</h3> +<p>A karácsonyi vakációról visszaérkezve, Johannát nem találtuk +otthon. Ida elmondta, hogy úrnője Bécsbe utazott rokonait és +szüleit meglátogatni. Újév után való napra igérte hazaérkezését, de +nem jött és nem is írt. A lány panaszkodott, hogy fél a lakásban +egyedül aludni. A szomszédaink, a Paál-fiúk tudniillik szintén nem +érkeztek még vissza. Eleinte nem bántuk, azután hiányzott nekünk +Johanna; nem volt mivel mulatni. Elek kárpótlásul esténként, amikor +eloltottuk a lámpát, mesélt róla. Lefestette a Bécsbe való +érkezését. Utánozta Johanna kiáltását, amikor anyja nyakába +borul:</p> +<p>– Ach! Liebe Mama!</p> +<p>Utánozta és rekonstruálta a nagyzoló csevegését, amelyben +pointképen olyan gyakran szerepelt:</p> +<p>– Nicht wahr, Herr Doktor?</p> +<p>Január tizedike felé jött egy kártya, Idának címezve, hogy +holnap vonatra ül. De tizenötödikén még mindig nem érkezett meg +Johanna. Nem tudtuk elgondolni késedelmének okát. Ida kisírt +szemekkel és tanácstalan ábrázattal jött be hozzánk, mintegy +koldulva a társaságunkért, illetőleg Elek pár udvarias +szaváért.</p> +<p>Tizenhetedikén mégis megérkezett. Mikor este hazamentünk, már +láttuk az előszobában; föl <span class="pagenum"><a name="Page_77" +id="Page_77">-77-</a></span> volt akasztva a bársonnyal bélelt +parfümös télikabátja, boája, kalapja. Elek extatikus pózt vágott és +mint gyakran tenni szokta, letérdelt, megszagolgatta a kabátot, a +boát és mimelte, mintha csókolgatná a drága nő ruhadarabjait. +Föllélegzettünk, jobb kedvünk lett. Elek a következő enunciációt +tette:</p> +<p>– Johanna, a bájos pensiósné, hazaérkezett a karácsonyi +ünnepekről – weihnachtliche Ferienreise – és holnap inspicálni +fogja a szobákat, esetleg nagytakarítást rendel el! Jól tudja, hogy +a szobaurai, akik szerelmesek belé, már epedve várják, ő azonban ma +mégse fog mutatkozni. Bevonul budoárjába, lefekszik kipihenni az út +fáradalmait és elmereng a császárvárosban szerzett feledhetetlen +emlékeken!</p> +<p>Johanna azonban másnap se mutatkozott. Harmadnap se. Ágyban +feküdt, beteg volt. Ida mondta, hogy orvos is járt nála. Elek +nyavalyásnak nevezte Johannát, mert a válás fájdalmai és az utazás +fáradtsága ennyire letörték, továbbá kacérságnak minősítette, hogy +nem tőlem – a házban lakó medikustól – kér tanácsot, hanem más +orvost hozat.</p> +<p>– Kacérkodás veled, – ismételte. – Föl akar bosszantani, hogy +még jobban imádd, mint eddig. Mit képzel egy kis penészes nő, ha +véletlenül csinos a szeme! Hogy nagy a homloka és ráncos, hogy +óriásiak a kezei, hogy hosszú a dereka, hogy kicsi a haja, ez mind +semmi. Erről mind megfeledkezik! <span class="pagenum"><a name= +"Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p> +<h3>VII.</h3> +<p>Körülbelül a visszaérkezése után egy héttel láttuk viszont +Johannát. Nagyon le volt soványodva, szánalmas volt. Mosolygott, +erőltetve és sokat nevetett, azt mondta, hogy remekül mulatott +Bécsben, hogy nem sokáig marad Budapesten, más levegő az… Amikor a +hogylétéről kérdezősködtünk, azt mondta, hogy az úton megfázott és +azért kellett feküdnie.</p> +<p>– Hazugság, – mondta Elek később. – Beleszeretett egy bécsi +főhadnagyba, akivel egyszer találkozott valami sör-társaságban; +ennek a betege. A vágytól és fájdalomtól most is alig tud a lábán +állni, ezért marad az ágyban!…</p> +<p>Annyira mulattam ezen a föltevésen, hogy meg sem kiséreltem +bizonyítgatni Eleknek, hogy mennyire valószinűtlen, amit mond.</p> +<p>A következő hetekben Johannát ritkán láttuk, a hangja se +csendült föl a szomszéd szobákban. Elszakadt tőlünk, nem törődött +velünk, nem ambicionált többé bennünket.</p> +<p>– Mit csinálhat ez a nő? Leveleket ír naphosszat a vackában? +Vagy ábrándozik? Vagy a felhőket nézi? – kiáltotta Elek.</p> +<p>Csak estefelé zongorázott. Egy zongoradarabot nyaggatott +untalan. Szűkös repertoárjában ismeretlen szám volt ez eddig. Egy +komikusan triviális induló, a legelvetemültebb +katonakarmester-stilusban tartva.</p> +<p>– Das Lieblingstück des Oberleutnants! – jelentette ki Elek. – +Johanna most tanulja, és végkép meg fogja hódítani véle a szép +vörösbajuszú főhadnagyot. <span class="pagenum"><a name="Page_79" +id="Page_79">-79-</a></span></p> +<h3>VIII.</h3> +<p>És két hét mulva megérkezett a főhadnagy. Nem láttuk, csak a +hangját hallottuk. Egy erősen bécsies kiejtésű sörízű hang beszélt +benn a szobában. Elek a menetrendből kikereste a bécsi vonatok +érkezését.</p> +<p>– Háromnegyed óra előtt érkezett a bécsi gyors! – kiáltotta +diadalmasan. – Der Leutnant ist hier. A nagy levelezés gyümölcse +megért. A tiszt eljött, hogy kis barátnőjét meglátogassa. Egy +szánalom-látogatást tesz. Tartozik ezzel a foglalkozásának és +hizeleg neki Johanna rajongása… Ach mein Einziger! suttogja Johanna +és lezárja szemeit.</p> +<p>A fiúnak ördöge volt. Fél hatkor estefelé, délutáni álmomból +zavart föl:</p> +<p>– Nézd csak – mondotta – nézd csak, siess!</p> +<p>Az ablakhoz támolyogtam. A ház előtt csukott hintó indult el. +Kék katonazubbonyt láttam az ablakában.</p> +<p>– Ez katona! – szóltam. – De hol van Johanna?</p> +<p>– Benn ül, most szállt be.</p> +<p>Nem hittem. A hintó elrobogott. Elek soká fogadkozott, de a +becsületszavát nem merte adni.</p> +<p>Este Johanna, szokatlan időben, fél tízkor kezdett zongorázni. +Eljátszotta „A szűz imájá“-t, azután rátért az indulóra.</p> +<p>– Festmarsch des Deutschmeisterregiment! – mondta Elek.</p> +<p>Háromszor hallottuk, rövid pauzák után, a zenedarabot. +<span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span></p> +<p>– A főhadnagy nem tud betelni barátnője brilliáns +zongorajátékával – konferált Elek. – Addig is, hogy Ida a teát +zavartalanul ne szervirozhassa a szerelmeseknek, becsöngetem.</p> +<p>Csöngetett.</p> +<p>– Geben sie über dem Herrn Oberleutnant meine beste Grüsse! – +mondta ünnepélyesen. – Ida ijedt arcot vágott, azt kérdezte, hogy +miféle főhadnagy… és a többi, de Elek nem hallgatta.</p> +<p>– Elmehet! – kiáltotta. – Elmehet!</p> +<p>Egészen izgatott volt.</p> +<p>– Engem nem csapsz be, Johanna, – mondta. – Tudom, hogy a +főhadnagy nálad fog aludni. Tudom, hogy meg fogod járni, tudom, +hogy a főhadnagyot többet nem látod. Tudom, hogy sírni fogsz és +hamar rájössz, hogy jobb lett volna az egyszerű magyar szobaurak +mellett maradni!</p> +<p>Eleknek azonban a legnagyobb fáradozás mellett se sikerült a +főhadnagyot – még csak nyomokban se – kimutatni. Hiába ment ki a +folyosóra, hiába nézett át a Johanna szobájába, a spaléták be +voltak csukva, nem lehetett még árnyékot se látni.</p> +<h3>IX.</h3> +<p>Két hét mulva egy reggel igen korán ébredtem. Nem tudtam +elaludni és kikönyökölve az ablakba, néztem az ébredő utcát, a nagy +körút márciusi hajnalának szineit. Váratlanul a kapunk előtt egy +kocsit pillantottam meg és Idát, amint koffert rakott föl a bakra. +Johanna jól bebugyolálva, épen az ülésen helyezkedett el. +Fölkeltettem Eleket, aki roppant botránkozott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p> +<p>– Hallatlan e nő elvetemültsége, – mondotta, – elutazik és +dobálja a pénzt, csakhogy láthassa a leutnantot. És mindezt +titokban. A hátsó lépcsőn viszik le a pakkját és fogadok veled, +hogy Ida nem fogja megmondani.</p> +<p>Valóban a lány csak hosszas faggatások után vallotta be, hogy +úrnője Bécsbe utazott.</p> +<p>– Csak pár napra és üzleti dologban, – ismételgette bután.</p> +<p>– Szép kis üzlet, – dohogott Elek. – Engem be nem csap. +Szerelem! És arra Johanna már egyszer ráfizetett. Rá kell neki +fizetni még egyszer. Nem tehetek róla, ha egyszer valakinek az a +sorsa, hogy ráfizessen a szerelemre, hát akkor nem lehet rajta +segíteni! Nagyon sajnálom!</p> +<h3>X.</h3> +<p>Johanna most négy hétig maradt el. Idát annyira elkeserítette a +tény, hogy főladta az eddigi ellenállást és egy napfényes délelőtt +meghódolt Eleknek.</p> +<p>– Most már látom, – mondta a fiú ebédnél – hogy ez a kis penész +Johanna volt az oka az eddigi kudarcomnak. Ő biztatta, buzdította +Idát az ellenállásra, ő bujtogatott. Hosszas távolmaradása azonban +meggyöngítette a bajtársnő ellenállását, egész erkölcsi pozicióját +és ily módon sikerült váratlanul a mai roham. Most már csak arra +vagyok kiváncsi, mit csinál ő Bécsben. Nem fog jól járni ez a nő +sem és fogadok veled akármibe, hogy a főhadnagy azóta a +privatdinerjével dobatta ki lakásából. <span class= +"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span></p> +<h3>XI.</h3> +<p>Ugyanaznap éjjel kisírt szemekkel keltett föl bennünket Ida.</p> +<p>– Az istenért, tessék jönni, a nagysága!…</p> +<p>Csak kabátot kaptunk magunkra és mezítláb rohantunk be Johanna +szobájába. Ott feküdt az ágyon, kifordult szemekkel, pihegve, +sáppadtan, félig kinyilt szájjal, haldokolva. Nem volt már pulzusa +és a teste élettelen. Az éjjeli szekrényen egy üres, kis barna üveg +magyarázta, hogy öngyilkosság történt és pedig méreggel. Egyet +sóhajtott Johanna, azután vége volt. Lehajoltam, a szive nem vert. +Vonásai megmeredtek. Kényszeredetten mosolygott.</p> +<p>– Tizenegykor jött meg, teát ivott, lefeküdt és egy levelet +adott, hogy adjam föl, – mondotta Ida zokogva.</p> +<p>– Mutassa, – kiáltott Elek – hozza ide, azt a rendőrségnek kell +majd adni.</p> +<p>Ida behozta a levelet. A címzés ez volt:</p> +<p>„Herrn Oberleutnant Kurt Bauer, Wien.“</p> +<p>– Ez az! – mondta Elek csendesen. – Szegény Johanna, a +privatdiner dobta ki!…</p> +<p>Nem tagadhattuk meg magunktól, hogy körül ne nézzünk a lakásban. +A hálószoba kissé szűk volt, de rézágy és igen finom ágynemű. A +tükörasztalon sok tégely és régi porosdugójú orvosságos üvegek. +Rajtuk egy kopott, rongyos füzet, – „Das Geheimnis jung und schön +zu sein“ (valami szépítőszer-gyár reklámkiadványa) illusztrálta a +tégelyek és üvegcsék rendeltetését. A másik szoba volt a szalón és +az ebédlő. A zongorán nyitva a kotta. Megnéztük. Az induló, +<span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> amelyet annyit hallottunk, Alfréd +Czibulka alkotása volt és a címe: „Erwachung des Löwen“. A címlapon +egy óriási oroszlánfej.</p> +<p>A nevetés ingere miatt, amely mindkettőnkön erőt készült venni, +sietve elhagytuk a szobát.</p> +<p>– Erwachung des Löwen und der Tod der Katze, – mondta Elek, de +nagyon meg volt hatva.</p> +<p>Majdnem sírt.</p> +<p class="right">(1910 junius.) <span class="pagenum"><a name= +"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> <span class= +"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85"><br /> +-85-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>JÓZSIKA.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Dadámnak, Évának.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87"><br /> +-87-</a></span></p> +<p>Abban az időben így éltem.</p> +<h3>I.</h3> +<p>Reggel, amint kinyitottam a szemeimet, fölálltam az ágyamban és +kibámultam a zöld korlátháló fölött. Rendesen még nagymama nem kelt +föl. A szomszédszobában, a hálószobájában a tükörasztalon +erőlködve, hetvenkedve pislogott az olajmécses, mintha meg akarta +volna akadályozni, hogy reggel legyen. A becsukott ablaktáblák +rései azonban már ki vannak töltve ezüstösaranyos fénnyel, innen +lehet tudni, hogy a mécs hiába erőlködik.</p> +<p>Ilyenkor halkan szólítani szoktam a nagymamát, mert újra +elaludni sohase tudok. Nagymama csenget a dadának, a dada bejön, +kiemel az ágyamból, megcsókol, megkérdezi, hogy aludtam és kivisz a +világosságra. Mindig sokat gyönyörködtem ebben az érzésben – amint +a hirtelen reggeli fény megcsiklandozott és a tisztára szellőzött, +kitakarított ebédlő kanapéján jó dadám munkába vette +toalettemet.</p> +<p>Eközben kibámultam az ablakon. Künn – erre emlékszem +legszívesebben – havasak voltak <span class="pagenum"><a name= +"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> a háztetők és fehéren +ragyogtak a reggeli napfényben. Szánkák csilingelése hallatszott. +Megkértem ilyenkor dadámat, hogy sietve vigyen az ablakhoz, mert +látni óhajtottam ezeket a kedves járműveket. Megtette a +kívánságomat. Azután rámhúzta még a másik cipőt is és a +mosdószobába vezetett. Megmosta a kezemet szappannal, kefével. +Azután az arcomat kellett vízbe mártanom és egy szivaccsal +lelocsolta a hátamat. Amennyire vissza tudok emlékezni, mindig +felbosszantott e mosdási szisztémának észszerűtlensége. A víz t. i. +már a kezeim leöblítése után egy kicsit piszkos lett és az arcomat +mindig valamennyire undorodva dugtam bele, de a dada, bár többször +magyaráztam, nem akarta belátni ennek a beléje gyökeresedett +szokásnak tarthatatlan voltát. Azután megfésült és ellenőrizte a +fogmosást, amire különben nem volt szükség. A szájvíz illatát +szerettem és ha szőke selymes hajamban végigsiklott a fésű, ez +mindig kellemesen hatott reám. Közben rám adta fodorgalléros fehér +ingemet, (sose tudtam megszokni a fodrait, különösen a csuklómat +bántották a kézelők) és a sötétkék bársonyruhámat +gyöngyház-gombokkal.