diff options
Diffstat (limited to '27565-0.txt')
| -rw-r--r-- | 27565-0.txt | 6630 |
1 files changed, 6630 insertions, 0 deletions
diff --git a/27565-0.txt b/27565-0.txt new file mode 100644 index 0000000..aab8e54 --- /dev/null +++ b/27565-0.txt @@ -0,0 +1,6630 @@ +The Project Gutenberg EBook of Magyar élet, by István Bársony + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + + +Title: Magyar élet + Elbeszélések + +Author: István Bársony + +Release Date: December 19, 2008 [EBook #27565] + +Language: Hungarian + +Character set encoding: UTF-8 + +*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGYAR ÉLET *** + + + + +Produced by Tamás Róth, Hardi Attila János and the Online +Distributed Proofreading Team. With special thanks to the +library of Pécs, especially to the director, József +Kereszturi for the help in selecting and borrowing the +books. + + + + + + + + + + BÁRSONY ISTVÁN + + MAGYAR ÉLET + + ELBESZÉLÉSEK + + + +[Illustration] + + PALLAS KIADÁSA + +Pallas részvénytársaság nyomdája Budapesten. + + + + +A NAGYASSZONY HÁZASÍT. + + +Délután négy és öt óra közt lehetett az idő s a nagyasszonyék zöldzsalus +házát körülfogó magas elevensövény előtt, kívül az utcán, egy kis diák +járkált le és fel, miközben másnapi latin leckéjét ugyancsak hangosan +tanulgatta. + +A városkának ezen a pontján, az úgynevezett „úri részen", kevés embert +lehetett látni ezidőtájt, minthogy kissé félreesett a forgalmas +piactértől, ahol az üzletek egymás hátán voltak. Az az egy pár egyszerű +polgárember, aki véletlenül erre vetődött, lelki épüléssel hallgathatta, +mennyire erőlködik a derék kis nebuló, hogy ropogós feladatát bevágja. +Belebújt a könyvébe és szorgalmasan ismételgette folyvást: + +„Trans apud adversus quarto junguntur et ante, + +Pone per adversum juxta prope versus et infra"... + +Ezt a diák--hexametert úgy pattogtatta, hogy a szeme is dülledt belé, és +mintha szidna vele valakit, mindegyre hangosabban kiabálta: + +„Trans apud adversus"... satöbbi. + +Egyszer azután, amikor a közelségben éppen senki sem volt, könnyed és +sietős lépések morzsolták odabent, a sövényen túl levő virágos kertben a +porondot; halk ruhasuhogás hallatszott s a licium közé épített kis ajtó +egy pillanatra kinyílt. + +Csak egy pillanatra; de a fülelő diák rögtön ott termett s szétnyitott +könyve alól előrántott valamit, amit eddigelé a könyv táblája alatt +rejtegetett. Hamar odaadta a kis ajtón kinéző valakinek, aki vérpiros +arccal és mohó kézzel kapott utána. Azután az ajtó becsapódott; a +diákocska pedig, „re bene gesta", jól végzett dolga kellemes tudatában +most már visszafelé sétált, haza, a szomszédos inspektori kúriára, és +gépies makacssággal, de már nem olyan hangosan magolta: + +„Trans apud adversus quarto junguntur et ante"... + +Aki a kis bokrétát olyan sebtében átvette volt, ezalatt már a virágos +kert lugasába osont és ott, riadozva, szívdobogva, meg--megrezzenve +bontogatta szét a piros és fehér szegfűk szorosan egymáshoz simuló, +együvé kötött bóbitáit, miközben félénken tekintgélt ki, hogy meg ne +lephessék. Madonna--arcú leányka volt a kis titkolódzó, a haja olyan +mint a sárga selyem, a szeme kékebb a vízparti nefelejcsnél, az +arcocskája üdébb még az almavirágnál is és most éppen majdhogy ki nem +csattant a benső izgulástól. A virágszálakat szétszedő ujjacskák +csakhamar találtak a szegfűbóbiták alatt valamit; egy öszszesodorított +papírososzlopocskát, amely köré az egész öklömnyi bokrétát kötötték +volt. A kis leány eleinte úgy fogta a papirost, mintha nagyon meleg lett +volna; de aztán felülkerekedett a kiváncsisága, s félszemével folyvást a +lugasba vezető ösvényt lesve, kibontotta a titkos levelet és elkezdte +olvasni. + +Biz az, mi türés tagadás, szerelmes levélke volt a javából; tele +mindazzal a zűrzavaros bolondsággal, amiből a szerelmes levelek +általában megszületni szoktak. Mintha aki írta, gondolkodni sem igen +birt volna a nagy szívdobogástól, ami arra kényszerítette, hogy +meg--megálljon írásközben és forró fejét a tenyerébe hajtsa, úgy +tünődjék; szerelmes látással képzelődjék; aztán újra kezdje, folytassa +az írást, még zavarosabban, még szerelmesebben. Csuda, hogy a papiros +meg nem gyulad az ilyen lelki lobogástól. A levél csattanója pedig ez +volt: „Jolánka, lelkem, szívem, drágám, életem, mindenem, az Istenre +kérem, jöjjön ki egy kicsit; megbolondulok, ha ma nem látom, mert holnap +egy egész hétre kiküld a princi a gazdaságba; azalatt megőszülök; száz +esztendőt szenvedek végig maga nélkül. Jöjjön! várom a kerti kútnál; +tudja? ha nem jön, belevetem magamat s ott halok meg!"... + +Nem is volt aláírva. Hisz' ilyet csak egyetlen egy ember írhatott nemes +Nánay Zsuzsanna nagyasszony egyetlen leányának, de az az egy is példásan +megkeserülné a merészségét, ha a nagyasszonynak tudomására jutna az +eféle. + +A szende kis leány remegő kézzel tépte szét ezer darabra a hebehurgya +írást, és hamar lehajolt a lugast át meg átfonó vadszőlő tövéhez; ott +gyöngéd és rózsás körmeivel kis mélyedést vájt a puha földbe, valóságos +kis sirgödröt, amelybe a levélmaradványokat betemette. Ha ott az ember +jól körülnézett volna, sok ilyen liliputi sirhantot vehetett volna +észre. Valamennyi alatt egy--egy meghalt levélke porladt. + +A kisasszonyka csak akkor nyugodott meg, amikor már kint volt a +lugasból. Munkakosarával a karján elindult; megkerülte a házat s arra +tartott, ahol a virágos kertből először a veteményesbe, aztán leghátul a +gyümölcsösbe lehetett eljutni. + +Nem mindén apró ravaszkodás nélkül bolyongott egy kicsit a +veteményesben, hogy éppoly látszatával a céltalanságnak, húzódjék onnan +a gyümölcsös felé, ahol már javában érett a temérdek remek +kajszi--barack. Kicsattanó sárgapiros arcuk ezrével mosolygott a +sok--sok barackfáról. + +A kisasszonyka elgondolta, hogy most is szép látvány ez; de mégis +mennyivel szebb volt, amikor ezek a fák kora tavaszszal egyszerre +virágzottak!... Amikor minden kis galyat végig befújt rajtok a virághó: +az alacsonytörzsű fák jobban hasonlítottak akkor hólepte halomhoz, mint +igazi fához. Alattok, a márciusi gyep közt, nyílott az aranysárga +pitypáng, a búján növő gyermeklánc, amelynek a pelyhét olyan szépen +viszi--viszi a szél... Milyen gyönyörüség volt ezen a puha kerti +szőnyegen álmodozni a, habfehér ernyők alatt, amelyek mindegyik +virágának jutott méhudvarló. A nagy fehér bokréták úgy eltakarták az +eget az alattok ébren álmodó szem elől, mintha visszatért volna a +gályákra a tél zuzmarája, hogy a legbűbájosabb csipkefüggönynyel +ékesítse a végetlen kékséget odafent. Ahol a függöny közt szeszélyes rés +támadt, ott lekukucskált a felséges fényes Nap!... + +Talán ez az emlékezés csalogatta erre a kis leányt;--annyi bizonyos, +hogy közelebb--közelebb huzódott a fák közt a szomszédkert sövényéhez, +amelynek tüskés zordonságát a mellette felburjánzó vadnövényzeten kívül +sűrű bodzabokrok zöldje is enyhítette. + +Túl a sövényen, ahol a bodzabokrok talán legjobban védték a nagyasszony +kertjét minden betolakodás ellen: egy emberfej látszott a zöld lombok +fölött. Egy fiatal férfifej, amely már régóta sóváran küldözte szét +szemének lángoló üzeneteit a barackfák közé. Amikor a leányka már a +szélső fák érett gyümölcseit nézegette, megszólalt a mohón kandikáló +fej:--Jolánka! Itt vagyok! + +A Madonnácska összerezzent. Anélkül, hogy oda mert volna tekinteni, +átsusogott:--Géza, legyen esze!--már megint felmászott annak a rozoga +kútnak a kávájára! hányszor megtiltottam. + +--De angyalom, mikor ez az egyetlen mód, hogy lássam! Ne féltsen engem; +jó tornász vagyok én; a vedret leeresztettem s a kútostorba fogódzom; +--de ha olyat mond, amitől megfájul a szívem--akkor... + +--Hallgasson!--ne ijesztgessen engem; még hallani sem akarom az +őrültségeit, érti?... Mit akart mondani? Sietek; vendégek vannak nálunk; +nagy ozsonna készül s csak úgy lopva szöktem ki: anyuska azt hiszi, a +fagylaltgéppel foglalatoskodom a kamarában. + +--Hogy mit mondanék, édes menyországom? Megint valami újat; azt, hogy +szeretem, szeretem a megőrülésig... + +A leányka sóhajtott. + +--Ez már nem is olyan új; de énnekem annál inkább van ám ujságom a maga +számára; férjhez akarnak adni... + +Odaát az egész kútalkotmány elkezdett zörögni, csattogni; a legény +ijedtében megrázta a kútostort s olyat rántott rajta, hogy a kútgém +kattogó--nyiszorgó hanggal ingott le s fel. + +--Jézus Mária, mit csinál?--kiáltotta rémülten a nagyasszony egyetlen +szemefénye. + +--Most még semmi különöset,--hebegte a legény; --de ha meg nem +vigasztal, akkor a mamája ablaka elé akasztom magamat a nagy akácfára, +még az éjjel. + +Jolánka majdhogy sírva nem fakadt ijedtében. + +--Szégyelje magát! maga gyáva! hát itt volnék--e ha... + +--Ha nem szeretne, ugy--e! Ó, Jolánkám, ha tudná, mi van énbennem maga +iránt; mennyi verset érzek én a szívemben, hacsak rágondolok is magára; +--bizony Isten, higyje el--az a Petőfi bliktri!... + +--Ne kiabáljon úgy; még a felső házba is elhallatszik. Maga nem tudja, +milyen füle van az én anyuskámnak. Hanem most el kell válnunk;--tudja, a +bizottság lesz nálunk.--Apa nevezte így el a néniket, akik mindenkit +házasítanak és férjhez adnak. Majd fülelek egy kicsit; résen leszek; ne +aggódjék, én csak látszatra vagyok ilyen törékeny és gyönge; de ha +megkötöm magamat s azt mondom: nem! akkor nemes Nánay Zsuzsanna is +büszkén ösmerhet bennem az édes leányára. Jaj Istenem, jönnek! +bizonyosan engem keresnek már;--pusztuljon, tünjék el... + +A fej abban a nyomban eltünt. Csak a sövény mellől lehetett valami +mormoló búcsúzásfélét hallani; de a kis leány már nem figyelt oda; nem +is felelhetett rá. + +Bihari Géza úrfi, az inspektorátus első irnoka, éppen jókor bujt elő a +bodzabokrok közül; mert a kis diák lelkendezve kiabálta a nevét.--Apa +hivatja, Géza bácsi!--ott van az irodában; azután, ha a dolgát végezte, +megcsinálja ám nekem a cinkefogót, ugy--e? + +Úgy néztek össze, mint két bűntárs, aki érti egymást. Az írnok egy +cigarettát nyomott a diák kezébe:--fogja Janika; hanem meg ne lássák!... + +* + +A nagyasszonyoknál ezalatt csakugyan szépen összegyülekezett az érdekes +társaság, amelyet Jolánka említett. Ott voltak a legfinomabb hölgyek, +akik hetenkint felváltva látták egymást szívesen ozsonnára és minden +legújabb pletykára. A nagyaszszony volt közöttük a vezér. Kissé szikár, +középkorú nő volt; a hangja érdes és éles; alkalmas rá, hogy a többiét +elnyomja. Véleménye kijelentésszerűen hangzott, s amikor így szólott: +„már bocsáss meg édesem", abban körülbelül ez volt: „hallgass lelkem; +azt én jobban tudom." + +Ő hozta össze az emlegetett „bizottságot", amelyet azután a maga képére +alakított és gyúrt. Ebben nemcsak nagy ösmeretsége és rengeteg +összeköttetése, hanem az is segítette, hogy olyan ozsonnákat hét +vármegyében senki sem adott, mint ő. + +Különös tehetsége és szenvedélye volt rá, hogy a szerinte egymásnak való +párokat összeboronálja. A leányos mamák istenítették emiatt s mindegyik +boldog volt, ha felcseperedő virágszálát bemutathatta Zsuzsánna néninek. + +A nagy ozsonnákra szóló meghívást mindenki egyszerűen elsőrendű +kitüntetésnek tekintette, akit a szerencséje hozzájuttatott. No, de +méltán is. El sem lehetett volna képzelni valami asszonyoknak valóbb +gyönyörüséget, mint nemes Nánay Zsuzsánna verandáját azzal a remekül +terített asztallal. A bivalytejes kávénak olyan hatása volt a hölgyekre, +mint a férfiakra egy pohár tokaji aszúnak. A nénikék szinte becsíptek +tőle; hisz' jobbára abban a korban valának már, amikor a jó kávé mindent +pótol, de a kávét semmi sem pótolhatja. + +Hát még azok a csuda sütemények, legfrissebb tejszinhabbal; aztán a még +csudább befőttek!... Azok a smaragdszínű ringlották; azok az egyetlen +ráncot sem vető felséges barackok; az őszinek a szine mint a halvány +leányarcé; a kajszié meg akár a legsárgább kantalupé. A som sötét +rózsaszínű; a cseresznye mint egy--egy csattanó csók, (még az íze is +olyan); a meggy csak éppen annyira savanyás, hogy utána még jobban essék +megint az édes. A dinnyék! ó! micsoda nemzetiszínű szeletkék! olyan +szirupban, hogy az ember összecsucsoríthatja tőle a száját. S a zöld +dió; mint valami mennyei szarvasgomba! Remek, hosszukás körték, +egészben, hófehéren; málna és szeder, piros és fekete nagy +gránátgyöngyökként itt is, ott is, elhintve a szivárvány szineivel +ékeskedő befőtt--eldorádóban. És parfait! és fagylalt!... Se szíve se +lelke nem lett volna annak, aki itt érzéketlen marad és mindenre el nem +lágyul, amit a nagyasszony akar, tervez. + +Bandi bácsi, a nagyasszony édes ura, ilyen esetekben csak kívül maradt a +társaságon, amelybe a felesége úgy sem lett volna hajlandó férfit +bevenni. + +Kint pipázgatott a kertben, vagy a folyosón és félfüllel hallott néha +egyet--mást, amit a „bizottság" nagy zajjal tárgyalt és elhatározott. +Maga is sokat hitt abból, hogy a feleségében művészetté finomodott a +házasítás és férjhezadás nagyszerű tehetsége. Már csak azt figyelte, +hogy az erélyes hölgy kit ki mellé ültet az alkalmi ebédeken, vagy +vacsorákon; és hogy ha esett az eső, melyik fiatalembert rendelte ki a +társaságból ennek vagy annak a kisasszonykának a lovagjaképen, +esernyővel. A második négyest rendesen ő szervezte és arra csak az ő +tudtával lehetett „angazsálni." Előrelátó eszétől senki sem szabadult; +valamely kedves „gondolata" érdekében házibálokat adott és ünnepélyeket +rendezett. Bandi bácsinak nem volt az ilyesmikbe más beleszólása, mint +hogy fizethette a számlákat és olyankor,--Isten neki,--a fejét is +csóválhatta, némán. Zsuzsánna nagyasszony erre kegyesen szemet húnyt. Ha +új terve támadt, haladék nélkül a megvalósításához fogott. A leánynak +dicsérte a legényt, a legénynek magasztalta a leányt, s úgy tudta +forgatni a dolgot, hogy amikor az istenadták már minden szavára +ráhagyták, hogy úgy van. ahogy Zsuzsánna néni mondja: akkor egyszerre +ráfogta, hogy tulajdonképen mindent azok mondtak s ő csak a visszhangjok +volt. Vitte azután a hírt sietve. Halljátok--e, asszonyok, a Kertészék +Linkája csakúgy pirul, ha a Péry Balázs nevét kiejtik előtte; az a +Balázs gyerek meg nyiltan megvallja, hogy agyonlövi magát, ha neki nem +adják Linkát. + +Az ilyen beszéd úgy elterjedt huszonnégy óra alatt, hogy az öreg Kertész +Muki meghatva sietett Péry Balázshoz:--No de kedves öcsém, micsoda dolog +már ez? hogy beszélhettél olyan bolondokat? legyen eszed és--merszed! +(ezt a szót megnyomta), csak bátran, nyilatkozzál; ha már annyira +vagytok, én nem töröm meg a szíveteket: semmi jónak sem vagyok én +elrontója. + +Péry Balázs azután maga sem tudta, hogy s mint, csak arra eszmélt, hogy +visszavonhatatlanul vőlegény és aki a kezét hálaadó csókra tartja eléje, +az nemes Nánay Zsuzsánna nagyasszony. + +Minthogy pedig a siker mindent szentesít, és végül minden új fejkötő +tulajdonképen az egész emberiségnek is diadala: tehát a nagyasszony +dőzsölt a tisztességben és a respektáltatásban, mint az efféle sikerek +fő sztratégája. + +Amikor az inspektor úr a szomszédból átjött estefelé az ő kedves +élete--párjáért, aki szintén legmeghittebb tagja volt a +„bizottság"--nak, Bandi bácsi ezzel fogadta:--Ha jól sejtem, a maga +unokaöcscsét, azt az irnokot is házasítják már ezek odabent; többször +kicsendült a Bihari név, pedig nem is valami nagyon hallgatództam. + +* + +Ez után a hölgy--ülés után egy teljes hétig mély csend volt a környéken; +a rendes bizottsági uzsonnával most más valaki volt soros; az első írnok +pedig kint sóhajtozott a berki gazdaságban, amelyből elhalálozott az +öreg kasznár s így sürgősen kellett helyettesíteni. + +A szegény fiúnak sem éjjele sem nappala nem volt, nyugtalan +aggodalmától, hogy hátha mégis hiába minden s a szerelmesét mindörökre +elragadja, tőle a szülői zsarnokság. Nappal a vonuló felhőket nézegette; +velök üzent haza, a kis virágos kert tájékára; éjjel a holdvilágot +kisérte merengő lelkével és ha az esti lepkék lágy röptét megsejtette: +felriadt tőle, hogy a következő percben megint képzelődve lesse a +szellőt, amely tétován kóborolt a pusztán és a Jolánka nevét sugdosta a +fülébe. + +Éppen ideje volt, hogy elkövetkezzék a szombat, amikor személyes +jelentéstételre kellett bevonulnia a principális--nagybácsi elé. + +Az inspektor elcsudálkozva bámult rá, amikor meglátta:--Hallod--e, te +fiú, megsoványodtál ám odakint;--olyan halvány vagy, mintha hideglelős +volnál, mi bajod? + +Az irnok lesütötte a szemét. + +--Rosszul főznek a pusztán,--mormolta zavartan. --Nekem, különben semmi +bajom sincsen. + +--Nohát ne is legyen, mert nem tudom, mit szól majd hozzád a +menyasszonyod;--Zsuzsánna néninek, úgy hallom, veled is terve van már. + +--Jézus Mária!--tört ki a szegény fiatalemberből a kétségbeesés, mert +nem volt nehéz kitalálnia, hogy ez a terv aligha egyezik az ő +reménységével. + +--Ha nem tudsz róla, akkor ezután is hallgass; --én semmit sem +szóltam,--mondta az inspektor kissé megszeppenve.--Engem bele ne keverj +valami pletykába. + +Azzal rátért a hivataloskodásra, amelylyel mihamarabb végzett. Hogy az +öccse ne faggathassa, egy--kettőre kint is volt azután az irodából. +Bihari pedig kétségbeesve ült neki a levélírásnak és nem telt bele +negyed óra, a diák már ott kiabálta torkaszakadtából a liciumsövény +mellett: + +„Trans apud adversus quarto junguntur et ante"... + +De már akár azért, mert a kis Madonna éppen most nem mozdulhatott ki +észrevétlenül; akár mert még nem volt itt a hexameter--büflázás rendes +ideje és így nem gondolt rá odabent senki sem: a szegény fiucska sokáig +hiába erőlködött. Már a torka is kiszáradt a folytonos „skandálástól", +ahogy agyon meg agyongyötört klasszikus tudományát mind türelmetlenebbül +hirdette. Minden újabb recitálásában jobban benne volt, hogy: „hallod--e +te odabent, gyere már ki, mert mindjárt úgy elhajítom ezt a bokrétát, +hogy jobban sem kell". + +Ezer szerencsére a legválságosabb pillanatban, amikor végkép feltette +volt magában, hogy egyszernél többször már nem kiabál, mégis csak +hallatszottak azok a bizonyos siető lépések. Amint a kis ajtó nyílott, a +diák sem volt rest, jól, odacélozott a laptává gyűrt bokrétával +és--puff! meghajította vele --nemes Nánay Zsuzsánnát, aki vaktában kapta +el a különös adjon Istent. + +Sóbálványnyá meredten néztek egymásra egy pár pillanatig; végre is +Zsuzsánna néninek jött meg előbb a szava. + +--Mit csinálsz itt, te gyerek? Mit ordítozol úgy éppen mi előttünk? Hát +ez a bokréta mit jelent? + +A bokréta emlegetése magához térítette a diákot. Iszen éppen a bokréta +itt a baj,--a többi mind mellékes.--Mintha láthatatlan kéz pördített +volna rajta egyet, olyat lódult. Azután minden válasz nélkül elkezdett +futni hazafelé, ahogy csak bírt. + +Ha eddig semmi különösre sem gondolt volna is a nagyasszony: most már +nagyon furcsálta az esetet és ösztönszerűleg kezdte vizsgálgatni a +szegfűcsomót. A sok tépászástól bizony bomladozott már az és kilátszott +belőle a közéje rejtett levél csücske. Zsuzsánna néni úgy csapott le +arra vékony hosszú ujjaival, mint a verébre a karvaly. + +Amikor a kúsza levelet olvasni kezdte, nyomban színt változtatott és +háromszor is megdörzsölte a szemét, hogy vajjon jól lát--e.--Az +istentelen macskakaparással sehogysem bírt eléggé hamar elkészülni, +pedig a türelme végképen fogytán volt már. Egyet gondolt, földhöz csapta +a bokrétát és azon módon, haragos hevületében, átrohant az +inspektorékhoz, nem is sejtve, hogy mindezt kétségbeesve figyeli Jolánka +az egyik zsalu mögül. + +--Jó napot, szomszéd uram! Szervusz Juci!--förmedt a meglepett +házaspárra, amikor megpillantotta az egész familiát a nagy eperfa alatt, +ahol gyékényzsöllyék kináltak kényelmes pihenést. + +--Mit szólnak ehhez? Olvassa csak, szomszéd! --és mialatt a levelet +mérges mozdulattal nyújtotta oda az inspektornak, panaszt tett Janikára +az édesanyja előtt:--no iszen Juci, te is szépen neveled a gyerekedet! + +De még mielőtt a barátnéja felelhetett volna, megint az inspektornak +szegezte haragja dárdáját --Mit szól ehhez szomszéd? Ki írta ezt? Mi +ez?!--kérdezte zuhatagos indulattal. + +Az inspektor igen nyugodtan mondta:--Isten hozta, édes nagyasszonyom; +tessék leülni nálunk, hogy az álmunkat el ne vigye; ha megengedi, +visszájáról felelek a kérdéseire, mert így könnyebb nekem. Biz ez, (itt +a levélre mutatott), úgy látom, szerelmes levél; ha a szemem nem csal, +akkor az én szeleburdi unokaöcsém írta; hogy pedig mit szólok hozzá? +Azt, kedves nagyasszonyom, hogy fene jó ízlése van a kölyöknek; az ő +helyén magam sem igen cselekedném máskép. + +Nemes Nánay Zsuzsánna nagy lélekzetet vett, amiből sejteni lehetett, +hogy egy szusszal hosszabb válaszra készül; de az inspektor még nem +fejezte be.--Tessék elhinni, mondta, nem is olyan rossz párti az a fiú; +éppen most fogja kinevezni a gróf a berki gazdaságba rendes tisztnek; ő +rá magára is néz egy pár hold jó fekete föld, ha a szülei behunyják a +szemöket. Magam pedig elmondhatom róla, hogy mindenképen derék, +becsületes fiú.--Gyere csak ide, te Géza te!--kiáltotta az irnokra, aki +a kert felé sunyított. + +Amikor a legény az erélyes hívásra a társasághoz sietett, Zsuzsánna néni +elkapta előle a kezét, hogy meg ne csókolja. De az inspektort ez sem +zavarta. + +--Hallod-e, mondta, kérd meg csak hamar a nagyasszonytól a Jolánka +kezét; majd szólunk melletted egy pár jó szót mink is. Addig üsd a +vasat, amig meleg. + +Ebben a percben futott át Jolánka lelkendezve; már nem bírt a félelmével +otthon egymagában. Amikor így látta együtt a társaságot, se szó, se +beszéd, oda állt Géza mellé s bátran nézett az anyja szeme közé.--Vagy ő +hozzá megyek édesanyám, vagy senkihez sem!--mondta elszántan. + +Az inspektorné szelid mosolylyal simogatta meg a nagyasszonyt.--Ne +haragudjál Zsuzsikám lelkem, de ez egyszer a bizottság a hátad mögött +döntött és ezt így határozta el. + +--Vagy úúgy?!--fujta ki magából Zsuzsánna néni az elképedt +csudálkozást;--akkor mit szólhatok én még? Ha csak arra nem kérlek +szépen, hogy a lakodalomra engem is hívjatok meg... + +Hanem az általános örvendezés közt sem bírta megállani, hogy amikor a +diák ott ugrabugrált körülötte, meg ne húzza a fülét. + + + + +LEPKÉK A RÓZSA KÖRÜL. + + +A Ludas--csárda ott van valahol a Nagy--Hortobágy szélén, Ohat +irányában, ahonnan Csege felé fut a végehosszatlan pusztai út. Ez a +csárda is újítás már a legendás Hortobágy határán, amelynek százezer +holdas síksága valamikor úgy nyújtódzott egyvégben, megszakítatlanul, +mint a messziről jövő lágy sóhajtás. Az ilyen szabad pusztákon nincs is +igazi szélcsend sohasem. Ha a zámi pusztán legeltető gulyás hajába +beleturkál a délről szálló nyári fuvallat, úgy oson onnan tovább, +nesztelenül, hogy meg sem áll a cserepesi, meg a kishortobágyi csárdáig; +pedig azok már ott vannak jól túl a Nagy--Mátán, Szabolcs alatt. + +A Nagy--Hortobágy szűztestének szeplőtelensége ma már csak legenda. +Állandó tanyák és épületek vannak a délibáb ez ősi hazájában, ahol +valamikor csak a hortobágyi csárda volt az utas pihentetője. Onnan +köröskörül mindenütt hallgató rónán kalandozik a szem. Ott terül a +Ludas--rét, meg a Pap--ere; tavasszal hullámos tenger mind a kettő, +meleg nyáron meg száraz sivatag, amelyet az aszály halványsága fest +fakóvá, amíg egy--egy jótevő zápor azon hamarjában új zsendülésre nem +serkenti a nagy szárazsághoz szokott széki növényzetet. + +A Ludas--csárda a Ludas--rét sarkában gubbaszkodik, az ohati földek +fordulóján, ahonnan a pásztornép eltérhet tetszése szerint Egyeknek, +vagy Csegének, ha a Hortobágyról jószágot hajt át ide, vagy amoda. A +csárdás maga csak olyan félig ember; se eleven, se hótt; mindig beteg és +bagós pipáján kivül se Istene, se testilelki egyéb öröme nincsen. Hanem +a felesége!--az más. + +Azt Szabolcs vármegye Nyírsége termetté ritkaszép virágszálnak, s amikor +az öreg csárdás ráakadt, akkor már--úgy hirlelték--a harmadik urától +szakadt volt el, ahogy a pitypang bóbitája repül a szeszélyes szellő +karján, amely az „asszonyhűség" utolsó állhatatlan díszét cseni--lopja. + +Jómódú ember volt a csárdás,--emiatt „megtetszett" a menyecskének, aki +éppen ilyen csöndes öregre vágyott, hogy annál bizonyosabb legyen a +szabadsága. De Vitás Mátyás uram akkor még nem esett egészen a feje +lágyára; jól sejtette, honnan fúj a szél; azt eszelte ki, hogyha már +igazi vadmadarat fog, olyan kalitkát szerez neki, amelyben az a kivágyó +madár se túlságos rabságot ne szenvedjen, se nagy szabadságokkal vissza +ne élhessen. Így lett csárdás a Ludason;--messzire minden állandó +veszedelmétől az asszony megkisértetésének. Aki ott megfordult, az jött +is, ment is, tovább. Még egy éjszakára sem lehetett ott meghálni, +vendégszállás hijján. Csak olyan útbaeső stáció volt a csárda; egy +fujtatásra, egy etetésre--itatásra való. + +Amikor beköltöztek, akkor még megjárta Vitás uram állapota, Akkor még +eléggé „bírta magát". Egészsége, ereje elég volt a munkájához képest, +ami nem állott sokból. Jobbára csak leste a vendéget, jön--e +valamerről;--pipázott aközben és nézte az asszonyt, félszemmel; +rá--rásandított s gyönyörködött benne, úgy, hogy az ne is vegye észre. + +Az asszony volt a vén csárdás jobb keze mindenben, sőt néha a bal is, +meg akár mind a két lába is. Mert fürge és ügyes volt, hamar tanúlt s +olyan szívesen gyakorolta a vendégszeretetet, hogy már ezért is erre +került az utas, ha tehette;--pedig a legyeskedőnek, az ura előtt, +tüntetően a kezére ütött: rátarti volt,--nem lehetett vele másképen +„tréfálni", hacsak nem szép szóval. + +Az ura dícsérgette: + +--Jól van, Anica lelkem, rózsaszál vagy; tüskés, ahogy rózsához +illik;--így van jól! + +Hanem arra még sem gondolt, hogy az ilyen ritka virágszál, éppen mert +egymaga van, messze környékről idecsalogat minden csélcsap lepkét; a +hortobágyi pásztornép fiatalja pedig, a bojtárság, mind ilyen. +Csikósnak--gulyásnák lova is van; anélkül a nagy határtalanságon világgá +mehetne a kisértetlátó jószág. De még a juhász is a régi módi szerint +ütött nagyot a szamara fejére, ha nem sietett eléggé, amikor a +Ludas--csárda felé irányodtak. + +Vitás uram csak azt vette észre, hogy kezd az esti, sőt a késő esti +vendég megakadni a csárdája szellős ivójában. Nem a rendes fuvarosnép +közül került ki az ilyen, hanem úgy termett itt lóháton, váratlanul, +mint a hirtelen támadó fergeteg. Egyik--másik olyan habzó lovon +rúgtatott a csárda elé, hogy a pejlovat is szürkének mutatta a róla +szakadó tajték; a szürke meg szinte elfakult a párolgó izzadságnak +miatta; fújt mindegyik s remegő horpasza csakúgy zihált; még álltában is +egyre riadozott a nagy futás után. Hisz' messziről jött. + +Hogy honnan, azzal a gazdája nem igen számolt be. Magával az öreg +csárdással különben sem sokat álltak szóba. Valamennyi a csárdásné körül +lebzselt. Eleinte csak úgy magában furcsálta a dolgot Vitás uram; de +aztán rámorgott a tolakodóbbjára: --jóravaló bojtárnak kint a pusztán +ilyenkor a helye! + +Hamar megérttették vele, hogy az ő neve: „hallgass". Az egyik, akit csak +Sanyi néven ismert, --a gulyás,--azzal vágott vissza, hogy álmos +kuvasznak pedig vackon a helye;--a másik, a csikós, az meg biztatta, +hogyha kántálni van kedve, menjen kántornak Nádudvarra, különben +megeshetik, hogy reggelre kigyulad a csárda, ha még arra sem jó, hogy +egy ital bort kapjon benne a szomjas pásztorember. Ennek a homlokán +széles hasítás volt; fokostól--e, bicskától--e, ki tudná. De látszott +rajta, hogy nem olyanfajta, akinek hiába jár a szája. + +A csárdás jobbnak látta, ha magába nyeli, amit gondolt. Kérdőn pislogott +a menyecskére, hogy az meg mit szól hozzá. Nem szólt az semmit sem. Néma +volt, mint az apróhal a megdagadt Hortobágy--folyóban, amelynek csillanó +siető vize keresztülfutott a nagy pusztán. Csak a szeme beszélt; de +olyan titkos nyelven, ahogy a vándorfelhő beszélget egymással, amikor +kergetődzik odafent s az alkonyati nap csókjától pirosan, hivogatja a +társát ismeretlen gyönyörű tájak felé. amelyeket innen alólról bizony +még sejteni sem lehet. + +A menyecske hozta a porciókat, a hosszúnyakú üvegeket a +szomjasoknak;--nevető szeme felelt az incselkedő bojtároknak. + +--Mi az?--kérdezte néha a csárdás nyugtalanul. + +--Ejnye, hát légy volt benne!--morgott a csikós és kiloccsantott egy +hörpentésnyit az üvegből: rá is csapott az asztalra, hogy csakúgy +csattogott. Mit kérdezi? + +A menyecske úgy nézett a haragos legényre, hogy az attól mindjárt +megjuhászodott s mentegette magát:--nem baj no, sok ott a légy, ahol sok +a jószág. + +--Sok ám a piaci légy,--dünynyögte a csárdás, de nem merte hangosan +mondani. Csak figyelte azután,--erre ugyan ráért,--hogy ácsorog az +asszony estefelé a csárda előtt és elnéz a messzeségbe, ahol pedig nem +igen volt egyéb látnivaló, mint egy--egy kútgém. Arra sandított a +csárdás is titokban. Még a tenyerét is a szeme elé tolta ellenzőnek, +--hátha úgy jobban látna. Láthatta, hogy esteledik lassan a ragyogó +síkságon, ahol az aranyködök olyan csudálatosan tudnak elbámulni, +mihelyt a nap a nyugati ég felhőibe takarődzik. Azok a felhők néha utána +omlottak a fényes naptányérnak s olyankor megtisztult tőlök az ég alja. +A Nagy--Hortobágy mintha ott folytatódott volna az égi mezőségen, +csakhogy még sokkal üdébb zölden, mint idelent. Néha pedig elindultak a +felhők alólról fölfelé és sötét palástot borítottak az útjokra, amelynek +a végét, ki tudja, hol érik majd. Nagyon szép volt ezt nézni s a csárdás +nézte volna is szívesen, ha nem az lett volna a vége, hogy egyszerre +csak feltűnt a rónán egy sötét pont, amely felhőnek nagyon is kicsiny +volt és nagyon idelent mozgott, errefelé; azután nőtt--nőtt, mindaddig, +amíg csak lovasemberré nem vált. Olyankor a csárdásné befordult a +küszöbről a kis tornácra, onnan az ivóba, mintha semmiről sem tudna. Az +érkező vendéget Vitás uramnak kellett fogadni, köszönteni, beljebb +tessékelni; ilyenkor a podagrája kiújult; a belső méregtől összehúzta a +köszvény a derekát; ráfogta, hogy azért káromkodik. + +Próbálta megszokni, de biz' nem bírta. Tűrt, mert muszáj volt. Már azt +is megfigyelte, mikor készül ünnep a csárda körül; pedig a kalendáriumi +szentekkel nem sokat törődött. Az asszony tudniillik néha úgy kicsípte +magát hétköznap is, hogy nem jó volt ránézni. Egy--két fordulóra úgy meg +tudott szépülni, formásodni, hogy a csárdás csak a fejét csóválgatta rá, +mint a nyaktekercs. Nem sok kellett az ilyen átvedléshez a menyecskének; +egyszerre csak ott volt ingvállban, feszes szoknyácskában, a nyakán +kalárissal, a lábán cipellővel, a haját egy fogással felsodrította +kontyba s tarka keszkenőt kötött rá hátul csokorba; elől meg kihúzgálta +alóla a rakoncátlankodó dús fürtöket, végül belepillantott a tükörbe s +mosolygott. A szegény bojtárlegény megszomjazhatott attól egyébre is, +nemcsak a vinkóra. + +Mindezek miatt folyvást rossz volt az álma Vitás Mátyás uramnak. Igaz, +hogy öreg embernek kevés alvás is elég, de semmi alvás mégis sok a +kevésből. Pedig ha vendég jött, akkor ezzel érte be rendesen. Ebbe +végképen belerokkant; így lett belőle se eleven, se hótt. Olyan, aki már +csak a bagós pipájában lelte örömét, s akinek minden harmadnap epeömlése +volt. + +Az ilyen fáradt, beteg emberrel ki törődnék? A bojtárok törődtek vele +legkevésbbé. Kivált az a kettő, a barna csikós, meg a szőke gulyás. Az +egyiket Petinek hívták, a másikat Sanyinak. Amaz pejlovon járt, emez +szürkén. A menyecske mindegyiket szívesen látta; de mindegyiket--máskor. +Úgy elrendezte velök, hogy itt sohasem találkoztak. Egyik a másikról még +csak nem is tudott. És ezt észrevette az öreg csárdás. + +Heteken át forgatta a fejében a dolgot és hallgatott vele, amíg csak +pontosan meg nem bizonyosodott róla, hogy melyik nap az egyiké, melyik a +másiké;--akkor egyszerre elkezdett a gulyásnak szíveskedni.--Te Sanyi, +mondta, amikor a legény búcsúzáskor a szürkéjére lendült,--ez a tiéd se' +rossz ló; de ha a csikósét látnád, a pejt, azét a lókötőét, hát az mégis +különb; az asszony is azt tartja. + +--Micsoda csikós?--kérdezte a gulyás fölhorkanva. + +--Nohát, aki idejár minden héten. Fene legény, hetyke legény; ha neked +olyan kunkori barna bajuszod volna, te tejfölösképü te! + +A gulyás összerezzent. Úgy megszorította térdével a lova derekát, hogy +ágaskodni kezdett. Bántotta az összehasonlítás, mert hogy csakugyan +kesely volt sarjadzo bajusza. + +--Oszt' mikor gyön az ide?--kérdezte felvillanó szemmel. + +--Mikor--e? Ha ma csütörtök van, akkor holnapután bizonyosan itt lesz. +Szombat a rendes napja. + +--Ugy--e?!--a rendes napja?... + +--Az. A rendes napja. De nem szereti, ha. olyankor más is erre vetődik. +Maga mulat. Szépen danol; az asszony szereti hallgatni. + +--Hallgatja?... Igazán hallgatja?... + +--De még magam is, hékás. Ha te úgy tudnál danolni! + +--Majd megpróbálom, talán tudok,--dörmögte a gulyás.--Meglássuk, ki tud +jobban. Isten áldja meg, csárdás bácsi. Jójcakát kivánok! + +Megcsiklandozta a lova vékonyát és elrobogott. + +A csárdásné megkérdezte odabent az urát: mit beszéltetek annyit? de +felvágták a nyelvedet egyszerre. + +--Majd elmondja Sanyi, ha kíváncsi vagy rá. Én most alszok egyet. Ördög +vigye az ilyen kései vendéget. + +Aludt is, nem is. Csak úgy félszemmel. Nvugtalan volt; máris várni +kezdte a szombatot. Az a közbeeső péntek úgy elröppent, mintha ott sem +lett volna... Az asszonynak nem szólt. Hadd érje meglepetés. Mert hogy +érni fogja, arra mérget mert volna venni. + +Szombat estére ki volt csípve a menyecske, mintha ünnep lett volna. A +csárdás csak leste, mikor lendül már a pitvar elé s merre tekintgél, +ahonnan jönni kell valakinek, ő is körülpislogott, óvatosan, de inkább a +másik tájára a nagy rónának. Kétfelől jött két pont. Az egyik világított +a leszálló estében; a gulyás szürkéje volt az. + +Szinte egyszerre értek a csárdához. Tajtékzott a lova mind a kettőnek. +Vitás Mátyás uram dobogó szívvel, leste, hogy na most, mi lesz ebből. +Ösmerte már a csikóst, a hasított homlokút; az híres verekedő volt. +Annak nem sok kellett, hogy a haragosának nekimenjen. Olyan volt, mint a +kormosnyakú fiatal magyar bika, a szilajon nevelt, amely rögtön öklel. A +gulyás éppen a párja lehetett minden olyanban. amitől az egyik, vagy tán +mind a kettő is itt maradhatott ma vérbe fagyva. + +A csárdás az asszonyra pillantott Piros volt az, mint a basarózsa. Nem +értette a dolgot. Nem várta ide egyszerre mind a kettőt. Szinte hallani +lehetett a szíve dobogását; de látni nagyon is, mert a könnyű ingváll +csakúgy hullámzott a keblén. + +A két bojtár egykettőre lepattant a lováról. + +Ott álltak szemközt és egyelőre még csak kiváncsian méregették egymást a +tekintetökkel. Vitás uramnak a vér is a fejébe szállt; meg sem gondolta, +hogy iszen nem úgy van az, ahogy ő nagy indulatában bolondul elképzelte, +hogy az ő kedvéért nyomban ölre--birokra menjen a két vetélytárs. Ő már +lüktető agygyal biztatta volna a csikóst, a gulyást; +„egy--kettő--három!"--hadd menjenek neki egymásnak a háromra, vérivó +jókedvvel. + +De a két legény nem ezt cselekedte. Hamarosan eltünt arcukról a szilaj +dac s csikós olyat kurjantott, mintha a ménest térítené: + +--Hát te hogy kerülsz ide, öcskös?--kiáltotta. + +A gulyás a levegőbe dobta a kalapját: + +--Mi szél hord téged erre, te lókötő? + +A csárdásnak leesett az álla; a menyecske pedig föllélekzett. Ezek már +nem eszik meg egymást. + +--Ti ösmerősök vagytok?--kérdezte Vitás, uram, nagy szemet meresztve. + +--Hogyne volnánk; egy dajkáló--anyánk volt, --magyarázta a csikós. + +--Hájszen a bátyám,--mondta a gulyás,--a mostohabátyám! De hogy ez a +pejkó jobb legyen, mint az én szürkém, az sem igaz ám, csárdás bácsi. + +--Mondtam én?--riadozott az öreg. attól féltében, hogy kisül a +turpissága. + +De a menyecske belelátott. Kitalálta, hogy mit beszélhettek ezek +csütörtök éjjel olyan sokat. + +--Vén kujon,--pörölt rá az urára,--menjen kend borért a pincébe; nincs +idefent s én csak nem mehetek le így. + +(Már mint ilyen takaros--csinosan.) + +Vitás örült, hogy elhúzódhatik. + +A két legény összenézett s parolázott. Azután egyszerre fordultak a +menyecske felé; de megint csak összenéztek. Az egyik kacagott; az +ráragadt a másikra is. Valami bolondot gondolhatott mind a kettő. + +--Itt ma ne soká maradjunk, öcskös,--dörmögte a csikós. + +--Ma ne,--visszhangozta a gulyás. + +Mire a csárdás hozta a bort, már megint lovon ültek. Hiába tessékelte +őket beljebb a menyecske. + +A csárdás vérszemet kapott. A gulyáshoz fordult: + +--Álmos vagy tán, ecsém?... Pedig „álmos kuvasznak vackon a helye", +magad mondád. + +A gulyás ráemlékezett; nevetett. + +De a csárdás a csikósnak is adósa volt még; nekidurálta magát; hisz nem +olyan harapós legény az! + +--Idd ki ecsém,--mondta s odanyújtotta neki a teli üveget,--ettől olyan +lesz a hangod, hogy bátran elmehetsz vele kántornak Nádudvarra. + +A két legény ivott. Egyik a másiknak kínálta az üveget. Az asszony +biztatta őket: no még egygyel. + +--Majd máskor,--szabadkoztak. + +--Mikor?