summaryrefslogtreecommitdiff
diff options
context:
space:
mode:
authornfenwick <nfenwick@pglaf.org>2025-03-30 15:21:44 -0700
committernfenwick <nfenwick@pglaf.org>2025-03-30 15:21:44 -0700
commitddc2a526c9ec7c36812723a972a8589c8edb4218 (patch)
tree9085a5216d56678cb5cb4735a79f1ea7b4bf04e8
Initial commitHEADmain
-rw-r--r--.gitattributes4
-rw-r--r--75753-0.txt6418
-rw-r--r--75753-h/75753-h.htm5696
-rw-r--r--LICENSE.txt11
-rw-r--r--README.md2
5 files changed, 12131 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/75753-0.txt b/75753-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..4c3fc2c
--- /dev/null
+++ b/75753-0.txt
@@ -0,0 +1,6418 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75753 ***
+
+
+A HÉT SVÁB
+
+HERCZEG FERENC
+
+A HÉT SVÁB
+
+REGÉNY
+
+MÁSODIK KIADÁS
+
+(5–6. EZER)
+
+BUDAPEST 1917
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+VI., Andrássy-út 16.
+
+_Minden jogot fenntartunk._
+
+Budapesti Hirlap nyomdája 15001
+
+
+
+
+I.
+
+A citromsárga nagy postakocsi, ajtaján a császári páros sassal, himbálva
+görög végig a nyilegyenesre kiléniázott országúton. A rónaság fölött,
+amely lapos, mint a pihenő oceán, olyan mélységesen és vakítóan kék a
+bánsági ég, hogy egészen bele lehet kábulni, ha sokáig elnézi az ember.
+Nagy legelők, majd keskeny sávokra osztott parasztföldek maradnak el a
+kocsi mögött. Kékeszöld májusi buza és kénsárga repcetáblák. Az út
+szélén óriásivá nő a lapulevél és ölnyire felszökik az ökörfarkkóró; a
+fekete földben még az őstermészet szűzies ereje erjed.
+
+A postakocsis mellett, minden nemzetbeli futóbetyárok elrettentésére,
+egy katona szundikál a magas bakon, pipával az agyarán. A mellét fehér
+szíjak fűzik keresztbe és álmában is erősen ölelgeti szuronyos puskáját.
+
+A kocsis most megfújja rézkürtjét és a postás-induló vidám hangjait
+fehérre meszelt házfalak verik vissza. A sok eperfáról és az ordítozó
+gyerekseregről tudni lehet, hogy sváb faluba érkeztek. Egy szembejövő
+szekeres tisztelettel és ijedten kapkod a gyeplő után.
+
+Mindenki fölébred, a katona is, a faluvégi jegenyéken fészkelő varjuk
+is, a kocsiban alvó utasok is. A kocsi főhelyén ülő két granicsártiszt
+rögtön pipára gyújt és megint disputálni kezd. Temesvár óta fölváltva
+vagy alusznak, vagy pedig kiabálnak. Mind a kettő hadnagy, bár mind a
+kettő régen túl van már a negyvenen. Az egyik szőrösképü, sovány kis
+ember, a szeme vérben forog és ha közömbös dolgokról beszél, a hangja
+akkor is panaszosan és fenyegetően üvölt. A másik sárgaarcu, meredt
+szemü, hideg és gőgös katona, ő egy-egy kicsinylő, kurta vakkanásával a
+dühöngésig föl tudja izgatni a bajtársát.
+
+A kis ülésen egy krassói oláh asszony és egy fiatal uriember ül. A
+parasztasszony már vénecske, maga az alázatosság, a pompás ruhája
+azonban csupa himzés, a nyakán ezüst tallérok csörögnek, a lábán szép
+piros bocskort visel. Ő a gőgös hadnagy felesége. Temesvártól idáig nem
+mert még egy szót sem mondani. Figyelmesen hallgatja az urakat és néha
+sóhajt, néha meg szerényen mosolyog.
+
+A fiatalember kásztorkalapot, dohányszínü kabátot és nankingnadrágot
+visel. A kezében vastag kék esernyőt tart és görcsösen behúzza hosszú
+lábait, nehogy összeütközése legyen a haragos hadnaggyal. Az
+utitáskájára, amely a hálóban fekszik, csókolódzó galambpár van
+kihímezve, a galambok alatt lobogó fehér szalag látható gyöngyös
+írással: _Glückliche Reise!_
+
+A kásztorkalapos ifjú mindjárt az utazás elején kisérletet tett, hogy
+udvariasan beszédbe keveredjék útitársaival, – ő azok közé tartozott,
+akik szívesen okulnak az elmés társalgásból, – a tisztek azonban olyan
+barátságtalanul fogadták közeledését, hogy megszeppenve és sértődve
+vonta be csigaszarvait.
+
+A granicsárok szerbül beszélnek. A kásztorkalapos ártatlan arccal néz ki
+az ablakon, de azért meglátszik rajta, hogy megérti minden szavukat.
+
+– Ez a falu is a miénk volt, – mondja a mérgesképü. – Ez itt mind szerb
+föld. És most mégis a sváboké.
+
+– Úgy kell nekünk! Ostobák vagyunk! – veti oda szárazon a sárgaképü. És
+kajánul sandit bajtársa felé, akinek arca már megint paprikavörös.
+
+A haragos kis ember vasvillaszemekkel nézi a kásztorkalapos ifjút.
+
+– Mi szerbek fegyverrel jöttünk ide, a németek batyuval a hátukon
+jöttek.
+
+Az ifjú arca kissé elvörösödik, a fehér, hosszú keze görcsösen
+szorongatja a kék paraplit, a szeme pedig buzgón keresgél a távoli
+látóhatáron.
+
+A sárga hadnagy megvetően mosolyog…
+
+A pipák kiégtek, a granicsárok kiverték a hamut, azután egyszerre,
+minden bevezetés és átmenet nélkül, megint horkolni kezdtek. A
+cifraruhás vénasszony halkan sóhajtozott, a barnakabátos ifjú pedig
+egészen belemerült és elveszett a rónaság fölött pihegő azuros
+levegő-tengerbe. Vajjon eljön-e még az idő, mikor a magasabbrendü ember
+repülni fog a levegőben, mint a fecskék a sárga repcetáblák fölött?
+Bizonyára eljön. Akkor lesz az, amikor az emberek mind testvérek
+lesznek.
+
+A postakocsi most lépésben haladt, mert az út dombnak kapaszkodott föl.
+A kásztorkalapos szíve egyszerre forrón kalapálni kezd. A nagy rónaság,
+amely Budától idáig terjed, hirtelen véget ért. Sötét hegylánc emeli az
+alkonyi ég felé izmos és kecses konturjait. Egy magas csúcson csonka
+vártorony áll, egy kisebbiken fehér templom. Lenn, a hegylábán, fehér
+házak kéményeiből ezüstös füst szivárog.
+
+A postakürt megszólal és a granicsárok fölriadnak.
+
+– Versec, – dörmögi az egyik.
+
+A kocsi hosszú, széles utcán döcög végig. Az apró házak előtt ingujjas,
+kötényes mesteremberek állanak. Mind a sárga kocsit nézik, kiváncsian,
+szinte epedve. A temesvári posta a hajó, amely az ő elárvult
+szigetvilágukat Európával összeköti. Pedig Európában sok minden történik
+a tavasz óta, mert hiszen az 1848-ik esztendőben élünk.
+
+Az utcasarkon a kásztorkalapos ifjú megállította a kocsit. Ő innen
+gyalogszerrel fog hazamenni, közel van, a nagy ládájáért majd elküld
+holnap a póstára… Hűvösen, szinte már ellenségesen megemelte a
+köcsög-kalapját a granicsárok előtt, aztán a hímzett táskájával az egyik
+és a kék paraplijával a másik kezében nekivágott az alkonyba borúlt
+városnak.
+
+A Szalvátor-patika előtt valaki a nevén szólította.
+
+– Graf, Graf Jani, te vagy?
+
+A patikus – a barátai csak Szalvátornak nevezték – lesben feküdt a magas
+lépcső tetején, amely fölvezetett az ódon patika ajtajához.
+
+– Hallottam a postakürtöt… Isten hozott! Bécsből jösz?
+
+– Egyenesen Bécsből. Csak Pesten pihentem egy napot. Megkaptad a
+levelemet? – kérdezte a kásztorkalapos Graf Jani.
+
+– Meg. Mind a hatan megkaptuk. Mert hat levelet írtál ugy-e?
+
+– Annyit. Reménylem, mind eljöttök a Konkordiába?
+
+– Nem igen szabadulhatok, a segédem részeg. Borzasztó állapot ez a
+segédekkel! Hanem ha feljönnél egy pillanatra és elmondanád, hogy miről
+van szó…
+
+A buzgalomnak ilyen mértékü hiánya láthatólag elkedvetlenítette Janit.
+
+– Sajnálom, most nincs érkezésem.
+
+– Nem mégy előbb haza édesanyádhoz? Ő már dél óta vár és minden
+félórában a postára küld.
+
+– Vannak fontosabb kötelességek is a világon! – mondta Graf és hosszú
+léptekkel folytatta útját.
+
+A Konkordia a város új nagy kávéháza. Graf, mikor benyitott, a nagy
+teremben egy huszártisztekből álló társaságot talált együtt. Ketten
+közülök billiárdoztak, a többiek pipáztak és szakértő megjegyzésekkel
+kisérték a játékot. Egyikük, egy feltünően fiatal főstrázsamester,
+valóságos billiárd-matador lehetett, mert bajtársai megtapsolták
+egyik-másik lökését.
+
+A túlsó sarokban, két szál faggyúgyertya fénye mellett, öt polgárember
+ülte körül a kerek nagy asztalt. Ők voltak azok, akikkel Graf olyan
+sürgősen találkozni kíván. Egy héttel ezelőtt mindegyikük levelet kapott
+Bécsből, a levélben Graf „az emberiség, a becsület és a barátság
+nevében“ kérte őket, hogy a következő postanapon várják meg a
+Konkordiában, mert életbevágó fontosságu ügyben kell velük értekeznie. A
+levelek persze módfölött fölizgatták a jóbarátok kíváncsiságát. Némelyek
+közülök úgy sejtették, hogy Graf Jani valami nagy üzleten töri a fejét –
+talán vörös bort vagy verseci selymet akar Bécsbe vinni? – és most
+társakat keres. Az ötlet mellett az szólott, hogy egy Heim nevű zsidó
+ifjú is kapott meghívót, ami titokban el is kedvetlenítette a társaság
+némely tagját.
+
+Miután sorra összecsókolództak – észrevehető volt, hogy Graf tüntető
+melegséggel ölelte meg a zsidót – megjelent a Szalvátor is. Otthon
+egypár kanna hideg vizet öntött a részeg segédje fejére, azután futva
+ide sietett.
+
+– Nincs itt valami külön szoba? – kérdezte Graf. – Mert a dolognak,
+amelyről beszélni fogunk, titokban kell maradnia.
+
+Külön szoba nem volt. Az urak úgy segítettek magukon, hogy összedugták a
+fejüket az asztal fölött és fojtott hangon beszélgettek, nehogy a
+tisztek meghallják. Ez némileg zsenirozta Grafot, mert ő, hogy meggyőzze
+és megnyerje barátait, az ékesszólás mesterfogásait szerette volna
+igénybe venni.
+
+– Kedves testvéreim! – kezdte susogó hangon. – Bécsből jövök, jártam a
+magyar fővárosban is és nagy dolgokat éltem meg… Tudjátok meg, hogy a
+szabadság forgószele végig vágtat a mi vén világrészünkön… A társadalmi
+válaszfalak lehullanak, a régi bilincsek széttöredeznek, a főnixként
+megifjodott Európa szabad akar lenni és a népek testvérekként ölelik át
+egymást…
+
+Mialatt Pesttől Temesvárig utazott, azzal ölte az időt, hogy egy
+lendületes szép beszédet szerkesztett össze magának. Most azonban sehogy
+sem ment a dolog. A frázisok, amelyek Bécs és Pest áttüzesedett
+levegőjében olyan gyönyörüen szárnyaltak, ennek a sváb fészeknek hideg
+és vizenyős levegőjében szegett szárnyakkal potyogtak az asztal alá. Az
+is baj volt, hogy éppen a Fehértemplomról ideszakadt Haller ült vele
+szemben. A fehértemplomiak többnyire könnyüvérü, elmés és rossz nyelvü
+legények és Haller arcán meglátszott, hogy alig bír már a visszafojtott
+jókedvével. Graf elszomorodva és kiábrándultan fejezte be a mondókáját.
+Arról volna szó, hogy egy titkos társaságot kellene alapítani, amely az
+új eszmék terjedését tűzné ki céljául. Népjogok, egyenlőség, szabadság
+és többefféle.
+
+Ekkor két kéz nyúlt át az asztalon és megragadta Graf jobbját. Az egyik
+persze a Heim zsidóé volt, a másik Lutz hadnagyé. Lutz a
+Rukavina-bakáknál szolgált, de most otthon volt szabadságon, hogy a
+beteg tüdejét gyógyítsa. Sápadt, izzószemü, kevés beszédü ember volt.
+
+– Én veled megyek! – mondta rekedt hangján.
+
+Holky doktor, a szenvedélyes egyesületi ember, ugyancsak fölcsapott.
+Most már persze a Szalvátor sem maradhatott vissza. Ahol a doktor van,
+ott neki is ott kell lennie.
+
+– És mi legyen az új egyesület neve? – kérdezte Haller, aki elvből
+mindig a többséggel tartott.
+
+Graf fölemelkedett és megfeledkezve a többi vendégről, lelkesen
+kiáltotta:
+
+– Uraim, indítványozom, hogy nevezzük magunkat a szabadság barátainak!
+
+Haller ezt a nevet nagyon is cikornyásnak találta.
+
+– Mondj jobbat! – biztatta a doktor.
+
+Ekkor megszólalt egy zengő basszushang a kávéház túlsó oldalán.
+
+– Uraim, indítványozom, hogy nevezzék magukat a hét sváboknak!
+
+Az indítványozó a huszárőrnagy volt, aki olyan gyönyörüen karambolozott.
+Miután megtette indítványát, nyugodtan a billárd fölé hajolt és
+megjátszott egy igen nehéz kifordított kvartot.
+
+A fiatal tisztek úgy hahotáztak, hogy az ablakok is megremegtek tőle.
+Graf kivörösödve fordult a tisztek felé. Haller azonban megfogta a
+karját.
+
+– Vigyázz, – susogta, – ez gróf Esterházy Sándor!
+
+Graf Janinak a férfias harag tüzében égő feje szomoruan lekonyult. Nem,
+annyira még nem vagyunk a szabadsággal, hogy egy Esterházynak
+riposztozni lehetne.
+
+Ennyit mondott csak:
+
+– Köszönöm, gróf úr, Hét sváboknak fogjuk magunkat nevezni.
+
+Azzal elegáns kracfuszt csinált és kiment a kávéházból. A társai néma
+csendben követték.
+
+*
+
+Ha Graf azt hitte, hogy otthon tárt karokkal várja szerető édesanyja,
+akkor nagyon csalódott.
+
+Özvegy Grafné rettenetes patáliával fogadta.
+
+Ő a kávéházat magában véve is az erkölcsi züllés tanyájának tekintette,
+ahová tisztes polgárcsalád fia jó hírének károsodása nélkül be sem
+teheti a lábát; de hogy Jani megérkezése után a szülei ház elkerülésével
+egyenesen a kávéházba ment, az már olyan súlyos vétség volt, amelynek
+kellő megbélyegzéséhez egy órai idő is kevésnek bizonyult.
+
+Grafné húsz esztendő óta, amióta özvegységre jutott, egy férfi, még
+pedig egy vaskezü és élesszemü férfi módjára vezette gazdaságát. Az övé
+volt a Bánság legnagyobb selyemgombolyítója és a bécsi selyembeváltó
+bankárok épp úgy ismerték és rettegték, mint az eperfaültetvények
+lombszedő gyerekei. A házában mindenki fanatikusan, inaszakadtáig
+dolgozott. Más akaratot, mint a magáét, nem ismert el és Jani fiával épp
+oly föltétlenül rendelkezett, mint a Janinál tíz esztendővel öregebb
+Mihállyal. Ez a Graf Mihály harmincöt esztendős, vöröshajú férfi volt.
+Egy óriás erejü, komor, szófukar ember, aki kezet csókolt az
+édesanyjának, ha zsebpénzt kapott tőle. Mihály ma is legényember volt
+még, egyszerüen csak azért, mert Grafné még nem találta meg számára azt
+a leányzót, akit hajlandó lett volna menyévé fogadni. Egyszer, sok
+esztendővel ezelőtt, Mihály már félig-meddig vőlegénye volt egyik
+Hoffer-leánynak, de Grafnénak az az ötlete támadt, hogy reggeli hat
+órakor meglátogatja jövendőbeli menyét és mivel még ágyban találta,
+kurtán kijelentette, hogy ilyen nagyúri dáma nem való az ő egyszerű
+polgári házába.
+
+Jani fiát azért küldte Bécsbe az asszony, hogy ott a selyembeváltó
+házakban dolgozzék. Hadd tanulja meg az üzletnek ezt az ágát is. Két
+évig volt fenn, de azután a „nagy bolondság“, amely 1848 tavaszán
+megzavart annyi emberi koponyát, valahogyan átragadt a kisebbik
+Graf-fiúra is. – A leveleiben furcsa és zavaros dolgokat írt a
+szabadságról és hasonló dolgokról – az aggódó édesanya ezért sürgősen
+hazaparancsolta. Ő majd kiveri fejéből ezeket az ostobaságokat.
+
+Miután Jani gyermekkora óta megszokott megadással végighallgatta
+édesanyja prédikációját, elköltötte a vacsoráját és lefeküdt. Most is
+ketten aludtak egy szobában Mihállyal.
+
+– Tulajdonképpen mért nem jöttél haza a postáról? – kérdezte a nagyobbik
+Graf fiú.
+
+– A barátaimmal kellett beszélnem. Politikai dolgokról volt szó.
+
+Mihály a bikaszemeivel komoran végigmérte öccsét.
+
+– Mi közöd neked a politikához? Az a császár gondja. Polgárember arra
+való, hogy dolgozzék.
+
+*
+
+Másnap vasárnapra virradtak. Grafné magára vette fekete selyemruháját és
+elvitte két fiát a templomba. Ha szigorúan tartotta is őket, egy kicsit
+mégis büszke volt reájuk. A templom teli volt emberekkel. A padokban
+egyforma feketeruhás, a naptól és a széltől kicserzett arcu, nehézkes
+járásu, az örökös munka fáradalmaitól meghajlott csontu parasztok
+szorongtak. Valamennyi arcon ugyanegy kifejezés: a munka aszkétáinak
+komor fanatizmusa.
+
+Az emberek ma talán a rendesnél nagyobb megilletődéssel hallgatták az
+orgona zúgását. A májusi verőfény édesen sütött be a templomba, az
+emberek mégis hideg borzongást éreztek, mintha a halál láthatatlan
+angyalának közeledését éreznék. A szerb városból és dél felől, a
+gránicról és Szirmiából különös és félelmetes hírek érkeztek. A „nagy
+bolondság“ átragadt a szerbekre is. Abba hagynak minden munkát,
+gyülekeznek, tanácskoznak, fegyverkeznek. Megint a régi hősi énekeket
+éneklik, véres és tüzes álmaik vannak, bosszút emlegetnek, az ősi
+örökségéből kiforgatott szlávság bosszúját, a népen lassankint valami
+félelmetes mámor vesz erőt, a mámor a gyűlölet részegsége, a gyilkos
+gyűlöleté, amely elsősorban a sváb telepesek ellen irányul. Mise előtt
+megbeszélték ezeket a dolgokat, künn a templom előtt és a lelkük most is
+tele van velük. Néhányan azt mondták: a császár! Majd a császár megvéd
+bennünket! A császár? De ki védi meg ellenségeivel szemben a császárt?
+
+Az istentisztelet véget ért és a fekete sokaság kiözönlött a napfényes
+utcára, újabb vészhírekre éhesen. Grafnénak a két fiával meg kellett
+állapodnia, mert a városi polgárőrség éppen ott parádézott előttük. Ez a
+furcsa gárda a naplopók élcelődéseinek gyüjtő medencéje volt. A legények
+hosszúszárnyu frakkot viseltek, a nadrágjukon tenyérnyi széles piros sáv
+virított, a csákójukon pedig seprőnyi forgó ijesztgette az emberiséget.
+Az egyik katona hórihorgas volt, a másiknak pocakján majd kipattant a
+ruha, a harmadik kacsázva lépkedett. A banda, amely a nagydob
+zsarnokságát nyögte, a Gotterhaltet játszotta, de olyan hamisan, hogy ez
+már szinte felségsértésszámba ment.
+
+– Na, ezek majd megvédik a várost a rácok ellen, – mondta Grafné, aki
+igen lenézte ezt a nagy gyerekeknek való játékot.
+
+
+
+
+II.
+
+A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet idejében is
+ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt kallódott török
+emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát tüztek ki a katonai
+mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A németvárosnak nincs se titka,
+se emléke, az józan, tiszta és nyilt, utcáit szabadon járhatja a szél és
+a napfény. Ott trapban mennek a szekerek, mindig hajszolják egymást az
+emberek, onnan terhek alatt görnyedő munkások lihegése, hordók kongása,
+kalapácsok csattogása hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a
+brutális lármájukkal a németek fölriasztották és elkeserítették az egész
+Bánságot, amely addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.
+
+A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a
+templom-utcában, áll a Grafék háza.
+
+Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak kettőt
+használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal van elzárva.
+Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék remekbe készült
+bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert az özvegyasszony
+mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem használ, hogy el ne
+pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei szimbolumai, de nem eszközei az
+élvezetnek, csak arra valók, hogy az emberek tiszteletét és irigységét
+felköltsék.
+
+Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott
+tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek tízezerszámra
+legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A hernyópásztorok mind
+szerb leányok; a keménykezü németek nem valók erre a finnyás
+mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép sumadiai nótákat énekelnek a
+leányok, törökverő hősökről és az aggódó édesanyjukról, – részben a
+maguk mulattatására, de főleg _az asszony_ parancsára, aki a lakásba
+áthallatszó hangokból meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden
+pásztorleány és hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel.
+Mert a selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a
+tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a friss
+lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha nedves, ha
+hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik mérgében,
+elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő fegyvere, mint a
+rabságba jutott királyleányé.
+
+Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle
+szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben, mert egy
+kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki sem rí a
+leányok kórusából.
+
+Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt gikszerrel
+véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az asszony. Kongó
+katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme jobbra-balra villan, –
+jaj annak, akinek osztályán valami rendetlenséget tapasztal. Most egy
+veréb repül ki az ablakon, kis selyemhernyóval a csőrében és a következő
+pillanatban Grafné már nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati
+összefüggés van, amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita
+hatáskörébe tartozik.
+
+Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az ember
+tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát, mihelyt az
+lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette az íróasztal
+mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a tisztet eddig több
+józan üzleti érzékkel, mint ortografiai tudással, maga Grafné töltötte
+be, mivel Mihályt amúgy is eléggé elfoglalta az epreskert és a
+szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé egyik fiát sem eresztette, persze nem
+a hernyóktól, mint inkább a leányoktól féltette őket.
+
+Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán lendületes
+kurens írással papírra vetette a Hét svábokról elnevezett
+szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán egyszerre eszébe
+jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a tollat és a kertbe szaladt.
+
+A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött volt. A
+kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a barlang hűvös
+homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal előtt. A
+puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld labirintussal vették körül
+a barlangot, most azonban már elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér
+teste is rücskös lett a mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az
+öreg ember szeme és láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa
+képében. A barlangot Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes,
+hanem mint császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és
+kissé ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás
+folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh. Jani
+gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet a józan
+város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a nagy harangok,
+akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak között. Ha nem szóltak a
+harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak, mintha néma, nagy ércmadarak
+ülnék teli a kertet.
+
+Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó
+kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és átnézett
+Maninék kertjébe. Szerencséje volt, mert ott látta azt, akit keresett,
+Manin szomszéd Zorka leányát. A muskátlik közt állott, kis öntözőkannát
+tartott a kezében, de nem dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely
+a kezén mászkált.
+
+– Zorka! – kiáltotta fojtott hangon Jani.
+
+A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a falhoz.
+Alkalmasint várta ezt a találkozást.
+
+Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel ezelőtt
+még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli vizslakölyök, arca
+pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli szűzzé fejlődött. Janit
+azelőtt is mindig a görög templomok bizánci szentképeire emlékeztette,
+de most még jobban érvényesült szépségének idegenszerű, büszke és szelid
+karaktere.
+
+– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, – mondta
+Zorka.
+
+– Hát már nem tegeződünk? – kérdezte Jani.
+
+– Ha akarja… és mivel szomszédgyerekek vagyunk…
+
+– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk egymást, –
+suttogta Jani.
+
+A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a falrésen. Egy
+félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal úr a kabátjára
+tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait, amelyek olyan finomak és
+fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára megbotránkozott volna rajtuk. Mert
+bizonyos, hogy dolgos leányzónak nem lehet ilyen keze.
+
+Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy
+regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a szokatlan
+hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is, hogy nemes
+ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok szó esett
+megőrülésről és öngyilkosságról, sőt egyszer éjnek idején, zivataros
+esőben, hajadonfőtt szaladgált a Práterban, miközben hangos szóval
+kiáltozta Zorka nevét és felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson
+le reá és vessen véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly
+dolog. Most azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság
+meleg és édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.
+
+– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a
+nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem
+egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.
+
+Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden szerelmi
+regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin szomszédtól, csak a
+saját édesanyjától.
+
+– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most együtt
+hárfázunk a lyányokkal…
+
+Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét kiáltozta.
+Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas szép férfi,
+lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon méltóságos viselkedésü
+ember volt, ami természetes is, mert hiszen nemrégiben még Temesvármegye
+szolgabírája volt, most azonban kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel
+szaladt végig a kavicsos úton.
+
+– Zorka, Zorka, hamar, nagy dolog történt!
+
+És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani megszeppenve
+lapult meg a rés mellett.
+
+– Mi történt, apa? – kérdezte Zorka ijedten.
+
+– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A mi
+édesanyánk! A szerb nemzet! Karlócán megvolt a nemzeti kongresszus…
+Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is választottak.
+
+– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az
+egészből.
+
+– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér öntözött,
+megint a szerb lesz az úr!
+
+– És mi lesz a németekkel? – kérdezte kis szünet után Zorka, aki
+nyilvánvalóan Janiékat féltette az uj alakulástól.
+
+– Jó szomszédaink lesznek, mint eddig is. Eddig a magyarok kormányoztak
+itt, a jövőben a szerbek fognak kormányozni. A német szomszédoknak
+mindegy lehet.
+
+Zorka láthatólag belenyugodott ebbe a megoldásba és édesapja karján a
+házba ment.
+
+Jani elgondolkozva állott a fal tövében. Mi lelte Manin szomszédot? A
+szolgabiró eddig mindig magyar ember számba ment, hiszen nemes ember
+volt. A leányával is magyarul szokott beszélni. Most azonban, a karlócai
+hírek hallatára, megpezsdült ereiben a forró szláv vére és ő
+megmámorosodott tőle.
+
+Ez mindenesetre olyan fontos esemény volt, amelyet a Hét sváboknak
+nevezett szabadság-egyesület elé kellett terjesztenie. Úgylátszik, az
+ország veszedelemben van és sürgős intézkedésre lesz szükség.
+
+Jani vissza akart menni az írószobába, hogy magához vegye az
+alapszabály-tervezetet, belülről azonban Grafné hangos perelése
+hallatszott és a _naplopó, szamárság_ és _majd adok neki_ féle
+kifejezésekből, amelyek sűrűn ismétlődtek az édesanyja monológjában,
+arra kellett következtetni, hogy a titkos társaság alapszabálytervezete,
+melyet az íróasztalán felejtett, illetéktelen kezekbe került. A
+szabadság-társaság feje tehát mélyen meghajolva osont el az írószoba
+üvegajtaja előtt és csak akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor már
+becsapta maga után az utcai kaput.
+
+
+
+
+III.
+
+Eredetileg Lutz hadnagyhoz akart sietni, mert bizonyos volt, hogy az
+egész városban a hadnagy veszi legkomolyabban a szabadság ügyét, de
+aztán eszébe jutott, hogy Zorka most a Hoffer-leányokkal hárfázik és
+azért repülő kabátszárnyakkal vágtatott a Hoffer-ház felé. Hirtelen
+elhatározta, hogy a titkos társaság egy másik, bár lanyhább buzgalmu
+tagját, Hoffer Tónit fogja beavatni a titkába.
+
+Hoffer Tóni az édesapja építőirodájában dolgozott. Az öreg volt a
+délvidék leghíresebb templomépítője. Tótországban és Rácországban is sok
+szép templomot épített már. A Hoffer-ház udvara, amely majd akkora volt,
+mint egy vásártér, most is teli volt toronynyi deszka- és
+gerendarakásokkal, egypár száz munkás fürészelt, kalapált és tett-vett
+benne, a fiatal Hoffer Tóni pedig plajbásszal a füle mellett, kipirult
+arccal állott az udvar közepén és oláh nyelven káromkodott. Ezt a
+nyelvbeli koncessziót mindenesetre azoknak az oláh fuvarosoknak tette,
+akik csökönyös alázatossággal állottak körülötte.
+
+Ez nem ér rá most hazát menteni, gondolta magában Jani.
+
+A lakóház ablakából édes hárfazene szűrődött ki a munka rikácsoló
+lármájába.
+
+– Jani bácsi, Jani bácsi! – kiáltotta egy vékony hang.
+
+Emeletmagasságban az egyik gerendapiramis tetején fehérruhás,
+szőkeloknis kisleány állott. Bábi volt, négy közül a legkisebbik
+Hoffer-leány. Ő is csinos, kecses és vidám volt, mint valamennyi nővére.
+Most a zerge biztosságával szökdelt le a farakásról. Egyenesen Jani úr
+nyakába ugrott és megcsókolta. Bábika még csak tizenkét esztendős volt,
+még egészen gyermekszámba ment és senki sem akadhatott fenn a nagy és
+forró barátságon, amelyet Jani iránt érzett. Hasonló szenvedélyes
+barátságot érzett a fiatal Graf iránt a kisebbik Hoffer-fiú, a
+tizenhárom esztendős Gyuri, aki vidám süvöltéssel robogott elő az
+istállóból. A két gyermek láthatólag büszke volt reá, hogy tegeződhetik
+egy nagy férfival, aki Bécset is megjárta már.
+
+– Megjött a főhadnagy! Megjött Kolonics! Lóháton jött meg Pancsováról!
+Reggelre tovább megy Temesvárra! – ujságolták nagy fontoskodva a
+gyerekek.
+
+Kolonics főhadnagy volt Emiliának, a legnagyobbik Hoffer-leánynak
+vőlegénye. Még pedig második vőlegénye, amely körülmény némi foltot
+ejtett a leány hírnevén. Az első Graf Mihály volt, özvegy Grafné azonban
+akkoriban szétrobbantotta a kötést, mivel egyszer reggeli hatkor még
+ágyában találta a fia menyasszonyát.
+
+A gyerekek fölvitték Jani urat a nappaliba. Ott hárman hárfáztak együtt,
+a középső két Hoffer-leány és Zorka. Olyan komolyan vették a leckéjüket,
+hogy abba se hagyták a játékot, csak mosolyogva bólintottak loknis
+fejükkel a vendég felé. Jani leült a két gyermekkel és áhitatos csendben
+várta a játék végét.
+
+Hofferékat tulajdonképpen mindenki kedvelte a városban, de azért
+titokban sok pletyka kerengett róluk, mert a viselkedésük, sőt a
+külsejük is más volt, mint a többi emberfiáé. Valami művészi bátorság,
+melegség és lendület jellemezte őket. Az öreg Hoffer sok pénzt keresett,
+de sokat is költött a gyermekeire, akiket úgy járatott, „mintha urasági
+gyerekek volnának“ mondták a városban. Graf Jani azonban nagyon jól
+találta magát ebben a házban és boldog volt, hogy Hofferék nem
+éreztették vele, mennyire bántotta őket Grafné asszony viselkedése.
+
+A hárfajáték akkor ért véget, mikor az öreg Hofferék és a mátkapár a
+szobába léptek.
+
+A vőlegény, aki a Blomberg dsidásainál szolgált, hosszú, kemény, szőke
+pofaszakállú katona volt.
+
+Kisült, hogy ők is tudnak már a karlócai eseményekről. De nemcsak ők,
+hanem az egész város.
+
+– A rácok és a horvátok gyülekeznek, Szerbiából is sokan jönnek, hogy
+elfoglalják a Bánságot, – mondta aggodalmas arccal az öreg Hoffer. – Mit
+fogtok csinálni, ti császári katonák?
+
+A főhadnagy boldog tudatlanságában vállat vont.
+
+– Nem fogjuk a fejünket törni, hanem azt fogjuk csinálni, amit
+parancsolnak nekünk.
+
+– Az a kérdés, hogy ki parancsol nektek? A bécsi, vagy a pesti
+hadügyminiszter?
+
+Kolonics könnyedén legyintett a kezével.
+
+– Azt hiszem, az egész pesti svindli hamar véget fog érni… Kossuth és a
+táblabírák…
+
+Hofferné arca egyszerre vérvörös lett.
+
+– És bennünket ki fog megvédeni? Bennünket és a gyermekeinket?
+
+A főhadnagy csodálkozva nézett az asszonyra.
+
+– Titeket? Nektek semmi közötök az egész dologhoz. Ami lesz, az a
+magyarok ellen megy. Ti pedig németek vagytok.
+
+– Persze, mi németek vagyunk, – hagyta rá Emilia, akit nagyon kínosan
+érintett ez a vita.
+
+Most megszólalt az öreg úr. Domború szép művészhomloka alatt ragyogott a
+két szeme. A hangja pedig reszketett a visszafojtott fölindulástól.
+
+– Igen, mi németek vagyunk. Mi németek vagyunk és úgy fogunk viselkedni,
+ahogyan a német becsület kívánja. A becsület pedig azt kívánja, ha
+békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk melléjük a
+veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem volnánk
+becsületes németek, hanem szedett-vedett csürhe.
+
+Az öreg úr kiabálni kezdett és a nők megijedtek.
+
+– De apa! – kérlelték.
+
+De az öreg felbőszülvén a főhadnagy arrogáns mosolyán, még jobban
+kiabált.
+
+– Öreg ember vagyok, vén mesterember, de becsületemre mondom, hogy
+fegyvert fogok, ha hívnak a magyarok. Ez a Gyuri kölyök még csak
+tizenhárom éves, de ha ő is el akar menni, becsületemre mondom, én adom
+kezébe a fegyvert.
+
+Kolonics méltatlankodva emelte föl a fejét. A hosszúkás, szigorú és
+lojális arca erősen emlékeztetett azokra a főhercegi arcokra, amelyeknek
+képmása ott függött sok Kolonics-nemzetség vizitszobájában. (Znajmban
+minden második embert Kolonicsnak hívnak és aki nem lesz közülök katona,
+abból hivatalnok lesz.)
+
+– Én azt hittem, hogy apámuram hű alattvaló, – mondta szemrehányóan.
+
+– Vagyok is, vagyok is, vőm uram, – kiáltotta Hoffer, miközben mind a
+tíz ujjával neki esett a sűrű, ezüst hajának. – Életem és vagyonom a
+császáré, mert ő az én törvényes uram. De a lelkem nem a császáré, vőm
+uram, a lelkem Istené és becstelenséget a császár kedvéért sem követek
+el!
+
+Az öreg érezte, hogy ebből a hangnemből már nem lehet folytatni a vitát.
+Lerohant tehát az udvarba és ott kegyetlenül lehordott egy zsindelyest,
+aki pipával a szájában hasította a fazsindelyt.
+
+– A fejemre akarjátok gyujtani a házat, ti gazemberek, no de majd rendet
+csinálok én köztetek!
+
+Fölkapott egy lécet, hogy rendet csináljon vele, de a Tóni fia
+kicsavarta kezéből a fegyvert. Igaz, az udvar négy sarkában ott volt a
+tábla: Itt tilos a pipázás! – de azért húsz esztendő óta mindenki
+pipázott az udvaron, maga az öreg Hoffer is.
+
+A főhadnagy peckesen összecsapta sarkantyúit és elment a
+huszárkaszárnyába, hogy Esterházy grófnál jelentkezzék. Nem mondta, hogy
+eljön-e vacsorára.
+
+A nagy vihart megelőző szél végigsüvöltött a Hoffer-házon és egy
+pillanat alatt mindent fölborított. Emilia igen boldogtalan volt és
+titokban haragudott édesapjára. Végre is egy császári katonatiszt, egy
+_Ritter von_ csak jobban ért az effélékhez, mint egy építőmester? Ha
+pedig Emiliának ez az eljegyzése is fölbomlik, akkor igazán elmehet
+apácának…
+
+A kis Gyuri fölugrott egy székre és magából kikelten kiabált, hogy éljen
+Gossuth! Emilia, aki a kisebbekkel szemben anyahelyettesi jogokkal volt
+fölruházva, le akarta pofozni onnan, de nem bírt vele, a fiú valami
+démoni lázban égett, a székről a divánra, majd az asztal tetejére ugrott
+és egyre éltette az ő Gossuthját. Pedig az utcai ablak is nyitva volt. A
+többi leányok, Zorka is, védelmükbe vették Gyurit, ők alapjában véve
+mind Gossuthisták voltak.
+
+A hajsza csak akkor ért véget, mikor Hofferné bánatos arca megjelent az
+ajtóban. Az anya lekváros kenyeret hozott a gyerekeknek. Különben is
+igen ijedős természetű asszonyság volt, örökösen tűzvésszel, pestissel,
+földindulással álmodott, de soha még semmiféle természeti csapástól nem
+rettegett úgy, mint ettől az istenverte szabadságtól. Óh, hogy az ő
+áldott jó ura is mindig kész volt minden szamárságra!
+
+*
+
+Graf Jani hazakísérte Zorkát Hofferéktól.
+
+Az utcasarkon azt kérdezte tőle:
+
+– Zorka, szereted a verseket?
+
+– Ha szépek, – susogta Zorka, miközben az elefántcsontszínű bizánci arca
+rózsaszínű lett.
+
+– Én írtam hozzád egy egész füzetre valót. Negyvenhármat. A
+negyvennegyedik tulajdonképpen a halálról szól, de azért azt is neked
+írtam.
+
+Valaki a fiatalember nevét kiáltotta. A Macskakovács szaladt utánuk.
+
+Óriási nagy, kövér, de amellett csodálatosan fürge mozgású és szapora
+beszédű német volt. A Macskakovács különben épp oly kevéssé volt kovács,
+mint ahogyan nem volt macska; ő egészben véve csak egy Lauch nevü
+korcsmáros volt. A furcsa nevét az öregapjától örökölte, aki
+kovácsmester volt és akinek vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt valami
+nagyon mulatságos kalandja volt egy vörös kandurral. Az eset részleteit
+ma már senki sem ismerte, de azért az Istenben boldogult kovács összes
+leszármazottjaira rászáradt a gúnynév. A polgári nevükön senki sem
+ismerte őket.
+
+A Macskakovács azért fogta el Janit az utcán, mert éppen most érkezett
+haza Zimonyból, ahol egyik adósát nyomorgatta. Pénzt ugyan nem kapott,
+de a megpukkadásig teliszívta magát odaát nagyszerű és izgalmas
+ujságokkal, amelyeken sürgősen túl kellett adnia.
+
+Hogy azok odaát mind meg vannak háborodva. Azt mondják, hogy a császár
+nekik ajándékozta a Bácskát és a Bánságot. Minden föld a szerbeké lesz,
+föl Szegedig… Már készülődnek is, hogy által jőjjenek. Sok ezren vannak
+már együtt. A granicsár-ezredekből százával szökik hozzájuk a legénység
+és senki sem állja útját… Aranygalléros tisztek is vannak velük.
+Rajacsicsot patriárkává választották és Szuplikácz generális a
+vojvodájuk… Rajacsicsot ismerjük még verseci püspök korából. Hogy tud az
+beszélni –! Lóháton jár a táborban, a kezében feszület, az oldalán kard.
+Ha a régi rác dicsőségről beszél, akkor sírva fakadnak a nagybajszu
+granicsárok. Ha meg a magyarokat emlegeti, akkor az emberek a fogukat
+csikorgatják… Mert a szerb nemzet minden szörnyü nyomorúságának a gőgös
+magyar az oka.
+
+De egyebet is tudott a Macskakovács. Szerbiából, Boszniából százával kél
+át a fegyveres nép a Száván. De még Montenegróból is jönnek ijesztő
+külsejü martalócok, akik farkasokká vadultak a török háborúkban. És ezt
+a prédára éhes, vérre szomjas csőcseléket a belgrádi osztrák konzul,
+Mayerhoffer ezredes zudítja az országra. Ideát pedig császári tisztek
+fogadják őket testvéri öleléssel…
+
+A Macskakovács nem mondott el mindent, amit tudott, hanem köszönés
+nélkül a faképnél hagyta Janit és két úr után szaladt, akiket az utca
+túlsó során fedezett föl. Azokra érdemesebb volt ráijeszteni, mint
+Janiékra, mert egyikük a polgármester, a másik a városbíró volt.
+
+A fiatal pár folytatta útját, kényesen válogatva a gyalogjáró köveiben.
+
+– Zorka, ha itt is kitör a revolució, mi lesz akkor velünk? – kérdezte
+Jani.
+
+– Reménylem, mi ketten nem fogunk hajba kapni, – válaszolt mosolyogva a
+leány.
+
+– És melyik párton lesz édesapád?
+
+– A jó emberek pártján. Mert ő jó ember.
+
+A fiatalok egyszerre összenéztek és fülelni kezdtek. Valahonnan ének
+hallatszott. A piac felől. Sok ezer érces férfihang éneke. Valami
+vérforralóan szilaj és meghatóan szomorú szerb nótát énekeltek.
+
+Amint gyors léptekkel befordultak a nagytér sarkán, megpillantották az
+éneklő sokaságot. Sok ezer szerb paraszt – mind egyforma bőrködmönt és
+piros bocskort viselt – vonult végig a piacon. Néhány sötétruhás uri
+ember vezette őket, egyikük szerb nemzeti zászlót vitt kezében.
+
+– Hiszen ez édesapa! – kiáltotta Zorka meglepetten.
+
+A tüntető tömeg vezére valóban Manin szomszéd volt. Hajadonfőtt volt,
+ünnepélyes, szinte áhítatos léptekkel járt, arcát megszépítette a
+lelkesedés.
+
+Manin eddigelé nem sokat törődött azzal, hogy ő szerb eredetű ember.
+Nemes ember és vármegyei tisztviselő volt, kétszeres ok arra, hogy
+magyarnak vallja magát. A karlócai hírek azonban hősi mámorba ejtették
+az egész délszlávságot és a mámor váratlanul pezsgésbe hozta Manin szerb
+vérét is. A tépelődő emberek hirtelenül támadt energiájával beleugrott a
+szerb mozgalomba és mivel renegát buzgalmával túltett a legtüzesebbeken
+is, hamarosan a mozgalom élére került.
+
+Graf Jani időközben fölfedezte a tömegben a szerb borbélyát, azt elfogta
+és kivallatta, hogy mit jelent a csődület. A tüntetés a szerb püspök, az
+öreg Popovits István ellen irányult, akit a borbély árulónak és a
+magyarok spiónjának nevezett. A püspök bűne az volt, hogy magyar nyelven
+vezette az anyakönyveit és hogy annak idején nem küldött követeket a
+karlócai nemzeti szkupstinára. A tömeg ezért beverte a palota ablakait
+és rongyokká tépte a magyar anyakönyveket, melyeket a megijedt papok
+kiszolgáltattak neki.
+
+A borbély, aki máskor maga volt a mosolygó, hajlongó udvariasság,
+ezúttal félvállról, kevély és gúnyos hangon beszélt Janival. Végül
+fölemelte a kezét és a szerb székesegyház tornyára mutatott.
+
+– Látja, ott van a mi zászlónk! – mondta.
+
+A toronyról nagy, piroskékfehér zászló lengett.
+
+De hová lett Zorka? Az imént még itt állott Jani mellett. Halvány
+arccal, fénylő szemekkel, egész testében remegve nézte a sokaságot.
+Egyszerre azt mondta – szerbül mondta –: Istenem, beh szép ez! – és
+nyomtalanul eltünt a tömegben, mint a búvármadár a nádasban.
+
+Jani egy ideig még nézte a vonuló embereket. Úgy rémlett neki, mintha
+csupa gúnyos vagy gyűlölködő arc fordulna feléje. Ezek a szerb
+parasztok, fuvarosok és szatócsok, akik máskor a szegény emberek
+tisztességtudásával köszöntötték a gazdag Grafné fiát, most, midőn egy
+közös érzés és egy közös gondolat tette őket erősekké és gazdagokká,
+bizonyos arisztokratikus kicsinyléssel nézték a fehérképü svábot az ő
+furcsa köcsögkalapjával és malaclopó köpenyegével.
+
+Janit egészen elszomorította a gondolat, hogy ez az éneklő sokaság olyan
+könnyüszerrel el tudta őt választani Zorkától. Vajjon hol fogja
+viszontlátni a leányt? Sarkon fordult és visszament a patika irányában.
+Egyszerre szemben találta magát Holky doktorral és a patikussal. A kövér
+kis doktor szemüvege izgatottan csillogott.
+
+– Csakhogy megvagy, Jani! Tűvé tettük utánad a várost.
+
+– Mi baj?
+
+– A Macskakovács-korcsmába megyünk… Parasztgyűlés lesz az udvaron. A
+svábjaink tudni akarják, hogy mi lesz. A külső város teli van
+rémhírekkel. A szerbek már osztozkodnak a szőlőhegyen. Azt beszélik,
+hogy szerviánusok lappanganak az erdőben. Éjjel megrohanják majd a német
+várost és fölkoncolnak mindenkit.
+
+Mikor Jani rátette kezét a Macskakovács kilincsére, azt hitte, hogy
+cimborái lóvá akarják tenni a parasztgyűléssel, mert odabenn mélységes
+csend volt. Mikor azonban belépett, az udvar zsúfolva volt emberekkel.
+Némán ültek és álltak együtt, mintha halottas házban volnának. Többnyire
+idősebb emberek voltak, a bánsági naptól kicserzett bőrü, a nehéz
+munkától meghajlott vállu öregek. A fiatalok ilyenkor munkában vannak.
+
+A parasztok társaságában ott látták a fehértemplomi Hallert is, továbbá
+Heimot, Lutz hadnagyot és Hoffer Tónit. A hét sváb tehát együtt volt.
+Néhányan az urak közül a gazdák meghívására jöttek ide. Mert a sváb
+paraszt nem teszi mindig azt, amit az urak mondanak neki, de azért
+mindig tudni akarja, hogy mit mondanak az urak.
+
+Holky doktor, a kitünő szónok, megtette önmagát a gyűlés elnökének.
+Hosszabb előadásba kezdett, amelyben a magyar szabadságmozgalom
+jelentőségét fejtegette. Az emberek némán és hidegen hallgatták. Aztán
+egyszerre félbeszakította egy érdes hang. Egy öreg paraszt állott föl
+szóláshoz.
+
+– Ezeket a dolgokat mi már hallottuk. Amit még nem hallottunk, azt kár
+elmondani, mert úgy sem értenők meg, hiszen mi nem vagyunk tanult urak,
+hanem szántóvető nép. Most arról van szó, hogy Szlavóniában gyülekeznek
+a rácok és nálunk is mozgolódnak a szerbek. Az a kérdés, hogy mit
+tegyünk mi német emberek? Erre feleljenek az urak, ha tudnak!
+
+Igy szólt az öreg, azután társainak helyeslő fejbólongatása közepett
+megint leült a lócára.
+
+Ekkor Graf Jani jelentkezett szóláshoz. Miközben elszántan farkasszemet
+nézett egypár száz jéghideg, komor és bizalmatlan szempárral, nagyjából
+elmondta azt, amit ma az öreg Hoffer szájából hallott.
+
+Azon kezdte, amit nem lehet elégszer ismételni, hogy ez a föld itt a
+mienk. Apáink meghódították, nem a vérük, hanem a verejtékük hullásával.
+Eddig a magyarok kormányoztak minket, mert ez Magyarország. Most jönnek
+a szerbek. Azt kérdezitek, hogy mit tegyünk most már mi verseciek?
+Tehetünk kétfélét. Tehetjük azt, hogy lehasalunk és megvárjuk, míg a
+zivatar elvonul a fejünk fölött. Egy kicsit meg fognak rugdosni, de
+nagyobb bajunk talán nem esik. Becsület nem lesz, de a kenyér megmarad.
+Ma a magyar az úr, holnap a szerb, holnapután talán az oláh. Nekünk
+mindegy, hiszen mi nem vagyunk nép, csak afféle idecsődült csürhe…
+
+Egy kövér ember ült szemben Graffal. Annak arca paprikavörös volt,
+miközben két öklével indulatosan kezdte döngetni a mellkasát.
+
+– Az már nem igaz! Mi becsületes németek vagyunk!
+
+Graf fölkapta a szót.
+
+– Ha németek vagyunk, akkor tegyük azt, amit a német becsület kíván.
+Békében ott ültünk a magyarokkal egy asztalnál, hát álljunk melléjük a
+veszedelemben is. Német hűséggel, német bátorsággal.
+
+Graf ismerte a maga embereit. Tudta, hogy többet mondania veszedelmes
+volna; ezek előtt a legjobb ügyet is gyanussá teszi az ékesszólás. Még
+csak ennyit mondott:
+
+– Most elmegyünk néhányan a városházára és követelni fogjuk, hogy
+szervezzék a nemzetőrséget.
+
+Ekkor fölemelkedett egy szomorú arcú, sovány ember, afféle istenes kis
+paraszt, aki a processziókat szokta vezetni és éneklő hangon kérdezte:
+
+– Mért fogjunk fegyvert mi együgyű szántóvetők, mikor itt vannak a
+császár katonái sok lovakkal és ágyúkkal?
+
+Megint pár száz hideg és bizalmatlan szempár meredt Jani felé. Az
+emberek előrehajoltak és tölcsért csináltak a tenyerükből, hogy jobban
+hallják a választ.
+
+– Megmondom, hogy mért – válaszolt Jani. – 1785-ben maga a császár volt
+itt Versecen, II. József császár, 80.000 katonával, sok lóval és sok
+ágyúval. De a császár elvonúlt a török elől és átengedte a várost az
+ellenségnek. Hennemann Jakab azonban, egy verseci sváb ember, hetvenötöd
+magával megvédte a várost. Ezért most is azt mondom: amit az ember
+megtehet maga, azt ne bízza rá másra, még a császárra sem.
+
+Ez az okoskodás egészen a svábok szája ize szerint való volt.
+
+Lutz hadnagynak is volt egy indítványa. A szerb püspöki templomra,
+miként kiki a maga szemével is láthatta, piroskékfehér zászlót tűztek
+ki. Jó volna, ha válaszképpen magyar zászlót tűznének a katolikus
+templom tornyára. Nem kihívásképpen, hanem hogy lássa a városban
+lappangó csőcselék, hogy a németek résen vannak.
+
+Az egész sokaság fölkerekedett és elvonúlt a szolgabíróság elé, hogy
+zászlót kérjen. Másutt nem igen lehetett volna magyar trikolórt találni
+a városban. A zászlót megkapták, azután Graf Janival, mint zászlóvivővel
+az élükön, a plébánia-templomhoz vonúltak. Ez a fölvonulás nagyon
+különbözött a tüntető menettől, melyet Graf ma a nagypiacon látott. A
+svábok fekete csoportja komor csendben, nehézkesen csoszogó, hosszú
+léptekkel ballagott a zászló után. Énekről szó sem lehetett; az ilyesmi
+nem méltó komoly polgáremberekhez. Sőt mikor már a templom elé értek,
+néhányan a forradalmárok közül úgy vélekedtek, hogy a dolgot mégis be
+kellene jelenteni a plébános úrnak, nehogy utólag valami kellemetlenség
+legyen belőle. Egypár perccel később az összegöngyölített zászló
+kibukkant a legfelsőbb toronyablakból. Azután forogni kezdett, kibomlott
+és virító színeivel ott lengedezett a fölbámészkodó emberek feje fölött.
+Ugyanaz a szél mozgatta, amely a püspöki templom szerb zászlaját.
+
+Az emberek úgy érezték, hogy most tenniök kellene valamit. Talán
+kiáltozni? Végül egyikük levette a kalapját. A többiek mind követték a
+példáját.
+
+
+
+
+IV.
+
+Néhány nap múlva már lejöhetett Temesvárról Vukovics Sebő alispán, akit
+kevéssel ezelőtt megtettek kormánybiztosnak a szép Csernovics mellé,
+hogy a felelős minisztérium nevében megeskesse a nemzetőröket. Akkoriban
+minden a felelős minisztérium nevében történt, az elnevezés mindenkinek
+hízelgett, mert mindenki úgy érezte, hogy a minisztérium neki is
+tartozik némi felelősséggel.
+
+Ezerkétszáz fölkelő hat kompániában vonúlt a német templom elé. A svábok
+fegyvertelenül, ünneplő gunyában jöttek. Mivel az ég borús volt, sokan
+piros vagy kék paraplit szorongattak a kezükben, mások pedig tarka
+keszkenővel takarták le új kalapjukat, hogy meg ne ázzék, ami egészben
+véve tisztes és békés benyomást tett.
+
+A kompániák akkor már megválasztották összes tisztjeiket. A második
+század kapitánya az öreg Hoffer lett, a hatodik század hadnagya Graf
+Jani. A parasztok bizalma eredetileg a nagyobbik Graf fiú felé fordult,
+mivel azonban Mihály még mindig ott tartott, hogy „ez az egész dolog
+butaság“, tehát Jani öccsét léptették a helyébe, cum jure successionis.
+Mert aziránt nem lehetett kétség, hogy a Hoffer-háznak és a gazdag
+Grafné egyik fiának kijár az ilyen tisztesség. A többi tiszteket azonban
+nem a tanúlt emberek, hanem a gazdák közül választották. Mert hiszen
+szép dolog az, hogy az urak olyan sok mindent tudnak a világ folyásáról,
+de azért mégis csak jobb megbízni az olyan emberben, aki megszokta, hogy
+maga járjon a dolgai után.
+
+A vármegyei urak, akik a kormánybiztos kíséretében jöttek, lengő piros
+tollal a kalapjukon, kardosan csörtettek végig a Templom-utcán. Az urak
+fanyarul nézték a templom előtt sorakozó fekete sereget.
+
+– Hogy leszünk majd a svábokkal, ha komolyra fordul a dolog?
+
+A svábok közt ugyanakkor gyanús sugdosás támadt.
+
+– Hogy leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác. Csernovics főispán
+is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…
+
+A kormánybiztos különben jól tudott beszélni az idevaló emberek nyelvén.
+Azon kezdte, hogy fölemelt kezével a szomszéd ház ormára mutatott,
+amelynek padlásablakán kaszapenge vicsorgott ki és azt mondta, hogy az
+igaz polgár is legyen olyan, mint a jó kasza: kemény, tiszta és éles.
+Kemény a munkában, tiszta a becsületben és éles a jogai megvédésében.
+
+Ez tetszett az embereknek.
+
+Midőn az új nemzetőrök letették az esküt, Dániel kanonok, aki egyházi
+ornátusban állott a kormánybiztos mellett, magasra emelte kezében a
+feszületet. A lövészbanda eljátszotta a Gotterhalte-t, a svábok a szép
+dal hallatára a megszokott lojális melegséget érezték a szívük tájékán,
+a megyei urak pedig megemelték vöröstollas kalapjukat. Csak a pap
+fordult sarkon és ment be sietve a plébániára, mintha meg volna sértve.
+Róla azt beszélték, hogy titkos republikánus.
+
+Vukovics később végigment a hosszú embersoron és ekkor megakadt a szeme
+egy rózsásra kimosdatott kisfiún, aki sapkájával a kezében, a
+bársonyzekéje fölé kihajtott hófehér gallérral, boldogan, büszkén és
+mosolyogva állott a férfiak között. A kormánybiztos a gyerek szépen
+megfésült fejére tette tenyerét.
+
+– Hát te mit akarsz itt, kis fiam? – kérdezte.
+
+– Én a második kompánia dobosa vagyok. De dobom még nincs.
+
+– Hány éves vagy?
+
+– Most leszek tizenhárom.
+
+– Mi a neved?
+
+– Gyuri. A Hoffer építőmester úr fia vagyok.
+
+– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül pörgesd,
+ha jön az ellenség!
+
+Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos disputája
+volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is besoroztatja.
+Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta magát, – mennyit
+veszekedett az asszony! – de a becsületszó becsületszó és a fiával az
+ördög sem bírt már.
+
+A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér csörömpölt
+végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis mellett Holky
+doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a nemzetőrök megbízásából a
+temesvári főkommandónál járt és most kíváncsian fogták körül.
+
+Holky fölugrott a bakra és a két karjával integetett.
+
+– Hozom az ágyúkat, emberek!
+
+– Hol vannak?
+
+– A kocsiban, a szalma alatt…
+
+Néhány mohó kéz a szalma alá nyúlt és hideg vasat érintett.
+
+– Kettőt kaptunk! Két hatfontosat!
+
+Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek. Holky
+doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő
+excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan alkalmassá
+tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon a főparancsnok
+elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg olyan sokat tudott
+beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a dolog semmiképpen sem
+tetszett neki, végül is kénytelen volt engedni. Miután Holkyt
+végigvezették a temesvári arzenál udvarain, ahol százas sorokban
+unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk, végül odaadták neki ezt az
+ócska két vascsövet, amelyet talán még a Hunyadiak felejtettek a
+fellegvárban.
+
+A németek időközben kikaparták a szalmából a rozsdavörös ágyúkat.
+
+– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket puccolni
+egy kicsit, – mondta Holky szakértően.
+
+– Hát ezek is ágyúk? Hiszen még lafétájuk sincs! – kiáltotta valaki.
+
+Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos apai
+gyöngédséget érzett.
+
+– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én Temesvárott
+kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd én megmondom a
+bognárnak, hogyan csinálja.
+
+A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az ágyúkat. Ő már régen
+elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát beosztatni.
+
+*
+
+A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani úgy
+vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában illenék
+megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak találkozót.
+A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta hegytetőn, a házikója
+ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a fráter különben sekrestyése.
+Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba, de azért mégis érdemes fölmenni,
+mert, aki a remete háza mellett álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi
+pirban úszó bánsági rónára, az úgy érzi magát, mintha a világ feje
+fölött trónolna. Mondják is, hogy amelyik svábnak ott fönn van a
+szőleje, az mind gőgös és szófukar ember.
+
+Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller, sokáig
+késett még.
+
+A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek csak komája
+vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó héten kikocsizott,
+hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat. Lutz hadnagy és a
+Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget kötöttek a dettai és a
+zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták velük, hogy elküldik a
+legényeiket Versecre, mihelyt ott megszólalnak a lármaharangok. A
+patikus nem győzte emlegetni, hogy Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni
+a falusi svábok nyelvén. Ezt senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy
+rossz a tüdeje, egyszer-kétszer vért is pökött útközben…
+
+Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói bányavárosokból.
+Ott a németek már torlaszokat építenek a városok körül és reggeltől
+estig durrognak a céllövő karabélyok.
+
+Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és édesapja,
+Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez, Maninhoz és
+ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be szerbjeivel együtt a
+nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt, hogy kiugrassák a nyulat a
+bokorból.
+
+Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek
+őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.
+
+– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte ugyancsak
+ártatlan arccal.
+
+– Minden rendbontó és fölforgató ellen, – válaszolt az öreg Hoffer.
+
+– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin gúnyosan.
+
+Az építőmester arca egyszerre paprikavörös lett.
+
+– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és hogy
+csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?
+
+Ekkor beleszólt a fiatal Hoffer is.
+
+– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét akarjuk
+megvédelmezni.
+
+– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi szerb
+odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg a Bánságot
+minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics teljesíteni
+fogja kötelességét.
+
+A nyul tehát kiugrott a bokorból.
+
+A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos
+hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket.
+Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a megbízott
+emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két ízben járt
+Rajacsics udvarában.
+
+– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a szerb
+dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer jelentését.
+
+– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha holnap még
+él, sok bajt fog szerezni.
+
+Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott a lugas
+előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.
+
+– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot
+agyonlőni?
+
+A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.
+
+– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok megölni egy
+embert, akkor holnap százzal álltok szembe.
+
+Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a szabadságért. A
+vérontásnak azonban a roham mámorában kell megtörténnie. De így együtt
+ülni a szőlőlugasban és nyugodtan megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg
+kell lőni, mint a vadkant, az még sem járja.
+
+Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a lejtőn.
+Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig nagy boros
+kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű cimbora most nagyon
+komolynak látszott.
+
+– Honnan jösz? – kérdezték.
+
+– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért jöttem
+csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.
+
+Haller kissé kifújta magát, aztán tovább beszélt.
+
+– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész
+határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok, hogyan
+vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város tövében most
+tábort vernek a rácok… A granicsárok tömegesen vonúlnak hozzájuk és
+Szerbiából is folyton érkeznek a martalócok… Egész nyiltan mondják: ha
+elegen lesznek, akkor megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad…
+Tegnap ott járt a városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje…
+Ő a szerb bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a
+városba és nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon
+minden magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes
+embernek otthon a helye.
+
+– És a császári katonaság? – kérdezte Lutz.
+
+Haller lemondóan legyintett a kezével.
+
+– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi parancsnok, nem
+tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár nevében törnek reánk és
+Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben utasítást kért a temesvári
+főparancsnoktól. Rukavina báró azonban azt üzente vissza, hogy mindenki
+cselekedjék tulajdon belátása és lelkiismerete szerint… Rukavina báró
+ugyanis maga sem tudja, hogy mit csináljon. Ezek az urak egymás háta
+mögé bújnak és egymás nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek
+szembe szállani a magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem
+mernek neki, mert hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A
+multkoriban azt mondta Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között
+összeütközés lesz, akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok
+már ilyet? Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a
+császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja
+bennünk a lelket: Maderspach kapitány…
+
+Lutz szeme fölvillant.
+
+– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne
+megbízhattok. Ő nem fog meglapulni és nem fog megalkudni. Ha egész
+Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad is…
+
+– Nem fog egyedül maradni! – szólt Haller.
+
+Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma fapoharat tett
+az asztalra.
+
+– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami emléke.
+Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat akartam hozni,
+igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem, de eszembe jutott,
+hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas időkben…
+
+Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a hegytetőn,
+fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is biboraranyosra
+festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha heten egy boldog
+szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és nyomorúságától. Graf
+Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott volna Haller jó
+fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni kezdett. És mivel az
+élet megszokott képeit keveselte, a halál komor és nagyszerű képét
+idézte föl.
+
+– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már olcsó
+lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor egyikünk
+meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és poharat
+ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!
+
+A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt az útja.
+A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német nótára. Régi,
+egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen tetszett, mert szövege
+némileg visszhangoztatta azt a nagy nyugtalanságot és készülődést, amely
+a Bánságot akkoriban betöltötte.
+
+ Durch die Au, auf die Gau,
+ Ins Land hinaus,
+ Lasst unsere Banner wehen, –
+ Ade, du liebes Vaterhaus,
+ Ade, auf Wiedersehen.
+
+
+
+
+V.
+
+A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok vontatott
+éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak idegesen mászkált
+a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző lett, ami annak a
+jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának ideje.
+
+A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy Mita, a
+púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a fejét, mint a
+hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt _az asszony_-tól, titokban
+azonban arról álmodozott, hogy a szerb Vojvodina belőle is urat csinál,
+talán még a púpos háta is kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a
+reménység, hogy egyszer pillangó lesz belőle.
+
+Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a kevély
+gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért nagylelkűen szemet
+húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában megestek az országban.
+Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a konstitucióról is. Hiszen
+igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a férfiaknak mindig kell valami,
+amire a pénzüket és idejüket költik. A boldogult Graf is ilyen volt,
+mindenáron részvénytársaságot akart alapítani Versecen, egyszer
+kádfürdő-, egyszer meg színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució
+is olyan, mint a részvénytársaság.
+
+Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi énekeket
+énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a városi lövőházban
+feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől dagadt pofával
+harapták el a patron csücskét. Sajnos, az ezerkétszáz nemzetőr közül
+alig négyszáznak volt puskája, a többit kasza, vasvilla vagy egy-egy
+ócska alabárd alatt exerciroztatta Lutz hadnagy.
+
+Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet. Híre
+ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a karlócai
+odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és azóta
+fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a vakmerőségével és a
+vérengző ékesszólásával az őrjöngésig föllelkesítve a szerbeket.
+
+Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér kőkeresztjénél,
+ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette a gyilkolás és a
+gyujtogatás igéit.
+
+A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra siettek;
+mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a ködmönökön keresztül,
+a lázító már nem volt ott. A hívei még idejében szekérre ültették és
+megszöktették a földühödött svábok elől.
+
+A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen szekerekre
+kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a pancsovai úton, egy
+távol kocogó szekéren fölfedezték a piros ruháját és ekkor a nyári
+hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas kergetődzés kerekedett a kocsik
+közt, hepehupás dülőutakon végig.
+
+Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek. Akkorára a
+svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az odborbiztost, hogy
+kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze nélkül verte előre a fáradt
+lovakat. Mikor már elérték a delibláti nagy homokpuszta szegélyét, az
+egyik rác ló összeesett. Stanimirovics azonban még idejében be tudott
+ugrani a svábok elől Izbistye granicsár községbe.
+
+A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a
+nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a
+katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben
+együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem merte
+megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül úgy bújt ki
+a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő kísérettel Pancsovára
+küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele amit akar.
+
+Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban kárörvendő
+arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy vélekedtek, hogy
+Stanimirovicsot minden áron a vármegyei rögtönítélő bíróság kezére kell
+juttatniok s azért öreg Hoffer vezetése alatt egypár tekintélyes
+nemzetőrt átküldtek a pancsovai parancsnokhoz.
+
+Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen rosszúl
+fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.
+
+– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük, hanem
+menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz illően.
+
+– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra bujtogatják
+a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.
+
+A generális igen furcsa választ adott.
+
+– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha
+engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban
+renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.
+
+A verseciek elszörnyülködve néztek össze.
+
+– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – mondotta Hoffer emelt
+hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat a polgárok
+fölött?
+
+A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca idegesen
+rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer orra előtt.
+
+– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez
+egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség. Azért
+ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi játékkal, mert
+pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy mesteremberek és
+parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.
+
+A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és Pancsovától
+Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is kellett volna
+válaszolniok a szigorú tábornoknak.
+
+Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ Róthnak.
+Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész hadseregével együtt
+letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli mesteremberek és parasztok
+előtt.
+
+*
+
+Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő maga
+fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és újabban már
+odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt maradása az ágyban.
+Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy csellel és erőszakkal
+talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek az időbeosztásnak megvolt
+Janira nézve az az előnye, hogy szabadon rendelkezhetett estéivel, mert
+Grafné természetesen a tyúkokkal feküdt.
+
+A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben töltötte az
+estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A szép leány sokat
+volt magában, mert Manin úr, azelőtt a tisztes és szolid családapák
+mintaképe, újabban nem igen került haza éjfél előtt.
+
+A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban tartotta a
+délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka elefántcsontszínű bőre alatt
+és ott tüzelt a bizánci mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó
+leány mostanában csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan
+édes mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége
+előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.
+
+Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a
+tücsökcirpelés.
+
+– Egyedül vagy? – kérdezte susogva a fiatalember.
+
+– Egyedül!
+
+Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett a leány
+sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé. Odafönn fészket
+csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen összebujtak.
+
+– Miféle sapka van a fejeden? És ez az aranyruha? – csodálkozott Jani.
+
+– Szerb nemzeti ruha… Édesapa hozta Belgrádból… Tetszik?
+
+– Hát Belgrádban járt? – kérdezte meghökkenve a fiatalember.
+
+A leány azonban átsiklott ezen.
+
+– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő… Csak
+itthon…
+
+– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, – te olyan
+szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy valaha az enyém
+légy…
+
+Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani vállára. A fiú
+hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon csókolta. Az
+első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább valami szentségtörő
+borzongást érzett.
+
+A leány nem adta vissza a csókját, de nem is védekezett.
+
+– Édesapád nemes ember, a szerbek vezére, – mondta Jani.
+
+Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a dolgot már
+töviről-hegyire átgondolta.
+
+– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp van… Már
+nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy _magyar_ nemes…
+Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a szerb nemzettel… Mindig az jár
+fejében, hogyan lehetne megnyerni a németeket és az oláhokat? Te most
+mindent megkaphatnál tőle, mindent…
+
+Hirtelen elharapta a szót és mosolyogva nézett Jani arcába.
+
+– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem minden
+színészi páthosz nélkül.
+
+– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek, hanem a
+magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a magyarokhoz? Azok
+rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…
+
+– Mit vétettek neked, Zorka? Mért gyűlölöd a magyarokat?
+
+Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású szájából
+a gyűlölet!
+
+Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más népet ki
+akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor a szerbek
+boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt, most a magyar
+miatt sírnak a szerb anyák… Zorka régente nem törődött a szerbekkel, de
+most úgy szerette, oly forró, édes szánakozással szerette a nemzetét,
+mint valami nagyon jó és nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és
+rongyosan bolyong a világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban
+megint a magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el,
+akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…
+
+Jani csodálkozva és némileg elszomorodva hallgatta a leányt.
+
+– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok ezer magyar
+nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen népét?
+
+A leány meghökkenve nézett rá, de aztán hevesen megrázta a fejét.
+
+– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni! Temesváron
+láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok négylovas hintón
+jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők volnának!
+
+Janinak eszébe jutott valami.
+
+– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor német
+asszonnyá? – kérdezte.
+
+Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott Jani
+kabátgombján.
+
+– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú számít.
+
+– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a svábnak, ha
+ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.
+
+Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és
+szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni, hogy
+biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja meleg két
+karjával.
+
+Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb ingvállát
+kövér esőcseppek kezdték verdesni.
+
+– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a cseppkőbarlangban, –
+susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves hajának illatától.
+
+Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a
+fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a
+lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a cselédleánynak
+pedig kimenője van…
+
+A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva, mentek a
+házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta magába az
+idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők gyermekkoruk óta mindig
+csak a kertben találkoztak. A nappali szoba berendezése egészen németes
+volt, csak a sarokban csillogott az arany szentkép, az örök mécses
+fényében. Egy emberöltőn keresztül minden, ami szerb volt Maninék
+életében, parányi lánggá zsugorodva pislogott a szoba sarkában.
+Nemrégiben csak egy lehellet kellett volna, hogy örökre vége legyen. De
+most megint erőre kapott a keleti tűz és fényével és hevével betöltötte
+a lelkeket.
+
+– Ülj le, hozok neked dulcsászt, – mondta Zorka.
+
+De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón ajtónyikorgás
+és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki többedmagával megint
+valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és hazazavarta a nyári zápor.
+Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte magára a keresztet, Jani pedig
+két ugrással benn termett a sötét hálószobában, ahol – akár szégyen,
+akár nem, – bemászott az ágy alá.
+
+A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután a
+házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek a kerek asztal körül. Hamarosan
+visszatértek valami korábbi beszélgetésükre.
+
+– Hány biztos emberetek van? – kérdezte egy rekedt, mély basszushang.
+
+– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi erőlködéssel,
+amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret is ki tudunk
+állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.
+
+Megint a basszushang beszélt:
+
+– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha a
+fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos puskád.
+Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra, akkor minden
+szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik, az áruló. Van itt
+egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve van benne, azokra
+különösen ügyeljetek.
+
+A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró. Dániel
+kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve… Első Graf Jani!
+
+A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy jelentkeznie
+kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja elől bújt az ágy
+alá.
+
+Manin csendesen mondta:
+
+– Van ezek közt egypár becsületes ember is.
+
+A basszushang dühösen felhördült.
+
+– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor nem
+ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább nekem, mint
+édesanyámé!
+
+Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban még nem
+adta meg magát.
+
+– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a németekkel. Azok
+okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak, de ha azt látják, hogy
+nagy erővel jövünk rájuk és ha megértik, hogy a császár nevében jövünk,
+akkor meggondolják magukat.
+
+Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang tulajdonosa.
+Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át kergették a svábok,
+tegnap még halálra keresték és most megint itt ült a városban és
+nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.
+
+A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha
+fölfedezik, nem szabadul innen élve.
+
+A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül kinézett az
+ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind fölkerekedtek és
+folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a városban.
+
+Zorka sápadt arccal, de mosolyogva osont be a szobába.
+
+– Hál’ Istennek, csakhogy észre nem vettek! Mit beszéltek?
+
+– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette Jani.
+
+*
+
+A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári
+dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort vernek.
+A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos parancsnak
+engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik elől és
+altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol Koics nemzeti
+őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt martalóc-vezér, furcsa
+és vad külsejü szerviánus sereget csődít által a Dunán. Már-már azt
+hitték, hogy az utolsó török hordával együtt a Kelet is örökre kivonult
+a Bánságból, de most ime visszajött megint Belgrád felől, aranytól
+csillogó ruhában, mocskos testtel és vérszomjas lélekkel.
+
+A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt végig, a
+kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most rákiáltott Holky
+doktor.
+
+– Hová, szomszéd?
+
+A korcsmáros megállította fogatát.
+
+– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort. Persze
+csak messziről.
+
+A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen
+föllelkesítette.
+
+– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy kitünő
+messzilátóm, azt magunkkal visszük.
+
+Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes izgalomban
+kocogtak a határ felé.
+
+Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a
+korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem is
+fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem bántják.
+
+Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek tovább.
+Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta édes és
+ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten
+elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák
+árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.
+
+– A szerviánusok! – kiáltotta a Macskakovács.
+
+Dühös ordítozás hallatszott és két lövés dördült feléjük…
+
+– Vissza, vissza az Istenért! – üvöltötte a doktor.
+
+A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok
+elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A kocsi
+megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük kiesett a
+tengelyből…
+
+– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó
+lovaival vesződött.
+
+A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A martalócok
+észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak lefelé a lejtőn…
+
+– Hamar, hamar! – kiáltotta vacogó fogakkal a korcsmáros.
+
+Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt csak az
+egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy mondta el, hogy
+a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna melléje, megvadultak a
+rácok ordítozásától és elragadták a kocsist.
+
+A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó porfelhőben. A
+következő pillanatban már utólérték üldözői. A doktornak eszébe jutott,
+hogy a szerbek nem bántják azt, aki a nyelvükön szól hozzájuk, azért
+megemelte a kalapját és nevetve kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!
+
+Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott és tovább
+is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek, testvérek! A kövér,
+szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal ugrándozott előttük,
+olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind elkezdtek hahotázni. Az
+egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a nevető embert, a másik pedig
+hahotázva keresztül szúrta. Holky doktor holtan vágódott el a poros
+úton.
+
+A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú lépésben ment
+hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még együtt, azoknak
+elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt, bizonyítgatta, hogy ő nem
+tehet arról, ami történt, mással is megeshetett volna. A mesterek
+végighallgatták, egyikük sem szólt egy szót sem, aztán mind kiitták a
+borukat és hazamentek.
+
+A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn volt az
+utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja neki a
+gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné látni, hogy
+akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő nem felelős
+semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében tisztességes polgár
+volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett, pedig nem is vádolta senki.
+
+Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a Macskakovács is
+ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán. Vadászpuska volt a vállán,
+rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly az övében. Mindenkinek föltünt,
+hogy a nagy, erős ember mennyire összeesett és lefogyott.
+
+Lutz hadnagy végigment a front előtt és a korcsmáros megszólította.
+
+– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon
+közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.
+
+Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol állania
+kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács megint
+megszólalt:
+
+– Hadnagy úr, ha itt görbe szemmel néznek reám, akkor haza is mehetek.
+
+– Hát ha gondolja, – vonogatta vállát Lutz.
+
+A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott
+hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és szomorú
+alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem akarnak
+játszani.
+
+Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült,
+egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a
+korcsmáját.
+
+*
+
+Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A lovak csupa
+tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda pedig, aki egy
+órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott feküdt a kocsiban, még
+pedig fej nélkül.
+
+A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek beszélni.
+Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után nézzenek és
+sohasem tértek vissza többet.
+
+Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn. Egy
+asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt tetemét…
+
+Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és ostoba
+középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát lehetséges ez?
+Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy látták, hogy a megszokott,
+kedves vidék, a széljárta, világos bánsági róna, idegen és ellenséges
+arcot vesz föl. Künn, a szőlők és a szántóföldek közt, józan déli
+napfényben, a fogvacogtató rémület leselkedik.
+
+Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és beeresztették a
+Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a granicsárok, hivogatták és
+uszítgatták őket. Egyelőre még az éj homályában rejtőzködnek, a
+füzesekben és az árkokban bujkálnak, de ha elhangzik a parancsszó, akkor
+fölpattannak és véres zivatart zúdítanak a városokra.
+
+Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren, urak és
+parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a városháza elé
+vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt követelték, hogy
+sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal ezelőtt kötéllel sem
+lehetett volna szerb nemzetőrt fogni, most egyszerre kétezren is
+jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az alibunári fiók-odbor parancsára
+jöttek. Az ajánlatukat persze nem fogadták el, de a városban pánik
+támadt.
+
+Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a
+temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik otthon
+meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz híven
+elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és
+mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A
+dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.
+
+A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította őket a hét
+svábok nótájára:
+
+ Durch die Au, auf die Gau,
+ Ins Land hinaus…
+
+Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is, templomi
+zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is. Harmadnapra Heim
+zsidó két század idegenbeszédű, de jól fölfegyverkezett és kemény
+tartású embert vezetett a városba. Ezek magyar zászló alatt jöttek,
+egyébként pedig vingai bulgárok voltak.
+
+Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom sorsa. Föl a
+Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők tulajdonképpen összetartoznak
+és egy szenvedélyes, forró érzelmi hullám idesodorta ezeket a
+családapákat, hogy megvédelmezzék ismeretlen emberek gyermekeit.
+
+A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg engedett, mikor
+a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák léptei alatt. A bánsági
+főkommandó, Rukavina báró, császári csapatokat vetett a városba. Először
+a Rukavina-bakákat küldte, aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh
+ulánus ezredet. A város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a
+svábok megint hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba
+merült.
+
+Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát, előbb
+utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak neki, hogy
+teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A báró tehát
+engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának. Mivel azonban
+mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az egész magyar alkotmány
+és mivel a rácok mégis csak a császár nevében jöttek, tehát a báró
+elhárított magáról minden személyes felelősséget és meghagyta a verseci
+csapatok parancsnokának, hogy cselekedjék a saját szakállára. A báró
+maga nem szándékozott kimozdulni az erős temesvári várból, hanem
+semleges nézője kívánt lenni a kerekedő harcnak.
+
+A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese, Blomberg báró
+volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő osztrákok fajtájához.
+Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a csizmája sarkáig úr, szerette a
+magyarokat és nyiltan hirdette, hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő
+összeaprítja az „egész csürhét“.
+
+
+
+
+VI.
+
+Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a
+házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé
+vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos női
+lábak előtt világították meg a hepehupás kövezetet. Mert a szép d’Orsay
+Maxi gróf, szavahihető hadnagyok szerint a hadsereg legjobb
+valcertáncosa, minden szombaton táncmulatságot rendezett.
+
+A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind soktunikás, fehér
+tüllruhát varrtak maguknak és eleven virágkoszorút tettek a loknis
+fejükre. A nyalka tisztek lovagias meghatottsággal táncoltatták meg a
+rózsavíztől szagos ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a
+forró és vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt
+ezen a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a
+megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak, ha
+Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló hadnagy
+úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a kacérkodásával a haza
+ügyét szolgálja.
+
+Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a császáriaknak. A
+külső utcákban is füstöltek a kémények és a legénység, mint mondani
+szokás, borral mosdott és kolbásszal törülközött.
+
+Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban kapott
+szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert Kolonics arra
+az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen is szívesen harcol,
+ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint harcolt volna, teszem, a
+magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is szép.
+
+Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf d’Orsay Maxi.
+Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a szép ulánust,
+akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és gyanus benyomást tett
+az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem volt éppen megnyugtató, mert
+állandóan úgy viselkedett, mintha magánkívül volna örömében, hogy ő is a
+világon van. Ezt az embert sohasem látták komolynak. Mindjárt első nap
+beült a konyhába habot verni, mikor pedig megtudta, hogy Hoffer Nelli
+kanári madara megszökött, tüstént lehúzta a csizmáját és fölmászott a
+madár után a háztetőre.
+
+A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte és a gróf
+között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt találta mondani,
+hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz pásztorfiúnak, mire a
+nőiességében megbántott Nelli azzal vágott vissza, hogy a gróf úr feje
+őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra emlékezteti.
+
+A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a mosókonyhába és
+mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért udvariasan, de igen
+határozott hangon rendreutasította, – „a mi szerény polgári köreinkben
+ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf megcsókolta az öregasszonyt és
+ezentúl csak mamának szólította. Kolonics azt mondta róla, hogy bolond,
+de hozzátette, hogy jó katona.
+
+Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a másikat
+Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek sárga szőre
+úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“, mondta. Nelli
+magára vállalta a két kutya gondozását és Linda számára mindennap
+kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros szelencéből. A hálás gróf
+ezért egy négyszögletű monoklival ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez
+bűvös monokli, ha Nelli a szemére teszi, akkor minden kívánsága
+teljesül. A leány rögtön próbára is tette a monokli varázserejét, azt
+kívánta, hogy a gróf vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén
+cigánykereket hányt.
+
+Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a születése
+napját ülte és maga báró Blomberg, aki nagy súlyt vetett a civilek és a
+katonaság jó egyetértésére, ott ült az asztalfőn. Az ezredes úr tréfás
+pohárköszöntőjében „vitéz bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az
+ulánus tisztek ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól
+tudta, hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a
+bugrisok kardcsörömpölését.
+
+Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt
+tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült, fölugrott
+és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok egyikét, a
+fehértemplomi Hallert.
+
+Haller az ezredest kereste.
+
+– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették
+Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn
+érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…
+
+Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt Stratimirovics
+szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és alkudozásba
+bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan úgy találta, hogy
+ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna az ellentállás és
+ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden kívánságát. Átadott
+nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos puskát és harminc mázsa
+puskaport. A városban állomásozó granicsárzászlóaljnak pedig, amely
+föllázadt a tisztjei ellen, megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics
+táborába vonuljon. A fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy
+elárulták. A svábok tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem
+olyanfajta nép ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést
+tartottak a városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy
+maguk veszik kezükbe a város védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc
+nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt rettenetes
+energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a harangokat,
+fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és ráparancsolt,
+hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett néhány renitens
+granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom tornyára. Mikor
+Haller elhagyta a várost, Maderspachék és Stratimirovicsék puskával a
+kezükben néztek farkasszemet…
+
+Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta. Ezeknek a
+katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció, hogy semmiképpen
+sem tudták megérteni Maderspach viselkedését Dreyhan alezredessel
+szemben, aki végre is fölebbvalója volt.
+
+A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg báró nem
+adhatta meg.
+
+– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy küldjek
+segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer emberem lesz
+Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak támadását, akik
+háromezren vannak, és magában Versec városában is van kétezer
+fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan összejátszik az
+alibunáriakkal.
+
+Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába kinálgatta a
+vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem akartak.
+
+Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára
+hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek figyelmét.
+
+– A viszontlátásig! – mondták a verseciek.
+
+Haller szomorúan rázta a fejét.
+
+– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük van és
+Dreyhan odaajándékozta nekik a mi ágyúinkat is… Kolera is van a
+városunkban és éhinség fenyeget…
+
+A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak egy ember
+volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt mostanában a
+nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a Konkordiában akart
+rendezni. El is küldött egy lovas embert Temesvárra, hogy hozzon onnan
+kotillon-jelvényeket.
+
+A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és portyázó
+útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az ulánusokkal.
+Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban azt beszélték, hogy
+a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.