</p> +<p>Szép ruha volt és megboldogult nagyapámra mindig hálásan +gondolok, valahányszor eszembe jut, mert ő vette. Örültem neki, +pompásnak, megkülönböztetően uriasnak találtam, de egyszersmind +bajt is hozott rám, mert hiúvá tett és kényszerített, hogy a tükör +előtt az illendőnél sokkal több időt töltsek. Megtanított rá, hogy +az élet apró dolgaiban, mint amilyen az öltözködés, megbecsüljem a +szépet, a művészetet, <span class="pagenum"><a name="Page_89" id= +"Page_89">-89-</a></span> ami tulajdonkép meddő mulatság, mert időt +rabol és elvonja az elmét és akaratot más, komolyabb, nagyobb, +férfiasabb dolgoktól.</p> +<p>Ezután a dada reggelit adott. De most már bejött a nagymama is. +Megkóstolta a kávémat, megkeverte és a kalácsot apró kockákra +aprította, nehogy baj legyen a lenyelésnél. Jó ideig el szoktam +kávézgatni, mert a délelőtt nem sok érdekességet igért.</p> +<h3>II.</h3> +<p>A nagymama olykor mesélt nekem megboldogult szüleimről, akiket +nem ismertem, mert édesanyám a születésemkor halt meg, apám pedig +félévre rá követte. A nagymama nem mondta soha, de egy szakácsné +mondta, aki engem nagyon szeretett, hogy öngyilkos lett, nem tudott +megvígasztalódni, nem tudott élni az édesanyám nélkül. Annyira +szerette. Hát magunkra hagyott bennünket a nagymamával. Szegény +apuskám és anyuskám, sohase ismertem őket!…</p> +<p>Reggeli után a nagymama meg szokta csókolni a fejem búbját, +azután átküld az ebédlőbe. Ilyenkor már dadámnak a konyhában van +dolga, magamnak kell mulatság után néznem. Borzasztó, milyen nagy +szoba ez az ebédlő. Nem szeretek benne lenni. De mit tegyek, a +szalonban még rosszabb. Ott csupa fekete, régi, öregszagú bútor +van. Soha senki se ül rájok. Legföljebb néha a nagyapa, ha eljön +hozzánk. De ő vidéken lakik és legföljebb két napra jön el. Az +édesapám apja ő. Özvegyember. Nagyon <span class="pagenum"><a name= +"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> szeret engem, de mégse +annyira, mint a nagymama. A nagyapának sok unokája van, a +nagymamának csak egy: én.</p> +<p>Az ebédlőben leülök a szőnyegre és a nagy képes könyveimben +lapozok, vagy az arcképalbumokat szedem elő. Benne van a szüleim +arcképe sokféle változatban, különböző korokból. Legszebb az +édesanyám egyik képe. Krinolinos szoknyában, olyan jókedvűen nevet; +egészen kislány. Ott van az apám gyerekkori arcképe is. Magyar +nadrágban, csizmában van levéve. Benn vannak az én arcképeim is. +Születésem óta minden félévről. Az egyiken sírásra áll a szám; egy +ingben ülök egy óriási karszékben. Egy másikon még szoknyában +támaszkodom egy asztallábhoz és szopom az ujjam. Egy harmadikon +karika van a kezemben és hajtó. Akkor kaptam először nadrágot.</p> +<p>Istenem, elmúltam ötéves, mennyire megváltoztam, hogy elrepült +az idő! Szomorú elgondolni! Mi történt velem, valami szép, nagy +dolog? Semmi. Még semmi. Semmit sem láttam. Mennyi idő kell még, +hogy felnőjjek, hogy megismerhessem, hogy miért érdemes élni? Ezt +csak a felnőttek tudják, nem lehet kétség, csak ők tudják!…</p> +<p>Így gondolkodtam sokszor a félig lefüggönyözött ebédlőben. Nagy +csend vett körül. A kis utcában órákon át nem ment kocsi. Nagymama +a konyhában üldögélt és beszélgetett a szomszédasszonyokkal, vagy a +vincellérrel, aki bejött a szőlőből valamiért. Rendesen semmiért. +Magával hozta a feleségét, Tecát és hízelegtek a nagymamának, +pletykáltak, kezet csókoltak és <span class="pagenum"><a name= +"Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> az lett a vége, hogy az +éléskamrából Kati kihozta a szilvóriumot és a vincellérpár kapott +belőle egy-egy pohárral. Gaz, alamuszi parasztok voltak, lopták a +nagymamát és kihasználták a jó szívét, meg a rövidlátó szemeit. A +termés felét a saját zsebükre adták el. Egyszer az egyik +szomszédunk Gerő bácsi kiment szilvaszedés előtt és megnézte a +fákat, azután később kijelentette, hogy a beszállított szilva +nincsen fele annak, amit látott.</p> +<p>– Kedves ténsasszony – mondta a nagymamának – ezek lopnak. +Kergesse el őket.</p> +<p>A nagymama másnap ezzel fogadta Tecát:</p> +<p>– Azt mondják Tecám, hogy te lopsz. Meglopsz engem. Ugy-e nem +igaz Tecám? Ugy-e nem igaz?</p> +<p>Teca nem állhatott ellen a kérésnek, kijelentette, hogy nem +igaz.</p> +<p>– Persze hogy nem igaz, édes ténsasszony. Ki volt az a +gyalázatos, aki ilyent mert rám mondani!</p> +<p>Nagymama majdnem kiadta Gerő bácsit és jó, hogy nem tette, mert +Gerő bácsi hatvanéves korára is hűtlen férj volt és Teca néni nem +mulasztotta volna el ezt bosszúból mindenfelé kikiabálni. Nagy +szája volt. Különben szerettem Teca nénit.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Mondom, a csend szinte tűrhetlen volt. Számtalanszor nagyon +aggódtam és féltem egyedül. Ha valaki el van bújva a szobában, a +szalónban, a fekete zongora alatt vagy a szekrényben, <span class= +"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> valami +rossz ember és rám ront, végem van. Elbánik velem, megöl, +összemarcangol.</p> +<p>Borzasztó lenne. Percekig nem mertem ilyenkor mozdulni, nehogy +kihívjam magam ellen az ismeretlen félelmes embert, a tolvajt, a +gyilkost.</p> +<p>Semmi kétség: ilyen dolgok gyakran megtörténhetnek a világban. +Hiszen mi kis gyermekek, annyira gyöngék, gyámoltalanok, félénkek +vagyunk és annyi a veszedelmes rossz, gonosz, aljas ember. Az utcán +mindig találkozhatunk efféle alakokkal. Körülbelül minden +negyedik-ötödik férfi félelmes és borzasztó, különösen ha szakálla +van. És a szemekből is lehet látni az elvetemült, sötét +gonoszságokat. Miért van annyi rossz ember!?</p> +<p>Különösen egytől félek. Alacsony, vörösszakálas emberke. Zöld +szemei vannak. Borzasztóan néz. Ha délben, dadám szoknyájába +kapaszkodva végigsétálok az utcán, sokszor találkozom vele. Úgy néz +reám mindig, mintha azt mondaná:</p> +<p>– Evvel a kis kölyökkel még lesz számolni valóm!</p> +<p>És hosszú, barna lebernyegje alatt ökölbe szorítja vörös csúnya +kezeit. Vagy a kését tapogatja talán meg, amellyel gaztetteit végre +szokta hajtani. Igen, ez a kés ott van valahol. Mennyi vér tapadhat +hozzá! Mindig örülök, ha ilyenkor találkozunk a rendőrrel. Ő a +dadámmal szokott beszélgetni. Igen szíves ember, bár szintén +félelmes, mert kardja van és szigorú mindenkihez, de bizonyos, +hogyha ő a közelben van, akkor nem félek a vörös zsiványtól. +Ilyenkor ez a gazember nem mer reám nézni és közel jönni, hogy +gyönyörködjék ijedelmemben, <span class="pagenum"><a name="Page_93" +id="Page_93">-93-</a></span> amikor dadám szoknyájába kapaszkodva +hirtelen át szoktam fordulni a másik oldalára.</p> +<p>Persze a rendőr-bácsi még nem segít az én bajomon, mert nincs +mindig velünk és bizonyos, hogy ha a vörös rám tör a szobában, +segélykiáltásaimra későn érkezne. El kellene egyszer mondanom a +rendőrnek, hogy ki ez a vörös. El kellene azt mondanom, hogy +gyermekeket gyilkol és amikor a vérüket megissza, kárörömmel kacag +a pusztulásukon. El kéne mondanom, hogy ez az ember piszkos kis +boltjában véres csontokat őriz – mert boltja van, ahol festékeket +árul, padlómázakat és ilyenféléket – és a fiókokban a kitépett +szíveket és gyermekek agyvelejét rejtegeti.</p> +<p>Sokszor el akartam ezt mondani komolyan és hosszasan, kérni +akartam a rendőr bácsit, hogy tegye ártalmatlanná, csukja börtönbe, +akasztassa föl vagy szúrja át a kardjával, de mindig +abbanmaradt.</p> +<p>– Hátha kinevetne!</p> +<p>Borzasztó, ha az embert kinevetik, játékszernek nézik. Elvégre +még nem tanultam semmit, írni, olvasni nem tudok és nem értem, amit +a nagyok beszélgetnek. Nem is érdekel. De azért megérzem, ha +valamiben igazam van, jól megérzem. És ők erre nevetnek; ez +elviselhetlen.</p> +<p>Ilyenformán nem panaszoltam be a vöröst és állandóan +foglalkoztatott a kérdés: mi lesz velem. Sokszor aggódva kémleltem +a szalon sötét sarkait, sokszor meg-megnémulva, lesütött szemekkel +néztem soká egy képre, mert úgy éreztem, hogyha fölnézek, +megjelenik a vörös. Nem egyszer tisztán látni véltem, amint +kikecmereg <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> a szoba homályából és szétálló nagy +füleivel, rémes, zöld szemeivel felém jön. Sokszor sikoltottam +ilyenkor és ha a dada bejött, elmondtam, hogy a vörös benn van a +másik szobában. Ilyenkor a jó dada bement, kinyitogatta a táblákat, +bevezetett a szalonba és végignézett velem mindent.</p> +<p>– Itt sincs, itt sincs. Ejnye hát hol van?</p> +<p>Megnéztük mindenütt. Felemeltük a zongoratakarót és kinyitottuk +a szekrényeket. Egyszer kívánságomra még a fiókokat is sorra +vizsgáltuk, mert kitelhetett a vöröstől, hogy oda bujik. Kicsike ő +és valószínűen akkorára össze tudja magát húzni, mint egy Hüvelyk +Matyi. Ilyesmit gyakran lehet hallani. Borzasztók ezek a rablók. +Sose tudja az ember, ha kinyitott ajtó mellett elmegy, nem +rejtőzik-e mögötte egy közülök. Ők meghúzódnak a fogasok alatt, a +ruhák között és lábukat felhúzzák úgy, hogy semmise látszik +belőlük; vagy becsúsznak az ágy alá egészen a homályos sötét +sarokba, úgy, hogyha jól megnézi az ember az ágy alját, még akkor +sem látja meg a rablót, legfeljebb ijesztő zöldfényű szemeit, mint +amilyen a Huszáré, a kutyánké, amikor a mészáros ingerli. Nem +ismerek ilyenkor Huszár szemeire, kedves, hű, szomorú szemeire; +vérben forognak és a düh zöldes fátyola ereszkedik rájuk. Mondom, +legfeljebb a rabló szemeinek a fényét lehet egy pillanatra meglátni +az ágy alatt. De ilyenkor nem szeretek sokat tanakodni, hogy +csakugyan ott van-e a rabló, hanem egyszerűen kiszaladok a +szobából. <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<h3>IV.</h3> +<p>Pont tizenkét órakor ebédelni szoktunk. Kettecskén asztalhoz +ülünk és Kati behordja az ételeket. Ez a napnak a legkellemetlenebb +szaka. Nagymama igen lassan eszik, mert már csak kevés foga van, de +az étvágya kitünő. Eközben folyton biztat, hogy egyem, mert nyápic, +gyenge ember lesz belőlem. Hiába, ezeket az ételeket nem szeretem. +Csak kettőt szeretek: a kolbászt és a palacsintát. Ha mindennap ez +lenne ebédre is, vacsorára is, ozsonnára is: akkor se unnám meg, de +nagymama csak ritkán csináltat. Azt mondja, hogy a kolbász nem étel +és hogy palacsintával nem szabad jóllakni, mert elrontom a +gyomromat és holtom napjáig beteg leszek.</p> +<p>Ebédközben keveset beszélünk. Nem szeretek a nagymamától semmit +se kérdezni; neki unalmas és nehezére esik, hogy nekem +magyarázgasson, inkább hallgatok. De nem szabad fölkelni az +asztaltól, még nincs vége az ebédnek és ez a legrosszabb. Még azt +sem engedi nagymama, hogy partlimat levegyem a nyakamról. Roppant +rendszerető asszony. Nem csodálkoznám rajta, ha meghallanám, hogy +férjét, a nagyapámat, aki már tíz esztendővel születésem előtt +meghalt, efféle szeszélyeivel kergette a másvilágra. Tulajdonképen +nem haragszom nagymamára, ő jó asszony és hogy vannak rossz +tulajdonságai is, arról nem tehet.</p> +<p>Ebéd után nagymama beül a szobájába, én a zsámolyára telepszem, +vagy a gombolyító-gép kerekeivel játszom. Olykor megengedi, hogy +kinyissam a kanári ajtaját vagy még ritkábban, <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> hogy a +fiókos szekrényében turkáljak. Ha nyár van, akkor leakasztom a +légycsapót az ajtó mögül és dongókra vadászom. Ez jó mulatság és +igazán szórakoztató. Az ember leül a zsámolyra és vár. A legyek +halkan döngenek a szobában. A nagymama elszunnyad a székében, +teljes csend van, csak a legyek zenekara hallatszik. Ekkor +valahonnan a konyhából berepül egy dongó. Keresztül süvít a szobán, +vastagon búg, zörög, trombitál, mintha büszkélkedne:</p> +<p>– Ni, ilyen nagyra megnőttem. Hallgassátok csak milyen vastag +csodálatos hangom van: z-z-z-z-z-z!… És milyen erős, lefőzöm, +túlkiabálom az összes szegény kis apró legyeket… én az óriás.