--kérdezte ravaszul a csárdás. + +A gulyás rántott egyet a vállán. + +--Majd tán a jövő héten,--mondta, a bajusza helyét pödörgetve. + +A csikós a másik oldalára lódította a szűrét. úgy vágta oda foghegyről: + +--Nem veszünk össze ezen; iszen egy dajkálóanyánk volt. + +A csárdás gyanakodva nézte őket. Ezek egyezkednek, gondolta, de nem +árulta el. + +A felesége megint a veséjébe látott. + +--Úgy kell kendnek, vén kujon,--suttogta magában; de ő sem ütötte dobra +a gondolatát. + +A bojtárok indultak. Egy darabon együtt léptettek: beszélgettek; rég nem +láthatták egymást. Azután sarkantyúba kapták a lovukat s szétváltak. +Nemsokára csak egy sötét pont, meg egy világos pont látszott belőlök a +messzeségben. + +A csárdás is ment a söntésbe, az asszony után, aki ott csörömpölt az +üvegekkel, mérgesen, boszszúsan, vagy csak mert sietett. Várta egy +darabig, hátha szól valamit, ha akar. Nem akart. Utoljára is ő kezdte a +beszédet. Nem sokat mondott, de eleget. + +--Hallod--e, asszony, úgy látom én, akár ott, akár itt, te utánad csak +járnak. + +--Jár a kend ötödik kereke, összevissza; mi leli már megint? + +--Csak az, hogy holnap pakolsz, oszt megyünk. + +--Hova a csudába? + +--Őszbe fordulunk maholnap; jönnek a vadludak, nem szeretem a gunarak +gágogását. Megyünk vissza, Szabolcsba. + +Az asszony elértette a gonosz célzást. Még gonoszabbul kérdezte: azt +hiszi kend, hogy ott nincsen gunár? Különben nekem mindegy,--tette hozzá +fitymálva s rántott egyet a vállán. + +A csárdásra rájött a köhögés. Elkezdett hápogni. Csakúgy a kezével +integetett, a fejével bólintgatott. Azt mondta vele: tudom! tudom! + +A nyitott ablakon át éles hang süvített be. Egy kósza gunár húzott át a +pusztán, az gágogott. Az asszony nem állhatta meg, hogy fel ne kacagjon: + +--Hallja? + +Ugy rémlett a csárdásnak, mintha az a hangos gunár is őt kacagná. +Bosszúsan dörmögött: magában káromkodott. + +Becsapta az ablakot. + + + + +LECKE. + + +A falusi kert estikéi már javában nyiladoztak, minthogy alkonyodott. +Messziről olyan porfelhő nyúlt a kertek alá, mintha füstöt hajtott volna +erre a szél. Ott vonult a csorda hazafelé a községi legelőről. Az +urasági udvar gömbakácaira százával telepedtek a verebek: itt volt +rendes éjjeli szállásuk. A fák alatt egy cirmos kandúr nyalogatta a +száját s a verébszállás felé pislogott. + +Az akácos rondójában, gyalúlt deszkából öszszerótt asztal mellett, +néhány gyékényzsöllye volt, amelyek egyikén egy már időses nő ült. Ámbár +egyetlen ősz hajszála sem volt, arca fonnyadtsága mégis elárulta korát. +Simára fésült, két oldalra szétválasztott haján kis fekete csipkefejkötő +csücsült Az egész alakban valami merevség és szigorúság ötlött szembe. +Ölében kézimunka volt; de azzal most szünetet tartott. Pihent. + +A rondón kívül, az istálló tájékán, szikár, hajlott vállu öreg úr +gyönyörködött abban, hogy milyen jó étvágygyal csámcsognak a vályúra +kapatott malacok. Volt belőlök vagy negyven. (Egész kis vagyon.) +Ugyancsak igyekeztek felhabzsolni az eléjök öntött darát; visítottak, +tolakodtak, belelépegettek a vályúba, telhetetlen étvágygyal +vacsoráltak, az öreg úr nagy mulatságára. + +Az idős nő figyelmét az terelte el onnan, hogy a nyitott kapun egy lovas +poroszkált be, aki azután a rondó tájékán ácsorgó parasztlegény mellett +megállott s a kantárt odadobta neki. + +--Jártasd meg Rárót, izzadt,--mondta és lovaglóostorával csápolgatva +indult volna a malacok felé, amikor egy nyomatékos hang +visszafordította. + +--Bandi, kérlek egy szóra! + +A hang a gömbakácok felől jött. A fiatalember csak most vette észre, +hogy van ott valaki. + +--Igen, mama,--mondta engedelmesen és már át is lendült a rondó alacsony +gerendakerítésén. --Jó estét kívánok, csókolom a kezét... + +--Honnan jösz?... Vagy inkább ne felelj. Nem szeretném, ha nem mondanál +igazat. Majd megmondom én, hogy honnan jösz. Ülj csak ide mellém egy +kicsit. Most jó alkalmunk van egy kis sürgős beszélgetésre. Malvin +leveleket ír odabent; az apósod pedig--amint látod--a malacaival van +elfoglalva, ilyenkor se lát, se hall; a kis leányod lefeküdt,--vacsoráig +ráérünk... + +Pászty Andráson meglett férfiember létére is végigborsódzott valami, +amikor kedves anyósának ezt a bevezető mondókáját némán meghallgatta. Az +egyetlenegy emberlény, akitöl az élővilágon tartott, az anyósa volt. Nem +mintha az a bizonyos zsörtölődő anyóstípus lett volna; inkább csöndes, +keveset beszélő, nem akadékoskodó, sok mindent láttatlanná és +hallatlanná tenni tudó tapasztalt asszonyság volt. Hanem ez a +hallgatagsága néha borzasztóan kifejezővé vált azzal, ahogy nézett; sőt +azzal is, ahogy nem nézett. Ha ráemelte a szemét valakire, annak a +veséjébe látott. S ha azzal a már ösmeretes szándékossággal nem nézett +az emberre, abban annyi néma vád tudott lenni, hogy Bandi urat olyankor +az izzadság is kiverte. + +Amikor beleereszkedett a szomszédos zsöllyébe, a nő újra kezdte: + +--Nézd Bandi, én sohasem szerettem más emberek dolgába avatkozni és azt +hiszem, nem is tapasztaltad azalatt a nyolc esztendő alatt, amióta a +fiunknak fogadtunk, hogy akármikor is az utadban lettem volna. Csak +egyetlenegy dolog van, amivel törődöm; de azzal azután +szívvel--lélekkel, és abban nem ösmerek megalkuvást. Azt hiszem, tudod +mi az. Megmondtam akkor, amikor Malvint hozzád adtuk. Malvin az én +egyetlen leányom és az ő boldogsága az én egyetlen életcélom. + +Egy kicsit elhallgatott. Bandi úr azt hitte, rajta a sor, hogy valamit +mondjon és alig titkolt szorongással kezdte: de mama kérem! + +--Várj,--szakította félbe az anyósa,--tudom, olyasmit akarnál mondani, +hogy iszen eddig még nem adtál okot különös panaszra. Nem vitatom. Eddig +csakugyan, megúsztad a nagyobb bajt és én hallgathattam... pedig mindent +tudtam. Az én szememet nem kerüli el semmisem. + +A fiatal férj nagyon örvendett annak, hogy a gömbakácok árnyékát olyan +jól megsüritette az este. Érezte, hogy a színét változtatja. Nem mert +tiltakozni. + +--Azt is tudtam, hogy másfél évvel ezelőtt miért szaladgáltál a bugyi +postára olyan sokat. De minthogy a postáskisasszonyt áthelyeztetnem csak +egy szavamba került, tehát nem tartottam érdemesnek, hogy veled szót +váltsak róla. Hanem azóta még jobban résen vagyok.... + +Megint elhallgatott. A falu harangja éppen elkezdte kongani az Áve +Máriát. Az öregasszony felállott, keresztet vetett és a templom felé +fordulva halkan imádkozott. Bandi gépiesen ugyanezt cselekedte. A harang +enyhe, dallamos szava áhítatosan csendült végig a környéken; a nyugati +ég sárgászöld kárpitja fölött pirosszélű felhőraj pihent, látszólag +mozdulatlanul; azt a felhőcsoportot még elérék a nap búcsúzó sugarai. +Amig az esti imádság tartott, olyan csend volt, mint a templomban. +Azután az első hang megint az anyósé volt: + +--Még jobban résen vagyok,--ismételte nyomatékosan. Ahogy eközben a +vejére nézett, az a homályon keresztül is úgy érezte, mintha két tüzes +tű szúródnék a szemébe. Pislogva fordult el. Egyáltalában egy szót sem +bírt szólani. + +--Elmondok neked valamit,--folytatta az idős nő hosszabb szünet +után,--valamit, amit csak végső esetre tartogattam. Most elmondom. El +kell mondanom. Egyesegyedül csak neked... Abból mindent megértessz. + +Érezni lehetett a hangjából, hogy nehéz elhatározás szűrődik át a lelkén +s hogy olyasmiről van szó, ami titok volt eddig és kell, hogy ezentúl is +titok maradjon. A veje ösztönszerűleg érezte, hogy meg kell valahogyan +könnyítenie a közlést s a bizalomért hálásnak illik lennie. Lehajolt az +öregaszszony kezéhez és megcsókolta. + +--Hát jól van, elmondom,--kezdte az anyós elszántan, mintha az a kézcsók +viszont őt bátorította volna.--Engem is megcsalt egyszer az uram; +de--csak egyszer... Még fiatalasszony voltam és a kis leányomon kívül az +uramban találtam az életem minden boldogságát; mégis megcsalt. Pedig +szép voltam és ő is szeretett. Amikor elvett, halálosan szeretett; de +azután is; én azt hiszem, akkor is szeretett, amikor megcsalt. Egy bérlő +volt itt a szomszédban; isten tudja, honnan került ide; az uram +unatkozott, átjárt hozzá vadászni, kártyázni; én magam is küldtem, ha +láttam, hogy nem leli a helyét. Akárhogy szeressen is, egy kis társaság +elkél neki, gondoltam. És azután egyszer egy levelet találtam a +zsebében. Nem kerestem. Eszembe sem jutott. De aludt és valami számlával +jöttek; nem akartam felkelteni; tudtam, hogy úgyis csak fizetne, +belenyúltam a zsebébe a tárcájáért és ekkor kiesett a tárca mellől egy +levél. Aznapi levél. A bérlő felesége írta. Küldönccel küldhette. Abból +mindent megtudtam. Amikor fölébredt,--mert én nem keltettem +fel,--odaadtam neki azt a levelet és megmondtam, hogyan jutottam hozzá. +Akármit mondott, én mindenre csak azt feleltem: jól van. Egy szó +szemrehányást sem tettem, hanem attól kezdve nem voltam többet +a--felesége. + +Az ég alján az a pirosszélü felülő épp ekkor borúlt el egészen. A +ragyogó meleg napból az emlékezés sem maradt már itt. Hűvös esti szél +suhogtatta meg a gömbakácok lombját. Bandi úr feszült figyelemmel hajolt +előre és halk dörmögéssel kérdezte: + +--Mit mond? hogy érti ezt?! + +--Csak ahogy mondtam, fiam. + +--Hogy attól kezdve--nem...?! + +--Nem. Soha többet. Jól értsd meg: soha többet. + +A fiatal férjen jeges borzongás futott végig. + +--De hisz' szerették egymást. + +--Szerettük. Valamikor nagyon szerettük. + +--És Guszti-apa?! + +Az idős nő vállat vont. Szigorú arca még keskenyebbé vált, amikor halkan +mormolta:--Amit én egyszer kimondok!... És aztán hirtelen más hangon, +emeltebben, hozzátette:--No, mindegy. Gsak arra akarlak figyelmeztetni, +hogy Malvin az én leányom. Az én vérem. Az én nevelésem. Az én akaratom +lakik benne. + +Bandi úr elszörnyedt. Dühös rettegést érzett. + +--Csak nem gondolja mama? Csak nem képzeli? Ohó! Hogyisne. Én inkább +elválnék, azt előre megmondom. + +--Guszti is így beszélt: az uram. + +--És miért nem tette meg? + +--Mert nagyon szerette a kis leányát. Nagyon szerette. Nem bírt volna +élni nélküle. Az a gyermek mindene volt. Azt még nálamnál is jobban +szerette. Eljátszogatott volna vele napestig; a pesztrája volt: a +pojácája volt; a bolondja volt. A szemefénye volt az a gyermek. + +--Mindez úgy maradhatott volna azután is. + +--Hogyan? Ha elválunk? + +--Akkor is. + +--Ha én elviszem a kisleányomat magammál, magamnak? A leánygyermek válás +esetén az anyjáé... + +András úron eddig ösimeretlen iszonyat nyilalt át. A saját kisleányára +gondolt, akit ő is éppen úgy imádott; aki nélkül élni sem akart volna; +akinek a rabja, bolondja volt; akit nem adott volna ezért a nagy +mindenségért sem;--s még valakire gondolt: az asszonyra, Malvinra, +akivel olyan boldogan éltek eddig--már teljes nyolc év óta--s akit +igazán szeretett; ha el kellett válniok egy pár napra, az alatt nem volt +nyugta; aki az üdvössége volt itt a földön is és aki nélkül a +menyországra sem vágyott. (De akit mégis kész volt egy kicsit +megcsalni.) + +A fülében csengett: „az én vérem, az én nevelésem; az én akaratom lakik +benne." + +Még csak ez kellene! Inkább dőljön össze a világ, de rögtön! + +Olyan hangon, amelyben szinte kényre--kegyre megadás volt, kérdezte: + +--Mondja mama, mit akar velem? + +--Én? Semmit sem, fiam. De lásd. én mindent tudni szoktam. Most is +mindent tudok. Sőt tudok hallgatni is arról, amit tudok. Ameddig jónak +látom. + +Bandi úr lehorgasztotta a fejét. Nem merte tovább faggatni az anyósát. +Csöndesen, alázatosan mondta: + +--Hát akkor hallgasson, mama, kérem. + +Guszti apa kiabálva közeledett.--Nagyszerüek ezek a malacok! Nincs ilyen +malaca az egész vármegyében senkinek sem! Nini Bandi, hát te itthon +vagy? Akkor tán vacsorálhatnánk is? + +Bandi kezet csókolt a szigorú nőnek. Eközben végiggondolta az öreg pár +életét és magában titkon sóhajtotta: ti szegények! + + + + +TAVASZI ESTE. + + +Márciusi délután volt s négy óra mulhatott. A nap előtt egy--egy bujdosó +felhő váltott át, de csak annál ragyogóbbnak tetszett utána a +meg--megujuló verőfény. A csánki--major fölött, a domboldalon terülő +szálerdő alján, széles szalaggal huzódott a vágás, amelyre végtelenül +finom, enyhe zöldet lehelt a kezdődő rügyezés. Az édes, szépséges szűzi +tavasz rámosolygott az egész világra s a fák, a bokrok, a füvek, mind +éledezni kezdtek attól. + +Csánk Elemér, a major fiatal ura és gazdája, puskával a vállán toppant +be a feleségéhez, aki az üveges verandán olvasgatott.--Jöjjön velem, +cica, hivogatta. Kisétálunk együtt a vágásba; itt vannak a sneffek, ma +talán jó huzás lesz. + +Az asszonyka felugrott. Az örömtől egyszerre még pirosabb lett az arca, +amely hamvasan üde volt, mint az érőben levő őszibarack.--Megyek, +aranyom, már indulok is; csak a kendőmet hamar... így ni!... + +Fejére könnyű kendőt kötött; hátul, parasztmenyecskésen, csokorra +csomózta; nagykendőjét a vállára dobta, még csak maga köré sem fonta. +Azután indultak. + +Az udvaron boldogan csatlakozott hozzájok Heki, a vén vizsla; ő nélküle +bizonyára hiányos lett volna ez a kis kirándulás; Heki legalább így +érezte. + +Felséges tavaszi délután volt. A major környékén pipiskék fürdöttek az +út porában; a rőzserakásokon száz meg száz veréb csevegett, ugrándozott, +bohóskodott; az erdőig terjedő vetéstáblák búja zölddel ékeskedtek,; a +pacsirta már próbálgatta tavaszi himnuszát. A fiatalasszony az ura +karjára dőlve, mohón szítta az illatos fuvalmakat, amelyek az erdő felől +áradtak errefelé.--Jaj, de jó, kis uram! Meglássa, becsípek ettől a +balzsamos levegőtől. + +Az ura hamisan bíztatta:--Csak rajta, szivecském, én nekem úgy lesz még +jobb... + +Összekacagtak, mint két szerelmes gerlice. Heki bömbölve forgott +körülöttök; szinte siettette őket. De azért eltartott egy órát, amig +végre az erdőig jutottak; pedig az egész út, a majortól odáig, kényelmes +sétával sem lett volna több, tizenöt--husz percnél. Hanem az asszonyka +minden útszéli bokron talált egy lecsípni való rügyet; a mezőn meg nyíló +százszor szépeket fedezett fel s abból szedett egy kis bokrétára válót. +Egy citromlepke szálldosott feléjök, azt megkergette. Mire a vágásig +jutottak, már alkonyodni kezdett. + +* + +A verőfény lassan--lassan gyengült s az ég nyugatjáról mosolygott vissza +az erdőre, amelynek dalos elevensége még javában tartott. A tavasz, +eleje már visszahozott egy párt a kis szárnyas lantosok közül, amelyek +az ősszel elvándoroltak volt; --az itt telelőknek meg éppenséggel szűk +volt a világ, kikeleti nagy lelkesedésökben. Sármány cirpegett itt is, +ott is; sordély serregett a bokron; vörösbegy bújkált a sűrű tüskék +között; cinkék surrogtak át egyik cserjéről a másikra;--és a fekete +rigók olyan zenebonát csaptak, mintha övék lett volna az egész vágás. + +Vagy tán az övék is volt. Mindenesetre azé az édes, zsongító, elandalító +hangulaté, amelybe az. ilyen rigócsacsogás ringat. Amikor a madárvilág +beszédes kedves cigánymuzsikusai tele fuvolázzák az erdőt, ahol laknak: +aki hallja--hallgatja őket, lassankint mintha mindjobban megértené, +mikor van ebben újjongás, mikor kiváncsi kérdés, mikor meg szerelem, +tele vallomással, enyelgéssel, követeléssel és kinálkozással. + +Az asszonyka nem tudott hova lenni. Jaj de jó, itt;--de szép +itt;--mondogatta. És a madárkák után nézegetve, megkérdezte:--Melyik a +sneff? + +--Ó, maga!--maga édes;--várjon csak; a sneff majd később jön.--Akkor már +este lesz;--egészen este lesz;--minden madár elhallgat; csak a sneff +mondja hangosan: „cpsz! cpsz! kro--kroj! kroj--kroj!..." + +--Úgy teszen?... Jé!... és nem fogok én félni? + +--Dehogy is fél, szivem. Majd meglássa. A sneff nem bántja magát. Várjon +csak.--Menjünk még tovább, feljebb, szivecském, oda, a domboldalba; +lássa, ahol az a rezgőnyárfa--csoport nyúlkál az ég felé; ott szokott +húzni a sneff legjobban. + +Az asszonyka megállott; komolyan nézett az urára. Összecsucsorította a +száját:--Hogy is mondja? Azt mondja: krojkrojkroj! + +Kacagott s az ura nyakába ugrott. Heki bömbölt; ő már szeretett volna a +bokrok közt bújkálni, sneff után.--De most rászólt a gazdája; leintette: +--Pfuj, öreg! Majd máskor. Ma nem bokrászunk, vén csacsi. + +Feljebb mentek. A domboldal csupa pázsit volt és egyszerre csak egészen +elkékült. Rengeteg ibolya nyílott ott.--A föld ibolyaillatot lélekzett. +Innen nem lehetett egykönnyen elmozdulni. A fiatalaszszony letérdelt, +úgy simogatta, csókolgatta, szedte a csuda kis kék virágot. Bíztatta az +urát:--Maga is, lelkem, maga is! Nem volt kis kosara, levetette a +fejkendőjét, abba gyűjtötte a kincsét, amennyi belefért. Még amikor +tovább csalta is az ura, visszavissza nézett; csókolta a szemével a +gyönyörűséges kékséget, amitől meg kellett válnia. + +Mire a rezgőnyárfákhoz értek, már lement a nap. Kezdődött a szürkület. + +Az ég kéksége halványodott; a rajta úszó felhők elborultak. + +A gyönge rügyezés zöldje, idelent, megfakult. + +Az erdő szívéből mintha nagyon finom fátyol emelkedett volna fel +ködszerűen és árnyékot borított volna mindenre. + +Az énekes madarak elhallgattak lassankint; mindegyre kevesebb +hallatszott a sármány--cirregésből, a cinke--surrogásból. + +Még csak a fekete rigók üzengettek egymásnak, szerelmesen. + +Csánk szétnyitotta kis vadászszékét, amelyet a felesége számára, szijjon +rádobott volt a hátára. + +--Ide üljön, szívem;--csöndesen legyen, figyeljen. Nemsokára mozog már a +sneff. + +Az asszonyka utánozta az ura suttogó óvatos hangját:--Hol van most az a +sneff?--kérdezte titkolódzva. + +--A sneff most valahol a bokrok közt van; még vár; arra vár, hogy minden +elcsöndesüljön. + +--Oszt ott van a párja is? Ugy--e, mondja. + +--Iszen, ha ott volna!--Akkor nem volna bolond az ebadta sneffje, hogy +ott hagyja,--kötekedett a vadász. + +--Azok is úgy szeretik egymást? hol a párja, mondja? + +--Hja, talán még nincsen is. Most keres majd; --talán épp ma este; ha +minden csöndes lesz, felrebben, elindul; végigjárja odafent az erdőt; +száll--száll, mint a lélek, halkan, lágyan; lenéz, széjjelnéz, körülnéz, +sneffkisasszonyt keres;--mindenütt szólítja, hívja: +„cpsz!--kro--kroj"--„hol vagy, kis menyasszonyom?" + +--Úgy mondja, hogy szinte megborzongok belé. Na, mondja tovább; hát +aztán? Ha egymásra találtak, mit csinálnak? + +--Akkor kergetik egymást;--a sneff--kisaszszony van elől; a sneff--úrfi +utána siet és nyújtogatja ám a hosszú csőrét! + +--Csókolódni akar? + +--Dehogy akar. A sneff nem csókolódik; csak a galamb. Tudja-e, galambom. + +(Hirtelen lehajolt és nagyot cuppantott a felesége piros arcára.) + +--Jaj! Vigyázzon;--nem vagyunk ám magunkban. + +Heki csakugyan ott volt mellettök és a farkát csóválgatta. Csánk +rászólott: + +--Heki! Dropp! Feküdj! Meg ne moccanj! + +A vén vizsla hasra vágódott s elnyult. Még a szeme se rebbent. + +--Szívem, kis galambom, most lehet ám, de hamar!... Még egyet..., még +egyet..., no még!... + +--Maga bolondos,--nyögdécselte az aszszonyka borzongva. Maga +telhetetlen... hallja--e, jön a sneff, pszt! + +Hallgatództak. + +Csend volt. Már a fekete rigók is elhallgattak. Egyetlen egy sikkantott +még egyet, jó messzire innen. Talán megijesztette valami; róka, vagy +nyest, amely ott bujkálhatott a rigó bokra alatt. Hisz már este volt; +igazi este, amikor az éjjeli állat is mozdul, ébred s kezdi a maga +pályafutását. + +A langyos esti levegőben imbolygó kis árnyak villantak el odafent. Csánk +riadtan kapta fel a puskáját, de megint csak levette a +válláról.--Szárnyas egér,--súgta a csudálkozó asszonykának. --Majd azt +hittem, hogy sneff. + +--Jaj istenem, nem ragad a hajamba? Úgy szokott ám! Adja a zsebkendőjét, +hadd kötöm be vele a fejemet. Az én keszkenőm tele van ibolyával. + +--Persze! hogy minden sneff egy mértföldnyiről meglássa azt a fehér +lepedőt. Itt a kalapom, fogja, ne féljen, hallgasson; legyen csendben. + +--Maga nem fázik meg? Magának nincs sok haja. (Feltette a +kalapot.)--Mondja, illik az arcomhoz? Mit szól hozzá? + +--Ha el nem hallgat, mindiárt agyon puszilom. Nézze meg az ember.--Nem +volt elég az imént? + +Az, asszony hamisan int nemet, elfojtva kacag. Az ura vele kacag. Heki +nyugtalanul nyöszörög mellettök. Bizonosan ilyesmit gondol magában: manó +látott még ilyen sneffhúzást;--ezek csak elszerelmeskedik innen az +óvatos tündérmadarakat. + +Csakugyan megint csókolódznak. Heki illedelmesen fordít nekik hátat. A +szárnyasegerek visszakanyarodnak, úgy lesik, hogy ugyan mi folyik itt; +micsoda társaság ez a sötétedő erdő magányában. + +A közelben nagy kakatolás, zajos, szinte robajló repülés támad. Egy +fácánkakas emelkedik fel a gazosból; száll messzire, felgalyaz, +megtelepszik egy fán, éjszakára. + +Ez már igazán a késő estét jelenti. Most már a fácánok is éjjeli szállás +után néznek, hogy odalent, a bokrok alján, baj ne érhesse őket. + +Heki emelgeti lógó fülét, úgy bámul a kakatoló kakasra. Fent érces +károgással húz át egy szürke varjú; az is éjjeli szállásra megy, a +fészkéhez, amely a nagy erdők egyik magányos fáján várja. + +Minden van, csak sneff nincs;--nem is érdemes lesni, várni;--nincs itt +most egyéb igazi gyönyörűség, mint amiben úgyis a legtöbb jó van a +világon. A boldog két szerelmes egymás nyakába omlik... + +"Cpsz!--cpsz!... Kroj--kroj!..." hangzik felettök ebben a pillanatban. + +Hamar szétrebbennek;--a férfi a puskájához kapkod;--célozni +próbál;--késő!--A homályos égen már messzire van innen az egymást +kergető sneff--pár. + +Elől surran a kis sneff--menyasszony; utána szerelmes pisszegéssel a +vőlegénye. Már nem is látni őket;--már csak abból tudni hogy merre +járhatnak, hogy onnan hallani még az elhaló, távolodó pisszegést: +„cpsz!--cpsz!..." + +Mintha az egész erdő halkan visszhangozná a csittító, csendre intő, +suttogó pisszentést, amivel a vándorló sneffek elbúcsúznak most innen. + +Heki nyöszörög. + +Az asszonyka felrezzen arra. Az urához simul, úgy suttogja: gyerünk +haza, édes. + + + + +JÁTÉK A TŰZZEL. + + +A Tarcsay--kastély kertjében nyílott a basarózsa. Olyan vérfoltosan +piroslott, mintha valami nagy szívből cseppenként hulldogált volna a +gyep közé. A piros foltokon túl normann--fenyők sötét fala szegte a +kertet. Azután kezdődött az erdő a fácánossal, ahol esténkint a +felgalyazó kakasok nagyokat rikoltottak. + +A ház asszonya a verandáról nézte, hogyan húzódik a basarózsák közt az +erdő irányába az ura, meg az unokanénje, aki nálok nyaralt. Telivér +nagyvárosi asszony volt a vendég, akinek még itt a pusztán is első +gondja a toilette körül forgott. Nyár lévén, fehérben volt. Az embernek +a szépséges Apolló--lepke juthatott eszébe róla. + +Tarcsayné a szemével kisérte őket, amíg láthatta; amíg csak el nem +tüntek a haragoszöld fenyőfal mögött. Milyen szép pár, gondolta, és +tünődve hajolt kézimunkája fölé. Időnkint boldog pillantásokkal kereste +a veranda előtt levő homokos térségen a kis gyerekeit, akik ott +játszadoztak. A fiúcska zajosan parancsolgatott piciny hugának, aki +áhitatosan leste szavait.--Ha szárnyok volna, oltárképek lehetnének, +gondolta a mamájok. + +Ezalatt azok ketten eljutottak az erdei ösvényig. + +Idegeneknek arrafelé tilos volt a járás--kelés. Aki ott megfordult, az +bizonyos lehetett benne, hogy senkivel sem találkozik. Eleinte még csak +volt az ösvény mentén egy--egy pad, de azután egészen beleveszett az út +a sűrűségbe. Az utolsó pihenőhely egy ledőlt fatörzs volt, amelyet +beborított a repkény. A fehér asszony itt megállott. + +--Ne menjünk tovább, Bandi,--üljünk le egy kicsit; beszédem van veled. + +A férfi kérdő arccal ereszkedett le a fatörzsre. Messziről kakuk szólt. +A megbolygatott repkény közt elsurrant valami:--talán egy gyík. Fülledt +volt a levegő. + +--Parancsolj velem, Lenke! + +Az asszony láthatóan küzdött magával, úgy lélekzett, mintha hegyre +kapaszkodott volna. Tarcsay meg akarta fogni a kezét. Nem engedte, +elvonta. + +--El kell mondanom valamit neked; pedig árulást követek el. De ez a +játék nem folyhat tovább. És én nem maradhatok itt tovább. + +--Játék?!... és megszököl a folytatása elől? + +Az asszony lesütötte a szemét. + +--Számítok rá, hogy minden szavam magunk közt marad. Edit sohasem +bocsátaná meg,--mondta anélkül, hogy a kérdésre egyenesen felelt volna. + +--Tehát őróla van szó? + +--Őróla is. + +--Hát még? + +--Mirólunk, kettőnkről. + +--Folytasd, kérlek. + +--Nem fogsz megneheztelni? + +--Terád?!! + +Az asszony megértette és most maga nyujtott kezet a sógorának, aki azt +gyöngéden megcsókolta, de, szinte tüntetően, rögtön el is eresztette. +Várt. + +--Én nem a magam jószántából jöttem most hozzátok, Bandi. Editnek +szüksége volt rám;--hívott. + +--Ebben még semmi rendkivüli sincsen. + +--Várj egy kicsit. Felelj nekem őszintén: szeretted te Editet, amikor +elvetted? + +--Furcsa kérdés. Persze, hogy szerettem. Miért akarod tudni? + +--Mondd meg előbb: szereted--e még most is. + +Tarcsay elgondolkodott. Azuttán nyilt tekintettel felelt: + +--Szeretem, mint egy édes jó gyermeket; mint a legjobb feleséget; mint a +gyermekeim anyját. + +--Csak úgy? + +--Nem elég ez? Edit tökéletesen beéri vele. + +--Tartok tőle, hogy tévedsz. + +--Mondta? + +--Nem ilyen világosan. De én ismerem. Nemcsak rokonok, hanem igazán jó +barátnők is vagyunk. Már az intézetben azok voltunk. + +--Pedig te idősebb lehetsz vagy három évvel. + +--Csak kettővel. És aztán Edit a komolyságával hamar lett nagy leány. +Most mondd meg nekem őszintén: amióta elvetted, csakugyan volt valakid, +akit másképen szerettél? + +Tarcsay merőn nézett az asszonyra. Nyomatékkal mondta: + +--Van. De miért kell ezt olyan határozottan tudnod? + +Az asszony elpirult. Zavarosan védekezett. + +--Ne érts félre; nem arra vagyok kíváncsi, hogy kicsoda... + +--Úgyis tudod. Megmondjam? + +Úgy tett az asszony, mintha ezt nem hallotta volna. Sietve magyarázta. + +--Nekem tudniillik azért kellett most idejönnöm, hogy elhódítsalak +valakitől, akit nem ösmerek. + +--Ez alaposan megtörtént. Meg lehetsz elégedve. + +Kis ideig csend volt... A férfi szólalt meg újra. + +--Eszerint összeesküdtetek ellenem. Mit mondott neked Edit? Beszélj +bátran, ha már elkezdted. + +--Ő szeret téged, nagyon szeret. + +--Jó--jó; de mit mondott egyebet? + +--Talán mindent. Sokat leveleztünk; nagyon bizalmasan. + +--Akkor tudhatsz róla, hogy mindig jó férj voltam. + +--Erről tudok. + +--Pedig nem minden volt „fenékig tejfel" az életemben. + +--Tudom. + +--Panaszkodott neked? + +--Csak kitaláltam egyetmást;--a sorok között. De hogy is kerülhettetek +ti össze? + +--Lásd Lenke, ebben a kérdésedben tulajdonképen az én teljes igazolásom +van. Te is úgy látod, hogy nem voltunk igazán egymásnak valók. + +Az asszony némán játszadozott a napernyőjével. + +--Amikor arra szántam rá magamat, hogy megházasodjam, már azok közé +számíthattak, akik a nem házasembereknek való szertelenségeket +kitombolták magokból. Edit mindazok közt, akiket ösmertem, a legtisztább +lelkű kisleány volt és engem szeretett. Minden gondolata én voltam; ez +hizelgett nekem és büszkévé tett. A gazdaságomat elhanyagolt állapotban +vettem át; eleinte volt vele gondom, munkám. De azután hiányozni kezdett +valami. + +--Milyen hálátlanok vagytok ti férfiak. + +--Nézd Lenke, én nemcsak egy nagyon jó aszszonyra vágytam, aki mindig +egyformán fehér cukor, édes, de zamat nélkül. Engem az a szent jóság, +amely Editből csakúgy sugárzik, meghat, de egy kicsit untat is. Neki +semmiről sincsen véleménye és az életem meglehetősen szürke mellette. + +--Ezért kerestél változatosságot. Ezért udvarolgattál... + +Tarcsay vállat vont. + +--Udvaroltam! Ahogy minden valamirevaló férfiember, minden valamirevaló +asszonynak udvarol. Szokásból, illendőségből, időtöltésből, +udvariasságból. + +--De nagyon sokat voltál el hazulról. Gyanút keltettél. + +--Amióta itt vagy, már hat hete, a lábamat sem tettem ki a pusztáról. + +--Ez az. + +--Mit akarsz ezzel mondani. + +--Most nekem udvarolsz. + +Tarcsay nevetett. + +--Magatok akartátok. Az imént mondtad. + +--Fájdalom, igaz. + +--Csakhogy most minden egészen másképen van. Mert--én beléd szerettem. + +--Hallgass erről Bandi. + +--Meglep a vallomásom? nem tudtad? nem érezted? mered mondani?--Kell az +ilyen asszonynak sokat beszélni? + +A sok kérdés szinte elárasztotta az asszonyt. Egyikre sem bírt, vagy nem +mert felelni. A férfi folytatta. + +--Most hát tudom, hogy teneked meg kellett volna engem „gyógyítanod" +valami betegségemből, ami nem volt. És amikor beteggé tettél, azt +hiszed, elmúlik a bajom, ha azt mondod: nincs tovább a játék. + +--Bocsáss meg, nem így akartam. + +--Azért kellett most megvallanod, hogy minden csak játék volt, hogy +kiábrándíts. A lelkifurdalás bánt. De nem miattam, sőt még csak nem is +Edit miatt... + +Az asszony csudálkozva várta a folytatást. + +--Magad miatt, fejezte be a férfi. + +--Hogy érted ezt? + +--Úgy, édes Lenke, hogy mialatt a tűzzel játszottál, magad is megégtél. +Mert te is szeretsz engem. + +Az asszony felpattant, hevesen tiltakozott. + +--Nem igaz! Nem igaz! + +--Maradj csak szépen a helyeden... Ha elkezdted, ne hagyjuk annyiban. +Hisz én hallgattam. Neked volt halaszthatatlan beszélni valód velem. Én +nem kérdeztelek. Ami engem érdekelt, azt én úgyis tudtam. Te éppen úgy +vagy az uraddal, mint én Edittel, vagy még úgyabbul. Az urad derék +ember, de az egész életed csupa hétköznap vele. Én egy liliomot kaptam, +aki inkább szent, mint asszony. Te egy automatának vagy a felesége, aki +a pénzkeresés hajszájában nem is ér rá, hogy szerelmes férj legyen. Az +én Editem máig is leányos riadozással titkolja saját maga előtt, hogy +viszonya van egy férfival, aki az ura. De tiköztetek meg éppenséggel +olyan az élet, mintha a házasságtok igaz sem volna. Szököl az urad elől, +akit sohasem szerettél. + +--Rosszul esik, hogy bántod; hallgass kérlek. + +--De az nem esett rosszul, hogy elvedd az eszemet és akkor azt mondd: +játék volt. elég volt; nem maradhatok tovább ezen a veszedelmes helyen. + +--Hallgathattam volna. + +--Akkor félmunkát végeztél volna, vagy még rosszabbat. Talán azt hiszed, +megmentenél Edit számára, ha ő most már nem valaki mástól féltene, hanem +tőled? Nyilatkoznod kellett, hogy felébressz. Hanem azt már én találom +ki, hogy nem is mersz tovább „játszani", mert érzed, hogy nagy a +tét;--de nem az enyémet félted, hanem a magadét. + +Egy nagy hársfa volt előttök; annak a lombja közé most egy sárgarigó +röppent s ott fuvolázni kezdett. Az asszony, azt találta ki ürügynek a +hallgatásra, hogy odafigyelt. Csak később fordult a sógorához. + +--Honnan mered te mindezt ilyen határozottsággal megállapítani? + +--Onnan, hogy már rég megszüntek a kis kacérkodásaid, amelyek nem +tartoznak az igazi lényedhez s amelyek miatt én sokszor gondoltam +eleinte: be kár ezért az asszonyért! Te ma egészen más vagy, mint voltál +és minél jobban elfelejtgeted a „szerepedet", annál tisztábban látom, +hogy milyen kincs vagy. + +--Igazán annak tartasz? + +--Ugy--e, örülsz neki. Mondd, hogy örülsz. + +--Szólásforma, udvarlás. Sok asszonynak mondtál már ilyet. + +--Félsz örülni... Azt hiszed, abban vallomás volna. + +--Nem bírom ezt a hangot, Bandi. Nyugtalanítasz vele. + +--Most már késő; én már nem tudok másképen. + +--Lásd,--ezzel üldözöl el. Mert inkább meghalnék, semhogy fájdalmat +okozzak Editnek. + +--És ha nem okoznál? Vajjon nem lehet azt elkerülni? Ettől az +aggodalmadtól még nagyon boldoggá tehetsz. + +Az asszony megdöbbent. + +--Komolyan mondod ezt? feltételeznéd rólam? + +--A hazárdjátékod után, amelyben számomra annyi igéret volt, te ezen +megütközöl? Magad akartad, hogy szeresselek. + +--Ime a bűnhődésem. Még csak nem is tisztelsz; --megvetsz. + +--Imádlak és te ezt jól tudod. + +--Nem, nem igaz; nem szeretsz; akkor nem beszélnél így velem, + +--Csak pörölj; csak szidj. Gyönyörűség az nekem. Felszabadítasz rá, hogy +meggyőzzelek. + +--Úgysem hinnék neked; sohasem bírnék hinni. Nem abból a fából faragtak +téged;--tudok én sok mindent. Az egész multadat tudom. Könyvet írhatnék +rólad. + +--Lenke, édes kis Lenkém, tagadod még, hogy szeretsz? Lehetne ennyi +szemrehányás máskép a szavaidban? + +--Képzelődő! Csak hitesd al magaddal. Igazán tiszta őrület, amit +művelsz. + +--Hát felelj egy kérdésemre. + +--Kérdezz. + +--Ha nem volna feleségem, lennél a feleségem? + +--Mit felelhetek erre?--Úgyis mindegy. Csak azért sem lennék. + +--Még egyet kérdezek. De erre úgysem mernél őszintén felelni. + +--Most már követelem, hogy kérdezz. + +--Ha elválnék Edittől, lennél a feleségem? + +Az asszony megrezzent. + +--Bolond, eszeveszett, Most már elég legyen... + +--Látod, hogy nem felelsz. + +--Ha Edit tudná, hogy miket fecsegünk itt össze--vissza! + +--Ha csak el nem árulsz... + +--Milyen csípős vagy. Megérdemlem, úgy--e. + +--Nagyon szeretlek, ennyi az egész. Elvetted az eszemet. + +--Még egy szó és itt hagylak. Már megyek is. + +--Akkor búcsúzzál el tőlem. Csókolj meg... + +--A vallomásaid után? Annak örökre vége édes barátom. + +--Máskor is megcsókoltál. + +--Mint a sógoromat. + +--Csókolj meg úgy. + +--Ohó! soha többet. És kérlek, ne kínozz. Már is úgy érzem, mintha bűnös +volnék. Én még ma utazom. + +--Utánad megyek. + +--Más sem hiányoznék. Mi lenne Edittel, mit gondolsz? + +--Akkor itt pusztulok el valahogy, akárhogy. + +--Istenem, mit csináljak már veled, Istenem + +--Csókolj meg. Azután békén hagylak. Enynyit csak megérdemlek a nagy +játékveszteségem után. + +Az asszony idegesen simította végig a halántékát. Töprengett. Küzdött +magával. + +--Esküdjél meg, hogy ez lesz utolsó erőszakosságod. + +--Esküszöm akármire. + +--És hogy--nem udvarolsz többet annak a másiknak. + +--Esküszöm--esküszöm; de mit érdekel ez téged, ha úgy sem szeretsz? + +--És arra, hogy szeretni fogod Editet. + +--Arra már régen megesküdtem. + +--Szépen megtartottad. + +--Amennyire csak ő maga megbírta tarttatni velem. + +--Mire eskesselek még?... hogy igazán békét hagysz azután. + +--Arra, hogy szeretni foglak, amíg élek. + +--Látod, milyen javíthatatlan vagy. + +--Gyógyíthatatlan vagyok. Egyre betegebb vagyok. Hiszen látod. + +--Akkor nem lehet. Sohasem mernék Edit szeme közé nézni. Megyek innen. + +Újra felugrott a fatörzsről; néhány lépést tett bizonytalan irányban a +gyepen; tétovázva nézett szét; figyelni, hallgatódzni látszott. Halvány +volt. + +--Senki sincs itt, ne félj;--gyere vissza!--suttogták még a lombok is a +férfi esdeklő hivásával. + +--Ne zaklass, nem megyek. Úgy sem megyek. + +--Ha így hagysz el baj lesz, meglátod. + +--Legyen eszed; isten áldjon meg Bandi... + +A férfi mellette termett és megragadta a kezét. + +--Addig el nem engedlek. Nézz meg jól és lásd mi van bennem. Ha meg nem +csókolsz, ha egyetlenegyszer, egy picit meg nem csókolsz... + +Az asszonynyal forogni kezdett a világ. Már igazán csak szabadúlni +vágyott, akármi áron is. Vergődő kezét vaskapocs szorította. Őt marát +bágyasztó mágnes ellenállhatatlan ereje vonzotta. Ugy hajoltak +összébb--összébb, lassan, mint két szellőingatta lomb. + +--Bandi!... Lenke!... hol vagytok?--hangzott ebben a pillanatban a +normann--fenyők felől. + +--Szent isten, ez Edit! most rögtön eressz el! Szétrebbentek. + +Az asszony a napernyőjét próbálta nyitogatni mintha amögé akart volna +bújni. Kétségbeesve intett a férfinak: + +--Kiálts neki; hívjad;--én nem bírok szólani. Tarcsay összetette a +kezét. + +--Csókolj meg hamar--hamar... + +Már csak a levegőnek beszélt. + +Az asszony nem várt tovább. Előre szaladt; vissza, a kertbe. + +--Itt vagyunk, jövünk!--kiabálta aközben remegő hangon, +lélekzete--fogytán. De azért csak futott. + +Mire Tarcsay a basarózsák táján hozzájok csatlakozott, a két asszony +hangosan kacagott valamin. + + + + +ÖVÉK A VILÁG. + + +A gyönyörűen havas táj országútján két csilingelő szánka jött egymással +szemközt. Az egyik a Halász--major felől, a másik a tengelyi puszta +irányából. Azon a ponton találkoztak, ahol az országútról egy mezei +dűlőre lehetett letérni, a nagy rónaság felé. Az egyik szánkának persze +balra esett a letérő, a másiknak meg jobbra, A dűlőútra kanyarodás előtt +egyszerre állott meg mind a két szánka: + +--Hóha--hó!... + +--Szervusz, Bódi!--kiabált át a Halász--majorbeli szánka ura a +másikra.--Szervusz Marci!--hangzott a szivélyes üdvözlet onnan is.--Úgy +látom, egyfelé törekszünk; hadd lássalak már egy kicsit közelebbről; +ezer esztendeje, hogy nem láttalak. + +A két úr egyszerre kezdett lecihelődni a szánkóról. De nemcsak ők, hanem +a társaik is. A Halászék szánkáján, az úr mellett, egy bebugyelkázott +fehér galamb csücsült, egy hamisszemű kisleány, aki, mire az édesapja +lehurcolkodott, a másik oldalon már úgy leröppent az alacsony ülésről, +akár a pipiske az árokpartról az útra. A másik úr, karvai Karvay +Boldizsár vala a fiával, a sebesülten hazakerült zászlóssal, akit néhány +heti üdülésre hazaküldtek a kórházi kezelésből. A zászlós is lelépett a +szánkáról és ámbár egy kicsit bicegve, a szomszédék felé indúlt. + +Mindnyájan megörültek egymásnak. Hamar kiderült, hogy ugyanegy járatban +is volnának. Mind a ketten orosz foglyokat szeretnének kapni a +„táborból". Nagy a hiány munkáskézben. + +--Akkor ne sokat ácsorogjunk,--indítványozta az öreg Halász.--A gyerekek +üljenek a te szánkádra és menjenek elől, hogy vigyázhassunk rájok. Te +pedig gyere ide hozzám,--annyi a beszélgetni valónk. + +Így történt. A gyerekek a Karvayék szánkóján előre surrantak. Az öregek +a másik szánon követték őket és elmélyedtek aközben mindenféle komoly +beszélgetésbe, gazdálkodási bajok megállapításába. + +* + +A két gyerek kis ideig némán ült egymás mellett; mind a kettőn +elfogódást lehetett volna észrevenni, ha lett volna, aki figyelje őket. +Azután a zászlós megszólalt: + +--Mondja, Katica, miért nem válaszolt a levelemre? + +A sötétszemű fruska elpirult; gyönyörű, lelkes szemét a legényke felé +fordította: + +--Nem kaptam én magától levelet,--mondta mohó mentegetődzéssel. + +A fiú olyan tekintettel csudálkozott, amelyben az örömnek s az +elégedetlenségnek egyképen volt nyoma. + +--Istenem--mondta--akkor mégsem úgy van, hogy szándékosan mellőzött; +(emiatt volt a szemében az öröm) pedig milyen hosszú levelet írtam! +(Ennek a gondolata bántotta: hogy minek vész; el éppen az ilyen levél.) + +--Nem kaptam,--erősítette a kisleány;--semmit sem kaptam én. + +--S ha megkapta volna a levelemet, válaszolt volna rá? + +--Hogyne! + +--Szívesen? + +--Szívesen! + +Az ifju olyat lendűlt a szánkában, hogy majdnem kifordult belőle. + +--Hurráh! Akkor minden jól van; akkor nem búsulok tovább!--kiáltotta. + +A leányka elpirult. Mosolygott egy kicsit, de nem merte mutatni, hogy +valami kellemeset érez. + +--Ne kiabáljon úgy,--súgta, jelentősen intve fejecskéjével a kocsis +felé. + +A fiú megértette. + +--Süket,--mondta boldogan, abbeli nekiszelesedett örömében, hogy a leány +ezzel a bizalmas intésével titkos összeesküvésnek válik részesévé, ő +vele együtt. + +--Édes Katica! Édes kis Katica!