+
+Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön nekilátott és
+kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen el volt ragadtatva,
+mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot talált, hozzávaló nagy
+okuláréval és lószőrbajusszal.
+
+Azután egyszerre patkócsattogás hallatszott föl az udvarról.
+
+– Megjött d’Orsay! – kiáltotta Nelli.
+
+Már attól félt, hogy a bál elmarad…
+
+A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra. Egypár
+fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli megsimogatta
+Linda izzadt nyakát.
+
+– Hol van a gróf úr?
+
+Egyik cseh mogorván az iroda felé mutatott.
+
+Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda
+ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az
+egyenruhája szürke volt az országút porától.
+
+A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon és tágra
+nyitott szemét az alacsony plafondra meresztette. A véres haja a
+homlokába ragadt… Örökké jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly,
+szinte ünnepies kifejezése volt.
+
+A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a bánsági
+háborúban.
+
+Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog történt.
+Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh Szentmihály, a magyar
+Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu népe tüzes és makacs
+hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat kellett szenvedniök az
+alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét vették, hogy a szerb sereg
+döntő támadásra készül ellenük, valami heroikus őrültségre szánták el
+magukat: a három falu parasztsága összefogott és a szentmihályi oláhok
+vezetése alatt megrohanta az alibunári katonai tábort. A kaszásaik
+megmászták a sáncokat és miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett
+granicsárok közt, megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a
+saját vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay
+ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A lovasok
+megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban d’Orsayt lelőtték
+a lováról.
+
+Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette.
+Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf fehér
+ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett mellű inget
+adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján. Az egész háznép
+keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt száraz. Különben igen
+eszes leány volt, de most semmiképpen sem tudta megérteni, hogy mi
+történt és nem is tudta, hogyan kell viselkednie.
+
+Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az éjjel. Nyitott
+szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival babrálgatott,
+amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a keblén viselt.
+
+Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben Emilia
+csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz nélkül leosont
+az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis árnyék szegődött
+hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az iroda ablakából
+világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem mert oda benyitni, mert
+tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a halott mellett és azok előtt
+szégyelte magát.
+
+Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás gyér
+fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó felé. Mintha
+várta volna Nelli látogatását. A legények mély parasztálmukat aludták. A
+leány odament a lóhoz és átölelte nyakát. És amint arcán érezte az állat
+meleg, selymes szőrét, valami végtelenül fájdalmas és mégis
+kimondhatatlanul édes ellágyulást érzett, valami forró, nagy szánakozást
+és ekkor elkezdett keservesen sírni.
+
+*
+
+Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az édesanyja
+nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és az izgalomtól
+hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.
+
+– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, – ezredes úr,
+Snik és Snur most árvák…
+
+A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte, hogy
+valami ostobaságot mondott.
+
+– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel eddig is
+én gondoztam őket és ha az ezredes úrnak nincs kifogása ellene és ha
+megbíznék bennem…
+
+Blomberg megértette, hogy mit akar Nelli.
+
+– Snik és Snur az önéi, Nelli kisasszony.
+
+
+
+
+VI.
+
+Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai dobbal a
+hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics kormánybiztos nem
+feledkezett meg igéretéről és egy szép pirosfehérzöldre festett dobot
+küldött neki Temesvárról, egy igazi, nagy katonadobot. A fiú azóta
+reggeltől estig dobolt az apai ház udvarán és ha az asszonyok már nagyon
+ráúntak, akkor kikergették a rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.
+
+Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót viseltek
+a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról küldte őket, hogy
+kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd hadseregnek ők voltak Versecen
+első képviselői. A tüzérek megállították a kis dobost és szóba
+ereszkedtek vele.
+
+Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a
+szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal kiáltotta:
+
+– Jönnek, jönnek!
+
+A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben, ezen a
+napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az alibunári sereg a
+város határában állott.
+
+Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a riadót
+verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek, jönnek! A
+harangok megkondultak, trombiták harsogtak és az utcák megteltek
+magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál, azalatt két szál
+elkeseredett sváb lövöldözött a szerb előőrsökre.
+
+Blomberg ezredes a _Két pisztoly_ előtt szállott nyeregbe. Előbb azonban
+új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte jókedvűen adta ki
+parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások sebes ügetve indultak a
+vám felé, őket követték rohamlépésben a Rukavina-bakák és a vidéki
+nemzetőrök. A verseciek közül csak két kompániát vitt magával az
+ezredes, négy század a városban maradt, hogy előre megállapított terv
+szerint megszállja a rácváros némely pontjait.
+
+Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt Kolonics
+főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette:
+
+– Tulajdonképpen nem kellemes dolog így verekedni. Háromszoros túlerővel
+állunk szemben, a hátunk mögött pedig kétezer verseci szerb csikorgatja
+a fogát.
+
+Azzal szivarra gyujtott és egy condottiere-mosollyal vállat vont.
+
+– Hát hiszen majd meglássuk…
+
+A szerb városra halálos csend borult. Ajtók, ablakok mindenütt zárva
+voltak. De a néma falakon keresztül is szinte érezni lehetett a
+rettenetes, feszült várakozást, amely az emberek idegeit gyötörte.
+
+Manin, aki az Uri-utcában lakott csupa német szomszéd között, nyugtalan
+léptekkel rótta a szobákat. Zorka már egy órája ott térdepelt Szent
+Száva képe előtt és izzó, követelődző áhitattal imádkozott a
+győzelemért. A nappali szoba kerek asztalán ott feküdt a töltött puska,
+mert Manin arra is gondolt, hogy a feldühödött svábok megrohanhatnák a
+házát. Olykor odalépett az ablakhoz és a függöny mögé lapulva figyelte,
+hogy mit beszélnek a ház előtt ácsorgó emberek. Most egy sebesült lippai
+bolgár ment el ablaka alatt. A karját keresztül lőtték, de a kövérkés
+ember szinte lángolt a dühös harci kedvtől.
+
+– Minden jól megy! – rikoltotta. – A rácoknak hat ágyújok van, nekünk
+csak kettő, de az aradi tüzérek remekelnek és első két lövésükkel már
+megnyomorítottak két rác ágyút. Minden jól megy!
+
+Manin megkapaszkodott a függönyben; szédülést érzett… Megengedheti
+Isten, hogy a szerb zászló elbukjék?
+
+Később nagy riadalom támadt az utcán. Vészes híreket hoztak és a
+fölizgatott nép mindent elhitt. A miéink hátrálnak és a szerbek már a
+városban vannak! Nem lehet bírni a szerviánusokkal, azok úgy harcolnak
+mint az ördögök.
+
+Manin valami édes melegséget érzett a szíve körül. Oh, hát van Isten!
+
+Az idő rettenetes lomhán telt. Tizenegy óra felé közeledő
+trombitaharsogást hallott. Egy ulánus-trombitás ügetett végig az utcán.
+Olykor megállott és hangosan kiáltozott valamit. Most már olyan közel
+volt, hogy Manin megérthette szavát.
+
+– Az ezredes úr parancsolja, hogy minden puskás ember siessen ki a
+csatatérre! A kaszások maradjanak a helyükön, de minden puskás ember
+siessen ki!
+
+Maninnak már a foga is vacogott a nagy izgalomtól… Most van a döntés
+órája! Lehet, hogy az az egypárszáz puska, amely még a városban van,
+megfordítja a csata sorsát! És akkor a szerb nemzet zászlóját, amely oly
+dicsőségesen emelkedett a Bánát fölé, megint mocsokba tiporják… Hát
+egyetlen elszánt szerb sem akad ebben a városban, aki betömné ennek az
+átkozott lovasembernek a száját?
+
+A dsidás most a háza előtt fújta a trombitáját. Manin kezébe vette a
+puskáját, az ablakhoz lépett és célba vette a katonát. A lövés
+eldördült. A katona csodálkozó arccal fordult az ablak felé, de aztán
+előre ösztökélte lovát, amely most már erősen sántított. A cseh
+sértetlen maradt, a golyó csak a lovát sebesítette meg. Két házzal odébb
+a dsidás, mintha nem is ember, hanem masina volna, már újból belefújt a
+trombitájába.
+
+Manin a halálra rémült leányához lépett.
+
+– Most imádkozzunk, Zorka! Mert ha ma nem győznek a mieink, akkor nekünk
+végünk van!
+
+S azzal letérdepelt a leányával Szent Száva képe előtt.
+
+Néhány perc mulva azonban megint fölkelt és az ablakhoz sietett. Kivül
+futó emberek lába alatt döngött a föld. Nemzetőrök voltak, akik a
+csatába siettek. A dühösen rohanó embergomalyagban megismerte öreg
+Hoffer galambősz fejét, Graf Jani kipirult arcát és a kis Gyurit, aki
+futásközben is verte a dobját.
+
+Mire Hofferék kiértek a város elé, a csata sorsa jóformán már el is
+dőlt. Esterházy grófnak akkorára már sikerült megkerülnie az ellenséget,
+a huszárai dühös ordítozással támadták hátba és vad rohamukkal
+megbontották és elsöpörték a rácok hadi rendjét. Koics őrnagy
+granicsárjai hátrálni kezdtek, Tadics szerviánusai közt pedig, midőn a
+svábok szuronyszegezve rohanták meg őket, váratlanul pánik támadt és
+eszük nélkül megfutottak. Ami azután következett, az már csak gyilkos
+embervadászat volt, végig a szántóföldeken.
+
+Graf Jani, aki az üldözés hevében egy kukoricaföldre tévedt, egyszerre
+egy skárlátruhás szerviánussal találta magát szemben. Rásütötte a
+pisztolyát, de nem találta el. Ekkor a rác fogta rá a fegyverét. Mielőtt
+azonban lőtt volna, hirtelen megtántorodott és hátra vágódott: valaki
+fejjel a két lába közé szaladt és fölfordította. Graf a kardja hegyével
+megérintette a földön fekvő ember torkát, az pedig fölemelte üres két
+kezét:
+
+– Ne bántson, megadom magamat! – hörögte.
+
+Jani most ismerte csak meg foglyát: Stanimirovics volt, az odborbiztos.
+
+Az életmentője pedig, aki a nagy rácot a verekedő suhancok egy bevált
+fogásával földre terítette, a kis Gyuri volt.
+
+A békés kis város megtelt győzelmi mámorral. A verseciek mindössze
+huszonegy embert veszítettek, négyet a sorkatonaságból és tizenhét
+nemzetőrt, a szerbek közül azonban háromszázötvenen feküdtek künn a
+földeken. Tadics, a szerbiai martalócok rettegett vezére is elesett. A
+győzők százhetven rabot hajtottak a városba. Rabbá lett Stanimirovics és
+rabbá maga Koics őrnagy is, az alibunári tábor parancsnoka. Három
+zászlót, négy ágyút és néhány puskaporos szekeret is zsákmányoltak.
+
+Az utcára csődülő nép kíváncsian nézte a foglyokat. A szerviánusok –
+százhúszan voltak, – sötét arccal botorkáltak a szuronyok közt.
+Ijesztően marcona alakok voltak köztük, most azonban a cifra keleti
+ruhájukban szomorú, szegény emberek benyomását tették, akik nem igen
+tudják, hogyan kerültek ebbe az idegen városba.
+
+Másnap hosszú szekérsor kocogott Temesvár felé. A szekereken együtt
+ültek azok, akiknek ezen a napon legtöbb okuk volt a szomorkodásra és a
+vígságra: a szerb hadifoglyok és a verseci nemzetőrök ifjúsága. A
+rabokat ajándékul vitték a temesvári császári főkommandónak, részint
+tiszteletből, részint okos számításból, mivel Versecen nem igen tudtak
+volna mit kezdeni ezzel a százhetven nagyétű martalóccal.
+
+A temesvári bürgerek a cilinderüket lengették a verseciek felé, a
+krinolinos hölgyek pedig virágokkal dobálták őket. Mert a finnyás és az
+unalomig tiszta német városban, amely szerette, ha Kis-Bécsnek nevezik,
+az öregebb emberek ugyan mind kemény feketesárgák voltak, de az ifjúság
+magyar érzelmü volt. A vár háromszoros sáncövén belül a megkoppasztott
+nimbusu balkáni sasok már kissé komikus benyomást tettek a bevonulás
+alkalmával.
+
+A városi tanács különben megvendégelte a svábokat és a lakomán megjelent
+a szép Csernovics is, a temesi gróf és sárgakeztyűs kezével
+végigparolázott a nemzetőrtisztekkel.
+
+Vukovics Sebő kormánybiztos olyan volt, mintha sok bort ivott volna, ő
+megölelte és megcsókolta Graf Janit és azt mondta:
+
+– Sok ilyen svábot a hazának!
+
+Mire Graf Jani merész bókkal válaszolt:
+
+– Mi pedig sok ilyen rácot kivánunk, amilyen a tekintetes alispán úr!
+
+Az általános lelkesedés megihlette a császári tiszteket is. Egy gyilkos
+horda megtámadott egy német várost és a császári katonaság meg a lojális
+polgárság viribus unitis visszaverte őket; ez végre tiszta munka volt,
+amely ellen a bécsieknek nem lehetett kifogásuk. A tiszt urak jóindulatú
+elismerést mutattak, amilyen a hadi virtus nagybérlőihez illik, ha szóba
+ereszkednek az iparkodó kisbérlőkkel, báró Rukavina főparancsnok pedig
+újabb két darab hat-hat fontos ágyút, hétszázötven karabélyt és kétszáz
+kapszlis puskát utalványozott ki a versecieknek, „nehogy kénytelenek
+legyenek császárukat és hazájukat a békés munka eszközeivel megvédeni“.
+Ő excellenciája ugyanis tudta, hogy a verseci nemzetőrség kétharmada még
+mindig csak kaszás had.
+
+A verseci legények szekereikbe pakkolták a fegyvereket, a kalapjukat meg
+a lószerszámot fölbokrétázták a temesvári dámák virágaival, azután
+szilaj jókedvükben dalolva és lövöldözve hazafelé trapoltak a zöldelő
+nádasok között.
+
+Jó volt sietniök, mert különben megeshetett volna, hogy a főkommandó
+megint elszedi tőlük a fegyvereket. Báró Rukavina ugyanis másnap, midőn
+véletlenül keresztül ment a parádés termén, megint megnézte a
+hadizászlókat, amelyeket a verseciek ragadtak el a szerbektől és ekkor a
+tekintete megakadt egy kétfejű sason. A három zászló közül kettő szerb
+trikolór volt, cirilbetűs felírással, a harmadik azonban fekete-sárga
+császári standár.
+
+Ő excellenciája most már érdeklődni kezdett a fogoly főtisztek sorsa
+iránt és megtudta, hogy az alibunári sereg két vezérét, Koics őrnagyot
+és Stanimirovics odborbiztost a vármegyei statáriális bíróság már
+kihallgatta, mint hazaárulókat elítélte, sőt már fel is akaszttatta a
+megyeház udvarán.
+
+Különös volt, hogy a két szerencsétlen a siralomházban nem a magyarokat,
+hanem az osztrákokat átkozta. Azt hajtogatták, hogy a császáriak
+megcsalták őket.
+
+Báró Rukavina ezekután sejteni kezdte, hogy a verseci csata még sem volt
+olyan tiszta munka…
+
+*
+
+Időközben Blomberg ezredes, a verseci győző, ugyancsak megutálta frissen
+szedett babérait. A rabtranszport indulása után a falvakban portyázó
+huszárok elcsíptek és az ezredes elé hajtottak egy bujdosó szerviánust.
+A fogoly azt állította, hogy hadi titkokat tud, de azokat egyedül csak
+báró Blombergnek hajlandó elárulni.
+
+Midőn a báró a Két pisztolyban levő szállásán négyszemközt maradt a
+megkötözött martalóccal, ez bécsi kedélyességgel köszöntötte:
+
+– Szervusz Blomberg!
+
+Az ezredes az aranyfejű botja után kapott, amelytől annyira rettegtek az
+ulánusai, de amint a szurtos fickó szeme közé nézett, egyszerre
+elhalványodott.
+
+– Az Istenért, Berti, csak nem te vagy?
+
+– De bizony én vagyok!
+
+A pirosfezes, törökplundrás szerviánus gróf Nugent Albert volt, tavaly
+még a bécsi udvari bálok délceg előtáncosa, mostanában Jellachich bán
+segédtisztje.
+
+– Gratulálok a győzelemhez, – mondta kesernyésen a gróf. – Igazán
+pompásan csináltátok. Mária Terézia-rendet azonban aligha fogsz ezért
+kapni.
+
+Az ezredes még mindig nem hitt a szemének.
+
+– Ember, hogyan kerülsz te ebbe a ruhába?
+
+– Ne szóld le a gunyámat, akármilyen furcsa is, ez most a legelőbbkelő
+ruha: a császár uniformisa.
+
+Blomberg a két keze közé fogta a fejét.
+
+– Jézus Mária, ebbe bele lehet bolondulni! Mit csináljak most már veled,
+te szerencsétlen?
+
+Nugent vállat vont.
+
+– Attól függ, hogy kinek a katonája vagy. Ha Kossuthé, akkor ajánlom,
+hogy lövess főbe haladéktalanul… Ha azonban még mindig a császár
+katonája vagy, akkor oldozd meg a kötelékeimet, mert nagyon fáj a karom.
+
+Az ezredes fölvett az asztalról egy ezüst jatagánt – ezt a fegyvert
+tegnap még Tadics vajda viselte övében – és megszabadította Nugent-t a
+kötelékeitől.
+
+A gróf első dolga volt, hogy szivart kért.
+
+– Mi most abban a bolond helyzetben vagyunk, hogy ellenségekként állunk
+szemben egymással, – mondta, miközben rágyujtott, – és a legbolondabb a
+dologban az, hogy mind a ketten a császárt szolgáljuk.
+
+Blomberg dühösen vágta a sarokba az ezüst jatagánt.
+
+– Én ezt az egész dolgot nem értem és nem is akarom érteni, – morogta. –
+Mondják meg nekem, hogy hol van a császár tábora és én odamegyek és
+cafatokra vágatom magamat az én uramért. De álarcosbált én nem játszom
+és rébuszokat én nem oldok meg.
+
+Nugent az ezredes vállára tette a kezét.
+
+– Szegény öregem, – mondta – most egy császári trónus, a Habsburgok
+trónusának megmentéséről van szó, ennek a kedvéért többet is kell
+reszkiroznod, mint álarcosbált játszani és rébuszokat megoldani… Azt
+kérdezed tőlem, hogy hol a császár tábora? Sehol és mindenütt. A
+császárhűség ma a hegyekben és az erdőkben lappang, a vadak és az
+emberevők között bujdosik… Bécsben, Pesten, Olaszországban a demokraták
+az urak. A nép megbolondult és inkább hallgat egy csomó obszkurus
+szájhősre, mint koronás urára. És mi nem gázolhatjuk el ezt a bandát,
+mert ma még az ő kezében a hatalom. De ez nem tart már sokáig! A köd
+szét fog oszlani és mink, akik most egymásra lövöldözünk, megint egy
+zászló alatt fogunk harcolni: a császári zászló alatt.
+
+– Köd, köd! – ismételgette Blomberg leverten. – Most még kevésbbé tudom,
+hogy hová kell mennem, mit kell tennem.
+
+– Maradj a helyeden és tartsd szárazon a puskaporodat. Egy hét mulva,
+vagy egy hónap mulva talán már levetjük az álarcot és akkor egymásra
+fognak ismerni, akik összetartoznak.
+
+– És ha közbe megint megtámadnak ezek a szerencsétlen rácok?
+
+– Akkor védd meg a bőrödet, hogy gyanút ne fogjon a magyar kormány.
+Tovább azonban ne menj, egy lépéssel se tovább, mint okvetetlenül
+szükséges. A fő az, hogy időt nyerjünk.
+
+– De hiszen ez förtelmes! Most már tudom, hogy a szerbek a császár
+emberei és azért alkalomadtán mégis kartácsokkal lövessem őket?
+
+Nugent a vállát vonogatta.
+
+– Ez bizony szomorú, de elkerülhetetlen. A nagy ügy áldozatokat kiván.
+Én csak két komoly és szent dolgot ismerek ezen a világon: a vallásom és
+a császárom. Ami azon kívül van, arra fütyülök. A császárom koronája
+mindennel fölér, százezer ember életével is.
+
+– Százezer jóhiszemű, ártatlan ember életével is?
+
+– Aki háborúban elesik, az mind jóhiszemű és ártatlan ember.
+
+Az ezredes tépelődve járt fel-alá.
+
+– Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár emberei. Ez a
+békés, derék nép pedig, amely egyebet nem tesz, mint a maga tűzhelyét
+védeni, ez a nép rebellis.
+
+Nugent elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét. Aztán hirtelen eldobta a
+szivarját.
+
+– Barátom, mi katonák vagyunk, nem filozófusok! Hát ne is filozofáljunk!
+A történelem géniusza olykor megengedi magának azt a tréfát, hogy
+fejetetejére állítja a világot. Erről mi nem tehetünk. Nekünk úgy kell
+fordulnunk, hogy mindig a talpunkon álljunk. Ezt mindenki úgy csinálja,
+ahogyan tudja. Én nem segíthetek rajtad, csak egy jó tanács erejéig:
+vigyázz, hogy Kossuthék bele ne ugrassanak olyan mélységekbe, ahonnan
+lehetetlen visszatérned.
+
+Egy órával később gróf Nugent – most már polgári ruhában és egy rác
+fuvaros szekerén ülve, – elhagyta megint a várost.
+
+*
+
+Manin úr azalatt a nagy izgalomtól betegen ült a lakásán. Egyre várta a
+katonai őrjáratot, amely a kaszárnyába fogja vinni. Midőn azonban
+harminchat óra is elmult már a merénylet óta és még sem törődött vele
+senki, némileg megnyugodott és este rendes időben aludni ment. Azzal
+vígasztalta magát, hogy a nagy események elterelték róla a figyelmet.
+Amit ő tett, az nem is volt olyan nagy dolog. Ha megfizeti a ló árát és
+még vagy tíz forint borravalót ad a trombitásnak, akkor minden rendben
+lesz.
+
+Egyszerre fölriadt álmából. Azt álmodta, hogy a város fekete bikája
+óriás bikacsordát vezet a háza ellen. A megvadult szörnyetegek
+leeresztett fejjel, irtóztató erővel rohanják meg a kapuját… Az ablakok
+alatt pedig a szarvak egész erdeje várakozik és készülődik…
+
+Manin fölriadt és megkönnyebbülten sóhajtott föl: óh, hiszen csak álom
+volt! De mi az? Most is hallja a bikák dühös bömbölését, a háza most is
+megremeg rohamuknak szilaj erejétől… Pedig ébren van!
+
+Kiugrott ágyából és remegő kézzel kapta magára virágos hálóköntösét… Az
+ablak faredőnyein keresztül kilátott az utcára: az egész úri-utca
+feketéllett és hullámzott az emberektől. Kaszás, vasvillás sváblegények
+voltak, de sok ulánus és cserepár is ordítozott a tömegben. A kapun
+baltás emberek dolgoztak fáklyafény mellett és egy fehérfrakkos
+katonatiszt vezette és irányította az ostromot. Manin megismerte Lutz
+hadnagy fakó arcát.
+
+– Ez a halál! – mondta magában a szolgabíró. Azzal fölkapta ágya mellől
+a puskáját és kirohant az udvarra. Nagy recsegve-ropogva éppen akkor
+szakadt be a kapu… Manin keresztül bukott a hátsó kerítésen, miközben
+elvesztette a két papucsát. Mezítláb surrant végig a Grafék sötét
+kertjén. Megint kerítés rekesztette el az útját. Ezen is keresztül
+mászott.
+
+Most már a plébánia kertjében volt. Ha innen ki tudna jutni az utcára,
+akkor talán a rácvárosba menekülhetne, ahol megvédelmeznék a vérei…
+
+A kőfalhoz közeledett, de aztán rémülten tántorodott vissza. A falon
+fekete emberfejek bukkantak föl, majd emberek ugráltak be a kertbe. A
+vadászat lázában rikoltozó hangok és rohanó lábak dobogása verte föl a
+kis kert csendjét… A szőlőfal rostélyán vörös tűzfény táncolt végig…
+
+– Itt kell lennie a kutyának, itt kell lennie!
+
+Valaki puskatussal széthajtotta a lombos málnabokrokat és az árnyékban
+guggoló Manin rémült tekintete találkozott Lutz hadnagy izzó szemével.
+
+– Hadnagy úr… – könyörögte Manin.
+
+Egymásután két lövés dördült el és Manin szó nélkül elnyult a bokrok
+közt. A virágos hálóköntösén gyorsan szivárgó fekete folt terjedt szét.
+
+A nép azalatt beözönlött Manin házába és mindent összerombolt.
+Fölmásztak a háztetőre is, ahol a vörös fáklyafényben dühös majmokként
+garázdálkodtak és reggelig tartó szívós munkával sikerült a házat üres
+és csonka rommá változtatniok.
+
+*
+
+A nagyobbik Graf fiúnak, Mihálynak, reggel valami dolga akadt a hátsó
+kertben és igen elcsodálkozott, mikor a cseppkőbarlang kőnimfája mellett
+egy másik márványalakot is látott. Zorka volt, Manin Zorka. Egy ingben
+volt szegény és ájultan feküdt ott. Sohasem tudódott ki, hogyan jutott
+oda. Mihály a karjára vette és bevitte édesanyjának, aki rögtön ágyba
+fektette és élesztgetni kezdte.
+
+Estére megjött Graf Jani Temesvárról. Ő már az utcán hallotta, hogy
+Manin szomszédot megölték.
+
+– Hol van Zorka? – kérdezte a házba lépve.
+
+– A zöld szobában, – mondta édesanyja.
+
+Mivel senki sem tartotta vissza, Jani besietett a zöld szobába.
+
+Zorka teljesen felöltözötten ott kuporodott egy kis zsámolyon, hófehér
+arcát a falnak fordította, a karcsú teste szabályos időközökben
+előre-hátra ringott, mint az óra ingája, közbe a keleti siratóasszonyok
+vontatott éneklő hangján mindig csak ezt ismételgette: Apa – jaj, apa!
+
+Jani megrettenve és elszomorodva nézte a leányt. Kimondhatatlanul
+sajnálta és meg volt róla győződve, hogy ennek a látványnak gyötrelmét
+ősz hajjal is érezni fogja még. Megszólította, könyörgő és alázatos
+hangon, de Zorka nem vett róla tudomást. Mikor pedig megfogta a kezét, a
+leány egész testében remegni kezdett, majd hirtelen fölemelkedett és az
+alvajáró bizonytalan és makacs lépteivel kiment az udvarra, ki az utcára
+és megindult a nagytér felé. Közbe pedig egyre hallatta rettenetes
+üvöltő panaszát: apa – jaj, apa, – Jani mellette futott, beszélt hozzá,
+rimánkodott neki, de megérinteni már nem merte.
+
+A piac tulsó végén rozsdavörös nagy ház állott. Zorka belépett a
+kapuján. Vissza sem nézett Janira, aki megállott a küszöbön. A ház
+Manuelé volt, a szerbek másik vezéréé.
+
+
+
+
+VIII.
+
+Báró Blomberget, ha kitette lábát az utcára, kalapjukat lengető, ragyogó
+arcú, hangos emberek vették körül. A nehezen melegedő svábok most lobogó
+lánggal égtek és ez a tűz megvilágította a „verseci győző“ útját.
+
+Az öreg Hoffer valami furcsa dolgot mondott:
+
+– A báró úr nemcsak az alibunári rácokat, hanem a verseci németeket is
+legyőzte.
+
+– Hogy-hogy a németeket? – csodálkozott az ezredes.
+
+– Az alibunáriak a császár nevében gyilkoltak és raboltak… Ettől nagyon
+megfájdult embereink szíve, mert a sváb a császárjában mindenekelőtt a
+gyermekei és a vagyona védelmezőjét látja. A svábjaink már kezdtek
+megvadulni… De most megint a császárra esküsznek.
+
+Az ezredes szigoru redőkbe vonta homlokát.
+
+– Én nem ismerem a föltételes császárhűséget.
+
+Hoffer csendesen bólintott galambősz fejével.
+
+– Persze, persze. De nehéz azt kívánni tőlünk, hogy kivetkőzzünk emberi
+természetünkből.
+
+Nap-nap után vidéki parasztküldöttségek jöttek Versecre, távoli
+granicsárfészkekből való ködmönösek, akik olykor megkötözött szerb
+izgatókat is hajtottak az ezredes elé. Azok hírül hozták, hogy az
+alibunári sereg szétoszlott és eltünt a föld színéről, táborhelyén már
+csak kóbor kutyák marakodnak. És Fehértemplom alól is elkotródott az
+ellenség egy éjjel. A granicsár kompánia, amely annak idején föllázadt
+és kivonult Fehértemplomból, most le akarta tenni a fegyvert Blomberg
+előtt.
+
+A délszláv vér mámoros föllángolása megint véget ért. A verseci csata
+után a nagy fényből és a nagy forróságból semmi sem maradt vissza a
+szívekben, csak a gyűlölet hideg és fekete pernyéje.
+
+Mindenfelől hívták, biztatták, sürgették a verseci sereget, hogy
+vonuljon le a határőrvidékre és tiporja el a lázadás utolsó zsarátnokát.
+
+Végül is nyeregbe kellett ülnie Blomberg ezredesnek. Csak a cseh
+ulánusokat és a Zsivkovics-féle cserepárokat vitte magával, a
+Rukavina-bakákat, akiknek sváb tisztjei telve voltak harci kedvvel,
+továbbá a magyar huszárságot, amely rettenetesen gyűlölte a rácokat,
+otthon hagyta, a nemzetőröknek pedig megtiltotta, hogy kimozduljanak a
+városból.
+
+A hírek, amelyek a büntető expedició útjáról érkeztek, forrongásba
+hozták a verseciek vérét. Osztrák copf! – kiáltották a Konkordia
+elkeseredett törzsvendégei, akik egy hét óta mind nagy stratégákká
+lettek.
+
+A jó svábok azt várták, hogy a kommandáns mennydörgő istenitéletként fog
+végigrobogni a lázadó tartományon, Blomberg báró pedig kétségbeejtő
+lassúsággal, orrával a mappákat túrva, fölösleges hadmozdulatokkal és
+túlzott óvatossági rendszabályokkal ölve az időt, vonult le a Dunához.
+Aki ellenség lappangott a falvakban, az csigapostán is elmenekülhetett
+előle. A magyarérzelműek ujjongó hódolatát hidegen és szárazon
+elhárította magától.
+
+Az egész expedició olyan furcsa benyomást tett, mintha nem is katonaság,
+hanem a lovasított osztrák bürokrácia tartana körmenetet a határon. Ezek
+a masinaemberek valami értelmetlen ritus szabályai szerint beszélnek és
+mozognak és nem vesznek tudomást arról, ami körülöttük történik. A
+szívük talán cserzett bőrből való, a koponyájuk pedig rubrikás
+papirossal van teli zsúfolva.
+
+Blomberg ezredes portyázó útjának az lett eredménye, hogy az örökké
+végletekben kalandozó szerb fantázia újra áttüzesedett a hittől és a
+reménységtől.
+
+– A császár mégis velünk van! – susogták egymás fülébe a boldog titkot.
+– Velünk van és nem engedi meg, hogy a katonaság bántsa hű
+granicsárjait.
+
+Most már bevallották, hogy hibát követtek el, midőn megtámadták
+Blomberget. A katona csak katona és köteles megvédeni a maga zászlaját.
+Az áruló magyarokat és a renitens svábokat azonban nem köteles
+megvédeni.
+
+Rajacsics patriárka váratlanul Pancsován termett. A nagyszerü demagóg
+mennydörgő haraggal és maró gúnnyal vágott végig a kishitűeken, akik
+kételkedni mernek a szent szerb zászló győzelmében. Künn a falvakban a
+papjai megint feszülettel a kezükben hirdették a gyűlölet evangéliumát.
+
+A megszégyenített lázadók egész dühe a magára hagyott Fehértemplom ellen
+fordult. Julius vége felé megint megszólaltak odalenn a vészharangok, a
+fehértemplomi szőlőkben és kukoricaföldeken szerviánusok rajzottak és
+orgyilkos lövések dördültek.
+
+Báró Blomberg lakásának küszöbét reggeltől-estig segélytkérő
+fehértemplomiak tartották megszállva. Némelyik svábnak, akit nagyon
+sokáig megvárakoztattak, a fejébe szökött a vére, a _Két pisztoly_
+kapuja alatt kétségbeesett orditozást lehetett hallani, hogy ez
+istentelenség, a báró úr a fürdőkádban ül, a tisztjei ostáblát játszanak
+a kávéházban, négy-öt mérföldnyire innen pedig asszonyokat gyilkolnak és
+sebesülteket égetnek a martalócok.
+
+Augusztus első napján Blomberg ezredes némi csapatokat küldött
+Fehértemplom felé, hogy „kikémleljék az ellenség pozicióit“. Mert a
+szerbek akkor még hivatalos ellenségek voltak. Le Gay alezredes, aki az
+expediciót kommandirozta, a határváros helyén fegyveres tábort talált. A
+svábok földsáncokat hánytak föl városuk körül és a lövészeik, a híres
+fehértemplomi céllövők, akik békés napokban össze szokták nyerni a
+délvidéki „lövésznapok“ ezüst serlegeit, most piros szerviánus fezekre
+lőtték be magukat.
+
+Egyetlen ember oroszlánbátorsága és sugalló ereje katonákat nevelt a
+vincellérekből és szatócsokból. Ez az ember Maderspach Ferenc volt.
+
+Maderspach rögtön azt követelte a városba vonuló császáriaktól, hogy
+rohanják meg közös erővel a Lokva-hegységben levő rác tábort. Le Gay
+igen huzadozott a vállalattól, mivel – mint mondta, – „nem volt kellő
+utasítások birtokában“, de a kíséretében levő huszár- és
+Rukavina-tisztek dühös türelmetlenséggel követelték a támadást és így az
+alezredes is kötélnek állott.
+
+Éjnek idején föllopódzott a kis sereg a hegyekbe és harmatos hajnalon
+rajta ütött az ellenséges táboron. A szerbeknek hatezer emberük állott
+lenn Vracsevgájon, alig egy mérföldnyire a várostól és így a lokvai
+rácok álmukban sem gondoltak arra, hogy megtámadhatnák őket. Valami
+ünnepük volt, éppen tábori misét tartottak az erdei nagy tisztáson – az
+aranyruhás papok vastag füstölőket lengettek a térdeplő sokaság felé, –
+midőn a bokrok közül eldördült az első sortűz. Az ünnepi ájtatosságot,
+mint valami föllobogózott gályát, összetörte és elmerítette a gyűlölet
+mennydörgő orkánja. És délben a fehértemplomiak halálra fáradtan, vértől
+mocskosan, mint győzők vánszorogtak vissza városukba.
+
+Fehértemplomban ordonánc várta Le Gayt és az alezredes, miután elolvasta
+báró Blomberg parancsát, nyugodt arccal kijelentette, hogy ő most csak
+megabrakoltat, azután haladéktalanul haza vonul. A rémülettől sápadt
+arcok fordultak feléje. Védelem nélkül hagyja a várost, miután a lokvai
+vérfürdővel az őrjöngésig felbőszítette a szerbeket? Hiába könyörögtek,
+sopánkodtak és káromkodtak a svábok, az alezredes fölvette hivatalos
+ábrázatát és hidegen mondta: parancs – parancs!
+
+A polgárok most már csak arra kérték, hogy vigye magával asszonyaikat és
+gyerekeiket. Ismerték Stratimirovics legényeit, tudták, hogy mit
+várhatnak azoktól, ha kezükbe esik a város.
+
+Alkonyatkor gyászos népvándorlás indult meg a verseci úton. Le Gay
+alezredes fejét érdemrendekkel ékes mellére csüggesztve kilovagolt a
+városból. Végtelen hosszú szekérsoron, nagy batyúk között szorongva
+jajgató asszonyok és siránkozó gyerekek követték. A Fehértemplomban
+visszamaradt férfiak némán és mozdulatlanul állottak a földsánc tetején
+és sokáig bámultak az úton elvonuló porfelhő után, miközben görcsösen
+szorongatták utolsó reménységüket, a céllövő „stucnit“.
+
+A verseci svábok szíve és háza, amelyet máskülönben olyan gondos zár
+alatt tartanak, megnyilt a bujdosók előtt. Özvegy Grafné is
+kiszellőztette a lefüggönyözött parádés szobáit és két sokgyerekü
+fehértemplomi családot ültetett beléjük. Mert ha azok a Hofferék el
+tudnak látni egy családot, akkor Graféknál megfér kettő is.
+
+*
+
+Másnap éjjel Graf Jani teljes hadnagy-fölszerelésével kimászott az
+ablakon – a kapukulcs mostanában édesanyja párnája alatt volt – és
+óvatosan kiszökött a német szérüskertek alá. Ott vagy százötven
+fegyveres legény várakozott a csillagos éjszakában. Köztük volt a
+Szalvátor patikus, Hoffer Tóni és Heim zsidó is. A nemzetőrség ágyúi
+közül két hatfontosat szalma alá dugva kiloptak az aradi tüzérek. A
+csapat Fehértemplomba indult. A készülődés titokban folyt, a legények
+féltek Blomberg ezredestől, de még inkább a saját szüleiktől.
+
+Az indulás pillanatában egy öreg asszonyság bukkant ki a kazlak közül.
+Heimné asszony volt, aki a fiát kereste.
+
+– Hát igazán elmégy, Poldi? – kérdezte szelíden és szomorúan.
+
+Heim, aki szerette a marcona tüzért adni, láthatólag igen elrestelte
+magát bajtársai előtt.
+
+– Hiszen mondtam, hogy megyek!
+
+Heimné Graf Janihoz fordult:
+
+– Graf úr, ne tessék azt hinni, hogy nekem valami kifogásom van az önök
+társasága ellen. Sőt örülök, hogy a mi Poldink az önök társaságában van.
+De mégis azt hittem, hogy mivel Poldi egyetlen fiú és az egyetlen fiút
+nem szokás katonának vinni –
+
+– Mama, maga ehhez nem ért! – mondta Heim zordonul.
+
+Janinak eszébe jutott, hogy milyen baj lenne abból, ha az ő édesanyja is
+neszét venné a dolognak és azért nyakra-főre elindította a csapatot.
+Mélységes csendben haladtak az elővéd nyomában. A granicsár falvakat,
+amelyek sűrű facsoportjaik alatt úgy aludtak a holdvilágos sikságon,
+mint a fekete zivataros felhők, nagy ívben elkerülték. Már jó messzi
+jártak, mikor egy arasznyi gyerek bukkant föl a férfiak között. A kis
+Hoffer Gyuri volt. A fiú neszét vette a készülődésnek és titokban utánuk
+szökött a dobjával. Jó ideig az útszéli bokrok között lappangva követte
+őket, mint valami ragaszkodó kis kutya, most azonban már
+előmerészkedett. A Tóni bátyja pofonokat igért neki, de azután
+megcsókolta és megengedte neki, hogy mellette marsirozzon.
+
+A nap már fölkelőben volt, mikor megpillantották a fehértemplomi
+földhányásokat. Ekkor kibontották a zászlójukat és harsogó kórusban
+énekelni kezdték a hét svábok együgyü nótáját:
+
+ Durch die Au, auf die Gau,
+ Ins Land hinaus,
+ Lasst unsere Banner wehen, –
+ Ade, du liebes Vaterhaus,
+ Ade, auf Wiedersehen.
+
+A sáncokon puskás emberek pattantak föl, akik a szemük fölé emelt
+tenyerük alól kémlelték a csapatot. Azután egyszerre rikoltozás és
+szaladgálás támadt. Az öröm, a meglepetés, a meghatottság valóságos
+vihara rázta meg a kis várost. Az első ember, aki megölelte Graf Janit,
+Haller volt. A nagy fölindulástól úgy eltorzult az arca, mintha
+rettenetesen haragudnék.
+
+– Ugye mondtam, hogy nem kell őket hívni? Ugye mondtam, hogy maguktól is
+eljönnek? – ordítozta magából kikelten.
+
+Akkor sem örülhettek volna jobban, ha maga Szent Mihály arkangyal vezeti
+városukba az égi seregeket. Ők már azt hitték, hogy a szomszédság
+föladta, eltemette és elfelejtette őket. És most, ime, ennyi sváb legény
+kötötte a városuk sorsához a maga fiatal életét!
+
+A templomnál Maderspach kapitány előtt defiliroztak. A vasember szeme
+akkor ragyogott föl igazán, mikor megpillantotta a csapat közepén döcögő
+két ágyút. Ő eddig három kis kályhacsővel védekezett Stratimirovics
+ellen, akinek tüzérségét osztrák tisztek kommandirozták.
+
+*
+
+Másnap hajnalban a szerbek megint ágyúzni kezdték a várost. Császári
+pattantyúsaik voltak, akiknek az akkori osztrák fölfogás szerint kilenc
+esztendeig kellett szolgálniok, hogy kész tüzérek legyenek, most kitünt
+azonban, hogy a nemzetőrök, bár csak egy-két hónapig forgolódtak az
+ágyúk körül és a tüzérségi szakkifejezéseket sem igen ismerték, jobban
+lőnek.
+
+A vracsevgájiak végül szuronyt szegezve próbálták a sáncokat. A
+granicsár sorgyalogság szárnyain szerviánusok vágtattak, balkáni
+csatadalokat üvöltöző, a dühös lelkesedéstől őrjöngő emberek. A
+nemzetőrök hideg és preciz sortüze azonban megállította és visszadobta a
+tarka embergomolyagot. Maderspach kitört földhányásai mögül és kergetőbe
+vette a hátrálókat. A svábok elkeseredése, életükhöz és vagyonukhoz való
+ragaszkodásuk, vakmerőséggé és kegyetlenséggé változott át.
+
+Heim, aki nem akart tétlenül vesztegelni ágyúja mellett, fölkapta egy
+elesett nemzetőr szuronyos puskáját. Az országúton egy sebesült
+szerviánus feküdt, egy kövér, öles ember. Graf Jani az üldözés dühében
+keresztül akarta szúrni a kardjával.
+
+– Ne bántsd szegény ördögöt! – kérlelte Heim.
+
+A földön vonagló ekkor rájuk sütötte hosszú pisztolyát. Heim
+megtántorodott és Graf karjaiba szédült. Fakó arccal, kimeresztett
+szemekkel bámult barátja arcába.
+
+– Mondd meg anyámnak, mondd meg édesanyámnak –
+
+Nem beszélt többet, mert vér ömlött a szájából. Egy órával később már
+csak öten voltak a hét svábok. Holky doktor után a Versecről való Heim
+tüzér is meghalt.
+
+A rácok támadásai szinte napról-napra megismétlődtek. Gyakran éjszaka
+is, miután egy-két órai komor csend borult a fáradt városra,
+megkondultak a vészharangok, puskák ropogtak, tűzfény csapott föl és az
+utcák visszhangzottak a futkosó és ordítozó emberek lármájától.
+
+Augusztus 5-én Stratimirovics, a szerbek fővezére, levelet küldött a
+városba, amelyben tisztes kapitulációt ajánlott a sváboknak. Maderspach
+megigérte, hogy másnap fog válaszolni. Válaszolt is. A válasza az volt,
+hogy kicsapott a sáncai közül, megrohanta a szerb tábort és miután nagy
+zavart és vérengzést okozott, sietve visszavonult megint maréknyi
+hadával.
+
+A vracsevgáji kommandót mérhetetlenül felbőszítette a fehértemplomiak
+csökönyössége. A város félig romban hevert, kolera is pusztított benne,
+az agyonfárasztott és kiéhezett svábok alig tudtak már állani lábukon és
+Maderspach mégis a megvadult nemzetőrök helyeslő ordítozása közepette
+kergette vissza a jelentkező parlamentereket. A nagy garral megindult
+szerb mozgalom megfeneklett ezen a kis sváb szigeten.
+
+Augusztus közepe felé Maderspach egy hű oláh embere hírül hozta, hogy
+19-ikére általános roham készül a város ellen. Mayerhoffer császári
+ezredes, a belgrádi osztrák konzul és gróf Nugent a szerb táborba
+érkezett, velük több törzstiszt, most azok vették kezükbe a vezetést.
+
+Maderspach tudta, hogy emberei nem bírhatják sokáig a rettenetes
+fáradalmakat és újra segítséget kért Blomberg ezredestől. Vukovics
+kormánybiztos is megjelent Versecen és a magyar hadügyminiszter
+parancsát adta át az ezredesnek, hogy induljon Fehértemplomba.
+
+Augusztus 19-ikén hajnalban a báró valóban nyeregbe szállott és a serege
+javát elindította délnek. Csigalassúsággal marsirozott, végül azonban
+mégis csak Fehértemplom alá érkezett. A város fölött sűrű füstfelhő ült,
+az ágyúk dörögtek, a harangok kongottak: az ütközet még javában folyt.
+
+Báró Blomberg ezredes ekkor megállította csapatjait, pihenést vezényelt
+és három egész órán át tétlen szemlélője volt a polgárság
+élethalálharcának.
+
+Az embereknek, akik összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki, hogy
+vezesse támadáshoz pihent seregét, ennyit mondott csak:
+
+– Nem lehet, nem szabad!
+
+A csata végül is a szerbek futásával végződött.
+
+Ezen a napon a kis Hoffer Gyuri is megsebesült. Először csak a dobját
+lőtték keresztül, midőn azonban fürge bakugrásokkal szaladt a hátráló
+rácok után, egy granicsár puskatusával fejbe ütötte és a fiú élettelenül
+terült el a tarlón. A bátyja, Hoffer Tóni, karjaiba kapta és oly
+gyászosan üvöltött, mint a halottat sirató komondor. A gyerek azonban
+csak ájulásban volt és a Szalvátor patikus hamar magához térítette
+megint. Gyuri rögtön a dobja után érdeklődött és azt mondta, hogy
+egyszer már egy ló is megrúgta és az jobban is fájt.
+
+Midőn Maderspach takarodót fuvatott, a kvártélyukba vonuló verseci
+nemzetőrök közvetlenül Blomberg seregének frontja előtt mentek el.
+Ilyenkor ők már nem igen játszottak katonásdit, mindegyikük úgy
+marsirozott, ahogyan éppen jólesett neki. Az egyik pipával az agyarában
+bandukolt, a másik véres karját kötözgette, miközben fogaival tartotta a
+kendő csücskét. Most azonban a vezér, Graf Jani, éles orrhangon
+kommandirozott valamit:
+
+– Pihenj!
+
+Ez azt jelentette: nem tisztelgünk az ezredes előtt.
+
+És a civilruhás, furcsán fölfegyverkezett, lompos bugriscsapat gőgösen
+félrefordított fejjel vonult el a könyökkeztyűs, láncokkal, rojtokkal és
+címerekkel teliaggatott tarka lovasok előtt.
+
+Kolonics főhadnagy megpillantotta a csapatban jövendő sógorát, ki a
+bekötözött fejű kis Gyurit cipelte a karján.
+
+– Mi történt a gyerekkel? – kérdezte.
+
+Hoffer Tóni sötéten mérte végig a főhadnagyot.
+
+– Megsebesült, – mondta szárazon.
+
+– Az Istenért, hogy vihetitek magatokkal ezt a gyereket?
+
+– A katonák nem óhajtanak meghalni a hazáért, hát megteszik a gyerekek,
+– morogta Tóni keserűen.
+
+Báró Blomberg még aznap hazavonult a lovasaival és cserepárjaival.
+
+*
+
+Augusztus 23-ik napján fordulat állott be Fehértemplom sorsában. A
+haláltusáját vívó kis sváb fészeknek vendége érkezett: maga a Patrona
+Hungariae. A Védőasszony egy háromszínű selyemlobogóról mosolygott alá,
+amelyet vidáman lengetett a szél ezer ifjú katona pirossapkás feje
+fölött.
+
+Délben rohanó nemzetőrök lármázták föl a pihenő várost. Jönnek a rácok!
+A verseci úton jönnek. Maderspach maga sietett a sáncra. A szőlőhegyről
+katonai csapat vonult le a völgybe. Vörös sapkát viselnek, tehát
+kétségtelenül szerviánusok… Feltünő azonban, hogy szurony csillog
+puskájukon és hogy példás rendben masiroznak.
+
+Maderspach kezében megremegett a messzelátó.
+
+– Mintha magyar zászlójuk volna…
+
+Egy puskalövésnyire a torlasztól megállapodott a zászlóalj. A csapatból
+ketten kiváltak és a svábok felé közeledtek. Egy fiatal tiszt és egy
+trombitás. Az egyenruhájuk magyaros szabású volt.
+
+– A város kommandánsával van beszédem! – kiáltotta magyarúl a tiszt,
+miután elhangzott a trombitajel.
+
+Maderspach eléje lépett.
+
+– Én vagyok!
+
+Az idegen, egy karcsú, előkelő külsejű és leányosan szép fiú, fülig
+elpirult.
+
+– Ön Maderspach Ferenc őrnagy?
+
+– Hát ismeri a nevemet?
+
+– Hogy ismerem-e? Egész Magyarország ismeri és csodálja a hősök hősét.
+
+– Mért nevez engem őrnagynak? Hiszen látja, hogy kapitány vagyok.
+
+A hadnagy elmosolyodott.
+
+– Mi magunkkal hoztuk az ön őrnagyi kinevezését.
+
+Azután bemutatta magát.
+
+– Fáy Gyula hadnagy vagyok. Ez a csapat a kilencedik kassai
+honvédzászlóalj. A nép vörössapkásoknak nevez minket, mi pedig rajta
+leszünk, hogy becsületet szerezzünk a nevünknek. A magyar kormány őrnagy
+úr parancsnoksága alá helyezett minket és mi boldogok vagyunk, hogy nem
+érkeztünk későn.
+
+Ime, az ország északi határáról önként eljött ezer ember, hogy élete és
+vére árán megvédjen egy kis sváb fészket, amelynek tegnap még a nevét
+sem ismerte.
+
+A kemény Maderspach – életében talán először – ellágyult, midőn
+összeölelkezett a vörössapkások hadnagyával.
+
+– Legfőbb ideje, hogy megjöttek az urak! – mondta.
+
+*
+
+A verseci garnizon tisztjei tegnap még kicsinylően mosolyogtak, midőn a
+honvédzászlóalj keresztülvonult a városukon. Ezek a magyar önkéntesek jó
+részben uriemberek, hivatalokból és főiskolákból verődtek össze. Sőt azt
+beszélik, hogy egész csapat kispap is van a közlegények közt. Hogyan
+lehet köztük rendet tartani, ha még botozni sem szabad őket? És hogyan
+állják majd a tentanyalók a tüzet?
+
+A császáriak élcelődése azonban elhallgatott augusztus harmincadik
+napján, mikor az egész verseci garnizonnak alkalma nyílott, hogy
+páholyból kényelmesen végignézze a vörössapkások csatáját.
+
+Vukovics kormánybiztos rá tudta venni Blomberg ezredest, hogy élelmi
+szekereket eszkortáljon Fehértemplomba. A báró még mindig fázott attól,
+hogy nyiltan ellene szegüljön a magyar kormánynak és úgy gondolta, hogy
+a profuntszállítást talán nem fogják rossz néven venni Bécsben. A
+verseci sereg délután kelt útra és az éjszakát egy faluban töltötte.
+Reggel, midőn az ezredes éppen nyergeltetni akart, erős ágyúzást hallott
+Fehértemplom felől. Ott már megint verekedtek. Az ezredes ekkor szivarra
+gyujtott és föl-alá kezdett sétálni a falusi templom előtt. Egypár
+parasztgyerek tátott szájjal leste, hogy mihez kezd most a fényes
+katona. Blomberg sétája igen sokáig tartott, mert Fehértemplomban még
+délben is bömböltek az ágyúk.
+
+Ekkor csend lett és az ezredes most már megfuvatta a trombitákat. Még
+mindig elég jókor érkezett, hogy szemtanúja legyen a honvédek döntő
+szuronytámadásának. Az öreg katona elámult, midőn a vörössapkások
+szilaj, szinte már vidám halálmegvetését látta.
+
+– Teufelskerle! – mormogta elgondolkozva.
+
+A szerbek egyik osztálya Blomberg seregének frontja előtt vonult el.
+Alig száz lépésnyire voltak a Rukavina-bakáktól és a diszciplina
+vasbékóiban vonagló katonák a fogukat csikorgatták tehetetlen dühökben.
+
+De egész váratlanul éles kommandószavak csattantak föl a prófuntos
+szekerek mellett. Egy fiatal cserepártiszt, Lutz hadnagy, szuronyt
+szegeztetett és fejjel beleugrott a csatába. Példáját követte Krausz
+kapitány két Rukavina kompániával.
+
+Báró Blomberg kerek piros arca szederszínű lett.
+
+– Állj! – ordította. – Aki megmozdul, azt főbelövetem!
+
+– Nohát lövess főbe engem is! – csattant ki Kollmann őrnagyból a
+visszafojtott méreg.
+
+Kardot húzott és a többi Rukavinákkal rávetette magát az ellenségre.
+
+Az ulánusok és a Zsivkovicsok mozdulatlan falként állottak tisztjeik
+mögött. Ez volt a császári hadseregben a nyílt szakadás első jele.
+
+Késő délután visszakerültek az üldözésbe belefáradt századok. Blomberg
+ezredes azonnal útra kelt velük Versec felé, a főbelövésről azonban nem
+esett több szó.
+
+Egy héttel később, szeptember hetedikén, az a hír érkezett Versecre,
+hogy Maderspach a vörössapkásokkal véres szuronycsata után elfoglalta a
+vracsevgáji tábort. A szerb sereget szétugrasztotta, Vracsevgájt pedig
+porrá égette.
+
+
+
+
+IX.
+
+A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek a
+Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban vegetáltak
+és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy hatalmas testhez
+tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal és vizitákkal zaklatta
+a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel miatt nagy patáliát csinált a
+front előtt és úgy tett, mintha nem hallaná, hogy egypár mérföldnyire a
+várostól ágyúk morognak.
+
+A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt a mérges titoknak,
+amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy földindulás és
+égszakadás következik be, valami világfölfordulás, amelybe fejjel
+belevethetné magát és amelynek vérözönében megint tisztára moshatná a
+maga zászlóját.
+
+A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a
+katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha attól
+félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű hadititkaikat. A
+báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek idején patrulokat
+járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik, sőt – ilyen
+szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is figyelik.
+
+Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a katona
+imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer emberrel
+átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet, hogy véget
+vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák garázdálkodásának. Végre egy
+ötlet, egy elhatározás, egy tett, amelyet katonaember is megérthetett!
+
+Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést éppen
+Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép Jellachichról, a
+„lovagias bánról“, a „horvát Szent György-vitézről“, aki azzal imponált
+az udvarnak, hogy császáribb volt a császárnál és akibe mostanában
+szerelmes volt az egész osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint
+nősténye. Ez a Jellachich a Napoleonfaló bécsi kongresszisták
+iskolájából való kardcsörtető bel’esprit volt, majdnem olyan jól
+szónokolt, mint maga Kossuth és sajáttermésű, gyönge verseket szavalt
+katonáinak a tábortűz mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a
+horvát népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát.
+
+Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem tisztázta még
+a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni maguk mögött a
+magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal maradt és császári
+magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát ezredek ellen. Az
+álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy viselkedtek, mintha a
+horvát betörés valami furcsa félreértés eredménye volna csak, amit okos
+kimagyarázás útján még el lehetne simítani.
+
+A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig olyan
+förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán évszázadok mulva
+is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.
+
+Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes határozatlanságának az
+lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb lángot vetett Versec
+tőszomszédságában. Két mérföldnyire a várostól, Lagerdorf községében,
+befészkelte magát az illir-bánáti granicsárezred. A lagerdorfi portyázók
+gyilkolva és gyujtogatva száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal
+hurcolták, egy árva falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény
+napszámosnépe az „uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és
+porrá égettek. A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos
+veszedelmek leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után
+nézett, nyoma veszett.
+
+Egy nap nagy futkosás és izgalom támadt a városházán.
+
+A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy
+küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés
+föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen
+levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és
+szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár kocsira ült és
+kikocogott Lagerdorfra. Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában
+megrokkant, csendes vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.
+
+A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt fogadta
+őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé meglepődtek,
+mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is, Kolonics főhadnagy
+kíséretében.
+
+Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal, akiket
+kedves földieinek nevezett, biztosította őket rokonszenvéről,
+hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig fölszólította őket,
+hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és csatlakozzanak a „szerb-osztrák“
+hadsereghez, amely esetben nem lesz semmi bántódásuk.
+
+A svábok nevében báró Blomberg válaszolt.
+
+– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül el kell
+fogadnunk, – mondta.
+
+Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok csak
+hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg
+halszemüket. Végül megszólalt egyik:
+
+– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót azonban a
+városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta magának a
+döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk és jelentést
+tennénk az otthoniaknak…
+
+Mayerhoffer ezredest bosszantotta ez a nehézkesség.
+
+– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok kielégítő
+választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?
+
+– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan elköszöntek és
+fölkapaszkodtak szekereikre.
+
+– Azt hiszem, Verseccel rendben vagyunk, – mondta Mayerhoffer.
+
+Blomberg ezredes fejét rázta.
+
+– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között
+egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét
+akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a
+városi tanács szabad kezet engedett nekik.
+
+Mayerhoffer ezredes arca pulykavörös lett.
+
+– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod azonnal
+vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a verseciek hat
+ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.
+
+A fekély kifakadt… Blomberg idegesen dobta el égő szivarját.
+
+– Kellemetlen dolog, kutya kellemetlen dolog, – morogta.
+
+– Ez parancs!
+
+– Kinek a parancsa?
+
+– Vedd úgy, hogy a császári hadügyminisztériumé!
+
+Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes karjára
+tette kezét.
+
+– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék katonának,
+neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy Kossuthot akarod-e
+szolgálni.
+
+– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, – mordult
+föl Blomberg.
+
+Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A főhadnagy
+nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek nyomában.
+
+Blomberg az óráját nézte.
+
+– Délben itt lesznek az ágyúk!
+
+A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy olcsó szerrel
+megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit alkalmatlankodtak
+neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a verseci nemzetőrség ereje.
+
+Miután elharangozták a delet, Blomberg ezredes türelmetlenkedni kezdett.
+
+– Nem értem Kolonicsot, ő különben olyan megbizható, mint a halál.
+
+Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig a
+falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet nyeregben
+írt az adjutáns, ennyi volt:
+
+„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem
+vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. _Kolonics
+főhadnagy._“
+
+Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a burgerek
+tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább kedélyeskedni,
+most már a császári hadsereg tekintélyéről van szó.
+
+És megírta parancsát:
+
+„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden
+rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra
+szállítsa. _Báró Blomberg ezredes._“
+
+A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig hallgatagon
+sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a verseci várhegy
+felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott bele a ragyogó kék
+égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a mozdulattal félrerugták a
+kardjukat és tovább sétáltak.
+
+– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer ezredes.
+
+– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal szemben?
+Nevetséges!
+
+– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes. – Ha bele
+is pusztul fél Versec, ötre itt lesznek az ágyúk.
+
+Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy
+ulánus-altiszt érkezett.
+
+– Gazember, hol vannak az ágyúk? – ordította Blomberg.
+
+A cseh megint levelet hozott.
+
+„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem tudnánk
+célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között
+megreszkirozzuk-e a támadást. _Kolonics főhadnagy._“
+
+Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai
+kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a
+kövér ember galopban repült a várhegy felé.
+
+*
+
+Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is a
+kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első ulánus-svadront,
+azután a katolikus temető elé vonult, ahol az ágyúk állottak. A
+nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat és most éppen Graf
+Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a Szalvátor-patikus
+kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani barátjukat és most hárman
+ott ültek a kápolna árnyékában és a vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet
+a patyikus hozott magával.
+
+Egyszerre egy paraszt nemzetőr toppant az urak elé.
+
+– Graf úr, viszik az ágyúkat!
+
+Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az ágyúk és a
+puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a temető kapujában,
+szolgálati ábrázattal, peckesen, hozzáférhetetlenül.
+
+– Mit akartok az ágyúinkkal? – támadt rá Hoffer Tóni a sógorra.
+
+– Az ezredes úr parancsolta, hogy vigyem hozzá az ágyúkat.
+
+– És hol van az ezredes úr?
+
+– Lagerdorfon…
+
+A fiatalemberek elképedve néztek össze.
+
+– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De hiszen ez
+őrültség! Ez gazság!
+
+Kolonics arca elfehéredett.
+
+– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja markolatára
+téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor vakon kell
+teljesítenem föllebbvalóm parancsát.
+
+– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem az a
+parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.
+
+A ravasz patikus közbe vetette magát.
+
+– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk
+Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el
+békességben.
+
+Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és eszes
+ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt tekintették
+főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga megy el a
+kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra fordult, a
+német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék félre a
+harangokat.
+
+Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a lövőházban
+volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.
+
+Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már elugrasztotta a
+hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész helyőrséget. Mivel mind a
+két fél időt akart nyerni, hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és
+az ulánus-főhadnagy között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak.
+Négyet az ágyúk közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a
+temesvári főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni
+Rukovina irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási
+nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették el, a
+császáriak nem segítettek nekik.
+
+A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában sorakozott, a
+Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak föl. Azonban benn, a
+temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr vetette meg a lábát.
+
+Kolonics megelégelte a hosszú szóbeszédet:
+
+– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? – kiáltotta
+emelt hangon.
+
+– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös
+elszántságtól eltorzult arcu ember.
+
+– Ulánusok előre!
+
+Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az ágyúk elé
+fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az első ágyú elé,
+kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű ökölcsapással földre
+vetette az ulánust. A dühöngő ember a nagyobbik Graf fiú volt, a
+békavérü Mihály, aki eddig oly mélységesen lenézte a nemzetőrök
+katonásdi játékát.
+
+És ugyanakkor egy éles női hang süvöltött végig a temetőn:
+
+– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok kiseprűzünk
+titeket a városból!
+
+Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a
+megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és mind
+a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek.
+
+A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és
+kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek
+egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az ágyúkat, a
+nemzetőrség is tüzelésre készen állott.
+
+A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni kezdtek.
+Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és tudták, hogy az
+ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán szerezhetnék meg.
+Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és végül is abban állapodtak
+meg, hogy újabb parancsot kérnek ezredesüktől.
+
+Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák és a
+polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a temető elé
+csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis burgerlyányok,
+halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus tiszteket. Mi lett az
+ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias védőiből? És az egész
+város népe forró szeretettel és fájó rettegéssel nézte az ágyúkat, a
+pompás kis vasszörnyetegeket, amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a
+félelmetes martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona,
+a fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a
+gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!
+
+Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes órákban
+megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik nagynak, jónak,
+magasztosnak ismertek, az a hatalom most megfoghatatlanul gonosznak,
+kiszámíthatatlan módon kegyetlennek mutatta magát.
+
+Végül megjött a lagerdorfi lovas.
+
+Kolonics elolvasta az ezredes parancsát, azután odaadta a kapitánynak.
+
+„Minden rendelkezésére álló eszközzel!“ Ez egészen világos.
+
+A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető falát és
+betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a nyeregből leszáll és
+megrohanja az innenső kaput.
+
+– Csunya munka lesz! – gondolta magában Kolonics.
+
+A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és közölte
+vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány és Lutz
+hadnagy.
+
+Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre
+ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.
+
+– Nem értettek meg! – mondta az ulánus-kapitány.
+
+Megint odalovagolt az őrnagyhoz, hogy közölje vele a tervet.
+
+– Nektek meg kell kerülnötök a temetőt!
+
+– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy helyett Lutz
+hadnagy.
+
+Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem mozdultak
+a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek. Benn, a temető
+kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető kőfalán pedig
+puskacsövek jelentek meg.
+
+Az ulánustisztek összenéztek.
+
+– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a svábokhoz? –
+kérdezte a kapitány.
+
+– Abban ugyan egy percig sem vagyok biztos, – válaszolt Kolonics.
+
+Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az első
+lövés eldördült volna. Ha most támadnak, mészárszékre viszik embereiket.
+Ebből nemcsak szerencsétlenség, de rettenetes gyalázat is lesz.
+
+Ekkor küldték Lagerdorfra a másik postát.
+
+Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel
+méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott az
+agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem tudtak.
+Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő várakozásba, hogy
+egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az, amitől annyira féltek
+és eldördül az első lövés.
+
+Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál az
+országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A svábok
+arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és
+tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök, hogy ők
+is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai voltak.
+
+A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a Temető-utcában,
+panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró Blomberget. Hogy az
+ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt a polgárságnak. Mert az
+csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen vezette a versecieket, most ki
+akarja őket szolgáltatni a közös ellenségnek?
+
+A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint arisztokratikus
+gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott. Neki ne
+alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a legokosabb
+borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…
+
+A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva meresztették
+reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy minden érthető ok
+nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt Kossuth Lajos
+paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak esküdött hűséget, nem
+Kossuthnak és azért ne is számítsanak rá többet a verseciek, ő a
+kisujját sem mozdítja meg a város védelmében…
+
+Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak sorában
+megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő hangon
+kérdezte:
+
+– De a zsoldot tovább is fizessük, mi?
+
+A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A verseciek
+ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk szerint nemcsak
+kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a város védelmére rendelt
+katonaságnak.
+
+Blomberg arca vérvörös lett.
+
+– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott
+fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!
+
+Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után
+visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.
+
+A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga császári
+királyi szarvasbikáját.
+
+Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az utcán
+csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt megmentőjükként
+köszöntötték Blomberg ezredest, most megkönnyebbülten sóhajtottak föl,
+hogy végre megszabadulhattak tőle.
+
+Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az ulánus-ezredes
+később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra, amelyet a főtértől a
+temesvári útig tett, mint valami rettenetesen fájdalmas és lealázó
+vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek vérig sértő szimbólikus
+jelentőséget nyertek. Graféknál éppen nagytakarítás volt és mikor az
+ulánus-lovak patkói megcsattantak a ház előtt, egy csapat vihogó
+vászoncseléd szaladt a kapu elé, seprűvel a kezében. Blomberg
+elhalványodott, mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez
+valami előre rendezett csúfság.
+
+A patika előtt egy kis siheder kiáltott utánuk:
+
+– Kolonics bácsi, hová lovagoltok?
+
+Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics főhadnagy a
+fogát csikorgatta és elfordította arcát.
+
+Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt utánuk.
+A _Két pisztoly_-szálló kis tramplija volt. Egy csomagot hozott a
+kezében és egyre Blomberg legényének nevét kiáltozta.
+
+– Vencel, Vencel, maguk itt felejtettek valamit!
+
+Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A feketesárga
+nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok szállásán lengett.
+
+– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv jóhiszeműséggel a
+leány.
+
+– Eine schäbige Geschichte! – csikorgatta fogát az ezredes.
+
+Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai közé. A
+vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük. Amerre a cseh
+lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs léptekkel követték őket a
+Rukovina-bakák. Blomberg a katonai fegyelem meglazult, de még mindig
+elég erős kötelén vonszolta maga után ezt a kedvetlen csapatot.
+
+Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan tündökölt a
+bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az adjutánsa.
+
+– Az emberek fáradtak. Reggel óta nyeregben ülnek…
+
+– Hát háljanak meg a gazemberek itt a pocsolyában, – morogta az ezredes.
+
+Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük fölvillantak a
+nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek közül azonban senki
+sem jött át vizitába az ezredeshez.
+
+– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki fehér
+lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a nádasból.
+
+– Az sohasem árt, – vélekedett az ezredes.
+
+– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben állították
+föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a legénységgel.
+
+Vajjon mibe fő a fejük?
+
+Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és megparancsolta,
+hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a kezében… A két császári
+csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és bizalmatlanul, ugrásra készen
+leste egymás lélegzetét.
+
+Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már megtudták,
+hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos vehemens
+ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót rávennie, hogy
+Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a Rukovina-bakákat azonban hagyja
+meg Versecen… A főkommandó megint igen óvatos formában fogalmazta meg
+parancsát: „A magyar királyi kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a
+további intézkedések ezredes úr belátására bizatnak…“
+
+Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák őrnagyának. A
+két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a lovasok észak felé, ahol
+fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a bakák dél felé, ahol a
+verseci várhegy kúpja a fölkelő nap fehér fényében úszott. Az ulánusok
+mogorva csendben lovagoltak, a Rukovinák azonban vidáman énekeltek.
+Pedig a bakáknak nem volt okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte
+a háborút, az a kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak
+pedig nem volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a
+tisztjei is mind soron kívül előléptek.
+
+
+
+
+X.
+
+A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még külön
+torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak
+betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak
+nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.
+
+A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján egész
+pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a németek sokat
+engedtek prüderiájukból.
+
+Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban, melynek
+Jani öccse volt a kommandánsa.
+
+– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a horvát
+bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális egész
+seregével magyar fogságba jutott!
+
+Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga volt, de
+most már ő is, az öreg asszony is, _Gossuth_-ra esküdött. Ez azonban nem
+annyira Kossuth, mint inkább a bécsi intézők érdeme volt.
+
+A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt
+bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és
+furulyaszó meg dobpergés mellett újból és újból kihirdették a nagy
+ujságot, amelyről különben már az egész város tudott.
+
+Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer Gyuri
+rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és forró
+ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke volt annak
+barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban történt, főleg
+azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint kibeszélhesse magát. Senki
+sem hallgatta olyan odaadással az életről és az emberekről nyilvánított
+nézeteit, mint Graf Jani. Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan
+dolgokról beszélt, amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének,
+akkor kiválóan naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy
+megérti-e Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.
+
+– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is húsból és
+vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a bajor apácákhoz
+és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya, Snik és Snur, akkor
+maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és a kutyákkal is baj van,
+mert az apácák azt mondták, hogy oktalan állatoknak nincs helyük a
+kolostorban.
+
+– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit Kolonicstól
+kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy rongy. De azért
+mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a ruhája alatt. Emilia
+egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de csak a gyerekszobában,
+hogy apa ne hallja. Mama azt mondta Emiliának: édes leányom, ha bánatod
+van, akkor fogd a vasalót vagy a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…
+
+Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná miért,
+– igazában soha sem szenvedte.
+
+– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár sehová sem. Olyan fehér
+és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz, hogy nagyon szép. Azt
+mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor megölték édesapját, nagy
+ijedtségében elfelejtette a magyar és a német beszédet és most csak
+rácul tud. Azt a furcsa szokást vette föl, hogy soha sem néz az ember
+szemébe, hanem elnéz a feje fölött…
+
+*
+
+Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok
+viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci
+kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy
+huszárai Torontálban vannak.
+
+A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a
+szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a szekeresek
+nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a sereg mozdulatait,
+ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar vagy torlódás nem támadt
+köztük.
+
+A második verseci „csata“ lefolyását így jellemezte a kis Hoffer Gyuri:
+
+– Nem is volt csata, mert a rácok túlkorán elmentek megint.
+
+A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem egyszer
+dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére megtorpadtak, sarkon
+fordultak és vad rendetlenségben elmenekültek.
+
+Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent
+elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb seregben.
+
+Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó
+embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban
+hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a Rukovinák
+szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat, fölkapaszkodtak a
+szekerekre és dühösen elvágtattak. Üldözni nem lehetett őket, mert a
+versecieknek nem volt lovasságuk. A granicsárok közül mindössze hárman
+estek el, a verseciek közül senki sem sebesült meg.
+
+Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos
+elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy
+némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott egy
+árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy
+bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.
+
+A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos falujából, a
+Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és megfutamította a
+granicsárokat.
+
+A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak
+rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra találtak
+rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében véres
+zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót tartott. Néhány
+lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz kardpengéjével a
+szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó szemmel bámúltak föl a
+kék bánsági égboltozatra, mintha azon töprenkednének, hogy miért is
+kellett nekik ilyen fiatalon meghalniok. A hadnagyon nem találtak
+semmiféle sebet, őt hirtelen támadt tüdővérzése ölte meg.
+
+– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott a vén
+katonai felcser.
+
+Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a szegény Lutz
+keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes istene azonban
+sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.
+
+A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették. Graf
+Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje barátját. Mivel a
+halott semmiképpen sem akarta kiereszteni megmerevedett kezéből a
+zászlót, Graf kérésére vele temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó
+életének utolsó erőkifejtésével ragadott magához.
+
+A hét svábok most már csak négyen voltak.
+
+
+
+
+XI.
+
+Bécsben egy beteg öreg úr naiv és reszkető betükkel odarajzolta
+keresztnevét egy okirat alá és lenn, a távoli Bánságban, máról-holnapra
+százezer embernek megváltoztak a fogalmai a becsületről és az életről.
+Megjelent az októberi manifesztum.
+
+Báró Rukovina most végre megtudta, hogy mit kell tennie: becsapta
+Temesvár várkapuját, mérges borzként belevette magát a bástyák
+téglaalagútjaiba és azt mondta, hogy ő most már nem ismer semmiféle
+magyar kormányt. A svábok is megtudták, hogy ők kicsodák. Eddig jóformán
+lépésről-lépésre mentek a császáriak után, de a katonák hirtelen
+elugrottak mellőlük és ők most azon vették észre magukat, hogy „vakmerő
+felségsértők és lázadók“.
+
+Eddig csak dél felől fenyegetett a szerb veszedelem, de most már északon
+és keleten is égő falvak tüze világította be a hosszú októberi
+éjszakákat. Észak felől a Temesvárból kicsapó császári helyőrség, kelet
+felől pedig az oláh-bánáti granicsárok agyarkodtak a sváb városok ellen.
+
+Mióta híre érkezett, hogy a temesváriak befészkelték magukat a közeli
+Csákován és hogy támadásra készülnek Versec ellen, a nemzetőrök egy
+része a temesvári országúton töltötte az éjszakákat. A legények töltött
+karabéllyal lesték a portyázó császári lovasokat, közbe pedig az
+égboltozaton föl-föllobbanó meteorrajokat nézték. Úgy tetszett, hogy a
+bánsági svábság is ilyen gazdátlan szikraraj, egy széthulló égitest
+elszabadult törmelékei.
+
+Egy hideg éjszakán – a szerb Dunáról süvöltve fújt a csipős Koszova szél
+– furcsa menet közeledett a verseci barrikádok felé. Egypár lovasember,
+két hintó és egy nagy ekhós szekér. A lovasok valami ódivatú
+huszármundért és Mária Terézia-korabeli cukorsüvegcsákót viseltek.
+Nagybajszú, kövér és szigorú emberek voltak. A svábok megismerték, hogy
+vármegyei huszárok. A négyes fogatban négy tekintélyes úr ült,
+mindegyikük ezüstkupakos tájtékpipát tartott a keztyüs kezében.
+
+A nemzetőrök belevilágítottak fáklyáikkal a hintóba.
+
+– Kik az urak? – kérdezte Graf Jani katonáspeckesen.
+
+– Mi vagyunk Temesvármegye! – hangzott el az önérzetes válasz.
+
+Ezt egy nagyszakálu, villogó szemü öreg mondta, akinek félig oroszlán-,
+félig rókaarca volt.
+
+– Én vagyok Turányi, második vicispán. Ez itt mellettem a főjegyző,
+szemben a két úr a főügyész és a tiszti orvos. A bakon a patvaristám ül.
+A másik hintóban van az asszonynép, az ekhós szekéren meg a vármegyei
+levéltár.
+
+A vármegye megszökött a svarcgelb Temesvárról és Versecre tette át
+székhelyét. Akkoriban senki sem ülhetett nyugton az országban, a szlávok
+északnak, a magyarok délnek özönlöttek és a vármegyék után forspontos
+szekerekre kapott a kormány is.
+
+– Az urak mit strázsálnak itt? – kérdezte a vicispán.
+
+– A városunkat őrizzük, hogy fejünkre ne gyujtsák őfelsége katonái, –
+mondta Graf.
+
+– Eddig ugyan jól őrködtek, az egész ország a megmondhatója, – bólintott
+a vicispán.
+
+Azután a mellette ülő főjegyzőhöz fordult:
+
+– A rácokból nem fog osztrákokat csinálni Bécs, de a svábokból máris
+magyarokat csinált.
+
+Időközben odaérkezett a második fogat is, az asszonyoké. Egy fiatal nő,
+aki nagyon unhatta már a kocsikázást, kiszökött a hintóból és nagy
+galléros köpenyegével nekifeküdvén a szélnek, odavitorlázott az urakhoz.
+
+– Hol vagyunk, apus? – kérdezte.
+
+– Ez már Versec, lyányom, – válaszolt Turányi alispán, – ezek az urak
+pedig Versec védői.
+
+Barna, bársonyos tekintetü lelkes nagy szempár simogatta végig Graf Jani
+arcát.
+
+– Én ismerem önt, uram, – mondta a leány. – Láttam önt Temesváron, mikor
+a szerviánus-rabokat eszkortirozta. Ön az a nemzetőr-hadnagy, aki
+elevenen elfogta a rác Stanimirovicsot. Nemde, úgy van?
+
+A néhai volt odborbiztos elfogatásában a főérdem ugyan a kis Hoffer
+Gyurié volt, aki most ökölbe szorított kezekkel és fülig betakaródzva
+aludt otthon, Jani azonban nem látta helyénvalónak a hosszas
+magyarázkódást és ennyit mondott csak:
+
+– A nevem Graf János!
+
+A bársonyos tekintetü leány régi és kedves ismerőse volt Janinak. Az
+ország akkoriban teli volt egy kőnyomással, amely Hungária asszonyt
+ábrázolta. A kép nem volt valami művészi alkotás, Hungáriának azonban
+szakasztott olyan leányosan fenkölt, rajongó és kedvesen fontoskodó arca
+volt, mint a vicispán szép leányának.
+
+– Szállj kocsiba, Kamilla, mert indulunk! – mondta az alispán.
+
+Turányi Kamilla azonban úgy érezte, hogy még mondania kell valamit. A
+szemében fölcsillant a mámoros tűz, amely akkoriban annyi szép női
+szemet tett szebbé.
+
+– Engedje meg, Graf hadnagy úr, hogy emlékül adhassam önnek ezt a
+nemzeti kokárdát. Lehet, hogy soha sem fogjuk egymást viszontlátni ez
+életben, mert hiszen nem tudjuk, hogy mily zivatarokat hoz a holnap. De
+ha kedvezne nekünk a szerencse és viszontlátnók egymást, akkor erről a
+kokárdáról fogom önt megismerni. Azért kérem önt, viselje mindig a
+honszerelem jelvényét.
+
+Azzal leszedte kebléről a kokárdát és odatűzte Graf Jani mellére. Olyan
+kecses és meghatott méltósággal tette, hogy a körülálló savanyu svábok
+közül egyiknek sem volt kedve nevetni. Mind úgy érezték, hogy ez több,
+mint egy fiatal leánynak és egy fiatalembernek magánügye.
+
+Grafnak később eszébe jutott, hogy mégis meg kellett volna csókolnia a
+leány kezét. Hiszen gondolt is reá, mikor a formás, fehér kéz ott
+babrált a kabátján, közel az arcához, de az átkozott sváb szégyenérzete
+megint megbénította akaraterejét.
+
+Ha Jani attól félt, hogy Turányi Kamilla balsejtelme beteljesül és hogy
+nem fogják egymást viszontlátni az életben, akkor hamarosan kellemes
+csalódásban lett része. Reggel ugyanis, mikor éhesen és fáradtan, a
+kokárdával a mellén hazacsörtetett, Kamilla kisasszonyt ott találta
+szülei háza udvarán, kosárral a karján, száz tolakodó baromfi közepett,
+amely kodácsolva és verekedve kapkodta a fejére hulló takarmányt. A
+vicispán úr pedig pipázva sétált fel-alá a zöld szobában és valami
+végzést diktált körmölő patvaristájának.
+
+Egész Versecen a Graf-háznak voltak a legmagasabb szobái és a városi
+tanács, amely tudta, hogy mi dukál egy vicispánnak, ide kvártélyozta be
+a tekintetes urat. A Grafné tizenkét szobája közül tíz különben is
+üresen állott, amióta hazamentek a fehértemplomi bujdosók.
+
+Jani úgy találta, hogy Kamilla kisasszony nappali világítás mellett még
+inkább Hungária, mint fáklyafénynél. Valami kecses és megható méltóság
+jellemezte a leány egész valóját és midőn most Grafné csirkéit etette,
+az ember egy allegórikus jelenetre gondolhatott volna: „Hungária
+asszony, mint a nemzeti baromfitenyésztés ügyének patronája“.
+
+Kamilla honleányi rajongása – mert honleány volt a lábahegyéig – forró
+és szent fényével bevilágította Grafék házát. Még Grafnét is
+lefegyverezte, az pedig tüskés asszonyság volt és ki nem állhatta „az
+ilyen mókákat“. Most azonban csendes élvezettel hallgatta, ha a
+kisasszony előtte érthetetlen, de elragadó energiáju és csodás-muzsikáju
+Petőfi-verseket szavalt, sőt segített is Kamillának kokárdákat varrni a
+nemzetőrök számára. Mert Kamilla megfogadta, hogy nem pihen meg előbb,
+míg a hon minden polgárának szíve fölött ott nem virít a szent három
+szín. Graf Jani első pillanatban mindenét, minden gondolatát, érzését,
+emlékét és reményét letette Kamilla lába elé. Még a szegény Manin Zorka
+képét is… A vicispán kisasszony szépsége, amely olyan idegenszerűen
+magyaros volt, csodásan meghatotta és föllelkesítette. A nagy epedő
+honvágy, melyet a magyarság után érzett, most Kamilla felé fordult. És
+mivel előre tudta, hogy ez a szerelme is reménytelen lesz, a hősi
+halálról álmodozott, amely akkor éri utól, mikor az ellenségtől
+elhódított zászlót leteszi Kamilla lábai elé. A dolog gyakorlatilag nem
+látszott megvalósíthatónak, de álomnak mégis édes volt.
+
+*
+
+November első napján a kitaszított és gazdátlan sváb város egy új, ifju
+naprendszer vonzási körébe jutott.
+
+Trombitaszóval és dobpergéssel magyar katonák vonultak a városba.
+Elsőnek a szegedi 3. honvédzászlóalj két kompániája masirozott egy
+Földváry Sándor nevü, félszemü kapitány kommandója alatt, azután
+csongrádi és vásárhelyi lovas és gyalogos nemzetőrök érkeztek. A sereg
+vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok elkedvetlenedtek, mikor
+kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember, hozzá még stásai granicsár.
+Lóháton jött a gyalogosok közt és körszakállas, lapos és széles
+ábrázatán, amely úgy ringott a katonái feje fölött, mint a rác szentkép
+a processzióban, a komor erő és a szláv titokzatosság kifejezése ült.
+
+Mindenki rettegett tőle és mindenki rajongott érte. Egypár nap múlva már
+azt mondták a svábok: Ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított azokhoz a
+császári katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. A taktikázó huzavonát,
+a felelősségtől való félelmet híréből sem ismerte. Minden szava egyenes,
+találó és kemény volt, mint a kalapácsütés, minden cselekedete gyors,
+ellenállhatatlan és rettenetes, mint a mennykőcsapás. Az emberek
+ösztönszerűen megérezték benne az erőt és az elszántságot. Damjanichcsal
+ellenkezni annyi volt, mint meghalni.
+
+Egypár nappal később, midőn Graf Jani éppen a Szalvátor-patikában
+pálinkázott, még egy fantasztikus lovascsapat jött a temesvári út felől.
+Vagy száz kanászkalapos, cifraszűrős, kékgatyás parasztember. Jócsontu
+paripákon ültek, mindnyájának volt duplacsövü puskája, karikása és
+kulacsa és mindnyájának pipa volt a szájában. Az urak kiszaladtak a
+patikából. Soha még ilyen furcsa parasztokat nem láttak. Volt köztük
+bikanyaku, fiatal vasgyúró, volt javakorabeli férfi és volt
+tiszteletreméltó öreg is, aki varkócsban viselte a haját a halántéka
+fölött, a lovát azonban mind pompásan ülte meg, a nézése mindnyájának
+bátor, a tartása meg úri volt.
+
+A csapat élén egy igen jóképü atyafi poroszkált. A patika előtt
+megállította szép sárgáját, tisztességtudóan megbillentette kalapját és
+megkérdezte, hogy hol van Damjanich alezredes kvártélya.
+
+Az urak útbaigazították.