</p> +<p>Így hetvenkedik a dongó és szilajul szálldogál mindenfelé. Neki +koppan az ablaknak, fölmászik a keresztfáig azzal huss… elrepül, +körülkarikázza a szobát, megáll a plafonon egy sarokban, de csak +egy szempillantásra, mert mindjárt koppan az ablakon. Ingerkedni +akar, ez világos. Rászáll a nagymama szemüvegére, azután lemászik +az orrára, az állára, végig ugrál a csipke vállgallér likacsai +között, lebandukol a karján a kezére, az ujjahegyére és ujra elkezd +döngeni szerte. Eszeveszett gyorsasággal repül: – Hipp-hopp, engem +ugyan semmi inci-finci fiúcska légycsapója el nem ér! Sokszor +percekig nem lehet látni, csak a hangját hallja az ember, mely +mindig erősödik, vastagodik, dicsekedőbb és bosszantóbb jellegűvé +válik. A dongó kétségtelenül hasonlít a fölfuvalkodott, +elbizakodott emberekhez.</p> +<p>Ilyen ember a nagymama ügyvédje, a Kovacsics <span class= +"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> bácsi. +Vastag arany láncot hord és kellemetlen erős hangon beszél, mintha +mindig egész sereg embernek szónokolna. Betölti a szobát a hangja, +csoda, hogy el nem repednek tőle a finom kis porcellán-figurák és +kristálypoharak az üvegszekrényben és elárulja, hogy a hang gazdája +Kovacsics bácsi gyönyörködik a hangjában, büszkélkedik vele, mintha +azt akarná ezzel mutatni, hogy minden embert megvet és kevésre +becsül akinek legalább olyan erős és szép hangja és olyan vastag +aranylánca nincs, mint neki. Ha tudná milyen csunya az aranylánca, +épen az ormótlansága miatt, ha tudná, hogy én őt a dongókhoz +szoktam hasonlítani és bár kezétcsókolommal köszöntöm, szívből +utálom, akárcsak egy utálatos nagy dongót.</p> +<p>A szegény kis legyeket sohase bántom, csak ezeket a hangos +puffadt dongókat. Érteni kell a dolgot. Eleinte belehevültem, +bosszankodtam, szaladgáltam utánuk ide és oda, beleszédültem a +jobbra-balra való fejforgatásba és a dongót csak ritkán sikerült +elcsípni. Most azonban már tudom a módját, hogyan kell.</p> +<p>Becsukom az ajtót és türelmesen várok, mig a dongó letelepszik +valahová. Ekkor odamegyek és elkergetem. Ha a plafonra ült, +földobom a légycsapót. A dongó zizeg-zuzog, nagy gyorsasággal +repdes, a fejemre száll, a fülem körül bosszant… várok. Tudom, hogy +el fog fáradni. El is fárad. Egy negyed óra alatt holtra fáradtan +mászkál az ablakon. Ekkor odamegyek és rácsapok; a dongó leesik. +Fölszedem és döglötten beteszem a légyfogó üvegbe. Hadd örüljön a +nagymama. <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span></p> +<p>Nagymama t. i. azt állítja, hogy az ecetes légyfogóüveg a +legjobb. Cukrot tesz alá és meg van nyugodva, hogy a legyek ellen +megtett mindent. Pedig ebbe a légyfogóba mindig csak csupa apró, +tapasztalatlan, szánalomraméltó legyecskék hullanak bele, úgy, hogy +egy nagy dongó, mint amilyeneket én szoktam belecsempészni, egészen +jó kedvre hangolja a nagymamát.</p> +<p>– A nagyapád azt mondta, hogy az én légyfogóm rossz és nem fog +legyet. Szeretném megmutatni neki ezeket a kövér dongókat, nem +tudom mit szólna!</p> +<h3>V.</h3> +<p>Szó, ami szó, nagyapának igaza volt és nem férhet hozzá kétség, +hogy a Kati légyfogó papirosai, amiket a fűszerestől kap ajándékba, +sokkal többet érnek, de mégis örülök neki, hogy a nagymama meg van +győződve a saját igazságáról. Azt hiszem, hogy az emberek addig +élnek, amíg igazuk van, mert amint tévednek a világ és a dolgok +megitélésében, lassankint elkedvetlenednek, elszomorodnak, elkopnak +és elmennek… meghalnak. Épen ezért soha olyanvalamiről véleményemet +nem nyilvánítottam a nagymama előtt, amiben az igazság vele szemben +az én részemen volt. Hallgatni a legszebb. Mindig sajnálkozom az +embereken, akik sokat bizonyítgatják, hogy igazuk van, akik sokat +beszélnek – minek! Aki érzi magában, hogy helyesen lát és jól meg +tudja itélni a történteket, <span class="pagenum"><a name="Page_99" +id="Page_99">-99-</a></span> nincs szüksége ilyesmire. Hallgat és +megelégszik azzal, hogy elgondolkodik magában. Azt hiszem, nem az +az ember a boldog, aki gazdag – mint a nagymama mondja – vagy +akinek fehér lova van – mint Margit mondja, a szomszédék kislánya – +hanem aki senkire se szorul. Én például, ha gyenge is vagyok és +fölöltözni magam rendesen nem igen tudok, ha a dada mosdat is és ha +a nagymama azt hiszi rólam, hogy afféle oktondi kis fiú vagyok, ha +a felnőttek tudnak írni és olvasni és én meg nem – azért én tudom +magamról, hogy ki vagyok és elmulatok egész nap a gondolataimmal. +Azt hiszem, ezt kevesen teszik. Kovacsics bácsinak van irodája, van +sok papirja, sok plajbásza és tolla, egyszer láttam, amikor +elmentünk hozzá a nagymamával, van dolga a törvényszéknél és sok +emberrel beszélget, mégis olyan tökéletlen teremtés, hogyha mulatni +akar, a korcsmába kell mennie tekézni vagy inni, máskép halálra +unná magát. Látom ezt rajta; olyan üres, ostoba arca van. Én bezzeg +leülök a nagymama mellé a zsámolyra és késő délutánig el tudom +nézni a felhőket az égen. Ó milyen gyönyörűek. A földön sehol +nincsen olyan szép valami, mint a felhő. Az alakjuk mindig más és +más, mint az álom. Különösen ha lenyugszik a nap, szeretem nézni +őket. Ilyenkor aranyos fényben pompáznak, mint csodás, óriási +paloták. Valószinű, hogy odabenn pompás ünnepséget ülnek a +felhőkben lakó boldog lények. Egyszer láttam egy fecskét, amely már +csaknem elérte a felhőket, olyan magasan repült. Egy pillanatra +eltünt a szemeim elől, azután én azt gondoltam, hogy a <span class= +"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> fecske +megérkezett abba a boldog országba és ott is fog maradni +mindig.</p> +<p>Nem. A kis madár gyáván megijedt, talán a nagy fénytől és +visszaszállt lefelé, a szürke fénytelen felhők közé, visszajött a +háztető alá a fészekbe. Majdnem sirva fakadtam. Milyen borzasztó, +ha valaki már a boldogság küszöbén van és azután meggondolja magát, +visszajön a szegény, piszkos eresz alá!</p> +<h3>VI.</h3> +<p>Négy óra után már bejön Kati – már elmosogatta a kevés edényt – +kinyitja az ablakot, ha nyár van és tüzre rak, ha tél van.</p> +<p>– Kati, szokta mondani a nagymama, Kati fiam, teríts +kávéhoz.</p> +<p>Kati terít, behozza a friss kávét – mert minden délután frisset +csinál – behozza a pereceket és zsemlyéket, a cukortartót és a +vizeskancsót. Nagymama fölkel a karosszékből, összehajtja az +ujságot – ha épen olvasott – leveszi az okulárét és megdörzsöli +fáradt szemeit.</p> +<p>– Gyere Józsika – mondja – együk meg ezt a kis kávét.</p> +<p>Megesszük. Mit is tudnánk csinálni egész nap. Nagymama nagyon +szereti a kávét és nekem is öröm, hogy ő olyan élvezettel issza, +lassan kevergeti, tejszinhabot tesz rá, közben összevágja nekem a +süteményt áprítani valónak és elüldögélünk jó félórát.</p> +<p>– Anyád is nagyon szerette a kávét – mondta egyszer a nagymama +és ez a legjobb ital. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id= +"Page_101">-101-</a></span> Kávéból meg tudnék élni, anélkül soha. +Szegény anyád, mikor már nagyon beteg volt a szive, megivott +három-négy pohárral is. Betegségében egyetlen öröme volt a kávé, +meg a Jókai-regények. Azokat olvasta sorba. Ha apád otthon volt, ő +olvasott föl néki. Sokszor sírt anyád, ha valami szomorú dolog +történt vagy valaki meghalt. Ahány temetés erre ment, mindegyik +halottat megsiratta szegényke. Apád kinevette, de csak +képmutatásból, mert ő már tudta, hogy nem lehet meggyógyítani az +anyácskád szivét.</p> +<p>Nem volt ritkaság, hogy ilyenkor ozsonnatájban temetés ment el a +szomszéd nagy utcán. A tűzoltók rézbandája szokta fújni a halotti +marsot, recsegve, ropogva és a harsonáló erős hangok behatoltak +egészen a szobánkba. Kellemetlen hamis, zagyva zene; idegenszerű, +de van benne valami nagy és borzalmas. Mindig hideg fut a hátamon, +ha hallom. Ha én meghalnék, nem ilyen zenét kivánnék, a cigányok +muzsikáljanak a koporsóm fölött, halkan, tegyék rá a kis fésüt a +húrokra, amitől ellágyul, elcsendesedik a hang és a zene olyan, +mint egy álom. Olyan, mint a halál.</p> +<p>Egyáltalán ami csendes, az mind szép. Azokat az embereket, akik +halkan beszélnek, szeretem. Kovacsics bácsit, aki mindig ordít, +szivemből utálom; azaz utálnám, ha nem tartanám bolondságnak és +céltalannak a gyűlöletet. Azt hiszem, hogy aki okos, az nem +haragszik semmiért és senkiért! minek haragudni?… Ha Kovacsics +bácsi nálunk van, egy ideig nevetek rajta, azután mielőtt haragudni +kezdenék rá, átmegyek a harmadik szobába. <span class= +"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p> +<h3>VII.</h3> +<p>Ozsonna utántól estig semmit sem csinálok. Megvárom a +lámpagyujtást. Sétálok egyet a dadával a kertben; ő mulattat. +Levelekből füzért fon, vagy tökszárból dudát csinál, vagy +csigabigát fog és azt szólítgatja:</p> +<p>– Csigabiga gyere ki!</p> +<p>Télen a kis szánkóba ülök és párszor körülfut velem az udvaron. +Közbe sokat beszél. Azt hiszi, hogy jól mulatok, pedig én azon +nevetek néha, hogy ő ezt hiszi, holott egyáltalán nem igaz.</p> +<p>– Látja Józsikám, most futtatunk. Repülj szánkó, repülj Ráró, +hohó, egyenest Budapestre repülünk, no most itt vagyunk Pesten.</p> +<p>Jár a szája a derék, kedves asszonynak és meg van győződve, hogy +én csak azért, mert kis fiú vagyok, sokkal kevesebbet tudok nálánál +és sokkal ostobább vagyok. Egyszer beszélni akartam neki arról az +országról, ami a felhők között van, de észrevettem, hogy sohase +hallott róla semmit, sőt életében meg sem nézett egy felhőt. Máskor +meg akartam neki magyarázni, hogy a szelet a fák okozzák. Ha hüvös +az idő tudniillik – ő kihozza az őszi kabátomat a házból és rám +adja. Ilyenkor kérdeztem egyszer, hogy mitől van a szél. Azt +mondta, hogy azt nem lehet tudni.</p> +<p>– Dehogy nem – mondtam én – nézze, hogy mozognak a fák, azok +okozzák a szelet. Mint ha a nagymama legyezi magát és legyezővel +szelet csinál. Nem, dada?</p> +<p>– Azt én nem tudom, Józsika.</p> +<p>Nem értette meg, hogy a fa ép úgy szellőt csinál, mint a +legyező. <span class="pagenum"><a name="Page_103" id= +"Page_103">-103-</a></span></p> +<h3>VIII.</h3> +<p>Este, ha a lámpát meggyujtják, szivesen vagyok a szobában. Úgy +tetszik, hogy az este többet ér, mint az egész nappal. A lámpaláng +enyhébb és kedvesebb, mint a napfény és az angyalok ilyenkor lassan +leszállnak a földre. Sokszor hallottam, hogy a menyország, ahol az +Úristen lakik, tele van angyalokkal. Nagymama és a dada is mondták, +hogy mindenkinek van őrzőangyala, aki vigyáz az emberre, hogy +valami szerencsétlenség ne érje, de különösen álmában és este. +Szükség is van rá, hiszen annyi a rossz ember a világon és +álmunkban, amikor aluszunk és este, amikor a sötétség mindent +betakar, könnyen belopódzhatnak, megtámadhatnak, megölhetnek. A jó +őrzőangyalok vigyáznak mindannyiunkra. Mikor a lámpákat meggyujtják +és kigyulnak az égen a csillagok, már keresztül suhannak a +hálószobán, szinte hallani a szárnyukat és mosolyogva megáldják a +fejünket. Eltávoztatják az ördögöket és ha fütyül a szél, ha esik +az eső és az utcákon hegyes, tollas kalapban és köpenyegben +zsiványok és rablók járkálnak, tőrt szorongatva a kezükben, ők +intézik, hogy a kutyák éberek legyenek és dühösen ugassanak minden +gyanus neszre. A jó angyalom nélkül én már rég nem élnék. És még +így is folyton félek. Ha nagymama így este magamra hagy, rögtön +csöngetek a dadának és megkérem, hogy maradjon benn, szedje elő a +régi bekötött képes ujságokat és nézzük a képeket.</p> +<p>Vacsora után hamar le kell feküdnöm. <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> +<p>– Józsikám, feküdj szépen le, kis fiúnak sokat kell aludni, hogy +erős, egészséges ember lehessen, – mondja a nagymama.</p> +<p>Nem is bánom. A dada levetkőztet. Az ágy fehér, puha és kedves. +És álmodni nagyon szeretek. Mindig álmodom. Nem alszom el mindjárt. +Sokat gondolkodom még különböző dolgokról és arról, hogy mit fogok +csinálni, ha nagy ember leszek.</p> +<p>Azt hiszem, sohasem fogok megnőni. Az idő olyan lassan mulik. +Minden nap egyforma és egyforma már a természete szerint is, minden +körülmények között. Nincsen kedvem semilyen foglalkozáshoz. +Szeretnék tengerre szállani és hajós lenni, vagy még inkább a +felhők országába szeretnék menni és ottan lakni. Szeretnék +bolyongani a nagy felhőmezőkön, ahol olyan csendes, aranyos és +gyönyörű lehet minden. Persze ez nem valósulhat meg – és talán épen +ezért – annyira szép.