--áradozott a hevülő zászlós, de nem +tudta folytatni. Csak nézte a mellette riadtan meghúzódó eleven +virágszálat, aki csak a feje elfordításával próbálta megérttetni, hogy +nem akar többet is hallani. + +De a zászlós már máshol is kiáltotta a tűzpróbát; nem hagyta abba, amit +elkezdett; csak várt egy kicsit; hisz' olyan gyönyörűséges, olyan minden +vércseppet a szívére kergető érzések fojtogatták. + +--Édes kis Katicám!--tört ki végre belőle,--nagyon szeretem magát!... + +Ez hát megvolt mondva nyiltan. A leányka összerezzent és most már ő +lendűlt olyat, hogy majdnem kiröppent a szánkából. De a zászlós +utánakapott s megfogta. + +--Hallgasson! Eresszen!--mondta Katica szemérmesen. + +--Nem hallgattam--e eddig?--mormolta a zászlós, miközben a leány +karjáról lesiklott a keze; --pedig tudta maga... tudott maga mindent. És +aki nekem akkor azt meg tudta tenni, az nem lehet irántam egészen +közönyös. + +--Mit tettem én? Mikor tettem én valamit?--riadozott a leány és nagy +szemét félénk kíváncsisággal nyugtatta a fiú arcán. + +--Édes Istenem, már nem emlékszik? Igazán elfeledte? Amikor a +tavasszal,--ó, már háromnegyed éve!--arra kértem magát Petőéknél a nagy +kert lugasában, amikor a többiek onnan egy kicsit kivonultak, hogy +eressze le a haját egy pillanatra, azt a csudaszép, rengeteg haját, csak +egy gondolatnyi kis időre, s... + +--Éppen akkor véletlenül leesett a kontyom; igazán nem akartam; de a +tenniszezés közben meglazúlt... --hadarta a leány tiltakozva. + +--Még ezt is elveszi tőlem? + +Olyan nagy bánat volt a hangjában, hogy a leány megsajnálta: + +--Nem veszem el,--mondta hirtelen--azért sem veszem el. Gondoljon, amit +akar. + +--Katicám! + +A zászlós a jó meleg szánkótakaró alatt a kis leány kezét kereste. + +--Adja ide, szívem, adja ide, hadd szoríthassam meg egy picit. + +--Nem! Hova gondol? Nem. Látnak is... + +--És ha nem látnának? + +A leány hamisan mosolygott: + +--De látnak. + +--Feleljen, könyörgök. + +--Mondtam már, hogy: de látnak. + +--Katica, maga kegyetlen; látja ezt a sok havat? Maga is ilyen fehér, +hideg, ragyogó, megbűvölő, de fagyos. Mondja, ha már nem bírtam magammal +és mindent megvallottam, mi lesz most már énvelem? + +--Az Isten majd megsegíti és hazakerül épségben, végképen. + +--Nem a jó Istennel van nekem most bajom. Én most csak azt akarom tudni, +gondolt--e rám... nem, ez nem elég, nekem ennél több kell, sokkal több: +szeret--e egy kicsit. Mondja, kis Katicám? Gondolja meg, mit mond; mert +ha nem szeret, akkor én biz' Isten nem jövök vissza többet soha--soha... + +A leány megszeppent. Anyáskodó gyöngédséggel mondta: + +--Lássa, nincsen esze. + +--Szeret--e? Erre feleljen nekem. + +--Ahogy maga mondta,--volt a rebbenős, szemérmes, halk válasz. + +--Hogy mondtam? én istenkém. + +--„Egy kicsit..." így mondta. + +A zászlós most már nem bírt boldog meghatottságával. Odaerőszakolta a +kezét a kis leány muffjába és szótlanul szorongatta az engedelmessé vált +kezecskét. + +A szánka eközben röpült; a havas táj egyetlen végetlen fehérségbe +veszett; alig látszott rajta egy--egy kis sötét folt; egy--egy félig +behavazott bokor... a csutkaföldek mentén gubbaszkodó fogolycsapatok; +messzire innen néhány varjú lomhán húzott el valamerre, ahol tanyák +vannak. + +Olyan igazi tél volt; a lovak fülére, sörényére zuzmara--gyöngyök +rakodtak le; a levegő tisztának látszott, mégis tele volt párázattál, +amely parányi jegechulliatással ülepedett le a szánkára s a benne +levőkre. Még a nagy csend is a teljes, tökéletes telet bizonyította. +Sehol senki; még egy cippanó madár sem. És mégis tavasz volt; édes, +verőfényes tavasz; a hótenger szikrázásából is kiáradó tavasz. + +A zászlós megszólalt. + +--Fel vagyok terjesztve kitüntetésre és előléptetésre; mindennap várom a +tiszti kinevezésemet; még édesapám sem tudja; megakartam lepni, csak +magának mondom meg. + +A kisleány egy picit visszaszorította a fiú kezét. + +--Úgy tekintem magát, mint a menyasszonyomat!... súgta a zászlós. + +--Jaj!... + +--Mint a kis feleségemet! + +--Jaj! + +Ez a két elsugott ijedt „jaj" olyan volt a fiunak, mint a szférák +muzsikája. + +Mind a ketten megborzongtak, de nem a hidegtől. + +--Katicám, lelkem, ezentúl, ír, ugy--e? akkor is ír, ha tőlem nem kap +hírt, tudja, milyen nehéz az néha, hogy ott kint írjon az ember. +Különben teszek én arról,--mondta hevesen, elszántan. + +A leány megint azzal a néma kérdéssel, azzal a rebbenős tekintettel +fordult hozzá: + +--Tudja mit? én még ma megkérem az apjától. + +--Szent isten! + +--Én nem bírok úgy visszamenni a poklok tornácára, ha nincs, ami az +üdvösségem reményével védjen meg minden rossztól. Ha magát most ide nem +igérik, akkor én elesem, érzem... + +A leány elsápadt. + +--Kérjen meg inkább, csak ne mondjon ilyeneket. (A szeme elborult, +könybe lábbadt.) + +Összenéztek. + +A fiú kivette a zsebkendőjét s meghatva törölte meg a kisleány könyes +szemét. Azután egymásra mosolyogtak. + +A szánka befordult az állampusztára, ahol a rabokon kívül a fogolytábor +lakói is el voltak helyezve. + +A két gyereknek már csak pillanataik lehettek ilyen édes kettesben. A +fiú valamit akart még. Sürgetve kérdezte: + +--Katicám, édes kis Katicám, addig is, amíg a szüleink megtudhatják... +nem merte folytatni, benső megdöbbenéssel csak annyit tett még hozzá: +--igen?! + +A kisleány lesütötte a szemét és kis vártatva, alig észrevehetően +bólintott; a szája csak annyira nyílt meg, amennyire egy +lélekzetvételhez kellett. A fiú mégis meghallotta a remegő "igent..." + +* + +Amikor a szánkák megállottak s az urak kiszállottak, a két öreg elbámult +a fiatalokon. + +--Nézd,--mondta Halász Karvaynak,--nézd, milyen pirosak; majd kicsattan +az arcuk. + +Karvay-papa legyintett: + +--Hja, a fiatalság! Ezeké a világ. + + + + +VACSORAKÖZBEN. + + +Az úr (zajjal lép be az előszobába; ledobja a botját a sarokba, a +kalapját a fogasra lódítja; a kézelőjét rángatja--igazgatja, úgy halad +befelé a lakásba. A szobaleány riadtan lép félre előle. Az ebédlőben a +terített asztalnál már ott ül az asszony. Vacsora ideje van):--Jó estét, +édesem; ezt már igazán nem kellene tennie... Utánam küldöz a kaszinóba, +az ember röstelkedik; még majd "alakká" leszek, akinek számon tartott +kimenője van... Afféle papucshős--hírem támad; tetszenék ez magának? + +Az asszony (szép, komoly arcú fiatal nő, csupa erély és +nyugalom):--Isten hozta, Kálmán; most félkilencre van és maga azt +mondta, azt igérte, hogy nyolcra itthon lesz. Csak a rendes pártiját +játszotta a kaszinójában s én tudtam ezt. Nem zavartam meg tehát +olyasmiben, ami az elmaradását indokolná. S a vacsorát én nyolc órára +készíttettem el. + +Az úr (indulatosan): A vacsora!... bánom is én a vacsorát! + +Az asszony (nyugodtan): De én bánom. + +Az úr: Akkor tetszett volna magában vacsorázni. + +Az asszony: Erről lehetne beszélni--ezutánra. De mára ilyen +megállapodásunk még nem volt. És maga nyolcra igérte, hogy itthon lesz. + +Az úr (legyint és dünnyög):--Igértem; persze, hogy igértem, de +ottfeledkeztem. + +Az asszony:--És ha én "feledkeztem" volna valahol s aztán most maga +várna? + +Az úr (felpattan): Az más! + +Az asszony: Miért más, ha szabad kérdeznem? Azt hiszem, sőt bizonyosan +tudom, hogy ebben alaposan téved; de most együnk. (Csönget, a szobaleány +behozza a tálat, leteszi az asztal közepére, aztán kimegy. Ez a +házirend. A cseléd minél kevesebbet legyen útban. Az asszony folytatja): +Evésközben is beszélgethetünk. Lássa, spárga van, tejföllel, ha az +ilyesmivel sokáig várunk, tönkremegy, odaég, elsül; nem volna kár érte?! +De hisz' nem is a spárga lényeges, hanem a szótartás. Nézze, itt van egy +pár szép vastag szál, nagyon friss, tartsa a tányérját. Ha az ember azt +mondja, nyolcra itthon leszek, akkor nyolcra legyen itthon. Miért más +az, ha magáról van szó? Most már megmondhatja. Kiváncsi vagyok rá. + +Az úr (kissé gúnyosan és benső bosszankodással): Köszönöm a szíves +engedelmet. Azért más, mert én férfi vagyok; a ház feje vagyok: azt +tehetem, amit nekem tetszik; vagy nem?! + +Az asszony (határozottan): Nem. + +Az úr (leteszi a villát, úgy néz kérdően a feleségére. Vár.) + +Az asszony: Nem teheti azt, ami ellenkezik az illemmel, az +udvariassággal, a gyöngédséggel, egy szóval mindazzal, amire én a +férjemtől feltétlenül számítok. + +Az úr: No, és olyan nagy dolog volt?... + +Az asszony: Hogy a partija időn túl is előbbre való legyen nálamnál?! +Igen, ez nagy dolog. + +Az úr (magában lázadozva): És ugyan mit tennél, ha azt mondanám, hogy +ilyen semimiségek miatt nem engedem magamat kizökkenteni a +kerékvágásomból? Mert az csak frázis, hogy a párti előbbvaló lenne +náladnál, ebben megnyugtatlak. + +Az asszony: Köszönöm. De ha ezentúl nem tartod meg a szavadat, akkor +majd én is feloldva érzem magamat az enyém alól. + +Az úr (gúnyosan): Ah, lám, a kis Francillon! + +Az asszony: Erre nem gondoltam, de különben is tévedsz; én nem lennék +„Francillon"; Francillon egy szegény, kapkodó, vergődő asszony volt, +minden igazi határozottság nélkül. + +Az úr: Ugy! S te nem lennél az?! + +Az asszony: Nem. (Csenget. A szobaleány másik tálat hoz és kimegy.) + +Az úr (nagy szemet meresztve): No, és? + +Az asszony: Egyék ebből a rántott bárányból szerencsére még nem száradt +ki; Teréz nagyon ügyes leány;--mit jelent az, hogy: "no, és?" + +Az úr: Várnám a folytatást. + +Az asszony: Egyelőre nincsen. Én nem fenyegettem magát semmivel sem, +mert nem gondoltam rá, hogy fenyegethetném is. De--én szótartó vagyok. + +Az úr: Hm--hm! + +Az asszony: Lássa Kálmán, magának tudnia kellett, hogy kit köt az +életéhez, vagy: hogy kihez köti magát, amikor utánam járt. Én egy +pillanatra sem tévesztettem meg; nem voltam megalkuvó. Amikor a +szerelmét megvallotta, nyiltan néztem a szemébe, úgy mondtam, hogy én is +szeretem magát; de azt is megmondtam, hogyha csalódnám magában, ha +kiábrándulnék, akkor bizonyosan nem szeretném többé és akkor nem is +maradnék maga mellett. Én úgy tudtam, hogy maga tetőtől talpig úr, hogy +eszes, finom ember, hogy magában meg lehet bízni és hogy engem szeret; +természetesen: nagyon szeret. Nos, én feltétlenül számítok arra, hogy +maga mellettem és velem szemben mindezt a tulajdonságát állandóan +megtartja és engem boldoggá igyekszik tenni mindenképpen. Én ebből nem +engedek. + +Az úr (kissé nyugtalanul): Mi panasza lehet rám? + +Az asszony: Egyelőre még nem sok, de éppen azt akarom biztosítani, hogy +ne is lehessen. Sem ma, sem holnap, sem azután. Hat esztendeje tart a mi +boldog házaséletiink és ha nem lehet boldogabb, mint eddig volt: +kevesebbel sem érem be, erről biztosítom. Én semmiféle újítást, +változtatást, más életrendet, sem ezen, sem azon a címen el nem fogadok; +semmivel, ami az eddiginél lelkileg kevesebb, vagy hátrányosabb, be nem +érem. Ahogy kezdtük, úgy folytatjuk, vagy sehogy. Hat esztendő alatt +maga egyszer sem,--újra mondom--egyszer sem látott engem felületesnek, +maga iránt kevésbé figyelmesnek, gyöngédnek, odaadónak; vagy tán magának +azért volna joga ilyesmihez, mert férfi és mert ráadásul még férj is? +Hatéves férj, harmincötéves korában, az élete tetején, amikor a +legférfiasabbnak kell lennie? + +Az úr: Igen, igen, tudom; mindez nagyon szép, de vannak az életben +konvenciók... + +Az asszony: Amelyek közül az első az, hogy a feleség soha elhanyagolva +ne legyen, egy másodpercre, egy pillanatra sem. Az a "feleség" elvégre +is sokkal többet tesz az uráért s az urának, amikor neki adja az egész +tiszta lényét, az érintetlenségét, az egész életre szóló hűségét; azt a +szándékát, hogy csak őneki éljen, hogy végigdajkálja bár még oly erős, +hatalmas, férfias urát is az életen: mint amit a sokszor sokfelé tépett +férfi egyáltalában adhat a nejének, még a legjobb szándékok mellett is. +Ha az érzelmekben s ha a ragaszkodásnak minden nyilvánulásában nincs +teljes egyenlőség és ha a nő ebben megrövidültnek érezheti magát, akkor +nagy igazságtalanság történik vele még akkor is, habár egyébiránt +tejben--vajban fürödhetnek. A nagy mód, a "jó élet" sohasem elégítheti +ki az igazi asszony lelkét; már pedig, ha a lélek nélkülöz, akkor az +álmodott boldogság szertefoszlik s az asszony vagy boldogtalanná vagy a +világ szerint rosszá, vagy mindkettővé válik... + +Az úr (közbevág):--A "világ szerint"? Csak a világ szerint? + +Az asszony: A legtöbb esetben--csak. Hisz tíz úgynevezett "rossz" +asszony közül legalább hetet az ura maga ront el azzal, hogy nem tud, +vagy nem akar vele okosan bánni; hogy a lelki életével nem, vagy alig +törődik; hogy a hangulatait, benső nyugtalanságait meg nem látja, meg +nem érti, azokkal nem foglalkozik; hogy magára hagyja az aszszonyt sok +fájdalmas, titkos tűnődéseivel, amelyek eleinte talán a férjet illetik, +de később eltérülnek valami új lelki élet irányai felé. Az a férj, aki +azt hiszi, hogy lelkes asszony--aki tudnillik nem báb és nem +gép--beérheti azzal, hogy őt jó gazdasszonyként kiszolgálja, máris +elvesztette a feleségében az igazi élettársat;--és vajjon lehet--e +megalázóbb, szörnyűbb az önérzetes asszonyra, mint annak a sejtése, +megerősödő tapasztalata, hogy az ura, amikor hozzá közeledik, nem a +lelkét, hanem a testét követeli s ő maga is nem az érzelmét, hanem az +ösztönét hozza, kínálja?! Erre a sorsra jutni én nem akarok, nem is +fogok. + +Az úr (nagy szemet mereszt):--S te azt hiszed, azt hihetnéd... hát nem +látod napról--napra, hogy kim vagy? + +Az asszony:--Dehogy nem; látom én azt; de látni is akarom mindig, +folyvást. Azt mink nem fogjuk elkezdeni, hogy férjemuram külön keresse a +maga passzióit,--mert akkor mindjárt be is végeztük. Én nem vagyok és +nem leszek „pótolható". Nekem minden kell, vagy semmi. Én azt akarom, +azt várom, azt követelem, hogy az uram a legnagyobb és egyetlen +boldogságát abban lelje, érezze, ha a hivatásán kívül, amely előttem is +szent és mindenek fölött való, egyedül nekem élhet. Az uram szerelmének +a bensőséges heve rám is ragad, engem is szerelemmel telít meg; de a +hidegülésétől egyszerre megdermedek; én tudom az asszonysiker legnagyobb +titkát, talizmánját: mindig csak visszaadni, --adni csak a nagyon +szerelmes egyetlenegynek, akinek a határtalanul édes boldogsága által +válunk magunk is boldoggá, legyőzötten is diadalmassá. A magamfajta +asszony várát nem lehet bevenni; azt csak feladni szoktuk annak, akin +diadalmaskodunk, mert rabunkká tettük azzal, hogy szerethet bennünket. + +Az úr:--Ejnye, de sok furcsát tud maga, galambom. + +Az asszony:--Gondolkodom; ennyi az egész + +Az úr:--Az istenért, mikor ér rá mindezt így kieszelni? + +Az asszony:--Amikor magamban vagyok. Amikor maga a pártija után fut. + +Az úr:--Ohó, alig néhány napja, hogy rákaptam egy kicsit arra a +„pártizásra"... + +Az asszony:--S máris azt hiszi, hogy a spárga várhat magára nyolc +helyett félkilencig. + +Az úr (mosolyog):--A spárga? + +Az asszony:--Vagy én. Hát nem mindegy az? + +Az úr:--De mennyire nem! (Felugrik, odasiet a feleségéhez s kezet csókol +neki.) + +Az asszony (derülő arccal engedi, hogy az ura becézze):--Nem volt jó a +spárga? + +Az úr:--Ej, mit a spárga!... te vagy jó, gyönyörüm, te! + +Az asszony:--Hízelkedő! Ne higyje, hogy ezzel félrevezet. Ma nem hiszek +magának; egyszer már szószegő volt. + +Az úr (hevülőben):--Soha többet!.. Csókolj meg. + +Az asszony (elfordul):--Ma nem. + +Az úr:--Éppen ma; most, mindjárt! + +Az asszony:--Nem, nem! (Ellenkezik.) + +Az úr:--Ne légy kegyetlen, ne bánts! + +Az asszony (kacag):--Én bántom? Mivel? + +Az ura erővel megöleli. Mind a ketten elfojtva, fuladozva nevetnek. + +Az asszony (kiszabadítja magát):--Menjen a kaszinóba; várja a pártija, +siessen. + +Az úr:--Nem kell; csak te kellesz; ha megcsókolsz, holnap kilépek a +kaszinóból. + +Az asszony:--Hátha nem csókolom meg? + +Az úr (egyet gondol, de nagyot):--Akkor is kilépek! + +Az asszony (kitárja a két karját):--Akkor gyere ide!... + +Mind a ketten a teljes diadal érzetével ölelik meg egymást. + + + + +EGYMÁS ÖZVEGYEI. + + +Parády Ambrus, a Nyírség első gavallérja, elvette a szépséges Tary Évát, +akinél nekivalóbb párt hetedhét országon sem találhatott volna. Mégis +nagy baj lett a dologból;--pedig nagyon boldogan kezdték. + +Azért illettek össze annyira, mert mind a ketten egyformán szilajak, +szertelenek, kiszámíthatatlanok voltak; így hát tetszhettek egymásnak. +Már az a mód is, ahogy Ambrus udvarolt és a szerelmét bizonygatta, +szörnyen a kedvére volt Évának. A legény azon kezdte, hogy aki +fiatalember komolyabban mert forgolódni a kiválasztotja körül, azt +mindet kardélre hányta, lévén a legjobb bajvívója nemcsak a +Tisza--vidékének, hanem az egész országnak is. Okot könnyű volt találnia +az ilyesmire; kivált minthogy az ellenfelei is többnyire „nyíri +bicskások“ voltak; ami alatt a virtusságot kell érteni, minden rosszabb +vonatkozás nélkül. + +De nem is volt csuda, hogy Ambrus--barátunk bomlott Éváért. Édesebb kis +teremtést nem szülhet földi anya. Olyan volt Tary Éva, mint egy pompás +kis kolibri, amelynek fülemülehangot adott az a nagy Titok, aki a +világot rendezgeti és kormányozza. Afféle tündérke volt. aki földi +mulatozásaközben éjfélen túl is itt maradt és azután nem bírt +visszatalálni igazi hazájába. + +A járása--mozgása eszébe juttatott az embernek egy szál virágot, amelyet +a szellő sodrít arrább. Szemében a bűbájos nyári éjszakák fénye +derengett. Szája szögletén állandóan ott hamiskodott az a férfibolondító +mosolygás, ahogyan senki más sem mosolygott a világon. Ha megszólalt, az +a legszebb zenével ért fel,--kivált Parády Ambrusnak. + +Amikor végre úgy elverekedte a legény a vetélytársakat, hogy már senki +sem mutatkozott közülök a szemhatáron, akkor azt mondta Évicának lássa, +magát most már úgysem veszi el senkisem; tudja mit, legyen a feleségem. + +Tary Éva kacagott egyet és--Parády Ambrusné lett. + +* + +Attól a naptól kezdve Ambrus meghalt a régi társaságára nézve. Amilyen +mulatós, nagykedvű legény volt azelőtt, olyan bolondul szerelmes férj +vált belőle. Kivitte az ő kis kolibriját a pusztai kastélyába és olyan +mézesheteket élt ott vele, hogy még a legjobb pajtásai sem hallották +többet a hírét. Színét annál kevésbé látták. Ez a rejtett boldogság +majdnem teljes két esztendeig tartott. Akkor egyszerre az történt, hogy +Ambrus betoppant egy este a cimborái közé, akik éppen mind együtt +voltak. El lehet képzelni, hogy fogadták; micsoda gaudium lett abból. +Ambrus csak hajnalban fogatott be s ugyancsak jókedvűen csördített a +„négyes“ közé. Hosszú ostora csapójával megcsípte az ostorhegyes fülét s +hajrá, röpült haza. + +A tajtékzó lovak olyan dübörgéssel robogtak a kastély boltíves kapuja +alá, hogy még az emeleten is fel kellett arra ébredni. + +Éva asszony becsöngette a szobaleányát. Mi történik odalent? kérdezte +csicsergő madárhangon s az orrocskáját egy kicsit kidugta a selyempaplan +alól. + +Már fényes reggel volt s a szobaleány az ablakból jól láthatta, hogy mi +történt odalent.--Az úr jött meg, mondta félénken, mintha attól tartana, +hogy ő kap ki az úr helyett, aki ilyenkor kerül elő. + +De az asszonyka nem volt többre kíváncsi. Csak ennyit mondott:--Maris +kérem, zárja be az ajtót belülről kulcsra; maga pedig menjen ki szépen a +fürdőszobán keresztül. Azzal már át is billent a másik oldalára és +csakazértis édesdeden folytatta megzavart álmát. + +Kopogtatott--e Ambrus azon a bezárt ajtón, arról nem szól a krónika; +hanem a cimborák aznap este megint nagy murit csaptak, mert vacsora +idejére megint ott volt köztök a „megtért". Persze hogy folyt a pezsgő, +húzta a cigány, csendült a pohár, meg a nóta. + +Hanem erről már mindenki tudott másnap. És mindenki találgatta, hogy mi +lehet az oka az Ambrus nagy kedvének. Akik legkevesebbet kutatták, azok +beérték azzal, hogy vállat vontak és azt mondták: kutyából nem lesz +szalonna. De olyan is volt nemcsak egy, aki egyebet sejtett s az asszony +körül tapogatódzott a gyanújával. + +Ambrus senkivel sem törődött; megjött harmadnap is, negyednap is, meg a +negyedik héten is: --mindennap. És mindennap hajnalban fogatott be. A +cimborák már kezdtek végképen kidőlni mellőle. Csak ő maradt egyformán +ugyanaz. Mulatott, de veszett jókedvét senkisem tapasztalta. Az úri +illendőség határán túl semmit sem követett el; el sem hitték neki a +cimborák, hogy igazán mulat. Még amikor nagy ostorpattogtatással +kihajtott is hajnalonkint a városból, úgy ült a bakon feszesen, mintha +kőből lett volna, + +Addig--addig, hogy a szépséges Tary Éva egyet gondolt és amikor egyszer +megint egymagára maradt, összecsomagolt s hazaszökött a szüleihez, búcsú +nélkül. + +Most azután egyszerre minden kisült. Most már mindent tudott a +világ.--Na úgy--e, hogy az asszony körül volt baj?--Bizonyos, hogy +válnak. Ezek egymásra úntak. + +Hanem amelyik nyelves cimbora először tett csiklandós célzást az esetre, +az kapott Ambrustól mindjárt egy olyan simogatást az arcára, hogy +vánkossá dagadt tőle az ábrázata. Ebből természetesen újra csak párbaj +kerekedett, ami annyit változtatott a helyzeten, hogy a cimbora dagadt +arcából snicli lett. + +Ezek után már csak a suttogók folytatták az érdeklődést; azok is +titokban. De még így is a füléhez jutott Ambrusnak, hogy van már valaki, +aki a válás után szívesen elvenné Tary Évát s ezzel a komoly szándékkal +teszegeti tiszteletét az asszony szüleinél. + +Ambrus befogatott és odahajtott a felesége lakása elé. Éppen jókor. Az a +bizonyos kérőjelölt is akkor érkezett meg, mintha hívásra jött volna. +Ezt, szegényt, már csak úgy magyarázat nélkül érte a szenteletlen +bérmálás. Másnapra pedig csak a félfeje látszott ki a pólyából, amelybe +a párbajdoktorok bepakkolták. + +Ezek után éppen ott volt Tary Éva, ahol akkor, amikor először udvarolt +neki az ura ilyenformán. Elkerülte a házokat mindenki, aki gyanus +lehetett. Ha százszorta gyönyörűbb és megejtőbb lett volna is az +éjfélszemű lidércke, még akkor sem akadt volna, aki megkockáztassa a +közeledés következményeit. Úgy illett, hogy Ambrus úr ezért kárpótolja +valamiképen az ő unatkozó kis életpárját; tehát nagyon udvarias levélben +meghívta vacsorára --a cimborák asztalához; minthogy éppen a születése +napját készült megtartani. + +Tary Éva dacosan szorította össze éles, hófehér cicafogát és azt üzente +a levélre, csak úgy szóval, hogy:--„Köszönöm, ott leszek!" + +Ott is volt. Talán kiváncsiságból, hogy ugyan hogy mulat az ura, amikor +neki mulat. Vagy csak mérges „azért is“ volt az elszántságában: ne +higyjék, hogy bántja valami, amit az ura művel. + +A cimborák asztala egy virágoskert volt akkor este. A főhelyen +rózsakoszorús trónocska várta az ünnepelt vendéget. A cimborák frakkban. +A cigány úgy húzta, hogy nemcsak a hegedűje sírt, hanem azok is, akik +hallgatták. És mindig Éva asszonynak húzta. És mindig az ő nótáit húzta. + +Ambrus, mint házigazda, az asztal végén ült, szemben Évicával, aki mellé +két java--cimboráját ültette, akik híres udvarlók voltak. Adta, hogy nem +féltékeny. A cimborák tehát udvaroltak is--módjával. Tudták, hogy rajtok +a férj szeme. A gazda csak onnan messziről mosolygott át a főhely felé +és emelgette aközben néha a poharát, mutatva, hogy most a „vendég" +egészségére iszik. Egyébiránt úgy átengedte a teret a cimboráknak, hogy +Éva asszony, aki a meghívást valami másra magyarázta titokban, +megállapította hallgatólagosan, hogy ez már igazi sértésnek is beillik. +Csak azért is mulatott. Húzatta, és koccintott a szomszédaival. Az +urával csak úgy „par distence"; mutogatva neki, hogy „szervusz"! + +Éjfélkor előállott a hintós fogat, hogy hazavigye az asszonyt. A szent +János áldomása után úgy kisérték le Tary Évát valamennyien, mintha +testőrei lettek volna. Az inas felült a bakra; a cigány a Rákóczit húzta +s a parádés kocsis a lovak közé suhintott. + +Hogy azután hogy folytatták a cimborák kivilágos--kivirradtig, azt csak +hallomásból tudta meg Tary Éva. + +Én is így tudtam meg ezt is, meg mindent, amit a városban széltében +beszéltek. + +Valahol Beregben vadásztam akkoriban és hazafelé útba ejtettem nyírségi +ösmerőseimet. + +Parády Ambrussal valamikor nagyon jó pajtások, sőt jóbarátok voltunk. +Együtt faragtuk az iskola padját és együtt buktunk meg a számtanból. +Később, mint nagy diáikok, együtt és egymásért verekedtünk a szatmári +gubás--legényekkel, valami leányügy miatt. Az ilyesmi jobban +összeforrasztja az embereket, mint akármilyen vérrokonság. + +Vágytam rá, hogy lássam az én régi jó kenyeres pajtásomat, akinek a +sorsa iránt különösen is felkeltették az érdeklődésemet azok a +mendemondák, amelyek róla az egész környéken szárnyaltak. + +Bizonyos voltam benne, hogy Ambrus megörül, ha meglát. Minthogy a +mulatság után bent maradt a városban, felkerestem. + +Olyan bolond örömben sem láttam még valakit azért, hogy engem +ölelhetett. Én pedig a viszontlátás első becézgetese után mindjárt +belevágtam a fejszémet abba a kemény fába, hogy a régi testvériség jogán +megkérdezzem tőle: mi igaz abból a sok mindenből, amivel őróla tele van +itt a világ. + +A barátom elkomolyodott. Szép, férfias arca elborult. De nem neheztelés +volt azon, hanem szomorúság. Pár pillanatig így nézett rám, azután +megszólalt: + +--Tudod, öreg, tulajdonképen minden igaz és mégis semmisem +igaz,--kezdte.--Neked, nem bánom, elmondom. Ugyis nyomja a lelkemet; +pedig senkim sincs, akinek ezt a furcsa züllésemet megmagyarázhatnám. De +már benne vagyok és ebből nincsen szabadulás. + +Lenyomott egy karosszékbe és mellém telepedett. Azután hol hévvel, hol +ellágyulva a következőket mondta: + +„Nagyon szerelmes voltam a feleségembe, amikor elvettem. De még +szerelmesebb lettem belé, amikor belekóstoltam abba a bolond nagy +boldogságba, amit teste--lelke árasztott számomra. Én nem tudom, mi volt +abban a csöpp asszonyban annyi felséges jó; de olyanná váltam attól, +mint a megrögzött mákonyevő. + +Szerelmes voltam, ész nélkül és mohon. Bele nem fáradtam ebbé az +érzésembe. A gazdaságomban találtam annyi foglalkozást, hogy a feleségem +néha magára maradhatott; éppen eleget arra, hogy meg ne únhassa Örökös +udvarlásomat, hízelkedésemet, kedvének keresését. Amikor előkerültem és +ujra megöleltem, az énnekem az igazi mennyország volt. + +Persze, te azt hiszed: nem is lehetett másképen, csak úgy, hogy ő is így +szeretett engem. Hisz' a házasságunk szerelmi házasság volt, egyetlen +bárányfelhőcske nélkül az egünkön. Hát 'iszen szeretett. Valahogy +józanul, okosan, finoman, diszkréten; --válogass, kérlek, ezekben a +körülírásokban, amelyek mindegyike kétségbeejtheti a nagyon szerelmes +férfit. + +A feleségem akkor csókolt meg, amikor akartam, --de csak akkor. +Megölelt, ha kivántam; de magától sohasem fúrta magát a két karom közé. +--Nem így szerettem én és nem így akartam, hogy szeressenek. + +Ugy éreztem, hogy már kínozom tapadásommal, a nagy vágyammal. Pedig azt +szerettem volna, hogy élni se tudjon nélkülem; hogy elválhatatlan legyen +tőlem. Sohasem hittem volna, hogy ilyen bolondja lehet a férfi egy +asszonynak. És hogy éppen én lehessek valaha az a férfi. Ha ezt +emlegettem neki, mosolygott. Mintha azt mondta volna: maga poéta! hogy +kiszínez magának valamit s aztán azt szeretné, hogy én is olyan poéta +legyek, mint maga. De hisz, akit maga kíván, az csak egy álomkép... + +Ijedten hagytam abba ezt a képzelődésemet. Hátha még valóra talál válni. +De nem sokáig bírtam elterelni gondolataimat eszelős vágyamtól. +Elkezdtem az én rejtelmes hűvös tündérkémet még hevesebben ostromolni: +hátha végre mégis lángot fog a szíve. Az erős, nagy szerelem csudát +művel; annak nem lehet ellenállani. Az előbb--utóbb gyujt. + +Tanítgattam, kérleltem; esdekeltem neki: mondj már valamit, édes, amire +úgy vágyom tetőled; ölelj meg egyszer már magadtól, nagyon--nagyon... ne +engedj elepedni, kis madaram; csicseregd bele a lelkembe a szerelmedet, +hisz' énnekem csak te kellesz a világon. + +Ilyenkor félénken nézett rám. Mosolygott; megriadt; --hirtelen, de csak +pillanatra megölelt; mintha lepke szárnya érintett volna, olyan röptében +megcsókolt és elfutott. Ezt így cselekedte százszor, --mindenkor. A +lelkemet tettem a lába elé; de ez az angyalszemű kis ördög nem bírta +mutatni, hogy szeret. Pedig én ez után tikkadoztam. + +Annyit zaklattam érte, hogy egyszer türelmetlen lett és így kiáltott +fel: Istenem, keressen valakit!... + +Abban a percben el is hallgatott,--de már kimondta. S az én agyvelőm +egyszerre megdermedt, a szívem meghiggadt, elnémult. + +„Keressek valakit!"... Kiegészítettem: aki olyan lehessen, amilyennek én +őt és csak őt kivánnám... + +Egyre ezt ismételtem magamban: „keressen valakit... keressen valakit..." + +Egy szót sem szóltam többet. Már nem kértem sem a szerelmét, sem a +csókját. Nem ostromoltam. Megkináltam egy cigarettával, mint olyankor +rendesen, amikor izgatottnak láttam. + +Én is rágyujtottam. Együtt dicsértük a finom egyiptomi szivarka +zamatját: igértem neki belőle másnapra százat, örült neki. De a szemében +megdöbbenést, tünődést, szorongó kérdést láttam: "mi történt most?!"... + +Minderre én már nem feleltem. Ha mindent megértett is, ami bennem volt +és ha akkor odaborult volna rám könyörgő vezekléssel: akkor is késő lett +volna. + +Az Isten minden hatalma sem tehette, hogy az a pár szó ne csengjen a +fülemben. + +Ha akkor megfojtottam volna, akkor is csak ezek a szavak kisértettek +volna az ő emlékével egész életemben. + +Ekkor következett az, hogy befogattam és elindultam a mostani utamra. +Hogy „keressek valakit", akit meg nem találhatok soha, sehol. + +Én nem válok el tőle... de elválni sem engedem. Meg nem szabadulunk +egymástól, amíg élünk. Egymás özvegyei leszünk élve. + +Aki a közelségébe tolakodik, azt levágom. Már tudják és nem is +próbálgatják. + +S ez így lesz, amíg az utam végére nem érek..." + +* + +Elhallgatott. Egy diarabig maga elé nézett. Olyan szomorú volt, hogy nem +mertem megzavarni. + +Aztán felriadt és megszólalt: + +--Ni, már egészen este van;--gyerünk a cimborákhoz. + + + + +VÉGE A JÁTÉKNAK. + + +Özvegy Berkiné, született Pankotay Marietta asszony, egy kicsit +megdöbbent, amikor azon a bizonyos szép májusi napon, délelőtt tíz +órakor, betoppant hozzá Bánky Dininé, a barátnéja, aki egyébiránt ritkán +látogatta meg. + +Ez a két asszony tudniillik nem valami nagyon szerette egymást; de ezt +egyikök sem akarta dobra ütni. Látszólag igen jól voltak, amikor +találkoztak; hanem ezen nem igyekeztek különösebb buzgalommal. +Bánkynéról mindenki tudhatta, hogy egészen csak a családjának él; két +szép gyermeke volt, egy már--már nagyocska leánya, meg egy tíz éves fia, +akik a rendes házi gondok mellett eléggé elfoglalták. A leánykája ruháit +például ő varrta, a fiát pedig felkérdezte a leckéjéből mindennap; +ezenkivül maga ügyelt a konyhára s az ura mindenféle holmiját is ő +tartotta rendben. Kedves, jó, házias asszony volt, akinek semmiféle üres +bolondságon sem járt az esze; kissé későn ment férjhez és már közelebb +volt a negyvenhez, mint a harminchoz, de még olyan kellemes külseje +volt, hogy Bánky Dini bizony bátran beérhette volna vele szerelem +dolgában is. Igaz, hogy Juliska asszony minden körmönfontság nélkül +szerette, egészségesen és nyiltan, őszintén, az ingerlő kacérkodások +teljes hijjával, ami nem mindig a legszerencsésebb módszer a férfiak +érdeklődésének az ébrentartására. Még a divattal is csak mérsékelten +törődött, a ruháit átigazíttatta, nem dobta el mindjárt a gazdagodni +vágyó szabók kedvéért. Olcsó kalapokat viselt, egyszerű dísszel, semmi +paradicsom--madár, semmi kócsag, egy kis virág vagy szalag, punktum s +ezt is többnyire maga „applikálta" a „formára". Egy szó mint száz: jó +asszony volt, derék asszony volt, takarékos, dolgos, amilyen mai napság +nem minden bokorban terem. + +Ami ezt illeti, olyan sem minden bokorban terem, mint Marietta, aki +majdnem mindenben éppen az ellentéte volt Bánkynénak. + +Marietta egyetlen élethivatásának azt tartotta tudniillik, hogy szép +legyen és tessék; tessék mindenkinek, hódoljon neki mindenki, +bolonduljon érte minden férfi. No, mert az asszonyok éppen az ilyen +veszedelmesfajta nőkért nem szoktak bolondulni. Marietta talán tíz évvel +is fiatalabb volt, mint Bánkyné; virágzott, mint az elmulhatatlan +tavasz, szerette a tükrét és a legnagyobb gondja a saját szépsége volt, +amelyen szerelemmel csüggött. Közös hajlandóságok ilyformán alig +lehettek ebben a két asszonyban. Miért keresték volna egymást gyakran? + +Amikor Bánkyné ebben a korai időben meglepte, Marietta nem minden rossz +érzés nélkül kérdezte maga--magától: vajjon mit akarhat? De azért nagyon +mutatta, hogy örül. Megcsókolta a vendégét és még furcsább +bizonytalansággal állapította meg hirtelenségében, hogy az nem csókolja +vissza. Szándékosan kerülte, hogy ezt valahogy észre vegye. Isten hozott +lelkem: mi jót hoztál? tedd le a kalapodat... + +Bánkyné közbevágott:--Hadd el, Mici, fölösleges, hogy nekivetkezzem, +azért jöttem ilyen korán, mert biztosítani akartam, hogy egyedül legyek +veled; ilyenkor még nem jönnek látogatóid és én háborítatlanul +óhajtottam egy félórácskát lefoglalni az idődből. Hanem ha megengeded, +leülök, így ni. + +Tiszta, egyenes tekintetét Mariettára szögezte, aki majdnem zavartan ült +le vele szemközt. Vajjon mit akarhat? kérdezte újra hangtalanul. + +--Látod, Mici, én olyan asszony vagyok, akinek ami szívén, az a száján; +az én egyszerű polgárias életemben nincs nekem szükségem kertelésre, +virágnyelvre, diplomatizálásra; veled is eszerint beszélek; de kérlek, +mondd meg a szobaleányodnak, hogy ne engedjen be addig senkit sem, amíg +én itt leszek s aztán... jó lesz, ha őt is eltávolítod, fölösleges +volna, hogy hallgatódzék. + +Marietta szorongást érzett; szótlanul kelt fel és kiadta a parancsot a +cselédjének; amikor visszajött, zavartan mosolyogva mondta: szinte +megijesztesz, olyan ünnepies vagy... + +Bánkyné úgy tett, mintha nem is hallaná ezt a megjegyzést. Mindjárt +rátért a dolgára, ami idehozta. + +--Nézd Marietta, annyi az egész, hogy megakarlak kérni: hagyj békét az +uramnak!... + +Ezt a szót, hogy „kérni", olyan nyomatékkal mondta, hogy szigorú +parancsnak is beillett. + +Marietta felugrott. Bánkyné nyugodtan emelte fel a kezét s leintette. Ne +izgulj, kérlek, én nem beszélek a világba; elhiheted, hogyha erre a +lépésre rászántam magamat, akkor tudtam is, hogy mit csinálok. Az uram +udvarol neked és te szívesen fogadod... De ez még hagyján volna, én +ösmerem Dinit és apró csélcsapságaival nem törődöm; hanem most nagyobb +dologról van szó. Dini szerelmes beléd, ez idő szerint komolyan +szerelmes és ez már baj, az olyan nagy gyermek, amilyen ő, nem tud +magára vigyázni és ha tűzzel játszik, könnyen megégeti magát. Ezt én nem +akarom, nem engedem; nekem ő a legnagyobb gyerekem és én vigyázok rá. + +Marietta--asszony ezalatt kissé összeszedte magát, az arcára +elbizakodottság tolakodott egy kis sértődöttséggel párosultan. + +--Nagyon különös, édes Juliska, hogy így beszélsz velem, nem tudom +honnan állapítod meg olyan bizonyossággal, hogy az urad udvarlását +"szívesen" fogadom, tudtommal sem az övét, sem a másét nem veszem +komolyan, ha neked nem tetszik, hogy a társaságomat néha tán keresi, +tégy róla tetszésed szerint, lekötelezel vele. + +--Hisz éppen ezt cselekszem Mici; a tetszésem ebben a dologban az, hogy +te magad távolítsd el a közelségedből, mert te vonzottad oda annyira. +Vonzottad lelkem, tudatosan; eleinte talán csak kacérúl, később +veszedelmesebben. Mert te is, mintha kitüntetnéd Dinit és ettől ő +egészen megbolondul. Lásd fiam, te talán nem gondolkodtál még azon, hogy +mi lehet ennek a vége. A férfi, ha így elveszti a fejét, minden +ostobaságra kész a „szerelméért"; történhetnek olyan dolgok is, hogy +annak következtében mink--ő meg én--elszakadnánk egymástól; hát lelkem, +arról én teveled nem beszélek, hogy nekem ez mi lenne; de hogy őneki mi +lenne, azt szívesen megmondom. Az lenne. Mici, hogy az első időkben csak +én lennék közülünk, hármunk közül, boldogtalan, no meg a gyermekek is, +akik az apjukat vesztenék el; de csakhamar elmúlnék a ti számotokra +minden jó és keserves megbánást ereznétek; hisz te nem az vagy, aki, ha +Dinihez hozzámennél--mert reménylem, ez magától értendő--örökre beérnéd +az ő kevés változatosságot igérő lényével. Az sem vagy, aki gondját +tudnád és akarnád viselni, pedig hidd el, erre szüksége van; még az +ingét is én adom ki neki reggelenkint; a nyakkendőjét én kötöm meg; a +kávéját én töltöm a csészéjébe; a dolgaira és figyelmeztetem; arra én +vigyázok, mit szabad neki enni, hogy el ne rontsa a gyomrát; ha mégis +elrontja, én ápolom; a harisnyáit én stoppolom; ha nincs otthon, én +lesem virrasztva, amíg csak meg nem jön; az ágyát én vetem meg; amikor +rosszkedvű én igyekszem felvidítani, a gyerekeit én nevelem; mert ő csak +szeretni tudja őket, de nevelni nem; a, garast én verem a fogamhoz, hogy +semmiben se legyen hiba, hiány vagy rendetlenség; a számlákat én őrzöm, +én is fizetem ki, a szabójával én alkuszom; a ruhája szövetét én +választom; a cseléddel én pörlök, ha kell s én is fogadom fel; őrzöm +testi--lelki egészségét; keresem a kedvét mindenben; kényeztetem, mintha +királyfi volna; tűröm a szeszélyeit, pedig vannak! Lesem a gondolatát, +az izlését, a kedvét; körülötte vagyok mindig, amikor nem lát is; +magamra vállalok mindent ami izgatná, bántaná, bosszantaná, és ha +kellene megvédelmezném mindentől ami fenyegeti, legyen az akármi; +kikaparnám a szemét annak, aki bántja; megfojtanám azt, aki +szerencsétlenné teszi; én az édesanyja is vagyok nemcsak a felesége. +Tudnál--e te ez lenni. Mici? tennéd--e mindezt érte könnyen, szivesen, +jókedvvel, fáradhatatlanul, boldogan, panasz nélkül, egész odaadással, +az életed egyetlen céljaképen? Mert ha