+
+– Honnan jöttek, atyafi és kik maguk? – kérdezte Graf Jani.
+
+– Ki innen, ki onnan jött, magam Szögedéből, a nevem meg Rózsa Sándor.
+
+Tulajdonképpen Rauzsa Sándort mondott, nagy önérzettel megnyomván az
+alföldön oly rettegett nevet. A híres haramiavezér volt, aki engedelmet
+kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A nagy világfölfordulás
+közepett ez is megeshetett: a rablók és gyilkosok előjöttek
+búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok életét és vagyonát a császár
+katonái ellen.
+
+Harmadnapra Damjanich alezredes már portyázó útra küldte Rózsa
+Sándorékat Csákova felé. Tudni akarta, hogy meddig nyomultak már délnek
+báró Rukovina csapatjai. Az alezredes azonban nem bízott túlságosan a
+betyárok igazmondásában, azért megkérte a nemzetőrséget, hogy adjon a
+magyarok mellé két, a vidékkel ismerős németet.
+
+Hoffer Tóni és Graf Jani vállalkoztak a kalandos útra. Mind a ketten
+kereskedők voltak és mivel az üzleti útakat akkoriban leginkább lóháton
+szokták megtenni, a kereskedők jó lovasok hírében állottak.
+
+Korán hajnalban útra keltek, száz lovas, az alföld leghírhedtebb
+útonállói és lókötői, velük Versec két legvagyonosabb és legkényesebb
+ifja. Rózsáék igazi betyártempóban lovagoltak, azaz galoppban,
+időközönkint, hogy pihentessék a paripáikat, lépésben. A magyarok
+magukban talán megmosolyogták a németek lovaglását, egyébként azonban
+igen tisztességtudóan bántak velük, meg is vendégelték őket paprikás
+szalonnával és törkölypálinkával.
+
+Csákován megtudták, hogy a német aznap, mikor Damjanich Versecre
+érkezett, visszakotródott észak felé. Damjanichnak már akkor is az volt
+a híre az osztrák táborban, hogy nem jó szomszéd. A verseci őrjárat
+rövid pihenőt tartott, majd tovább vágtatott észak irányában. Vojtek
+alatt egy császári csapattal találkoztak, amely alighanem hasonló
+járatban volt, mint ők. Elég furcsa ármádia volt a császári is: fél
+ulánus svadron és vagy öt-hatszáz kaszával és baltával fegyverkező
+bocskoros oláh. A temesváriaknak volt rá gondjuk, hogy föllázítsák ezt a
+népet is, amely eddigelé békésen megült falvaiban. Az oláhok
+megtorpadtak a verseci lovasok láttára, Rózsa Sándorék is megállapodtak.
+Damjanich alezredes kiadta nekik a szigorú parancsot, hogy megütközni
+semmi körülmények közt nem szabad, a kaszás embereknek pedig, ha nem is
+kaptak hasonló parancsot, semmi kedvük nem volt verekedni.
+
+Hoffer Tóni elővette a messzilátóját és az ellenséget mustrálta. Az oláh
+kaszások élén egy hosszú dzsidás tisztet látott, aki ugyancsak
+messzilátót tartott az öklében és nagy figyelemmel nézett vissza
+Hofferra. A tiszt Kolonics főhadnagy volt. A két fiatalember nem beszélt
+többet egymással az életben, nem is tudódott ki soha, hogy mit gondoltak
+ők akkor egymásról, nem lehetetlen azonban, hogy mind a ketten
+megbotránkoztak egymás társaságán.
+
+A portyázók megtudták azt, amit Damjanich tudni akart és délután már
+visszatértek megint a városba. A két ifjú ember Rózsa Sándor oldalán
+lovagolt végig a főutcán és mi tagadás benne, igen jólesett nekik, hogy
+az egész város látta őket ebben a társaságban.
+
+*
+
+Graf Jani és barátai honvédbált rendeztek a Konkordiában. Úgy mondták,
+hogy a honvédek tiszteletére, de azért a Turányi Kamilla bálja lett
+belőle.
+
+Graf magára vette a legjobbik kabátját és bekopogtatott a vicispánékhoz,
+hogy meginvitálja őket a bálba. A tekintetes úr ott ült a szobában,
+pipával a szájában, okuláréval az orrán, dézsába hűtött borral a keze
+ügyében és holmi aktákat nézegetett. Kamilla tépést készített és két
+ifjú hadnaggyal társalgott, aki vizitába érkezett. A vicispánt nem
+zavarta a fiatalok beszélgetése, sőt ellenkezőleg, szerette, ha a füle
+mellett duruzsolnak.
+
+A tisztek közül az egyik Fáy Gyula volt és a vörössapkásoknál
+„vitézkedett“, a másik, egy Resser nevű pozsonyi fiú, a
+Württemberg-huszároknál „állott“. Fáy feltünően szép, ábrándos, barna
+ifjú volt és egy magyar tipusú arkangyalra emlékeztette Graf Janit. A
+huszár komor, sápadt, lobogó szemű ember volt, a haját a homlokába
+fésülte és republikánus füzeteket hordott a zsebében.
+
+Midőn a tisztek megtudták, hogy a jövő héten bál lesz, ugyanazon ötletük
+támadt és szinte egyszerre elkérték Kamilla kisasszonytól a magyar
+füzértáncát. Ez a tánc, sokatmondó figuráinak sorozatával, az együtt
+eltöltött élet jelképies extraktuma volt.
+
+Mielőtt a kisasszony még válaszolhatott volna, megszólalt Graf is,
+merészen mondván:
+
+– Tulajdonképpen magam is ilyen szándékkal bátorkodtam idejönni…
+
+Ebben a pillanatban árnyék vetődött a szobába, egy széles nagy
+katonatiszt lépett be, aki elfoglalta az üvegajtó egész nyílását. A
+fiatal tisztek fölpattantak székükről, a vicispán pedig levette fejéről
+a rojtos sapkáját.
+
+A katonatiszt Damjanich alezredes volt.
+
+Azért jött, hogy valami intézkedést kérjen Turányitól a megyei
+forspontok dolgában.
+
+– Alezredes úr, – szólt később Kamilla, – kérem önt, hogy legyen bíró
+egy vitás kérdésben. Ez a három úr a füzértáncomat kéri és mivel egyiket
+sem óhajtom mellőzni, elhatároztam, hogy öntől kérem a döntést.
+
+– Mikor lesz a bál? – kérdezte mélyzengésű orgonahangján Damjanich.
+
+– November nyolcadikán, – mondta Graf Jani.
+
+– Akkor nem lehet. Nyolcadikán este aludni fognak a tisztjeim. De
+kilencedikén este már ráérnek mulatni.
+
+Az alezredes Kamilla felé fordította széles, lapos kalugyer-arcát,
+amelynek oroszlánnyugalma mögött ott lappangott szörnyű ingerlékenysége.
+
+– Az ilyen szép delnőnek csak a legderekabbik katona méltó táncosa.
+November kilencedikén meg fogom önnek mondhatni, hogy ki a legderekabb
+az urak közül.
+
+Damjanich, akiben megvolt a vadászó és harcoló ősember minden éleslátása
+és ravaszsága, akkoriban a portyázóival már körültapogatta a temesvári
+hadtest előretolt hadállásait és már tisztában volt a császári
+főkommandáns katonai és emberi mivoltával. Tudta, hogy Rukovina tábornok
+alapjában véve óvatos filiszter, akinek mindenhez van bátorsága, csak
+éppen ahhoz nincs, hogy kitegye magát a kudarc veszedelmének. Mint a
+csigabiga, csak féllábbal mer kilépni biztos várából és a versecieknek
+nincs is miért félniök tőle. A császári vezéreknek az volt a bajuk, hogy
+nagyon sok volt a veszteni valójuk; a magyaroknak pedig sok volt a
+nyerni valójuk.
+
+Damjanich most már hozzálátott, hogy Rukovina szeme előtt elpusztítsa
+annak szerb szövetségeseit. Ezt a szándékát félelmetes sietséggel és
+véres energiával vitte keresztül.
+
+Versecet akkoriban megint két rác tábor zaklatta, az alibunári és a
+lagerdorfi. Alibunáron újabban sok csapatot vont össze Szuplikác,
+Lagerdorf pedig, amelyet azért erősítettek meg a granicsárok, hogy a két
+testvérvárost, Versecet és Fehértemplomot elvágják egymástól, a délvidék
+rémévé nőtte ki magát. A tábor a balkáni barbárság és gyűlölet erős vára
+volt. A szerb parasztok énekekben dicsőitették a lagerdorfi hősöket,
+akik szívós irtóháborút folytatnak minden ellen, ami magyar vagy német.
+A portyázóik rabolva és pusztítva kalandoztak a széles délvidéken és a
+déli Koszova-szél gyakran égett szagot és hullabűzt hozott a városba.
+
+November nyolcadikán, sötét hajnalon, Damjanich váratlanul kiosont a
+városból és Lagerdorf felé sietett. Két gyalogos századot, egy kompánia
+sváb önkéntest, fél huszár-svadront és száz Rózsa Sándor-féle lovast
+vitt magával. A svábok éjfélkor még nem is tudták, hogy ki fognak
+marsirozni. Az alezredes parancsára öt nemzetőr-kompániának a pancsovai
+útat kellett őriznie, ha netán támadást próbálnának az alibunáriak.
+
+Midőn már a hátuk mögött volt a város, a várhegy déli lejtőjén egyszerre
+három pásztortűz csillant föl az őszi szürkületben.
+
+– A kutyáknak spionjaik vannak a városban, – morogta Damjanich.
+
+Úgy is volt, ahogyan mondta, mert mikor Lagerdorf alá érkeztek, már ott
+várta őket a falu előtt az egész szerb sereg, hadi rendbe sorakozva.
+
+Ezen a napon nem főztek ebédet a német városban, az asszonyok a
+templomban imádkoztak, a férfiak pedig fekete rajokban ellepték a hegy
+gerincét és élesen figyeltek a Karas völgye felé.
+
+Délig távoli ágyúzást hallottak. Olyan halkan morogtak az ágyúk, mint a
+bőgölyzümmögés. Délután óriás, fekete füstfelhő emelkedett a síkság
+fölé… A felhőnek olyan formája volt, mint a szálló denevérnek.
+
+Ekkor mozgolódás és kiáltozás támadt a városban:
+
+– A magyarok fölgyújtották Lagerdorfot!
+
+Mielőtt még bealkonyodott volna, már visszajött a kis sereg. A tisztek
+arca ragyogott, a legénység vidám énekszóval marsirozott a városba.
+Hetven szerb rabot, ágyúkat, zászlókat és sok szekérre való szuronyos
+puskát hoztak magukkal.
+
+Turányi vicispán ott állott a Templom-utca gyalogjáróján, az izgalomtól
+remegő, kipirult arcú Kamilla a karjába kapaszkodott.
+
+Damjanich, aki olyan volt a nagy lován, mint egy egyenruhás rác püspök,
+odaterelte szürkéjét a gyalogjáró szélére.
+
+– Estére táncolhatnak, kisasszony, – mondta.
+
+– És kié legyen a füzértánc? – kérdezte Kamilla.
+
+– Be kell érnie a sváb nemzetőrhadnaggyal.
+
+– Ő volna a legderekabbik a három közül?
+
+– Azt egy szóval sem mondom. De a másik kettő nem táncolhat, mert
+elesett.
+
+– Mennyi a veszteségünk? – kérdezte elboruló arccal a vicispán.
+
+– Négy halott, köztük két tiszt és tizenöt sebesült.
+
+– És a rácoké?
+
+– Körülbelül kilencszáz halott és hetven fogoly.
+
+Az alezredes szalutált és megsarkantyúzta lovát.
+
+A lagerdorfi csata a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete volt.
+
+A szegedi nemzetőrök, akik arról voltak nevezetesek, hogy nagyobbrészt
+idősebb férfiak és szinte kivétel nélkül családapák voltak, a félszemű
+Földváry vezetése alatt hallatlan erővel és vadsággal rohanták meg a
+granicsárokat. A szerbek elkeseredett szuronycsata után visszahúzódtak a
+falujokba, de itt meg Elek százados két vörössapkás kompániája támadta
+őket hátba. A kilencesek Vojvodinc felől érkeztek és egy gépkerék
+pontosságával dolgoztak össze a verseciekkel. Ez különben természetes
+volt, Damjanich rendeleteit betű szerint szokták teljesíteni, mivel
+minden írott parancsa mögött ott állott a láthatatlan klauzula:
+„Különben főbelövetem önt.“
+
+Most már pánik ragadta meg a szerbeket, rémült gomolyagokba verődve
+futottak, de a huszárok és Rózsa Sándor megvadult legényei egy részüket
+a Karasba szorították, a többit pedig órákon át tartó gyilkos hajszában
+verték a legelőkön és tarlókon végig.
+
+A vörössapkások a lagerdorfi templom lépcsőjén megtalálták Fáy Gyula
+hadnagynak holttestét. Senki sem tudta, hogyan került oda egyedül. Ez a
+gyerekhadnagy a bataillon kényeztetett kedvence volt és midőn a legények
+meglátták förtelmesen megcsonkított holttestét, annyira földühödtek,
+hogy nem adtak többet pardont, a rabokat is fölkoncolták és azt a hetven
+szerbet, akit Versecre hoztak, csak a saját testükkel tudták megvédeni a
+szegediek.
+
+A Bánság fölött, mint a csaták titokzatos és ijesztő bálványa,
+fölemelkedett Damjanich óriás alakja. Damjanich neve e naptól fogva
+híres lett az országban.
+
+A svábok visszafojtott lélegzettel és az izgalomtól sápadt arccal
+hallgatták a Lagerdorfot megjárt önkéntesek elbeszéléseit. Ilyen
+hadviselésről eddig fogalmuk sem volt. A tisztek mindenütt elől.
+Damjanich maga minden percben kockára tette mindenét, hogy mindent
+megnyerjen. A félszemű Földváry nevetve dicsekedett, hogy őt nem fogja a
+golyó és mindig a támadó front előtt rohant. A császári legénység
+parancsszóra ment tűzbe, de ezek a honvédek úgy verekedtek, mintha a
+háború az ő személyes ügyük volna. A legénység mindenféle hadicseleket
+eszelt ki. Midőn a kilencesek beérkeztek a faluba – így beszélik, –
+fordítva tették föl vörös sapkájukat, hogy szerviánus feznek lássék és
+rácul kiáltották oda a granicsároknak:
+
+– Itt vagyunk, testvérek, ne féljetek!
+
+A granicsárok egy pillanatig azt hihették, hogy szerbiai segítség
+érkezett és csak akkor ábrándultak ki rettenetesen, mikor a
+vörössapkások sortűze már földhöz vágta első glédájukat.
+
+Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet ölt meg a
+maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj halálmegvetéssel
+harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns személyesen megdicsért, igaz
+betyárhumorral mondta:
+
+– Jól esik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.
+
+A csata estéjén azért megtartották a bált a Konkordiában.
+
+Nevezetes, hogy abban az időben mennyit táncoltak az emberek. A
+honvédbálok szent bachanáliák voltak, ahol összevegyűlt és egymást
+lángra lobbantotta a férfiak és a nők forradalmi mámora. A szabadság égő
+máglyájába mindenki beledobta a legjavát annak, amije volt, a férfi a
+bátorságát, a nő a szépségét. „Otthon maradni“ gyávaság lett volna
+férfinak, nőnek egyaránt. Valami anyáskodó nagylelkűség és pazarlási
+vágy szállotta meg a nőket, a férfiakat pedig, akik nem hittek a
+holnapban, siralomházi mohóság hevítette.
+
+Turányi Kamilla sem maradt otthon. Eljött, a Honderü nemzeti divatja
+szerint öltöztetve, a két elesett ifjú fájdalmas és forró emlékével a
+szívében. Midőn édes áhítattal és csodálatos könnyedséggel lejtette a
+magyar táncokat, köréje csődült az egész vendégsereg. Ez nem is volt
+közönséges tánc, hanem a magyarság büszke önimádásának valami ősi,
+kecses szertartása.
+
+A táncosa azonban, Graf Jani, nem örülhetett diadalának. A karjai között
+tartotta a leány karcsú, meleg testét, de érezte, hogy a lelke száz
+mérföldnyi távolságban van tőle. Szinte sajnálta, hogy ő is nem kapott
+golyót a Karas mellett, – hiszen igazán nem rajta múlott, – akkor
+legalább az övé lett volna valami abból az édes és forró epedésből, ami
+Kamilla minden pórusából áradozott.
+
+Hofferék a leányaik közül csak Emiliát hozták el. Emilia ugyan váltig
+könyörgött, hogy hagyják otthon, ő ragaszkodott svarcgelb jegyeséhez és
+úgy érezte, hogy árulást követ el, ha honvédekkel táncol, – Hofferné
+azonban nem teketóriázott sokat, egypár nyaklevest igért neki és Emilia
+könnyes szemmel magára kapta fehér mullruháját.
+
+A magyar tisztek valahogyan neszét vették, hogy Emilia multján
+fekete-sárga folt éktelenkedik és a szőke leány, aki bús
+martirmegadással járta a polkát, annyira fölizgatta a férfihiúságukat,
+hogy valósággal körülrajongták. Turányi Kamilla mellett Hoffer Mili lett
+a legünnepeltebb táncosnő és – mi tagadás benne, – ez a körülmény
+alkalmas volt arra, hogy némileg kibékítse a leányt a rebellis
+nemzettel.
+
+Ha a polgárok nem láttak még olyan csatát, mint a lagerdorfi volt, a
+Konkordia-belihez fogható mulatságot sem igen láttak még. A fiatal urak
+életkedve, amelyet délelőtt megfagyasztott a szálló golyók zizegése,
+most megindult és forró orkánban szinte már a fellegekig csapott. Az
+élet megint tündöklő fényben világított, szebben és kivánatosabban, mint
+azelőtt bármikor.
+
+Damjanich alezredes, aki szolgálati dolgokban oly irgalmatlan szigorú
+volt, most kedélyes apaként csibukozott a sarokasztalnál és elmélázva
+nézte az ifjúság boldog tombolását. Ha egyik beborozott tisztje
+hozzálépett, csendesen összekoccintotta vele poharát.
+
+Hajnalban a fiatal tisztek és a fölhevült báli vendégek, urak, hölgyek,
+összekapaszkodva, a szállására kísérték a vezért. A nemzetőrök zenekarát
+is magukkal vitték. Damjanich nyugodt, kissé nehézkes léptekkel
+ballagott a maga útján, hatalmas testével is kiválva a tömegből,
+körülötte, mögötte trombitáló, rikoltozó, kacagó sokaság gomolygott.
+
+Mikor a piactérre értek, itt is, ott is megmozdúltak a szerb házak
+ablakfüggönyei és a résen szomorú, álmatlan arcok kandikáltak ki. És
+akadt szerb, aki a _nagy Renegát_ alakját látva, keserű büszkeséggel
+susogta:
+
+– Egy rácnak kellett a magyarok élére állania, hogy leverjék a rácokat!
+
+December 12-én Damjanich ezredes – a lagerdorfi győzelem meghozta neki
+az előléptetést, – egy oroszlánugrással rávetette magát az alibunári, –
+károlyfalvi kettős táborra, ahol ötezer granicsár állott fegyverben.
+
+Az ezredes Gergely őrnagyot Alibunár alá küldte, maga pedig a
+szegediekkel és a kassai vörössapkásokkal megrohanta a károlyfalvi
+földsáncokat. Három órai eredménytelen harc után a félszemű Földváry
+kapitány kezébe vette a zászlót, amelynek szalagját szép szegedi
+asszonyok hímezték, és senkivel és semmivel sem törődvén, egy vallási
+rajongó valószínűtlen vakmerőségével bement a sáncok közé. Egész sortűz
+fogadta, érthetetlen módon azonban megint nem kapott lövést. A honvédjei
+persze a nyomában voltak.
+
+Gergely őrnagy azalatt már Alibunárt ágyúztatta. A rác túlerővel azonban
+semmiképpen sem tudott megbirkózni. Délfelé már az alibunáriak támadták
+és lépésről-lépésre visszaverték a magyarokat. Egy Lippay nevű
+huszárfőhadnagy egy fél svadronnal megattakirozta és megállította a
+magyar ágyúk felé rohanó granicsárokat. A támadását ugyan visszaverték,
+de Lippay rögtön a másik félsvadronja élére állott és újra nekiugratott
+a rácoknak. Csodálatos makacssággal ismételte meg támadásait, úgy, hogy
+a verseci fuvarosok ráértek biztos helyre vontatni a hatfontosokat.
+
+Délután egyszerre riadalom támadt a granicsárok közt: Károlyfalva felől
+megjöttek a menekülők, akiket Damjanich akkor már kivert utolsó
+futóárkukból is. Porlepte, véres, szepegő és halálra fáradt emberek
+gomolya nyüzsgött az úton.
+
+A menekülők rémült hebegéséből megértették az alibunáriak, hogy a nagy
+Renegát jön és hozza a rettenetes vörössapkásokat. A dél felől vágtatva
+közeledő orkán úrrá lett az embereken. A szerbek harci kedvét
+megfagyasztotta, a magyarokét lángra lobbantotta. A magyarok Damjanich
+nevét ordítozták és megtörtént a különös eset, hogy a granicsárok, akik
+eddig vitézül nekimentek honvédszuronynak és huszárkardnak, most ijedten
+meghátráltak egy név elől.
+
+Alibunár Gergely kezébe esett, mielőtt még Damjanich megérkezett volna,
+a szerbek pedig fölhúzódtak a meredek dombhátra. Azonban azt, akitől
+menekülni akartak, már nem tudták elkerülni, mert a dombháton
+fölbukkantak Damjanich lovasai és a szerbek azon vették észre magukat,
+hogy az egymásba fogó honvédzászlóaljak bekerítik őket. A
+granicsártisztek összeszedték legényeiket és kétségbeesett
+szuronyrohammal kitörtek a hajtóláncból, azután Pancsova felé vonúltak.
+
+Már akkor bealkonyodott és az égő város tűzfénye világította meg a
+csatatért. A lobogó vörös fényben a huszárok lovas démonok módjára
+rohanták meg a menekülőket. Itt is, ott is ujból meg ujból összeverődött
+egy-egy ellentálló csoport, de a lovasság újból és újból szétugrasztotta
+és legázolta őket.
+
+Damjanich, miután megsemmisítette a szerb sereget és elpusztította
+Alibunárt, nem tért vissza Versecre, hanem Torontálba vonult, hogy Kiss
+Ernő hadosztályával egyesüljön. Másnap esett meg a híres jarkováci
+éjjeli támadás, mikor az álmában meglepett vezér egy szál ingben pattant
+nyergeletlen lovára és félmeztelen legényei élén verte vissza az éj
+homályából előbukkant ellenséget.
+
+A verseciek Tedeummal ülték meg az alibunári diadalt.
+
+Mialatt Dániel kanonok könnyes szemmel és kissé mekegő hangon zengte a
+Seregek Urának dicsőségét, Graf Jani, aki a nemzetőrtisztekkel ott
+térdepelt az első padban, egyre csak Turányi Kamilla fanatizált szép
+Hungária-arcán legeltette szemét. A magas ablakon keresztül egy napsugár
+belévillant a templom homályába és gyöngéden körülremegte a leány
+alakját. Minden, ami az embert összekötheti Istenével, ebben a
+pillanatban ott ragyogott Kamilla arcán.
+
+Graf Jani lelkébe ekkor egy elhatározás hullott bele, olyan váratlanul,
+mint egy arany meteor. Mise után meg fogja kérni a vicispán leányának
+kezét! Bolondság, igaz, de a világ most ugyis tótágast áll, a téli
+levegő teli van mámorral és tiszavirág-mohósággal, meglehet, hogy a nagy
+fölfordulás közepett éppen Jani ölébe hull a nagy kincs… Megörült az
+elhatározásának és meg is ijedt tőle. És rögtön kemény esküvéssel és
+becsületszóval hozzá kötötte magát.
+
+A kanonok az oltárról beszédet intézett a nemzetőrökhöz. Szavaiban olyan
+fanatikus, mámoros szabadságvágy izzott, hogy a fölizgatott fiatalok
+mise után egy ágyú talpára ültették a főurat és ujjongó diadalmenetben
+tolták haza a plébániára.
+
+Graf Jani azalatt hazakisérte Turányi Kamillát. Sápadt arccal lépkedett
+a kisasszony oldalán. Egypárszor már megköszörülte a torkát, de beszélni
+még sem mert.
+
+– Valami bánata van önnek, hogy ilyen hallgatag? – kérdezte Kamilla.
+
+– Egy komoly dolgot kell önnel közölnöm, nagysám.
+
+A kisasszony egy megszeppent oldalpillantást vetett Grafra, majd gyorsan
+mondta:
+
+– Előbb hadd közöljek én önnel egy komoly dolgot… Én ma este esküszöm…
+Ma este hitvese leszek Lippay főhadnagynak…
+
+Mintha egyszerre száz hatfontosat sütöttek volna el Graf Jani füle
+mellett…
+
+Lippay volt a huszárfőhadnagy, aki a hősiességével megállította az
+alibunári granicsárokat és megmentette Gergely őrnagy négy ágyúját.
+Ezekben a napokban a város visszhangzott az ifjú tiszt dicsőségétől.
+
+– Hát szereti? – kérdezte Jani olyan siralmas hangon, hogy maga is
+megijedt tőle.
+
+– Van magyar nő, akinek szíve nem fordulna a hősök hőse felé? – kérdezte
+viszont Kamilla, ég felé emelve rajongó szép szemét.
+
+*
+
+Lippay, aki svadronjával a pancsovai utat őrizte, csak későn este jött
+be a városba. A templom előtt nyeregből ugrott és mialatt a trombitás a
+lovát fogta, ő úgy, ahogyan volt, fülig porosan, borotválatlanul és
+tábori ruhában, örök hűséget esküdött a vicispán leányának.
+
+Az egész násznép csak öt-hat ember volt. Ott állottak együtt a hideg,
+sötét templomban, néhány viaszgyertya szelíd fénye mellett és olyan
+komoly és megindult arcot csináltak, mintha nem is lakodalomról, hanem
+valami titokzatos és szomorú értelmü szertartásról volna szó.
+
+Lippay főhadnagy egy negyed órával később, fél lábával már a kengyelben,
+megcsókolta ifjú hitvesét és galopban visszarepült megint a
+svadronjához. A nászéjszakáját künn töltötte a tarlókon, távoli tüzekre
+figyelve, amelyek fölvillantak a fagyos téli éjszakában. Reggel künn
+érte a parancs, hogy ő is siessen Torontálba és így egyelőre nem is
+látta viszont Kamillát.
+
+Az ujdonsült Lippayné élete semmiben sem változott. Az ideje javát most
+is azzal töltötte, hogy tépést készített és nemzeti kokárdákat varrt.
+Olykor azonban egy-egy percre ölébe tette a munkáját, egy pillanatig
+maga elé bámult és ilyenkor valami édes mosoly csillant föl ajka szélén.
+
+Hogy mikor és hogyan egyezett meg olyan gyorsan a főhadnaggyal, azt
+sohasem tudta meg Graf Jani. Lippay nem udvarolt Kamillának, valószínű
+azonban, hogy az alibunári csatában azért verekedett olyan csodálatos
+hősiességgel, mert tudta, hogy ezzel az attakjával Kamilla szívét
+hódítja meg.
+
+A fiatal férj csak ujév után, január 4-ik napján került vissza Versecre.
+
+Ezúttal nem a hetyke svadronja élén jött, hanem egy parasztszekér hozta,
+szalmaágyon, pokrócok alatt. A jobbik térde keresztül volt lőve. Vele
+együtt a világ legszomorúbb hadserege vonult be a városba, halálra
+fáradt, a rettenetes téli hidegben didergő, véres rongyokba burkolt,
+egymást vonszoló, megtört, szomorú férfiak tömege. Kiss Ernő megvert
+seregének romjai… Azelőtt való nap volt a pancsovai csata.
+
+Kiss a császári hadseregben nevelkedett katona volt. Az elavult hadi
+szabályok ismeretét és felelősségének tudatát vasbékóként hurcolta
+magával. Benne semmi sem volt a forradalmi vezérek fantasztikus
+ötletességéből, rendületlen önbizalmából és könnyed merészségéből; az
+ifjú honvédhadsereg, amellyel Damjanichék csodákat tudtak művelni, az ő
+kezében szokatlan, nyers és megbizhatatlan fegyver volt. Kiss nem tudott
+győzni, ő _csak_ meghalni tudott.
+
+A város halálos csendben, visszafojtott lélekzettel fogadta a bús
+vendégeket. A balszerencse rettenetes diadalmenete volt. Eddig vakítóan
+sütött a hadi szerencse napja, de most váratlanul fekete lett az
+égboltozat és a szemhatáron ijesztő veszedelmek villámlottak.
+
+Turányi Kamilla pedig végre visszakapta ifjú hitvesét. Most azzal
+töltötte mézesheteit, hogy az ura rettenetes sebét kötözgette és hogy
+hideg borogatást rakott a sebláztól izzó homlokára.
+
+
+
+
+XII.
+
+Damjanich váratlanul visszajött Versecre.
+
+Mint tábornok és mint a bánsági hadtest kommandánsa jött vissza. Némi
+csapatokat is hozott magával.
+
+A svábok arca megint fölragyogott. Most már nem a ráctól, de a pokol
+légióitól sem félünk!
+
+A tábornok azonban nem állott szóba senkivel a polgárok közül, hanem
+mogorván elzárkózott és napestig dolgozott vezérkari tisztjeivel.
+
+Január 17-ik napján nemzetőrök járták be a német várost és idéző
+cédulákat adtak be a házakba. A városi tanács tagjait Villám őrnagy, a
+sváb nemzetőrség tisztjeit pedig Maderspach ezredes kérette magához
+sürgősen.
+
+A fehértemplomi oroszlán már két hete a városban volt, de senki sem
+látta, mert betegen feküdt Fuchsék házában.
+
+Húsz nemzetőrtiszt, köztük Graf Jani, csapatba verődve bekopogtatott
+Maderspach szállásán. Az ezredes ágyban feküdt. Amióta nem látták,
+csontvázzá aszott, a szeme pedig sötét tűzben égett, mint valami halálra
+sebesült ragadozó állaté.
+
+– Jőjjenek közelebb, uraim, egészen közel, mert nem bírom már hanggal
+sem, – kezdte fáradt mosollyal.
+
+A svábok szorosan körülvették ágyát és húsz aggódva figyelő szempár
+függött a beteg száján.
+
+– Damjanich tábornok úr parancsából beszélek önökhöz… A tábornok úr úgy
+vélekedik, hogy önök szeretnek engem és hogy hisznek nekem.
+
+– Akár a szentírásnak! – mormogta Mihajlovics százados, a többi pedig
+csendesen bólintott.
+
+Maderspachot erős köhögési roham fogta el. Miután megint lélegzethez
+jutott, tompa hangon folytatta:
+
+– Odafönn nagy dolgok történtek… Önök talán nem is tudják, hogy új, ifjú
+császár lépett a trónra? A magyarok dolga rosszra fordult. Windischgrätz
+herceg elfoglalta a fővárost, a magyar kormány Debrecenbe futott, az
+ország osztrák kézen… Csak Erdélyt védi még Bem tábornok.
+
+– És Görgey? És Görgey hadserege? – kérdezte egyszerre tíz megrémült
+hang.
+
+– Görgey hadseregének nyoma veszett… Belevette magát a behavazott északi
+hegyek közé és senki sem tudja, hogy mi lett belőle ebben a rettenetes
+téli időben… Ilyen körülmények között a kormány elhatározta, hogy összes
+csapatjait összevonja az alföldön. A Bánságot föladjuk. Holnapután
+hajnalban útra kelünk és egy szál magyar katona sem marad a Bánságban.
+Ez az, amit el kellett önöknek mondanom.
+
+A húsz sváb arca egyszerre vérvörös lett, a következő szívverésre meg
+elfehéredett… Valami rettenetes súlyú veszedelem, amely eddig ott
+kóválygott a fejük fölött, most hirtelen lezuhant, sötétséget,
+pusztulást, halált borítva reájuk.
+
+– Ez… ez lehetetlen! – hebegte valaki.
+
+– Úgy van, ahogy mondom: föladjuk a Bánságot. Versecet és Fehértemplomot
+is… Vérző szívvel tesszük – Damjanich napok óta betege ennek a
+gondolatnak – de meg _kell_ tennünk! Az alföldön koncentráljuk minden
+erőnket, hogy leszámoljunk az osztrákkal… Ha győzünk, akkor visszajövünk
+megint. Ha nem győzünk, akkor úgyis minden mindegy.
+
+– És mi lesz ezzel a szerencsétlen várossal? – kérdezte Mihajlovics.
+
+– Ez az, amiről beszélnünk kell. Theodorovics tábornok húszezer emberrel
+közeledik Pancsova felől. Aznap, mikor Damjanich kivonul a temesvári
+úton, Theodorovics be fog vonulni a pancsovai vámon. Ha önök ellent
+akarnának állani, az nemcsak ostobaság, hanem bűn is volna, mert
+mérhetetlen nyomort zúdítanának népükre… Önök polgárokból lettek
+katonákká, szükséges, hogy most megint békés polgárokká legyenek.
+Damjanich tábornok, mielőtt elvonul innen, föl fogja oszlatni az önök
+nemzetőrségét. Ágyúikat és az összes fegyvereket, amiket Rukovinától
+kaptak, el fogja kobozni. A tábornok úr parancsa, hogy önök hódoló
+küldöttséget menesszenek Theodorovics elé… Megértették? Ha Damjanich
+tanácsolja, akkor bátran megtehetik! Theodorovics végre is császári
+tábornok és ha önök békés polgárokként járulnak eléje, akkor
+becsületbeli kötelessége, hogy megvédelmezze önöket a saját martalócai
+ellen is.
+
+– Engem azonban föl fog köttetni, – mormogta az öreg Hoffer keserű
+mosollyal.
+
+– Igen, tudom, vannak itt urak, akik erősen kompromittálták magukat.
+Őket Damjanich tábornok magával viszi a magyar táborba és míg ő kardot
+visel az oldalán, addig nem lesz bántódásuk. Holnap még ráérnek
+határozni és készülődni, holnapután reggel útra kelünk.
+
+– Én megyek! – mondta Hoffer.
+
+– Én is! – szólt Graf Jani.
+
+– Én is! Én is!
+
+Mihajlovics keményvágásu arcán egy könnycsepp szaladt végig.
+
+– Ez hát a vége? – kérdezte halkan.
+
+A beteg ezredes hirtelen felkönyökölt párnáin. A szeme ragyogott,
+meglepő erővel kezdett beszélni. Eddig úri német nyelven beszélt, de
+most a délvidéki svábok parasztdialektusán szólalt meg.
+
+– Ez nem a vég, emberek, ez új dolgok kezdete. Véssétek az eszetekbe, a
+magatokéba és a gyereketekébe, amit most mondok, – mert utoljára szólok
+hozzátok. Eddig mint vendégek éltetek itt az ajándékföldön, de most
+vérrel fizettetek meg érte, akár ezer évvel ezelőtt a magyarok, most már
+elmondhatjátok: ez az ország a miénk, itthon vagyunk!
+
+Nem tudott tovább beszélni. Rettenetes köhögési roham fogta el. Félig
+eszméletlenül esett vissza párnáiba.
+
+A svábok pedig, a hideg svábok, egyszerre úgy érezték, mintha valami
+boldogító nagy dolog történt volna velük, forró ár csapott a hűvös
+vérükbe, könnyes szemmel vették körül a beteg ezredest, mindegyikük meg
+akarta érinteni a kezét.
+
+Maderspach megtört szemmel feküdt ott.
+
+– Menjetek, emberek, elég volt! – lihegte.
+
+Másnap vastag hófelhők torlódtak össze az égboltozaton és délben is
+olyan sötétség volt, hogy gyertyákat kellett égetni a boltokban. Mogorva
+készülődés, szívszaggató búcsúzkodás mindenütt, mintha az egész város
+siralomházban ülne.
+
+A nemzetőrség még egyszer, utóljára kivonult a templom elé és letette
+Rukavina adta fegyvereit Villám őrnagy előtt. Az ágyúikat és puskaporos
+szekereiket is elszedette tőlük Damjanich. A Mihajlovics-féle hatodik
+kompánia azonban, amely még a régi polgárőrségből alakult, megtarthatta
+a céllövő stucnikat.
+
+A polgárok közül sokan végrendeletet írtak, majd bezárkóztak a házakba
+és titokzatos munkába fogtak. Vermeket ástak, titkos fülkéket vájtak,
+ahol elásták és befalazták pénzüket és értéktárgyaikat. Hiszen tudták,
+hogy Theodorovics seregében hatezer prédára éhes szerviánus marsíroz.
+
+Az öreg Hoffer mester pincéjében is megnyílt egy lyuk, amely magába
+szívta a ház minden aranyát, ezüstjét, Kossuth-bankóját és az aranynál
+is kedvesebb fegyvereket. Délben az öreg úr, aki egyedül dolgozott a
+pincében, kőmüves-kanállal a kezében, porosan és meszesen megjelent az
+udvaron.
+
+– Gyerekek, van még egy kis helyem, – ha valakinek valami eldugni valója
+van, csak ide vele!
+
+Bábika könnyes szemmel odakínálta neki a porcellánfejü babáját, melyet
+három esztendővel ezelőtt kapott Bécsből. Ezt nagyon féltette a
+rácoktól. Az apja egy percig habozott, de aztán levitte a babát a
+pincébe. Minden kincs végre is annyit ér, amennyire a gazdája tartja és
+Bábinak egy milliót is megért a babája. Az öreg úr nagy művészettel úgy
+elfalazta, elkente és beporozta a fülkéjét, hogy szeme legyen annak a
+martalócnak, aki a nyomára akad.
+
+Damjanich tábornok parancsára a polgármester és egypár városi főember
+már korán reggel kocsira kapaszkodott, hogy eléje menjen Theodorovics
+tábornoknak és bejelentse a város meghódolását. Damjanich semmiképpen
+nem akarta, hogy haszontalan vérontás legyen. A sváb urak azt hitték,
+hogy a szerb sereget Pancsován találják és igen meglepődtek, mikor az út
+felében, Károlyfalván, már szerezsánok fogták körül a kocsijukat.
+Theodorovics tábornok Alibunár romjai között várta őket. Szigorú és
+rosszkedvü volt; egy császári tábornok, aki rebellisekkel áll szóba, nem
+is lehet más.
+
+– Tudomásul veszem, hogy Versec föltétlenül meghódol. A továbbiakat majd
+megtudják. De most nézzenek körül. Látják ezeket a romokat? Ez a renegát
+munkája volt és önök segítettek neki a munkájában. Nos, jegyezzék meg
+maguknak: ha Versecen egyetlenegy lövés esik az én bevonuló katonáimra,
+akkor holnap ilyen lesz az önök városa.
+
+A verseciek szerettek volna mindjárt hazamenni, de ezt nem engedték meg
+nekik. Majd holnap a szerb sereggel. Alamuszi arccal ődöngtek tehát a
+szerb katonák közt, akik megvető és gyűlölködő pillantásokkal méregették
+őket.
+
+Másnap reggel útra kelt Damjanich háromezer emberével. A tábornok maga
+vezette a visszavonulást. Az arca sárga volt, a szeme vérben forgott,
+gyilkos rosszkedvében volt, mint az oroszlán, akit elzavartak a prédája
+mellől. A környezete pisszenni sem mert és vágtató sietséggel
+teljesítette dübörgő hangon kiadott parancsait. Az is dühítette a
+vezért, hogy a fehértemplomi kompániák, amelyeknek még az éjjel
+egyesülniök kellett volna az ő seregével, még most sem érkeztek meg.
+
+– Van egy okos ember a huszáraltisztek között? – kérdezte Damjanich.
+
+A württembergek hamarosan eléje ugratták Jónás strázsamestert. A hatvan
+esztendős öreg, aki végig verekedte már fél Európát, szürke, száraz és
+kemény volt, mint a tölgyfadonga.
+
+– Kend maga mellé vesz tíz huszárt az öregek közül. A fonógyárnál van
+egy korcsma, ott beülnek kendtek. Ki ne mozduljanak onnan, míg meg nem
+jönnek a fehértemplomiak. Ha megjönnek, kend elhozza őket utánam. Ha
+kell, a felhők hátán, ha kell, a föld alatt, de elhozza utánam. Két
+legényt pedig lóhalálába előre ugraszt, hogy jelentést tegyenek nekem.
+Megértett kend?
+
+– Megértettem, vitéz generális úr!
+
+Damjanich észrevette a városbírót, aki egy csapat elszontyolodott vén
+emberrel állott a gyalogjáró szélén.
+
+– Jó egészséget kívánok, – szólt oda a tábornok. – És tiszteltetem a
+rácokat. Úgy mulassanak itt, hogy egyszer még mi is visszajövünk ide.
+
+A trombiták megharsantak és Damjanich serege döngő léptekkel és csattogó
+patkókkal kivonult a városból. A svábok bús csapatokban, mint az ázott
+csókák, állottak a házaik előtt és elborult arccal bámultak a katonák
+után. Ezeknek a szuronyaival és ágyúival együtt Magyarország is kivonult
+innen.
+
+A sereg nyomában vagy száz hintó gördült és szekér döcögött, telve olyan
+emberekkel, akik valami okból nem óhajtottak Theodorovics tábornok
+szemébe nézni. Elől a bújdosó vármegye, melynek négyes fogatán Turányi
+vicispán uram keleti flegmával szívta a pipáját. Egy másik kocsin
+Kamilla hozta a sebesült urát. Maderspach ezredes is ott volt a szomorú
+menetben, tétova tekintete egyre a borús égboltozatot vizsgálgatta,
+mintha a felhők közt kanyarodó utat keresné. Egypár nappal később, mikor
+Zsombolyára értek, a fehértemplomi hős már meg is találta az utat, amely
+kivezet a harcok és fájdalmak világából.
+
+Az öreg Hoffer a családjával Szegedre készült futni. Ott egy komája
+lakik, annál megbújhatnak, míg a véres zivatar elvonult a Bánság fölött.
+Nelli nem ment a családdal. Hosszú könyörgés után megengedték neki, hogy
+a verseci apáca-kolostorban maradjon, ahová a jámbor szüzek befogadták a
+két kutyáját is.
+
+Az öreg úr csak a feleségét meg a két nagyobbik leányát vitte magával,
+Hoffer Tónit, Bábikát és a kis Gyurit Graf Jani hívta meg a maga
+kocsijára.
+
+A hosszú kocsisor lassan döcögött előre az úton. Mikor a menekülők már a
+nagy láp befagyott nádasai közé érkeztek, hirtelen megrekedtek az elől
+haladó hintók. A kocsik összetorlódtak, a fuvarosok pedig káromkodtak.
+Ott elől valami baj történt… Most egyszerre megzendült a nádas,
+vérfagyasztó diadalordítás hallatszott, mintha ezer kiéhezett farkas
+rohanná meg a juhnyájat. Hosszúpuskás, piros süveges, vadképü férfiak
+szaladtak a kocsik felé.
+
+– Szerviánusok! – kiáltotta száz halálra rémült ember.
+
+Egypár lövés dördült. Kemény öklök belekaptak a gyeplőkbe. Az asszonyok
+sikoltoztak, a gyerekek sírtak. A menekülő kocsik Knicsanin szerb
+seregének kezébe estek.
+
+Theodorovics nem volt afféle szerb guerillavezér, hanem császári királyi
+tábornok, azért az osztrák haditudomány törvényei szerint és az összes
+óvatossági rendszabályok alkalmazásával óhajtotta megszállani az
+ellenséges várost. Egész éjszakán át keményen marsíroztatta katonáit,
+egyes csapatokat óriási kerülő utakra küldött, reggel pedig, mikor
+fölkelt a nap, a minden oldal felől érkező zászlóaljak vashálóként
+vették körül a várost. A fölvonulás igen jól sikerült, a vashálón csak
+egyetlen rés volt, az, amelyen át Damjanich tábornok egész serege
+nyugodt marstempóban és egyetlen puskalövés nélkül elvonult Moravica
+felé.
+
+A belgrádi Knicsanin, mint a vasháló egyik része, hétezer szerviánussal
+érkezett Zichyfalva felől. A vezért igen bosszantotta, hogy Damjanich
+kisiklott a körmei közül, midőn azonban megtudta, hogy az elfogott
+szekereken magyar törzstisztek, vármegyei urak és verseci főemberek
+ülnek, némileg megvigasztalódott megint. Azonnal parancsot adott, hogy a
+foglyokat kísérjék vissza a városba, fél órába is beletelt azonban, míg
+az összetorlódott szekereket meg tudták fordítani. A bús menet már
+megindult, midőn újabb zavar és lövöldözés támadt. Az országút árkán
+huszárok ugrattak át és karddal nekiestek a rác eszkortnak.
+
+Ha Knicsaninnak az volt a szívevágya, hogy szembe kerüljön
+Damjanichcsal, akkor a kívánsága hamarább teljesült, mint remélte volna.
+A magyar tábornok ugyanis, mikor Moravica alatt hirét vette, hogy a
+kocsik az ellenség kezébe estek, visszafordult megint és förgetegként
+megrohanta Knicsanint. Damjanich ezzel a csatájával – ezt az ellenség is
+elismerte – lovagi kötelességet teljesített a verseciekkel szemben.
+
+Mialatt fönn a dombon az ágyúk dörögtek és a vörössapkások szuronyt
+szegezve támadtak a szerviánusokra, a huszárok újra megfordították a
+hosszú szekérsort és kardlappal ösztökélve a lovakat, galopban vitték ki
+a kocsikat a tűzvonalból. Az ütközet eltartott délutánig. Mikor a
+szekerek már régen biztonságban voltak, Damjanich tábornok úgy
+vélekedett, hogy a további verekedésnek nincs már célja, azért gyorsan
+és simán visszavonta zászlóaljait a tűzből és a korai téli alkonyban
+észak felé marsirozott. A befagyott nádasban hatszáz szerviánus
+holtteste mutatta, hogy merre járt a Renegát.
+
+A szekerek megmenekültek, de Graf Janié nem volt köztük. Ő némi késéssel
+pakkolta kocsira a Hoffer-gyerekeket, az egyedüli versecieket, akiknek
+szemmel láthatólag örömük telt az egész fölfordulásban, mire aztán kiért
+velük a temesvári útra, már szemben találta magát a granicsár
+előörsökkel. Jani sietve visszafordult és a fonógyár felé hajtott. A
+nagy kőhidon kellett volna átmennie, hogy kijusson a városból, de a
+hidat is megszállották már a szerbek. Theodorovics tábornok összevonta a
+vashálót, most már senki sem menekülhetett a városból.
+
+– Mi lesz most? – kérdezte Hoffer Tóni.
+
+– Édesanyámhoz visszük a gyerekeket, aztán lesz, ami lesz, – válaszolt
+Graf Jani.
+
+Egy csapszék mellett hajtott el, amely egypár lépésnyire volt a
+kőhidtól. A házból klárinét visítása és mulatozó emberek lármája
+hallatszott. A Kossuth-nótát fújták éppen. A kapu félig nyitva volt, az
+udvaron egy Württemberg-huszár állott és egypár vezetéklóval
+veszekedett.
+
+– Ezek a szerencsétlenek még nem tudják, hogy a rácok már a városban
+vannak! – ijedezett Jani.
+
+Megállította a kocsit és berohant az ivóba. Vagy nyolc vén huszár ült a
+hosszú asztal körül, az asztalfőn Jónás strázsamester uram, félrevágott
+csákóval, pipával a szájában a boros üveggel a kezében. Mögötte a
+cigányklarinétos, aki teli pofával fújta a vitéz urak kedves nótáját.
+
+– Strázsamester úr, – kiáltotta Jani – a rác bekerítette a várost!
+
+Jónás hidegen mérte végig a németet, azután feleletképpen megkopogtatta
+az asztalt.
+
+– Hé, csapláros, még egy itcével.
+
+– Ha lóra ülnek, talán még kimenekülhetnek a szőlők felé, – magyarázta
+Jani.
+
+Az öreg Jónás vasvillaszeme szinte keresztüldöfte a fiatalembert, mikor
+pipával a fogai közt azt mondta:
+
+– Ne ártsa magát az úr a katonák dolgába!
+
+Aztán fölkelt és két tenyerét összecsattintva, cikornyásan és
+méltósággal kezdte járni a verbungost.
+
+Jani elképedve nézte, majd sarkon fordult és kisietett az utcára.
+
+– Azok odabenn megbolondultak! – mondta Hoffer Tóninak.
+
+A kőhíd felől éppen akkor vonult be harsogó zeneszóval a péterváradi
+granicsár-ezred. Jani a lovak közé vágott és hazahajtott.
+
+Otthon Hoffer Tónival ketten beültek a zöld szobába és csendesen
+szivarozgatva hallgatták az utcáról beszűrődő neszt. Órákon át ütemes
+katonaléptek remegtették meg az ablakokat. Most dudaszó és eserhangú,
+szomorúan vontatott ének hallatszott: ezek szerviánusok. Aztán megint a
+szerezsán dzsidások véget nem érő patkócsattogása hallatszott. Végül
+tompa dübörgéssel jöttek az ágyúk és lőszeres-kocsik. Összesen harminc
+ágyú vonult el a ház előtt. A város megtelt katonákkal, a terek és utcák
+zsúfolva voltak fegyveres férfiakkal és az utakon még egyre újabb
+csapatok érkeztek.
+
+Ebédután bevonult Theodorovics tábornok is, fényes lovascsapat kísérte,
+a lovasok közt volt Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent is. A német város
+halálos csendben, meglapulva és visszafojtott lélegzettel fogadta a
+győzőt. A rác várost azonban boldog riadalom verte föl, a keserűség és
+félelem, amely hónapokon keresztül összehalmozódott a szerbek szívében,
+most lángoló diadalmámorban lobbant el, a házak pedig hirtelen
+kivirágoztak a zászlók tömegétől.
+
+A főtéren szerbruhás hölgyek várták a szabadítót. Egy karcsu leány,
+akinek büszke szépsége mindenkit elragadott, ezüst tányéron sót és
+kenyeret nyújtott a vezérnek. A leány Manin Zorka volt.
+
+Midőn a vezérkar végigvonult a temesvári utcán, valami különös dolog
+adta elő magát. Ott volt mostanában a Macskakovács csapszéke. A sváb
+korcsmáros hónapok óta csak maga iszogatta a saját borát, mert szegény
+Holky doktor halála óta, melyért a közvélemény a Macskakovácsot tette
+felelőssé, mindenki elkerülte a korcsmát. Ez persze nagyon fájt a
+korcsmárosnak, leginkább azonban az fájt neki, hogy egykori kenyeres
+pajtása, Radl borbély is elpártolt tőle. Nem is vett részt sem az elmult
+nyár harcaiban, sem a nemzetőrök parádéiban, csak otthon gunnyasztott
+mindig, miközben irtóztatóan lesoványodott és szomorúan eltöprengett az
+emberiség, de főleg Radl borbély hitványságán.
+
+Midőn most a korcsmája mocskos üvegajtója mögül végignézte a szerb
+ezredek bevonulását, egyszerre elhatározta, hogy meg fogja mutatni
+Radlnak és az egész világnak, mennyire félreismerték őt. Az ötlet
+hóbortos volt, de olyan erővel csapott a korcsmáros lelkére, hogy nem
+tudott neki ellentállani. Bement a hátsó kamrába és gépiesen magára
+vette nemzetőr-ruháját. Magára akasztotta duplacsövü puskáját, széles
+nagy kardját, két pisztolyát, sőt a profuntos tarisznyáját és a hadi
+kulacsát is. Azután kiállott az ajtó elé. Éppen akkor haladt el a
+korcsma előtt Theodorovics tábornok a kíséretével. A Macskakovács
+arcához emelte fickóra töltött puskáját és a fényes lovasok közé
+duplázott. A generálisban ugyan nem esett kár, de a fiatal zászlós, aki
+mögötte lovagolt, véresen bukott le nyergéből. A következő percben tíz
+szurony járta át a Macskakovács testét. A korcsmáros szörnyet halt de
+amit akart, azt mégis elérte, mert ezentúl már sem Radl borbély, sem
+senki más fia nem mondhatta róla, hogy gyáva ember.
+
+Délután behallatszott a városba Damjanich ágyúinak dörgése és hamarosan
+megjöttek Knicsanin stafétái is. Theodorovics tüstént segítséget küldött
+a szerviánusoknak, de a segítségben nem volt köszönet, mert mialatt
+Damjanich tovább vonult észak felé, a szerb tüzérség valami tévedés
+folytán Knicsanin seregét támadta hátba.
+
+Egyszerre harci lárma kerekedett a város déli végében is…
+
+A várost már tizenkétezer szerb szállotta meg és Jónás őrmester még
+mindig ott mulatott legényeivel a kis korcsmában. Egyre-másra jöttek a
+svábok, akik vacogó fogakkal rimánkodtak és könyörögtek a huszároknak,
+hogy hordják már el irhájukat, a strázsamester azonban pokrócgorombán
+elzavarta őket és tovább folytatta a mulatozást. Különös, de való, hogy
+a várost ellepő rácok még délután sem vettek tudomást a huszárokról.
+Pedig hallaniok kellett a lármát, alkalmasint úgy vélekedtek azonban,
+hogy a mulatozók az övéik közül valók.
+
+Délután három felé lövöldözés hallatszott a zsidótemető tájékáról. Jónás
+strázsamester ekkor kirúgta maga alól a széket és talpra ugrott. Az
+egész ember megváltozott. Elkomorodott arcán és kemény tekintetén
+meglátszott, hogy most már vége a tréfának és mulatozásnak.
+
+– Megjöttek a fehértemplomiak! Lóra, legények!
+
+Az udvaron nyeregbe szállottak és miután a szepegő kis szolgáló kitárta
+a kaput, pisztollyal a kezükben kiugrattak az utcára. A kőhíd teli volt
+szerviánusokkal, azok háttal fordultak a huszároknak és a zsidó temető
+felé lövöldöztek, ahol a fehértemplomiak máriás zászlója lobogott. Jónás
+emberei keresztülvágtattak a hídon, miközben pisztolyukat a meglepett
+szerbek közé sütötték. Öt perccel később már egyesültek a
+fehértemplomiakkal.
+
+Valószínü, hogy Jónás őrmester nem is volt az a könnyelmü bolond, akinek
+Graf Janiék tartották, hanem igen jól tudta, hogy mit művel. Tudta, hogy
+csak úgy törhet ki a verseci egérfogóból, ha hasznára fordítja a nagy
+zűrzavart, melyet a fehértemplomiak megérkezése okozni fog. Azért nem is
+mozdult ki a korcsmájából, míg nem hallotta a fehértemplomi puskák
+ropogását. A nagyszerü hencegése pedig, mellyel fittyet hányt egy egész
+ellenséges hadseregnek, arra való lehetett, hogy huszáraiban a lelket
+tartsa. A strázsamester példája olyan hatással volt a legényekre, hogy
+nem mertek félni.
+
+A fehértemplomiak három óra után érkeztek Versecre. Egy honvédzászlóalj,
+a Hunyady-huszárok egy svadronja, nyolc ágyú és egy kis önkéntes csapat,
+amelynek Haller, a hét svábok egyike volt hadnagya. A kis sereget
+Hrabeczky őrnagy kommandirozta.
+
+A város határában egy pihenő granicsárcsapattal kerültek össze, azt
+megtámadták és szétverték, azután lengő zászlókkal és vidám
+trombitaszóval bevonultak a Theodorovics-féle vashálóba. Azt hitték,
+hogy a város még Damjanich kezében van. Csak akkor kaptak észbe, mikor
+az alarmirozott ellenség mindenfelől körülfogta őket.
+
+Theodorovics tábornok és az osztrák tisztek lóra kaptak. A tábornok
+tajtékzott dühében.
+
+– Egy embernek sem szabad megmenekülnie közülök! – ordította.
+
+A szerb tüzérség, vágtató szerezsánok közt, dübörögve repült végig a
+városon. A svábok szájról-szájra adták a gyászos ujságot: Magyarok
+vannak a városban, a szerbek most vágják őket halomra!
+
+A letepert város mozogni és vergődni kezdett… A toronyban megszólalt a
+lármaharang, – soha sem tudódott ki, hogy ki verte félre… Az óvatos,
+hideg svábokat valami hősies őrület kerítette hatalmába. A legények
+előszedték az elrejtett fegyvereket és semmivel sem törődve, rohantak a
+szorongatott magyarok segítségére.
+
+Az öregeket rémület szállotta meg… Hiszen ez nyilt szószegés! A tanács
+két órával előbb még békét kért és meghódolást igért Theodorovicsnak!
+
+De a megvadult legényekkel nem bírt senki. Vagy százötvenen
+összeverődtek a fonógyárnál és hátba támadták a fehértemplomiakkal
+verekedő szerbeket. Graf Jani és Hoffer Tóni kommandirozták őket. Mikor
+a lármaharang megkondult, az öreg Grafné ugyan rájuk zárta a kaput, de
+ők az ablakon keresztül szöktek ki.
+
+A magyarok, akik a zsidó temetőben vetették meg lábukat, észrevették,
+hogy segítség érkezett. Elkeseredett rohammal áttörték a szerb frontot
+és sikerült a svábokkal egyesülniök.
+
+A téli éjszakában még sokáig villantak puskalövések a temető körül,
+Theodorovics azután egyszerre azon vette észre magát, hogy emberei a
+puszta sírköveket lövöldözik. A hősies kis csapat eltünt az éjszakában.
+Úgy kell lenni, hogy Theodorovics mesterséges hálójának szálai
+összegubancolódtak és az ellenség kisiklott valami résen.
+
+Damjanich tábornok megparancsolta Jónás strázsamesternek, hogy hozza
+utána a fehértemplomiakat, ha kell a felhők hátán, ha kell a föld alatt.
+Nem tudni, hogy melyik utat választotta Jónás, de bizonyos, hogy a
+csapat másnap már egyesült Damjanich seregével. Még huszonhárom szerb
+hadifoglyot is hozott magával.
+
+A hét svábok közül csak ketten vonultak be Damjanich táborába. Hoffer
+Tóni és a fehértemplomi Haller. Graf Janinak nyoma veszett az
+ütközetben. A barátai csak arra emlékeztek, hogy lövést kapott a
+vállába.
+
+
+
+
+XIII.
+
+A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett jelenniök
+Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről. Nagyobbrészt
+idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik alázatosan állottak meg a
+hatalmas vezér előtt.
+
+Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj csak az
+volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert azok most már
+Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök közül a városban
+maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta, hogy nem volt semmi
+köze a vérengzéshez.
+
+Knicsanin sok jóakarattal hallgatta a svábok mentegetődzését.
+
+A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt, a
+Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon kellemesen
+szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele. Föltünően szép
+szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban, mint a bánsági svábok
+és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és udvarias embernek ismerjék.
+Knicsanin különben a szerb fejedelemség államtitkára volt.
+
+– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került… Önök
+ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé szenvedélyes… A
+megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség… A vérbosszú nálunk
+quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják látni, hogy én nem igen
+tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha talán nem is helyeslem
+azokat… Szóval: valami elégtételre lesz szükség. Hogy mifélére, az majd
+elválik. Az urak azonban megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy
+kíméljem a városukat.
+
+A vezér egy lajstromot vett a kezébe.
+
+– Úgy látom, hogy néhányan a tiszt urak közül otthon maradtak?
+
+– Négyen betegek, – jelentette Mihájlovics kapitány.
+
+– Ön is beteg? Nekem úgy tetszik, hogy sántítva jár.
+
+– Térden rúgott a ló, – mondta a kapitány vérvörös arccal.
+
+Knicsanin éles tekintete sorban megpihent minden egyes emberen.
+
+– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb embertől.
+
+– Mészáros vagyok és tegnap kissé megöklelt egy megvadult bika…
+
+A szerviánus mosolygott.
+
+– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem fárasztom
+önöket tovább.
+
+A svábok hazamehettek.
+
+Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem derített ki
+semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor egypárat főbe kellett
+volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett volna intézve. Ő azonban nem
+vérre, hanem egészen más valamire áhítozott.
+
+A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az a
+reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják prédálni a
+gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká lőtt embereket és
+hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza Szerbiába, zsákmányt csak
+édes-keveset. Most végül, mint győzők vonultak be egy ellenséges
+városba. Ha az emberek most sem kapják meg azt, amiért által keltek a
+Dunán, akkor vége lesz Knicsanin becsületének…
+
+A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben is
+nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta herceg
+Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak félvállról
+beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták, hogy a városnak
+lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a prédálást.
+
+A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel készítették
+elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és altisztek felügyelete
+mellett három óráig tart. A kit azontúl még rabláson érnek, azt a
+patrulkommandánsok főbelövetik.
+
+Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy város. A
+szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái is buzgón
+részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban jegyezni, hogy a
+német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán alulinak tartotta,
+hogy a fosztogatók közé elegyedjék.
+
+Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta meg a
+szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek kalauzoltak,
+akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a pofájukat. Leginkább az
+asszonyokat vallatták, azokról föltették, hogy hamarább fogják elárulni,
+hová rejtette a gazda a pénzét.
+
+A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a padlásig.
+Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre hánytak mindent,
+ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a fényes holminak estek
+neki. A rézedényt – akkoriban a sváb gazdasszony büszkesége – mind
+elvitték, az aranykeretü képeket tucatjával tűzték szuronyra, a fali
+órát a láncánál fogva vetették vállukra… Ha az egyik rablócsapat
+elvonult, már jött a másik és üvöltöző mohósággal tallózott tovább a
+romok között. Minél jobban múlott az idő, annál dühösebbek és
+türelmetlenebbek lettek. A betegeket kidobálták az ágyakból, hogy
+átkutathassák a matrácokat. Olykor összevesztek a prédán, akkor
+rettenetes ordítozás és lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az
+embereket az elrejtett pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már
+nem találtak semmit, amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték
+össze a bútorokat és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig,
+a fosztogató katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.
+
+Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra lim-lom. A
+fosztogatók mindent magukkal vittek, ami a kezük ügyébe akadt, amit
+azonban később alkalmatlannak vagy értéktelennek ítéltek, azt
+összetördelték és elszórták.
+
+Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város a
+rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek sikoltozásától. És
+egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt sétált föl-alá a
+Templom-utcában: Theodorovics tábornok, Mayerhoffer ezredes és a délceg
+gróf Nugent. Nyugodt léptekkel mentek, szivarozgattak és csendesen
+beszélgettek, titokban pedig talán gyönyörködtek is a saját férfias
+egykedvűségükben.
+
+A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a két
+Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az este. Jani
+és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát ragadott és elrohant,
+Mihály egy ideig még haragos bikaként toporzékolt az udvaron, mikor
+azonban a lövöldözés zaja mind hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult,
+nekivetette rettenetes vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya
+őrizte köténye alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est
+homályában. A kis Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön
+fogta az asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a
+kölyök harci tüzét.
+
+Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő korán künn
+járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor összehordták és sorba
+fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot látott köztük, még több
+idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer Tónit nem találta meg.
+Valószínü, hogy együtt vannak a sváb legényekkel, akik keresztül törtek
+a rác hajtóláncon és Damjanich után iramodtak.
+
+Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak, aki a
+gazdaságban az ő jobbik keze volt, hajnal óta nyoma veszett. De hiszen
+kerüljön csak elő a kis haszontalan!
+
+Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal betaszították
+a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a házba. Egy darócruhás,
+szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe vezette őket.
+
+Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve pisztolyokkal és
+késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt hadonászott.
+
+– Ide a pénzzel, asszony, vagy elvágom a torkodat!
+
+– Nekem nincs pénzem, – felelt Grafné.
+
+– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon a
+törpe.
+
+Az öregasszony vállat vont.
+
+– Az én vagyonom a házam és a földem. De pénzem nincs.
+
+– Egy kocsira való ezüstje van! – rikoltotta a törpe.
+
+A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és fenekestül
+fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem találtak meg a
+Grafné ezüstjéből.
+
+A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni kezdte
+Grafné két karját.
+
+– Megmondod már, hol az ezüst?
+
+Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett farkasszemet
+kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor megakadt a kis
+Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába. Most már a kis leányt
+kezdte vallatni.
+
+– Kutya, lelketlen kutya, hát mit tud ez a gyerek? – sziszegte Grafné.
+
+– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd beszélni fogsz,
+ha nyomorékká teszem a leányodat.
+
+A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt ököllel
+rohanta meg az óriást.
+
+– Ne bántsd a hugomat! – kiáltotta.
+
+A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri orravére.
+A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon. Három
+törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen szivarozgatva
+sétáltak a templom felé.
+
+– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a katonák
+odabenn nőket kínoznak.
+
+A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan tovább
+mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el útjokat.
+
+– Kérem, a katonák nőket kínoznak!
+
+– Takarodj kölyök, – morogta kedvetlenül az egyik tiszt.
+
+Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor a
+gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja, akármi
+lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem rikácsoló hangon
+kiáltotta:
+
+– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam
+Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is futott,
+Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük; én a
+dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…
+
+– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját. Fuldokolva
+visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn már szörnyű
+dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges szerezsán a fejébe
+vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen elmenni és Grafné konok
+hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy érezte, hogy ez az asszony
+megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy megszólaltassa az asszonyt,
+mindent dirib-darabra tört, amit nem akart elvinni. A berakott
+bútorokat, az altwien porcellánt, a családi képeket, három nemzetség
+munkásságának gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a
+velencei csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor
+szisszent föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta
+megboldogult urának emléktárgyait.
+
+A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás batyukat
+hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az ezüstöt
+kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában, azokat
+levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani kezdték.
+Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit sem találtak.
+Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson nekik, egy megvető,
+gúnyos mosolyt harapott el…
+
+Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták, a
+martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt
+tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem láttak
+és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább dolgoztak…
+
+Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az imént
+összetűzött, megint arra sétált.
+
+– Most is szabad még rabolni? – kérdezte sötét és kihívó arccal.
+
+Az egyik tiszt megállott.
+
+– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt
+főbelövik.
+
+– Akkor tessék főbelövetni azokat, akik nálunk a pincét ássák!
+
+A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel marsírozott
+az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat Grafék házába.
+
+Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt. Grafné
+most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében – a rablók
+ezúttal jó nyomon voltak…
+
+Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A szerezsán
+belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki belőle. Hirtelen
+kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst és meleg arany fénye
+csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A szerezsán keresztet vetett
+magára, a törpe pedig remegni és ficánkodni kezdett túlnagy
+boldogságában…
+
+Ekkor egy éles kommandóhang szólalt meg a hordók közt.
+
+– Halt! Ki az udvarra!
+
+A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott előtte,
+kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák lepték el. Az
+engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett, szalutált, majd szó
+nélkül fölment az udvarra.
+
+– Oda a falhoz! – kommandirozta a tiszt.
+
+A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit
+hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…
+
+– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz fordult. –
+Gyorsan!
+
+Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord arcán most
+egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan volt, mint egy
+nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné magát.
+
+– Jaj, ne bántsák ezt a szegény embert! – kiáltotta Grafné.
+
+De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal mellé, oda,
+ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak.
+
+A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt léptekkel
+elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és férfias tett
+emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a kellemetlen és
+lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése óta üldözte.
+
+– Hová lett a másik rác? – kérdezte Gyuri.
+
+Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel
+lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a
+gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve, kezében az
+ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába világítottak,
+szemében rémület vibrált.
+
+Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe bozontos
+szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a korom alatt is
+megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis Mita.
+
+– Tudtam, hogy te vagy! Jössz ki mindjárt! – rivallt rá az asszony.
+
+A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya. Odafönn az
+udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a katonák a lábánál
+fogva vonszoltak ki az utcára.
+
+És ekkor megszólalt a púpos Mita.
+
+– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én azt
+hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten úgy
+akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.
+
+– Mit kezdjek most már ezzel a féreggel? – kérdezte Grafné.
+
+Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött, amelyet a
+rácok valahogyan itt felejtettek.
+
+– Julcsa ma még nem kapott enni, – mondta Mita aggodalmas arccal.
+
+– Eredj és etesd meg! – parancsolta szigorúan az asszony.
+
+Mita szaladt az istállóba.
+
+És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban, mintha
+semmi sem történt volna.
+
+
+
+
+XIV.
+
+Graf Jani golyót kapott a zsidó temetőben. A jobbik karja ronggyá lőve
+csüngött a válláról, a vér dőlt belőle. Egyik honvéd egy nagy sírkő mögé
+ültette és átkötötte karját a seb fölött.
+
+– A kutyák láncos golyókkal lőnek, – morogta.
+
+Ez a szerviánusok találmánya volt: két-három ólomfickót rézdróttal
+összefűzni.
+
+Eleintén nem nagyon fájt a sebe és Jani ráért elolvasni a sírkő
+felírását. _Leop. Heim junior._ Az öreg Heim tehát hazahozatta szegény
+Poldit Fehértemplomról… Most golyó pattogott a kövön, – Jani
+ösztönszerűen behúzta a fejét, – a Poldi sírköve azonban jó kő volt és
+megvédte a jóbarátot.
+
+Fölötte és alatta a meredek lejtőn szakadatlanul tűzlángok csaptak ki a
+sírok mögül. Olykor úgy rémlett Janinak, mintha ismerős arcokat látna a
+kavargó füstben. Graf Mihály sietve taszítja a vesszőt a puskacsövébe, a
+teve-specerájos, a dalárda első tenoristája, most lövi ki puskáját,
+Hoffer Tóni pedig a szeme fölé emelt tenyere alól keres magának újabb
+célpontot.
+
+Egyikük sem vesz tudomást a sebesült Janiról, valamennyi lángol a dühös
+buzgalomtól, valamennyinek arcát valami idegen, kaján vonás torzítja el.
+Kurta vakkanásokkal szólanak egymáshoz: A hídon – azt a pocakos
+gazembert! Bravo, megkapta a magáét!
+
+Midőn már egészen besötétedett, a lövészek parancsszóra integetni
+kezdtek egymásnak, hogy föl az útra, emberek, mindenki szaladjon föl! A
+legvadabbak egyszer-kétszer még elsütögették a puskáikat, aztán a sírok
+közt bukdácsolva, ők is a többiek után húzódtak. A halottjaikat és a
+sebesültjeiket magukkal cipelték, Graf Janit is ösztökélték, hogy föl az
+útra!
+
+Odafönn a huszárok azalatt rést találtak a granicsár zászlóaljak között
+és a magyar sereg gyorsan kisiklott a nyitott kapun. Az alföldi lovasok
+csodálatos tájékoztató ösztönükkel, a sakkjáték lóugrásai szerint
+haladva, keresztül vezették a csapatot a várost bekerítő szerb
+seregeken. Jó darabig együtt marsiroztak egy szerezsánosztállyal, a
+rácok barátságosan át is kiáltoztak hozzájuk, de nem ismerték föl az
+ellenséget a sűrű sötét éjszakában.
+
+A téglavetőkön túl már szabad volt az út. A sortüzek ropogása, a
+szerviánusok ordítozása és a szerezsánlovak dobogása mindjobban
+elhalkult, a magyar sereg, mint a mérgét kiadott zivataros felhő,
+gyorsan és némán vonult végig a behavazott rónán, maga mögött hagyván a
+várost, égő házaival és tomboló embereivel.
+
+Graf Jani ezalatt nehéz fejjel tántorgott az utóhad nyomában. Most már
+rettenetesen fájt a sebe. Egy honvédtiszt azt mondta neki, hogy üljön
+kocsira, de a szekerek valahol elől jártak. A verseciek nem tudták, hogy
+Jani megsebesült, ők a megrekedt ágyukat tologatták és emelgették nagy
+hórukkolással és igen mulattak azon, mekkorát fog káromkodni generális
+Theodorovics úr, ha majd a haditudomány szabályai szerint elfoglalja az
+üres zsidó temetőt.
+
+A sebesült most már egészen elmaradt a sereg mögött. Folyton érezte
+ujjain az alápergő, forró cseppeket. Tisztában volt a sorsával. Egy
+ideig még cél nélkül tántorog a fagyott göröngyökön, azután majd leül az
+árokpartra, szép csendesen elalszik, holnap reggel pedig két láb vastag
+hópaplan alatt fog feküdni. Mert az északi szél megindult és vastag
+hócsomókat vágott szemébe.
+
+Egyszerre, nagysokára, kutyaugatást hallott. Valamibe beleütközött:
+kerítés vagy házfal lehetett… Azután megbotlott és elesett a puha hóban.
+
+– Hát így is jól van, – gondolta magában.
+
+A kutyacsaholás mind dühösebb lett. Most lámpafény bántotta a szemét.
+Majd emberi beszédet hallott… Nem tudott szólni, se mozdulni, de azért
+mindent megértett, amit mellette beszéltek. Oláhul beszéltek.
+
+– Nézd, egy halott ember… Nem halott, mert folyik a vére… Ezt a németet
+én ismerem… Világíts az arcába! Ez Graf… A Grafné fia a Templom-utcából…
+
+*
+
+Valami kétségbeejtően fárasztó álomlátás gyötörte a beteget. Azt
+álmodta, hogy sötét csatornában fekszik, a csatorna olyan szűk, mint a
+kályhacső. Mérföldes távolságban parányi kis fénypont csillog, csak
+akkora, mint a tűszúrás a hólyagpapiron, ott van a csatorna kijárása. A
+beteg olykor összeszedi minden erejét és a nyilás felé kezd kúszni. Utja
+rettenetes fárasztó, mert börtöne olyan alacsony, hogy a könyökére sem
+tud támaszkodni. Olykor lángoló harag fogja el azok ellen, akik
+idezárták, dühöngeni és tombolni kezd, szét akarja feszíteni gyalázatos
+börtönének falait. Az ereje azonban hamar elhagyja, lihegve lehunyja
+szemét és várja a végét. Mikor magához tér aléltságából, megint a
+csatornában van és reménytelenül tolja előre összezúzott tagjait a
+fénypont irányában.
+
+Egyszer egy emberi alakot lát a csatornanyilásban. Egy női alakot.
+Mosolyogva hajlik be a lyukon, feléje nyujtja kezét, biztatja,
+szólongatja. Oláh asszonyka, piros kendő van a fején, hímzett inget
+visel, az arca azonban a kis Hoffer Bábikáé…
+
+Végül sikerül megfognia a feléje nyujtott kezet… Még egy erőlködés – a
+beteg karja rettenetesen sajog bele – és a sebesült boldogan fölsóhajt:
+kívül van, kimenekült a förtelmes tömlöcből!
+
+– Feküdj nyugodtan, Jani bácsi, – szól Bábika.
+
+– Még mindig álmodom, – mondja a beteg és lehunyja fáradt szemét.
+
+Pedig most is érzi még ujjai között a kisleány hűvös, kemény
+gyermekkezét.
+
+Később megint fölébred, és most már tudja, hogy igazán ébren van. És
+Bábika mégis ott ül mellette, piros kendővel fején, hímzett oláh ingben.
+A feje fölött pedig paprikafüzér lóg a kormos mestergerendán.
+
+– Te vagy az, Bábika?
+
+– Én vagyok.
+
+– Mért öltöztél oláh fátának?
+
+– Mindent elmondok, csak feküdjél csendesen. Te megsebesültél a zsidó
+temetőben.
+
+– Mikor volt az?
+
+– Öt nappal ezelőtt.
+
+– Én azt hittem, öt esztendővel ezelőtt!
+
+– Az öreg Mitru szedett föl éjjel a tanya előtt. Jó szerencse, hogy a
+kutya fölugatta az öreget, különben megfagytál volna a hóban.
+
+– És most hol vagyok?
+
+– A Manuel úr tanyáján. Mitru a Manuelék csősze.
+
+– Akkor elvesztem. Manuel a verseci szerbek vezére.
+
+– Mitru azt mondja, sehol sem lehetnél nagyobb biztonságban, mint itt,
+mert Manuel maga nem jár ki télen a tanyára, a portyázó rácoknak pedig
+eszükbe se jut, hogy ellenséget keressenek a főrác házában.
+
+– És a csősz nem fog elárulni?
+
+– Mitru oláh ember és azt mondja, hogy ő nem ártja bele magát a
+háborúba. Ő a fiával együtt neutrális. Az öreg különben ismerte
+édesapádat. Azt mondja, hogy a megboldogult Graf bácsi mentette meg az ő
+fiát.
+
+– Erről én nem tudok.
+
+– A kis Mitru – aki különben maga is már öles oláh ember – a maga
+idejében egy pár csizmát lopott a verseci vásáron, édesapád akkoriban
+városbíró volt és ötven botot veretett reá… Az öreg Mitru azt állítja,
+hogy a fiából ez az ötven bot csinált tisztességes embert és ezért nagy
+hálával gondol szegény Graf bácsira.
+
+Ez egészen rávallott az oláh észjárásra.
+
+– De hogyan kerülsz te ide, Bábika? És mért öltöztél oláh fátának?
+
+– Azt is elmondom. Mitruék igen derék oláhok, de asszony nincs a
+házuknál, azért egész télen sült tökön és mamaligán élnek, az pedig nem
+alkalmas betegkoszt… Három nappal ezelőtt az öreg csősz bejött a városba
+és addig ácsorgott a házatok előtt, míg végül meglátta Gyurit. Valami
+okból azt képzeli, hogy Gyuri a te öcséd és elmondta neki, hogy te itt
+vagy a tanyán és hogy asszonyra volna szükség, aki főzne rád és ápolna a
+betegségedben.
+
+– És édesanyám téged küldött, Bábika?
+
+– Dehogy küldött! Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Ha tudná, akkor
+biztos, hogy maga jönne ki a tanyára, abból pedig feltünés és baj
+lehetne… Inkább nem is szóltunk neki. Rólam azt hiszi, hogy megszöktem
+Moravicára, a Tóni bátyám betegágya mellé. Ezt Gyuri hitette el vele,
+mert én nem tudok füllenteni, mindjárt elvörösödöm.
+
+– És miféle ruha van rajtad?
+
+– Az öreg Mitru meghalt unokájának ruhája. Azért adta reám, hogy feltünő
+ne legyen, ha a ház körül járok.
+
+– És ha megszólít valaki? Hiszen te nem tudsz oláhul.
+
+– Már meg is szólított valaki. Egy granicsár hadnagy, aki erre
+marsirozott a katonáival. Én jelekkel mutattam neki, hogy néma vagyok.
+Azt mondta: kár ezért a helyes fruskáért.
+
+– És hol aludtál az éjjel? – kérdezte Graf Jani.
+
+– Az ágyad mellett, a földön. Mitru ideadta a subáját, egy kicsit
+szagos, de azért jól lehet rajta aludni.
+
+– És ki kötözte be a sebemet?
+
+– Doktor Traurig úr… Gyuri hozta ki… Jó, hogy a doktornak van egy
+páciense Paulison – az odavaló pópát szerencsére szájon rugta a ló – így
+feltünés nélkül kijöhet a városból… Mert a rácok nagyon vigyáznak a mi
+embereinkre. De Gyuri úgy csapja be őket, ahogyan akarja, akkor jön ki,
+amikor kedve van… Mindent hoz, amire szükségünk van, orvosságot,
+ennivalót, Mitrunak pálinkát és dohányt…
+
+A kis leány fölkelt.
+
+– De most már eleget beszéltél. Megyek és a tyúkleves után nézek.
+Vacsorára azt kapsz.
+
+– Hát tudsz te tyúklevest főzni, Bábika?
+
+– Egyebet is tudok. Otthon nekem is konyhainspekciót kellett tartanom.
+Édesanyánk ilyenekben nem érti a tréfát. Hogy egyedül ne légy, beküldöm
+Gyurit.
+
+Gyuriért nem kellett messzire mennie, a fiú ott kuporodott az
+ördögcérnabokrok között és néma izgalommal figyelte a cinkéket, amelyek
+csipogó rajokban röpködtek a fiatal fák között és éppen csak egy fát
+kerültek el nagy ravaszul: azt, amelyet Gyuri lépesvesszőkkel tüzdelt
+teli. Gyuri ugyanis nemzetőrből visszavedlett megint kis fiúvá. Ő ugyan
+azt állította, hogy az enyves fával csak az ellenséget akarja tévedésbe
+ejteni, a valóságban azonban egy szép stiglic még mindig jobban
+érdekelte, mint a legszebb szerviánus.
+
+A fiú nevetve és sírva csókolta össze beteg barátját, azután leült a
+Bábika helyére és verseci ujságokat kezdett mesélni.
+
+– Az édesanyád jól van, csak nincs a házában egy ép szék, amelyre
+leülhetne, mert a szerviánusok mindent diribdarabra törtek… Mindenkit
+koldussá tettek a fosztogatók és Theodorovics tábornok most még
+hadisarcot követel a németeken, különben főbe löveti a városi tanácsot,
+azt mondja… Nálunk most szerb kormány van és minden szerbül megy…
+Nikolsi lett a rendőrigazgató… Ez a Nikolsi egy rác szatócs, akinek
+olyan pofája van, mint a buldogkutyának… Maguk a szerbek is utálják. A
+rendőrlegénység ötven szerviánus martalóc, két ágyúval szoktak
+kirukkolni… A német templom előtt nagy akasztófát állított föl a
+rendőrség… A zsidó házakat mind porrá égették és az öreg Heim
+selyemgyára is leégett… A mi házunkat is felgyújtották, de csak a fél
+teteje égett le, mert a katonaság megengedte a szomszédoknak, hogy
+eloltsák a tüzet… A zsidó házakat is meg akarták menteni a svábok, de
+ezt már nem engedte meg nekik a hatóság… Frombach mészárost, aki
+résztvett az éjjeli harcban, fölismerték a városban és agyonlőtték az
+utcán… Másokat is megöltek… A rácok különben azt mondják, hogy az igazi
+haddelhadd csak holnap kezdődik, mert akkor jön a városba Rajacsics
+patriárka, az pedig olyan pap, hogy nyersen eszi meg a svábokat…
+
+Bábika félbeszakította fivérét. Nekigyűrkőzve, a tűztől kipirult arccal
+hozta a betegnek a tyúklevest.
+
+*
+
+Traurig doktor a régi germánok Loki istenéhez hasonlított. Hat láb
+magas, sápadt, sovány ember volt, a bolyhos haja lángvörös volt és
+tűzszínű volt a mellét verdeső szakálla is. Ijesztően rángatta a
+bozontos szemöldökét, hozzá kajánul szokott vigyorogni.
+
+Megjegyzendő, hogy a doktor démoni külsejét a természet tréfás
+szeszélyének köszönhette, mert a valóságban a világ legbecsületesebb és
+legpuhább szívü embere volt. A gyerekeket nem is tudta becsapni a
+rettenetes külsejével, azok tudták, hogy a doktor bácsi zsebe mindig
+teli van cukorral.
+
+Midőn eljött megint a tanyára, egy arasznyi hosszú árpacukrot nyomott
+Bábika kezébe és kiküldte a szobából. A leányt ugyan sértette, hogy a
+doktor őt gyerekszámba veszi, de azért jóizűen elszopogatta a cukrot.
+
+– Nincs semmi baj, – mondta Traurig, miután megnézte a sebet. – Egy kis
+operációra azonban szükség lesz… Holnap majd túlesünk azon is. A
+Szalvátor-patikus fölajánlotta, hogy asszisztálni fog nekem.
+
+– A golyót akarod kivenni? – kérdezte Graf Jani.
+
+– Azt már kivettem. Nem is egyet, hanem hármat… Igazán szeretném tudni,
+hogy mit gondolnak a szerviánusok, hogy egész ólomgerezdeket lőnek bele
+az emberekbe.
+
+Jani gyanakodva nézte a barátját.
+
+– Amputálni akarod a karomat?
+
+A vörös doktor tőle telhető nyájas arcot vágott.
+
+– Igenis, éppen arról van szó… Holnap túlesünk rajta, azután nagyon
+hamar rendbe jöhetsz.
+
+Jani elboruló szemmel bámulta a mestergerendán lógó paprikafüzért.
+Csonkakaru lesz, – fél ember. Érdemes így élni?
+
+– És ha nem amputáltatom a karomat? – kérdezte halkan.
+
+– Ezt nem mondod komolyan! Te végre is művelt ember vagy… A karcsontod
+annyi szilánkra tört, hogy sohasem forrhat össze többé. Ha nem vágjuk
+le, akkor üszkösödni fog a seb és a többit a laikus eszeddel is
+elképzelheted.