</p> +<p>Dehát az élet fele álom és így nincs ok a zugolódásra. Elvégre +nem lehet mindig jó. Az élet, az ébrenlét tele van félelemmel, +unalommal, sok rossz emberrel és sok olyan emberrel, akik jók, +kedvesek, mint a dada és nagymama, de akikhez tulajdonképen semmi +közünk; az álom kárpótol mindenért.</p> +<p>Ilyeneket szoktam gondolni, azután elalszom.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Abban az időben így éltem.</p> +<p class="right">(1909 április.) <span class="pagenum"><a name= +"Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>PISTA.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Bródy Sándornak.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107"><br /> +-107-</a></span></p> +<p>Pista a legtehetségesebb és legnagyobb stilű nőhódító volt azok +között, akiket életem eddigi folyásában alkalmam nyílt megfigyelni. +A regényekben olvastam különb fickókról is. A színpadi +hősszerelmes-szerepek egy része szintén rálicitál Pistára. De így, +az életben nem láttam nála különbet, tehetségesebbet, +találékonyabbat.</p> +<h3>I.</h3> +<p>Az apámnál dolgozott, mint irnok. Arany kedély és vas-egészség +jellemezték. Órákig el tudott játszani velem. Megtanított a +golyózás minden titkára. Nem riadt vissza a fáradtságtól, ha arról +volt szó, hogy valami mulatságot csináljon nekem. Rajzolt, +levonó-képeket hozott, cifra betűket írt és csatamezőt szerkesztett +az ólomkatonáim számára. Használható, ügyes, nyilt-eszű ember volt. +És emberismerő.</p> +<p>Tudott a parasztok nyelvén és ha kliensekkel tárgyalt, ragyogtak +a szemei és hivatalos páthosz jelentkezett a mozdulataiban. Az +apámtól meg a törvényszéki emberektől hallott legszakszerűbb, +legszebb jogászi kifejezéseket használta. Olykor órákig +elbuvárkodott a törvénykönyvekben és <span class="pagenum"><a name= +"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> ilyenkor sóhajtva fejezte +ki sajnálatát, hogy megboldogult apja nem törte le annak idején a +derekát és nem kényszerítette a tanulásra. Párszor elbeszélte +azokat a válogatott ravaszságokat, amelyekkel keresztül vitte, hogy +hónapokig iskolakerülői életet élhessen, de amelyeknek a vége mégis +csak az lett, hogy a második gimnáziumból ki kellett venni. Így +került a törvényszékre díjnoknak és később ügyvédi irodákba. Mikor +hozzánk jött és barátom lett – én hat éves voltam, ő húsz.</p> +<p>Mindjárt az első esztendőkben számtalan bonyodalmat okozott a +háznál. Két szobalányra és egy szakácsnőre emlékszem, akiket miatta +kellett elküldeni. A lányok a falujokba mentek lebetegedni, a +háztartásban zökkenések álltak be, édesanyám vörösre sírta a +szemeit, de apám nem akart Pistának felmondani.</p> +<p>– Meg kell neki bocsátani, elvégre fiatal, jó vérű ember! – +szokta mondani. Azt hiszem, imponált neki Pista ügyessége, aki az +irodában, még hozzá a hivatalos órák alatt és le nem zárt ajtók +mellett, oly ügyesen intézte a dolgokat, hogy senki se sejtett +semmit.</p> +<p>Pista gyorsan és megfontolás nélkül hódított meg minden nőt, aki +a kezeügyébe esett. A fiókja tele volt cukrokkal, pántlikákkal, +levelekkel. Olykor gondosan bepakolva egy-egy selyem fejkendőt +hozott. Kibontotta, megmutatta és elbeszélte, hogy egy lánynak +lesz. Érdeklődés nélkül hallgattam ezeket a dolgokat, nem értettem, +hogy lehet ennyit fáradozni a nők miatt.</p> +<p>Pista állandóan efféle ügyekben dolgozott. Mindig két-három, +usque öt nővel volt dolga. <span class="pagenum"><a name="Page_109" +id="Page_109">-109-</a></span> Részint asszonyokkal, részint +lányokkal. Eggyel-kettővel rendesen nagyon jóban volt. A többiekkel +szakítófélben vagy kezdésben. Pompásan elrendezte ezt. Mire azután +eggyel végkép és mindig formásan (valami ürügy alatt) szakított, – +akkorára már volt egy új, akit már munkába kezdett venni. Puhította +taktikával, szivósan, nem sietett, nem volt neki sürgős és egy szép +napon, amikor örömtől ragyogó arccal lépett be az irodába, +beszámolt nékem az előrelátható, egyforma, biztos sikerről. Saját +kijelentése szerint, házasságáig hatvankét viszonya volt s ezek +között tizenhét leány, akik neki ajándékozták szűzességüket. Ha már +most tekintetbe vesszük, hogy Pista harminckét éves korában +házasodott, és összevetjük ezt a tényt egy vallomásával, mely +szerint tizenhét éves korában ismerte meg a szerelem misztériumait, +akkor nyilvánvaló, hogy víg legényélete tizenöt évre tehető. 62: 15 += 4·13333… Eszerint egy esztendőre átlag négy nő esett. Közülök +1·13, tehát körülbelül az egész állomány 25 százaléka érintetlen +leány volt.</p> +<p>Voltak közöttük – már a kisvárosi készlethez képest – varrónők, +gazda-lányok, szolgálók, özvegyek, kikapós menyecskék. Némelyikkel +elbajlódott egy évig is, amíg azután a nő végre elment a találka +helyére. Pista minden kerületben tudott egy biztos azilumot, ahol +idylljeit rendezte. Öreg parasztasszonyoktól vette bérbe a +szobákat, akik ilyenkor vacsorákat főztek a szerelmeskedőknek. +Pista ilyenkor a rendes liternél még valamivel többet szokott inni +és általában nem kimélte a pénzt. Sokszor kijelentette: +<span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p>– Vigyázok a pénzre, nem dobálom szét, de erre a dologra nem +sajnálom, hadd menjen!</p> +<p>Özvegy anyjánál ellátása volt, minden keresetét nőkre +költhette.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Tizenkét éves lehettem, amikor nagyobb figyelemmel kezdtem +hallgatni Pista morfondirozásait, beszámolásait és terveit. Ekkor +esett szó gyakran valami Zsófiról. Szegény leány volt. Szolgáló +valami boltosnál, de Pista szerint, ha minden eddigi szeretőit +összerakjuk és „tízzel megszorozzuk“ – még akkor se érnek fel +Zsófival. Pista enthuziazmuszának okát ma jól látom. Zsófi nem +hederített reá. Legalább úgy mutatta. Reá! – akivel minden +nyolcadik köri leány szerencséjének tartotta, ha beszélhetett.</p> +<p>Hiába állt ki Pista este a kapuba, hiába fütyülte el a legszebb +nótákat, Zsófi nem jött ki hallgatni. Nappal még elbeszélgetett +vele, de akkor is sietett, nem akart hosszan időzni, szóval, hogy +neki Pista nem kell. Rágta a dolog kitűnő barátomat, de közben más +sikerek – amelyeket, bölcsen nem mulasztott el learatni – +kárpótolták a szomorúságért. Zsófi azonban visszatérő motivum +maradt.</p> +<p>Egy alkalommal Pistát csaknem ábrándozva találtam az íróasztala +mellett. Még a Tek. Kir. Törvényszék „T“ betűit se volt kedve +kicifrázni a keresetek felzetén. Pedig ezeket nagyszerűen értette. +Számtalanszor gyönyörködtem mesteri nagybetűiben. <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> +<p>Nem beszélt többet Zsófiról. Már ebből gondoltam, hogy komolyabb +lett az ügy. Úgy is volt. Pista egészen elhanyagolt engem, +türelmetlen lett, kevesebbet ült az irodában, nem szeretett +csevegni, nem mesélt kocsmai tréfákat és anekdotákat, amelyeket +pedig nagy élvezettel hallgattam. (Pista tudniillik vérbeli +elbeszélő volt.)</p> +<p>Ebben az időben gyakran fordultak elő nála orrvérzések. Nem +állította el. Kiment a konyhába, mosdótálat kért és hagyta folyni. +Közben halkan káromkodott és biztatta:</p> +<p>– Hadd folyjon!</p> +<p>Utána néhány napig sáppadtabb volt, de azután újra visszakapta a +régi csattanós szinét.</p> +<p>Jó meleg nyár járt ránk.</p> +<p>Ilyenkor rendes mulatságunk volt Pistával legyeket fogdosni. +Bámulatos ügyességgel csinálta. Elfogta a legyet, kicsit megnyomta +az oldalát, megnyomorította és beletette a balkezében levő apró +papir-stanicliba. Tizet rakott egybe, azután végkép lezárta. Egy +délután ily módon harmincöt ilyen staniclink gyűlt össze. +Összeolvastuk őket, mint a pénzestekercseket szokás. Háromszázötven +légy muzsikált bennük.</p> +<p>Ez a mulatság most elmaradt. Magamnak nem volt kedvem +hozzáfogni, Pista pedig egyáltalán nem mutatott hajlandóságot. +Dühösnek látszott. Újabb és újabb orrvérzései voltak. Nem ismertem +rá.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Szeptemberben jártunk már, amikor egy napon megszűnt a barátom +rosszkedve. Szombat délben az iskolából jövet, találkoztam vele. +<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span> Elébem jött. Kijelentette, hony majd +mesél valamit. Hazamentünk. Leültem apám asztala mellé. Pista +sugárzó arccal, nagy léptekkel le-föl járkált az irodában.</p> +<p>– Emlékszik még, Józsika, a Zsófira, akiről meséltem, hogy nem +akar kötélnek állani?… Nohát ma délelőtt mégis!… Nincs még egy +ilyen lány a világon. Persze, hogy rátartós volt. Hiába igértem én +neki fűt-fát, selyemkendőt, selyemruhát, aranygyürűt, száz +forintot, – nem akart. Igazi százforintost kértem a sógoromtól és +megmutattam neki: Ez lesz a tied! Azt mondta mindig, hogy nem, nem. +Én meg csak annál jobban bolondultam. Mondtam magamban: a kutya +teremtését, épen te kellesz. Mert szép ám. Olyan szemei vannak, +mint az őzecskének és pirosak az ajkai, mint ez a piros ceruza. Az +arca pedig fehér, mint egy úri asszonyé. Majd egyszer megmutatom +magának Józsika. De még csókolózni se akart. Még meg se engedte +magát ölelni. Mióta megismerkedtünk – a mai napig számítva – +tizenöt hónapja járok utána. Rengeteget fáradtam miatta. Hajnalban +keltem sokszor, hogy beszélhessek vele, mikor a kútra mén, utána +jártam, bálba vittem. Táncolt velem, megitta a boromat, de azontúl +semmi.</p> +<p>– Nohát, azután ezelőtt egy héttel este kilenckor megfogtam az +utcán. Rám jött a dühösség. Mit, mondtam neki, hát nem akarsz? Azt +felelte: nem. Nem akarsz? – kérdeztem még egyszer. Nem, mondta és +lesütötte a szép szemeit. Odaugrottam és ahogy csak birtam, jobb +kézzel, képenvágtam. Eltakarta az arcát és a <span class= +"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> falnak +dőlt, annyira megszédült. Nagyon megsajnáltam szegényt, de nem +bántam. Balkézzel is adtam neki még egy jó nagy pofont. De ahogy +csak birtam! Csak támasztotta tovább a falat, de nem sírt. Erre +otthagytam, hazamentem, lefeküdtem.</p> +<p>– Tegnap délben, amikor vizet hozott, újra találkoztam vele. No, +mondom, Zsófika, eljösz-e? Erre csak csendesen azt mondta: még máma +elmék. Délután eljött, elszökött a régi helyéről. Elvezettem a +Panna nénihez, annál aludt. Vele vacsoráztam, de nem maradtam ott. +Azt mondtam magamban: várt a Pista, várjon a Zsófi is. Ma délelőtt +azután elmentem és elvettem a szüzességét.</p> +<p>– Soha ilyen kedvesem nem volt. Hogy tud az ölelni, csókolni! +Megérte a fáradságot. Csak áldom az istent, hogy akkor +feldühösödtem és pofon vágtam. Ha ezt nem tettem volna, ma is ott +volnék, ahol egy év előtt.</p> +<p>– És ebből megtanulhatja Józsika, hogy ha nagy lesz, hogy nem +szabad elveszteni az embernek a kedvét és türelmét. A lányok csak +akkor adják oda magukat, ha látják, hogy valaki igazán nagyon +kivánja őket. De akkor azután muszáj nekik.</p> +<p>Pista megsimogatta a fejemet, rendbehozta az íróasztalát és +szokása szerint hivatalos nyelven berekesztette a munkát:</p> +<p>– A mai délelőttre rendelt szent evangéliomot egyhangúlag +beszüntetettnek nyilvánítom!</p> +<p>Azután félrevágta a fején a kalapját, rágyújtott egy Portoricóra +(melyet a legjobb szivarnak tartott) és fütyörészve távozott. +<span class="pagenum"><a name="Page_114" id= +"Page_114">-114-</a></span></p> +<h3>IV.</h3> +<p>Később is gyakran fejtegette előttem azt a nagyszerű tanulságot, +amelyet speciálisan a Zsófi esetéből vont le, de amely minden +régebbi és ezutáni sikerének is pszichológiai alapja volt. Évek +mulva, – ó, évek mulva – olykor sokat gondolkoztam rajta, hogy +igaza van-e vagy nincsen-e. S abból, hogy sokat gondolkodtam rajta +– már sejthető, hogy nem nekem volt igazam, hanem igenis neki +kellett igazának lenni.</p> +<p class="right">(1910 december.) <span class="pagenum"><a name= +"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>NAGY BALÁZS – KIS BALÁZS.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Kabos Edének.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117"><br /> +-117-</a></span></p> +<h3>I.</h3> +<p>Idő – este hat óra. Szinhely – elegáns nagy gyerek-szoba. +Rézágyak. Óriási rendetlenség. A rendetlenségből itt-ott kilátszik +egy-egy mesztelen gyereklábszár. Áldor Balázsnak, a híres +szobrásznak a gyerekei. Későn érő, de piros arcú, okos szemű +gyerekek.