tudnád és ha akarnád is: akkor, +de csak akkor beszélhetünk arról, hogy én a kedvedért félreálljak. +Diniért, az ő boldogságáért, még azt is megbírnám tenni, hogy odaengedem +neked, tedd boldogabbá, mint mellettem lehetett; én bizony a feleségi +mivoltom mellett nem lehettem csupán csak a szeretője; ez, úgy lehet, +hibám; de nekem is vannak igényeim s én amazt választottam, már ez így +van; így volt vagy tizenöt esztendőn át; most te esetleg végkép +felforgathatod; de vigyázz! gondold meg, jól gondold meg, mert ha +boldogtalanná teszed Dinit, akkor velem gyülik meg a bajod, édesem, +tudod, én nem tréfálok. Ezt akartam neked most elmondani. Én nem tudom +egészen bizonyosan, hogy is vagytok egymással, pontos adataim nincsenek, +de vannak jelek... én ösmerem az uramat... minden gondolatát kitalálom; +mint feleségnek, vannak jogaim, mint olyan feleségnek, aki az urára +vigyáz és akinek ez már azért is kötelessége, mert az ura nem tud magára +vigyázni. Egyszóval: én levelekre akadtam--nahát megvallom--kerestem +ezeket a leveleket is, mint minden egyebet. Lásd, Mici, elpirulsz, érzed +az igazamat; nem kínozlak tovább, mindent elmondtam, megértettél +reménylem. A többi tőled függ. Gondold meg jól. Én nyugodtan várok. + +Felállott. Könnyedén bólintott a fejével. Ez volt a búcsuja. Most már +nem tartotta szükségesnek sem a kézfogást, sem az ölelkezést. + +Marietta mereven, halványan nézett utána. Zúgott a feje. Tele volt +aggodalommal, rémülettel. Elgondolta másodpercek alatt, hogy minő sors +várna rá a Juliska helyén. Dadájává kellene válnia egy felnőtt embernek, +egy vén gyereknek. S ha nem birná el, akkor ez a makacs asszony még +valami bolondot követne el. ettől kitelik. Megborzadt. + +Hamarosan az íróasztalkájához futott, kapkodva írta meg a levelet +Dininek, még meg sem szólította benne. + +„Bocsásson. meg a könnyelműségemért,--írta --nem volt szép játék, de +csak játék volt. Hisz' én már menyasszonya vagyok valakinek. Felejtsen +el végképen. Még ma elutazom." + +Egy szó sem volt ugyan igaz a meny asszonyságból, de hatásosnak +gondolta, azért füllentette. + +Sőt még csak el sem utazott. + +Tudta, hogy Dini megtört szívvel igyekszik őt most már elfeledni. + +A férfi, ha még oly, gyönge is, egyetlenegyet nem tudhat megbocsátani +annak az asszonynak, akit szeret: ha az az asszony játszik vele. + +Hadd higyje. Hadd fusson et + +Talán igaz is volt, hogy csak játszottak vele. + + + + +SZÉP ASSZONY ESETE. + +(Elmondja ő maga a barátnőjének) + + +„Tudod édesem, hogy én nagyon szeretek minden sportot, de kivált a +vadászatért rajongok, amelynek a gyönyöreit az uram fedeztette föl +velem. Még pedig megvallom, egy kissé a megsértett önérzet, amely +majdhogynem daccá fajúlt, volt oka annak az elhatározásomnak, hogy +„vadász" leszek. Az uram, akivel együtt lovagoltam, túristáskodtam, +ródliztam, korcsolyáztam, úsztam, sőt eveztem is, --ettől az egytől +elzárt. Ő maga szenvedélyes vadász; de engem a vadászatain nem kivánt +maga mellé. Azt mondta, hogy a nő, akinek az idegélete fegyelmezetlen, +nem lehet igazán jó vadász és lépten--nyomon hibákat követne el puskával +a kezében; megbízhatatlan, néha szeles, néha türelmetlen volna; arra a +figyelemre, arra a gyors és amellett helyes elhatározásra, amely a +férfinak szinte járuléka, egyszerűen alkalmatlan a nő. + +Meg kell jegyeznem, hogy az uram is csak az erdei vadászatnak a +bolondja; a többi hidegen hagyja. De az erdők csudás útvesztőiben +lopódzni, szarvas vagy vadkan után: ennek még a gondolatára is +felvillanyozódik. Nos, én elhatároztam magamban az ő lekicsinylő +véleménye után, hogy most már csak azért is vadász leszek; megmutatom én +az uramnak, hogy ott is asszony az asszony, azaz: helyt áll. Azt +akartam, hogy még jobban tessem neki; hogy még jobban szeressen; hogy +erdei kirándulásain is megszokjon és nélkülözhetetlenné váljak neki. +Hogy mindig ott lehessek mellette. + +Ez sikerült is, mert ma olyan vadász vagyok, mint akármelyik férfi. +Lőttem már szarvast is, vaddisznót is; de ami ennél több: megösmertem az +erdőt, minden felséges szépségével, külső és benső gyönyörüségével; +értem az utóbbi alatt azokat a hangulatokat, amelyeket kelt s amelyeknek +ma már én is bolondja vagyok. + +A dolog nem történt olyan simán, ahogy elmondom. Egy kis ravaszsággal +kezdtem. Tudtam, hogy az uram, ha már olyan szigorúan vélekedett, nem is +engedne egykönnyen,--én hát a tudtán kívül tanúltam meg a puskával +bánni. Öreg erdészünk volt a tanítóm, aki erdei sétáimon feltünés nélkül +elkísérhetett s akinek a puskájával azután egy szép napon leterítettem +az első őzet. + +Képzelheted, mit éreztem, amikor a véres zöld galylyal, kis +vadászkalapom mellett, az uram elé toppantam. De ő is odáig volt. Majd +megevett. Már nem bánta, hogy az engedelme nélkül cselekedtem. Az +erdészt megjutalmazta, nekem pedig rögtön vett egy pompás kis +golyóspuskát. + +Azóta persze együtt vadásztunk mindig; megtanultam tőle a cserkészet +minden csinját--binját s a bőgő szarvasbikához úgy odalopodzom, mint a +hiúz; az uram boldogan gyönyörködik bennem s én tulajdonképen nem is +magamnak vadászom, hanem őneki. Boldog vagyok, ha látom a szemében az +elragadtatást. + +Isteniek is azok az alkonyatok, meg azok a hajnalok az erdőn. Ti, városi +asszonyok ezt nem tudjátok. Amikor az erdő lelke egyszerre csak elkezd +ébredezni és a lombok susognak--sóhajtoznak s végigsuhan az egész erdőn +valami gyönyörérzetet keltő borzongás!... Ez kivált hajnalban van; az +első madárhangok csak ezután pittyennek. A sötét hajnal a +várás--lesés--hallgatódzás ideje; ülünk a vadász--székünkön egy bokor +vagy fa mellett és várjuk a derengés erősödését, amikor már meg bírjuk +különböztetni a szineket és a vonalakat, amelyek úgy össze tudnak folyni +sötét tömegekké. S aztán egyszerre nagyot sóhajt a hajnal és felnyitja a +szemét. Szél suhan át rajtunk s már világosodik. Érezzük, hogy érkezik +valaki, aki a földi mindenség ura és jóltevője. Keleten, a zöldeslilás +égi kárpit mögött kezdődik a menyországi vadrózsák nyílása!... Nem +mondom tovább, hisz most az én bolond esetemről van szó. Arról, hogy mi +történt velem szeptember közepén, amikor az édes uram erdeiben +cserkésztem egy délután. + +Az uram most katona, tudod;--az idén nem lehetett itthon a cserkészet +évadján; de nekem megírta, meghagyta, rám parancsolt, hogy én csak +vadásszam. Ő helyette is vegyem ki a dézsmát. Szót fogadtam neki és +ellátogattam a pagonyokba. + +Az erdészünket betegen találtam; a régi, jó vadőreinket mindet behívták; +nem volt, aki vezessen. Azaz, hogy nem volt más, mint egy vadorzóból +átvedlett erdőkerülőféle, akit sebesülten küldtek vissza a harctérről s +új behívásáig egyelőre még otthon lézengett. + +Sötétképű legény volt; vad nézésű, komor és szótalan. Rövidre vágott +haja úgv meredt fel, mint a vadkan sörtéje. Medveszerű járása mellett is +csudálatosan nesztelenül lépett. Én csak könnyű vagyok, mint a lepke, de +még a gummitalpú cipőmmel sem bírok olyan hiúzlépésű lenni. Az erdőt úgy +ismerte, mint én a tenyeremet, a cserkésző utak vonalát végig tudta; +emiatt aztán hasznát lehetett venni. Az erdész őt rendelte ki mellém. + +Mondom, délután volt, gyönyörű őszi délután. Félnégy óra tájban +indultunk el a vadásztanyáról a Somhegy irányába, ahol egy erős bikát +tudtak az embereim. Éppen a Somhegyet ismertem legkevésbé; vezetőre ott +igazán szükségem volt. Ez a hegy szeszélyes hajlású gerincével hol +jobbra dől, hol balra s a széljárás rajta mindig bizonytalan. De a +vadsága miatt éppen ezt a tájékot szereti a legóvatosabb vén bika, +amilyennek azt a bizonyosat jelezték. Még annak a reménységére is +végigborzongott rajtam a vadászláz, hogy találkozni fogok ezzel az +agancsos nagy úrral. + +A délután, mondom, gyönyörű volt. Teljességgel más hangulatú, mint a +hajnal. Az arany--alkonyat sárgás fénynyel hintette meg az erdőt; a +szajkók szemtelenül kiváncsiak voltak s ránk ripakodtak; a kék ég +hűvösen és vidáman mosolygott. Egy óra hosszat haladtunk már s én mindig +elől jártam, ahogy az uramtól tanultam. Ahol másfelé kellett eltérnem, +ott a kisérőm halk pisszenéssel figyelmeztetett. Nem is tudtam másból, +hogy van valaki mögöttem olyan halkan mozgott. Egy pisszenés azt +jelentette: jobbra! Két pisszenés: balra! Hátra se kellett néznem. A +puskám a vállamon volt. A vadat magamnak kellett észrevennem. Ezt már +nem engedtem volna át másnak úgy sem. A cserkészetnek ez egyik +legnagyobb élvezete. Az édes uram erre is megtanított. + +Már fent voltunk a Somhegyen és éppen lefelé ereszkedtünk egyik +katlanába, amikor mély, morgó hangon bőgött egyet odalent az én +hárembasám. Nagyot dobbant a szivem. Ime, csakugyan itt van! Teljes +gyanutlansággal kezdi az udvarlást szépei körül és most már csak az én +ügyességemen múlik, hogy a közelségébe jussak. Megnéztem az órámat. +Pontban öt óra volt. A hegytetőn még teljes világosság; idelent már +árnyékos esthangulat. + +A bika újra bőgött; erősen harsant fel kondulásszerű hangja. A hegy +visszhangosan verte azt vissza s a tapasztalatlan vadász azt hihette +volna, hogy amott is bőg egy szarvas. + +Gyorsuló lélegzettel indultam a hang után. Az erdő itt sűrű volt; a fák +közt alig volt nyilás, a cserkésző út fekete óriáskigyóhoz hasonlított. +Ha ilyen sűrűség közt van az „öreg úr", akkor hiába minden, meg nem +látom; legalább is nem eléggé jól arra, hogy biztosan lőhessek rá. De +tudtam, hogy a hegy alatt széles völgy van és hogy a vágásba igyekvő +suták, a basa asszonyai, azon át fognak átváltani és arra csalogatják a +bikát is. Ha odaérhetek, mielőtt átmennek a völgyön, ott találkozom is +velök. + +Hanem a nyilt erdőben még sokkal jobban kell majd ügyelnem mindenre. Nem +is annyira a bika miatt, amely vakon, szerelmesen vonul a háreme után s +fel--felordít aközben, mindig jelezve: hol van. Hanem a szemfüles +tehenek miatt, amelyek hallgatnak és figyelnek; minden szokatlant +észrevesznek s amelyeket, a bokrok közt elszórtan, sokkal nehezebb úgy +meglátnom, hogy ők ne sejtsenek rólam. + +Szerencsémre a szél nagyon jó volt. Szemközt lengedezett. A szimat miatt +tehát nem kellett aggódnom. De a szarvasnak szeme és füle is van, még +pedig sokkal jobb, mint az enyém. + +Átvillant az emlékezetemen, hogy mit tanultam az édes uramtól: „Amikor +már előtted van a szarvas, hagyd hátra a vezetőt s magad lopódzzál +hozzá. Két ember két mozgás és két zaj. Kettőt mindig könnyebben vesz +észre a szarvas, mint egyet." + +A bika újra meg újra bőgött és a nyilt völgy már nem volt messzire. + +Anélkül, hogy hátranéztem volna, felemeltem a balkaromat: az azt +jelentette: megállj! Halkan szóltam hátra a kisérőmnek: itt maradj! amíg +lövést nem hallasz, várj! + +Ott lehetett egészen mögöttem, mert hallottam nehéz lélegzését. + +Azután nem törődtem vele. Mentem tovább, egymagam; minden lépésemre úgy +vigyáztam, mintha attól függött volna az életem. + +Egyetlen gallyacska sem roppant meg a cipőm talpa alatt. Magamat is +olyannak éreztem, mintha az erdők vadja volnék. Párducsompolygással +haladtam előre, ki a völgyig, amelynek a tisztása hirtelen világossággal +nyilt meg előttem. Ott még jóformán nappal volt. + +Messzelátómmal mohón vizsgáltam át a környéket. Ah! Egy szarvastehén már +csakugyan kint volt a sűrűből és gondtalanul, de minduntalan +körültekintgélve csipegette a zamatos füveket. A bika ott bőgött a +sűrűben, mögötte. Neki még nem nagyon tetszhetett a korai kivonulás. + +Én pedig a reménykedés felajzott nyugtalanságával lestem, hogy mikor +látom meg ágasbogas agancsát. + +Az édes uraimra gondoltam, hogy hogyan mosolyogna, ha most látna ezzel a +türelmi próbával az egész lényemben. + +Abban a pillanatban, amikor a bika hatalmas agancskoronája kezdett +előretolakodni a tehenet környező bokrok között, halk neszt hallottam +magam mögött. + +Hirtelen megfordultam. + +A kisérőmre esett a szemem, aki alig pár lépésnyire állott tőlem és +rámbámult mereven, magából kikelve, eltorzult, sápadt arccal, égő +szemmel és vonagló szájjal, amely nyitva volt s lihegő melléből +valóságos kis viharokat fujt ki. + +Abban a pillanatban meg kellett értenem a helyzetemet. + +Itt vagyok egy amúgy is félig vad emberrel ebben a végkép elhagyatott +erdei magányban,--s ez az ember az elárult állati szerelem őrületével +vívódva, már-már végkép elvesztette az eszét!... + +Megborzadtam. Rettenetesen féltem. + +Nem törődhettem többet a szarvassal. + +Ösztönösen fordítottam neki a puskám csövét és rákiáltottam. + +...Azt hiszem a hangomban semmi nőies sem volt. Ütés, pofozás, +korbácsolás volt benne. + +Még hallottam, ahogy a megriadt szarvasok elrobajlottak. Nem nézhettem +feléjök. + +Most ezt az őrültet kellett figyelnem mindenre kész elszántsággal. + +Az édes uram erejét és akaratát szivtam magamba az erdei levegőből. + +--Fordulj meg!--parancsoltam. És menj előttem! Ha csak egyetlen gyanus +mozdulatot teszel is, lelőlek. + +Puskám csövének az iránya bizonyíthatta, hogy szavamnak állok. + +Engedelmeskedett. + +Mint a vasvesszővel megfenyített fenevad, úgy fordult meg, miközben +hörgő hangok szakadoztak fel a melléből. + +Igy kisértem hazáig, folyvást lövésre készen. + +És azután:--el kellett eresztenem, hisz tulajdonképen semmi sem történt. + +Még csak el sem mondhattam ezt a furcsa cserkészetemet senkinek sem. Még +az édes uramnak sem írtam meg. Eltilthatott volna az erdőtől, amelyet +annyira imádok. + +De még sem bírtam, lásd, megállani, hogy végkép titokban tartsam. +Megfojtana, ha valahogy nem könnyítenék azon a szorongó, rémült, elszánt +érzésemen, amelyet átéltem ott. Az egyetlen könnyítés az, hogy mégis +csak beszélek róla, legalább teneked." + + + + +A GRÓFNÉ. + + +A gróf vendégei ebéd után egy kicsit sziesztáztak. Nagy nyár volt; +rekkenő hőség még a pusztán is. A fülledt sárgáskék levegőben alig +mozgott valami, ami élt. Még a légy is árnyékba vonult; a madarak is; a +galambok a cselédházak eresze alá menekültek; jól eshetett ilyenkor a +kastély hűs szobáiban a kényelmes pihenés. A gróf elhelyezte a vendégeit +az északi oldalon levő épületszárnyba, az emeleti úgynevezett +„platánszobákba"; azoknak az ablakait tudniillik gyönyörű óriás +platánfák árnyékolták. Ő maga azután lement a parkba, amelynek egyik +félreeső sarkában volt a telivér csikók kifutója. Szerette a lovakat és +minthogy a vendégek miatt ma még nem nézhetett feléjök, tehát pótolni +akarta a mulasztását. Elindult a gesztenyefasor felé, amely a gazdaságba +vezetett: de amikor a virágos táblák mellett elhaladt, a borostyánnal +sűrűn befuttatott lugasban, nem messzire tőle, megvillant valami +fehérség. A gróf látott ott valakit. Az egyik vendégét,--egy leányt. +Krebsler Simon kisebbik leányát, Ginát. + +Egy pillanatig arra gondolt, hogy úgy tesz, mintha nem vette volna +észre. De mégis kíváncsi volt rá, hogy miért szökött meg ez a fiatal +leány az övéi mellől; mi hozta ide, holott nagy kényelemben élvezhetné +az emeleten a dolce far nientet. Az apja, az öreg Krebs +Sámuel--pardon--Krebsler Simon (!) most bizonyosan ingre vetkezve +nyujtódzik a „szófán"; Trilla kisasszony pedig--a nénje, a gyönyörűséges +tündérszép nénje--valamelyik selyem karosszékben álmodozik... ki tudja, +miről. + +Önkénytelenül kanyarodott lassan a lugas felé és egy kicsit leste, +kitalálni igyekezett, hogy vajjon látja--e, nézi--e őt a leány; oda is +ment volna, nem is; közeledett is feléje, nem is; mint amikor a +meglapult vaddal szokta elhitetni, hogy nem vette észre, úgy ment +arrább--arrább; aközben pedig zsibongtak a gondolatai és újra átélte +annak a furcsa esetnek az előzményeit, hogy Krebsler Simonék most az ő +vendégei. + +Biz ez elég furcsán történt. Amikor utolsó nagy kártyavesztesége után +már azon tünődött, hogy nem volna--e legokosabb mindent elintézni egy +golyóval, betoppant hozzá Krebsler Simon. + +Régebben is ösmerte; még abból az időből, amikor Krebs Sámuelnek hivták. +Akkor még kisember volt; minden üzletecske jó volt neki; el nem +szalasztott volna egy vörösgarasnyi nyereséget sem.--Hja, méltóságos +gróf úr--szokta volt mondani--kleine Fische gute Fische--a közmondásnak +igaza van. De hovatovább mindinkább csak a nagyobb és nagyobb halakra +vetegette ki a horgát; sőt végül már olyan volt, mint a balatoni nagy +halászgazdák, akik ezer mázsa halat húznak ki egy fogásra a nagy +kerítőhálóval; abban azután lehetnek jó kis halak, csakhogy tömegével. A +nevét is megváltoztatta akkorra; Krebs Sámuelből átvedlett Krebsler +Simonra; ahol nem cáfoltak rá, ott kiadta magát bankárnak; különben +lehet, hogy az volt már. Mondhatott akármit, úgyis a pénze „beszélt". +Miatta ugathattak a kutyák. + +--Gróf úr, kezdte, a gróf úr ösmer engem, hogy én soha életemben sem +voltam hazárd; mindig „zicherre" mentem, ha valamit elkezdtem; és most +az egyszer, lássa, hazárd vagyok. Olyasmivel jövök, amit ha nem tetszik +megérteni, akkor mind a ketten a rövidet húzhatjuk. De hátha!... + +Megakadt; biztatást várt. A gróf éppen eleget kockáztatott életében, +hogy utolsó hazárdcselekedete előtt megértse ezt a hajlandóságot másban +is. Megkérdezte:--Mi az, Samu? Miről van szó? Beszéljen. + +--Hát jól van, beszélek. De tessék engem végighallgatni egészen; ne +tessék addig hirtelenkedni, amíg el nem mondtam. Rosszabb már úgy sem +lesz. Csak jobb lehet. + +A gróf mosolygott. Ugyanaz a mosoly volt ez, amelylyel az ezresbankót +szokta odadobálni a bakk--asztalra: a „mindegy"--mosolya. + +Krebsler Simon nekifohászkodott. + +--Ha meg tetszik engedni, leülök. Még belé sem kezdtem és máris +elfáradtam. Mindegy, benne vagyok. Azon kezdem, hogy van nekem kereken +négy millió korona vagyonom, ami megvan. A többi, legalább is még egy +millió, lóg; de felém. És van nekem egy leányom--azaz hogy kettő van, de +én most csak az egyikről beszélek--ez a leányom maga a Vénusz, maga a +paradicsombeli Éva, maga a szépség, ahogy festik; és ki van +nevelve--tanítva, nem is grófnénak, hanem hercegnének; mindent tud és +van ráadásul most rögtön két millió koronája; de ha én akarom, több is, +akár még egy millióval több. Ha olyan valaki veszi el, aki nekem is +tetszik... + +Nagyot fujt s megtörölgette izzadt homlokát. A gróf csak mosolygott. + +--És maga, Samu, ezt a szép leányát nekem szánta, ugy-e? + +--Gróf úr--pattant föl Krebsler--önnek ördöge van. Ön maga a lángész; +ön... + +--Én egy tönkrement mágnás vagyok, ennyi az egész--vágott közbe a +gróf.--Megértem, hogy ezt az ajánlatot teszi. Őszintén szólva, az ön +helyén én nem tenném. De az izlés ellen nem lehet disputálni. Hanem +egyet kifeledett a számításából, kedves Samu. + +Krebsler nagyot nézett.--Csudálnám, gróf úr. + +--Azt, hogy nekem van ám egy különös bogaram; nem a grófi cimer, legyen +nyugodt; azzal már elkészültem; hanem az a rögeszmém, hogy én nem veszek +el olyan nőt, aki nem szerelmes belém. Talán ezért nem is házasodtam +eddig. Ez már nem a gróf bennem, hanem a férfi. + +Krebsler mind a két kezét fölkapta örömében, úgy deklamált.--De gróf úr, +az Istenért! Van olyan, aki önbe nem szerelmes? Lehet olyan? Hiszen még +én is!... + +A gróf megint mosolygott.--Hja, édes Samu, az más. De a leánya! 'iszen +még nem is ösmer; még nem volt szerencsém hozzá. Magam is csak +hallomásból tudom, hogy csakugyan szép; mondják. + +Krebsler összecsucsorította a száját; a balkeze hüvelyk--és mutatóujját +az orra alá tette, azután cuppantott.--Gyönyörű!--mondta. És +megismételte, megduplázva a „ny"--t. Gyönynyörű! + +--Mindenesetre meg kell előbb ösmerkednünk --vélekedett a gróf. És azzal +a furcsa állandó mosolylyal, amely mögött akár minden bolondság is +rejtőzhetett, így szólott:--Tudja mit, kedves Samu; én holnapután +kimegyek Csillagiba, a birtokomra; legyen szerencsém ott mindnyájokhoz; +nézzenek körül; maga sok mindenhez ért; ha még talpra állhatok valahogy, +nagy változtatásokra lesz szükség a gazdaságban is; a kés a torkomon, +nekem sok időm nincs; hamar kell döntenem, a többit majd meglátjuk... + +* + +És ez a holnapután: ma volt. + +Krebsler, meg a két leánya csakugyan vendége volt a grófnak. És Krebsler +csakugyan úgy jött s ment a birtokon, mintha már végképen bent ülne. +Trilla pedig, a nagyobbik leánya, csakugyan nagyon szép volt. + +A haja bronzvörös, de nem festett; a nap is, az árnyék is csudás fény +változatokat mutatott azon a sziréni vörösségen. Az arca Madonna--arc, a +szeme Phryne--szem, termete a vigyázó őzikéé, beszéde a +pajkos--szellemes Pucké; leánynak kissé asszonyos volt, legalább az +eszével. Az öreg Krebs olyan volt mellette, mint egy hordár. Még ő maga +is szerette mondogatni--már mint Krebs--vajjon kit csudált meg az anyád? +te jerikói rózsaszál; te Adonáj leánya! + +Gina (Regina) igazi kis hamupipőke volt a nénjéhez képest. +Beszédes--lelkes szép kék szemén kívül nem volt rajta semmi különös sem. +Fehér ruhácskájában, amely nyakig volt gombolva, olyan volt, mint valami +igénytelen kis nevelőnő. A haját „copf"--ban hordta; szép vastag +fonatban, kék szalaggal. + +A nénje mellett alig törődött vele valaki. A gróf szólott hozzá néhány +udvarias szót; olyankor gyönyörűen elpirult a kis leány. Nagyon szépen +tudott elpirulni. Az a bizonyos sokat megénekelt hamvasan piros őszi +barack bizony elszégyelhette volna magát mellette. Ez a pirulás jutott +eszébe a grófnak, amikor most mégis a lugasnak tartott. + +Gina megrezzent a láttára, mint a vadmadár, amelyet a bokrában +meglepnek. + +--Hát maga. kisasszony, nem fél ettől a liliomhervasztó +kánikulától?--kérdezte a gróf, csakhogy valamit mondjon. A leányka +bátran nézett a szemébe. + +--Nem, én nem félek,--kezdte kissé akadozva; de azután mindjobban +belemelegedett, nekibátorodott. --Én nagyon szeretem a pusztát, a magyar +pusztát; nekem ez a gyönyörű rónaság olyan sokat mond... el nem telnék +vele sohasem... + +A gróf csudálkozva merült szemével a leány arcába. Milyen érdekes, finom +arc, gondolta; és milyen őszinte nyilt lélek, milyen igazán leányos. + +--Hogy mondta?--kérdezte fennhangon--szereti a pusztát? Hát ösmeri? + +--Ó igen, ösmerem; van egy barátném, egy nagybérlő leánya. Ő bejön +hozzánk télen a városba, én pedig kimegyek hozzájok májusban és odakint +vagyok őszig. Amikor haza kell mennem, sírhatnám. Nekem ott és itt is, +lám, minden olyan kedves. Én ösmerek minden madarat, minden fát, minden +füvet, minden kis bogarat; nekem nincs nagyobb örömem, gyönyöröm, +boldogságom, mint a pusztai hajnal s a pusztai alkonyat. Ha én az esti +harangszót hallom, szeretnék leborulni és szeretném, ha soha el nem +hallgatna többet, mert az a legszebb zene... + +--Kisasszony, üljünk le egy kicsit--mondta a gróf gyöngéden és a nagy +gyékényzsöllyék egyikét Gina elé tolta. + +--Köszönöm, gróf úr... és ön is...--rámutatott a szomszédos zsöllyére. +Olyan volt, mint a bakfis, akit éppen most hoztak ki a zárdából. Nagyon +kedves volt. + +Ugyanezt gondolhatta a gróf is, mert nagyon rajta feledte a szemét a kis +leányon.--Édes gyermek --mormolta magában. + +--És nem unja? Sohasem unja?--kérdezte. --Mert biz itt egy kicsit +egyhangú, azt hiszem. + +--Ó, Istenem! Egyhangú! Mint a legbensőbb imádság; a mezei munka maga is +imádság--„add meg a mi kenyerünket"; és azt a mezei munka adja. + +--Hol tanult ilyen szépen imádkozni, kis Gina? + +A leány a neve hallatára megint elpirult. + +--A zárdában,--mondta--a többiekkel; meg aztán idekint, ahol minden +imádkozni tanít. A gróf nem szokott imádkozni? + +Ilyet a gróftól nem igen kérdeztek mostanig. Igazán közel volt hozzá, +hogy elpiruljon, amikor azt füllentette: dehogy nem. + +--Én egyébiránt ismertem már a grófot--szólt Gina hirtelen és a füléig +piros lett. + +--Honnan, gyermekem?--kérdezte a gróf szinte kíváncsian. + +--Azon a lóversenyen én is ott voltam a kis barátnémmal, amelyen a +lovával felbukott. Oh, de megijedtünk... És olyan boldog voltam, amikor +hire terjedt, hogy él és hogy nem is lett nagy baja. + +--Sajnált? + +--Nagyon! + +--S azóta emlékszik rám? + +--Mindig. + +--Akkor hát szivesen jött ide? + +--Oh, Istenem! + +--És innen is nehéz szívvel megy majd el? Szeretne itt maradni? Mindig +itt lenni, itt élni? + +Gina nem bírt szólani. Lesütötte a szemét. Olyan furcsa volt ez a sok +mohó kérdés. De a gróf még egyet kérdezett. Erős, határozott hangon ezt +kérdezte: + +--Akar itt maradni?! + +És már fogta is a leány rebbenős kezecskéjét. Nem eresztette el. Gina +most elsápadt. Az egész mindenségért sem nézett volna a grófra, aki +kétszer is ismételte: + +--Feleljen, kis leány, feleljen! Minden csak magától függ,--tette hozzá +különös nyomatékkal. + +Gina nem tudta, az agya lüktet--e úgy vagy a szive, amikor elszántan +mondta: + +--Ha a gróf akarja... Ahogy a gróf akarja... + +A kastélyból egy gyűrött és pohos alak jött a virágágyak felé. Krebsler +Simon volt. Nem vetkezett ingujjra a szieszta alatt.--Trilla nem +engedte,--hanem úgy feküdt végig a „szófán" felöltözve és mindent +összegyűrt magán. + +A gróf feléje sietett. + +--Hallja--e, kedves Samu, mondok valamit. + +--Parancsoljon, gróf úr; 'iszen tetszik tudni... + +--Jó, jó, rendben van a dolgunk, elveszem a leányát. + +Krebsler akkorát ugrott, hogy majdnem hanyatt vágódott. + +--Megyek!--kiáltotta,--hozom!--Most fésülködik éppen... + +--Várjon csak, kedves Samu; ne zavarja; ... én azt gondoltam, magának +mindegy, egészen mindegy, hogy melyiket; én hát megkérem magától a Gina +kisasszony kezét. + +Krebsler kővé dermedt.--Mindegy,--motyogta, --persze, hogy mindegy; hál' +Istennek,--nekem nagyon mindegy. + +Gina feléjök tartott; nagyon zavart volt még, de érezte, hogy neki is +van köze ahhoz, amit ezek beszélnek most. Mindent akart tudni. Már nem +volt többé kis leány. + +Krebsler lekapta előtte a kalapját és mély meghajlással, ünneplésen +bókolt: grófné! + +Ahogy ezt mondta, abban minden benne volt. + +A gróf fölényes mosolylyal fűzte karjára a menyasszonyát. + + + + +LÁNGOLÓ KÉZCSÓKOK. + + +Borsody Jánosék egy körülbelül ezerötszáz holdas birtokon gazdálkodtak +az Alföldön, olyan gazdaságban, ahol a nyolcvan kilós buza nagyon +természetes és magától értendő volt. A birtok tulajdonképen az asszonyé +volt, nemes Csákváry Leonáé, aki alighogy az intézetből kikerült, +hamarosan férjhez is ment Borsody János huszárfőhadnagyhoz, első és +egyetlen szerelméhez. Minthogy árvaleány volt, akinek a gondjától +morózus gyámja is szivesen szabadult, az esküvő hamarosan megvolt és a +főhadnagy, aki az egyenruhát inkább a parádé okán szerette, semmint +igazi hivatásból, minél előbb kvietált; --elment úrnak a felesége +pusztájára. + +A kis tapasztalatlan asszonyka boldogan kezdte az ő páros +pacsirtaéletét, nem volt más gondolata, mint az ura, ez a csinos, +finnyás, kissé piperkőc fiú, aki bizony semmiféle gazdaság kedvéért sem +kelt fel hajnalban, ahogy az igazi jó gazdához illik, hanem olyan lusta +életet kezdett élni már az első hetekben, mintha soha sem is hallott +volna a katonaságnál hajnali ébresztőt. + +A gazdaság mégis rendben volt mindenképen, amit annak lehetett köszönni, +hogy a fiatal pár jóformán semmit sem törődött vele. Hisz ott volt +Kardos, az intéző, akit az asszony gyámja a magyaróvári akadémiából +hozott volt ide annakidején, az igazgató ajánlására. Erre az emberre +mindent rálehetett bízni, ez mindenhez értett, mindent el is végzett, +csak nem kellett az útjába állani. Rá kellett hagyni, hogy tegyen, amit +akar. + +Bozontos szemöldökü, komoly és szótalan ember volt az intéző, talán +idősebbet is mutatott, mint amennyi igazán lehetett; sűrű, vastag +bajusza semmiesetre sem fiatalította. Hozzá még szakállt is viselt, +minthogy a pusztán bajos lett volna rendesen beretválkozni, a szakállát +maga nyírta, annak a szinét kissé kiszítta a nap; a szájában akkor is +ott volt a makrapipa, amikor nem égett; örökké kis vadászkalapot viselt; +a gazdaságot kétszer is bejárta naponkint lóháton, de amikor vacsorára +bejött, mindig tisztán, csinosan kiöltözve jelent meg az uraságnál, mert +hát együtt vacsoráltak. Ilyenkor már vége volt a külső munkának, +lehetett egy kicsit kérdezősködni, beszélgetni, tervezni; máskor nem is, +mert Kardos időközben nem ért rá; az ebédjét is az irodájába küldték, +akkor evett, amikor előkerült; őrá nem számíthattak volna pontos időre +sohasem. + +A vacsora aztán összehozta őket. Ilyenkor voltak a tervezgetések; már +tudniillik, hogy Kardos tervezett; előterjesztette a szándékait, +elmondta, mit végzett; tapintatosan úgy tett, mintha mindenre +jóváhagyást várna, pedig senkisem mondhatott neki ellent; hisz a +gazdálkodáshoz a boldog pár majdnem semmit sem konyított. Minthogy az +intéző mindenképen igen jó modorú ember volt, akin meglátszott, hogy +gyermekkorában ezüstkanállal ehetett és nem holmi tarka cihát húztak a +párnájára, (valami elszegényedett úricsaslád sarjának kellett lennie), +szivesen elbeszélgettek vele és ha kissé jobb hangulatában elmondogatott +egyet--mást a paraszti életből olyat is, ami nem tartozott éppen a +gazdálkodáshoz, örömmel hallgatták; jóízű kis történetein kacagtak, +ámbár ő maga még csak nem is mosolygott. + +El sem lehetett volna nagyobb ellentétet képzelni, mint ez a két férfi +volt: Borsody meg Kardos. A volt főhadnagy az ő finomságával, keskeny +kis barna bajuszával, jól ápolt körmeivel, karperecével, finom +cigarettjeivel, egészben majdnem nőies lényével, olyan volt amellett a +marcona kútágas--ember mellett, mint a gyerek. Az asszony úgy simult az +uracskájához, mintha a folyondár akarna védeni egy erre szoruló törékeny +fát. Ha Kardos elbúcsúzott, kezet fogtak vele. Amikor az asszonynak +kezet csókolt, úgy rászorította az ajkát arra a kis kézre, hogy szinte +nyoma maradt. Hiába! nem igen érthetett a nagy gyöngédséghez. Mindent +olyan erősen, határozottan, olyan egészen cselekedett. + +Borsody mondta is a feleségének: nagyon derék ember, csak ne szorítaná +meg úgy a kezemet; minden kézfogás után összeragad az ujjam... + +Az asszonynak eszébe jutottak a kemény kézcsókok, de hallgatott. +Okosabbnak tartotta. Ezt a Kardost végre is úgy kellett venni, amilyen +volt. + +Napközben az urak kocsikáztak, néha lovagoltak, néha egy kicsit +vadásztak is, de csak úgy kényelmesen. A főhadnagy kitünő lovas volt és +az asszonyka nagyon gyönyörködött benne, amikor úgy látta szép, tüzes +paripáján. Ha összekerültek a pusztán Kardossal, az ellentét megint csak +élesen megvolt közöttük. Az intéző tizenhatmarkos csontos hátilova +bizony nem volt szép, hamem akármilyen szántáson sem botlott meg. Ha a +lovasa leszállott róla s a nyakára dobta a kantárszárat, a ló úgy +lépdelt utána, mint a kutya. A főhadnagy is meg akarta ezt próbálni, de +Castor, a bolond, elugrott; nekieredt a legelőnek. Ekkor tünt ki, hogy +az intéző milyen lovas és hogy az a csunya nagy ló milyen ló. Hirtelen a +nekiszelesedett telivér után nyargalt és a karikásával az első kétszáz +lépésen belül megpányvázta, elfogta, hozta vissza. + +Egyikük sem szólott. A főhadnagy egy kicsit röstelkedett, az asszony ezt +észrevette, a világért sem dicsérte volna meg az intézőt. Kardosnak +magának kisebb gondja is nagyobb volt ennél; amott a kátyus úton +megfeneklett egy szénásszekér, arra nyargalt. + +Este, a vacsoránál, az asszony megint arra gondolt, aimire már néhány +nap óta gyakrabban. Amikor tudniillik gazdasági dolgokról esett szó, +akkor az intéző mindig az urának beszélt s magyarázott. De ha az +effélével készen volt és rákerült a sor a csevegésre, olyankor mintha a +főhadnagy ott sem lett volna, már csak őneki, az asszonynak szólott +minden szava. Mintha mulattatni akarta volna. Hogy néz!--gondolta +magában az asszony; soha életemben sem láttam ilyen szemet. + +Egyszer tűz ütött ki a belső majorban, valami rozoga istálló gyuladt ki +és a tüzes perje átcsapott a juhakolra is, amelyben vagy kétszáz fajjuh +almozott. A főhadnagyot alig bírta a holtrarémült asszonyka felkelteni; +mire kijutottak, az egész puszta ott volt a tűz körül. A cselédasszonyok +óbégattak, a férfinép oltott ahogy bírt, a fecskendővel már javában +dolgoztak, az akol tetején egy férfi vizesponyvákat dobált az égni kezdő +nádra, a tűz fényénél óriásnak tetszett; valami vad erő volt abban, +ahogy a fel--felsistergő lángok közt csápolt a ponyvákkal, amíg a tüzet +szét nem verte s el nem tiporta a veszedelmet--egymaga. Csupa korom és +füst volt, amikor lekerült az akol tetejéről. Akkor elővette a zsebéből +a makrapipáját és rágyújtott. Meglátta a rémült asszonyt, ahogy tétlen +urához simulva reszketett. Az még csak nem is vigasztalta, úgy elbámult +maga is. + +--Tessék csak nyugodtan lefeküdni. Most már itt vagyok--mondta.--Itt +most csak útban vannak az urak. + +Ez nem szép kérés volt, hanem parancs. Még a főhadnagy is így érezte. A +világért sem szólt volna ellene. Igaza van,--súgta a +feleségének,--menjünk. + +Az asszony fülében folyvást ez csengett azon az éjszakán (minthogy nem +igen aludt):--„most már itt vagyok!"... Mintha akkor már nem is lehetne +baj. És csakugyan, úgy érezte, hogy igaz, akkor nem lehet baj. + +Késő ősszel, amikor már jóformán minden mezei munkán túl voltak és a +puszta unalmassá, egyhangúvá kezdett válni, a főhadnagy nem bírta el a +semmittevést és bejárogatott a városba. Ott mégis csak volt valami, egy +kis társasélet, meg kaszinó, ahol kártyázni lehetett. Akárhányszor csak +a késő éjszaka vetette haza. A felesége eleinte ébren várta. Azután +megszokta elmaradását és már nem várta meg; másnap az ura délig aludt, +ebéd alatt ásított, unatkozott, alig várta, hogy újra fogathasson és +mehessen. + +--Ha akármi kell is, szivem,--mondta a befelé duzzogó és az +elégedetlenségét némán elrejtő asszonykának --csak hivasd Kardost, üzenj +neki, ő majd intézkedik. Magam sem tudnék jobban. + +Kis híjja volt, hogy erre fel nem kacagott a felesége. Amikor a kocsi +kigördült az udvarról, az asszony fitymáló gondolattal ismételte: „magam +sem tudnék jobban!" és hozzátette: mintha egyáltalában tudnál, mintha +értenél valamihez! + +És minthogy így egyedül nagyon unatkozott, hivatta Kardost. + +Amikor az intéző úgy tapasztalta, hogy az ő kis úrnője érdeklődni kezd a +gazdaság iránt, kinyilt a szive, megeredt a szava.--Én nem is +tudom,--mondta,--hogy nem lehet szeretni ezt az életet. Mikor ebben +minden olyan szép és olyan becsületes. A királylyal sem cserélnék, ha +kint lehetek a pusztán. Lám, most november van és a ködjárás mennyi +elevenséget hoz az üres rónaságra! A fehér ködök úgy szállnak, mintha +százezer galamb szárnya libbenne össze lassú ereszkedéssel, a bogáncson +pirosfejű tengelicerajok lakmároznak s a hangjok olyan, hogy nincs az a +pacsirta, amely túltenne rajta; jönnek--mennek a vadludak s +beszélgetnek, a nagy tuzokok őrt állanak a pusztán és vigyáznak a +semmire; minden szép itt, minden! + +A fiatal asszony eltünődött.--Miért nem házasodik meg maga, +Kardos?--kérdezte hirtelen, de bele is pirult a túlságosan bizalmas +kérdésbe. Az forgott a fejében, hogy milyen igazán házasembernek való az +ilyen, akinek nem kell több és más, csak amit otthon mindig megkaphat. + +Az intéző hallgatott egy darabig. Azután azt mondta:--Én nem +házasodhatom meg sohasem. + +--Nem házasodhatik?! Miért nem? + +--Mert olyan asszony nincs több, mint maga! + +Még csak meg sem adta a szokásos tiszteletet a „nagyságolással". +"Magának" mondta. Olyan volt ez az egyetlenegy mondása, hogy szinte +megrengett tőle a föld. Egy egész világ omlott össze tőle. Már nem az +úrnő meg az intéző volt szemközt egymással, hanem az asszony, meg a +férfi. + +Igy nem maradhattak sokáig együtt. Az asszony zavartan keresett ürügyet +és elküldte--az intézőt. A gondolatával pedig ijedten kisérte--a férfit. + +Amikor az ura hazakerült, még ébren volt, de nem árulta el. Magára akart +maradni. Mit is mondhatott volna? Ha mindent úgy mond el, ahogy volt, +akkor az talán vádaskodásnak látszhatott volna. Abból mindenféle baj +lehetne. Hallgatott, csak anynyit mondott reggel az urának: + +--Én nem hivatom többet azt a Kardost. Én nem értek a gazdálkodáshoz. +Beszélj vele te magad. + +Este a főhadnagy mosolyogva kötekedett Kardossal: + +--Intéző úr, panasz van magára, minek untatja a feleségemet a bocik +dolgával? Máskor meséljen neki valami szépet. Nevettesse meg, hogy ne +álljon a szája olyan pityergőre. + +Kardos az asszonyra nézett, de az elkapta előle a tekintetét. + +Amikor megint arra a kézcsókra került a sor, az asszony alig merte +odaadni a kezét. Most meg már úgy érezte, hogy süt az intéző ajka. +Szerette volna remegő ujjait elrántani, de az a tanintatlan, kemény kéz +nem engedte. + +A főhadnagy felszisszent a kézszorításra.--Terringettét, Kardos, miből +van maga?--kérdezte és megrázta összeragadt ujjait. + +--Pardon,--mondta az intéző mentegetődzve és ajánlotta magát. + +Amikor a házaspár egyedül maradt, a főhadnagy hizelegve mondta a +feleségének: + +--Édes kincsem, egy vallomással tartozom neked, röstelem, de megesett és +most már nem segíthetek a dolgon máskép, csak teáltalad. Tegnap +vesztettem... + +Az asszony kiegyenesedett.--Kártyáztál?--kérdezte csudálkozva. + +--Kivételesen, szivem, kivételesen,--hebegte az ura. + +--Pedig amikor megkértél, megigérted a gyámomnak becsületszóra, hogy +sohasem veszel többet kártyát a ke... + +A főhadnagy közbevágott: + +--Igen, igaz! Nem is tudom, hogy esett: megtörtént, azt hiszem, egy +kicsit mámoros lehettem. + +--Mennyit vesztettél?--hangzott a fagyos kérdés. + +--Hm, hm! Kissé kellemetlen, kissé sokat. Annyit, hogy pénzt kellene +felvennünk. Ha te aláírnál egy váltót szivem... + +--Soha!... Ezt meg én igértem volt meg a gyámomnak. Becsületszóra. És én +meg is tartom. + +--Igen? Hehe!... No lám! De talán mégis, lásd, ez egyszer... Máskép nem +segíthetek magamon. Szentugyse nem. + +--Ne beszéljünk többet erről a dologról, barátom. + +--De, nézd, édes Leona, kérlek szépen... + +--Már mondtam, ne beszéljünk róla. + +A főhadnagy kiegyenesedett. + +--Hát így vagyunk?