+
+– Hát akkor csinálj velem, amit akarsz.
+
+A doktor valami ideiglenes kötést rakott a sebre – holnap úgyis ki kell
+megint bontani – és jóéjszakát kívánt.
+
+– Mit mondott Traurig bácsi? – kérdezte Bábika.
+
+– Nincs semmi baj, – füllentette a fiatalember.
+
+– Hála Istennek! Mi már attól féltünk, hogy nyomorék maradsz. Az pedig
+nagy kár volna.
+
+Másnap azonban nem jött el sem a doktor, sem a patikus, sőt harmadnap
+sem mutatták magukat. Helyettük Hoffer Gyuri jött ki a tanyára.
+
+– Mi volt tegnap este? – kérdezte a kíváncsi Bábika. – Vörös tűzfényt
+láttunk a város fölött és a harangok még későn este is szóltak.
+
+– Fáklyásmenet volt Rajacsics patriárka tiszteletére… Az egész rácváros
+meg volt bomolva… Úgy fogadták a patriárkát, mint valami prófétát vagy
+szentet… Zászlókkal és muzsikával mentek eléje, a nép letérdepelt, sírt
+és énekelt és a patriárka mindenkit megáldott az erkélyről… Első dolga
+különben az volt, hogy elcsapta és kolostorba csukta a rác püspököt, az
+öreg Popovicsot, mert áruló és a magyarokkal tart…
+
+– És Traurig miért nem jött ki? – kérdezte Jani.
+
+Gyuri a homlokára ütött.
+
+– Igaz, a legfontosabb dologról megfeledkeztem! Az történt, hogy
+huszonhárom német polgárt vasravertek és Zimonyba vittek… Köztük van
+Dániel kanonok, Traurig doktor és a Szalvátor-patikus is…
+
+– A sors nem akarja, hogy mint nyomorék éljek, – mondta magában Graf
+Jani.
+
+Holky halála óta Traurig volt a városban a német doktor. Ugyan volt ott
+még két szerb doktor is, de azoknak az volt a hírük, hogy dühös illirek
+és ha Graf rájuk bízta volna magát, alkalmasint az akasztófára juttatták
+volna, amely ott ágaskodott a német templom előtt.
+
+Valamihez azonban kezdenie kellett, mert a tört karja gyalázatosan fájt
+a Traurig ideiglenes kötése alatt.
+
+– Elhívom a csonttörő Gábort, – indítványozta az öreg Mitru.
+
+– Ki az?
+
+– A varadiai uraság számadó juhásza. Valami mestersége van, amivel úgy
+összeforrasztja a tört csontot, hogy az csuda. Igaz, hogy inkább csak
+parasztembereket szokott gyógyítani, de meglehet, hogy az urak csontján
+is fog a tudománya.
+
+Janit már úgy megpuhította a betegsége, hogy egy szóval sem ellenkezett.
+Egy dolog azonban mégis nyugtalanította.
+
+– És ha elárul a juhász?
+
+– Azt nem teszi, mert magyar ember, – nyugtatta meg a vén oláh.
+
+A kis Mitru az éjjel átloholt Varadiára és hajnalban már magával hozta a
+csonttörőt. Ez egy furfangos képű és tudákos beszédü parasztember volt.
+Miután megnézte Jani szétroncsolt karját és a kőkemény parasztujjaival
+rettenetesen meg is tapogatta, olyasmit mondott, hogy az orvosdoktori
+előmunkálat nem lévén célirányos, egy pár új csizma áránál olcsóbban nem
+vállalhatná a csontforrasztást. Előzetes fizetséget azonban nem kívánt.
+
+Annyi önhittséggel beszélt és olyan biztosnak látszott a maga dolgában,
+hogy Jani nem merte elküldeni. Pedig nagy kedve lett volna hozzá,
+annyira elgyötörte az öreg a sületlen beszédjével és a kiméletlen
+kezével.
+
+Valami hibának kellett lenni doktor Traurig diagnózisában, mert Jani
+karja egészen úgy kezdett viselkedni, mintha meg akarna gyógyulni. A
+beteg most már elhagyta ágyát. Ha kívül tiszta volt a levegő, akkor
+napközben, Mitru subájával a felkötött karja fölött, a behavazott
+kertben sétált. Olykor megbújt a gyerekekkel az ördögdérnában és
+izgatottan leste a röpködő stigliceket, amelyek még mindig
+következetesen elkerülték Hoffer Gyuri lépvesszőit. Titokban némi hálát
+is érzett a verseci szerb _odbor_ iránt, amely elfogta és Zimonyba vitte
+a doktort és a patikust, mert ha azok még szabadon járnának, akkor
+biztos, hogy az orvosi tudomány szabályai szerint tőből levágták volna
+félkarját.
+
+*
+
+– Te, Manin Zorka férjhez ment!
+
+Ezt Bábika ujságolta Graf Janinak.
+
+– Ki vette el?
+
+– Egy vad szerviánus. Sáricsnak hívják. Valami vajda Belgrádból, úgy
+beszélik, hogy rokona a rác fejedelemnek… Gyuri látta, azt mondja,
+Sárics volt az első szerb, aki tizenkilencedikén bevonult a városba…
+Tegnap volt a lakodalom. Azt mondja Gyuri, soha életében nem látott még
+szebb mátkapárt… Sárics ruhája csupa arany volt, az övében ezüst
+pisztolyokat viselt… Zorka is rác nemzeti ruhában ment a templomba.
+
+Bábika elhallgatott és figyelmesen nézte Graf Jani arcát.
+
+– Fáj, amit mondtam? – kérdezte.
+
+– Nem fáj, – válaszolt a beteg mosolyogva. – Hanem te, Bábika, te olyan
+arcot csinálsz, mintha nagyon örülnél Zorka szerencséjének.
+
+– Örülök is. Attól féltem, hogy még mindig szereted.
+
+– És ez neked kellemetlen lett volna?
+
+– Hogyne, hiszen én azt szeretném, ha engem vennél feleségül.
+
+Nem első eset volt, hogy Bábika megdöbbentette és zavarba ejtette
+barátját az ő nagyszerü őszinteségével.
+
+– Hallod, hány esztendős vagy te tulajdonképpen? – kérdezte Jani.
+
+– Tizenhárom múltam.
+
+– Akkor jó egypár esztendeig ráérünk még erről beszélni, – szólt a
+fiatalember bizonyos apai szigorúsággal a hangjában.
+
+– Hiszen ráérünk, ráérünk, csak az a baj, hogy te minduntalan más
+valakibe szeretsz. Egyszer Manin Zorkába, azután megint Turányi
+Kamillába.
+
+Ennek a párbeszédnek az lett a következménye, hogy Graf Jani rosszul
+aludt az éjjel. Bábika most is ott feküdt az öreg Mitru subáján és
+halkan pihegett mély gyermekálmában, Graf Jani azonban a kis ablakon
+besütő holdat nézte és elgondolkozott.
+
+Reggel elmondta a kis leánynak éjjeli elmélkedésének eredményét.
+
+– Te nagyon okos és nagyon jó kis leány vagy, Bábika. Megmentetted az
+életemet és én nem is tudom, hogyan fogom neked meghálálni… De most már
+elvégezted a munkádat. Nekem nincs többé szükségem ápolásra. Ami kell,
+azt elvégezhetik Mitruék is…
+
+– Mitruék nem tudnak főzni, csak mamaligát, – kiáltotta Bábi
+diadalmasan.
+
+– Majd szerzünk valami parasztasszonyt. Neked azonban vissza kell menned
+a városba. A tisztesség úgy kívánja.
+
+– Nem megyek, – mondta Bábi igen határozott hangon.
+
+– Menned kell. Föltétlenül szükséges.
+
+Bábi arca vérvörös lett, a szemébe könnyek gyűltek.
+
+– Nem megyek, nem megyek és ezerszer nem megyek! Ha pedig kikergetsz
+innen, akkor sem megyek a városba, hanem kiszaladok a pusztába,
+lefekszem a hóba és ott maradok, míg meg nem fagytam, vagy föl nem
+faltak a farkasok. Isten engem úgy segéljen!
+
+Graf Jani ismerte az ő barátnőjét, ha az egyszer a fejébe vesz valamit,
+akkor senki sem bír vele, legföllebb csak az egy édesanyja, de Hofferné
+asszonyság olyan fegyelmi eszközökkel rendelkezik, amelyeket Jani még
+sem vehet igénybe. Egyelőre tehát nem is feszegette tovább a dolgot.
+Titokban, a lelke legmélyén, talán valami bűnös elégtételt is érzett,
+hogy Bábika nem hallgat a józan ész szavára. Nagyon nehezére esett
+volna, ha magára maradt volna a rideg kis tanyán.
+
+*
+
+Hoffer Gyuri majd mindennap hozott valami érdekes ujságot.
+
+A verseci szerbek nemzeti őrcsapatot alakítottak és most épp úgy
+exercíroznak és célba lövöldöznek, mint nyáron a svábok. Csakhogy ők nem
+piros-fehér-zöld, hanem piros-kék-fehér zászló alatt rukkolnak ki. A
+svábok pedig most épp olyan gúnyos vigyorgással mustrálják a kardjukkal
+csörömpölő polgártiszteket, mint tették a rácok elmult nyáron, mikor még
+a hét svábok csörtettek végig kevély harci díszben a Templom-utcán.
+
+Azután megint valami nagyszerü ujságot hozott a gyerek. Hogy Versecen
+most kétféle kormány van, az _ogrisni odbor_, amelyet Rajacsics
+patriárka nevezett ki a császár megbízásából és a _Temeser
+Central-Comité_, amelyet a temesvári főparancsnokság küldött a városba
+ugyancsak a császár nevében. Az egyik szerbül, a másik németül bocsátja
+ki rendeleteit. A két hatóság nem ismeri el és bitorlónak nevezi
+egymást, mindegyik megtiltotta már a polgárságnak, hogy a másiknak
+engedelmeskedjék és mindegyik dörgő rendeletekkel igyekszik a másikat
+összetörni.
+
+A temesvári császári főkommandó legújabban azt a maliciát eszelte ki,
+hogy elvezényelte a városból a szerb csapatokat és német helyőrséget
+küldött oda. A német katonatisztek – csak azért is! – tüntetve
+fraternizálnak a sváb polgársággal. Tegnap pedig a Central-Comité által
+kinevezett Bezirks-Stuhlrichter katonai segítséggel szétkergette a
+moravicai rác odbort… A szerbek nem tudnak hová lenni nagy
+keserűségükben és akadnak köztük, akik – csak azért is! – már Kossuthot
+is dicsérik.
+
+Egy éjjel erős déli szél támadt.
+
+Reggel a tanyai kertből egy pintyőke buzgó csattogása hallatszott. A hó
+elolvadt, a verseci várhegy fölött fényes, fehér tavaszi felhő ült.
+Gyuri már korán reggel kijött a tanyára. Szaladva jött, arca lángolt.
+
+– Győzelem, győzelem! A magyarok mindenütt győztek! Görgey, Damjanich,
+Klapka, Bem, hajaj! Az egész ország a magyaroké… Csak nálunk vannak még
+császáriak, de ők is pakkolnak már, mert jön Bem generális! Bem már
+Temesben van. Tegnap hoztak a városba egy granicsár káplárt, akit
+megvagdaltak Bem huszárjai. Vivát Bem!
+
+A fiú meg volt háborodva. Tapsolt, táncolt, kiabált, mindenkit megölelt
+és megcsókolt, Graf Janit, Bábikát, az öreg és a kis Mitrut is…
+
+– Öltözz, Bábika, hazamegyünk! – kiáltotta Graf Jani.
+
+– Jöhetsz, – bíztatta Gyuri, – bátran jöhetsz, senki sem mer bántani. Az
+osztrákjaink most nagyon békés kedvükben vannak.
+
+Bábika sietve magára kapta megint a kisasszony-ruháját, azután hárman
+elindultak a városba.
+
+Világos nappal mentek végig a pancsovai utcán. A középen a felkötött
+karú nemzetőrtiszt, mellette a két gyermek. Az izgalomtól halvány
+arccal, de fölemelt fejjel, csillogó szemmel vonultak be a városba.
+Tudták, hogy őket senki sem merészli bántani, mert láthatatlan
+hadseregként marsíroz a nyomukban a győzedelmes magyarok híre.
+
+Özvegy Grafné éppen az udvarán állott és a púpos Mita szegény fejét
+szapulta. Midőn megpillantotta a fiát, haragosan elvisította magát:
+
+– Oh, te haszontalan!
+
+Hozzásietett, megölelte és könnyek között kiáltotta:
+
+– Te haszontalan! Te haszontalan!
+
+
+
+
+XV.
+
+Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig minden sváb
+ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást az ausztriai
+háztól.
+
+Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg odalenn.
+Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, de mindig csak az igazságtalanság
+ellen, sohasem a császár ellen. Az igazságtalanság: a bécsi miniszterek,
+a kamarilla, az osztrákok, a szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes
+úr, aki szereti népét, csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik
+Magyarországon. Ha föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket
+és generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt mondani
+neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert így nem mehet
+tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De letenni nem lehet a
+császárt.
+
+A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban, mintha
+minden házban halott volna.
+
+Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb _Odbor_ és
+az osztrák _Central-Comité_ kibékült egymással, legalább látták a
+főnökeiket, amint együtt söröztek a vendéglőben. Mert jöttek a magyarok.
+Jöttek, a megtorlás ádáz vágyával a szivükben. A föld már remegett a
+lovaik patkója alatt, az északi láthatáron már villámlottak a karjaik.
+Most jó lesz a Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és
+ládákba pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.
+
+És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti
+homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy elkerülje a
+magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve a gránicra
+menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták elvontatni az
+odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket és Rajacsics
+nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget föloszlatták, háromszáz
+verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem akarta letenni a fegyvert, a
+granicsár századok nyomában Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán
+nyomtalanul eltünt a marcona szerviánus gárda is, amely eddig csendőri
+szolgálatot végzett a városban.
+
+Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér
+döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete megakadt
+az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához kapott: Manin
+Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó üdvözlés, amit a
+szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics hazavitte a feleségét
+Szerbiába.
+
+Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül megszállották a
+várost.
+
+A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain, ezúttal nem
+fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen mondták egymásnak:
+
+– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az első
+magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.
+
+A lengyel légió marsirozott Bem hadseregének élén…
+
+A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a városon,
+le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a lábát.
+
+Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek
+kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki
+pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.
+
+– Bon jour, mes enfants! – mondta a lovas.
+
+Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem csillogott, a
+condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség kifejezése ült.
+
+– Bem apó! Vivat Bem! – kiáltották a katonák.
+
+A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos mohó
+türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék az ő
+peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már mindent
+elnyert, amit katona csak veszíthet. Ezt a harlekin-generálist ő kiverte
+Erdélyből, Puchner hadserege azóta Oláhországban lappangott, most
+Magyarországba készül betörni, de itt is szemben fogja magát találni a
+gonoszul mosolygó Bemmel.
+
+A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer Tóni,
+Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak, megbarnultak,
+némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A Hoffer-család is
+visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind meghíztak, mert a szegedi
+gazdáik, akiknek szíve igen megesett a hontalan svábokon, nemcsak
+szívesen látták, de erőszakkal is tömték őket.
+
+Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának karjaiba, öt
+perccel később azonban már azzal a kijelentésével döbbentette meg
+édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még Graféknál aludna,
+mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és nem lehet tudni, hogy
+mikor lesz reá szüksége.
+
+Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is megtért a
+zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű ötletük támadt,
+hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és kegyelmet kértek a sváb
+foglyok számára. A vállalkozásuk félig-meddig eredménnyel is járt,
+amennyiben a zimonyi kommandó tizet a huszonhárom rab közül szélnek
+eresztett.
+
+A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel a
+verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre
+megenyhült.
+
+Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent, midőn
+szemben találta magát Janival.
+
+– Mi van a karoddal? – kérdezte.
+
+– Nehezen mozog még… Egy kicsit kurtább is lett…
+
+– Ki gyógyított? – kérdezte a doktor gyanús arccal.
+
+– A csonttörő Gábor.
+
+– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt ember,
+mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.
+
+Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban észrevette, hogy
+a doktor némileg meghidegült vele szemben…
+
+*
+
+Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a hét
+svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a fráter
+szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak azonban nem
+volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére ittak, azután
+összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky doktor, a fanatikus
+Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre öntötték. A föld mohón itta
+föl az illatos italt.
+
+Azután megeredt a beszélgetés.
+
+– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A szerbek
+keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök verekedtek
+hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan… Perczel
+tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás főfészkét… Bem
+pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert Oláhországba… Most már
+magyar az egész Bánság!
+
+Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a távollevő
+cimboráiknak is töltöttek.
+
+Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb nemzetőrök
+ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak Mihájlovics
+kapott őrnagyi rangot. Egy újabb bánáti honvédzászlóaljat is alakítanak.
+Két napja folyik már a toborzás a városban és eddig már fölcsapott
+háromszáz verseci sváb, köztük sok családos ember is.
+
+– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. – A Mihály
+bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem szabad még róla
+tudnia.
+
+Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők is
+fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal sorozták.
+
+Egypár nap mulva Bábika lélekzet nélkül rohant Grafékhoz.
+
+– Nincs itt Gyuri? – kérdezte. – Mert hajnal óta eltünt.
+
+– A dobját is elvitte? – kérdezte Jani.
+
+– Elvitte.
+
+– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma reggel
+marsirozott ki a városból.
+
+– Apa nagyon haragszik. Ha megkerül, biztos, hogy megveri.
+
+*
+
+Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja nem verte
+meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira lesoványodott
+és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A Tóni bátyja és Graf
+Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz hasonlítottak, mint
+honvédtisztekhez.
+
+Hofferné rögtön ágyba fektette a kisebbik fiát.
+
+– A dobomat is elszedték, – panaszkodott Gyuri.
+
+– Az osztrákok szedték el? – kérdezte Bábika résztvevően.
+
+– Oh nem, a muszkák…
+
+Hoffer Gyuri Világosnál vesztette el a dobját.
+
+A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a
+legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy esztendeig
+izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak fekete füst,
+hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli honvédseregek szétoszlottak
+és szétfoszlottak, mint a hajnali köd. Itt is, ott is fölébredt
+alvajárók siettek távoli szülőföldjük felé, kiábrándult emberek, akik
+úgy emlékeztek vissza az elmúlt hónapokra, mint valami fantasztikus
+álomra. A lovagias vezérek börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan
+feküdt a földön és szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy
+egy dúltarcú, tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…
+
+Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is. Egy báró
+Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint teljhatalmú császári
+vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt olasznak alapjában véve minden
+mindegy volt, – bánta is ő a magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy
+miféle szerep vár reá és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú
+katonát. Szemlét tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az
+alázatos bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a
+császári hadsereg strafkompániáiba.
+
+Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A
+fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon fájhatott a
+vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő többet, ő eltünt a
+szerencsétlen temesvári csata viharában.
+
+Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó
+harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy Caballini
+akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és irkálást.
+
+– Hányan vannak még künn? Ketten? Azok menjenek a pokolba!
+
+A második Frombach János volt.
+
+*
+
+Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről egyszer
+már megszabadult.
+
+Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A fiatalember
+kinézett a sötét utcára.
+
+– Ki az?
+
+– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó, hogy három
+bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk magára, szomszéd
+úr?
+
+– Hogyne!
+
+– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a szerb
+határra.
+
+– Tüstént fogatok.
+
+– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről van szó,
+akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.
+
+– Akkor nem viszek kocsist, hanem magam hajtok.
+
+Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető előtt.
+Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg Tangel András
+és Ferenc fia és három parasztsubás ember.
+
+A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült, Graf
+mellé.
+
+Ebben a pillanatban egy éles hang süvöltött föl az éjszakában.
+
+– Halt!
+
+Jani a csikók közé vágott. Két puskalövés villant föl a sötétségben.
+
+– Rosszul lőnek, mint rendesen, – mondta az egyik subás.
+
+A kocsi előrevágtatott a fehértemplomi úton.
+
+Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek. Frombach
+láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.
+
+Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a szájába
+tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz érkezett a
+palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk evezőcsapások, – egy csónak
+közeledett a part felé. A csónakban szerviánusok ültek.
+
+Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek eleinte
+a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal segítették
+elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A csónakosaik a Duna
+több pontján állandó révszolgálatot tartottak fönn a szökdöső magyarok
+számára.
+
+A három subás magyar közül az egyik Graf Janihoz lépett.
+
+– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az
+életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk, hogy
+magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.
+
+– Annyi éppen elég, – vélekedett Jani.
+
+– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem önt. A
+nevem Czecz tábornok.
+
+A második subás is megcsókolta a két svábot.
+
+– Én Figyelmessy tábornok vagyok.
+
+A harmadik bujdosó Stein tábornok volt.
+
+A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a menekülőkkel el
+nem tünt a palánkai sziget mögött.
+
+– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, – indítványozta
+Frombach.
+
+A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és nagy csapat
+gyalogos jött feléjük.
+
+– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a granicsárokat
+és most értünk jönnek.
+
+Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a kocsi mellé
+ugratott.
+
+– Önök Versecről jönnek?
+
+– Onnan.
+
+– Hol vannak a rebellisek, akiket idefuvaroztak?
+
+Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már közel a
+szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott lefelé.
+
+– Azok már jó helyen vannak.
+
+– Jól van. Önök is jó helyre fognak kerülni.
+
+Leszállították őket a kocsiról és mindkettőjüket megkötözték.
+
+
+
+
+XVI.
+
+Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi napon
+újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte, mintha
+odalenn valami megváltozott volna.
+
+A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás vademberek
+kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak felől, sokan
+voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a vándorhangyák. Ott lovat
+áldoztak az ő ázsiai istenüknek. Tegnapelőtt megint dél felől jött
+valami félholdas sereg, ezek asszonyokat is hoztak magukkal nyurga
+tevéken. Úgy megtelepedtek, mintha örökké itt akarnának maradni, de
+hamar megeredt az északi szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni
+és fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek
+jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…
+
+A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők, odalenn
+meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor furcsa hangokat
+hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem – élet…“ A hegyről
+tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és minden felhő másféle
+volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy milyenek a maguk valójában, az
+talán sohasem fog kitudódni, mert nagyon is hamar elhordja őket az esti
+szél.
+
+Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap még zúgó
+nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma fekete, zöld és
+kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most szántanak, lucernát és repcét
+növesztenek az emberek. A város is szétterpedt tegnap óta, piros
+kucsmás, fehér házgombák burjánoznak mindenfelé a hegy lábán. A város
+közepén új nagy templom fúrja hegyes tornyait a levegőbe, a távolban
+pedig vékony gyári kémények füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a
+nagy gyermekek új játékszere, a vasút.
+
+És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba
+szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem – élet…“
+
+*
+
+Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé a
+kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre rohan,
+mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló derékhadat a szülők,
+dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul jön nagyapa és nagymama.
+Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke.
+
+– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi kalapját.
+
+– Már csak kettő, ótata.
+
+Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész úton
+hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:
+
+– Kapaszkodjék a karomba, ótata, majd én vezetem.
+
+– Te fruska, tudod-e, hogy én száztíz kiló vagyok? – kérdezi nagyapa.
+
+Most megszólal a nagymama is:
+
+– Bábika, eredj te csak előre a fiatalokkal, majd én ótatával maradok.
+
+A kis leány a fejét rázza:
+
+– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt mondta, ki
+van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt mondtam, hogy
+igenis föl tud mászni.
+
+Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy volt, hogy
+megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.
+
+– No nézd, a kis haszontalanok, fogadnak reám, mint egy versenylóra.
+
+– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla csokoládét
+tettem ótatára. Hát csak előre!
+
+Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő nevére
+kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is szeret nevetni
+és ez meg is látszik gömbölyű arcán.
+
+A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához. A
+suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn, kalapjukat a
+levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az elmaradozókat. Ezek mind, az
+egész majális, nagyapó gyermekei és unokái. A sváboknál még a
+hétgyermekrendszer divik és aki a családalapítók közül sokáig él, annak
+jó memóriája legyen, hogy számon tudja tartani a nyáját.
+
+– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a saját
+bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.
+
+Nagyapó megáll.
+
+– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak a
+szerviánusok…
+
+Az öreg hirtelen elhallgat és megfogja Bábika állát:
+
+– Mit nevetsz, kis haszontalan?
+
+A kis leány fülig elvörösödik.
+
+– Igazán nem nevettem, ótata…
+
+Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a
+revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de annyit
+és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani nevetés vagy
+ásítozás nélkül.
+
+Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza tulajdon
+édesapját:
+
+– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog, mint a
+filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított el, a
+szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.
+
+– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt apáduradnak, az én
+drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a filloxerát, mert maholnap
+a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a háta mögött, mint ő szokott
+nevetni, mikor mi a szerviánusokat emlegetjük…
+
+Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a fráterrel a
+kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a fejükre és térden állva
+körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki megteszi, annak a
+hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát teljesíti. Eleintén igen
+komolyan csinálták, de később az egyik fiú elkezdett vihogni, a jókedve
+átragadt az egész kompániára, úgy, hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt
+az, aki családi estéken a szerviánusokat a filloxerával szokta
+letromfolni, – leszedte fejükről a koronákat és az egész társaságot
+kizavarta a templomból. Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony
+nem haragudott meg a vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is
+teljesíti kívánságaikat, mert az ilyen fiatal nép úgyis csak
+ostobaságokat tud magának kívánni.
+
+A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama is velük
+tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata azonban azt
+mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy pohár hegyi borra,
+egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott találják.
+
+– Kell magánál hét fapohárnak lenni, – mondta nagyapó a fráternek.
+
+A sekrestyés arca földerült.
+
+– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter, nagyon a
+lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.
+
+A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is elpusztította. A
+kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég alá. Nagyapó egyedül
+ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék állott. Sorra vette a
+poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását, azután megtöltötte borral
+és mindegyiket odaállította a helyére.
+
+– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi Haller… Hoffer
+Tóni… A Szalvátor-patikus…
+
+Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé
+állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.
+
+A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer Tónit, két
+esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a Szalvátor-patikus pedig elmúlt
+télen hagyta itt örökre a patikáját.
+
+Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer, utoljára, föl
+kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a meghalt cimborái várják
+odafönn a verőfényes, szellős magaslaton.
+
+A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, –
+született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami
+átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott lyukat
+találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van benne, de csak
+egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két régi pisztolyt, egy
+csomó penészes Kossuth-bankót és egy porcellánfejü játékbabát.
+
+Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a
+porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban könnyes
+lett.
+
+– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak, hogy meg
+ne találják a szerviánusok!
+
+Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti búvóhelyén,
+valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta mindig Versecen vannak
+és egyebet sem tesznek, mint őt keresni. Alkalmasint azért is feküdt
+olyan csendben, hogy el ne árulja magát. A nagymama úgy találta, hogy a
+babája nagyon megváltozott, egykor rózsás kis pofáján zöld foltok
+éktelenkedtek, a ruhája pedig fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy
+találhatta, hogy úrnője sem a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból
+őszhaju, terebélyes nagymama lett.
+
+Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló
+fakupákat.
+
+Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen, lármásan, a
+szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból, amit ők reméltek, az
+emberek nem lettek általa sem jobbak, sem okosabbak, hanem megmaradtak
+annak, aminek születtek: embereknek. De nagyszerű előjoga az ifjúságnak,
+hogy reménykednie szabad az örök emberi természet megváltozásában.
+
+– Isten hozzátok, édes cimboráim!
+
+A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő mindegyiket
+köszöntötte.
+
+– Isten hozzátok, három magyar generálisok, Czecz, Figyelmessy és Stein!
+
+Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a határon, a
+megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak. Graf Jani három
+esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a szabadulás órája
+mindent elfelejtetett vele és mindenért kárpótolta. Mert a nyíló
+börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a boldogan és meghatottan
+mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült Bábika leányával. Graf Jani
+ebben a pillanatban tudta, amit Bábika maga már jó egypár esztendővel
+ezelőtt is tudott, hogy ők férj és feleség lesznek.
+
+Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből kigyógyult
+Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.
+
+– Isten hozzád, öreg Hoffer apám és Isten hozzád Grafné édesanyám!
+
+Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán. Mikor a
+selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott a gombolyító
+zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem bírta sokáig a
+tétlenséget. Amióta meghalt, fényesebbek a csillagok az égen,
+alkalmasint alaposabban folyik most odafönn a tisztogatás munkája.
+
+– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik és Snur!
+
+Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt meg és
+csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy négyszögletü
+monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt bátorsága, hogy
+azt elvegye tőle.
+
+– Isten hozzád, Manin Zorka!
+
+A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy délszerbiai
+fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő szegény egy
+történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a vér köteléke
+erősebb, mint a megszokott környezeté.
+
+– Isten hozzád, Hungária-fejü Turányi Kamilla!
+
+Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű halott
+özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a császári
+hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és az udvar kedves
+emberévé lett.
+
+– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is, csonttörő
+Gábor!
+
+A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten semmiképpen sem
+akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig kutyahűséggel
+szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján halt meg, mint
+béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána. Csonttörő Gábor
+azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy száz esztendős és a
+hatóságok gyakran büntetik meg mint javíthatatlan kuruzslót.
+
+– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy Renegátnak
+neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach! És titeket
+mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és granicsárok, akik
+egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik most oly békésen
+feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a verseci nagy
+tömegsírokban.
+
+Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket megitta
+és ekkor így szólt:
+
+– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg vannak
+számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak egy dolgod
+van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez illően,
+fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.
+
+A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve jöttek
+vissza a vártól.
+
+– Nézd, kit fogtunk el a várhegyen! – mondta Bábi-nagymama.
+
+Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura arcába, ahol
+valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről az arcról.
+
+Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit hozott
+magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos, gőzmolnár,
+gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való munkát végzett
+és tíz embernek való vagyont szerzett már. Társaságba nem ért rá menni,
+üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette a hegyeket és sorra járta a
+szőleit. Egy ilyen útján fogták el a kirándulók.
+
+Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a város
+már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a
+háztetőkről. Dél felől valami zizegő, csipős szél indult meg. Megint a
+Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának gallérját, Graf Jani pedig
+megfogta az asszony gömbölyü karját és azt mondta:
+
+– Gyerünk haza!
+
+És mentek, a napfényes, hűvös magasból a homályos, meleg mélységbe.
+
+– _Vége_. –
+
+
+
+
+Jegyzetek.
+
+_(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást talál az olvasó a
+regényünkben szereplő személyekre és a regény hátterét alkotó történelmi
+eseményekre vonatkozólag. A római számok a megfelelő fejezetekre
+utalnak.)_
+
+III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as mozgalmak
+kezdetét jelentette, így ír _Milleker_ Bódog, _Versec szab. kir. város
+története_ című érdemes művében, melyből regényünk legtöbb történeti
+adatát merítettük: „… nagy tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics
+vezérlete alatt a püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a
+magyar nyelven szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket
+összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül piros-kék-fehér
+zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“
+
+Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics patriárka
+később megfosztotta méltóságától és kolostorba záratta.
+
+IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és főispán
+volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint kormánybiztos
+szerepelt.
+
+Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban
+igazságügyminiszteri tárcát vállalt.
+
+A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“ alkotta
+magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.
+
+V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd Szerbiába
+vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor visszajött
+Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a „szerb Bánát“
+biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári tábor szervezésével is.
+Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy része volt a délvidéki
+szerbek föllázításában.
+
+A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben elbeszéltünk,
+egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán, a neveket azonban
+megváltoztattuk.
+
+VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi csetepaté
+alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban halálát lelte.
+
+VII. Az első verseci csata jul. 11-én volt.
+
+Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost, akik a
+svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én akasztatta föl a
+temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics Sebő sürgetésére.
+
+Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk, egyebekben
+költött alak, a verseci csatával összefüggésben elmondott események
+azonban történelmi valóságon alapulnak, csakhogy az események szomorú
+hőse Kumanovics szolgabíró volt. _Milleker_ forrásmunkájában így mondja
+el az eseményeket: „11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata
+leghevesebben folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a
+városba, azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még
+fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint beszélik,
+– kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig, midőn Kumanovics
+maga, ott létezett házából, reálőtt azon szándékkal, hogy a katonát
+ártalmatlanná tevén, a segélycsapat kiküldését megakadályozza. Azonban
+csak a lovát sebesíté meg. A fölingerelt nép elkeseredésében a katonai
+hatóság szemeláttára s részben támogatva a katonák által, ostrom alá
+vette Kumanovics házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics
+menekülni akart, de az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath.
+plébániával szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“
+
+VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc, Fehértemplom
+nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból lett
+honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai birtokosnak, akinek
+feleségét Gröber százados tudvalevőleg megvesszőztette.
+
+Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg ulánusok
+parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb túlerővel szemben
+kétségbeesetten védekező fehértemplomi polgároknak, midőn segítséget
+kértek tőle: „Ich kann und darf nichts thun!“
+
+A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott
+vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott
+Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő, hogy
+a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották vérüket, míg a
+császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb uralom alá hajtsa
+és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból és a Bácskából.
+
+IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével
+megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra ki
+akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt le,
+ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben
+vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus
+százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem
+vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.
+
+Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc kezdetén
+belgrádi osztrák konzul volt, amely minőségben sokat buzgólkodott a
+Knicsanin-féle expedició szervezése érdekében. Később tábornok és
+temesvári főparancsnok lett.
+
+Nugent Albert gróf a horvát bán megbizottja volt.
+
+XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér, november
+elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A lagerdorfi
+véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy Damjanich
+dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után 2000
+szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig
+„különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.
+
+XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a városból,
+csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy egérútat biztosítson a
+menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az _Erlebnisse eines k. k Offiziers
+im österreichisch-serbischen Armee-Korps_ című munka szerzője azt mondja
+erről a csatáról: „Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában
+lovagias kötelességet teljesített.“
+
+Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és megszállotta a
+várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott Württemberg-huszár még
+duhaj mulatságot rendezett egyik csapszékben. Csodálatos, de való, hogy
+a huszárok később keresztül tudták magukat vágni az ellenség tömegén és
+valamennyien elmenekültek.
+
+Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már elözönlötték a
+szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a fehértemplomi magyarok, hogy
+Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A hírszerző szolgálatuk nem lehetett
+valami kitünő. „Néhánya azon verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket
+megtartották vala, elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a
+csapat ott mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó
+temető közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen
+egyesült a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.)
+
+XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három órai
+„szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.
+
+XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése szerint
+akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics Miklós volt,
+népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb miniszterelnöknek és
+régensnek édesapja.
+
+XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz
+megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért várfogságra
+ítéltek.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75753 ***
diff --git a/75753-h/75753-h.htm b/75753-h/75753-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..875fa44
--- /dev/null
+++ b/75753-h/75753-h.htm
@@ -0,0 +1,5696 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+ "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>A hét sváb by Ferenc Herczeg | Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+.pagenum {
+/* visibility: hidden; */
+/* display: none; */
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.poem {
+/* margin-left: 1.5em; */
+/* width: 90%; */
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75753 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption">A HÉT SVÁB</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">HERCZEG
+FERENC</span></p>
+<h1>A HÉT SVÁB</h1>
+<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">MÁSODIK KIADÁS</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">(5–6. EZER)</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1917</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">SINGER ÉS WOLFNER
+KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">VI., Andrássy-út
+16.</span></p>
+<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk.</i></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Budapesti Hirlap
+nyomdája 15001</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>I.</h2>
+</div>
+<p>A citromsárga nagy postakocsi, ajtaján a császári páros sassal,
+himbálva görög végig a nyilegyenesre kiléniázott országúton. A
+rónaság fölött, amely lapos, mint a pihenő oceán, olyan mélységesen
+és vakítóan kék a bánsági ég, hogy egészen bele lehet kábulni, ha
+sokáig elnézi az ember. Nagy legelők, majd keskeny sávokra osztott
+parasztföldek maradnak el a kocsi mögött. Kékeszöld májusi buza és
+kénsárga repcetáblák. Az út szélén óriásivá nő a lapulevél és
+ölnyire felszökik az ökörfarkkóró; a fekete földben még az
+őstermészet szűzies ereje erjed.</p>
+<p>A postakocsis mellett, minden nemzetbeli futóbetyárok
+elrettentésére, egy katona szundikál a magas bakon, pipával az
+agyarán. A mellét fehér szíjak fűzik keresztbe és álmában is erősen
+ölelgeti szuronyos puskáját.</p>
+<p>A kocsis most megfújja rézkürtjét és a postás-induló vidám
+hangjait fehérre meszelt házfalak verik vissza. A sok eperfáról és
+az ordítozó gyerekseregről tudni lehet, hogy sváb faluba érkeztek.
+Egy szembejövő szekeres tisztelettel és ijedten kapkod a gyeplő
+után.</p>
+<p>Mindenki fölébred, a katona is, a faluvégi jegenyéken
+<span class="pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span>
+fészkelő varjuk is, a kocsiban alvó utasok is. A kocsi főhelyén ülő
+két granicsártiszt rögtön pipára gyújt és megint disputálni kezd.
+Temesvár óta fölváltva vagy alusznak, vagy pedig kiabálnak. Mind a
+kettő hadnagy, bár mind a kettő régen túl van már a negyvenen. Az
+egyik szőrösképü, sovány kis ember, a szeme vérben forog és ha
+közömbös dolgokról beszél, a hangja akkor is panaszosan és
+fenyegetően üvölt. A másik sárgaarcu, meredt szemü, hideg és gőgös
+katona, ő egy-egy kicsinylő, kurta vakkanásával a dühöngésig föl
+tudja izgatni a bajtársát.</p>
+<p>A kis ülésen egy krassói oláh asszony és egy fiatal uriember ül.
+A parasztasszony már vénecske, maga az alázatosság, a pompás ruhája
+azonban csupa himzés, a nyakán ezüst tallérok csörögnek, a lábán
+szép piros bocskort visel. Ő a gőgös hadnagy felesége. Temesvártól
+idáig nem mert még egy szót sem mondani. Figyelmesen hallgatja az
+urakat és néha sóhajt, néha meg szerényen mosolyog.</p>
+<p>A fiatalember kásztorkalapot, dohányszínü kabátot és
+nankingnadrágot visel. A kezében vastag kék esernyőt tart és
+görcsösen behúzza hosszú lábait, nehogy összeütközése legyen a
+haragos hadnaggyal. Az utitáskájára, amely a hálóban fekszik,
+csókolódzó galambpár van kihímezve, a galambok alatt lobogó fehér
+szalag látható gyöngyös írással: <i>Glückliche Reise!</i></p>
+<p>A kásztorkalapos ifjú mindjárt az utazás elején kisérletet tett,
+hogy udvariasan beszédbe keveredjék útitársaival, – ő azok közé
+tartozott, akik szívesen okulnak az elmés társalgásból, – a tisztek
+azonban olyan barátságtalanul fogadták közeledését, hogy
+megszeppenve és sértődve vonta be csigaszarvait.</p>
+<p>A granicsárok szerbül beszélnek. A kásztorkalapos <span class=
+"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> ártatlan
+arccal néz ki az ablakon, de azért meglátszik rajta, hogy megérti
+minden szavukat.</p>
+<p>– Ez a falu is a miénk volt, – mondja a mérgesképü. – Ez itt
+mind szerb föld. És most mégis a sváboké.</p>
+<p>– Úgy kell nekünk! Ostobák vagyunk! – veti oda szárazon a
+sárgaképü. És kajánul sandit bajtársa felé, akinek arca már megint
+paprikavörös.</p>
+<p>A haragos kis ember vasvillaszemekkel nézi a kásztorkalapos
+ifjút.</p>
+<p>– Mi szerbek fegyverrel jöttünk ide, a németek batyuval a
+hátukon jöttek.</p>
+<p>Az ifjú arca kissé elvörösödik, a fehér, hosszú keze görcsösen
+szorongatja a kék paraplit, a szeme pedig buzgón keresgél a távoli
+látóhatáron.</p>
+<p>A sárga hadnagy megvetően mosolyog…</p>
+<p>A pipák kiégtek, a granicsárok kiverték a hamut, azután
+egyszerre, minden bevezetés és átmenet nélkül, megint horkolni
+kezdtek. A cifraruhás vénasszony halkan sóhajtozott, a barnakabátos
+ifjú pedig egészen belemerült és elveszett a rónaság fölött pihegő
+azuros levegő-tengerbe. Vajjon eljön-e még az idő, mikor a
+magasabbrendü ember repülni fog a levegőben, mint a fecskék a sárga
+repcetáblák fölött? Bizonyára eljön. Akkor lesz az, amikor az
+emberek mind testvérek lesznek.</p>
+<p>A postakocsi most lépésben haladt, mert az út dombnak
+kapaszkodott föl. A kásztorkalapos szíve egyszerre forrón kalapálni
+kezd. A nagy rónaság, amely Budától idáig terjed, hirtelen véget
+ért. Sötét hegylánc emeli az alkonyi ég felé izmos és kecses
+konturjait. Egy magas csúcson csonka vártorony áll, egy kisebbiken
+fehér templom. Lenn, a hegylábán, fehér házak kéményeiből ezüstös
+füst szivárog.</p>
+<p>A postakürt megszólal és a granicsárok fölriadnak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p>
+<p>– Versec, – dörmögi az egyik.</p>
+<p>A kocsi hosszú, széles utcán döcög végig. Az apró házak előtt
+ingujjas, kötényes mesteremberek állanak. Mind a sárga kocsit
+nézik, kiváncsian, szinte epedve. A temesvári posta a hajó, amely
+az ő elárvult szigetvilágukat Európával összeköti. Pedig Európában
+sok minden történik a tavasz óta, mert hiszen az 1848-ik
+esztendőben élünk.</p>
+<p>Az utcasarkon a kásztorkalapos ifjú megállította a kocsit. Ő
+innen gyalogszerrel fog hazamenni, közel van, a nagy ládájáért majd
+elküld holnap a póstára… Hűvösen, szinte már ellenségesen megemelte
+a köcsög-kalapját a granicsárok előtt, aztán a hímzett táskájával
+az egyik és a kék paraplijával a másik kezében nekivágott az
+alkonyba borúlt városnak.</p>
+<p>A Szalvátor-patika előtt valaki a nevén szólította.</p>
+<p>– Graf, Graf Jani, te vagy?</p>
+<p>A patikus – a barátai csak Szalvátornak nevezték – lesben feküdt
+a magas lépcső tetején, amely fölvezetett az ódon patika
+ajtajához.</p>
+<p>– Hallottam a postakürtöt… Isten hozott! Bécsből jösz?</p>
+<p>– Egyenesen Bécsből. Csak Pesten pihentem egy napot. Megkaptad a
+levelemet? – kérdezte a kásztorkalapos Graf Jani.</p>
+<p>– Meg. Mind a hatan megkaptuk. Mert hat levelet írtál ugy-e?</p>
+<p>– Annyit. Reménylem, mind eljöttök a Konkordiába?</p>
+<p>– Nem igen szabadulhatok, a segédem részeg. Borzasztó állapot ez
+a segédekkel! Hanem ha feljönnél egy pillanatra és elmondanád, hogy
+miről van szó… <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
+"Page_9">-9-</a></span></p>
+<p>A buzgalomnak ilyen mértékü hiánya láthatólag elkedvetlenítette
+Janit.</p>
+<p>– Sajnálom, most nincs érkezésem.</p>
+<p>– Nem mégy előbb haza édesanyádhoz? Ő már dél óta vár és minden
+félórában a postára küld.</p>
+<p>– Vannak fontosabb kötelességek is a világon! – mondta Graf és
+hosszú léptekkel folytatta útját.</p>
+<p>A Konkordia a város új nagy kávéháza. Graf, mikor benyitott, a
+nagy teremben egy huszártisztekből álló társaságot talált együtt.
+Ketten közülök billiárdoztak, a többiek pipáztak és szakértő
+megjegyzésekkel kisérték a játékot. Egyikük, egy feltünően fiatal
+főstrázsamester, valóságos billiárd-matador lehetett, mert
+bajtársai megtapsolták egyik-másik lökését.</p>
+<p>A túlsó sarokban, két szál faggyúgyertya fénye mellett, öt
+polgárember ülte körül a kerek nagy asztalt. Ők voltak azok,
+akikkel Graf olyan sürgősen találkozni kíván. Egy héttel ezelőtt
+mindegyikük levelet kapott Bécsből, a levélben Graf „az emberiség,
+a becsület és a barátság nevében“ kérte őket, hogy a következő
+postanapon várják meg a Konkordiában, mert életbevágó fontosságu
+ügyben kell velük értekeznie. A levelek persze módfölött
+fölizgatták a jóbarátok kíváncsiságát. Némelyek közülök úgy
+sejtették, hogy Graf Jani valami nagy üzleten töri a fejét – talán
+vörös bort vagy verseci selymet akar Bécsbe vinni? – és most
+társakat keres. Az ötlet mellett az szólott, hogy egy Heim nevű
+zsidó ifjú is kapott meghívót, ami titokban el is kedvetlenítette a
+társaság némely tagját.</p>
+<p>Miután sorra összecsókolództak – észrevehető volt, hogy Graf
+tüntető melegséggel ölelte meg a zsidót – megjelent a Szalvátor is.
+Otthon egypár kanna hideg vizet öntött a részeg segédje fejére,
+azután futva ide sietett. <span class="pagenum"><a name="Page_10"
+id="Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>– Nincs itt valami külön szoba? – kérdezte Graf. – Mert a
+dolognak, amelyről beszélni fogunk, titokban kell maradnia.</p>
+<p>Külön szoba nem volt. Az urak úgy segítettek magukon, hogy
+összedugták a fejüket az asztal fölött és fojtott hangon
+beszélgettek, nehogy a tisztek meghallják. Ez némileg zsenirozta
+Grafot, mert ő, hogy meggyőzze és megnyerje barátait, az ékesszólás
+mesterfogásait szerette volna igénybe venni.</p>
+<p>– Kedves testvéreim! – kezdte susogó hangon. – Bécsből jövök,
+jártam a magyar fővárosban is és nagy dolgokat éltem meg… Tudjátok
+meg, hogy a szabadság forgószele végig vágtat a mi vén
+világrészünkön… A társadalmi válaszfalak lehullanak, a régi
+bilincsek széttöredeznek, a főnixként megifjodott Európa szabad
+akar lenni és a népek testvérekként ölelik át egymást…</p>
+<p>Mialatt Pesttől Temesvárig utazott, azzal ölte az időt, hogy egy
+lendületes szép beszédet szerkesztett össze magának. Most azonban
+sehogy sem ment a dolog. A frázisok, amelyek Bécs és Pest
+áttüzesedett levegőjében olyan gyönyörüen szárnyaltak, ennek a sváb
+fészeknek hideg és vizenyős levegőjében szegett szárnyakkal
+potyogtak az asztal alá. Az is baj volt, hogy éppen a
+Fehértemplomról ideszakadt Haller ült vele szemben. A
+fehértemplomiak többnyire könnyüvérü, elmés és rossz nyelvü
+legények és Haller arcán meglátszott, hogy alig bír már a
+visszafojtott jókedvével. Graf elszomorodva és kiábrándultan
+fejezte be a mondókáját. Arról volna szó, hogy egy titkos
+társaságot kellene alapítani, amely az új eszmék terjedését tűzné
+ki céljául. Népjogok, egyenlőség, szabadság és többefféle.</p>
+<p>Ekkor két kéz nyúlt át az asztalon és megragadta Graf jobbját.
+Az egyik persze a Heim zsidóé volt, a másik <span class=
+"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> Lutz
+hadnagyé. Lutz a Rukavina-bakáknál szolgált, de most otthon volt
+szabadságon, hogy a beteg tüdejét gyógyítsa. Sápadt, izzószemü,
+kevés beszédü ember volt.</p>
+<p>– Én veled megyek! – mondta rekedt hangján.</p>
+<p>Holky doktor, a szenvedélyes egyesületi ember, ugyancsak
+fölcsapott. Most már persze a Szalvátor sem maradhatott vissza.
+Ahol a doktor van, ott neki is ott kell lennie.</p>
+<p>– És mi legyen az új egyesület neve? – kérdezte Haller, aki
+elvből mindig a többséggel tartott.</p>
+<p>Graf fölemelkedett és megfeledkezve a többi vendégről, lelkesen
+kiáltotta:</p>
+<p>– Uraim, indítványozom, hogy nevezzük magunkat a szabadság
+barátainak!</p>
+<p>Haller ezt a nevet nagyon is cikornyásnak találta.</p>
+<p>– Mondj jobbat! – biztatta a doktor.</p>
+<p>Ekkor megszólalt egy zengő basszushang a kávéház túlsó
+oldalán.</p>
+<p>– Uraim, indítványozom, hogy nevezzék magukat a hét
+sváboknak!</p>
+<p>Az indítványozó a huszárőrnagy volt, aki olyan gyönyörüen
+karambolozott. Miután megtette indítványát, nyugodtan a billárd
+fölé hajolt és megjátszott egy igen nehéz kifordított kvartot.</p>
+<p>A fiatal tisztek úgy hahotáztak, hogy az ablakok is megremegtek
+tőle. Graf kivörösödve fordult a tisztek felé. Haller azonban
+megfogta a karját.</p>
+<p>– Vigyázz, – susogta, – ez gróf Esterházy Sándor!</p>
+<p>Graf Janinak a férfias harag tüzében égő feje szomoruan
+lekonyult. Nem, annyira még nem vagyunk a szabadsággal, hogy egy
+Esterházynak riposztozni lehetne.</p>
+<p>Ennyit mondott csak:</p>
+<p>– Köszönöm, gróf úr, Hét sváboknak fogjuk magunkat nevezni.
+<span class="pagenum"><a name="Page_12" id=
+"Page_12">-12-</a></span></p>
+<p>Azzal elegáns kracfuszt csinált és kiment a kávéházból. A társai
+néma csendben követték.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Ha Graf azt hitte, hogy otthon tárt karokkal várja szerető
+édesanyja, akkor nagyon csalódott.</p>
+<p>Özvegy Grafné rettenetes patáliával fogadta.</p>
+<p>Ő a kávéházat magában véve is az erkölcsi züllés tanyájának
+tekintette, ahová tisztes polgárcsalád fia jó hírének károsodása
+nélkül be sem teheti a lábát; de hogy Jani megérkezése után a
+szülei ház elkerülésével egyenesen a kávéházba ment, az már olyan
+súlyos vétség volt, amelynek kellő megbélyegzéséhez egy órai idő is
+kevésnek bizonyult.</p>
+<p>Grafné húsz esztendő óta, amióta özvegységre jutott, egy férfi,
+még pedig egy vaskezü és élesszemü férfi módjára vezette
+gazdaságát. Az övé volt a Bánság legnagyobb selyemgombolyítója és a
+bécsi selyembeváltó bankárok épp úgy ismerték és rettegték, mint az
+eperfaültetvények lombszedő gyerekei. A házában mindenki
+fanatikusan, inaszakadtáig dolgozott. Más akaratot, mint a magáét,
+nem ismert el és Jani fiával épp oly föltétlenül rendelkezett, mint
+a Janinál tíz esztendővel öregebb Mihállyal. Ez a Graf Mihály
+harmincöt esztendős, vöröshajú férfi volt. Egy óriás erejü, komor,
+szófukar ember, aki kezet csókolt az édesanyjának, ha zsebpénzt
+kapott tőle. Mihály ma is legényember volt még, egyszerüen csak
+azért, mert Grafné még nem találta meg számára azt a leányzót, akit
+hajlandó lett volna menyévé fogadni. Egyszer, sok esztendővel
+ezelőtt, Mihály már félig-meddig vőlegénye volt egyik
+Hoffer-leánynak, de Grafnénak az az ötlete támadt, hogy reggeli hat
+órakor meglátogatja jövendőbeli menyét és mivel még ágyban találta,
+kurtán kijelentette, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_13"
+id="Page_13">-13-</a></span> ilyen nagyúri dáma nem való az ő
+egyszerű polgári házába.</p>
+<p>Jani fiát azért küldte Bécsbe az asszony, hogy ott a
+selyembeváltó házakban dolgozzék. Hadd tanulja meg az üzletnek ezt
+az ágát is. Két évig volt fenn, de azután a „nagy bolondság“, amely
+1848 tavaszán megzavart annyi emberi koponyát, valahogyan átragadt
+a kisebbik Graf-fiúra is. – A leveleiben furcsa és zavaros dolgokat
+írt a szabadságról és hasonló dolgokról – az aggódó édesanya ezért
+sürgősen hazaparancsolta. Ő majd kiveri fejéből ezeket az
+ostobaságokat.</p>
+<p>Miután Jani gyermekkora óta megszokott megadással végighallgatta
+édesanyja prédikációját, elköltötte a vacsoráját és lefeküdt. Most
+is ketten aludtak egy szobában Mihállyal.</p>
+<p>– Tulajdonképpen mért nem jöttél haza a postáról? – kérdezte a
+nagyobbik Graf fiú.</p>
+<p>– A barátaimmal kellett beszélnem. Politikai dolgokról volt
+szó.</p>
+<p>Mihály a bikaszemeivel komoran végigmérte öccsét.</p>
+<p>– Mi közöd neked a politikához? Az a császár gondja. Polgárember
+arra való, hogy dolgozzék.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Másnap vasárnapra virradtak. Grafné magára vette fekete
+selyemruháját és elvitte két fiát a templomba. Ha szigorúan
+tartotta is őket, egy kicsit mégis büszke volt reájuk. A templom
+teli volt emberekkel. A padokban egyforma feketeruhás, a naptól és
+a széltől kicserzett arcu, nehézkes járásu, az örökös munka
+fáradalmaitól meghajlott csontu parasztok szorongtak. Valamennyi
+arcon ugyanegy kifejezés: a munka aszkétáinak komor
+fanatizmusa.</p>
+<p>Az emberek ma talán a rendesnél nagyobb megilletődéssel
+<span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span> hallgatták az orgona zúgását. A májusi
+verőfény édesen sütött be a templomba, az emberek mégis hideg
+borzongást éreztek, mintha a halál láthatatlan angyalának
+közeledését éreznék. A szerb városból és dél felől, a gránicról és
+Szirmiából különös és félelmetes hírek érkeztek. A „nagy bolondság“
+átragadt a szerbekre is. Abba hagynak minden munkát, gyülekeznek,
+tanácskoznak, fegyverkeznek. Megint a régi hősi énekeket éneklik,
+véres és tüzes álmaik vannak, bosszút emlegetnek, az ősi
+örökségéből kiforgatott szlávság bosszúját, a népen lassankint
+valami félelmetes mámor vesz erőt, a mámor a gyűlölet részegsége, a
+gyilkos gyűlöleté, amely elsősorban a sváb telepesek ellen irányul.
+Mise előtt megbeszélték ezeket a dolgokat, künn a templom előtt és
+a lelkük most is tele van velük. Néhányan azt mondták: a császár!
+Majd a császár megvéd bennünket! A császár? De ki védi meg
+ellenségeivel szemben a császárt?</p>
+<p>Az istentisztelet véget ért és a fekete sokaság kiözönlött a
+napfényes utcára, újabb vészhírekre éhesen. Grafnénak a két fiával
+meg kellett állapodnia, mert a városi polgárőrség éppen ott
+parádézott előttük. Ez a furcsa gárda a naplopók élcelődéseinek
+gyüjtő medencéje volt. A legények hosszúszárnyu frakkot viseltek, a
+nadrágjukon tenyérnyi széles piros sáv virított, a csákójukon pedig
+seprőnyi forgó ijesztgette az emberiséget. Az egyik katona
+hórihorgas volt, a másiknak pocakján majd kipattant a ruha, a
+harmadik kacsázva lépkedett. A banda, amely a nagydob zsarnokságát
+nyögte, a Gotterhaltet játszotta, de olyan hamisan, hogy ez már
+szinte felségsértésszámba ment.</p>
+<p>– Na, ezek majd megvédik a várost a rácok ellen, – mondta
+Grafné, aki igen lenézte ezt a nagy gyerekeknek való játékot.
+<span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>II.</h2>
+</div>
+<p>A girbe-gurba rácváros mellé, amely már a temesvári vilajet
+idejében is ott állott a maga helyén és amelynek zeg-zúgaiban itt
+kallódott török emlékek poshadnak, négy nyilegyenes, hosszu utcát
+tüztek ki a katonai mérnökök: ott laknak a sváb telepesek. A
+németvárosnak nincs se titka, se emléke, az józan, tiszta és nyilt,
+utcáit szabadon járhatja a szél és a napfény. Ott trapban mennek a
+szekerek, mindig hajszolják egymást az emberek, onnan terhek alatt
+görnyedő munkások lihegése, hordók kongása, kalapácsok csattogása
+hallatszik. A rettenetes sietségükkel és a brutális lármájukkal a
+németek fölriasztották és elkeserítették az egész Bánságot, amely
+addig oly édesdeden sütkérezett virágos mocsarai között.</p>
+<p>A németváros utcái sorszámozva vannak és a második számúban, a
+templom-utcában, áll a Grafék háza.</p>
+<p>Hosszu, sárga ház, a lakás tízszobás, ezekből azonban csak
+kettőt használnak, a többi le van függönyözve és keresztvasakkal
+van elzárva. Ott benn szomorkodnak kisérteties homályban Grafék
+remekbe készült bútorai, bécsi porcellánja és drága ezüstje. Mert
+az özvegyasszony mindig vásárol, hogy több legyen, de semmit sem
+használ, hogy el ne pusztuljon. Az ő fölhalmozott kincsei
+szimbolumai, de nem eszközei az élvezetnek, csak arra valók, hogy
+az emberek tiszteletét és irigységét felköltsék.</p>
+<p>Az óriás udvaron emeletes épület áll, olyan, mint a magtár, ott
+tenyésztik a selyemhernyókat. Az elefántcsontszínü férgek
+tízezerszámra legelésznek a polcokra rakott friss eperfalombon. A
+hernyópásztorok mind szerb leányok; a keménykezü németek nem valók
+erre a finnyás <span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span> mesterségre. Reggeltől-estig szomorú szép
+sumadiai nótákat énekelnek a leányok, törökverő hősökről és az
+aggódó édesanyjukról, – részben a maguk mulattatására, de főleg
+<i>az asszony</i> parancsára, aki a lakásba áthallatszó hangokból
+meg tudja ítélni, hogy a maga helyén van-e minden pásztorleány és
+hogy nem lopják-e a drága időt haszontalan trécseléssel. Mert a
+selyembogár igen kényes jószág. Oly mohón eszi a levelet, mint a
+tűz a faforgácsot, – Grafné szekerei reggeltől-estig hordják a
+friss lombot az epres-tanyáról – ha éhen hagyják a férget, ha
+nedves, ha hervadt vagy poros lombot adnak eléje, akkor fölágasodik
+mérgében, elkékül, meghal és akkor nem lesz selyem. A halál az ő
+fegyvere, mint a rabságba jutott királyleányé.</p>
+<p>Férfi csak egy van a sok leány között, az öreg Mita, ő afféle
+szerb-cigány keverék, de azért meg lehet bízni az erkölcseiben,
+mert egy kicsit púpos, a hangja pedig olyan vékonyan szól, hogy ki
+sem rí a leányok kórusából.</p>
+<p>Napjában tízszer is megesik, hogy a leányok éneke egy ijedt
+gikszerrel véget ér, Mita pedig katonásan kihúzza magát: jön az
+asszony. Kongó katonaléptekkel megy végig a falépcsőkön, a szeme
+jobbra-balra villan, – jaj annak, akinek osztályán valami
+rendetlenséget tapasztal. Most egy veréb repül ki az ablakon, kis
+selyemhernyóval a csőrében és a következő pillanatban Grafné már
+nyakon üti Mitát. A két esemény között okozati összefüggés van,
+amennyiben az egerek és a verebek elleni védekezés Mita hatáskörébe
+tartozik.</p>
+<p>Az asszony meg volt róla győződve, hogy minden perc, amit az
+ember tétlenül eltölt, bűn a világrend ellen, azért Jani fiát,
+mihelyt az lekefélte magáról az országút porát, tüstént leültette
+az íróasztal mellé, hogy elintézze az üzleti leveleket. Ezt a
+tisztet eddig több józan üzleti <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> érzékkel, mint ortografiai
+tudással, maga Grafné töltötte be, mivel Mihályt amúgy is eléggé
+elfoglalta az epreskert és a szőlőgazdaság. A hernyópolcok közé
+egyik fiát sem eresztette, persze nem a hernyóktól, mint inkább a
+leányoktól féltette őket.</p>
+<p>Jani tehát hétfőn reggel féltucat lúdtollat faragott, aztán
+lendületes kurens írással papírra vetette a Hét svábokról
+elnevezett szabadságegyesület alapszabálytervezetét. De aztán
+egyszerre eszébe jutott Zorka, Manin Zorka és ekkor letette a
+tollat és a kertbe szaladt.</p>
+<p>A kis kert, amelyet magas kőfal vett körül, a selyemgyár mögött
+volt. A kert büszkesége egy mesterséges cseppkőbarlang volt, a
+barlang hűvös homályában fehértestű rokokó-nimfa pihent a tükörfal
+előtt. A puszpángbokrok valamikor szépen nyirott, zöld
+labirintussal vették körül a barlangot, most azonban már
+elkorhadtak és megritkultak, a nimfa fehér teste is rücskös lett a
+mohától, a tükör pedig úgy megvakult, mint az öreg ember szeme és
+láthatólag nem is telt már semmi öröme a nimfa képében. A barlangot
+Jani szépapja csináltatta, aki nem mint telepes, hanem mint
+császári hivatalnok került ide és egész életében pepecselő és kissé
+ledér hajlamú férfiú volt. A kolonistákkal való összeházasodás
+folytán azonban a későbbi Grafokon is erőt vett a bánsági munkadüh.
+Jani gyermekkorában nagyon szerette ezt az ünnepélyes kis szigetet
+a józan város közepén. A templom közel volt és ha megkondultak a
+nagy harangok, akkor érces hanghullámok viharzottak a kőfalak
+között. Ha nem szóltak a harangok, akkor is úgy rémlett a fiúnak,
+mintha néma, nagy ércmadarak ülnék teli a kertet.</p>
+<p>Mikor két esztendő múltán újra belépett a kertbe, rögtön a hátsó
+kerítés-falhoz sietett, kivett belőle egy meglazult követ és
+átnézett Maninék kertjébe. Szerencséje <span class=
+"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> volt, mert
+ott látta azt, akit keresett, Manin szomszéd Zorka leányát. A
+muskátlik közt állott, kis öntözőkannát tartott a kezében, de nem
+dolgozott, hanem a katicabogarat nézte, amely a kezén mászkált.</p>
+<p>– Zorka! – kiáltotta fojtott hangon Jani.</p>
+<p>A leány elmosolyodott, fülig elvörösödött és rögtön odajött a
+falhoz. Alkalmasint várta ezt a találkozást.</p>
+<p>Óh, milyen gyönyörü szép leány lett Zorkából! Két esztendővel
+ezelőtt még kissé esetlen és soványka volt, mint a vérbeli
+vizslakölyök, arca pedig örökké pattanásos volt. De azóta deli
+szűzzé fejlődött. Janit azelőtt is mindig a görög templomok bizánci
+szentképeire emlékeztette, de most még jobban érvényesült
+szépségének idegenszerű, büszke és szelid karaktere.</p>
+<p>– Tudtam, hogy itt van, már tegnap hallottam Hofferéktól, –
+mondta Zorka.</p>
+<p>– Hát már nem tegeződünk? – kérdezte Jani.</p>
+<p>– Ha akarja… és mivel szomszédgyerekek vagyunk…</p>
+<p>– Nyújtsd át a kezedet, úgy mint akkor, mikor utóljára láttuk
+egymást, – suttogta Jani.</p>
+<p>A leány kissé kérette magát, de aztán átnyújtotta kezét a
+falrésen. Egy félig kinyílt, szép piros rózsa volt benne. A fiatal
+úr a kabátjára tűzte a virágot, azután sorra csókolta ujjait,
+amelyek olyan finomak és fehérek voltak, hogy Grafné bizonyára
+megbotránkozott volna rajtuk. Mert bizonyos, hogy dolgos leányzónak
+nem lehet ilyen keze.</p>
+<p>Jani Bécsben is sokat gondolt a szomszéd-leányra, akit egy
+regényeshajlamú ifjú szerelmére igen alkalmassá tett nemcsak a
+szokatlan hangzású neve és a fekete haja, hanem az a körülmény is,
+hogy nemes ember leánya volt. Verseket is írt hozzá, amelyekben sok
+szó esett <span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
+"Page_19">-19-</a></span> megőrülésről és öngyilkosságról, sőt
+egyszer éjnek idején, zivataros esőben, hajadonfőtt szaladgált a
+Práterban, miközben hangos szóval kiáltozta Zorka nevét és
+felszólította a cikázó villámot, hogy sújtson le reá és vessen
+véget kínjainak. Ez azonban mégsem volt egészen komoly dolog. Most
+azonban, miközben a téglalyukon keresztül érezte a valóság meleg és
+édes lehelletét, komolyan megdobbant a szíve.</p>
+<p>– Zorka, – mondta, – én egy szent elhatározással tértem meg a
+nagyvilágból. Hogy nem fogok előbb nyugodni, míg édesapád bele nem
+egyezik abba, hogy egymáséi legyünk.</p>
+<p>Édesapát mondott, mert a zsarnoki apa stilszerü alakja minden
+szerelmi regénynek, tulajdonképpen azonban nem félt Manin
+szomszédtól, csak a saját édesanyjától.</p>
+<p>– Ma megint elmegyek Hofferékhoz, – szólt Zorka. – Mi most
+együtt hárfázunk a lyányokkal…</p>
+<p>Nem folytathatták a beszélgetést, mert valaki Zorka nevét
+kiáltozta. Manin volt. A szomszéd, egy göndörhaju, barna, szálas
+szép férfi, lélegzet nélkül sietett a kertbe. Különben nagyon
+méltóságos viselkedésü ember volt, ami természetes is, mert hiszen
+nemrégiben még Temesvármegye szolgabírája volt, most azonban
+kipirult arccal, fiatalos fürgeséggel szaladt végig a kavicsos
+úton.</p>
+<p>– Zorka, Zorka, hamar, nagy dolog történt!</p>
+<p>És már karjaiba kapta és összecsókolta a leányát. Jani
+megszeppenve lapult meg a rés mellett.</p>
+<p>– Mi történt, apa? – kérdezte Zorka ijedten.</p>
+<p>– Nagy dolog! Egy nemzet föltámadt a sírjából! A mi nemzetünk! A
+mi édesanyánk! A szerb nemzet! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> Karlócán megvolt a nemzeti
+kongresszus… Kikiáltották a szerb vajdaságot. Vajdát is
+választottak.</p>
+<p>– És mi lesz most? – kérdezte a leány, aki semmit sem értett az
+egészből.</p>
+<p>– Az lesz, hogy ezen a szent földön, amelyet annyi szerb vér
+öntözött, megint a szerb lesz az úr!</p>
+<p>– És mi lesz a németekkel? – kérdezte kis szünet után Zorka, aki
+nyilvánvalóan Janiékat féltette az uj alakulástól.</p>
+<p>– Jó szomszédaink lesznek, mint eddig is. Eddig a magyarok
+kormányoztak itt, a jövőben a szerbek fognak kormányozni. A német
+szomszédoknak mindegy lehet.</p>
+<p>Zorka láthatólag belenyugodott ebbe a megoldásba és édesapja
+karján a házba ment.</p>
+<p>Jani elgondolkozva állott a fal tövében. Mi lelte Manin
+szomszédot? A szolgabiró eddig mindig magyar ember számba ment,
+hiszen nemes ember volt. A leányával is magyarul szokott beszélni.
+Most azonban, a karlócai hírek hallatára, megpezsdült ereiben a
+forró szláv vére és ő megmámorosodott tőle.</p>
+<p>Ez mindenesetre olyan fontos esemény volt, amelyet a Hét
+sváboknak nevezett szabadság-egyesület elé kellett terjesztenie.
+Úgylátszik, az ország veszedelemben van és sürgős intézkedésre lesz
+szükség.</p>
+<p>Jani vissza akart menni az írószobába, hogy magához vegye az
+alapszabály-tervezetet, belülről azonban Grafné hangos perelése
+hallatszott és a <i>naplopó, szamárság</i> és <i>majd adok neki</i>
+féle kifejezésekből, amelyek sűrűn ismétlődtek az édesanyja
+monológjában, arra kellett következtetni, hogy a titkos társaság
+alapszabálytervezete, melyet az íróasztalán felejtett, illetéktelen
+kezekbe került. A szabadság-társaság feje tehát mélyen meghajolva
+osont <span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span> el az írószoba üvegajtaja előtt és csak
+akkor lélegzett föl megkönnyebbülten, mikor már becsapta maga után
+az utcai kaput.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>III.</h2>
+</div>
+<p>Eredetileg Lutz hadnagyhoz akart sietni, mert bizonyos volt,
+hogy az egész városban a hadnagy veszi legkomolyabban a szabadság
+ügyét, de aztán eszébe jutott, hogy Zorka most a Hoffer-leányokkal
+hárfázik és azért repülő kabátszárnyakkal vágtatott a Hoffer-ház
+felé. Hirtelen elhatározta, hogy a titkos társaság egy másik, bár
+lanyhább buzgalmu tagját, Hoffer Tónit fogja beavatni a
+titkába.</p>
+<p>Hoffer Tóni az édesapja építőirodájában dolgozott. Az öreg volt
+a délvidék leghíresebb templomépítője. Tótországban és Rácországban
+is sok szép templomot épített már. A Hoffer-ház udvara, amely majd
+akkora volt, mint egy vásártér, most is teli volt toronynyi deszka-
+és gerendarakásokkal, egypár száz munkás fürészelt, kalapált és
+tett-vett benne, a fiatal Hoffer Tóni pedig plajbásszal a füle
+mellett, kipirult arccal állott az udvar közepén és oláh nyelven
+káromkodott. Ezt a nyelvbeli koncessziót mindenesetre azoknak az
+oláh fuvarosoknak tette, akik csökönyös alázatossággal állottak
+körülötte.</p>
+<p>Ez nem ér rá most hazát menteni, gondolta magában Jani.</p>
+<p>A lakóház ablakából édes hárfazene szűrődött ki a munka
+rikácsoló lármájába.</p>
+<p>– Jani bácsi, Jani bácsi! – kiáltotta egy vékony hang.</p>
+<p>Emeletmagasságban az egyik gerendapiramis tetején fehérruhás,
+szőkeloknis kisleány állott. Bábi volt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> négy közül
+a legkisebbik Hoffer-leány. Ő is csinos, kecses és vidám volt, mint
+valamennyi nővére. Most a zerge biztosságával szökdelt le a
+farakásról. Egyenesen Jani úr nyakába ugrott és megcsókolta. Bábika
+még csak tizenkét esztendős volt, még egészen gyermekszámba ment és
+senki sem akadhatott fenn a nagy és forró barátságon, amelyet Jani
+iránt érzett. Hasonló szenvedélyes barátságot érzett a fiatal Graf
+iránt a kisebbik Hoffer-fiú, a tizenhárom esztendős Gyuri, aki
+vidám süvöltéssel robogott elő az istállóból. A két gyermek
+láthatólag büszke volt reá, hogy tegeződhetik egy nagy férfival,
+aki Bécset is megjárta már.</p>
+<p>– Megjött a főhadnagy! Megjött Kolonics! Lóháton jött meg
+Pancsováról! Reggelre tovább megy Temesvárra! – ujságolták nagy
+fontoskodva a gyerekek.</p>
+<p>Kolonics főhadnagy volt Emiliának, a legnagyobbik
+Hoffer-leánynak vőlegénye. Még pedig második vőlegénye, amely
+körülmény némi foltot ejtett a leány hírnevén. Az első Graf Mihály
+volt, özvegy Grafné azonban akkoriban szétrobbantotta a kötést,
+mivel egyszer reggeli hatkor még ágyában találta a fia
+menyasszonyát.</p>
+<p>A gyerekek fölvitték Jani urat a nappaliba. Ott hárman hárfáztak
+együtt, a középső két Hoffer-leány és Zorka. Olyan komolyan vették
+a leckéjüket, hogy abba se hagyták a játékot, csak mosolyogva
+bólintottak loknis fejükkel a vendég felé. Jani leült a két
+gyermekkel és áhitatos csendben várta a játék végét.</p>
+<p>Hofferékat tulajdonképpen mindenki kedvelte a városban, de azért
+titokban sok pletyka kerengett róluk, mert a viselkedésük, sőt a
+külsejük is más volt, mint a többi emberfiáé. Valami művészi
+bátorság, melegség és lendület jellemezte őket. Az öreg Hoffer sok
+pénzt keresett, de sokat is költött a gyermekeire, akiket úgy
+járatott, <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span> „mintha urasági gyerekek volnának“
+mondták a városban. Graf Jani azonban nagyon jól találta magát
+ebben a házban és boldog volt, hogy Hofferék nem éreztették vele,
+mennyire bántotta őket Grafné asszony viselkedése.</p>
+<p>A hárfajáték akkor ért véget, mikor az öreg Hofferék és a
+mátkapár a szobába léptek.</p>
+<p>A vőlegény, aki a Blomberg dsidásainál szolgált, hosszú, kemény,
+szőke pofaszakállú katona volt.</p>
+<p>Kisült, hogy ők is tudnak már a karlócai eseményekről. De
+nemcsak ők, hanem az egész város.</p>
+<p>– A rácok és a horvátok gyülekeznek, Szerbiából is sokan jönnek,
+hogy elfoglalják a Bánságot, – mondta aggodalmas arccal az öreg
+Hoffer. – Mit fogtok csinálni, ti császári katonák?</p>
+<p>A főhadnagy boldog tudatlanságában vállat vont.</p>
+<p>– Nem fogjuk a fejünket törni, hanem azt fogjuk csinálni, amit
+parancsolnak nekünk.</p>
+<p>– Az a kérdés, hogy ki parancsol nektek? A bécsi, vagy a pesti
+hadügyminiszter?</p>
+<p>Kolonics könnyedén legyintett a kezével.</p>
+<p>– Azt hiszem, az egész pesti svindli hamar véget fog érni…
+Kossuth és a táblabírák…</p>
+<p>Hofferné arca egyszerre vérvörös lett.</p>
+<p>– És bennünket ki fog megvédeni? Bennünket és a
+gyermekeinket?</p>
+<p>A főhadnagy csodálkozva nézett az asszonyra.</p>
+<p>– Titeket? Nektek semmi közötök az egész dologhoz. Ami lesz, az
+a magyarok ellen megy. Ti pedig németek vagytok.</p>
+<p>– Persze, mi németek vagyunk, – hagyta rá Emilia, akit nagyon
+kínosan érintett ez a vita.</p>
+<p>Most megszólalt az öreg úr. Domború szép művészhomloka
+<span class="pagenum"><a name="Page_24" id=
+"Page_24">-24-</a></span> alatt ragyogott a két szeme. A hangja
+pedig reszketett a visszafojtott fölindulástól.</p>
+<p>– Igen, mi németek vagyunk. Mi németek vagyunk és úgy fogunk
+viselkedni, ahogyan a német becsület kívánja. A becsület pedig azt
+kívánja, ha békességben együtt éltünk a magyarokkal, hát álljunk
+melléjük a veszedelemben is. Ha elhagynók őket a bajban, akkor nem
+volnánk becsületes németek, hanem szedett-vedett csürhe.</p>
+<p>Az öreg úr kiabálni kezdett és a nők megijedtek.</p>
+<p>– De apa! – kérlelték.</p>
+<p>De az öreg felbőszülvén a főhadnagy arrogáns mosolyán, még
+jobban kiabált.</p>
+<p>– Öreg ember vagyok, vén mesterember, de becsületemre mondom,
+hogy fegyvert fogok, ha hívnak a magyarok. Ez a Gyuri kölyök még
+csak tizenhárom éves, de ha ő is el akar menni, becsületemre
+mondom, én adom kezébe a fegyvert.</p>
+<p>Kolonics méltatlankodva emelte föl a fejét. A hosszúkás, szigorú
+és lojális arca erősen emlékeztetett azokra a főhercegi arcokra,
+amelyeknek képmása ott függött sok Kolonics-nemzetség
+vizitszobájában. (Znajmban minden második embert Kolonicsnak hívnak
+és aki nem lesz közülök katona, abból hivatalnok lesz.)</p>
+<p>– Én azt hittem, hogy apámuram hű alattvaló, – mondta
+szemrehányóan.</p>
+<p>– Vagyok is, vagyok is, vőm uram, – kiáltotta Hoffer, miközben
+mind a tíz ujjával neki esett a sűrű, ezüst hajának. – Életem és
+vagyonom a császáré, mert ő az én törvényes uram. De a lelkem nem a
+császáré, vőm uram, a lelkem Istené és becstelenséget a császár
+kedvéért sem követek el!</p>
+<p>Az öreg érezte, hogy ebből a hangnemből már nem lehet folytatni
+a vitát. Lerohant tehát az udvarba és ott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span>
+kegyetlenül lehordott egy zsindelyest, aki pipával a szájában
+hasította a fazsindelyt.</p>
+<p>– A fejemre akarjátok gyujtani a házat, ti gazemberek, no de
+majd rendet csinálok én köztetek!</p>
+<p>Fölkapott egy lécet, hogy rendet csináljon vele, de a Tóni fia
+kicsavarta kezéből a fegyvert. Igaz, az udvar négy sarkában ott
+volt a tábla: Itt tilos a pipázás! – de azért húsz esztendő óta
+mindenki pipázott az udvaron, maga az öreg Hoffer is.</p>
+<p>A főhadnagy peckesen összecsapta sarkantyúit és elment a
+huszárkaszárnyába, hogy Esterházy grófnál jelentkezzék. Nem mondta,
+hogy eljön-e vacsorára.</p>
+<p>A nagy vihart megelőző szél végigsüvöltött a Hoffer-házon és egy
+pillanat alatt mindent fölborított. Emilia igen boldogtalan volt és
+titokban haragudott édesapjára. Végre is egy császári katonatiszt,
+egy <i>Ritter von</i> csak jobban ért az effélékhez, mint egy
+építőmester? Ha pedig Emiliának ez az eljegyzése is fölbomlik,
+akkor igazán elmehet apácának…</p>
+<p>A kis Gyuri fölugrott egy székre és magából kikelten kiabált,
+hogy éljen Gossuth! Emilia, aki a kisebbekkel szemben
+anyahelyettesi jogokkal volt fölruházva, le akarta pofozni onnan,
+de nem bírt vele, a fiú valami démoni lázban égett, a székről a
+divánra, majd az asztal tetejére ugrott és egyre éltette az ő
+Gossuthját. Pedig az utcai ablak is nyitva volt. A többi leányok,
+Zorka is, védelmükbe vették Gyurit, ők alapjában véve mind
+Gossuthisták voltak.</p>
+<p>A hajsza csak akkor ért véget, mikor Hofferné bánatos arca
+megjelent az ajtóban. Az anya lekváros kenyeret hozott a
+gyerekeknek. Különben is igen ijedős természetű asszonyság volt,
+örökösen tűzvésszel, pestissel, földindulással álmodott, de soha
+még semmiféle természeti <span class="pagenum"><a name="Page_26"
+id="Page_26">-26-</a></span> csapástól nem rettegett úgy, mint
+ettől az istenverte szabadságtól. Óh, hogy az ő áldott jó ura is
+mindig kész volt minden szamárságra!</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Graf Jani hazakísérte Zorkát Hofferéktól.</p>
+<p>Az utcasarkon azt kérdezte tőle:</p>
+<p>– Zorka, szereted a verseket?</p>
+<p>– Ha szépek, – susogta Zorka, miközben az elefántcsontszínű
+bizánci arca rózsaszínű lett.</p>
+<p>– Én írtam hozzád egy egész füzetre valót. Negyvenhármat. A
+negyvennegyedik tulajdonképpen a halálról szól, de azért azt is
+neked írtam.</p>
+<p>Valaki a fiatalember nevét kiáltotta. A Macskakovács szaladt
+utánuk.</p>
+<p>Óriási nagy, kövér, de amellett csodálatosan fürge mozgású és
+szapora beszédű német volt. A Macskakovács különben épp oly kevéssé
+volt kovács, mint ahogyan nem volt macska; ő egészben véve csak egy
+Lauch nevü korcsmáros volt. A furcsa nevét az öregapjától örökölte,
+aki kovácsmester volt és akinek vagy nyolcvan esztendővel ezelőtt
+valami nagyon mulatságos kalandja volt egy vörös kandurral. Az eset
+részleteit ma már senki sem ismerte, de azért az Istenben boldogult
+kovács összes leszármazottjaira rászáradt a gúnynév. A polgári
+nevükön senki sem ismerte őket.</p>
+<p>A Macskakovács azért fogta el Janit az utcán, mert éppen most
+érkezett haza Zimonyból, ahol egyik adósát nyomorgatta. Pénzt ugyan
+nem kapott, de a megpukkadásig teliszívta magát odaát nagyszerű és
+izgalmas ujságokkal, amelyeken sürgősen túl kellett adnia.</p>
+<p>Hogy azok odaát mind meg vannak háborodva. Azt mondják, hogy a
+császár nekik ajándékozta a Bácskát és a Bánságot. Minden föld a
+szerbeké lesz, föl Szegedig… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> Már készülődnek is, hogy
+által jőjjenek. Sok ezren vannak már együtt. A granicsár-ezredekből
+százával szökik hozzájuk a legénység és senki sem állja útját…
+Aranygalléros tisztek is vannak velük. Rajacsicsot patriárkává
+választották és Szuplikácz generális a vojvodájuk… Rajacsicsot
+ismerjük még verseci püspök korából. Hogy tud az beszélni –!
+Lóháton jár a táborban, a kezében feszület, az oldalán kard. Ha a
+régi rác dicsőségről beszél, akkor sírva fakadnak a nagybajszu
+granicsárok. Ha meg a magyarokat emlegeti, akkor az emberek a
+fogukat csikorgatják… Mert a szerb nemzet minden szörnyü
+nyomorúságának a gőgös magyar az oka.</p>
+<p>De egyebet is tudott a Macskakovács. Szerbiából, Boszniából
+százával kél át a fegyveres nép a Száván. De még Montenegróból is
+jönnek ijesztő külsejü martalócok, akik farkasokká vadultak a török
+háborúkban. És ezt a prédára éhes, vérre szomjas csőcseléket a
+belgrádi osztrák konzul, Mayerhoffer ezredes zudítja az országra.
+Ideát pedig császári tisztek fogadják őket testvéri öleléssel…</p>
+<p>A Macskakovács nem mondott el mindent, amit tudott, hanem
+köszönés nélkül a faképnél hagyta Janit és két úr után szaladt,
+akiket az utca túlsó során fedezett föl. Azokra érdemesebb volt
+ráijeszteni, mint Janiékra, mert egyikük a polgármester, a másik a
+városbíró volt.</p>
+<p>A fiatal pár folytatta útját, kényesen válogatva a gyalogjáró
+köveiben.</p>
+<p>– Zorka, ha itt is kitör a revolució, mi lesz akkor velünk? –
+kérdezte Jani.</p>
+<p>– Reménylem, mi ketten nem fogunk hajba kapni, – válaszolt
+mosolyogva a leány.</p>
+<p>– És melyik párton lesz édesapád?</p>
+<p>– A jó emberek pártján. Mert ő jó ember.</p>
+<p>A fiatalok egyszerre összenéztek és fülelni kezdtek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span> Valahonnan ének hallatszott. A piac
+felől. Sok ezer érces férfihang éneke. Valami vérforralóan szilaj
+és meghatóan szomorú szerb nótát énekeltek.</p>
+<p>Amint gyors léptekkel befordultak a nagytér sarkán,
+megpillantották az éneklő sokaságot. Sok ezer szerb paraszt – mind
+egyforma bőrködmönt és piros bocskort viselt – vonult végig a
+piacon. Néhány sötétruhás uri ember vezette őket, egyikük szerb
+nemzeti zászlót vitt kezében.</p>
+<p>– Hiszen ez édesapa! – kiáltotta Zorka meglepetten.</p>
+<p>A tüntető tömeg vezére valóban Manin szomszéd volt. Hajadonfőtt
+volt, ünnepélyes, szinte áhítatos léptekkel járt, arcát
+megszépítette a lelkesedés.</p>
+<p>Manin eddigelé nem sokat törődött azzal, hogy ő szerb eredetű
+ember. Nemes ember és vármegyei tisztviselő volt, kétszeres ok
+arra, hogy magyarnak vallja magát. A karlócai hírek azonban hősi
+mámorba ejtették az egész délszlávságot és a mámor váratlanul
+pezsgésbe hozta Manin szerb vérét is. A tépelődő emberek hirtelenül
+támadt energiájával beleugrott a szerb mozgalomba és mivel renegát
+buzgalmával túltett a legtüzesebbeken is, hamarosan a mozgalom
+élére került.</p>
+<p>Graf Jani időközben fölfedezte a tömegben a szerb borbélyát, azt
+elfogta és kivallatta, hogy mit jelent a csődület. A tüntetés a
+szerb püspök, az öreg Popovits István ellen irányult, akit a
+borbély árulónak és a magyarok spiónjának nevezett. A püspök bűne
+az volt, hogy magyar nyelven vezette az anyakönyveit és hogy annak
+idején nem küldött követeket a karlócai nemzeti szkupstinára. A
+tömeg ezért beverte a palota ablakait és rongyokká tépte a magyar
+anyakönyveket, melyeket a megijedt papok kiszolgáltattak neki.
+<span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span></p>
+<p>A borbély, aki máskor maga volt a mosolygó, hajlongó
+udvariasság, ezúttal félvállról, kevély és gúnyos hangon beszélt
+Janival. Végül fölemelte a kezét és a szerb székesegyház tornyára
+mutatott.</p>
+<p>– Látja, ott van a mi zászlónk! – mondta.</p>
+<p>A toronyról nagy, piroskékfehér zászló lengett.</p>
+<p>De hová lett Zorka? Az imént még itt állott Jani mellett.
+Halvány arccal, fénylő szemekkel, egész testében remegve nézte a
+sokaságot. Egyszerre azt mondta – szerbül mondta –: Istenem, beh
+szép ez! – és nyomtalanul eltünt a tömegben, mint a búvármadár a
+nádasban.</p>
+<p>Jani egy ideig még nézte a vonuló embereket. Úgy rémlett neki,
+mintha csupa gúnyos vagy gyűlölködő arc fordulna feléje. Ezek a
+szerb parasztok, fuvarosok és szatócsok, akik máskor a szegény
+emberek tisztességtudásával köszöntötték a gazdag Grafné fiát,
+most, midőn egy közös érzés és egy közös gondolat tette őket
+erősekké és gazdagokká, bizonyos arisztokratikus kicsinyléssel
+nézték a fehérképü svábot az ő furcsa köcsögkalapjával és malaclopó
+köpenyegével.</p>
+<p>Janit egészen elszomorította a gondolat, hogy ez az éneklő
+sokaság olyan könnyüszerrel el tudta őt választani Zorkától. Vajjon
+hol fogja viszontlátni a leányt? Sarkon fordult és visszament a
+patika irányában. Egyszerre szemben találta magát Holky doktorral
+és a patikussal. A kövér kis doktor szemüvege izgatottan
+csillogott.</p>
+<p>– Csakhogy megvagy, Jani! Tűvé tettük utánad a várost.</p>
+<p>– Mi baj?</p>
+<p>– A Macskakovács-korcsmába megyünk… Parasztgyűlés <span class=
+"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> lesz az
+udvaron. A svábjaink tudni akarják, hogy mi lesz. A külső város
+teli van rémhírekkel. A szerbek már osztozkodnak a szőlőhegyen. Azt
+beszélik, hogy szerviánusok lappanganak az erdőben. Éjjel
+megrohanják majd a német várost és fölkoncolnak mindenkit.</p>
+<p>Mikor Jani rátette kezét a Macskakovács kilincsére, azt hitte,
+hogy cimborái lóvá akarják tenni a parasztgyűléssel, mert odabenn
+mélységes csend volt. Mikor azonban belépett, az udvar zsúfolva
+volt emberekkel. Némán ültek és álltak együtt, mintha halottas
+házban volnának. Többnyire idősebb emberek voltak, a bánsági naptól
+kicserzett bőrü, a nehéz munkától meghajlott vállu öregek. A
+fiatalok ilyenkor munkában vannak.</p>
+<p>A parasztok társaságában ott látták a fehértemplomi Hallert is,
+továbbá Heimot, Lutz hadnagyot és Hoffer Tónit. A hét sváb tehát
+együtt volt. Néhányan az urak közül a gazdák meghívására jöttek
+ide. Mert a sváb paraszt nem teszi mindig azt, amit az urak
+mondanak neki, de azért mindig tudni akarja, hogy mit mondanak az
+urak.</p>
+<p>Holky doktor, a kitünő szónok, megtette önmagát a gyűlés
+elnökének. Hosszabb előadásba kezdett, amelyben a magyar
+szabadságmozgalom jelentőségét fejtegette. Az emberek némán és
+hidegen hallgatták. Aztán egyszerre félbeszakította egy érdes hang.
+Egy öreg paraszt állott föl szóláshoz.</p>
+<p>– Ezeket a dolgokat mi már hallottuk. Amit még nem hallottunk,
+azt kár elmondani, mert úgy sem értenők meg, hiszen mi nem vagyunk
+tanult urak, hanem szántóvető nép. Most arról van szó, hogy
+Szlavóniában gyülekeznek a rácok és nálunk is mozgolódnak a
+szerbek. Az a kérdés, hogy mit tegyünk mi német emberek? Erre
+feleljenek az urak, ha tudnak! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>Igy szólt az öreg, azután társainak helyeslő fejbólongatása
+közepett megint leült a lócára.</p>
+<p>Ekkor Graf Jani jelentkezett szóláshoz. Miközben elszántan
+farkasszemet nézett egypár száz jéghideg, komor és bizalmatlan
+szempárral, nagyjából elmondta azt, amit ma az öreg Hoffer szájából
+hallott.</p>
+<p>Azon kezdte, amit nem lehet elégszer ismételni, hogy ez a föld
+itt a mienk. Apáink meghódították, nem a vérük, hanem a verejtékük
+hullásával. Eddig a magyarok kormányoztak minket, mert ez
+Magyarország. Most jönnek a szerbek. Azt kérdezitek, hogy mit
+tegyünk most már mi verseciek? Tehetünk kétfélét. Tehetjük azt,
+hogy lehasalunk és megvárjuk, míg a zivatar elvonul a fejünk
+fölött. Egy kicsit meg fognak rugdosni, de nagyobb bajunk talán nem
+esik. Becsület nem lesz, de a kenyér megmarad. Ma a magyar az úr,
+holnap a szerb, holnapután talán az oláh. Nekünk mindegy, hiszen mi
+nem vagyunk nép, csak afféle idecsődült csürhe…</p>
+<p>Egy kövér ember ült szemben Graffal. Annak arca paprikavörös
+volt, miközben két öklével indulatosan kezdte döngetni a
+mellkasát.</p>
+<p>– Az már nem igaz! Mi becsületes németek vagyunk!</p>
+<p>Graf fölkapta a szót.</p>
+<p>– Ha németek vagyunk, akkor tegyük azt, amit a német becsület
+kíván. Békében ott ültünk a magyarokkal egy asztalnál, hát álljunk
+melléjük a veszedelemben is. Német hűséggel, német bátorsággal.</p>
+<p>Graf ismerte a maga embereit. Tudta, hogy többet mondania
+veszedelmes volna; ezek előtt a legjobb ügyet is gyanussá teszi az
+ékesszólás. Még csak ennyit mondott:</p>
+<p>– Most elmegyünk néhányan a városházára és követelni fogjuk,
+hogy szervezzék a nemzetőrséget.</p>
+<p>Ekkor fölemelkedett egy szomorú arcú, sovány ember, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> afféle
+istenes kis paraszt, aki a processziókat szokta vezetni és éneklő
+hangon kérdezte:</p>
+<p>– Mért fogjunk fegyvert mi együgyű szántóvetők, mikor itt vannak
+a császár katonái sok lovakkal és ágyúkkal?</p>
+<p>Megint pár száz hideg és bizalmatlan szempár meredt Jani felé.
+Az emberek előrehajoltak és tölcsért csináltak a tenyerükből, hogy
+jobban hallják a választ.</p>
+<p>– Megmondom, hogy mért – válaszolt Jani. – 1785-ben maga a
+császár volt itt Versecen, II. József császár, 80.000 katonával,
+sok lóval és sok ágyúval. De a császár elvonúlt a török elől és
+átengedte a várost az ellenségnek. Hennemann Jakab azonban, egy
+verseci sváb ember, hetvenötöd magával megvédte a várost. Ezért
+most is azt mondom: amit az ember megtehet maga, azt ne bízza rá
+másra, még a császárra sem.</p>
+<p>Ez az okoskodás egészen a svábok szája ize szerint való
+volt.</p>
+<p>Lutz hadnagynak is volt egy indítványa. A szerb püspöki
+templomra, miként kiki a maga szemével is láthatta, piroskékfehér
+zászlót tűztek ki. Jó volna, ha válaszképpen magyar zászlót
+tűznének a katolikus templom tornyára. Nem kihívásképpen, hanem
+hogy lássa a városban lappangó csőcselék, hogy a németek résen
+vannak.</p>
+<p>Az egész sokaság fölkerekedett és elvonúlt a szolgabíróság elé,
+hogy zászlót kérjen. Másutt nem igen lehetett volna magyar
+trikolórt találni a városban. A zászlót megkapták, azután Graf
+Janival, mint zászlóvivővel az élükön, a plébánia-templomhoz
+vonúltak. Ez a fölvonulás nagyon különbözött a tüntető menettől,
+melyet Graf ma a nagypiacon látott. A svábok fekete csoportja komor
+csendben, nehézkesen csoszogó, hosszú léptekkel ballagott a zászló
+után. Énekről szó sem lehetett; az ilyesmi nem méltó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> komoly
+polgáremberekhez. Sőt mikor már a templom elé értek, néhányan a
+forradalmárok közül úgy vélekedtek, hogy a dolgot mégis be kellene
+jelenteni a plébános úrnak, nehogy utólag valami kellemetlenség
+legyen belőle. Egypár perccel később az összegöngyölített zászló
+kibukkant a legfelsőbb toronyablakból. Azután forogni kezdett,
+kibomlott és virító színeivel ott lengedezett a fölbámészkodó
+emberek feje fölött. Ugyanaz a szél mozgatta, amely a püspöki
+templom szerb zászlaját.</p>
+<p>Az emberek úgy érezték, hogy most tenniök kellene valamit. Talán
+kiáltozni? Végül egyikük levette a kalapját. A többiek mind
+követték a példáját.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>IV.</h2>
+</div>
+<p>Néhány nap múlva már lejöhetett Temesvárról Vukovics Sebő
+alispán, akit kevéssel ezelőtt megtettek kormánybiztosnak a szép
+Csernovics mellé, hogy a felelős minisztérium nevében megeskesse a
+nemzetőröket. Akkoriban minden a felelős minisztérium nevében
+történt, az elnevezés mindenkinek hízelgett, mert mindenki úgy
+érezte, hogy a minisztérium neki is tartozik némi
+felelősséggel.</p>
+<p>Ezerkétszáz fölkelő hat kompániában vonúlt a német templom elé.
+A svábok fegyvertelenül, ünneplő gunyában jöttek. Mivel az ég borús
+volt, sokan piros vagy kék paraplit szorongattak a kezükben, mások
+pedig tarka keszkenővel takarták le új kalapjukat, hogy meg ne
+ázzék, ami egészben véve tisztes és békés benyomást tett.</p>
+<p>A kompániák akkor már megválasztották összes tisztjeiket. A
+második század kapitánya az öreg Hoffer lett, a hatodik század
+hadnagya Graf Jani. A parasztok bizalma <span class=
+"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> eredetileg
+a nagyobbik Graf fiú felé fordult, mivel azonban Mihály még mindig
+ott tartott, hogy „ez az egész dolog butaság“, tehát Jani öccsét
+léptették a helyébe, cum jure successionis. Mert aziránt nem
+lehetett kétség, hogy a Hoffer-háznak és a gazdag Grafné egyik
+fiának kijár az ilyen tisztesség. A többi tiszteket azonban nem a
+tanúlt emberek, hanem a gazdák közül választották. Mert hiszen szép
+dolog az, hogy az urak olyan sok mindent tudnak a világ folyásáról,
+de azért mégis csak jobb megbízni az olyan emberben, aki megszokta,
+hogy maga járjon a dolgai után.</p>
+<p>A vármegyei urak, akik a kormánybiztos kíséretében jöttek, lengő
+piros tollal a kalapjukon, kardosan csörtettek végig a
+Templom-utcán. Az urak fanyarul nézték a templom előtt sorakozó
+fekete sereget.</p>
+<p>– Hogy leszünk majd a svábokkal, ha komolyra fordul a dolog?</p>
+<p>A svábok közt ugyanakkor gyanús sugdosás támadt.</p>
+<p>– Hogy leszünk majd ezekkel az urakkal? Vukovics rác. Csernovics
+főispán is rác, de maga Damaszkin szolgabíró is rác…</p>
+<p>A kormánybiztos különben jól tudott beszélni az idevaló emberek
+nyelvén. Azon kezdte, hogy fölemelt kezével a szomszéd ház ormára
+mutatott, amelynek padlásablakán kaszapenge vicsorgott ki és azt
+mondta, hogy az igaz polgár is legyen olyan, mint a jó kasza:
+kemény, tiszta és éles. Kemény a munkában, tiszta a becsületben és
+éles a jogai megvédésében.</p>
+<p>Ez tetszett az embereknek.</p>
+<p>Midőn az új nemzetőrök letették az esküt, Dániel kanonok, aki
+egyházi ornátusban állott a kormánybiztos mellett, magasra emelte
+kezében a feszületet. A lövészbanda eljátszotta a Gotterhalte-t, a
+svábok a szép dal hallatára <span class="pagenum"><a name="Page_35"
+id="Page_35">-35-</a></span> a megszokott lojális melegséget
+érezték a szívük tájékán, a megyei urak pedig megemelték
+vöröstollas kalapjukat. Csak a pap fordult sarkon és ment be sietve
+a plébániára, mintha meg volna sértve. Róla azt beszélték, hogy
+titkos republikánus.</p>
+<p>Vukovics később végigment a hosszú embersoron és ekkor megakadt
+a szeme egy rózsásra kimosdatott kisfiún, aki sapkájával a kezében,
+a bársonyzekéje fölé kihajtott hófehér gallérral, boldogan, büszkén
+és mosolyogva állott a férfiak között. A kormánybiztos a gyerek
+szépen megfésült fejére tette tenyerét.</p>
+<p>– Hát te mit akarsz itt, kis fiam? – kérdezte.</p>
+<p>– Én a második kompánia dobosa vagyok. De dobom még nincs.</p>
+<p>– Hány éves vagy?</p>
+<p>– Most leszek tizenhárom.</p>
+<p>– Mi a neved?</p>
+<p>– Gyuri. A Hoffer építőmester úr fia vagyok.</p>
+<p>– Majd küldök neked Temesvárról egy szép dobot. Aztán vitézül
+pörgesd, ha jön az ellenség!</p>
+<p>Az öreg Hoffer, mikor Kolonics főhadnaggyal az a bizonyos
+disputája volt, a vita hevében megfogadta, hogy a kis Gyurit is
+besoroztatja. Azóta igen megbánta már, hogy annyira elragadtatta
+magát, – mennyit veszekedett az asszony! – de a becsületszó
+becsületszó és a fiával az ördög sem bírt már.</p>
+<p>A sereg már oszladozott, midőn egy temesvári fuvarosszekér
+csörömpölt végig a főutca irgalmatlan rossz kövezetén. A kocsis
+mellett Holky doktor ült. Az emberek tudták, hogy a doktor a
+nemzetőrök megbízásából a temesvári főkommandónál járt és most
+kíváncsian fogták körül.</p>
+<p>Holky fölugrott a bakra és a két karjával integetett.
+<span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
+"Page_36">-36-</a></span></p>
+<p>– Hozom az ágyúkat, emberek!</p>
+<p>– Hol vannak?</p>
+<p>– A kocsiban, a szalma alatt…</p>
+<p>Néhány mohó kéz a szalma alá nyúlt és hideg vasat érintett.</p>
+<p>– Kettőt kaptunk! Két hatfontosat!</p>
+<p>Ezeket az ágyúkat a temesvári Rukavina báró adta a versecieknek.
+Holky doktort tavaly az a megtisztelés érte, hogy fölszúrhatta ő
+excellenciájának meggyűlt ujját és ez az esemény kiválóan
+alkalmassá tette arra, hogy most mint a nemzetőrök követje járúljon
+a főparancsnok elé. A doktor olyan okosan, annyi hévvel és főleg
+olyan sokat tudott beszélni, hogy a megszorult tábornok, bár a
+dolog semmiképpen sem tetszett neki, végül is kénytelen volt
+engedni. Miután Holkyt végigvezették a temesvári arzenál udvarain,
+ahol százas sorokban unatkoztak és ásítoztak a pompás, új ágyúk,
+végül odaadták neki ezt az ócska két vascsövet, amelyet talán még a
+Hunyadiak felejtettek a fellegvárban.</p>
+<p>A németek időközben kikaparták a szalmából a rozsdavörös
+ágyúkat.</p>
+<p>– Amennyire értek hozzá, igen jó lövegek, csak meg kell őket
+puccolni egy kicsit, – mondta Holky szakértően.</p>
+<p>– Hát ezek is ágyúk? Hiszen még lafétájuk sincs! – kiáltotta
+valaki.</p>
+<p>Holki azonban megvédelmezte ágyúit, amelyek iránt már bizonyos
+apai gyöngédséget érzett.</p>
+<p>– A laféta semmi! Azt farag nekünk akármelyik bognár… Én
+Temesvárott kitapasztaltam a legújabb szerkezetű ágyútalpakat, majd
+én megmondom a bognárnak, hogyan csinálja.</p>
+<p>A Heim zsidó azalatt nagy szeretettel simogatta az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> ágyúkat. Ő
+már régen elhatározta, hogy a tüzérséghez fogja magát
+beosztatni.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A hét sváboknak sok megbeszélni valójuk volt és mivel Graf Jani
+úgy vélekedett, hogy a nevezetes napot valami rendkívüli formában
+illenék megünnepelni, tehát alkonyatkor a fráternál adtak egymásnak
+találkozót. A fráter egy vén remete, fönn lakik a széljárta
+hegytetőn, a házikója ott van a fehér kápolna mellett, amelynek a
+fráter különben sekrestyése. Nyaktörő sziklaút vezet föl a magasba,
+de azért mégis érdemes fölmenni, mert, aki a remete háza mellett
+álló kis szőlőlugasból lenéz az alkonyi pirban úszó bánsági rónára,
+az úgy érzi magát, mintha a világ feje fölött trónolna. Mondják is,
+hogy amelyik svábnak ott fönn van a szőleje, az mind gőgös és
+szófukar ember.</p>
+<p>Hatan már együtt voltak, de a hetedik, a fehértemplomi Haller,
+sokáig késett még.</p>
+<p>A fiatalok beszámoltak egymásnak a tapasztalataikkal. Akinek
+csak komája vagy adósa volt a környékbeli falvakban, az az utolsó
+héten kikocsizott, hogy fegyverkezésre bírja a falusi svábokat.
+Lutz hadnagy és a Szalvátor-patikus formaszerinti szövetséget
+kötöttek a dettai és a zichyfalvi parasztsággal. Megfogadtatták
+velük, hogy elküldik a legényeiket Versecre, mihelyt ott
+megszólalnak a lármaharangok. A patikus nem győzte emlegetni, hogy
+Lutz milyen nagyszerűen tud beszélni a falusi svábok nyelvén. Ezt
+senki sem nézte volna ki belőle. Kár, hogy rossz a tüdeje,
+egyszer-kétszer vért is pökött útközben…</p>
+<p>Heim elmondta, hogy édesatyja tegnap jött meg a krassói
+bányavárosokból. Ott a németek már torlaszokat építenek a városok
+körül és reggeltől estig durrognak a céllövő karabélyok.
+<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span></p>
+<p>Legjobban érdekelte a társaságot Hoffer Tóni elbeszélése. Ő és
+édesapja, Vukovics Sebő ösztönzésére, elmentek a szerbek vezéréhez,
+Maninhoz és ártatlan arccal fölszólították, hogy lépjen be
+szerbjeivel együtt a nemzetőrségbe. Ez persze csak arra való volt,
+hogy kiugrassák a nyulat a bokorból.</p>
+<p>Manint szemmel láthatólag igen meglepte az ajánlat, amelynek
+őszinteségében különben egy pillanatig sem hitt.</p>
+<p>– Ki ellen fegyverkeznek az urak tulajdonképpen? – kérdezte
+ugyancsak ártatlan arccal.</p>
+<p>– Minden rendbontó és fölforgató ellen, – válaszolt az öreg
+Hoffer.</p>
+<p>– Tehát elsősorban Kossuth és társai ellen? – kérdezte Manin
+gúnyosan.</p>
+<p>Az építőmester arca egyszerre paprikavörös lett.</p>
+<p>– Hát nem tetszik tudni, hogy Kossuth ő felségének minisztere és
+hogy csak a király által szentesített törvényeket hajtja végre?</p>
+<p>Ekkor beleszólt a fiatal Hoffer is.</p>
+<p>– Manin úr, mi nem az ország, csak a mi kis városunk békéjét
+akarjuk megvédelmezni.</p>
+<p>– Fölösleges fáradság, – válaszolt Manin hidegen. – A központi
+szerb odbor megbízta Stratimirovics hadseregét, hogy védelmezze meg
+a Bánságot minden forradalmi kísérlettel szemben és Stratimirovics
+teljesíteni fogja kötelességét.</p>
+<p>A nyul tehát kiugrott a bokorból.</p>
+<p>A szerbek közül senki sem lépett be a nemzetőrségbe. Gúnyos
+hallgatással, fegyelmezett mozdulatlansággal figyelték a németeket.
+Szerbiából és Szlavóniából azonban sűrűn jöttek hozzájuk a
+megbízott emberek, Maninról pedig mindenki tudta, hogy már két
+ízben járt Rajacsics udvarában. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span></p>
+<p>– Hogy annak a derék Manin szomszédnak annyira fejébe ment a
+szerb dicsőség! – mondta Graf Jani, miután végighallgatta Hoffer
+jelentését.</p>
+<p>– Legjobb volna, ha valaki még ebben az órában agyonlőné. Ha
+holnap még él, sok bajt fog szerezni.</p>
+<p>Ezt a kis Lutz hadnagy mondta. Ő eddig összefont karokkal állott
+a lugas előtt és elgondolkozva nézte a vérpiros égalját.</p>
+<p>– Megbolondultál, Lutz? – pattant föl Jani. – Manin szomszédot
+agyonlőni?</p>
+<p>A hadnagy Graf felé fordította beesett, sárga arcát.</p>
+<p>– Vér nélkül úgysem fog elmúlni ez a dolog. Ha ma sajnáltok
+megölni egy embert, akkor holnap százzal álltok szembe.</p>
+<p>Graf Jani elvben helyeselte, hogy vért kell ontani a
+szabadságért. A vérontásnak azonban a roham mámorában kell
+megtörténnie. De így együtt ülni a szőlőlugasban és nyugodtan
+megbeszélni, hogy Manin szomszédot meg kell lőni, mint a vadkant,
+az még sem járja.</p>
+<p>Végre megjött a hetedik sváb is, Haller. Lihegve mászott föl a
+lejtőn. Hosszúcsövű vadászpuskát hozott magával, a vállán pedig
+nagy boros kulacs és tarisznya függött. A különben oly jókedvű
+cimbora most nagyon komolynak látszott.</p>
+<p>– Honnan jösz? – kérdezték.</p>
+<p>– Hazulról, Fehértemplomból… Az éjjel megint visszamegyek… Azért
+jöttem csak, hogy elbúcsúzzam tőletek.</p>
+<p>Haller kissé kifújta magát, aztán tovább beszélt.</p>
+<p>– Odahaza most szükség lesz minden épkézlábú legényre… Az egész
+határvidék fölzúdult és acsarkodik ellenünk… Hiszen tudjátok,
+hogyan vagyunk mi ott: kis sváb sziget a rác víz közepén… A város
+tövében most <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span> tábort vernek a rácok… A granicsárok
+tömegesen vonúlnak hozzájuk és Szerbiából is folyton érkeznek a
+martalócok… Egész nyiltan mondják: ha elegen lesznek, akkor
+megrohanják Fehértemplomot és kő kövön nem marad… Tegnap ott járt a
+városunkban Stanimirovics, a szerb odbor kiküldöttje… Ő a szerb
+bánság biztosának nevezi magát… Világos nappal bejött a városba és
+nyílt utcán biztatta a szerbjeinket, hogy verjenek agyon minden
+magyart és minden németet… Hát ilyen időkben tisztességes embernek
+otthon a helye.</p>
+<p>– És a császári katonaság? – kérdezte Lutz.</p>
+<p>Haller lemondóan legyintett a kezével.</p>
+<p>– Azokról kár beszélni. Dreyhan őrnagy, a fehértemplomi
+parancsnok, nem tudja, hogy mit csináljon. A szerbek a császár
+nevében törnek reánk és Dreyhan félti az előmenetelét. Nemrégiben
+utasítást kért a temesvári főparancsnoktól. Rukavina báró azonban
+azt üzente vissza, hogy mindenki cselekedjék tulajdon belátása és
+lelkiismerete szerint… Rukavina báró ugyanis maga sem tudja, hogy
+mit csináljon. Ezek az urak egymás háta mögé bújnak és egymás
+nyakába kanyarítják a felelősséget… Nem mernek szembe szállani a
+magyar hadügyminiszterrel, de engedelmeskedni sem mernek neki, mert
+hiszen nem tudni, hogy mit hoz a jövendő… A multkoriban azt mondta
+Dreyhan őrnagy: ha a szerbek és a németek között összeütközés lesz,
+akkor a császári hadsereg semleges marad. Hallottatok már ilyet?
+Martalócok fenyegetik asszonyaink és gyermekeink életét és a
+császár katonái semlegesek maradnak! Csak egy ember van, aki tartja
+bennünk a lelket: Maderspach kapitány…</p>
+<p>Lutz szeme fölvillant.</p>
+<p>– Maderspach? Maderspach Ferenc Fehértemplomban van? Ő benne
+megbízhattok. Ő nem fog meglapulni <span class="pagenum"><a name=
+"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> és nem fog megalkudni. Ha
+egész Rácország föltámad, ő verekedni fog, még ha egyedül marad
+is…</p>
+<p>– Nem fog egyedül maradni! – szólt Haller.</p>
+<p>Haller azután kinyitotta a tarisznyáját és hét egyforma
+fapoharat tett az asztalra.</p>
+<p>– Ezeket nektek hoztam, hogy legyen a barátságunknak valami
+emléke. Mindegyikbe belevágtam a gazdája nevét… Ezüst poharakat
+akartam hozni, igazán nem sajnáltam volna tőletek az ezüstöt sem,
+de eszembe jutott, hogy azoknak hamar lábuk kelne ilyen mozgalmas
+időkben…</p>
+<p>Kiki kezébe vette a maga poharát. Ott állottak heten a
+hegytetőn, fölöttük vérvörös volt az ég, alattuk a rét vizét is
+biboraranyosra festette a búcsúzó nap. Úgy érezték magukat, mintha
+heten egy boldog szigeten volnának, távol az élet veszedelmeitől és
+nyomorúságától. Graf Jani, aki már mámoros volt, mielőtt még ivott
+volna Haller jó fehértemplomi borából, elragadtatásában beszélni
+kezdett. És mivel az élet megszokott képeit keveselte, a halál
+komor és nagyszerű képét idézte föl.</p>
+<p>– A barátságra iszom, a halált is túlélő barátságra! Holnap már
+olcsó lesz itt a halál. Azért esküdjünk meg, hogy valahányszor
+egyikünk meghal, az élők mindig összegyülekeznek ezen a helyen és
+poharat ürítenek a meghalt jóbarát emlékezetére!</p>
+<p>A hét sváb azután lement a városba, mivel Hallernek sietős volt
+az útja. A búcsúzó jóbarát útközben megtanította őket egy német
+nótára. Régi, egyűgyű nóta volt, a hét svábnak azonban igen
+tetszett, mert szövege némileg visszhangoztatta azt a nagy
+nyugtalanságot és készülődést, amely a Bánságot akkoriban
+betöltötte. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
+"Page_42">-42-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Durch die Au, auf die
+Gau,<br /></span> <span class="i0">Ins Land hinaus,<br /></span>
+<span class="i0">Lasst unsere Banner wehen, –<br /></span>
+<span class="i0">Ade, du liebes Vaterhaus,<br /></span>
+<span class="i0">Ade, auf Wiedersehen.<br /></span></div>
+</div>
+<div class="chapter">
+<h2>V.</h2>
+</div>
+<p>A Grafék házában reggeltől estig szólt a hernyópásztorok
+vontatott éneke. A selyembogár most már alig evett valamit, csak
+idegesen mászkált a rácson és rázta a fejét, a teste pedig áttetsző
+lett, ami annak a jele, hogy közeledik a begubózás misztériumának
+ideje.</p>
+<p>A gombolyítóban a szerb forrongásnak annyi látszatja volt, hogy
+Mita, a púpos rác, épp olyan nyughatatlanul mászkált és csóválta a
+fejét, mint a hernyók. Szólni ugyan nem mert, igen félt <i>az
+asszony</i>-tól, titokban azonban arról álmodozott, hogy a szerb
+Vojvodina belőle is urat csinál, talán még a púpos háta is
+kiegyenesedik tőle. Mert minden hernyóban él a reménység, hogy
+egyszer pillangó lesz belőle.</p>
+<p>Özvegy Grafné a személyének szóló bókot látott abban, hogy a
+kevély gazdák hadnagyukká választották az ő Janiját és azért
+nagylelkűen szemet húnyt némely idétlenségeken, amelyek mostanában
+megestek az országban. Sőt bizonyos elnézéssel nyilatkozott még a
+konstitucióról is. Hiszen igaz, hogy mindez hiábavalóság, de hát a
+férfiaknak mindig kell valami, amire a pénzüket és idejüket költik.
+A boldogult Graf is ilyen volt, mindenáron részvénytársaságot akart
+alapítani Versecen, egyszer kádfürdő-, egyszer meg
+színházépítő-részvénytársaságot. És a konstitució is olyan, mint a
+részvénytársaság. <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
+"Page_43">-43-</a></span></p>
+<p>Mialatt odaát a rácvárosban az atyafiak lelkesültek és hősi
+énekeket énekeltek, addig a sváb nemzetőrök reggeltől estig a
+városi lövőházban feküdtek és hunyorgó szemmel, a sok lövöldözéstől
+dagadt pofával harapták el a patron csücskét. Sajnos, az
+ezerkétszáz nemzetőr közül alig négyszáznak volt puskája, a többit
+kasza, vasvilla vagy egy-egy ócska alabárd alatt exerciroztatta
+Lutz hadnagy.</p>
+<p>Június elsején váratlan izgalom verte föl déli álmából Versecet.
+Híre ment, hogy Stanimirovics a városban van. Stanimirovicsot a
+karlócai odbor megtette a szerb Bánát teljhatalmú biztosává és
+azóta fáradhatatlanul cikázott ide-oda a délvidéken, a
+vakmerőségével és a vérengző ékesszólásával az őrjöngésig
+föllelkesítve a szerbeket.</p>
+<p>Most skárlát szerviánus ruhájában ott állott a nagytér
+kőkeresztjénél, ezer ködmönös ember között és dörgő hangon hirdette
+a gyilkolás és a gyujtogatás igéit.</p>
+<p>A nemzetőrök megpörgették a dobokat és futólépésben a piacra
+siettek; mire azonban a puskatusával utat törtek maguknak a
+ködmönökön keresztül, a lázító már nem volt ott. A hívei még
+idejében szekérre ültették és megszöktették a földühödött svábok
+elől.</p>
+<p>A nemzetőrök nem hagyták annyiban a dolgot, hanem vagy tízen
+szekerekre kaptak és üldözőbe vették a szerviánust. Künn a
+pancsovai úton, egy távol kocogó szekéren fölfedezték a piros
+ruháját és ekkor a nyári hőségben izzó égbolt alatt hosszadalmas
+kergetődzés kerekedett a kocsik közt, hepehupás dülőutakon
+végig.</p>
+<p>Napestig makacsul egymás nyomában kelepeltek a szekerek.
+Akkorára a svábok dühös szívóssága már annyira fölizgatta az
+odborbiztost, hogy kiragadta kocsisa kezéből a gyeplőt és esze
+nélkül verte előre a fáradt lovakat. Mikor már elérték a delibláti
+nagy homokpuszta szegélyét, az egyik rác ló összeesett.
+Stanimirovics azonban <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> még idejében be tudott ugrani a svábok
+elől Izbistye granicsár községbe.</p>
+<p>A falut kommandirozó tiszt fegyveres katonái élén fogadta a
+nemzetőröket. Graf Jani, aki az üldözők között volt, megismerte a
+katonatisztben azt a sárgaképű, gőgös hadnagyot, akivel nemrégiben
+együtt utazott a temesvári postakocsin. Óvatos cserepár volt, nem
+merte megvédelmezni Stanimirovicsot, de kiadni sem merte és végül
+úgy bújt ki a felelősség alól, hogy az odborbiztost majd kellő
+kísérettel Pancsovára küldi, Róth tábornokhoz, az csináljon vele
+amit akar.</p>
+<p>Az embervadászok üres kézzel tértek haza és a szerb városban
+kárörvendő arcok várták őket. A makacs svábok azonban úgy
+vélekedtek, hogy Stanimirovicsot minden áron a vármegyei
+rögtönítélő bíróság kezére kell juttatniok s azért öreg Hoffer
+vezetése alatt egypár tekintélyes nemzetőrt átküldtek a pancsovai
+parancsnokhoz.</p>
+<p>Róth, egy száraz, büszke és szigorú osztrák generális, igen
+rosszúl fogadta a svábokat, szinte már gorombáskodott is velük.</p>
+<p>– Az urak ne ártsák magukat olyan dologba, amihez semmi közük,
+hanem menjenek haza és üljenek csak csöndben, tisztes polgárokhoz
+illően.</p>
+<p>– Hogy üljünk csöndben, mikor a piacunk közepén gyilkolásra
+bujtogatják a népet? – kérdezte Hoffer vérvörös arccal.</p>
+<p>A generális igen furcsa választ adott.</p>
+<p>– Stanimirovics úr odborbiztos. Önöknek fölöttes hatósága. Ha
+engedelmeskednek neki, akkor nem lesz szó gyilkolásról. Ha azonban
+renitensek, akkor megérdemlik sorsukat.</p>
+<p>A verseciek elszörnyülködve néztek össze.</p>
+<p>– A mi törvényeink semmit sem tudnak odborról, – <span class=
+"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> mondotta
+Hoffer emelt hangon. – Ki adhat egy szerviánus martalócnak hatalmat
+a polgárok fölött?</p>
+<p>A „törvény“ szót a tábornok kihívásnak vette. A bal arca
+idegesen rángatódzni kezdett és a félbajusza dühösen táncolt Hoffer
+orra előtt.</p>
+<p>– Önök ezt nem értik. De nincs is rá szükség, hogy megértsék. Ez
+egyáltalában nem az önök dolga. Az önök dolga az engedelmesség.
+Azért ajánlom, hogy hagyjanak föl ezzel a nevetséges katonásdi
+játékkal, mert pórul fognak járni. A katonakard nem arra való, hogy
+mesteremberek és parasztok oldalán csörömpöljön. Elmehetnek.</p>
+<p>A kihallgatás véget ért. A nemzetőrök hazakocogtak és
+Pancsovától Versecig mind azon vitatkoztak a kocsiban, hogy mit is
+kellett volna válaszolniok a szigorú tábornoknak.</p>
+<p>Négy hónappal később a történelem adott igen csípős választ
+Róthnak. Róth volt ugyanis az az osztrák tábornok, aki egész
+hadseregével együtt letette a fegyvert Ozoránál, a dunántúli
+mesteremberek és parasztok előtt.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Özvegy Grafné a későnkelést a főbenjáró bűnök közé sorozta. Ő
+maga fokozatosan tökéletesítette magát a koránkelés erényében és
+újabban már odáig vitte, hogy hajnali három órán túl nem volt
+maradása az ágyban. Hatig-hétig rendesen azzal telt az idő, hogy
+csellel és erőszakkal talpra igyekezett állítani Jani fiát. Ennek
+az időbeosztásnak megvolt Janira nézve az az előnye, hogy szabadon
+rendelkezhetett estéivel, mert Grafné természetesen a tyúkokkal
+feküdt.</p>
+<p>A kisebbik Graf fiú mostanában többnyire a hátsó kertben
+töltötte az estét, millió csillag és Manin Zorka társaságában. A
+szép leány sokat volt magában, mert Manin <span class=
+"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> úr,
+azelőtt a tisztes és szolid családapák mintaképe, újabban nem igen
+került haza éjfél előtt.</p>
+<p>A nagy készülődés és várakozás, amely a tavasz óta lázban
+tartotta a délvidéki szlávokat, ott pihegett a Zorka
+elefántcsontszínű bőre alatt és ott tüzelt a bizánci
+mandulaszemében is. A hajdan oly tartózkodó leány mostanában
+csodálatosan beszédes és merész lett. Mintha állandóan édes
+mámorban élne. A nyár hevében ragyogó szépséggé érett és a szépsége
+előkelő s idegenszerű volt, mint valami exotikus virág.</p>
+<p>Egy este megint megszólalt a kőfalon túl a megbeszélt jel, a
+tücsökcirpelés.</p>
+<p>– Egyedül vagy? – kérdezte susogva a fiatalember.</p>
+<p>– Egyedül!</p>
+<p>Jani fölmászott a fal tetejére és a másik oldalon fölemelkedett
+a leány sötét feje is. Ügyesen, mint a macska, kúszott fölfelé.
+Odafönn fészket csináltak maguknak a vadszőlőindák közt és melegen
+összebujtak.</p>
+<p>– Miféle sapka van a fejeden? És ez az aranyruha? – csodálkozott
+Jani.</p>
+<p>– Szerb nemzeti ruha… Édesapa hozta Belgrádból… Tetszik?</p>
+<p>– Hát Belgrádban járt? – kérdezte meghökkenve a fiatalember.</p>
+<p>A leány azonban átsiklott ezen.</p>
+<p>– Az utcán nem merem viselni, – mosolyogta, – nagyon föltünő…
+Csak itthon…</p>
+<p>– Zorka, – mondta Jani, hirtelen támadt enyhe szomorúsággal, –
+te olyan szép vagy, olyan nagyon szép… Nem is tudom elhinni, hogy
+valaha az enyém légy…</p>
+<p>Zorka csendesen mosolyogva támasztotta arcát Jani <span class=
+"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> vállára. A
+fiú hirtelen magához kapta a keleti Madonna-fejet és szájon
+csókolta. Az első csók. De nem telt benne gyönyörűsége, inkább
+valami szentségtörő borzongást érzett.</p>
+<p>A leány nem adta vissza a csókját, de nem is védekezett.</p>
+<p>– Édesapád nemes ember, a szerbek vezére, – mondta Jani.</p>
+<p>Zorka egyszerre beszédes lett. Meglátszott rajta, hogy ezt a
+dolgot már töviről-hegyire átgondolta.</p>
+<p>– Azelőtt édesapa nem adott volna neked, Jani, de most másképp
+van… Már nem büszke arra, hogy nemes ember, inkább röstelli, hogy
+<i>magyar</i> nemes… Velem nem is törődik, csak a nemzettel, a
+szerb nemzettel… Mindig az jár fejében, hogyan lehetne megnyerni a
+németeket és az oláhokat? Te most mindent megkaphatnál tőle,
+mindent…</p>
+<p>Hirtelen elharapta a szót és mosolyogva nézett Jani arcába.</p>
+<p>– Zorka, árulót akarsz belőlem csinálni? – kiáltotta Jani, nem
+minden színészi páthosz nélkül.</p>
+<p>– Mit beszélsz árulásról? Rajacsics és Szuplikácz nem ellenetek,
+hanem a magyarok ellen vezetik a népet… Mi közötök nektek a
+magyarokhoz? Azok rossz emberek, Isten meg fogja őket verni…</p>
+<p>– Mit vétettek neked, Zorka? Mért gyűlölöd a magyarokat?</p>
+<p>Hogy föllángolt egyszerre Zorka! És hogy patakzott szép vágású
+szájából a gyűlölet!</p>
+<p>Óh, a magyarok! Nincs se istenük, se császáruk és minden más
+népet ki akarnak irtani… Ha nem volnának magyarok a világon, akkor
+a szerbek boldogan és szabadon élhetnének… Azelőtt a török miatt,
+most a <span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span> magyar miatt sírnak a szerb anyák… Zorka
+régente nem törődött a szerbekkel, de most úgy szerette, oly forró,
+édes szánakozással szerette a nemzetét, mint valami nagyon jó és
+nagyon boldogtalan kis gyermeket, aki árván és rongyosan bolyong a
+világban… És ha arra gondolt, hogy a készülő harcban megint a
+magyarok győzhetnének, akkor félelem és kétségbeesés fogta el,
+akkor szeretett volna sírni, könyörögni, meghalni…</p>
+<p>Jani csodálkozva és némileg elszomorodva hallgatta a leányt.</p>
+<p>– Tudod-e, Zorka, – kérdezte aztán, – tudod-e, hogy most sok
+ezer magyar nő épp így félti és siratja a maga szerencsétlen
+népét?</p>
+<p>A leány meghökkenve nézett rá, de aztán hevesen megrázta a
+fejét.</p>
+<p>– Nem, nem igaz, a magyar nők talán nem is tudnak sírni!
+Temesváron láttam magyar nőket, a temesi gróf installációján, azok
+négylovas hintón jártak és úgy pöffeszkedtek, mintha istennők
+volnának!</p>
+<p>Janinak eszébe jutott valami.</p>
+<p>– Ha te annyira szereted a szerbjeidet, hogyan lehetnél akkor
+német asszonnyá? – kérdezte.</p>
+<p>Zorka édes-ravaszul mosolygott, miközben buzgón babrálgatott
+Jani kabátgombján.</p>
+<p>– Az más. Egészen más. Nálunk a leány nem számít. Csak a fiú
+számít.</p>
+<p>– Értem. A leány nem számít, azt akár föl is lehet áldozni a
+svábnak, ha ebből valami haszon háramlik a nemzeti ügyre.</p>
+<p>Zorka találva érezhette magát, mert hirtelen haragra fortyant és
+szeliden nyakon ütötte a barátját, aki ezen úgy elkezdett nevetni,
+hogy biztosan lefordult volna a falról, ha a leány meg nem kapja
+meleg két karjával. <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span></p>
+<p>Egy barnahasu felhő tolakodott a hold elé és Zorka finom szerb
+ingvállát kövér esőcseppek kezdték verdesni.</p>
+<p>– Gyere a mi kertünkbe, átemellek, megbujhatunk a
+cseppkőbarlangban, – susogta Jani, aki kissé becsípett Zorka nedves
+hajának illatától.</p>
+<p>Nem, a leány nem akart. Mivel azonban még beszédje volt a
+fiatalemberrel, fontos beszédje, nemes és gyermekes bizalommal a
+lakásukba hívta. Manin sohasem jön haza éjfél előtt, a
+cselédleánynak pedig kimenője van…</p>
+<p>A sötétben tapogatózva, a saját merészségükön csodálkozva,
+mentek a házba. Zorka gyertyát gyujtott és Jani kiváncsian szívta
+magába az idegen lakás szagát. Ő itt még sohasem járt, ők
+gyermekkoruk óta mindig csak a kertben találkoztak. A nappali szoba
+berendezése egészen németes volt, csak a sarokban csillogott az
+arany szentkép, az örök mécses fényében. Egy emberöltőn keresztül
+minden, ami szerb volt Maninék életében, parányi lánggá zsugorodva
+pislogott a szoba sarkában. Nemrégiben csak egy lehellet kellett
+volna, hogy örökre vége legyen. De most megint erőre kapott a
+keleti tűz és fényével és hevével betöltötte a lelkeket.</p>
+<p>– Ülj le, hozok neked dulcsászt, – mondta Zorka.</p>
+<p>De aztán egyszerre elhalványodva néztek össze. A folyosón
+ajtónyikorgás és hangos beszéd hallatszott. Manin urat, aki
+többedmagával megint valami éjjeli köruton volt, az utcán érte és
+hazazavarta a nyári zápor. Zorka úgy megijedt, hogy hányni kezdte
+magára a keresztet, Jani pedig két ugrással benn termett a sötét
+hálószobában, ahol – akár szégyen, akár nem, – bemászott az ágy
+alá.</p>
+<p>A férfiak – öten-hatan lehettek – bejöttek a nappaliba és miután
+a házigazda kiküldte Zorkát, megtelepedtek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> a kerek
+asztal körül. Hamarosan visszatértek valami korábbi
+beszélgetésükre.</p>
+<p>– Hány biztos emberetek van? – kérdezte egy rekedt, mély
+basszushang.</p>
+<p>– Minden szerb ember biztos, – válaszolt Manin. – Annyi
+erőlködéssel, amennyivel a németek ezerkétszáz embert, mi kétezret
+is ki tudunk állítani. Fegyverünk azonban most még kevés van.</p>
+<p>Megint a basszushang beszélt:</p>
+<p>– Fegyver is lesz. Hétfőn megkezdjük a fegyvercsempészést és ha
+a fuvarosaid ügyesek, akkor a hét végén lesz kétezer szuronyos
+puskád. Addig is tartsátok melegen az embereket. Ha üt az óra,
+akkor minden szerbnek ott kell lennie. Aki ingadozik, aki habozik,
+az áruló. Van itt egy kis lajstrom, tizennyolc jegyes ember neve
+van benne, azokra különösen ügyeljetek.</p>
+<p>A basszushang olvasni kezdte a neveket. Damaszkin szolgabíró.
+Dániel kanonok. Öreg Hoffer. Azután hét név, a hét svábok neve…
+Első Graf Jani!</p>
+<p>A fiatalember elpirult az ágy alatt és úgy érezte, hogy
+jelentkeznie kellene. Mert ő nem a forradalmárok, hanem Zorka apja
+elől bújt az ágy alá.</p>
+<p>Manin csendesen mondta:</p>
+<p>– Van ezek közt egypár becsületes ember is.</p>
+<p>A basszushang dühösen felhördült.</p>
+<p>– Mi az: becsületes ember? Ha édesanyám életét fenyegetik, akkor
+nem ismerek becsületes embert! A nemzetem élete pedig drágább
+nekem, mint édesanyámé!</p>
+<p>Néhányan a szerb urak közül tüzesen helyeseltek. Manin azonban
+még nem adta meg magát.</p>
+<p>– Nem bizonyos, hogy okvetlenül szembe kell kerülnünk a
+németekkel. Azok okos emberek. Most ugyan a magyarokhoz szítanak,
+de ha azt látják, hogy nagy <span class="pagenum"><a name="Page_51"
+id="Page_51">-51-</a></span> erővel jövünk rájuk és ha megértik,
+hogy a császár nevében jövünk, akkor meggondolják magukat.</p>
+<p>Jani most már tudta, hogy ki legyen a rekedt basszushang
+tulajdonosa. Stanimirovics, az odborbiztos. Két vármegyén át
+kergették a svábok, tegnap még halálra keresték és most megint itt
+ült a városban és nyugodtan szívta kurtaszárú csibukját.</p>
+<p>A fiatalemberen hideg szaladt végig. Ez a halál lehellete! Ha
+fölfedezik, nem szabadul innen élve.</p>
+<p>A sors azonban elnéző kedvében volt. Valaki az urak közül
+kinézett az ablakon és jelentette, hogy a zápor elállott. Erre mind
+fölkerekedtek és folytatták titokzatos éjjeli körútjukat a
+városban.</p>
+<p>Zorka sápadt arccal, de mosolyogva osont be a szobába.</p>
+<p>– Hál’ Istennek, csakhogy észre nem vettek! Mit beszéltek?</p>
+<p>– Semmi különöset. Leginkább az időjárást szidták, – füllentette
+Jani.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A homokvidékről való fuvarosok ujságolták, hogy az alibunári
+dombgerincen, alig néhány mérföldnyire Versectől, katonai tábort
+vernek. A határőrvidéki zászlóaljak, mintha csak valami titokzatos
+parancsnak engedelmeskednének, egymásután megszöknek a tisztjeik
+elől és altisztjeik vezetése alatt Alibunárra marsiroznak, ahol
+Koics nemzeti őrnagy viszi a kommandót. Tadics pedig, a hirhedt
+martalóc-vezér, furcsa és vad külsejü szerviánus sereget csődít
+által a Dunán. Már-már azt hitték, hogy az utolsó török hordával
+együtt a Kelet is örökre kivonult a Bánságból, de most ime
+visszajött megint Belgrád felől, aranytól csillogó ruhában, mocskos
+testtel és vérszomjas lélekkel. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>A verseci templom-utca rossz kövezetén könnyü szekér csörömpölt
+végig, a kövér sváb lovakat a Macskakovács hajtotta. Most
+rákiáltott Holky doktor.</p>
+<p>– Hová, szomszéd?</p>
+<p>A korcsmáros megállította fogatát.</p>
+<p>– Jőjjön velem, doktor úr. Megnézzük az alibunári rác tábort.
+Persze csak messziről.</p>
+<p>A doktor volt a város legkiváncsibb embere és az ötlet egészen
+föllelkesítette.</p>
+<p>– Nagyszerű lesz! De kerüljünk a házam felé, otthon van egy
+kitünő messzilátóm, azt magunkkal visszük.</p>
+<p>Elmentek a messzilátóért, aztán vidáman trécselve, kellemes
+izgalomban kocogtak a határ felé.</p>
+<p>Tíz felé megitattak valamelyik faluban és szóba ereszkedtek a
+korcsmárossal, de az semmit sem tudott a rácokról. Azt mondta, nem
+is fél tőlük, mert ő jól beszél szerbül és az olyan embert nem
+bántják.</p>
+<p>Kissé álmosan és a vakító napfénytől káprázó szemekkel ügettek
+tovább. Egy domboldalon haladtak föl és a doktor éppen egy pacsirta
+édes és ostoba csiripelését hallgatta, mikor a Macskakovács ijedten
+elvakkantotta magát. Vagy ötven lépésnyire tőlük, öreg nyárfák
+árnyékában, egy csapat vörössapkás ember hüsölt.</p>
+<p>– A szerviánusok! – kiáltotta a Macskakovács.</p>
+<p>Dühös ordítozás hallatszott és két lövés dördült feléjük…</p>
+<p>– Vissza, vissza az Istenért! – üvöltötte a doktor.</p>
+<p>A kocsi megfordult és vágtatva haladt lefelé a lejtőn. A rácok
+elmaradtak mögöttük. De azután valami rettenetes dolog történt. A
+kocsi megbillent és a bennülők elsápadva látták, hogy egyik kerekük
+kiesett a tengelyből… <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>– Hamar, a kereket! – ordította a Macskakovács, mialatt ágaskodó
+lovaival vesződött.</p>
+<p>A doktor leugrott a kocsiról és a kerék után futott. A
+martalócok észrevették a balesetet és hosszú ugrásokban vágtattak
+lefelé a lejtőn…</p>
+<p>– Hamar, hamar! – kiáltotta vacogó fogakkal a korcsmáros.</p>
+<p>Holky valahogyan rendbe hozta a hibát. Ami azután történt, azt
+csak az egy Macskakovács szájából tudták meg a verseciek. Ő úgy
+mondta el, hogy a lovai, mielőtt a doktor még fölkaphatott volna
+melléje, megvadultak a rácok ordítozásától és elragadták a
+kocsist.</p>
+<p>A kocsi elvágtatott és Holky egyedül állott ott a kavargó
+porfelhőben. A következő pillanatban már utólérték üldözői. A
+doktornak eszébe jutott, hogy a szerbek nem bántják azt, aki a
+nyelvükön szól hozzájuk, azért megemelte a kalapját és nevetve
+kiáltotta feléjük: testvérek, testvérek!</p>
+<p>Egyik martalóc feléje sujtott a jatagánjával, de ő félreugrott
+és tovább is kiáltotta, most már fisztulázó hangon: testvérek,
+testvérek! A kövér, szemüveges férfi, aki nevetésre torzult arccal
+ugrándozott előttük, olyan furcsa látvány volt, hogy a szerbek mind
+elkezdtek hahotázni. Az egyik kacagó ember azután fejbe ütötte a
+nevető embert, a másik pedig hahotázva keresztül szúrta. Holky
+doktor holtan vágódott el a poros úton.</p>
+<p>A Macskakovács később meg tudta fékezni a lovait és lassú
+lépésben ment hazáig. A korcsmájában egypár sváb mestert talált még
+együtt, azoknak elmondta a kalandját. Nagy hévvel beszélt,
+bizonyítgatta, hogy ő nem tehet arról, ami történt, mással is
+megeshetett volna. A mesterek végighallgatták, egyikük sem szólt
+egy szót sem, aztán mind kiitták a borukat és hazamentek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span></p>
+<p>A korcsmáros az éjjel nem aludt semmit, korán reggel már künn
+volt az utcán és akit elfoghatott, azt megállította, hogy elmondja
+neki a gyászos ujságot. Most már dühös volt, azt mondta, szeretné
+látni, hogy akad-e olyan komisz ember, aki őt vádolni merné, mert ő
+nem felelős semmiért, ő nem tehet semmiről, ő egész életében
+tisztességes polgár volt. Kiabált, fenyegetődzött, védekezett,
+pedig nem is vádolta senki.</p>
+<p>Harmadnapra, mikor a nemzetőrök kivonultak a rétre, a
+Macskakovács is ott állott a harmadik kompánia jobb szárnyán.
+Vadászpuska volt a vállán, rezes kard az oldalán, két nagy pisztoly
+az övében. Mindenkinek föltünt, hogy a nagy, erős ember mennyire
+összeesett és lefogyott.</p>
+<p>Lutz hadnagy végigment a front előtt és a korcsmáros
+megszólította.</p>
+<p>– Hadnagy úr, tessék a szomszédomnak megparancsolni, hogy álljon
+közelebb hozzám. Ő mindig elhúzódik tőlem.</p>
+<p>Ezen mindenki csodálkozott, mert a szomszéd ott állott, ahol
+állania kellett. Mikor Lutz másodszor is arra jött, a Macskakovács
+megint megszólalt:</p>
+<p>– Hadnagy úr, ha itt görbe szemmel néznek reám, akkor haza is
+mehetek.</p>
+<p>– Hát ha gondolja, – vonogatta vállát Lutz.</p>
+<p>A nagy, kövér ember lehajtott fővel, tétova léptekkel ballagott
+hazafelé. A kardját maga után húzta a porban, olyan furcsa és
+szomorú alak volt, mint egy nagy gyermek, akivel a pajtásai nem
+akarnak játszani.</p>
+<p>Nem is vonult ki többet a nemzetőrökkel. Többnyire otthon ült,
+egymagában az elárvult söntésben, mert a mesterek elkerülték a
+korcsmáját.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_55" id=
+"Page_55">-55-</a></span></p>
+<p>Valamelyik külső utcai parasztház előtt szekér állott meg. A
+lovak csupa tajték voltak és egész testükben remegtek, a sváb gazda
+pedig, aki egy órával előbb kihajtott a kukoricaföldjére, ott
+feküdt a kocsiban, még pedig fej nélkül.</p>
+<p>A rákövetkező napokban titokzatosan eltünt emberekről kezdtek
+beszélni. Német gazdák kimentek a határba, hogy a földjeik után
+nézzenek és sohasem tértek vissza többet.</p>
+<p>Azután gyalázatosan megcsonkított holttesteket találtak künn.
+Egy asszony félig elszenesedett és két sváb gyermek keresztüllőtt
+tetemét…</p>
+<p>Mindez olyan volt, mint egy rossz álom. A véres, mocskos és
+ostoba középkor visszatért megint, hogy legázolja a jelent. Hát
+lehetséges ez? Az emberek eltépelődtek ezen és egyszerre úgy
+látták, hogy a megszokott, kedves vidék, a széljárta, világos
+bánsági róna, idegen és ellenséges arcot vesz föl. Künn, a szőlők
+és a szántóföldek közt, józan déli napfényben, a fogvacogtató
+rémület leselkedik.</p>
+<p>Láthatatlan kezek kinyitották az ország déli kapuját és
+beeresztették a Balkán szellemeit. A császár kapuőrei, a
+granicsárok, hivogatták és uszítgatták őket. Egyelőre még az éj
+homályában rejtőzködnek, a füzesekben és az árkokban bujkálnak, de
+ha elhangzik a parancsszó, akkor fölpattannak és véres zivatart
+zúdítanak a városokra.</p>
+<p>Ezekben a napokban megmozdultak a verseci szerbek is. Kétezren,
+urak és parasztok vegyesen, Manin és Manuel urak vezetése alatt a
+városháza elé vonultak. Nagy rendben, komor méltósággal jöttek. Azt
+követelték, hogy sorozzák be őket a nemzetőrségbe. Egy hónappal
+ezelőtt kötéllel sem lehetett volna szerb nemzetőrt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> fogni,
+most egyszerre kétezren is jelentkeztek. Mindenki tudta, hogy az
+alibunári fiók-odbor parancsára jöttek. Az ajánlatukat persze nem
+fogadták el, de a városban pánik támadt.</p>
+<p>Szinte furcsa volt, mikor egyszerre vidám ének harsogott végig a
+temesvári utcán. Dettai legények vonultak a városba. Az apáik
+otthon meghallották, hogy Versec veszedelemben van és igéretükhöz
+híven elküldték a fiúkat. Ezüstgombos ruhát, jó csizmát viseltek és
+mindnyájának volt szép vadászpuskája, teli kulacsa, tarisznyája. A
+dettaiak gazdag emberek és szeretik, ha ezt mások is tudják.</p>
+<p>A Szalvátor-patikus kalauzolta őket és útközben megtanította
+őket a hét svábok nótájára:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Durch die Au, auf die
+Gau,<br /></span> <span class="i0">Ins Land
+hinaus…<br /></span></div>
+</div>
+<p>Másnap megjöttek a szentandrási és a zádorlaki nemzetőrök is,
+templomi zászlók alatt. Svábok, de akadt köztük sok oláh is.
+Harmadnapra Heim zsidó két század idegenbeszédű, de jól
+fölfegyverkezett és kemény tartású embert vezetett a városba. Ezek
+magyar zászló alatt jöttek, egyébként pedig vingai bulgárok
+voltak.</p>
+<p>Az egész délvidéket nyugtalanította Versec és Fehértemplom
+sorsa. Föl a Marosig érezni kezdték az emberek, hogy ők
+tulajdonképpen összetartoznak és egy szenvedélyes, forró érzelmi
+hullám idesodorta ezeket a családapákat, hogy megvédelmezzék
+ismeretlen emberek gyermekeit.</p>
+<p>A lidércnyomás, amely a német városra nehezedett, végleg
+engedett, mikor a temesvári országút megdübörgött vonuló katonák
+léptei alatt. A bánsági főkommandó, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> Rukavina báró, császári
+csapatokat vetett a városba. Először a Rukavina-bakákat küldte,
+aztán magyar huszárokat, végül egy egész cseh ulánus ezredet. A
+város teli lett egyenruhás emberekkel, most már a svábok megint
+hangosak lettek, a rácváros pedig komor hallgatásba merült.</p>
+<p>Rukavina báró, mielőtt erre a lépésre határozta volna magát,
+előbb utasításokat kért Bécsből. Onnan megint csak olyasmit mondtak
+neki, hogy teljesítse a kötelességét. Se többet, se kevesebbet. A
+báró tehát engedelmeskedett a pesti hadügyminiszter parancsának.
+Mivel azonban mégsem lehetett tudni, hogy állandó marad-e ez az
+egész magyar alkotmány és mivel a rácok mégis csak a császár
+nevében jöttek, tehát a báró elhárított magáról minden személyes
+felelősséget és meghagyta a verseci csapatok parancsnokának, hogy
+cselekedjék a saját szakállára. A báró maga nem szándékozott
+kimozdulni az erős temesvári várból, hanem semleges nézője kívánt
+lenni a kerekedő harcnak.</p>
+<p>A verseci új kommandáns a Schwarzenberg-ulánusok ezredese,
+Blomberg báró volt. Ő ugyan nem tartozott a kertelő és töprengő
+osztrákok fajtájához. Egészséges, jóétvágyú lovasember volt, a
+csizmája sarkáig úr, szerette a magyarokat és nyiltan hirdette,
+hogy ha megmozdulnak a szerbek, akkor ő összeaprítja az „egész
+csürhét“.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>VI.</h2>
+</div>
+<p>Minden szombaton alkonyatkor csillogó lámpások bukkantak ki a
+házkapukon, hogy imbolygó planétamenetbe verődve, a Konkordia felé
+vonuljanak. A lámpások óvatosan lépkedő, fehérharisnyás, escarpinos
+női <span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span> lábak előtt világították meg a hepehupás
+kövezetet. Mert a szép d’Orsay Maxi gróf, szavahihető hadnagyok
+szerint a hadsereg legjobb valcertáncosa, minden szombaton
+táncmulatságot rendezett.</p>
+<p>A polgárleányok, az akkori bécsi módit utánozva, mind
+soktunikás, fehér tüllruhát varrtak maguknak és eleven
+virágkoszorút tettek a loknis fejükre. A nyalka tisztek lovagias
+meghatottsággal táncoltatták meg a rózsavíztől szagos
+ártatlanságokat, akiknek német prüdériája megpuhult a forró és
+vérszagú levegőben. Ahány legényember volt a tisztikarban, azt ezen
+a nyári farsangon lágy és édes kötelékekkel bogozta magához a
+megszeppent város. A zord erkölcsű apák is ravaszul szemet húnytak,
+ha Berta vagy Nelli órákig fecsegett-vihogott az ablaka alatt álló
+hadnagy úrral, mert úgy érezték, hogy Berta vagy Nelli a
+kacérkodásával a haza ügyét szolgálja.</p>
+<p>Soha még katonáknak nem volt jobb dolguk, mint akkor a
+császáriaknak. A külső utcákban is füstöltek a kémények és a
+legénység, mint mondani szokás, borral mosdott és kolbásszal
+törülközött.</p>
+<p>Hoffer Emilia vőlegénye, Kolonics főhadnagy, a Hoffer-házban
+kapott szállást. Már megint jól megfértek az építőmesterrel, mert
+Kolonics arra az álláspontra helyezkedett, hogy ő a szerbek ellen
+is szívesen harcol, ha ez a parancs. Épp olyan szívesen, mint
+harcolt volna, teszem, a magyarok ellen. Egy Kolonicstól már ez is
+szép.</p>
+<p>Egy másik kvártélyos tisztje is volt a Hoffer-háznak: gróf
+d’Orsay Maxi. Az öreg Hofferné eleinte igen bizalmatlanul fogadta a
+szép ulánust, akinek grófi rangja már magában véve is furcsa és
+gyanus benyomást tett az ő polgári lelkületére. A gróf modora sem
+volt éppen megnyugtató, mert állandóan úgy viselkedett, mintha
+magánkívül volna örömében, hogy ő is a világon van. Ezt
+<span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span> az embert sohasem látták komolynak.
+Mindjárt első nap beült a konyhába habot verni, mikor pedig
+megtudta, hogy Hoffer Nelli kanári madara megszökött, tüstént
+lehúzta a csizmáját és fölmászott a madár után a háztetőre.</p>
+<p>A második Hoffer-leány, Nelli, élesnyelvű kis nő volt és közte
+és a gróf között hamarosan csípős szócsata kerekedett. A gróf azt
+találta mondani, hogy Nellinek olyan feje van, mint egy olasz
+pásztorfiúnak, mire a nőiességében megbántott Nelli azzal vágott
+vissza, hogy a gróf úr feje őt viszont egy ismerős vasalóasszonyra
+emlékezteti.</p>
+<p>A gróf ekkor felöltözött parasztasszonynak, betört a
+mosókonyhába és mindenáron vasalni akart. Midőn Hofferné ezért
+udvariasan, de igen határozott hangon rendreutasította, – „a mi
+szerény polgári köreinkben ez nem szokás, kérem alássan“, – a gróf
+megcsókolta az öregasszonyt és ezentúl csak mamának szólította.
+Kolonics azt mondta róla, hogy bolond, de hozzátette, hogy jó
+katona.</p>
+<p>Gróf d’Orsaynak volt két kis kutyája, az egyiket Sniknek, a
+másikat Snurnak nevezte és volt egy Linda nevű hátaslova, amelynek
+sárga szőre úgy fénylett a napon, mint az arany. „Az én családom“,
+mondta. Nelli magára vállalta a két kutya gondozását és Linda
+számára mindennap kicsent egy darabkát a kulcsra járó cukros
+szelencéből. A hálás gróf ezért egy négyszögletű monoklival
+ajándékozta meg. Azt mondta, hogy ez bűvös monokli, ha Nelli a
+szemére teszi, akkor minden kívánsága teljesül. A leány rögtön
+próbára is tette a monokli varázserejét, azt kívánta, hogy a gróf
+vessen cigánykereket és d’Orsay az udvar közepén cigánykereket
+hányt.</p>
+<p>Junius 24-én nagy lakoma volt Hofferéknál. Az építőmester a
+születése napját ülte és maga báró Blomberg, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> aki nagy
+súlyt vetett a civilek és a katonaság jó egyetértésére, ott ült az
+asztalfőn. Az ezredes úr tréfás pohárköszöntőjében „vitéz
+bajtársának“ nevezte a nemzetőr-kapitányt. Az ulánus tisztek
+ajkukba haraptak, Hoffer pedig elpirult, mert hiszen jól tudta,
+hogy a császári urak alapjában véve igen nevetségesnek találják a
+bugrisok kardcsörömpölését.</p>
+<p>Még asztalnál ültek, mikor váratlanul egy szurtos oláh paraszt
+tolakodott be az ebédlőbe. Graf Jani, aki az asztal végén ült,
+fölugrott és megölelte az oláht, mert megismerte benne a hét svábok
+egyikét, a fehértemplomi Hallert.</p>
+<p>Haller az ezredest kereste.</p>
+<p>– Fehértemplomból jövök, – jelentette. – A várost körülvették
+Stratimirovics emberei, azok lepuskáznak minden németet, akit künn
+érnek, azért kellett parasztnak öltöznöm…</p>
+<p>Haller elmondta, hogy mi járatban van. Két nappal ezelőtt
+Stratimirovics szerb csapatai megjelentek Fehértemplom előtt és
+alkudozásba bocsátkoztak Dreyhan császári kommandánssal. Dreyhan
+úgy találta, hogy ekkora túlerővel szemben bűnös könnyelműség volna
+az ellentállás és ellentmondás nélkül teljesítette a szerbek minden
+kívánságát. Átadott nekik három ágyút, vagy kétszáz szuronyos
+puskát és harminc mázsa puskaport. A városban állomásozó
+granicsárzászlóaljnak pedig, amely föllázadt a tisztjei ellen,
+megengedte, hogy fegyveresen Stratimirovics táborába vonuljon. A
+fehértemplomi polgárság későn vette észre, hogy elárulták. A svábok
+tudták, hogy mi következik a kopasztás után, de nem olyanfajta nép
+ez, amely békén várná a kést a torkára. Tegnap gyűlést tartottak a
+városházán, ahol nagy izgalmak közepett elhatározták, hogy maguk
+veszik kezükbe a város <span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span> védelmét. Vezérükké egy Maderspach Ferenc
+nevű császári kapitányt választottak és Maderspach mindjárt
+rettenetes energiával ragadta kezébe a kormányt. Félreverette a
+harangokat, fegyveres polgárok élén fölkereste Dreyhan őrnagyot és
+ráparancsolt, hogy takarodjék ki a városból, azután főbelövetett
+néhány renitens granicsárt és kitüzette a magyar zászlót a templom
+tornyára. Mikor Haller elhagyta a várost, Maderspachék és
+Stratimirovicsék puskával a kezükben néztek farkasszemet…</p>
+<p>Blomberg arca elborult, miközben Haller jelentését hallgatta.
+Ezeknek a katona uraknak annyira vérükben volt a szubordináció,
+hogy semmiképpen sem tudták megérteni Maderspach viselkedését
+Dreyhan alezredessel szemben, aki végre is fölebbvalója volt.</p>
+<p>A katonai segítséget, amit a fehértemplomiak kértek, Blomberg
+báró nem adhatta meg.</p>
+<p>– Egy cúgot sem nélkülözhetek, – mondta. – Parancsom van, hogy
+küldjek segítséget a déli bányavárosokba és holnap már csak ezer
+emberem lesz Versecen. Pedig mindennap várhatjuk az alibunáriak
+támadását, akik háromezren vannak, és magában Versec városában is
+van kétezer fegyverfogható szerb férfi, aki nyilvánvalóan
+összejátszik az alibunáriakkal.</p>
+<p>Az ünnepi jókedvnek egyszerre vége lett, Hofferné hiába
+kinálgatta a vendégeit, azok már sem enni, sem inni nem
+akartak.</p>
+<p>Hoffer Tóni és Graf Jani lekísérték Hallert a kapuig, ott magára
+hagyták, hogy rá ne tereljék a városban lappangó kémek
+figyelmét.</p>
+<p>– A viszontlátásig! – mondták a verseciek.</p>
+<p>Haller szomorúan rázta a fejét.</p>
+<p>– Tízszeres túlerővel állunk szemben… A kutyáknak jó tüzérségük
+van és Dreyhan odaajándékozta nekik <span class="pagenum"><a name=
+"Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> a mi ágyúinkat is… Kolera is
+van a városunkban és éhinség fenyeget…</p>
+<p>A fehértemplomiak sorsa nagyon aggasztotta a versecieket. Csak
+egy ember volt, aki nem vesztette el a jókedvét: gróf d’Orsay. Őt
+mostanában a nagy kotillon izgatta, amelyet július elsején a
+Konkordiában akart rendezni. El is küldött egy lovas embert
+Temesvárra, hogy hozzon onnan kotillon-jelvényeket.</p>
+<p>A bál napján, sötét hajnalban, az ezredes alarmot fuvatott és
+portyázó útra küldte d’Orsay svadronját. Némi gyalogság is ment az
+ulánusokkal. Délig még nem jöttek vissza a katonák és a városban
+azt beszélték, hogy a Terézia-csatorna tájékán összetűzés volt.</p>
+<p>Délután megjött a gróf legénye Temesvárról és Nelli rögtön
+nekilátott és kibontotta a csomagot a kotillon-jelvényekkel. Igen
+el volt ragadtatva, mikor legfölül egy arasznyi vörös papirorrot
+talált, hozzávaló nagy okuláréval és lószőrbajusszal.</p>
+<p>Azután egyszerre patkócsattogás hallatszott föl az udvarról.</p>
+<p>– Megjött d’Orsay! – kiáltotta Nelli.</p>
+<p>Már attól félt, hogy a bál elmarad…</p>
+<p>A leány a nagy papirorral a köténye alatt leszaladt az udvarra.
+Egypár fülig poros ulánus foglalatoskodott a paripák körül. Nelli
+megsimogatta Linda izzadt nyakát.</p>
+<p>– Hol van a gróf úr?</p>
+<p>Egyik cseh mogorván az iroda felé mutatott.</p>
+<p>Nelli az arcára tette az okulárét az orral és belibbent az iroda
+ajtaján. Ott volt Kolonics és még néhány tiszt, valamennyinek az
+egyenruhája szürke volt az országút porától.</p>
+<p>A gróf is ott volt. Hosszan ott feküdt az ócska bőrdiványon
+<span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
+"Page_63">-63-</a></span> és tágra nyitott szemét az alacsony
+plafondra meresztette. A véres haja a homlokába ragadt… Örökké
+jókedvű, pisze arcának most nagyon komoly, szinte ünnepies
+kifejezése volt.</p>
+<p>A fiatal d’Orsay gróf volt az első katonatiszt, aki elesett a
+bánsági háborúban.</p>
+<p>Künn, a Terézia-csatornán, különös és följegyzésre méltó dolog
+történt. Ott három falu van egymás szomszédságában: az oláh
+Szentmihály, a magyar Ürményháza és a sváb Zichyfalva. A három falu
+népe tüzes és makacs hűséggel szított a magyarsághoz és ezért sokat
+kellett szenvedniök az alibunári tábor portyázóitól. Mivel hírét
+vették, hogy a szerb sereg döntő támadásra készül ellenük, valami
+heroikus őrültségre szánták el magukat: a három falu parasztsága
+összefogott és a szentmihályi oláhok vezetése alatt megrohanta az
+alibunári katonai tábort. A kaszásaik megmászták a sáncokat és
+miután nagy vérfürdőt rendeztek a meglepett granicsárok közt,
+megint hazavonultak a falvaikba. De aztán megijedtek a saját
+vakmerőségüktől és segítséget kértek Versecről. Mire d’Orsay
+ulánusai Szentmihályra értek, már lángokban találták a falut. A
+lovasok megugrasztották a fosztogató szerbeket, közbe azonban
+d’Orsayt lelőtték a lováról.</p>
+<p>Most egyszerre kitünt, hogy a hóbortos grófot mindenki szerette.
+Hofferné maga mosta le arcáról a megaludt vért és mivel a gróf
+fehér ruhája éppen mosásban volt, halottas ingnek azt a hímzett
+mellű inget adta rá, melyet öreg Hoffer viselt az esküvője napján.
+Az egész háznép keservesen megsiratta, csak Nelli szeme maradt
+száraz. Különben igen eszes leány volt, de most semmiképpen sem
+tudta megérteni, hogy mi történt és nem is tudta, hogyan kell
+viselkednie.</p>
+<p>Bár rettenetesen fáradt volt, nem tudott aludni az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> éjjel.
+Nyitott szemmel feküdt ágyában és a négyszögletű monoklival
+babrálgatott, amelyet egy idő óta – maga sem tudta, hogy miért, – a
+keblén viselt.</p>
+<p>Éjfél után nem volt már maradása az ágyban. Fölkelt és miközben
+Emilia csendes lélegzetét figyelte, óvatosan felöltözött és nesz
+nélkül leosont az udvarra. A lépcsőházban két halkan vinyogó kis
+árnyék szegődött hozzá: Snik és Snur, a gróf elárvult kutyái. Az
+iroda ablakából világosság szűrődött a sötét udvarra, Nelli nem
+mert oda benyitni, mert tudta, hogy ulánus altisztek virrasztanak a
+halott mellett és azok előtt szégyelte magát.</p>
+<p>Az istállóba ment. A lovak csendesen abrakoltak az istállólámpás
+gyér fénye mellett, csak az egy Linda fordította fejét az ajtó
+felé. Mintha várta volna Nelli látogatását. A legények mély
+parasztálmukat aludták. A leány odament a lóhoz és átölelte nyakát.
+És amint arcán érezte az állat meleg, selymes szőrét, valami
+végtelenül fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes ellágyulást
+érzett, valami forró, nagy szánakozást és ekkor elkezdett
+keservesen sírni.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Mikor a tisztek d’Orsay temetéséhez gyülekeztek, Nelli, az
+édesanyja nagy rémületére, hirtelen kivált testvérei csapatjából és
+az izgalomtól hófehér arccal odalépett báró Blomberg elé.</p>
+<p>– Ezredes úr, – mondta hebegve és összekulcsolt kezekkel, –
+ezredes úr, Snik és Snur most árvák…</p>
+<p>A következő pillanatban vérvörös lett az arca, mert úgy érezte,
+hogy valami ostobaságot mondott.</p>
+<p>– Ezredes úr, a gróf úr kutyáinak most nincs gazdájuk. És mivel
+eddig is én gondoztam őket és ha az ezredes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> úrnak
+nincs kifogása ellene és ha megbíznék bennem…</p>
+<p>Blomberg megértette, hogy mit akar Nelli.</p>
+<p>– Snik és Snur az önéi, Nelli kisasszony.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>VI.</h2>
+</div>
+<p>Június tizenegyedikén korán reggel a kis Hoffer Gyuri katonai
+dobbal a hátán ballagott végig a Pancsovai-utcán. Vukovics
+kormánybiztos nem feledkezett meg igéretéről és egy szép
+pirosfehérzöldre festett dobot küldött neki Temesvárról, egy igazi,
+nagy katonadobot. A fiú azóta reggeltől estig dobolt az apai ház
+udvarán és ha az asszonyok már nagyon ráúntak, akkor kikergették a
+rétre. Most is éppen ilyen járatban volt.</p>
+<p>Útközben egypár magyar katonával találkozott, akik lószőrforgót
+viseltek a csákójukon. Tüzérek voltak, a magyar kormány Aradról
+küldte őket, hogy kioktassák a nemzetőröket. Az ifjú honvéd
+hadseregnek ők voltak Versecen első képviselői. A tüzérek
+megállították a kis dobost és szóba ereszkedtek vele.</p>
+<p>Egyszerre egy ordítozó ember jött velük szemben. Szaladva jött a
+szekér-úton, puskát tartott a kezében és kipirult arccal
+kiáltotta:</p>
+<p>– Jönnek, jönnek!</p>
+<p>A fekete veszedelem, amely hetek óta ott kóválygott a levegőben,
+ezen a napsütéses nyári reggelen lezuhant a város nyakába. Az
+alibunári sereg a város határában állott.</p>
+<p>Hoffer Gyuri sarkon fordult, a piac felé szaladt és útközben a
+riadót verte. Egyik ember átvette a másiktól a kiáltást: Jönnek,
+jönnek! A harangok megkondultak, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> trombiták harsogtak és az
+utcák megteltek magukból kikelt emberekkel. Odakünn, a vámnál,
+azalatt két szál elkeseredett sváb lövöldözött a szerb
+előőrsökre.</p>
+<p>Blomberg ezredes a <i>Két pisztoly</i> előtt szállott nyeregbe.
+Előbb azonban új fehér keztyűt húzott. Igen nyugodtan, szinte
+jókedvűen adta ki parancsait. Az Esterházy huszárai és a dsidások
+sebes ügetve indultak a vám felé, őket követték rohamlépésben a
+Rukavina-bakák és a vidéki nemzetőrök. A verseciek közül csak két
+kompániát vitt magával az ezredes, négy század a városban maradt,
+hogy előre megállapított terv szerint megszállja a rácváros némely
+pontjait.</p>
+<p>Mikor Blomberg ezredes megsarkantyúzta a szürkéjét, odaszólt
+Kolonics főhadnagynak, aki mint adjutáns trapolt mellette:</p>
+<p>– Tulajdonképpen nem kellemes dolog így verekedni. Háromszoros
+túlerővel állunk szemben, a hátunk mögött pedig kétezer verseci
+szerb csikorgatja a fogát.</p>
+<p>Azzal szivarra gyujtott és egy condottiere-mosollyal vállat
+vont.</p>
+<p>– Hát hiszen majd meglássuk…</p>
+<p>A szerb városra halálos csend borult. Ajtók, ablakok mindenütt
+zárva voltak. De a néma falakon keresztül is szinte érezni lehetett
+a rettenetes, feszült várakozást, amely az emberek idegeit
+gyötörte.</p>
+<p>Manin, aki az Uri-utcában lakott csupa német szomszéd között,
+nyugtalan léptekkel rótta a szobákat. Zorka már egy órája ott
+térdepelt Szent Száva képe előtt és izzó, követelődző áhitattal
+imádkozott a győzelemért. A nappali szoba kerek asztalán ott feküdt
+a töltött puska, mert Manin arra is gondolt, hogy a feldühödött
+svábok megrohanhatnák a házát. Olykor odalépett az ablakhoz és a
+függöny mögé lapulva figyelte, hogy mit beszélnek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> a ház
+előtt ácsorgó emberek. Most egy sebesült lippai bolgár ment el
+ablaka alatt. A karját keresztül lőtték, de a kövérkés ember szinte
+lángolt a dühös harci kedvtől.</p>
+<p>– Minden jól megy! – rikoltotta. – A rácoknak hat ágyújok van,
+nekünk csak kettő, de az aradi tüzérek remekelnek és első két
+lövésükkel már megnyomorítottak két rác ágyút. Minden jól megy!</p>
+<p>Manin megkapaszkodott a függönyben; szédülést érzett…
+Megengedheti Isten, hogy a szerb zászló elbukjék?</p>
+<p>Később nagy riadalom támadt az utcán. Vészes híreket hoztak és a
+fölizgatott nép mindent elhitt. A miéink hátrálnak és a szerbek már
+a városban vannak! Nem lehet bírni a szerviánusokkal, azok úgy
+harcolnak mint az ördögök.</p>
+<p>Manin valami édes melegséget érzett a szíve körül. Oh, hát van
+Isten!</p>
+<p>Az idő rettenetes lomhán telt. Tizenegy óra felé közeledő
+trombitaharsogást hallott. Egy ulánus-trombitás ügetett végig az
+utcán. Olykor megállott és hangosan kiáltozott valamit. Most már
+olyan közel volt, hogy Manin megérthette szavát.</p>
+<p>– Az ezredes úr parancsolja, hogy minden puskás ember siessen ki
+a csatatérre! A kaszások maradjanak a helyükön, de minden puskás
+ember siessen ki!</p>
+<p>Maninnak már a foga is vacogott a nagy izgalomtól… Most van a
+döntés órája! Lehet, hogy az az egypárszáz puska, amely még a
+városban van, megfordítja a csata sorsát! És akkor a szerb nemzet
+zászlóját, amely oly dicsőségesen emelkedett a Bánát fölé, megint
+mocsokba tiporják… Hát egyetlen elszánt szerb sem akad ebben a
+városban, aki betömné ennek az átkozott lovasembernek a száját?
+<span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>A dsidás most a háza előtt fújta a trombitáját. Manin kezébe
+vette a puskáját, az ablakhoz lépett és célba vette a katonát. A
+lövés eldördült. A katona csodálkozó arccal fordult az ablak felé,
+de aztán előre ösztökélte lovát, amely most már erősen sántított. A
+cseh sértetlen maradt, a golyó csak a lovát sebesítette meg. Két
+házzal odébb a dsidás, mintha nem is ember, hanem masina volna, már
+újból belefújt a trombitájába.</p>
+<p>Manin a halálra rémült leányához lépett.</p>
+<p>– Most imádkozzunk, Zorka! Mert ha ma nem győznek a mieink,
+akkor nekünk végünk van!</p>
+<p>S azzal letérdepelt a leányával Szent Száva képe előtt.</p>
+<p>Néhány perc mulva azonban megint fölkelt és az ablakhoz sietett.
+Kivül futó emberek lába alatt döngött a föld. Nemzetőrök voltak,
+akik a csatába siettek. A dühösen rohanó embergomalyagban
+megismerte öreg Hoffer galambősz fejét, Graf Jani kipirult arcát és
+a kis Gyurit, aki futásközben is verte a dobját.</p>
+<p>Mire Hofferék kiértek a város elé, a csata sorsa jóformán már el
+is dőlt. Esterházy grófnak akkorára már sikerült megkerülnie az
+ellenséget, a huszárai dühös ordítozással támadták hátba és vad
+rohamukkal megbontották és elsöpörték a rácok hadi rendjét. Koics
+őrnagy granicsárjai hátrálni kezdtek, Tadics szerviánusai közt
+pedig, midőn a svábok szuronyszegezve rohanták meg őket, váratlanul
+pánik támadt és eszük nélkül megfutottak. Ami azután következett,
+az már csak gyilkos embervadászat volt, végig a szántóföldeken.</p>
+<p>Graf Jani, aki az üldözés hevében egy kukoricaföldre tévedt,
+egyszerre egy skárlátruhás szerviánussal találta magát szemben.
+Rásütötte a pisztolyát, de nem találta el. Ekkor a rác fogta rá a
+fegyverét. Mielőtt azonban <span class="pagenum"><a name="Page_69"
+id="Page_69">-69-</a></span> lőtt volna, hirtelen megtántorodott és
+hátra vágódott: valaki fejjel a két lába közé szaladt és
+fölfordította. Graf a kardja hegyével megérintette a földön fekvő
+ember torkát, az pedig fölemelte üres két kezét:</p>
+<p>– Ne bántson, megadom magamat! – hörögte.</p>
+<p>Jani most ismerte csak meg foglyát: Stanimirovics volt, az
+odborbiztos.</p>
+<p>Az életmentője pedig, aki a nagy rácot a verekedő suhancok egy
+bevált fogásával földre terítette, a kis Gyuri volt.</p>
+<p>A békés kis város megtelt győzelmi mámorral. A verseciek
+mindössze huszonegy embert veszítettek, négyet a sorkatonaságból és
+tizenhét nemzetőrt, a szerbek közül azonban háromszázötvenen
+feküdtek künn a földeken. Tadics, a szerbiai martalócok rettegett
+vezére is elesett. A győzők százhetven rabot hajtottak a városba.
+Rabbá lett Stanimirovics és rabbá maga Koics őrnagy is, az
+alibunári tábor parancsnoka. Három zászlót, négy ágyút és néhány
+puskaporos szekeret is zsákmányoltak.</p>
+<p>Az utcára csődülő nép kíváncsian nézte a foglyokat. A
+szerviánusok – százhúszan voltak, – sötét arccal botorkáltak a
+szuronyok közt. Ijesztően marcona alakok voltak köztük, most
+azonban a cifra keleti ruhájukban szomorú, szegény emberek
+benyomását tették, akik nem igen tudják, hogyan kerültek ebbe az
+idegen városba.</p>
+<p>Másnap hosszú szekérsor kocogott Temesvár felé. A szekereken
+együtt ültek azok, akiknek ezen a napon legtöbb okuk volt a
+szomorkodásra és a vígságra: a szerb hadifoglyok és a verseci
+nemzetőrök ifjúsága. A rabokat ajándékul vitték a temesvári
+császári főkommandónak, részint tiszteletből, részint okos
+számításból, mivel Versecen nem igen tudtak volna mit kezdeni ezzel
+a százhetven nagyétű martalóccal. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>A temesvári bürgerek a cilinderüket lengették a verseciek felé,
+a krinolinos hölgyek pedig virágokkal dobálták őket. Mert a finnyás
+és az unalomig tiszta német városban, amely szerette, ha
+Kis-Bécsnek nevezik, az öregebb emberek ugyan mind kemény
+feketesárgák voltak, de az ifjúság magyar érzelmü volt. A vár
+háromszoros sáncövén belül a megkoppasztott nimbusu balkáni sasok
+már kissé komikus benyomást tettek a bevonulás alkalmával.</p>
+<p>A városi tanács különben megvendégelte a svábokat és a lakomán
+megjelent a szép Csernovics is, a temesi gróf és sárgakeztyűs
+kezével végigparolázott a nemzetőrtisztekkel.</p>
+<p>Vukovics Sebő kormánybiztos olyan volt, mintha sok bort ivott
+volna, ő megölelte és megcsókolta Graf Janit és azt mondta:</p>
+<p>– Sok ilyen svábot a hazának!</p>
+<p>Mire Graf Jani merész bókkal válaszolt:</p>
+<p>– Mi pedig sok ilyen rácot kivánunk, amilyen a tekintetes
+alispán úr!</p>
+<p>Az általános lelkesedés megihlette a császári tiszteket is. Egy
+gyilkos horda megtámadott egy német várost és a császári katonaság
+meg a lojális polgárság viribus unitis visszaverte őket; ez végre
+tiszta munka volt, amely ellen a bécsieknek nem lehetett kifogásuk.
+A tiszt urak jóindulatú elismerést mutattak, amilyen a hadi virtus
+nagybérlőihez illik, ha szóba ereszkednek az iparkodó kisbérlőkkel,
+báró Rukavina főparancsnok pedig újabb két darab hat-hat fontos
+ágyút, hétszázötven karabélyt és kétszáz kapszlis puskát
+utalványozott ki a versecieknek, „nehogy kénytelenek legyenek
+császárukat és hazájukat a békés munka eszközeivel megvédeni“. Ő
+excellenciája <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
+"Page_71">-71-</a></span> ugyanis tudta, hogy a verseci nemzetőrség
+kétharmada még mindig csak kaszás had.</p>
+<p>A verseci legények szekereikbe pakkolták a fegyvereket, a
+kalapjukat meg a lószerszámot fölbokrétázták a temesvári dámák
+virágaival, azután szilaj jókedvükben dalolva és lövöldözve
+hazafelé trapoltak a zöldelő nádasok között.</p>
+<p>Jó volt sietniök, mert különben megeshetett volna, hogy a
+főkommandó megint elszedi tőlük a fegyvereket. Báró Rukavina
+ugyanis másnap, midőn véletlenül keresztül ment a parádés termén,
+megint megnézte a hadizászlókat, amelyeket a verseciek ragadtak el
+a szerbektől és ekkor a tekintete megakadt egy kétfejű sason. A
+három zászló közül kettő szerb trikolór volt, cirilbetűs
+felírással, a harmadik azonban fekete-sárga császári standár.</p>
+<p>Ő excellenciája most már érdeklődni kezdett a fogoly főtisztek
+sorsa iránt és megtudta, hogy az alibunári sereg két vezérét, Koics
+őrnagyot és Stanimirovics odborbiztost a vármegyei statáriális
+bíróság már kihallgatta, mint hazaárulókat elítélte, sőt már fel is
+akaszttatta a megyeház udvarán.</p>
+<p>Különös volt, hogy a két szerencsétlen a siralomházban nem a
+magyarokat, hanem az osztrákokat átkozta. Azt hajtogatták, hogy a
+császáriak megcsalták őket.</p>
+<p>Báró Rukavina ezekután sejteni kezdte, hogy a verseci csata még
+sem volt olyan tiszta munka…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Időközben Blomberg ezredes, a verseci győző, ugyancsak megutálta
+frissen szedett babérait. A rabtranszport indulása után a falvakban
+portyázó huszárok elcsíptek és az ezredes elé hajtottak egy bujdosó
+szerviánust. A <span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span> fogoly azt állította, hogy hadi titkokat
+tud, de azokat egyedül csak báró Blombergnek hajlandó elárulni.</p>
+<p>Midőn a báró a Két pisztolyban levő szállásán négyszemközt
+maradt a megkötözött martalóccal, ez bécsi kedélyességgel
+köszöntötte:</p>
+<p>– Szervusz Blomberg!</p>
+<p>Az ezredes az aranyfejű botja után kapott, amelytől annyira
+rettegtek az ulánusai, de amint a szurtos fickó szeme közé nézett,
+egyszerre elhalványodott.</p>
+<p>– Az Istenért, Berti, csak nem te vagy?</p>
+<p>– De bizony én vagyok!</p>
+<p>A pirosfezes, törökplundrás szerviánus gróf Nugent Albert volt,
+tavaly még a bécsi udvari bálok délceg előtáncosa, mostanában
+Jellachich bán segédtisztje.</p>
+<p>– Gratulálok a győzelemhez, – mondta kesernyésen a gróf. –
+Igazán pompásan csináltátok. Mária Terézia-rendet azonban aligha
+fogsz ezért kapni.</p>
+<p>Az ezredes még mindig nem hitt a szemének.</p>
+<p>– Ember, hogyan kerülsz te ebbe a ruhába?</p>
+<p>– Ne szóld le a gunyámat, akármilyen furcsa is, ez most a
+legelőbbkelő ruha: a császár uniformisa.</p>
+<p>Blomberg a két keze közé fogta a fejét.</p>
+<p>– Jézus Mária, ebbe bele lehet bolondulni! Mit csináljak most
+már veled, te szerencsétlen?</p>
+<p>Nugent vállat vont.</p>
+<p>– Attól függ, hogy kinek a katonája vagy. Ha Kossuthé, akkor
+ajánlom, hogy lövess főbe haladéktalanul… Ha azonban még mindig a
+császár katonája vagy, akkor oldozd meg a kötelékeimet, mert nagyon
+fáj a karom.</p>
+<p>Az ezredes fölvett az asztalról egy ezüst jatagánt – ezt a
+fegyvert tegnap még Tadics vajda viselte övében – és
+megszabadította Nugent-t a kötelékeitől. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p>
+<p>A gróf első dolga volt, hogy szivart kért.</p>
+<p>– Mi most abban a bolond helyzetben vagyunk, hogy ellenségekként
+állunk szemben egymással, – mondta, miközben rágyujtott, – és a
+legbolondabb a dologban az, hogy mind a ketten a császárt
+szolgáljuk.</p>
+<p>Blomberg dühösen vágta a sarokba az ezüst jatagánt.</p>
+<p>– Én ezt az egész dolgot nem értem és nem is akarom érteni, –
+morogta. – Mondják meg nekem, hogy hol van a császár tábora és én
+odamegyek és cafatokra vágatom magamat az én uramért. De
+álarcosbált én nem játszom és rébuszokat én nem oldok meg.</p>
+<p>Nugent az ezredes vállára tette a kezét.</p>
+<p>– Szegény öregem, – mondta – most egy császári trónus, a
+Habsburgok trónusának megmentéséről van szó, ennek a kedvéért
+többet is kell reszkiroznod, mint álarcosbált játszani és
+rébuszokat megoldani… Azt kérdezed tőlem, hogy hol a császár
+tábora? Sehol és mindenütt. A császárhűség ma a hegyekben és az
+erdőkben lappang, a vadak és az emberevők között bujdosik… Bécsben,
+Pesten, Olaszországban a demokraták az urak. A nép megbolondult és
+inkább hallgat egy csomó obszkurus szájhősre, mint koronás urára.
+És mi nem gázolhatjuk el ezt a bandát, mert ma még az ő kezében a
+hatalom. De ez nem tart már sokáig! A köd szét fog oszlani és mink,
+akik most egymásra lövöldözünk, megint egy zászló alatt fogunk
+harcolni: a császári zászló alatt.</p>
+<p>– Köd, köd! – ismételgette Blomberg leverten. – Most még
+kevésbbé tudom, hogy hová kell mennem, mit kell tennem.</p>
+<p>– Maradj a helyeden és tartsd szárazon a puskaporodat. Egy hét
+mulva, vagy egy hónap mulva talán <span class="pagenum"><a name=
+"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> már levetjük az álarcot és
+akkor egymásra fognak ismerni, akik összetartoznak.</p>
+<p>– És ha közbe megint megtámadnak ezek a szerencsétlen rácok?</p>
+<p>– Akkor védd meg a bőrödet, hogy gyanút ne fogjon a magyar
+kormány. Tovább azonban ne menj, egy lépéssel se tovább, mint
+okvetetlenül szükséges. A fő az, hogy időt nyerjünk.</p>
+<p>– De hiszen ez förtelmes! Most már tudom, hogy a szerbek a
+császár emberei és azért alkalomadtán mégis kartácsokkal lövessem
+őket?</p>
+<p>Nugent a vállát vonogatta.</p>
+<p>– Ez bizony szomorú, de elkerülhetetlen. A nagy ügy áldozatokat
+kiván. Én csak két komoly és szent dolgot ismerek ezen a világon: a
+vallásom és a császárom. Ami azon kívül van, arra fütyülök. A
+császárom koronája mindennel fölér, százezer ember életével is.</p>
+<p>– Százezer jóhiszemű, ártatlan ember életével is?</p>
+<p>– Aki háborúban elesik, az mind jóhiszemű és ártatlan ember.</p>
+<p>Az ezredes tépelődve járt fel-alá.</p>
+<p>– Ebbe bele lehet bolondulni. A vérengző rablók a császár
+emberei. Ez a békés, derék nép pedig, amely egyebet nem tesz, mint
+a maga tűzhelyét védeni, ez a nép rebellis.</p>
+<p>Nugent elgondolkozva nézte a szoba mennyezetét. Aztán hirtelen
+eldobta a szivarját.</p>
+<p>– Barátom, mi katonák vagyunk, nem filozófusok! Hát ne is
+filozofáljunk! A történelem géniusza olykor megengedi magának azt a
+tréfát, hogy fejetetejére állítja a világot. Erről mi nem tehetünk.
+Nekünk úgy kell fordulnunk, hogy mindig a talpunkon álljunk. Ezt
+mindenki úgy csinálja, ahogyan tudja. Én nem segíthetek rajtad,
+<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
+"Page_75">-75-</a></span> csak egy jó tanács erejéig: vigyázz, hogy
+Kossuthék bele ne ugrassanak olyan mélységekbe, ahonnan lehetetlen
+visszatérned.</p>
+<p>Egy órával később gróf Nugent – most már polgári ruhában és egy
+rác fuvaros szekerén ülve, – elhagyta megint a várost.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Manin úr azalatt a nagy izgalomtól betegen ült a lakásán. Egyre
+várta a katonai őrjáratot, amely a kaszárnyába fogja vinni. Midőn
+azonban harminchat óra is elmult már a merénylet óta és még sem
+törődött vele senki, némileg megnyugodott és este rendes időben
+aludni ment. Azzal vígasztalta magát, hogy a nagy események
+elterelték róla a figyelmet. Amit ő tett, az nem is volt olyan nagy
+dolog. Ha megfizeti a ló árát és még vagy tíz forint borravalót ad
+a trombitásnak, akkor minden rendben lesz.</p>
+<p>Egyszerre fölriadt álmából. Azt álmodta, hogy a város fekete
+bikája óriás bikacsordát vezet a háza ellen. A megvadult
+szörnyetegek leeresztett fejjel, irtóztató erővel rohanják meg a
+kapuját… Az ablakok alatt pedig a szarvak egész erdeje várakozik és
+készülődik…</p>
+<p>Manin fölriadt és megkönnyebbülten sóhajtott föl: óh, hiszen
+csak álom volt! De mi az? Most is hallja a bikák dühös bömbölését,
+a háza most is megremeg rohamuknak szilaj erejétől… Pedig ébren
+van!</p>
+<p>Kiugrott ágyából és remegő kézzel kapta magára virágos
+hálóköntösét… Az ablak faredőnyein keresztül kilátott az utcára: az
+egész úri-utca feketéllett és hullámzott az emberektől. Kaszás,
+vasvillás sváblegények voltak, de sok ulánus és cserepár is
+ordítozott a tömegben. A kapun baltás emberek dolgoztak fáklyafény
+mellett és <span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
+"Page_76">-76-</a></span> egy fehérfrakkos katonatiszt vezette és
+irányította az ostromot. Manin megismerte Lutz hadnagy fakó
+arcát.</p>
+<p>– Ez a halál! – mondta magában a szolgabíró. Azzal fölkapta ágya
+mellől a puskáját és kirohant az udvarra. Nagy recsegve-ropogva
+éppen akkor szakadt be a kapu… Manin keresztül bukott a hátsó
+kerítésen, miközben elvesztette a két papucsát. Mezítláb surrant
+végig a Grafék sötét kertjén. Megint kerítés rekesztette el az
+útját. Ezen is keresztül mászott.</p>
+<p>Most már a plébánia kertjében volt. Ha innen ki tudna jutni az
+utcára, akkor talán a rácvárosba menekülhetne, ahol megvédelmeznék
+a vérei…</p>
+<p>A kőfalhoz közeledett, de aztán rémülten tántorodott vissza. A
+falon fekete emberfejek bukkantak föl, majd emberek ugráltak be a
+kertbe. A vadászat lázában rikoltozó hangok és rohanó lábak
+dobogása verte föl a kis kert csendjét… A szőlőfal rostélyán vörös
+tűzfény táncolt végig…</p>
+<p>– Itt kell lennie a kutyának, itt kell lennie!</p>
+<p>Valaki puskatussal széthajtotta a lombos málnabokrokat és az
+árnyékban guggoló Manin rémült tekintete találkozott Lutz hadnagy
+izzó szemével.</p>
+<p>– Hadnagy úr… – könyörögte Manin.</p>
+<p>Egymásután két lövés dördült el és Manin szó nélkül elnyult a
+bokrok közt. A virágos hálóköntösén gyorsan szivárgó fekete folt
+terjedt szét.</p>
+<p>A nép azalatt beözönlött Manin házába és mindent összerombolt.
+Fölmásztak a háztetőre is, ahol a vörös fáklyafényben dühös
+majmokként garázdálkodtak és reggelig tartó szívós munkával
+sikerült a házat üres és csonka rommá változtatniok.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A nagyobbik Graf fiúnak, Mihálynak, reggel valami <span class=
+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> dolga
+akadt a hátsó kertben és igen elcsodálkozott, mikor a
+cseppkőbarlang kőnimfája mellett egy másik márványalakot is látott.
+Zorka volt, Manin Zorka. Egy ingben volt szegény és ájultan feküdt
+ott. Sohasem tudódott ki, hogyan jutott oda. Mihály a karjára vette
+és bevitte édesanyjának, aki rögtön ágyba fektette és élesztgetni
+kezdte.</p>
+<p>Estére megjött Graf Jani Temesvárról. Ő már az utcán hallotta,
+hogy Manin szomszédot megölték.</p>
+<p>– Hol van Zorka? – kérdezte a házba lépve.</p>
+<p>– A zöld szobában, – mondta édesanyja.</p>
+<p>Mivel senki sem tartotta vissza, Jani besietett a zöld
+szobába.</p>
+<p>Zorka teljesen felöltözötten ott kuporodott egy kis zsámolyon,
+hófehér arcát a falnak fordította, a karcsú teste szabályos
+időközökben előre-hátra ringott, mint az óra ingája, közbe a keleti
+siratóasszonyok vontatott éneklő hangján mindig csak ezt
+ismételgette: Apa – jaj, apa!</p>
+<p>Jani megrettenve és elszomorodva nézte a leányt.
+Kimondhatatlanul sajnálta és meg volt róla győződve, hogy ennek a
+látványnak gyötrelmét ősz hajjal is érezni fogja még.
+Megszólította, könyörgő és alázatos hangon, de Zorka nem vett róla
+tudomást. Mikor pedig megfogta a kezét, a leány egész testében
+remegni kezdett, majd hirtelen fölemelkedett és az alvajáró
+bizonytalan és makacs lépteivel kiment az udvarra, ki az utcára és
+megindult a nagytér felé. Közbe pedig egyre hallatta rettenetes
+üvöltő panaszát: apa – jaj, apa, – Jani mellette futott, beszélt
+hozzá, rimánkodott neki, de megérinteni már nem merte.</p>
+<p>A piac tulsó végén rozsdavörös nagy ház állott. Zorka belépett a
+kapuján. Vissza sem nézett Janira, aki megállott a küszöbön. A ház
+Manuelé volt, a szerbek másik vezéréé. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VIII.</h2>
+</div>
+<p>Báró Blomberget, ha kitette lábát az utcára, kalapjukat lengető,
+ragyogó arcú, hangos emberek vették körül. A nehezen melegedő
+svábok most lobogó lánggal égtek és ez a tűz megvilágította a
+„verseci győző“ útját.</p>
+<p>Az öreg Hoffer valami furcsa dolgot mondott:</p>
+<p>– A báró úr nemcsak az alibunári rácokat, hanem a verseci
+németeket is legyőzte.</p>
+<p>– Hogy-hogy a németeket? – csodálkozott az ezredes.</p>
+<p>– Az alibunáriak a császár nevében gyilkoltak és raboltak… Ettől
+nagyon megfájdult embereink szíve, mert a sváb a császárjában
+mindenekelőtt a gyermekei és a vagyona védelmezőjét látja. A
+svábjaink már kezdtek megvadulni… De most megint a császárra
+esküsznek.</p>
+<p>Az ezredes szigoru redőkbe vonta homlokát.</p>
+<p>– Én nem ismerem a föltételes császárhűséget.</p>
+<p>Hoffer csendesen bólintott galambősz fejével.</p>
+<p>– Persze, persze. De nehéz azt kívánni tőlünk, hogy kivetkőzzünk
+emberi természetünkből.</p>
+<p>Nap-nap után vidéki parasztküldöttségek jöttek Versecre, távoli
+granicsárfészkekből való ködmönösek, akik olykor megkötözött szerb
+izgatókat is hajtottak az ezredes elé. Azok hírül hozták, hogy az
+alibunári sereg szétoszlott és eltünt a föld színéről, táborhelyén
+már csak kóbor kutyák marakodnak. És Fehértemplom alól is
+elkotródott az ellenség egy éjjel. A granicsár kompánia, amely
+annak idején föllázadt és kivonult Fehértemplomból, most le akarta
+tenni a fegyvert Blomberg előtt.</p>
+<p>A délszláv vér mámoros föllángolása megint véget ért.
+<span class="pagenum"><a name="Page_79" id=
+"Page_79">-79-</a></span> A verseci csata után a nagy fényből és a
+nagy forróságból semmi sem maradt vissza a szívekben, csak a
+gyűlölet hideg és fekete pernyéje.</p>
+<p>Mindenfelől hívták, biztatták, sürgették a verseci sereget, hogy
+vonuljon le a határőrvidékre és tiporja el a lázadás utolsó
+zsarátnokát.</p>
+<p>Végül is nyeregbe kellett ülnie Blomberg ezredesnek. Csak a cseh
+ulánusokat és a Zsivkovics-féle cserepárokat vitte magával, a
+Rukavina-bakákat, akiknek sváb tisztjei telve voltak harci kedvvel,
+továbbá a magyar huszárságot, amely rettenetesen gyűlölte a
+rácokat, otthon hagyta, a nemzetőröknek pedig megtiltotta, hogy
+kimozduljanak a városból.</p>
+<p>A hírek, amelyek a büntető expedició útjáról érkeztek,
+forrongásba hozták a verseciek vérét. Osztrák copf! – kiáltották a
+Konkordia elkeseredett törzsvendégei, akik egy hét óta mind nagy
+stratégákká lettek.</p>
+<p>A jó svábok azt várták, hogy a kommandáns mennydörgő
+istenitéletként fog végigrobogni a lázadó tartományon, Blomberg
+báró pedig kétségbeejtő lassúsággal, orrával a mappákat túrva,
+fölösleges hadmozdulatokkal és túlzott óvatossági rendszabályokkal
+ölve az időt, vonult le a Dunához. Aki ellenség lappangott a
+falvakban, az csigapostán is elmenekülhetett előle. A
+magyarérzelműek ujjongó hódolatát hidegen és szárazon elhárította
+magától.</p>
+<p>Az egész expedició olyan furcsa benyomást tett, mintha nem is
+katonaság, hanem a lovasított osztrák bürokrácia tartana körmenetet
+a határon. Ezek a masinaemberek valami értelmetlen ritus szabályai
+szerint beszélnek és mozognak és nem vesznek tudomást arról, ami
+körülöttük történik. A szívük talán cserzett bőrből való, a
+koponyájuk pedig rubrikás papirossal van teli zsúfolva.</p>
+<p>Blomberg ezredes portyázó útjának az lett eredménye,
+<span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
+"Page_80">-80-</a></span> hogy az örökké végletekben kalandozó
+szerb fantázia újra áttüzesedett a hittől és a reménységtől.</p>
+<p>– A császár mégis velünk van! – susogták egymás fülébe a boldog
+titkot. – Velünk van és nem engedi meg, hogy a katonaság bántsa hű
+granicsárjait.</p>
+<p>Most már bevallották, hogy hibát követtek el, midőn megtámadták
+Blomberget. A katona csak katona és köteles megvédeni a maga
+zászlaját. Az áruló magyarokat és a renitens svábokat azonban nem
+köteles megvédeni.</p>
+<p>Rajacsics patriárka váratlanul Pancsován termett. A nagyszerü
+demagóg mennydörgő haraggal és maró gúnnyal vágott végig a
+kishitűeken, akik kételkedni mernek a szent szerb zászló
+győzelmében. Künn a falvakban a papjai megint feszülettel a
+kezükben hirdették a gyűlölet evangéliumát.</p>
+<p>A megszégyenített lázadók egész dühe a magára hagyott
+Fehértemplom ellen fordult. Julius vége felé megint megszólaltak
+odalenn a vészharangok, a fehértemplomi szőlőkben és
+kukoricaföldeken szerviánusok rajzottak és orgyilkos lövések
+dördültek.</p>
+<p>Báró Blomberg lakásának küszöbét reggeltől-estig segélytkérő
+fehértemplomiak tartották megszállva. Némelyik svábnak, akit nagyon
+sokáig megvárakoztattak, a fejébe szökött a vére, a <i>Két
+pisztoly</i> kapuja alatt kétségbeesett orditozást lehetett
+hallani, hogy ez istentelenség, a báró úr a fürdőkádban ül, a
+tisztjei ostáblát játszanak a kávéházban, négy-öt mérföldnyire
+innen pedig asszonyokat gyilkolnak és sebesülteket égetnek a
+martalócok.</p>
+<p>Augusztus első napján Blomberg ezredes némi csapatokat küldött
+Fehértemplom felé, hogy „kikémleljék az ellenség pozicióit“. Mert a
+szerbek akkor még hivatalos ellenségek voltak. Le Gay alezredes,
+aki az expediciót kommandirozta, a határváros helyén fegyveres
+tábort <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span> talált. A svábok földsáncokat hánytak föl
+városuk körül és a lövészeik, a híres fehértemplomi céllövők, akik
+békés napokban össze szokták nyerni a délvidéki „lövésznapok“ ezüst
+serlegeit, most piros szerviánus fezekre lőtték be magukat.</p>
+<p>Egyetlen ember oroszlánbátorsága és sugalló ereje katonákat
+nevelt a vincellérekből és szatócsokból. Ez az ember Maderspach
+Ferenc volt.</p>
+<p>Maderspach rögtön azt követelte a városba vonuló császáriaktól,
+hogy rohanják meg közös erővel a Lokva-hegységben levő rác tábort.
+Le Gay igen huzadozott a vállalattól, mivel – mint mondta, – „nem
+volt kellő utasítások birtokában“, de a kíséretében levő huszár- és
+Rukavina-tisztek dühös türelmetlenséggel követelték a támadást és
+így az alezredes is kötélnek állott.</p>
+<p>Éjnek idején föllopódzott a kis sereg a hegyekbe és harmatos
+hajnalon rajta ütött az ellenséges táboron. A szerbeknek hatezer
+emberük állott lenn Vracsevgájon, alig egy mérföldnyire a várostól
+és így a lokvai rácok álmukban sem gondoltak arra, hogy
+megtámadhatnák őket. Valami ünnepük volt, éppen tábori misét
+tartottak az erdei nagy tisztáson – az aranyruhás papok vastag
+füstölőket lengettek a térdeplő sokaság felé, – midőn a bokrok
+közül eldördült az első sortűz. Az ünnepi ájtatosságot, mint valami
+föllobogózott gályát, összetörte és elmerítette a gyűlölet
+mennydörgő orkánja. És délben a fehértemplomiak halálra fáradtan,
+vértől mocskosan, mint győzők vánszorogtak vissza városukba.</p>
+<p>Fehértemplomban ordonánc várta Le Gayt és az alezredes, miután
+elolvasta báró Blomberg parancsát, nyugodt arccal kijelentette,
+hogy ő most csak megabrakoltat, azután haladéktalanul haza vonul. A
+rémülettől sápadt arcok fordultak feléje. Védelem nélkül hagyja a
+várost, <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> miután a lokvai vérfürdővel az őrjöngésig
+felbőszítette a szerbeket? Hiába könyörögtek, sopánkodtak és
+káromkodtak a svábok, az alezredes fölvette hivatalos ábrázatát és
+hidegen mondta: parancs – parancs!</p>
+<p>A polgárok most már csak arra kérték, hogy vigye magával
+asszonyaikat és gyerekeiket. Ismerték Stratimirovics legényeit,
+tudták, hogy mit várhatnak azoktól, ha kezükbe esik a város.</p>
+<p>Alkonyatkor gyászos népvándorlás indult meg a verseci úton. Le
+Gay alezredes fejét érdemrendekkel ékes mellére csüggesztve
+kilovagolt a városból. Végtelen hosszú szekérsoron, nagy batyúk
+között szorongva jajgató asszonyok és siránkozó gyerekek követték.
+A Fehértemplomban visszamaradt férfiak némán és mozdulatlanul
+állottak a földsánc tetején és sokáig bámultak az úton elvonuló
+porfelhő után, miközben görcsösen szorongatták utolsó
+reménységüket, a céllövő „stucnit“.</p>
+<p>A verseci svábok szíve és háza, amelyet máskülönben olyan gondos
+zár alatt tartanak, megnyilt a bujdosók előtt. Özvegy Grafné is
+kiszellőztette a lefüggönyözött parádés szobáit és két sokgyerekü
+fehértemplomi családot ültetett beléjük. Mert ha azok a Hofferék el
+tudnak látni egy családot, akkor Graféknál megfér kettő is.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Másnap éjjel Graf Jani teljes hadnagy-fölszerelésével kimászott
+az ablakon – a kapukulcs mostanában édesanyja párnája alatt volt –
+és óvatosan kiszökött a német szérüskertek alá. Ott vagy százötven
+fegyveres legény várakozott a csillagos éjszakában. Köztük volt a
+Szalvátor patikus, Hoffer Tóni és Heim zsidó is. A nemzetőrség
+ágyúi közül két hatfontosat szalma alá dugva kiloptak az aradi
+tüzérek. A csapat Fehértemplomba indult. A <span class=
+"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> készülődés
+titokban folyt, a legények féltek Blomberg ezredestől, de még
+inkább a saját szüleiktől.</p>
+<p>Az indulás pillanatában egy öreg asszonyság bukkant ki a kazlak
+közül. Heimné asszony volt, aki a fiát kereste.</p>
+<p>– Hát igazán elmégy, Poldi? – kérdezte szelíden és
+szomorúan.</p>
+<p>Heim, aki szerette a marcona tüzért adni, láthatólag igen
+elrestelte magát bajtársai előtt.</p>
+<p>– Hiszen mondtam, hogy megyek!</p>
+<p>Heimné Graf Janihoz fordult:</p>
+<p>– Graf úr, ne tessék azt hinni, hogy nekem valami kifogásom van
+az önök társasága ellen. Sőt örülök, hogy a mi Poldink az önök
+társaságában van. De mégis azt hittem, hogy mivel Poldi egyetlen
+fiú és az egyetlen fiút nem szokás katonának vinni –</p>
+<p>– Mama, maga ehhez nem ért! – mondta Heim zordonul.</p>
+<p>Janinak eszébe jutott, hogy milyen baj lenne abból, ha az ő
+édesanyja is neszét venné a dolognak és azért nyakra-főre
+elindította a csapatot. Mélységes csendben haladtak az elővéd
+nyomában. A granicsár falvakat, amelyek sűrű facsoportjaik alatt
+úgy aludtak a holdvilágos sikságon, mint a fekete zivataros felhők,
+nagy ívben elkerülték. Már jó messzi jártak, mikor egy arasznyi
+gyerek bukkant föl a férfiak között. A kis Hoffer Gyuri volt. A fiú
+neszét vette a készülődésnek és titokban utánuk szökött a dobjával.
+Jó ideig az útszéli bokrok között lappangva követte őket, mint
+valami ragaszkodó kis kutya, most azonban már előmerészkedett. A
+Tóni bátyja pofonokat igért neki, de azután megcsókolta és
+megengedte neki, hogy mellette marsirozzon.</p>
+<p>A nap már fölkelőben volt, mikor megpillantották a fehértemplomi
+földhányásokat. Ekkor kibontották a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> zászlójukat és harsogó
+kórusban énekelni kezdték a hét svábok együgyü nótáját:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Durch die Au, auf die
+Gau,<br /></span> <span class="i0">Ins Land hinaus,<br /></span>
+<span class="i0">Lasst unsere Banner wehen, –<br /></span>
+<span class="i0">Ade, du liebes Vaterhaus,<br /></span>
+<span class="i0">Ade, auf Wiedersehen.<br /></span></div>
+</div>
+<p>A sáncokon puskás emberek pattantak föl, akik a szemük fölé
+emelt tenyerük alól kémlelték a csapatot. Azután egyszerre
+rikoltozás és szaladgálás támadt. Az öröm, a meglepetés, a
+meghatottság valóságos vihara rázta meg a kis várost. Az első
+ember, aki megölelte Graf Janit, Haller volt. A nagy fölindulástól
+úgy eltorzult az arca, mintha rettenetesen haragudnék.</p>
+<p>– Ugye mondtam, hogy nem kell őket hívni? Ugye mondtam, hogy
+maguktól is eljönnek? – ordítozta magából kikelten.</p>
+<p>Akkor sem örülhettek volna jobban, ha maga Szent Mihály
+arkangyal vezeti városukba az égi seregeket. Ők már azt hitték,
+hogy a szomszédság föladta, eltemette és elfelejtette őket. És
+most, ime, ennyi sváb legény kötötte a városuk sorsához a maga
+fiatal életét!</p>
+<p>A templomnál Maderspach kapitány előtt defiliroztak. A vasember
+szeme akkor ragyogott föl igazán, mikor megpillantotta a csapat
+közepén döcögő két ágyút. Ő eddig három kis kályhacsővel védekezett
+Stratimirovics ellen, akinek tüzérségét osztrák tisztek
+kommandirozták.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Másnap hajnalban a szerbek megint ágyúzni kezdték a várost.
+Császári pattantyúsaik voltak, akiknek az akkori osztrák fölfogás
+szerint kilenc esztendeig kellett szolgálniok, hogy kész tüzérek
+legyenek, most kitünt azonban, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> hogy a nemzetőrök, bár csak
+egy-két hónapig forgolódtak az ágyúk körül és a tüzérségi
+szakkifejezéseket sem igen ismerték, jobban lőnek.</p>
+<p>A vracsevgájiak végül szuronyt szegezve próbálták a sáncokat. A
+granicsár sorgyalogság szárnyain szerviánusok vágtattak, balkáni
+csatadalokat üvöltöző, a dühös lelkesedéstől őrjöngő emberek. A
+nemzetőrök hideg és preciz sortüze azonban megállította és
+visszadobta a tarka embergomolyagot. Maderspach kitört földhányásai
+mögül és kergetőbe vette a hátrálókat. A svábok elkeseredése,
+életükhöz és vagyonukhoz való ragaszkodásuk, vakmerőséggé és
+kegyetlenséggé változott át.</p>
+<p>Heim, aki nem akart tétlenül vesztegelni ágyúja mellett,
+fölkapta egy elesett nemzetőr szuronyos puskáját. Az országúton egy
+sebesült szerviánus feküdt, egy kövér, öles ember. Graf Jani az
+üldözés dühében keresztül akarta szúrni a kardjával.</p>
+<p>– Ne bántsd szegény ördögöt! – kérlelte Heim.</p>
+<p>A földön vonagló ekkor rájuk sütötte hosszú pisztolyát. Heim
+megtántorodott és Graf karjaiba szédült. Fakó arccal, kimeresztett
+szemekkel bámult barátja arcába.</p>
+<p>– Mondd meg anyámnak, mondd meg édesanyámnak –</p>
+<p>Nem beszélt többet, mert vér ömlött a szájából. Egy órával
+később már csak öten voltak a hét svábok. Holky doktor után a
+Versecről való Heim tüzér is meghalt.</p>
+<p>A rácok támadásai szinte napról-napra megismétlődtek. Gyakran
+éjszaka is, miután egy-két órai komor csend borult a fáradt
+városra, megkondultak a vészharangok, puskák ropogtak, tűzfény
+csapott föl és az utcák visszhangzottak a futkosó és ordítozó
+emberek lármájától.</p>
+<p>Augusztus 5-én Stratimirovics, a szerbek fővezére, levelet
+küldött a városba, amelyben tisztes kapitulációt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> ajánlott a
+sváboknak. Maderspach megigérte, hogy másnap fog válaszolni.
+Válaszolt is. A válasza az volt, hogy kicsapott a sáncai közül,
+megrohanta a szerb tábort és miután nagy zavart és vérengzést
+okozott, sietve visszavonult megint maréknyi hadával.</p>
+<p>A vracsevgáji kommandót mérhetetlenül felbőszítette a
+fehértemplomiak csökönyössége. A város félig romban hevert, kolera
+is pusztított benne, az agyonfárasztott és kiéhezett svábok alig
+tudtak már állani lábukon és Maderspach mégis a megvadult
+nemzetőrök helyeslő ordítozása közepette kergette vissza a
+jelentkező parlamentereket. A nagy garral megindult szerb mozgalom
+megfeneklett ezen a kis sváb szigeten.</p>
+<p>Augusztus közepe felé Maderspach egy hű oláh embere hírül hozta,
+hogy 19-ikére általános roham készül a város ellen. Mayerhoffer
+császári ezredes, a belgrádi osztrák konzul és gróf Nugent a szerb
+táborba érkezett, velük több törzstiszt, most azok vették kezükbe a
+vezetést.</p>
+<p>Maderspach tudta, hogy emberei nem bírhatják sokáig a rettenetes
+fáradalmakat és újra segítséget kért Blomberg ezredestől. Vukovics
+kormánybiztos is megjelent Versecen és a magyar hadügyminiszter
+parancsát adta át az ezredesnek, hogy induljon Fehértemplomba.</p>
+<p>Augusztus 19-ikén hajnalban a báró valóban nyeregbe szállott és
+a serege javát elindította délnek. Csigalassúsággal marsirozott,
+végül azonban mégis csak Fehértemplom alá érkezett. A város fölött
+sűrű füstfelhő ült, az ágyúk dörögtek, a harangok kongottak: az
+ütközet még javában folyt.</p>
+<p>Báró Blomberg ezredes ekkor megállította csapatjait, pihenést
+vezényelt és három egész órán át tétlen szemlélője volt a polgárság
+élethalálharcának. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span></p>
+<p>Az embereknek, akik összekulcsolt kezekkel könyörögtek neki,
+hogy vezesse támadáshoz pihent seregét, ennyit mondott csak:</p>
+<p>– Nem lehet, nem szabad!</p>
+<p>A csata végül is a szerbek futásával végződött.</p>
+<p>Ezen a napon a kis Hoffer Gyuri is megsebesült. Először csak a
+dobját lőtték keresztül, midőn azonban fürge bakugrásokkal szaladt
+a hátráló rácok után, egy granicsár puskatusával fejbe ütötte és a
+fiú élettelenül terült el a tarlón. A bátyja, Hoffer Tóni, karjaiba
+kapta és oly gyászosan üvöltött, mint a halottat sirató komondor. A
+gyerek azonban csak ájulásban volt és a Szalvátor patikus hamar
+magához térítette megint. Gyuri rögtön a dobja után érdeklődött és
+azt mondta, hogy egyszer már egy ló is megrúgta és az jobban is
+fájt.</p>
+<p>Midőn Maderspach takarodót fuvatott, a kvártélyukba vonuló
+verseci nemzetőrök közvetlenül Blomberg seregének frontja előtt
+mentek el. Ilyenkor ők már nem igen játszottak katonásdit,
+mindegyikük úgy marsirozott, ahogyan éppen jólesett neki. Az egyik
+pipával az agyarában bandukolt, a másik véres karját kötözgette,
+miközben fogaival tartotta a kendő csücskét. Most azonban a vezér,
+Graf Jani, éles orrhangon kommandirozott valamit:</p>
+<p>– Pihenj!</p>
+<p>Ez azt jelentette: nem tisztelgünk az ezredes előtt.</p>
+<p>És a civilruhás, furcsán fölfegyverkezett, lompos bugriscsapat
+gőgösen félrefordított fejjel vonult el a könyökkeztyűs, láncokkal,
+rojtokkal és címerekkel teliaggatott tarka lovasok előtt.</p>
+<p>Kolonics főhadnagy megpillantotta a csapatban jövendő sógorát,
+ki a bekötözött fejű kis Gyurit cipelte a karján. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>– Mi történt a gyerekkel? – kérdezte.</p>
+<p>Hoffer Tóni sötéten mérte végig a főhadnagyot.</p>
+<p>– Megsebesült, – mondta szárazon.</p>
+<p>– Az Istenért, hogy vihetitek magatokkal ezt a gyereket?</p>
+<p>– A katonák nem óhajtanak meghalni a hazáért, hát megteszik a
+gyerekek, – morogta Tóni keserűen.</p>
+<p>Báró Blomberg még aznap hazavonult a lovasaival és
+cserepárjaival.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Augusztus 23-ik napján fordulat állott be Fehértemplom sorsában.
+A haláltusáját vívó kis sváb fészeknek vendége érkezett: maga a
+Patrona Hungariae. A Védőasszony egy háromszínű selyemlobogóról
+mosolygott alá, amelyet vidáman lengetett a szél ezer ifjú katona
+pirossapkás feje fölött.</p>
+<p>Délben rohanó nemzetőrök lármázták föl a pihenő várost. Jönnek a
+rácok! A verseci úton jönnek. Maderspach maga sietett a sáncra. A
+szőlőhegyről katonai csapat vonult le a völgybe. Vörös sapkát
+viselnek, tehát kétségtelenül szerviánusok… Feltünő azonban, hogy
+szurony csillog puskájukon és hogy példás rendben masiroznak.</p>
+<p>Maderspach kezében megremegett a messzelátó.</p>
+<p>– Mintha magyar zászlójuk volna…</p>
+<p>Egy puskalövésnyire a torlasztól megállapodott a zászlóalj. A
+csapatból ketten kiváltak és a svábok felé közeledtek. Egy fiatal
+tiszt és egy trombitás. Az egyenruhájuk magyaros szabású volt.</p>
+<p>– A város kommandánsával van beszédem! – kiáltotta magyarúl a
+tiszt, miután elhangzott a trombitajel.</p>
+<p>Maderspach eléje lépett. <span class="pagenum"><a name="Page_89"
+id="Page_89">-89-</a></span></p>
+<p>– Én vagyok!</p>
+<p>Az idegen, egy karcsú, előkelő külsejű és leányosan szép fiú,
+fülig elpirult.</p>
+<p>– Ön Maderspach Ferenc őrnagy?</p>
+<p>– Hát ismeri a nevemet?</p>
+<p>– Hogy ismerem-e? Egész Magyarország ismeri és csodálja a hősök
+hősét.</p>
+<p>– Mért nevez engem őrnagynak? Hiszen látja, hogy kapitány
+vagyok.</p>
+<p>A hadnagy elmosolyodott.</p>
+<p>– Mi magunkkal hoztuk az ön őrnagyi kinevezését.</p>
+<p>Azután bemutatta magát.</p>
+<p>– Fáy Gyula hadnagy vagyok. Ez a csapat a kilencedik kassai
+honvédzászlóalj. A nép vörössapkásoknak nevez minket, mi pedig
+rajta leszünk, hogy becsületet szerezzünk a nevünknek. A magyar
+kormány őrnagy úr parancsnoksága alá helyezett minket és mi
+boldogok vagyunk, hogy nem érkeztünk későn.</p>
+<p>Ime, az ország északi határáról önként eljött ezer ember, hogy
+élete és vére árán megvédjen egy kis sváb fészket, amelynek tegnap
+még a nevét sem ismerte.</p>
+<p>A kemény Maderspach – életében talán először – ellágyult, midőn
+összeölelkezett a vörössapkások hadnagyával.</p>
+<p>– Legfőbb ideje, hogy megjöttek az urak! – mondta.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A verseci garnizon tisztjei tegnap még kicsinylően mosolyogtak,
+midőn a honvédzászlóalj keresztülvonult a városukon. Ezek a magyar
+önkéntesek jó részben uriemberek, hivatalokból és főiskolákból
+verődtek össze. Sőt azt beszélik, hogy egész csapat kispap is van a
+közlegények közt. Hogyan lehet köztük rendet tartani, ha még
+<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span> botozni sem szabad őket? És hogyan állják
+majd a tentanyalók a tüzet?</p>
+<p>A császáriak élcelődése azonban elhallgatott augusztus
+harmincadik napján, mikor az egész verseci garnizonnak alkalma
+nyílott, hogy páholyból kényelmesen végignézze a vörössapkások
+csatáját.</p>
+<p>Vukovics kormánybiztos rá tudta venni Blomberg ezredest, hogy
+élelmi szekereket eszkortáljon Fehértemplomba. A báró még mindig
+fázott attól, hogy nyiltan ellene szegüljön a magyar kormánynak és
+úgy gondolta, hogy a profuntszállítást talán nem fogják rossz néven
+venni Bécsben. A verseci sereg délután kelt útra és az éjszakát egy
+faluban töltötte. Reggel, midőn az ezredes éppen nyergeltetni
+akart, erős ágyúzást hallott Fehértemplom felől. Ott már megint
+verekedtek. Az ezredes ekkor szivarra gyujtott és föl-alá kezdett
+sétálni a falusi templom előtt. Egypár parasztgyerek tátott szájjal
+leste, hogy mihez kezd most a fényes katona. Blomberg sétája igen
+sokáig tartott, mert Fehértemplomban még délben is bömböltek az
+ágyúk.</p>
+<p>Ekkor csend lett és az ezredes most már megfuvatta a
+trombitákat. Még mindig elég jókor érkezett, hogy szemtanúja legyen
+a honvédek döntő szuronytámadásának. Az öreg katona elámult, midőn
+a vörössapkások szilaj, szinte már vidám halálmegvetését látta.</p>
+<p>– Teufelskerle! – mormogta elgondolkozva.</p>
+<p>A szerbek egyik osztálya Blomberg seregének frontja előtt vonult
+el. Alig száz lépésnyire voltak a Rukavina-bakáktól és a
+diszciplina vasbékóiban vonagló katonák a fogukat csikorgatták
+tehetetlen dühökben.</p>
+<p>De egész váratlanul éles kommandószavak csattantak föl a
+prófuntos szekerek mellett. Egy fiatal cserepártiszt, Lutz hadnagy,
+szuronyt szegeztetett és fejjel beleugrott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> a csatába.
+Példáját követte Krausz kapitány két Rukavina kompániával.</p>
+<p>Báró Blomberg kerek piros arca szederszínű lett.</p>
+<p>– Állj! – ordította. – Aki megmozdul, azt főbelövetem!</p>
+<p>– Nohát lövess főbe engem is! – csattant ki Kollmann őrnagyból a
+visszafojtott méreg.</p>
+<p>Kardot húzott és a többi Rukavinákkal rávetette magát az
+ellenségre.</p>
+<p>Az ulánusok és a Zsivkovicsok mozdulatlan falként állottak
+tisztjeik mögött. Ez volt a császári hadseregben a nyílt szakadás
+első jele.</p>
+<p>Késő délután visszakerültek az üldözésbe belefáradt századok.
+Blomberg ezredes azonnal útra kelt velük Versec felé, a
+főbelövésről azonban nem esett több szó.</p>
+<p>Egy héttel később, szeptember hetedikén, az a hír érkezett
+Versecre, hogy Maderspach a vörössapkásokkal véres szuronycsata
+után elfoglalta a vracsevgáji tábort. A szerb sereget
+szétugrasztotta, Vracsevgájt pedig porrá égette.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>IX.</h2>
+</div>
+<p>A császári garnizónok olyan céltalan és titokzatos életet éltek
+a Bánságban, mint a levágott emberfej az arab mesében. Magukban
+vegetáltak és homályosan emlékeztek vissza, hogy valamikor egy
+hatalmas testhez tartoztak. Blomberg ezredes parádés rukkolásokkal
+és vizitákkal zaklatta a legényeit, olykor egy rozsdás kengyel
+miatt nagy patáliát csinált a front előtt és úgy tett, mintha nem
+hallaná, hogy egypár mérföldnyire a várostól ágyúk morognak.</p>
+<p>A valóságban azonban a „verseci győző“ betege volt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> a mérges
+titoknak, amely a lelkében gennyedt. Szerette volna, ha valami nagy
+földindulás és égszakadás következik be, valami világfölfordulás,
+amelybe fejjel belevethetné magát és amelynek vérözönében megint
+tisztára moshatná a maga zászlóját.</p>
+<p>A Fehértemplomról haza került polgárőrök óvatosan elkerülték a
+katonatiszteket, szemmelláthatólag titkolództak is előttük, mintha
+attól félnének, hogy a császáriak kikémlelhetnék az ő együgyű
+hadititkaikat. A báró kerülő úton tudta meg, hogy a svábok éjnek
+idején patrulokat járatnak a rácvárosban, az országutakat őrzik,
+sőt – ilyen szemérmetlenség! – a császáriak kvártélyait is
+figyelik.</p>
+<p>Szeptemberben úgy látszott, mintha az ég meghallgatta volna a
+katona imádságát. Híre érkezett, hogy Jellachich bán negyvenezer
+emberrel átlépte a magyar határt és egyenesen Pest-Budának siet,
+hogy véget vessen Kossuth és a nagyszájú táblabírák
+garázdálkodásának. Végre egy ötlet, egy elhatározás, egy tett,
+amelyet katonaember is megérthetett!</p>
+<p>Báró Blomberg egyet sajnált csak: hogy ezt a becsületes lépést
+éppen Jellachich József tette meg. Ő nem sokat tartott a szép
+Jellachichról, a „lovagias bánról“, a „horvát Szent
+György-vitézről“, aki azzal imponált az udvarnak, hogy császáribb
+volt a császárnál és akibe mostanában szerelmes volt az egész
+osztrák arisztokrácia hímje épp úgy, mint nősténye. Ez a Jellachich
+a Napoleonfaló bécsi kongresszisták iskolájából való kardcsörtető
+bel’esprit volt, majdnem olyan jól szónokolt, mint maga Kossuth és
+sajáttermésű, gyönge verseket szavalt katonáinak a tábortűz
+mellett. Most kisajátította és a vállára vetette a horvát
+népmozgalmat, mint valami lovagi drapériát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span></p>
+<p>Hamarosan kitűnt azonban, hogy Jellachich színvallása nem
+tisztázta még a helyzetet. A bán pátronusai nem merték még elégetni
+maguk mögött a magyar hajókat, a főherceg-palatinus Kossuthékkal
+maradt és császári magyar ezredeket masiroztatott a császári horvát
+ezredek ellen. Az álarcos komédia tovább folyt, az emberek úgy
+viselkedtek, mintha a horvát betörés valami furcsa félreértés
+eredménye volna csak, amit okos kimagyarázás útján még el lehetne
+simítani.</p>
+<p>A Blomberg-féle fekély azonban hirtelen kifakadt, még pedig
+olyan förtelmes és fájdalmas módon, hogy hosszú ideig, talán
+évszázadok mulva is, nyoma lesz még a svábok emlékezetében.</p>
+<p>Jellachich elszántságának és Blomberg ezredes
+határozatlanságának az lett eredménye, hogy a szerb tűzvész újabb
+lángot vetett Versec tőszomszédságában. Két mérföldnyire a
+várostól, Lagerdorf községében, befészkelte magát az illir-bánáti
+granicsárezred. A lagerdorfi portyázók gyilkolva és gyujtogatva
+száguldoztak a falvakban, a férfinépet magukkal hurcolták, egy árva
+falut pedig, Udvarszállást, amelynek szegény napszámosnépe az
+„uralkodó“ magyar fajhoz tartozott, kifosztottak és porrá égettek.
+A verseci szőlőkben és szántóföldeken megint titokzatos veszedelmek
+leselkedtek és néhány sváb gazdának, aki a termése után nézett,
+nyoma veszett.</p>
+<p>Egy nap nagy futkosás és izgalom támadt a városházán.</p>
+<p>A lagerdorfi kommandó levélben fölszólította a versecieket, hogy
+küldjenek követeket, „akikkel megbeszélhetné a békés megegyezés
+föltételeit“. A svábok egyébként nem szoktak válaszolni az ilyen
+levelekre, ezúttal azonban közbevetette magát Blomberg ezredes és
+szeptember 24-ik napján hajnalban harminc verseci polgár
+<span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span> kocsira ült és kikocogott Lagerdorfra.
+Mindnyájan öreg emberek voltak, a munkában megrokkant, csendes
+vérű, óvatos beszédű kereskedők és gazdák.</p>
+<p>A lagerdorfi táborban két fényes egyenruhájú császári törzstiszt
+fogadta őket: Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent. A verseciek kissé
+meglepődtek, mikor ott találták az ő Blomberg ezredesüket is,
+Kolonics főhadnagy kíséretében.</p>
+<p>Mayerhoffer vitte a szót. Igen udvariasan beszélt a svábokkal,
+akiket kedves földieinek nevezett, biztosította őket
+rokonszenvéről, hivatkozott kipróbált császárhűségükre, végül pedig
+fölszólította őket, hogy szolgáltassák ki fegyvereiket és
+csatlakozzanak a „szerb-osztrák“ hadsereghez, amely esetben nem
+lesz semmi bántódásuk.</p>
+<p>A svábok nevében báró Blomberg válaszolt.</p>
+<p>– Azt hiszem, ezek lojális föltételek, amelyeket habozás nélkül
+el kell fogadnunk, – mondta.</p>
+<p>Mayerhoffer azonban kiváncsi volt az öregek véleményére is. Azok
+csak hümmögtek, állukat dörzsölték és egymásra meresztették hideg
+halszemüket. Végül megszólalt egyik:</p>
+<p>– A dolog mindenesetre megfontolást érdemel… a végső szót
+azonban a városi magisztrátusnak kell kimondania, amely föntartotta
+magának a döntés jogát… azért legjobb volna, ha mi most hazamennénk
+és jelentést tennénk az otthoniaknak…</p>
+<p>Mayerhoffer ezredest bosszantotta ez a nehézkesség.</p>
+<p>– Menjenek hát haza. De ha negyvennyolc óra alatt nem kapok
+kielégítő választ, halomra lövetem Versecet. Megértették?</p>
+<p>– Meg! – bólongattak az öregek és azzal tisztességtudóan
+elköszöntek és fölkapaszkodtak szekereikre. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>– Azt hiszem, Verseccel rendben vagyunk, – mondta
+Mayerhoffer.</p>
+<p>Blomberg ezredes fejét rázta.</p>
+<p>– Én pedig meg vagyok róla győződve, hogy a harminc ember között
+egyetlen egy sincs, aki a fegyverletétel mellett volna. Ha békét
+akarnának, akkor rögtön megállapodhattunk volna, mert tudom, hogy a
+városi tanács szabad kezet engedett nekik.</p>
+<p>Mayerhoffer ezredes arca pulykavörös lett.</p>
+<p>– Velem ugyan ne komázzanak a disznófülü burgerek! Az adjutánsod
+azonnal vágtasson be a városba és hozza ki az ulánusokkal a
+verseciek hat ágyúját! Akkor majd észbe kapnak a svábok.</p>
+<p>A fekély kifakadt… Blomberg idegesen dobta el égő szivarját.</p>
+<p>– Kellemetlen dolog, kutya kellemetlen dolog, – morogta.</p>
+<p>– Ez parancs!</p>
+<p>– Kinek a parancsa?</p>
+<p>– Vedd úgy, hogy a császári hadügyminisztériumé!</p>
+<p>Gróf Nugent, aki végighallgatta a beszélgetést, az ulánusezredes
+karjára tette kezét.</p>
+<p>– Kedves öregem, ez a döntés órája. Mint annyi más derék
+katonának, neked is választanod kell, hogy a császárodat, vagy
+Kossuthot akarod-e szolgálni.</p>
+<p>– Ördög vigye Kossuthot az egész fiskális-csürhéjével együtt, –
+mordult föl Blomberg.</p>
+<p>Azzal odaszólította Kolonicsot és parancsokat adott neki. A
+főhadnagy nyeregbe szállott és elvágtatott a sváb szekerek
+nyomában.</p>
+<p>Blomberg az óráját nézte.</p>
+<p>– Délben itt lesznek az ágyúk!</p>
+<p>A granicsár legénység igen megörült a hírnek, hogy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> olcsó
+szerrel megkapja az ágyúkat, amelyekkel a svábok már annyit
+alkalmatlankodtak neki. Ez a kicsi, de kitünő tüzérség volt a
+verseci nemzetőrség ereje.</p>
+<p>Miután elharangozták a delet, Blomberg ezredes türelmetlenkedni
+kezdett.</p>
+<p>– Nem értem Kolonicsot, ő különben olyan megbizható, mint a
+halál.</p>
+<p>Végre két óra felé egy fülig piros ulánus-káplár vágtatott végig
+a falun. Levelet hozott Blomberg ezredesnek. A levélben, amelyet
+nyeregben írt az adjutáns, ennyi volt:</p>
+<p>„A nemzetőrök ellene szegülnek a parancsnak. Vérontás nélkül nem
+vehetjük el az ágyúkat. Kérek további parancsokat. <i>Kolonics
+főhadnagy.</i>“</p>
+<p>Blomberg káromkodni kezdett. Hallatlan szemtelenség! Azok a
+burgerek tisztára megbolondultak… De most már nem lehet tovább
+kedélyeskedni, most már a császári hadsereg tekintélyéről van
+szó.</p>
+<p>És megírta parancsát:</p>
+<p>„Önnek kötelessége, hogy az ágyúkat haladéktalanul, minden
+rendelkezésére álló eszközzel hatalmába kerítse és Lagerdorfra
+szállítsa. <i>Báró Blomberg ezredes.</i>“</p>
+<p>A káplár sarkantyúba kapta lovát, a három törzstiszt pedig
+hallgatagon sétált föl-alá a faluvégi jegenyefák alatt. Olykor a
+verseci várhegy felé néztek, amelynek sötét kupja keményen furódott
+bele a ragyogó kék égbe. Azután sarkon fordultak, ugyanazzal a
+mozdulattal félrerugták a kardjukat és tovább sétáltak.</p>
+<p>– Keményfejü nép, nagyon keményfejü nép, – mondta Mayerhoffer
+ezredes.</p>
+<p>– Na igen, – hagyta rá gróf Nugent, – de rendes katonasággal
+szemben? Nevetséges!</p>
+<p>– Ismerem Kolonicsot, – biztatta bajtársait az ulánus-ezredes.
+<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span> – Ha bele is pusztul fél Versec, ötre itt
+lesznek az ágyúk.</p>
+<p>Öt óra elmult és az ágyúk még nem voltak itt. Hatkor megint egy
+ulánus-altiszt érkezett.</p>
+<p>– Gazember, hol vannak az ágyúk? – ordította Blomberg.</p>
+<p>A cseh megint levelet hozott.</p>
+<p>„Helyzetünk kritikus. Valószínű, hogy nagy véráldozatok árán sem
+tudnánk célt érni. Kérünk parancsot, hogy ilyen körülmények között
+megreszkirozzuk-e a támadást. <i>Kolonics főhadnagy.</i>“</p>
+<p>Báró Blomberg piros arca fakó lett. Nem is válaszolt bajtársai
+kérdéseire, hanem a hátas lova után ordítozott. Öt perccel később a
+kövér ember galopban repült a várhegy felé.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Midőn Kolonics főhadnagy délelőtt a városba érkezett, először is
+a kaszárnyába lovagolt, ott nyeregbe ültette az első
+ulánus-svadront, azután a katolikus temető elé vonult, ahol az
+ágyúk állottak. A nemzetőrök éjjel-nappal őrizték kis battériájukat
+és most éppen Graf Jani cúgja volt szolgálatban. Hoffer Tóni és a
+Szalvátor-patikus kijöttek a temetőbe, hogy meglátogassák Jani
+barátjukat és most hárman ott ültek a kápolna árnyékában és a
+vanilia-likőrt kóstolgatták, melyet a patyikus hozott magával.</p>
+<p>Egyszerre egy paraszt nemzetőr toppant az urak elé.</p>
+<p>– Graf úr, viszik az ágyúkat!</p>
+<p>Néhány ulánus éppen azzal bíbelődött, hogy lovakat fogjon az
+ágyúk és a puskaporos szekerek elé. Kolonics pedig ott állott a
+temető kapujában, szolgálati ábrázattal, peckesen,
+hozzáférhetetlenül. <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span></p>
+<p>– Mit akartok az ágyúinkkal? – támadt rá Hoffer Tóni a
+sógorra.</p>
+<p>– Az ezredes úr parancsolta, hogy vigyem hozzá az ágyúkat.</p>
+<p>– És hol van az ezredes úr?</p>
+<p>– Lagerdorfon…</p>
+<p>A fiatalemberek elképedve néztek össze.</p>
+<p>– A rácoknak viszitek az ágyúinkat? – kiáltotta Hoffer. – De
+hiszen ez őrültség! Ez gazság!</p>
+<p>Kolonics arca elfehéredett.</p>
+<p>– Válogassa meg a kifejezéseit, – mondta, kezét a kardja
+markolatára téve. – Ön tudja, hogy szolgálatban vagyok és ilyenkor
+vakon kell teljesítenem föllebbvalóm parancsát.</p>
+<p>– Én is szolgálatban vagyok, – válaszolt Graf Jani, – és nekem
+az a parancsom, hogy őrizzem az ágyúkat.</p>
+<p>A ravasz patikus közbe vetette magát.</p>
+<p>– Ez hiábavaló disputa, uraim. Legokosabb lesz, ha ide hívjuk
+Mihailovics urat. Ha ő kiadja az ágyúkat, akkor ám vigyék el
+békességben.</p>
+<p>Mihailovics volt a hatodik kompánia kapitánya, igen kemény és
+eszes ember hírében állott és a verseci csata óta a nemzetőrök őt
+tekintették főparancsnokuknak. A patikus vállalkozott rá, hogy maga
+megy el a kapitányért. El is szaladt rögtön, a sarkon azonban balra
+fordult, a német templomba rohant és parancsot adott, hogy verjék
+félre a harangokat.</p>
+<p>Két nemzetőr-kompánia, a Mihailovicsé és öreg Hofferé, a
+lövőházban volt, azok rohamlépésben siettek a temető felé.</p>
+<p>Kolonics sejteni kezdte, hogy ügyetlen volt. Most már
+elugrasztotta a hadnagyát, hogy szólítsa fegyverbe az egész
+helyőrséget. Mivel mind a két fél időt akart <span class=
+"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> nyerni,
+hosszú disputa fejlődött a nemzetőrtisztek és az ulánus-főhadnagy
+között. A svábok a jogi alapjukra hivatkoztak. Négyet az ágyúk
+közül Rukovina bárótól kaptak. Azokat egyedül csak a temesvári
+főkommandánsnak adhatják vissza. Hát tessék megmutatni Rukovina
+irott parancsát! Kettőt pedig a lippai és a szentandrási
+nemzetőrökkel együtt vettek el a rácoktól. Szuronyrohammal vették
+el, a császáriak nem segítettek nekik.</p>
+<p>A helyőrség már kivonult. Az ulánusezred a Temető-utcában
+sorakozott, a Rukovina-bakák pedig a temető fala mellett állottak
+föl. Azonban benn, a temetőben, már ezerkétszáz sváb nemzetőr
+vetette meg a lábát.</p>
+<p>Kolonics megelégelte a hosszú szóbeszédet:</p>
+<p>– Utoljára kérdezem, kiadják az ágyúkat, igen vagy nem? –
+kiáltotta emelt hangon.</p>
+<p>– Nem! – ordította száz, a dühtől, a keserűségtől, a csökönyös
+elszántságtól eltorzult arcu ember.</p>
+<p>– Ulánusok előre!</p>
+<p>Ez a parancs a cseheknek szólott, akik már egy órája ültek az
+ágyúk elé fogott lovakon. Ekkor egy óriás termetü sváb rohant az
+első ágyú elé, kantáron ragadta a nyerges lovat és egy szörnyű
+ökölcsapással földre vetette az ulánust. A dühöngő ember a
+nagyobbik Graf fiú volt, a békavérü Mihály, aki eddig oly
+mélységesen lenézte a nemzetőrök katonásdi játékát.</p>
+<p>És ugyanakkor egy éles női hang süvöltött végig a temetőn:</p>
+<p>– Emberek, ha oda adjátok az ágyúkat, akkor mi asszonyok
+kiseprűzünk titeket a városból!</p>
+<p>Özvegy Grafné hangja volt. Az asszonyság a Mihály fiával éppen a
+megboldogult Graf sírjánál járt – ma volt a halála évfordulója – és
+mind a ketten véletlen szemtanui voltak az eseményeknek.
+<span class="pagenum"><a name="Page_100" id=
+"Page_100">-100-</a></span></p>
+<p>A nemzetőrök időközben már kifogták a lovakat az ágyúkból és
+kituszkolták az ulánusokat a temető kapuján. Az aradi tüzérek
+egy-kettőre megtöltötték és császáriak felé irányították az
+ágyúkat, a nemzetőrség is tüzelésre készen állott.</p>
+<p>A császári tisztek összegyűltek a front mögött és tanácskozni
+kezdtek. Eléggé kiismerték már ennek a népnek természetét és
+tudták, hogy az ágyúkat most már csak rettenetes mészárlás árán
+szerezhetnék meg. Egyikük sem merte a felelősséget vállalni és
+végül is abban állapodtak meg, hogy újabb parancsot kérnek
+ezredesüktől.</p>
+<p>Addig is, míg Blomberg parancsa megjött Lagerdorfról, a katonák
+és a polgárok fegyverrel kezükben néztek farkasszemet. Időközben a
+temető elé csődült a város asszonynépe is. A krinolinos, loknis
+burgerlyányok, halvány arccal és könnyes szemmel nézték az ulánus
+tiszteket. Mi lett az ő délceg táncosaikból, a verseci nők lovagias
+védőiből? És az egész város népe forró szeretettel és fájó
+rettegéssel nézte az ágyúkat, a pompás kis vasszörnyetegeket,
+amelyek vidám dörgéssel kergették vissza a félelmetes
+martalóc-seregeket. Az ágyúkhoz volt kötve az öregek vagyona, a
+fiatalok élete és a nők becsülete. És ezeket az ágyúkat akarták a
+gyűlölt ellenségnek kiszolgáltatni a császár katonái!</p>
+<p>Az idegfeszítő várakozás órákig tartott. Ezekben a rettenetes
+órákban megváltozott egy város népének gondolkozása. Amit apáik
+nagynak, jónak, magasztosnak ismertek, az a hatalom most
+megfoghatatlanul gonosznak, kiszámíthatatlan módon kegyetlennek
+mutatta magát.</p>
+<p>Végül megjött a lagerdorfi lovas.</p>
+<p>Kolonics elolvasta az ezredes parancsát, azután odaadta a
+kapitánynak. <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span></p>
+<p>„Minden rendelkezésére álló eszközzel!“ Ez egészen világos.</p>
+<p>A haditervük kész volt. A Rukovina-bakák megkerülik a temető
+falát és betörnek a felső kapun, két ulánussvadron ezalatt a
+nyeregből leszáll és megrohanja az innenső kaput.</p>
+<p>– Csunya munka lesz! – gondolta magában Kolonics.</p>
+<p>A kapitány odalovagolt Kollmannhoz, a Rukovinák őrnagyához és
+közölte vele a tervet. Az őrnagy mellett ott állott Krausz kapitány
+és Lutz hadnagy.</p>
+<p>Kommandószavak harsantak el. A Rukovinák első glédája térdre
+ereszkedett, a második vállhoz emelte a puskát.</p>
+<p>– Nem értettek meg! – mondta az ulánus-kapitány.</p>
+<p>Megint odalovagolt az őrnagyhoz, hogy közölje vele a tervet.</p>
+<p>– Nektek meg kell kerülnötök a temetőt!</p>
+<p>– Mi tudjuk, hogy mi a kötelességünk! – kiáltotta az őrnagy
+helyett Lutz hadnagy.</p>
+<p>Ő is, a másik két bakatiszt is feltünően sápadt volt. Most sem
+mozdultak a helyükről, a szuronyaik a lovasok felé meredeztek.
+Benn, a temető kapujában, égő kanóccal állottak a tüzérek, a temető
+kőfalán pedig puskacsövek jelentek meg.</p>
+<p>Az ulánustisztek összenéztek.</p>
+<p>– Biztos vagy te benne, hogy a Rukovinák nem pártolnak át a
+svábokhoz? – kérdezte a kapitány.</p>
+<p>– Abban ugyan egy percig sem vagyok biztos, – válaszolt
+Kolonics.</p>
+<p>Az ulánusok érezték, hogy elvesztették a csatát, mielőtt még az
+első lövés eldördült volna. Ha most támadnak, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span>
+mészárszékre viszik embereiket. Ebből nemcsak szerencsétlenség, de
+rettenetes gyalázat is lesz.</p>
+<p>Ekkor küldték Lagerdorfra a másik postát.</p>
+<p>Az ellenfelek még késő délután is mozdulatlanul és véres szemmel
+méregették egymást. Mint két szarvasbika, amelynek összehorgolódott
+az agancsa, sem egymásba kapni, sem egymástól szabadulni nem
+tudtak. Estefelé már annyira belefásultak az ideggyötrő
+várakozásba, hogy egyikük sem bánta volna, ha végül megtörténik az,
+amitől annyira féltek és eldördül az első lövés.</p>
+<p>Egyszerre könnyű hullámzás támadt a svadronok közt: a templomnál
+az országút porától szürke lovas ugratott elő. Az ezredes volt. A
+svábok arca is földerült. Most, hogy a verseci győző joviális és
+tiszteletreméltó alakját látták, mégis csak azt kellett hinniök,
+hogy ők is, a katonák is, valami förtelmes félreértés áldozatai
+voltak.</p>
+<p>A magisztrátus urai, akik dél óta ott ácsorogtak a
+Temető-utcában, panaszokkal és szemrehányásokkal vették körül báró
+Blomberget. Hogy az ezredes úr teremtsen rendet és adjon elégtételt
+a polgárságnak. Mert az csak nem lehet, hogy ő, aki a rácok ellen
+vezette a versecieket, most ki akarja őket szolgáltatni a közös
+ellenségnek?</p>
+<p>A báró úgy segített magán, hogy előkereste megint
+arisztokratikus gőgjét, amelyet a háború kezdetén szögre akasztott.
+Neki ne alkalmatlankodjanak, ő tudja, hogy mi a kötelessége és a
+legokosabb borpancsolótól sem fogad el tanácsokat…</p>
+<p>A becsületes, ráncos emberi ábrázatok, amelyek csodálkozva
+meresztették reá szemüket, úgy fölizgatták az öreg katonát, hogy
+minden érthető ok nélkül ordítozni kezdett. Kikéri magának, hogy őt
+Kossuth Lajos paprikajancsijának nézzék, mert ő a császárnak
+esküdött hűséget, <span class="pagenum"><a name="Page_103" id=
+"Page_103">-103-</a></span> nem Kossuthnak és azért ne is
+számítsanak rá többet a verseciek, ő a kisujját sem mozdítja meg a
+város védelmében…</p>
+<p>Mélységes, fülledt csend támadt. Aztán a magisztrátus urainak
+sorában megszólalt egy harapófogóképű, sovány, öreg sváb. Mekegő
+hangon kérdezte:</p>
+<p>– De a zsoldot tovább is fizessük, mi?</p>
+<p>A fukar öreg megtalálta a báró szívének sebezhető pontját. A
+verseciek ugyanis a temesvári főkommandóval kötött megállapodásuk
+szerint nemcsak kvártélyt és ellátást, hanem zsoldot is adtak a
+város védelmére rendelt katonaságnak.</p>
+<p>Blomberg arca vérvörös lett.</p>
+<p>– Nem kell semmi, – bömbölte. – Nem maradunk ebben az átkozott
+fészekben. Elmegyünk, még ma elmegyünk!</p>
+<p>Képtelenség is lett volna, hogy a katonák a történtek után
+visszatérjenek megint polgári kvártélyaikba.</p>
+<p>A báró tehát óvatosan visszafelé kezdte terelgetni a maga
+császári királyi szarvasbikáját.</p>
+<p>Már alkonyodott, mikor a helyőrség kimarsirozott a városból. Az
+utcán csapatosan állottak a burgerek. Egypár hónappal ezelőtt
+megmentőjükként köszöntötték Blomberg ezredest, most
+megkönnyebbülten sóhajtottak föl, hogy végre megszabadulhattak
+tőle.</p>
+<p>Senki egy rossz szóval sem merte illetni a katonákat, az
+ulánus-ezredes később mégis úgy emlékezett vissza a rövid marsra,
+amelyet a főtértől a temesvári útig tett, mint valami rettenetesen
+fájdalmas és lealázó vesszőfutásra. Semmitmondó utcai jelenetek
+vérig sértő szimbólikus jelentőséget nyertek. Graféknál éppen
+nagytakarítás volt és mikor az ulánus-lovak patkói megcsattantak a
+ház előtt, egy csapat vihogó vászoncseléd szaladt a kapu elé,
+seprűvel <span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span> a kezében. Blomberg elhalványodott,
+mikor a seprüs gárdát látta, úgy gyanította, hogy ez valami előre
+rendezett csúfság.</p>
+<p>A patika előtt egy kis siheder kiáltott utánuk:</p>
+<p>– Kolonics bácsi, hová lovagoltok?</p>
+<p>Hoffer Gyuri volt. A kíváncsisága őszinte volt, de Kolonics
+főhadnagy a fogát csikorgatta és elfordította arcát.</p>
+<p>Már közel jártak a vámhoz, midőn egy mezítlábos szolgáló szaladt
+utánuk. A <i>Két pisztoly</i>-szálló kis tramplija volt. Egy
+csomagot hozott a kezében és egyre Blomberg legényének nevét
+kiáltozta.</p>
+<p>– Vencel, Vencel, maguk itt felejtettek valamit!</p>
+<p>Vencel, aki a vezetéklovakkal volt, átvette a csomagot. A
+feketesárga nagy zászló volt benne, amely addig a parancsnok
+szállásán lengett.</p>
+<p>– Mert ez most már nem kell itt, – magyarázta naiv
+jóhiszeműséggel a leány.</p>
+<p>– Eine schäbige Geschichte! – csikorgatta fogát az ezredes.</p>
+<p>Már öreg este volt, mikor a kis sereg kiért a nagyrét nádasai
+közé. A vizi vad nagy szárnycsapkodással rebbent föl előttük.
+Amerre a cseh lovasok vonultak, a réti sárban cupogó, makacs
+léptekkel követték őket a Rukovina-bakák. Blomberg a katonai
+fegyelem meglazult, de még mindig elég erős kötelén vonszolta maga
+után ezt a kedvetlen csapatot.</p>
+<p>Az ezredes a göncölszekerét nézte, amely szinte vakítóan
+tündökölt a bársonyos égboltozaton, mikor megszólalt mellette az
+adjutánsa.</p>
+<p>– Az emberek fáradtak. Reggel óta nyeregben ülnek… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p>
+<p>– Hát háljanak meg a gazemberek itt a pocsolyában, – morogta az
+ezredes.</p>
+<p>Mikor a csehek kicsiholtak, egypár száz lépésnyire tőlük
+fölvillantak a nádasban a Rukovinák tábori tüzei is. A bakatisztek
+közül azonban senki sem jött át vizitába az ezredeshez.</p>
+<p>– Azok odaát őrszemeket állítottak, – jelentette Kolonics, aki
+fehér lovasköpenyegében, hosszúszárú pipával jött ki a
+nádasból.</p>
+<p>– Az sohasem árt, – vélekedett az ezredes.</p>
+<p>– Csakhogy az őrszemeket nem az út felé, hanem velünk szemben
+állították föl. A tisztjeik nem is alusznak, hanem együtt ülnek a
+legénységgel.</p>
+<p>Vajjon mibe fő a fejük?</p>
+<p>Most már Blomberg is őrszemeket állított a nádasba és
+megparancsolta, hogy a legénység fele virrasszon karabéllyal a
+kezében… A két császári csapat hajnalig ott feküdt a nádasban és
+bizalmatlanul, ugrásra készen leste egymás lélegzetét.</p>
+<p>Hajnalban lovas futár kereste az ezredest. Temesváron már
+megtudták, hogy mi történik idelenn és Vukovics kormánybiztos
+vehemens ékesszólásának sikerült az ingadozó császári főkommandót
+rávennie, hogy Blomberg ulánusait Makóra vezényelje, a
+Rukovina-bakákat azonban hagyja meg Versecen… A főkommandó megint
+igen óvatos formában fogalmazta meg parancsát: „A magyar királyi
+kormány körében fölmerült az óhajtás…“ „… a további intézkedések
+ezredes úr belátására bizatnak…“</p>
+<p>Az ezredes átküldte a parancsot Kollmannak, a Rukovinák
+őrnagyának. A két csapat kétfelé vált és rögtön útra kelt, a
+lovasok észak felé, ahol fekete felhők gunnyasztottak a sikságon, a
+bakák dél felé, ahol a verseci <span class="pagenum"><a name=
+"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> várhegy kúpja a fölkelő
+nap fehér fényében úszott. Az ulánusok mogorva csendben lovagoltak,
+a Rukovinák azonban vidáman énekeltek. Pedig a bakáknak nem volt
+okuk vigadni, mert aki tisztjei közül túlélte a háborút, az a
+kufsteini vár börtönében penészedett meg, a lovasoknak pedig nem
+volt okuk szomorkodni, mert báró Blombergből tábornok lett, a
+tisztjei is mind soron kívül előléptek.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>X.</h2>
+</div>
+<p>A svábok barrikádokkal vették körül Versecet, a német részt még
+külön torlaszövvel is elválasztották a rác várostól. Az országutak
+betorkolásánál kis földvárakat hánytak föl – ők ezeket redutoknak
+nevezték – és azokban állandó őrséget tartottak.</p>
+<p>A redutokba az asszonyok hordták az elemózsiát és néhanapján
+egész pikniket rögtönöztek. Az általános fölfordulás közepett a
+németek sokat engedtek prüderiájukból.</p>
+<p>Egy nap Graf Mihály jelent meg a pancsovai úton levő redutban,
+melynek Jani öccse volt a kommandánsa.</p>
+<p>– Győztek a mieink! – rikoltotta már messziről. – Szétverték a
+horvát bán seregét, Jellachich maga Bécsbe futott, Róth generális
+egész seregével magyar fogságba jutott!</p>
+<p>Szeptember 24-ike előtt Graf Mihály még csökönyös fekete-sárga
+volt, de most már ő is, az öreg asszony is, <i>Gossuth</i>-ra
+esküdött. Ez azonban nem annyira Kossuth, mint inkább a bécsi
+intézők érdeme volt.</p>
+<p>A sváb legények örömükben táncra kerekedtek, aztán zászlók alatt
+bejárták a várost, minden utcasarkon elsütögették puskáikat és
+furulyaszó meg dobpergés mellett újból <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> és
+újból kihirdették a nagy ujságot, amelyről különben már az egész
+város tudott.</p>
+<p>Valahányszor Graf Jani kommandirozta az őrséget, a kis Hoffer
+Gyuri rendszerint elhozta a redutba Bábikát. A két gyermek nagy és
+forró ragaszkodást mutatott a nemzetőrhadnagy iránt és igen büszke
+volt annak barátságára. Bábi, aki mindenről tudott, ami a városban
+történt, főleg azért járt ki a redutba, hogy kedve szerint
+kibeszélhesse magát. Senki sem hallgatta olyan odaadással az
+életről és az emberekről nyilvánított nézeteit, mint Graf Jani.
+Igen szókimondó kisleány volt és ha olyan dolgokról beszélt,
+amelyek kívüle estek a gyermekszoba gondolatkörének, akkor kiválóan
+naiv arcot csinált hozzá. Jani gyakran nem tudta, hogy megérti-e
+Bábi azt, amit mond, vagy nem érti.</p>
+<p>– A mi Nellink most olyan halvány és csendes, mintha nem is
+húsból és vérből való leány, hanem fehér árnyék volna… Sokat jár a
+bajor apácákhoz és ha mama megengedné és ha nem volna a két kutya,
+Snik és Snur, akkor maga is apáca lenne. Mama azonban nem engedi és
+a kutyákkal is baj van, mert az apácák azt mondták, hogy oktalan
+állatoknak nincs helyük a kolostorban.</p>
+<p>– Emiliának most nem szabad viselnie a jegygyűrűt, amit
+Kolonicstól kapott. Apa nem engedi, azt mondja, hogy Kolonics egy
+rongy. De azért mégis viseli, de nem az ujján, hanem a keblén, a
+ruhája alatt. Emilia egészen svarcgelb, nagyon szidja Kossuthot, de
+csak a gyerekszobában, hogy apa ne hallja. Mama azt mondta
+Emiliának: édes leányom, ha bánatod van, akkor fogd a vasalót vagy
+a főzőkanalat, attól meggyógyúl a szíved…</p>
+<p>Manin Zorkáról is beszélt, bár a szép szerb leányt – Isten tudná
+miért, – igazában soha sem szenvedte.</p>
+<p>– Zorka mostanában Manueléknál lakik és nem jár <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> sehová
+sem. Olyan fehér és olyan hideg, mint egy kőszobor, hanem igaz,
+hogy nagyon szép. Azt mondják, hogy azon az éjtszakán, mikor
+megölték édesapját, nagy ijedtségében elfelejtette a magyar és a
+német beszédet és most csak rácul tud. Azt a furcsa szokást vette
+föl, hogy soha sem néz az ember szemébe, hanem elnéz a feje
+fölött…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Mayerhoffer ezredes, akit hihetetlenül felbőszített a svábok
+viselkedése, októberben megrohanta a várost. Granicsárjainak harci
+kedvét föltüzelte a hír, hogy Blomberg elvonúlt és hogy Esterházy
+huszárai Torontálban vannak.</p>
+<p>A szerb sereg ezúttal is szekereken érkezett a város alá. Ezek a
+szekerek csodálatosan mozgékonnyá tették a rác haderőt, a
+szekeresek nagyon jól manövriroztak, mindig pontosan követték a
+sereg mozdulatait, ott voltak, ahol szükség volt rájuk, soha zavar
+vagy torlódás nem támadt köztük.</p>
+<p>A második verseci „csata“ lefolyását így jellemezte a kis Hoffer
+Gyuri:</p>
+<p>– Nem is volt csata, mert a rácok túlkorán elmentek megint.</p>
+<p>A granicsár zászlóaljak, amelyek a lombardiai harctereken nem
+egyszer dicsőségesen verekedtek, a verseciek első sortüzére
+megtorpadtak, sarkon fordultak és vad rendetlenségben
+elmenekültek.</p>
+<p>Valami érthetetlen okból pánik tört ki köztük. De ezek a mindent
+elsöprő, esztelen pánikok újabban napirenden voltak a szerb
+seregben.</p>
+<p>Egypár császári tiszt erőlködött, hogy megállítsa a szaladó
+embertömeget, az átkozódásuk, ordítozásuk és vagdalkozásuk azonban
+hiábavaló volt és midőn már veszedelmesen közeledtek feléjük a
+Rukovinák szuronyai, ők is hüvelyébe csapták kardjukat,
+fölkapaszkodtak a szekerekre <span class="pagenum"><a name=
+"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> és dühösen elvágtattak.
+Üldözni nem lehetett őket, mert a versecieknek nem volt lovasságuk.
+A granicsárok közül mindössze hárman estek el, a verseciek közül
+senki sem sebesült meg.</p>
+<p>Az osztrák-szerb sereget – mostanában már ez volt a hivatalos
+elnevezése, – a közeli napokban még lealázóbb kudarc is érte. Hogy
+némileg talpra állítsa megint a legénység önbizalmát, megtámadott
+egy árva sváb községet, Zichyfalvát, amelynek egész helyőrsége egy
+bakaszázad volt, Lutz hadnagy kommandója alatt.</p>
+<p>A német azonban mérges hörcsögként pattant ki eperfalombos
+falujából, a Rukovinák és a kaszás nép dühös rohama visszaverte és
+megfutamította a granicsárokat.</p>
+<p>A zichyfalvai győzelemnek azonban nagy ára volt. Lutz hadnagynak
+rejtélyes módon nyoma veszett az ütközetben. Csak harmadnapra
+találtak rá egy kukoricaföldön. Ott feküdt holtan, egyik kezében
+véres zsebkendőt, a másikban egy ronggyá tépett szerb zászlót
+tartott. Néhány lépésnyire tőle egy granicsár káplár feküdt, Lutz
+kardpengéjével a szívében. Mind a ketten tágranyitott, csodálkozó
+szemmel bámúltak föl a kék bánsági égboltozatra, mintha azon
+töprenkednének, hogy miért is kellett nekik ilyen fiatalon
+meghalniok. A hadnagyon nem találtak semmiféle sebet, őt hirtelen
+támadt tüdővérzése ölte meg.</p>
+<p>– Pedig hányszor mondtam neki, hogy kímélje magát! – sopánkodott
+a vén katonai felcser.</p>
+<p>Az utolsó időben, amióta nagyon meggyötörte a betegsége, a
+szegény Lutz keresve kereste a katonai halált, a csaták szeszélyes
+istene azonban sajnált tőle egy becsületes puskagolyót.</p>
+<p>A parasztok a templomukba vitték a hadnagyot és onnan temették.
+Graf Jani is kijött a városból, hogy utolsó útjára kísérje
+barátját. Mivel a halott semmiképpen sem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> akarta
+kiereszteni megmerevedett kezéből a zászlót, Graf kérésére vele
+temették ezt a jelvényt, amelyet ellobbanó életének utolsó
+erőkifejtésével ragadott magához.</p>
+<p>A hét svábok most már csak négyen voltak.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>XI.</h2>
+</div>
+<p>Bécsben egy beteg öreg úr naiv és reszkető betükkel odarajzolta
+keresztnevét egy okirat alá és lenn, a távoli Bánságban,
+máról-holnapra százezer embernek megváltoztak a fogalmai a
+becsületről és az életről. Megjelent az októberi manifesztum.</p>
+<p>Báró Rukovina most végre megtudta, hogy mit kell tennie:
+becsapta Temesvár várkapuját, mérges borzként belevette magát a
+bástyák téglaalagútjaiba és azt mondta, hogy ő most már nem ismer
+semmiféle magyar kormányt. A svábok is megtudták, hogy ők kicsodák.
+Eddig jóformán lépésről-lépésre mentek a császáriak után, de a
+katonák hirtelen elugrottak mellőlük és ők most azon vették észre
+magukat, hogy „vakmerő felségsértők és lázadók“.</p>
+<p>Eddig csak dél felől fenyegetett a szerb veszedelem, de most már
+északon és keleten is égő falvak tüze világította be a hosszú
+októberi éjszakákat. Észak felől a Temesvárból kicsapó császári
+helyőrség, kelet felől pedig az oláh-bánáti granicsárok agyarkodtak
+a sváb városok ellen.</p>
+<p>Mióta híre érkezett, hogy a temesváriak befészkelték magukat a
+közeli Csákován és hogy támadásra készülnek Versec ellen, a
+nemzetőrök egy része a temesvári országúton töltötte az éjszakákat.
+A legények töltött karabéllyal lesték a portyázó császári
+lovasokat, közbe pedig <span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span> az égboltozaton föl-föllobbanó
+meteorrajokat nézték. Úgy tetszett, hogy a bánsági svábság is ilyen
+gazdátlan szikraraj, egy széthulló égitest elszabadult
+törmelékei.</p>
+<p>Egy hideg éjszakán – a szerb Dunáról süvöltve fújt a csipős
+Koszova szél – furcsa menet közeledett a verseci barrikádok felé.
+Egypár lovasember, két hintó és egy nagy ekhós szekér. A lovasok
+valami ódivatú huszármundért és Mária Terézia-korabeli
+cukorsüvegcsákót viseltek. Nagybajszú, kövér és szigorú emberek
+voltak. A svábok megismerték, hogy vármegyei huszárok. A négyes
+fogatban négy tekintélyes úr ült, mindegyikük ezüstkupakos
+tájtékpipát tartott a keztyüs kezében.</p>
+<p>A nemzetőrök belevilágítottak fáklyáikkal a hintóba.</p>
+<p>– Kik az urak? – kérdezte Graf Jani katonáspeckesen.</p>
+<p>– Mi vagyunk Temesvármegye! – hangzott el az önérzetes
+válasz.</p>
+<p>Ezt egy nagyszakálu, villogó szemü öreg mondta, akinek félig
+oroszlán-, félig rókaarca volt.</p>
+<p>– Én vagyok Turányi, második vicispán. Ez itt mellettem a
+főjegyző, szemben a két úr a főügyész és a tiszti orvos. A bakon a
+patvaristám ül. A másik hintóban van az asszonynép, az ekhós
+szekéren meg a vármegyei levéltár.</p>
+<p>A vármegye megszökött a svarcgelb Temesvárról és Versecre tette
+át székhelyét. Akkoriban senki sem ülhetett nyugton az országban, a
+szlávok északnak, a magyarok délnek özönlöttek és a vármegyék után
+forspontos szekerekre kapott a kormány is.</p>
+<p>– Az urak mit strázsálnak itt? – kérdezte a vicispán.</p>
+<p>– A városunkat őrizzük, hogy fejünkre ne gyujtsák őfelsége
+katonái, – mondta Graf. <span class="pagenum"><a name="Page_112"
+id="Page_112">-112-</a></span></p>
+<p>– Eddig ugyan jól őrködtek, az egész ország a megmondhatója, –
+bólintott a vicispán.</p>
+<p>Azután a mellette ülő főjegyzőhöz fordult:</p>
+<p>– A rácokból nem fog osztrákokat csinálni Bécs, de a svábokból
+máris magyarokat csinált.</p>
+<p>Időközben odaérkezett a második fogat is, az asszonyoké. Egy
+fiatal nő, aki nagyon unhatta már a kocsikázást, kiszökött a
+hintóból és nagy galléros köpenyegével nekifeküdvén a szélnek,
+odavitorlázott az urakhoz.</p>
+<p>– Hol vagyunk, apus? – kérdezte.</p>
+<p>– Ez már Versec, lyányom, – válaszolt Turányi alispán, – ezek az
+urak pedig Versec védői.</p>
+<p>Barna, bársonyos tekintetü lelkes nagy szempár simogatta végig
+Graf Jani arcát.</p>
+<p>– Én ismerem önt, uram, – mondta a leány. – Láttam önt
+Temesváron, mikor a szerviánus-rabokat eszkortirozta. Ön az a
+nemzetőr-hadnagy, aki elevenen elfogta a rác Stanimirovicsot.
+Nemde, úgy van?</p>
+<p>A néhai volt odborbiztos elfogatásában a főérdem ugyan a kis
+Hoffer Gyurié volt, aki most ökölbe szorított kezekkel és fülig
+betakaródzva aludt otthon, Jani azonban nem látta helyénvalónak a
+hosszas magyarázkódást és ennyit mondott csak:</p>
+<p>– A nevem Graf János!</p>
+<p>A bársonyos tekintetü leány régi és kedves ismerőse volt
+Janinak. Az ország akkoriban teli volt egy kőnyomással, amely
+Hungária asszonyt ábrázolta. A kép nem volt valami művészi alkotás,
+Hungáriának azonban szakasztott olyan leányosan fenkölt, rajongó és
+kedvesen fontoskodó arca volt, mint a vicispán szép leányának.</p>
+<p>– Szállj kocsiba, Kamilla, mert indulunk! – mondta az
+alispán.</p>
+<p>Turányi Kamilla azonban úgy érezte, hogy még <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span>
+mondania kell valamit. A szemében fölcsillant a mámoros tűz, amely
+akkoriban annyi szép női szemet tett szebbé.</p>
+<p>– Engedje meg, Graf hadnagy úr, hogy emlékül adhassam önnek ezt
+a nemzeti kokárdát. Lehet, hogy soha sem fogjuk egymást
+viszontlátni ez életben, mert hiszen nem tudjuk, hogy mily
+zivatarokat hoz a holnap. De ha kedvezne nekünk a szerencse és
+viszontlátnók egymást, akkor erről a kokárdáról fogom önt
+megismerni. Azért kérem önt, viselje mindig a honszerelem
+jelvényét.</p>
+<p>Azzal leszedte kebléről a kokárdát és odatűzte Graf Jani
+mellére. Olyan kecses és meghatott méltósággal tette, hogy a
+körülálló savanyu svábok közül egyiknek sem volt kedve nevetni.
+Mind úgy érezték, hogy ez több, mint egy fiatal leánynak és egy
+fiatalembernek magánügye.</p>
+<p>Grafnak később eszébe jutott, hogy mégis meg kellett volna
+csókolnia a leány kezét. Hiszen gondolt is reá, mikor a formás,
+fehér kéz ott babrált a kabátján, közel az arcához, de az átkozott
+sváb szégyenérzete megint megbénította akaraterejét.</p>
+<p>Ha Jani attól félt, hogy Turányi Kamilla balsejtelme beteljesül
+és hogy nem fogják egymást viszontlátni az életben, akkor hamarosan
+kellemes csalódásban lett része. Reggel ugyanis, mikor éhesen és
+fáradtan, a kokárdával a mellén hazacsörtetett, Kamilla kisasszonyt
+ott találta szülei háza udvarán, kosárral a karján, száz tolakodó
+baromfi közepett, amely kodácsolva és verekedve kapkodta a fejére
+hulló takarmányt. A vicispán úr pedig pipázva sétált fel-alá a zöld
+szobában és valami végzést diktált körmölő patvaristájának.</p>
+<p>Egész Versecen a Graf-háznak voltak a legmagasabb szobái és a
+városi tanács, amely tudta, hogy mi dukál egy vicispánnak, ide
+kvártélyozta be a tekintetes urat. A <span class="pagenum"><a name=
+"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> Grafné tizenkét szobája
+közül tíz különben is üresen állott, amióta hazamentek a
+fehértemplomi bujdosók.</p>
+<p>Jani úgy találta, hogy Kamilla kisasszony nappali világítás
+mellett még inkább Hungária, mint fáklyafénynél. Valami kecses és
+megható méltóság jellemezte a leány egész valóját és midőn most
+Grafné csirkéit etette, az ember egy allegórikus jelenetre
+gondolhatott volna: „Hungária asszony, mint a nemzeti
+baromfitenyésztés ügyének patronája“.</p>
+<p>Kamilla honleányi rajongása – mert honleány volt a lábahegyéig –
+forró és szent fényével bevilágította Grafék házát. Még Grafnét is
+lefegyverezte, az pedig tüskés asszonyság volt és ki nem állhatta
+„az ilyen mókákat“. Most azonban csendes élvezettel hallgatta, ha a
+kisasszony előtte érthetetlen, de elragadó energiáju és
+csodás-muzsikáju Petőfi-verseket szavalt, sőt segített is
+Kamillának kokárdákat varrni a nemzetőrök számára. Mert Kamilla
+megfogadta, hogy nem pihen meg előbb, míg a hon minden polgárának
+szíve fölött ott nem virít a szent három szín. Graf Jani első
+pillanatban mindenét, minden gondolatát, érzését, emlékét és
+reményét letette Kamilla lába elé. Még a szegény Manin Zorka képét
+is… A vicispán kisasszony szépsége, amely olyan idegenszerűen
+magyaros volt, csodásan meghatotta és föllelkesítette. A nagy epedő
+honvágy, melyet a magyarság után érzett, most Kamilla felé fordult.
+És mivel előre tudta, hogy ez a szerelme is reménytelen lesz, a
+hősi halálról álmodozott, amely akkor éri utól, mikor az
+ellenségtől elhódított zászlót leteszi Kamilla lábai elé. A dolog
+gyakorlatilag nem látszott megvalósíthatónak, de álomnak mégis édes
+volt.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>November első napján a kitaszított és gazdátlan sváb város egy
+új, ifju naprendszer vonzási körébe jutott.</p>
+<p>Trombitaszóval és dobpergéssel magyar katonák vonultak a
+városba. Elsőnek a szegedi 3. honvédzászlóalj két kompániája
+masirozott egy Földváry Sándor nevü, félszemü kapitány kommandója
+alatt, azután csongrádi és vásárhelyi lovas és gyalogos nemzetőrök
+érkeztek. A sereg vezére Damjanich János alezredes volt. A svábok
+elkedvetlenedtek, mikor kitudódott, hogy ez a Damjanich rác ember,
+hozzá még stásai granicsár. Lóháton jött a gyalogosok közt és
+körszakállas, lapos és széles ábrázatán, amely úgy ringott a
+katonái feje fölött, mint a rác szentkép a processzióban, a komor
+erő és a szláv titokzatosság kifejezése ült.</p>
+<p>Mindenki rettegett tőle és mindenki rajongott érte. Egypár nap
+múlva már azt mondták a svábok: Ez a mi emberünk! Ő nem hasonlított
+azokhoz a császári katonákhoz, akiket a verseciek ismertek. A
+taktikázó huzavonát, a felelősségtől való félelmet híréből sem
+ismerte. Minden szava egyenes, találó és kemény volt, mint a
+kalapácsütés, minden cselekedete gyors, ellenállhatatlan és
+rettenetes, mint a mennykőcsapás. Az emberek ösztönszerűen
+megérezték benne az erőt és az elszántságot. Damjanichcsal
+ellenkezni annyi volt, mint meghalni.</p>
+<p>Egypár nappal később, midőn Graf Jani éppen a
+Szalvátor-patikában pálinkázott, még egy fantasztikus lovascsapat
+jött a temesvári út felől. Vagy száz kanászkalapos, cifraszűrős,
+kékgatyás parasztember. Jócsontu paripákon ültek, mindnyájának volt
+duplacsövü puskája, karikása és kulacsa és mindnyájának pipa volt a
+szájában. Az urak kiszaladtak a patikából. Soha még ilyen furcsa
+parasztokat nem láttak. Volt köztük bikanyaku, fiatal vasgyúró,
+volt javakorabeli férfi és volt tiszteletreméltó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> öreg
+is, aki varkócsban viselte a haját a halántéka fölött, a lovát
+azonban mind pompásan ülte meg, a nézése mindnyájának bátor, a
+tartása meg úri volt.</p>
+<p>A csapat élén egy igen jóképü atyafi poroszkált. A patika előtt
+megállította szép sárgáját, tisztességtudóan megbillentette
+kalapját és megkérdezte, hogy hol van Damjanich alezredes
+kvártélya.</p>
+<p>Az urak útbaigazították.</p>
+<p>– Honnan jöttek, atyafi és kik maguk? – kérdezte Graf Jani.</p>
+<p>– Ki innen, ki onnan jött, magam Szögedéből, a nevem meg Rózsa
+Sándor.</p>
+<p>Tulajdonképpen Rauzsa Sándort mondott, nagy önérzettel
+megnyomván az alföldön oly rettegett nevet. A híres haramiavezér
+volt, aki engedelmet kapott a kormánytól, hogy táborba szálljon. A
+nagy világfölfordulás közepett ez is megeshetett: a rablók és
+gyilkosok előjöttek búvóhelyeikből, hogy megvédjék a polgárok
+életét és vagyonát a császár katonái ellen.</p>
+<p>Harmadnapra Damjanich alezredes már portyázó útra küldte Rózsa
+Sándorékat Csákova felé. Tudni akarta, hogy meddig nyomultak már
+délnek báró Rukovina csapatjai. Az alezredes azonban nem bízott
+túlságosan a betyárok igazmondásában, azért megkérte a
+nemzetőrséget, hogy adjon a magyarok mellé két, a vidékkel ismerős
+németet.</p>
+<p>Hoffer Tóni és Graf Jani vállalkoztak a kalandos útra. Mind a
+ketten kereskedők voltak és mivel az üzleti útakat akkoriban
+leginkább lóháton szokták megtenni, a kereskedők jó lovasok hírében
+állottak.</p>
+<p>Korán hajnalban útra keltek, száz lovas, az alföld leghírhedtebb
+útonállói és lókötői, velük Versec két legvagyonosabb és
+legkényesebb ifja. Rózsáék igazi betyártempóban <span class=
+"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span>
+lovagoltak, azaz galoppban, időközönkint, hogy pihentessék a
+paripáikat, lépésben. A magyarok magukban talán megmosolyogták a
+németek lovaglását, egyébként azonban igen tisztességtudóan bántak
+velük, meg is vendégelték őket paprikás szalonnával és
+törkölypálinkával.</p>
+<p>Csákován megtudták, hogy a német aznap, mikor Damjanich Versecre
+érkezett, visszakotródott észak felé. Damjanichnak már akkor is az
+volt a híre az osztrák táborban, hogy nem jó szomszéd. A verseci
+őrjárat rövid pihenőt tartott, majd tovább vágtatott észak
+irányában. Vojtek alatt egy császári csapattal találkoztak, amely
+alighanem hasonló járatban volt, mint ők. Elég furcsa ármádia volt
+a császári is: fél ulánus svadron és vagy öt-hatszáz kaszával és
+baltával fegyverkező bocskoros oláh. A temesváriaknak volt rá
+gondjuk, hogy föllázítsák ezt a népet is, amely eddigelé békésen
+megült falvaiban. Az oláhok megtorpadtak a verseci lovasok láttára,
+Rózsa Sándorék is megállapodtak. Damjanich alezredes kiadta nekik a
+szigorú parancsot, hogy megütközni semmi körülmények közt nem
+szabad, a kaszás embereknek pedig, ha nem is kaptak hasonló
+parancsot, semmi kedvük nem volt verekedni.</p>
+<p>Hoffer Tóni elővette a messzilátóját és az ellenséget mustrálta.
+Az oláh kaszások élén egy hosszú dzsidás tisztet látott, aki
+ugyancsak messzilátót tartott az öklében és nagy figyelemmel nézett
+vissza Hofferra. A tiszt Kolonics főhadnagy volt. A két fiatalember
+nem beszélt többet egymással az életben, nem is tudódott ki soha,
+hogy mit gondoltak ők akkor egymásról, nem lehetetlen azonban, hogy
+mind a ketten megbotránkoztak egymás társaságán.</p>
+<p>A portyázók megtudták azt, amit Damjanich tudni akart és délután
+már visszatértek megint a városba. A két <span class=
+"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> ifjú
+ember Rózsa Sándor oldalán lovagolt végig a főutcán és mi tagadás
+benne, igen jólesett nekik, hogy az egész város látta őket ebben a
+társaságban.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Graf Jani és barátai honvédbált rendeztek a Konkordiában. Úgy
+mondták, hogy a honvédek tiszteletére, de azért a Turányi Kamilla
+bálja lett belőle.</p>
+<p>Graf magára vette a legjobbik kabátját és bekopogtatott a
+vicispánékhoz, hogy meginvitálja őket a bálba. A tekintetes úr ott
+ült a szobában, pipával a szájában, okuláréval az orrán, dézsába
+hűtött borral a keze ügyében és holmi aktákat nézegetett. Kamilla
+tépést készített és két ifjú hadnaggyal társalgott, aki vizitába
+érkezett. A vicispánt nem zavarta a fiatalok beszélgetése, sőt
+ellenkezőleg, szerette, ha a füle mellett duruzsolnak.</p>
+<p>A tisztek közül az egyik Fáy Gyula volt és a vörössapkásoknál
+„vitézkedett“, a másik, egy Resser nevű pozsonyi fiú, a
+Württemberg-huszároknál „állott“. Fáy feltünően szép, ábrándos,
+barna ifjú volt és egy magyar tipusú arkangyalra emlékeztette Graf
+Janit. A huszár komor, sápadt, lobogó szemű ember volt, a haját a
+homlokába fésülte és republikánus füzeteket hordott a zsebében.</p>
+<p>Midőn a tisztek megtudták, hogy a jövő héten bál lesz, ugyanazon
+ötletük támadt és szinte egyszerre elkérték Kamilla kisasszonytól a
+magyar füzértáncát. Ez a tánc, sokatmondó figuráinak sorozatával,
+az együtt eltöltött élet jelképies extraktuma volt.</p>
+<p>Mielőtt a kisasszony még válaszolhatott volna, megszólalt Graf
+is, merészen mondván:</p>
+<p>– Tulajdonképpen magam is ilyen szándékkal bátorkodtam
+idejönni…</p>
+<p>Ebben a pillanatban árnyék vetődött a szobába, egy széles nagy
+katonatiszt lépett be, aki elfoglalta az üvegajtó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> egész
+nyílását. A fiatal tisztek fölpattantak székükről, a vicispán pedig
+levette fejéről a rojtos sapkáját.</p>
+<p>A katonatiszt Damjanich alezredes volt.</p>
+<p>Azért jött, hogy valami intézkedést kérjen Turányitól a megyei
+forspontok dolgában.</p>
+<p>– Alezredes úr, – szólt később Kamilla, – kérem önt, hogy legyen
+bíró egy vitás kérdésben. Ez a három úr a füzértáncomat kéri és
+mivel egyiket sem óhajtom mellőzni, elhatároztam, hogy öntől kérem
+a döntést.</p>
+<p>– Mikor lesz a bál? – kérdezte mélyzengésű orgonahangján
+Damjanich.</p>
+<p>– November nyolcadikán, – mondta Graf Jani.</p>
+<p>– Akkor nem lehet. Nyolcadikán este aludni fognak a tisztjeim.
+De kilencedikén este már ráérnek mulatni.</p>
+<p>Az alezredes Kamilla felé fordította széles, lapos
+kalugyer-arcát, amelynek oroszlánnyugalma mögött ott lappangott
+szörnyű ingerlékenysége.</p>
+<p>– Az ilyen szép delnőnek csak a legderekabbik katona méltó
+táncosa. November kilencedikén meg fogom önnek mondhatni, hogy ki a
+legderekabb az urak közül.</p>
+<p>Damjanich, akiben megvolt a vadászó és harcoló ősember minden
+éleslátása és ravaszsága, akkoriban a portyázóival már
+körültapogatta a temesvári hadtest előretolt hadállásait és már
+tisztában volt a császári főkommandáns katonai és emberi
+mivoltával. Tudta, hogy Rukovina tábornok alapjában véve óvatos
+filiszter, akinek mindenhez van bátorsága, csak éppen ahhoz nincs,
+hogy kitegye magát a kudarc veszedelmének. Mint a csigabiga, csak
+féllábbal mer kilépni biztos várából és a versecieknek nincs is
+miért félniök tőle. A császári vezéreknek az volt a bajuk, hogy
+nagyon sok volt a veszteni valójuk; a magyaroknak pedig sok volt a
+nyerni valójuk.</p>
+<p>Damjanich most már hozzálátott, hogy Rukovina <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> szeme
+előtt elpusztítsa annak szerb szövetségeseit. Ezt a szándékát
+félelmetes sietséggel és véres energiával vitte keresztül.</p>
+<p>Versecet akkoriban megint két rác tábor zaklatta, az alibunári
+és a lagerdorfi. Alibunáron újabban sok csapatot vont össze
+Szuplikác, Lagerdorf pedig, amelyet azért erősítettek meg a
+granicsárok, hogy a két testvérvárost, Versecet és Fehértemplomot
+elvágják egymástól, a délvidék rémévé nőtte ki magát. A tábor a
+balkáni barbárság és gyűlölet erős vára volt. A szerb parasztok
+énekekben dicsőitették a lagerdorfi hősöket, akik szívós
+irtóháborút folytatnak minden ellen, ami magyar vagy német. A
+portyázóik rabolva és pusztítva kalandoztak a széles délvidéken és
+a déli Koszova-szél gyakran égett szagot és hullabűzt hozott a
+városba.</p>
+<p>November nyolcadikán, sötét hajnalon, Damjanich váratlanul
+kiosont a városból és Lagerdorf felé sietett. Két gyalogos
+századot, egy kompánia sváb önkéntest, fél huszár-svadront és száz
+Rózsa Sándor-féle lovast vitt magával. A svábok éjfélkor még nem is
+tudták, hogy ki fognak marsirozni. Az alezredes parancsára öt
+nemzetőr-kompániának a pancsovai útat kellett őriznie, ha netán
+támadást próbálnának az alibunáriak.</p>
+<p>Midőn már a hátuk mögött volt a város, a várhegy déli lejtőjén
+egyszerre három pásztortűz csillant föl az őszi szürkületben.</p>
+<p>– A kutyáknak spionjaik vannak a városban, – morogta
+Damjanich.</p>
+<p>Úgy is volt, ahogyan mondta, mert mikor Lagerdorf alá érkeztek,
+már ott várta őket a falu előtt az egész szerb sereg, hadi rendbe
+sorakozva.</p>
+<p>Ezen a napon nem főztek ebédet a német városban, az asszonyok a
+templomban imádkoztak, a férfiak pedig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> fekete
+rajokban ellepték a hegy gerincét és élesen figyeltek a Karas
+völgye felé.</p>
+<p>Délig távoli ágyúzást hallottak. Olyan halkan morogtak az ágyúk,
+mint a bőgölyzümmögés. Délután óriás, fekete füstfelhő emelkedett a
+síkság fölé… A felhőnek olyan formája volt, mint a szálló
+denevérnek.</p>
+<p>Ekkor mozgolódás és kiáltozás támadt a városban:</p>
+<p>– A magyarok fölgyújtották Lagerdorfot!</p>
+<p>Mielőtt még bealkonyodott volna, már visszajött a kis sereg. A
+tisztek arca ragyogott, a legénység vidám énekszóval marsirozott a
+városba. Hetven szerb rabot, ágyúkat, zászlókat és sok szekérre
+való szuronyos puskát hoztak magukkal.</p>
+<p>Turányi vicispán ott állott a Templom-utca gyalogjáróján, az
+izgalomtól remegő, kipirult arcú Kamilla a karjába
+kapaszkodott.</p>
+<p>Damjanich, aki olyan volt a nagy lován, mint egy egyenruhás rác
+püspök, odaterelte szürkéjét a gyalogjáró szélére.</p>
+<p>– Estére táncolhatnak, kisasszony, – mondta.</p>
+<p>– És kié legyen a füzértánc? – kérdezte Kamilla.</p>
+<p>– Be kell érnie a sváb nemzetőrhadnaggyal.</p>
+<p>– Ő volna a legderekabbik a három közül?</p>
+<p>– Azt egy szóval sem mondom. De a másik kettő nem táncolhat,
+mert elesett.</p>
+<p>– Mennyi a veszteségünk? – kérdezte elboruló arccal a
+vicispán.</p>
+<p>– Négy halott, köztük két tiszt és tizenöt sebesült.</p>
+<p>– És a rácoké?</p>
+<p>– Körülbelül kilencszáz halott és hetven fogoly.</p>
+<p>Az alezredes szalutált és megsarkantyúzta lovát.</p>
+<p>A lagerdorfi csata a szabadságharc egyik legvéresebb ütközete
+volt. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>A szegedi nemzetőrök, akik arról voltak nevezetesek, hogy
+nagyobbrészt idősebb férfiak és szinte kivétel nélkül családapák
+voltak, a félszemű Földváry vezetése alatt hallatlan erővel és
+vadsággal rohanták meg a granicsárokat. A szerbek elkeseredett
+szuronycsata után visszahúzódtak a falujokba, de itt meg Elek
+százados két vörössapkás kompániája támadta őket hátba. A
+kilencesek Vojvodinc felől érkeztek és egy gépkerék pontosságával
+dolgoztak össze a verseciekkel. Ez különben természetes volt,
+Damjanich rendeleteit betű szerint szokták teljesíteni, mivel
+minden írott parancsa mögött ott állott a láthatatlan klauzula:
+„Különben főbelövetem önt.“</p>
+<p>Most már pánik ragadta meg a szerbeket, rémült gomolyagokba
+verődve futottak, de a huszárok és Rózsa Sándor megvadult legényei
+egy részüket a Karasba szorították, a többit pedig órákon át tartó
+gyilkos hajszában verték a legelőkön és tarlókon végig.</p>
+<p>A vörössapkások a lagerdorfi templom lépcsőjén megtalálták Fáy
+Gyula hadnagynak holttestét. Senki sem tudta, hogyan került oda
+egyedül. Ez a gyerekhadnagy a bataillon kényeztetett kedvence volt
+és midőn a legények meglátták förtelmesen megcsonkított holttestét,
+annyira földühödtek, hogy nem adtak többet pardont, a rabokat is
+fölkoncolták és azt a hetven szerbet, akit Versecre hoztak, csak a
+saját testükkel tudták megvédeni a szegediek.</p>
+<p>A Bánság fölött, mint a csaták titokzatos és ijesztő bálványa,
+fölemelkedett Damjanich óriás alakja. Damjanich neve e naptól fogva
+híres lett az országban.</p>
+<p>A svábok visszafojtott lélegzettel és az izgalomtól sápadt
+arccal hallgatták a Lagerdorfot megjárt önkéntesek elbeszéléseit.
+Ilyen hadviselésről eddig fogalmuk sem volt. A tisztek mindenütt
+elől. Damjanich maga minden percben <span class="pagenum"><a name=
+"Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> kockára tette mindenét,
+hogy mindent megnyerjen. A félszemű Földváry nevetve dicsekedett,
+hogy őt nem fogja a golyó és mindig a támadó front előtt rohant. A
+császári legénység parancsszóra ment tűzbe, de ezek a honvédek úgy
+verekedtek, mintha a háború az ő személyes ügyük volna. A legénység
+mindenféle hadicseleket eszelt ki. Midőn a kilencesek beérkeztek a
+faluba – így beszélik, – fordítva tették föl vörös sapkájukat, hogy
+szerviánus feznek lássék és rácul kiáltották oda a
+granicsároknak:</p>
+<p>– Itt vagyunk, testvérek, ne féljetek!</p>
+<p>A granicsárok egy pillanatig azt hihették, hogy szerbiai
+segítség érkezett és csak akkor ábrándultak ki rettenetesen, mikor
+a vörössapkások sortűze már földhöz vágta első glédájukat.</p>
+<p>Rózsa Sándorról pedig azt beszélték, hogy tizenkét szerbet ölt
+meg a maga kezével. Való igaz, hogy a betyárok szilaj
+halálmegvetéssel harcoltak. Rózsa Sándor, akit a kommandáns
+személyesen megdicsért, igaz betyárhumorral mondta:</p>
+<p>– Jól esik verekedni, mikor nem kell félni a csendbiztostól.</p>
+<p>A csata estéjén azért megtartották a bált a Konkordiában.</p>
+<p>Nevezetes, hogy abban az időben mennyit táncoltak az emberek. A
+honvédbálok szent bachanáliák voltak, ahol összevegyűlt és egymást
+lángra lobbantotta a férfiak és a nők forradalmi mámora. A
+szabadság égő máglyájába mindenki beledobta a legjavát annak, amije
+volt, a férfi a bátorságát, a nő a szépségét. „Otthon maradni“
+gyávaság lett volna férfinak, nőnek egyaránt. Valami anyáskodó
+nagylelkűség és pazarlási vágy szállotta meg a nőket, a férfiakat
+pedig, akik nem hittek a holnapban, siralomházi mohóság hevítette.
+<span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span></p>
+<p>Turányi Kamilla sem maradt otthon. Eljött, a Honderü nemzeti
+divatja szerint öltöztetve, a két elesett ifjú fájdalmas és forró
+emlékével a szívében. Midőn édes áhítattal és csodálatos
+könnyedséggel lejtette a magyar táncokat, köréje csődült az egész
+vendégsereg. Ez nem is volt közönséges tánc, hanem a magyarság
+büszke önimádásának valami ősi, kecses szertartása.</p>
+<p>A táncosa azonban, Graf Jani, nem örülhetett diadalának. A
+karjai között tartotta a leány karcsú, meleg testét, de érezte,
+hogy a lelke száz mérföldnyi távolságban van tőle. Szinte sajnálta,
+hogy ő is nem kapott golyót a Karas mellett, – hiszen igazán nem
+rajta múlott, – akkor legalább az övé lett volna valami abból az
+édes és forró epedésből, ami Kamilla minden pórusából
+áradozott.</p>
+<p>Hofferék a leányaik közül csak Emiliát hozták el. Emilia ugyan
+váltig könyörgött, hogy hagyják otthon, ő ragaszkodott svarcgelb
+jegyeséhez és úgy érezte, hogy árulást követ el, ha honvédekkel
+táncol, – Hofferné azonban nem teketóriázott sokat, egypár
+nyaklevest igért neki és Emilia könnyes szemmel magára kapta fehér
+mullruháját.</p>
+<p>A magyar tisztek valahogyan neszét vették, hogy Emilia multján
+fekete-sárga folt éktelenkedik és a szőke leány, aki bús
+martirmegadással járta a polkát, annyira fölizgatta a
+férfihiúságukat, hogy valósággal körülrajongták. Turányi Kamilla
+mellett Hoffer Mili lett a legünnepeltebb táncosnő és – mi tagadás
+benne, – ez a körülmény alkalmas volt arra, hogy némileg kibékítse
+a leányt a rebellis nemzettel.</p>
+<p>Ha a polgárok nem láttak még olyan csatát, mint a lagerdorfi
+volt, a Konkordia-belihez fogható mulatságot sem igen láttak még. A
+fiatal urak életkedve, amelyet délelőtt megfagyasztott a szálló
+golyók zizegése, most megindult és forró orkánban szinte már a
+fellegekig csapott. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span> Az élet megint tündöklő fényben
+világított, szebben és kivánatosabban, mint azelőtt bármikor.</p>
+<p>Damjanich alezredes, aki szolgálati dolgokban oly irgalmatlan
+szigorú volt, most kedélyes apaként csibukozott a sarokasztalnál és
+elmélázva nézte az ifjúság boldog tombolását. Ha egyik beborozott
+tisztje hozzálépett, csendesen összekoccintotta vele poharát.</p>
+<p>Hajnalban a fiatal tisztek és a fölhevült báli vendégek, urak,
+hölgyek, összekapaszkodva, a szállására kísérték a vezért. A
+nemzetőrök zenekarát is magukkal vitték. Damjanich nyugodt, kissé
+nehézkes léptekkel ballagott a maga útján, hatalmas testével is
+kiválva a tömegből, körülötte, mögötte trombitáló, rikoltozó,
+kacagó sokaság gomolygott.</p>
+<p>Mikor a piactérre értek, itt is, ott is megmozdúltak a szerb
+házak ablakfüggönyei és a résen szomorú, álmatlan arcok kandikáltak
+ki. És akadt szerb, aki a <i>nagy Renegát</i> alakját látva, keserű
+büszkeséggel susogta:</p>
+<p>– Egy rácnak kellett a magyarok élére állania, hogy leverjék a
+rácokat!</p>
+<p>December 12-én Damjanich ezredes – a lagerdorfi győzelem
+meghozta neki az előléptetést, – egy oroszlánugrással rávetette
+magát az alibunári, – károlyfalvi kettős táborra, ahol ötezer
+granicsár állott fegyverben.</p>
+<p>Az ezredes Gergely őrnagyot Alibunár alá küldte, maga pedig a
+szegediekkel és a kassai vörössapkásokkal megrohanta a károlyfalvi
+földsáncokat. Három órai eredménytelen harc után a félszemű
+Földváry kapitány kezébe vette a zászlót, amelynek szalagját szép
+szegedi asszonyok hímezték, és senkivel és semmivel sem törődvén,
+egy vallási rajongó valószínűtlen vakmerőségével bement a sáncok
+közé. Egész sortűz fogadta, érthetetlen módon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> azonban
+megint nem kapott lövést. A honvédjei persze a nyomában voltak.</p>
+<p>Gergely őrnagy azalatt már Alibunárt ágyúztatta. A rác túlerővel
+azonban semmiképpen sem tudott megbirkózni. Délfelé már az
+alibunáriak támadták és lépésről-lépésre visszaverték a magyarokat.
+Egy Lippay nevű huszárfőhadnagy egy fél svadronnal megattakirozta
+és megállította a magyar ágyúk felé rohanó granicsárokat. A
+támadását ugyan visszaverték, de Lippay rögtön a másik félsvadronja
+élére állott és újra nekiugratott a rácoknak. Csodálatos
+makacssággal ismételte meg támadásait, úgy, hogy a verseci
+fuvarosok ráértek biztos helyre vontatni a hatfontosokat.</p>
+<p>Délután egyszerre riadalom támadt a granicsárok közt:
+Károlyfalva felől megjöttek a menekülők, akiket Damjanich akkor már
+kivert utolsó futóárkukból is. Porlepte, véres, szepegő és halálra
+fáradt emberek gomolya nyüzsgött az úton.</p>
+<p>A menekülők rémült hebegéséből megértették az alibunáriak, hogy
+a nagy Renegát jön és hozza a rettenetes vörössapkásokat. A dél
+felől vágtatva közeledő orkán úrrá lett az embereken. A szerbek
+harci kedvét megfagyasztotta, a magyarokét lángra lobbantotta. A
+magyarok Damjanich nevét ordítozták és megtörtént a különös eset,
+hogy a granicsárok, akik eddig vitézül nekimentek honvédszuronynak
+és huszárkardnak, most ijedten meghátráltak egy név elől.</p>
+<p>Alibunár Gergely kezébe esett, mielőtt még Damjanich megérkezett
+volna, a szerbek pedig fölhúzódtak a meredek dombhátra. Azonban
+azt, akitől menekülni akartak, már nem tudták elkerülni, mert a
+dombháton fölbukkantak Damjanich lovasai és a szerbek azon vették
+észre magukat, hogy az egymásba fogó honvédzászlóaljak bekerítik
+<span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span> őket. A granicsártisztek összeszedték
+legényeiket és kétségbeesett szuronyrohammal kitörtek a
+hajtóláncból, azután Pancsova felé vonúltak.</p>
+<p>Már akkor bealkonyodott és az égő város tűzfénye világította meg
+a csatatért. A lobogó vörös fényben a huszárok lovas démonok
+módjára rohanták meg a menekülőket. Itt is, ott is ujból meg ujból
+összeverődött egy-egy ellentálló csoport, de a lovasság újból és
+újból szétugrasztotta és legázolta őket.</p>
+<p>Damjanich, miután megsemmisítette a szerb sereget és
+elpusztította Alibunárt, nem tért vissza Versecre, hanem Torontálba
+vonult, hogy Kiss Ernő hadosztályával egyesüljön. Másnap esett meg
+a híres jarkováci éjjeli támadás, mikor az álmában meglepett vezér
+egy szál ingben pattant nyergeletlen lovára és félmeztelen legényei
+élén verte vissza az éj homályából előbukkant ellenséget.</p>
+<p>A verseciek Tedeummal ülték meg az alibunári diadalt.</p>
+<p>Mialatt Dániel kanonok könnyes szemmel és kissé mekegő hangon
+zengte a Seregek Urának dicsőségét, Graf Jani, aki a
+nemzetőrtisztekkel ott térdepelt az első padban, egyre csak Turányi
+Kamilla fanatizált szép Hungária-arcán legeltette szemét. A magas
+ablakon keresztül egy napsugár belévillant a templom homályába és
+gyöngéden körülremegte a leány alakját. Minden, ami az embert
+összekötheti Istenével, ebben a pillanatban ott ragyogott Kamilla
+arcán.</p>
+<p>Graf Jani lelkébe ekkor egy elhatározás hullott bele, olyan
+váratlanul, mint egy arany meteor. Mise után meg fogja kérni a
+vicispán leányának kezét! Bolondság, igaz, de a világ most ugyis
+tótágast áll, a téli levegő teli van mámorral és
+tiszavirág-mohósággal, meglehet, hogy a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> nagy
+fölfordulás közepett éppen Jani ölébe hull a nagy kincs… Megörült
+az elhatározásának és meg is ijedt tőle. És rögtön kemény
+esküvéssel és becsületszóval hozzá kötötte magát.</p>
+<p>A kanonok az oltárról beszédet intézett a nemzetőrökhöz.
+Szavaiban olyan fanatikus, mámoros szabadságvágy izzott, hogy a
+fölizgatott fiatalok mise után egy ágyú talpára ültették a főurat
+és ujjongó diadalmenetben tolták haza a plébániára.</p>
+<p>Graf Jani azalatt hazakisérte Turányi Kamillát. Sápadt arccal
+lépkedett a kisasszony oldalán. Egypárszor már megköszörülte a
+torkát, de beszélni még sem mert.</p>
+<p>– Valami bánata van önnek, hogy ilyen hallgatag? – kérdezte
+Kamilla.</p>
+<p>– Egy komoly dolgot kell önnel közölnöm, nagysám.</p>
+<p>A kisasszony egy megszeppent oldalpillantást vetett Grafra, majd
+gyorsan mondta:</p>
+<p>– Előbb hadd közöljek én önnel egy komoly dolgot… Én ma este
+esküszöm… Ma este hitvese leszek Lippay főhadnagynak…</p>
+<p>Mintha egyszerre száz hatfontosat sütöttek volna el Graf Jani
+füle mellett…</p>
+<p>Lippay volt a huszárfőhadnagy, aki a hősiességével megállította
+az alibunári granicsárokat és megmentette Gergely őrnagy négy
+ágyúját. Ezekben a napokban a város visszhangzott az ifjú tiszt
+dicsőségétől.</p>
+<p>– Hát szereti? – kérdezte Jani olyan siralmas hangon, hogy maga
+is megijedt tőle.</p>
+<p>– Van magyar nő, akinek szíve nem fordulna a hősök hőse felé? –
+kérdezte viszont Kamilla, ég felé emelve rajongó szép szemét.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span></p>
+<p>Lippay, aki svadronjával a pancsovai utat őrizte, csak későn
+este jött be a városba. A templom előtt nyeregből ugrott és mialatt
+a trombitás a lovát fogta, ő úgy, ahogyan volt, fülig porosan,
+borotválatlanul és tábori ruhában, örök hűséget esküdött a vicispán
+leányának.</p>
+<p>Az egész násznép csak öt-hat ember volt. Ott állottak együtt a
+hideg, sötét templomban, néhány viaszgyertya szelíd fénye mellett
+és olyan komoly és megindult arcot csináltak, mintha nem is
+lakodalomról, hanem valami titokzatos és szomorú értelmü
+szertartásról volna szó.</p>
+<p>Lippay főhadnagy egy negyed órával később, fél lábával már a
+kengyelben, megcsókolta ifjú hitvesét és galopban visszarepült
+megint a svadronjához. A nászéjszakáját künn töltötte a tarlókon,
+távoli tüzekre figyelve, amelyek fölvillantak a fagyos téli
+éjszakában. Reggel künn érte a parancs, hogy ő is siessen
+Torontálba és így egyelőre nem is látta viszont Kamillát.</p>
+<p>Az ujdonsült Lippayné élete semmiben sem változott. Az ideje
+javát most is azzal töltötte, hogy tépést készített és nemzeti
+kokárdákat varrt. Olykor azonban egy-egy percre ölébe tette a
+munkáját, egy pillanatig maga elé bámult és ilyenkor valami édes
+mosoly csillant föl ajka szélén.</p>
+<p>Hogy mikor és hogyan egyezett meg olyan gyorsan a főhadnaggyal,
+azt sohasem tudta meg Graf Jani. Lippay nem udvarolt Kamillának,
+valószínű azonban, hogy az alibunári csatában azért verekedett
+olyan csodálatos hősiességgel, mert tudta, hogy ezzel az attakjával
+Kamilla szívét hódítja meg.</p>
+<p>A fiatal férj csak ujév után, január 4-ik napján került vissza
+Versecre.</p>
+<p>Ezúttal nem a hetyke svadronja élén jött, hanem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> egy
+parasztszekér hozta, szalmaágyon, pokrócok alatt. A jobbik térde
+keresztül volt lőve. Vele együtt a világ legszomorúbb hadserege
+vonult be a városba, halálra fáradt, a rettenetes téli hidegben
+didergő, véres rongyokba burkolt, egymást vonszoló, megtört,
+szomorú férfiak tömege. Kiss Ernő megvert seregének romjai… Azelőtt
+való nap volt a pancsovai csata.</p>
+<p>Kiss a császári hadseregben nevelkedett katona volt. Az elavult
+hadi szabályok ismeretét és felelősségének tudatát vasbékóként
+hurcolta magával. Benne semmi sem volt a forradalmi vezérek
+fantasztikus ötletességéből, rendületlen önbizalmából és könnyed
+merészségéből; az ifjú honvédhadsereg, amellyel Damjanichék
+csodákat tudtak művelni, az ő kezében szokatlan, nyers és
+megbizhatatlan fegyver volt. Kiss nem tudott győzni, ő <i>csak</i>
+meghalni tudott.</p>
+<p>A város halálos csendben, visszafojtott lélekzettel fogadta a
+bús vendégeket. A balszerencse rettenetes diadalmenete volt. Eddig
+vakítóan sütött a hadi szerencse napja, de most váratlanul fekete
+lett az égboltozat és a szemhatáron ijesztő veszedelmek
+villámlottak.</p>
+<p>Turányi Kamilla pedig végre visszakapta ifjú hitvesét. Most
+azzal töltötte mézesheteit, hogy az ura rettenetes sebét kötözgette
+és hogy hideg borogatást rakott a sebláztól izzó homlokára.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>XII.</h2>
+</div>
+<p>Damjanich váratlanul visszajött Versecre.</p>
+<p>Mint tábornok és mint a bánsági hadtest kommandánsa jött vissza.
+Némi csapatokat is hozott magával.</p>
+<p>A svábok arca megint fölragyogott. Most már nem a ráctól, de a
+pokol légióitól sem félünk! <span class="pagenum"><a name=
+"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p>
+<p>A tábornok azonban nem állott szóba senkivel a polgárok közül,
+hanem mogorván elzárkózott és napestig dolgozott vezérkari
+tisztjeivel.</p>
+<p>Január 17-ik napján nemzetőrök járták be a német várost és idéző
+cédulákat adtak be a házakba. A városi tanács tagjait Villám
+őrnagy, a sváb nemzetőrség tisztjeit pedig Maderspach ezredes
+kérette magához sürgősen.</p>
+<p>A fehértemplomi oroszlán már két hete a városban volt, de senki
+sem látta, mert betegen feküdt Fuchsék házában.</p>
+<p>Húsz nemzetőrtiszt, köztük Graf Jani, csapatba verődve
+bekopogtatott Maderspach szállásán. Az ezredes ágyban feküdt.
+Amióta nem látták, csontvázzá aszott, a szeme pedig sötét tűzben
+égett, mint valami halálra sebesült ragadozó állaté.</p>
+<p>– Jőjjenek közelebb, uraim, egészen közel, mert nem bírom már
+hanggal sem, – kezdte fáradt mosollyal.</p>
+<p>A svábok szorosan körülvették ágyát és húsz aggódva figyelő
+szempár függött a beteg száján.</p>
+<p>– Damjanich tábornok úr parancsából beszélek önökhöz… A tábornok
+úr úgy vélekedik, hogy önök szeretnek engem és hogy hisznek
+nekem.</p>
+<p>– Akár a szentírásnak! – mormogta Mihajlovics százados, a többi
+pedig csendesen bólintott.</p>
+<p>Maderspachot erős köhögési roham fogta el. Miután megint
+lélegzethez jutott, tompa hangon folytatta:</p>
+<p>– Odafönn nagy dolgok történtek… Önök talán nem is tudják, hogy
+új, ifjú császár lépett a trónra? A magyarok dolga rosszra fordult.
+Windischgrätz herceg elfoglalta a fővárost, a magyar kormány
+Debrecenbe futott, az ország osztrák kézen… Csak Erdélyt védi még
+Bem tábornok. <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span></p>
+<p>– És Görgey? És Görgey hadserege? – kérdezte egyszerre tíz
+megrémült hang.</p>
+<p>– Görgey hadseregének nyoma veszett… Belevette magát a
+behavazott északi hegyek közé és senki sem tudja, hogy mi lett
+belőle ebben a rettenetes téli időben… Ilyen körülmények között a
+kormány elhatározta, hogy összes csapatjait összevonja az alföldön.
+A Bánságot föladjuk. Holnapután hajnalban útra kelünk és egy szál
+magyar katona sem marad a Bánságban. Ez az, amit el kellett önöknek
+mondanom.</p>
+<p>A húsz sváb arca egyszerre vérvörös lett, a következő
+szívverésre meg elfehéredett… Valami rettenetes súlyú veszedelem,
+amely eddig ott kóválygott a fejük fölött, most hirtelen lezuhant,
+sötétséget, pusztulást, halált borítva reájuk.</p>
+<p>– Ez… ez lehetetlen! – hebegte valaki.</p>
+<p>– Úgy van, ahogy mondom: föladjuk a Bánságot. Versecet és
+Fehértemplomot is… Vérző szívvel tesszük – Damjanich napok óta
+betege ennek a gondolatnak – de meg <i>kell</i> tennünk! Az
+alföldön koncentráljuk minden erőnket, hogy leszámoljunk az
+osztrákkal… Ha győzünk, akkor visszajövünk megint. Ha nem győzünk,
+akkor úgyis minden mindegy.</p>
+<p>– És mi lesz ezzel a szerencsétlen várossal? – kérdezte
+Mihajlovics.</p>
+<p>– Ez az, amiről beszélnünk kell. Theodorovics tábornok húszezer
+emberrel közeledik Pancsova felől. Aznap, mikor Damjanich kivonul a
+temesvári úton, Theodorovics be fog vonulni a pancsovai vámon. Ha
+önök ellent akarnának állani, az nemcsak ostobaság, hanem bűn is
+volna, mert mérhetetlen nyomort zúdítanának népükre… Önök
+polgárokból lettek katonákká, szükséges, hogy most megint békés
+polgárokká legyenek. Damjanich tábornok, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> mielőtt
+elvonul innen, föl fogja oszlatni az önök nemzetőrségét. Ágyúikat
+és az összes fegyvereket, amiket Rukovinától kaptak, el fogja
+kobozni. A tábornok úr parancsa, hogy önök hódoló küldöttséget
+menesszenek Theodorovics elé… Megértették? Ha Damjanich tanácsolja,
+akkor bátran megtehetik! Theodorovics végre is császári tábornok és
+ha önök békés polgárokként járulnak eléje, akkor becsületbeli
+kötelessége, hogy megvédelmezze önöket a saját martalócai ellen
+is.</p>
+<p>– Engem azonban föl fog köttetni, – mormogta az öreg Hoffer
+keserű mosollyal.</p>
+<p>– Igen, tudom, vannak itt urak, akik erősen kompromittálták
+magukat. Őket Damjanich tábornok magával viszi a magyar táborba és
+míg ő kardot visel az oldalán, addig nem lesz bántódásuk. Holnap
+még ráérnek határozni és készülődni, holnapután reggel útra
+kelünk.</p>
+<p>– Én megyek! – mondta Hoffer.</p>
+<p>– Én is! – szólt Graf Jani.</p>
+<p>– Én is! Én is!</p>
+<p>Mihajlovics keményvágásu arcán egy könnycsepp szaladt végig.</p>
+<p>– Ez hát a vége? – kérdezte halkan.</p>
+<p>A beteg ezredes hirtelen felkönyökölt párnáin. A szeme
+ragyogott, meglepő erővel kezdett beszélni. Eddig úri német nyelven
+beszélt, de most a délvidéki svábok parasztdialektusán szólalt
+meg.</p>
+<p>– Ez nem a vég, emberek, ez új dolgok kezdete. Véssétek az
+eszetekbe, a magatokéba és a gyereketekébe, amit most mondok, –
+mert utoljára szólok hozzátok. Eddig mint vendégek éltetek itt az
+ajándékföldön, de most vérrel fizettetek meg érte, akár ezer évvel
+ezelőtt a magyarok, most már elmondhatjátok: ez az ország a miénk,
+itthon vagyunk! <span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span></p>
+<p>Nem tudott tovább beszélni. Rettenetes köhögési roham fogta el.
+Félig eszméletlenül esett vissza párnáiba.</p>
+<p>A svábok pedig, a hideg svábok, egyszerre úgy érezték, mintha
+valami boldogító nagy dolog történt volna velük, forró ár csapott a
+hűvös vérükbe, könnyes szemmel vették körül a beteg ezredest,
+mindegyikük meg akarta érinteni a kezét.</p>
+<p>Maderspach megtört szemmel feküdt ott.</p>
+<p>– Menjetek, emberek, elég volt! – lihegte.</p>
+<p>Másnap vastag hófelhők torlódtak össze az égboltozaton és délben
+is olyan sötétség volt, hogy gyertyákat kellett égetni a boltokban.
+Mogorva készülődés, szívszaggató búcsúzkodás mindenütt, mintha az
+egész város siralomházban ülne.</p>
+<p>A nemzetőrség még egyszer, utóljára kivonult a templom elé és
+letette Rukavina adta fegyvereit Villám őrnagy előtt. Az ágyúikat
+és puskaporos szekereiket is elszedette tőlük Damjanich. A
+Mihajlovics-féle hatodik kompánia azonban, amely még a régi
+polgárőrségből alakult, megtarthatta a céllövő stucnikat.</p>
+<p>A polgárok közül sokan végrendeletet írtak, majd bezárkóztak a
+házakba és titokzatos munkába fogtak. Vermeket ástak, titkos
+fülkéket vájtak, ahol elásták és befalazták pénzüket és
+értéktárgyaikat. Hiszen tudták, hogy Theodorovics seregében hatezer
+prédára éhes szerviánus marsíroz.</p>
+<p>Az öreg Hoffer mester pincéjében is megnyílt egy lyuk, amely
+magába szívta a ház minden aranyát, ezüstjét, Kossuth-bankóját és
+az aranynál is kedvesebb fegyvereket. Délben az öreg úr, aki
+egyedül dolgozott a pincében, kőmüves-kanállal a kezében, porosan
+és meszesen megjelent az udvaron. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p>
+<p>– Gyerekek, van még egy kis helyem, – ha valakinek valami
+eldugni valója van, csak ide vele!</p>
+<p>Bábika könnyes szemmel odakínálta neki a porcellánfejü babáját,
+melyet három esztendővel ezelőtt kapott Bécsből. Ezt nagyon
+féltette a rácoktól. Az apja egy percig habozott, de aztán levitte
+a babát a pincébe. Minden kincs végre is annyit ér, amennyire a
+gazdája tartja és Bábinak egy milliót is megért a babája. Az öreg
+úr nagy művészettel úgy elfalazta, elkente és beporozta a fülkéjét,
+hogy szeme legyen annak a martalócnak, aki a nyomára akad.</p>
+<p>Damjanich tábornok parancsára a polgármester és egypár városi
+főember már korán reggel kocsira kapaszkodott, hogy eléje menjen
+Theodorovics tábornoknak és bejelentse a város meghódolását.
+Damjanich semmiképpen nem akarta, hogy haszontalan vérontás legyen.
+A sváb urak azt hitték, hogy a szerb sereget Pancsován találják és
+igen meglepődtek, mikor az út felében, Károlyfalván, már
+szerezsánok fogták körül a kocsijukat. Theodorovics tábornok
+Alibunár romjai között várta őket. Szigorú és rosszkedvü volt; egy
+császári tábornok, aki rebellisekkel áll szóba, nem is lehet
+más.</p>
+<p>– Tudomásul veszem, hogy Versec föltétlenül meghódol. A
+továbbiakat majd megtudják. De most nézzenek körül. Látják ezeket a
+romokat? Ez a renegát munkája volt és önök segítettek neki a
+munkájában. Nos, jegyezzék meg maguknak: ha Versecen egyetlenegy
+lövés esik az én bevonuló katonáimra, akkor holnap ilyen lesz az
+önök városa.</p>
+<p>A verseciek szerettek volna mindjárt hazamenni, de ezt nem
+engedték meg nekik. Majd holnap a szerb sereggel. Alamuszi arccal
+ődöngtek tehát a szerb katonák <span class="pagenum"><a name=
+"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> közt, akik megvető és
+gyűlölködő pillantásokkal méregették őket.</p>
+<p>Másnap reggel útra kelt Damjanich háromezer emberével. A
+tábornok maga vezette a visszavonulást. Az arca sárga volt, a szeme
+vérben forgott, gyilkos rosszkedvében volt, mint az oroszlán, akit
+elzavartak a prédája mellől. A környezete pisszenni sem mert és
+vágtató sietséggel teljesítette dübörgő hangon kiadott parancsait.
+Az is dühítette a vezért, hogy a fehértemplomi kompániák,
+amelyeknek még az éjjel egyesülniök kellett volna az ő seregével,
+még most sem érkeztek meg.</p>
+<p>– Van egy okos ember a huszáraltisztek között? – kérdezte
+Damjanich.</p>
+<p>A württembergek hamarosan eléje ugratták Jónás strázsamestert. A
+hatvan esztendős öreg, aki végig verekedte már fél Európát, szürke,
+száraz és kemény volt, mint a tölgyfadonga.</p>
+<p>– Kend maga mellé vesz tíz huszárt az öregek közül. A
+fonógyárnál van egy korcsma, ott beülnek kendtek. Ki ne mozduljanak
+onnan, míg meg nem jönnek a fehértemplomiak. Ha megjönnek, kend
+elhozza őket utánam. Ha kell, a felhők hátán, ha kell, a föld
+alatt, de elhozza utánam. Két legényt pedig lóhalálába előre
+ugraszt, hogy jelentést tegyenek nekem. Megértett kend?</p>
+<p>– Megértettem, vitéz generális úr!</p>
+<p>Damjanich észrevette a városbírót, aki egy csapat
+elszontyolodott vén emberrel állott a gyalogjáró szélén.</p>
+<p>– Jó egészséget kívánok, – szólt oda a tábornok. – És
+tiszteltetem a rácokat. Úgy mulassanak itt, hogy egyszer még mi is
+visszajövünk ide.</p>
+<p>A trombiták megharsantak és Damjanich serege döngő léptekkel és
+csattogó patkókkal kivonult a városból. A svábok bús csapatokban,
+mint az ázott csókák, <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span> állottak a házaik előtt és elborult
+arccal bámultak a katonák után. Ezeknek a szuronyaival és ágyúival
+együtt Magyarország is kivonult innen.</p>
+<p>A sereg nyomában vagy száz hintó gördült és szekér döcögött,
+telve olyan emberekkel, akik valami okból nem óhajtottak
+Theodorovics tábornok szemébe nézni. Elől a bújdosó vármegye,
+melynek négyes fogatán Turányi vicispán uram keleti flegmával
+szívta a pipáját. Egy másik kocsin Kamilla hozta a sebesült urát.
+Maderspach ezredes is ott volt a szomorú menetben, tétova tekintete
+egyre a borús égboltozatot vizsgálgatta, mintha a felhők közt
+kanyarodó utat keresné. Egypár nappal később, mikor Zsombolyára
+értek, a fehértemplomi hős már meg is találta az utat, amely
+kivezet a harcok és fájdalmak világából.</p>
+<p>Az öreg Hoffer a családjával Szegedre készült futni. Ott egy
+komája lakik, annál megbújhatnak, míg a véres zivatar elvonult a
+Bánság fölött. Nelli nem ment a családdal. Hosszú könyörgés után
+megengedték neki, hogy a verseci apáca-kolostorban maradjon, ahová
+a jámbor szüzek befogadták a két kutyáját is.</p>
+<p>Az öreg úr csak a feleségét meg a két nagyobbik leányát vitte
+magával, Hoffer Tónit, Bábikát és a kis Gyurit Graf Jani hívta meg
+a maga kocsijára.</p>
+<p>A hosszú kocsisor lassan döcögött előre az úton. Mikor a
+menekülők már a nagy láp befagyott nádasai közé érkeztek, hirtelen
+megrekedtek az elől haladó hintók. A kocsik összetorlódtak, a
+fuvarosok pedig káromkodtak. Ott elől valami baj történt… Most
+egyszerre megzendült a nádas, vérfagyasztó diadalordítás
+hallatszott, mintha ezer kiéhezett farkas rohanná meg a juhnyájat.
+Hosszúpuskás, piros süveges, vadképü férfiak szaladtak a kocsik
+felé. <span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<p>– Szerviánusok! – kiáltotta száz halálra rémült ember.</p>
+<p>Egypár lövés dördült. Kemény öklök belekaptak a gyeplőkbe. Az
+asszonyok sikoltoztak, a gyerekek sírtak. A menekülő kocsik
+Knicsanin szerb seregének kezébe estek.</p>
+<p>Theodorovics nem volt afféle szerb guerillavezér, hanem császári
+királyi tábornok, azért az osztrák haditudomány törvényei szerint
+és az összes óvatossági rendszabályok alkalmazásával óhajtotta
+megszállani az ellenséges várost. Egész éjszakán át keményen
+marsíroztatta katonáit, egyes csapatokat óriási kerülő utakra
+küldött, reggel pedig, mikor fölkelt a nap, a minden oldal felől
+érkező zászlóaljak vashálóként vették körül a várost. A fölvonulás
+igen jól sikerült, a vashálón csak egyetlen rés volt, az, amelyen
+át Damjanich tábornok egész serege nyugodt marstempóban és egyetlen
+puskalövés nélkül elvonult Moravica felé.</p>
+<p>A belgrádi Knicsanin, mint a vasháló egyik része, hétezer
+szerviánussal érkezett Zichyfalva felől. A vezért igen
+bosszantotta, hogy Damjanich kisiklott a körmei közül, midőn
+azonban megtudta, hogy az elfogott szekereken magyar törzstisztek,
+vármegyei urak és verseci főemberek ülnek, némileg
+megvigasztalódott megint. Azonnal parancsot adott, hogy a foglyokat
+kísérjék vissza a városba, fél órába is beletelt azonban, míg az
+összetorlódott szekereket meg tudták fordítani. A bús menet már
+megindult, midőn újabb zavar és lövöldözés támadt. Az országút
+árkán huszárok ugrattak át és karddal nekiestek a rác
+eszkortnak.</p>
+<p>Ha Knicsaninnak az volt a szívevágya, hogy szembe kerüljön
+Damjanichcsal, akkor a kívánsága hamarább teljesült, mint remélte
+volna. A magyar tábornok ugyanis, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> mikor Moravica alatt
+hirét vette, hogy a kocsik az ellenség kezébe estek, visszafordult
+megint és förgetegként megrohanta Knicsanint. Damjanich ezzel a
+csatájával – ezt az ellenség is elismerte – lovagi kötelességet
+teljesített a verseciekkel szemben.</p>
+<p>Mialatt fönn a dombon az ágyúk dörögtek és a vörössapkások
+szuronyt szegezve támadtak a szerviánusokra, a huszárok újra
+megfordították a hosszú szekérsort és kardlappal ösztökélve a
+lovakat, galopban vitték ki a kocsikat a tűzvonalból. Az ütközet
+eltartott délutánig. Mikor a szekerek már régen biztonságban
+voltak, Damjanich tábornok úgy vélekedett, hogy a további
+verekedésnek nincs már célja, azért gyorsan és simán visszavonta
+zászlóaljait a tűzből és a korai téli alkonyban észak felé
+marsirozott. A befagyott nádasban hatszáz szerviánus holtteste
+mutatta, hogy merre járt a Renegát.</p>
+<p>A szekerek megmenekültek, de Graf Janié nem volt köztük. Ő némi
+késéssel pakkolta kocsira a Hoffer-gyerekeket, az egyedüli
+versecieket, akiknek szemmel láthatólag örömük telt az egész
+fölfordulásban, mire aztán kiért velük a temesvári útra, már
+szemben találta magát a granicsár előörsökkel. Jani sietve
+visszafordult és a fonógyár felé hajtott. A nagy kőhidon kellett
+volna átmennie, hogy kijusson a városból, de a hidat is
+megszállották már a szerbek. Theodorovics tábornok összevonta a
+vashálót, most már senki sem menekülhetett a városból.</p>
+<p>– Mi lesz most? – kérdezte Hoffer Tóni.</p>
+<p>– Édesanyámhoz visszük a gyerekeket, aztán lesz, ami lesz, –
+válaszolt Graf Jani.</p>
+<p>Egy csapszék mellett hajtott el, amely egypár lépésnyire volt a
+kőhidtól. A házból klárinét visítása és mulatozó emberek lármája
+hallatszott. A Kossuth-nótát fújták <span class="pagenum"><a name=
+"Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> éppen. A kapu félig
+nyitva volt, az udvaron egy Württemberg-huszár állott és egypár
+vezetéklóval veszekedett.</p>
+<p>– Ezek a szerencsétlenek még nem tudják, hogy a rácok már a
+városban vannak! – ijedezett Jani.</p>
+<p>Megállította a kocsit és berohant az ivóba. Vagy nyolc vén
+huszár ült a hosszú asztal körül, az asztalfőn Jónás strázsamester
+uram, félrevágott csákóval, pipával a szájában a boros üveggel a
+kezében. Mögötte a cigányklarinétos, aki teli pofával fújta a vitéz
+urak kedves nótáját.</p>
+<p>– Strázsamester úr, – kiáltotta Jani – a rác bekerítette a
+várost!</p>
+<p>Jónás hidegen mérte végig a németet, azután feleletképpen
+megkopogtatta az asztalt.</p>
+<p>– Hé, csapláros, még egy itcével.</p>
+<p>– Ha lóra ülnek, talán még kimenekülhetnek a szőlők felé, –
+magyarázta Jani.</p>
+<p>Az öreg Jónás vasvillaszeme szinte keresztüldöfte a
+fiatalembert, mikor pipával a fogai közt azt mondta:</p>
+<p>– Ne ártsa magát az úr a katonák dolgába!</p>
+<p>Aztán fölkelt és két tenyerét összecsattintva, cikornyásan és
+méltósággal kezdte járni a verbungost.</p>
+<p>Jani elképedve nézte, majd sarkon fordult és kisietett az
+utcára.</p>
+<p>– Azok odabenn megbolondultak! – mondta Hoffer Tóninak.</p>
+<p>A kőhíd felől éppen akkor vonult be harsogó zeneszóval a
+péterváradi granicsár-ezred. Jani a lovak közé vágott és
+hazahajtott.</p>
+<p>Otthon Hoffer Tónival ketten beültek a zöld szobába és csendesen
+szivarozgatva hallgatták az utcáról beszűrődő neszt. Órákon át
+ütemes katonaléptek remegtették meg az ablakokat. Most dudaszó és
+eserhangú, szomorúan <span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
+"Page_141">-141-</a></span> vontatott ének hallatszott: ezek
+szerviánusok. Aztán megint a szerezsán dzsidások véget nem érő
+patkócsattogása hallatszott. Végül tompa dübörgéssel jöttek az
+ágyúk és lőszeres-kocsik. Összesen harminc ágyú vonult el a ház
+előtt. A város megtelt katonákkal, a terek és utcák zsúfolva voltak
+fegyveres férfiakkal és az utakon még egyre újabb csapatok
+érkeztek.</p>
+<p>Ebédután bevonult Theodorovics tábornok is, fényes lovascsapat
+kísérte, a lovasok közt volt Mayerhoffer ezredes és gróf Nugent is.
+A német város halálos csendben, meglapulva és visszafojtott
+lélegzettel fogadta a győzőt. A rác várost azonban boldog riadalom
+verte föl, a keserűség és félelem, amely hónapokon keresztül
+összehalmozódott a szerbek szívében, most lángoló diadalmámorban
+lobbant el, a házak pedig hirtelen kivirágoztak a zászlók
+tömegétől.</p>
+<p>A főtéren szerbruhás hölgyek várták a szabadítót. Egy karcsu
+leány, akinek büszke szépsége mindenkit elragadott, ezüst tányéron
+sót és kenyeret nyújtott a vezérnek. A leány Manin Zorka volt.</p>
+<p>Midőn a vezérkar végigvonult a temesvári utcán, valami különös
+dolog adta elő magát. Ott volt mostanában a Macskakovács csapszéke.
+A sváb korcsmáros hónapok óta csak maga iszogatta a saját borát,
+mert szegény Holky doktor halála óta, melyért a közvélemény a
+Macskakovácsot tette felelőssé, mindenki elkerülte a korcsmát. Ez
+persze nagyon fájt a korcsmárosnak, leginkább azonban az fájt neki,
+hogy egykori kenyeres pajtása, Radl borbély is elpártolt tőle. Nem
+is vett részt sem az elmult nyár harcaiban, sem a nemzetőrök
+parádéiban, csak otthon gunnyasztott mindig, miközben irtóztatóan
+lesoványodott és szomorúan eltöprengett az emberiség, de főleg Radl
+borbély hitványságán. <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span></p>
+<p>Midőn most a korcsmája mocskos üvegajtója mögül végignézte a
+szerb ezredek bevonulását, egyszerre elhatározta, hogy meg fogja
+mutatni Radlnak és az egész világnak, mennyire félreismerték őt. Az
+ötlet hóbortos volt, de olyan erővel csapott a korcsmáros lelkére,
+hogy nem tudott neki ellentállani. Bement a hátsó kamrába és
+gépiesen magára vette nemzetőr-ruháját. Magára akasztotta
+duplacsövü puskáját, széles nagy kardját, két pisztolyát, sőt a
+profuntos tarisznyáját és a hadi kulacsát is. Azután kiállott az
+ajtó elé. Éppen akkor haladt el a korcsma előtt Theodorovics
+tábornok a kíséretével. A Macskakovács arcához emelte fickóra
+töltött puskáját és a fényes lovasok közé duplázott. A generálisban
+ugyan nem esett kár, de a fiatal zászlós, aki mögötte lovagolt,
+véresen bukott le nyergéből. A következő percben tíz szurony járta
+át a Macskakovács testét. A korcsmáros szörnyet halt de amit akart,
+azt mégis elérte, mert ezentúl már sem Radl borbély, sem senki más
+fia nem mondhatta róla, hogy gyáva ember.</p>
+<p>Délután behallatszott a városba Damjanich ágyúinak dörgése és
+hamarosan megjöttek Knicsanin stafétái is. Theodorovics tüstént
+segítséget küldött a szerviánusoknak, de a segítségben nem volt
+köszönet, mert mialatt Damjanich tovább vonult észak felé, a szerb
+tüzérség valami tévedés folytán Knicsanin seregét támadta
+hátba.</p>
+<p>Egyszerre harci lárma kerekedett a város déli végében is…</p>
+<p>A várost már tizenkétezer szerb szállotta meg és Jónás őrmester
+még mindig ott mulatott legényeivel a kis korcsmában. Egyre-másra
+jöttek a svábok, akik vacogó fogakkal rimánkodtak és könyörögtek a
+huszároknak, hogy hordják már el irhájukat, a strázsamester azonban
+pokrócgorombán elzavarta őket és tovább folytatta a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span>
+mulatozást. Különös, de való, hogy a várost ellepő rácok még
+délután sem vettek tudomást a huszárokról. Pedig hallaniok kellett
+a lármát, alkalmasint úgy vélekedtek azonban, hogy a mulatozók az
+övéik közül valók.</p>
+<p>Délután három felé lövöldözés hallatszott a zsidótemető
+tájékáról. Jónás strázsamester ekkor kirúgta maga alól a széket és
+talpra ugrott. Az egész ember megváltozott. Elkomorodott arcán és
+kemény tekintetén meglátszott, hogy most már vége a tréfának és
+mulatozásnak.</p>
+<p>– Megjöttek a fehértemplomiak! Lóra, legények!</p>
+<p>Az udvaron nyeregbe szállottak és miután a szepegő kis szolgáló
+kitárta a kaput, pisztollyal a kezükben kiugrattak az utcára. A
+kőhíd teli volt szerviánusokkal, azok háttal fordultak a
+huszároknak és a zsidó temető felé lövöldöztek, ahol a
+fehértemplomiak máriás zászlója lobogott. Jónás emberei
+keresztülvágtattak a hídon, miközben pisztolyukat a meglepett
+szerbek közé sütötték. Öt perccel később már egyesültek a
+fehértemplomiakkal.</p>
+<p>Valószínü, hogy Jónás őrmester nem is volt az a könnyelmü
+bolond, akinek Graf Janiék tartották, hanem igen jól tudta, hogy
+mit művel. Tudta, hogy csak úgy törhet ki a verseci egérfogóból, ha
+hasznára fordítja a nagy zűrzavart, melyet a fehértemplomiak
+megérkezése okozni fog. Azért nem is mozdult ki a korcsmájából, míg
+nem hallotta a fehértemplomi puskák ropogását. A nagyszerü
+hencegése pedig, mellyel fittyet hányt egy egész ellenséges
+hadseregnek, arra való lehetett, hogy huszáraiban a lelket tartsa.
+A strázsamester példája olyan hatással volt a legényekre, hogy nem
+mertek félni.</p>
+<p>A fehértemplomiak három óra után érkeztek Versecre. Egy
+honvédzászlóalj, a Hunyady-huszárok egy svadronja, nyolc ágyú és
+egy kis önkéntes csapat, amelynek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> Haller, a hét svábok
+egyike volt hadnagya. A kis sereget Hrabeczky őrnagy
+kommandirozta.</p>
+<p>A város határában egy pihenő granicsárcsapattal kerültek össze,
+azt megtámadták és szétverték, azután lengő zászlókkal és vidám
+trombitaszóval bevonultak a Theodorovics-féle vashálóba. Azt
+hitték, hogy a város még Damjanich kezében van. Csak akkor kaptak
+észbe, mikor az alarmirozott ellenség mindenfelől körülfogta
+őket.</p>
+<p>Theodorovics tábornok és az osztrák tisztek lóra kaptak. A
+tábornok tajtékzott dühében.</p>
+<p>– Egy embernek sem szabad megmenekülnie közülök! –
+ordította.</p>
+<p>A szerb tüzérség, vágtató szerezsánok közt, dübörögve repült
+végig a városon. A svábok szájról-szájra adták a gyászos ujságot:
+Magyarok vannak a városban, a szerbek most vágják őket halomra!</p>
+<p>A letepert város mozogni és vergődni kezdett… A toronyban
+megszólalt a lármaharang, – soha sem tudódott ki, hogy ki verte
+félre… Az óvatos, hideg svábokat valami hősies őrület kerítette
+hatalmába. A legények előszedték az elrejtett fegyvereket és
+semmivel sem törődve, rohantak a szorongatott magyarok
+segítségére.</p>
+<p>Az öregeket rémület szállotta meg… Hiszen ez nyilt szószegés! A
+tanács két órával előbb még békét kért és meghódolást igért
+Theodorovicsnak!</p>
+<p>De a megvadult legényekkel nem bírt senki. Vagy százötvenen
+összeverődtek a fonógyárnál és hátba támadták a fehértemplomiakkal
+verekedő szerbeket. Graf Jani és Hoffer Tóni kommandirozták őket.
+Mikor a lármaharang megkondult, az öreg Grafné ugyan rájuk zárta a
+kaput, de ők az ablakon keresztül szöktek ki.</p>
+<p>A magyarok, akik a zsidó temetőben vetették meg <span class=
+"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span>
+lábukat, észrevették, hogy segítség érkezett. Elkeseredett rohammal
+áttörték a szerb frontot és sikerült a svábokkal egyesülniök.</p>
+<p>A téli éjszakában még sokáig villantak puskalövések a temető
+körül, Theodorovics azután egyszerre azon vette észre magát, hogy
+emberei a puszta sírköveket lövöldözik. A hősies kis csapat eltünt
+az éjszakában. Úgy kell lenni, hogy Theodorovics mesterséges
+hálójának szálai összegubancolódtak és az ellenség kisiklott valami
+résen.</p>
+<p>Damjanich tábornok megparancsolta Jónás strázsamesternek, hogy
+hozza utána a fehértemplomiakat, ha kell a felhők hátán, ha kell a
+föld alatt. Nem tudni, hogy melyik utat választotta Jónás, de
+bizonyos, hogy a csapat másnap már egyesült Damjanich seregével.
+Még huszonhárom szerb hadifoglyot is hozott magával.</p>
+<p>A hét svábok közül csak ketten vonultak be Damjanich táborába.
+Hoffer Tóni és a fehértemplomi Haller. Graf Janinak nyoma veszett
+az ütközetben. A barátai csak arra emlékeztek, hogy lövést kapott a
+vállába.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>XIII.</h2>
+</div>
+<p>A föloszlatott sváb nemzetőrség tisztjeinek meg kellett
+jelenniök Knicsanin előtt, hogy számot adjanak a békeszegésről.
+Nagyobbrészt idősebb gazdák és mesteremberek voltak, akik
+alázatosan állottak meg a hatalmas vezér előtt.</p>
+<p>Ami tegnap történt, az persze őket is igen fölháborította. A baj
+csak az volt, hogy az igazi bűnösöket nem lehetett elcsípni, mert
+azok most már Damjanich seregével marsíroztak… Aki a nemzetőrök
+közül a városban maradt, az akár tíz tanuval is bizonyítani tudta,
+hogy nem volt semmi köze a vérengzéshez. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span></p>
+<p>Knicsanin sok jóakarattal hallgatta a svábok
+mentegetődzését.</p>
+<p>A szerbiai martalócok vezére – igazi neve Petrovics István volt,
+a Knicsanin nevet a szülőhelye után kapta – egyáltalában nagyon
+kellemesen szokta meglepni az embereket, akiknek dolguk akadt vele.
+Föltünően szép szál férfi volt, kitünően beszélt németül, jobban,
+mint a bánsági svábok és nagy súlyt vetett arra, hogy őt művelt és
+udvarias embernek ismerjék. Knicsanin különben a szerb fejedelemség
+államtitkára volt.</p>
+<p>– A tegnapi nap nekem körülbelül nyolcszáz emberembe került…
+Önök ismerik az én szerbjeimet: derék, jó nép, csak kissé
+szenvedélyes… A megölt testvérért bosszút állani szent kötelesség…
+A vérbosszú nálunk quasi nemzeti intézmény és az urak be fogják
+látni, hogy én nem igen tehetem túl magamat a nép ősi szokásain, ha
+talán nem is helyeslem azokat… Szóval: valami elégtételre lesz
+szükség. Hogy mifélére, az majd elválik. Az urak azonban
+megbízhatnak bennem. Rajta leszek, hogy kíméljem a városukat.</p>
+<p>A vezér egy lajstromot vett a kezébe.</p>
+<p>– Úgy látom, hogy néhányan a tiszt urak közül otthon
+maradtak?</p>
+<p>– Négyen betegek, – jelentette Mihájlovics kapitány.</p>
+<p>– Ön is beteg? Nekem úgy tetszik, hogy sántítva jár.</p>
+<p>– Térden rúgott a ló, – mondta a kapitány vérvörös arccal.</p>
+<p>Knicsanin éles tekintete sorban megpihent minden egyes
+emberen.</p>
+<p>– Ön kötést visel a kabátja ujja alatt? – kérdezte egy idősebb
+embertől. <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span></p>
+<p>– Mészáros vagyok és tegnap kissé megöklelt egy megvadult
+bika…</p>
+<p>A szerviánus mosolygott.</p>
+<p>– Hát urak, csak vigyázzanak az egészségükre! Most azonban nem
+fárasztom önöket tovább.</p>
+<p>A svábok hazamehettek.</p>
+<p>Knicsanin magában örült, hogy ez a felületes vizsgálat nem
+derített ki semmit. Ha a svábok elárulták volna magukat, akkor
+egypárat főbe kellett volna lövetnie, de azzal az ügy el is lett
+volna intézve. Ő azonban nem vérre, hanem egészen más valamire
+áhítozott.</p>
+<p>A szerviánusokat, akikkel betört az országba, kezdettől fogva az
+a reménység tüzelte, hogy balkáni szokás szerint föl fogják
+prédálni a gazdag sváb városokat. Eddig azonban csak nyomorékká
+lőtt embereket és hosszú halotti lajstromokat küldözgettek haza
+Szerbiába, zsákmányt csak édes-keveset. Most végül, mint győzők
+vonultak be egy ellenséges városba. Ha az emberek most sem kapják
+meg azt, amiért által keltek a Dunán, akkor vége lesz Knicsanin
+becsületének…</p>
+<p>A császári tisztek undorodtak ettől a dologtól. Ujabban különben
+is nagyon kiábrándultak már szerbiai szövetségeseikből és amióta
+herceg Windischgrätz letiporta a magyar rebelliseket, ők már csak
+félvállról beszéltek Knicsaninékkal. Azt azonban mégis belátták,
+hogy a városnak lakolnia kell a békeszegésért, tehát megengedték a
+prédálást.</p>
+<p>A német város kifosztását bürokratikus körülményességgel
+készítették elő. A rablás trombitaszóra kezdődik és tisztek és
+altisztek felügyelete mellett három óráig tart. A kit azontúl még
+rabláson érnek, azt a patrulkommandánsok főbelövetik. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span></p>
+<p>Január huszadikán délelőtt három óra alatt koldussá lett egy
+város. A szerviánusok mellett a péterváradi granicsárezred katonái
+is buzgón részt vettek a förtelmes munkában, föl kell azonban
+jegyezni, hogy a német ezredekből az utolsó kutyamosó is méltóságán
+alulinak tartotta, hogy a fosztogatók közé elegyedjék.</p>
+<p>Mikor fölharsant a trombitajel, tízezer fegyveres ember rohanta
+meg a szepegő polgárházakat. Sok rabló csapatot verseci szerbek
+kalauzoltak, akik szerviánus ruhába öltöztek és bekormozták a
+pofájukat. Leginkább az asszonyokat vallatták, azokról föltették,
+hogy hamarább fogják elárulni, hová rejtette a gazda a pénzét.</p>
+<p>A martalócok fölkutatták és földúlták a házakat a pincétől a
+padlásig. Ahol kocsit, lovat találtak, ott befogtak és szekérre
+hánytak mindent, ami a kezük ügyébe esett. A szerviánusok főleg a
+fényes holminak estek neki. A rézedényt – akkoriban a sváb
+gazdasszony büszkesége – mind elvitték, az aranykeretü képeket
+tucatjával tűzték szuronyra, a fali órát a láncánál fogva vetették
+vállukra… Ha az egyik rablócsapat elvonult, már jött a másik és
+üvöltöző mohósággal tallózott tovább a romok között. Minél jobban
+múlott az idő, annál dühösebbek és türelmetlenebbek lettek. A
+betegeket kidobálták az ágyakból, hogy átkutathassák a matrácokat.
+Olykor összevesztek a prédán, akkor rettenetes ordítozás és
+lövöldözés támadt. Törtek és zúztak, hogy az embereket az elrejtett
+pénz kiadására kényszerítsék. Végül, mikor már nem találtak semmit,
+amit elvihettek volna, a kártevés kedvéért törték össze a bútorokat
+és hasították rongyokká a kelméket. A pincékben pedig, a fosztogató
+katonák ősi szokása szerint, kifolyatták a bort.</p>
+<p>Az utcák kövezetét is hamarosan ellepte mindenféle cifra
+lim-lom. A fosztogatók mindent magukkal vittek, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span> ami a
+kezük ügyébe akadt, amit azonban később alkalmatlannak vagy
+értéktelennek ítéltek, azt összetördelték és elszórták.</p>
+<p>Három kimondhatatlan hosszú órán keresztül visszhangzott a város
+a rablók dühös ordítozásától és a meggyötört emberek
+sikoltozásától. És egész idő alatt három fényes ruháju katonatiszt
+sétált föl-alá a Templom-utcában: Theodorovics tábornok,
+Mayerhoffer ezredes és a délceg gróf Nugent. Nyugodt léptekkel
+mentek, szivarozgattak és csendesen beszélgettek, titokban pedig
+talán gyönyörködtek is a saját férfias egykedvűségükben.</p>
+<p>A fosztogatás megkezdésekor özvegy Grafné egyedül volt otthon a
+két Hoffer-gyerekkel. Mind a két fia, Jani és Mihály, eltünt az
+este. Jani és Hoffer Tóni a lármaharang első szavára puskát
+ragadott és elrohant, Mihály egy ideig még haragos bikaként
+toporzékolt az udvaron, mikor azonban a lövöldözés zaja mind
+hangosabb lett, egyszerre ő is megvadult, nekivetette rettenetes
+vállát a kapunak, amelynek kulcsát a gondos anya őrizte köténye
+alatt, kifeszítette az ajtót és eltűnt a téli est homályában. A kis
+Hoffer Gyuri is utána akart szaladni, de őt már fülön fogta az
+asszony és egypár anyai nyaklevessel sikerült lelohasztania a
+kölyök harci tüzét.</p>
+<p>Reggel benézett hozzájuk Mihajlovics, a nemzetőrkapitány. Ő
+korán künn járt a zsidó temetőben, ahol a robotosok már akkor
+összehordták és sorba fektették az elesetteket. Sok ismerős arcot
+látott köztük, még több idegent, de sem a Graf-fiúkat, sem Hoffer
+Tónit nem találta meg. Valószínü, hogy együtt vannak a sváb
+legényekkel, akik keresztül törtek a rác hajtóláncon és Damjanich
+után iramodtak.</p>
+<p>Grafné most már főleg Mita miatt mérgelődött. A púpos rácnak,
+aki a gazdaságban az ő jobbik keze volt, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> hajnal
+óta nyoma veszett. De hiszen kerüljön csak elő a kis
+haszontalan!</p>
+<p>Künn az utcán trombitaszó hallatszott, azután puskatussal
+betaszították a kaput és vagy húsz, vadképü szerviánus rohant a
+házba. Egy darócruhás, szőrösképü, rettenetesen mocskos kis törpe
+vezette őket.</p>
+<p>Egy öles nagy szerezsán, akinek öve teli volt tüzdelve
+pisztolyokkal és késekkel, a jatagánjával Grafné arca előtt
+hadonászott.</p>
+<p>– Ide a pénzzel, asszony, vagy elvágom a torkodat!</p>
+<p>– Nekem nincs pénzem, – felelt Grafné.</p>
+<p>– A leggazdagabb asszony Versecen! – visította fisztulázó hangon
+a törpe.</p>
+<p>Az öregasszony vállat vont.</p>
+<p>– Az én vagyonom a házam és a földem. De pénzem nincs.</p>
+<p>– Egy kocsira való ezüstje van! – rikoltotta a törpe.</p>
+<p>A lakásba szaladt, a többiek a nyomában. De bár bejárták és
+fenekestül fölforgatták mind a tizenkét szobát, egy cukorfogót sem
+találtak meg a Grafné ezüstjéből.</p>
+<p>A vörösköpenyeges szerezsán dühbe jött. Megragadta és csavarni
+kezdte Grafné két karját.</p>
+<p>– Megmondod már, hol az ezüst?</p>
+<p>Az asszony azonban nem vallott. Hideg gyűlölettel nézett
+farkasszemet kínzójával, de nem adott hangot. A katona szeme ekkor
+megakadt a kis Bábikán, aki sírva kapaszkodott Grafné ruhájába.
+Most már a kis leányt kezdte vallatni.</p>
+<p>– Kutya, lelketlen kutya, hát mit tud ez a gyerek? – sziszegte
+Grafné.</p>
+<p>– Ő semmit sem tud, de annál többet tudsz te. És te majd
+beszélni fogsz, ha nyomorékká teszem a leányodat. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p>
+<p>A kis Gyuri nem bírt tovább magával. Lángvörös arccal, fölemelt
+ököllel rohanta meg az óriást.</p>
+<p>– Ne bántsd a hugomat! – kiáltotta.</p>
+<p>A szerezsán arcul ütötte és a kőkemény ököltől megeredt Gyuri
+orravére. A fiú most kiszaladt az utcára, hogy segítséget hívjon.
+Három törzstisztet látott a kapu előtt, csendesen és közömbösen
+szivarozgatva sétáltak a templom felé.</p>
+<p>– Tiszt urak, kérem, jőjjenek hamar, – kiáltotta Gyuri – a
+katonák odabenn nőket kínoznak.</p>
+<p>A tisztek azonban nem vettek róla tudomást, hanem nyugodtan
+tovább mentek. A gyerek ekkor kiterjesztett karokkal állotta el
+útjokat.</p>
+<p>– Kérem, a katonák nőket kínoznak!</p>
+<p>– Takarodj kölyök, – morogta kedvetlenül az egyik tiszt.</p>
+<p>Gyurinak a fejébe szállott a forró vére. Ez az a pillanat, mikor
+a gyerek a földre vágja magát, ordít és toporzékol és nem bánja,
+akármi lesz is. Csakhogy Gyuri nem vágta magát a földre, hanem
+rikácsoló hangon kiáltotta:</p>
+<p>– Én nem vagyok kölyök, hanem nemzetőr vagyok. Én ott voltam
+Fehértemplomnál és megsebesültem, mikor önök futottak… Ön is
+futott, Mayerhoffer ezredes úr, a szürke lován… Mi pedig kergettük;
+én a dobommal; mert én vagyok a harmadik kompánia dobosa…</p>
+<p>– Nem tudott tovább beszélni, a sírás elfojtotta hangját.
+Fuldokolva visszaszaladt megint a házba, az asszonyokhoz. Odabenn
+már szörnyű dúlást műveltek a martalócok. A vörösköpenyeges
+szerezsán a fejébe vette, hogy ő mint gazdag ember fog innen
+elmenni és Grafné konok hallgatása mérhetetlenül felbőszítette. Úgy
+érezte, hogy ez az asszony megfosztja őt jogos tulajdonától. Hogy
+megszólaltassa az asszonyt, mindent dirib-darabra <span class=
+"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> tört,
+amit nem akart elvinni. A berakott bútorokat, az altwien
+porcellánt, a családi képeket, három nemzetség munkásságának
+gyümölcseit, a polgári jómód kevély szimbolumait. Még a velencei
+csillárokat is letépte a mennyezetről. Grafné csak akkor szisszent
+föl, mikor szekretárjának titkos fiókjaiból kiszórta megboldogult
+urának emléktárgyait.</p>
+<p>A többiek azalatt lepedőkbe kötözgették a zsákmányukat és óriás
+batyukat hordtak ki a kapu alá. A szerezsán azonban még mindig az
+ezüstöt kereste. A törpével ketten csákányokat találtak a kamrában,
+azokat levitték a pincébe és ahol üresen kongott a fal, ott bontani
+kezdték. Három-négy lyukat vájtak már dühös buzgalmukban, de semmit
+sem találtak. Grafné, akit arra kényszerítettek, hogy világítson
+nekik, egy megvető, gúnyos mosolyt harapott el…</p>
+<p>Végre, végre letelt a három óra! Künn megszólaltak a trombiták,
+a martalócok a hátukra kapták batyuikat és az óriás teher alatt
+tántorogva, elhagyták a házat. Csak azok odalenn a pincében nem
+láttak és nem hallottak semmit, hanem a fáradtságtól lihegve tovább
+dolgoztak…</p>
+<p>Hoffer Gyuri kiszaladt az utcára. A három katonatiszt, akivel az
+imént összetűzött, megint arra sétált.</p>
+<p>– Most is szabad még rabolni? – kérdezte sötét és kihívó
+arccal.</p>
+<p>Az egyik tiszt megállott.</p>
+<p>– Nem szabad, – mondta. – Aki a trombitajel után fosztogat, azt
+főbelövik.</p>
+<p>– Akkor tessék főbelövetni azokat, akik nálunk a pincét
+ássák!</p>
+<p>A tiszt magához intette az őrjáratot, amely döngő léptekkel
+marsírozott az utca túlsó során és maga vezette a cserepárokat
+Grafék házába. <span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span></p>
+<p>Odalenn a pincében szikrát vetett a kő a csákányütések alatt.
+Grafné most már nem mosolygott többet – a lámpa remegett a kezében
+– a rablók ezúttal jó nyomon voltak…</p>
+<p>Egy kő hullott ki a falból, halk csörrenés hallatszott. A
+szerezsán belenyúlt a lyukba és egy nehéz ezüst kannát húzott ki
+belőle. Hirtelen kikapta az asszony kezéből a lámpát. Hideg ezüst
+és meleg arany fénye csillant meg az üregben. Megvolt a kincs! A
+szerezsán keresztet vetett magára, a törpe pedig remegni és
+ficánkodni kezdett túlnagy boldogságában…</p>
+<p>Ekkor egy éles kommandóhang szólalt meg a hordók közt.</p>
+<p>– Halt! Ki az udvarra!</p>
+<p>A szerezsán csodálkozva fordult meg. Egy törzstiszt állott
+előtte, kivont karddal kezében. A pincegádort fehérkabátos katonák
+lepték el. Az engedelmességhez szokott szerezsán kiegyenesedett,
+szalutált, majd szó nélkül fölment az udvarra.</p>
+<p>– Oda a falhoz! – kommandirozta a tiszt.</p>
+<p>A martalóc most kezdte csak érteni, hogy miről van szó. Valamit
+hebegett, hogy ő nem tudta, ő nem hallotta…</p>
+<p>– Fogd be a szádat! – rivallt rá a tiszt. Azzal az őrjárathoz
+fordult. – Gyorsan!</p>
+<p>Hat puskacső fordult a vörösköpenyeges óriás felé. Annak zord
+arcán most egyszerre valami különös, lágy vonás jelent meg. Olyan
+volt, mint egy nagy fiú, aki sírni szeretne, ha nem szégyelné
+magát.</p>
+<p>– Jaj, ne bántsák ezt a szegény embert! – kiáltotta Grafné.</p>
+<p>De a lövések eldördültek és a vörösköpenyeges lezuhant a fal
+mellé, oda, ahol nyáron a Grafné porcsinrózsái nyílnak.
+<span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span></p>
+<p>A tiszt hüvelyébe csapta kardját, hűvösen szalutált és nyugodt
+léptekkel elment. Az arcán látszott, hogy ő most egy igazságos és
+férfias tett emlékét viszi magával. Ezzel a tettével megszabadult a
+kellemetlen és lealázó érzéstől, amely a fosztogatás elrendelése
+óta üldözte.</p>
+<p>– Hová lett a másik rác? – kérdezte Gyuri.</p>
+<p>Igaz, a törpe még a pincében lappangott. Grafné a két gyerekkel
+lesietett a pincébe. Jó ideig szólongatták, keresték, míg végül a
+gyerekek megtalálták a hordók mögött. Ott guggolt reszketve,
+kezében az ezüst kannát szorongatta; mikor a lámpával az arcába
+világítottak, szemében rémület vibrált.</p>
+<p>Az asszony haragosan kapott az ezüst kanna után, de a törpe
+bozontos szakállát érte és a szakáll a kezében maradt. Most már a
+korom alatt is megismerte ezt a pofát: Mita volt, a púpos kis
+Mita.</p>
+<p>– Tudtam, hogy te vagy! Jössz ki mindjárt! – rivallt rá az
+asszony.</p>
+<p>A púpos ember kibújt odujából, mint az engedelmes kis kutya.
+Odafönn az udvaron még láthatta az ő szerezsán barátját, akit a
+katonák a lábánál fogva vonszoltak ki az utcára.</p>
+<p>És ekkor megszólalt a púpos Mita.</p>
+<p>– Asszony, – mondta, – asszony, én egy szegény ördög vagyok. Én
+azt hittem, hogy most elérkezett az én időm. De most látom, Isten
+úgy akarja, haljak meg olyan szegényen, ahogyan születtem.</p>
+<p>– Mit kezdjek most már ezzel a féreggel? – kérdezte Grafné.</p>
+<p>Az istálló felől bőgés hallatszott. A borjas tehén bőgött,
+amelyet a rácok valahogyan itt felejtettek.</p>
+<p>– Julcsa ma még nem kapott enni, – mondta Mita aggodalmas
+arccal. <span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span></p>
+<p>– Eredj és etesd meg! – parancsolta szigorúan az asszony.</p>
+<p>Mita szaladt az istállóba.</p>
+<p>És ettől kezdve megint rendesen végezte a maga dolgát a házban,
+mintha semmi sem történt volna.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>XIV.</h2>
+</div>
+<p>Graf Jani golyót kapott a zsidó temetőben. A jobbik karja
+ronggyá lőve csüngött a válláról, a vér dőlt belőle. Egyik honvéd
+egy nagy sírkő mögé ültette és átkötötte karját a seb fölött.</p>
+<p>– A kutyák láncos golyókkal lőnek, – morogta.</p>
+<p>Ez a szerviánusok találmánya volt: két-három ólomfickót
+rézdróttal összefűzni.</p>
+<p>Eleintén nem nagyon fájt a sebe és Jani ráért elolvasni a sírkő
+felírását. <i>Leop. Heim junior.</i> Az öreg Heim tehát hazahozatta
+szegény Poldit Fehértemplomról… Most golyó pattogott a kövön, –
+Jani ösztönszerűen behúzta a fejét, – a Poldi sírköve azonban jó kő
+volt és megvédte a jóbarátot.</p>
+<p>Fölötte és alatta a meredek lejtőn szakadatlanul tűzlángok
+csaptak ki a sírok mögül. Olykor úgy rémlett Janinak, mintha
+ismerős arcokat látna a kavargó füstben. Graf Mihály sietve
+taszítja a vesszőt a puskacsövébe, a teve-specerájos, a dalárda
+első tenoristája, most lövi ki puskáját, Hoffer Tóni pedig a szeme
+fölé emelt tenyere alól keres magának újabb célpontot.</p>
+<p>Egyikük sem vesz tudomást a sebesült Janiról, valamennyi lángol
+a dühös buzgalomtól, valamennyinek arcát valami idegen, kaján vonás
+torzítja el. Kurta vakkanásokkal <span class="pagenum"><a name=
+"Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> szólanak egymáshoz: A
+hídon – azt a pocakos gazembert! Bravo, megkapta a magáét!</p>
+<p>Midőn már egészen besötétedett, a lövészek parancsszóra
+integetni kezdtek egymásnak, hogy föl az útra, emberek, mindenki
+szaladjon föl! A legvadabbak egyszer-kétszer még elsütögették a
+puskáikat, aztán a sírok közt bukdácsolva, ők is a többiek után
+húzódtak. A halottjaikat és a sebesültjeiket magukkal cipelték,
+Graf Janit is ösztökélték, hogy föl az útra!</p>
+<p>Odafönn a huszárok azalatt rést találtak a granicsár zászlóaljak
+között és a magyar sereg gyorsan kisiklott a nyitott kapun. Az
+alföldi lovasok csodálatos tájékoztató ösztönükkel, a sakkjáték
+lóugrásai szerint haladva, keresztül vezették a csapatot a várost
+bekerítő szerb seregeken. Jó darabig együtt marsiroztak egy
+szerezsánosztállyal, a rácok barátságosan át is kiáltoztak
+hozzájuk, de nem ismerték föl az ellenséget a sűrű sötét
+éjszakában.</p>
+<p>A téglavetőkön túl már szabad volt az út. A sortüzek ropogása, a
+szerviánusok ordítozása és a szerezsánlovak dobogása mindjobban
+elhalkult, a magyar sereg, mint a mérgét kiadott zivataros felhő,
+gyorsan és némán vonult végig a behavazott rónán, maga mögött
+hagyván a várost, égő házaival és tomboló embereivel.</p>
+<p>Graf Jani ezalatt nehéz fejjel tántorgott az utóhad nyomában.
+Most már rettenetesen fájt a sebe. Egy honvédtiszt azt mondta neki,
+hogy üljön kocsira, de a szekerek valahol elől jártak. A verseciek
+nem tudták, hogy Jani megsebesült, ők a megrekedt ágyukat
+tologatták és emelgették nagy hórukkolással és igen mulattak azon,
+mekkorát fog káromkodni generális Theodorovics úr, ha majd a
+haditudomány szabályai szerint elfoglalja az üres zsidó
+temetőt.</p>
+<p>A sebesült most már egészen elmaradt a sereg mögött.
+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span> Folyton érezte ujjain az alápergő,
+forró cseppeket. Tisztában volt a sorsával. Egy ideig még cél
+nélkül tántorog a fagyott göröngyökön, azután majd leül az
+árokpartra, szép csendesen elalszik, holnap reggel pedig két láb
+vastag hópaplan alatt fog feküdni. Mert az északi szél megindult és
+vastag hócsomókat vágott szemébe.</p>
+<p>Egyszerre, nagysokára, kutyaugatást hallott. Valamibe
+beleütközött: kerítés vagy házfal lehetett… Azután megbotlott és
+elesett a puha hóban.</p>
+<p>– Hát így is jól van, – gondolta magában.</p>
+<p>A kutyacsaholás mind dühösebb lett. Most lámpafény bántotta a
+szemét. Majd emberi beszédet hallott… Nem tudott szólni, se
+mozdulni, de azért mindent megértett, amit mellette beszéltek.
+Oláhul beszéltek.</p>
+<p>– Nézd, egy halott ember… Nem halott, mert folyik a vére… Ezt a
+németet én ismerem… Világíts az arcába! Ez Graf… A Grafné fia a
+Templom-utcából…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Valami kétségbeejtően fárasztó álomlátás gyötörte a beteget. Azt
+álmodta, hogy sötét csatornában fekszik, a csatorna olyan szűk,
+mint a kályhacső. Mérföldes távolságban parányi kis fénypont
+csillog, csak akkora, mint a tűszúrás a hólyagpapiron, ott van a
+csatorna kijárása. A beteg olykor összeszedi minden erejét és a
+nyilás felé kezd kúszni. Utja rettenetes fárasztó, mert börtöne
+olyan alacsony, hogy a könyökére sem tud támaszkodni. Olykor
+lángoló harag fogja el azok ellen, akik idezárták, dühöngeni és
+tombolni kezd, szét akarja feszíteni gyalázatos börtönének falait.
+Az ereje azonban hamar elhagyja, lihegve lehunyja szemét és várja a
+végét. Mikor magához tér aléltságából, megint a csatornában van és
+reménytelenül tolja előre összezúzott tagjait a fénypont irányában.
+<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span></p>
+<p>Egyszer egy emberi alakot lát a csatornanyilásban. Egy női
+alakot. Mosolyogva hajlik be a lyukon, feléje nyujtja kezét,
+biztatja, szólongatja. Oláh asszonyka, piros kendő van a fején,
+hímzett inget visel, az arca azonban a kis Hoffer Bábikáé…</p>
+<p>Végül sikerül megfognia a feléje nyujtott kezet… Még egy
+erőlködés – a beteg karja rettenetesen sajog bele – és a sebesült
+boldogan fölsóhajt: kívül van, kimenekült a förtelmes
+tömlöcből!</p>
+<p>– Feküdj nyugodtan, Jani bácsi, – szól Bábika.</p>
+<p>– Még mindig álmodom, – mondja a beteg és lehunyja fáradt
+szemét.</p>
+<p>Pedig most is érzi még ujjai között a kisleány hűvös, kemény
+gyermekkezét.</p>
+<p>Később megint fölébred, és most már tudja, hogy igazán ébren
+van. És Bábika mégis ott ül mellette, piros kendővel fején, hímzett
+oláh ingben. A feje fölött pedig paprikafüzér lóg a kormos
+mestergerendán.</p>
+<p>– Te vagy az, Bábika?</p>
+<p>– Én vagyok.</p>
+<p>– Mért öltöztél oláh fátának?</p>
+<p>– Mindent elmondok, csak feküdjél csendesen. Te megsebesültél a
+zsidó temetőben.</p>
+<p>– Mikor volt az?</p>
+<p>– Öt nappal ezelőtt.</p>
+<p>– Én azt hittem, öt esztendővel ezelőtt!</p>
+<p>– Az öreg Mitru szedett föl éjjel a tanya előtt. Jó szerencse,
+hogy a kutya fölugatta az öreget, különben megfagytál volna a
+hóban.</p>
+<p>– És most hol vagyok?</p>
+<p>– A Manuel úr tanyáján. Mitru a Manuelék csősze.</p>
+<p>– Akkor elvesztem. Manuel a verseci szerbek vezére.</p>
+<p>– Mitru azt mondja, sehol sem lehetnél nagyobb <span class=
+"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span>
+biztonságban, mint itt, mert Manuel maga nem jár ki télen a
+tanyára, a portyázó rácoknak pedig eszükbe se jut, hogy ellenséget
+keressenek a főrác házában.</p>
+<p>– És a csősz nem fog elárulni?</p>
+<p>– Mitru oláh ember és azt mondja, hogy ő nem ártja bele magát a
+háborúba. Ő a fiával együtt neutrális. Az öreg különben ismerte
+édesapádat. Azt mondja, hogy a megboldogult Graf bácsi mentette meg
+az ő fiát.</p>
+<p>– Erről én nem tudok.</p>
+<p>– A kis Mitru – aki különben maga is már öles oláh ember – a
+maga idejében egy pár csizmát lopott a verseci vásáron, édesapád
+akkoriban városbíró volt és ötven botot veretett reá… Az öreg Mitru
+azt állítja, hogy a fiából ez az ötven bot csinált tisztességes
+embert és ezért nagy hálával gondol szegény Graf bácsira.</p>
+<p>Ez egészen rávallott az oláh észjárásra.</p>
+<p>– De hogyan kerülsz te ide, Bábika? És mért öltöztél oláh
+fátának?</p>
+<p>– Azt is elmondom. Mitruék igen derék oláhok, de asszony nincs a
+házuknál, azért egész télen sült tökön és mamaligán élnek, az pedig
+nem alkalmas betegkoszt… Három nappal ezelőtt az öreg csősz bejött
+a városba és addig ácsorgott a házatok előtt, míg végül meglátta
+Gyurit. Valami okból azt képzeli, hogy Gyuri a te öcséd és elmondta
+neki, hogy te itt vagy a tanyán és hogy asszonyra volna szükség,
+aki főzne rád és ápolna a betegségedben.</p>
+<p>– És édesanyám téged küldött, Bábika?</p>
+<p>– Dehogy küldött! Nem is tudja, hogy itt vagyunk. Ha tudná,
+akkor biztos, hogy maga jönne ki a tanyára, abból pedig feltünés és
+baj lehetne… Inkább nem is szóltunk neki. Rólam azt hiszi, hogy
+megszöktem Moravicára, a Tóni bátyám betegágya mellé. Ezt
+<span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span> Gyuri hitette el vele, mert én nem
+tudok füllenteni, mindjárt elvörösödöm.</p>
+<p>– És miféle ruha van rajtad?</p>
+<p>– Az öreg Mitru meghalt unokájának ruhája. Azért adta reám, hogy
+feltünő ne legyen, ha a ház körül járok.</p>
+<p>– És ha megszólít valaki? Hiszen te nem tudsz oláhul.</p>
+<p>– Már meg is szólított valaki. Egy granicsár hadnagy, aki erre
+marsirozott a katonáival. Én jelekkel mutattam neki, hogy néma
+vagyok. Azt mondta: kár ezért a helyes fruskáért.</p>
+<p>– És hol aludtál az éjjel? – kérdezte Graf Jani.</p>
+<p>– Az ágyad mellett, a földön. Mitru ideadta a subáját, egy
+kicsit szagos, de azért jól lehet rajta aludni.</p>
+<p>– És ki kötözte be a sebemet?</p>
+<p>– Doktor Traurig úr… Gyuri hozta ki… Jó, hogy a doktornak van
+egy páciense Paulison – az odavaló pópát szerencsére szájon rugta a
+ló – így feltünés nélkül kijöhet a városból… Mert a rácok nagyon
+vigyáznak a mi embereinkre. De Gyuri úgy csapja be őket, ahogyan
+akarja, akkor jön ki, amikor kedve van… Mindent hoz, amire
+szükségünk van, orvosságot, ennivalót, Mitrunak pálinkát és
+dohányt…</p>
+<p>A kis leány fölkelt.</p>
+<p>– De most már eleget beszéltél. Megyek és a tyúkleves után
+nézek. Vacsorára azt kapsz.</p>
+<p>– Hát tudsz te tyúklevest főzni, Bábika?</p>
+<p>– Egyebet is tudok. Otthon nekem is konyhainspekciót kellett
+tartanom. Édesanyánk ilyenekben nem érti a tréfát. Hogy egyedül ne
+légy, beküldöm Gyurit.</p>
+<p>Gyuriért nem kellett messzire mennie, a fiú ott kuporodott az
+ördögcérnabokrok között és néma izgalommal figyelte a cinkéket,
+amelyek csipogó rajokban röpködtek <span class="pagenum"><a name=
+"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> a fiatal fák között és
+éppen csak egy fát kerültek el nagy ravaszul: azt, amelyet Gyuri
+lépesvesszőkkel tüzdelt teli. Gyuri ugyanis nemzetőrből
+visszavedlett megint kis fiúvá. Ő ugyan azt állította, hogy az
+enyves fával csak az ellenséget akarja tévedésbe ejteni, a
+valóságban azonban egy szép stiglic még mindig jobban érdekelte,
+mint a legszebb szerviánus.</p>
+<p>A fiú nevetve és sírva csókolta össze beteg barátját, azután
+leült a Bábika helyére és verseci ujságokat kezdett mesélni.</p>
+<p>– Az édesanyád jól van, csak nincs a házában egy ép szék,
+amelyre leülhetne, mert a szerviánusok mindent diribdarabra törtek…
+Mindenkit koldussá tettek a fosztogatók és Theodorovics tábornok
+most még hadisarcot követel a németeken, különben főbe löveti a
+városi tanácsot, azt mondja… Nálunk most szerb kormány van és
+minden szerbül megy… Nikolsi lett a rendőrigazgató… Ez a Nikolsi
+egy rác szatócs, akinek olyan pofája van, mint a buldogkutyának…
+Maguk a szerbek is utálják. A rendőrlegénység ötven szerviánus
+martalóc, két ágyúval szoktak kirukkolni… A német templom előtt
+nagy akasztófát állított föl a rendőrség… A zsidó házakat mind
+porrá égették és az öreg Heim selyemgyára is leégett… A mi házunkat
+is felgyújtották, de csak a fél teteje égett le, mert a katonaság
+megengedte a szomszédoknak, hogy eloltsák a tüzet… A zsidó házakat
+is meg akarták menteni a svábok, de ezt már nem engedte meg nekik a
+hatóság… Frombach mészárost, aki résztvett az éjjeli harcban,
+fölismerték a városban és agyonlőtték az utcán… Másokat is
+megöltek… A rácok különben azt mondják, hogy az igazi haddelhadd
+csak holnap kezdődik, mert akkor jön a városba Rajacsics patriárka,
+az pedig olyan pap, hogy nyersen eszi meg a svábokat… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span></p>
+<p>Bábika félbeszakította fivérét. Nekigyűrkőzve, a tűztől kipirult
+arccal hozta a betegnek a tyúklevest.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Traurig doktor a régi germánok Loki istenéhez hasonlított. Hat
+láb magas, sápadt, sovány ember volt, a bolyhos haja lángvörös volt
+és tűzszínű volt a mellét verdeső szakálla is. Ijesztően rángatta a
+bozontos szemöldökét, hozzá kajánul szokott vigyorogni.</p>
+<p>Megjegyzendő, hogy a doktor démoni külsejét a természet tréfás
+szeszélyének köszönhette, mert a valóságban a világ
+legbecsületesebb és legpuhább szívü embere volt. A gyerekeket nem
+is tudta becsapni a rettenetes külsejével, azok tudták, hogy a
+doktor bácsi zsebe mindig teli van cukorral.</p>
+<p>Midőn eljött megint a tanyára, egy arasznyi hosszú árpacukrot
+nyomott Bábika kezébe és kiküldte a szobából. A leányt ugyan
+sértette, hogy a doktor őt gyerekszámba veszi, de azért jóizűen
+elszopogatta a cukrot.</p>
+<p>– Nincs semmi baj, – mondta Traurig, miután megnézte a sebet. –
+Egy kis operációra azonban szükség lesz… Holnap majd túlesünk azon
+is. A Szalvátor-patikus fölajánlotta, hogy asszisztálni fog
+nekem.</p>
+<p>– A golyót akarod kivenni? – kérdezte Graf Jani.</p>
+<p>– Azt már kivettem. Nem is egyet, hanem hármat… Igazán szeretném
+tudni, hogy mit gondolnak a szerviánusok, hogy egész ólomgerezdeket
+lőnek bele az emberekbe.</p>
+<p>Jani gyanakodva nézte a barátját.</p>
+<p>– Amputálni akarod a karomat?</p>
+<p>A vörös doktor tőle telhető nyájas arcot vágott.</p>
+<p>– Igenis, éppen arról van szó… Holnap túlesünk rajta, azután
+nagyon hamar rendbe jöhetsz.</p>
+<p>Jani elboruló szemmel bámulta a mestergerendán <span class=
+"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> lógó
+paprikafüzért. Csonkakaru lesz, – fél ember. Érdemes így élni?</p>
+<p>– És ha nem amputáltatom a karomat? – kérdezte halkan.</p>
+<p>– Ezt nem mondod komolyan! Te végre is művelt ember vagy… A
+karcsontod annyi szilánkra tört, hogy sohasem forrhat össze többé.
+Ha nem vágjuk le, akkor üszkösödni fog a seb és a többit a laikus
+eszeddel is elképzelheted.</p>
+<p>– Hát akkor csinálj velem, amit akarsz.</p>
+<p>A doktor valami ideiglenes kötést rakott a sebre – holnap úgyis
+ki kell megint bontani – és jóéjszakát kívánt.</p>
+<p>– Mit mondott Traurig bácsi? – kérdezte Bábika.</p>
+<p>– Nincs semmi baj, – füllentette a fiatalember.</p>
+<p>– Hála Istennek! Mi már attól féltünk, hogy nyomorék maradsz. Az
+pedig nagy kár volna.</p>
+<p>Másnap azonban nem jött el sem a doktor, sem a patikus, sőt
+harmadnap sem mutatták magukat. Helyettük Hoffer Gyuri jött ki a
+tanyára.</p>
+<p>– Mi volt tegnap este? – kérdezte a kíváncsi Bábika. – Vörös
+tűzfényt láttunk a város fölött és a harangok még későn este is
+szóltak.</p>
+<p>– Fáklyásmenet volt Rajacsics patriárka tiszteletére… Az egész
+rácváros meg volt bomolva… Úgy fogadták a patriárkát, mint valami
+prófétát vagy szentet… Zászlókkal és muzsikával mentek eléje, a nép
+letérdepelt, sírt és énekelt és a patriárka mindenkit megáldott az
+erkélyről… Első dolga különben az volt, hogy elcsapta és kolostorba
+csukta a rác püspököt, az öreg Popovicsot, mert áruló és a
+magyarokkal tart…</p>
+<p>– És Traurig miért nem jött ki? – kérdezte Jani.</p>
+<p>Gyuri a homlokára ütött. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p>
+<p>– Igaz, a legfontosabb dologról megfeledkeztem! Az történt, hogy
+huszonhárom német polgárt vasravertek és Zimonyba vittek… Köztük
+van Dániel kanonok, Traurig doktor és a Szalvátor-patikus is…</p>
+<p>– A sors nem akarja, hogy mint nyomorék éljek, – mondta magában
+Graf Jani.</p>
+<p>Holky halála óta Traurig volt a városban a német doktor. Ugyan
+volt ott még két szerb doktor is, de azoknak az volt a hírük, hogy
+dühös illirek és ha Graf rájuk bízta volna magát, alkalmasint az
+akasztófára juttatták volna, amely ott ágaskodott a német templom
+előtt.</p>
+<p>Valamihez azonban kezdenie kellett, mert a tört karja
+gyalázatosan fájt a Traurig ideiglenes kötése alatt.</p>
+<p>– Elhívom a csonttörő Gábort, – indítványozta az öreg Mitru.</p>
+<p>– Ki az?</p>
+<p>– A varadiai uraság számadó juhásza. Valami mestersége van,
+amivel úgy összeforrasztja a tört csontot, hogy az csuda. Igaz,
+hogy inkább csak parasztembereket szokott gyógyítani, de meglehet,
+hogy az urak csontján is fog a tudománya.</p>
+<p>Janit már úgy megpuhította a betegsége, hogy egy szóval sem
+ellenkezett. Egy dolog azonban mégis nyugtalanította.</p>
+<p>– És ha elárul a juhász?</p>
+<p>– Azt nem teszi, mert magyar ember, – nyugtatta meg a vén
+oláh.</p>
+<p>A kis Mitru az éjjel átloholt Varadiára és hajnalban már magával
+hozta a csonttörőt. Ez egy furfangos képű és tudákos beszédü
+parasztember volt. Miután megnézte Jani szétroncsolt karját és a
+kőkemény parasztujjaival rettenetesen meg is tapogatta, olyasmit
+mondott, hogy az orvosdoktori előmunkálat nem lévén célirányos, egy
+<span class="pagenum"><a name="Page_165" id=
+"Page_165">-165-</a></span> pár új csizma áránál olcsóbban nem
+vállalhatná a csontforrasztást. Előzetes fizetséget azonban nem
+kívánt.</p>
+<p>Annyi önhittséggel beszélt és olyan biztosnak látszott a maga
+dolgában, hogy Jani nem merte elküldeni. Pedig nagy kedve lett
+volna hozzá, annyira elgyötörte az öreg a sületlen beszédjével és a
+kiméletlen kezével.</p>
+<p>Valami hibának kellett lenni doktor Traurig diagnózisában, mert
+Jani karja egészen úgy kezdett viselkedni, mintha meg akarna
+gyógyulni. A beteg most már elhagyta ágyát. Ha kívül tiszta volt a
+levegő, akkor napközben, Mitru subájával a felkötött karja fölött,
+a behavazott kertben sétált. Olykor megbújt a gyerekekkel az
+ördögdérnában és izgatottan leste a röpködő stigliceket, amelyek
+még mindig következetesen elkerülték Hoffer Gyuri lépvesszőit.
+Titokban némi hálát is érzett a verseci szerb <i>odbor</i> iránt,
+amely elfogta és Zimonyba vitte a doktort és a patikust, mert ha
+azok még szabadon járnának, akkor biztos, hogy az orvosi tudomány
+szabályai szerint tőből levágták volna félkarját.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>– Te, Manin Zorka férjhez ment!</p>
+<p>Ezt Bábika ujságolta Graf Janinak.</p>
+<p>– Ki vette el?</p>
+<p>– Egy vad szerviánus. Sáricsnak hívják. Valami vajda Belgrádból,
+úgy beszélik, hogy rokona a rác fejedelemnek… Gyuri látta, azt
+mondja, Sárics volt az első szerb, aki tizenkilencedikén bevonult a
+városba… Tegnap volt a lakodalom. Azt mondja Gyuri, soha életében
+nem látott még szebb mátkapárt… Sárics ruhája csupa arany volt, az
+övében ezüst pisztolyokat viselt… Zorka is rác nemzeti ruhában ment
+a templomba.</p>
+<p>Bábika elhallgatott és figyelmesen nézte Graf Jani arcát.
+<span class="pagenum"><a name="Page_166" id=
+"Page_166">-166-</a></span></p>
+<p>– Fáj, amit mondtam? – kérdezte.</p>
+<p>– Nem fáj, – válaszolt a beteg mosolyogva. – Hanem te, Bábika,
+te olyan arcot csinálsz, mintha nagyon örülnél Zorka
+szerencséjének.</p>
+<p>– Örülök is. Attól féltem, hogy még mindig szereted.</p>
+<p>– És ez neked kellemetlen lett volna?</p>
+<p>– Hogyne, hiszen én azt szeretném, ha engem vennél
+feleségül.</p>
+<p>Nem első eset volt, hogy Bábika megdöbbentette és zavarba
+ejtette barátját az ő nagyszerü őszinteségével.</p>
+<p>– Hallod, hány esztendős vagy te tulajdonképpen? – kérdezte
+Jani.</p>
+<p>– Tizenhárom múltam.</p>
+<p>– Akkor jó egypár esztendeig ráérünk még erről beszélni, – szólt
+a fiatalember bizonyos apai szigorúsággal a hangjában.</p>
+<p>– Hiszen ráérünk, ráérünk, csak az a baj, hogy te minduntalan
+más valakibe szeretsz. Egyszer Manin Zorkába, azután megint Turányi
+Kamillába.</p>
+<p>Ennek a párbeszédnek az lett a következménye, hogy Graf Jani
+rosszul aludt az éjjel. Bábika most is ott feküdt az öreg Mitru
+subáján és halkan pihegett mély gyermekálmában, Graf Jani azonban a
+kis ablakon besütő holdat nézte és elgondolkozott.</p>
+<p>Reggel elmondta a kis leánynak éjjeli elmélkedésének
+eredményét.</p>
+<p>– Te nagyon okos és nagyon jó kis leány vagy, Bábika.
+Megmentetted az életemet és én nem is tudom, hogyan fogom neked
+meghálálni… De most már elvégezted a munkádat. Nekem nincs többé
+szükségem ápolásra. Ami kell, azt elvégezhetik Mitruék is…
+<span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
+"Page_167">-167-</a></span></p>
+<p>– Mitruék nem tudnak főzni, csak mamaligát, – kiáltotta Bábi
+diadalmasan.</p>
+<p>– Majd szerzünk valami parasztasszonyt. Neked azonban vissza
+kell menned a városba. A tisztesség úgy kívánja.</p>
+<p>– Nem megyek, – mondta Bábi igen határozott hangon.</p>
+<p>– Menned kell. Föltétlenül szükséges.</p>
+<p>Bábi arca vérvörös lett, a szemébe könnyek gyűltek.</p>
+<p>– Nem megyek, nem megyek és ezerszer nem megyek! Ha pedig
+kikergetsz innen, akkor sem megyek a városba, hanem kiszaladok a
+pusztába, lefekszem a hóba és ott maradok, míg meg nem fagytam,
+vagy föl nem faltak a farkasok. Isten engem úgy segéljen!</p>
+<p>Graf Jani ismerte az ő barátnőjét, ha az egyszer a fejébe vesz
+valamit, akkor senki sem bír vele, legföllebb csak az egy
+édesanyja, de Hofferné asszonyság olyan fegyelmi eszközökkel
+rendelkezik, amelyeket Jani még sem vehet igénybe. Egyelőre tehát
+nem is feszegette tovább a dolgot. Titokban, a lelke legmélyén,
+talán valami bűnös elégtételt is érzett, hogy Bábika nem hallgat a
+józan ész szavára. Nagyon nehezére esett volna, ha magára maradt
+volna a rideg kis tanyán.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Hoffer Gyuri majd mindennap hozott valami érdekes ujságot.</p>
+<p>A verseci szerbek nemzeti őrcsapatot alakítottak és most épp úgy
+exercíroznak és célba lövöldöznek, mint nyáron a svábok. Csakhogy
+ők nem piros-fehér-zöld, hanem piros-kék-fehér zászló alatt
+rukkolnak ki. A svábok pedig most épp olyan gúnyos vigyorgással
+mustrálják a kardjukkal csörömpölő polgártiszteket, mint tették a
+rácok <span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
+"Page_168">-168-</a></span> elmult nyáron, mikor még a hét svábok
+csörtettek végig kevély harci díszben a Templom-utcán.</p>
+<p>Azután megint valami nagyszerü ujságot hozott a gyerek. Hogy
+Versecen most kétféle kormány van, az <i>ogrisni odbor</i>, amelyet
+Rajacsics patriárka nevezett ki a császár megbízásából és a
+<i>Temeser Central-Comité</i>, amelyet a temesvári főparancsnokság
+küldött a városba ugyancsak a császár nevében. Az egyik szerbül, a
+másik németül bocsátja ki rendeleteit. A két hatóság nem ismeri el
+és bitorlónak nevezi egymást, mindegyik megtiltotta már a
+polgárságnak, hogy a másiknak engedelmeskedjék és mindegyik dörgő
+rendeletekkel igyekszik a másikat összetörni.</p>
+<p>A temesvári császári főkommandó legújabban azt a maliciát
+eszelte ki, hogy elvezényelte a városból a szerb csapatokat és
+német helyőrséget küldött oda. A német katonatisztek – csak azért
+is! – tüntetve fraternizálnak a sváb polgársággal. Tegnap pedig a
+Central-Comité által kinevezett Bezirks-Stuhlrichter katonai
+segítséggel szétkergette a moravicai rác odbort… A szerbek nem
+tudnak hová lenni nagy keserűségükben és akadnak köztük, akik –
+csak azért is! – már Kossuthot is dicsérik.</p>
+<p>Egy éjjel erős déli szél támadt.</p>
+<p>Reggel a tanyai kertből egy pintyőke buzgó csattogása
+hallatszott. A hó elolvadt, a verseci várhegy fölött fényes, fehér
+tavaszi felhő ült. Gyuri már korán reggel kijött a tanyára.
+Szaladva jött, arca lángolt.</p>
+<p>– Győzelem, győzelem! A magyarok mindenütt győztek! Görgey,
+Damjanich, Klapka, Bem, hajaj! Az egész ország a magyaroké… Csak
+nálunk vannak még császáriak, de ők is pakkolnak már, mert jön Bem
+generális! Bem már Temesben van. Tegnap hoztak a városba egy
+<span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
+"Page_169">-169-</a></span> granicsár káplárt, akit megvagdaltak
+Bem huszárjai. Vivát Bem!</p>
+<p>A fiú meg volt háborodva. Tapsolt, táncolt, kiabált, mindenkit
+megölelt és megcsókolt, Graf Janit, Bábikát, az öreg és a kis
+Mitrut is…</p>
+<p>– Öltözz, Bábika, hazamegyünk! – kiáltotta Graf Jani.</p>
+<p>– Jöhetsz, – bíztatta Gyuri, – bátran jöhetsz, senki sem mer
+bántani. Az osztrákjaink most nagyon békés kedvükben vannak.</p>
+<p>Bábika sietve magára kapta megint a kisasszony-ruháját, azután
+hárman elindultak a városba.</p>
+<p>Világos nappal mentek végig a pancsovai utcán. A középen a
+felkötött karú nemzetőrtiszt, mellette a két gyermek. Az izgalomtól
+halvány arccal, de fölemelt fejjel, csillogó szemmel vonultak be a
+városba. Tudták, hogy őket senki sem merészli bántani, mert
+láthatatlan hadseregként marsíroz a nyomukban a győzedelmes
+magyarok híre.</p>
+<p>Özvegy Grafné éppen az udvarán állott és a púpos Mita szegény
+fejét szapulta. Midőn megpillantotta a fiát, haragosan elvisította
+magát:</p>
+<p>– Oh, te haszontalan!</p>
+<p>Hozzásietett, megölelte és könnyek között kiáltotta:</p>
+<p>– Te haszontalan! Te haszontalan!</p>
+<div class="chapter">
+<h2>XV.</h2>
+</div>
+<p>Debrecenből olyan hír érkezett, amelytől hideg szaladt végig
+minden sváb ember gerincén: az országgyűlés kimondta az elszakadást
+az ausztriai háztól.</p>
+<p>Ezt a trónusdöntögető, rettenetes elszántságot nem értették meg
+odalenn. Hiszen ők is háborogtak és harcoltak, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> de
+mindig csak az igazságtalanság ellen, sohasem a császár ellen. Az
+igazságtalanság: a bécsi miniszterek, a kamarilla, az osztrákok, a
+szerbek. A császár maga áldott szívű, nemes úr, aki szereti népét,
+csakhogy eltitkolják előtte, hogy mi történik Magyarországon. Ha
+föl lehetne menni Bécsbe, szétlökni a minisztereket és
+generálisokat, bemenni a császárhoz, letérdepelni előtte, azt
+mondani neki: itt vagyunk, uram, ismerj ránk, csinálj rendet, mert
+így nem mehet tovább! – akkor minden jóra fordulhatna még. De
+letenni nem lehet a császárt.</p>
+<p>A svábok egypár napig olyan leverten jártak-keltek a városban,
+mintha minden házban halott volna.</p>
+<p>Időközben csoda történt Versecen: a két ellenkormány, a szerb
+<i>Odbor</i> és az osztrák <i>Central-Comité</i> kibékült
+egymással, legalább látták a főnökeiket, amint együtt söröztek a
+vendéglőben. Mert jöttek a magyarok. Jöttek, a megtorlás ádáz
+vágyával a szivükben. A föld már remegett a lovaik patkója alatt,
+az északi láthatáron már villámlottak a karjaik. Most jó lesz a
+Rukavina- és a Rajacsics-féle alkotmányt szétsrófolni és ládákba
+pakkolni, hogy itt ne érjék a magyarok.</p>
+<p>És megint mozogni kezdett az egész délvidék, mint a delibláti
+homokhegyek a bőjti szelek idejében. Akinek oka volt, hogy
+elkerülje a magyarokkal való leszámolást, az kocsira ült és sietve
+a gránicra menekült. A bozontos szőrü kis szerb lovak alig tudták
+elvontatni az odbor irattárát, a terebélyes császári tisztviselőket
+és Rajacsics nagyszakállú pópáit. A szerb nemzetőrséget
+föloszlatták, háromszáz verseci szerb azonban, aki semmiképpen sem
+akarta letenni a fegyvert, a granicsár századok nyomában
+Fehértemplomra vonult. És egy éjszakán nyomtalanul eltünt a marcona
+szerviánus gárda is, amely eddig csendőri szolgálatot végzett a
+városban. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
+"Page_171">-171-</a></span></p>
+<p>Május elsején Grafék háza előtt egy kofferekkel megrakott szekér
+döcögött el, a kocsiban egy férfi és egy nő ült. Jani tekintete
+megakadt az asszony halvány és szomoru arcán, azután a kalapjához
+kapott: Manin Zorka volt. Később megtudta, hogy ez volt az utolsó
+üdvözlés, amit a szép Zorkával a földi életben váltott, mert Sárics
+hazavitte a feleségét Szerbiába.</p>
+<p>Május harmadikán megjöttek a magyarok. Puskalövés nélkül
+megszállották a várost.</p>
+<p>A szerbek, okulván az osztrák uralom némely tapasztalatain,
+ezúttal nem fogadták őket nagy ellenszenvvel. De azért keserűen
+mondták egymásnak:</p>
+<p>– Az utolsó magyar, akit láttunk, a szláv Damjanich volt és az
+első magyar, akit most látunk, a szláv Vysocky.</p>
+<p>A lengyel légió marsirozott Bem hadseregének élén…</p>
+<p>A magyar hadak szakadatlan áradatban hömpölyögtek keresztül a
+városon, le a határőrvidékre, ahol az ellenség még megvetette a
+lábát.</p>
+<p>Egy nap nagy örömujjongás támadt az utcán: a kvártélyos honvédek
+kirohantak a házakból és körülvettek egy szürke kis lovast, aki
+pirostollas kalapot viselt és fekete paripán ült.</p>
+<p>– Bon jour, mes enfants! – mondta a lovas.</p>
+<p>Benyomott arcán, amelyben két maliciózus kis porcellánszem
+csillogott, a condottiere-nembánomság, a jószívűség és az elmésség
+kifejezése ült.</p>
+<p>– Bem apó! Vivat Bem! – kiáltották a katonák.</p>
+<p>A tábornok alig pihent meg a városban. A szenvedélyes játékos
+mohó türelmetlenségével sietett Orsova felé, hogy ujra találkozzék
+az ő peches partnerével, Puchner tábornokkal, akitől egy ízben már
+mindent elnyert, <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span> amit katona csak veszíthet. Ezt a
+harlekin-generálist ő kiverte Erdélyből, Puchner hadserege azóta
+Oláhországban lappangott, most Magyarországba készül betörni, de
+itt is szemben fogja magát találni a gonoszul mosolygó Bemmel.</p>
+<p>A magyar sereg nyomában megtértek a sváb bujdosók is. Hoffer
+Tóni, Haller, Graf Mihály, – mind a hárman lesoványodtak,
+megbarnultak, némileg elvadultak és igen jókedvűek voltak. A
+Hoffer-család is visszajött Szegedről. A Hoffer-leányok mind
+meghíztak, mert a szegedi gazdáik, akiknek szíve igen megesett a
+hontalan svábokon, nemcsak szívesen látták, de erőszakkal is tömték
+őket.</p>
+<p>Bábika örömkönnyek közt vetette magát soktagú családjának
+karjaiba, öt perccel később azonban már azzal a kijelentésével
+döbbentette meg édesanyját, hogy talán jó volna, ha ő egyelőre még
+Graféknál aludna, mert Janinak nincs még egészen rendben a karja és
+nem lehet tudni, hogy mikor lesz reá szüksége.</p>
+<p>Egypár nap múlva a Szalvátor-patikus és Traurig doktor is
+megtért a zimonyi rabságból. A verseci szerbeknek az a nagylelkű
+ötletük támadt, hogy küldöttséget menesztettek Zimonyba és
+kegyelmet kértek a sváb foglyok számára. A vállalkozásuk
+félig-meddig eredménnyel is járt, amennyiben a zimonyi kommandó
+tizet a huszonhárom rab közül szélnek eresztett.</p>
+<p>A legfontosabb eredmény mégis az volt, hogy a gyűlölet, amellyel
+a verseci svábok és szerbek farkasszemet néztek, most egyszerre
+megenyhült.</p>
+<p>Traurig doktor első útja Grafékhoz vezetett. Igen meghökkent,
+midőn szemben találta magát Janival.</p>
+<p>– Mi van a karoddal? – kérdezte. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p>
+<p>– Nehezen mozog még… Egy kicsit kurtább is lett…</p>
+<p>– Ki gyógyított? – kérdezte a doktor gyanús arccal.</p>
+<p>– A csonttörő Gábor.</p>
+<p>– Ismerem a mihasznát. Igazán nem hittem volna, hogy egy művelt
+ember, mint te, szóba áll afféle rosszhírű kuruzslóval.</p>
+<p>Nem vesztegettek több szót az esetre. Graf Jani azonban
+észrevette, hogy a doktor némileg meghidegült vele szemben…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Egy tündöklő májusi estén azok négyen, akik még életben voltak a
+hét svábok közül, megint együtt ültek fönn a kápolna-hegyen, a
+fráter szőlőlugasában. Hét fapohár állott az asztalon, háromnak
+azonban nem volt már gazdája. A jóbarátok az elesettek emlékére
+ittak, azután összekoccintották a poharakat, a bőbeszédü Holky
+doktor, a fanatikus Lutz és a lelkes Heim borát pedig a földre
+öntötték. A föld mohón itta föl az illatos italt.</p>
+<p>Azután megeredt a beszélgetés.</p>
+<p>– Károlyi alezredes rohammal elfoglalta Fehértemplomot… A
+szerbek keményen védekeztek… Különösen a verseci szerb nemzetőrök
+verekedtek hősiesen… Háromszáz verseci közül halva maradt nyolcvan…
+Perczel tábornok azalatt elfoglalta Pancsovát, a bánsági lázadás
+főfészkét… Bem pedig megint kiverte a szerencsétlen Puchnert
+Oláhországba… Most már magyar az egész Bánság!</p>
+<p>Erre megint összeütötték a fapoharakat, előbb azonban a
+távollevő cimboráiknak is töltöttek.</p>
+<p>Szóba került azután, hogy a honvédkommandó kivánságára a sváb
+nemzetőrök ujra fegyvert fogtak. A tisztek a régiek maradtak, csak
+Mihájlovics kapott őrnagyi <span class="pagenum"><a name="Page_174"
+id="Page_174">-174-</a></span> rangot. Egy újabb bánáti
+honvédzászlóaljat is alakítanak. Két napja folyik már a toborzás a
+városban és eddig már fölcsapott háromszáz verseci sváb, köztük sok
+családos ember is.</p>
+<p>– Engem nem vettek be a rossz karom miatt, – szólt Graf Jani. –
+A Mihály bátyám azonban belépett. Az édesanyánknak persze nem
+szabad még róla tudnia.</p>
+<p>Ekkor a fehértemplomi Haller és Hoffer Tóni bevallották, hogy ők
+is fölcsaptak honvédeknek. Mind a kettőt hadnagyi ranggal
+sorozták.</p>
+<p>Egypár nap mulva Bábika lélekzet nélkül rohant Grafékhoz.</p>
+<p>– Nincs itt Gyuri? – kérdezte. – Mert hajnal óta eltünt.</p>
+<p>– A dobját is elvitte? – kérdezte Jani.</p>
+<p>– Elvitte.</p>
+<p>– Akkor a honvédek után szökött. A sváb honvédbataillon ma
+reggel marsirozott ki a városból.</p>
+<p>– Apa nagyon haragszik. Ha megkerül, biztos, hogy megveri.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Graf Gyuri azonban csak augusztus közepén került meg. Édesapja
+nem verte meg, mert a gyerek ijesztően rossz színben volt, annyira
+lesoványodott és elgyöngült, hogy alig tudott állani a lábán. A
+Tóni bátyja és Graf Mihály hozták, azok is inkább csavargókhoz
+hasonlítottak, mint honvédtisztekhez.</p>
+<p>Hofferné rögtön ágyba fektette a kisebbik fiát.</p>
+<p>– A dobomat is elszedték, – panaszkodott Gyuri.</p>
+<p>– Az osztrákok szedték el? – kérdezte Bábika résztvevően.</p>
+<p>– Oh nem, a muszkák… <span class="pagenum"><a name="Page_175"
+id="Page_175">-175-</a></span></p>
+<p>Hoffer Gyuri Világosnál vesztette el a dobját.</p>
+<p>A szabadság összeomlott abban az órában, mikor a Bánságban a
+legmagasabbra csaptak a lángjai. A vakító tűzből, amely egy
+esztendeig izgalomban tartotta Európát, semmi sem maradt meg, csak
+fekete füst, hideg romok, korom, rettegés, gyász. A déli
+honvédseregek szétoszlottak és szétfoszlottak, mint a hajnali köd.
+Itt is, ott is fölébredt alvajárók siettek távoli szülőföldjük
+felé, kiábrándult emberek, akik úgy emlékeztek vissza az elmúlt
+hónapokra, mint valami fantasztikus álomra. A lovagias vezérek
+börtönben ültek. A kimerült nemzet aléltan feküdt a földön és
+szörnyű és förtelmes álmot látott: azt álmodta, hogy egy dúltarcú,
+tétova tekintetű őrült térdepel a mellén. Haynau…</p>
+<p>Fekete, fullasztó gyász borult a sváb városokra és falvakra is.
+Egy báró Caballini nevű őrnagy jelent meg a délvidéken, mint
+teljhatalmú császári vizsgálóbiztos. Ennek az elegáns, blazirt
+olasznak alapjában véve minden mindegy volt, – bánta is ő a
+magyarokat és a szerbeket! – de tudta, hogy miféle szerep vár reá
+és jól megjátszotta az irgalmatlan, szigorú katonát. Szemlét
+tartott a svábok fölött, – hihetetlen, hogy ezek az alázatos
+bugrisok fegyvert mertek fogni! – és százszámra küldte őket a
+császári hadsereg strafkompániáiba.</p>
+<p>Hoffer Tóni és Graf Mihály mint közlegények mentek Itáliába. A
+fehértemplomi Hallerre, – akit valaki denunciált, – nagyon
+fájhatott a vizsgálóbizottság foga, de Haller nem került elő
+többet, ő eltünt a szerencsétlen temesvári csata viharában.</p>
+<p>Graf Janit egyelőre nem bántották. Javára írták, hogy az utolsó
+harcokban már nem vett részt. Még többet használt neki, hogy
+Caballini akkor már éhes volt és unta a sok kérdezgetést és
+irkálást. <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span></p>
+<p>– Hányan vannak még künn? Ketten? Azok menjenek a pokolba!</p>
+<p>A második Frombach János volt.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Olyan hal is van, amely másodszor is bekapja a horgot, amelyről
+egyszer már megszabadult.</p>
+<p>Egy őszi éjszakán valaki megzörgette Graf Jani ablakát. A
+fiatalember kinézett a sötét utcára.</p>
+<p>– Ki az?</p>
+<p>– Én vagyok, szomszéd úr, én, Frombach János. Arról van szó,
+hogy három bujdosó magyar életét kell megmentenünk… Számíthatunk
+magára, szomszéd úr?</p>
+<p>– Hogyne!</p>
+<p>– Jó lovakra volna szükségünk, hogy hamar levihessük őket a
+szerb határra.</p>
+<p>– Tüstént fogatok.</p>
+<p>– A zsidótemetőnél várjuk. Siessen, mert olyan három emberről
+van szó, akit biztosan fölakasztanak, ha elcsípik őket.</p>
+<p>– Akkor nem viszek kocsist, hanem magam hajtok.</p>
+<p>Félórával később a Grafék csikói már ott toporzékoltak a temető
+előtt. Az őr vityillójából hat férfi osont ki: Frombach, az öreg
+Tangel András és Ferenc fia és három parasztsubás ember.</p>
+<p>A subások fölkapaszkodtak a kocsiba, Frombach pedig a bakra ült,
+Graf mellé.</p>
+<p>Ebben a pillanatban egy éles hang süvöltött föl az
+éjszakában.</p>
+<p>– Halt!</p>
+<p>Jani a csikók közé vágott. Két puskalövés villant föl a
+sötétségben.</p>
+<p>– Rosszul lőnek, mint rendesen, – mondta az egyik subás.
+<span class="pagenum"><a name="Page_177" id=
+"Page_177">-177-</a></span></p>
+<p>A kocsi előrevágtatott a fehértemplomi úton.</p>
+<p>Hamar lekanyarodtak az országútról és dülőutakra tértek.
+Frombach láthatólag úgy ismerte a vidéket, mint a tenyerét.</p>
+<p>Sötét hajnalban Palánka mellett elérték a nagy Dunát. Frombach a
+szájába tette a két ujját és nagyot füttyentett. Nagysokára válasz
+érkezett a palánkai kis sziget lombos partjáról. Halk
+evezőcsapások, – egy csónak közeledett a part felé. A csónakban
+szerviánusok ültek.</p>
+<p>Nevezetes, hogy a szerbiaiak, amilyen lelkesedéssel segédkeztek
+eleinte a magyar szabadságharc elfojtásában, épp annyi buzgalommal
+segítették elő később a magyar szabadságharcosok szökését. A
+csónakosaik a Duna több pontján állandó révszolgálatot tartottak
+fönn a szökdöső magyarok számára.</p>
+<p>A három subás magyar közül az egyik Graf Janihoz lépett.</p>
+<p>– Ön bajnak és veszedelemnek tette ki magát, hogy megmentse az
+életünket. Pedig ön a nevünket sem ismeri, csak annyit tud rólunk,
+hogy magyarok vagyunk és hogy üldöznek bennünket.</p>
+<p>– Annyi éppen elég, – vélekedett Jani.</p>
+<p>– Nem jutalmazhatjuk meg önt, de engedje meg, hogy megöleljem
+önt. A nevem Czecz tábornok.</p>
+<p>A második subás is megcsókolta a két svábot.</p>
+<p>– Én Figyelmessy tábornok vagyok.</p>
+<p>A harmadik bujdosó Stein tábornok volt.</p>
+<p>A két verseci ott maradt a parton, míg a szerb csónak a
+menekülőkkel el nem tünt a palánkai sziget mögött.</p>
+<p>– A faluban van egy korcsma, ott megreggelizhetnénk, –
+indítványozta Frombach. <span class="pagenum"><a name="Page_178"
+id="Page_178">-178-</a></span></p>
+<p>A tervük azonban kútba esett. A parton egypár lovaskatona és
+nagy csapat gyalogos jött feléjük.</p>
+<p>– Verseci dragonyosok, – mondta Frombach. – Föllármázták a
+granicsárokat és most értünk jönnek.</p>
+<p>Úgy is volt. Egy dragonyos hadnagy, pisztollyal a kezében, a
+kocsi mellé ugratott.</p>
+<p>– Önök Versecről jönnek?</p>
+<p>– Onnan.</p>
+<p>– Hol vannak a rebellisek, akiket idefuvaroztak?</p>
+<p>Jani az ostora hegyével a Dunára mutatott. A széles folyón, már
+közel a szerbiai homokhegyekhez, parányi csónak usztatott
+lefelé.</p>
+<p>– Azok már jó helyen vannak.</p>
+<p>– Jól van. Önök is jó helyre fognak kerülni.</p>
+<p>Leszállították őket a kocsiról és mindkettőjüket
+megkötözték.</p>
+<div class="chapter">
+<h2>XVI.</h2>
+</div>
+<p>Az öreg hegy odafönn egyet aludt és mikor egy tündöklő tavaszi
+napon újból fölébredt és lenézett a völgybe, úgy rémlett előtte,
+mintha odalenn valami megváltozott volna.</p>
+<p>A múlt héten – vagy régebben volt? – a nádasban kopjás
+vademberek kergették a bölényt. Másnap parányi lovasok jöttek észak
+felől, sokan voltak és úgy nyüzsögtek a Ludason, mint a
+vándorhangyák. Ott lovat áldoztak az ő ázsiai istenüknek.
+Tegnapelőtt megint dél felől jött valami félholdas sereg, ezek
+asszonyokat is hoztak magukkal nyurga tevéken. Úgy megtelepedtek,
+mintha örökké itt akarnának maradni, de hamar megeredt az északi
+szél és attól a tarkán virágzó déli nép fakulni és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span>
+fonnyadni kezdett, majd párává foszlott. Tegnap újabb vendégek
+jöttek, azok azonban lándzsa helyett kapát hoztak a vállukon…</p>
+<p>A föld is olyan, mint az égboltozat. Csakhogy odafönn felhők,
+odalenn meg emberek vonúlnak. Olykor megdörög az ég és olykor
+furcsa hangokat hallani a földről. „Dicsőség – gazdagság – szerelem
+– élet…“ A hegyről tekintve, úgy látszik, mintha minden ember és
+minden felhő másféle volna, de azért mégis mind egyforma. Hogy
+milyenek a maguk valójában, az talán sohasem fog kitudódni, mert
+nagyon is hamar elhordja őket az esti szél.</p>
+<p>Valami változás történt a völgyben. A nagy mocsár, ahol tegnap
+még zúgó nádasok közül ezüstös víztáblák bámúltak föl az égre, ma
+fekete, zöld és kénsárga kis kockákra van osztva. Ott most
+szántanak, lucernát és repcét növesztenek az emberek. A város is
+szétterpedt tegnap óta, piros kucsmás, fehér házgombák burjánoznak
+mindenfelé a hegy lábán. A város közepén új nagy templom fúrja
+hegyes tornyait a levegőbe, a távolban pedig vékony gyári kémények
+füstölnek. A Ludas felől pöfékelve jön a nagy gyermekek új
+játékszere, a vasút.</p>
+<p>És a halk zümmögésből, amely az emberkasból a szellős magasságba
+szűrődik, megint a régi hangok hallhatók: „Gazdagság – szerelem –
+élet…“</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Ezen a virágzó tavaszi napon hangos társaság kapaszkodik fölfelé
+a kápolna-hegy lejtőjén. A boldog kamaszkorban levő ifjúság előre
+rohan, mint a megvadult kecskenyáj, a megfontoltan vonuló
+derékhadat a szülők, dadák és kis gyermekek alkotják, egészen hátul
+jön nagyapa és nagymama. Nagyapa úgy szuszog, mint a gőzeke.
+<span class="pagenum"><a name="Page_180" id=
+"Page_180">-180-</a></span></p>
+<p>– Hány stáció van még? – kérdezi, miközben megáll és leveszi
+kalapját.</p>
+<p>– Már csak kettő, ótata.</p>
+<p>Ezt egy vékony, szeplős arcú, csinos kis leány mondja, aki egész
+úton hűségesen kitartott nagyapó mellett. Azután hozzáteszi:</p>
+<p>– Kapaszkodjék a karomba, ótata, majd én vezetem.</p>
+<p>– Te fruska, tudod-e, hogy én száztíz kiló vagyok? – kérdezi
+nagyapa.</p>
+<p>Most megszólal a nagymama is:</p>
+<p>– Bábika, eredj te csak előre a fiatalokkal, majd én ótatával
+maradok.</p>
+<p>A kis leány a fejét rázza:</p>
+<p>– Nem, én itt maradok, mert fogadásom van Nellivel. Nelli azt
+mondta, ki van zárva, hogy ótata föl tudjon mászni a hegyre. Én azt
+mondtam, hogy igenis föl tud mászni.</p>
+<p>Nagyapó úgy tett, mintha meg volna sértve, de ez csak ürügy
+volt, hogy megint megállhasson és kifújhassa magát egy kicsit.</p>
+<p>– No nézd, a kis haszontalanok, fogadnak reám, mint egy
+versenylóra.</p>
+<p>– Mint egy úrlovasra! – mentegetődzik Bábika. – Tíz tábla
+csokoládét tettem ótatára. Hát csak előre!</p>
+<p>Ómama elkezd nevetni. Ez a szemtelen kis fruska, akit az ő
+nevére kereszteltek Bábinak, nagyon mulattatja. De különben is
+szeret nevetni és ez meg is látszik gömbölyű arcán.</p>
+<p>A kiránduló had előőrsei időközben már följutottak a kápolnához.
+A suhancok ott fönn ugrándoznak és visítanak a hegytetőn,
+kalapjukat a levegőbe dobálják és gúnyosan biztatják az
+elmaradozókat. Ezek mind, az egész majális, nagyapó gyermekei és
+unokái. A sváboknál még <span class="pagenum"><a name="Page_181"
+id="Page_181">-181-</a></span> a hétgyermekrendszer divik és aki a
+családalapítók közül sokáig él, annak jó memóriája legyen, hogy
+számon tudja tartani a nyáját.</p>
+<p>– Mikor járt itt utoljára, ótata? – kérdezi a kis Bábika, aki a
+saját bevallása szerint „borzasztóan“ szeret beszélgetni.</p>
+<p>Nagyapó megáll.</p>
+<p>– Lelkem, az régen volt. A nagy revolució után, mikor itt jártak
+a szerviánusok…</p>
+<p>Az öreg hirtelen elhallgat és megfogja Bábika állát:</p>
+<p>– Mit nevetsz, kis haszontalan?</p>
+<p>A kis leány fülig elvörösödik.</p>
+<p>– Igazán nem nevettem, ótata…</p>
+<p>Pedig nevetett. A fiatalok mindig elmosolyodnak, valahányszor a
+revolucióról meg a szerviánusokról hallanak. Az öregek annyit, de
+annyit és annyit beszéltek már erről, hogy nem lehet megállani
+nevetés vagy ásítozás nélkül.</p>
+<p>Bábika, hogy kivágja magát a bajból, perfidül föláldozza
+tulajdon édesapját:</p>
+<p>– Apa azt mondja, hogy a revolució nem volt olyan nagy dolog,
+mint a filloxera. Mert a filloxera tízezer hold szőlőt pusztított
+el, a szerviánusok pedig nem csináltak akkora nagy kárt.</p>
+<p>– Te, Bábika, – mondja nagyapó, – mondd meg tisztelt
+apáduradnak, az én drága fiamnak, hogy ne nagyon emlegesse azt a
+filloxerát, mert maholnap a fiatalok épp úgy össze fognak nevetni a
+háta mögött, mint ő szokott nevetni, mikor mi a szerviánusokat
+emlegetjük…</p>
+<p>Végre fönn voltak a hegytetőn. A fiatalok kinyittatták a
+fráterrel a kápolnát, azután bádogkoronákat tettek a <span class=
+"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> fejükre
+és térden állva körülcsúszkálták az oltárt. Ott az a szokás. Aki
+megteszi, annak a hegytetőn lakó Boldogasszony valami kívánságát
+teljesíti. Eleintén igen komolyan csinálták, de később az egyik fiú
+elkezdett vihogni, a jókedve átragadt az egész kompániára, úgy,
+hogy Bábika szigorú édesapja – ő volt az, aki családi estéken a
+szerviánusokat a filloxerával szokta letromfolni, – leszedte
+fejükről a koronákat és az egész társaságot kizavarta a templomból.
+Remélhető, hogy a hegytetőn lakó Boldogasszony nem haragudott meg a
+vidám hadra; az azonban nem baj, ha nem is teljesíti kívánságaikat,
+mert az ilyen fiatal nép úgyis csak ostobaságokat tud magának
+kívánni.</p>
+<p>A társaság rövid pihenő után nekivágott a várhegynek. Nagymama
+is velük tartott, – az öreg asszonyság még igen fürge volt, – ótata
+azonban azt mondta, neki elég volt, ő most leül a fráterhez egy
+pohár hegyi borra, egy óra múlva, ha visszajönnek a fiatalok, ott
+találják.</p>
+<p>– Kell magánál hét fapohárnak lenni, – mondta nagyapó a
+fráternek.</p>
+<p>A sekrestyés arca földerült.</p>
+<p>– Megvannak. Hibátlanul megvannak. Az elődöm, az öreg Péter,
+nagyon a lelkemre kötötte, hogy vigyázzak reájuk.</p>
+<p>A régi szőlőlugas már nem volt meg, a filloxera azt is
+elpusztította. A kecskelábú asztalt tehát odaállították a szabad ég
+alá. Nagyapó egyedül ült az asztalfőn. Körülötte hat üres szék
+állott. Sorra vette a poharakat, elolvasta mindegyiknek fölírását,
+azután megtöltötte borral és mindegyiket odaállította a
+helyére.</p>
+<p>– Holky doktor… Lutz hadnagy… Heim Poldi… A fehértemplomi
+Haller… Hoffer Tóni… A Szalvátor-patikus… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p>
+<p>Az utolsó poharat, amelybe a Graf Jani név volt vésve, maga elé
+állította. Mert nagyapót Graf Janinak hívták.</p>
+<p>A hét svábok közül már csak ez az egy élt. A sógorát, Hoffer
+Tónit, két esztendővel ezelőtt ütötte meg a guta, a
+Szalvátor-patikus pedig elmúlt télen hagyta itt örökre a
+patikáját.</p>
+<p>Tegnap egyszerre eszébe jutott Janinak, hogy még egyszer,
+utoljára, föl kell mennie a kápolna-hegyre. Úgy érezte, hogy a
+meghalt cimborái várják odafönn a verőfényes, szellős
+magaslaton.</p>
+<p>A dolog azzal kezdődött, hogy Graf Mihály, aki a feleségével, –
+született Hoffer Emiliával, – a régi Hoffer-házat lakja, valami
+átalakítást csináltatott a pincében. A kőművesek egy befalazott
+lyukat találtak a pince alapjában. Azt hitték, hogy kincs van
+benne, de csak egypár hasznavehetetlen ócskaságot találtak. Két
+régi pisztolyt, egy csomó penészes Kossuth-bankót és egy
+porcellánfejü játékbabát.</p>
+<p>Mikor nagymama – született Hoffer Bábi, – megpillantotta a
+porcellánbabát, egyszerre mosolyogni kezdett, a szeme azonban
+könnyes lett.</p>
+<p>– Édes Istenem, hiszen ez az én Lili-babám, amelyet befalaztak,
+hogy meg ne találják a szerviánusok!</p>
+<p>Szegény Lili-baba negyven esztendeig feküdt földalatti
+búvóhelyén, valószínüleg azt hitte, hogy a szerviánusok azóta
+mindig Versecen vannak és egyebet sem tesznek, mint őt keresni.
+Alkalmasint azért is feküdt olyan csendben, hogy el ne árulja
+magát. A nagymama úgy találta, hogy a babája nagyon megváltozott,
+egykor rózsás kis pofáján zöld foltok éktelenkedtek, a ruhája pedig
+fakó ronggyá lett. De Lili-baba is úgy találhatta, hogy úrnője sem
+a régi már. Szőke, karcsu gyermekleányból őszhaju, terebélyes
+nagymama lett. <span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
+"Page_184">-184-</a></span></p>
+<p>Az öreg Graf Jani sorra megérintette poharával az asztalon álló
+fakupákat.</p>
+<p>Maga előtt látta őket megint, mind a hatot, ifjan, lelkesen,
+lármásan, a szabadságtól mámorosan. Nem az lett a szabadságból,
+amit ők reméltek, az emberek nem lettek általa sem jobbak, sem
+okosabbak, hanem megmaradtak annak, aminek születtek: embereknek.
+De nagyszerű előjoga az ifjúságnak, hogy reménykednie szabad az
+örök emberi természet megváltozásában.</p>
+<p>– Isten hozzátok, édes cimboráim!</p>
+<p>A régmúlt idők árnyékai sorra megjelentek előtte és ő
+mindegyiket köszöntötte.</p>
+<p>– Isten hozzátok, három magyar generálisok, Czecz, Figyelmessy
+és Stein!</p>
+<p>Azok negyven esztendővel ezelőtt szerencsésen átszöktek a
+határon, a megmentőik azonban a temesvári várbörtönbe jutottak.
+Graf Jani három esztendeig ült. Keserves három esztendő volt, de a
+szabadulás órája mindent elfelejtetett vele és mindenért
+kárpótolta. Mert a nyíló börtönajtó előtt ott várta öreg Hoffer, a
+boldogan és meghatottan mosolygó, a tizenhatéves szüzzé serdült
+Bábika leányával. Graf Jani ebben a pillanatban tudta, amit Bábika
+maga már jó egypár esztendővel ezelőtt is tudott, hogy ők férj és
+feleség lesznek.</p>
+<p>Együtt esküdtek Graf Mihállyal, aki a feketesárga szerelméből
+kigyógyult Hoffer Emiliát vezette oltárhoz.</p>
+<p>– Isten hozzád, öreg Hoffer apám és Isten hozzád Grafné
+édesanyám!</p>
+<p>Özvegy Grafné már régen ott pihent ifjan meghalt ura oldalán.
+Mikor a selyembogárba beütött a fekete halál és végleg elhallgatott
+a gombolyító zúgása és a kis hernyópásztorok éneke, az asszony nem
+bírta sokáig a tétlenséget. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> Amióta meghalt,
+fényesebbek a csillagok az égen, alkalmasint alaposabban folyik
+most odafönn a tisztogatás munkája.</p>
+<p>– Isten hozzád, Nelli sógornőm! És titeket is köszöntelek, Snik
+és Snur!</p>
+<p>Szegény Nelli nem jött ki többet a kolostorból. Fiatalon halt
+meg és csak kevéssel élte túl a kutyáit. A tisztelendő nővérek egy
+négyszögletü monoklit találtak a halott nyakán és senkinek sem volt
+bátorsága, hogy azt elvegye tőle.</p>
+<p>– Isten hozzád, Manin Zorka!</p>
+<p>A szép Zorka nem jött vissza többet Magyarországba. Egy
+délszerbiai fészekben élte le napjait, büszkén és szomorúan. Ő
+szegény egy történelmi félreértés áldozata volt: azt hitte, hogy a
+vér köteléke erősebb, mint a megszokott környezeté.</p>
+<p>– Isten hozzád, Hungária-fejü Turányi Kamilla!</p>
+<p>Kamilla különben ma is él még Budapesten, mint egy fényes nevű
+halott özvegye. Az ura, miután mint közlegényt besorozták a
+császári hadseregbe, nagyszerű karriért csinált a katonaságnál és
+az udvar kedves emberévé lett.</p>
+<p>– Isten hozzád kis Mita, Isten hozzád öreg Mitru és hozzád is,
+csonttörő Gábor!</p>
+<p>A pupos kis rác, miután meggyőződött róla, hogy Isten
+semmiképpen sem akar belőle gazdag embert csinálni, holta napjáig
+kutyahűséggel szolgálta Grafékat. Az oláh Mitru Grafék tanyáján
+halt meg, mint béresgazda, hivatalát a kis Mitru örökölte utána.
+Csonttörő Gábor azonban ma is él, – úgy mondják, hogy van már vagy
+száz esztendős és a hatóságok gyakran büntetik meg mint
+javíthatatlan kuruzslót. <span class="pagenum"><a name="Page_186"
+id="Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>– Isten hozzád katonák gyöngye, Damjanich, kit vérei a nagy
+Renegátnak neveztek! Téged is köszöntelek oroszlánszívű Maderspach!
+És titeket mind, ti vörössapkások és szerviánusok, honvédek és
+granicsárok, akik egykor oly bősz haraggal csaptatok össze és akik
+most oly békésen feküsztök a fehérre meszelt oszlopok alatt, a
+verseci nagy tömegsírokban.</p>
+<p>Nagyapó egymásután a földre öntötte hat pohár borát. A hetediket
+megitta és ekkor így szólt:</p>
+<p>– Neked is jó éjszakát, egykori Graf Jani! A te napjaid meg
+vannak számlálva és ma utóljára ittál a fapohárból. Neked már csak
+egy dolgod van a földön: készülnöd kell, hogy tisztességes emberhez
+illően, fölemelt fővel és nyugodt szívvel távozhass a világból.</p>
+<p>A kápolna felől vidám lárma hallatszott. A kirándulók énekelve
+jöttek vissza a vártól.</p>
+<p>– Nézd, kit fogtunk el a várhegyen! – mondta Bábi-nagymama.</p>
+<p>Azután hirtelen elhallgatott és figyelmesen nézett az ura
+arcába, ahol valami gyanusat látott. Ő nagyon tudott olvasni erről
+az arcról.</p>
+<p>Egy erős, nagy, kissé komor és szórakozott tekintetü férfit
+hozott magával. Hoffer Gyuri volt. Gyuri mint szeszgyártulajdonos,
+gőzmolnár, gabonakereskedő és szőlőhegybirtokos négy embernek való
+munkát végzett és tíz embernek való vagyont szerzett már.
+Társaságba nem ért rá menni, üdülni úgy szokott, hogy nyakába vette
+a hegyeket és sorra járta a szőleit. Egy ilyen útján fogták el a
+kirándulók.</p>
+<p>Fönn, a magas várromot még sütötte a vörös esti fény, de lenn, a
+város már alkonyba borult. Sok száz vékony füstsáv szivárgott föl a
+háztetőkről. Dél felől valami <span class="pagenum"><a name=
+"Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> zizegő, csipős szél
+indult meg. Megint a Koszova. Bábika-nagymama föltűrte urának
+gallérját, Graf Jani pedig megfogta az asszony gömbölyü karját és
+azt mondta:</p>
+<p>– Gyerünk haza!</p>
+<p>És mentek, a napfényes, hűvös magasból a homályos, meleg
+mélységbe.</p>
+<p class="center">– <i>Vége</i>. – <span class="pagenum"><a name=
+"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>Jegyzetek.</h2>
+</div>
+<p class="center"><i>(A jegyzetekben néhány rövid felvilágosítást
+talál az olvasó a regényünkben szereplő személyekre és a regény
+hátterét alkotó történelmi eseményekre vonatkozólag. A római számok
+a megfelelő fejezetekre utalnak.)</i></p>
+<p>III. A máj. 17-iki szerb tüntetésről, mely Versecen az 1848-as
+mozgalmak kezdetét jelentette, így ír <i>Milleker</i> Bódog,
+<i>Versec szab. kir. város története</i> című érdemes művében,
+melyből regényünk legtöbb történeti adatát merítettük: „… nagy
+tömegben gyültek össze a szerbek Kumanovics vezérlete alatt a
+püspöki lak előtt, hangos fenyegetéssel követelvén a magyar nyelven
+szerkesztett keresztelési anyakönyvnek kiadását, melyeket
+összetéptek és szétszórtak. Néhányan a csődülők közül
+piros-kék-fehér zászlót tűztek a székesegyház tornyára…“</p>
+<p>Popovits Istvánt, a magyar érzelmü szerb püspököt, Rajacsics
+patriárka később megfosztotta méltóságától és kolostorba
+záratta.</p>
+<p>IV. Csernovics Péter, akiről több ízben szó van, temesi gróf és
+főispán volt, az 1848-iki szerb lázadás alkalmával pedig mint
+kormánybiztos szerepelt. <span class="pagenum"><a name="Page_189"
+id="Page_189">-189-</a></span></p>
+<p>Vukovics Sebő temesi alispán 1849-ben a Szemere-kormányban
+igazságügyminiszteri tárcát vállalt.</p>
+<p>A verseci sváb nemzetőrség, melynek a régi „polgár-gárda“
+alkotta magját, 6 századból, összesen 1200 emberből állott.</p>
+<p>V. Stanimirovics Demeter egykor verseci kereskedő volt, majd
+Szerbiába vándorolt ki, ahonnan a szerb lázadás kezdetekor
+visszajött Magyarországba. Itt a karlócai központi bizottság a
+„szerb Bánát“ biztosává nevezte ki. Őt bízták meg az alibunári
+tábor szervezésével is. Ennek a vakmerő és véresszájú embernek nagy
+része volt a délvidéki szerbek föllázításában.</p>
+<p>A Holky-doktor gyászos esete, melyet ebben a fejezetben
+elbeszéltünk, egészben véve ilyen formában él a verseci nép ajkán,
+a neveket azonban megváltoztattuk.</p>
+<p>VI. D’Orsay Miksa gróf jun. 1-én esett el a szentmihályi
+csetepaté alkalmával; ő volt az első tiszt, aki a szabadságharcban
+halálát lelte.</p>
+<p>VII. Az első verseci csata jul. 11-én volt.</p>
+<p>Koics „nemzeti őrnagyot“ és Stanimirovics Demeter odborbiztost,
+akik a svábok fogságába estek, mint hazaárulókat jul. 19-én
+akasztatta föl a temesvári rögtönitélő-bíróság, a vaskezű Vukovics
+Sebő sürgetésére.</p>
+<p>Manin, akit mint a verseci szerbek vezérét szerepeltettünk,
+egyebekben költött alak, a verseci csatával összefüggésben
+elmondott események azonban történelmi valóságon alapulnak,
+csakhogy az események szomorú hőse Kumanovics szolgabíró volt.
+<i>Milleker</i> forrásmunkájában így mondja el az eseményeket:
+„11-én délelőtt, midőn a város előtt vívott csata leghevesebben
+folyik vala, a harctérről egy dsidás trombitást küldének a városba,
+azon paranccsal, hogy a nemzetőrségnek és a lakósságnak még
+fegyverképes embereit a küzdtérre hívja ki. A trombitás – mint
+beszélik, – kürtölve és kiáltozva vágtat vala az Uri-utcán végig,
+midőn Kumanovics maga, ott létezett <span class="pagenum"><a name=
+"Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> házából, reálőtt azon
+szándékkal, hogy a katonát ártalmatlanná tevén, a segélycsapat
+kiküldését megakadályozza. Azonban csak a lovát sebesíté meg. A
+fölingerelt nép elkeseredésében a katonai hatóság szemeláttára s
+részben támogatva a katonák által, ostrom alá vette Kumanovics
+házát, azt nagy részben lerombolta. Kumanovics menekülni akart, de
+az őt kereső fölingerelt nép utólérte a róm. kath. plébániával
+szomszédos kertben, ahol egy puskalövés leterítette.“</p>
+<p>VIII. A rettenthetetlen bátorságú Maderspach Ferenc,
+Fehértemplom nagyszerű védelmének szervezője, cs. kir. kapitányból
+lett honvédőrnaggyá. Fivére volt M. Károly ruszkabányai
+birtokosnak, akinek feleségét Gröber százados tudvalevőleg
+megvesszőztette.</p>
+<p>Blomberg báró ezredes, a Versecen állomásozó Schwarzenberg
+ulánusok parancsnoka, már aug. 19-én azt mondta az óriási szerb
+túlerővel szemben kétségbeesetten védekező fehértemplomi
+polgároknak, midőn segítséget kértek tőle: „Ich kann und darf
+nichts thun!“</p>
+<p>A kassai 9. honvédzászlóalj, a később oly nagy hírre jutott
+vörössapkások, aug. 22-én vonúltak be a szerbek által ostromlott
+Fehértemplomba. A délvidéken ekkor az a különös helyzet állott elő,
+hogy a magyar kormánycsapatok a bánsági németségért ontották
+vérüket, míg a császári haderő azért harcolt, hogy a svábokat szerb
+uralom alá hajtsa és szerb tartományt csináljon a temesi grófságból
+és a Bácskából.</p>
+<p>IX. A verseci „ágyú-affér“, melynek folyamán a város védelmével
+megbízott Blomberg báró a sváb nemzetőrök ágyúit felsőbb parancsra
+ki akarta szolgáltatni a lázadó szerbeknek, egészben véve úgy folyt
+le, ahogyan ebben a fejezetben elmondottuk. Blomberg báró 1850-ben
+vezérőrnaggyá lett és másodosztályú vaskoronarendet kapott. Kraus
+százados, a két Rukavina-század parancsnoka, „mivel csapataival nem
+vonult Temesvárra“, hét évi várfogságot kapott.</p>
+<p>Mayerhoffer ezredes, akiről több ízben szó van, a szabadságharc
+<span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
+"Page_191">-191-</a></span> kezdetén belgrádi osztrák konzul volt,
+amely minőségben sokat buzgólkodott a Knicsanin-féle expedició
+szervezése érdekében. Később tábornok és temesvári főparancsnok
+lett.</p>
+<p>Nugent Albert gróf a horvát bán megbizottja volt.</p>
+<p>XI. Rózsa Sándor, a sokat emlegetett alföldi haramiavezér,
+november elején érkezett Versecre, száz lovas betyár kíséretében. A
+lagerdorfi véres csatában (nov. 9.) annyira kitüntette magát, hogy
+Damjanich dicsérően megemlékezett róla jelentésében. A csata után
+2000 szarvasmarhát harácsolt a szerb falvakban, két hét múlva pedig
+„különféle kihágások miatt“ föl kellett oszlatni csapatát.</p>
+<p>XII. Történelmi tény, hogy Damjanich, miután már kivonult a
+városból, csak azért ütközött meg Knicsanin seregével, hogy
+egérútat biztosítson a menekülő magyarérzelmű polgárságnak. Az
+<i>Erlebnisse eines k. k Offiziers im österreichisch-serbischen
+Armee-Korps</i> című munka szerzője azt mondja erről a csatáról:
+„Damjanich a magyar érzelmű lakosság irányában lovagias
+kötelességet teljesített.“</p>
+<p>Miután Theodorovics hadserege már régen elfoglalta és
+megszállotta a várost, a szájhagyomány szerint néhány beborozott
+Württemberg-huszár még duhaj mulatságot rendezett egyik
+csapszékben. Csodálatos, de való, hogy a huszárok később keresztül
+tudták magukat vágni az ellenség tömegén és valamennyien
+elmenekültek.</p>
+<p>Damjanich elvonulása után, miután Versec városát már
+elözönlötték a szerbek, lengő zászlókkal megérkeztek a
+fehértemplomi magyarok, hogy Damjanich seregéhez csatlakozzanak. A
+hírszerző szolgálatuk nem lehetett valami kitünő. „Néhánya azon
+verseci nemzetőröknek, kik fegyvereiket megtartották vala,
+elkapatva a harcvágytól, hozzájuk csatlakozott. Ez a csapat ott
+mérkőzött meg a szerviánusokkal a Meszics partján, a zsidó temető
+közelében, és levervén az útjokat elállókat, szerencsésen egyesült
+a fehértemplomiakkal.“ (Milleker.) <span class="pagenum"><a name=
+"Page_192" id="Page_192">-192-</a></span></p>
+<p>XIII. Az osztrák-szerb hadvezetőség által engedélyezett három
+órai „szabad prédálás“ 1849 jan. 20-án volt.</p>
+<p>XIV. A szerb rendőrigazgató, aki Hoffer Gyuri elbeszélése
+szerint akasztófát állított a katholikus templom elé, Risztics
+Miklós volt, népies nevén Nikolsi, Riszticsnek, a későbbi szerb
+miniszterelnöknek és régensnek édesapja.</p>
+<p>XV. A három bujdosó magyar tábornok, Figyelmessy, Stein és Czecz
+megszöktetése, történeti tény. Három verseci polgárt ezért
+várfogságra ítéltek.</p>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75753 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..b5dba15
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This book, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this book outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..17fd8a9
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+book #75753 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75753)