</p> +<p>A nyolc éves Bandi az asztal alatt ül. Egy ócska órát huzgál föl +s mikor a rugó már egész feszes, megereszti. Ilyenkor persze az óra +őrült zörgéssel lejár. Bandi ezt csinálja már ozsonna óta. +Percenként átlag kétszer viszi véghez a fentemlített viharos zajt. +Ani – fiúsan öltöztetett és igen fiúsan mozgó lány – +tenniszrakettel ütögeti a mennyezethez babájának leszakadt fejét. A +tizenegy éves Rolli az ágy sárgaréz támláján végez +nyujtógyakorlatokat, amelyeket a Beketow-cirkuszban a magas +trapézon látott. Kissé kövéres fiú, igen borzas hajjal. Lihegve és +izzadva csinálja a bukfenceket, mialatt az ágy csak úgy horpadozik +alatta. Közben kiabálva, lihegve kérdezi:</p> +<p>– Ugy-e Anii, nem igy csinálta a Beketowban az az ember?… Moond +Anii, nem igy csinálta az az embeer! <span class="pagenum"><a name= +"Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> +<p>Ani egy szót se felel, fáradhatatlanul rakettezi fölfelé a +babafejet.</p> +<p>Időnként erősen raccsolva megszólal:</p> +<p>– Nézd Bandi, nem nagyszerű, már fél órája ütögetem a médi fejét +és csak kétszer ejtettem el. Mondd, nem nagyszerű?</p> +<p>Bandi azzal felel, hogy a csörgő rugóját nekiereszti.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Ez a helyzet, amikor beront Balázs, a legnagyobb fiú, teli +torokkal, lelkesülten kiabál:</p> +<p>– Gyerekek, gyerek, megtaláltam apát a lexikonban! Megtaláltam +apát a lexikonban! (Hadarva olvasni kezd.) Áldor Balázs, +szobrászművész. Született Békéscsabán, 1869. május 7-én…</p> +<p><i>Rolli</i> (a korán érett gyermek öntudatosságával): Ne olvasd +hangosan, én is akarom olvasni.</p> +<p><i>Ani:</i> Ne olvasd, majd nézzük a könyvet. Megint felültetsz +bennünket és elmeséled, ha valaki jön és röhögsz rajtunk.</p> +<p><i>Rolli:</i> Ülj le és lejebb tartsd a könyvet.</p> +<p>(Leülnek az ágyra. Azután csendesen homlokráncoló figyelembe +merül a három gyerek.)</p> +<p><i>Ani</i> (fölkiált): Apa jogász is volt!…</p> +<hr class="tb" /> +<p><i>Balázs:</i> De azután ott hagyta az egyetemet…</p> +<hr class="tb" /> +<p><i>Rolli:</i> Tizennyolc éves korában már Párisba ment…</p> +<hr class="tb" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span></p> +<p><i>Ani:</i> Te, Balázs, mi az az egyéniség?</p> +<p><i>Balázs:</i> Amilyen ember valaki, – az! – érted?</p> +<p><i>Ani:</i> Igen.</p> +<p><i>Rolli:</i> Mi az a medaille d’honneur?</p> +<p><i>Ani:</i> Érem, amilyent bicikliversenyen nyert a Károly; +láttad Károly érmét?</p> +<p><i>Rolli:</i> Igen.</p> +<p><i>Balázs:</i> Apának adták a szobráért. Az ő szobra volt a +legszebb az egész kiállításon.</p> +<p><i>Rolli:</i> Hát a legszebb képnél is szebb volt az apa +szobra?</p> +<p><i>Ani</i> (határozottan): Persze, a legszebb volt minden +közt.</p> +<p><i>Rolli:</i> Mi az a Le Figaro?</p> +<p><i>Ani:</i> Az egy nagy ujság, a madmazell sokszor olvassa.</p> +<p>(Tovább olvasnak.)</p> +<hr class="tb" /> +<p><i>Rolli:</i> Tyüh, nézzétek, az apa negyvenezer frankot kapott +az első művéért, a „Siratók“-ért.</p> +<hr class="tb" /> +<p><i>Ani:</i> Mi az az amatőr?</p> +<p><i>Balázs:</i> Akik a szobrokat megveszik.</p> +<hr class="tb" /> +<p><i>Rolli:</i> Nézd, a végén meg azt mondja, hogy: ma +kétségtelenül ő a legnagyobb magyar szobrász, nevét az egész +világon ösmerik…</p> +<p><i>Bandi</i> (visszatér az órájához és e pillanatban már ujra +visszaeresztette a rugót).</p> +<p><i>Rolli</i> (fölháborodva): Ugyan Bandi, hogy lehetsz olyan. +Most apáról olvasunk itten és te zörögsz. (Elönti a fiúi büszkeség. +Odamegy Bandihoz, átfogja a hóna alatt és kicipeli a <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> +szobából, közben üti a hátát és befogja a száját; mert Bandi – már +nem szép, ami nem szép – köpköd, sőt megrugja Rolli lábát.)</p> +<p><i>Rolli</i> (jajgat): Jaj, ez a Bandi, jaj megrugott, de azért +kidobtam. Nesze! (Dulakodás).</p> +<p><i>Ani:</i> Mit csináltok? (Bandit együtt kidobják, bezárják az +ajtót; a három gyerek újra nekiül a lexikonnak. Odakünn Bandi +rugdossa az ajtót.)</p> +<h3>III.</h3> +<p>A cikk ismét elolvastatik. Utána kis szünet, majd Ani mélázva +megszólal:</p> +<p>– Barátom, ilyen nagy művész az apa!</p> +<p><i>Balázs:</i> Kár, hogy nekünk sose mutatja szobrait.</p> +<p><i>Ani:</i> A mama azt mondta, hogy apa nem akarja, hogy +elmenjünk megnézni. Mama is ritkán megy el, mert apa nem szereti, +ha a műteremben van valaki.</p> +<p><i>Rolli:</i> Te, Balázs, igaz, hogy apánál mesztelen nők is +vannak?</p> +<p><i>Ani:</i> Ugyan, hogy gondolsz ilyen disznóságot apáról!</p> +<p><i>Balázs:</i> Igaz. Másképp nem lehet szobrot csinálni. Le kell +nézni a nő testéről… mert apa csupa mesztelen nőt mintáz a +szobraiban, én ezt hallottam és egyet láttam is, de csak az apa +egyik szobrának fényképe volt. Mesztelen nő volt.</p> +<p><i>Ani:</i> Az lehetetlen!</p> +<p><i>Balázs</i> (komolyan): Ani ne légy buta, hiszen a szobrok +mind mesztelenek. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span></p> +<p><i>Rolli:</i> Nem láttad a Kálvin-téren is azokat a nőket, az +Andrássy-ut végén az angyal majdnem mesztelen, csak egy ing van +rajta.</p> +<p><i>Ani:</i> De nézd meg a Köröndön a szobrokat. Mind férfiak és +egészen fel vannak öltözve.</p> +<p><i>Balázs:</i> De mutass nekem egy egészen felöltözött nőt, +szobor nőt!</p> +<p><i>Ani</i> (gondolkozik).</p> +<p><i>Rolli</i>… Azért nem dolgozik apa itthon, mert itt hová +vezetné azokat a mesztelen nőket. Mit szólnának a cselédek.</p> +<p><i>Ani:</i> No azt a mama sem engedné meg!</p> +<p><i>Rolli:</i> És itthon nem dolgozhatna olyan sokat a papa, mert +mindig vizitbe jönnek.</p> +<p><i>Ani:</i> A mama mondta is neki: maga soha sincs itthon, ha +vizitek vannak és a papa azt mondta: nekem a műteremben van dolgom, +a vizitek fogadását azt magára bizom.</p> +<p><i>Balázs:</i> Rengeteg sok dolga van a papának.</p> +<p><i>Ani:</i> És nagyon sok pénzt keres.</p> +<p><i>Rolli:</i> Multkor hallottam, amikor a mama mondta Behr +néninek: Nem tudom miféle nőre költi Balázs azt a rengeteg pénzt és +a mama akkor sirt. És a Behr néni azt kérdezte, hány éjszakája nem +volt itthon az urad. És a mama azt mondta, – már öt éjszakája és +hogy a papa akkor is reggel a műteremből küldött haza pénzért. Én +ott halottam a zongora alatt, mert mindig szoktam a zongora alá +bujni, amikor a Behr néni eljön, mert ők mamával mindig nagyon +érdekeseket beszélnek.</p> +<p><i>Balázs:</i> Most nekünk elmondod, hogy még mit hallottál.</p> +<p><i>Rolli</i> (kissé fontoskodva elkezd beszélni. A többiek félig +kiváncsian, félig borzongva hallgatják): <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> Hát +tegnap jött Behr néni és én már ott voltam ám a zongora alatt. És +azt mondja a mamának: az urad szeretője egy tizennyolc éves leány. +– A mama aszongya: Jézus Mária. Mindjárt csak sirt. – Behr néni +aszongya: Látta Franci őket a Stefánia-úton gummirádlison és ismeri +Franci a leányt, mert zeneakadémiai lány. – A mama még mindig +aszondta: Jézus Mária, Jézus Mária, hát erre költi Balázs azt a sok +pénzt!… És milyen? kérdezte a mama. A Behr néni azt mondja: vörös… +A mama erre még jobban sirt.</p> +<p><i>Balázs:</i> Csakugyan?</p> +<p><i>Rolli:</i> Becsületszavamra.</p> +<p class="center">Szünet.</p> +<p><i>Balázs:</i> Gyerekek, ezt nem szabad elmondani senkinek, +adjuk becsületszavunkat. Én becsületszavam adom. (Rolli tenyerébe +csap.) Becsületszavamra.</p> +<p><i>Ani</i> (igen komolyan Balázs tenyerébe csap): +Becsületszavamra.</p> +<p><i>Rolli:</i> Nekem is add becsületszavadat!</p> +<p><i>Ani</i> (Rolli kezébe csap): Becsületszavamra.</p> +<p><i>Bandi</i> (künn): Enged-je-tek be-e! Nem láármázok.</p> +<p><i>Balázs:</i> Most már beengedhetitek! De egy szót se Bandinak. +Értitek, egy szót se arról.</p> +<p><i>Ani:</i> Természetesen.</p> +<p><i>Rolli:</i> Csak nem vagyunk olyan buták.</p> +<p><i>Bandi</i> (bejön): Olvassátok el nekem is a papát.</p> +<p><i>Ani:</i> De nyugodt leszel?</p> +<p><i>Bandi:</i> Igen.</p> +<p><i>Ani:</i> Hát hallgass. (Ani olvassa. Csendesen +hallgatják.)</p> +<hr class="tb" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_123" id= +"Page_123">-123-</a></span></p> +<p>… Amikor a kis leány ott olvas, hogy „ő a legkiválóbb magyar +szobrász, nevét az egész világon ismerik“, Bandi belevág:</p> +<p>– Még egyszer ezt!</p> +<p><i>Ani</i> (ujra olvassa): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, +nevét az egész világon ismerik.</p> +<p><i>Bandi</i> (lassan ismétli): Ő a legkiválóbb magyar szobrász, +nevét az egész világon ismerik.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>(E pillanatban lábujjhegyen belép a gyerek-szoba ajtaján Áldor +Balázs. Gyönyörü monumentális magyar fej. Hosszú, oldalt +elválasztott, még egészen fekete haj. Atléta termet. Alacsony +gallért visel, melyből büszke egészséggel emelkedik ki izmos, +vastag nyaka. Legújabb szabású, sötétkék ruha, sötétvörös szinű +bőrcipő. Kézelőt nem visel.</p> +<p><i>Bandi</i> (elkiáltja magát): Éljen a legkiválóbb magyar +szobrász, nevét az egész világon ismerik. Éljen a legkiválóbb +magyar szobrász, nevét az egész világon ismerik…</p> +<p>(Áldor összecsókolja a gyerekeket. E közben bejön a mama is. +Korán hervadó, 33–35 éves asszony. Még öt éve is nagyon szép +lehetett. Azóta az arcát egészen elkínozta a hisztéria. Nagy fekete +szemei könyesek, de azért mosolyog.</p> +<p><i>Áldor</i> (megöleli a feleségét): Megkerestek engem a +haszontalanok a lexikonban.</p> +<p><i>Bandi:</i> Éljen a legkiválóbb magyar szobrászunk, nevét az +egész világon ismerik!</p> +<p><i>Áldor:</i> Elég volt, Bandi, most mondj valami egyebet. +<span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span></p> +<p><i>Bandi</i> (az anyanevelte gyermek módjára elszalad és +kiabál): Éljen a legkiválóbb magyar szobrász, nevét az egész +világon ismerik!</p> +<p><i>A mama</i> (megcsókolja Áldor arcát és megsimogatja nagy +homlokát. Súgva mondja): Ma itthon vacsorázik!</p> +<p><i>Áldor</i> (hangosan): Nem, édesem, ma a klubba kell mennem, a +zsüri ülésezik, igazán nem lehetek itthon.</p> +<p><i>A mama</i> (elbocsájtja, komolyan): Ebben a hónapban még nem +vacsorázott itthon egyszer se és még csak háromszor evett itthon +ebédet és ma már tizenkettedike van.</p> +<p><i>Áldor:</i> Nem lehet, édesem, nem lehet. Majd holnap talán. +(Megnézi az óráját, megcsókolja a felesége kezét és homlokát, azzal +elsiet. A másik szobából visszakiált): Szervusztok gyerekek.</p> +<p>A mama lassan kimegy.</p> +<h3>V.</h3> +<p>Rolli, Ani és Balázs egymásra néznek.</p> +<p><i>Ani</i> (a mama után oson. Rövid idő mulva visszajő. Szepegve +ujságolja): A mama a divánon fekszik… hason… és sír… zokog… a haja +egész kócos.</p> +<p>Erre lábujjhegyen mind a hárman belopóznak a kis szalónba és az +ajtóból pepillantanak a hálószobába, ahol a mama a kanapén +görcsösen fuldokolva sír.</p> +<p>Néhány másodpercig mozdulatlanul figyelnek, azután Balázs +hirtelen meggondolja magát és <span class="pagenum"><a name= +"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> kiszalad a lépcsőházba, +ahol a földszinten még kopognak Áldor lépései.</p> +<p><i>Balázs</i> (bátortalan hangon lekiált): Apaa, apaa!</p> +<p>A lépcsőházban gyengén viszhangzik az aaa… Azután Balázs még +egyszer kiált. Semmi válasz.</p> +<p>A fiú sokáig mélázik a karfára támaszkodva, míg csak a +szobalány, aki a boltból jön, föl nem riasztja:</p> +<p>– Kit vár itt Balázs úrfi?</p> +<p><i>Balázs</i> (felcsillanó szemekkel): Hol volt Klarisz?</p> +<p><i>A szobalány</i> (nyulánk, finom arcú, fekete leány): A +boltban, úrfi!</p> +<p><i>Balázs</i> (feltünő szakértelemmel, igen gyöngéden +megsimogatja): Este ugy-e megint maga jön be a cipőmért?…</p> +<p><i>A szobalány</i> (mosolyog): Igen.</p> +<p><i>Balázs:</i> Jól van. (Bemegy és becsapja maga után az +ajtót.)</p> +<p class="right">(1907.) <span class="pagenum"><a name="Page_126" +id="Page_126">-126-</a></span> <span class="pagenum"><a name= +"Page_127" id="Page_127"><br /> +-127-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>EMLÉKIRAT ELTÉVEDÉSEMRŐL.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Halott anyámnak.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129"><br /> +-129-</a></span></p> +<p>Eltévedésem húsz, harminc, vagy negyven év előtt történt, e +pillanatban pontosan igazán nem tudom. De azt tudom, hogy akkor +négy és fél esztendős voltam. Az eset maga egyike azoknak az +eltévedéseknek, amelyek életem során azóta olyan csodálatos módon +ismétlődtek és annyiszor, hogy nagyrészt elfeledkeztem róluk. Ezt +az eltévedésemet azonban nem feledtem el, bár ami a részleteit +illeti, emlékezetemben itt-ott hiányok vannak.</p> +<p>Bizonyára hallottatok mindannyian Batizról. Batiz, fürdő. A +megyei térképünkön rajta van, ellenben az összes országos +térképeken (kiadja Kogutovicz Manó) következetesen hiányzik. Ne +sokat gondolkozzunk rajta, hogy miért; azért Batiz mégis csak +pompás kis hely. Évekig ott nyaraltunk. Ez alatt az idő alatt +nálunk állandóan szidták Batizt. A nagymama szidta, mert +vasárnaponként, ha ki akart jönni – egy óra kocsijárás a várostól – +mindig megzsarolták a fuvarosok. Emiatt boszankodott és nem tudta +élvezni a jó levegőt és azt a sok csodálatos szépet, amivel a +természet olyan pazar kezekkel elárasztotta Batizt és vidékét. +Szidta apa, mert a kerékpárját, amelyen reggelenként bejárt a +<span class="pagenum"><a name="Page_130" id= +"Page_130">-130-</a></span> városba, minden utazáskor valami +baleset érte. Szidta anya, mert a kerékpárjavitási költségek +úgyszólván duplára növesztették a nyaralási kiadást. Batizról +nálunk őszkor és télen csak a legnagyobb lekicsinylés hangján +beszéltek. De jött a tavasz, jött a május és junius elsején mi újra +és újra Batizra költöztünk. Végre egyszer megemberelte magát +édesanyám és kijelentette, hogy többet nem megyünk Batizra. Mi +sírtunk, apa sajnálkozott rajtunk, anya szomorkodott +mindannyiunkon, de még se mentünk Batizra. Ettől az időtől kezdve +Batiz, mint a fürdők ideálja, mint „pompás kis nyaralóhely“ +szerepelt asztali beszélgetéseinknél.</p> +<p>Ez a korszak azonban jóval későbbi helyet foglal el a keresztény +időszámításban, mint az az eset, amelyről szólani szándékom. +Eltévedésem t. i. Batizon történt. A második nyaralásunk +alkalmával.</p> +<p>Márkó bácsi, aki a butorokat nagy stráfkocsiján Batizra szokta +szállitani, mint valami vörös nap bukkant fel azon a szépséges +juniusi reggelen. Bennünket sietve öltöztettek és az egész ház +úszott a pakkolás és készülődés mozgalmas gyönyöreiben. A +karikákat, a lapdászacskót, a csiga-ostorokat nyakunkba vettük és +apró alkalmi játékokat eszeltünk ki, amelynek pointje az volt, hogy +Márkó bácsi lovai megbokrosodtak; vagy: Kati, a szobalány felbukott +a tükrös-szekrénnyel; vagy: Pici, a kutyánk rángatni kezdte a +kocsiról az ágyterítőket stb. Délben már künn ebédeltünk Batizon. +Apa ingujjban fáradtan szidta a villatulajdonost, hogy nem +szellőztetett a szobákban ősz óta és anya bekötött <span class= +"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> fejjel +desperálva arra kért bennünket, hogy csináljunk akármit, de +engedjük őt csak ozsonnáig nyugodtan rendezkedni.</p> +<p>Ebéd után valóban szétszóródtunk a kertben és a homok örömeit +élveztük. Batizon nagyszerű homok volt, sehol ehhez hasonlót nem +láttam. Az adriai tengerpart homokját még csak nem is lehet vele +egy napon említeni. Ez utóbbi tudniillik a harisnyába szórva, már +igen kis mennyiségben is kellemetlenné teszi a járást, míg viszont +a batizi homok literszámra és állandóan a harisnyában viselve, a +legcsekélyebb kellemetlenséget sem okoz, sőt ellenkezőleg, a cipő +hordásának különös jóleső érzést kölcsönöz.</p> +<p>Miután lábbelimet a fürdői turisztika követelményének +megfelelően ily módon kikészítettem, rövid sétára szántam el magam. +Öcséim és húgom nem voltak a láthatáron, sem a dada, sem Kati. +Minden körülmény kedvezett. Elhatároztam, hogy míg a gyermekek +dudliznak és a napernyők alatt alszanak, felfedező útra +indulok.</p> +<p>Hamarosan egy országút kellős közepén találtam magam. A tüzelő +napban fegyverek csillogtak és egy huszárcsapat léptetett el +előttem. Jól szemügyre vettem őket és szokásomhoz híven az elől +lovagló századost szalutálással köszöntöttem. Barátságosan +mosolygott reám és biccentett a fejével. És ez a tény talán +hozzájárult ama később bennem meggyökeresedett véleménynek +megalapozásához, hogy igazi úri embert kizárólag csak a katonák +között lehet találni. – Miért? Erre a mai eszemmel már felelni is +tudok. – Mert ez a mesterségük; ezért <span class= +"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> ad +nekik a király lovat, kardot, szép ruhát és pénzt; s ezt csak +helyeselni lehet.</p> +<p>Az országút két oldalán végtelen glédában nyárfák sorakoztak. +Megijedtem a kietlen messzeség e képétől és inkább az ellenkező +irányban folytattam utamat. Egy hosszú, hosszú kerítés mellett +haladtam el. A kerítésen belül paraszt lányok ruhát mostak, +nevettek és egymást vizzel locsolták. Erre a házból egy kövér öreg +asszony jött elő és igen csunya szavakkal szidta őket. Hogy a +szavak csunyák voltak-e, ezt akkor még nem tudtam, de jól +megjegyeztem valamennyit, mert nagyon mulattatott, ha testvéreimnek +új dolgokról beszélhettem s ezáltal csodálkozásukat és bámulatukat +kivívtam. Később, mikor tapasztalataim e részleteit értékesíteni +akartam, nagyon kikaptam és meg kellett igérnem, hogy többé ki nem +mondom azokat a szavakat. E szavak sajátságos hangzásában azután +csak egyedül gyönyörködtem és a társaságtól elvonulva szoktam őket, +rendesen reggeli imádkozás után, hangosan ismételni, nehogy +elfeledkezzem róluk.</p> +<p>A kerítésen belől más érdekes dolgokat is láttam. A telek szélén +bokrok között kisebb házacska állott. Előtte egy öreg ember ült és +kutyát tanított szolgálni. Az eféle látvány teljes életemben le +tudott kötni. A kutya, egy apró puli, már meglehetősen tudott +szolgálni; egyetlen hibája az volt, hogy tartása görbe volt és kis +időközökben egy-egy pillanatra letette a jobb első lábát a földre. +Az öreg paraszt hiába ütögette a pipaszárával, a kutyus nem volt +képes hosszabb ideig mozdulatlan maradni. Jó ideig <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> +elnéztem és arra a meggyőződésre jutottam, hogy a kutya ezzel a +módszerrel sohase fogja tudni a szolgálást tökéletesen +megtanulni.</p> +<p>Tovább menve, végre a kerítés sarkához értem. Egy nagyobb +ablaktalan ház következett, valószinüleg magtár, azután egy út, +azután fű, azután egy kis erdő. Bementem az erdőbe.</p> +<p>Jól ápolt úton haladtam vagy kétszáz métert. Akkor vettem észre, +hogy az erdőcske útja köralakú és ugyanoda értem, ahol a +belépésemkor voltam. Az erdő különben kellemes hűvös volt, három +rigó is fütyölt a közelemben. Visszafütyültem nekik és nagy +mulatságomra, egészen sikerült őket megtévesztenem. Azt hitték, t. +i., hogy egy negyedik rigó érkezett. Miközben így jól eltöltöttem +az időt, piros virágokat pillantottam meg, amelyek a ritkán +ültetett gesztenyefák tövében nyilottak. Hamarosan jó csomót +szedtem belőlük azzal a szándékkal, hogy meg fogom velök lepni +édesanyámat. Azután meg úgy gondoltam, hogy ideje hazamenni. Otthon +bizonyosan ozsonnára terítenek, sőt a testvéreim immár +kétségtelenül, izzadó homlokkal isszák a nagy pohár világos +kávékat. Körülnéztem tehát, hogy kiszemeljem a legrövidebb utat és +egyenes irányban elindultam visszafelé.</p> +<p>A kis erdőből hamarosan kijutva, egy csodaszép tornyos, erkélyes +kis villa bontakozott ki előttem. A terraszon nagy társaság +mulatott és egy feketeruhás, fehérkötényes szobalány az asztalt +terítette. Elhatároztam, hogy szólni fogok otthon, hogy ezentúl +Katit is fehérbe és feketébe öltöztessék. Rikító kockás ruháit és +túlkeményített szoknyáinak ropogását rég ki nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> +állhattam, de nem tudtam, hogy miként lehet ezen segíteni. Most már +tisztában voltam vele, hogy a fehér-fekete ruha eszméjét fogom +szüleim elé terjeszteni és nem kételkedtem, hogy indítványomat +pártolni fogják. Ennek a tervnek annyira megörültem, hogy most már +szaladva folytattam utamat.</p> +<p>A szaladás kitünő mulatság és kezdettől fogva előszeretettel +kultiváltam, jóllehet szüleim többször figyelmeztettek káros +következményeire, amilyenek a tüdőgyulladás, az oldalszúrás stb. +Azóta meggyőződésemmé vált, hogy a szaladásnak e betegségekkel +semmi összefüggése sincs. Unokatestvérem, Pista, aki sokkal erősebb +fiú volt mint én, aki birkózásban mindig odavágott és kétszer annyi +ideig tudott a víz alatt maradni, mint jómagam – szaladni nem +szeretett – és mégis tüdőgyulladásban halt meg…</p> +<p>Kalandom alkalmával azonban még némileg hittem a szaladás +veszélyes voltában és így teljességében élveztem e tilalmas +mulatságot. Megrészegedtem a szaladástól. Gyorsan és lelkesen +szaladtam. Azonban nemsokára meg kellett állanom: erős oldalszúrást +kaptam. Sántikálva és a bordámat tapogatva folytattam az útat. +Fáradt voltam. Most már nagyon szerettem volna hamarosan hazajutni. +És ezt a vágyat csak fokozta ébredő sejtelmem, hogy eltévedtem és +nem fogok tudni hazatalálni. Eleinte nem mertem ezt magamnak +bevallani és a kezdődő kétségbeesés egy árnyalatával szívemben +tovább mentem előre, előre, elhomályosuló szemekkel. Ma már tudom, +hogy ez nagy hiba volt, meg kellett volna állanom, megkeresni a +zsebkendőt, megtörülni a <span class="pagenum"><a name="Page_135" +id="Page_135">-135-</a></span> szemeimet és tájékozódni az útirány +felől. Sajnos, nem ezt tettem.</p> +<p>Idegen és ellenszenves utcába jutottam. A házak szűken +sorakoztak egymás mellé, ember nem volt a láthatáron. Minden +reményemet elvesztettem az út megtalálását illetőleg. A szemem +előtt összefolyt a világ és hirtelen nagyon sajnálni kezdtem magam, +elhagyott, szomorú helyzetemben és heves sírásra fakadtam. Mint +valami kóbor hidegrázás, úgy bújkált a félelem a torkomban, a +vállaimban, a hátamban és a térdeimben. El tudom képzelni, hogy a +sírástól vörös lehetett az arcom és kétségtelen, hogy a homokos +öklömmel igyekeztem fölszárítani a kellemetlen, szégyenthozó sós +cseppeket, amelyek sáros barázdákat hagyva gördültek le az arcomon. +Azt azonban biztosan állíthatom, hogy többször eszembe jutott +édesapám mondása: „Fiúnak mindent szabad, mindent, amit megengednek +neki, de sírni nem.“ Bármennyire beláttam az adott helyzetben is +eme erkölcsi szabály jóságát és hasznavehetőségét, mégsem voltam +képes szerinte viselkedni. Jól belemelegedtem a sírásba, úgy, hogy +hamarosan szerencsésen ki is fáradtam.</p> +<p>Körülbelül az utolsó könnycseppeket fogyasztottam, amikor egy +borízű hang szólított és a vállaimon egy nehéz kezet éreztem.</p> +<p>– Mért sírsz kisfiú?</p> +<p>Kedvesarcú, óriási termetű gatyás paraszt bácsi volt az +érdeklődő. Kék szemeiben annyi igazi szánakozást s fehér, nagy +bajuszában annyi jóságot láttam, hogy teljes hévvel ecsetelni +kezdtem állapotomat. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= +"Page_136">-136-</a></span></p> +<p>– Kérem bácsi, én egy ideges kis gyerek vagyok és eltévedtem… és +kérem, tessék engem hazavezetni.</p> +<p>Kijátszottam ezzel a legerősebb ütőkártyámat. Sokszor meglestem, +amikor édesapám aggódva panaszolta a doktor bácsinak, hogy milyen +ideges kis fiú vagyok én. Örültem neki, büszke voltam rá. +Olyasvalamit jelentett nekem ez a megkülönböztetés, mint a +porcellán edények között a japáni fekete kávés-készlet számára: a +„szervíz“ kifejezés, amelyet Kati olyan áhítattal szokott +kimondani, hogyha ebéd után vendégünk volt és kikérte a készletet +az üvegszekrényből.</p> +<p>– Hát hol laktok, kis öcsém? – kérdezte türelmesen.</p> +<p>– Nem tudom, bácsi, – feleltem szepegve és újra határozatlan +rémület kezdett keringeni bennem. Később, amikor földrajzot +tanultam, ahhoz az érzéshez hasonlítottam ezt, amelyet a hajós +érezhet, amikor a nyilt tengeren a viharban észreveszi, hogy +iránytűje elveszett.</p> +<p>A bácsi nem tudott segíteni rajtam. Vállat vont és tovább ment; +bizonyosan dolga volt és nem szentelhetett több időt nekem. Újra +rákezdtem a sírást, hogy még a megmaradt kevés könnyemtől is +megszabaduljak. Csakugyan hamarosan végképen elfáradtam és +berekedtem és cél nélkül ődöngtem ide-oda, villák között, keskeny, +fűvel szegélyezett gyalogutakon, kerítések mellett, amelyek mögött +hatalmas komondorok farkcsóválva követték lépteimet, ameddig a +portájuk tartott. Egy kis utca végén deszkapadló vezetett rézsút +egy poros kocsiúton át. <span class="pagenum"><a name="Page_137" +id="Page_137">-137-</a></span> Ráléptem és mintegy lemondóan +követni akartam a sors által kijelölt útat. Ekkor a hátam megett +egy női hang szólított.</p> +<p>– Hová való vagy kis fiam?</p> +<p>Hátranéztem. Egy zöld zsalus ablakon széparcú és világos +slafrokba öltözött néni hajolt ki.</p> +<p>– Eltévedtem, néni és nem tudom, hol lakunk.</p> +<p>– Nem tudod? Mi az édes apád neve?