--kérdezte nyersen. Akkor parancsolom. Ami a tied, az +az enyém. És ha szeretsz... + +Az asszony felkacagott. Nézte a fennhéjázó kártyást, aki szerelemre +hivatkozva, követel tőle pénzt. Igazán a szivéből kacagott. Ha +szeretlek?... Ó Istenem, már nem! + +Másnap a főhadnagy elutazott. A felesége nem is búcsúzott tőle. + +* + +Amikor Borsodyné magára maradt, hivatta az intézőt. + +--Kardos,--mondta szokatlanul erélyes hangon, --magának tudnia kell a +dologról, válok az uramtól. + +Az intéző némán, meglepetten nézett rá, de az asszony most nem sütötte +le a szemét. + +--Válok,--ismételte nyomatékkal. + +Kardos kissé elhalványodott. A homlokára mély ránc szaladt. Lehetetlen +volt benső felindulását leküzdenie. + +--Akkor én is megyek,--mondta elszántan. + +--Maga is?!... miért?... Megőrült?--hebegte az asszony zavartan. + +--Én is; mert én maga mellett így nem bírom el. Amúgy még könnyebb volt. + +Többet akkor sem mondhatott volna, ha a fülemilék nyelvén vallott volna +szerelmet. + +Az asszony megértette. + +--Várjon,--mondta pirulva,--nem tart a válás olyan sokáig. + +És engedte, hogy a kezén megint ott égjen az a lángoló csók... + + + + +VESZEDELEM AZ ERDŐN. + + +Fülledt nyári este volt s Balázs, a pérpagonyi erdész, lassan bandukolt +hazafelé az erdei ösvényen, amely kacskaringósan vezette végig a +sűrűségekkel és tisztásokkal tarkított pagonyban. Egész nap talpon volt +s most már jól esett volna otthon egy pohár hideg savanyúvizes bor +mellett megpihenni. Hiába volt olyan acélos, erős, edzett, mégsem tréfa +az, hajnaltól alkonyatig lesni, kergetni a bizonytalanul bujkáló +orvvadászokat, akik már megint nagyon vakmerően garázdálkodtak. Alig vol +nap, hogy a vadőrök ne jelentettek volna neki --a főnöküknek--valami +ujabb csinyt, amit az a veszedelmes népség követett el. Lövést hallottak +itt is, ott is; de hiába volt minden igyekezete az erdész--és +vadőrszemélyzetnek, nyomra akadni nem birt; a tettest vagy a tetteseket +elcsípni sehogysem tudta. + +Ekkor vette a kezébe az ügyet Balázs, a péri erdész. Olyan harmincöt év +körül levő vasember volt; fáradhatatlan, szivós, rettenthetetlen és +halálmegvető, aki azért nem házasodott meg, mert akkor nem birt volna +eléggé elszánt maradni. Egy cigányasszony úgyis megjósolta neki, hogy +vadorzó lesz a veszedelme és a végzete. Kétszer már le is lőtték; ott +maradt az erdőn vérbe fagyva: más emberfia százszor elpusztult volna +olyan sebekben, de ő talpra állott lassankint. Hanem a bátorsága nem +csökkent; inkább vakmerőséggé fajult. Engesztelhetetlen, fanatikus +gyűlölettel volt a vadorzók iránt és nem volt olyan fergeteges idő, hogy +utánok ne, ment volna, ha azt remélte, hogy találkozhatik velök. + +Éppen kiért a dunai töltésre, a védőgátra, amelynek a kanyarodójánál +gunnyasztott a gátőr viskója. Eszébe jutott, hogy ott jó víz van a +kútban; tikkadt volt, kivánta a hűs italt, arra tartott, nem kellett az +útjából nagyon eltérnie. A gátőr, az öreg Pandur Gazsi, otthon volt s +húzott is neki friss vizet szivesen. Éppen a vacsoráján rágódott volt, +valami tyúkcombon vagy micsodán. Amikor az erdészt meglátta, odadobta a +csontot a házőrző kuvasznak; az rögtön bekapta, szétropogtatta, +eltüntette. Balázsnak úgy tetszett, mintha azt a csontot ő előle siettek +volna eltakarítani olyan gyorsan. Rászólt a vén bakterre:--Tán fácánt +zabált kend? A gátőr nagy szemet meresztett, ötölt--hatolt. Honnan venné +már ő a fácánt? Egy vén gyöngytyúkja volt, azt sütötte meg a leánya, +magyarázta. + +Erről a leányról hallott már az erdész, de még nem látta. Pedig híre +volt annak, hogy milyen különös teremtés. Nem régóta került haza az +apjához, csak amióta a szegény öreg ember mellől elhalt a második +felesége. Ez kora tavasszal történt s akkor a leány--az első asszonytól +való--aki azelőtt a nénjénél volt valahol, megsajnálta az apját s +visszajött hozzá, hogy gondozza. De alig--alig volt itthon; tudja Isten +hol járt napról--napra; reggel elment, este megjött, hajnalban elment, +délben megjött, néha meg este ment el és hajnalban került haza. Mint +valami vándorló lélek, akinek nincs nyugta. Az apját hiába kérdezte +volna valaki, az semmit sem tudott. Különben is ritkán érdeklődött +egyik--másik vadőr a leány iránt, csak ha éppen erre járt valamelyik. +Szépnek és fiatalnak mondták, de azzal egyikök sem dicsekedhetett hogy +sokat beszélt vele. Sötétnézésű, hallgatag teremtés volt a gátőr +Eszterje. Röviden felelt, ha kérdezték, ő maga senkit sem kérdezett; ha +tehette, kitért a szó elől. Embergyűlölőnek hitték. Pedig be' kár volt +érte, hogy így érje utól majdan a hervadás. + +Már éppen tovább készült Balázs, amikor a ház mögül előtoppant a fekete +párduchoz hasonlatos leány és nagy szemet meresztett a nem várt +látogatóra. Összevillant a szemök és a fekete párduc sütötte le előbb a +magáét. Balázs ugyancsak rajtafeledte a tekintetét. Nem volt csuda. A +leány nyulánk, sötét alakja emlékeztetett a sátoroscigányasszonyokéra; a +haja koromfekete volt, a szeme mint az éjszaka, a nézése izzó, a +mozdulata hajlós, a arca napsütötte. Most éppen zavarban volt egy +kicsit; a köténye csücskével legyezgette magát s eközben kirázott +valamit a kötény zsebéből. Az erdész meglátta, felkapta, visszaadta. De +aközben megint csudálkozott egy sort. Mert egy kilőtt töltényhüvely volt +az a valami és Balázs az ő gyakorlott érzékével azt is megérezte, hogy a +puskapor szaga még rajta van a kormosbelsejű töltényen. Azt hát nem +régen sütötték el. + +Egy árva szót sem szólott, hanem annál többet gondolt. Még a szive is +nagyot dobbant bele. Ime, gondolta, ez a leány tud a vadorzóról; talán a +szeretője; ettől, vagy ennek a révén mindent meg lehet tudni. + +Elkezdett a leánynyal beszélgetni és csudák--csudája, az embergyűlölő +boszorkány felelt neki. Olyan volt a hangja, mint a póli--madáré; lágy +és bársonysima, édesen csendülő és panaszos, mint a mély fuvola. Az +erdész elfeledte lassanként, hogy mit is akart; hogy titkosrendőrként +akarta volna kipuhatolni, honnan került a leányhoz az a gyanús töltény. +Különben is mondott annyit a leány, hogy találta, az erdő szélén +találta, amikor gombázni volt. Ezzel be kellett érni egyelőre. Miért ne +lehetett volna ez igaz? Már késő este volt, amikor Balázs bucsut vett a +gátőr--viskótól. Hazamenet azután folyvást látta a fekete párducot; +visszaidézte maga elé a képzeletében. Még a hangját is. Sohasem hallott +még olyan mélyrezgésü asszonyhangot. + +Másnap megint arra a tájékra került valami ürügygyel. A gátőr legelőt +kért volt a tehénkéjének; --arra azt felelte az erdész: majd meglássuk. +Most úgy vélte, megérdemel ennyi kedvezést a szegény gátőr s elment +hozzá, hogy ő maga mondja meg neki a jó hirt. Annál jobban +bosszankodott, amikor nem találta otthon a leányt. + +Harmadnap megint hiába járt arra; negyednap pedig már káromkodott is, de +hogy miért, azt nem mondta. Hanem a gátbakter ezzel fogadta a késő este +hazavetődött leányt: + +--Hallod--e, ma is itt volt az erdész, ne szökdössél előle annyira, mert +amilyen hirtelen indulatú ember, még az én fejem bánhatja. + +Eszter elgondolkodott. Kiült a padra a viskó elé és nézte az erdőt meg a +csillagos eget. Valahol messze egy róka vakogott; bent a sűrüségben +bakőz riasztott; megijedhetett valamitől. Az öreg gátőr régen aludt a +vackán, amikor a leánya még folyvást a csillagjárást leste. + +Másnap azután egész nap sem mozdult el hazulról. Az erdész urat várta +titokban. Az bizony meg is jött, sőt jóval korábban, mint rendesen. Azon +kezdte, hogy megszidta Esztert, hogy hol csavarog mindig. De mintha még +a szidásával is simogatta volna.--Talán van valakid?--kérdezte +féltékenyen. + +A leány csak ennyit mondott: nekem?! és abban annyi csudálkozás volt, +hogy Balázs fellélekzett. Amikor elváltak, ráparancsolt: nekem ne +ténferegj örökké; nem szeretem; még bajod eshetnék. Tele van a környék +kóborló cigányokkal. + +Eszter újra csak tünődve nézett rá, mintha sehogysem értené, mit +törődnek annyit ővele; nem volt ő ahhoz szokva; nem fél ő senkitől sem. +Az erdész pipára gyújtott s elindult az útjára, hazafelé. De az erdő +széléről visszajött. + +--Te, mondta, holnap aligha eljöhetek. Vadorzót lesünk. A fácánosban +tett kárt tegnap is. Csak az én kezem közé kerüljön egyszer! csak +egyetlen egyszer!... Pedig már megszoktalak,--csapott át hirtelen más +témára;--szivesebben jönnék ide, mint hogy azokkal a bitangokkal +vesződjem. A vadőreim is mind azzal bajlódnak. + +A leány hallgatott. Az erdész hirtelen megkérdezte: vagy eljöjjek? +mondd! Eszter hosszasan, kérdően nézett a szeme közé és mintha ez lett +volna a szemében: mit akarsz te tőlem? Arra meg az erdész nem tudott +egykönnyen felelni. És másnap ott hagyott csapot--papot, fácánost, +vadőrt és vadorzót és amint alkonyodott, lelkendezve indult a +gátőrházhoz. Még akkor is odament volna, ha fergeteges jégeső állta +volna útját. + +* + +Amikor félúton a bordási vágásba ért, lövést hallott a füzes sűrüjéből. +Arra egyszerre elfelejtett minden egyebet, csak a vadorzót érezte; +halálos gyűlölete afelé hajtotta, kergette. Azzal a nagy tájékozással, +aminő csak az ilyen szabadban élő emberben fejlődhetik ki ennyire, +rögtön tudta, melyik ponton történt a lövés. A vadőrök most a fácánost +őrizték, itt csak vadorzó járhat. Azzal a könnyedséggel, amelyet még a +saját emberei is csudáltak benne, surrant a bokrok közé, hogy +toronyiránt jusson minélelőbb a gaztett színhelyére. Mert abban nem +kételkedett, hogy az a lövés nem volt hiába'. A legnagyobb biztossággal +csúszott át olyan helyeken is, ahol más emberfia százszor eltévedt +volna. Tiz perc alatt megtett így annyi utat, amennyit az ösvényen csak +félóra alatt járhatott volna meg. + +Egy magasles volt a sűrüség közt; arra akart fellépni óvatosan, hogy +onnan széjjelnézzen. De már elkésett. A bokrok közt erre tartott valaki. +A zörgésről tudta, hogy az nem vadállat, hanem kétlábú ragadozó; +könnyen, puhán lépdelt a "vadorzó" (csakis ő lehetett), meg--megállott +és neszelt, figyelt, hallgatódzott, azután újra indult. Már itt zörgött +a magasleshez vezető cserkésző--uton; az eléje hajló galyakat +félretolta. Cipelhetett valamit, mert hallani lehetett, hogy a lélekzete +zihál. + +Még egy pár másodperc és--ott állottak szemközt egymással, három +lépésnyire egymástól;--az erdész a puskáját lövésre készen tartotta, de +a hang, amikor „állj"--t akart kiáltani, mégis a torkán akadt. + +Ott volt előtte megtorpanva, ijedten eltorzúlt arccal a fekete párduc és +mintha ugrásra készült volna, hirtelen meggörnyedt, ledobta a terhét, +villámgyorsan kapta fel ő is a puskáját, amelynek csöve rámeredt +Balázsra. + +Az erdésznek átvillant az agyán a cigányasszony jóslata: "vadorzó lesz a +veszedelmed!" Egy másodperc századrészén mulhatott minden, mégsem lőtt. +Egyszerre eresztették le a puskájukat. Balázs némán közeledett a +„vadorzóhoz", aki megvillantotta hófehér fogsorát. Mosolygott. A +puskaját maga kinálta oda; az erdész elvette, megnézte. Jó +duplapuska,--mondta,--hol dugdosod? + +--Itt, a nagy fűzfa odvában,--felelte a leány nyájasan, mintha arra +válaszolt volna, hogy hol árulnak olyan kalárist, aminő az ő meztelen +nyakán díszlett. + +--Mit lőttél?--kérdezte tovább az erdész szelid hangon s a földre dobott +zsákra fordult a tekintete. + +--Őzet!--vallott a „vadorzó" nyugodtan és már nem sütötte le a szemét, +sőt most Balázson volt a sor, hogy megzavarodjék a rácsudálkozó +tekintettől. + +--Hátha valamelyik erdőőrrel találkoztál volna?--szólott szemrehányó +hangon.--Elfogott volna... + +--Engem ugyan soha!...--kiáltotta a leány fennhéjázva. + +--Hisz' látod, én is elfogtalak. + +--Az más!... + +Az egész nagy erdő minden bokra azt suttogta: "az más!" Balázs +megrészegedett a szótól is, a hangtól is, de az értelmétől mégis a +legjobban. + +--Meggondolatlan vagy--dörmögte. + +Eszter kiegyenesedett, megragadta az erdész karját, keze még a kabáton +át is sütötte a nagy darab ember testét, lelkét.--Ne haragudjon +rám--csicseregte hizelgő simulással. + +--Én? Terád?!--kiáltotta az erdész. És csak restelte folytatni, amit +gondolt,--hogy akár valamennyi őzet lelőhetné miatta. + +A következő pillanatban ott csüngött a leány a nyakán. Ölelte, hogy +majdnem megfojtotta. Balázs alig bírta kinyögni: vigyázz, jön valaki! + +Csakugyan jött. A bokrok megint megzörrentek és egy kutya csaholt. + +--Ez Tamás!--mormolta az érdész--a legjobb vadőröm. Bizonyosan ő is +hallotta a lövést. Egy szót sem! bizz rám mindent.--Azzal elkezdett +kiabálni:--erre--erre Tamás! + +A vadőr lihegve furakodott át a bokrokon. + +--Ejnye,--mondta és lekapta a kalapját,--de megfuttatott a tekintetes +úr! Legalább két kilométert szaladtam egy szuszra. + +--No, majd kijár érte egy pohár jó bor; most csak kapd fel ezt az őzet +és vidd a gátőrházhoz, onnan majd elvitetem holnap. + +A vadőr katona volt; fegyelemhez szokott; szó nélkül engedelmeskedett. +Csak féloldalt pislogott a leányra és azt gondolta magában, ami neki +tetszett. Éppen csak az igazat nem gondolta. A gyepre dobott +vadorzópuskát észre sem vette eközben. + +Amikor eltünt és ők ketten megint egyedül maradtak, Balázs rámordult a +leányra:--Most megölelhetsz. És szinte felbődült veszett +gyönyörüségében, amikor a leány szót fogadott neki. + +--Gyere, hazaviszlek!--mondta szenvedélyes akarattal, alkut nem tűrő +hangon. + +--Asszonynak visz?--kérdezte a leány, követelve. + +Az erdésznek már vérben forgott a szeme, lüktetett az agya, dobolva +dobogott a szíve. + +--Annak viszlek;--felelte elszántan. + +--Ha megcsal, megölöm; tudja ugy--e, hogy a kezemben volt az élete?! + +Balázs elképedt. Felkacagott.--Ó te! te!!--egyebet nem tudott mondani; +csak újra kacagott. + +És magához rántotta a leányt.--Gyere!... + +* + +Így lett mégis „veszedelme" a vadorzó. + + + + +A SZERELEM HANGJAI. + + +--Kérlek... kérlek szépen, édes asszonykám, ne siesd el... ne engedj +hirtelen haragodnak; ne mondj nagy szavakat... nyugodjál meg, azután +hallgass meg; kérdezz... + +--Kérdezzelek!... Hihetek én teneked ezentúl? Megcsaltál! + +--És még sem csaltalak meg. Szavaimra mondom, nem. + +--Oh! + +(Egypár másodpercnyi szünet. Az asszony borus, szinte sötét arccal nézi +a férfit. Mintha abban az „Oh"--ban a felháborodás mellett +leküzdhetetlen megvetés is lett volna. Feljajdulás, vészkiáltás, +kiábrándulás, végtelen szemrehányás, a férfiszóban való kételkedés, egy +világ összeomlása,--minden, ami rossz s ami keserű.) + +--Édes! + +--Ne szólíts többet így. Egyáltalán ne tegezz. Ne tegezzen. + +--Azt én nem tudam. És te sem tudod. Azt mink nem tudjuk. + +--Majd megválik. Tapasztalni fogod. + +--Látod?! + +--Nyelvbotlás... semmi; különben is olyan nagyon mindegy. Mi köztünk +sohasem lesz már többet az, ami volt. Nem is lehet. Erről nem tehetek; +még ha akarnék sem. Különben ne gondold, hogy valami túlságosan a +szivemre veszem. Tudtam én ezt; vártam én erre mindig. Ismertelek. +Hiszen jól van. Most még tegezlek, mert máskép nem bírnék veled őszintén +beszélni. De vége... + +(A nyitott ablakon be--beröppent a forró nyár szellője; odakint úgy +sütött a nap, mintha egy nagy kohóba akarta volna beleolvasztani a +világot. Az asszony fáradtan hanyatlott hátra a zsöllyéjében; a kalapja +a fején volt, a keztyűje a kezén; gépiesen legyezte magát egy +ujsaglappai, amelyet a könyves asztalkáról vett el az imént.) + +--Édes asszonykám! Édes! Olyan szerencsétlennek tudnám magamat érezni, +és mégis van a neheztelésedben valami boldogító. Az az érzésem, hogy +féltesz... + +--Ez nem féltés. Ez csak a megalázottság szégyene, tudd meg. + +--Ne tagadd, féltesz. Ne vedd el tőlem ezt a nagy örömet. Olyan nagyon +vágytam én erre mindig. Hányszor mondtam. + +--Mégis megcsaltál. (Hevesen): De hogy is merted? Hát nem tudtad, hogy +ezzel olyat rontasz el, amit sohasem lehet jóvá tenni? Elrontottad, ami +a legtöbbet ért Büszke bizalmamat ölted meg mindenkorra. Azt a nehezen +ápolt, mindig gyanakvásra hajló bizalmamat, amelylyel ugyan áltattam +magamat, de igazi megnyugvást találni benne nem bírtam. + +--Minden tőled függött, csak tőled magadtól. + +--Ugyan!... én talán megcsaltalak? Én talán nem voltam egészen csak a +tied? Mersz a szemem közé nézni? + +--Oh, Istenem, tudom én, hogy csak az enyém voltál; és mégsem voltál az +egészen. Valami hiányzott... Gyere közelebb, nem bírok így ülni +melletted; add ide a kezedet, hadd húzzam le a keztyűcskédet... + +--Erre igazán semmi szükség sincsen. Azt mondtad, kérdezzelek. Beszélj. +Ne mondd, hogy úgy mentem el tőled, hogy meg sem hallgattalak. Mit +akarsz még mondani? + +(Az ablak előtt egy nagy fa zöld árnyéka imbolygott erre--arra. Mintha +valaki, aki láthatatlan, titokban be--bekukucskált volna. A lombok halk +sóhajtással lendültek össze, aztán megint széjjel.) + +--Mit akarok mondani? Tulajdonképen csak egy nagy és örök mondanivalóm +van s ezt olyan jól tudod. Szeretlek! Nagyon szeretlek és te vagy az +első és egyetlen asszony, aki ezt így hallja tőlem, a szívem--lelkem +remegő, boldog, mindent kináló nagy vágyával utánad... Ne fordulj el. Ne +tégy úgy, mintha nem hinnéd, vagy mintha csak a kételkedés paránya is +megbírná mérgezni a hitedet. Azt mondtad: ösmersz. Hallottál rólam +valamiket; sőt én is elmondtam neked az életem üres bizonytalanságát, +amelyben a boldogság ösztönszerű vágya és keresése asszonyok mellé +vezetett, akik sohasem bírtak meghatni, boldogságot adni. Amit te +irántad éreztem, az az első perctől fogva valami egészen más volt. + +--Gyönyörű érzés lehetett. Nagyon kivételes érzés. Annyira, hogy +példátlan hűségre ösztönzött, ugy--e? + +--Ne csúfolódjál. A végén látni fogod, hogy a hűségemen semmi csorba sem +esett. Engedd, hogy beszéljek. + +--Tessék. + +(Elnézett a mozgó lombok felé; a szemében szomorú lemondás volt, amelyet +közönynek szeretett volna mutatni; arcán gyönge pirosság; a szeme +szögletében egy kis szokatlan harmatozás, mint egy erőszakkal +visszatartott könycsepp.) + +--Már rég' túl voltam igazi fiatalságomon, amikor megösmertelek. Azt te +sem gondolhattad, hogy nem volt a multamban asszony. De azt mindjárt +megmondtam neked, hogy olyan soha, akiben mindaz meglett volna, ami +énnekem annyira nagyon kell. Te sohasem igyekeztél azon, hogy meghódíts +és mégis mindenem lettél. Azzal a te csöndes tartózkodásoddal, amely a +lényed legbensőbb titkossága, mélységesen mély érdeklődést és +kiváncsiságot ébresztettél bennem, amelynek eleinte csak nyugtalan +betegévé, később elszánt és sokszor kétségbeeső bolondjává váltam. +Emlékszel--e, amikor először mondtam: „Boriska, baj van; nagyon szeretem +magát", akkor már fülig voltam. Hogy néztél rám, Istenem! mintha csak ez +lett volna a szemedben: --sejtettem, tudom, de nem akarom tudni és jobb, +ha elhallgat, mert különben egészen elveszít. --Nem mutattál sem +megdöbbenést, sem lázadást, mégis éreztem, hogy büntetsz. Egy hang +nélkül. Csak azzal a reménytelenséggel, amely a lényedből olyan +ellenállhatatlanul sugallódott belém. Elfulladt a szerelmi vallomásom. +Nem kértem mást, csak hogy engedj ott maradnom a közelségedben, csak +hogy érezzelek; a szemed beszélt akkor is az ajkad helyett és azt +mondta: „szegény". + +(Az asszony szeme a lombról visszatért a mellette mormoló férfira. Az a +szem megint azt mondta: „szegény".) + +--Látod, akkor is így néztél. És én bennem nem az ingerelt dac éledt fel +attól, hanem az ijedtség, hogy nem rontottam--e el mindent, mindenkorra. +Talán éppen az volt a szerencsém, hogy olyannak láttál, amilyennek soha +egyetlen más asszony sem. Nem volt az ravasz kieszelés, hogy a +kényre--kegyre meghódolt rab hallgatott azután melletted. Valami +megsúgta, hogy az a nagy és hatalmas akarat, amely száz asszony közül +kilencvenkilencnek veszte, a te nem tetszéseden megtörik. Hosszú +hónapokon át egyszer sem mondtam azután, hogy szeretlek; csak éreztettem +veled. És amikor egyszer azon a legritkább véletlenségből adódott +magános délutánon egyedül értelek, és a divánra nyugtatott félig +mezítelen karod elvette a megmaradt eszemet, akkor sem bírtam +szerelemről beszélni, hanem félénken, fájdalmasan, nem tudva mit teszek, +ráomoltam a karodra, akkor a te „szegényedet" nem volt lelked +eltaszítana hanem ott maradtál borzongva, remegve, szemedet lehunyva +Boriska, igy volt--e? Igaz--e, hogy neked sohasem volt szabad az én égő +szívemet mutogatnom? Szerelemről hallani annyi volt neked, mint +felkorbácsolni a lelkiösmeretedet; szerelemről te nem tudtál, nem +bírtál, nem akartál beszélni; akkor sem, amikor az én menyországi +diadalom után másnap olyan boldogan néztél a szemem közé és arcom mohó +kérdésére ezt felelted: „nem bántam meg! semmitsem bántam meg!" + +(Az asszony lehúnyta a szemét; karját rányugtatta a zsöllye támlájára; +most is félig mezítelen volt az a szép kar. A férfi egy szempillantás +alatt odasimult s elkezdte a csókjával égetni.) + +--Hát csókold, nem bánom, úgyis utoljára... hisz' megcsaltál. + +--Most sem a szerelem! még most sem, amikor válni készülsz! Csak az, +hogy „megcsaltalak!" De hogy azt mondanád: „lásd, milyen nagyon, milyen +odaadóan szerettelek s te mégis elvetted tőlem a szerelmedet!"--ezt nem! +ezt a te ajakad, a te szíved nem bírja el. Pedig erre vágyom és erre +vágytam mindig. Én hallani akartam tőled, erről a te fukar kis +szájadról, hogy szeretsz; hogy nagyon, de nagyon szeretsz; épp úgy, +ahogy én téged. Amikor megengedted, hogy száz piros rózsát +tépjek--szaggassak a szájadról, a szerelem rózsáit, akkor is +fel--felsírt bennem a keserűség amiatt, hogy mindent úgy veszek el és te +meg nem édesíted az örömömet egyetlen édes szavaddal sem; te nem növeled +a boldogságomat azzal, hogy a magadéról beszélsz; mintha, varázslat +nyügözte volna a szavadat, hangodat; mintha titkos veszedelemtől +tartottál volna, ha belőled is kitör egyszer az érzés és elmondod +valahára, hogy milyen boldoggá tettelek, és teszed te magadat azzal, +hogy nagyon szeretsz. Pedig szerettél; nagyon szerettél; lehettél +volna--e különben annyira az enyém? De azokkal a mély gyöngédségekkel +adósom maradtál, amelyek csak a szerelem hangjaiban vannak. S én olyan +eszeveszettül vágytam erre tetőled. Sokszor voltam úgy, hogy már kérni +akartalak, mondd utánam; mondd nekem: „édes lelkem uram, édes szerelmes +drága uram!"--de hátha mosolyogtál volna és mégis hallgattál volna? +Kinevettél volna! Ott lett volna megint a szemedben: „szegény!..." Nem +bírtam el ezt a gondolatot. + +--Hanem elmentél és kerestél magadnak valakit, aki mondja. + +--Nem kerestem. + +--Találtál. + +--Az lehet. + +--Akivel megcsaltál. "Akit megtanítottál „a szerelem hangjaira". + +--Milyen gúnyosan mondod, látod! + +--Nem én mondom, ő írta; itt a levele, a „szerelmes" levele. + +--Olvastad? + +--Minek képzelsz? Annyira csak tán mégis asszony vagyok. Ha már a +kezemben van! Ha már elvesztetted nálam. + +--Úgy--e, milyen gyönyörű stilus. + +--Talán el legyek ragadtatva? + +--Igazad van. + +--Nekem mindig igazam van. + +--Most az egyszert kivéve. + +--S ugyan miben nincsen most igazam? + +--Abban, hogy megcsaltalak volna. + +--„Volna?!" + +--Hisz' nem csaltalak meg. + +--S ez a levél? + +--Az sem bizonyít. Az csak azt bizonyítja, hogy van olyan asszony is, +aki tudna velem szerelmesen beszélni. + +--És te ővele? Miket írtál te neki? Meg mernéd mutatni? El mernéd +mondani? + +--Ha akarod, rögtön. + +--Ne, nem akarom. Ha csak egyetlen szó volna is benne, amit már nekem +mondtál... + +--Mit tennél, Boriskám, életem?! + +--Én már senkid sem vagyok, ne beszélj így velem. + +--Kikaparnád a szememet, mondd, mondd! + +--Azt én nem mondom. Én nem vagyok olyan tanulékony, mint ez itt. + +(Rácsapott az ölében levő levélre, azután egy hirtelen mozdulattal +lesöpörte a földre; az illatos papiros zizegve hullott lefelé; éppen a +lába elé. Akkor még rá is topantott s arrább taszította.) + +--Édes. édes, édes!--búgta a férfi boldogan. + +--Hozzám ne nyúlj! + +--Hisz minden szavad féltés, minden mozdulatod féltés. + +--Utállak, gyűlöllek. + +--Nem, te szeretsz, csak nem bírod mondani. Hogy áldom azt az asszonyt, +meg a levelét! + +--?! + +--Neki köszönhetem, hogy a szerelmedet érzem. Már azt hittem, attól +féltem, hogy az a te szeszélyes, hűvös szívecskéd még azzal sem +törődnék, ha... + +--Ha? + +--Szóval, attól féltem, hogy nem is féltenél. + +--Féltelek én? miattam elmehetsz; azt teheted, amit akarsz; miattam +irkálhatsz leveleket és irathatsz magadnak leveleket. Engem nem csalsz +meg többet. + +--Soha többet! esküszöm. + +--Kinek? bánom is én. + +--Boriskám, mondd, hogy szeretsz. + +--Ne szorítsd a kezemet... hagyj békét a karomnak. + +--Mondd, hogy szeretsz. Nézd, hogy epedek érte. Vallj nekem szereimet, +egyetlen egyszer, most. + +--„A szerelem hangjai" (!) hisz' megkaptad, megkapod; csak akarnod kell. +Menj az asszonyodhoz. + +--Itt vagyok, egyetlenem! Nála vagyok. + +--Ahhoz menj, ahhoz a másikhoz... + +--Ej, nincsen. Te édes, egyetlen, drága. + +--Aki a levelet írta, ahhoz menj, mondom. + +--Úgy--e, gyönyörű stilus? + +--Másodszor vagy odáig miatta. Hát: gyönyörü! tudom is én; ilyen levelet +minden bakfis írhat; helyesírást sem tud; két „t"--vel írja, hogy +"szerettlek". + +--Nem az van ott, te drága: „szerettelek". + +--Fogadjunk! + +--Jól van, fogadjunk. + +--Milyen bizonyos vagy a dolgodban! De nagyon elolvastad! + +--Ha csak olvastam volna! + +--Hát még? mit tehettél egyebet is? + +--Ó, te! te mennyországom: magam fogalmaztam; azért olyan gyönyörű az a +stilus. + +--Te fogalmaztad? + +--Persze, hogy én. Azután leirattam. Azután elveszítettem nálad. + +--Hogy én megtaláljam?! + +--Csak nem képzeled, hogy ilyen levelet éppen nálad igazán el lehet +veszíteni? + +--Akkor mégis megcsaltál. + +--Féltékenynyé akartalak tenni. + +(Az asszony fülig pirul.) + +--S én nem voltam és nem vagyok féltékeny; nem is leszek! értette +uracskám? értette? + +(Odakint fúj a szél; egy erős szélkölyök betaszít az ablakon egy lombos +galyat. A szobában hirtelen árnyékos borúlat támad egy pillanatra. Az +asszony halk hangja, enyhe tiltakozása hallik.) + +--A karomnak pedig hagyjon békét; már mondtam. + + + + +EGY KIS „FENSTRÁLÁS". + + +Kancsal Pál gazduram csakugyan elvette özvegy Hornungnét, a módos sváb +asszonyt, aki gyermek nélkül maradt így egyedül; míg ellenben Pál +uramnak már--már eladó leánya vala. + +Az egész eset kissé különös módon történt. Tudniillik Kancsal az ő +asszony nélkül való árvaságában átjárogatott vasárnaponkint Bogátról +Pedmérre, minthogy emitt templom is vala, meg jobb korcsma is; aztán itt +lakott valami atyafia, aki olyan kedvetlen agglegény volt. Ezzel +szeretett elbeszélgetni a nagy kertben, amely a lucernással együtt +lehetett három holdas. Egyéb azután nem is igen volt benne, mint néhány +gyümölcsfa; kivált egy pár hatalmas diófa. Annak is az árnyéka ért +legtöbbet nyáridőben; mert teremni, nagyon ritkán termett. Finnyás fa +volt; hol elfagyott virágzásakor, hol jég érte, hol pediglen okát sem +lehetett tudni, csak nem termett. Hanem legalább gondozni sem kellett. +Még a termés leszedése--leverése se igen adott munkát. Kukorica meg +krumpli volt a kertben a lucernán kivül. Ezekre szükség volt a ház +körül. A kukoricát a gazda a hizónak szánta; a krumplit maga is szivesen +fogyasztotta. A kapálással, töréssel, kiszedegetéssel, elpepecselt,--és +emellett pipázott, punktum. Ilyen emberrel jól megfért Kancsal Pál és ha +templom után a kertbe vonultak ketten, némán is jól elmulatoztak +pipaszóval. + +A leánykája nem volt velök. Azt a magányos ember beadta a városba, +pesztrának. De amikor felcseperedett, hazahozta. Akkor sült ki, hogy +szegényke semmihez sem ért, amihez falusi háztájon érteni kellene; még +tésztát gyúrni sem tudott; kisasszony--féle volt, akinek Kancsal nem +bírta rendes hasznát venni. Így érlelődött meg benne mindjobban az a +gondolat, hogy mégis csak muszáj újra megházasodnia, különben csára +indul minden a ház körül. + +Sokáig nem nyilatkozott erről a tervéről; csak főzte magában; és aközben +szétnézegetett itt is, ott is; szemlélődött; keresgélte a neki valót, +aki aszszonynak is eléggé asszony legyen még, azaz formás +legyen;--dolgozni is tudjon, akarjon, szeressen; --legyen is valamije, +mert az sohasem árt. Ő maga ugyan már nem volt fiatal; de jó erőben +maradt mindenképen; derék ember volt külsőleg is, a gazdaság körül is. +Attól nem tartott, hogy nem kap fehércselédet maga mellé. Vasárnap +kihúzta magát s rálépett a lábára keményen, délcegen;--tartott magáról +valamit ilyenkor. + +Egyszer, amig az atyafia magára hagyta a kertben, a szomszéddal határos +sövény mellett pompázó vén diófa alatt a lócán,--csöndes dudolászást +hallott a másik kertből s erre kiváncsian kukucskált át a sövény résén. +Megakadt a szeme valakin, aki a vetemény közt +le--lehajolgatott;--borsót, vagy. mit szedett kosárra;--a nyári +melegben, egymaga lévén, csakúgy könnyedén volt felöltözve; rövid +szoknya volt rajta, meg kurta ujjú ing s--harisnyátlan lábán papucs. +Gömbölyded menyecske tettvett odaát;--piros volt, mint a főtt rák; a +karja meztelen, erős, barna; felért vastagságra a kiváncsi gazdáéval; +amikor le--lehajolt, a szoknyája megfeszült rajta és fellibegett, +térdhajlásig. Kancsal anynyira belemerült a csudálkozásba. hogv észre +sem vette az atyafiát, aki visszajött és lassan sompolygott a háta mögé. +Egyszer csak rácsapott a vállára: --Mit néz kend odaát olyan +szemdülledve?--kérdezte. + +Kancsal elugrott a sövénytől, mint a csínyen ért gyerek; ő is piros +volt, akár a főtt rák és zavartan hebegte.--Kicsoda az az asszony? derék +aszzony lehet... + +A rokon helyben hagyta:--Az a',--Most. vette meg a szomszédos árvatelket +s csak egy pár hete, hogy itt lakik. Özvegyasszony! Sováb! Hornungnénak +hívják. Senkije sincs;--de mondják, módos asszony. + +Minek kerítenék a dolognak nagy feneket; Pál uram még aznap +megösmerkedett az özvegygyel és szüretkor elvette, minthogy az +asszonynak is megtetszett a derék szál munkásember, aki másforma volt, +mint a borotvált nehézkes svábok, akik. közül a gyöngébbeket az új ura +akár a bajusza hegyére tűzködhette volna. + +Könnyen ment minden; még az is, hogy Kancsal Pál azután otthagyta +Bogátot és átjött ide a jobbik gazdaságba, a kényelmesebb házba, a +svábok közé. Persze, elhozta magával Tercsikét is, az édes leányát, akit +a mostohaanyja most már kinevelhetett a falusi életre, amíg majd meg nem +csinálja itt a maga szerencséjét, ahogy férjhez adandó leányzóhoz illik. + +Rendben folytak a dolgok és Kancsal Pál nem bánta meg a bátorságát, mert +el volt ezentúl látva mindennel; Hornungné Kancsalné korában is +gömbölyded és jólelkü maradt; dolgozott, ha kellett kettőért, ahogy +megszokta volt. Kevésszavu asszony volt, aki, ha az urára nézett, mindig +mosolygott; látszott rajta, hogy ő is jól járt; megkapott ő is mindent, +amit kivánt; a mostoha leányával jól bánt, mindenre tanítgatta, jó +gazdaasszonynak nevelgette. + +Csak egy valami volt, ami Kancsalnak nem tetszett; de azért sem +hibáztathatta a feleségét, mert nem ő rajta múlt, hogy ilyen volt a +szokás a svábok között. + +A lakóházuk végén ugyanis, ahol a leány hálókamrája volt, ősi hagyomány +szerint "fenstráló" ablakocska nyílott a szögletre, hogy alkalma +lehessen az arravaló legénynek, egy pár szót váltania esténkint a +kiválasztottjával, akinek így udvarolt sváb módra. + +Magyar helyen ez nincsen; ha a legény bekivánkozik és ha arravaló, +bejöhet a kis kapun és nyiltan beszélhet, amikor annak van ideje. +Kancsalnak ez tetszett jobban; a fenstrálást illetlennek, gonosznak +tartotta, mert ámbár az a kis ablak legfeljebb a fejét engedte látni a +kikandikáló leánynak, mégis csak rejtett udvarlás volt az, ha a szülők +nem tudhattak róla. Minthogy pedig Tercsike lassankint a legszebb +leánynyá virult a faluban, el lehet gondolni, hogy milyen +settenkedés--lopakodás támadt akörül a kis ablak körül, amikor már nem +volt más dolga a legénységnek. + +Kancsal váltig célozgatott is arra, hogy be kéne rakatni azt a „lyukat". +De akkor még világosság se juthatott volna a kamrába. Ha erről szót +ejtett, kinevette a felesége, aki maga is ilyen "lyuknak" köszönhette az +első urát, a boldogult Hornungot. Nem vitatkozott ugyan a másodikkal, +hanem sok beszéd helyett megölelte. S ha Kancsal azt a két meleg kart a +nyaka körül érezte, elfelejtett egyebet; más dolga akadt neki, mint hogy +a leányára vigyázgasson, aki a kamrájából ki sem léphetett volna, hogy +azt az "öregek" ne tudják. + +De azért nem szűnt meg egészen a Kancsal nyugtalankodása; sőt amikor +egyszer a Mánherzék Tóniját vette észre a kisablak alatt, egyenesen meg +bosszankodott. Mert Tóninak nem volt valami jó híre;--dologkerülő +legénynek hirlelték, aki. ha mást nem is, de az istenadta napot folyvást +lopta. Elég csinos legény volt sovábnak; csináltvirágos kalapot viselt +és a bajuszát sem nyírta; a rossz híre miatt talán még jobban tetszett a +falubeli szüzeknek, akik tudták róla, hogy a maga fajtájabeli legényeket +kiszokta taszigálni néha a korcsmából. Duhaj volt és verekedésért ült +is. A leányok pedig nem tartják ezt tisztességtelen dolognak; inkább még +szívesebben táncolnak a virtusossal, mint az anyámasszony katonájával, +amilyen elég akadt a faluban. + +Kancsal Pál ezt még a maga fiatalságának az idejéből tudta. Ő is ezen a +réven kapta volt első feleségét. A többi kérőfélét tudniillik hamarosan +megrázogatta, mint a lisztes zsákot. Csakhogy ő helyt állt a dologban is +és tudott keresni az asszonyra, illendően. A virtust még nem bánta +volna; de a léhaságot utálta és féltette a leányát, hogy utoljára is +belebomlik a nem neki valóba. + +Addig--addig, hogy nem állhatta tovább, szóba ereszkedett magával a +legénynyel, ilyenformán:--Hallod--e te Tóni, nekem ne járj többet azután +a fruska után, mert ha még egyszer a kisablak alatt kaplak, +megpuhítlak.--Nyomatékképen felkapott a kovács udvarán levő szekérrudak +közül egyet és könnyedén megforgatta a feje fölött. + +Tóni úgy elbámult ezen, hogy még a szája is tátva maradt. A goromba +szót, ami már--már a száján volt, visszanyelte. Volt esze, hogy ne +puhíttassa magát; kivált efféle pálcával. Magába fojtotta, amit gondolt +és eloldalgott. Kancsal gazduram pedig megkönnyebbülten dobta le a rudat +és hazaballagott. + +Nap--nap után leste azután a kisablak tájékát esténkint, de nem vett +észre gyanusat.--Tercsike semmitsem tudott az esetről;--jókedvü volt és +nem látszott rajta, hogy valami hiányossága volna. Nyilván nem búsult +azért, hogy Tóni elmaradt.--A ház teljes békessége ilyformán +zavartalanul meg volt és Kancsal gond nélkül végezte a maga dolgát, ami +néha--néha fuvarozásból is állott. Jó lovai voltak és ha „forspont" +kellett, még a bíró is mindjárt őt rángatta elő. Megtette szivességböl, +hogy vállalta a fuvart, jó pénzért. Főképen minthogy maga is szeretett +egy kicsit kódorogni, világot látni.--A kocsin elüldögélt, amíg hajtott; +pipázott a közben és gyönyörködött a változatos határokban, amelyeken +áthaladt. --Csikót is nevelt s azt tanítgatni kellett;--ha már jól tűrte +a hámot s a zablát, akkor öröm volt nézni a járását, hogyan szokik a vén +ló mellé. Ez mulatsága volt Kancsalnak s így nem sokat szabódott, ha +mennie kellett valahová; többnyire a vasútra, vagy néha vadászokkal +ide--oda; azok még szivarral is ellátták s megkinálgatták egy pohár jó +borral. + +Egyszer egy ilyen fuvarból kocogott hazafelé jó későn s mégis korán, +mert otthon nem várták. Úgy volt hogy csak reggelre jön meg, de az urak +a rossz idő miatt nem maradtak kint, hanem elvasutaztak és a fuvarost +haza eresztették. Kancsal nem sietett; kímélte a csikót; lépésben +hajtott inkább, mint ügetésben. Tizenegy óratájt jutott az utcájába, +amikor már tele volt hintve az égbolt csillaggal. + +Hát amikor a saját lakóházához közelednék, lát ám valami emberforma +árnyékot a kisablak alatt, amely fölé erősen hajlott egy akácfa. + +A fejébe nyilalt.--Ez Tóni,--gondolta és már erre a puszta gondolatra is +elöntötte a méreg. + +--No lám, nem valék itthon s máris...--dörmögte vastag bajusza alá, +nagyot fújva dühében. De itt az utcán nem hagyhatta magára a csikót, +amelyre folyvást vigyázni kellett; nem is állott meg, hanem folytatta az +útját és kieszelte sebtében, hogy a kapuhoz áll előbb; ott a lovak +nyugodtan várnak a kapunyitásra; hisz' ők is szívesen igyekeznek itthon +a jászol elé. Úgy tett; de amikor a bakról leszállott; nem a kaput +nyitotta, hanem ostorral a kezében, lábujjhegyen futott a szögletre s +úgy csapott le a fenstráló legényre, mint héjjá a varjúra. Felemelte az +ostorát és végig akart vele suhintani a meglepett „árnyékon". Előre +rákiáltott:--rajtakaptalak most, kötnivaló... + +De még mielőtt lesújtott volna, ijedt hang szolalt meg, amely nem volt a +Tónié:--Az Istenért, gazduram, meg ne üssön;--tisztességes szándékban +járok én itt! + +Remegett a félős hang s így közelről az „árnyék" is jóval kisebb volt +mint Tóni. Kancsal hallotta, hogy becsapódik a kis ablak belülről és +hirtelen megösmerte a jegyzősegédet, akit éppen jegyzőnek jelöltek a +szomszédos községben; híre járt, hogy bizonyosan meg is választják ott, +rokona lévén távolról, a főszolgabírónak. + +Kancsal megszeppent.--Tyüh! Ez baj lett volna, gondolta; a hivatalos +urak nem ijednek ám meg a kocsirúdforgatástól;--a „csendér" se kutya!... +hm! + +Lassan eresztette le az ostort.--De azért forrott a vére és alig tudott +nyugodtan beszélni. + +--Úgy,--úgy!--tisztes a szándék, no lám... Most mindjárt éjfél lesz; +lám!--De ha már így van, akkor csak tessen beljebb kerülni; akkor +mindjárt elintézzük;--megkérdezzük Tercsit; --ha minden úgy igaz, ahogy +maga mondja, akkor majd meglássuk. + +A fiatalember nem mert ellenkezni. Lehet, hogy nem is akart.