</p> +<p>– Dr. Kelemen József köz- és váltóügyvéd – feleltem büszkén és +felvillanyozódva. A néni hátraszólt a szobába:</p> +<p>– Mariska! Kelemenék nem a Winter-villában laknak?</p> +<p>– Nem tudom, – mondta egy vékony leányhang, – talán Julcsa +tudja, mert délben vizet hozott a Winterék kútjáról.</p> +<p>– Kérdezd csak meg, – mondta a szép néni.</p> +<p>A Julcsa tudta. Néhány perc mulva a szép néni parancsára kendőt +kötött, papucsot húzott Julcsa és kézenfogott, hogy +hazavezessen.</p> +<p>Alig mentünk néhány lépést, a kis erdő sarkán megjelent a dada +alakja. Otthagytam vezetőmet és teljes erőmből elkezdtem futni a +dada felé, aki kiterjesztett karokkal, Jézusmária kiáltással +várakozóan megállott. Pár pillanat múlva a karjaiban voltam. Három +perc leforgásán belül édes anyám otthon megvizesített törülközővel +mosta az arcomat. Megbékélve, megtisztítva és lekefélve csak késői +feltörő zokogások jelezték a bánat és fájdalom elszállt +viharfelhőit. Édes anyám kávét tálalt számomra és a rendes négy +cukor helyett hat kockát dobott a pohárba. Azt gondoltam magamban, +hogy az eltévedés megérte a pénzt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span></p> +<p>Csak ekkor vettem észre, hogy a balkezemben még mindig ott +szorongatom a virágbokrétát. Nem tudtam, hogy mit kezdjek vele és +hogy a kalamitások után nem tűnök-e föl nevetséges színben édes +anyám és testvéreim előtt, ha átnyújtom. Megkérdeztem a dadát.</p> +<p>– Nézze dada, – mondottam, – ezt a csokrot anyikának +szedtem.</p> +<p>– Hát adja oda, Józsika, adja oda, – biztatott a dada.</p> +<p>– Nem, adja oda maga, – kérleltem a dadát esengve. – kérem dada, +adja maga, én szégyenlem. – És jól a lelkére kötöttem, hogy a +csokor átadása ne mindjárt, hanem csak később történjék.</p> +<p>A jó dada megszokta már efféle bolondságaimat, átvette a +csokrot. És mikor javában ittam a kávét kis fonott székemen, +testvéreim mellett ülve, akkor adta oda, mintegy titkos +küldetésben, félig hervadt csokromat. Aggódva, majdnem szorongva +figyeltem a jelenetet. Attól féltem, hogy édes anyám ki fog +nevetni. De még csak nem is mosolygott; rámnézett szeretettel és +nézésében olyan csodálatos, komoly, megértő jóság volt, hogy +<i>soha életemben el nem feledem ezt a pillanatot</i>. E miatt +határoztam el, hogy eltévedésemről valamikor emlékiratot fogok +készíteni. Azóta elmult húsz, harminc vagy negyven esztendő – nem +tudom biztosan, hogy mennyi – az emlékirat azonban csak most +készült el.</p> +<p class="right">(1908.) <span class="pagenum"><a name="Page_139" +id="Page_139">-139-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A KÁLVIN-TÉREN.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Szomory Dezsőnek.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141"><br /> +-141-</a></span></p> +<h3>I.</h3> +<p>Ha hideg és ködös téli reggeleken, amikor egész Budapest sűrű +kékes harmatfelhőkbe burkolózik, valahonnan a Múzeum-körútról, vagy +az Üllői-útról fáradtan, kilumpoltan, de könnyű fejjel beérkezünk a +Kálvin-térre, akkor megérezhetjük pár pillanatra a látóhatár +kivilágosodásában, a köd megvastagodásában és színváltozásában s a +siető emberárnyék tovasuhanásában az ébredő város első kezdődő +bátortalan szívdobbanásait.</p> +<p>A városoknak t. i. nem egy szívük van, mint az embereknek, hanem +több, mint a hüllőknek és némely halaknak.</p> +<h3>II.</h3> +<p>A szembenlevő kávéházak ajtai, amelyek nappal farkasszemet +néznek egymással, most a ködben és a reggelben eltávolódnak, +eltolódnak és elvesztik minden vonatkozásukat. Idegenül megszűrten, +halvány foltokban bocsátanak csak ki az utcára némi sárga +gáz-fényt. Ha szerencséje van az embernek, akkor szellőzött +kávéházat és friss kialudt, jókedvű pincéreket talál. Ebben az +<span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span> esetben zsíros pirított kenyér és kis +pohár törköly-pálinka ajánlatos; továbbá tartózkodás a cigarettától +egész délelőttre.</p> +<h3>III.</h3> +<p>A villamos kocsik sietve, de halkan érkeznek. Körülnéznek és +továbbgördülnek. A lámpásaik kék, lila, sárga, piros fénye olyan +kedves és csodálatos, hogy a jól tisztított kávéházi ablakból nézve +csaknem mosolygásra ingerel.</p> +<p>Lassan hullámokat vet a tér. Emberek sűrűsödnek össze mozgó, +imbolygó csoportokban, majd megritkulnak, mintegy delejes +taszításban. A rendőr a sarkon féllábra áll és apró váltóigazgató +fiúcskák bújnak elő a föld alól. Most süket csengetésektől +zavarosodik meg a köd. Egyszerre sok villamos kocsi érkezik. E +kocsik most követelő lármával rövid időre lefoglalják a teret.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>De nem soká, mert a köd lassan ritkul, a közök tágulnak. A tér +viszont összeszűkül, mert a házak mintha körülsorakoznának, +egyenként láthatóakká válnak. A szembenlévő patikát kinyitják és +köhögős betegek ácsorognak a márványos asztalok előtt. A +patikárosok jókedvűek, egész éjjel aludtak és a friss mozsdóvíz +nagyszerűen eshetett nekik. Elevenek, tréfálnak és hihetően +pontosan mérnek. Az Üllői-útról nagy csapat munkás igyekezik a híd +felé. A Kecskeméti-utca sarkán az öreg gesztenyés asszony begyújt a +kemencéjébe. Vajjon kik esznek reggel gesztenyét? <span class= +"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p> +<h3>V.</h3> +<p>Most a Baross-utca felé kell nézni. Varróleánykák, egész +fiatalok, szegények, de bájosak vonulnak át a téren nagy +csapatokban ingadozva és minden tetszenivágyás nélkül. A fiatal +urak, az egyetemiek, még mélyen alszanak hónapos szobáikban. De nem +mind. Ketten közülök valami hősi elhatározásban fölkeltek és a tér +közepén a szökőkút mellett várakoznak. Álmosak, kissé bánják a +vállalkozást és semmi kis izgalmat sem remélnek a találkozástól. +Csakugyan a leánykák kedvetlenek és sápadtak, és sietnek és alig +felelnek a beszédre. A fiatal urak reá fognak jönni, hogy korán +kelni nők miatt nem szabad, legfeljebb aranyak lelése miatt. De +akkor is meggondolandó.</p> +<h3>VI.</h3> +<p>Most már a boltokat is nyitogatják. És az apró kis utcákból +embertömegek lüktetnek át a nagyobb utcákba. A kálvinista templom +vasrácsos kerítése előtt megjelenik két feketeruhás férfiú. Nyilván +lelkészek és a reggeli lapok ujdonságairól beszélnek. Mindegy. Az +idő már felvilágosodott. A kékből átszürkült, megbarnult az +atmoszféra. A szökőkút öreg istennői deszkapaplanaikkal és a +kicsiny Neptun-szobor bizonyos őrködő hatalmakat kezdenek +reprezentálni, akik minden befolyásukat elvesztették és csak a +parádé és megszokottság miatt maradtak a helyükön. <span class= +"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> +<h3>VII.</h3> +<p>A rendőrt egy fiatal fiú szólítja meg. Egyetemi hallgató lehet +az istenadta és nem találja a Kecskeméti-utcát. Vastag +jegyfüzeteket cipel és rövidlátó szemüveges tekintetében a vaksi +szorgalom pislákol becsületes fénnyel. A villamosok kétségbeejtik +és a sok sűrű sínpár az édesanyja dúsantöltött mákosréteseit +juttatja eszébe. Ugrik egy párat és nagynehezen kikászolódik az +aszfaltra.</p> +<h3>VIII.</h3> +<p>A kávéház ablaka előtt most sietve egy szobalány suhan el. +Doktorért megy, mert a kis úrfinak fáj a torka. Nagyon fáj és +emiatt már reggel sirás van a házban. Nemsokára látni, amint az +Üllői-út felől és minden irányból számozatlan doktorkonflik és +gummikerekűek gördülnek elő. Mintha a szobalány segélykiáltása +adott volna jelt nekik az elindulásra. Doktorok ülnek bennök; +szakálasak, tanárok, azaz bundások – és egészen szerény, nyirott +szövetkezeti orvosok nem is épen jó télikabátban. Szerte +szállingóznak a városba és a betegek már várják valamennyit. Sok +ilyen kocsit látni. Egészen féltizenegyig. Benn olykor megvillan +egy zsebkendő, amely épen most bontatott ki, jeléül annak, hogy a +doktor kissé elkésett a felkeléssel.</p> +<h3>IX.</h3> +<p>Az idő most már délig bizonytalanul elúszik, eltengődik. Még jó, +ha arra jő egy század katona. <span class="pagenum"><a name= +"Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p> +<p>A délelőtt elmosódó és unalomba sülyedő perceit felveri és +felszínre hozza a lépések hangos ritmusa. Az emeleti ablakokból +bekötött; vagy bóbitás fejű szobalányok kandikálnak ki őszinte +érdeklődéssel. Egy teherhordó szekér megáll a katonák miatt és a +kocsis visszagondol arra a három esztendőre, melyet a császár +szolgálatában eltöltött. Mindez pár perc csupán és a kőkockákon +nemsokára csörömpölő zökkenésekkel tova gördül a nehéz jármű. Sőt +újabbak és újabbak jönnek egymásután.</p> +<h3>X.</h3> +<p>Mire delet harangoznak, a Kálvin-téren már hatalmas forgatagban +gomolyognak a gyalogló emberek, a fogatok, a villamosok, a terhes +szekerek s közöttük a lovasrendőr árvalányhaja s a vasutas piros +zászlója egészen reményvesztetten integetnek.</p> +<p>A református templom órájának ütéseit senki se hallja meg. A +lebonyolódó találkák sorozatát, amelyek a kút köröndjénél +játszódnak le, senki se figyeli, csak egy kisasszony egy ablakból. +A gummikerekű kocsisok leszállnak a bakról és tréfálkoznak. A +lovakat az itatók itatják. A belváros felől özönlenek a +varróleányok, most már felfrissülve, elevenen és kirózsaszinedve. A +diákok a sarkon nem győznek utánuk forogni.</p> +<h3>XI.</h3> +<p>Délután három órakor megcsöndesül a zaj, a házak csukott ablakai +elméláznak és emlékeznek szép áprilisi délutánokra, szerelmetes +májusi <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span> délutánokra, ifjú gyönyörű júniusi +délutánokra, amelyek mind elmúltak. Azután szomorú megadással +burkolóznak újra a késő délután összeszedelőzködő ködfátyolaiba. A +gesztenyések tűzhelyeiről mint gyászoltárokról ünnepélyesen száll +fel a füst, ferdén, meglapultan a háztetők felé. Ha most valaki egy +ablakból lenéz a térre, amely kétségbeesetten elsülyedni látszik, +egy titokzatos búcsúzás érthetetlen bánatába és meglátja +felgyulladni a sarki boltban az első lámpalángot, alighanem +félelmében világosságot gyújt és zongorához ül.</p> +<h3>XII.</h3> +<p>Késő éjszaka, jóval éjfél után, amikor már csendes minden, a +Kálvin-tér mint egy fülledt barlang ásítozik a fénytelen égbolt +félelmétől megzavarodva. A hazatérőnek tanácsos sietni. Ilyenkor a +kút mellett elhaladva, esetleg úgy hallani, hogy valaki a nevünkön +szólít. Egyszer hátra lehet nézni, hogy: ki az? Senki. És nem +többet, de futni ám hazáig. Mert a sok elhalt, elpusztult, +sárbataposott, elvénült erő, amelyet az emberek, a siető, dolgozó +emberek, leányok és fiúk itt elhullattak, a kövek hasadékai közül, +a sinek nyílásai közül kibukkan, összesűrüsödik és áldozatokra +les.</p> +<p>Ha már levetkőztetek, és ágyba bujtatok, nyugodtan +megszámlálhatjátok az óraütéseket.</p> +<p class="right">(1908. december.) <span class="pagenum"><a name= +"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A HEGYSZOROS.</h2> +</div> +<p class="right"><i>Weiner Leónak.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149"><br /> +-149-</a></span></p> +<h3>I.</h3> +<p>Egy nyári reggelen útnak indult Gracián. Merre indult, milyen +esztendőt írtak akkor, milyen hónapot vagy napot, minderről nem +akarok beszélni. Elbúcsuzott az apjától, anyjától, testvéreitől, +irányt választott és elindult.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Már jó pár mértföldet haladhatott, amikor találkoztam vele. +Gyengén izzadt a homloka, de hátraszegte a nyakát és csaknem +kacagott a szabadság öröme miatt, mely mint valami bizsergés vagy +zsongás egészen elfogta, tüzelte, vitte.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Alig akart megállani, hogy üdvözöljön és csaknem fitymálva +szólt:</p> +<p>– Visszafelé mégysz!?</p> +<p>– Dehogy, – mondtam mosolyogva – de kicsit fájt ám a szívem, – +kedves Gracián, én nem megyek <i>visszafelé</i>, én csak ellenkező +irányban tartok, mint te. <span class="pagenum"><a name="Page_150" +id="Page_150">-150-</a></span></p> +<p>– Az mindegy, – mondotta Gracián kegyetlenül – mindegy az, – és +már tovább sietett.</p> +<p>Követtem.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Nagyon kedves és okos fiú volt. Az ölemben hordoztam +gyerekkorában és később megtanítottam minden szépre és jóra, amit +tudtam. Most, hogy a szabadság mámorában találkoztam vele, megtelt +a szívem iránta őszinte szánalommal és sajnálkoztam a reményeimen, +amelyeket hozzá fűztem és a fáradozásaimon.</p> +<h3>V.</h3> +<p>Ez az ifjú arc a maga szűzies friss és hamvas üdeségében is +hasonlatos volt számomra egy maszkhoz, amely hamvazó szerda +reggelén eltépetten hever valami feldúlt mulató-szoba sarkában. Már +előre láttam rajta a tépéseket, a kopásokat és a horpadásokat, a ki +nem kerülhető torturák nyomait, az elferdüléseket, amelyeket hiába +próbálna valaki kiigazítani, a ráncokat és árnyékokat, amiket nem +mos el még az éjszaka sem, még a sötétség sem, mert a sötétben is +megmaradnak és élnek, mint valami nyöszörgés.</p> +<h3>VI.</h3> +<p>Gyönyörű reggel volt, gyenge szél fújt, alig hűvös vidám bohó +szellő. Köröskörül varázslatos és szokatlan színek, amilyeneket +csak a legnagyobb festők tudnak összehozni.</p> +<p>– Mégis csak szerencsés fiú ez a Gracián! – mondtam magamban – +jókor indul, szép lesz <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= +"Page_151">-151-</a></span> az élete, mint egy álom, valószínű, +hogy nincs is semmi komoly ok sajnálkozni rajta.</p> +<p>Gracián ment előre nagy, feszes lépésekkel, mint azok az +emberek, akik túlboldogok. Mint akiknek ki akar csordulni a szívük +s hogy ellensúlyozzák: sietnek, mint a pincér a telt pohárral.</p> +<h3>VII.</h3> +<p>Nem tudtam jól követni. A távolság közöttünk mind nagyobb és +nagyobb lett. Gondolkodtam egy pillanatig, hogy talán utána kellene +kiáltani, de azután eszembe jutott, amit mondott. – Visszafelé +mégysz? – Kegyetlenség volt tőle ilyet mondani, meggondolatlanság, +az ifjúság és az egészség gőgje!… Nem kiáltottam utána, inkább +sietni próbáltam.</p> +<h3>VIII.</h3> +<p>Gracián kitartóan, egyenletesen, feszesen lépegetett tovább és +nem nézett hátra. Nem nézte meg a gyönyörű erdőket és berkeket, +amelyek az út mentén egymást váltogatták, nem törődött a sok apró +színes mezei virággal, nem hajolt le megszagolni egyet is. Mintha +azt mondta volna:</p> +<p>– Nem, nem, itt nem állok meg, még ma messze el akarok érni, jó +távolra hazulról, a gyermekkoromtól, az emlékeimtől, a +tanítómesteremtől, az egész régi életemtől.</p> +<h3>IX.</h3> +<p>– Jó távolra! ismételgettem magamban, mert kitaláltam Gracián +gondolatát. Jó távolra! Ó a <span class="pagenum"><a name= +"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> mi földünkön csak rövid +távolságok vannak, Gracián – folytattam, mintha neki magyaráznám – +pár ezer kilométer, pár tíz-esztendő. És már láttam is, hogy +Gracián megállott. A földre maga elé nézett valami sajátságos +meglepetés heves mozdulatában megmeredve.</p> +<p>Soká állott így kissé előrehajolva, figyelve, szemlélődve, úgy +hogy egészen lassú léptekkel utolértem.</p> +<h3>X.</h3> +<p>Nem vett észre, mert a közelben megállapodtam. A dús zöld fűben +– mint valami nagy csodálatos gyümölcs szőllőleveleken – ott feküdt +érdeklődésének tárgya: egy nagy szőke asszony. Félig lecsukott +szemekkel mozdulatlanul, pompázatos meztelenségben. A bőr +elefántcsont szinét egyenletesen és gyengéden világította át a vér +rubintjának rózsaszínű fénye. A félig nyitott búzavirágszínű szemek +alvást színleltek, egyszersmind azonban az égbolt végtelen +távolságaiba is néztek mintegy tükörbe kacérkodva. Az orr nemes és +tökéletes rajza finomította meg a hatalmas testet és kicsinyítette +rubensi méreteit.</p> +<h3>XI.</h3> +<p>– Valóban kár volt sajnálkozni Gracián miatt, – mondtam +magamban, – hiszen a szerencse vezette őt kezdettől fogva. Kérdés +azonban, hogy fölismeri-e mi a tennivalója és ifjú +elbizakodottságában nem folytatja-e útját?</p> +<p>Aggodalmam nem volt alaptalan. Gracián még pár pillanatig +habozott, azután megrázta a vállait, <span class="pagenum"><a name= +"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> mintegy kiszakította +magát a meleg, pihegő női test bűvköréből és újra elindult.</p> +<p>– Gracián, bolond Gracián, – suttogtam és nem boszankodás +nélkül, – hova a pokolba sietsz annyira!… De nem lett volna illő +visszahívni őt, utánaballagtam tehát.</p> +<h3>XII.</h3> +<p>Gracián most szinte szaladni kezdett, úgy látszik pótolni akarta +az időveszteséget. Hiába, újra meg kellett állania alig egy +kőhajításnyira. A földön most két leány feküdt előtte egy kisebb +tisztáson a puha sárga homokban. Hasonlóak – mint két madár, +vékonyak, szinte átlátszóan fehérek, kékes árnyékokkal.</p> +<p>A kékes szín az ilyen fehér test kontúrjaiban sajátságos meleg +csábító zamatot kap. Ennek a két lánynak a teste is, látásra olyan +forrónak tűnt fel, mintha most keltek volna ki az ágyból óriási +párnák közül.</p> +<h3>XIII.</h3> +<p>Hibátlan szépség volt mind a kettő, ruganyos, kigyószerű, de +kissé félelmes, mint két alvó macska vagy két apró vadállat. +Ibolyaszinű szemeik közönyösen nézték Graciánt, mozdulatlanul, +kihívó nyugalommal, ami nem tévesztheti el a hatását. Gracián +megremegett, előrehajolt, majd letérdelt a fűre. Nem +helyeselhettem, hogy Gracián megállapodik, világosan láttam, hogy +két nő jelenléte zavarni fogja.</p> +<p>Már majdnem kézzel illette az egyiket – mialatt szemei a +másiknak bokáit szemlélték – <span class="pagenum"><a name= +"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> már majdnem kézzel +illette az egyiket, amikor csakugyan hirtelen – mintha meggondolta +volna magát – felugrott, keresztül lépett rajtok és újra útnak +eredt.</p> +<h3>XIV.</h3> +<p>– Ez a szerencsétlen Gracián csak későn fogja észrevenni, csak +későn fogja megtudni, hogy micsoda nagy hiba volt a szőke +asszonynál meg nem állapodni, kinek természete s nemes szépsége +leginkább illettek fiatal korához és tapasztalatlanságához. Nyilván +érez valamit a levegőben, vagy fél és aggódik a jövője miatt, vagy +megrontotta valaki!</p> +<p>Így okoskodtam.</p> +<h3>XV.</h3> +<p>Gracián néhány perc mulva ismét megállapodott. Nem kellett többé +sietnem, hamarosan elértem azt a néhány orgonabokrot, amelynek +aljában három vagy négy nő hevert. Vörös hajuk bronza ragyogott a +délutáni napban és viruló testük barnás tónusaiban Tiziano és +Corregio legszebb Vénuszaira emlékeztettek.</p> +<p>Alaposan megnézhettem őket. Gracián nem törődött velem és így +nem kellett félnem attól a fölényes és kegyetlen mosolytól, +amellyel a fiatalok, – akik valószinű számítás alapján remélik, +hogy tovább élnek, – magokban szánják, kinevetik az idősebb férfiak +fellobbanásait.</p> +<p>Gracián ekkor már a távolba nézett, ahol szerteszét meztelen +testekkel volt tele a mező. <span class="pagenum"><a name= +"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span></p> +<h3>XVI.</h3> +<p>Száz és száz nő feküdt összevissza a magas fűben, mint égből +hullatott almák és őszibarackok, vagy hirtelen kinőtt exotikus +virágok. Sokan voltak, elfoglalták a látóhatárt, az utakat. +Rettenetes és szívremegtető néma ostromzár!</p> +<p>Gracián már irány nélkül futkosott közöttük a telhetetlenség és +határozatlanság kétségbeesésével.</p> +<h3>XVII.</h3> +<p>Minden fajta nő akadt a beláthatlan tömegben. Klasszikus +szépségű görög arcok, a meloszi Aphrodite torzójával. Gyengéd, +nyulánk, hosszúderekú, szűzies, szőke leányok. Hatalmas, izmos és +félelmes hetairák. Virgonc és pozsgás szüzek, öntudatlanok, szinte +nőietlenek, vágyak és fojtott tüzek nélkül. Meredten feküdtek +hanyatt s az égre nézve – ürügyképen – mintha alig tudnák +visszatartani a nevetést. Egy csomó apró leány egymásba gabalyodva +hevert csaknem gúlát képezve. Csillogó fekete szemeikkel Graciánt +nézték leskelődve, sunyin és mohón. Kedves csoport volt!</p> +<h3>XVIII.</h3> +<p>Amint követtem a fiút, bámulatos sorozatát figyelhettem meg a +különböző nő-fajtáknak. Magas, feketehajú asszonyok is tüntek föl, +elefántcsontszinűek, bársonyosak, nyulánkságuk mellett is testesek. +A karjukkal többnyire szemérmesen eltakarták a tekintetüket, vagy +egy felhőre bámultak könyben úszó szemekkel, csalódottan, +<span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span> mint akik nem törődnek semmivel. Egy +végtelen csatamezőhöz hasonlított a tájék, nagyszerű volt, +elhagyott, mozdulatlan és reménytelen, mint az élet. Mozgott, +hullámzott mindenütt, pihegett, emelkedett és sülyedt a sok +mellkas, de alig észrevehetően.</p> +<h3>XIX.</h3> +<p>Olykor egy pillanatra úgy tűnt fel, mintha valamelyik kar +mozdulni készülne, hogy Gracián felé hívólag intsen, vagy hogy a +lábát megfogva megállásra kényszerítse, de nem történt semmi. Pedig +már késő délután volt.</p> +<p>Gracián lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit.</p> +<p>– Induljunk vissza, fiam! Vagy hozz magaddal egyet – ha akarod – +de ne többet, mert korod miatt a mértékletesség ajánlatos és +szükséges!</p> +<p>Ezeket kiáltottam most Graciánnak, aki azonban nyilván nem +hallott semmit szavaimból, mert futni kezdett.</p> +<h3>XX.</h3> +<p>A nap már búcsuzott a hátunk megett, a távoli hegyeknél. Gracián +alakja most megnyúltnak, meghajszoltnak és szánalmasnak tünt fel. +Az ifjúság féktelen vágya, tudatlansága és a jövőtől való félelme +azt hiszem egyszerre rohanta meg és fokozott rettegésben +hajszolta.</p> +<p>Egyszer még megállt. Megtörölte verejtékező homlokát. Keresztül +ugrált a sok mezítelen test fölött, olykor rálépett egy-egy karra +vagy lábra, <span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span> megcsúszott, csetlett-botlott és +csaknem elesett. Már-már elvesztettem szemeim elől, holott nagy +igyekezéssel követtem.</p> +<h3>XXI.</h3> +<p>A sötétség is folyton növekedett, a látóhatár megszűkült. Útunk +egy keskeny völgybe vezetett. Itt már nem lehetett járni, annyira +sürűn feküdtek mindenfelé. Gracián a testeken gázolt.</p> +<p>Megállottam, kitártam a karjaimat és teljes erőmmel +kiáltottam:</p> +<p>– Fiam, Gracián, elpusztulsz, fordulj vissza, Gracián!</p> +<p>Nem hallotta, vagy nem akarta hallani. Alakja mindjobban +kisebbedett.</p> +<h3>XXII.</h3> +<p>A látóhatárt ebben az irányban két óriási szikla zárta el, +majdnem összeértek és csak igen szűk utat hagytak szabadon. +Hegyszoroshoz hasonlított ez a hely, idegenszerű, félelmes és +baljóslatú volt, mint az a völgykatlan, hol Hagen megölte +Siegfriedet. Az aljában valóságos torlaszt alkottak a női testek. +El volt zárva az út teljesen. Gracián négykézláb próbált előre +jutni.</p> +<p>– Most már nem menekülhetsz, Gracián, – kiáltottam zokogva a +fájdalomtól, – nem menekülhetsz!</p> +<p>Még egyszer fölegyenesedett Gracián. Olyan volt, mint egy hős, +aki az élettől búcsuzik. <span class="pagenum"><a name="Page_158" +id="Page_158">-158-</a></span></p> +<h3>XXIII.</h3> +<p>Azután elesett, lerogyott a kábító vonzásban. Néhány kar +hirtelen fölemelkedett és egy hörgést vagy sóhajt hallottam +szerteszét, amely hirtelen átfutott az ajkakon, mint a +hullámgyűrük, ha valamit vízbe dobnak.</p> +<p>Soká álltam ott meredten a bánattól és reménykedéstől, figyelő +szemekkel – míg csak rám nem borúlt a sötétkék éjszaka, de Graciánt +nem láttam többé.</p> +<h3>XXIV.</h3> +<p>Visszafordultam.</p> +<p class="right">(1910. április.)</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_159" id= +"Page_159">-159-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Délutáni álom <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li>Anyagyilkosság <span class="ralign"><a href= +"#Page_25">25</a></span></li> +<li>A kisasszony <span class="ralign"><a href= +"#Page_41">41</a></span></li> +<li>Régi levél <span class="ralign"><a href= +"#Page_51">51</a></span></li> +<li>Opium <span class="ralign"><a href= +"#Page_59">59</a></span></li> +<li>Johanna <span class="ralign"><a href= +"#Page_67">67</a></span></li> +<li>Józsika <span class="ralign"><a href= +"#Page_85">85</a></span></li> +<li>Pista <span class="ralign"><a href= +"#Page_105">105</a></span></li> +<li>Nagy Balázs – kis Balázs <span class="ralign"><a href= +"#Page_115">115</a></span></li> +<li>Emlékirat eltévedésemről <span class="ralign"><a href= +"#Page_127">127</a></span></li> +<li>A Kálvin-téren <span class="ralign"><a href= +"#Page_139">139</a></span></li> +<li>A hegyszoros <span class="ralign"><a href= +"#Page_147">147</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75724 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..b5dba15 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This book, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this book outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..eb06188 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +book #75724 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75724) |