--Az az +őzszemü fruska megérhette neki ezt az ijedtséget; talán komolyan is +olyasmit gondolt, hogy így van rendjén; hisz' szerelmes, hát akkor kinek +mi köze ahhoz másnak, ha bomlik; csak az ő baja az. Mindenekelőtt pedig +most legalább kisül, hogy Tercsike hogy érez. A többit azután vigye el +az ördög, ha neki úgy tetszik. + +Elől ment; Kancsal Pál pedig utána. A mélyen alvó kövér svábasszonyt, ez +idő szerint Kancsalnét, alig lehetett feldörömbölni, hogy nyisson ajtót. +Amikor felriadt, ijedten kiabált tüzet, rablót. Tercsike vigasztalta meg +valahogyan, hogy semmi baj sincs, csak a gazda jött meg. + +Amikor Kancsal végre bejuthatott, ott látta maga előtt a kedves +életepárját olyan kevéssé felruházva, hogy első dolga volt rádobni a +subáját, amelyet még kánikulában sem hagyott el, ha fuvarba indult. + +--Jesszus ná! Kiabálta az asszony az idegen férfi láttára és beszaladt +kendőért, miegymásért. Mire visszakerült, akkorra Kancsal már ki is +faggatta Tercsit.--No beszélj most, te fruska;--mi igaz, hogy igaz;--de +úgy hazudjál, hogy mindjárt kitaposom a beledet. + +Tercsike, rémülten fakadt sírva. Ijedtében megnémult. De a segédjegyző +bátran toppant a gazda elé. + +--Mondtam már, hogy tisztességes szándékkal vagyok; ha Tercsi hozzám +jön, elveszem. Kell--e még több? + +Ennél több még Kancsal Pálnak sem kellett. + +Szeliden fogta meg a kisleány karját s odalódította a legényhez. + +--Aszondom, nekem ne rezonirozz, hogy ha fenstrálni nem rösteltél; most +tedd ám jóvá. + +Tercsi abbanhagyta a sírást. Olyan lett az arca hirtelen, mint a nyári +égbolt hamarosan múló zápor után: ragyogott, mosolygott. + +Egy szót sem szólott, csak rákacagott az apjára és szemérmes boldogságát +belerejtette a legény mellébe, amelyhez szorosan simult, bíztatás nélkül +is. + +Még a mostoha mamája is elégedetten és hangosan nevetett és a jó példán +buzdúlva ő is odasimult az urához. + +Kancsal rácsapott a felesége kövér hátára:--Eredjetek aludni, no;--a +többiről ráérünk beszélni. + +* + +S a végén a kis Kancsal Tercsiből csakugyan jegyzőné ténsasszony lett. + + + + +ZULEJKA. + + +Dombory László valamikor „globetrotter" volt, a szó legszebb értelmében. +Igazán elmondhatta, hogy látta a nagy világot. Ki tudná azt, hogy amikor +esztendőkig alig vettük hirét, hol s merre utazgatott. + +Az ösmerősei valami nagyon is titkos szerelmi okát emlegették ennek a +szakadatlan önmaga elől bujdosásnak; de erről senki sem tudott +bizonyosat. Végül az itthoniak elfeledték azt a keveset is, ami a +dologban talán igaz volt, sőt azt is, amit már csak ők magok találtak ki +hozzá. Elfeledték már magát Dombory Lászlót is, aki nem igyekezett az +emlékezetét visszaidézni az ő számukra. Annál nagyobb volt a környék +meglepetése, amikor hirtelen hazajött és hosszabb időre beült a +dominiumába. Ezt is a tiszttartójától tudták meg az emberek; mert László +úr egyelőre teljesen visszavonultan élt a birtokán, ahol sok rendezkedni +valója lehetett a hosszú távollét után. + +Az igaz, hogy úrnak tipikus úr volt Dombory. Azok közül való volt, akik +a szenvedélyeket mindig alárendelik az akaratuknak s akik az akaratukkal +az élet minden viszonya közt arisztokrata--mérséklettel, de annál +férfiasabban tudnak élni. Elköltött ugyan egy nagy vagyont az utazási +passziójára; de olyan nobilisan költötte el, hogy azt még nézni is öröm +lehetett. A trópusi éghajlatot éppúgy ösmerte, mint a jéghegyek világát; +pörkölte az Egyenlítő napja és végigcsápolta a fjordok szele. Amikor +aztán „hosszabb szabadságra" hazakerült, már kissé őszbehajló volt, +pedig alig haladta meg a negyvenet. Magas és szikár, de csupa izom; a +szeme szúrós, sötét; a homloka közepén állandóan egy függélyes mély +ránc, mint az olyan embereknek, akik sokat vannak egyedül és sokat +gondolkodnak. + +Ilyennek láttuk, amikor egyszer--ez is váratlanul történt--meghivott +magához néhányunkat, akikkel valaha baráti viszonyban volt. + +A virágosvölgyi kastély, ahol én akkor már évek óta nem voltam, nagy +park közepén rejtőzött; a parkot nem nagyon gondozták; fa és bokor úgy +nőtt benne, ahogy az Isten növesztette. Közvetetlenül beleolvadt a park +a több száz holdnyi erdőségbe, amely hires volt a vadállományáról. A +kastély tele volt mindenféle néprajzi érdekességgel és vadásztrofeával. +Annak mindnek megvolt a maga izgató története, s a tigris--és +medvebőrök, vadbivalyszarvak, vizilófogak, megannyi nagyszerű napnak az +emlékét képzeltették el velünk. + +Ebéd után átmentünk a dohányzóba, amelyből ajtó nyilt a verandára is, +meg a billiárd--terembe is. A fekete kávét a verandára hozták s mikor az +inas körülhordta a szivaros--ládikát, a házigazdánk így szólt:--Egy kis +meglepetést tartogattam a számotokra; azt hiszem, meg lesztek vele +elégedve. + +És mialatt kiváncsian néztünk rá, intett az inasnak: --Zulejka bejöhet. + +Zulejka... visszhangzott bennünk a keleti szépséget sejtető szó. Az ebéd +finom borai élénkítették a képzelődésünket; azt hiszem, senki sem volt +köztünk, aki előre is ne irigyelte volna házigazdánkat az ő Zulejkája +miatt. + +Szinte izgató várakozásunknak a szomszédos biliárdteremből fölhangzó vad +hördülés vetett véget; az inas, aki az ura parancsára odament +Zulejkáért, feltárta az ajtót és a következő pillanatban roppant +szökéssel termett köztünk egy gyönyörű szép--tigris. + +Hogy milyen riadalom tört ki erre a vendégkoszorú közt, azt nem kisérlem +meg leírni; még magam is éreztem, hogy elhalványodom. Hogyne, mikor az +egész dolog teljességgel váratlanul vett ilyen fordulatot. + +A tigris ellenben nem törődött velünk, hanem amint a házigazdánkat +meglátta, kecses, játékos szökéssel lendült eléje s roppant pracliját a +vállára tette, úgy nyalta végig az arcát, hizelegve. Nincs az az +angora--macska, amelyik különbül cselekedhette volna. + +--No, ugy--e, remek kisasszony ez az én Zulejkám?--kérdezte Dombory +dicsekedve, anélkül, hogy a legkevésbbé is észre látszott volna venni +megdöbbenésünket, amely jóval több volt meglepődésnél. + +Ezt persze el kellett ismernünk;--most már megjött a szavunk is. +Tudhattuk, hogy a gazdánk feltétlenül parancsoló ura a tigrisnek és így +az épségünkben baj nem eshetik. Dicsértük a remek bestiát, de túlságosan +közel még sem kivánkoztunk hozzá. + +--Ezt én magam fogtam Asszamban, Angol--Indiában--mondta Dombory;--akkor +alig volt nagyobb egy házi macskánál. Persze, a mamájával volt egy kis +affairem. + +--Mondd el. mondd el--kértük egyszerre. mindnyájan. + +--Nem olyan nagy eset volt--felelte a barátunk, szinte meghökkenve, +nehogy túlságos várakozást keltsen.--Inkább az elefántomé a nagyobb +érdem. Ő, az öreg "mukna", (fogatlan elefántbika) nagyszerű vadásztárs +volt. Rendíthetetlen nyugalmú vénség, aki a tigrist úgyszólván semmibe +sem vette. Ilyen segítséggel gyerekjáték a tigrisvadászat. + +Magunkban köszöntük szépen ezt a gyerekjátékot. De mégis szerettük volna +hallani, hogy folyt le az affaire a tigrismamával. Ismételtük a kérdést. +László most már nem kérette magát. + +* + +--Kalkuttától vagy negyedfélszáz angol mérföldnyire voltam +akkor--kezdte;--a sidlii maharadzsa meghivására tértem el eredeti +irányomból, miután Bilasiparában eredménytelenül vadásztam néhány ideges +elefánttal tigrisre az ottani junglekben (dzsöngl). A sidlii maharadzsa, +akit már egy korábbi találkozásunk óta indiai barátaim közé +számíthattam, felajánlotta volt nekem az ő legjobb vadászelefántját, az +öreg Mohamedet s elvitt a saját területére, amely Bidyapur vadonját és +feneketlen mocsarait foglalta magába. Ez a járhatatlan ősjungle tele +volt tigrissel s a nagy, csíkostestű bestiák naponkint elhordták a +szegény nép néhány tehenét--borját. + +A bungalow-ban (sátor), amelyben az első éjszakát töltöttem, egész éjjel +hallhattam a sakálok vonítását és amint álmatlanul nézelődtem a +sötétségben, néhány nagy világítóbogár volt a szórakoztatóm, amelyek a +sátramban röpködtek. Amerre szállottak, tűnő fénysugárnak tetszettek s +addig--addig nézegettem őket, amíg végre minden sakálhangverseny mellett +is el nem nyomott az álom. De nagyon keveset alhattam, mert már +pirkadáskor felzavart az egyik sikarim (vadász), akinek a szavait a nagy +álmosságtól alig birtam megérteni. „Bag--bag", ismételte többször, ami +azt jelenti: "tigris". Végre kitaláltam, hogy miről van szó és abban a +pillanatban talpon voltam: már teljesen elmúlt az álom a szememből. + +Mire gyorsan felöltöztem, a rádzsa már várt rám a hajtókkal, +akik--elefántok voltak. Volt vagy húsz; egyik nagyobb a másiknál és +mindegyiknek a nyakán egy mahout (hajcsár) ült, aki vezette, vagy +helyesebben szólongatta, biztatta az okos állatokat. + +Nem telt bele félóra, már megérkeztünk a jungle olyan pontjára, ahol a +tigrisek az éjjel levágott tehenet felfalták. Többen lehettek, mert a +riskából alig maradt a helyszinén más, mint a nyomorúságos kajla szarva, +meg a lábszárcsontjai; a puha talajon látszottak is a különböző nagyságú +tigrisnyomok, amelyek közt egy kétszer akkorának tetszett mint a többi. + +A haditervet a rádzsa hamarosan megállapította és engem otthagyott a +szerinte legjobb helyen az öreg „muknával", meg a mahoutjával, aki +Mohamedet mindegyre „kedvesemnek" szólongatta; őmaga a rádzsa, nem +messzire tőlem állott meg az elefántjával az aránylag keskeny +nádasszalag szélén, amelyen a hajtóelefántoknak végig kellett jönniök, +mifelénk. + +A hajtók a rádzsa utasítása szerint vagy félkilométerre húzódtak le a +jungle ritkásain s csak ebben a távolságban bontakoztak szét +csatársorba, hogy azután felénk induljanak. + +Mindez teljesen emberhang nélkül történt; zajt csak a csörtető +roppanttestű állatok okoztak, amint a jungle közt gőzmozdony erejével +haladtak. + +Egyelőre volt időm figyelni, szétnézni; gyönyörködni az exotikus +világban, amely körülvett. Mohamed úgy állott mozdulatlanul, mintha +kőszobor lett volna;--éppen csak az orrmányának akadt néha egy kis +foglalkozása,--leszakított egy--egy nyaláb füvet maga előtt, a lábához +verte, hogy a földet lerázza róla, azután lassan, meggondoltan falatozta +a csemegéjét. A „howdah" (az elefánt hátára erősített kosárféle), +amelyben ültem, meg sem billent ettől. Hallgattam az énekes szarka +dalolgatását, ami az egyik bozót mögül hangzott; lestem egy nagy zöld +gyíkot, amelynek a hosszúsága lehetett félméteres, hogyan csúszik a nád +közt, mintha kigyó volna; egy pár keselyű vijjogott fölöttem a sötétkék +égen; vagy száz lépésnyire a rádzsa fehér burnusza világított. Különben +pedig szinte félelmes csend volt; még a szellő sem libbent, hogy attól a +bozót sugdoshatott volna. + +A forrón tűző nap úgy elbágyasztott eközben, hogy a szemem lassankint +le--leragadt; elbóbiskoltam a how--dahban. + +Arra riadtam fel, hogy mintha az egész jungle égne, olyan +ropogás--pattogás verte föl az imént még mélységes csendet. Ismertem már +ezt a különös zajt. Tudtam mi okozza. Húsz hajtóelefánt csörtetett a +kefesűrűségü, két embermagasságot meghaladó gazosban, amelynek a száraz +részei pattogtak--töredeztek, mint az üveg; szálas, fonalas szövedékei +pedig szakadoztak, mint a túlfeszített húr. Húsz elefántnak nyolcvan +talpa zúzta--törte az első utat ennek a vad világnak a járatlant +vonalain. Ember ott mászva sem bírt volna a labirintos sűrűségből +kibontakozni; az elefánt ellenben minden legkisebb nehézség nélkül +haladt benne. + +A hajtók már nem voltak messzire; alig lehettek tovább száz lépésnél. +Azt hittem, eredménytelen lesz a hajtás és a tigrisek más sűrűségben +lapulnak valahol; de még mielőtt a figyelmem lankadni kezdett volna, +veszett ordítás támadt s a hajtóelefántok közül egy ideges bika +izgatottan kezdett trombitálni. A mahoutok kiabáltak: bag--bag! + +A tigris tehát mégis jelentkezett! + +Nagyon is közel ugorhatott fel az ideges elefánt előtt, mert az úgy +megriadt tőle. hogy világgá akart futni; de a mahout alaposan fejbe +veregette vastag botjával, amíg csak vissza nem fordult és be nem állott +újra a hajtósorba. + +A nyugtalanság, az ideges feszültség most már végigterjedt az egész +vonalon. + +A tigris bent volt a hajtásban és ha a rádzsának jó sejtése volt, akkor +valószinüleg erre tart azóta, hogy felugratták a vackából. + +A jungle legsűrűbb része terült előttem; olyan sűrű, hogy még a +szememmel sem bírtam közéje hatolni. De a járhatatlan szövedék közt egy +nagyon keskeny tisztás ér húzódott felém, kacskaringósan. A tigrist ezen +vártam. + +Majd kinéztem a szememet; cordit--puskámat lövésre készen tartottam, úgy +lestem, hol pillantom meg őt a várva--vártát; hol villan meg sárgás +teste a bozót között; hol látom a magas gaz ringását, amit a csúszó +tigris hosszukás testének a furakodása okoz. + +A „mahout" összerezzent előttem az elefánt nyakán és előre mutatott. + +Mintha a földből nőtt volna ki, úgy állott,--alig tíz lépésyire,--az +elfánt előtt egy nagy tigris és a szájában egy apró tigriskölyköt +hozott. Hogy bírt odajutni anélkül, hogy a legcsekélyebb jelt is észre +vettük volna, azt én máig sem értem. + +Mohamed látta és meg sem moccant. Amikor a puskámat felkaptam, a mahout +elkiáltotta magát zavart ijedtségében: lőjj uram, lőjj! + +A tigris erre letette a kölykét maga elé és borzalmasat ordított; a +szeme villámokat löveit; a torka vérvörösen tátongott; a fogai vadul +villantak ki a szájából; pofáján ráncokba verődött a düh vonaglása. + +A mi húsz vagy huszonkét elefántunk között talán egyetlen másik sem lett +volna, amelyik erre a pokoli hangra és látványra nyugodtan maradt volna. +Pedig ha az elefánt izeg--mozog, vagy éppen ijedten megfordul, akkor +lehetetlen a hátán levő vadásznak kedvező lövésalkalomhoz jutnia. +Mohamed nem moccant. Csak az ormányát emelte föl, s oly állást vett így, +mint a bajvívó, aki „en garde" áll a kardjával. Egész lényében ez volt: +gyere no! csak rajta! + +Nem tanakodhattam sokáig. Rövid célzás után eldördült a puskám. A tigris +borzasztó nagyot ugrott, neki Mohamed homlokának. Az elefánt orrmánya +lecsapott rá röptében; átkapta a derekát, egyet csóvált rajta s a +földhöz teremtette. + +A tigris elnyúlt, mint a béka. + +Mohamed várt egy másodpercig, azután egyet lépett előre és mielőtt a +holtra vált mahout rászólhatott volna, rátette egyik felső lábát a +tigris fejére. Egy pillanattal később az a fej palacsintává lapult a +talpa alatt. + +Hanem a gyönyörü csíkos bőr épen maradt, kivéve azt a lyukat, amelyet a +golyóm ütött rajta. De Mohamed nélkül ez a golyó talán kevés is lett +volna! + +* + +Még némák voltunk az elképzelt jelenet hatása alatt, amikor Dombory +folytatta: + +--A kis tigriskölyköt a rádzsa nekem adta egy bayadérrel együtt, akit +tisztességből el kellett fogadnom; de aztán a hazája határán szélnek +eresztettem. + +Hanem a szebbik leányzót, ezt az én Zulejkámat, elhoztam magammal és +felneveltem. + +Látjátok, milyen szelid, milyen hizelkedő; mint egy valóságos asszony, a +legveszedelmesebbjéből. Még eddig mindig szabadon volt: játszott a +gyerekekkel, meg a háziállatokkal; szereti a nappalt átaludni, de amint +alkonyodik, Zulejka megéled; kisampolyog a kert bokrai közé és lassú +lépéssel haladva nyujtózik el, úgy les mindenre, úgy figyel mindenre. +Nagy fejét lógatja--gondolkodik; keres valamit, amit nem talál. Ha aztán +feljön a hold és megérkezik a csendes éjszaka: Zulejka eltűnik, mint az +árnyék és én rendesen ott fedezem fel az istálló tetején, ahol +elfekszik, elnyujtódzik. Nézi a fényes éjszakát, amely ezernyi +bizonytalan sejtést kelthet benne. + +--És nem tartasz tőle--kérdeztem--hogy egyszer valami nagy veszedelmet +okoz? Hogy kitör belőle az indiai tigris? + +Dombory vállat vont. A zsebébe nyult és elővett onnan egy nagyon komoly +kis fegyvert, egy jókora öblű pisztolyt. + +--Máról holnapra semmiesetre sem történhetik baj; hisz olyan szelid, +hogy valami átmenetnek feltétlenül kell majd mutatkozni a természetében. +Ha így történnék, arra is készen vagyok. Csak egyetlenegyszer ne +fogadjon szót, amikor hazaparancsolom!... + +--Akkor?... + +A barátom egy buja juharfára mutatott, amely lent zöldelt a parkban, +vagy húsz lépésnyire tőlünk. --Látod azon a fán azt a sárga +levelet?--kérdezte. + +Még nem is mondhattam, hogy látom, már eldördült a pisztolya. A sárga +juharfalevél közepén kerek lyuk volt. + +Zulejka meg sem rándult. A durranásra felemelte a fejét s kinézett a +parkba. + + + + +ODA A MILLIÓ! + + +A galagonyási kasznáréknál nagyban készülődtek a vendéglátásra, minthogy +afféle disznótor volt nálok úgy tél vége felé. + +Jó kis tél volt s amióta a havazás elállott, harapósabbá vált a hideg. +Reggelenkint olyan zuzmara rakodott a fákra s a bokrokra, hogy +gyönyörűség volt azt a meleg szoba ablakán át nézni. Az ereszről hosszú +jégcsapok csüngtek olyan hegyesen és meredten, mintha ezernyi tőr lett +volna egymás mellé akasztva. De csak annál igazibbá vált az ilyesmik +által a téli hangulat, ami nélkül nem is lehet a disznótor az, aminek +lennie kell. + +Amikor itt volt az ideje, jöttek--érkeztek a környékbeli vendégek;--a +darázs sem igyekezhetne jobban a mézszagra. A kasznárné ténsasszony a +konyhán sürgött--forgott, buzgólkodott, őneki az volt legnagyobb +büszkesége, hogy jövő ilyenkorig beszéljenek az emberek erről a +disznótorról. Az édes ura pedig a pince körül szorgoskodott, ahonnan a +finom borokból is hozott fel kóstolót erre a különös alkalomra. Ő hozta +rendbe a kártyaszobát is;--mert a harminckétlevelű biblia forgatása el +nem maradhatott. Enélkül a férfiak csak ittak és pipáztak volna, ami +okos embereknek mégsem elég az egész éjszakára; pedig hajnalig tartó +mulatságról volt szó. + +A behavazott utakon még szánkóval is bajos volt a közlekedés; a ló +elakadt a hófúvásban;--a bennrekedt szánkót néhol ökörrel--bivalylyal +kellett kivontatni. Amit a kasznárék két bivalya mozdított, az mozdult +is esze nélkül. + +A keszi jegyző ilyenformán lemondott a szánkázásról és elhatározta, hogy +inkább lóra ül, úgy léptet át a Galagonyás--majorba. Peterdi kasznár +úrékhoz. Egy óra alatt így is szépen odajuthat.--Kis mokány lova +prüszkölve ballagott vele az esti időben is szép hóvilágos tájékon. A +jegyző elgondolkodott útközben erről--arról és már előre örült, hogy +valahára megint lesz egy kis „párti". Az ilyen „murik" nem esnek meg +anélkül, vagy kaláber vagy tarokk, vagy ami mindegyiknél különb:--egy +kis ferbli, egy kis „hazai csendes";--hej, ez az igazi! + +--Bizony szép játék az,--mormolta magában, --csak érteni kell hozzá. A +balekot könnyen pőrére vetkeztetik a nálánál gyakorlottabb--ügyesebb +huncutok. Más egyéb hazárdjáték is van a világon, de ész csak ehhez +kell; bája, zamatja csak ennek az egynek van; a többi mind a buta +vakvéletlen esélyétől függ. A jó ferblistának ellenben a rossz kártya +sem rossz, mert azt éppen úgy el tudja titkolni, mint a veszedelmesen +jót. Az igazi ferblijátékos olyan, mint a szfinx:--kitanulhatatlan, +megismerhetetlen. Ő rajta a kártyája meg nem látszik; ő sohasem ideges, +nem kapkodó, nem siet, de el sem késik, soha. Mindig nyugodt és mindig +megfigyel, anélkül, hogy valaki sejtené. Igazi szinész a jó ferblista, +még pedig az univerzális tehetségüek közül, akik néha olvadó lirikusok, +hogy a következő osztásban már cselszövő intrikusokká, vagy álmodozó +melankolikusokká, esetleg zajos hősökké változzanak, akik hevesen +támadnak kis erővel is; még olyankor is, amikor a félénkek reménytelenül +mondanak le és eldobják vigasztalan kártyájukat Az ilyen játékos +előbb-utóbb kivárja a maga úgynevezett negyedóráját,--amikor tudniillik +jár neki a kártya,--s akkor végigsöpri viharos szerencséjével az +álmélkodó, megfélemlített kompániát. + +Ilyen „matador" volt például a d--i „főúr", a jókedvű plébános, akit az +ő szelid, szentes ábrázata, állandó mosolya, rendíthetetlen nyugalma +közveszélyessé tett, ha kártya volt a kezében. Senki sem tudta a +„kasszát" olyan ártatlan ábrázattal „behúzni" és senki sem értett hozzá, +hogy olyan kígyósimasággal forgassa meg a „visszavágások" éles tőrét +aggódó ellenfelei veséjében, amelybe különös talentummal látott bele. + +A „ferblit" el sem lehetett képzelni a kasznáréknál a „papunk" nélkül, +ahogy a főurat Peterdi papa nevezni szokta. És ha játékközben magán +érezte a pap szelid, kérdő tekintetét, ráförmedt: + +--No, mit les úgy rajtam, maga baziliszkus szemű?!... + +Ma megint volt reménység efféle évődő mulatozásra; --de előbb végig +kellett enni a disznótort, ami még jógyomrú embernek sem utolsó feladat +lehetett. Hisz ami egy másfélmétermázsás kövér disznótól jó csak +telhetett, az mind a vendégek elé került. Először is a fáintos kocsonya, +füléből, körméből. orrából;--azután a tormás hús, meg a nyomon követő +mindenféle kolbász és hurka; a borsos kolbász, a fokhagymás kolbász, a +véreshurka, májashurka, tüdőshurka; mindehhez káposztasaláta, vörösrépa, +uborka, krumpli pirítva, nyers káposzta, savanyú mustár, édes mustár, +friss sertéskaraj, tepertős pogácsa, új tepertővel sütve. No meg egy kis +túróscsusza, meg egy kis kompót a--sült pulykához, amit azok számára +találtak fel, akik a „disznóságokat" kevésbbé szeretik. + +Bizony ilyen vacsora megkivánta a különféle vidámító italokat is; a +kadarka--fröccsöt, a rizlingkvaterkát, a muskotály--kóstolót, meg egy +kis vöröset a bikavérű burgundi fajtából; aztán az asszonynépnek holmi +ürmöst, konty alá való édességet... + +Mire a kártyaasztalokhoz kerültek a vendégek, valamennyinek kétfelé állt +a füle és csak szuszogni bírt; még azt is nehezen. + +Ilyen testi és telki állapotban kezdődött a „csöndes", --amelyhez persze +hozzáült a keszi jegyző is, aki csak akkor éledt fel egészen, minthogy +félig megfagyva jött volt meg lóháton. + +A pap évődni kezdett vele: + +--Hallja--e, nótárius uram, miféle csacsija van magának? Földig lóg le +róla a lába! (Tudniillik a jegyző meglehetősen nyurga ember vala.) + +A jegyző sunyított: + +--Tudja, főuram, Jézus Krisztusnak sem derogált a csacsi; és mégis jobb, +ha magam ülök rajta, mintha megfordítva volna. + +Azután nekifogtak annak, "amiből éltek";--tudniillik a kártyának--és +csudák csudájára mindjárt az első "kasszát" a jegyző söpörte be. + +Besöpörte a másodikat és a harmadikat. + +Megnyerte a negyediket, az ötödiket. + +Amikor a hatodik, hetedik, nyolcadik is hozzá vándorolt, akkor már +mindenki babonát, ördöngösséget, huncútságot, gonosz lélekkel +cimborálást stb. emlegetett. Még a főúr is mintha egy kicsit veszített +volna nagy hidegvéréből. Nem kritizált ugyan, nem heveskedett; de +ümmögött és csóválta a fejét. + +Mindez semmit sem használt. A jegyző csak nyert, nyert, mintha fizették +volna érte. Utoljára több volt már előtte száz forintnál. (Akkoriban még +forintban beszéltünk.) + +Ekkor a lelke fenekén egy titkos hang szólalt meg és nem hagyott neki +többet békét. A hang ezt sugdosta:--Kelj fel! Szedd a sátorfádat és menj +haza! Szökjél meg, mert ha itt maradsz, visszaveszítesz mindent!... + +A bekvaterkázott jegyző fel is kelt; de annyi esze volt, hogy a tervéről +egy árva hangot sem szólt. Csak kikivánkozott egy kicsit, ami ellen +elvégre is senkinek sem lehetett kifogása. + +Kiment és kissé bizonytalan lépésekkel botorkált le az istállóba, ahol a +lova volt. A ködmönét nagy bölcsen, szintén magával vitte. + +Sebtében maga nyergelt; még csak segítséget sem: hívott, hogy meg ne +súghassa valaki odabent, hogy szökik. + +Amikor nagynehezen felkapaszkodott a lovára, az minden biztatás nélkül +elindult vele hazafelé. + +Szelid, alázatos, báránytermészetü lovacska volt, a mindenbe belenyugvó +fajtából. Nyugodtan lépdelt s a jegyző úgy érezte magát rajta, mintha +karosszékben ringatnák. Lassankint el is bóbiskolt. Először behunyta az +egyik szemét, azután felváltva a másikat; azután időnkint mind a kettőt +is. Eközben folyvást hallotta a ferbli-jelszavakat, avizókat, +kommandókat: „mi a vizi?!..." "besszer"! „rebesszer"! --„hivok"! +„blindre! megadom! mije van"?! + +Mindig őneki volt legtöbbje félálmában is és mindig elvitte a +kasszát;--olvasta a sok nyereséget: tíz, húsz, száz forint, ezer forint, +egy millió forint!... No, ez már valami!... + +Erre maga is megijedt, felriadt. + +Ohó, ni,--az imént olyan jó csöndes idő volt most pedig fúj a szél és +mintha havaznék! Dehogy! Csak a zuzmarát verdesi le a fuvalom az útszéli +fákról s annak a jégmorzsái csapkodják szemközt. + +Ettől ugyan még lehetne egy kicsit bóbiskolni. Hisz olyan szépeket +álmodott az imént. Megpróbálta, hátha folytathatná. A milliónál hagyta +volt el; most lehunyt szemmel mormolta magában:--egy millió, egy millió, +éppen egy kerek millió!... Farkas! --ordított fel hirtelen, minthogy +valami veszett morgást hallott álmában. + +A szelid lovacska is megzavarodott a bősz kiáltástól és amit még sosem +tett, elkezdett forogni, ágaskodni. + +A nótárius tágra meresztette a szemét, de semmit sem látott. Horkoltam +álmomban és azt gondoltam farkasmorgásnak;--állapította meg a saját +vígasztalására; azután megnyugodva sarkantyúzta meg a lecsendesült +lovacskát, amely újra visszaesett békés szamártürelmébe. + +A szél csakugyan feltámadt és egyre söpörte a jégmorzsákat a fákról. A +jegyző már vágyott volna az útja végére, de bizony az még sehol sem +volt. Addig még lehetne tán egy verset bóbiskolni. Vagy nem?!--Csak +azért sem?!... Hát jól van: nem!--és éppen ezért: igen. Az ember +ilyenkor fölteszi magában, amit akar, de csak azt cselekszi, amit lehet. + +A nótárius nem akart aludni és máris megint aludt. Álomképzetei zagyvák +és kalandozók voltak. Érzései különösek, földöntúliak. + +Ugy érezte, mintha hullámok sodornák; a szél is taszította; már nem +hasogatta az arcát. Közben a muskotály illatát szimatolta. Ej, be jó +finom borai is vannak a kasznár úrnak... + +Jó ideig tartott ez, amikor végre valóságos kutyaugatásra riadt fel. +Hálaistennek, csakhogy itthon vagyunk!--mormolta fennhangon. + +Amikor a lova az istálló előtt megállott s felnyeritett, a jegyző +letoppant róla. A kutyák majd megették; ott hörögtek, vicsorogtak +körülötte, amíg szorongó káromkodására valami rekedt hang el nem +parancsolta őket onnan. + +--Ki maga?--kérdezte a jegyző meglepetve. + +--Én itt a bakter vagyok, kérem alássan. + +--Hol: itt?! Én nem ösmerem magát. + +--Itt a Galagonyás--majorban; itt vagyok én a bakter. És ösmerem ám a +téns jegyző urat. + +--Megbolondult maga?--hörkent fel a rémüldöző falupennája; hogy lehetne +maga a galagonyási bakter, ha én a keszi jegyző vagyok? + +Erre a különös logikára viszont a bakter nézett nagyot. Nem érthette a +furcsa összefüggést, ami abban volt, hogy ha a jegyző úr Keszin hiszi +magát, akkor hogy mondhat mégis olyan bolondot a bakter, hogy ez itt a +Galagonyás--major. + +--De pedig mégis az volnék, instálom a téns jegyző urat. Láttam is, +amikor úgy egy félóra előtt el tetszett lovagolni, oszt' most vissza +tetszett jönni. + +A jegyzőnek leesett az álla. Szépen vagyunk, mormolta, boros fejében +keresgélvén a helyzet nyitját. Hirtelen a fejére csapott. Eszébe jutott, +hogy a lova megbotlott az úton és a zuzmarát szembe csapkodó szélben +ide--oda forgott maga körül. Bizonyos, hogy megfordult akkor és minthogy +könnyebb volt neki, ha hátulról fújja a szél, a gazdája +beleavatkozásának a hiányában visszaporoszkált ide, ahol egyelőre +közelebb is érte az istállót. + +Mit tehetett? Ebbe már bele kellett nyugodnia. Minthogy mindeközben +úgyis megint megszomjazott arra a fáintos muskotályra, visszabotorkált a +kompániájához, a kártyaszobába. + +Éppen jókor. Ott már kurrentálták, életrehalálra keresték; rögtön le is +ültették előbbi helyére és osztottak neki ferblit. Egyik kezében a +kártyát szorongatta, a másikban a kvaterkás poharat. + +Egy óra múlva egy garasa sem volt, nemhogy a nyereségből, hanem még a +magáéból sem. Mindent a pap nyert el tőle. + +Amikor plűre vágódva feltápászkodott a zöldasztal mellől, kissé bárgyún, +de azért vidáman motyogta: + +--Fuccs a milliónak! + + + + +PÁRBAJ FEGYVER NÉLKÜL. + + +Alkonyodott. A mező sárga fényben úszott. A leszálló nap végigsimogatta +sugaraival a nagy pusztát, amelyben bágyadt mosolygással gyönyörködött. +A mezőn alig volt már valaki. Egy pár kaszás mindössze. A szedresárok +táján kaszálgatott Kondor Peti is, de éppen abbanhagyta, mert észrevett +valamit. + +A Nyitra védőtöltése felől egy lovas ügetett az Irtás--major irányában. +A lova ugyancsak kinyujtózkodott, szinte röpült, pedig csak ügetve +haladt--suhant. Aki rajta ült, tudott vele bánni. Ló és lovas szinte +fürdött az esti aranyfényben. + +Peti összehúzta >a szemöldökét, megcsikorgatta a fogát. Vállára dobta a +kaszáját s nagyot nyögve indult a vadkörtefa alatt ácsorgó fogatához. A +szekér előtt a lovai ki voltak akasztva az istrángból. + +Befogott hamarosan; egy saroglyára való friss lucernát dobált fel a +szekérre vasvillával, azután elkocogott ő is az Irtás--majorba vezető +úton. + +Amikorra odaért, már beesteledett. A nagy pusztát végigsimogatta az esti +szél. A legény nem érezte a hűvösséget, az ő feje forró volt. Kifogott, +bevezette a lovakat az istállóba; friss szénát adott nekik s úgy sietett +aközben, hogy az öreg kocsis meg nem állhatta, hogy rá ne szóljon: „Mán +megint bomlasz valamiért, te fiú; nem csuda, iszen holdtölte van." + +A legény olyasmit dünnyögött, hogy kinek mi köze ahhoz; de csak halkan +mondta; nem akart volna most civakodni, hiábavaló szavakat váltani. +Legsietősebb dolgát is csak nagyjából végezte s aztán ellépett az +istállóból; körülkerülte a szérüskertet s a kazlak mögött sebes lépéssel +indult a juhászszámadó lakása felé, amely az utolsó házban volt a +pusztai major cselédlakásai közül Alighogy az akácos mellett arra +fordult, nagyot dobbant a szive. Ugy volt, ahogy gondolta. Az irnok úr +lova oda volt kötve a ház előtt nyujtózkodó fiatal hársfához. + +A szénahányó vasvilla most is ott volt a Peti kezében. Azt, tudja Isten +miért, magánál felejtette. Most először is beledöfte a gyepes földbe, de +úgy. hogy a villa két ága elgörbült bele; azután kirántotta a földből +heves, indulatos mozdulattal. Lihegett, fujt; olyan kongó hördülés +szakadt fel a melléből, amilyen a gulyabeli vadbika dünnyögése. + +A számadó kutyája elébe jött s farkát csóválva hízelkedett volna neki. +Elrúgta magától. A szegény kutya nyiffant egyet s eloldalgott. Peti a +homályban élesen világító ablakhoz lopódzott s be akart nézni rajta, de +az ablak alsó fele el volt takarva belől valami kendővel s a lámpa fénye +csak a felsőrészén özönlött ki. A függönyt pótló kendőn keresztül mintha +két egymáshoz nagyon közel levő árnyék látszott volna. Petinek nem is a +szeme, hanem a szive mondta meg, hogy kiknek az árnyalakjai azok. Az +egyik bizony a számadó leányáé volt, a másik nem is lehetett másé, csak +az írnoké. + +Ilyenkor, estennet, szokott az úrfi ellátogatni ide a felső udvarból, +lóháton. Valami jómódú fiú volt, aki csak tanulni jött a gazdaságba s +maga tartott lovat magának. Azt, ha nyúzta is, nem kifogásolhatta az +ispán úr. De még csak nem is nyúzta; iszen repült az a nagyszerű állat +és a felső udvarból jó negyedóra alatt könnyen itt volt. Jönni úgy +jöttek, hogy a madár se gyorsabban; hanem annál lassúbb volt az +elmenetelök. Az írnok úr ficoltatta a lovát a ház előtt; Ka indult is, +megint csak visszafordult; úgy tett, mintha nem bírna a lovával, amely +mindig visszakivánkozott a fiatal hársfa mellé. Amikor a számadó otthon +volt, akkor kevesebb ideig tartott a fincoltatás; de ha úgy talált +érkezni az úrfi; hogy az öreg juhos még nem került haza, akkor annál +tovább virtuskodott a leány előtt, szinte a leánynak, akitől +nyilvánvalóan nehezen vált el. Pedig mit akarhatott tőle? Hisz az ilyen +pusztai vadvirág nem holmi csélcsap úrfiak keblére való, ahol nagyon is +hamar elhervadhat. + +A számadóné csendes, szűkszavú asszony volt, aki, ha gondolt is valamit, +nem igen merte azt elárulni. Ha meg a kis leánya kérte, hogy ne szóljon +az apjának, akkor éppenséggel megnémult; bomlott a gyermekéért s minden +kivánságát teljesítette volna. Mindössze ennyit szokott mondani: „Bözse. +vigyázz!" és ebben benne volt minden elképzelhető intés és jótahács. + +Bözse vigyázott is.--Ösztönös szeméremmel tartotta magától távol az +úrfit, de mégsem annyira, hogy a ficsúr csak annál jobban ne hevült +volna a közelségében. Ha a kezét simogatta az úrfi, nem rántotta el, +hagyta; de ha a derekához közeledett a karjával, rácsapott a feléje +nyúlkáló kézre. Csókot egyetlen egyet lophatott tőle az úrfi, azt is +véletlenül, de annak az ízét nem bírta elfeledni; hanem a kis leány +résen volt attól fogva és semmiféle praktikával sem lehetett a +tolvajságot megismételni. + +Peti mondta a leánynak: + +--Bözse, én egyszer kárt teszek abban a nyálasban! + +A leány kacagott: + +--Ugyan, ugyan. Peti, mit akarsz? Derék fiatal úr az, olyan szépen tud +az beszélni, tanulhatnál tőle! + +Peti majdhogy el nem harapta a nyelvét, olyat készült mondani. Hogy még +ő tanuljon attól!... És feltette magában, hogy ezután lesi, figyeli s ha +több lenne kettőnél, majd teszen valamit; azt csak ő tudja, hogy mit. + +Ma különösen sötét kedvében volt. Elszántan érezte, hogy ma lesz valami, +akármi. Ma beszél az úrfival; a többi attól függ!... Ugy tervezte, hogy +a szérüskert sarkánál várja, ott muszáj neki elhaladni, ha +visszalovagol. Akkor megállítja, megkérdezi; vagy útnak ereszti vagy +nem; nagyon elszánt volt s a vasvilláját komoran szorongatta, úgy állott +lesbe a hármasfánál, éppen a szögleten. + +Várt, várt, sokáig; mindegyre türelmetlenebbül forgott a hársfa körül, +mintha megkergült volna; minduntalan kinézett a tanya felé: jön--e már! +Alig bírta a várást, hisz aközben igazán este lett és őt is kereshették. +A Jószág nem kérdi, nem is bánja, mi baja az ilyen kocsis ember +szivének, az megköveteli a magáét az egész napi munkája után. + +A kisbéresek már itattak; pattogtatták az ostorukat, terelgették az +ökröt a kútról hazafellé. A gólya erősen kelepelt az ököristáltó +tetején; tudja Isten, mi ütött ahhoz is ilyen későn. Talán macska +mászkált a fészke körül, arra ripakodott. Lám az is hogy félti az övét, +hogy síkra száll érte!... + +Épp akkor mozdultak végre valahára a hársfa tájékán. Az úrfi lova +röhintett, az azt jelentette, hogy jön a gazdája. Peti kikukucskált; +látta, amikor egyetlen lendülettel fenn termett az irnok a ló hátán. +Bözse ott állott s nézte; még akkor is búcsúzgattak, mint akik nem +bírnak egymástól elválni. Amikor az úrfi valahára indult, Peti is +visszabujt s leste. Szorongatta a villa nyelét; elszántan tervezte, +hogyan toppan majd a lovas elé; főtt a feje, hogy hogy is kezdje, mit +mondjon, legszívesebben semmit sem beszélt volna, csak a vasvillára +bizott volna mindent. Fülzúgása támadt s attól úgy rémlett neki, mintha +beszélgetve jönnének ketten is; a fiú meg a leány. Nem bírta tovább a +nagy lelki zakatolást, előugrott a hármasfa mögül s a vasvillát ütésre +emelte, Éppen akkor, amikor csakugyan odaért a fiú meg a leány; mert +ámbár zúgó füllel hallotta, mégis úgy volt igaz, hogy biz azok ketten +jöttek s beszélgetttek; a leány kisérte az úrfit egy darabon, mert egy +útjuk volt a szérüig. + +A vadul előugró alaktól az úrfi lova megijedt s minthogy éppen gyengén +fogták a száját, nagyot ágaskodott hirtelen, megpördült maga körül s +ezzel a váratlan lendülettel úgy elhajította magáról a lovasát, hogy az +nyekkenve hömpölygött meg kétszer is a földön. + +Akármi egyéb történt volna, éppen csak erre nem számított a haragos +legény. Igy nem mehetett neki az elesettnek, aki amúgy is olyan szörnyen +megszégyenült. Petinek az eszén ez villant át:--Ezt ugyan röstelheti! +Milyen figura lett egyszerre; hogy nyög és káromkodik!... + +Már lecsillapodott bosszúálló dühe; első gondolata a ló volt, a tüzes +paripa, amely világgá készült nagy megriadtában; azt nem volt szabad +engedni. Egy ugrással a zablájánál termett s elkapta az álladzóját; +szorított rajta egyet; attól a nyugtalan állat mindjárt olcsóbban adta; +horkolva--fujva maradt meg a helyén. Mire Bözse az első sikoltás után a +másodiknak fohászkodott volna neki, már semmi baj sem volt, csak az, +hogy az úrfi sántítva tápászkodott föl s bicegve jött, úgy szidta Petit, +dühtől--méregtől elváltozott kappanhangon: te szamár, te ökör, te birka, +te ló, te disznó!... + +Olyan mulatságos volt, hogy Bözse nem bírt magával s felkacagott. Petit +mintha hájjal kenegették volna. Ezt a csengő kacagást nem adta volna +most a kerek világért sem. Bánta is már az úrfit, aki majdnem +megpukkadt! Ő is kacagott. Minél jobban szidta a póruljárt írnok, annál +jobban kacagtak mind a ketten. Szinte egymástól ragadt rajok a jóízű, +megkönyeztető kacagás. + +--No,--mondta végre a legény--gyűjjön mán. fogi mán meg a kantárszárat; +biccenjen valahogy a nyeregbe. Igaz is, minek nem ül rendesen a lovon. + +--Te szamár, te állat,--kezdte újra az úrfi, elképedve azon, hogy ő, a +tanult mester lovas, ne ülne a nyeregben rendesen. Talán te nem estél le +lóról sohasem?--förmedt fel pukkadó méreggel. + +--Nem én!--mondta Peti jókedvű nyugalommal. + +Még Bözse is tódította: + +--Az? Biz az nem esik le; az itt a pusztán a legjobb lovas. + +Az úrfit mintha hátba vágták volna. „A legjobb lovas!"--csendült a +fülébe, miközben fájós tomporát simogatta. És ezt neki mondják. Éppen +Bözse mondja! + +Ettől a dicsérettől végkép elmult a Peti indulata. Büszkén nézett +Bözsére, meg az úrfira és újra mondta leereszkedő biztatással: + +--Gyűjjön no, fogi meg a kantárszárat; majd segítek, hogy túl ne +forduljon, ha kapaszkodik. + +Ez már több volt a soknál. Az írnokocska megemberelte magát; sziszegve +lódult nyeregbe és minthogy csakugyan jó lovas volt, meg is ült most +már, ámbár bőgőnek nézte a csillagos eget, olyanokat fájdult a dereka. + +Se szólt, se beszélt, végigvágott a lován; még meg is sarkantyúzta. Ugy +eliramodott tehetetlen dühében, hogy csak úgy porzott utána a puszta. A +gyerekek utána bámultak; azt hitték, ragad vele a ló, nemsokára eltűnt a +fasorban. + +Bözse meg Peti még akkor is kacagott rajta. + +--Jaj, de furcsa volt,--vihogott a leány,--jaj, te Peti, te! + +Peti elégedetten röhintett rá: ühüm! + + + + +BOGÁTI BABONÁJA. + + +Amikor Bogáti Janit végre kinevezték a k--i uradalomba alerdésznek, +elszánta rá magát, hogy lesz ami lesz, de ő mégis megkéri a Steinhuber +Nusika kezét az apjától, a mogorva főerdésztől, aki pedig ő rá nem +nézett jó szemmel. Vagy két esztendővel ezelőtt ugyanis Jani +behajttatott a kerülőkkel az egyik erdőrészből hat tehenet, amelyek +tilosban legeltek s aztán nemcsak az sült ki, hogy azok a tehenek a +főerdész uréi, hanem az is, hogy nem volt neki háromnál több +tehéntartása, mégis hatot tartott, amiért az uradalomtól jókora orrot +kapott. Azóta nem szenvedhette az akkori erdészsegédet, Bogátit, aki +most végre alerdész lett. + +Egyetlen megnyugvása az volt Janinak, hogy Nusikával már megértették +egymást; sőt még Lencsi mama--aki bolondja volt a leánykájának--sem +rontott a dolgukon, hanem inkább segített nekik módjával, amennyire az +urától való félsze engedte. + +Máskor nem találkozhattak a gyerekek, csak ha Steinhuber papa kint járt +az erdőn; ami ugyan jóformán naponkint megesett, de csak akkor volt a +dolog bátorságos, ha valahova messzebb ment ki, amikor haza sem került +estig. Ilyenkor a tarisznyájában elemózsiát vitt magával. Ámbár rá nem +bízta ő azt az erdészsegédre, hogy mikor hova megy és mi a szándéka, de +a segéd az alsóházban mégis mindent megtudott; mert Onnan (ott lakott, +tudniillik) felgukkerezett kora-reggelenkint a Nusika ablakára s ha +abban cserepes virág volt, ez azt jelentette, hogy a papa este +elemózsiát csomagoltatott, tehát ma nem lesz itthon. Ilyenkor minden +furfanggal megcsinálta Jani, hogy egy félórácskára akármi más dolgától +is hazaszökjék s a Lencsi mama gondos felügyelete mellett meglátogassa +az ő Nusikáját. + +Szép nyári idő volt,--vasárnap estefelé--amikor ünnepi parádés +zöldkabátban közeledett a felsőházhoz a mi ujdonsült fiatal +alerdészünk.--Legfeljebb kidob az ajtón s akkor majd visszamegyek +az--ablakon, gondolta;--ha pedig sokat teketóriázik, megszöktetem +Nusikát Lencsi mamával együtt... Nem folytathatta a tervezgetését, mert +a nyitott ablakon át nagy zúgás--morgás--pattogás--káromkodás és +mennydörgős patália hallatszott ki. ami megdöbbentette. Rosszkor jövök, +mormolta;--de már nem állott meg; hisz félútról visszatérni kész kudarc +és bizonyos szerencsétlenség. Hallotta, hogy kiabál az öreg Frici papa +odabent, mérges indulattal, még jobban kitekerve a magyar szavak nyakát, +mint rendesen. + +--Szépen van aztat; Donnenvetter! Ha aztat az írás elő nem gyun, lőhetek +magamba főbe piff--paff! + +Erre a szigorú beszédre Lencsi mama csillapító szavai következtek, meg a +Nusi keserves sírása. Ha még ingadozott volna is Jani, hogy most mit +csináljon: ez a sírás becsalta. Nem minden kockázat nélkül toppant be. + +--Jó estét kivánok; mi a baj?--kérdezte, készen arra, hogy a tüzet +köpködő „princi" rajta tölti ki a haragját. + +Steinhuber elibe pattant.--Hogy mi a bajod? Tufferflucht! Aztat kérdezd +meg ezektől ni! Megvetéssel mutatott a nőkre:--ezek a bajod!--fejezte be +röviden, mire Nusika újabb síróversbe kezdett. + +Lencsi inama volt még a legnyugodtabb, vagy csak úgy mutatta. Ő is +halvány volt és hadarva beszélt. + +--Majd én elmondom, mi történt, úgyis szükségünk lesz magára, Bogáti. +Gombázni mentünk Nusikával mindjárt ebéd után, s az erdő szélén +találkoztunk az ispán úrral, aki a fogatán éppen idetartott. Egy +pénzeslevelet hozott az uramnak az erdőmester úrtól; mondtuk, hogy apus +nincs otthon, csak estére jön meg, hát ideadta a levelet nekünk. Nusika +beletette a retiküljébe. A retikül pedig vagy lecsúszott a karjáról vagy +leszakadt, amikor a bokrok közt bujkáltunk. A hármas kőnél, ahol Nusika +a zsebkendőjét kivette belőle, még megvolt; azután már csak itthon +vettük észre, hogy sehol sincs; a, gombáskosár is a Nusika karján volt, +az eltakarta a retikült, amellett nem tünt föl, hogy ott van-e, +nincsen-e. Most aztán kész a baj; pedig a Nusika opálos gyűrűje is benne +volt. + +--No ja!--kiáltotta közbe dühösen Frici papa: --a gyűrűt sincsen; pedig +még tartozok rá. Azt a levelet benne volt a munkások bére egész hétre, +több mint kétezer forintok. Mink hétfőn fizetjük, hogy vasárnap a +korcsmában el ne idd. Most én mit csinálok? Hova leszek? Ki segít én +rajtam?! + +Bogáti nagyot gondolt. Kivágta a rezet jó keményen: --én! + +A főerdész elnémult, rábámult.--Maga?!... mit tud maga? ezek húsz +kilométert szaladgáltak az erdőben; hol megleled ott egy kis retikül, +holnapig?! mert sürgős. + +--Én még ma meghozom. De egy feltételem van. + +Steinhuber gyanakodva várta, hogy ugyan mi az és kérdőn pislogott rá. + +--Főerdész úr nekem adja Nusikát! + +--Hoppsza, gazember!--pattant fel Frici papa, --mit nem akarod +te?!--Szinte elképpedt ettől a vakmerő követeléstől. + +--Alerdész vagyok már, majd csak megleszünk; ugy--e, Nusika? + +--I-i-igen!--szepegte Nusika és az anyja keblére borúlt. + +--Hát így vagyunk? Akkor szépen vagyunk! --csudálkozott az öreg, némileg +szelidülten. De csakhamar összeszedte magát. Kiegyenesedett.--Most csak +azért sem!--kiáltotta ingerülten; talán ti engem az orránál húzzátok? +Talán ti össze is beszéltetek; talán tudjátok is, hol van a retikül... + +Lencsi mama elszörnyedt:--De papa, az istenért! Rólam teszel fel ilyen +csúnyaságot?--Hírtelen sírva fakadt. + +Az öreg megszeppent. Nagy tiszteletben tartotta a feleségét s most maga +is érezte, hogy megsértette. --Lencsi ne sírjad; nem hiszem, nem mondom; +de hogy tud ez akkor mégis megtalálni valamit, ahol nem is volt? + +--Az már az én gondom,--replikázott Bogáti. --Csak az a kérdés, +megkapom--e Nusikát; mert ha nem kapom, akkor jön a vizsgálat, az +idézés, a gyanúsítás, a szégyen... + +--Hallgass! már elegem van!--kiáltotta Steinhuber megszeppenve.--Isten +neki... de ha becsapsz engem!... + +--Ne tartson attól főerdész úr. Bízza csak rám. Nusika kérem, hol van az +a zsebkendő, amelyet kivett a retikülből a hármas kőnél? + +--Itt van. + +--Adja ide, kell a babonámhoz. Mert babonával szerzem meg a retikült, +ennyit megmondhatok. + +Mind a hárman riadtan néztek rá, Frici papa maga is nagy szemet +meresztett.--Erre kiváncsi vagyok--mormolta. + +Bogáti a zsebébe csúsztatta a Nusika zsebkendőjét; köszönt, sarkon +fordúlt és elsietett. Látszott rajta, hogy tudja, mit csinál és nem akar +időt vesztegetni. + +Lencsi mama keresztet vetett utána titokban, azzal áldotta meg az +igyekezetét. Nusika még nem tért magához nagy szepegéséből, hisz +mindenért magamagát okolta; ő vesztette el a retikült a sok pénzzel. + +Frici papa olyasmit morgott, hogy ez az ember bizonyosan az ördöggel +cimborál; ha meghozza a retikült, akkor csakugyan bűbájosság, +boszorkányság van a dologban. + +Már jól beesteledett eközben és gyönyörű holdvilág volt. Olyan volt á +környék, mintha kivilágították volna. Az erdő susogott, mintha álmában +beszélgetne. Kezdett az este belehajlani az éjszakába. Steinhuber papa +el nem bírta képzelni, hogy mit csinál Bogáti ilyenkor odakint az +erdőben, ahol mégis csak sötét van. Ha még olyan bagolyszeme van is, +hogy bír látni abban a sötétségben. Olyan izgatott volt, hogy le sem +feküdt. Kiült a tornácra és egyik pipát szívta a másik után. Az +asszonynépet betuszkolta; látni sem akarta. Lencsi mama bízott a jó +Istenben; lefeküdt, csakhamar el is aludt. Nusika pedig odaállott az +ablaka elé és szorongó nyugtalansággal kisérte képzeletében a +vőlegényét, akit már annak érzett. + +Az éjszaka lassankint egészen elhatalmasodott ezalatt. Egy kecskefejő +perregett a házraboruló nagy hársfán; néha.kilendűlt a lomb közül a +holdsugárban rajzó szúnyog közé: olyankor látni lehetett nesztelenül +surranó árnyékszerű alakját. + +Nusika ébren álmodozott. Ki tudja meddig. Órákhosszat. Éppen azt élte át +újra, amikor egyszer éjjeli zenét kapott Bogátitól és a cigány húzta; +Jani meg halkan énekelte: „Éj van, éj van, nyugalomnak éje, a magas +menny holdas csillagos;--szép virágom, kékszemű leányka, drága kincsem, +mit csinálsz te most"... De nem álmodozhatott tovább, mert megzörrent a +kis kapu és valaki jött, a kerten keresztül. Nusika a holdfényben +szívdobogva ösmerte meg Bogátit. Felsikoltott örömében. + +--Nusika,--maga még ébren van? édes angyalom, szóljon az apjának, hívja +ide. + +Nusika kitalálta, hogy ez mit jelent. Lelkendezve sietett a +tornácra:--Apus! apus! megjött Bogáti! + +Steinhuber úgy pattant fel a szendergéséből, mint a gummilabda.--Hol +van? mi van? mit hoz? ... és rohant nyomban Bogátihoz. + +Az alerdész odanyújtotta neki a retikült.--Itt van, tessék--mondta +fölényesen, mint aki érzi, hogy itt most ő az úr. + +Steinhuber papa magánkívül volt.--Itt van! csakugyan itt van! benne van +a levél!... ni, még a gyűrű is!... de hogy csináltad ezt te gazember, +te? talán igazán az ördöggel cimborálod? + +--Az már az én dolgom, mondtam, hogy babonám van,--felelt Bogáti és a +papája szemeláttára megölelte, megcsókolta Nusikát. + +Az öreg hirtelen elfordúlt, hogy ne is lássa. + +* + +Az esküvő után, amikor már vagy századszor faggatta Steinhuber papa a +vejét, hogy mondja meg már, hogyan bírt ráakadni éjjel az erdőben +egymaga arra a retikülre, végre engedett Bogáti az ő titokzatosságából. + +--Dehogy is voltam én egymagam,--mondta; --hisz Nero velem volt. (Nero +volt tudniillik a hűséges vizslája.) + +--Nero!... Nero mindig is veled van; de mit tud Nero ehhez? + +Bogáti ránézett az öregre és meggyőződéssel mondta:--mindent. Amikor +hallottam, hogy Nusika kivette volt a zsebkendőjét a retikülből, már +tudtam, hogy meglesz a retikül. Nero majd előkeríti. Kimentem vele a +hármas kőhöz, ott még megvolt, azután megszagoltattam a Nusika +zsebkendőjét, amelyen én ugyan nem, de Nero nagyon jól megérezte a +retikül finom bőrszagát; s akkor elindítottam: keresd Nero!... A többit +látni kellett volna. Gyerekjáték volt az egész. Úgy haladt a hölgyek +nyomán, mintha zsinóron húzták volna. Nem tettünk kétszáz lépést, már +hozta a retikült. Sok ilyen kis tréfát csináltunk mink már ketten. Ez +volt az én „babonám", lássa papa. + +Az öreg a homlokára csapott: tufferflucht! és én tökfejem erre nem is +gondoltam volna. + +Hirtelen eszébe jutott valami. Körülnézett. Elkezdett az ujjaival +csettintgetni.--Nero! Nero!--kiabálta. + +A hűséges vén vizsla előbújt a díván alól. + +--Gyere Nero, kapod valamit,--mondta az öreg, szinte elérzékenyülten és +egy nagy darab vajaskenyeret adott Neronak. + + + + +GYURI BÁCSI. + + +Amikor a tavasszal meglátogattam Ida néniéket, a jó öreg asszonyt +magából kikelve találtam. Pörölt Gyuri bácsival, az urával aki szelíden +tűrte a szemrehányásait. + +A kertjökben találtam őket, ahol már nyílott az orgonavirág és a mező +felől édes illatok szálldostak errefelé. A nagy kert veteményes részében +néhány napszámos--leány dolgozott is, nem is, ahogy jól esett neki. +Világos kacabajkájokban olyanok voltak, mint a mákvirág, amely sorjában +van egymás mellett s az egyik fehérbe játszó, a másik rózsaszínben +játszó, a harmadik lilába játszó; egyik sem egészen határozott színű, de +mind csupa üdeség, gyöngédség, mint a harmat. Tudniillik Ida néniék +vidéken laknak; gazdálkodnak és elvonultan éldegélnek; kivált amióta +egyetlen fiók, a kis huszárhadnagy, valahol az orosz harctéren fogságba +került. + +Borzasztó idők voltak azok. Jól emlékszem, mert éppen akkoriban kelt +híre a végzetes satanovi csatának, ahol egy egész magyar huszárezredet +söpörtek el az oroszok géppuskái. A szegény Palkó gyerek is ott tünt el, +és eleinte mindnyájan azt hittük, hogy ő is azok közt volt, akik szép +fiatal piros vérökkel öntözték a satanovi mezőt. Bizonyosságunk +tulajdonképen nem volt; de akik azt a csatát átélték, úgy beszéltek +róla, hogy azt az ember ökölbe szorított kézzel, csikorgó foggal, könyes +szemmel hallgatta. Még a legreménykedőbb természet is sötét lemondásba +komorodott attól. + +Ida néni olyan volt, mint az őrült. Étlen--szomjan és álmatlanul +tördelte a kezét és járta a templomokat, de imádkozni nem tudott, csak +nyögött és a halántékát simogatta. Gyuri bácsi ennek a rettentő anyai +szenvedésnek a láttára elfeledte a maga nagy kétségbeesését és +fűhöz--fához szaladgált valami bizonyosság után.. Egyszer hetek múlva +ragyogó arccal került haza; lelkendezve, örömkönyek közt ujságolta Ida +néninek, hogy hála a jóságos jó Uristennek, nem esett el a fiu, hanem +fogságba került. Látták. Többen is látták. Nem is volt benne abban a +fergeteges rohamozásban. Oldalvédnek volt kiküldve és ott esett az +Oroszok kezébe, akiknek a húszszoros ereje előtt le kellett tennie a +kardját. Mindezt nagy részletességgel és nevekre hivatkozva mondta el +Gyuri bácsi és folyvást hálálkodott aközben a jó +Istennek.--Megyek!--kiáltotta azután--megyek rögtön a haditudakozóba; +megyek Pestre; nem nyugszom addig, amíg meg nem tudom, hol van, merre +vitték. + +Ida néni boldog megkönnyebbüléssel, lélekzet után kapkodva +küldte:--erigy lelkem; erigy édes öregem; tégy meg mindent, mindent! az +életem, az eszem, a mindenségem függ tőle, hogy sikerrel járj; erigy! + +És azután megint eltelt egy pár hét, kínos, szorongó, de már +reménykedéssel vegyes izgalmak közt; amikor értesítést hozott Pestről +egy külön staféta, hogy a Pali gyerek csakugyan fogoly és +Vladivosztokban van; oda vitték, ott őrzik a háború végéig. A külön +embert Gyuri bácsi egyik régi jó barátja, egy ezredes küldte ki hozájok +az írott jelentéssel! A két öregember egymásnyakába borúlt s úgy sírt, +hogy még a „staféta" is velök sírt. Azt persze megvendégelték, +tejbe--vajba fürösztötték; még a lába nyomát is áldották, úgy +bocsátották vissza az ezredeshez, ezer hálálkodással. + +Ettől fogva megváltozott az öreg házaspár zaklatott élete. Nyugodtabb +lett, megint normális lett. Kivált amikor végre, megint csak hosszú +hetek múlva, megjött az első hadifogolylevelezőlap arról a rettentő +távolságról és maga a fiú, a saját kezeírásával jelentette, hogy él, még +csak meg sem sebesült, és hogy a honvágyon kívül semmi baja sincsen. + +Ida néni leborúlt az ágya fölött lévő kis feszület elé és ott áldotta +sokáig az Istent, a kegyelmest, az irgalmast, aki az ő szívének szörnyű, +félelmét ilyképen legalább enyhítette. Él! él! ez az egy hang, ez az egy +ujjongás harsant végig az ő számára a mindenségen. És mindjárt nekiült, +írt,--levelezőlapokat írt Vladivosztokba, de az urával címeztette meg. A +francia címirat zavarta; attól tartott, hogy roszszúl egészíti ki; pedig +ha rosszúl adresszál akkor a fiú majd nem találja megkapni. Bizonyosan +sóvárogva várja szegény a hazai híreket. A mama levelét! + +Gyuri bácsi hűségesen címezgette az ilyen leveleket, azaz: +levelezőlapokat. Mert csak azt lehetett küldeni. De ilyet azután +mindennap, minden áldott nap.--Ő maga is írt; vagy legalább hozzáírt +valamit a mama leveléhez. Ida néni mindig hagyott egy sornyi helyet +őneki is és el nem engedte, hogy apa is írjon a fiának. A levelekre +megjött időnkínt--bizony nagyobb időközönkínt--a megnyugtató válasz +Vladivosztokból, a világ végéről. De hála Istennek, csakhogy jött, ha +ritkán is, és ha meg is látszott rajta, hogy a fiú nem írhat szabadon, +amit akar. Mert hogy igen egyformák voltak a levelei.--„Jól vagyok, +egészséges vagyok, effélék voltak azok a "hírek", melyek hazajuttatását +az orosz hadicenzura megengedte. Ebbe még Ida néninek is bele kellett +nyugodni. + +Azóta nagyon nagy idő telt el s a háború folyvást tartott. Tehát a +levelek folyvást jöttek--mentek. De Ida néniben tartja a lelket a +reménység, meg az imádkozás. Amikor legutóbb meglátogattam őket, nem +imádkozott, hanem pörölt Gyuri bácsival. Épp arra érkeztem. + +--Nahát nem borzasztó?--kezdte Ida néni. --Ugyan, mit szól hozzá kedves +öcsémuram?--Most hozza az uram a Pályi Ditta eljegyzése hírét. És még +csak meg sem botránkozik; úgy beszél róla, mint valami nagyon +természetes dologról; de hisz' ez rettenetes! + +Zavartan keresgéltem emlékezetemben, hogy ugyan ki is az a Pályi Ditta +és hogy miért legyen olyan rettenetes, ha eljegyezték. Gyuri bácsinak a +közbeszólása térített eszemre. + +--Jó Isten,--mondta az öreg úr--az a fiatal leány nem hibás; csöppet sem +hibás. Gyerek volt még, amikor Pali udvarolt neki; hisz' Pali is gyerek +volt; a korát nézve most is gyerek. Most múlt huszonhárom éves. +Huszonegy sem volt, amikor elfogták. A leány azóta sokat +változhatott.--Az olyan gyerek--szerelem nem tartós; az idő pedig +telik--múlik; senki sem lesz fiatalabb, mindig csak idősebb. Mert +kérték, hát megy. Jóravaló derék ember a vőlegénye. Nem kell félteni a +mi Palinkat; ha visszakerül, igazán el lehet majd róla mondani, hogy +minden ujjára kap kettőt is. Hagyiuk békességben azt a Pályi Dittát. + +Ida néni izgatottan legyintett:--Te ezt nem érted édes öregem. Már itt +én jobban látok. Az a leány majd meghalt Pali után és most elhidegül +tőle; pedig hős volt a mi Palink; harcolt, fogságba került, ahol +bizonyosan mindig gondol a menyasszonyára; ha nem is voltunk még egészen +annyira; de annak a leánynak nem illett, nem volt szabad Palit +elfeledni. A mi Palinkat. A mi remek fiúnkat, akinek párja nincs; aki ha +csakugyan komolyan elakarna venni egy olyan leányt, hát az a leány még +hetedhétországon keresztül is utána futhatna, nem hogy cserben hagyja. A +multkor is kérdezte Pali a levelében. Most én mint irjak neki? Hogy +írjam ezt meg neki? Bizonyosan bántani fogja; nagyon fogja bántani, ha +megtudja. Én tán meg sem írom. + +--Persze, hogy nem kell az ilyesmit megírni, --mondta Gyuri +bácsi,--minek volna ilyesmivel izgatni. Ámbár nem mondhatnám, hogy olyan +sokat érdeklődik. Éppen csak egyszer kérdezősködött a leánykáról; az +ilyen nagyon fiatalemberek könnyen felejtenek. Ki tudja, milyen szép +orosz kisasszonyoknak akadt meg a szemök rajta. + +--Ugyan, ugyan!--dorgálta az urát Ida néni. a te eszed mindig így +jár.--Mindig ilyen volt,--bizonyította, hozzám fordulva; azt hiszi, +mindenki olyan, amilyen ő volt. Ahányat, látott, annyi tetszett +neki.--Palika nem olyan. Ő az én fiam. Őneki a családja lesz mindene;--a +gyerekei... Ó Istenem! alig is várom! Bár megérhetném még jó Istenem! +Más kivánságom azután nincs is az életben. + +Gyuri bácsi kacagott. Úgy kacagott, hogy a zsebkendőjébe fulasztotta a +kacagását, miközben a szemét törölgette. Olyan furcsa kacagást én még +sohasem hallottam. + +--Hogy az a kölyök!... házasság!... gyerek!... ej, de bolond! + +--Miért lenne „bolond"? Te is fiatalon házasodtál, --mondta Ida +néni.--Éppen huszonnégy éves voltál. Az ember addig rakjon tűzhelyet, +amíg fűteni tud benne. No csak nem szépen tette az a leány, hogy így +elpártolt a mi Palinktól: Én bizony nagyon haragszom rá,--nagyon! + +Ida néni azután megmutogatta a Palika levelező lapjait; mind sorjában +voltak, aszerint, ahogy érkeztek, szalaggal összekötve az egész csomó. +Elfeledkezve csókolta meg a csomagot előttem. + +Végigvezetett a kerten. Ez itt a Palika rózsafája, ennek a virágát +szereti nagyon;--ott van az eper--tábla, azt mindíg Palika dézsmálhatta, +másnak nem is jutott róla. Higyje el, mondta, enni sem bírok, de egy +falatot sem bírok lenyelni, hogy rá ne gondoljak; a legjobb falatot +mindíg ott hagyom a tányéromon, neki. + +Egész délután Palikáról beszélgettünk. Azaz hogy csak a néni beszélt. +Gyuri bácsi szórakozottan hallgatta. Ő már sokszor hallgatta ugyanazt. + +Estefelé elbúcsuztam tőlök; készültem a vasútra. + +Ida néni elém tett egy levelező--lapot.--Írja rá a nevét, írjon valamit +Palikának. Majd én folytatom. Úgyis éppen írtam volna már neki. + +Örömmel teljesítettem az óhajtását, Ida néni melegen hálálkodott. Amikor +elbocsátott, gratuláltam ahhoz, hogy olyan szerencsésen jártak Palikával +a szerencsétlenségben, ami mégis érte a fogsággal. + +--Csak már ez a leány, ez a Pályi Ditta, ne tette volna ezt a csúfot +velünk! sóhajtotta. + +--De hisz' megmagyaráztam már, dörmögte Gyuri bácsi, aki azután elkísért +a vasútra. + +Szép kis sétánk volt vagy negyedóráig. Ráértem, hogy neki is mégegyszer +gratuláljak. + +A rozsföldek hullámzó zöldjéről bánatosan fordította felém a +szemét.--Tele volt könynyel az a két szomorú szem. + +Megállott s azt kérdezte:--Te sem találtad ki az igazat? Te sem sejted? +Hisz' Palika csakugyan elesett Satanovnál. + +Végigfutott rajtam a borzongás. Nem mertem szólani. Csak rábámúltam az +öreg emberre. + +--Én eszeltem ki a fogságba jutását, hogy meg ne őrüljön az a szegény +asszony; én találtam ki a módját, hogy hogyan kaphasson levelezőlapokat +„Vladivosztokból". Hamisítvány az mind, az orosz nyomtatástól kezdve a +Palika kezeírásáig. Azokat a leveleket mindet én irogattam, én irogatom. +Gondolhatod, mit érzek aközben és mit érzek akkor is, amikor +beszélgetünk ezekről a levelekről; meg amikor a feleségem válaszait +megcímezem és postára adom. Muszáj postára adnom, mert a postamestert is +meg kell csalnom; mindenkinek azt kell hinni, hogy Palika csakugyan +fogoly és Vladivosztokban van. Ha tudnák az emberek, hogy mi az igaz, +akkor előbb--utóbb elszólaná magát valaki a feleségem előtt s +az--ugy--e--katasztrófa lenne. Egyetlen szerencsénk, hogy itt élünk az +Isten háta mögött és hogy erre sohasem jár senki sem azok közül, akik +tudják, hogy kik nem jöhetnek vissza soha többet a satanovi csatatérről. +Az a szegény kis leány, az a Pályi Ditta, az tudta, mindjárt tudta; el +is siratta. Palit meg is gyászolta; de arról a feleségem nem tudhat. +Lásd, ebben élek én... + +Nem tudtam, mit mondjak. Minden olyan üres és banális lett volna, ami +sajnálkozás. Csak simogattam szegényt és aközben facsarodott a szívem. + +Gyuri bácsi legyíntett. + +--Ez még hagyján.--De mi lesz, ha majd egyszer vége lesz a háborúnak és +akkor Palikának haza kellene a fogságból jönni?--Mi lesz?!!... Ha csak +meg nem halunk addig,--tette hozzá olyan arccal, amelyre ennek a mentő +lehetőségnek az elgondolása a remény örömét rajzolta. + +Még amikor a vonaton ültem, akkor is ettől a riadt kérdéstől sajgott a +lelkem: mi lesz akkor?! + + + + +A MÁSIK MIATT. + + +Azon a végzetes napon valami első előadásra ment volt Hadady Zoltán, a +„Hajnal" belső dolgozótársa s az újabb irodalom egyik reménysége, akinek +már az arcképét is közölték a lapok. Egyelőre ugyan nagyon szerény +írósorban levő fiatalember volt; de szelíd kis felesége feláldozó és +mindenről lemondó jóvoltából elég tisztességesen éldegélt a munkássága +után. A viruló élet reménységei előtte voltak s bizakodó kedvvel várta +az igéretekben gazdag jövőt. + +Amikor a színházban körülnézett, az egyik sarokülésen megpillantott +valakit, aki merőn és kiváncsian erőszakolta a szemével, hogy +észrevétesse magát. Egy halavány fiatal nő volt az, nagyszemű, mély +nézésű; a fején az éjszaka sötét rengetegével. + +Hadady érezte, hogy az arcába fut a vér. + +Pár pillanattal előbb még haza gondolt arra a jó kicsi asszonyra, akit a +házi gond kötött, míg őneki könnyű alkalmai lehettek rá, hogy jól +töltsön egy--egy estét. A felesége bizony csak ritkán juthatott el +valahová. Neki elég volt az, ha az ura elmondta az egész színdarabot +apróra és olyan részletesen, hogy majdnem végig is játszotta, minthogy +emlékezni tudott a szavakra, a hatásos mondásokra, a színészek +mozdulataira. Az ajakán csüggő, szavait leső asszonyka szemébe könnyeket +csalt az érzékeny jelenetekkel. A vidámakkal megkacagtatta. Az asszony +száz szinházért sem adta volna, hogy ilyenkor az uracskája nyakába +ugorhatott.--Minek nekem egyéb, ha te itt vagy!--mondta nagyon +szerelmesen. Egyetlen törekvése az volt, hogy boldog legyen mellette az +ura; hogy ő annak az édes fiúnak az őrzőangyala lehessen; egy kicsit a +mamája, és nagyon, de nagyon a felesége... Megrakták csöppnyi fészköket, +mint a madár, és dallal a lelkökben, boldogsággal a szívökben, élvezték +azt, hogy fiatalok és hogy az egymáséi. Előttök volt az egész titkos, +bizonytalan, küzdelmes és érdekes élet, ki tudja mi mindennel tele. De +ők csak az örömet és a sikert remélték. Hisz Hadady telistele volt lázas +ambícióval arra, hogy íróvá, költővé, nagygyá, igazivá küzdje fel magát; +hogy dicsőséget arasson; hogy hírneves legyen, akit a diadalai minden +egyébért kárpótolhassanak, amit az élet fájdalmasan mérne rá. És ebben a +boldogító reménységében ott volt mellette ez az édes jó asszony, aki +csudásan finom megértéssel tudta szeretni a munkáját s olyan szépen, +okosan, melegen, lelkesen érdeklődött minden iránt, amit dolgozott, hogy +a legkisebb valamirevaló alkotása sem maradt jutalmazatlanul. Első +közönsége ez a jó kis lélek volt; ez az okos szent; ez a föltétlenül +hűséges élettárs, aki a szépségét, melegségét, gyöngéd simulását, +osztatlan ragaszkodását adta neki szerelmes rajongással. Igazi gyöngy +volt ez a drága asszony s annyira minden kacérság és hamisság nélkül +való, aminőnek a régi nagy mesterek Madonna--képei sejtetik a tiszta női +eszményt. + +Erről a tökéletes feleségről vonta el most a figyelmét az a másik. + +Szinte meghökkent, amikor megösmerte Vári Juditot, a pallagi +kasznárkisasszonyt, akibe valaha diákkorában nagyon szerelmes volt. De +az élet szétválasztotta őket. Hadady akkor még csak érettségiző diák +volt; alig egy--két évvel idősebb Juditnál: --nem lehetett azt +végigvárni, amíg számottevő valakivé válik. Ha Judit várt volna is rá, a +szülei bizony nem voltak erre hajlandók; nekik nem volt vesztegetni való +idejök és habozás nélkül tépték szét a pókhálószálakat, amelyekkel a két +gyerekember szíve össze volt kötve. Judit férjhez ment, mert vasfejü +apja úgy akarta... + +És most, esztendők sora óta először, megint látják egymást. + +Úgy jelent meg Hadady előtt az ő első szerelme, mint áz álombeli +bolygófény, amely ösmeretlen világok felé csalogat. A következő percben +már ott is volt Judit mellett. + +--Rám ösmert?--kérdezte az asszony diadalmasan és az ő arcára is szökött +egy kis szokatlan pirosság. Azután bemutatta Hadadyt az urának. --A +híres író,--tette hozzá, amitől Hadadyn büszke öröm érzete futott +végig.--A férjem: Parti János, folytatta;--vállalkozó.--Eljöttünk +Pallagról; lehetetlen olyan kisvárosban élni. Itt van lakásunk a +Bajnok--utcában; huszonötödik szám, második emelet, szemközt a +lépcsővel. (Az urához fordult.) Hadady gyermekkori pajtásom. +(Visszabillentette a fejét Hadadyhoz.) Hát magával mi történt azóta, +mondja el. Nagyon kíváncsi vagyok; de mindenre ám. + +A két úr kezet fogott. Hadady titokban végigvizsgálta Parti Jánost. Hát +ez az ura, gondolta kicsínylően. A vállalkozó semmit sem gondolt. Ö biz' +nem, sokat tudott arról, hogy ki híres író, ki nem. De a felesége +gyerekkori pajtásával barátságosnak illett lennie. + +Zoltán felelt az asszony kérdésére. + +--Megházasodtam, mondta olyan hangon, amelyben majdnem mentegetődzes +volt.--Alig bírt a Judit szemébe nézni. Hisz' valamikor azt esküdték, +hogy egymáséi lesznek. Az az eskü most is feszélyezte; pedig Judit +szegte meg előbb. + +Felvonás közben végigsuttogták az egész szünetet s színház után Hadady +előbb hazakísérte Partiékat, csak azután ment a szerkesztőségébe, hogy a +kritikát megírja. Olyan is volt az. Igazi robotmunka. Az esze máshol +járt. Érezte az asszony kézszorítását, amellyel elváltak; hallotta a +hangját, amikor azzal búcsúzott, hogy: „a viszontlátásra". --A múlt idők +szele csapta meg;--tele volt azzal az orgonailattal, amely már akkor +régen is kedvelt virága volt Juditnak. + +Otthon fáradtság ürügyével elhalasztotta a darab elmondását. + +A felesége megsimogatta a fejét, megcsókolta a homlokát; megigazgatta az +ágyát s lefektette, mint a gyermeket. Csicsijgatta, bubusgatta, +kényeztette. Úgy tett--vett körülötte, mintha fehér galamb szálldosott +volna a szobácskában, amelynek minden zuga a gondos, szorgalmas, +fáradhatatlanul jóságos, gyöngéd kis asszonykéz nyomán szépült. + +Hadady lehúnyta a szemét és megpróbálta, hogy csak a feleségére +gondoljon. De aztán mégis Juditra gondolt. Felújult a lelkében minden; +rég elfelejtett pillanatok emléke tért vissza; kivált az, amikor egy +szeptemberi alkonyaton ezt súgta a Judit fülébe: te leszel a feleségem, +vagy senki. + +Hányszor mondta neki azután borzongó gyönyörűséggel, nagy +titokban:--édes kis feleségem! ... És Judit--íme--a másé. És őneki is +más a felesége. + +Erőnek erejével igyekezett elfordítani a gondolatát ettől a tűnődéstől. +Nagy melegséggel, nagy hálával tért vissza a lelke a feleségéhez. Soha +senki olyan igazi jó felesége nem lehetett volna;--Judit sem. Ez a +meggyőződése megnyugtatta. Lecsillapodva szenderült el. + +* + +És másnap a gonosz sors úgy akarta, hogy megint összekerüljön Judittal. +Az utcán találkoztak. Hadadynak attól dobbant nagyot a szíve, ahogy az +asszony megörült neki.--Tegnap nem is beszélgethettünk: --nem lehetett. +(Ezt különös nyomatékkal mondta.) Most jöjjön, kísérjen egy kicsit; +annyi mondanivalónk van egymásnak. + +Félöt tájban történt ez és félhétre volt, mire Hadady a szerkesztőségbe +jutott.--Egy sort sem bírt dolgozni. Valahogy elszédelgett, tétlenül. És +negyednyolckor sietve ment arra, amerre Judit várta. Mert úgy egyeztek +meg, hogy hazamenet az aszszony még végigsétál a Kossuth Lajos--utcán +pontban fél nyolc órakor. + +A szerkesztőséget elvihette az ördög. Együtt haladtak a Bajnok--utca +felé és Hadady cipelte a Judit csomagjait.--Nem beszéltek sokat; de +minden szónak volt valami különös izgató értelme, amit váltottak. --„Hát +igazán gondolt rám?..." „Lássa, milyen nyomorult a tehetetlen leányok +sorsa..." „Még megvan az az almavirág, amit magától kaptam..." „Én meg a +legszebb verseimet magához írogattam..." + +Csupa semmi ez így;--de két ember, aki valamikor szerelmes volt +egymásba, úgy tudja az ilyen semmiségeket elmormolni, hogy a másikon a +hideg--meleg végigszaladgál tőle.--Az ördögnek néha nincsen jobb +segítője, mint az emlékezés. Valamire, amire nagyon vágytunk, de ami nem +történhetett meg. + +Otthon a felesége kérdésére, hogy: „hol késtél, úgy kis uram?" +szórakozottan vont vállat. A szerkesztőség nem hivatal, mormolta. Hisz' +még benne volt a mormolásban. A tegnapi színházzal pedig megint adós +maradt. + +A felesége megsimogatta a fejét; megcsókolta a homlokát; megvetette az +ágyát s lefektette. Csicsijgatta, bubusgatta, kényeztette. Keresztet +vetett rá s betakargatta, mint a kis gyermeket szokás. Meg ahogy az +őrangyaloktól várja az ember. + +Hadady csöndesen figyelte egy darab ideig ezt az áldott +sürgést--forgást, ezt a nemszűnő kedvezni akarást; azután behunyta a +szemét és arra a másik asszonyra gondolt. Most már rá akart gondolni. A +képzelődésének ennél kellemesebb izgalmat nem bírt volna táplálékul +adni. + +Milyen különös, tünődött félálmában. A feleségem sokkal szebb,--bizony +isten!--és engem hogy imád! s mégis Juditra kell gondolnom. A hangját +úgy hallom, mintha vadgalamb búgna. A szemét magamon érzem most is, +mintha megbabonázott volna. Milyen szempár is az, azzal az el--ellobbanó +bolygófénynyel, amikor a pilláját lesüti.--Darabot kéne írni róla. Az +ilyen asszonyról lehet. + +Hanem a feleségének egy árva szót sem említett Partiékról. Sem másnap, +sem harmadnap. Az aszszonyka a szerkesztőségi sok dolognak +tulajdonította a szórakozottságát. + +Őt magát is nagyon elfoglalta valami sürgős munka, amivel lázasan +foglalkozott, ha ráért. Kis babafejkötőket horgolt. De akkor is egyre +csak az urára pillantgatott, aki az íróasztala mellett ült és leste az +ihletet. Aki figyelte volna, megérthette, hogy az egész lelkével az +urának él. Ha felkelt, olyan volt, mint az arrább röppenő madárka; az +urához surrant, megcsókolta és aztán tovább dolgozgatott. + +Zoltán megölelte; végignézegetett rajta és elmosolyodott. --De +gömbölyödik maga, édes szivem! --mondta hamiskodó bizalmassággal. Az +áldottan áldott asszonyka zavartan borult a nyakába és ott boldogan +megpihent. Bizony, sietni kellett azokkal a babaruhácskákkal. + +* + +A szerkesztőségben pedig folyvást annyi volt a dolog, hogy Hadady +napról-napra későn került haza.--Most már rendszeresen találkozott +Judittal; ha lehetett, kétszer is naponkint: amikor ment és amikor +jött.--Egy félreeső csöndes utcán vártak egymásra. + +Amikor a Hadady száján először kiszaladt ez a szó: te!--Judit megrezzent +s ijedten szólott rá: hallgass! nem szabad minekünk egymással így +beszélnünk. + +--De amikor olyan bolondul szerettelek s aztán elvettek tőlem. Sem +éjjelem, sem nappalom nem volt miattad. A szívem most is egy seb. S +milyen féltékeny voltam! És--most is az vagyok! + +--Miért mondod ezt nekem?... Ne tegezz!... + +--Tudom is én, hogy miért mondom. De amikor ott, a színházban, +megláttalak, az első érzésem megint ez volt. Hát van én nekem eszem? + +Judit megállott. Éppen egy lámpa alatt voltak. A szeme világított, ahogy +Zoltánra nézett. Még halaványabb volt, mint rendesen. Halkan mondta: + +--Nincs rá okod. Én csak egyet szerettem életemben... + +Hadadyn borzongás futott végig. Nem merte most megkérdeni, hogy kit. +Elrémült attól az eszeveszett hamarságtól, amivel mindent mondanak már +egymásnak. Pedig otthon várja valaki, aki apró babafejkötőket horgol s a +szent anyaság édes reménységével érzi az ő ideje közelségét; aki a szíve +alatt hordja a pici emberfiát, akit istenfiaként imád előre is és akiről +annyi kedves szó esik folytonosan. + +De azért másnap mégis csak Juditot kereste. S a következő napokon +megint... Mindennap azzal ment haza, hogy végét szakítja ennek az +őrületnek; valahogy elmarad, ritkítja a találkozásokat. De amikor +hazulról elindult, elfelejtette minden jó szándékát, minden akaratát... +Judit úgy került az útjába napról--napra, mint az esti boszorkánypille, +amely surranó villanással jelenik meg a virágok fölött s szíjja a +lelköket anélkül, hogy leszállana rájok. + +Már második hónapja tartott ez így és Hadady tehetetlen lelkifurdalással +szökdösött hazulról, hogy a másikat láthassa. A felesége egyetlen +fájdalmas szó nélkül tűrte, hogy olyan kevés időt tölt mellette. A +hófehér lelkek gyanútalanságával eresztette el; szelíden ölelte meg, +szemérmés alázatossággal simult hozzá; csak ennyit mert egyszer mondani, +amikor éppen nem nagyon jól érezte magát:--Kis uram, lelkem, ha lehet, +gyöjjön haza; olyan nagyon jó most énnekem, ha maga itthon van; nem +tudom, mitől félek. + +Hadadynak borzasztóan megfájúlt a szíve. Alig bírt elmenni hazulról; de +amikor elment, rohanvást rohant oda, ahol Judit várta. Szentül +megfogadta magában, hogy most elmond neki mindent; hogy elszakad ettől a +nyűgöző varázstól.--Gyáva gazember vagyok,--szidta magamagát, kínzó +lelkifurdalással. + +Judit neheztelve fogadta:--Minek váratsz? tudod, mennyire várlak!... Te +akartad, te kívántad, te követelted; most megvan a kívánságod. Ne +kérdezd az okát. Úgy sem mondanám meg. Nem, igaz, hogy szeretlek; nem +akarlak szeretni; csak nem bírok meglenni nélküled. Te se szeress, csak +gyere. Nekem ne beszélj szerelemről; annak örökre vége köztünk. Én +sohasem voltam igazán a másé a lelkemmel, mindig csak a tied, ezzel érd +be. + +--Judit, ha ilyeneket mondasz, akkor én nem bírok mellőled elmozdulni. +Úgy is az árnyékoddá váltam, mit akarsz még? Pedig ha tudnád, Judit... + +Azt akarta mondani: ha tudnád, mit szenvedek én attól, hogy otthon is +úgy várnak és az én helyem ott volna; most ezerszer inkább, mint valaha. + +De Judit nem engedte, hogy mondja; a szavába vágott. + +--Nem akarok én tudni semmit sem... Érezni akarlak. Tudni csak azt +akarom, hogy az én számomra is vagy. Úgyis az egész világé vagy és +énnekem abba bele kell nyugodnom. A te életed a szabadság; a te erőd a +függetlenség; lefoglalni téged nem lehet, nem szabad. De azért én +lehetek neked olyan valakid, aki senki sem lehet más a világon. Aki +nélkül nem bírsz lenni, élni; nem bírsz alkotni, teremteni; aki nélkül +béna vagy és koldus; én lehetek a nemtőd, a lelki szerelmed; a forrásod, +amelyből merítesz; a tüzed, amelytől meggyúlsz s amelynél melegszel. +Szomjas vágygyal tikkadj utánam és ne remélj mást, mint szenvedést, +lemondást. Akkor az enyém vagy; akkor minden leírt sorod az én termésem, +ha te gondolod is el, mert utánam sír a lelked, akármerre is fordulsz a +világon. Ez az örök szomjúság hozzám köt, mert még a reménytelenséged is +az enyém. Nekem élsz; nekem alkotsz, és én ezt akarom. Azokat a véres +gyönyöröket akarom megosztani veled, amelyek akkor fakadnak a lelkedben, +amikor az epedés dalait írod a te Elérhetetlenedhez. + +Elfojtott zokogásba fuladt a szava. De már előre sietett. Hadady alig +bírt a nyomában maradni. Szeretett volna leborulni eléje és ott +meghalni... Inkább meg is halt volna, semhogy most panaszkodjék, semhogy +most a maga bajával hozakodjék elő. + +* + +Későn érkezett haza aznap is. + +A felesége megsimogatta, megcsókolta a homlokát; +csucsujgatta-bubusgatta; csak egy kicsit fáradtabban, mint máskor. +Hadady észrevette a bágyadtságát, de nem merte kérdezni, faggatni. Hátha +panaszkodikj ha sejteti, hogy fáj neki valami olyan is, ami nem testi +baj. S ez most borzasztó lenne. Inkább durva önzésére hallgatott s nem +kérdezte. + +Hanem az éjjel alig aludt. Megesküdött rá, hogy új életet kezd holnaptól +fogva. Nem lehet az; folytatni, ami most van. Abba bele kell pusztúlni. + +Elhatározta, hogy reggel orvosért siet. Tanárt hív. Ha most Istenné +válhatott volna, az egész mindenséget a felesége lába elé tette volna. +Titokban könyezett és átkozta magát, a gyöngeségét. Felfelriadt és +hallgatódzott. Csöndes volt az éjszaka, a beteg asszonyka nem is +moccant. + +A hold bevilágított az ablakon; a szoba derengő fénynyel telt meg; sok +fehérség látszott az asztalon: az mind babaholmi volt, ahogy az este ott +maradt. A fáradt kezecskék mára elpihentek; nem rakosgattak össze +mindent úgy, mint máskor. + +Hadady nézte a halom kis finomságot; szeme onnan a sarokra tévedt, ahol +a bölcső volt, az egyelőre még üres babalakás. A kékselyem mennyezet +olyan volt fölötte, mint az égbolt egy kicsike darabja. Angyal hazája +lesz az. + +Hirtelen elfogta valami nagy, nehéz szívfájás; pedig inkább örülhetett +volna a boldog reménykedésnek. De nem bírt szabadulni attól a kegyetlen +érzéstől, hogy ezzel a fehér szenttel, aki itt szunnyad mellette, +nagy-nagy igazságtalanság történt, ő általa. Régóta nem sírt már. Most +felszakadt a lelkéből a mélységes szemrehányás saját maga ellen. Tompán +zokogott bele a párnájába. Az asszony gyönge mozdulatára lélekzet nélkül +figyelt... Nem, nem ébredt fel hál' istennek! + +Másnap elhozta a tanárt. Az meg is nyugtatta, meg is ijesztette... +Mindent rendben talált, csak az asszony szíve ellen volt kifogása. Ez a +dobogó gépecske a legnagyobb kíméletet követelte. Ami pedig a gólyát +illeti, az bizony néha szeszélyes madár; jó lesz résen lenni, hogy +illően fogadhassák. + +Hadady végigcsókolta a feleségét a feje búbjától a kisujja hegyéig. A +szegény kicsi asszony nagyon meg volt hatva. De azért maga küldte az +urát: --Menj a dolgod után, szívem; a kötelesség az első. A szomszédné +derék, jólelkű, tapasztalt nő, megigérte, hogy akármikor lenne is rá +szükség, rögtön átjön. + +Most igazán a szerkesztőségbe ment; kapkodva dolgozott valamit, amíg +estefelé, a megszokott időben azt nem érezte, hogy ha csak egy +másodpercre is, de látnia kell azt a másikat. Csak annyi ideig, amíg +megmondhatja neki, hogy mostanában ne várja, nem jöhet; lehetetlen, hogy +jöjjön. Ha tudni fogja, hogy Judit nem várja, akkor el bír majd maradni +egypár napig. Amíg a nagy bizonytalanság tart odahaza. + +De Judit éppen ma nem volt ott. + +Talán késett, vagy talán nem is jön ma? + +Megnézte az óráját; az ideje itt lett volna, hogy jöjjön. Miért nem jön? +Hisz' ma nem várhatja. + +Végigfutotta az egész útvonalat, amelyen Juditnak jönnie kellett volna. +Tikkadtan fordult vissza azután és elszánta rá magát, hogy most már +hazamegy. Az utca sarkán még egyszer megállott. Valakit látott, akinek +utána szaladt; nem ő volt... A lába a földbe gyökeredzett. Azzal +biztatta magát, hogy iszen van még ideje és a legrosszabb esetben is +bérkocsiba ül, úgy nyeri meg az elvesztett negyedórát. Az utolsó +percben, amikor már éppen inteni akart egy ácsorgó kocsisnak, meglátta +Juditot. Nem volt egyedül. Az ura kísérte. Most mit csináljon!... Az +asszony titkosan intett neki; oda idézte magához. Fellélekzett... Arra +tartott és hozzájok csatlakozott. Parti megörült neki; rögtön +karonfogta, lefoglalta; vitte magával s hívta, hogy vacsoráljon velök +egy vendéglőben. Most már tudott róla egyetmást a felesége révén és +barátkozni óhajtott vele... Majd össze ismerkednek az asszonyok is. +Nagyon kedves lesz az. + +Hadady idegesen hallgatta; a vacsora elől menekülni akart... Ma nem +lehet; éppen ma lehetetlen. + +De az asszony talált egy pillanatot, amikor odasúgta: + +--Akarom, hogy gyere; éppen ma akarom, Hát ment. Sipotó lélekzettel, +magamagát utálva, mégis ment. Mintha gép lett volna, amelyik nemsokára +lejár és akkor összeroppan. + +Vacsora alatt folyvást az asszonyt leste. Nem mert Partira nézni. Attól +félt, elönti a düh és torkon ragadja, fojtogatja... Az asszony szeme +csittitotta, csillapította:--Vigyázz, te eszeveszett! + +Hihetetlen, mi mindent tud egy pár asszonyszem némán is mondani. + +Parti meglátott valakit, akivel dolga volt. Odament és addig magokra +hagyta őket. Hadady ontotta magából a feltörő szemrehányást:--Miért +hoztad magaddal? Beszélnem kellett volna veled; én most egy darabig nem +jöhetek... + +--Dehogy nem jösz,--vágott a szavába az asszony;--jösz, mert én akarom. +Délután vártalak; én sem tehetem mindig azt, amit szeretnék: néha az +ördögnek is gyertyát kell gyújtani. + +--Nem jöhetek, Judit! A feleségem miatt... + +--Hallgass énnekem róla. Azt hiszed, én nem halok bele abba, hogy téged +más asszony szerethet? Véres könyeket sírok... + +--Judit, csak ma ne beszélj így; ne vedd el az eszemet egészen. +Gyötrelmes gyönyör minden szavad, de csak ma ne, Judit, csak ma ne. +Inkább küldj el, kergess el, eressz haza szépen. + +--Eredj. + +--Ne így!... Mondd, hogy megértesz; hogy sajnálsz; hogy jó akarsz lenni +hozzám; eressz el szelíden, jóságosan, gyöngéden, + +--Menj. Hagyj itt--neki! + +--Judit!! + +--Ne nézz rám úgy! Tudhatod, hogy nem mondom komolyan. De nem bírlak +elengedni. Éppen ma nem. + +--Miért éppen ma nem? + +--Mert ma érzem úgy, ahogy még soha, hogy szeretlek. + +A levegő szinte sistergett az ajka körül, olyan forrónak érezte azt +Hadady. + +Parti jött, szerencsére... Jó hírt kapott. Ragyogott az arca. Pezsgőt +rendelt. Hadady összerezzent. Megmozdult, szökni akart. Az asszony szeme +azt Parancsolta neki: maradj!... Feléje nyújtották a pezsgős poharat. +Ivott. + +A második pohár már könnyebb volt. A harmadik még könnyebb... Jóval +éjfél után kísérte haza Partiékat. Az asszony az egész úton úgy simult +hozzá, mintha ő lett volna az ura. Parti nem törődött vele. Be volt +csípve. + +Végre maga maradt az utcán. Körülnézett. Eszmélt. + +Rohant egy bérkocsiállomásra. + +A kocsisnak dupla bért ígért, csak hajtson, ahogy bír... + +* + +Lelkendezve nyitott a lakásába, ahol idegenek fogadták, megdöbbent, +szomorú ábrázattal. + +A szomszédasszony eléje sietett. + +--Ó uram, csak egy félórával jött volna hamarabb. Akkor még élt. Olyan +nagyon várta!... + +Nem bírta folytatni, sírva fakadt. + +Belülről rekedt gyereksírás hallatszott ki. + +Hadady betámolygott. A szegény kicsi asszony nagyon halaványan és +mozdulatlanul feküdt a fehér párnán,--mint egy szál hervadt liljom. + +Az ura csak állott és vacogott, mintha a hideg lelné. Valamit mormolt. +Nyögött. Imádkozott. Valakihez könyörgött; valakitől búcsúzott. A +bölcsőnek feléje, sem nézett; behúzódott lassan a szomszéd szobába, ahol +annyit voltak együtt; ő az íróasztala mellett; a szegény kis asszony +pedig a kézimunkájával, és folyvást őt nézte; minden mozdulatát leste. + +Leült ahhoz az íróasztalhoz és megírt sebtében egy táviratot; volt egy +asszony testvére, azt hívta. + +Azután elszántan vette elő a revolverét s a csövét a halántékára +illesztette. + +Egy angyal, meg egy démon állott mellette abban a pillanatban. Mind a +kettőt látta. Meg is ösmerte mind a kettőt. + +De a következő percben összefolyt előtte minden és megnyomta a ravaszt. + + + + +IZGALOM A TANYÁN. + + +A nagy tél beszorította az embereket a tanyára: Csak így röviden +mondták, pedig az a „tanya" nem olyan közönséges tanya volt, amilyen a +szegény emberé szokott lenni, aki ha kiszorul a faluból a földecskéjére, +hát ott paticsból ver egy ilyen-olyan viskót, befödi szalmazsuppal (jobb +híjján). melléje ragaszt valami alfélét, a viskót vagy bemeszeli, vagy +nem; ültet a viskó hátuljához néhány akáccsemetét (ha ugyan ültet); s ha +még kutat is sikerül neki ásni a kerítetlen udvarra, akkor kész a tanya. + +Mondom, ez nem ilyen egyszerű tanya volt, hanem egész telep, ahol rendes +verandás háza volt a „tiszt úrnak"; több épület szolgált cselédlakásnak; +voltak istállók s ólak, sőt magtár, meg góré is volt. Az egész egy kis +falu képét mutatta, kivált minthogy a nagy kert elején, a dombon, +kápolna keresztjén csillant meg derült időben a napsugár. A tanyai +cselédség minden második vasárnap misét hallgathatott ott. + +A nagy tél itt olyan volt, hogy a hóban még az ökör is csak nehezen bírt +lépni; megkellett szüntetni minden külső munkát; még csak trágyát +hordani sem lehetett a földekre, mert eldőlt a jószág a terhes szekérrel +a mély hófuvatagokban. Így hát nem volt egyéb mit tenni, mint őrizni a +„tanyát" és akörül találni holmi egymás tenni-venni valót. Fát +hasogattak az emberek; megtisztogatták a bundásszőrű jószágot; kukoricát +morzsoltak; szecskát vágtak; foglalkoztak valahogyan, ahogy éppen +lehetett; s akinek már semmi munkaféle sem jutott, az ácsorgott, +pipázott, nézelődött. + +Valami sok néznivaló nem volt, de akinek egyéb mulatsága nincs, annak az +a csekély szinház is megteszi, amit a mindenféle tanyai „féreg" +mozgolódása kinál. Például a varjaké, amelyek megjönnek erős téllel az +isten tudja honnan és ellepik a tanyai szemétdomb környékét; +meggondoltan lépegetnek a hóban és örökké keresnek-kutatnak valamit, +amit el lehetne nyelni. Olyan különös, gubbasztó halálmadarak ezek a +csupaszszájú fekete varjak ilyenkor. Lomha repüléssel lendülnek arrább; +fáradtan ereszkednek lefelé s végül szinte leesnek inkább, semmint +leszállnak; némelyik óraszámra ül a zúzmarás galyak közt, gömbbé +zsugorodva, mintha a fehéren csillanó, tündéri zuzmaralombozattal ékes +fának, nagy fekete virágai volnának. A varjak hang nélkül suhannak; +egyik jön, másik megy; aztán egyszerre seregestül kél fel, hogy újra +leszállingózzék, minden rendszer és minden igazi összetartás nélkül. +Ámbár sokan szeretnek együtt lenni, de nincs köztök kettő, amelyik +egymáshoz húzna. Néha szárnyra kap valamelyik s elválik a tömegből +másfelé, úgy hogy vissza sem jön. + +Mindezt el lehet nézni annak, aki nem únja.--De van egyéb is, más +elevenség is;--a pipiskék, a sármányok, a cinkék... Ezek mind a téli +tanyakörnyék rendes hozzátartozandóságai. A verebekről nem is szólva. +Közülök a cinkék ilyenkor a kert madarai, a többi az udvaré. A +hulladék-féle csalogatja együvé szegényeket. De ki gondol arra, hogy ők +„szegények", amikor hallja a pipiske vidám tyürütyűtyűjét s látja a +citromsárgán ragyogó ékes sármányokat, amelyek őszi nyárfalevél színével +szálldosnak le a fáról, a sövényről, a többi szárnyas proletár közé. +Hang kevés van; a kuvasz csöndes, nincs kit megugasson; hisz ilyenkor +még a garabonciás diák sem vándorol. + +Gebe írnok úr a hízóknál mulatozott egy kicsit, azoknak a röfögése +kísérte egyik óltól a másikig: megvakargatta a rózsaszín pofájú +Yorkshirek széles szalonnás hátát; azok kéjesen csemcsegtek rá és +szuszogva, fújva hálálkodtak neki. Csak akkor térült el tőlök az írnok +figyelme, amikor felharsant a tiszti udvar felől az öreg Mári +vészvijjogása:--Jaj, hogy a menykő csapja agyon, hát nem itt járt már +megint? hát nem megfojtotta a legszebb plymuth jércénket, a +bestelelke?!... A nagy siránkozást többszörös szidalom fűszerezte és +Gebe Karcsi mintha a saját nevét is hallotta volna a vén cseléd +szájáról. Hogy annak az írnoknak is mjndenre futja az idejéből, csak +ezzel a baromfigyilkos görénynyel, vagy miegyéb istenátkával nem bir; s +a többi... + +Az írnok arra sietett, ahol Mári jajongott. Az elkeseredett nőszemély +zászlóként lengette feléje a megfojtott plimuthot. Biz az idei jérce +létére volt akkora mint egy nagy magyar kakas. Kár volt érte, hogy olyan +csúf halállal végezte. Át volt harapva a torka; sőt a feje sem volt a +nyakán; kiszítta a vérét valami bitang gyilkos. + +Gebe rögtön tudta, mi lehetett az, Mondta is. Nem görény a bűnös, Mári +néni, hanem nyest; kövi nyest; láttam már a nyomát. + +--Ütötte is a nyomát.--bottal úgy-e?--csúfolódott a bizalmasságra +kapatott öreg házibutor. --Már látom el kell hivatni az erdész urat, +hogy itt rend legyen egyszer; hogy meg ne egyen bennünket a farkas. Ha +én az úrfi volnék, már régen széthánytam volna ezt az egész tanyát; a +farakásokat, ni, ott az istálló mögött; bizonyosan abban bújkál a nyest, +vagy mi a csuda. De persze, sok a dolgunk, minduntalan meg kell tömni a +pipát úgy--e? Pedig itt van a sok jó kutya, amivel nyestet lehetne +fogni: gyere ide Kormos! Bundás! Harcsa! Hektor! Kuszuri! Puszuri! hej +ide, mind--mind! + +Olyan különös hívással sikogta el ezeket a kutya neveket, hogy egyszerre +ott volt a féltucat mindenféle kutya s eb, körülötte. Kormos, Bundás, +Harcsa, megannyi lompos kuvasz; Hektor, a kasznár úr vizslája és Kuszuri +meg Puszuri, két kaján pofájú ravasz „dakli". + +Erre a hívásra a poklok fenekéről is megjöttek volna, mert ilyen hangon +szokta őket „Mári mama" (a kutyák számára az volt) ebéd idején +összecsőditeni. A kuvaszok a farkukat csóválgatták és maguk elé +eresztették Hektort; tudták már az illendőséget, hogy azé az elsőség. De +a két dakli nem igen respektálta a vizsla--arisztokrataságot, hanem csak +ráugrált Máriára s meghengergőzött a mamuszán, amelyet télen papucsképen +viselt. + +--No, itt vannak!--bíztatta az írnokot;--ha még ez a hadsereg sem elég +egy rongyos nyestnek, akkor nem is vadász maga! Jaj, szegény, kedves, +szép jércikém, jaj!... + +Gebe gondolt egyet.--Jól van no,--mondta, --széthajigáltatom a rőzsét, +legalább lesz dolog vele, ha megint össze kell rakni. Ki az ördög tudja +azt, hol bujkál azóta az a bitang kis hóhér? + +Nagy immel-ámmal és édeskevés reménységgel mondta. De a véletlen éppen a +legjobbkor avatkozott bele a dologba. Futvást jött a kis kanász és +lihegve újságolta, hogy a disznóólból egy fehérhasu vadmacskát kergetett +ki, amelyik egyenest a rőzse alá szaladt. + +Egyszerre kiáltotta az írnok is, Mári is: a nyest. + +Most már hiteles alapon lehetett elindulni. Gebe kedvre kapott. +Összecsődítette hirtelenében a béreseket; azok jobbára úgyis csak a +napot lopták. Kihozta az irodából a puskáját, amelynek ugyan csak egy +kakasa volt, ellenben a másik csőhöz szolgáló ravasz el volt törve. Hja! +így van az, ha tilalmas a vadászat az urasági birtokon; minek legyen +akkor becsületes puskája az irnoknak? + +Mári bíztatta a kutyákat:--Oda menjetek ni, az írnok úrhoz; ha +megfogjátok a nyestet, olyan csontokat kaptok, hogy megfulhattok tőle. + +A puska láttára a vizsla, meg a két dakli mindjárt érdeklődéssel +csatlakozott Gebéhez; a kuvaszok hátul maradtak, de látszott rajtok, +hogy a szokatlan készülődés felkeltette a kiváncsiságukat. A béresek +vasvillával vonultak ki, és a tanyai karaván, megértvén, miről van szó, +csakhamar elindult „nyestet fogni". + +* + +A havon félreismerhetetlenül látszottak a nyest egészen friss, kicsi +kéznyomai. Alig hogy a daklik azt megérezték, csaholva bukdácsoltak +előre a rőzserakás felé, ahol a gonosz vérszopó elrejtőzött. + +Most már bizonyosra lehetett venni, hogy nem hiába lészen a fáradtság, +amivel a rőzserakás széthajigálása jár. A béresek, az áldomás +reményében, jókedvvel láttak a munkához. A rőzserakás, amely akkora +volt, mint egy kisebb kunyhó, gyorsan apadt a villák kitartó +piszkálódása folytán. A daklik roppant nagy mulatságot szereztek az +embereknek, mert folyvást nyefegtek, vakogtak, csahintottak; jelezték, +hogy éreznek valamit; bebujtak a réseken a rőzse közé és ott bujkáltak a +lehetetlenül keskeny alagutakon, amelyen néhol átfurakodni sem bírtak, s +olyankor keservesen jajgattak, vonítottak. + +Hektor úgy szaladgált a rőzserakás körül, mint az a bizonyos kotlós tyúk +a tó körül, amikor récefiókái magára hagyták. A vén vizslát is +megbolondította a folytonos izgulás, amit a daklik árultak el; szűkölve +nyugtalankodott és mindenképen részt szeretett volna venni a +mulatságukban; de biz az ő nagy teste sehogysem férhetett a rőzse +nyílásai közé. A kuvaszok meg sem kiséreltek ilyesmit, hanem körülállták +a terepet és ráncolt. homlokkal, hegyezett füllel lestek azt a +pillanatot, amikor rájok kerül a sor a nagy atak végén, ha majd +izzé-porrá kell szakgatni a szorongatott nyestet. + +Akkora volt a mozgás és a zaj, hogy az egész tanya apraja és +asszonyféléje odagyülekezett a nyestfogókhoz. Gebe egyre kergette őket: +menjetek innen, mert ha kiugrik, én odalövök; közétek ugrik, közétek +lövök!... + +A varjak arrább húztak és az akol táján telepedtek le újra. De +máskülönben nem mutattak ijedtséget. A rőzserakás fogyott, de a másik +oldalon, ahová áthajigálták, viszont növekedett. Adaklik elökerültek +valamelyik zugolyból és szófogadatlanul kerestek másik, alkalmasabb utat +befelé. Hiába mutogatta nekik Gebe, hogy: itt, itt Kuszuri, Puszuri! +--nem hallgattak rá; oda se hederítettek; csak egymással törődtek, +egymással, diskurálgattak kutyanyelven; furcsán poszogtak, nyafkáltak; +összeszaladtak s a saját eszök szerint csinálták meg a haditervöket, +amelytől az írnok kedvéért egyáltalában nem voltak hajlandók eltérni. +Nyilvánvaló volt, hogy érzik a nyestet és hogy nagyon szeretnék +megropogtatni a derekát. A nyest pedig éppen ezt nem szerette volna. +Bújt is előlök, mint a csík. Sokkalta vékonyabb termetével játszva +csúszhatott át a legkisebb nyíláson is és szó sem lehetett arról, hogy a +daklik a rőzse közt elcsípjék. De azért nagy hasznára voltak az +„üzlet"-nek, mert folyvást jelezték, hogy hol bujkál a nyest; hol kell +tehát jobban dolgozniuk a rőzsebontogatóknak. + +Ugy fogyott a viskónyi rakás, hogy már minden pillanatban a puszta +földig juthattak az emberek s a nyest előpattanhatott. Ámbár tél volt, +mégis csurgott a veritek az erőlködő béresek homlokáról. Még Gebének is +melege lett az izgatottságtól. A sok kutya egyre ott lábatlankodott +előtte, körülötte; majdhogy fel nem buktatták, annyit bujkáltak át a +lába között. Hektor üvöltésszerű hangokat hallatott időnkint; a kuvaszok +vadul morogtak; a béresek nekihevülten káromkodtak; Mári néni már +harmadszor futott ki a konyhából, amelyet csak így részletekben mert +magára hagyni, és lázasan tudakolta: Na, mi lesz már? Megvan--e már?... +el ne ereszszék, a jóságos Istenért!... + +Senki sem hallgatott rá. Mindenkit sokkal jobban elfoglalt a maga +feladata, semhogy a meddő kérdések özönére felelhetett volna. + +A rőzsegalyak csak úgy röpködtek hátrafelé: a daklik őrülten +nyugtalankodtak és néha olyan visítást műveltek, hogy azt lehetett volna +gondolni, talán felébredt bennök a vetélytársi gyűlölet és egymást +fojtogatják. + +Az egész rőzserakásból egyetlen tömb volt még hátra; akkora mint egy +petrencére való szénacsomó. Az alatt kellett lenni a bujkáló gonosznak. +Annak az utolsó rakásnak a széthányása már olyan lázasan történt, hogy a +nyest maga is megbolondulhatott a sok kiabálástól, ugatástól, +csaholástól. + +--No most! no most! ehol van!--orditozták a béresek egyszerre; és a +következő pillanatban a gummi-rugalmasságú, kígyótestű kis bestia +kipattant az utolsó rőzseágak alól és acélos két-három szökéssel odaát +termett az új rőzserakás alatt, amelyet vagy egy óra óta hánytak +egymásra az izzadó béresek. + +Mindenki elképedve kiabált. Azután a megdöbbenés csendje következett s +csak a daklik őrjöngtek azon a ponton, ahol a nyest eltűnt. + +Mári néni éppen akkor tipegett elő megint a +konyhából:--Megvan?!--kérdezte reménykedve. + +--Meg ám,--mondta Gebe fanyarul,--ehol van ni, a rőzse alatt, hányja +szét, ha akarja. + +A tanyai kolomppal kongatni kezdte a bakter a déli tizenkét órát. A +béresek összenéztek.--Gyerünk tán ebédelni--indítványozta valamelyik. + +Gebe bólintott. + +--Még ha az egész tanyát nekem adják, akkor sem fagyoskodok itt az +ácsorgásban tovább. + +Előre Kormos, Bundás, Harcsa!... Hektor! Kuszuri! Puszuri! Mári néni vár +benneteket; aló mars, az Árgyilustokat!... + +A sok kutya még tétovázott. Kivált a daklik nem akartak belenyugodni +abba, hogy vége legyen a mulatságnak. Gebe sem volt rest; felkapta +rozoga puskáját s odadurrantott vele egy áthúzó varjura. + +Persze, hogy elhibázta. + +De a kutyák rögtön szanaszét futottak. A kuvaszok ijedten; a vizsla +abban a hitben, hogy „apportirozni" kell neki valamit; a két dakli meg +arra gondolhatott, hogyan srétezte meg őket a minap tekintetes Gebe +írnok úr, nyúl helyett. + +A nyest rőzserezidenciája körül csakhamar csend és békesség volt. + + + + +TARTALOMJEGYZÉK + + + Lap + + 1. A nagyasszony házasít 5 + + 2. Lepkék a rózsa körül 18 + + 3. Lecke 28 + + 4. Tavaszi este 35 + + 5. Játék a tüzzel 42 + + 6. Övék a világ 52 + + 7. Vacsoraközben 59 + + 8. Egymás özvegyei 66 + + 9. Vége a játéknak 75 + +10. Szép asszony esete 81 + +11. A grófné 88 + +12. Lángoló kézcsókok 96 + +13. Veszedelem az erdőn 104 + +14. A szerelem hangjai 112 + +15. Egy kis fenstrálás 121 + +16. Zulejka 130 + +17. Oda a millió 138 + +18. Párbaj fegyver nélkül 145 + +19. Bogáti babonája 152 + +20. Gyuri bácsi 159 + +21. A másik miatt 166 + +22. Izgalom a tanyán 180 + + + + + +End of the Project Gutenberg EBook of Magyar élet, by István Bársony + +*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK MAGYAR ÉLET *** + +***** This file should be named 27565-0.txt or 27565-0.zip ***** +This and all associated files of various formats will be found in: + https://www.gutenberg.org/2/7/5/6/27565/ + +Produced by Tamás Róth, Hardi Attila János and the Online +Distributed Proofreading Team. With special thanks to the +library of Pécs, especially to the director, József +Kereszturi for the help in selecting and borrowing the +books. + + +Updated editions will replace the previous one--the old editions +will be renamed. + +Creating the works from public domain print editions means that no +one owns a United States copyright in these works, so the Foundation +(and you!) can copy and distribute it in the United States without +permission and without paying copyright royalties. Special rules, +set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to +copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to +protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark. Project +Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you +charge for the eBooks, unless you receive specific permission. If you +do not charge anything for copies of this eBook, complying with the +rules is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose +such as creation of derivative works, reports, performances and +research. They may be modified and printed and given away--you may do +practically ANYTHING with public domain eBooks. Redistribution is +subject to the trademark license, especially commercial +redistribution. + + + +*** START: FULL LICENSE *** + +THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE +PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK + +To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free +distribution of electronic works, by using or distributing this work +(or any other work associated in any way with the phrase "Project +Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project +Gutenberg-tm License (available with this file or online at +https://gutenberg.org/license). + + +Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm +electronic works + +1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm +electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to +and accept all the terms of this license and intellectual property +(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all +the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy +all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession. +If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project +Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the +terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or +entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. + +1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be +used on or associated in any way with an electronic work by people who +agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few +things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works +even without complying with the full terms of this agreement. See +paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project +Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement +and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic +works. See paragraph 1.E below. + +1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation" +or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project +Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual works in the +collection are in the public domain in the United States. If an +individual work is in the public domain in the United States and you are +located in the United States, we do not claim a right to prevent you from +copying, distributing, performing, displaying or creating derivative +works based on the work as long as all references to Project Gutenberg +are removed. Of course, we hope that you will support the Project +Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by +freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of +this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with +the work. You can easily comply with the terms of this agreement by +keeping this work in the same format with its attached full Project +Gutenberg-tm License when you share it without charge with others. + +1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern +what you can do with this work. Copyright laws in most countries are in +a constant state of change. If you are outside the United States, check +the laws of your country in addition to the terms of this agreement +before downloading, copying, displaying, performing, distributing or +creating derivative works based on this work or any other Project +Gutenberg-tm work. The Foundation makes no representations concerning +the copyright status of any work in any country outside the United +States. + +1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: + +1.E.1. The following sentence, with active links to, or other immediate +access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently +whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the +phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project +Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed, +copied or distributed: + +This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with +almost no restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or +re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included +with this eBook or online at www.gutenberg.org + +1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived +from the public domain (does not contain a notice indicating that it is +posted with permission of the copyright holder), the work can be copied +and distributed to anyone in the United States without paying any fees +or charges. If you are redistributing or providing access to a work +with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the +work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1 +through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the +Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or +1.E.9. + +1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted +with the permission of the copyright holder, your use and distribution +must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional +terms imposed by the copyright holder. Additional terms will be linked +to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the +permission of the copyright holder found at the beginning of this work. + +1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm +License terms from this work, or any files containing a part of this +work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. + +1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this +electronic work, or any part of this electronic work, without +prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with +active links or immediate access to the full terms of the Project +Gutenberg-tm License. + +1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, +compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any +word processing or hypertext form. However, if you provide access to or +distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than +"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version +posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org), +you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a +copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon +request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other +form. Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm +License as specified in paragraph 1.E.1. + +1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, +performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works +unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. + +1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing +access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided +that + +- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from + the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method + you already use to calculate your applicable taxes. The fee is + owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he + has agreed to donate royalties under this paragraph to the + Project Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments + must be paid within 60 days following each date on which you + prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax + returns. Royalty payments should be clearly marked as such and + sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the + address specified in Section 4, "Information about donations to + the Project Gutenberg Literary Archive Foundation." + +- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies + you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he + does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm + License. You must require such a user to return or + destroy all copies of the works possessed in a physical medium + and discontinue all use of and all access to other copies of + Project Gutenberg-tm works. + +- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any + money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the + electronic work is discovered and reported to you within 90 days + of receipt of the work. + +- You comply with all other terms of this agreement for free + distribution of Project Gutenberg-tm works. + +1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm +electronic work or group of works on different terms than are set +forth in this agreement, you must obtain permission in writing from +both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael +Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the +Foundation as set forth in Section 3 below. + +1.F. + +1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable +effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread +public domain works in creating the Project Gutenberg-tm +collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic +works, and the medium on which they may be stored, may contain +"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or +corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual +property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a +computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by +your equipment. + +1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right +of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project +Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project +Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all +liability to you for damages, costs and expenses, including legal +fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT +LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE +PROVIDED IN PARAGRAPH F3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE +TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE +LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR +INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH +DAMAGE. + +1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a +defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can +receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a +written explanation to the person you received the work from. If you +received the work on a physical medium, you must return the medium with +your written explanation. The person or entity that provided you with +the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a +refund. If you received the work electronically, the person or entity +providing it to you may choose to give you a second opportunity to +receive the work electronically in lieu of a refund. If the second copy +is also defective, you may demand a refund in writing without further +opportunities to fix the problem. + +1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth +in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER +WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO +WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. + +1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied +warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages. +If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the +law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be +interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by +the applicable state law. The invalidity or unenforceability of any +provision of this agreement shall not void the remaining provisions. + +1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the +trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone +providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance +with this agreement, and any volunteers associated with the production, +promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works, +harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees, +that arise directly or indirectly from any of the following which you do +or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm +work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any +Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause. + + +Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm + +Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of +electronic works in formats readable by the widest variety of computers +including obsolete, old, middle-aged and new computers. It exists +because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from +people in all walks of life. + +Volunteers and financial support to provide volunteers with the +assistance they need, is critical to reaching Project Gutenberg-tm's +goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will +remain freely available for generations to come. In 2001, the Project +Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure +and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations. +To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation +and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4 +and the Foundation web page at https://www.pglaf.org. + + +Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive +Foundation + +The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit +501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the +state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal +Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification +number is 64-6221541. Its 501(c)(3) letter is posted at +https://pglaf.org/fundraising. Contributions to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent +permitted by U.S. federal laws and your state's laws. + +The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S. +Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered +throughout numerous locations. Its business office is located at +809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email +business@pglaf.org. Email contact links and up to date contact +information can be found at the Foundation's web site and official +page at https://pglaf.org + +For additional contact information: + Dr. Gregory B. Newby + Chief Executive and Director + gbnewby@pglaf.org + + +Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg +Literary Archive Foundation + +Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide +spread public support and donations to carry out its mission of +increasing the number of public domain and licensed works that can be +freely distributed in machine readable form accessible by the widest +array of equipment including outdated equipment. Many small donations +($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt +status with the IRS. + +The Foundation is committed to complying with the laws regulating +charities and charitable donations in all 50 states of the United +States. Compliance requirements are not uniform and it takes a +considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up +with these requirements. We do not solicit donations in locations +where we have not received written confirmation of compliance. To +SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any +particular state visit https://pglaf.org + +While we cannot and do not solicit contributions from states where we +have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition +against accepting unsolicited donations from donors in such states who +approach us with offers to donate. + +International donations are gratefully accepted, but we cannot make +any statements concerning tax treatment of donations received from +outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. + +Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation +methods and addresses. Donations are accepted in a number of other +ways including including checks, online payments and credit card +donations. To donate, please visit: https://pglaf.org/donate + + +Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic +works. + +Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm +concept of a library of electronic works that could be freely shared +with anyone. For thirty years, he produced and distributed Project +Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support. + + +Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed +editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S. +unless a copyright notice is included. Thus, we do not necessarily +keep eBooks in compliance with any particular paper edition. + + +Most people start at our Web site which has the main PG search facility: + + https://www.gutenberg.org + +This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, +including how to make donations to the Project Gutenberg Literary +Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to +subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |