1 files changed, 10178 insertions, 0 deletions

diff --git a/38673-0.txt b/38673-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..1a535f4
--- /dev/null
+++ b/38673-0.txt
@@ -0,0 +1,10178 @@
+The Project Gutenberg EBook of Édes anyaföldem! (2. kötet), by Elek Benedek
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+
+Title: Édes anyaföldem! (2. kötet)
+       Egy nép s egy ember története
+
+Author: Elek Benedek
+
+Release Date: January 25, 2012 [EBook #38673]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (2. KÖTET) ***
+
+
+
+
+Produced by Albert László (This file was produced from
+text and images generously made available by Hungarian
+Electronic Library.)
+
+
+
+
+
+
+PANTHEON KIADÁS
+
+BENEDEK ELEK
+
+ÉDES ANYAFÖLDEM!
+
+EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE
+
+MÁSODIK KÖTET
+
+[Illustration]
+
+A PANTHEON IRODALMI INTÉZET R.T.
+
+KIADÁSA
+
+PANTHEON KIADÁS
+
+BENEDEK ELEK
+
+ÉDES ANYAFÖLDEM!
+
+EGY NÉP S EGY EMBER TÖRTÉNETE
+
+MÁSODIK KÖTET
+
+BUDAPEST, 1920
+
+A PANTHEON IRODALMI INTÉZET RÉSZVÉNYTÁRSASÁG KIADÁSA
+
+Globus, Budapest.
+
+
+
+
+ELSŐ FEJEZET.
+
+
+Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát a csángó
+magyarok földjén, husvét hajnalán.
+
+Gőzparipán ül ismét a tékozló fiu, büszkén, diadalmasan vágtat Pest
+felé, mintha nem a Véletlennek, de maga-magának köszönhetné a
+feltámadást. Vágtat a sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is
+sebesebben – ő legalább azt hiszi, hogy nem közönséges személyvonaton
+üldögél, nem is gőz-, de mesebeli táltosparipán. Hogy nem afféle szegény
+legény ő, de királyfi, aki szárnyas paripán repül erdők, mezők, tengerek
+fölött, tündérvárosba, tündérvárosban világszép királykisasszonyhoz – ő
+reá vár epekedve, ugyan kire várna? – világszép királykisasszony.
+
+Hiába vivtam meg harcomat a Halállal, gyermek vagyok, még mindig
+gyermek. Áradozó szivvel köszöntöm Májust, a virágos Májust: minden fa,
+minden bokor nekem virágzik, nekem illatozik. Érttem, egyedül érttem
+nyilnak kertnek, rétnek virágai; nekem dalolnak a madarak; fecske, gólya
+énhozzám jött vissza, egyedül énhozzám.
+
+– Lám, lám, – mosolygok – milyen _gyermek voltam_. Meg akartam válni az
+élettől, ettől a szép, ettől a gyönyörü élettől, egy nagy semmiség
+miatt. Meg akartam halni a huszonegyedik tavasz hajnalán…
+
+Egy pillanatra lelkem visszaröppen a kisbaconi temetőbe. Látom a
+rózsavirágos sirkövet: Ignácka sirkövét. Olvasom a feliratot: Szép élte
+hajnalán Benedek Ignácnak – Lám, néki sirt ásnak. Vajjon mit irtak volna
+az én sirkövemre? Bizonyosan benne lett volna a tavasz is, a hajnal is…
+
+– Nem, nem lesz benne! Nem akarok meghalni, nem!
+
+Lemosolygom magamat, a tékozló fiut, merthogy – _gyermek voltam_. Hogy
+csak egy kis göröngybe botlottam meg s itt akartam hagyni ezt a szép,
+ezt a gyönyörü életet. Ezeket a mind nekem virágzó fákat, bokrokat;
+ezeket a mind nekem daloló madarakat. Nem mosolygom le magamat, mert nem
+látom, hogy még csak most vagyok igazi gyermek, akinek elég kétszáz
+sornyi nyomtatott betü: már hiszek az erejében; nem göröngy, de egetverő
+sziklahegy sem állit meg – most, most következik az Élet, a küzdelmes,
+diadalmas Élet.
+
+Miért is nem ültem gyorsvonatra? – Ó, de lassan döcög ez a ló nélkül
+járó szekér! Sohasem érek Pestre! – Igaz, – csititom magamat – igy is
+rettentő nagy summát fizettem a jegyért. Mit is mondott az a székely
+atyafi, aki látta, hogy harminc pengő forintot olvastam le? Azt mondta:
+Hiszen ezért tehenet lehetne venni! Isten ellen való vétek ez, uram! –
+Lám, lám, ilyen lettem volna én is, ha nem tanittat az édesapám. Tiz
+forint egy sertést, tizenöt forint egy borjut, harminc forint egy
+tehenet, száz forint egy jó lovat juttat eszembe. Fogamhoz verek minden
+garast. Minden esztendőre veszek egy kalendáriumot. Hol dicsérném, hol
+szidnám a százesztendős jövendőmondót… Más könyv nem érdekel. Hazugság,
+csupa hazugság mind, amit az iródiákok irnak… De hisz az édesapám ugy
+szeret olvasni… A téli esték… Amikor Benkő Ádám olvasta Petőfi verseit…
+Jósika, Jókai, Vas Gereben – mely nagy gyönyörüséggel olvasta, hallgatta
+édesapám!
+
+Ne tovább, ne! Nagy, erős elhatározásomban e büvös-bájos kép még majd
+megtántorit. Ugy lesz az jól, ha édesapám lelkét ezután én is
+gyönyörködtetem. Valahányszor tollat fogok a kezembe, fölöttem lebeg az
+ő tiszta, becsületes lelke, ő rá gondolok, neki irok, az ő szivét,
+lelkét gyönyörködtetőt. Igy sohasem fog a tollam félresiklani; az ő
+lelkét megzavarót, az ő érzését megbotránykoztatót nem fogok irni.
+Elmém, szivem az édes anyaföldből fog táplálkozni. Bárhová helyezem
+történeteimet, mindig az én falumat, az én erdőmet, az én mezőmet, az én
+erdőzugásos, vadgalambszólásos szép Erdővidékemet látom. Meséimnek
+minden fája ebben a földben fog gyökeredzeni, ebből a földből fog
+kihajtani. Igy, fiu, igy!
+
+Rákos mezején liheg már a ló nélkül járó szekér, sötét est borul a
+tájra. Kihajlok az ablakon, előre nézek, a tündérváros felé, s ihol,
+csakugyan tündérváros fényessége árad a rákosi mezőre: lángtengerben
+uszik az ország szive.
+
+– Ó de szép! – sikolt fel a tékozló fiu.
+
+Most jut eszembe, egész uton nem gondoltam reá: ma hozta Pestre Rudolf
+királyfi Stefániát, a szép királykisasszonyt s őket ünnepli az ország
+szive, érettük uszik lángtengerben Pest és Buda. Ujjongok: imé, ujabb
+csodája a Véletlennek! Mely sötét volt ez a város, amikor először léptem
+falai közé, zeg-zug uccákon botorkálva végig, most mely tündökletesen
+ragyog! Uj erőt, uj hitet önt szivembe a találkozás: ihol, Rudolf, sok
+száz esztendő multán az első magyar szivü királyfi, csüggeteg magyar
+lelkeknek szebb jövendőt igérő reménysége; magyar lesz a magyarok
+királya; becsülete lesz a magyar szónak, a magyar irásnak s mindennek,
+mit magyar elme és magyar kéz teremt.
+
+– Ó de jókor jöttem! – áradozik lelkem nagy boldogan, mámorosan.
+
+A pályaudvaron nappali világosság. Messziről megpillantom Sebesi Jóbot.
+Szép szőke haja csakugy lobog, amint felém szalad, szinte kiemel a
+kocsiból, sirva-nevetve ölel, csókol: Hát élsz? Csakugyan élsz? Ó,
+Istenem, Istenem! Már nyomják a könyvünk első iveit! Hallod? Hallod? Már
+nyomják!
+
+*
+
+Az egyetem-uccai Erzsébet-szálló három udvari szobácskájában indul
+hóditó utjára egy „kis lap“, munkatársai csupa fiatal legények. Két
+„nagy lepedős“ ujság: a Hon és az Ellenőr összeolvad, lesz belőlük a
+_Nemzet_, ennek a szerkesztője „kis lapolja“ le a – _Budapesti
+Hirlap_-ot. A _Nemzet_ szerkesztője – Visy Imre, a _Budapesti Hirlap_
+főszerkesztője – Rákosi Jenő. Visy Imre a néhai _Reform_-nál kezdte
+pályáját korrektori minőségben, ama Reform-nál, amelynek Rákosi Jenő
+volt a szerkesztője, de ime, – gondolná az avatatlan ember, – minő
+kegyetlen tréfákat enged meg magának a Sors: a korrektor nagy lepedős
+ujság élére emelkedik, Aesopus költője „kis lap“ szerkesztőjévé
+hanyatlik… Hiszen, nem marad adósa volt korrektorának Rákosi Jenő:
+kegyetlenül éles tolla hegyére tüzi Visy Imrét s ugy megmagyarázza neki,
+mi az a kis lap, hogy heteken át ezen kacag a falu. A mi falunk. Az
+ujságiróknak még akkor kicsiny faluja.
+
+Nagy lap – kis lap. Nemzet, Pesti Napló, Egyetértés – ezek a nagy lapok.
+Azért nagyok, mert takaródzani lehet velök. Légrády Károly csinálja meg
+az első „kis lapot“ a Pesti Hirlapban, csakhamar megszületik a második,
+a Budapesti Hirlap. Szerkesztője, Csukássy József, s vele az egész
+szerkesztőség a Pesti Hirlapból szakad ki: egy szép napon kiadó és
+szerkesztőség összekülönbözik, s egy-két hónap mulva megszületik a
+második kis lap. Kezdetben a nagy lepedős ujságok lemosolyogják a „kis
+lapokat“, a közönség is mintha ingadoznék. Csak lassanként eszmél rá,
+hogy valamiképpen „nem singgel mérik az embert“, azonképpen az ujság
+belső értékét nem nagy lepedő formája teszi. A nagy lepedős ujságok
+komolykodók, nagyképüsködők, végtelen hosszu hasábjaikba nem eresztik be
+a csipkedős karcolatot, a vidám, enyelgő csevegést, ám a kis lapok
+fürgék, elevenek – s hogy a Budapesti Hirlap mellett maradjak: ennek a
+kis lapnak Rákosi Jenő és Kaas Ivor irják a vezércikkeit. Rákosi Jenő
+kezdettől máig, – félszáz esztendő legnagyobb publicistája a mi
+falunkban. Ő az, aki mindig megérezte s megérzi, mi foglalkoztatja az
+emberek lelkét, s másnap megjelenik a vezércikk, melyre minden olvasó
+rányomja a pecsétet: lelkemből beszél; ha irni tudnék, erről irtam
+volna, szórul-szóra ezt irtam volna én is…
+
+Mindig első személyben beszél az olvasóhoz, vonal fölött és vonal alatt
+egyaránt; amott névtelenül, jegy nélkül, emitt – _ő_ a jegye. De ne irna
+első személyben, ne használna jegyet a vonal alatt, a figyelmesebb
+olvasó a bevezető sorokban megállapitaná: ezt a cikket Rákosi Jenő irta,
+senki más.
+
+A könyvnek talán sohasem volt akkora becsülete, tisztessége, mint a
+Budapesti Hirlap pályafutásának első decenniumában. A „kis lap“
+tárcarovatában sürün jelennek meg a könyvkritikák, amelyekben a
+pajtáskodásnak nyoma sincs. Még kevés az iró, kevés a könyv, s az igazi
+talentum nem hasztalan kopogtat a Budapesti Hirlap ajtaján: Rákosi Jenő
+az, aki az ajtónak mindakét szárnyát kinyitja, meleg öleléssel fogadja a
+jövevényt. Amily kegyetlenül pőrére vetkőzteti a felfujt nagyságokat,
+oly nagy szeretettel öltözteti diszbe a névtelen talentumokat. Nem
+mindenik fölfedezése váltja be a hozzáfüzött reménységet, de
+megállapitható, hogy nem a félszemü jövendőmondó látott rosszul – a
+fölfedezettet a fölfedezés vagy elbizakodottá tette, vagy kedvezőtlen
+szelek sodorták el az irodalom mezejéről.
+
+Forró meleg nyárban indul utjára a Budapesti Hirlap: ennek ajtaján
+kopogtatok be. Rákosi Jenő még a Népszinházat igazgatja, az
+Erzsébet-szállóba nagyritkán látogat el. A szerkesztő, Csukássy József,
+beteges ember, szomoruan üldögél a kis asztalka mellett: gyengén
+szállingóznak az előfizetők. Ő és Rákosi az alapitók, ketten – ha jól
+emlékszem – 30 ezer pengő forintot tettek össze; vajmi kis tőke még
+ezidőben is. Ellenben nagy tőkével dolgozik Légrády, nem sajnálja a
+papirost s a Pesti Hirlap két-három annyi papirost ád a nyájas
+olvasónak, mint a Budapesti Hirlap, mely 8–12 oldalon szegénykedik.
+Forró meleg nyár, az előkelő közönség fürdőn, a gazda arat, a nagyváros
+magas falai közt ragadt emberek álmosan lézengenek: kinek kell most egy
+uj kis lap? Semmi, de semmi nem történik, amivel ezt az álmos népet
+felrázni lehetne. A képviselőválasztás? Ezen már túl vagyunk. S ha nem
+volnánk is túl, a jelölteken kivül ez kit érdekel? Bizonyos, hogy a
+szabadelvüpárt óriási többséggel jön be. Bizonyos, hogy bejön az
+ellenzéknek is egy maréknyi csapata – Tisza Kálmán kegyelméből.
+Bizonyos, hogy nemcsak az én főispánom fiát emeli vállára a nép, az
+Istenadta nép, de a te főispánodét is, az övét is. Mondjad erre: nem jó
+uton haladsz, magyar! – kit érdekel ez?
+
+Igen, szomoruan üldögél a szerkesztő a kis asztal mellett. Német ujságok
+vegyes rovatát böngészi, az érdekesebb apróságokat kivágja, szétosztja
+munkatársai közt. Már hihetetlenül bátor fiu vagyok: mindössze háromszor
+sétáltam el az Erzsébet-szálló előtt, s Isten nevében, előre! kiáltással
+fölmegyek a második emeletre – nem is kell kopogtatnom, nyitva az ajtó.
+Szomoru arc a Csukássy József arca, de szelid kék szeme bátoritó, az
+első szavak eldadogása után folyékonyan mondom el a mondókámat.
+
+– Hát, tárcát hozott.
+
+– Azt, szerkesztő ur.
+
+Átveszi, belepillant, tetszik a – cime. „Székely Gastein“: a kis
+tárcának ez a cime. Gasteinnak tettem meg egy nyomoru kis, szegényes
+fürdőt. Szejke fürdő az igazi neve. Orbán Balázs a gazdája. Hiszen,
+lehet, hogy a vize vetekszik a gasteinival, magának a fürdőnek képe
+szánalmas vala. Omnibuszon járt ki Udvarhely uri népe, állandó vendége
+alig akadt. De én nagy szeretettel cicomázom fel a Székely Gasteint s
+másnap a tárca meg is jelent.
+
+Sok esztendő multán, amikor könyvet könyvre irtam, azt mondja egyszer
+Apponyi Albert:
+
+– Olvastam legujabb könyvedet. Szép, igen szép. De csakugyan olyanok a
+székelyek, mint aminőknek rajzolod?
+
+– Nem, – mondtam én, – de szeretném, ha olyanok lennének…
+
+Bizony, Székely Gastein sem az volt, aminek rajzoltam, de szerettem
+volna, szeretném ma is, ha _olyan_ lenne!
+
+De az a fontos, ugy-e, – legalább reám – hogy az első lépés sikerült.
+Nem ismerek magamra: már nem sétálok fel s alá az Erzsébet-szálló előtt,
+egyenest nekivágok a kapunak, két-három lépcsőt ugorva rohanok a második
+emeletre, bátran lépek be a kis szobába, ahol ugy ül, üldögél a
+szerkesztő, mintha székéhez volna szegezve – és nyirja, nyirja a bécsi
+ujságok vegyes rovatát… Az elhagyott édes anyaföldből táplálkozom: sorra
+szedem a székely fürdőket, amelyek mind világhirüvé varázsolódnának, ha
+idejönne az a bizonyos – angol… A hiuságom arra ösztökél, hogy a nevem
+alatt irjak, de hiuságomon győz a csupa _e_ hangzós névtől való félelem.
+Milyen furcsán hangzik az én nevem! Az olvasó bizonyára szótagolni fogja
+a nevemet, sőt össze-vissza forgatja is, igy ni: Be-neked Elek. Ha
+Miklósnak keresztelnek! Kicsi korom óta ez a kedves nevem, egyszer meg
+is rikattam édesanyámat; mért hogy Miklósnak nem kereszteltek… Hosszu
+tusakodás után Székely Huszár név alá rejtődzöm. Megillet ez a név:
+apám, nagyapám, ükapám mind székely huszár volt. Igaz, hogy engem
+bakának sem vettek be, amit el is keseregtem az Üstökösben:
+
+  Amennyi ősöm, mind huszár vala,
+  Remegte kardját török, francia.
+  Bakának se vett bé a kapitány –
+  Tagadd meg véred, édes jó apám!
+
+Mindegy: megillet, meg, a Székely Huszár nevezet. De közben Csukássy egy
+francia könyvet nyom a kezembe, amely könyv tele van hamisitatlan
+francia malacságokkal, hogy azokat magyar földbe plántáljam át.
+Enyhitve-szeliditve is kópéságok ezek, bizony, nem fiatal lányoknak való
+olvasmányok s nem Székely Huszárhoz illők. Ujabb álnév alá rejtődzöm:
+Kópé név alatt plántálom át a kópéságokat. A magyar lelkü, nemes hangu
+ujságból visszataszitóan rinak ki ezek a sikamlós apróságok, de szegény,
+szomoru szerkesztő mit csináljon? Kipked-kapkod, keresi a közönséget, ám
+a közönség vagy fürdőzik, vagy alszik, s hála a jó Istennek,
+kópéságaimnak vajmi kevés az olvasója. De vége a forró meleg nyárnak,
+itt az ősz, Rákosi Jenő elbucsuzik a Népszinháztól s fanatikus magyar
+lelkének minden kincsét a „kis lap“-ban szórja szét; ő emeli nagy lappá,
+a legnagyobbá a kis lapot, ő kiált megállj-t a kópéságoknak; ami
+vidámság fölcsendül ezután, nem zavar harmóniát; a magyar földben, a
+magyar lélekben, a magyar szivben gyökeredzik az. Tulajdon öccse, Rákosi
+Viktor deriti hangos kedvre, ropogós kacagásra a komolykedvü magyart, s
+csak gyöngehangu szekundáns mellette a búsbeteg tejen nevelt tékozló
+fiu.
+
+Sipulusz és Székely Huszár az ujság Benjáminjai. A kis gárda csupa
+fiatal legény, harminc év körül járó a legidősebb munkatárs: Berényi
+László. Az egyetlen zsidóember köztünk, tetőtől talpig magyar zsidó.
+Arca, szeme csakugy ragyog, amikor a hirtelen feltünt Mikszáthról
+beszél; lót-fut, veri a nagydobot mellette, s ha nem csal emlékezetem,
+dicshimnuszt ir a Jó palócokról, dicshimnuszt – a Közgazdasági rovat
+vezetője. Micsoda világ, micsoda világ! Vajjon feltámad-e még valaha?
+
+A segédszerkesztő: Szokolay Kornél. Dzsentelménnek hivjuk, mert valóban
+az is. Angol lordnak alig lehet választékosabb az öltözete, mint az övé.
+Mintha skatulyából huzták volna ki, oly tiszta, oly előkelő, s a mi fő:
+az a lelke is. A magyaron kivül három nyelven beszél és ir: németben,
+franciában, angolban egyként otthonos. Stilusának nincs szine, ereje, de
+tiszta, szabatos. A külső politika a mezeje – nyilván arról ábrándozik,
+hogy egykor mint diplomata fogja szolgálni a hazát…
+
+Külső megjelenésben Szokolay merő ellentéte Balogh Pál. Túladunai
+előkelő család sarjadéka, érzékeny, finom lélek, ideges, mint a
+versenyparipa. Amint szép gyöngybetüit a papirosra pergeti, minden
+hangos szóra megrezzen, szinte megrázkódik, aztán visszazsugorodik az
+asztalára, tovább pergeti gyöngybetüit. Irásában semmi törlés – neki az
+irása olyan, mintha, skatulyából huzták volna ki. A ruhájára – semmi
+gondja. Nem lehetetlen, hogy benne hál. Fekete, göndör haja csak akkor
+lát fésüt, ha nagy időközökben fodrász kezére bizza. Apátlan, anyátlan
+árvaként nőtt fel, de seregszámra van túl a Dunán nagynénije,
+nagybácsija, ezek „halnak, halnak, egyre halnak“, minden halál örökséget
+jelent, s Pali, a gyermeklelkü Pali minden örökségre ujabb
+életprogrammot csinál: igy meg ugy osztja be a vagyonát, ezt vesz, azt
+vesz, igy meg ugy rendezkedik be. De az életprogrammból csak az első
+pont valósul meg: ez az első pont egy rend igen elegáns öltözet, egy
+fényesre vasalt ing, egy szép nyakkendő, egy cilinder, a tisztára
+mosott, ragyogó fekete göndör haj, s ezzel vége. Mintha forró, meleg
+kőre öntené, ugy párolog el kezéből a pénz, Isten tudja, hová, merre.
+Alig telik el két-három hét, gyürődött a kabát, nadrág, a gallér.
+
+Rákosi Jenő operettet ir: Szélháziak a cime. Van ebben egy kuplé,
+melynek ez a refrénje: Tessék, mily rimet ád! A jókedvü Sipulusz e kuplé
+mintájára az összes munkatársakat végigkuplézza s Balogh Pálnak ez jut:
+
+  Az ing ugy szép, ha tiszta,
+  Balogh Pál zsurnaliszta.
+  Tessék, mily rimet ád,
+  Tessék, mily rimet ád!
+
+Pali mosolyog, oly ártatlanul mosolyog, mint a gyermek – aminthogy az is
+ő. Mintha álomból ébresztenék fel, oly csudálkozva néz körül: hát
+csakugyan ugy szép az ing, ha tiszta?
+
+Ez a gyermeklelkü, magára nem vigyázó ifju az ujság harmadik
+vezércikkirója. Nem kiabálósak az ő vezércikkei, de igen komolyak,
+magvasak, erőteljesek s komoly magyar hang csendül ki minden sorából.
+Sem szóval, sem tollal nem öl, s bár csak nagyritkán láttam keztyüt a
+kezén, olvasván cikkeit, vélnéd keztyüs kézzel ir. Iskolás példája
+annak, hogy igy is meg lehet mondani az igazat.
+
+Meztelen kézzel, sőt meztelen karddal vagdalkozik Bodola Sámuel erdélyi
+püspök unokája: Kacziány Géza. Annak a Bodola Sámuelnek az unokája ő,
+aki anno 1835-ben a nagybaconi templom szószékéről hirdette V. Ferdinánd
+dicsőséget, merthogy az ő dicsőséges uralkodása alatt jött bé a ló
+nélkül járó vaskocsi… Végigverekedte a bosnyák háborut s gyakran ölti
+fel a hadnagyi uniformist, nem hivalkodásból, csupán azért, mert hol
+párbajozó fél, hol párbajsegéd. A megtestesült, helyesebben: megmerevült
+Becsület ez az ifju; jaj annak, akit tolla hegyére tüz. Amilyen
+kérlelhetetlen az egyenes utról félresiklottak iránt, oly hüséges,
+megbizható barátja tud lenni a makulátlan embereknek. Az ujság ifju
+legényei közt az ő hadifelszerelése a legteljesebb: ő a legotthonosabb a
+magyar és idegen irodalomban, a magyar históriában, különösen a 48-iki
+szabadságharc történetében. A német és az angol nyelvben tökéletes: a
+németnek később professzora, majd bucsut mond a tanári katedrának, angol
+nyelven tesz papi vizsgát, s Bodola Sámuel püspök unokája Amerikában
+hirdeti Isten igéjét az odaszakadt magyaroknak…
+
+Ime, a kis lap legénysége. A vezérek: Csukássy, Rákosi, Kaas Ivor báró,
+negyven év körül járó emberek, a beteges Csukássy kivételével erejük,
+képességük legjavában. Hogy Rákosi Jenő egy leültében vezércikket s
+tárcát ir, ezen ma már nem csodálkozom: ez a szivós, elpusztithatatlan
+erejü ember aggastyán korában is megcselekszi azt. A nemzet most
+készülődik az ifju erejü aggastyán ünneplésére, most, amikor a
+móricztanyai csendes fészekben éppen az ő kivételes alakjához jutott el
+a pennám: a rá való hálás emlékezésben küldöm neki az egy szál virágot –
+hontalan öreg embertől ennél több nem telik.
+
+Ihol, jön a „dán báró“, a fanatikus magyar Kaas Ivor. Szeliden mosolygó
+kék szeme fölött vastag pápaszem villog, szinte alázatos meghajlással
+lép be, kérdvén: „Mi a parancsolat és rendelet?“ Felváltva ir
+vezércikket a „kis lapnak“ s a nagy lepedős Pesti Naplónak, néha egy nap
+mind a kettőnek. Rövid mondatokban ir s minden mondat végén bunkó a
+pont. Ha tüzbe hozzák, épp ily rövid, fel-feldobott mondatokban támad ez
+a szelid, leányos lélek. Minden mondatra fel-fellendül ökölbe szorult
+karja, ajka széle kék szint játszik: alig ismerek rá. Talán épp az előző
+pillanatban ölelgetett a karjával, dédelgetve, cirógatva: Kis székelyem,
+kis székelyem… Néha rimtelen prózában irja cikkeit: magas szárnyalásu
+ódák ezek, igazi poéta lelkéből szárnyalók. Nemes ember a szó nemes
+értelmében. Poéta – a szó való értelmében; lantjának hangja hol harci
+riadó, hol altató dajkadal.
+
+Hálás szivvel, könnyes szemmel gondolok reá.
+
+A kis lap az Erzsébet-szállóban nyaral, a Haris-bazár szobácskáiban
+„őszöl“, de már a Kalap-utcában telel. Félig-meddig a saját házában,
+mert a kétemeletes ház fele a – Csukássyé. A földszinten, tágas
+szobákban rendezkedik be a legénység, a kiadóhivatalnak még mindig elég
+egy kis szoba. Itt huzódik meg a később oly hatalmas Zilahi Simon. Itt
+ollózza ki más lapokból a hirdetést – csalogatónak. Itt forditja le a
+Spottpreis-t gúnyár-ra, megcsinálván ezzel a „kis lap“ első
+Leiterjakabját, de Sipulusz hamar tullicitálja: _diszinas_-nak forditván
+a _gála diner_-t. Ott, a Kalap-utcában lesz az eddigi lógós munkatársból
+valóságos belső munkatárs – 25 pengő forint kezdőfizetéssel. Itt dicséri
+meg Rákosi Jenő egy akadémiai tudósitásomat s emeli fel a fizetésemet 35
+pengő forintra. Jókor, mert föld után föld siklik ki a lábam alól, édes
+apám kezd érdeklődni a tanári diploma iránt, a tékozló fiu meg diploma
+helyett a „kis lap“ tiszleletpéldányával kedveskedik… Vigan uszom át a
+telet, van jó meleg hazai zekém, mely, Sipuliusz szerint, oly kemény,
+hogy le kell tenni a földre s ugy megáll, mint egy márványszobor. A
+zekével kapcsolatban Sipulusz mindjárt meg is keresztel Zeké-nek: rám
+ragad, rajtam is ragad a név ifjukori barátaim körében. Jól köszönt be
+az uj esztendő, megünnepeljük a harmadik ezer előfizetőt, nem telik belé
+egy esztendő, talán egy fél sem: a hatodik ezret is. A szomoru emlékü
+tiszaeszlári pörnek nyilván jó része van ebben. Ez a per fellenditi az
+olvasókedvet, de ezt csak megállapitom – gyerünk tovább. – Beszélj, kis
+fiam, Kainról, biztatta első elemista fiamat a pap. – Ó, az igen rossz
+fiu volt, arról nem szeretek beszélni, – mondta Marcika. Ilyen rossz
+fiunak tartom én is a tiszaeszlári pert: nem e könyvbe való.
+
+Sokkal szivesebben beszélek a Budapesti Hirlap ama számáról, melyben
+külön mellékletet szentelt Petőfinek, a dunaparti szobor leleplezésének
+ünnepére. Mely nagy hasznát vettem Gyulai Pál egyetemi előadásainak! Az
+ő előadásai nyomán irtam meg Petőfi életét és költészetét, s halljatok
+csudát! ezer példány kél el az ország szivében az ujság e számából. Ezer
+példányra emelkedett az egyes elárusitás s többé nem is szállott alá.
+Folyton-folyvást emelkedett. Ime, hatezer előfizető, ezer példány elkél
+a trafikokban – nagy siker ez, az Urnak 1882-ik esztendejében. A mai
+nemzedék mosolyog rajta, nekünk ünnep volt ez, családi ünnep.
+
+A munkatársaknak nem kell fizetésjavitásért kunyorálniok: az előfizetők
+számával együtt növekedik a fizetésük. A második esztendőben már
+nyolcvan pengő forint a legénység havi zsoldja, a harmadikban száz pengő
+forint. Már önérzetesebben lépünk Zilahi bácsi elé – előlegért. Mert
+mióta az ujságirást feltalálták, mindig volt előleg és lesz minden
+időkben.
+
+Vezető ujsággá emelkedik a Budapesti Hirlap, a magyar vezető osztály
+ujságja lesz, pedig csak egy kis gárda irja, de ennek a kis gárdának a
+vezére _Rákosi_ Jenő. Csaknem minden hazafias, nemes akciónak ő a
+kezdője, ország elé teregetője, a szunnyadó magyarság ébresztgetője. A
+vezér az ő csudálatos hangszerén a maga lelkességét belemuzsikálja a
+szivekbe s a nehezen mozduló magyar zsebéből aranyat, ezüstöt muzsikál
+ki, ma a védekező erdélyi magyarságnak, holnap a hazavágyakozó
+csángómagyaroknak.
+
+Életem legszebb emlékeinek egyikét köszönhetem a bukovinai csángók
+hazatelepitéseért kezdett és nagy lelkességgel végigcsinált akciónak.
+Évtizeken keresztül hallatszik át az északkeleti határon idegenbe
+bujdosott véreink bús sóhajtozása, könyörgése: Magyar testvérek!
+Vigyetek haza, az édes anyaföldre! Évtizek multán dobbannak meg a
+szivek, kormánynak, parlamentnek, az egész magyarságnak a szive, nyilik
+meg az ország kapuja testvéreink előtt – Rákosi Jenő az, aki szüntelen
+izgatja a magyar sziveket s nem szünik meg nemes izgatása, mig meg nem
+nyilik az a nagy kapu.
+
+*
+
+Háromtagu deputáció megy Bukovinába, a magyarruhás Odescalchy Arthur
+herceg a vezető. Magas termetü, széles, erősvállu ember a „csángó
+herceg“, két 23 éves ifju az adjutánsa, nyulánk, vékony legény
+mindakettő. Szádeczky Lajos az egyik, aki már egyszer ellátogatott a
+csángó testvérekhez, én vagyok a másik. Egy az, hogy székely, más az,
+hogy ujságiró, az egyetlen székely ujságiró vagyok ez időben, érdemesit
+a kiküldetésre. Galicián át, lassan mendegélő vegyesvonaton jutunk el az
+idegenbe szakadt testvérek sivár földjére. Budapest uccáin már
+ibolyabokrétásan páváskodott az uri nép, amikor elindultunk, itt még
+alszik a természet, nem akar ébredezni, pedig husvét nagyhetében
+vagyunk. Hóvihar fogad, kietlenség, szegénység, több ennél: nyomoruság
+képe tárul elénk mindenütt, amint a köves, patakrongálta mezei utakon
+egyik faluból a másikba döcögünk. Nem, itt nem akar nyilni a tavasz, de
+kinyilt e sokat szenvedett, hontalan emberek szivében: szebb jövendő
+képe mosolyog feléjük.
+
+Andrásfalván, a kálvinista pap hajlékában verjük fel a főhadiszállást. A
+szegényes parókia mellett szegényes Istenháza: ide vezet első utunk,
+megindultan hallgatjuk Isten szolgájának hálaadó imáját. A templom
+megtelik örömében siró emberekkel: csupa fehérharisnyás székelyek a
+férfiak, háziszőttes rokolyát, vizitkét viselők az asszonyok. Azt hiszem
+egy pillanatra, hogy a magyarhermányi templomban vagyok: az ősi
+viselethez itt is, ott is hü maradt a nép. Száz esztendeje mult annak,
+hogy Bukov generális, a „székely hóhér“ vérengzése elől e kis szigetre
+bujdosának s im, a sziget az idegen tengerben magyar maradt, sőt –
+halljatok csudát! – más fajtáju emberek egész seregét olvasztá magába!
+Nyelvük zamatos székely-magyar nyelv s nem egy szókincset őriztek meg,
+amely „odahaza“, az őshazában szőrin-szálán elveszett…
+
+Négy magyar falut találunk: Andrásfalva, Hadikfalva, Józseffalva,
+Istensegits. Volt egy ötödik is: Fogadjisten, de ez ama négy falu közt
+eloszlott az idők során. Mind a négy falunak van néhány jómódu gazdája,
+a nagy többség azonban földhözragadt szegény: verejtékük keskenyre
+szabott földecskére hull. Moldvában, bojárok uradalmain izzadnak nyáron
+a téli kenyérért. Hosszu itt a tél, a nyári szerzemény nem elegendő:
+mind adósai a bojároknak s jórészt adósság fejében izzadnak tavasz
+nyiltától őszi betakarodásig – esztendőről esztendőre igy éldegélnek,
+igy tengődnek szegények.
+
+Nem elég, hogy összeirjuk a hazavágyakozók nevét, a bojárok kezéből ki
+is kell váltanunk őket. Két heti munka ez a szomoru összeirás, az
+adósságlevelek kiváltása: a csángó vezér oldalán a nagy fekete bőrtáska
+mindegyre kiürül. Mi boldog-büszkén kiáltja egy legény, amint a bankókat
+leolvassa neki a herceg: _Visszamecskentem_ ezt én a bojárnak, fenséges
+herceg ur! Már mint hogy – visszadobja.
+
+Az osztrák kormánnyal megvan az egyezség a csángók hazatelepitésére, de
+a hatóság folyton akadékoskodik. Nem elég neki az egyszerü eltávozási
+igazolvány, utlevelet akar váltatni a kiéhezett arcu emberekkel s
+hosszas táviratváltások, magyarázgatások után ismerik el, hogy nem
+külföld Ausztriának Magyarország… Az akadékoskodás érthető: sok ezer
+munkáskezet fog elvesziteni Ausztria. Husvét szombatjára virradunk s
+most tünik ki teljes megrenditőségében a nép nyomorusága: ritka
+kemencében sül ünnepi kalács. Lelkem hazaröppen az én kicsi falumba, ott
+e pillanatban a legszegényebb ember kemencéjében is lobog a láng: egész
+hétre való kalács sül benne.
+
+S mert hazaszáll a lelkem, az ünnepi kalácsról átröppen ama bús
+husvétszombatjára, amikor a tékozló fiu halálos komolysággal készült a
+meghalásra. Hirtelen beborul az ég fölötte, egész nap igen szomoru s
+álmatlanul vergődi át a feltámadás ünnepére virradó éjszakát. Ma két
+esztendeje… De megkönyörül rajtam az álom angyala, puha kezével
+lesimitja szempilláimat, abban a pillanatban, amikor derengeni kezd az
+ég. Annak a pillanatnak a fordulóján, amikor szivemhez nyomtam a
+pisztoly csövét. Igaza van a nótának: Álom, álom, édes álom. Édes a
+hajnali álom. De édesebb a szerelem, Mikor babámat ölelem… – im, most
+álmodom életem legszebb, legédesebb álmát. Virágba borult almafa tövén
+fekszem, félig lehunyt szemmel szendergek s egyszerre csak fölém hajlik
+egy aranyszőke haju leány, mosolyogva ejt mellemre egy szál égő piros
+rózsát és eltünik, mint az – álom. De hiába tünik el, most már bizonyos
+vagyok abban, hogy ő is szeret. Most már bizonyos vagyok abban, hogy
+enyém az Élet, ember vagyok, férfi vagyok, a tékozló fiu meghalt,
+embernek, egész embernek támadott fel. Hol van, Halál, a te diadalmad?!
+Hol van, koporsó, a te fullánkod?! Mely nagy, mely szép dolgokat fogok
+cselekedni, ha fejemet pihenni az ő ölébe hajthatom! Az édes anyaföld s
+az ő szerelme: e két termékeny talajból fog táplálkozni a lelkem, innen
+merit uj erőt, uj hitet – ó de szép az élet!
+
+*
+
+Napról napra erösebb, mélyebb a szeretetem e szegény, elhagyatott nép
+iránt. Ugy szeretném megosztani vele a boldogságomat, hadd kiáltaná ő is
+velem: ó de szép az élet! De csak az én szivem kiabálja, a nép lelke
+kétség s reménykedés közt hánykolódik: a nyomoruság, a szolgaság
+földjéről csakugyan az igéret földjére viszik-e?… Családok szakadnak
+ketté, öreg szülék itt maradnak, mig hir jön az éfiaktól az _uj_ régi
+hazából: vajjon mehetnek-e utánok? A módosabb rendüekből is készülődik
+néhány, hogy széttekintsen a régi hazában: addig nem adják el földjüket,
+mig valahol a Tisza-Duna mentén mást, ennél jobbat nem találnak.
+Tépelődnek: menjenek, ne menjenek. Igy tépelődhetett ezer év előtt Árpád
+népe is. Három testvérrel ismerkedünk meg Istensegitsen: mind a három
+„nagybirtokos“. Száz-kétszáz holdon gazdálkodik mind a három s a
+fiatalabbik már bolti nadrágos, beszél németül is, mivelhogy a radautzi
+polgári iskolát végezé. A falutól jó messzire a tanyája, 200 holdas
+földjének közepén a csinos tanyaház, félurias a belseje. Bent, a faluban
+laknak a bátyjai, fehérharisnyások, de első tekintetre látszik a jó mód
+magukon is, házukon is. A legidősebb öles termetü ember: négy szürke
+csikóval várja a csángó herceget a hadikfalvi állomáson. A szekere
+parasztszekér, de pompás szénaülés a derekában. Azzal tiszteli meg a
+herceget, hogy állva hajt Hadikfalvától Istensegitsig, oly szilárdan
+áll, mintha ércből volna öntve az egész ember, pedig a szekér veszettül
+táncol a lelket kirázó köves uton, a négy szürke meg repül, mint a
+madár. Lovaslegények vágtatnak a négyes előtt, durrognak a pisztolyok. A
+két adjutáns szekerére felkapaszkodik egy vén ember: hiába biztatjuk,
+hogy üljön be a szekér derekába, a szekér oldalán ül, s háromszor is
+megtölti előltöltős puskáját, durrogtat, vivátozik az öreg, közben
+folyton beszél, árad szivéből a boldogság patakja. Bizony, nem csudálom,
+hogy ezt az őserőt nem szivesen engedi el az osztrák.
+
+László István az istensegitsi plébános, az ő udvarára hajt be Szőcs
+uram. Évek óta dolgozik ez a derék pap saját maga ellen: irja, folyton
+irja a leveleket, hogy vigyük haza az ő népét. Jól tudja, hogy meg
+fognak fogyatkozni a hivei, megcsappan a jövedelme, de ő tovább munkálja
+népe javát – nemcsak Istennek, népének is hü szolgája ő. Litterátus
+ember, gyüjtögeti a csángó nép meséit, dalait, meg is ajándékoz néhány
+szép nótával s egy igen érdekes népmesével, amelyről később kitünik,
+hogy Déloroszországból hozta valamelyik csángó fuvaros. Moldovába
+aratni, Déloroszországba fuvarozni jártak a csángók – igy vándorolt át
+Bukovinába Péter és Pál, a szegény és a gazdag jobbágy, meg a földesur
+elmés meséje, Bukovinából – Budapestre: itt lett csángómese
+megjelöléssel egyik ékessége első mesekönyvemnek, a Székely
+Tündérországnak. Telt, mult az idő, a párisi Figaro-ban fedezte föl
+Riedl Frigyes mint orosz népmesét, nyomban át is ültette s belevette az
+Olvasókönyvébe. Lehr Albert volt az Olvasókönyv egyik szerkesztője, s
+amikor a mese már ki volt szedve, Lehr Albert kisfia kezébe veszi a
+kefelevonatot, rábukkan a mesére, olvassa s szalad az apjához: Hiszen ez
+az orosz mese benne van a Székely Tündérországban! Nosza, kidobták az
+„orosz“ mesét s helyébe az én „csángó“ mesém került. És azóta vándorol
+az orosz mese olvasókönyveken, hegyeken-völgyeken, erdőkön, mezőkön,
+tengereken át – Isten tudja, hol, merre jár… Ime, ez a mesevándorlás,
+nyájas olvasóm.
+
+*
+
+Végtelen hosszu vonat pöfékel a hadikfalvi állomáson, tenger nép verődik
+össze, ki szekéren, ki gyalogszerrel hozza cókmókját, némelyik a
+macskájától sem tud megválni; hát az ágyától, a szövőszékétől, a
+guzsalyától az asszonynép hogy tudna megválni? A férfiak elhozzák
+kéziszerszámaikat: kaszát, kapát, ásót, villát, fejszét – mindent.
+Napszámosember a hazavándorlók zöme, lehetnek vagy négyezren;
+hazavándorlók és ittmaradók keserves sirása felhat az egekig. Csak már
+indulna a vonat! Még öt perc s ekkor szalad a herceghez egy legény s egy
+leány.
+
+– Istálom, – panaszolja a legény, – ez a leány az én hitös jegyösöm. Az
+anyja nem akarja engedni, mig a pap előtt is meg nem hitöltünk.
+
+– Hát mért nem hiteltetek meg?
+
+– Nem vót rá időnk.
+
+– Nem?
+
+– Nem istálom, mer’ ahajt a minap _keresztelkedtem ki_, nem vót idő a
+kihirdetésre s emián a plébános ur nem akar meghitölni.
+
+– Sebaj, fiam, – mondja a herceg – majd meghiteltek Magyarországon.
+
+Megnyugtatja az anyát, a jegyesek egy-kettőre fölreppentek a vonatra.
+
+Ámulva-bámulva néztem a kikeresztelkedett csángó legényt. Épp olyan
+fehérharisnyás, zekés, báránybőrkucsmás legény volt, mint a többi; épp
+ugy csángó arca volt, mint a többinek; minden szava, mondása, szintiszta
+csángó-székely. Ha eddig nem tudtam, most szinről szinre láttam, mi az a
+_faji beolvadás_. De még csak egy esztendeje mult a lelkeket felkavaró
+tiszaeszlári pernek, s apró epizódokat irván a Budapesti Hirlapnak az
+indulás napjáról, az utolsó pillanat epizódjának ezt a megnyugtató cimet
+adtam:
+
+  =Hozunk egy zsidót is=,
+  – _de kikeresztelkedve_.
+*
+
+Hegyen-völgyön lakodalom: Kárpátoktól az Aldunáig tenger nép várja
+csángó testvéreinket minden állomáson. Tenger nép – tyukkal, kaláccsal.
+Honszerző Árpádot csak sóval és kenyérrel fogadták a meghódolt népek, a
+hazavándorlókat tejbe-vajba fürösztik. Legenyemihályi az első állomás:
+hajnalban érünk oda. Már este kigyülekezik uri rend és közrend,
+áttáncolják az éjszakát, bortól és örömtől mámorosan ölelik keblükre a
+„testünkből való testet, a csontunkból való csontot, a vérünkből való
+vért“. Az egy-kétperces megállásokból 20–30 percek lesznek, nem eresztik
+tovább a vonatot, amig lelkes dikciókban ki nem öntötték szivük nagy
+örömét s fel nem dobálták a kocsiba a taligakerék-kenyereket, a
+patyolatfehér kalácsokat, szalonnát, sonkát, töltött tyukot,
+ropogós-pirosra sült malacot – s a jó Isten tudja, még mit. De a mi
+kocsinkra senki sem gondol: magától értetődő, hogy tele van az minden
+jóval, s a magyar határtól Nyiregyházáig a csángóvezér meg adjutánsai
+egy falat nem sok, annyihoz sem jutnak. Este ettünk utoljára, valamelyik
+galiciai állomáson: a lengyel testvérek traktáltak meg ott. A tokaji
+állomáson Tokaj legdrágább kincsével kedveskedik a szónok: ezüsttálcán
+nyujt át a hercegnek egy pohár bort. Jó volna lenyomtatni egy falat
+kenyérrel, ám ez rontaná a pillanat ünnepiességét, s a jó herceg fanyar
+mosollyal telepedik vissza adjutánsai közé. Kéket-zöldet lát a vezér
+szeme is, az adjutánsoké is. Végre beszuszog vonatunk a nyiregyházai
+állomásra: ott nemcsak dikcióval, de nagyuri ebéddel is fogadnak
+Szabolcs vezér ivadékai; estére Debrecen vár – nem kell éhen halnunk a
+hazáért. Szolnokon hajóra telepitjük testvéreinket: mind fáradtak,
+kimerültek vagyunk, isteni érzés a csendesen, lágyan ringató hajón
+megpihenni a gyötrelmes dinom-dánom után. Fülem ugy megtelt
+Legenyemihályitól Szolnokig dikcióval, szüntelen hömpölygő e-éljen –
+e-él-jen zugásával, bugásával, hogy ezt a zugást-bugást hallom
+szendergés közben is. Este köt ki Szeged mellett a hajó. Szőke Tisza
+partja nappali világosságban ragyog, az alig három esztendeje romokban
+hevert város diszbe öltözött: zászlók lengenek a frissen épült
+palotákon, gyertyák lobognak az ablakokban – „Szeged már szebb, mint
+volt“. Önkéntelen elmosolyodom a királyi mondáson: „Szeged szebb lesz,
+mint volt“. Ennek a mondásnak akkoriban az egész nemzet tapsolt, talán
+sokan sirtak is örömükben, mint a negyvenes években a tekintetes „karok
+és rendek“, amikor V. Ferdinánd néhány keservesen bemagolt magyar szót
+eldadogott. Igen, Ferenc József ellátogatott a romjaiban heverő
+Szegedre, nézte, nézte, hosszan nézte a szörnyü pusztulást, a szemfüles
+ujságirók meg izgatottan lesték, vajjon mit mond a király. De a király
+hallgatott. A király nem mondott semmit.
+
+– Már pedig – izgultak a Pestre visszatérő ujságirók – a királynak
+kellett volna valamit mondania. A nemzet lélekzetvisszafojtva várja: mit
+mondott a király. Nem mondott semmit? Majd mondatunk vele mi!
+
+Egész uton azon tanakodtak: mit adjanak a király szájába. Egyik egyet,
+másik mást javasolt, végezetül megállapodtak ebben: Szeged szebb lesz,
+mint volt. Egy fürge eszü s fürge járásu, apró ember fejében született a
+királyi mondás, méltó egy király lelkéhez: Sasvári Árminé a fej. Nem az
+első kegyes hazugság ez a magyar nemzet történetében, nem az első
+altató, bolonditó szer, amivel a hiszékeny magyart áltatgaták,
+bolonditgaták…
+
+Az Olvasókönyvek szerkesztői a Szegedről szóló olvasmányba hüségesen
+beletoldják a királyi mondást. Hiszen királyinak – királyi, de egy kis
+fürge zsidó ujságiró a gazdája – deleatur!
+
+Nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz idején,
+most csakugyan szép volt, szebbnél is szebb. Szeged falai közt találtam
+a legmelegebb magyar sziveket, – ó, és Szeged porában játszadozott az az
+aranyszőke haju leányka, kinek életem legszebb álmát s mind e mai napig
+legszebb valóságát köszönhetém…
+
+…Már nem tudom, melyik nagy szálló termében, teritett asztalok várnak.
+Végeláthatatlan hosszu asztalok. Elől megy a herceg, karján a felesége,
+aki Debrecenig ment szerette párja elé – utána az adjutánsok. Egyszerre
+csak átölel egy termetes civa, jobbról-balról megcsókol: lelköm csángóm,
+édös csángóm! – s egy ezüst forintost nyom a markomba.
+
+– Ó, ó, köszönöm, kedves néni, de van nálam szegényebb csángó is, mondom
+megindultan, s mindjárt tovább is adom az ajándékot egy igazi csángónak.
+
+Csizmásan, báránybőr-kucsmásan jöttem el Bukovinából – igy értem
+Szegedre: ez a báránybőr-kucsma szerezte meg nekem az első meleg szót,
+az első meleg csókot, – ó de szép, ó de meleg szivü város ez a Szeged!
+
+Nem, nem tudom, milyen volt Szeged az árviz előtt, milyen az árviz
+idején, de nekem ma szebb, mint valaha lehetett. Isten áldjon, csángó
+testvérek! Már nálam nélkül is eltaláltok az Aldunára. Vissza, vissza
+Pestre!
+
+Meg kell tudnom: igazat jelent-e a husvéthajnali álom.
+
+
+
+
+MÁSODIK FEJEZET.
+
+
+Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen szép meséről, ezzel
+kapcsolatosan a fészekrakásról.
+
+A Ferencrendiek bazárában van egy vendéglő: annak különszobájában
+vacsorázik minden hétfő estéjén egy héttagu társaság. Csupa ifju
+óriások, a legidősebb köztük harminc év körül jár: _Keszler_ József, a
+_Nemzet_ szellemes, éles tollu szinikritikusa, aki röviden Keszi-nek
+neveztetik. Fekete haja, szakálla göndör; ha Székelyországban találkozom
+vele, örménynek nézem, nem zsidónak. De a Csalányi-vendéglő
+különszobájában, a Kammon-kávéház különasztalánál látom őt és élvezem
+estéről-estére elméjének sziporkázását, csodálom a vitatkozásban
+legyőzhetetlenségét: már van annyi fajismeretem, hogy csak zsidófajtáju
+embernek vált ily hirtelen, villámfényszerüen az esze.
+
+A társaság többi tagja 22–24 év körül járó; négy közülök most bontogatja
+szárnyát mint szépiró: _Ambrus_ Zoltán, _Kozma_ Andor, _Rákosi_ Viktor,
+s e könyvnek irója. Marad még kettő: _Heltai_ Ferenc és _Darvai_ Fülöp.
+Amaz a _Nemzet_ közgazdasági rovatának vezetője, emez ugyane lapnak
+zenei kritikusa. S mert ma a kiváncsiság gócpontjában horgaskodik a? –
+ki mely felekezethez tartozik, ime: Ambrus Zoltán és Rákosi Viktor
+keresztény-katholikus, Kozma Andor s én keresztyén-református; az élő
+öreg Keszler, a néhai Heltai és Darvai helyett bocsánatot kell kérnem:
+ők – izraeliták. Bár a t és a ty által kettészakitva, többségben vagyunk
+mi fajmagyarok, de ha igaz, hogy Szent László király tul a Dunáról
+telepité a székelyeket a keleti határra, valamikor egy földön éltek s
+egy hitet vallottak a négy ifju óriás ősei: Rákosi és Kozma túladunaiak.
+
+A tiszaeszlári vérvád pere nem bontja meg a héttagu társaságot. Mintha
+valahol az északi sark körül folyna a nagy per, a társaság mint társaság
+nem vesz róla tudomást. Nincs köztünk ok az irigykedésre: voltaképpen
+mind más-más területen szántunk. Rákosi Viktorról azt hisszük, egész
+életére Sipulusz marad, aki még a halálos ágyán is kacagtatja majd a
+nyájas olvasót. A pufók, gyermekarcu Kozma Andor, akit az öreg Keszi
+„majdnem Bandi“-nak keresztelt el, a _Borsszem Jankó_ vezérverseit irja,
+s annyira kötött formában nyilatkozik meg a talentuma, hogy nincs benne
+kétség: mint versköltő szerez kevés pénzt és sok babért. Ambrus Zoltán
+17 éves korában lép föl, mint a Fővárosi Lapok kritikusa, csak később
+mutatja meg, hogy nagy ő szépirónak is, kritikusnak is: tán máig sem
+dőlt el, melyiknek nagyobb. Spektátor név alá rejtőzik, s egyszerüen
+Speki-nek szólittatik. Én magam hiába Székely Huszároskodom, Sipulusz
+rám ragasztja a Zeke nevet s szük baráti körben az is maradok halálig.
+Az irodalom melyik dülőjére terelődöm, magam is csak haloványan sejtem.
+Már sajtó alatt a Székely Tündérország, Rákosi Jenő irja elébe a lelkes
+bemutatót: valószinü, hogy az én mesemondó népem s ennek földje lesz az
+én mezőm; sőt az is valószinü, hogy hazám ifjuságának irom majd könyveim
+javát.
+
+Az öreg Keszler – kritikus elme, a szépirodalom mezejére nem kivánkozik.
+Heltai Ferenc oly messze van a szépirodalomtól, mint Makó Jeruzsálemtől.
+Ő a társaság legmegfontoltabb, legreálisabb gondolkozásu tagja, igazában
+az egyetlen. A szentesi tagbaszakadt, piros arcu zsidó fiu az alföldi
+ember epikus nyugalmával beszél és végzi az ő dolgát, egyengeti a maga
+ösvényét: tisztában vagyunk azzal, hogy a társaságból egyedül ő lesz
+gazdag ember. Talán még Darvai, aki zenekritikusból ügyvéd lesz
+nemsokára…
+
+Mondanom se kell, hogy maga-magában mind a hét ifju igen fényes jövendőt
+jósol magának, mind palotában fog lakni, a saját palotájában, mert
+százezer forinton alul egy sem fog megházasodni. Természetesen, kacagva
+jövendölik a palotát is, a százezer forintos hozományt is. Ezzel az
+erővel megállapodhatnak vala egy millióban is, hiszen a társaság három
+tagjáról már kipattant a titok, hogy igen-igen szegény lesz a feleségük.
+És ki fog pattanni a többiről is.
+
+Heltai Ferencnek jut valamennyi közt a legszegényebb leány. Csudaszép
+németországi leány az ő menyasszonya, evangélikus vallásu, de vőlegénye
+kedvéért áttér a zsidó hitre: ez a hozománya. A vőlegény apja közepes
+módu, sokgyermekes apa: elég szegényesen kezdi házaséletét az ifju pár,
+de tiz esztendő sem telik belé, saját palotájukban laknak, saját
+fogatukon kocsikáznak. Ugy látszik, mégis volt bennünk valami a
+költőből: látnoki szemünk Heltai jövőjét helyesen látta meg…
+
+*
+
+Van az istenkének egy fanyelü bicskája. Istenke a fanyelü bicskával
+kettépattant egy mogyorócskát. Mogyorócskának két héjacskája szerteszét
+kavarog a levegőégben, hol gyenge szellő, hol vad vihar kapja szárnyára,
+messzi, messzi sodródik egymástól mogyorócskának két héjacskája, de
+Isten megelégeli istenke tréfáját, mogyorócskának két héjacskája végül
+is ujra találkozik s egyszerre, együtt koppannak a földre.
+
+A keleti határról fölkerekedik egy gyermekifju, kavarog a levegőégben,
+mint a mesebeli mogyorócska héjacskája, vissza-visszadobja a szél oda,
+ahonnét elindult, az édes anyaföldre, már-már belehull egy sirgödörbe,
+de a szél hirtelen-váratlan szárnyára kapja s ismét az ország szivében
+ejti le. Ugyanazon esztendőben, amelyben a keleti határ felől kavargott
+a levegőégben mogyorócska egyik héjacskája, kavarog a másik Délről Észak
+felé – egyszerre koppannak az ország szivének földjére. Millió meg
+millió mogyoróhéj kavarog a levegőégben, a nagy össze-vissza
+kavarodásban számtalanszor összeütődnek más-más mogyorócskának a
+héjacskái, de mire földre érnek, ki-ki párjára talál. Igy akarja ezt
+Istennek mindenhatósága: akik együtt indultak az égből, azoknak a földön
+találkozniok kell. Ott, azon a helyen, amelyet számunkra Isten
+kiszemelt. A kisbaconi fiunak s a szegedi leánykának az ország szivében
+kellett találkozniok.
+
+*
+
+A Rákóczi-utnak még Kerepesi-ut volt a neve. Sok-sok viznek kell még a
+Tiszán, Dunán lefolynia, mig a nagy fejedelem hamvainak hazaszállitásába
+az öreg király beletörődik s a Kerepesi-ut Rákóczi-uttá halhatatlanodik.
+Itt, a Kerepesi-uton huzódik meg egy gyászruhás asszony: kinéz az uccára
+nyiló ajtón, a Kerepesi-ut legszomorubb házán pihen meg a szeme – a
+sárgafalu Rókus-kórház ez. Mert uccára nyilik az ajtó, nyilvánvaló, hogy
+bolt van mögötte. Hajósgazda volt az ura s miként a fuvarosok ezreit
+tette tönkre a „ló nélkül járó vasszekér“, a hajósgazdát a gőzhajó verte
+hullám azonképpen sodorta el. Nemcsak elsodorta, el is temette.
+Özvegyasszony, nyolc gyermek, – mit kezdjenek a hajótöröttek? Jómód után
+szegénységbe törődni ott, ahol százan, ezeren ismerik – lehet-e? Száz
+emberre, aki örvend a hajótörésen, egy ha esik, kinek a részvéte szivből
+fakad, de talán éppen ez az, amit elbirni még nehezebb, mint a
+kárörvendezést. Higyjétek el nekem, nem volt gyöngéd lelkü ember, aki az
+első részvét-levelet megirta. Az igazi gyöngédség; némán haladni el az
+előtt, akinek gyásza van.
+
+Részvét és káröröm elől Pestre menekül a hajótörött család, az özvegy
+„kijár“ egy lutris-boltot, mely egyben trafik is. Ő szolgálja ki reggel
+6 órától estig a dohányos embereket, leánya, az az aranyszőke haju
+leányka irja a lutricédulákat. Kofák, cselédek, mesterlegények a
+szerencsepróbálók zöme, de meg-megpróbálják urak is: szegény urak –
+hátha megütik a nagy lutrit, s gazdag emberek, hátha még gazdagabbá
+teszi a szerencse. Az aranyhaju szőke leány irja, irja a számokat s
+szünet idején, – mert itt is van szünet, nemcsak a bálokon – himzőrámája
+fölé hajlik, virágokat himez, – nem magának himezi.
+
+A bolthoz közel a népszinház, ide kapnak a szinészek, benyit egyszer
+Rákosi Jenő is s e naptól kezdve itt veszi a virzsiniáit. Napról-napra
+tovább marad a kis boltban, melegszivü barátja lesz a hajótörött
+családnak. Itt hallja az első véleményt a Budapesti Hirlap aznapi
+számáról, ebből vita támad, – hisz éppen ez kell Rákosi Jenőnek. Ketten
+vivják a csatát: az erős fegyverzetü vitéz s egy gyönge, törékeny leány.
+A „bús székely“ némán hallgatja a szócsatát, meg-megdobban a szive, ha
+az aranyszőke haju leány hirtelen-váratlan vissza-visszavág. Gyönyörü
+csaták ezek, itt egyik fél sem kap sebet, s nagy az erősebb öröme: ő
+ismét „fölfedezett“ valakit…
+
+Sipulusz „vezet be“ a kis boltba, mely csak félig bolt, – félig kaszinó.
+Irók és szinészek kis kaszinója. A bemutatkozás fényesen sikerül: kérek
+néhány cigarettát, rágyujtok egyre, aztán a másodikra, a harmadikra –
+hoppp! be kell mennünk a redakcióba, – ott jut eszembe, hogy a
+cigarettákért nem fizettem. Nem baj, pompás alkalom a másnapi
+látogatásra, bocsánatkérésre, egy kis ibolyabokréta átnyujtása mellett.
+És telnek, mulnak a hónapok, esztendőre esztendő fordul, s egyszer csak
+eldadogom: kisasszony, a csángók földjén, husvét hajnalán, gyönyörü
+álmot láttam. Virágos almafa tövében szenderegtem, s maga égőpiros
+rózsát ejtett a mellemre. Reám mosolygott. – Igazat jelent-e az álmom?
+
+– Igazat.
+
+– Mária; én nem kivánom, hogy érettem elhagyja a hitét. De – igen, a
+főrendiházban – a polgári házasságot – – leszavazták…
+
+– Tudom.
+
+– Meg tud-e válni érettem a hitétől?
+
+– Meg.
+
+*
+
+Hát csak szálljatok tengerre, ifju párok, etessétek a velencei
+Márkus-tér galambjait, minket az édes anyaföld felé röpit a gyorsvonat.
+Három esztendeje várakozik, epekedik ott két öreg ember, a tékozló
+fiunak csak leveleit látják, olvassák, őt magát nem látják. Talán mégis
+jobb lesz, ha _akkor_ itthon marasztjuk, – keseregnek szegények. Oly
+üres a ház! De már vágtat a gyorsvonat, oly sebesen vágtat, mintha lelke
+volna. Mintha tudná, hogy ezt a két gyermeket éjjel-nappal várja,
+sóhajtozza két öreg ember. Már Olt vize partján vágtat a gőzparipa,
+lombos erdő szegi kanyargó partját az Oltnak, még egy merész kanyarodás:
+elénk tárul erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép Erdővidék. Az én hazám!
+Az én édes anyaföldem!
+
+– Ugy-e, szép?
+
+– Ó de szép!
+
+– Nézd, nézd, látod azt a hegykoszorut?
+
+– Látom, látom.
+
+– Ugy-e gyönyörü koszoruja van az én falumnak?
+
+– Be gyönyörü!
+
+Gábor bácsi vár az állomáson.
+
+– Hogy vannak az öregek?
+
+– Jól, igen jól. Egy hét óta folyton nyitva a nagykapu. Mindegyre
+kimennek a kapu elé, ott tipegnek-topognak, hátha hiradás nélkül jőtök.
+
+– Ó, Istenem!
+
+– Belenyugodott-e már édesapám, hogy nem lettem tanár?
+
+– Bele.
+
+– Rendesen kapja-e az ujságot?
+
+– Rendesen. Csak az búsitja, hátha pénzedbe kerül…
+
+– Édes jó apám!
+
+Ihol, az öreg postamester, ott áll a nyitott ablakban, mintha édes fia
+volnék, oly nagy szeretettel mosolyog, integet felénk. Hálás szivvel
+köszöngetek fel a derék öreghez s szeretném felkiabálni hozzá: Köszönöm,
+Gergely bácsi, köszönöm, hogy _azt a levelet_ nem az édesapámnak adta
+át. Önkéntelen megragadom a feleségem kezét.
+
+– Jól megnézted ezt az öreg embert?
+
+– Megnéztem, meg. Csupa jóság, nemesség az arca.
+
+– Ne felejtsd el ezt az arcot. Nagy része van abban, hogy most a kezedet
+foghatom.
+
+–?
+
+– Majd elmondom a történetét otthon.
+
+Otthon, otthon. Hiába raktam fészket az ország szivében, a szülei ház az
+– otthon. Ide mindig hazajövök, oda – visszamegyek.
+
+– Nézd, nézd, ott állnak a kapu előtt! Látod, mint integetnek felénk!
+
+– Látom, látom!
+
+– Nézd, nézd, még áll a galambbúgos kapu! Tudod-e, mi van vésve rá?
+Áldás a bémenőknek – Béke a kimenőknek!
+
+– Ó be szép mondás!
+
+Már ott áll a kocsi az ősi ház előtt. Édesapám két erős karjával leöleli
+a menyemasszonyt. Szóval is elrebegi: Isten hozta nálunk, menyemasszony!
+
+– Édes leányom! – öleli, csókolja menyemasszonyt az édesanyám.
+
+Első eset, hogy utolsónak kerül a sor reám. S ez most nekem olyan jól
+esik.
+
+Kézen fogja menyemasszonyt a két öreg ember, ugy vezetik be a „nagy
+ház“-ba: ez a mi fészkünk. A kis kertre nyiló ablakon behajlik a
+mályvavirág. Ablak alatt egy kis pamlag: házi gyapjuszövet a takarója.
+Szoba közepén az asztal: ötven esztendeje festették feketére s szinét
+máig sem vesztette el. Ötvenesztendős a háromfiókos ruhás láda is:
+András nagyapó verte rá a réz karikákat, a réz rózsákat s meg is
+jövendölte, hogy: hej, ezeket a karikákat majd sok gyermek fogja
+megzörgetni!
+
+Az asztalon virágdiszes székely kancsó: bokréta benne.
+
+– Be szép virágok! Ugy-e, édesanyám szedte?
+
+– Én szedtem, édes leányom, én. Ugy féltem, hátha nem tetszenek. De már
+látom, hogy maga, lelkem, nem kényeskedő, – ugy-e, jól látom?
+
+– Be jó szeme van, édesanyám! Nézze, még csak gyürü sincs más az ujján,
+csak a karikagyürü.
+
+– Ó de jó, ó de jó, – örvendez az öreg asszony. – Sokat tépelődtünk
+édesapáddal, vajjon nem kényeskedő, nem cifrálkodó-e a feleséged. S mit
+sirtam én, hátha el sem hozod a mi egyszerü házunkba!
+
+– Szegény leány vagyok én, édesanyám!
+
+– Ó, hála a jó Istennek! Mert, lelkem, itt mind azt hirelték, hogy a
+maga édesapja számát sem tudja a pénzinek.
+
+– Kis lány voltam, amikor meghalt az édesapám.
+
+– Özvegy asszony, nyolc gyermek, – irta a fiam. Olyan szépen megirta.
+Mondtam is én a hirelőknek: nem bánom én, akár gazdag, akár szegény,
+csak a fiamat szeresse. Ugy-e, lelkem, szereti?
+
+– Másként nem volnék itt, édesanyám!
+
+– Ugy, lelkem, ugy! Istenem, Istenem, mit sóhajtoztam, mért nincs
+szárnyam! Volna szárnyam, titkon Pestre repültem volna. Csak annyi
+időre, hogy lássam, amikor a pap elé állnak…
+
+Hallgatott eddig az édesapám, most ő is megszólalt az ő kedves, enyelgő
+hangján:
+
+– Jó, jó, – mondtam én édesanyátoknak, – hát csak repüljön, nannyó,
+repüljön, de meglássa, hogy elvész majd abban a mahomet-nagy városban, s
+ki főz akkor nekem ebédet, vacsorát?
+
+– Mindig igy szokott tréfálni nagyapó, – magyarázza édesanyám a
+menyemasszonynak.
+
+Most hallom először, hogy édesapám nannyónak szólitja édesanyámat, ő meg
+nagyapónak édesapámat. S hogy mindaketten magázzák egymást. Hiszen,
+megszolgálták a nagyapó s a nannyó nevezetet: már tizenkét unoka
+szólitja őket igy: nagyapám uram, nagyanyámasszony. Igy, igy: nagyapám
+uram, nagyanyámasszony. Szivem felvidul, amikor jönnek az unokák s
+hallom gyermekkorom kedves emlékü megszólitásait: Jó napot adjon Isten,
+nagyapám uram s nagyanyámasszony! Hogy vannak, hogy szógál az egésségik?
+Igy, igy: _ik_. Sem _ük_, sem _ök_.
+
+Ezt a kitérést ugy vegyétek, hogy ezalatt egyről-másról elbeszélgetünk,
+aztán nagyapó szép gyöngén megfogja nannyó kezét: jöjjön, nannyó,
+jöjjön, ne alkalmatlankodjunk az éfiaknak – s csöndesen, lassan, szinte
+lábujjhegyen mennek ki. Összenéznek az „éfiak“, mindkettőnek egy a
+gondolatja: csak öreg emberpár lelkében fejlődhetik ennyire finommá a
+gyöngédség egymás, a figyelmetesség mások iránt…
+
+Hetven esztendős az édesapám, a falu összes gyermekeinek „Huszár
+nagyapó“-ja, de csak egy tekintet még nem görnyedő, öles alakjára: nem
+kell jövendőmondónak lenned, hogy még husz esztendőt jövendölj neki.
+Tizenöt esztendős fickó legény volt, amikor megfogta az ekeszarvát,
+ötvenöt esztendeje már, hogy fogja – nem tud megválni tőle. Kezét-lábát
+összekalácsolhatná, naphosszat olvasgathatná a fia küldte ujságokat,
+„regéket“ (ő neki halálig rege marad a regény), de ma is csak az esős
+napok az ő olvasónapjai, a téli esték az ő olvasó estéi. Ama kicsi álló
+lámpa mellett olvasgat, amely elsőnek világitott a kis faluban.
+Meglátjátok, halálig hü marad a lámpácskához nagyapó is, nagyanyó is:
+gyenge fénye éppen eleget világit kettejöknek. Igaz, már bucsuzkodik az
+erdőtől, mert „kezdenek nőni“ a hegyek. De a földtől, a buzatermő
+földtől bucsuzni képtelen: halálig tartó halálos szerelme néki a föld,
+az édes anyaföld. Az ő földjébe cselédember még nem hintett magot;
+földjeinek javarészét mindig maga szántotta, maga szántja ma is. Az ő
+szántásában „vétket“ nem találsz. Barázdáról barázdára megmázsálhatnád a
+földet, mi egymásra simul. Ebből a szántásból ki kell a buzaszemnek
+kelnie, s nem is kel egyéb, csak buzaszem. Az ő vetése nem virágos, nem
+konkolyos, az ő földjében a buza egyedül virágzik.
+
+Hiába tagadná, egy kicsit már fájogat a dereka, ideje volna, hogy
+bucsuzzék a mezőtől is, de, meglátjátok, tiz esztendő is beletelik még,
+amig ez a szomoru, ez a fájdalmas, ez a minden jó szivet meginditó
+bucsuzás elkövetkezik. Amikor nagyapó cselédszántotta-vetette kenyérre
+szorul…
+
+Öreg pár, ifju pár, együtt mennek a kertbe: nagyapám korabeli alma-,
+körte-, szilvafák a kertben, itt-ott moskotár- és perpence-szilvafák
+ifju hajtásai. Ezeknek magvait Isten ülteté a föld kebelébe.
+
+– Oh Istenem, mikor dőlt ki ez a fa? Ugy-e, ezt még István nagyapó
+ülteté?
+
+– A legkedvesebb fája volt, – mondja nagyapó s könny csillan szemében.
+
+Közelebbről nézem, vizsgálom a fát. Korhadó töve megroppant, a faóriás
+elterült, de egy csonka ága belefuródott az édes anyaföldbe: ugy fekszik
+István nagyapó fája, mint harctéren a sebesült katona: fél karjával
+fentartja magát, teste nem érinti a földet – nem akar meghalni, nem!
+
+– Még most is terem almát! – csudálkozik a pesti menyemasszony.
+
+– Három esztendeje fekszik igy, három tavaszon leveledzett ki, – mondja
+nagyapó. – Nemcsak kileveledzett, virágzott is, virágjának gyümölcse is
+lett – áldott legyen Istennek szent neve.
+
+Megindult szivvel megyünk tovább, meg-megállunk minden fa mellett: pesti
+menyemasszonynak sorba bemutatjuk őket. – Vajjon ki lehet ez az
+aranyszőke haju „asszonyszemély“, mondanák a fák, ha szólni tudnának. Ők
+eddig csupa fekete haju asszonyszemélyt láttak – vaj’ ki lehet, merre
+van hazája?
+
+Kert közepén áll a bartamisz körtefa: vastag derekát nincs az a két kar,
+mely átölelje. Nagyapóval egymagas a dereka, innen indulnak ki izmos
+ágai, s mintha emberi kéz mesterkedte volna kerekre a koronáját – nem,
+nem, ily szépet, ily mesterit csak Isten keze alkothatott.
+
+– Mi kár, hogy csak szeptemberre érik a körtéje, most nagyapó megrázná,
+s hullanának róla a szép sárga körték!
+
+– Ezt a fát megrázná? – kételkedik a pesti asszony.
+
+– Tavaly még megráztam, – mondja nagyapó, s im, egyszerre csak
+megragadja egy vastag ág tövét, a faóriás megrázkódik s néhány zöld
+körte lehull.
+
+Próbálom én is, de kudarcot vall az erőm. Még mindig nagyapó az erősebb.
+
+– Ez a fa az én legkedvesebb fám, – mondom Máriának. – Szeptemberre érik
+a körtéje, s reggel, amikor indulóban voltam a kollegiumba, édesapám egy
+tarisznyára valót rázott nekem. Tiz esztendőnek tiz szeptembere:
+ennyiszer rázta meg édes apám a fát nekem. Egyedül nekem. Igy volt-e,
+édesapám?
+
+– Igy volt, igy. Nem tagadom.
+
+– Ez a zsiros almafa. Ennek az almájától illatos a tulipános láda.
+Télen, nyáron, mindég illatos. Ennek az illata kisér engem, bármerre
+menjek. Halálig kisérni fog.
+
+– Hát ez a fa miféle fa? Kicsiny maradt, pedig öregnek látszik?
+
+– Ez az én édesanyám fája, – mondja nagyapó. – Kicsiny növésü volt
+édesanyámasszony, ezért szerette. Nannyó fája: ez a neve. Irós alma
+terem rajta. Most is van rajta néhány. Ugy szemlélem, kidől ez is
+nemsokára, mint ahogy kidőlt az édesapám fája. Szerre-szerre mink is
+mind kidőlünk…
+
+De mintha megbánná a nem ifju párnak való bús szavakat, hirtelen
+fordulattal a rozzsalérő almafára mutat: Ezt én ültettem, ez még fiatal
+fa: negyven esztendőnél alig idősebb. „Fiatal“ ez az „édes“ almafa is.
+Egyidős vele a „fótos“ is. S mindjárt meg is rázza a rozzsalérőt, utána
+az édest, a fótost, hull az alma, ki a földre, ki a fejünkre, nagyokat
+nevetve szedjük szaporán, gyermekmódjára rágicsáljuk – ó de édes, ó de
+jó!
+
+Minden édes, minden jó most nekünk.
+
+Kikerülünk a gyümölcsösből – itt kezdődik a kaszáló kert: már nő a
+sarju, s nyilnak, nyiladoznak az őszi virágok. A kert szélén folydogál a
+Macskás-patak, tulsó partján egy kis rét, lankás hegyoldal emelkedik
+föléje: olyan hosszu, mint a falu. Egykor a Benedek nemzetségé ez a
+hegyoldal, javarésze még a mienk, de sok darabja eloszlott erre-arra,
+oldalágra…
+
+Nézem, hosszan nézem a kaszáló kertet, a lankás hegyoldalt.
+
+„Paradicsommá varázsolnám ezt a kertet. Tele ültetném fákkal, bokrokkal.
+A közepére házat épitenék. Tele ültetném a hegyoldalt is gyümölcsfával.
+Ott, ahol meredeknek ágaskodik a hegy, csupa erdei fát ültetnék. Erdő
+volt itt valaha, ujra feltámasztanám az erdőt… vége, vége. Őseim földjét
+eltékozoltam – későn született a szép gondolat, későn“…
+
+– Hát ez az a Macskás-patak, – rezzent föl Mária. – Idáig bujdostál
+gyermekkorodban?
+
+– Ó, ó, – nevet nannyó – ugyan bizony, még ezt is elbeszélted?
+
+– No, – mondja nagyapó, – sokat nevettünk akkoriban ezen a bujdosáson.
+Négy-öt főtt pityókát zsebre tett, egy urusságos éveget vizzel
+megtöltött – igy indult „őkeme“ Móduvába. Igy volt-e?
+
+– Egészen igy volt, édesapám.
+
+– Hát az igaz-e, nannyó, hogy maga messziről kisérte s leste egy fa
+megül, vajjon hová, merre bujdosik a fia?
+
+– Igaz, igaz, – vallja be nannyó. – Láttam, hogy leül a patak mellé, ott
+sirt, sirdogált magában, aztán egyszerre csak kivett a zsebéből egy
+pityókát, nézte – s megette. Bizony, sorra megette mind. Akkor a
+szájacskájához nyomta az éveget s megitta a vizet. Még egy kicsit ült,
+üldögélt, aztán felkelt, szipogva-szepegve elindult hazafelé.
+
+– Maga pedig, – folytatta nagyapó, – elillant a kertből, tett-vett a
+házban, mintha semmi sem történt volna. Igy volt-e?
+
+– Igy volt, igy, nem tagadom.
+
+– Igy volt, igy, nem tagadom, – mondom én – majd egyszer tán meg is
+irom.
+
+– Ó, ó, – ütődik meg nannyó, – ezt a semmiséget csak nem irod meg, fiam?
+
+– _Semmibbet_ is megirnak ők, – koppant a szeg fejére nagyapó.
+
+– Igaza van, nagyapó, igaza, – helyesel a menyemasszony.
+
+– No, ugy-e?
+
+…Most, hogy e kép megelevenül a lelkemben, kérdem, amit akkor elfeledtem
+kérdeni: Lehetséges-e, hogy ez a nyájas idill valaha drámává,
+lélekrenditő drámává zordonuljon!? Hogy nekem valaha bujdosnom, igazán
+bujdosnom kelljen?! Csak ezt a nyájas idillt látom akkor, s amig
+megyünk, mendegélünk a kertben, ujra meg ujra visszatér a „szép
+gondolat“: mivé varázsolnám én ezt a kertet, ezt a hegyoldalt! Hiába
+hessegetem el a „szép gondolatot“ – makacsul visszatér. – Megaranyoznám
+e két öreg ember életének alkonyát – késő, késő! Vajjon késő-e? Mi
+vagyok én voltaképpen? Kivándorló vagyok, mint azok a véreim, akik
+szerencséjüket Romániában meg Amerikában keresik, s ha szerencséjöket
+megtalálták, arannyal megterhelten jönnek vissza, földet vesznek, házat
+épitenek. Igen, igen, kivándorló vagyok én, s ha rám mosolyog szerencsém
+csillaga, hazajövök, haza. Talán még életben találom öreg szüleimet;
+szemük láttára váltom vissza az eltékozolt földet, épitem a házat,
+ültetem a fákat, asztalomhoz ültetem, dédelgetem őket. Egyik kezemben
+ekeszarva, másik kezemben toll – ennél szebb élet képzelhető-e?
+
+Tetten érem magamat, hogy a föld szerelmese vagyok én is, mint az apám,
+a nagyapám, az ükapám. Hiába mondta édes apám, hogy bársonnyá finomult a
+zeke – csak a szine bársony, zeke az valójában – már visszasir a szivem
+a földhöz, a véres verejtékkel áztatott édes anyaföldhöz. Ifju vagyok
+még, most kezdem az életet, s már rajzolgatom a képét annak a szép
+öregségnek, amely hasonlatos lesz e két öreg emberéhez…
+
+– Min gondolkozol?
+
+– Nem gondolkozom, álmodom. Majd elmondom, ha ketten leszünk.
+
+*
+
+Kettesben járjuk be a rétet, a mezőt, bekanditunk az erdőbe is. A réten
+már nő a sarju: minden hajitásra hol keskeny, hol széles darab, az enyém
+– volt. A buzahatárban most aratnak, bolyongunk a mezei utakon, itt-ott
+utat röviditünk, szép gyöngén félrehajtogatjuk a rozsvetés érett
+kalászait: valóságban élvezzük a gyönyörüséget – „a rozson át“. De réten
+is, buzahatárban is fel-felsir a szivem: ime, ez a föld is az enyém –
+volt! Mért hogy nem lehet enyém a föld is, a rét is, az erdő is és – Ő
+is?
+
+Jobbra-balra köszöngetünk, a buzának hajolt asszonyok, leányok
+kiegyenesednek, hosszan utánunk néznek, bizonyosan irigykedve is egy
+kicsit; lám, de jó nekik, sétálnak, sétálnak, mi meg reggeltől estig
+görnyedünk. Igazuk van: ők csakugyan görnyednek reggeltől estig, mi meg
+sétálunk, sétálunk… No, – vigasztalom magamban őket, – ne irigyeljetek,
+majd görnyedezek én is, sokat, igen sokat, késő éjszakákon is, mig a
+földjeimet visszaváltom. Vissza, vissza, ha belepusztulok is!
+
+Meredek hegyoldalon megyünk ki, hegy tetején fensik, a fensikon
+buzatenger. Ez ama bizonyos „Nagyfőd“, a Benedek-Huszár-nemzetség ősi
+földje.
+
+– Ha nem tudod, mit dolgozzál, eredj ki a Nagyfődre, onnét látod a
+nagybaconi, a bodosi, a bibarcfalvi határt. Nézd meg, mit dolgoznak az
+emberek s tedd azt te is.
+
+István nagyapó mondta ezt a fiának, az én édesapámnak. Ennek a földnek
+is enyém volt a fele. Most Gábor bácsiék aratnak itt. Hosszu sorban
+vágják sarlóval a buzát, asszonyok, leányok, legények. Megállunk,
+beszédbe elegyedünk, szóból szó kerekedik, egyszer csak kérdi egy öreg
+asszony: – Ugyan bizony, instálom, tud-e még aratni? Nem felejtette-é
+el?
+
+– Dehogy felejtettem. Nem lehet azt elfelejteni. Adja csak ide a
+„sorróját“.
+
+Igy mondom: „sorró“. Lám, azt sem feledtem el, hogy itt a sarló – sorró.
+
+– Hát arra emlékszik-e, instállom, amikor a sorrócskájával elvágta a
+kicsi ujját?
+
+– Emlékszem, emlékszem, hogyne emlékezném! – S mutatom balkezem kisujján
+a forradás vékony vonalát.
+
+– Hát arra emlékszik-e, ki kötötte bé?
+
+– Hogyne emlékezném. Fiatal leány volt, Bakó Trézsi a neve.
+
+– Ó, istenem, én vagyok az a Bakó Trézsi! Ugy-e, megöregedtem, instálom?
+
+– Egy kicsit, egy kicsit. A sok gyermek, ugy-e?
+
+– Az, instálom, az, s a nyomoruság…
+
+Az, az, a sok gyermek s a nyomoruság: e kettő véniti időnek előtte a
+falusi asszonyt. A nyomoruságba a szakadatlan, nehéz munkát is értsd
+bele.
+
+Elveszem Bakó Trézsitől a sarlót, nekihajlok a buza tövének: minden szem
+a kezemre tapad. Igy tapadt rám ennél sokkal több szem, amikor az apró
+legényke felállt a szószékbe s mindeneknek nagy ámulatára könyörgést,
+prédikációt elhadart. Akkor nem zavart egy egész gyülekezet szemének
+rámtapadása, most 10–15 szempár tapad reám, köztük a pesti asszony szeme
+is: bátortalanul kezdek az aratásnak, vékony markot fogok,
+nehezen-lassan támad fel munkától elszokott kezem egykori ügyessége –
+alig vágok egy kévét, nyissz! kicsordul a vér a kisujjamból. A balkezem
+kisujjából.
+
+– No, Trézsi, megint bekötheti az ujjamat!
+
+– Igy tanulják az aratást! – mondják az aratók.
+
+De most nem Trézsi – Mária köti be a gyenge karcolást. S nem csókolhatom
+meg a kezét, mert rajtunk minden szem…
+
+– Ó lelkem, milyen ügyes a keze! – csudálkozik Trézsi, s csudálkoznak az
+aratók mind. Nemcsak ezen csudálkoznak, de még azon is, hogy a pesti
+asszony – magyarul beszél. S milyen szépen beszél. Istenem, mintha itt
+született volna!
+
+– Lám, mondom magamban, – de messze van még az én falumtól az ország –
+szive!
+
+Sokáig mulatunk az egyszerü lelkek csudálkozásán, ugy el lehet ezen
+évődni: Hát csakugyan maga is tud magyarul? Ó, ó, ki hitte volna!
+
+*
+
+Vasárnapra virradunk, megkondul a nagy harang, szivem nagyot dobban, – a
+harang kongásával együtt dobog. Igy dobogott ama husvét reggelén is,
+amikor Isten fiával én is feltámadék. Készülődünk Isten házába: öreg
+pár, ifju pár. Nannyó kiveszi a fiókos ládából nagybetüs imakönyvet,
+átadja Máriának; tessék, menyemasszony. Olyan szép imádságok vannak
+benne. Ó de sokszor elolvastam azt, amelyik az idegenbe szakadt fiuért
+könyörög! Ugy-e, elolvassa maga is?
+
+– El, édesanyám, el.
+
+Öreg pár, ifju pár, kéz a kézben, mendegél. Mintha várnák a
+jövetelünket. A cinteremben álldogálnak a hivek, bár szól már az orgona,
+Benkő bácsi még mindig érces hangján bele is kezdett a gyülekező énekbe:
+Im, béjöttünk nagy örömmel, Felséges Isten!
+
+Megállunk mi is, meg kell állanunk, mert körülfognak öreg rend férfiak,
+asszonyok, a velem egykorbeliek, igen-igen örvendeznek nékünk s mi is
+őnekik. Ámul-bámul a pesti asszony: hány öregember, hány öregasszony
+szólit keresztfiamuramnak.
+
+– Hogy van, hogy szógál az egészsége, keresztapámuram,
+keresztanyámasszony? – kérdezem sorra illendően.
+
+Igen jól esik ezeknek az öreg embereknek, hogy még mindig megbecsülöm
+őket, – hogyne becsülném? Ezek még a régi jó világból való emberek,
+megmaradtak egyszerü, tiszta erkölcseikben. Világ pompájára sohasem
+vágyakodtak s kissé idegenül nézik az éfiakat, akik kezdik elhagyogatni
+a fehér harisnyát, a posztózekét – bóti ruhával cserélik fel azt. Fiatal
+asszonyok, leányok lábáról eltünt a csizma, kivágott cipellőben
+pipeskednek. Leányok hátához nem simul az egyfonatban leeresztett haj,
+gazdalányok, szolgálólányok, kontyba kötik a hajukat, sőt egyik-másik
+arc rózsáját széles florentin-kalap árnyéka haloványitja. Még mindig
+Brassóba járnak finomságot tanulni a szegény leányok, de egy már Pestet
+is megjárta – olyan cifra, majd elrepül.
+
+Igen, igen, bejött a lónélküljáró vaskocsi, lónélküljáró vaskocsi hozza
+a civilizációt; civilizációval egyetemben ősi szokásoknak pusztulását,
+ősi erkölcsöknek a romlását…
+
+Ugy szeretném, ha legalább még száz esztendeig élnének –
+keresztapámuramék, keresztanyámasszonyék!
+
+Beülünk nagyapóval a Huszár-nemzetség székibe, nannyó a menyemasszonnyal
+az asszonyok első székibe. Nagyapó a kalapot, ősi szokás szerint, arca
+elé tartja, igy rebegi el: Uram, hallgasd meg könyörgésemet. Bizonyos,
+hogy reánk gondol. Én is arcom elé tartom a kalapomat; Uram, hallgasd
+meg könyörgésemet. Én meg szüleimre gondolok. Néhány szál virág nannyó
+kezében is, a menyemasszony kezében is: e mögé hajolnak. Bizonyos, hogy
+nannyó is reánk gondol, s Mária az én szüleimre. Érzem, hogy e
+pillanatban gyökeredzik meg Mária szivében a mi hitünk –
+kitéphetetlenül. Érzem, hogy amint az ő aranyszőke feje meghajolt a mi
+Istenünk előtt, ugy fognak majd meghajolni az ő makulátlan lelke előtt
+mindazok, akik ma még hitetlenül, gyanakodva nézik Izrael népének
+sarjadékát.
+
+Végigröppen tekintetem a fiatalasszonyok, leányok seregén: Mária köztük
+a legegyszerübb. Fülbevalók csillognak itt-ott. Máriának nincs
+fülbevalója, nem is lesz soha. Máriának csak egy ékszere van: a
+karikagyürü, nem is lesz több soha. Máriának a papné székében volna
+helye s nekem meg ott kellene állanom a szószékben: ó de szép beszédet
+tudnék mondani! De ha én most ott állanék, Mária nem olvasná az
+imádságot az idegenbe szakadt fiuért, s az én beszédem sem lenne oly
+szép, amilyennek e pillanatban gondolom.
+
+– Igy van jól, ahogy van, fejezem be a világi gondolatokat s lelkem
+alázatosan borul le Isten előtt, akié a dicséret, a dicsőség, hogy itt
+vagyunk mindaketten az ő hajlékában.
+
+*
+
+Mintha temetőbe vinnének, oly keservesen siratnak el az öregek. Ők már
+hálát adnak az Istennek minden reggelért, melyre felvirradnak. – Sohasem
+látunk többet, soha!
+
+Futó csillagnak néznek minket, futó csillagnak, mely végig cikázik az
+égen s eltünik a végtelenségben. Vigasztaljuk: hazajövünk, haza, –
+hiszik is, nem is. Néznek, folyton néznek, integetnek utánunk, mignem
+elnyel a messzeség. Kő ha volna szivünk, megszánná őket, öreg
+árvagyermekeket. Lám, felneveltek „világ pompájára“, ugyan mi hasznuk,
+mi örömük benne? semmi haszon, kevés öröm, sovány dicsőség – ez a
+jutalmuk.
+
+Bizony, mondom, a szántóvető ember áldozza a legnagyobbat, amikor a
+világnak neveli a fiát.
+
+Bús kedvvel hagyjuk el a falut, a mezőt, – innen-onnan bucsut integetnek
+felénk: könny homályositja szememet, nem tudom, kik integetnek, – jó
+szivek bizonnyal. De bekerülünk az erdőbe – s az erdő oly szép! Felvidul
+a szivünk, Mária szive repdes, mint a madárka: a Svábhegy, a Zugliget
+volt eddig az ő erdeje s azokat is oly ritkán láthatá. Itt erdő és erdő,
+ameddig ellát a szem, azon is messze, messze tul. Szük erdei lejtőkön
+ereszkednek le a lovak, majd meredek kapaszkodók ágaskodnak elénk: a
+pesti asszony ijedten simul hozzám, szemét behunyja – hopp! már a tetőn
+vagyunk.
+
+Kisbacontól Tusnádig – erdő. Tusnádtól Torjáig erdő. A nagy magyar
+Alföld végtelen rónasága után a végtelen erdő, a rejtelmes rengeteg. A
+homokbuckák után az egetverő sziklaóriások. Egyet elhagysz, másik kiált
+megálljt. Megállasz egyik óriás tarfején, még magasabb óriás mered rád
+zordonan. – Nos, Mária, tudod-e, az urad mért oly hallgatag?
+
+Mind a szépség, amit látunk, megdöbbentő szép. Alig tágul ki a völgy
+előtted, s véled, most már kinyilik előtted a végtelen rónaság, komor
+hegyek szoritják a völgyet szükre – oly fájdalmas, oly lehangoló ez. De
+hiába fájdalmas, hiába lehangoló, eredj csak a végtelen rónaságra,
+mindjárt visszasir a szived e komor hegyek közé. Miért? kérdezed. Nincs
+erre más felelet: mert itt születtél.
+
+– Ugy szeretném, ha megszeretnéd az én hazámat!
+
+– Szeretlek.
+
+– A hazámat is. A szülőföldemet is.
+
+– Szeretlek.
+
+*
+
+Tusnád, Tusnád. Az Olt még havasi patak itt, szilajul rohan lent a
+hegyszakadékban, felhallik a csobogása, fenyveserdő halk zugásával
+összeolvad: lesz belőle andalitó melódia. Gála úri nép sétál
+fenyveskoszoruzta utjain: magyar és oláh úri nép. Oly fiatalok vagyunk,
+szinte gyermekek, hogy gyanakodva néznek: vajjon nem szökevények-e?
+Figura pár vagyunk, az bizonyos, ránk férne még az anyai dédelgetés, de
+bánjuk is mi, mit gondolnak rólunk: most minden a mienk, Tusnád,
+Szentannató, mienk az egész világ, bár csak egy kis szobára telik.
+
+Látlak-e még, Tusnád, Szentannató? Soha többet, soha…
+
+Torja. Megyünk a papbácsihoz. A füzfa szegte patak partja most is a
+korzó: kisasszonyok, urfiak sétálnak rajta, utánunk bámulnak – vajjon
+rám ismertek-e? A papbácsi ott ül most is a tornácon, előrehajolva, két
+kezét térde közé szoritva. Mári néni mellette, egy kicsit megfehéredett
+a hajuk – vajjon Mári néni visszatért-e az Istenhez?
+
+Vissza, vissza. Egy órát sem vagyunk ott, már azt is tudom, ki térité
+vissza: egy szetemnyi fiucska a téritő, Mári néni első unokája. S két
+órája sem vagyunk ott, mindent tudok, ami három esztendő leforgásán
+megesett. Férjhez mentek a Kun-, a Pethő-, a Bernárd-, a Márton-leányok,
+de újak nőttek helyükbe, – most is 99 leány van Torján. _Ez_ még mindig
+úr, pedig nincs semmije, _az_ is még mindig úr, pedig annak sincs
+semmije. Maholnap a nemesek fölé emelkedik a közrend – egyébként a
+zsellérnek, a cselédnek ma is parancsolás a mondás: Jól parancsolja a
+tekintetes úr, ma csakugyan esső lesz…
+
+Nem, itt a lelkek még nem szabadultak fel… De papbácsi háza ismét meleg,
+nyájas és derüs. Mely szörnyü vihar rázta meg a házat! Nem történt
+egyéb: Márika örökre lehunyta szelid, bocsánatkérő kék szemét, s az
+anya, a papné, megtagadta Istent! S kitört a vihar, esztendő mult
+esztendő után, tombolt szakadatlan. És ült papbácsi a viharban, két
+kezét térde közé kulcsolva, alázatosan, béketürőn meghajolva Isten
+előtt, nem rendült meg a hite: visszatér Istenhez a boldogtalan asszony.
+
+Visszatért.
+
+Papbácsi kertje ma is oly szép, oly tiszta, mint volt gyermekifjuságom
+idején. A kerten átkanyargó patak kis hidja ujrafestve. Az óriási füz
+alatt ott a kis asztalka, melyen szerelem nélkül szerelmi verseket
+irogattam. A kis kerek tó körül változatlan ifjuságban pompáznak fehér
+liliomok, vörös liliomok, időtlen-időkig fognak élni, virágozni: az ő
+halhatatlanságuk bizonyos. Tó közepén kicsiny nemzeti zászlót lenget a
+szellő. Vajjon a zászló élete halhatatlan-e?…
+
+– Ugy-e, szép a papbácsi kertje?
+
+– Ó de szép!
+
+– Szeresse a papbácsit: Isten s szüleim után neki köszönhetem, hogy az
+vagyok, ami. Ha rossz gondolatok háborgatták lelkemet, mindjárt
+megjelent szelid arca, rám mosolygott tiszta kék szeme – s a kisértet
+eltünt. Szereti?
+
+– Első pillanatban megszerettem.
+
+A nyájas fészekben a kis oldalszoba a mi szobánk. A falon papbácsi és
+Mári néni életnagyságu képe. Papbácsi térdére fektetve tartja kezében a
+Szent Bibliát. Szelid szeme a Szent Biblián látszik pihenni, de bármerre
+fordulsz a kis szobában – kisér komoly, intő tekintete. Félve fogom meg
+Mária kezét, pedig enyém e kéz. Ez a félelem kisért gyermekifju koromban
+is, valahányszor a könyvespolcról egy-egy könyvet levevék. Pedig e
+polcon tilos könyv nem találtaték.
+
+Apró árnyképecskék itt-ott: német diákok, papbácsi német barátjainak
+arcképei. Ihol egy nagy krétarajz: hosszuszáru csizmás német diákok
+ülnek, heverésznek az erdőszélen, söröskancsó a kezükben. Be szép fiuk!
+Ki gondolna arra most, hogy majdan e fiuk fiaival, unokáival együtt
+vérzünk el! Átellenben a falról szőke leány arcképe mosolyog le ránk.
+Jozefin, a lengyel kisasszony ez. Papbácsi két leányának nevelője. Ki
+gondolna most arra, s ki hinné el azt, hogy Jozefin hazája feltámad
+valaha? Hogy akkor támad fel, amikor a mienk halálra itéltetik… Most
+csak egy a gondolatunk: oly szép az élet, oly szép a világ! Ki gondol a
+mézeshetekben arra, hogy egyszer majd ránk illik a régi dal:
+
+  Ifju voltam, gondolatlan,
+  Tréfás, nyájas, nyughatatlan:
+  De az mégis halhatatlan,
+  Igy szenvedni nagy-ártatlan!
+
+Be jól rendeli Isten, hogy a messze jövendőbe nem lát gyarló szemünk!
+
+*
+
+Székelyország Alföldje Háromszék. Keleti oldalát végig erdős hegylánc
+szegi, védőn emelkedik a sikság fölé. Acélos buzát terem e sikság:
+meglátszik a népén. Járása, beszéde büszke, szinte kevély.
+Udvarhelyszéki, csikszéki testvéreinél módosabb. Ruhája hajlik az urias
+felé. De szorgalmas, mint a hangya. A sikság el nem lanyhitotta, a jómód
+el nem puhitotta. Ez a föld termette Mikes Kelement, a hüség szobrát;
+Kőrösi Csoma Sándort, az ősmagyar hazát keresőt; Gábor Áront, a magyar
+történelem legszebb szabadságharcának ágyuöntő hősét. Mindahárman a
+hazáért éltek, haltak. Szabad-e e földnek idegen kézre jutnia?
+
+Ezen a megszentelt sikságon vezetem, kéz a kézben, Máriát. Aki e
+megszentelt föld vizét itta, levegőjét lehelte – lehet-e valaha más,
+mint magyar?
+
+Várj türelemmel a feleletre, nyájas olvasó.
+
+Most megyünk, mendegélünk, gyönyörködünk az aranykalászok tengerében.
+Most csak hadd csirázzon ki észrevétlen két ifju szivben a vágy: ujra
+meg ujra visszatérni az édes anyaföldre, aztán egyszerre csak itt
+maradni, szép öregség napjait itt átszenderegni és – csendesen itt
+aludni el…
+
+Végiggyönyörködjük, ábrándozzuk a háromszéki sikot, megcsudáltatjuk
+magunkat a szentgyörgyi sétatéren – vajjon kik s mik lehetnek? Fülünkbe
+jut, hogy valaki mágnásnak nézett, mert ki más házasodhatik ily
+fiatalon? Bekukkintunk Előpatakra, ott egy kedves öreg ur mindjárt rám
+ismer, csakhamar egy másik öreg ur: régi szabásu magyar öreg ur
+mindakettő, méltóságos urak, finomak, s oly szépen, oly kedvesen, oly
+gyöngéden udvarolják körül a pesti asszonykát, hogy az csupa
+gyönyörüség.
+
+– Látja, látja, – mosolyog felém Mária, – nincs igazam, hogy mindig jobb
+szerettem beszélgetni az öreg urakkal?
+
+– Igy volt ez mindég, hugomasszony, – mondja az egyik öreg ur. – Az öreg
+urak kedvesebbek, finomabbak voltak, mint a fiatal urak. De a lányok
+háládatlanok: végül is csak fiatalemberekhez mennek feleségül.
+
+Két öreg ur, ifju pár, csillagos, holdas este, régi történetek, ártatlan
+anekdoták – ez igazán gyönyörü este volt. Mért, hogy még száz esztendőt
+nem élnek az _ilyen_ öreg urak! Mert már halnak, halnak, egyre halnak,
+gyökerestől pusztulnak ki történeti családok, züllenek, kallódnak az
+ősökhöz méltatlan unokák. Fogyni kezd a régi erkölcs, régi erkölccsel az
+ősi föld. Ez a két öreg ur még jóleső kivétel. Velök tudnék maradni
+reggelig. Szállásunkig kisérnek, hosszan, sokáig utánunk néznek, mi is
+vissza-visszanézünk, leintegetünk az emeletről.
+
+– Jó éjszakát, szép ifjuság!
+
+– Jó éjszakát, szép öregség!
+
+*
+
+Még van nehány napunk: beröppenünk Brassó városába. Kopasz fejü Cenk
+aljában huzódik meg Weisz Mihály városa, aki – haj, de rég volt! –
+magyar ruhát viselt, s szász voltának megtagadása nélkül hü fia tudott
+lenni a magyar hazának. Az uccán összekeveredik szász, oláh és magyar
+szó. A szászok kezében a vagyon, vagyonnal a hatalom. A magyar szó még
+ritka: székely mesteremberek és cselédleányok ajkán csendül fel itt-ott.
+Háromszék és Erdővidék gazdanépe ide hordja buzáját, zabját, lencséjét,
+gyapját, bárányait, sajtját, szegénysége a – leányát, szolgálatba. Ezek
+a leányok a szász és oláh uri gyermekek magyar nyelvmesterei. Látunk
+piros nadrágos magyar honvédeket, de rongyos a nadrágjuk, a bakancsuk –
+lenézik szegényeket saját véreik: a peckesen sétáló, közöshadseregbeli
+magyar bakák. Egy az, hogy honvédnek a legénység gyengébbjét,
+kiselejtezettjét veszik be, más az, hogy – rongyosak, kitagadottak. Ez
+az a „magyar világ“, amely 1867-ben „feltámadott“. Még csak most
+kezdenek épülgetni a magyar kultura templomai. Lassan-lassan, óvatosan
+épülnek, mintha sejtenék az épitők: minek siessünk, ugyis összedülnek…
+
+Nagy kedvünk kerekedik látni Szinaját. De ehhez utlevél kell, 24 órára
+szóló utlevél. Felmegyünk a vármegyeházába, bekopogtatunk az alispánhoz.
+Miniszteri fogadóteremhez hasonlatos nagy terem közepén fogad egy apró,
+ridegarcu ember. Ez az alispán. Szász. Eléadom a kérésemet, a felelet:
+van-e rendőri igazolvány? – Nincs. Mindenféle leveleket kotorászok elé,
+de hiába, a kis embernek ez nem elég. Látom az arcán, hogy ez is
+szökevénynek néz. Kilobban a harag belőlem, Mária oltogatja, végre is le
+kell mondanunk Szinajáról. Kimegyünk az uccára, gondolkozom, van-e a
+városban ismerősöm. Egy sincs. Megyünk, mendegélünk, egyszerre
+fölpillantok egy ház kapujára, s szemem egy néven megakad: Kapdebo
+Ferenc ügyvéd. A következő pillanatban már az ügyvéd irodájában vagyunk.
+Sohasem láttuk egymást, s csakhogy keblére nem ölel, amikor
+bemutatkozom. Asztalán hever ugyan a Budapesti Hirlap, őmaga is
+kolozsvári ujságiró volt valamikor, de fogadhatna, ugy-e, ezzel is: Azt
+mindenki mondhatja, hogy ez meg az. Tüstént veszi kalapját az
+örmény-magyar, jön velünk a vármegyeházára, igazolja
+személyazonosságunkat, sőt szemére is lobbantja a kis embernek, hogy
+magyar irótól (?) megtagadja az utlevelet. A hangos szóváltásra belép
+egy szép szál magyar ember. Nemcsak a ruhája, arca is mutatja, hogy
+magyar. Székely-magyar. Csakugy mennydörög méltatlankodó hangja, a kis
+ember egész testében reszket. A vármegye főjegyzője a tüzes
+székelymagyar. Tompa Sándor a neve. Kézen fog s ugy vezet az ő
+szobájába. Ott mindjárt útlevelet állittat ki nekünk.
+
+Ime, ez a szász s ez a magyar. A szász óvatos, bizalmatlan, a magyar –
+hiszékeny. Az egyik irásra sem hiszi el, hogy én vagyok én, a másik első
+pillantásra, első szóra elhiszi. Nem is sikerült soha még magyar
+összeesküvés. Nem is fog.
+
+*
+
+A magyar határtól egy jó futamodás Szinaja. Az ut a határig, s a határon
+tul Szinajáig – röviden: vadregényes. Király nyaralónak szebb helyet
+alig választhat vala. Erős a gyanum, hogy a költő királyné, Carmen Sylva
+fedezte föl. Fenyves rengeteg közepén lankás hegyoldal, ennek sikján
+épült a királyi kastély, s nem messze tőle villaszerü ház: a király
+vadászkastélya ez. Van egy szálló, egy-két magányos villa; még csak
+ezután épül ki Szinaja. Most néptelen, mert nincs itt a király. Csak a
+vadászkastélyt nézhetjük meg belül. A király dolgozószobájában, egyszerü
+asztalon hever egy kis német könyv. Ki van nyitva a közepe táján: olló
+nyomtatja le. Gazdasági munka. Ime, egy király, aki gazdasági könyvet
+olvas. Az asztalon hosszu skatulya, benne gyufa. A rendesnél háromszor
+hosszabb gyufák ezek. Egy szálat elteszek emlékül, s irván Szinajáról a
+Budapesti Hirlapnak, azzal bosszulom meg a brassai alispánt: kisebb,
+mint a Károly király gyufája.
+
+Megnézzük Carmen Sylva szobáját is. Törökös divány benne, a divány előtt
+a rokka, a rokkán patyolatfehér lencsomó. Vajjon szokott-e fonni
+valójában? Mindegy: költő volt és szép verseket irt.
+
+Valóban, költőhöz és királyhoz méltó hely Szinaja. Költői voltán még az
+a ronda külsejü ház sem ront, mely a királyi kastélytól nem messzire
+rejtőzködik s melynek udvarán vöröshagymát ebédelő, szakállas barátok
+üldögélnek. Ha nem csal emlékem, ez az a hires zárda, melyet Negru vajda
+parancsára Manoli mester épitett. Igen szép népballada halhatatlanitja
+az argesi zárdát, magyar földbe rég elfeledett iró, Ács Károly ültette
+át. Tiz kőmives fog a munkába, de amit nappal épitnek, éjjel romba dül.
+És akkor álmot lát Manoli, a pallér. Azt álmodja, hogy mindaddig nem
+épül fel a zárda, amig azt a nőt, aki elsőnek jön ide reggel, be nem
+falazzák. Manoli felesége jön elsőnek, befalazzák, s a zárda felépül.
+Azt kérdi akkor Negru a kőmivesektől: tudnának-e ennél még szebb zárdát
+épiteni? Igennel felelnek, s a vajda most azt parancsolja, hogy szedjék
+el az állást, hadd szoruljanak fenn s pusztuljanak ott a kőmivesek. De a
+kőmivesek zsindelyből szárnyat csinálnak, repülnek, repülnek, mignem
+lezuhannak és kővé változnak. Manoli röptében meghallja felesége
+jajgatását, eszméletét veszti s szintén lezuhan.
+
+Rokon ezzel a népballadával a székely Kőmives Kelemen, s egyidőben sok
+vita folyt arról, hogy melyik az őseredeti s melyik az utánzat. Boldog
+idők, amikor nem a föld, Erdély földje, – egy népballada körül folyt a
+vita! Azt hiszem, ott az igazság, hogy sem egyik, sem másik nem utánzat:
+mindakettőnek ősrégi babonás hiedelem a forrása. Az ujgörög
+népköltészetben is van hasonló tárgyu népballada, azzal a különbséggel,
+hogy a görög balladában hidat épitnek a kőmivesek, az oláhban zárdát, a
+magyarban várat: a dévai várat. Van egy szerb monda is, amely szerint
+háromszáz kőmives dolgozik Skutari várán, de nem tudják felépiteni, mert
+Vila, a kárörvendő tündér, mit nappal épitnek, éjjel lerombolja.
+
+Igen, igen, boldog idők, amikor nem a föld, de egy népballada körül
+folyt a vita…
+
+*
+
+Isten veled argesi zárda, dévai vár, édes anyaföld, az ifju pár
+visszaröppen a pesti fészekbe. Két tágas szoba, uccára nyiló, ez a
+fészek. Ebédlő, hálószoba: ebben egy nagy iróasztal. A könyvszekrény az
+ebédlő disze. Tele vannak az ifju lelkek hazai emlékekkel s egészséges
+kacagástól cseng a fészek, amikor azokra a hitetlen bácsikra s nénikre
+kerül a sor, akik szegénységünket esküszóra sem hiszik el. Különösen azt
+az öreg urat találjuk igen kedvesnek, aki egy megürült kerületre
+célozgatott, ahol mindössze háromezer forint a mandátum. – Mi ez, kedves
+öcsémuramnak? Lájbizsebéből is kifizeti az – apósa.
+
+De vajjon csakugyan szegények vagyunk-e? Havi száz pengő forintot fizet
+a Budapesti Hirlap. Karácsonyra megjelenik első mesekönyvem, a Székely
+Tündérország, Rákosi Jenő előszavával: gyönyörü elmélkedés a meséről, a
+mesemondásról, a sas szárnyára kapja az ökörszemet, széditő magasságba
+röpiti: ide nézzetek, „ő a legjobb mesemondó a mi falunkban“. Ez jó
+világ volt, szép világ volt: az emberek még nem sajnálják egymástól a jó
+szót, a dicséretet, nem irigylik a dicsőséget – talán az első
+gyermekkönyv a Székely Tündérország, amellyel tárcacikkben foglalkozik a
+sajtó. Az első s talán az – utolsó.
+
+Négyszázötven pengő forintot fizet a Pallas: ez a Székely Tündérország
+kiadója. S karácsony ünnepén segédszerkesztője vagyok az
+Ország-Világ-nak (ennek is a Pallas a kiadója), egy évre rá
+szerkesztője: ez is fizet havi száz pengő forintot. Milliomosok vagyunk.
+Milliomosok, akiknek a cseléd szép kerek mártásos csészében teszi
+asztalra a levest – igy kiméljük a levesestálat: egy az, hogy a
+csészében kényelmesen elfér a leves, más az, hogy ez igy igen kedves.
+Mária teszi első nap az asztalra a csészét – itt a leves, gazduram! s
+úgy tudunk kacagni ezen a kedves semmiségen, hogy a könnyünk is
+kicsordul belé.
+
+Még mindig gyermek vagyok.
+
+Valószinü, hogy halálig az is maradok.
+
+
+
+
+HARMADIK FEJEZET.
+
+
+Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy ellenségéről: az
+ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó.
+
+Délelőtt ujságszerkesztés, estébe nyuló délután, s néha éjjel is,
+ujságirás: Ország-Világ és Budapesti Hirlap közt igy oszlik meg az időm.
+Alig izlelek az irodalomba, leteszem az irótollat s helyette kék
+plajbász a kezemben. Özönével jönnek a versek, a rövid meg hosszu lére
+eresztett novellák: mindennap sürün találkozom szárnypróbálgató
+hasonmásaimmal. Ezerféle kézirást olvasok, könnyen és nehezen
+olvashatót, fésülgetem, csinositom a szárnypróbálgatók irásait, öreg
+ember türelmességével, a még maga is kezdő ifju meleg szeretetével: nem
+engedem hevertetni, hadd kerüljön napfényre mielébb. Ha egyebet nem
+tudok, azt már tudom, mely nagy keserüség a szárnypróbálgatónak, ha
+kezeirása válaszolatlan kerül papirkosárba, legjobb esetben az
+asztalfiába, honnét a szerkesztő hónapok multán halássza ki – s hátha
+soha ki sem halássza?
+
+Mind kevesebb és kevesebb tárcát irok a Budapesti Hirlap-nak, az
+ujdonságrovatot, majd a közgazdasági rovatot állitom össze – máig sem
+tudom, ez utóbbihoz hogyan jutottam. Egy-két tárca itt, az Ország-Világ
+majd minden számában heti krónika: humoros, enyelgő, csipkedő – ezzé
+zsugorodik az irodalom, ha ugyan ez irodalomnak volna nevezhető. Bizony,
+nem az. Éjjelenként, fáradtan, álmosan irom meg első regényemet: a
+magyarhermányi legációból hoztam a csiráját. Sok-sok esztendő során fogy
+el az első kiadás, az Athenaeum ajánlatot tesz a második kiadásra,
+elolvasom s ez a válaszom: nincs az a pénz, hogy másodszor kinyomassam.
+Egyetlen fejezetről állapitottam meg, hogy valamennyire – irodalom. Az
+ősrégi székely párviadal leirása ez. Amikor a székely ugy hivta ki
+ellenfelét párosviaskodásra, hogy egész falu fülehallatára kiáltott be
+az udvarra: Gyere ki, hé! híre-hóra, hó hátára, vas lándzsára! Ha ki nem
+jössz vaslándzsára, pokolba mégy vacsorára!
+
+Huszonötéves korában már irhatna az ember jó regényt is, de az én
+regényem tele a kezdő ember igen kevés erényével és igen sok hibájával.
+Talán nem csalódom, ha azt hiszem, hogy a mi fajtánk fejlődése,
+szárnyainak kibontogatása lassu tempóban halad. A régi irók nagyrészének
+falun, tanyán, kisvároson ringott a bölcseje, gyermek- és ifjukoruk
+_levegője_ a talentum gyors kifejlésére nem alkalmatos. Hiába hozakodtok
+elé a régibb időkből Petőfivel, az ujabb időkből Herczeg Ferenccel: egy
+az, hogy Petőfi szerb-tót, Herczeg Ferenc sváb eredetü, más az, hogy
+minden szabály alól van kivétel. A mi fajtánk ilyen kivétele – Jókai. A
+mi fajtánk a mesebeli táltos csikóhoz hasonlatos, mely esztendő számra
+girhesen-görhesen lézeng az udvaron (még a szemétdombon is), ügyet sem
+vetnek reá – egyszerre aztán megrázkódik, kócos, bojtorjános szőre
+aranyszőrüvé varázsolódik, felszáll a magas levegőégbe, erdők, mezők,
+hegyek, tengerek felett repül. Természetesen, a táltos paripa sem mind
+egyforma: egyiknek négy, másiknak öt lába, a harmadiknak két első lába
+tövén még szárnya is van, de egy dologban mind egyformák: sokáig
+lézengnek észrevétlen s hirtelen-váratlan rázkódnak meg. És megelőznek
+sok-sok hirtelen-nőtt paripát, akik már csikókorukban ámulatba ejtettek
+sebes vágtatásukkal…
+
+Ne értsen félre az olvasó, tudom, hogy az arany középszeren felül soha
+nem emelkedtem, nem is vágyakodtam – egyszerüen csak megállapitani
+igyekszem fajtánk lassu fejlődését és ennek okát. Talán nem is mondok
+ezzel újat, azzal meg éppen nem, hogy az iróember két legnagyobb
+ellensége az ujságszerkesztés s a honatyaság.
+
+Lelket ölő, lelket fásitó foglalkozás az ujságszerkesztés: minden
+gondolat egyetlen cél körül forog – megtartani s szaporitani az
+előfizetőket. Egy félrelépés ezer bajt okoz: gyermekkoromban tanulságos
+történetet olvastam erről István bácsi kalendáriomában. Egy
+félrecsuszamlás az előfizetők ezreit kergetheti szét. Ime, a példa. Jön
+egyszer, esztendő vége felé, Tolnai Lajos, a regényiró, s mondja: – No,
+kedves öcsém, irok én magának egy kis regényt az uj esztendőre. Egy
+falusi kis lány lesz a hőse. Egy dalos kis pacsirta. Az lesz a cime: A
+falusi Blaháné. Megirjam-e?
+
+– Hogyne, kedves bátyám, irja meg.
+
+Mindjárt közhirré is teszem: halljad, falu, halljad, város, az uj
+esztendőt Tolnai Lajosnak, a kitünő regényirónak bájos regényével nyitom
+meg. A cime: A falusi Blaháné.
+
+A regényből egy sor sincs még a kezemben. Készül már az ujévi szám,
+akkor hozza, az utolsó pillanatban, Tolnai az első közleményt.
+Olvasatlan küldöm nyomdába a kéziratot. Kefelevonatban olvasom s majd
+leszédülök a székről. Már az első közleményben egy ocsmány nótát dalol a
+pacsirta. A falusi Blaháné. Dühösen huzom keresztül a nótát: deleatur!
+Ki vele!
+
+Hétről-hétre kapom a kéziratot, rendszerint az utolsó pillanatban, alig
+győzi a kék plajbász kitörülni az ocsmány nótákat, szavakat, mondásokat,
+egyszerre aztán rémülten veszem észre, hogy a kék plajbász sem használ:
+a regénynek a _lelke_ is ocsmány. Mit tegyek? Félbeszakitsam a regényt s
+bevalljam, hogy nem ismertem, mielőtt a közlésébe fogtam? Eláruljam a
+titkot, hogy az ismert nevü irók igy irják a regényt: hetilapba hétről
+hétre, napilapba napról napra? Nem tettem sem ezt, sem azt,
+végigszenvedtem a vesszőfuttatást. Mert jöttek, sürün jöttek a
+felháborodott lelkü anyák, apák levelei. Hogy ők szépirodalmi lapra
+fizettek elő. Szépirodalmi lapra, melyet nyugodtan adhatnak leányaik
+kezébe. Ez is, az is visszaküldte az ujságot s a végeredmény: uj
+negyedben az előfizetést ötszáz előfizető nem ujitotta meg.
+
+Igazuk volt. Én is igy teszek, ha előfizető vagyok. Igen, igy irják az
+irók a regényt az ujságoknak, hétről hétre, napról napra. Az iró nem
+tőkepénzes: miből él azalatt, amig ir, ha előre meg nem fizetik a müvét?
+(gyakran, amikor a mü még csak gondolat. Csak terv. Sőt még az sem.
+Egyetlenegy regényirója van a nyolcvanas-kilencvenes éveknek, aki a
+szerkesztőnek mindig kész regénnyel kedveskedik. Asszonyoknak,
+leányoknak ő a legkedvesebb irója. Csupa hercegek, grófok a hősei, a
+regény végén rendszerint kisül, hogy az inas is gróf, legalább is báró.
+Az irodalomtörténet szomoru korszaka ez: Beniczkyné híg regényeinek több
+olvasója van, mint Jókai regényeinek. Csak ugy falják regényeit
+uriasszonyok, urileányok és szobaleányok mindközönségesen. December
+elején kérek regényt a kegyelmes asszonytól, karácsony ünnepére már
+hozza is az inas (vajjon nem gróf-e?), aranyos cérnával van átkötve a
+kéziratcsomó. Bizonyos, hogy két-három heti munka a félesztendőre való
+regény. Rettenetesen szégyellem magamat magam előtt, de hiába, a
+közönség izlése nem ismer tréfát. Térdet-fejet kell hajtanom előtte. A
+kihordó ujságolja, hogy az emeletről lekiáltanak a kisasszonyok: van-e a
+lapban Beniczkyné-regény? Ha nincs: csalódottan biggyesztik félre
+eperajkukat; ha van: elébe szaladnak, kitépik kezéből az ujságot.
+
+Hát, ez igen kedves idő volt, de jó, hogy – elmult. Talán nem tévedek
+abban, hogy trónjáról a regényirás királynőjét Mikszáth Kálmán s még
+inkább Herczeg dönti le. A sváb fiu párbaj miatt egy évig vendége a váci
+fogháznak, itt irja meg első regényét: _Fenn és lenn_ a cime. Kikerül a
+fogházból, nyilván nem is mer próbálkozni ismeretlenül mindjárt
+regénnyel, néhány rövidebb lélekzetü tárcája jelen meg a Pesti
+Hirlapban, egy-kettő az Ország Világban. Megéreztem, hogy Istenadta iró
+jelent meg az irodalom mezején s a karácsonyi számban, melyben csak tiz
+év óta szereplő költők és irók arcképét s rövidebb irásmüvét teregetem a
+közönség elé, bemutatom Herczeg Ferencet is. Oly kevés dolga jelent meg
+idáig, hogy az irók is megütödnek: hogyan került az ujságba az ő arcképe
+is. Ki ez a Herczeg Ferenc? Mosolyogva nyugtatom meg az irókat: Én már
+tudom, ki. Majd ti is megtudjátok. Akkor én már olvastam a _Fenn és
+lenn_-t. A Singer és Wolfner cég – gondolom, a nyolcvanas évek végén –
+pályázatot hirdetett regényre. Mikszáth Kálmán, Fái Béla s e könyv irója
+voltak a pályabirák. Mikszáth volt a bizalomkeltő cégér: mondanom se
+kell tán, hogy a kényelmes palóc egyetlen regényt sem olvasott el.
+Elsőnek olvastam a Fenn és lenn-t. – Ez már regény! – kiáltottam fel a
+sok rossz regény olvasása után s ajánlottam a megjutalmazását. Ezer
+korona volt a pályadij. Alig néhány hete jelent meg néhány apró
+lélekzetü tárcája, nem volt nehéz megtalálnom az atyafiságot a tárcák s
+a regény között. Szinte bizonyos voltam abban, hogy a regényt a sváb fiu
+irta. Emellett bizonyitott az is, hogy néhol még küzdeni látszott a
+magyar nyelvvel. Amint irói körökben szokták nevezni: csörgette a
+germanizmus rabláncait. Fái Béla, aki francia regények magyarra
+forditásaival tünt ki akkoriban, alig olvasott el néhány oldalt a
+regényből, bőszülten dobta félre a regényt: hisz ez nem tud magyarul! –
+Igaz, mondtam én, látszik, hogy nem az anyatejjel szivta magába a magyar
+szót, de a regény erős talentum müve. Tessék csak végigolvasni.
+
+Végigolvasta, igazat adott, de a germanizmusok miatt csak dicséretre
+érdemesité.
+
+– Bizonyosan fiatalember, – mondá, – boldoggá teszi a dicséret is.
+
+Igy indul el diadalmas utján Herczeg Ferenc, a sváb fiu, ezidőszerint az
+élők közt a legnagyobb.
+
+Sok a tövise az ujságszerkesztésnek, de vissza-visszanézve, a rózsának
+már csak az illatát érzem. Tenger vesződség, izgalom a képek miatt.
+Minden képet, minden rajzot Bécsbe kell küldeni: csak az a másolat
+tökéletes, amely Angerer és Göschl mühelyéből kerül ki. Rengeteg pénzbe
+kerül egy-egy kép és sohasem vagy bizonyos abban, hogy idejében
+megérkezik-e Bécsből. Egyszerre csak látom, hogy az irók munkáját nem
+tudom illően honorálni, az illusztrátorokat sem, mert a bevétel
+javarészét – Bécs nyeli el. A Budapesti Hirlap már 25 pengőforintot
+fizet a nevesebb iró tárcájáért, az _Ország-Világ_ jó, ha tiz forintot
+fizethet. A közönség szemlátomást pártol át a „kis lap“-okhoz, amelyek
+tárcát, regényt, sőt verset is közölnek. A családapáknak hamarosan
+megjön a „jobbik eszük“: minek járassanak szépirodalmi ujságot, amikor
+tárcát, regényt, verset talál „az asszony“ eleget az „én lapomban“ is.
+Ha „az asszony“, – mondja a vidéki ur, – képes lapot is szeretne látni,
+egy hét multával felszabadul a kaszinóban, hazaviszem, hadd gyönyörködje
+ki magát. (Igaza van.) – Ha az asszony, – mondja a pesti ur, – képes
+lapot szeretne látni, elviszem a kávéházba, – ott kedve szerint
+válogathat német, francia, angol képes lapok között. Magyar is akad
+egy-kettő. (Ennek is igaza van.) Mindenkinek igaza van, csak a
+szerkesztőnek nincs, aki elég bolond, hogy képpel, verssel, regénnyel,
+novellával, „ismeretterjesztő közleményekkel“ alkalmatlankodik, holott
+szemlátomást fogy a közönsége. De végre is minden vers, minden regény
+nem fér el a napilapokban, a költő mégis csak a hetilapokban helyezi el
+javarészét a verseinek, s az az öt-tiz pengőforint is jobb a semminél.
+
+Vajda János e korszak legnagyobb költője, de éppenséggel nem népszerü.
+Ám a szerkesztőnek meg kell becsülnie őt: egy versének 25 forint az ára.
+Zordon képü, magába temetkezett óriás, kerüli, gyülöli az embereket.
+Rendszerint egyedül üldögél a Kammon-kávéház sarkában; két zsidófiu:
+Palágyi Menyhért, a filozófus, s Lajos, a költő, látogat el hozzá –
+senki más. Arany Jánost igen lekicsinyli s gunyosan szokta szavalgatni:
+
+  Királyasszony kertje
+  Kivirult hajnalra,
+  Fehér rózsa, piros rózsa,
+  Szőke leány, barna.
+
+Szaporátlan költő, mint ahogy szaporátlan a nemesebb fajtáju vad. Versei
+mélyen járók, nem kapkodnak utána a kiadók. Országgyülési képviselők
+állanak össze, szólnak a nemzethez: igy jelen meg egy hosszu élet müve,
+két kötetben. Az egyik kötet vers, a másik próza. Ennyi az egész.
+Mindakét kötet a kiadó nyakán marad. Minden szava keserü panasz, keserü
+vád. Léhütők duskálnak a jóban, s ő éhezik. Az éhezés – tulzás. Néplapot
+szerkeszt – névtelen, tisztes megélhetést biztosit a fizetése. De való,
+hogy szegény ember, olyan szegény, amilyen csak magyar költő lehet.
+
+Verseire roppant kényes, őmaga végzi mindig a korrekturát. Gyakran kell
+hozzá szalajtatni a szedőfiut a korrekturáért. Alig lehet kikaparni
+tőle. Napok hosszát ül rajta, keresi a sajtóhibát. Egyszer a
+Vámház-köruton találja meg a szedőfiu. Lassan mendegélve mélázott és –
+sósperecet rágott.
+
+– Kérem, Vajda ur, a korrekturáért küldött a szerkesztő ur.
+
+– Mit alkalmatlankodol, – riadt a szegény gyerekre, – nem látod, hogy
+ebédelek!? Nem látod, hogy milyen nyomorult koldus vagyok!?
+
+De megnyugtathatom az olvasót, akkor délben egy kis korcsmában látta
+ebédelni a főszedő. Nagy adag rostélyost ebédelt a költő.
+
+– Lám, lám, hogy szalad, szóba sem áll a szegény emberrel!
+
+A szaladó én vagyok. Valóban, szaladok, a nyomdába sietek. Estére hajlik
+az idő, még meg kell irnom egy cikket, aztán ki a vasuthoz: Gödöllőn
+nyaralunk, s a nyaralásból csak az éjszaka az enyém. Természetesen,
+megállok s mondom:
+
+– Kettőnk közül én vagyok a szegény ember, mert én szaladok, ön meg
+sétál.
+
+– Igen, igen, ön ifju, tehát szalad. Én öreg, tehát mendegélek. De a
+szegény én vagyok, a gazdag ön. Szerkesztő is, képviselő is! Hát én, mi
+vagyok? Koldus. Koldus, uram, koldus. Meglátja, hogy árokban döglöm meg,
+mint a kutya!
+
+Karomba kapaszkodik, mendegélésre kényszerit, pedig ég a föld a talpam
+alatt. A Kecskeméti-uccában a Pallas nyomdája. Ott megyünk, mendegélünk,
+a kapu előtt bucsuzkodni kezdek, de vaskarja nem enged, tovább hurcol, s
+egyszerre csak ott vagyunk a Muzeum-kertben. Már látom, hogy a cikket ma
+nem irom meg, jó, ha le nem késem az utolsó vonatot. Isten a tudója,
+hányszor kerüljük meg a Muzeumot. Szóhoz sem jutok, áradva árad ajakán a
+keserü panaszok, vádak tengere.
+
+– Tudja, – s itt megáll hirtelen, kezét fenyegetően ökölbe szoritja, –
+tudja, mit mondott nekem multkor az a – – – Vadnai!? Megyek, mendegélek,
+szembejön velem, köszön: – Szervusz, Jánoszkám, hogy vagy? Felelem neki:
+Hogy vagyok? Mint a kivert kutya. Éhezem. Az árokban fogok megdögleni! –
+No, no, Jánoszkám, mondta, ne búszulj. Majd szólok az irói
+szegélyegyletnél. Megszavaztatok neked egy évre 400 forintot. – Hallja
+ön, – ráz meg szilajul, mintha én volnék Vadnai, – hallja, érti, mit
+mert nekem. Vajda Jánosnak mondani az a…
+
+Vadnai Károlyról van szó, a nem nagytehetségü, de a maga korában méltán
+kedvelt iróról, aki évek hosszu során szerkesztette nagy gonddal a világ
+egyetlen szépirodalmi napilapját: a Fővárosi Lapok-at. Sem irásra, sem
+ujságszerkesztésre anyagi szükség nem kényszerité: szép birtoka volt
+Borsod vármegyében. Szóval: a régi világból való iró, aki otthagyja az
+ekeszarvát, pennával szolgálja nemzetét, tehetségének mértéke szerint.
+Nyájas ember, kellemetes társalkodó, a multja érdekes: 15 éves, amikor
+kiüt a szabadságharc, beáll honvédnek, végigharcolja a szabadságharcot.
+Világos után a német besorozza, – Olaszországban szenved a hazáért, mint
+közlegény.
+
+Bizony, igaztalan volt a költő kifakadása. De hirtelen-váratlan
+lecsendesül, s éppoly hirtelen-váratlan mondja:
+
+– Lássa, kérem, ha valakinek eszébe jutna, hogy ennek Vajda Jánosnak
+nyugodalmas életet kellene biztositani; hogy akkor az a Vajda János
+nagyokat alkotna. Ha például azt mondaná a kormány: nesze, ad neked az
+állam minden esztendőre hatezer forintot. Ezért nem kérünk egyebet: irj,
+amikor megszáll az ihlet. Mely szép, mely nagy dolgokat irnék!
+
+Itt megpihent, kémlelődve nézte rajtam a hatást. Aztán:
+
+– Nézze, ön képviselő. Ön szólna a képviselőtársainak. Felvilágositanák
+a kormányt, hogy a nemzet érdeke az, ha Vajda Jánosnak a gondtalan élet
+biztosittatik.
+
+– Igen, igen, a nemzet érdeke volna ez. De én kis pont vagyok… Én is
+szólhatok egyiknek-másiknak. Szólok is. De szóljon Vajda ur is.
+
+Én is szóltam: ő is szólott. Az eredmény: 1200 forint. Gondolom, e
+„kegydijat“ halálig „élvezé“. Nem nagy summa, de magányosan élő
+embernek, szegény ország költőjének, éppen elegendő. Akkoriban elegendő
+volt. A Muzeum-kertben igért nagy alkotások elmaradtak, soha senki
+számon nem kérte, nem is kérhette: bőségesen megszolgálta ő a kegydijat,
+ha tán nem is ir a Virrasztók-nál több költeményt. Az ötvenes években
+irta: ma, fájdalom, ismét időszerü…
+
+Szinte félve kopogtat be Reviczky Gyula, mintha most hozná első
+zsöngéjét, pedig e kor költőinek seregében az elsők sorában ragyog a
+neve. Leányos szemérmetességgel nyujtja át a _Pán halálá_-t, a
+nyolcvanas éveknek tán legszebb költeményét. Előkelő család sarjadéka,
+apátlan, anyátlan árva, az előkelő család nem tud róla; valószinü, hogy
+szégyelli az „elfajzott“ sarjadékot, aki versfaragással gyalázza meg a
+familiát. Hol ebben, hol abban a szerkesztőségben tengődik éhbéren; nem
+panaszkodik, nem vádaskodik, bár ő csakugyan éhezik. Sokat, igen sokat
+éhezik. Rendetlen élet, éhezés, fagyoskodás: a tüdőbaj kész prédája a
+különben is gyenge testü költő. Ha emlékezetem nem csal, a halálnak
+eljegyzett költő Bródy Zsigmondnak, a Neues Pester Journal
+szerkesztőjének pénzén hosszabbitgatja életét Meranban, nem a nemzetén.
+Megrajzoltatom arcképét, virágok közé rajzoltatom, Gozsdu Elek ir róla
+gyönyörü dicséneket: hátha ez is egy-két nappal hátrább tolja a Halál
+óramutatóját. A vég: kórház. Ott „számlálgatja, találgatja, hogy hány
+napja van hátra még“.
+
+Nem sokáig számlálgatja, találgatja, egy-két nap multán leszáll érette a
+Halál angyala, felviszi az Égbe: ott a költő sem éhezik.
+
+*
+
+Most pedig egyidőre Isten veled, ujságszerkesztés, hí a haza. Én
+legalább azt hiszem, hogy a hazának szüksége van reám. Nem elég, hogy
+huszonhat esztendővel apja vagyok már két gyermeknek, a honnak is atyja
+szeretnék lenni. Csak most kezdem észrevenni, hogy az én népem szegény,
+földhöz ragadt szegény, s mintha romlásnak indulna ősi erkölcse is.
+Látom, világosan látom romlásának forrását, de elhessegetem magamtól a
+gondolatot, hogy magam is bünrészes leszek népem romlásában, mihelyt a
+honnak atyja akarok lenni. Visszaszáll lelkem a gyermekkorba, amikor
+Erdővidék népe felkerekedett, ki lóháton, ki gyalog, ki szekéren, kiki
+tarisznyában vitte az elemózsiát, mentek, mendegéltek, napi járóföldet
+lovagoltak, gyalogoltak, szekereztek s ingyen szavaztak le egy székely
+legényre, aki Pestről jött haza – Jókai Mór ajánlólevelével. A kiegyezés
+után volt ez, azon melegében. Amikor Jókai még baloldali volt, a
+Terézvárosban minisztert buktatott – im, a pártfogoltja is,
+jelentéktelen ujságirócska, megbuktatott egy tisztes öreg méltóságos
+urat, aki meg Deák-párti vala. De jön 1875, Tisza Kálmán lesz
+Magyarország miniszterelnöke, s hiába „akasztja szegre a bihari
+pontokat“, szebb jövendő képe mosolyog a magyar égen, – még elég a
+tokány, a székely nép pénzzel a vótumát nem fizetteti meg: lelkesen
+szállitja Tiszának a mamelukokat. Telik, mulik az idő, oszlik-foszlik a
+pókháló a nép szeméről, hirtelen lehull, – itt a nagy kiábrándulás. Nagy
+kiábrándulásnak mi az orvossága? Etetés, itatás, pénzosztogatás. A
+székelyföldi urak sorban vérzenek el. Azzal áltatják magukat a
+boldogtalanok, hogy amikor ezreket dobnak ki a mameluk-mandátumért, nem
+sárba dobják a pénzt: a hazáért hozott áldozat ez. Szentül hiszik, hogy
+hajszálnyi repedés a kiegyezés épületén – szerencsétlenség, több ennél:
+nemzeti veszedelem. Az ország házában nincs egyéb szerepük: szavaznak és
+szavaznak. Nincs köztük egyetlen, aki ország szine elé teregesse
+népének, szülőföldjének szemlátomást növekedő szegényedését; egyszerü
+szavazógépek, ennél többre nem is becsüli őket a vezér. Egy
+háromesztendős ciklus bőven elég az elvérzésre egy székely földesurnak,
+jön utána a másik – nem sokáig: kevés a székely földesur. Ez a kevés tiz
+esztendő sem telik belé: elvérzik, a – hazáért. A követekből kortesek
+lesznek, pénzes pesti urak mandátumszállitói. A szélsőbalnak alig néhány
+kerület jut s egyszerre csak a vezérek is: Ugron Gábor és Orbán Balázs
+kiszorulnak Nagymagyarországba: ott kapnak mandátumot. „Romlott
+intelligencia, tudatlan nép“ – Ugron Gábor e keserü megállapitása
+szörnyü hiven fejezi ki: hová görbült a nemzet dereka.
+
+Orbán Balázs bejárta a Székelyföld minden zugát; a székely várak minden
+rozsdaette kulcsát lerajzolta; nagy könyvben örökitette meg a régi
+dicsőséget; s im a pénzzel, borral elaltatott nép a mandátumot
+megtagadja tőle, mert pénze nincs. Nincs, mert ami kevés volt: egyetlen
+könyvbe temette. De ez nekem csak most jut eszembe, e könyv irása
+közben, akkor csak a magam könyvét látom: a Székely Tündérország-ot.
+Azzal el fogom árasztani erdőzugásos, vadgalambszólásos, szép
+Erdővidéket, hej, hogy tódulnak majd a zászlóm alá! Az is csak most jut
+eszembe, hogy három év előtt a szabadelvüpártnak 40 ezer forintjába
+került a Jókai székely mandátuma, annak a Jókainak, akinek ajánló
+levelére még nem is oly régen ingyen választottak meg egy szegény
+székely legényt. Akkor erre nem gondolok, nekem most csak egy a
+gondolatom: honatya akarok lenni. Székelyországot tündérországgá fogom
+varázsolni, csak egyszer ott legyek, ott! Nincs más programmom. Apponyi
+Albert emberi és politikai ideálom, de amikor puhatolódzni hazamegyek,
+egy-két ember kivételével az intelligencia elszörnyüködik e név
+hallatára. Az egész Székelyföldön alig van két-három kerülete a
+mérsékelt ellenzéknek, s bár „mérsékelt“, mégis ez ellen folytat
+irtóharcot a „generális“, nem a szélsőbal ellen. Csak a mérsékelt
+ellenzék veszedelmes ellenfél, veszedelmes, mert ez is 67-es alapon áll.
+A nép körében nem tud gyökerei verni, egy az, mert nehéz megértetni, mi
+a különbség egy alapon álló két párt között; más az, hogy Apponyi
+keztyüs kézzel dolgozik: hiába bizonygatja Grünwald Béla, hogy keztyüs
+kézzel csatát nyerni nem lehet. De a generális mégis a mérsékelt
+ellenzéket irtatja tüzzel-vassal, a szélsőbalt alig bántja, hisz ennek
+programmja, mig Ferenc József él, kormányképtelen…
+
+Kiegyezem hiveimmel: szabadelvü programmal lépek föl, de minden
+községben hangsulyozom, hogy – kikötéssel. Meggyőződésem ellen nem
+szavazok, ha megválasztanak. Hogy megválasztanak-e? A többség – „több,
+mint bizonyos“. „Mindössze 3000 forint“ az alkotmányos költség.
+Csudálatosképpen, majd minden jelöltet ezzel a summával biztatják a
+kortesei: csak 3000 forint, csak… A Székely Tündérország szétosztását
+mosolyogva fujják le. Első pillanatban látják, hogy naiv ember került a
+karmaik közé – s jól látják. Általában, az intelligenciának, ha romlott
+is a lelke, a szeme igen jó. Az ellenjelölt szélsőbali, maga is székely
+fiu, piros pozsgás arcu, megtermett legény, különösen a fejérnépek
+körében igen népszerü. Az asszonyokat táncoltatja, a maszatos
+gyermekeket tisztára csókolja – erre is, arra is képtelen vagyok. De
+mellettem a hivatalos hatalom. A főszolgabiró, rettegett, gyülölt ember:
+oldalán járom be a kerületet. Ugy érzem, hogy szégyenpadon ülök
+reggeltől estelig. Alig járunk be két-három falut, a három ezer forint
+ugy eltünik, mintha föld nyelte volna el. Senki sem kérdi: akarom-e,
+nem-e, minden falu kocsmája az enyém, ott szabadon ehetnek, ihatnak az
+emberek: választó, nem választó, mindegy. Kinek jutott eszébe, kinek
+nem, valakinek eszébe jutott, hogy de szép volna, ha a székely falukban
+is zenekarok alakulnának a nép fiaiból. Nosza, mint a ragadós betegség,
+terjed faluról-falura a rezesbanda nyavalyája: minden faluban éktelen,
+össze-vissza játszó rezes bandák fogadnak, két hétig éjjel-nappal nem
+fogyok ki a müélvezetből – ezek majd mind beadják a számlát a választás
+előtt és – után. Félénken célozgatok szegénységemre, de a kortesek
+szemem közé nevetnek.
+
+– Ugyan, ugyan, lájbizsebből is kifizeti az apósa ezt a kicsi költséget!
+
+Az apósom, aki a Duna hullámsirjába temetkezett a – szegénység szégyene
+elől!
+
+– Sohasem, volt ugy, hogy valahogy ne lett volna, próbálom megnyugtatni
+magamat. Voltaképpen azt kellett volna mondanom: Szégyen a futás, de
+hasznos, ám szégyellek megfutni s ha már benne vagyok, végig harcolom a
+szégyenletes harcot. Ime, búsultam népem romlásán, s magam is a rontók
+közé állok. „De ha _itt_ kell kezdenem, hogy majd üdvén, javán
+munkálhassak?“
+
+Benézek a megye székvárosába: nevemet hirdető plakátok a falakon. Ki
+rendelte? Tudom is én. Nem is kérdezem. A város urai ebédet adnak
+tiszteletemre, holott nem vagyok a jelőltjük. Pohárköszöntő után
+pohárköszöntő, mind engem magasztal. Könnyekig meg vagyok hatva,
+búcsuzáskor a cigánynak egy marék bankót dobok – a választás után
+átadott számlában ez az ebéd is ott ragyog.
+
+Dombháza is a kerületemhez tartozik, ama Dombháza, ahol éppen tiz
+esztendeje „kicsi legátus“ valék. Áll még János ur háza, most már
+nagyságos ur, nem tekintetes, mert három esztendeig ő is hüségesen
+szavazott az országházában. Huszezer forint volt a mandátuma. Még áll, a
+ház, még él egyik öreg kisasszony, de már nem kérdi: wie viel Uhr ist
+es? – holott most már csakugyan nem lát a faliórára fel. Igen kedvesen
+fogad, aszott kezét nem kapja el kézcsókom elől. És áll a pálinka-masina
+is, sőt dupla erővel dolgozik, mert minden reggel hordják a választóim a
+szeszt: minden választó egy kupát. Senki sem kéri hozzájárulásomat: a
+választás után megkapom a számlát. De már ez sem segit János uron, még
+egy-két esztendő s a postán találkozom vele: ceruza a füle tövén.
+Kicsiny kis hivatal: im ez a jutalom, hogy három esztendeig igennel
+szavazott.
+
+Szegény édesanyám éjjel-nappal süti a kenyeret, szekérszámra hordják be
+a választás székhelyére: – Istenem, istenem, sóhajtoz az öregasszony –
+elevenen megnyuzzák a fiamat!
+
+A nép, az Istenadta nép, két álló hétig nem dolgozik, eszik, iszik,
+fejenkint 5 pengő forintot kap, – nem is volna sok, hisz ötszáz szavazat
+már nagy többséget jelent. A nagy summák láthatatlan kezeken tünnek el.
+„Romlott intelligencia, tudatlan nép!“… S im, enyém a többség: markos
+legények vállukra emelve hordoznak meg a szolgabiró udvarán, végre
+letesznek s – tartják markukat. Ketten vittek, s tizen is jelentkeznek:
+– én is vittem, én is! Jaj de szivembe nyilallik vérem elfajulása! De
+ugy kell nekem, minek akartam a hon atyja lenni.
+
+Este vacsora. Szemem-szájam eláll: templomnál tágasabb deszkaépületbe
+vezetnek, végtelen hosszu asztalok, három-négy sorban férfiak, nők,
+gyermekek az asztal körül, a földön: ezek mind az én zsebemre
+vacsoráznak. Ki épittette ezt a szörnyü nagy alkotmányt? Csupa uj
+deszka. Nem tudom, de én fogom fizetni. Ki rendelte a vége-hossza-nincs
+vacsorát? Nem tudom, de én fogom fizetni. Hány székely Tündérországot
+kell majd irnom, hogy csak ezt az éktelen alkotmányt s ezt a vacsorát
+kifizessem?
+
+…Fő, hogy a szabadelvü-párt óriási diadalt arat Háromszék vármegyében.
+Mind a hét kerület szabadelvüpárti képviselőt küld az országházába.
+Köztük van Mikszáth, a „nagy palóc“, Beksics Gusztáv, aki a Nemzet-ben
+és a Neues Pester Journal-ban hirdeti a szabadelvü-párt örökéletét. Aki
+egyszer a Kammon-kávéházban zajos derültség közt fogadkozott, hogy egy
+éven belül megsemmisiti a dzsentrit a – Neues Pester Journal-ban. Akit
+én a Budapesti Hirlap-ban igy jellemeztem: futva ir és irva fut. És a
+hetek közt van egy már ismerős nevü pesti ügyvéd is, a félrecsapott
+képü, igen jámbor Neumann Ármin, akit Komócsy József, a lirai költő
+kisér le – Bereckre, ágyuöntő Gábor Áron szülőfalujába. Mindössze
+százhusz választója van Berecknek: ebből hetvenet Neumann Ármin megvesz
+szabott áron – máig is rejtély előttem, mi szüksége volt Komócsyra.
+
+Mikszáth és Beksics alkotmányos költségeit a pártkassza fizeti, a
+Neumann Árminét valószinüleg – Komócsy. Az enyémet a „döglesztő“ fizeti:
+erre a névre kereszteli el a 12 százalékra dolgozó takarékpénztárakat
+romlásnak indult népem keserü humora. Idáig három esztendős volt az
+országgyülési ciklus, mostantól, 1887-től kezdve öt esztendős. Még
+napidijat fizetnek a honatyának: 5 forint 25 krajcár a napidij. Amely
+hónapban nincs országgyülés, nincs napidij. Öt esztendő napidija sem
+elég, hogy az alkotmányos költség megtérüljön: kerek tizenötezer pengő
+forint ez – egy krajcárral sem kevesebb. A választási harc izzó
+napjaiban egyik kortes felszalad Pestre, s kikönyörög a pártkasszából
+3000 forintot. Mire költik, hová költik, nem tudom, de világosság gyul
+agyamban: imé, hát ez az a bizonyos _csak_ 3000 forint!
+
+A legképtelenebb számlákat szónélkül fizetem, mert, öreg szüléimről,
+testvéreimről nem beszélve, minden faluban van vérbeli atyámfia; nem
+szabad engednem, hogy utána kiabálják szüleimnek: szép fiatok van! A
+testvéreimnek: szép testvéretek van! Az atyámfiainak: szép atyátokfia
+van! Nekem e földben a gyökerem, nem téphetem ki, nem bucsuzhatom el
+sohaviszontnemlátásra, mint messziről jött honatya-társaim, akik ma itt,
+holnap ott vesznek meg egy kerületet. S mert a számolás volt mindég
+leggyengébb oldalam, „pontosan“ kiszámitom, hogy öt esztendő alatt
+„ledöglesztem“ a 12 ezer pengő forintot a napidijakból. A „véremből való
+vér, a csontomból való csont, a husomból való hus“ véreim hadd
+maradjanak abban a boldog hitben, hogy ezt a kis költséget lájbija
+zsebéből fizeti ki az apósom, nekem pedig maradjon meg a büszke tudat:
+önzetlenül szolgálom a hazát.
+
+*
+
+Zsong az óriás méhkas, a szabadelvü párt klubjának nagyterme: egymás
+hegyén-hátán a kopaszodó, az egészen kopasz s a gondosan fésült fejü
+honatyák. Feltünik a sok gyerekember: 24-től 30 évesig husz-harminc
+főnyi csapat. Az öregek örvendeznek: ime, fiatalodik a szabadelvüpárt,
+holott voltaképpen – öregedik. Nem látják (vagy nem akarják látni?),
+hogy száz meg száz öreg hazafi vérzett el az idők során. Hogy még az
+unokák unokái is siratni fogják ősük honatyaságát. Öt gyermek-képviselő
+összeverődik, köztük vagyok én is, velünk egy idősebb: lessük a
+pillanatot, amikor a generális körül egy kissé tisztul a tér. Sokáig
+lessük a nagy pillanatot, végre a generális szine előtt állunk. Vezetőnk
+sorra mondja a nevünket, a generális csontos, hideg kezével alig érinti
+meg a miénket. Várjuk a szavát. Egy jó szót, egy meleg szót. Egy
+pillanatig hallgat, elnéz a fejünk fölött s fanyar mosollyal mondja: –
+_No, majd megismerkedünk a szavazásnál!_ Ezt mondja, szórul-szóra ezt.
+Sem többet, sem kevesebbet. Öten vagyunk, mindeniknek jut – egy szó.
+Azzal tovább megy, ingadozón járó, sovány alakja eltünik a sokadalomban,
+mi meg állunk, elképedten, mint megannyi sóbálvány.
+
+– Ugy kell neked, – gondolom magamban, minek jöttél ide. Ég az arcom,
+szégyen és harag égeti. – Jó. Hiszen majd megismerkedünk a szavazásnál!
+
+A szabadelvü párt erdő, félelmetes erdő: nem fér el a régi helyén, az
+ellenzéki oldalt két sorral keriti be. A mérsékelt ellenzék egy maroknyi
+csapat. Válogatott csapat, de maroknyi. Vezérnek is beillő adjutánsok a
+„vezér“ körül: Horánszky Nándor, Beöthy Ákos, Grünwald Béla, Hódossy
+Imre, Károlyi Sándor. Már nincs köztük Szilágyi Dezső, amott sincs, a
+rengeteg erdőben. Fel-felkapja hatalmas fejét, gunyos mosolyt villant
+jobbra, balra, mintha keresné: hol a vitéz, ki vele vini kész.
+
+Andrássy Gyula és Tisza István a legfiatalabb honatyák. Ők a Ház –
+Herbertjei. Ők a legfiatalabbak, de már öreg politikusok – annak
+nevelődtek. Nem is vállalják a korjegyzőséget – Isten őrizz, még kisülne
+róluk, hogy – fiatalok. De én boldogan vállalom, mert én több vagyok a
+fiatalnál: gyermek. Áhitattal lépem át az országházának küszöbét, mint a
+hivő a templomét. Jól esik hallanom a Házon áthullámzó morajt: be szép
+fiuk! Hogyne volnának szépek: mi szebb az ifjuságnál? De gyorsan
+elmulnak a mézes hetek, kezdődik a viadal. Rövid viadal, hosszu viadal:
+Apponyi után mindig Tisza következik. Övé az utolsó szó. Aztán –
+szavazunk. Az erdő, a félelmetes erdő feláll, vagy tán nem is erdő,
+megáradt folyam ez s ennek a folyamnak én is egy csöppje vagyok.
+Szeretne föld alá tünni a vizcsepp. Szeretne elpárologni, de nem lehet.
+Le kell szolgálnom a – háromezer forintot. Mint szegény Reviczky, én is
+„számlálgatom, találgatom, hogy hány napom van hátra még?“ Tizenötezer
+forintból háromezer esik egy esztendőre, egy-két hónappal talán meg is
+pótolom, aztán – Isten veled, erdő! A félelmetes erdőben „kopók“
+szimatolnak, lesik, számon tartják, ki szavaz, ki nem. Sok szavazásról
+lekésem, mert csakhogy föld alá nem sülyedek szégyelletemben,
+valahányszor Apponyi ellen szavazok. Meddig, ó, meddig? Sorra kerül a
+költségvetés, költségvetés során a közoktatásügyi tárca. Az ország
+mostohagyermeke. Mindenre van pénz, csak a közoktatásra nincs. Itt az
+ideje, hogy elmondjam szüzbeszédemet. Apponyi példáját követem: ő a
+zeneakadémiának szenteli első szavát, én az – ifjusági irodalomnak. A
+költségvetésben nyoma sincs az ifjusági irodalomnak, hogyan is volna,
+amikor magyar ifjusági irodalom még nincs is. De éppen mert nincs, –
+szeretném, ha lenne. Egy csomó képeskönyvet viszek be a Házba. Csupa
+idegenből szállitott, rossz szines képek, együgyü versikék alatta –
+vajjon ki plántálta át magyar földbe ezeket? A honatyák csudálkozva
+néznek rám: mit akar ez a fiu? Legjobban csudálkozik az agg Trefort, a
+közoktatás ügyének minisztere, mindegyre idegesen fordul hátra az
+államtitkárához, a még fiatal Berzeviczy Alberthez. Szinte hallom, mit
+kérd tőle: mit akar ez az ember? Hiszen ez nem tartozik a tárcám
+keretébe. Én meg szép csendesen beszélgetek az ifjusági irodalomról,
+amely nincs, s biztatom a kormányt, áldozzon erre is valamit, hogy –
+legyen. Tüzzön ki jutalmat, buzditsa irodalmunk jeleseit: szálljanak le
+a gyermekek közé. Idegen lelkü, rossz magyarságu könyvek ne rontsák a
+magyar gyermek – magyarságát. Szemelvényeket olvasok fel, hadd lássák,
+mivel butitják a magyar gyermeket. A tisztelt képviselő urak gyermekeit
+is. A t. Ház hangosan derül s mert egyik könyv szerzőjéül Kálmán bácsi
+van megnevezve, százan is kiáltják egyszerre: Bizonyosan Mikszáth
+Kálmán? Ugy-e, te irtad? Szóval: mulat a tisztelt Ház. A kuruc Thaly
+Kálmán személyes sértésnek veszi, amikor arról beszélek, hogy a magyar
+tudós akadémia is tehetne valamit az ifjusági irodalomért. Haragosan
+kiált közbe: Ez nem tartozik az Akadémiára!
+
+– Ha a francia akadémia leereszkedhetik az ifjusághoz, a magyarnak sem
+válnék szégyenére az, – felelek a tüzes kurucnak.
+
+Summa summárum: a szüzbeszédet hagyományos türelemmel hallgatták végig,
+de a hatás láthatóan vegyes. A szabadelvüpárt egyik főembere külön fog a
+folyosón, figyelmeztet, hogy beszédem nem volt – szabadelvü beszéd. Amit
+én akarok: az irodalomnak állami gyámság alá helyezése. Nem vetted
+észre, hogy a beszéded csak a mérsékelt ellenzéknek tetszett? Magyarázni
+próbálom, hogy a segitség még nem gyámkodás, de hiába, a főember
+megmarad amellett, hogy nekik, szabadelvüeknek, a beszéd nem tetszett…
+
+Az egész Házban egyetlen képviselő gratulált őszintén és melegen:
+Grünwald Béla, aki – agglegény. Különösen a beszéd szép tiszta
+magyarságát dicsérte meg. A szabadelvüpárti főembernek igaza lett volna?
+Lám, csakugyan, egy ember gratulál melegen s mérsékelt ellenzéki az is.
+Mondom Grünwaldnak, hogy mint vélekedett beszédemről a fő szabadelvü.
+
+– Ismerem a szabadelvüségüket, – legyintett Grünwald. – Voltam köztük
+egy kevés ideig. Tőlük jöttem át Apponyihoz. No, majd te is átjösz
+hamarosan, – s mélyen a szemembe nézett.
+
+Grünwald Béla volt, aki elsőnek látta meg Visy Imre szemében a
+haláljegyet, ő látta meg elsőnek gondosan őrzött titkomat. De már azt ő
+is aligha látta meg, hogy tiz esztendő mulva a szabadelvüpárt
+kultuszminisztere, Wlassics Gyula, teremti meg a Népiskolai Ifjusági
+Könyvtárakat Intéző Bizottságot, melynek feladata: kirostálni az
+ifjusági irodalomból az ocsut, jegyzékbe venni a jót, a gyermek kezébe
+valót. Ma minden állami népiskolának válogatott ifjusági könyvtára van,
+sőt a felekezeti iskolák legtöbbjének is. Látszólag állami gyámkodás alá
+kerül az ifjusági irodalom, de igazán csak látszólag. Ám abban, hogy van
+tisztességes ifjusági irodalmunk, sem államnak, sem Akadémiának semmi
+része nincs. A könyvkiadóké az érdem, akik egyszerre csak felébredtek,
+az idegen szemetet lassanként kidobálták, magyar irókkal irattak könyvet
+a magyar gyermeknek.
+
+*
+
+Gyenge szellők fujdogálnak sokáig a t. Házban, mignem egyszerre csak
+megzendül az ég, kitör a vihar, tombol benn is, künn is, szakadatlan
+tombol. Sándor-utcában, Muzeum-kertben nap-nap után viharzik a népharag,
+zug az abcug Tisza felé, Fejérváry felé, a főbb mamelukok felé, néha az
+országházába is behömpölyög a tömeg. Ezuttal a tömeg nem a népalja, nem
+a csőcselék, de maga az ifjuság.
+
+Mi történt? Nem történt egyéb: a kormány napirendre tüzött egy
+törvényjavaslatot, amely nem kiván kevesebbet: tiz esztendőről tiz
+esztendőre szavazza meg az ujoncot a – királynak: ez a hirhedett 14-ik
+szakasz. S nem kiván kevesebbet: a magyar önkéntes németül állja ki a
+tiszti vizsgát s ha elbukik, még egy évig katonáskodik – ez a hirhedett
+25-ik szakasz. Mind a kettő, mint „hirhedett“ megy be a köztudatba, e
+két szakasz körül tombol a vihar, benn a Házban, künn az uccán,
+népgyüléseken, sőt – ki hinné? – a szabadelvü klub termeiben is.
+Nyilvánvaló, hogy a 14-ik szakasz durván ki akarja csavarni a nemzet
+kezéből a legerősebb fegyvert, az ujoncmegadás vagy meg nem adás jogát;
+a 25-ik szakasz meg egyenes hadüzenet a magyar szónak, a magyar
+gondolatnak, a nemzeti nevelésnek. A mindent hüségesen megszavazó párt –
+felhördül, a vezérkar egy-két tagja nem titkolja aggodalmait, sőt
+lázadásnak minősithető hangon támadja mindkét szakaszt. Vérszemet kap a
+legénység is, tüzesen támadja a hirhedett szakaszokat ez is, az is. Itt
+az idő, most vagy soha! – gondolok nagyot és merészet, – székely
+huszárosan sarabolom-darabolom a 25-ik szakaszt: ebben látom a
+legnagyobb veszedelmet, nem a 14-edikben. Emezt egy másik parlament még
+jóváteheti, de ötven esztendő sem teszi jóvá, ha nemzeti irányban
+megindult nevelési politikánk hirtelen visszakanyarodik. Ha az a sok
+ezer szülő, aki csak mostanában nyitott ablakot a magyar levegőnek, a
+magyar szónak – egyszerre csak azt látja, hogy nem a magyar, de a német
+nyelv a fontos. S ugyan hol tanul meg a falusi diák németül beszélni,
+németül gondolkozni? És érdeke-e a hadseregnek, hogy a magyar fiu
+németül bemagolja a katonai tudományokat? Nem inkább az-e az érdeke,
+hogy anyanyelvén tanulja s igy meg is értse? Ime, a szegény szülő fia el
+fog bukni a tiszti vizsgán, csak az boldogul, akit nyelvmesterek
+kisérnek bölcsőtől a sirig…
+
+Hihetetlen ellenérveket vonultat fel Fejérváry generális, a honvédelem
+minisztere. Többek közt: a katonai tudomány tele müszavakkal, melyeket
+megmagyarositani nem lehet. Az egységes hadvezetés, az egységes
+vezényszó fontossága a legkomolyabb ellenérve – mely csufosan
+megdöntötte ezt is a világháboru! A nevetségig makacsul kapaszkodik a
+császár hü generálisa a németből forditott javaslat minden szavához,
+betüjéhez. Hitvány magyar nyelv a törvényjavaslat nyelve, magyartalan
+szolgai forditása az osztráknak, s amikor azt javaslom, hogy ha már
+nincs magyar lelke a törvényjavaslatnak, legalább a nyelve legyen az –
+mereven elutasit javaslataimmal. _Belső rendet_ akarok az idegenül
+hangzó _belrend_ helyett, – vissza vele! Sőt akad egy hüséges mameluk,
+aki segitségére siet Fejérvárynak, s bizonygatja, hogy a belrend nem
+egyhangu, mert a rend-ben az e közép e, tehát igy kell mondani: belrend.
+Be kell látnom, hogy itt „fel kell hagyni minden reménnyel“.
+
+Vége-hossza nincs a tüntetéseknek, verekedéseknek kávéházakban, uccákon,
+tereken; már nem elég a rendőrség, a katonaság is kivonul: magyar
+katonák a magyar ifjuság ellen. Benn a t. Házban csaknem mindennap
+éktelen lárma, össze-visszakavarodás, állandóan hajszál uszkál a
+levegőben, az a bizonyos hajszál, mely ha elszakad, egymás képire
+másznak a hon atyjai. Heteken, hónapokon át szótlanul nézem a vihart,
+bár majd szétvet az idegesség. Fel is tünik ez Kenedy Gézának, aki mint
+szerkesztő az ujságok karzatáról figyeli a magyar história e viharos
+fejezetét. Csudálkozik a higgadtságomon. Hónapok óta figyel s még
+egyszer sem hallott közbekiabálni.
+
+Ha tudná, hogy mi forr belül!
+
+Külön-külön fognak az alvezérek, kapacitálnak, hogy szavazzam meg
+általánosságban a törvényjavaslatot, sőt kilátásba helyezik, hogy a
+részletes vitánál a párt elfogadja stiláris módositásaimat. Megköszönöm
+a jóakaratot és sajnálattal jelentem ki, hogy nem szavazom meg a
+javaslatot s nem óhajtom megmagyarítni a javaslat – szavait. Látom az
+arcukon, hogy nem hiszik ezt. Mosolyogva válunk el: meg fogod szavazni.
+Sőt az öreg Podmaniczky nemcsak mosolyog, legyint is. Azt jelenti ez a
+legyintés: láttam én már hozzád hasonlatos mamelukot, nem egyet.
+Kellemetlenkedtek egy kicsit, végül aztán hüségesen leszavaztak.
+
+Nem egyedül vagyok ellenzékieskedő mameluk, vagyunk vagy negyvenen, akik
+aláirtak egy nyilatkozatot, mely szerint a 14-ik és 25-ik szakaszt nem
+szavazzuk meg. Ha emlékezetem nem csal, már ki is van tüzve a nap,
+amikor a pártnak bejelentjük elhatározásunkat – és kilépünk. De a vihar
+szörnyü hirtelen némul el – gyászfeketébe öltözik Budapest: Meghalt
+Rudolf királyfi! A magyar királyfi. A magyarság szemefénye, büszkesége:
+az első Habsburg, akitől a magyar világ feltámadását várja a magyar. A
+t. Ház néma, mint a temető. Az ucca is. Mindenki gyászol.
+
+És ime, a temetés után ajándékot hoz a szabadelvü-pártnak Tisza Kálmán.
+Ünnepi csendben jelenti be a miniszterelnök, hogy bár „szent
+meggyőződése“: nincs a 14-ik szakaszban alkotmányjogi sérelem,
+visszavonja a szakaszt (általános megkönnyebbülés) – de – – (vajjon mi
+fog következni a de után?), de azzal a kikötéssel, hogy a párt
+változatlanul szavazza meg a 25-ik szakaszt. Nagy a lelkesedés. Hozzám
+szalad Rohonczy Gedeon, az egyik összeesküvő, kérdi: megszavazom-e a
+25-ik szakaszt?
+
+– Nem.
+
+– Az Andrássy-fiuk is megszavazzák, mind megszavazzuk, – mondja
+Rohonczy. – Hiszen a 14-ikben volt a legnagyobb sérelem…
+
+– Én meg a 25-ikben látom a legnagyobbat.
+
+Nem értik a makacskodásomat, hogyan is értenék azok, akiket
+nyelvmesterek kisérnek a bölcsőtől a sirig. De mások sem értik, vagy
+sértő módon értik, ha nem mondják is: bizonyosan akarok valamit.
+Megszokták, hogy minden kuruckodásnak – labancság a vége. Már azzal is
+kapacitálnak, hogy ugyis csak a zsidólegényeket buktatják meg a
+tisztivizsgán… (Mit is mondott Grünwald Béla? „Ismerem a
+szabadelvüségüket. Voltam köztük egy kevés ideig.“)
+
+– A zsidólegények, – mondom én, – mind tudnak németül. Őket legfennebb
+az orruk miatt buktatják meg. De megbuktatják a parasztfiukat is, azok
+két esztendőt fognak elveszteni az életükből, mert nem tudnak parlirozni
+németül.
+
+Most már a 25-ik szakasz körül folyik az élet-halál harc. Az ellenzék
+vezérei összes közlegényeiket felvonultatják. A leggyengébb, a
+legüresebb szónok is sürün aratja a tapsokat. Ujat már nem igen
+mondhatnak, hisz mindent elmondtak, ami elmondható volt, a fő- és az
+alvezérek. De az üres szalmacséplésnek is sürü taps a jutalma, – a
+mameluktábor meg hallgat, folyton csak a „generális“ beszél, – unalomig
+ismételve, hogy: „szent meggyőződésem“ stb. stb. A hosszu,
+kétségbeejtően hosszu vita során alig szólal meg egy-két mameluk. A
+generális leszoktatta mamelukjait a szónoklásról, évek óta mindig ő
+beszél, övé az utolsó szó, a mamelukok szerepe a szavazás. A legnagyobb
+beszédet a fia mondja: nagyszabásu, nagy tanulmányra valló beszéd, de
+Szilágyi Dezső az ellenzék kárörvendő ujjongása közt szedi szét a
+beszédet. Mondhatnám: kiteriti az ifju hőst. De én nem tudok ujjongani:
+az ifju hős felé hajlik szimpátiám, s nem a félelmes hős felé, aki
+diadalmasan néz körül, miután a viaskodásban még gyakorlatlan ellenfelét
+oly kegyetlenül szétmarcangolá. Százszor meg százszor dobják az apa felé
+a legsulyosabb szavakat a fiu füle hallatára, s én nem az apát sajnálom,
+de a fiát. Világos, hogy nem vagyok politikus s nem is leszek az soha.
+Lám, a fiu apja fia, ő vérbeli politikus, egy izma sem rándul meg,
+némán, hidegen hagyja elrepülni a sértő, az ocsmány szavak fekete
+madarait. Könnyü megjósolni, hogy ő a közel jövő embere.
+
+Vége felé jár a vita, már kész is a beszédem: tüzes kirohanás a 25.
+szakasz ellen. Hetekig tünődöm: elmondjam-e? Itt volna a feltünés
+kedvező alkalma: mely könnyen tudnám a népszerüséget megszerezni!
+Kedvező alkalom… Népszerüség… Harcba keveredem a jóizléssel – a beszédet
+bedobom az asztalfiába: nyugodjék békével. Világosan látom, hogy sürü
+tapsokat aratnék, de éppen e sürü tapsok riasztanak vissza. Urrá lesz
+bennem a félelem, hogy feltünési viszketeget lát cselekedetemben minden
+komoly ember, semmi egyebet. Azzal nyugtatom meg magamat, hogy nemsokára
+jön a kultuszvita, annak során mondom el az el nem mondott beszédből
+azt, ami a nemzeti irányu nevelésről és sok minden egyébről bennem
+rekedt. Egyelőre legyen elég ennyi: Nem szavazom meg a 25-ik szakaszt.
+Isten segedelmével magyar iró szeretnék lenni, nekem ezt nem szabad
+megszavaznom. Ám szavazza meg Jókai, Mikszáth – intézzék el ezt a maguk
+lelkiismeretével. Fáj látnom, hallanom, hogy Jókai mint humorizálja el a
+magyar szót, a magyar gondolatot; mint mulattatja a mameluktábort,
+ahelyett, hogy ülne az iróasztalánál s gyöngyszem-betüivel irná,
+irogatná regényeit. Fáj látnom, hogy a nagy palóc az ő nagy talentumát
+léha mamelukok mulattatására pazarolja; hogy a véresen komoly ügyet
+Karcolataiban ő is elhumorizálja, miként a magyar irók fejedelme. Szóval
+az egyik, tollal a másik. Az aradi nők megesküsznek, hogy Jókait és
+Mikszáthot nem olvassák többet… De nem sokáig tart a fogadalom – magyar
+szalmaláng ez. S ez esetben jó, hogy szalmaláng. Mit is mondott
+Széchenyi? „Oly kevés a magyar ember, hogy még az apagyilkosnak is meg
+kell bocsátani.“ Hát még a magyar iró mely kevés!
+
+Mindössze négyen vagyunk a szabadelvü erdőben, akik utolsó napig állják
+a szavukat, hogy a hirhedett szakaszt meg nem szavazzák. Két székely
+mameluk (Mikó Árpád az egyik), aztán a szelidképü Jónás Ödön (müegyetemi
+tanár is egy személyben) s végezetül aranyszáju Hock János. Azért
+végezetül, mert végső pillanatban mégis – megszavazza. A párt azzal
+jutalmazza aranyszáju Hock Jánost, hogy – kidobja. Minket, a
+nemszavazókat nem bánt, csak görbe szemmel néz ránk, gyanakodva kiséri
+lépteinket, mindig, „nem mint az árny az utazót, csak jó időben“.
+
+Hock János volt a leglármásabb, fölemelt kézzel esküdözött, hogy ha
+akasztófa alá állitják, akkor sem szavazza meg a „hirhedett“ szakaszt.
+Sőt akkor sem, ha püspöki süveget nyomnak a fejébe. Sem akasztófával nem
+fenyegették, sem püspöksüveggel nem kecsegtették – mégis megszavazta. De
+jönnek a választói, leleplezik aranyszáju követüket. Ráolvassák, hogy a
+követ ur biztatta fel őket: irjanak hozzá levelet, tiltsák meg neki a
+„nemzetellenes“ törvényjavaslat megszavazását, s ime, mégis megszavazta!
+A mameluktábor szörnyen felháborodik, csufosan kidobja kebeléből, s tán
+mondanom se kell, hogy nem dobtak utána – püspöki süveget.
+
+*
+
+Csudálatos nagy közönsége van a kultuszvitának. Szinte telt ház. Még
+mindig forró a levegő. Csáky Albin gróf a kultuszminiszter. Alig lett
+miniszter, kiadja a német nyelv alaposabb tanitását követelő rendeletét.
+Mint olyan ember, akinek sohasem okozott gondot: vajjon hány forint egy
+pár csizma, szentül hiszi és vallja is, hogy a néptanitó munkájának
+méltó bére esztendőre a 300 pengőforint. Ott ülök, üldögélek a
+szabadelvüpárt szélső szárnyán, a mérsékelt ellenzéki padok közvetlen
+közelében. Ma kerül rám a sor. Az egész Házban csak körülöttem van
+tátongó üresség. Egy jó emberem hozzám szalad, sug valamit a fülembe.
+Azt sugja: vigyázz, mert a párt erősen gyanakodik reád. Ezt sugván, a
+bélpoklostól elszalad. A párt legjámborabb tagja, Földváry Miklós, a
+hires pestmegyei alispán fia, mit sem sejtve, jön hozzám. Megszán a jó
+fiu, leül mellém – hangulatcsináló publikumnak. Becsületesen
+figyelmeztettem, hogy ne maradjon mellettem, de a jó fiu nem fogad szót:
+ha már leült mellém, ott marad.
+
+A közoktatás ügye nem pártkérdés, a szó igaz értelmében nemzeti ügy: ez
+a hitem, s e hitben mondok kemény kritikát a közoktatás siralmas
+állapotáról. Haragos zugás kiséri szavaimat véges-végig a szabadelvü
+erdő felől, annál lelkesebben tüntet mellettem az ellenzék. Az
+államtitkár, Berzeviczy Albert, felel a beszédemre – „félremagyarázott
+szavaim helyreigazitása meg személyes kérdés“ cimén kérek szót, az
+elnök, remegő hangu öreg Péchy Tamás megadja az engedelmet, de zug a
+szabadelvü erdő: Eláll! Eláll! Nagynehezen jutok szóhoz, próbálom
+tulkiáltani az erdőzugást – hajh, de ez nem az az erdő, amelyről Kriza
+János igy dalolt: „Zöld erdő zugásán, vadgalamb szólásán nevelt fel jó
+apám“… Az elnök, szegény öreg ember, akit gyengesége mián a véderővita
+viharos napjain nem egyszer fenyegetett meg a szabadelvü erdő –
+kétségbeesetten rázza a csengőt: a vihar nem ül el, én sem ülök le.
+
+– Itt állok, másként nem tehetek, – gondolom magamban, – itt állok
+reggelig is, de a jussomat nem hagyom.
+
+Végre is szóhoz jutok, de minden mondat ujabb vihar, zug az erdő
+szakadatlan: Eláll! Eláll! Integetnek a gyámoltalan öreg embernek: vonja
+meg a szót. De a gyámoltalan öreg ember már se lát, se hall, ő csak
+rázza a csengőt, közbe-közbe könyörög, oly szivrehatóan könyörgi:
+Csendességet kérek, tisztelt képviselő urak! – még a kő is meglágyulna,
+ha hallaná. Végre is fölkel székéből a „generális“, imbolygó járásával
+az elnöki székhez imbolyog, valamit szól a gyámoltalan öregnek, aztán
+visszaül a székébe. És a gyámoltalan öreg összeszedi minden erejét, a
+szabadelvü erdő elnémul a csengetésre; a generális parancsára szól most
+a csengő.
+
+– A képviselő urtól megvonom a szót! – sir a gyámoltalan öreg ember
+hangja, – én meg leülök engedelmesen.
+
+Vége a komédiának, – a függöny legördül. Még egy rövid levél a
+szabadelvüpárt elnökéhez: a párt is örül, hogy megszabadult tőlem, én is
+örülök a szabadulásnak. – „Mi kéne még, ha vóna? Kell egy pipadohány?“
+
+*
+
+Magányosan, legszebb férfikorát élő ember Apponyi. A lakása oly
+egyszerü, mint ő maga. Sohasem látod kocsin, gyalog megy az ország
+házába, gyalog az Isten házába. Vallásos lelkü ember: minden reggel
+átlépi a szent küszöböt s leborul Isten előtt. Képmutatónak vélik, akik
+nem ismerik; annak rágalmazzák sokan, akik tudva-tudják, hogy a szavuk –
+rágalom. „A kalksburgi jezsuita-kollégiumban nevelődött – kell-e ennél
+többet mondani?“
+
+Uton-utfélen rám támadnak: hogy lehet a nagy jezsuita hive református,
+szabadelvü ember? Reakciós, jezsuita, csuhás barát. Nem látják, mert nem
+akarják látni, hogy a szabadelvüpárt szabadelvüsége, mely szörnyü
+romlása lett a magyarság erkölcseinek. Az Istenhivés, a vallásosság:
+képmutatás. A tiszta kezü, tiszta lelkü embert lemosolyogják.
+
+Engem is lemosolyognak, szánakoznak rajtam. A Borsszem Jankó
+vándorlegényként állit a mérsékelt ellenzék klubja elé; a Ház kapuja
+fölött ez a felirás: Lasciate ogni speranza. Jómagyarán: Aki belép ezen
+a kapun, elveszett ember. Még világosabban: Ostoba gyerek, aki a „husos
+fazék“ mellől az üres fazékhoz pártol át. Belép egy pártba, mely soha,
+de soha hatalomra nem jut. Maga Apponyi is szinte hitetlenül néz rám:
+
+– Hát _csakugyan_ belépsz az én pártomba?
+
+– Csakugyan. Be.
+
+Tisza Kálmán ezzel fogadott: No, majd megismerkedünk a szavazásnál.
+
+Apponyi Albert ezzel fogadott: Hát csakugyan belépsz a pártomba?
+
+Jellemezhetném-e jobban ezt a két embert, ha külön-külön könyvet
+szentelnék is nekik?
+
+*
+
+A véderővita viharától recseg-ropog a bársonyszék a mindenható generális
+alatt. Még nem egészén bukott ember, de a napjai megvannak számlálva
+már. A véderővita rázza fel az alkotmányos éra óta először az
+elszenderült nemzetet, ébreszti fel a szunnyadó nemzeti öntudatot. Uj
+korszaka kezdődik a magyar politikának, Isten tudja, hányadszor a nemzet
+történetében: az ébredés kora. A szabadelvüpárt görcsösen ragaszkodik a
+hatalomhoz, de igazi hatalmát elveszti a vezérrel együtt: tizenötévi
+uralkodás után Tisza megbukik s helyébe egy szintelen grófot állit a
+király: Szapáry Gyula ez.
+
+Még Tisza uralkodásának alkonyán az egyházpolitika kérdései
+nyugtalanitják a lelkeket. A közoktatásügyi költségvetések során a
+közoktatásról alig esik szó. Jónás nyeli el a cethalat, nem a cethal
+Jónást – mondja Grünwald. A szabadelvünek nevezett párté a szégyen, hogy
+nem ő üti meg az első nemesen szabadelvü hangot, hanem a „klerikális“
+mérsékelt ellenzék vezére: Apponyi Albert.
+
+A szabadelvüpártot valósággal konsternálja Apponyi beszéde, a tizperces
+szünetre izgatottan tódul a folyosóra a megriadt nyáj. A generális,
+szokatlanul, az ellenzéki folyosón imbolyog ki, vele tart az öreg Kemény
+János. A „fejedelem“. Hallom, amint mondja kesernyésen:
+
+– A barát levetette a csuhát!
+
+– Nem is vette fel soha! – kiáltom feléje.
+
+Meglepetten néznek a váratlan hang felé, aztán eltünnek a zöld függöny
+mögött. S hamar eltünik a generális ama függöny mögött is, mely teljes
+tizenöt esztendeig van félrehuzva szakadatlan, s amely függöny előtt
+szakadatlan egy ember áll: már-már babonás hit szállja meg a lelkeket,
+hogy ott fog állani halálig. Az ő keze tiszta maradt, de körötte és
+mögötte, északtól délig, kelettől nyugatig a százezerfejü korrupció.
+„Romlott intelligencia, tudatlan nép.“
+
+Dadogó beszédü, gyönge fejü ember Szapáry Gyula. De ő a vezér, a
+szabadelvü erdő fái most már ő körülötte hajlonganak. Szánalom látni,
+mint szenvedi végig forró meleg nyárban az obstrukciót, mit az ellenzék
+a közigazgatás államositása ellen indit. Még szánalmasabb látvány – nem
+jól mondom: felháboritó látvány, nézni, mint üldögél egymagában a
+seregevesztett generális. Néhány öreg obsitos marad hü hozzá,
+egyik-másik lerokkan mellé – a többi sietve halad el mellette,
+valamennyinek rettenetesen szorgos a dolga: már az illendő köszönésre is
+alig van idejök. Még nem oly régen tizen is gyujtottak gyufát, ha ajka
+felé vitte a szivart, s ime, mely furcsák a véletlen játékai – viszi
+ajkához a szivart, szertenéz és nincs egy hive a szemhatáron, nekem jut
+a szerencse: tessék, kegyelmes uram! – Köszönöm.
+
+Öt esztendő alatt a második és utolsó szava hozzám.
+
+*
+
+A közigazgatási törvényjavaslat egy paragrafussá zsugorodik össze, a
+király szétoszlatja a t. Házat, az ötesztendős ciklus lejárta előtt.
+1892 különösen hideg telére tüzik ki a választást – szép mulatság lesz
+hóban, fagyban szónokolni Isten szabad ege alatt. A mérsékelt ellenzék
+fölveszi a _nemzeti párt_ nevet, Apponyi megirja a párt programmját s
+engem biz meg, hogy a nép számára Szózatot irjak az ő irásmüve alapján.
+Igyekszem megtalálni a hangot a nép eszéhez és szivéhez, nagy kedvvel
+irom a Szózatot, de kedvetlenül készülök a harcra. Még szájamban az első
+harc keserü ize. Megcsömörlöttem a politikától. Elég korán állapitom meg
+magamról, hogy nem termettem politikusnak. Az az érzésem, hogy népies
+szózatomnak tán veszik némi hasznát képviselőtársaim, én magam azonban
+meg fogok bukni. Bár ugy lenne, kivánom szivből magamnak, de azért
+belemegyek a küzdelembe, megyek a vezér után. Csodálatos, mélységes mély
+hatása van rám a nagy embernek. Gyermekifju koromban Kárpáthy Zoltán,
+férfikoromban ő az ideálom. Ha helytelen szándék villan meg agyamban, ő
+rá gondolok s helyes utra térek. Ha meggondolatlan szó röppen ki
+ajkamon, belepirulok: ilyet ő nem mondana. Ugy kisér nemes alakja
+elhatározásaimban, cselekedeteimben, az emberekkel való érintkezésben,
+mint ahogy felettem lebeg állandóan megdicsőült édesapám szelleme, most,
+életem alkonyán is, valahányszor tollat veszek kezembe s barázda után
+barázdát szántogatok a papirosmezőn.
+
+…Kerületet cserélek Bartha Miklóssal, az én igazi kerületemben bontom ki
+a zászlót. Abban, amelyhez az én kis falum is tartozik. Sok száz
+Szózattal és ötezer pengő forinttal indulok a csatába. Ebből négyezer a
+párté. Ha győzök, visszafizetem, ha nem győzök, soha senki nem keresi
+rajtam. Nem kérnek irást a pénzről – elég az adott szó. („A székely
+ember szava – kontraktus“: igy volt ez hajdanában. Vajjon igy van-e most
+is?)
+
+Negyvennégy falu a kerület, beillenék egy kis vármegyének. Kettészakitja
+Réka királyné erdeje: kilenc falu az erdőn innen, a többi tul. Tulon is
+tul. A kilenc falu erdőzugásos, vadgalambszólásos Erdővidék egyik
+darabja – ez az én hazám. Viselete, beszéde más e népnek, mint „ahajt“
+tul a Rikán. Itt az itt – itt, tul a Rikán ehejt; az _ott_ – ahajt.
+Nálunk azt mondják: arra, erre; tul a Rikán: aharré, eherré. Nálunk az
+_is_: es, tul a Rikán megmaradt is-nek. Nálunk nyáron vékony szőttes
+nadrágban, télen szürke posztóban járnak a férfiak. Kevés már a
+fehérharisnyás székely, ahajt, tul a Rikán, télen-nyáron vastag fehér
+harisnyát viselnek. Emitt „szinte“ pörge kalappal köszönnek, ahajt, tul
+a Rikán, széles karimáju, magas tetejüvel. A nép többsége unitárius:
+talán ez az egyetlen kerület, hol többségben vannak az egy Istent hivők.
+Két nagy falu jut a katolikusoknak, a többi református és luteránus. A
+luteránusok szászok – ennél több idegen nincs sem a kerületben, sem a
+vármegyében. De csak én mondom vármegyének – még mindig
+udvarhelyszékinek vallja magát a Rikán tuli nép, erdővidékinek az én
+kilenc falum.
+
+Már van egy feltétlenül bizonyos szavazóm: az édesapám. Hetvenhét
+esztendő nyomja a vállát, már kissé előrehajolva jár, de még mindig
+erősebb, mint harminckétéves fia. Ő az egyetlen feltétlenül bizonyos
+szavazóm s Neki mondom el rövid politikai pályám egyetlen szép beszédét.
+Nem kötött formáju ugyan a beszéd, de minden szakaszának az a refrénje:
+Maradjon itthon, édes jó apám! Könyörögve könyörgök: maradjon a meleg
+szobában. Hiába, hiába, meggyőzni nem tudom. Istenem, Istenem, ha
+egyetlen egy embert nem tudok rábirni, hogy ne szavazzon reám, hogy
+birok meggyőzni ezeret: szavazzatok reám!
+
+Esztendők óta nem járt tul a falu határán nagyapó. És szép sorjába
+kitünik nannyó panaszaiból, hogy nagyapó javithatatlan ember. Nem megy
+ugyan tul a falu határán, az erdőtől is elbucsuzott hosszu rimánkodásra,
+de a felkelő nap a mezőn találja, megy-mendegél az eke után, s ki
+hallott ilyet? Még mindig dudolgatja: Honnan jössz te oly leverten, bús
+pajtás? Bevádolja nannyó nagyapót, hogy kikeletkor, amikor a hó még el
+sem takarodott egészen, megszökött hazulról.
+
+– Ó, csak nem!
+
+– Meg, fiam, meg. Kiment a rétre, ott a patak partján füzfaágat tördelt,
+azokat beleszurkálta a patak partjába, hogy ha majd megnőnek, árviz
+ellen védjék a rétet. Pedig már nem is a miénk a rét, az unokánkra néz.
+Igaz-e?
+
+– Igaz, igaz, – vallja be nagyapó töredelmesen.
+
+– Hát az igaz-e, hogy beleszédült a megáradt vizbe? Hogy csúromvizesen
+szaladt haza?
+
+– Igaz, nannyó, igaz.
+
+De vége jó, minden jó: áldassék az Urnak szent neve, nagyapó még náthát
+sem kapott, mert nannyó ágyat melegitett, teát forralt s ez reggelre
+meggyógyitá.
+
+Még áll a zöld csempés szabad tüzelő, lobognak a lángok, pattog a
+szikra, enyhe meleg árad a szobában: ugy szeretnék itt maradni! A szél
+meg-megrázza az ablakot, a hópelyhek őrült táncot járva kavarognak a
+levegő égben, ránk sötétedik az est, nannyó meggyujtja a kis állólámpát,
+megveti az ágyamat, a nagyapóét, a magáét: gyermek leszek ujra, egy
+szobában hálok az öregekkel, csak éppen magaslábu s nem karikás ágyban.
+Sokáig nem alszom el, a rettenetes faluzásra gondolok, az öregek sem
+alszanak, bár rég elsuttogták az estéli imádságot: Én Uram s én Istenem,
+őrizz meg tüztől, viztől, gonosz ember szándékától. Mind a hárman
+szinleljük az alvást. De én ébren is nyugtalanul hánykolódom, a takaró
+félig a földre csuszik. Nem törődöm vele, behunyom a szememet s tovább
+üzöm-füzöm a téli faluzás keserveit, érzem már a melegre forralt, mézelt
+pálinka büzét – s akkor odatipeg lábujjhegyen nannyó: felveszi a földről
+a takarót, szép gyöngén betakargat… Most már jöhetsz, faluzás,
+fagyoskodás, pálinkabüz, jöhetsz, bukás, – a halhatatlan anyai szeretet
+mindent, de mindent el fog feledtetni!
+
+És most kezdődik a faluzás. Szülőfalumé az elsőség. Itt minden lélek az
+enyém. Második Magyarhermány, ahol Istennek igéjét tizennégyesztendős
+koromban hirdetém. Ez a falu nem változott. Csak a pap s a kántor
+kaputos ember ma is. Ez is az enyém. Harmadik Bibarcfalva – ez is az
+enyém. Gábor bácsi a három falu jegyzője, ő hozza három falu népét –
+mondjon akármit a szolgabiró. Rövidek a napok: három napot fogyaszt el a
+kilenc falu. Ellenjelöltemnek e faluk egyikében a kastélya, de a falu az
+enyém. Ővele a hivatalos hatalom, velem a nép – vajjon melyik győz?
+Faluról-falura kisérnek a kisbaconi atyafiak, hol kisérnek, hol
+elszélednek erre, arra, előre bejárják a falukat, hozzák a hireket. Már
+tul vannak a Rikán. Egyetlen ur van mellettem: iskolatársam, jó barátom,
+Gyarmathy Dezső. Ő most a szentpáli Korniss-kastély ura, itt a
+főhadiszállás. Egy napig sem tanyázok ott, nyugtalankodni kezd bennem az
+iró. Bejárom az ódon kastély szobáit, a hóboritotta udvart, a kertet:
+itt fog elindulni _Katalin_ regénye. Ama Kataliné, aki elmenekül a
+mostoha elől, apránként maga után viszi anyátlan testvérkéit, hosszu
+éjszakákon ül a varrógépe mellett, felneveli, férjhez adja hugait, csak
+magának nem talál meleg fészket, mert – nem is keres. De csak esténként,
+lefekvés után, mig el nem nyom az álom, szőhetem-fonhatom Katalin
+édes-bús regényét, virradatkor már a kortesek kihuznak az ágyból:
+talpra, talpra, három falut kell bejárnunk ma is! Szinte ríva fakadok,
+oly fáradt, oly álmos vagyok. Hol Isten szabad ege alatt, hol zsufolt,
+fojtó meleg helyiségekben szidom a kormányt, száz meg száz kéz
+kapaszkodik kezembe reggeltől estig. Egy kézre különösen emlékszem,
+félóra hosszat fogta a kezemet, nem, nem eresztett, omlott szájából a
+pálinkabüz, s orditva énekelte belém:
+
+  Háromszor négy tizenkettő,
+  Éljen a naptárszerkesztő!
+
+Ugyanekkor egyszerre három ember panaszolta a baját – ó, istenem, ha bár
+egy szavukat érteném! Forog velem a világ, reszket a lábam, reszket
+egész testem – szerencse, hogy fog a nótás székely, szégyenszemre
+elterülnék. Szóval el nem mondható, pennával le nem irható undor szállja
+meg testemet, lelkemet. Ez az undor kisér halálomig. Ez az undor adta
+később az erőt, hogy minden kisértésnek ellenálljak, soha többé
+iróasztalomhoz hütlen ne legyek.
+
+Itt-ott sikerül megríkatnom az – asszonyokat, csókolják kezemet,
+ruhámat, de a vég: mit fizet az úr. Kisül, hogy szegények, a szivük majd
+megszakad, de ingyen nem szavazhatnak, mert a másik úr ennyit meg ennyit
+igért fejenként. De, mert a kormány ellen szózatolok, tőlem kevesebbel
+is beérik.
+
+– Ó, Istenem, de szeretnék megbukni!
+
+Isten jó, már érzem, hogy meghallgatja könyörgésemet. Az ellenjelöltet,
+aki háromizben képviselte a kerületet s faluzás nélkül kapta meg a
+mandátumot, rákényszeritem, hogy ő is megmozduljon. Meg is mozdul,
+négylovas hintón vágtat végig, keresztül-kasul, oldalán a –
+főszolgabiró. Nem lehet ez ellen szavam: öt év előtt az én oldalomon is
+főszolgabiró ült, s talán vigyázott is rám, hogy kereket ne oldjak.
+Igazi megváltás, hogy pompás szánut van, nem kell szekéren döcögnöm,
+szánon repülök faluról falura. Mindenütt belém kényszeritnek egy-egy
+pohár mézelt masinapálinkát, de a csipős téli szél kimarja belőlem, mig
+más faluba röpit a szán – mégis emberséges ember az a Szapáry, hogy a
+választást télre rendezé.
+
+Beszánkázom a „tündérvárosba“ is, hová tiz esztendő édes-bús emléke köt.
+Boldogan köszöntöm mogorva Budvárt, aljában a hólepte vadkörtefát, a
+kápolnát, a vén kollegiumot, a piacot, a fagyos almák mellett fagyoskodó
+kofákat s fölmegyek a vármegye házára – tisztelkedem a főispánnál.
+Alispán korában tagja volt az Apponyi-pártnak, de Szapáry kinevezte
+főispánnak: – Isten veled, Apponyi! Ám előttem még mutogatja, hogy
+lelkében ma is Apponyi hive, mindenféle tanácsokat ád, sőt „véletlenül“
+éppen itt van egy kénosi fehérharisnyás székely, hires kortes, beajánlja
+nekem, mellém rendeli. S a vörös képü, kenetes hangu ember mindjárt
+hozzám is szegődik, kisér faluról-falura, mindig az oldalomon,
+telebeszéli a fejemet; kenetes hangjára fel-felszisszenek, szeretnék
+megszabadulni, de nem tudok, ugy belém kapaszkodik.
+
+Hogy is szól a hegyek közé szorult Kénosban megtalált ősrégi székely
+regős-ének?
+
+  Porka havak hulladoznak,
+    De hó reme, róma!
+  Nyulak, rókák játszadoznak.
+    De hó reme, róma!
+
+Körülem is játszadozik egy róka, a kétlelkü főispán rókája, aki minden
+lépésemről jelentést küld, végezetül leszavaztatja ellenem a faluját. De
+nem maradok adósa a kétlelkü főispánnak, bukás után (mert, ugy-e, már
+nyilvánvaló, hogy Isten meghallgatja könyörgésemet?) kiteregetem a
+kétlelkü főispán kétlelküségét, szerencsésen bele is bukik.
+
+Valami azt sugja, hogy negyvennégy falu közt utolsónak hagyjam Bágyot.
+Magas hegy tetején váromladék, a hegy lankáján huzódik meg a kis falu.
+Országutjáról csak a váromladék látszik, a hegy éle féltve rejti el a
+falut: nehogy elhasson ide emberek lármája, gonoszsága, tisztátalansága.
+Hiréből már ismerem a falut is, öreg papját is: messze vidéken hire van
+a kertjének. Ott teremnek a legszebb almák, a legszebb, a legnemesebb
+körték. A nép ősidők óta ellenzéki, de nem lármásan ellenzékieskedő,
+egyszerüen követi papját, a csendes öreg embert, aki az igazság utján
+jár minden időkben. Egyenest a parókiának tart a szán, a tornácról elém
+jön egy rózsapiros arcu, fehér szakállu öreg ember: a bágyi pap. A
+tornácon áll életepárja, szelid, mélázó arcu öreg asszony – milyen
+ismerős ez arc!
+
+Ugy fogadnak s vezetnek be a meleg szobába, mintha fiuk volnék, akit rég
+nem láttak; aki után álmatlan éjszakákon sokat, igen sokat sóhajtoztak s
+im, végre megjött a messze idegenbe szakadt fiu. Hárman ülünk teritett
+asztalhoz: azon minden jó, messziről jött fiunak való. Sőt felhoz a
+tiszteletes a pincéből egy kis pókhálós üveget: asszubor van benne. Az
+utolsót. És felhoz egy kosár almát, körtét, csupa válogatottat, de nem
+teszi az asztalra, hisz van ott már. Nyilvánvaló, hogy ezekkel valami
+rejtett, ravasz célja van. A tiszteletes asszony nem győz kinálni s nem
+győz sopánkodni, hogy mily keveset eszem. Rajtam felejtgeti méla
+tekintetét, aztán hirtelen lekapja: gyenge pirosság sejtteti, hogy
+meg-megfeledkezése miatt szégyenkezik. De én is zavart vagyok: folyton
+azt találgatom – hol láttam ezt az arcot? Lassan-lassan nekibátorodik,
+megkérdi, van-e családom. Hány gyerek? Egy? Kettő? – Ó, már négyen
+vannak!
+
+– Négyen! Fiuk? Lányok?
+
+– Két fiu s két leány.
+
+– Szeretném tudni a nevüket.
+
+– Marci, Jancsi, Mariska, Lollika.
+
+– Ó, ó, micsoda név a Lollika?
+
+– Flóra.
+
+– Szépek is, jók is, ugy-e?
+
+– Nekem azok, igazán azok.
+
+– Játszik-e sokat velük?
+
+– Sokat, igen sokat.
+
+– Hát vajjon a felesége – fordul hirtelen a kérdezése – szereti-e a
+falut?
+
+– Szereti, igen szereti. Folyton készül Kisbaczonba, de mindig kis
+gyermek… Nehéz az utazás.
+
+– Be szeretném, ha ide is elhozná őket!
+
+– Magam is ugy szeretném, – szólal meg az öreg tiszteletes. – Naphosszat
+eljátszanának a kertben. S mi cseresznye terem itt!
+
+– Minket Isten nem áldott meg gyermekkel, – veszi fel a szót ismét a
+tiszteletes asszony, – oly jól esnék öreg, szivünknek a gyermekkacagás!
+
+– Eljövünk, el, ha Isten éltet!
+
+Bucsuzáskor az öreg tiszteletes az utazóbunda zsebjeit telerakja
+almával, körtével – a gyermekeknek s a mamájuknak. Megindultan mondok
+köszönetet, csókolom a tiszteletes asszony kezét és akkor közel hajol
+hozzám, szinte sugva mondja: – Benedek-leány vagyok…
+
+– Ó, Istenem, ha ezt elébb tudom! Hát azért volt oly ismerős az arca
+mindjárt az első pillanatban! Az én édesanyám is Benedek-leány. Mért
+most mondja, kedves néni?
+
+– Meg akartam elébb ismerni a – lelkét.
+
+Ugy szeretnék itt maradni, bár egy éjszakát! De itt kell hagynom a földi
+mennyországot, kerget az ördög.
+
+Bukás? Mit bánom én! Ez a néhány óra a bágyi parókiában, a világ összes
+mandátumainál többet ér!
+
+Felvirrad a nagy nap, özönlik a nép a falu két végén befelé, azaz, hogy
+csak az egyik végén, csendőrök állanak sorfalat Rika erdeje felől. A
+sorfal előtt a szolgabiró, megállásra parancsolja az erdővidékieket.
+Ezek az én választóim, sokszáz ember, ellenjelöltemnek csak egy maroknyi
+jut. A réten kell elhelyezkedniök a szekereknek, le kell szállani az én
+szavazóimnak, szekéren, szánon csak az a maroknyi csapat jöhet. A
+szolgabiró – Benedek. Véremből való vér. Jómódu, gyermektelen ember, de
+– szolgabiró. Ha igaz: „majd megszakad a szive“, hogy ellenem kell
+dolgoznia, de irgalmatlanul dolgozik. Harsányan vezényel,
+szedte-vettézik, korbácsával üti-veri a lovakat: balra! balra! – Ó, az
+Isten jó, az Isten irgalmas, a véremből való vér szive nem szakad meg.
+Ugyanezt cselekszi a falu másik végén a főszolgabiró, itt is
+gyalogszerrel jönnek be az én hiveim, de már hosszu szekérsor vonul be,
+s ezek a szekerek az ellenjelölt hiveit hozzák. A főszolgabiró nem
+véremből való vér, nyugodt vagyok felőle: az ő szive nem szakad meg. Sok
+gyermek, sok adósság: kivánhatja-e jó keresztyén, hogy a szive
+megszakadjon? Nagy kerek udvarban gomolyognak a hiveim, a kortesek
+népszámlálást rögtönöznek: kitünik, hogy, ha utolsó emberig bejött
+minden szavazó, kétszázfőnyi a többségem. A kapu előtt markos legények
+állnak istrázsát: hiába ólálkodnak a „farkasok“, a nyáj közé be nem
+eresztik őket. De tél van, négy órakor már sötétedik, a „farkasok“
+rávetik magukat a szavazni mendegélő nyájra. Könnyü a dolguk, mert a
+katonák és csendőrök szembe menetelnek a nyájjal, a nyáj az ut két
+szélére szorul, körülfogják, pénzt mutogatnak, sok pénzt – és a nyáj
+jámborul mendegél a farkasok után. A népiskola egyik termében folyik a
+szavazás, az én elfogdosott nyájamat beterelik a másik terembe. Sötét
+estére megtelik az „akol“, egyszerre eresztik be s szavaztatják le
+ellenem. A korteseim megfenyegetik a véremből való vért, akinek „a szive
+majd megszakad“, hogy igy meg ugy, telegrafálnak Szapárynak, s a
+véremből való vér a szemük közé kacag. Felháborodva jelentik nekem a
+gyalázatosságot, de én csak mosolygok ezen: igy van ez széles ez
+országban. Igy van, igy.
+
+Isten meghallgatja könyörgésemet: a farkasok nyolcvan főnyi többséget
+ragadoznak össze. Nincs már itt egyéb dolgom: bundába göngyölgetem
+édesapámat, felsegitem a szánra s üzenem édesanyámnak: ne sirjon, holnap
+estére otthon leszek. Ez az egyik. A másik: én vigasztalom, csendesitem
+siró, káromkodó hiveimet, sőt megakadályozok egy embert, ki veres kakast
+akar felrepiteni a véremből való vér házára. Hátha az égő ház láttára
+szive csakugyan megszakadna? Oly nyugodtan viselem a bukást, hogy szinte
+megveregetem a vállamat nyugodtságomért. A Pestről hozott ötezer
+forintot pótolnom kell még ötezerrel (12 százalék a kamat), de megmarad
+belőle néhány száz forint, tehát – Dárius vagyok. Különösen jól esik,
+hogy jóval kevesebb pénzzel hozták be az elrablott többséget, mint öt év
+előtt, amikor a szolgabiró oldalán jártam be a kerületet. Ezt népem
+javára irom s egyben megbocsátom gyarlóságát, mivelhogy végre is véréből
+való vér vagyok. S ha pénzért szavaznak az urak, kivánható-e, hogy
+földhözragadt szegény emberek, kik hónapszámra nem látnak egy ötösbankót
+– ingyen szavazzanak? S irván e könyvet, ujra megbocsátok a véremből
+való vérnek is, akinek csakugyan megszakad a szive később, jóval később
+egy messze idegenből jött emberért, aki tenger pénzt hozott s mégis
+megbukott. A csufos bukás izgalma ölte meg, az öntudatra ébredt,
+diadalmaskodó nép szine előtt…
+
+Madarat lehetne fogatni velem, oly nagy a kedvem egész uton hazafelé:
+élvezem előre az éjszakát a szülei házban. Tudom, nagy, igen nagy
+szomoruságban találom őket, de meg fogom vigasztalni, meg fogom győzni,
+hogy az isteni gondviselés müve a bukásom, még csak ezután kezdődik az
+én igazi életem, most kezdek csak, igazán szántogatni a papiroson;
+ezután irom meg a szép dolgaimat: a legszebbeket a gyermekeknek és a –
+népnek. Vagy tán elég is lesz ennyit mondanom: _a gyermekeknek_. Hát nem
+gyermek a nép?
+
+Csudálkozva néznek utánam az uccán jövő-menő emberek, hogy mely vidáman
+köszöntgetek nekik. De – de csak addig tart a jókedvem, amig a szülei
+ház küszöbét át nem lépem. Megrenditő kép tárul elém: édesapám fejét
+lehajtva ül az asztal mellett, az ajtónyitásra riad fel. Édesanyám
+ágyban fekszik, ijedten borulok rá, ő átöleli nyakamat. Keservesen sir:
+
+– Ó lelkem fiam, édes fiam! Megcsaltak, megloptak, megöltek!
+
+Hallom: felzokog édesapám is.
+
+– Mi lesz ártatlan gyermekeiddel?
+
+Fojtogatja torkomat a sirás: nem sokáig fojtogatja, kitör, együtt
+zokogok az öregekkel. Most érzem először igazán: Istennek mely nagy
+áldása a köny. Szivem szerint kisirom magamat, lassanként lecsöndesülnek
+szegény öreg emberek, aztán belekezdek a vigasztalásba, a
+megnyugtatásba, de gyanakodva kisérik minden szavamat: hiszik is, nem is
+– ugy szeretnék hinni, hogy ugy lesz, ugy!
+
+– Ugy-e, mind elrabolták a pénzedet?
+
+– Dehogy. Maradt elegendő.
+
+– Ne titkold, fiam, van egy kevés pénzünk.
+
+Már nyitja is nagyapó a tulipánosládát, felemeli a födelét, kiveszi az
+oldalfiókból a kopott piros bugyellárist.
+
+– Vidd el fiam, vidd el mind. Minek nekünk, öregeknek a pénz?
+
+Alig tudom visszaerőszakolni a piros bugyellárist. Közben nannyó is
+fölkél, kihuzza felső fiókját annak a ruhásládának, melyre a
+rézkarikákat András nagyapó verte fel hajdanában. Ott matat, turkál,
+valamit kivesz – nem tudom, mit. Nem is érdekel. Aztán a tüzhelyhez
+tipeg, felszitja a tüzet, pillanat mulva sistereg a kolbász, ide megy,
+oda megy, tesz, vesz, nézi a téli kabátomat, teli bunda szőrével, kefét
+keres elő, tisztogatja, kefélgeti… Vacsora közben torkomban ólálkodik a
+szó: – Lám, lám, mégis jobb lett volna, ha _akkor_ itthon maradok! De
+szépen gazdálkodnánk együtt! Vacsora után felolvasnék egy vidám
+történetet, nevetnénk mindahárman – ó de szép volna! De visszafojtom a
+szót, nem búsitom a jó öregeket. Inkább a gyerekekről beszélek, akiket,
+csak nőjjenek még egy kicsit, hazahozom, bizonyosan haza.
+
+– Azt mi nem érjük meg, sóhajtanak az öregek, de látom szemükben a
+reménykedő kérdést: hátha, hátha?…
+
+Éjfél után nyom el a jótevő álom. Későn ébredek, aztán bucsuzás, még egy
+utolsó kinálgatás: fogadd el a pénzt, fiam, fogadd el, – kifejlek az
+ölelő karok közül, repül a szán a vasuthoz, megyek, Pest, megyek, megint
+uj életet kezdek tebenned!
+
+Még ugrál néhány százas a tárcámban, hálókocsira váltok jegyei. Itt hoz
+a sors össze két emberrel: Bánffy Dezső az egyik, Boér Elek a másik.
+Amaz még főispán, de hivják Pestre, hogy vállalja a Házelnökséget, emez
+Erdély kinevezetlen gubernátora: tőle függ, ki kap mameluk-mandátumot
+Erdélyben, ki nem.
+
+– Á! Megbuktunk? Megbuktunk? – integet messziről nagy kárörömmel.
+
+– Meg.
+
+– Ugy kell neked, mért hagytál el minket! – s nagyot csap a combjára
+széles jó kedvében. És ugy kacag, olyan lelkiből kacag.
+
+Nem, nem, ez az ember nem érzi, hogy még egy-két esztendeje van hátra:
+szörnyü halálnak halálával hal meg.
+
+Szót szó követ, elmesélem, mit müveltek a szolgabirák.
+
+– Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – kiált fel lelkesen
+Bánffy Dezső.
+
+No, jó. Telik, mulik az idő, két hét mulva Bánffy Dezső lesz a
+képviselőház elnöke. Kiadom az arcképet az Ország-Világ-ban, hogyne
+adnám ki. Mindössze husz sornyi élet- és jellemrajzot irok az arcképhez.
+Elmesélem röviden, hogy a választás után három ur utazik Pest felé. Hogy
+a három ur közt ilyen meg ilyen beszélgetés folyt le. Az az ur, aki igy
+kiáltott fel: – Ilyennek kellene lenni minden szolgabirónak! – Bánffy
+Dezső, a képviselőház ezidőszerinti elnöke. Az az ur, ki széles kedvében
+a combjára csapott: Boér Elek, a képviselőház alelnöke. „Azt hiszem, –
+fejezem be a jellemrajzot – bővebb jellemrajzot nem kiván tőlem a nyájas
+olvasó“.
+
+Ezen a furcsa jellemrajzon sokat nevettek akkoriban, de nem nevetett
+annyi ember, mint amennyien sirtak azon a tárcámon, amelyben bukásomat
+énekeltem meg. Nevetéssel indult ennek is az olvasó, de sirással végezé.
+Hirtelen-váratlan a vidám tárca ama bus jelenetre fordult, amelynek
+fentebb tanuja valál, nyájas olvasó. S amelynek a csattanója a pesti
+pályaudvaron csattant el, amint véletlenül benyultam télikabátom zsebébe
+s onnan egy horgolt zacskót huztam ki. Tele volt a zacskó ezüst
+forintosokkal. – Ó, édes jó anyám! Hát nem _belelopta_ zsebembe
+megtakaritott pénzecskéjét?! Abba a zsebbe, amelyből annyi pénzt _loptak
+ki_!
+
+…Szeretném látni azt az embert, akinek a politikai pályája szebben,
+meghatóbban fejeződött volna be, mint az enyém.
+
+
+
+
+NEGYEDIK FEJEZET.
+
+
+Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már könyvirásból is megél.
+
+A legenda szerint, Isten a világ teremtésekor harminc esztendőben
+állapitá meg az ember életidejét, ugyanannyiban az ökörét is. Az ember
+keveselte, az ökör sokalta Isten ajándékát, s emez az embernek tiz
+esztendőt átengedett. Általában az állatok mind sokallották az életidőt,
+igy juttatott a kutya is, a majom is az embernek a magáéból. Ez a
+magyarázata – mondja a legenda –, hogy az ember harminctól negyvenig
+ökörmódjára dolgozik, ebben az időszakban huzza a legnehezebb igát,
+azontul már otthon hagyogatják házőrzőnek, mignem eljut a gyámoltalan
+öregségbe, amikor mindenre nevet, mint a majom.
+
+Ha végiggondolja élete folyását, a legendának minden becsületes
+munkásember igazat ád. Harminctól negyvenig legerősebb az ember, ez
+időben dolgozik inaszakadtáig, meg-megpótolva a nappalt éjszakával is.
+„Két szemnek két óra elég“, – mondogatta édesapám, s ha nem is szabad
+szó szerint venni ezt, ereje teljességében a szántó-vető ember sem a
+nyolc órai pihenőt, sem a nyolc órai alvást nem ismeri.
+
+Az apám nem ismerte, én sem ismerém. De mindjárt megállapitom, mert mind
+a kettőt megpróbáltam: könnyebb a kasza, mint a toll. A kaszás Isten
+szabad ege alatt vág rendet rend után, az iró négy fal között,
+magacsinálta füsttengerben vet betü után betüt. A kaszás meg-megáll,
+kaszát fen, neki ez is pihenő. Az iró is meg-megáll: nem pihenni áll
+meg. Megáll, mert _mondat_ közepén elakad, hosszan, sokáig keresgél egy
+szót, a legtalálóbbat, a legkifejezőbbet. Minden szónak a keresése
+agyának egy csepp vérét fogyasztja el. A kaszás délben leül a gyepre,
+bekanalazza ebédjét, aztán elterül s nagyot alszik. Az iró betütől és
+füsttől bódult fejjel támolyog az ebédlőbe, leroskad az asztal mellé,
+azt sem tudja, mit eszik: evés közben tovább füzi a félbehagyott
+gondolatot. Ebéd után ledül a pamlagra, szemét lehunyja, de hiába: az ő
+alvása nem alvás, nyugtalan szendergés az.
+
+Ujságszerkesztés? Kellemetlen foglalkozás bizonnyal, de legalább egy
+tekintetben megnyugtató: betegség, ha lever a lábamról, elsején küldi
+fizetésemet a kiadó, nincsenek álmatlan éjszakáim amiatt, vajjon holnap,
+holnapután lesz-e kenyér az asztalfiában. Honatyáskodás? Üldögélek a
+padban, hallgatom a szónokot; ha unalmas, kimegyek a folyosóra, ahol
+rendszerint füsttengerben anekdótázik egy sereg ember. Este megyek a
+klubba, ott tereferélek, s ha jóllaktam politikai és minden egyéb
+pletykával, hazamegyek vacsorázni. Gyöngyélet ez annak, akinek egyéb
+dolga s gondja nincs.
+
+Isten veled, ujságszerkesztés, Isten veled, honatyaság! Én már többet ez
+életben nem kérek regényt Beniczkynétől; nekem Tolnai Lajos nem ir több
+bájos falusi regényt. Soha többet ez életben nem lopom az Időt sem a t.
+Házban, sem a klubban, én már megint uj életet kezdek. Merész, sőt
+vakmerő a vállalkozás: ihol, a gólya, a kedves gólyamadár meghozta az
+ötödik gyermeket is, s én lemondok az elsején pontosan kijáró
+fizetésről, könyvirással szerzem meg ezután a gyermekek kenyerét,
+ruháját, rajztábláját, iskolakönyvét, sőt forró meleg nyarakon a por- és
+füstnélküli levegőt is!
+
+Visszapillantok az ujságszerkesztés és honatyaság öt esztendejére; az
+egész irodalmi termés egy rossz regény, két mese- s egy
+apró-gyermekkönyv: az _Apa mesél_. Egészen apró gyermekeknek irtam,
+voltaképpen az első fiamnak, s talán ez a magyarázata, hogy legjobb
+gyermekkönyvemnek ma is ezt tartom. Még mindig nem merült el a
+gyermekkönyvek tengerében, sőt épp ahogy e fejezethez érek, értesit
+Wolfner József kiadó barátom, hogy karácsonyra jön az ötödik kiadás. Az
+1919-ik esztendő április 25-én azt irtam a naplómba egy kommunista
+ujságcikk olvasása után: „Ez az én irói pályám halálos itélete“, s im –
+ébren vagyok-e? – élek, élek, még mindig élek!
+
+Igen, egy rossz regény, két mese- s – talán mondhatom – egy jó
+gyermekkönyv: öt esztendő irodalmi termése sem több, sem kevesebb. Most
+pedig hol is kezdjem? Egyelőre rövid lélekzetü történeteket irok napi és
+hetilapba. Mi téma összegyült az édes anyaföldön! Sürün rajzanak
+lelkemben emberek, történetek, viaskodnak az elsőbbségért: melyiknek
+adjak előbb életet. Gyülnek, gyülnek – könyv lesz belőlük. De
+nyilvánvaló, hogy életnek ez még nem élet, hisz itt az ötödik gyermek:
+az emberek már a negyediknél mosolyogtak, szánakoztak könnyelmüségemen –
+no, az ötödiknél már meg is botránkoznak. Eszembe jut Rákosi Jenő hires
+vezércikke: a _Gyermekek és kutyák._ Egy háziurat állit pellengérre, aki
+házába lakót csak ugy fogad be, ha sem gyermeke, sem kutyája nincs. Ez a
+háziur nem bocsátja be a gyermeket, nekem a barátaim nem akarják
+megbocsátani az – ötödiket. (Istenem, Istenem, mi lesz, ha beröppen a
+gólya a hatodikkal is!) Ám én azt mondom néktek, gyermektelen és
+egy-kétgyermekü apák és anyák, a gyermek – áldás. Nemcsak a gyermeknek
+van őriző angyala, van a szülőnek is. De csak annak, aki a gyermektől –
+nem fél. Minden gyermekkel áldás száll a házra, nem remélt áldás.
+Szaporodik a gyermek? Szaporodik a kenyér. A kenyérszerző alkalom.
+
+…Egyszer csak „megjelen nekem“ egy ősz öreg ember. Nem éjjel, nem
+álmomban, mint a népmesék ősz öreg embere, fényes nappal jön hozzám s
+mondja:
+
+– Ön már sok népmesét irt; ismeri a népmesegyüjteményeket. Ezek a
+gyüjtemények el vannak temetve. Az ifjuság kezébe nem kerülnek. Ugy,
+amint a gyüjteményekben vannak leközölve, nem is valók az ifjuságnak. Ön
+ezeket ujra irná, elmesélné a nép mesemondó hangján. Mellőzné, ami
+bennük a gyermeki léleknek ártalmas. Felkutatná ami mese és monda régi
+és uj folyóiratokban rejtőzködik. Azokat is megirná. Sőt megirná
+Vörösmarty és más költők hőskölteményeit is. Közelebb vinné ezeket az
+ifjusághoz. Mit szól a tervhez?
+
+– Gyönyörü terv.
+
+– Az én számitásom szerint, oly nagy az anyag, hogy tiz nagy kötet
+telnék ki belőle. Elébb füzetekben jelennének meg, azután kötetekben.
+Mint a Vasgereben. Mint a Vörösmarty. Mint a Tompa. Mint a Garay.
+
+– S lesz ennek kiadója?
+
+– Már meg is van!
+
+– Ki az a vakmerő?
+
+– Méhner Vilmos.
+
+Mint könyvkötő legény került Bécsből Pestre Méhner Vilmos, aztán könyves
+boltot nyitott. Magyarul soha meg nem tanult, de kiadta Vasgereben
+összes regényeit, Vörösmarty, Tompa, Garay összes költeményeit. Egy sort
+sem értett belőlük, de kiadta, mert az én ősz öreg emberem
+(Kuttner-Kelemen Dávid a neve) belebeszélte s be is bizonyitotta, hogy
+Vasgereben jó üzlet, Vörösmarty jó üzlet, – a többi is jó üzlet.
+
+Már meg is irta a szerződést az ősz öreg ember, aláirom, viszi
+Méhnerhez, hogy ő is irja alá. És másnap dult arccal rohan hozzám az ősz
+öreg ember:
+
+– Képzelje, az a – – német, nem irta alá! Házat épit, számlát hoztak
+neki, felbosszankodott a számlán s azt mondta: ha Arany Jánostól viszek
+neki szerződést, azt sem irja alá. Több könyvet nem ad ki.
+
+Nem is adott. De az ősz öreg ember nem hagyja annyiban: végigházalja
+tervével a kiadókat. Csüggedten tér vissza ujra meg ujra.
+
+– Még egynél nem voltam. Az Athenaeumnál. Ott egy fiatalember a
+könyvkiadó osztály vezetője. Ez meg fog érteni engem.
+
+Ez meg is értette. Ranschburg Viktor a neve. Ezidőszerint a Pantheon
+igazgatója. Ennek a most irom könyvnek a kiadója.
+
+Emich Gusztáv, Petőfi első kiadójának a fia, az Athenaeum
+elnökigazgatója. Nagymüveltségü ember, ritkaságokkal teli gazdag
+könyvtára van: mindig csudáltam, mit keres a – képviselőházban.
+Képviselőségem idejéből jó emberem. Vele és Ranschburggal tárgyaljuk meg
+a Magyar Mese- és Mondavilág dolgát. Az ősz öreg ember tiz kötetéről
+leszállunk öt kötetre, s az első kötet sikerétől függ a további négy
+kötet kiadása.
+
+– Hát ezt a könyvet minek adják ki? – támad egy ifjukori barátom
+Ranschburgra az első kötet megjelenésekor. – Hisz ebből 200 példány sem
+fogy el!
+
+– Már 2000 fogyott el, – felel Ranschburg szárazon.
+
+…A Magyar Mese- és Mondavilág már rég tul van a 200 ezer példányon, a
+háromszázezer körül jár. Szóval: az ifjukori barát jól ráhibázott,
+ugyebár?
+
+A honfoglalás ezredik fordulójára készül el a könyv: ezer év
+meseköltése. A szabadságharc ötvenedik fordulójára a _Magyar nép multja
+és jelene_. Jó két esztendei készület: rengeteg régi és uj történeti és
+néprajzi könyvek végigolvasása, jegyzetek csinálása előzi meg a
+pillanatot, amikor végre nekiülhetek s megirhatom szép rendibe a föld
+népének ezeréves küzdelmét – embervoltának elismertetéseért. Irói pályám
+legnehezebb s anyagi és erkölcsi tekintetben is legháládatlanabb munkája
+ez. Hatvan nyomtatott iv a kvártalaku, kétkötetes könyv: iró is, kiadó
+is ráfizet. A müvelt közönséget nem érdekli a könyv: cime után nyilván
+azt sejti, hogy a népnek való olvasmány; a nép nem veszi meg, mert neki
+meg drága.
+
+Vége már a régi jó világnak, amikor az ujságok az uj könyvet tárcacikkre
+méltatták. Ebben a ritka szerencsében csak az részesül, akinek ennél az
+ujságnál, annál is, „jó barátai“ vannak. Nekem nincsenek. Első
+könyvemet, a Székely Tündérországot bő ismertetésre, tulságos dicséretre
+méltatják az akkori lapok, az ötkötetes Magyar mese- és mondavilágnak
+egy-két jó szó már alig jut. A könyv – üzlet, a kiadó üzlete, mennél
+nagyobb a könyv, annál nagyobb az üzlet, ergo a kiadó fizesse meg a –
+reklámot. Endrődi Sándor, a _Kuruc nóták_ halhatatlan költője,
+fellelkesül ötkötetes könyvemen, magasztaló cikket ir róla, bekopogtat
+vele két-három ujsághoz: egyik sem közli. Végre is a _Fővárosi
+Lapok_-ban, az Athenaeum saját ujságában lát napvilágot a költő cikke. A
+_Fővárosi Lapokban_, melynek akkor már alig van olvasója. Ugyanezt
+cselekszi Lévai Mihály, az iró-plébános, később országgyülési képviselő:
+ő is csupa lelkesedésből cikket ir a Magyar mese- és mondavilág-ról,
+elviszi egy ujsághoz, a szerkesztő meg is igéri: hogyne, hogyne, – a
+cikk sohasem látott napvilágot. Most már önkéntelen felmerül a kérdés:
+voltaképpen hogyan kerül a könyv a nyájas olvasó kezébe? Mindjárt
+megfelelek rá: Ama nyájas olvasók utján, akik a könyvesboltba
+betévednek, ott a könyvet megveszik, elolvassák s ha megnyerte
+tetszésüket, társaságban, ahol könyvről is esik szó, megkérdik: Olvasták
+ezt meg ezt a könyvet? Melegen ajánlom, olvassák el.
+
+Igy terjed a könyv.
+
+Hogy ellenmondásra alkalmat ne adjak, sietve jegyzem meg: a magam
+könyveiről beszélek s példával is bizonyitom.
+
+A _Testamentum és hat levél_ az első könyvem, mely utat talál az olvasók
+szivéhez. Vékony könyvecske ez. Apránként jelen meg a Magyar Hirlapban.
+Pünkösd ünnepén jelen meg a Testamentum az ujságban, s két hét sem telik
+belé, megtelik egy ládikó levelekkel. Csupa meghatott emberek levelei.
+Mit gondolok, mit nem, magam leszek a kiadója e könyvecskének, sem az
+ujságoknak, sem a könyvesboltoknak nem küldök belőle, mindössze a Magyar
+Hirlap jelenti be a megjelenést. S im, egymásnak adják a kilincset a
+vevők: a lakásomról hordják el az első kiadást. De vidékről is sürün
+jönnek a megrendelések, még táviratban is. Szabadkáról azt irja egy ur,
+hogy egy nagy társaságban felolvasta a Testamentumot, mind megrendelték
+– küldjek 30 példányt azonnal. Kassáról ugyanezt irja egy másik ur, ez
+is kér: küldjek 50 példányt azonnal. Tauffer Vilmos, a hires nőgyógyász,
+minden másod-harmadnap elvitet két-három példányt: 1893 karácsonyán a
+_Testamentum_ az ő karácsonyi ajándéka. És igy tovább és igy tovább.
+
+Neki bátorodom az első kiadás sikerén, kinyomatom a második kiadást is:
+ebből már küldök a könyvesboltoknak is, az ujságoknak is. Harminc
+ujságnak küldök Testamentum-ot. Harminc ujság közül kettő-három irt
+annyit: megjelent. Annyit sem a többi. Jön hozzám egy fiatal ujságiró s
+mondja: Olvastam a Testamentum-ot. Mondhatom, megrikatott.
+
+– Csak nem vette meg?
+
+– Nem, kérem. Hetekig hevert a szerkesztő asztalán, láttam, hogy ugy sem
+irnak róla – zsebrevágtam.
+
+Találkozom Fekete Józseffel, a Magyar Szalon szerkesztő-kiadójával.
+Mondja: No, én megjártam a könyvével.
+
+– Hogyan?
+
+– Az ágyban olvastam a Testamentum-ot s egyszerre csak elkezdtem
+zokogni. A feleségem felébred, rémülten kérdi, mi bajom. Mutatom neki a
+könyvet: ez zokogtatott meg.
+
+Megzokogtatta, de irni egy sort sem irt róla.
+
+Mégis elkélt a könyv. A harmadik kiadásnak már Singer és Wolfner a
+gazdája – a világháboruban jelent meg a hatodik.
+
+A jég megvan törve, már jöhet _Huszár Anna_ regényem, jöhet a _Sziv
+könyve_, a _Katalin_, az _Uzoni Margit_, nagyoknak, gyermekeknek,
+serdülő ifjuságnak való könyveim nagy serege: az ajtó tárva-nyitva
+előttem. Jöhet már a hatodik gyermek is, ezt már nem bérkaszárnyába,
+magamépitette kisbaconi házamba röppenti a gólya. Abba a házba, melynek
+minden téglája – könyv. Minden téglájában agyamnak egy-egy vércsöppje.
+Eleven ember van ebbe is befalazva, miként a dévai várba, az argesi
+zárdába. Tiz esztendő eredménye: ötven könyv. Ujabb tiz esztendő – ujabb
+ötvenet jelent, s irván e könyvet, már magam sem tudom, hány tizzel
+vagyok a százon túl. A legendát meghazudtolom: nekem nem tiz, de husz
+esztendőt juttatott az ökör a maga életidejéből. Néha, száz kezem volna,
+az sem volna elég: annyi a – megrendelés. Athenaeum, Franklin,
+Singer-Wolfner, Lampel-Wodianer a kiadóim; nem kell szaladgálnom kiadó
+után. Van esztendő, amikor – beleszámitva Apponyi beszédeinek sajtó alá
+rendezését – száz ivre jegyzem rá: imprimatur! Egy iv, nyájas olvasó, 16
+oldal. Számitsd ki, hány oldal száz iv. A számolásban kacagtatóan gyenge
+vagyok.
+
+*
+
+Igaza volt Kiss Józsefnek, vagy valamelyik iródiákjának, aki azt irta
+rólam, hogy „jövevény“ vagyok. Jövevény, aki azért jött Pestre
+Székelyországból, hogy meséljen a pesti gyerekeknek s mesemondás közben
+beléjük plántálja a magyar szót, s talán – a magyar lelket is. Az
+édesapám is jövevénynek mondta mind ama családokat, amelyek nem voltak
+jelen a kisbaconi ősfoglalásnál, s _csak_ háromszáz esztendeje, hogy
+beszivárogtak… Valóban, jövevény vagyok, ha jobban tetszik, kivándorló,
+mint akármelyik székely testvérem, aki Amerikában meg Romániában próbál
+szerencsét, s közben szüntelen az édes anyaföld felé száll a sóhajtása;
+számlálja az esztendőket, a hónapokat, a heteket, a napokat, végezetül a
+perceket, amikor visszatérhet az édes anyaföld kebelére, házat épithet
+rá, földre földet szerezhet, magot hinthet belé, aztán – aztán az édes
+anyaföld porával vegyül el a pora…
+
+A föld fia, igazi fia, az aszfaltban gyökeret nem ver soha. A földnek,
+az édes anyaföldnek van szive, lelke, az aszfaltnak sem szive, sem lelke
+nincs. A föld, az édes anyaföld virágillatot, az aszfalt fojtó büzt
+lehel. A föld fia csalódhatik a föld fiaiban, nem csalódhatik a földben.
+Az emberek erkölcse változhatik, hol megromlik, hol megjavul, a föld
+erkölcse nem változik: marad, ami volt világteremtésekor, időtlen
+időkig. Emberi kéz hiába irtja ki Romhány-erdő sok évszázas óriásait, én
+már halálomig Romhány-erdő zúgását, Romhány-erdő vadgalambjának búgását
+hallom, sodorjon bárhová a Sors szele. Hiába romlik meg a kisbaconi
+borviz-kut vize az emberek nemtörődömsége miatt, szájamban e borviz izét
+érezem, nemcsak a szájamban, a szivemben is. Hiába kótyavetyélik el
+édesanyám tulipános ládáját, a ruhák közé rejtett alma illata örökre az
+enyém marad.
+
+Még alig tünt el a szép ifjuság, s én a szép öregségről álmadozom. A
+mindennapi kenyérért irom könyveimet, de két kenyérből egyet folyton
+hazaküldök. Egyik kenyér a jelenvaló életé, – jövendőé a másik. A
+nagyváros s a kis falu közt oszlik meg életem, hol haza, hol
+visszaszaladok. Itt könyvet nyomtatok, ott fát ültetek. Itt könyvet adok
+el, ott földet veszek. Könyvre könyvet, földre földet. Kellemetes is
+volna, hasznos is volna kissé a nagyvilágban körültekintenem,
+látókörömet tágitanom, de huzva-huz az édes anyaföld hazafelé, mindig
+csak hazafelé; kitör belőlem az ősök vére, nem vágyom látni a velencei
+doge-palotán az ábrázatomat: egy kis kert nekem az egész nagy mindenség.
+Egy kis kert, amelynek fáit, bokrait magam ültetém. Egy darab föld,
+melyet őseim verejtéke áztatott. A mező, az erdő, a falu, az
+erdőzúgásos, vadgalambbúgásos Erdővidék itt gyökeredzik minden
+történetem, innét csendül szét a hangja minden mesémnek: nekem éppen
+elég halálig, mit e föld lelke lelkembe plántált, legyen elég nektek is.
+Haláltól való csudálatos megváltatása után a tékozló fiu fogadalmat
+tett, hogy az uj életet az édes anyaföldnek s népének szenteli.
+Megtartám a fogadalmat. Ha nem hazudik a statisztika, népiskolai és
+népkönyvtárakban az én könyveimnek van legtöbb olvasója. Nekem a
+dicsőségből ennyi éppen elég. Adjon más egyebet, szebbet, jobbat,
+maradandóbbat a nemzetének: nem irigylem, dicsérem ezért. – _Ilyennek is
+kell lenni,_ – mondta az egyszeri cigányprimás, amikor a hegedümüvész
+játéka felől kérdezték a véleményét. Kell, kell, mondom én is. Mennél
+többen legyenek. Ámen.
+
+…Már hordják a követ, a téglát. Minden kő, minden tégla egy-egy példánya
+könyveimnek. De már ennek külön fejezetet szentelek. Nem minden
+esztendőben épit házat a magyar iró.
+
+
+
+
+ÖTÖDIK FEJEZET.
+
+
+Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen: házépitésről,
+faültetésről, mezei és falusi életről.
+
+Még áll az ősi ház, él nagyapó, nannyó, s im, az udvaron öt pesti unoka
+szaladgál. Istené a dicsőség: megaranyozhatom életük alkonyát. 1894-et
+irunk: már csak egy esztendőt „hetvenkedik“ nagyapó, akkor ráfehéredik a
+nyolcvan esztendő. Ma még csak vén ember, de jön már, jön már az aggság.
+Már fel-felsóhajt: Ó, erő, erő, hová levél! – de a kertben még ő
+kaszálgat füvet a bocikának; ő kaszálja meg a helyet, ahová hinta
+állittatik fel a pesti unokáknak.
+
+Gyönyörü élet-alkony! Álmatlan éjszakákon mit sóhajtoztak, mit
+keseregtek: Sohasem látjuk meg a pesti unokákat! Nem akarnak hinni a
+szemüknek: Sürü sóhajtásuk felhatott a magas egekbe, Isten meghallgatta
+könyörgésüket – két hófehér galamb körül öt fióka röpked.
+
+Nagyapó, nannyó megfiatalodik. Kicsi villákat, gereblyéket csináltat
+nagyapó az unokáknak, eltipeg velük a rétre: együtt forgatják a száradó
+szénát. Nem győzi dicsérni a gyermekek szorgalmát, amikor hazatérnek:
+Higyje meg, nannyó, annyi boglyácskát raktak az unokái, hogy ki lehetne
+telelni rajta egy – döglött bárányt.
+
+– Ó, ó, magát mindég fogja a tréfa, – mosolyog nannyó, aztán hirtelen
+eltünik, öt pohár tejjel fordul vissza nagy fürgén: – egyetek, édes
+csirkéim, egyetek. Ugy-e, megéheztetek?
+
+Igen-igen csudálkoznak, hogy milyen jók ezek a pesti gyermekek: nem
+kényeskednek, nem nyafognak, nem veszekednek, nem verekednek, s mely
+édesen simulnak hozzájuk, az egyszerü öreg emberekhez. Igen-igen
+elcsudálkoznak; azon is, hogy estefelé csak szól az anyjuk: Gyerekek,
+lefeküdni! Egy, kettő, há-rom! – és indulnak a gyermekek, mint a
+katonák. Ezért és sok mindenért igen-igen dicsérik nekem a pesti
+menyemasszonyt. Ami a szivemnek igen jól esik.
+
+– Ó, édes fiam, ha örökké itt maradhatnátok!
+
+– Örökké nem maradhatunk; de ezentul minden nyáron itt leszünk.
+
+– Ha ugy, lenne!
+
+– Ugy lesz.
+
+Az ősi ház „nagy házában“ kényelmesen elférünk az öt gyerekkel. Két
+ablak néz a virágos kertre, egy az udvarra, negyediknek egy kis ablak, a
+veteményesre nyiló „tyukleső“ ereszti be az áldott nap sugarát. A
+halhatatlan mályva virágai behajolnak az ablakon. András nagyapó
+háromfiókos ládájáról egyetlen rézkarika sem hiányzik, s im, szakadatlan
+teljesül a jövendölése: rézkarikákat a pesti unokák is meg-megzörgetik.
+De vajjon gondolt-e András nagyapó – pesti unokákra? Képzelem, hogy
+eltünődik, ha le-letekint az égből: vajjon honnan kerülhettek ide ezek a
+térdig nadrágos, azon alul csóré lábszáru fiuk? „Ejnye, enyje, de
+szegény ember lehet az apjuk!“
+
+Az ősi ház mögött már ássák a kicsi gazda házának a fundamentumát. Gábor
+bácsi fia a kicsi gazda. Őszre telő alá is kerül, pedig a kicsi gazda
+három teljes esztendeig nem lesz e ház lakója: a császár ad neki
+kvártélyt. Mért sietnek oly igen? Felelet: egy az, hogy a kicsi gazdának
+része legyen az épitésben, más az, hogy kész ház várja, amikor a császár
+hazaereszti.
+
+– Talán ide épült volna az én házam, – borul el a lelkem egy pillanatra
+– ha édesapám nem a világnak nevel, s én az ősi telket el nem adom. De
+jól történt, ugy, ahogy történt. Ide behallik az ucca lármája, beszáll a
+pora – én majd a gyümölcsös mögött épitem az én házamat. A lucernás
+kertben, amelynek szélén a Macskás-patak kanyarog. Tul a patakon rét,
+aztán szeliden emelkedik föléje Magyarósoldal, majd hirtelen meredek
+heggyé ágaskodik. Hajdan erdő, most egy-egy faóriás törzse rothadoz,
+itt-ott nyirfa meg csenevész bokor szomorkodik. Be szép erdőt varázsolok
+én ide!
+
+– Mit szólsz a tervemhez, Mária?
+
+– Gyönyörü a terv, de most is oly sokat dolgozol… Félek, összeroskadsz.
+
+– Amit én tervezek, nem egy-két, de sok-sok esztendő munkája tesz,
+Mária. Marad e munkából a gyermekeinknek is, az unokáinknak is. Kitüzöm
+a célt s lassan, szép lassan haladunk feléje. Az első lépés a ház s
+hozzá egy kis kert. Ez az első lépés három esztendőt jelent. Székely
+szokás szerint kezdünk a fészekrakásba. Első esztendőben meghordom a
+fundamentumkövet, megvettetem cigányokkal a téglát. Második esztendőben
+a fenyvesből lehozatom a födélhez való fát. Harmadik esztendőben együtt
+az anyag, felépül a ház. S a negyedik esztendőben szépen a karomba öltöd
+a karodat, én fölvezetlek a garádicson, ott, azt hiszem, megindult
+szivvel állunk meg egy pillanatra, aztán önkéntelen lehajlunk,
+megcsókoljuk a küszöböt s belépünk a házba. Velem tartasz-e _ebben is_?
+
+– Veled, veled.
+
+*
+
+Már épitjük is a házat Máriával – papiron. Négy szobán kezdjük
+tavasszal, nyár végére a négy nyolcra szaporodik, majd hozzátoldunk egy
+fürdőszobát is. Igen komolyan meghányjuk-vetjük, hogy, ha minket Isten
+megáldott öt gyermekkel (s megáldhat még többel is), egyszerre csak
+nyakunkra nőnek a gyerekek, ez megházasodik, az férjhez megy, még nyolc
+szoba is kevés lesz majd. Ha csak négy unokát számitunk egy családra, ez
+már husz gyermek. A szülék száma tiz. Husz meg tiz = harminc. Velünk,
+öregekkel, összesen leszünk harmincketten. De számitásba kell vennünk a
+hatodik gyermeket is, akit sokat emlegetünk, s igy szinte bizonyos, hogy
+egyszer csak beröppen vele a gólya. Benső vágyunk a hatodik, még pedig
+leány, mert többségben vannak a fiuk: három fiu, két leány. Amig csak öt
+gyermekünk van, el sem tudunk – válni. Ám lenne csak három fiu, három
+leány, mely könnyü volna válnunk! Ezen igen nagyokat nevetünk, s addig
+is, mig a válás bekövetkeznék, elhatározzuk, hogy az ebédlő nagyterem
+lesz. Akkora, hogy ötven ember kényelmesen elférjen az asztal körül.
+Gyermekeknek, unokáknak ez a ház lesz a találkozója minden nyáron. Akkor
+is, amikor mi már rég a temetőben porladunk. Természetesen, a kisbaconi
+temetőben…
+
+A nyilt verandáról egyenesen az ebédlőbe fog nyilni az ajtó. Nem rejtjük
+el: aki belép, mindjárt ide lépjen. Lássa első pillanatban, hogy házunk,
+szivünk tárva-nyitva minden jó embernek. Bár a rajzoláshoz igen keveset
+értünk, minden nap csinálunk két-három tervet, s mintha éjjel-nappal
+azon kellene tünődnünk, mire költsük el a pénzünket, hat ablakkal
+tiszteljük meg az ebédlőt, sőt az udvar, meg a kert felé nyiló ajtó fölé
+is ablakot tervezünk: hadd – „legyen világosság!“
+
+Nagyapó is, nannyó is, nem akarnak hinni a szemüknek, meg-megmutatván
+napról-napra változó tervrajzainkat. Nekik minden terv tetszik, csak a
+garádicsok miatt aggódnak, amelyek a verandára köröskörül felvezetnek.
+
+– Fiaim, – mondja nagyapó, – egyszer majd ti is megöregedtek s akkor
+„megnő“ a garádics.
+
+– De igy szebb lesz, nagyapó.
+
+– Szebb, szebb, de bizony mondom, „megnő“ a garádics…
+
+Ujabb tervet eszelünk ki: bevezetjük a vizet a fürdőszobába, a konyhába,
+a virágos kertbe. De honnét? Szemünk előtt csörgedez a Macskás-patak, de
+szeszélyes egy patak ez: hol vigan folydogál, sőt néha ki is csap
+medréből, hol messze fönt az erdőben kiszárad a forrása, s ilyenkor csak
+a meder egy-egy gödröcskéjében szomorkodik a viz. Bővizü patak foly a
+falu közt, de innét mások telkén s az uccán át lehetne ide vezetni a
+vizet: nagy felfordulás, nagy költség ez – le kell erről mondanunk.
+Nagyapó mosolyogva hallgatja vizvezetéki tervelgetésünket, végül
+megszánja szomorkodásunkat, s mondja: – Jertek velem.
+
+Átmegyünk a Macskás-patakon, alig távolodunk száz lépésnyire, megáll.
+
+– Nézzetek ide. Ezen a helyen ennek előtte kétszáz esztendővel Benedek
+Kerestély ükapátoknak halastava volt. Ihol, még most is látszik vékonyan
+a halastó karimája. Most menjünk tovább.
+
+Tovább megyünk, fölfelé a lankás hegyoldalon, harmincat sem lépünk,
+bővizü forrás bugyog előttünk.
+
+– Ennek a forrásnak a vize táplálta a halastavat, – mondja nagyapó.
+
+– Hiszen, – mondom én, – tudtam én a létezéséről mindakettőnek, de ha a
+földje egyiknek sem az enyém.
+
+– A halastó földje nem, de a forrásé még enyém. Nézd, ez a föld hosszan
+elnyulik a hegyoldalon. Itt ásatsz egy árkot. Amott egy nagy gödröt,
+éppen szembe azzal a hellyel, ahová a házat épited, innét aztán a viz
+szépen befolydogál a házadba.
+
+Mindjárt fel is mérjük a távolságot – lépéssel: forrástól a viztartó
+medencéig nyolcvan, medencétől be a házig hetven méter utat tesz a viz.
+
+– Ó de jó, ó de jó! Áldja meg az Isten, nagyapó!
+
+Nagyapónak különben tetszik is, nem is ez a tervünk. Inkább nem, mint
+igen. Nagyapó már a nyolcvanadik esztendőt tapossa és sohasem jutott
+eszébe, hogy a maga dolgán könnyitsen, életét kényelmesebbé tegye. Jó
+félszáz esztendeje mult, hogy a maga gazdája s neki elég volt egy kút:
+házba, pajtába ebből meritették, hordták a vizet, s jutott kút vizéből a
+szomszédoknak is. Nagyapó felesleges költségnek itéli a vizvezetéket,
+éppen mint a garádicsot, de viszont „megesméri“, hogy a világ sokat
+haladt az ő gyermekkora óta, ennélfogva belenyugszik a vizvezetékbe is,
+a garádicsba is. Ennél szokatlanabb ujitásokba is belenyugszik nagyapó,
+mihelyt bizonyosságot szerzett arról, hogy tervezgetésünk egészen komoly
+tervezgetés. Hogy az ő pesti fiának a szive csakugyan visszavágyódik az
+édes anyaföldre, itt akar élni, itt akar halni. Akkor szerzett pedig
+erről bizonyságot, amikor az első szekér követ behozták a lucernás
+kertbe. Ez a szekér már az én szekerem, a szekér elé fogott két ló az én
+lovam.
+
+Ez az első szekér kő csudát müvelt. Egyszerre csak látom, hogy mindegyre
+bekanyarodik a telekre egy szekér: hol ennek, hol annak az atyámfiának a
+szekere. Mind követ hoznak, szépen leüritik az én kövem mellé. Aztán
+jönnek szekerek, amelyeknek a gazdái nem atyafiak: ezek is követ hoznak.
+Megindultan köszöngetem a kéretlen szivességet, s különösen jól esik
+látnom, hogy nem halt még ki az ősrégi székely szokás: házat, csürt,
+istállót ha épit a székely, fél falu siet a segitségire. De még nagyobb
+csuda is esik: a szomszéd Magyarhermányból egyszerre huszonöt szekér
+kanyarodik be a telekre, – mind követ hoznak. Eszembe jut, hogy három év
+előtt ennek a falunak minden választója rám szavazott ugyan, de egyetlen
+egy sem szavazott ingyen, sok-sok boromat, pálinkámat itták meg, holott
+én oly igaz szivvel igértem, hogy szivem, lelkem, mindenem a népé, az én
+népemé – s ime, kéretlen és ingyen hozzák a követ! Ezek az emberek
+hajnalban felkeltek, kimentek az erdőbe, ott a szekeret megrakták kővel,
+irgalmatlan rossz erdei utakon kinozták a marhájukat, estefelé értek a
+telkemre, tehát egy egész napot áldoztak nekem. Ki érti ezt? Idegen azt
+nem érti, de értem én, aki itt születtem, itt nevelkedém. Ebben a népben
+két lélek lakik. Az egyik az ősrégi lélek, amely hü maradt az ezeréves
+szokáshoz; a másik az uj lélek, melyet az ujkor erkölcstelensége
+plántált belé. Házépités? Nosza, gyerünk, segitsünk a vérünkből való
+vérnek. Ezt cselekedte az apám, a nagyapám, az ükapám, ezt cselekszem én
+is. Követválasztás? Kezdetben ingyen adtam a vótumot, de tett-e a népért
+valamit, akire én ingyen szavaztam? Nem. Szegények voltunk, azok
+maradtunk. Második alkalommal már pénzzel kináltak; elfogadtam. Harmadik
+alkalommal kináltak, nem kináltak, megköveteltem. S minden alkalommal
+többet és többet. Nincs igazam? Akinek pénze van a követségre,
+bizonyosan sok-sok pénzt remél a követségből. Hadd fizessen.
+
+Ime, igy dolgozik egy emberben két lélek: becsületes és becstelen. Az
+egyiket az őshazából hozta, – ez megmaradt épségben; a másikat nem ő
+hozta, ezt gonosz kezek plántálták bele… Vajjon ennek mikor szárad ki a
+gyökere?
+
+Nagy kőhalmok emelkednek a telken, minden kőben – szeretet. Vetik a
+vályogvető cigányok is a téglát, hordják az erdőről a fát az atyafiak:
+hatvanezer téglát száz szekér fa éget pirosra. Ássák a fundamentumot,
+rakják belé a követ a kőmivesek. Kisgazdák a kőmivesek, nem iskolában
+tanulták a kőmivességet. Ma szántnak-vetnek, holnap házat épitnek. A
+terv pesti épitész munkája, ezen egy kicsit elcsudálkoznak, de nem igen
+akadnak meg rajta. Most van csak igazán elemében Gábor bácsi. Most veszi
+csak igazán hasznát, hogy a sepsiszentgyörgyi német iskolában a
+Baukunstot is tanitották. Ő a főpallér, kezében a tervrajz, igy
+dirigálja a kőmiveseket. Székelymódra megy az épités. Első esztendőben
+összehordjuk az anyagot. Második esztendőben födél alá kerül a ház.
+Harmadik esztendőben kerül sor ajtókra, ablakokra. Az ácsok is mind
+kisgazdák. Ezek sem az iskolában tanulták az ácsmesterséget: apáról
+fiura száll a kézügyesség. Gyönyörüen faragják ki a gerendákat, a
+szarufákat, mérnöki pontossággal illesztenek fát fához – ugy, ahogy a
+rajz előirja. Bonyodalmas szerkezet ugyan a födél szerkezete („látszik,
+pesti mesterkedés“), de megakadás nélkül foly a munka. Elébb az udvaron
+állitják össze a födelet, alaposan körülszemlélik, aztán messzire
+távolodnak, ugy szemlélik, hogyan fest az egész. A hosszu Rofaj a főács.
+Egyszerüen Rofajnak hivja az egész falu, mivel az egyetlen, aki Rafael
+névre kereszteltetett. Egyébként – mondjam-e? – az ő vezetékneve is
+Benedek. Ölmagas, karcsu öreg ember. Hetven év felé jár s még mindig
+egyenes, mint a nádszál. Hosszukás, lófő arca igazi arisztokrata arc.
+Csak mente kellene a hátára s mehetne a főrendiházba. Kurta fanyelü pipa
+lóg a szájában, ugy nézi, szemléli hosszan, sokáig a födélalkotmányt,
+aztán megszólal:
+
+– Ezt én a házra nem teszem fel.
+
+– Mért nem? – kérdem én.
+
+– Mert éktelen csúf.
+
+– Mért csúf?
+
+– Azért, mert alacsony.
+
+– Persze. Igy tervelte a pesti épitész.
+
+– Már akárki tervelte, rosszul tervelte. A házat elcsúfitja.
+
+– Dehogy csúfitja. Csak tegyék fel, öreg.
+
+– Én-e, uram? Az Istennek sem teszem fel.
+
+– Ejnye, öreg, ejnye, én tudom, mért nem tetszik magának. Mert a szeme
+megszokta a magas födelet. Magasabb a födél, mint a fal. Hiszen egyrészt
+jó a magas, meredek födél: nem áll meg a hó rajta; de másrészt rossz,
+mert igen ránehezedik a falra. Igaz-e?
+
+– Há’szen igaz, de szép. Ez meg éktelen csúf.
+
+– Próbáljuk meg.
+
+– Én-e? Hogy hótomig csúfoljon a falu?
+
+A fiatalabb ácsok is segitségemre jönnek: ha már ugy van, ahogy van,
+próbáljuk meg. Ha csúf lesz, leszedjük…
+
+– Hát próbáljátok, én kezemet sem mozditom meg.
+
+Nosza, nekiállnak az ácsok, szétszedik a födelet, darabonként felhordják
+a falra, ott összerakják. Az öreg messziről nézi a munkát, a fejét
+szüntelen csóválgatja, hümmöget, mikor aztán végére érnek, kérdem:
+
+– No, öreg, mit szól hozzá? Éktelen csúf-e?
+
+– Hát, uram – – – –. (Ezek a vonalak azt jelentik, hogy közben
+vakargatta a fületövét.) Hát, uram, ami igaz: igaz; ami nem igaz:
+hazugság. Isten, Jézus, ugy segé’n, csakugyan szép!
+
+A honfoglalás ezeredik évfordulóján ásták a ház fundamentumát, s 1898
+tavaszán nagyapó s nannyó ott álldogáltak a verandán, várták a pesti
+fiut, a pesti menyemasszonyt, a pesti unokákat.
+
+– Istené a dicsőség, – rebegte nagyapó. – Örömmel szállok az én
+koporsómba.
+
+– Istené a dicsőség, – rebegtük utána s leborultunk a szent küszöb
+előtt.
+
+*
+
+Nekünk szent volt.
+
+Ma, mikor e könyvet irom, csak adnak-vesznek házat, épiteni nem épitnek.
+Világháboru, két forradalom, megszállás fergetege szétrombolta,
+elsöpörte minden javainkat – ki oly vakmerő, hogy épitésbe fogjon? Igen,
+ebben a lelketlenül megcsonkitott országban nem épitnek, waggonokban,
+bűzös odukban senyvednek földönfutók százezrei, itt csak adják-veszik a
+házat. Szédületes summákon cserélnek gazdát városi és falusi házak. Az
+én házam az ő kilenc szobájával, vizvezetékével, 14 szárnyas és
+szárnyatlan ajtajával, 19 dupla, tükörüveges ablakával, alagcsövezéssel,
+kerek tizezer forintba került a mult század alkonyán. Való igaz, akkor
+is háromannyi pénzt emészt, ha nagyurasan azt mondom az épitőmesternek:
+Ime, itt a tervrajz, minden néven nevezendő anyag a maga gondja, nekem
+majd átadja a ház kulcsát, én meg fizetek. De én székely szokás szerint
+épitém házamat, sok száz szekér kő, fa és homok miatt lapos tárcámat
+alig kellett kinyitnom. A fundamentum fölött három sor faragott kővel
+kezdődik a fal: erdő, mező csak ugy termi a követ, hermányi kisgazdák
+faragják, akik szintén sohasem tanulták a kőfaragást, de a munkájuk
+csupa remek. Ők faragják a veranda oszlopait is, a hosszu
+garádicsköveket is, amelyek, nagyapó szerint, egyszer majd megnőnek…
+Ingyen fa éget pirosra hatvanezer téglát s – ki hinné ma ezt? – ezer
+tégla négy pengő forint. A szomszéd faluban, Nagybaconban, cserépvető
+telep, negyven-ötven család üzi e mesterséget a szántás-vetés mellett:
+ezer födélcserép ára 5 pengő forint. A kőmives a maga kenyerén,
+napszámba dolgozik, a napszám egy forint 20 és 50 krajcár közt
+váltakozik. A ház befödése – egy jó vacsora. Ősrégi székely szokás az
+is, hogy kéretlen, hivatlan jönnek férfiak, nők, gyermekek, kézről-kézre
+adogatják a cserepet, mig annak a kezébe kerül, aki a fedésben
+legjáratosabb.
+
+Igy épül a székely ház, igy épült fel az enyém is, melynek kisebb
+formában ma már egy sereg utánzata van, mind – alacsony födéllel. Azzal
+az „éktelen csuf“ födéllel, melyet az öreg Rofaj „az Istennek sem“ akart
+feltenni. De azóta már sok „éktelen csuf“ födelet tett fel, mert ami
+igaz: igaz, ami nem igaz: hazugság – Isten, Jézus ugy segé’n, szép az!
+
+Mai bankóban az én házamat félmillióra értékelik, de hordanák össze a
+világnak minden kincsét: nesze, ez mind a tied, add ide a házadat, nem
+adnám. Ezt a házat elvenni lehet, megvenni nem. Ebbe a házba be van
+falazva a lelkem, a téglákat, melyeknek minden darabja egy-egy könyv, az
+én véremmel kevert mész ragasztja össze – nem, nem, ezt a házat csak
+elvenni lehet, megvenni nem.
+
+Amikor a szent küszöb előtt leborulunk Máriával, már levélbe borultak a
+gyermek-gyümölcsfák ház mögött, ház előtt, ház körül. Miként András
+nagyapó kertjében, szép sorban állnak a fácskák, alma, körte, szilva,
+cseresznye, meggy. A ház előtt egy kis park: fenyőfacsoportok;
+szerteszét mindenfelé erdei fák, bokrok, itt-ott virágágyak. A fákat én
+ültettem, a virágokat Mária. Falu uccájáról hosszu kocsiut kanyarodik a
+ház elé, ennek az utnak két szélét apró fenyőfácskákkal ketten ültetjük
+tele. Két-két fácska egymás mellett, szélében, hosszában arasznyi
+távolság, majd ha derékig nőnek, élő sövény lesz belőlük. Aztán négy-öt
+lépésnyire egynek-egynek megengedjük, hogy nagyot nőjjön, nagyot –
+micsoda szép, micsoda gyönyörü sétaut lesz majd valamikor ez az ut!
+Munkaközben ujabb terv születik, a fenyősor mögé gyümölcsfákat ültetünk,
+azok majd kimosolyognak a nagyra nőtt fenyők közt – ó de szép lesz az!
+Nini, almát, körtét terem a fenyőfa!
+
+Nyár folyamán kétszer-háromszor kapáljuk, gyomláljuk s folyton
+öntözgetjük a gyermek-fenyőket – kétezeren vannak két sorban – és
+biztatjuk: nőjjetek, nőjjetek. És a fenyőfácskák engedelmes gyermekek,
+szemlátomást nőnek. Hogyne nőnének, amikor ez a föld a fenyő hazája, s
+mi kapálgatjuk, gyomlálgatjuk, öntözgetjük is. Itt ugy nő az erdei fa,
+mintha huzva-huznák fölfelé. Négy esztendő sem telik belé, már fiatalos
+erdőben sétálunk: növendék-paradicsom ez. Tetten érjük magunkat: bár a
+mi erdőcskénk mindig ily fiatal maradna! Mint ahogy fel-felsóhajt a
+szülő gondtalanul játszó gyermekeinek láttán: Ó, bár mindig gyermekek
+maradnátok!
+
+Fel-felröppenö, oktalan sóhajtások ezek, a természet törvénye ellen
+nincs fellebbezés: a magból csemete, a csemetéből fa lesz, nagyon erős
+fa, terebélyes, melynek árnyékában jó meg-megpihenni. A gyermek sem
+maradhat gyermek: azért áld meg vele az Isten, hogy emberré neveljük.
+Ime, mégcsak egy esztendeje vagyunk a ház lakói, s a kedves gólyamadár
+beröppen a hatodikkal. Leány, világos, hogy leány, hiszen ezt vártunk –
+no, Mária, most már válhatunk. Békésen megosztozhatunk: három fiu, három
+leány.
+
+Öt gyermekkel jövünk _haza_ tavasszal, hattal megyünk _vissza_ Pestre,
+ősszel. Alig pihenünk meg, tárcacikkben énekelem meg a hatodikat.
+Elpanaszlom, hogy az emberek mint sokallják a más ember gyermekét. Már
+az ötödiknél botránykoztak, a hatodikat meg sem tudják bocsátani. Hogy
+ez az ember – elveszett ember. Másnap beállit egy hordár, hoz egy nagy
+skatulyát.
+
+– Ki küldte?
+
+– Nem tudom. Az Andrássy-uton adta át egy fiatal ur.
+
+A hordár eltünik, kinyitjuk a skatulyát, benne egy szépen felöltöztetett
+baba, nagyobb a hatodiknál. A baba mellett egy cédula: A „hatodik“
+irójának egy ismeretlen tisztelője.
+
+Bizonyosan nő küldte, erre vall a nőies irás is, meg a gyöngéd figyelem
+is, gondolom magamban. Sorba vesszük barátainkat, ismerőseinket: talán
+ez, talán az, de egynél sem tudunk megállapodni.
+
+– Képzeld csak, mi történt, mondom Ranschburg Viktornak, az Athenaeum
+akkori igazgatójának.
+
+Elmondom, hogy mi történt. Hogy nőtől ered ez a szép gondolat, ez
+bizonyos, csak az a kérdés: ki volt ez a nő.
+
+Ranschburg elmosolyodik.
+
+– Te küldted a babát?
+
+– Nem, de férfi küldte.
+
+– Ki?
+
+– Azt nem árulhatom el.
+
+De addig vallatom, hogy mégis elárulja.
+
+– A testvérem telefonált nekem, kérdezte a cimedet. Tőle tudtam meg,
+hogy Kornfeld érdeklődik a cimed iránt.
+
+– A Hitelbank igazgatója?
+
+– Ő.
+
+– Szinte hihetetlen. De hát akkor ezt nekem valamely formában
+viszonoznom kell. Megküldöm neki valamelyik könyvemet.
+
+– Nem, nem! Neked nem szabad tudnod arról, hogy Kornfeld küldte a babát.
+Ez megrontaná az örömét. Bizonyosan tudom ezt. Azt is tudom róla, hogy
+szeretne egyszer meglepni téged kisbaconi otthonodban.
+
+– Engem?
+
+– Téged. Kiváncsi rá, hogy milyen a magyar iró falusi fészke.
+
+Soha az életben nem találkoztam Kornfeld Zsigmonddal. Tudtam róla, hogy
+idegen országból plántálódott magyar földbe, itt tanulta meg a magyar
+nyelvet, üres óráiban a legjelesebb professzorok vezették be a magyar
+irodalomba, s megállapitottam Magyarország elismerten legnagyobb
+pénzügyi kapacitásáról, hogy költői lélek: erre vall a gyöngéd gondolat,
+erre a vágy, hogy falusi fészkemben akart látni engem.
+
+Két esztendő multán e nem csupa szám, de csupa sziv embernek hirtelen
+halállal halt meg egy fia. Talán éppen az, aki a babát a hordárnak
+átadá. Akkor én ujságban irtam levelet az apának. Ebből a levélből tudta
+meg, hogy gyöngéd figyelme nem maradt titokban. Ő maga is férfikora
+javában hunyt el. Én meg életem alkonyán ismerkedtem meg Pál nevü
+fiával, tőle tudtam meg, hogy volt részemre egy másik titka is: az
+idegenből magyar földre szakadt nagy ember maga olvasta fel esténként
+gyermekeinek Testamentum könyvemet…
+
+Szivesen mulatnék még e soha szinről-szinre nem látott s nekem mégis oly
+kedves emlékü ember mellett, de sietnem kell Magyaróshegy oldalára: ott
+kapálja kukoricáját Sigmond Sándor, szerencsét próbálok, hátha eladná a
+földjét. Még csak ez az egy darab föld nem az enyém a vizvezeték meg a
+ház között, szeretném, ha végig az én földem alatt csordogálna házamba a
+viz. Már tudom, igen tudom, mi a földvásár. Földet vásárolni emberektől,
+akik ugy ragaszkodnak hozzá, mint anyja emlőjéhez a gyermek. Már-már
+elfog a kétség, ha végigtekintek a falu egész hosszában elnyuló
+hegyoldalon. Negyven-ötven katasztrális holdra becsülöm a területet,
+mely ezer esztendővel ezelőtt a Benedek-nemzetség egyik ősfoglalása volt
+s melynek kebelét még kétszáz év előtt is egy ember ekéje hasogatta,
+most meg száznál több gazda szántja, kapálja. Mely rettenetes
+elaprózódása a földnek, ennek az amugy sem nagy darab földnek! A
+legnagyobb darab köztük egy hold. A legtöbb 200–600 négyszögöl, de
+vannak jóval apróbbak is: a legkisebb 40 négyszögöl. Most már csinálj
+vásárt ennyi gazdával! Vannak vagy százan. Lehet, többen is.
+
+Mikor adja el a székely ember a földjét? A székely ember akkor adja el a
+földjét, amikor a fejére gyült bajok tömkelegéből semmi reménység a
+kimenekedésre. Ez az egyik eset, s ez a legritkább. A másik eset, amikor
+kiszemel a megvételre egy jó földet, szeretné megvenni, de nincs rá
+elegendő pénze. Ugy segit magán, hogy magamfajta földéhes embernek elad
+egy gyengébb minőségüt, kisebbet, ugy adja el, hogy megvehesse a
+kiszemelt földet, s még pénze is maradjon. Az esetek többsége ez. A
+legeslegritkább eset, amikor dobra kerül a székely birtok. Gábor bácsit,
+három falu jegyzőjét gyakorizben kérdezte egy tréfás ügyvéd: Mikor
+mehetek már Kisbaconba végrehajtani? Felelte Gábor bácsi: Amig én leszek
+jegyző, soha. Harmincnál több esztendeig volt Gábor bácsi jegyző – ez
+idő alatt az ő falujába végrehajtó nem járt. Egyetlenegy per sem volt,
+egyetlenegyszer a dobot meg nem ütötték. Ettől a néptől kell nekem
+visszahóditanom őseim földjéből egy darabot. Sürün olvasom az ujságok
+hirdetései közt, hogy itt is, ott is, az ország más-más vidékein több
+száz holdas birtok eladó, holdja 50–100 forint. Én magam állapitom meg
+az ősi földek árát, a helyi átlagos ár kétszeresében; tiz-husz gazdától
+kerül össze egy-két hold s egy holdnak ára 640 pengő forint. És vért
+izzadok, amig egy száz négyszögöles földet megveszek. Becsülöm érte
+fajomat, mert ritka eset, hogy az eladó éppugy vért nem izzad, mint én,
+amig földje árán más föld jut a kezére. De, ihol, ott kapálgat Sigmond
+Sándor, szerencsét próbálok vele.
+
+– Adjon Isten jónapot!
+
+– Jó napot adjon Isten!
+
+– Jó munkálódást, Sándor.
+
+– Köszönöm szivesen.
+
+– Hát csak egyedül?
+
+– Egyedül, instálom, egyedül. A cselédek még kicsikék, az asszony hol
+jöhet mezőre, hol nem.
+
+– Ugy látom, elég jól indul a török buza. (A kukorica székely neve.)
+
+– Elég jól, hál’ Istennek.
+
+– Csak ott a vizes résziben gyenge. Sárgul.
+
+– A sok eső miatt, instálom.
+
+– A talajviz miatt van az, Sándor.
+
+– Hát ott egy kicsit vizes természetü.
+
+– Hány vékás ez a föld?
+
+– Harmadfél. (Ötszáz négyszögöl.)
+
+– Lássa, megvenném magától ezt a földet.
+
+– Nem eladó, instálom.
+
+– Tudom, Sándor, tudom. De jobb földet vehetne az árán.
+
+– Ennél jobb földet, instálom? Kerek Erdélyországban sincs jobb föld
+ennél!
+
+(Nem mese, szóról-szóra igy mondatott.)
+
+– No, no, Sándor. Talán mégis csak akad ennél jobb. Még a kisbaconi
+határban is. Hiszen vannak első, másodosztályu földek, a magáé meg
+harmadosztályu.
+
+– Tudom, instálom, hogy harmadosztályu, de ezen a földön minden
+esztendőben annyi törökbuza terem, hogy egész esztendeig puliszkázik
+belőle a házamnépe.
+
+Mondhatnám erre: Bizonyosan kicsi a család. Mondhatnám azt is: talán
+kevés puliszkát esznek, de ezzel megbántanám. Azt mondom hát:
+
+– No, jó, nem adja el. De ha mégis eladná, mennyire taksálná?
+
+Gondolkozik, gondolkozik s mondja:
+
+– Ó, uram, ezt én ki sem tudnám mondani, olyan jó föld ez!
+
+Végre is Istennek ajánlom Sándort, várnom kell türelemmel, hátha mégis
+akad egy jobb föld „kerek Erdélyországban“, talán éppen a kisbaconi
+határon. És csakugyan akad – enyém lesz a föld dupla áron.
+
+Nem lehetetlen, Benedek Keresztély királybiró ükapám egy darabban adta
+el Mogyorósoldalt s azután aprózódott el. Ha egy darabban, bizonnyal
+eladta egy nap alatt. Én tiz esztendő alatt hóditom vissza az
+ősfoglalást. Tiz esztendő során száz Sigmond Sándor, akinek a földjénél
+nincs jobb kerek Erdélyországban – ne irigyeljétek tőlem e darabka
+földet. Olyan kicsi, hogy ha együtt volna száznál több könyvem minden
+példánya, beteregethetném velök.
+
+Lépésről-lépésre nyomulok előre, meg-megállva, nagy pihenőket tartva,
+aztán ismét nekivágok, tovább törtetek, inamszakadtáig. Érzem, hogy
+édesapám, a föld szerelmese, nem lehetett szerelmesebb, mint a fia. Most
+értem csak meg igazán, miért nem engedte, hogy idegennek adogassam el
+földjeimet. Most kezdem érteni, mért huzódik falum népe a tagositástól.
+Mért nem kivánja, hogy minden földecskéje egy területre kerüljön, holott
+tavasztól őszig százfelé is kell szaladnia, tenger időt veszit e miatt s
+nem is müvelheti meg igazában szerteszórt földjeit. Ezek az emberek
+csökönyösen ragaszkodnak e szétszórt földekhez, amelyeken az apjuk, a
+nagyapjuk, az ükapjuk szántott. Mindeniknek van minden dülőben egy-két
+földje, amelynél „nincs jobb kerek Erdélyországban“ – s ezeket a
+tagositás más kezére juttassa? Inkább lemond a könnyebb, a jövedelmezőbb
+müvelésről, semhogy öröklött földjei másra cserélje föl.
+
+Hogy száznál több könyvet irtam, ezen nincs csodálnivaló: irtak ennél
+irók jóval többet, jóval jobbat. Erre nem vagyok büszke. Hogy száznál
+több székelyembertől vettem s cseréltem földet tiz év alatt – erre
+büszke vagyok. Sőt, akár hiszitek, akár nem, könyveimbe közel sem vagyok
+annyira szerelmes, mint a földembe, a gyümölcsfáimba, az én kicsi
+erdőmbe, melynek minden fáját magam ültetém. Gyümölcsfát, erdei fát,
+bokrot huszezernél többet ülteték, hegyoldalán, völgyben annyi utat
+vágtam, hogy elég volna egy falunak. Hiába finomult testemen bársonnyá a
+zeke, paraszt vagyok valójában, a föld soha ki nem ábránduló szerelmese;
+s hiszem és vallom erős hittel, hogy ha mint iró, valamivé lettem, Isten
+után az édes anyaföldnek s szüleimnek, ezeknek az egyszerü embereknek
+köszönhetem. Irásaim ereje – ha van bennök erő – az édes anyaföldé;
+irásaim lelkének nemessége – édes szüléimé.
+
+Láttatok-e boldog embert? Ha nem, látnotok kellett volna a volt tékozló
+fiut, amikor oly sok idő multán az ekeszarvát ujra megfogá, s ment,
+mendegélt az eke után. Ment mendegélt, s feje fölött lebegett a
+pacsirta, szállt feljebb, feljebb a magas ég felé s vitte, vitte
+imádságát a hazatért fiunak! És nem láttatok soha boldogabb embert
+nagyapónál, aki könybe borult szemmel rebegi el: Isten áldja meg a
+munkádat, fiam! Ő már elbucsuzott az erdőtől; elbucsuzott a mezőtől,
+életének 85-ik esztendejében hintette földjeibe az utolsó magot. Tizenöt
+esztendős korában fogta meg az ekeszarvát, hetven esztendeig hasogatta
+az édes anyaföld kebelét, hintette belé a piros buzaszemet: az őserő
+megroppant – a mezőtől is bucsuznia kell. Csendes kis tragédia volt ez.
+Mikor utolsó földjét is bevetette nagyapó, megállott, feltekintett az
+égre, nézte sokáig a lemenő napot s aki látta, csudálhatta: a nap
+sugarai tündöklő koszorut fontak a hófehér haju szántóvető fejére. És
+mintha hallatszott volna mennyei szózat: Eredj haza, a te öreg
+társadhoz, hü szolgám! Im, koszorut fontam az áldott nap sugaraiból
+hófehér fejedre: megérdemelted, te, aki egy hosszu életen át
+szántottad-vetetted földjeidet, s este-reggel énhozzám fohászkodtál, a
+láthatatlanhoz.
+
+Hallotta nagyapó a szózatot, megértette, s könybe lábbadt szemmel
+rebegte: Áldott legyen a te szent neved, Uram. Megértettem a Te
+intelmedet. Az utolsó buzát hintettem az én földembe. Legyen meg a Te
+akaratod.
+
+Hosszu, igen hosszu ut volt az, amig nagyapó végigbotorkált a földjén.
+Vissza-visszanézett s búcsuzódott: Isten áldjon, édes jó földem! Többet
+nem szántlak, nem vetlek, öreg testem kivánja a nyugodalmat.
+
+És otthon, a vén házban, két öreg ember sirdogál, egymást vigasztalják,
+s egymást vigasztalva sirnak, mert az olyan jól esik öreg szivüknek.
+
+– Igen, igen, nannyó, mennyei szózat volt, bizonyosan az volt, aki
+beszélt hozzám. A fiatalok kinevetnének, ha mondanám, hogy éreztem a
+fejemen a koszorut: hetven esztendő jutalmát. Ó, csak a jó Isten utolsó
+munkámat, megáldaná. Nekünk talán elég is lesz az a buza, ami az én
+vetésemből terem… Egy esztendő, kettő – a mi számunkra lehet-e már több
+idő?
+
+De eltelt egy esztendő, eltelt kettő. Isten nem küldi el a Halál
+angyalát, s fogy, fogyogat a nagyapó vetette buza. Hiszen, ha
+zsugorgatnák, ha senkinek sem adnának belőle! De Istenem, megtudná-e
+állni az ő aranyszivök, hogy az idegent is meg ne kinálják, ha hozzájuk
+vetődik, bár egy karéj kenyérrel? És a sok unoka, dédunoka, akiknek mind
+a nannyó kenyere izlik legjobban, mert nannyó „kakastejjel s
+varjuvajjal“ süti. „Egyetek, aranyos csirkéim, egyetek!“
+
+S telik, múlik az idő, uj Istenáldása hullámzik a mezőn, aranykalászok
+hivogatják a népet; Jertek, jertek, arassatok le! Ragyogó arccal tódul a
+buzahatárba mind az épkézláb ember, az ég csillagai földre szálltak
+buzakeresztek képében; aztán egyszerre csak zúgnak-búgnak a cséplőgépek
+is, megtelnek a hombárok, a szuszékok: nem látsz bánatos arcot. Akinek
+kevés lett, örül az is. Kevés, de jó. Alsómalom, felsőmalom éjjel-nappal
+zúg, zakatol, a molnár nem győzi számbavenni a temérdek zsákot.
+Mindenkinek van uj buzája, csak nagyapónak nincs!
+
+– Mig tart a régiben, nem kell az uj, – mondogatja nagyapó.
+
+– Nem, nem, – mondja nannyó is. – Az ujat már nem maga vetette… Nem
+kell, nem.
+
+Az uj buzában mindenféle hiányosságot találnak. Látszik, hogy
+cselédember vetette. Mit bánja az, ha konkoly is a fele. Lám, a nagyapó
+buzája olyan, mint az arany. S milyen tiszta, pedig nem rostálták! Ez
+meg kuporodott szemü, szintelen.
+
+Meg-megkérdi nagyapó: – Van-e még a régiből, nannyó? Eltart-e bár
+karácsonyig? Nannyó megrezzen, de nagyapó nem veszi észre, olyan vidáman
+mondja: Hogyne! Eltart az még tavaszig is.
+
+– Akkor engem kiszolgál… – mondja nagyapó, s megnyugtatja ez a gondolat,
+bár Halál jár a nyomában.
+
+Csak nannyó s a jó Isten tudja, hogy a hombár, amelyben a régi buza
+volt, – üres. Hogy e héten kaparta föl az utolsó vékát. Mely szerencse,
+hogy nagyapó nem tud fölmenni a létrán! Sejtelme sincs arról öreg
+szivének, ami a hombár mellett történt. Amikor az öreg asszony kisöpörte
+az utolsó szemet is s ráborult a zsákocskára: Az utolsó! Az utolsó! Nem
+lesz többé ilyen buzám soha! Soha! Ó, áldott, jó öreg gazdám! Az utolsó
+buza, amit a te kezeddel vetettél!
+
+Mint drága halottat siratja szegény öreg asszony az utolsó véka buzát.
+Könyezve adja át a molnárnak, könyezve veszi át a lisztet; könyeivel
+dagasztja a tésztát – nagyapó buzájából az utolsót.
+
+– Nannyó, maga sirt. Mi lelte?
+
+– Akinek sok gyermeke s unokája, mindig van siratni valója… – s kegyes
+hazugsággal elámitja nagyapót.
+
+Hanem… hanem, amikor az utolsó cipó kerül az asztalra, nem tud tovább
+uralkodni öreg szive nagy fájdalmán, zokogva borul nagyapó kezére és
+csókolja sokáig: áldott jó kezem! Áldott jó kezem!
+
+– Nannyó… No, no, nannyó… Csendesüljön. Ez az utolsó, ugy-e? Az, ugy-e?
+Érzem, hogy az. Megéreztem… Isten akarta igy, hogy hosszura nyuljon
+életünk. No, no, ne sirjon, nannyó. Szeljen az utolsó cipóból nekem is.
+Kicsit, kicsit… Hadd maradjon holnapra is…
+
+„Nem mese ez“, igaz történet, két öreg ember csendes tragédiája. Nekem
+nem kell költenem a történeteket, csak el kell mondanom. Nem kell rágnom
+tollam nyelét, csak mendegélek az eke után, s bár a versfaragástól
+ifjukoromban búcsut vevék, dalba kivánkozik a mezei, a falusi életnek
+sok-sok gyönyörüsége. Mint ahogy nagyapó dalolgatá halkan, csendesen, az
+eke után: Honnan jössz te oly leverten, bús pajtás? – ugy dalolgatok én
+is, sorhoz sor verődik, mint barázdához barázda, rímre rím csendül, s
+egyszerre csak kész a dal, az együgyü dal a mezei életről:
+
+  Én, ki papiroson sokat szántogattam,
+  Baconi mezőben szántogatok mostan.
+  Aszfalt helyett járok keskeny barázdában,
+  Szivem gyönyörködik pacsirta dalában.
+
+  Világ pompájára szívem nem vágyódik,
+  Nem és nem irigylem nagyváros lakóit.
+  Dalos szinházakba mig tódulnak mások,
+  Pacsirtadal mellett virágágyat ások.
+
+  Amikor felpirkad a szép piros hajnal,
+  Megtelik a kertem vidám madárdallal.
+  Érzem a szivemnek ő megifjodását,
+  Testemnek, lelkemnek ő megújhodását.
+
+  Nem irigylem én a gála urinépet,
+  Reggeltől estélig éntőlem henyélhet;
+  Kísérem az ekét csendes dalolással,
+  Bizony, nem törődöm léha mulatással.
+
+  Paraszti mód szerint nagy boldogan élek,
+  Nagy úr ám a király: véle sem cserélek.
+  Kedves ekém után ahogy én sétálok,
+  Megirigyelhetnék tőlem a királyok.
+
+  Oh, mezei élet, te vagy a szép élet,
+  Világ sok javáért el nem cserélnének!
+  Te benned terem meg sok szép gondolatom,
+  Én aztán lassankint mind eldalolgatom.
+
+  Amikor én járok az eke nyomába,
+  Bizony mondom néktek, nem járok hiába.
+  Egy-egy dalomat ha szépnek találjátok,
+  A baconi mezőt áldva áldhatjátok!
+
+Hallgatom a cséplőgép méla búgását, hallgatom, s ugy tetszik nekem,
+mintha a bús magyar dalt hallanám:
+
+  Mikor magot hint földbe a magyar,
+  Ajkán elnémul mindenféle dal.
+  S ím, mélabúsan mit elhint a nép,
+  Dalolva adja vissza most a gép!
+  A gép, ez az otromba gép.
+
+  …Búg a cséplőgép mélán, csendesen,
+  Ömlik belőle piros búzaszem.
+  Ugy elmerengek méla dallamán,
+  Mintha csak népünk dalát hallanám –
+  A bús magyar dalt hallanám.
+
+*
+
+Ime, csakugyan beteljesült Balandi Józsinénak, ennek a rosszmáju
+asszonynak a jövendölése, el is dicsekszik vele: No, ugy-e megmondtam,
+hogy gazda lesz belőle! Igaz, hogy afféle irógazda, akinek a gazdaság
+lelki gyönyörüség, semmi egyéb. Esztendők során az irodalom pótolja a
+gazdaságot, s nem a gazdaság az irodalmat. Szentül hiszem, hogy az én
+gazdaságom mintagazdaság, s nem csuda hát, ha – ráfizetek. A gyerekek
+lefotografálják a házat, a kert festőibb részeit, a gazdasági udvart, a
+kocsiutat, melynek két szélét már növendékfenyők szegik, s a képek alá
+apró verseket firkálok.
+
+A mintagazdaságot ábrázoló kép alá ezt irom:
+
+  Elek apó mintagazdasága,
+  Csak ő tudja, (sőt még ő sem!)
+  Hogy mit fizet rája.
+
+A kerti kép alá:
+
+  Elek apó kertje
+  Fáit ő ültette,
+  Hogyha nem dicsérik,
+  Bántja őt felette.
+
+Másik kerti kép alá:
+
+  Elek apó kertje
+  Isten háza mellett,
+  Szépen idehallik,
+  Mit ott énekelnek.
+
+És igy tovább, és igy tovább. Nőnek a gyermekek, mosolyog az ég
+felettünk, oly szép az élet, még csak tiz esztendő mulva tör ki a nagy
+égiháboru, de ugyan ki álmodja meg, hogy kitör? Marci, akihez a
+_Testamentum_-ot irtam, mint nagyapót rajzol le, hófehér hajjal,
+szakállal, karosszékben ülök, terebélyes fa árnyékában, körülöttem egy
+sereg unoka… Valóban, szinte kacérkodunk az öregséggel, Mária is, én is.
+Szép csendes öregségről ábrándozunk, amikor kéz a kézben tipegünk a
+magunk ültette almafák szegte Mária-uton. Olyan öregségről ábrándozunk,
+amilyen a nagyapó s nannyó öregsége. Amikor mi is magázni fogjuk
+egymást. Amikor unokák serge rajzik köröttünk. Amikor, ha be-beborul is
+az ég felettünk, ha meg-megzavarja is életünk csendes folyását az utolsó
+cipóhoz hasonlatos epizód, gyermek-kacagás, unokák kacagása viditja fel
+szivünket, gyermek-mosolygás melege száritja fel könyeinket.
+
+Történhetnek-e itt lélekrenditő, nagy tragédiák? Itt csak hol vidám, hol
+megható, iró lelkét termékenyitő dolgok történnek; itt a lelkek nem
+rendülnek meg, mert jó és rossz, ami az emberekkel történik, mind _Isten
+akarata_, „amiben meg kell nyugodnunk“.
+
+Im, jön Benkő Dánielné keresztanyámasszony, tiz-tizenkétéves fiut vezet
+a kezén. Ez a fiu Gergely fia. Azé a Gergelyé, aki gyermekkoromban
+legkedvesebb pajtásom vala. Ez a fiu – árva-fiu. Ez az öreg asszony
+eltemette a leányát s vele első unokáját. Egy koporsóban temették anyát
+és gyermekét. Ez az öreg asszony eltemette azt a fiát, aki a familia
+büszkesége volt. Ez az öreg asszony eltemette a második fiát is. Ugy
+halt meg, mint az első. „Fájt a szivem, hozzá lőttem.“ Miért fájt a
+szive, meg nem tudta senki. Titkát sirba vitte. S ez az öreg asszony még
+mindig él. Szinte földig hajoltan, de él. Ráillik a nóta: Úgy meg vagyok
+búval rakva, mint a borizü almafa. S még mindig él. Vallásos lelke
+megnyugodott Isten akaratában, s bús életének alkonyát, im, megaranyozza
+ez a gyermek.
+
+Azért hozta el, hogy barátkozzék össze a két fiu. A gyermekkori barátok
+fiai. Kiváncsian nézem, mint fogadja a kurtanadrágos, hosszuharisnyás,
+sárgacipős pesti gyerek a háziszőtt nadrágos, patkócsizmás, bokrétás
+posztókalapos fiut. Vonakodás, huzódozás nélkül lép hozzá a pesti
+gyerek, s kérdi: – Mi a neved?
+
+– Benkő Árpád.
+
+– Az én nevem – s mondta nevét a fiam.
+
+– Tudtam, ha nem mondod is. Édesapám sokat beszélt nekem a te
+édesapádról. Mindég együtt játszottak.
+
+– Akkor mi is együtt játszunk, – mondja Marci. – Hol laktok? Úgy
+szeretném látni az édesapádat!
+
+– Az én édesapám meghalt.
+
+– Oh, Istenem! Meghalt!
+
+– Meg.
+
+Úgy ahogy az apák, kézenfogták egymást a fiuk, mentek a gyümölcsösbe,
+szaladgáltak, versenyt futottak, aztán mit gondoltak, mit nem,
+Macskás-patak partján hajlós füzfavesszőt vágtak, meghajliták szépen
+körbe-karikába; a virágos kertben temérdek virágot szedtek, azt mind
+rákötözték a füzfakarikára. Kész a koszoru. Megfogják kétoldalt, úgy
+mendegél a temetőbe a két fiu: egy kurtanadrágos, hosszu
+feketeharisnyás, sárgacipős s egy patkóscsizmás, szőttesnadrágos,
+bokrétás posztókalapos fiu…
+
+Aludjál édesen, Gergely.
+
+*
+
+Tele van népköltésünk az erdővel kapcsolatos dalokkal, de az a nép,
+amelynek lelkéből e dalok fakadnak, az erdőben, mint erdőben, alig
+gyönyörködik. Be szép nóta ez:
+
+  Erdő, erdő, be magas vagy.
+  Édes rózsám, be messze vagy!
+  A rózsámat megláthatnám!
+  Ha az erdőt levághatnám.
+
+Le is vágná, gondolkodás nélkül levágná, nemcsak a rózsájáért, de
+magáért az erdő fájáért is. Inkább ezért, mint azért. Látom itt, a
+Nagykunság földjén, hogy a legtöbb tanyán egy-két akác szomorkodik,
+némelyiken egy sem. Nyilvánvaló, hogy ez a nép nem szereti a fát. Ha
+szeretné, nem sajnálná tőle a földjét, fát ültetne belé, mennél többet.
+A székely hegyeken magától terem a fa. Isten ülteti, neveli az erdőt, s
+ha egy-egy erdőt letarolnak, hivatalos hatalom ültettet helyébe
+csemetéket. A székely ember erdőn jártában meg-megáll egy szép növésü fa
+előtt, nézi, nézi, már-már hiszed, hogy felkiált: ó de szép fa!
+Csakugyan felkiált, mert megakad a szeme egy karvastagnyi ágon, melyből
+három ág egy tőn indul fölfelé: Hej, de szép háromágu villa lenne ebből!
+Már fent is van a fán, egy-két csapással levágja a hej, de szép villának
+való ágat. Egy másik fán olyan ágat pillant meg, amely lőcsnek
+született, csak meg kell faragni, csinositani, kész a lőcs. És igy
+tovább és igy tovább.
+
+Erdőnek, fának szépségét nem látja a nép, mert az iskola e látásra nem
+tanitja meg. „Ne bántsd a fát!“ – tanitják az iskolában, sőt a fának
+hivatalos ünnepnapja is van. De a fát tovább bántják gyermekek, ifjak,
+öregek, mivelhogy annak szeretetére, szépségeinek meglátására nem
+nevelik. Husz esztendeje ültetek gyümölcsfát, erdei fát, de sohasem
+láttam, hogy az én munkásaim szeretnék ezt a munkát. Fát kell kivágni?
+Nosza, már kézben a fejsze, vágják a fát, alig pillantasz félre, már
+földön hever.
+
+Tiz éger- és füzfa áll egy sorban: egy kis kaszáló rét határát jelzi ez
+a fa. Megveszem a kis kaszálót, s gondolom magamban: kivágatom ezt a tiz
+fát, mert elzárja előlem a kilátást, ha erre járok. Nem látom a
+nagybaconi templomot, pedig de gyönyörü kép a hegy tetején álló templom.
+Nem látom a bodosi erdős hegyet, mely az aljában meghuzódó falut
+koszoruzza. Fát ültetünk a kert más részében, két embert kiállitok e
+munkából: menjenek, vágják ki azt a tiz fát. Nyomban szaladnak
+fejszéért, én meg tovább ültetek. Félóra sem telik belé, megvillan a
+fejemben: Nem vágatom ki mind a tiz fát, csak négyet. A négy középsőt.
+Három-három megmarad kétoldalt, tágas nyilt kapu képe lesz igy,
+hirtelen-váratlan tárul az erre járó elé a templom is, a bodosi hegy is
+– de gyönyörü látvány lesz az! Szaladva szaladok az én két emberem felé,
+de messziről látom: a tiz fa közül már csak egy szomorkodik.
+
+– Valóságos gyermek a nép, – sóhajtom el magamban. – Lázas
+gyönyörüséggel vágja ki a fát, lanyhán, közömbösen ás gödröt a
+csemetének. Gyermek, gyermek.
+
+Aki egyszerü ember szereti a fát, annak vérbeli öröksége az. Édesapám
+maga is ültet fát, mivelhogy István nagyapó is ültetett. Juharfát Isten
+dicsőségére, gyümölcsfát gyermekei, unokái örömére. Édesanyám is szereti
+a fát, megszerette András nagyapó gyümölcsös kertjében. S úgy látszik,
+szereti az erdőt is, mert egyszerre csak sohajtozni kezd, sürün
+tekintget az erdő felé: Óh, ha meg egyszer oda mehetnék!
+
+Mondja nagyapó:
+
+– Messze van az, nannyó.
+
+– Könnyen beszél maga, mert az erdőtől már elbucsuzott.
+
+– Igaz, én már elbucsuztam. Azt hittem, megszakad a szivem, amikor
+utoljára gyüjtöttem szénát az erdőn. Sirtam, mint a gyermek.
+
+– Tudom, sirnék én is.
+
+– Mondtam annak a nagy bükkfának, akinek a tövibe harminc ember is
+meghuzódhatik az esső elől: Isten áldjon meg, fa! Őrizzen meg
+villámütéstől, hogy az unokáim unokái is ülhessenek alattad.
+
+– Hát attól a fától elbucsuzott-e, akit az én édesapám uram oltott?
+Hányszor áldottuk édesapám uramat, mikor a rekkenő melegben
+megszomjuhoztunk s az a jó leves alma szájunkat megnedvesité! Vajjon,
+nem vágták-e ki az unokák?
+
+– Nem, nannyó, nem.
+
+– Az unokáim mindég igérik, hogy fölvisznek egyszer, de csak huzzák,
+halogatják. Bizonyosan kivágták az édesapám uram fáját…
+
+Szorongva mondja nagyapó:
+
+– Már pedig emlékszem, hogy tavaly még ott volt. Ott, ott. Bizonyosan
+ott. Ettől is elbucsuztam. Bizonyosan elbucsuztam.
+
+Következik erre hosszu hallgatás. Köny pereg le nannyó szeméből. Ugy
+tetszik, nagyapóéból is.
+
+– Hát csak vitesse el magát, nannyó. Bucsuzzék el az erdőtől maga is.
+
+Másnap reggel már készülődik is nannyó a nagy utra. Halovány arca piros
+az édes izgalomtól. Százszor is megkérdik a pesti unokák:
+
+– Hová készül, nannyó?
+
+Százszor feleli: – Az erdőre, aranyos csirkéim, az erdőre. Oda, hol az
+édesapám uram almafája van.
+
+– Hoz-e almát, nannyó?
+
+– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.
+
+A szekérszin alól kihuznak egy könnyü szekeret, azt maga nagyapó rakja
+tele illatos szénával. Oly puha ülést csinál nannyónak, hogy a királyné
+is elülhetne rajta. S amig az ülést csinálja, rendezgeti, folyton beszél
+az unokának, aki nannyót az erdőre viszi.
+
+– Vigyáz, édes fiam, nannyóra. Rossz az ut, vigyázattal hajts, nehogy
+megrázza.
+
+– Ne féljen, nagyapó.
+
+– De én félek. Hogyne félnék? Mi lesz velem, ha nannyóból kifogyok? Ha
+én szekérre ülhetnék, nem félnék. De én már nem birom a szekér rázását,
+fiam.
+
+…S mintha látnék tarka-barka galambfiókákat, amint repdesnek az öreg
+galambok körül, ugy repdesik körül nannyót az unokák, mind fogják,
+ültetik a szekérbe.
+
+– Jó-e az ülés, nannyó?
+
+– Ó de jó!
+
+– Isten vezérelje, nannyó!
+
+– Pá, nannyó, pá. Hozzon epret.
+
+– S almát!
+
+– Hozok, aranyos csirkéim, hozok.
+
+Ezt már az uccáról kiáltja vissza nannyó. Kisérik szemmel, mig egy
+kanyarodónál el nem tünik a szekér. S még azután is sokáig künn áll az
+uccán, mig a szekérnek a pora is felszáll, eloszlik a levegőégben, –
+nagyapó.
+
+– – Mintha látnék öreg fehér galambot, aki elvesztette a párját s búsan
+tipeg az udvaron: ez nagyapó. Hiába repdesik körül a galambfiókák, arca
+nem derül föl. Reggeltől estig helyét nem találja. Kezdi azon, hogy
+számitgatja magában: vajjon most hol járhat nannyó? Valahol Érces puszta
+körül. De meglehet, hogy még nem értek odáig. Jó, ha Kövespatakig értek.
+Csak ott valami baja ne essék, mert igen csuf, gödrös hely az. Na, eddig
+ott van. Vajjon fog-e szénát gyüjteni? Bizonyosan nem állja meg. Még
+majd felhevül, vizet iszik, s betegen hozzák haza…
+
+– Ó, mért is eresztém el!
+
+Közben nagyapó baltát vesz elé s aprófát vág nagy buzgalommal.
+
+– Minek vágja, nagyapó, hiszen van itt már három esztendőre való.
+
+– Hát, ha én meghalok, ki vág fát nannyónak?
+
+– Ki? A cseléd.
+
+– Ó, fiaim, attól megfagyhatna nannyó. Isten őrizz, hogy cselédre
+szoruljon.
+
+– Itt vannak az unokák.
+
+– Jó, jó, tudom én, mit csinálok…
+
+Igy aztán valahogy mégis eltelik az idő. De amint alább-alább száll a
+Nap, nagy nyugtalanság lepi meg. Mindegyre hallgatózik: nem szól-e a
+csengő? Küldi az unokákat:
+
+– Menjetek a borvizkútra, hozzatok nannyónak friss borvizet. Tudjátok,
+hogy mennyire szereti.
+
+– Van már, nagyapó.
+
+– Hát a vacsora kész-e? Éhes lesz bizonyosan.
+
+– Kész, kész.
+
+Erre aztán egy kicsit felvidul.
+
+– Meglátjátok, mi tenger epret hoz nannyó, gyerekek! Emlékszem, egyszer,
+amikor még fiatal házasok voltunk, egy szempillantásra nagy kosár epret
+szedett, amig én a kaszásokkal kaszáltam. S emellett főzött ebédet,
+vacsorát, s még szénát is gyüjtött. Milyen friss asszonyka volt.
+Istenem!
+
+– Még most is az, nagyapó.
+
+– Meghiszem azt! Többet ér a mai fiatal asszonyoknál.
+
+Hirtelen elhallgat nagyapó.
+
+– Halljátok a csengettyüt?
+
+– Jőnek! Jőnek!
+
+– Ugy-e, jőnek? Ugy-e, jól hallottam?
+
+Jőnek, jőnek. Vidám csengetéssel fordul be a szekér. Nagyapó reszket az
+örömtől. A lába megfiatalodott, szaladva szalad a szekér elé. Mindenkit
+elhárit az utjából, remegő karját kitárja: – Ide, nannyó, ide! Én veszem
+le a szekérről.
+
+És az a jó Isten egy pillanatra visszaadva nagyapó karjának a régi erőt
+s szép-gyengén leemeli nannyót a szekérről.
+
+– Ó, csakhogy megjött!
+
+Megfogja nannyó kezét s öreg emberek finomult gyöngédségével vezeti az
+akácfa-testvérek alá. Ama két fa alá, melyet a legidősebb unoka ültetett
+az aranylakodalom emlékezetire…
+
+– No, megjárá az erdőt, nannyó.
+
+– Meg, nagyapó, meg.
+
+– Elbucsuzék maga is… Tudom, megsiratta…
+
+– Meg, nagyapó, meg.
+
+S ujra elfogja nannyót a sirás.
+
+– No, no, nannyó, hát ne sirassa többet… Az almafa talán…
+
+– Kivágták, nagyapó, kivágták!… Mért nem mondta nekem?
+
+– Nem volt rá szivem. Már tavaly sem volt ott. Kiszáradt… Mit tehettek?
+Kivágták.
+
+– Csak a töve van… Ráborultam, nagyapó, s megcsókoltam. Hogyne csókoltam
+volna, hiszen az édesapám uram ültette!
+
+– Csendesüljön, nannyó. Ez a mi sorsunk is. Elszáradunk s kivágnak.
+
+– Ugy lesz, ugy…
+
+– De nézze, nannyó, nézze, itt vannak az unokák. Ezek a kicsi csemeték…
+
+És csakugyan itt vannak az unokák. Körülállják nannyót,
+cirókálják-morókálják, csendesitik ők is.
+
+– Ne sirjon, nannyó.
+
+– Nem sirok, nem, aranyos csirkéim.
+
+Mosolyog a szeme, mosolyog az arca.
+
+Az Isten tudja, hol rejtegette eddig: egy kis kosárka terem hirtelen a
+kőasztalon. Édes eperillat árad ki belőle.
+
+– Egyetek, édes csemetéim, egyetek. Egyék maga is, nagyapó.
+
+*
+
+Május havában, amikor nálunk a fák virágba borulnak, hegy tetejéről
+nézve nagy virágos kert az én kis falum. Ezeknek a fáknak nagy részét
+Isten ülteté. A 19. század első felében csak három embernek van igazi
+gyümölcse: András és István nagyapónak meg Gál Dániel keresztapám
+uramnak. Ez a három ember ültetett teli fával egy-egy kertet. De
+szabályosan ültetett gyümölcsös ezek közt is csak az András nagyapóé. A
+többi kertben vadalmafák, vadkörtefák közt egy-két oltott fa, csupa
+közönséges almát, körtét termő. Többségben a szilvafa, itt-ott meggyfa
+is. Szilva is, meggy is, a besztercei szilva kivételével, közönséges
+fajta. A 19. század második felében Gábor bácsi meg Benkő tanitó bácsi
+kezdenék ültetni nemesebb fajtáju fákat, őket követi a fiatal pap: neki
+már szép gyümölcsöse van, ötven-hatvan nemes fajtáju fa. Az iskola
+faiskolája kicsiny kis kertecske, ennek oltványaiból vesz egyet-kettőt
+egyik-másik gazda. Igen elcsudálkoznak, amikor nemcsak az igazi kertben
+ültetek fát, de vagy tiz hold szántóföldet is beültelek a mi klimánknak
+megfelelő, fajnemes fákkal. Batul, ponyik, Jonathán, arany pármén,
+Beedforshire, Altman, szép virágu sárga, aranyranett és igy tovább.
+Körtét, cseresznyét, meggyet, mindenféle fajtát, zöld ringlót,
+Viktóriát, Althan ringlót, amelynek a szilvája kisebbfajta őszibarackhoz
+hasonlatos s amelyet a baróti piacon igen megcsodáltak: hol termett?
+_Földben_ vagy fán? – egyet-kettőt meg is vettek belőle – csudának, a
+teli kosarak meg szépen hazajöttek…
+
+Kiváncsian lesem, vajjon a példámat követik-e? Az első követőm János
+gazda, Gábor bácsi fia, volt ősi telkem gazdája. Közvetetlen
+szomszédságban a kertünk s a „kicsi gazda“ tovább ülteti nagyapó
+kertjét: száz nemes fajta alma- és körtefát ültet. A falu hosszában
+nyulik el a kertem s egyszerre csak meglepődve látom, hogy mindazokban a
+kertekben, amelyek az enyémmel szomszédosak, ültetgetik a fát, még pedig
+csupa nemes fajtát. Néhány oltványt minden faültetésnél ajándékozok
+egyik-másik napszámosnak: elültetik a kis kertjükben. Igen örvend a
+szivem, hogy lassan-lassan észreveszi az én népem, hogy mégis csak jobb
+a batul, a ponyik, a Jonathán, mint a fótos, a zsiros, meg a sólyomalma.
+
+Hogy a nép s különösen a mi fajtánk (székely is, magyar is) konzervativ
+s csak annak a jóságában hisz, aminek a jóságáról, előnyös voltáról
+meggyőződött – ez, gondolom, senkinek sem ujság. Sok-sok esztendő repül
+el a feje fölött, amig kitapasztalja, hogy a lóhere nemcsak takarmánynak
+kitünő, de javitja is a földet, utána jókedvvel nő a kukorica, a répa, a
+burgonya s mindenféle kapás növény, ezek után meg a – buza, rozs, árpa,
+zab. Egy Heinrich nevü német tanár buzaformára nemesiti a rozsot, hozzá
+nem értő ember a formája után buzának vélné. Olvasom e rozsról nagy
+gazdák véleményét: hatsoros a kalásza, holdanként 15–20, sőt itt-ott
+több mázsát is ad. Nosza, megrendelek belőle próbára harminc kilót. Több
+székely gazda van jelen a cséplésnél, szemük láttára ömlik a gépből a
+„német rozs“, lemérjük: a 30 kilóból 450 kiló lett, tehát egy mag
+tizenötöt adott.
+
+– No, atyafiak, ebből maguknak is érdemes volna rendelni. Nyolc pengő
+forint volt a harminc kiló.
+
+Az atyafiak hümgetnek, hogy így meg ugy, szörnyü drága; hogy az idén így
+van, de ki tudja, hogy’ lesz jövő esztendőben. Megvárjuk, hogy lesz,
+mint lesz.
+
+A következő esztendőben is végignézik az atyafiak a cséplést, most már
+tizenhat magot adott a „német rozs“. Megint csak hümgetnek, hogy így meg
+úgy, hiszen nem ártana megpróbálni, de talán várjunk még egy esztendőt.
+
+Várnak is még egy esztendőt, várnak szent nyugalommal, akkor aztán mégis
+csak kedvet kap rá egyik-másik, mivelhogy „ez esztendőben sem csalt a
+német rozs“ – nekem buzát adnak cserébe, elvetnek egy-két vékát, s ma a
+kisbaconi határban, sőt az egész vidéken mindenfelé látható a német,
+akarom mondani a „pesti“ rozs. Erre a névre magyaritották, mivelhogy a
+pesti ur „hozta bé“. Akárcsak a pityókát az én Mária Terézia korabeli
+ősöm.
+
+Félig örvendek, félig bosszankodom népem konzervativizmusán: örvendek
+azon, hogy mindjárt első pillanatban nem fogadja el a szereszáma-nincs
+ujitásokat s megfontoltan halad elébb, elébb; de tulságosnak találom a
+megfontoltságát, szeretném, ha egy kissé gyorsabb tempóban haladna
+előre. Ám csak egy pesti urnak kell ellátogatnia hozzám, mindjárt látom,
+hogy a népem véréből való vér vagyok: szeretek előre menni, mendegélni,
+de ugorni – nem.
+
+Valamelyik esztendő nyarán – gondolom, e század első esztendeiben –
+hivatlan-váratlan betoppan kisbaconi fészkembe néhai Surányi József, a
+_Pesti Napló_ tulajdonosa, később főszerkesztője is. Ujságirói körökben
+hallottam róla, hogy gyára is van, több, nem egy, még – patkószeggyára
+is. A patkószeggyár valószinüleg ujságirói tulzás, de hiszen ez nem
+fontos. Az a fontos, hogy kettesben végigjárjuk a kertet, a kis
+gazdaságot. Épp akkoriban vettem két szürke csikót. Csak rájuk nézett s
+mindjárt megmondta az – árát. Pontosan eltalálta. Egy forintot sem
+hibázott. Az istállóhoz közel Keresztély ükapám halastavának a nyoma,
+mutatom neki:
+
+– Nézze, itt halastó volt valaha, felette, azon a dombon a forrás: ez
+táplálta vizzel. Majd egyszer kiásatom, ujra halastó lesz itt.
+
+– Mért nem most? – kérdi Surányi, szemmellátható türelmetlenséggel.
+
+– Majd, kérem, majd.
+
+Tovább megyünk, bekanyarodunk a Mária-utra. Mondom: – E fölött az ut
+felett is, a domboldalon, van egy bővizü forrás. Meglehet, hogy
+valamikor ide is halastavat ásatok.
+
+– Mért nem most, mindjárt?!
+
+Ejnye, ejnye, de különös ember ez, gondolom magamban, de hallgatok.
+
+A Mária-ut végén szelid hajlásu domb emelkedik. Jégveremnek hivja a nép.
+Itt csakugyan jégverem volt, Keresztély ükapám jégverme. Mondom ezt
+Surányinak. S mondom azt is: Az a tervem, hogy majd ide épittetem a
+jégvermet, mert nem jó helyen van a mostani.
+
+– De, kérem, mért nem most!?
+
+– Igazán ráér. Nem szorgos.
+
+Szánakozva pislantott felém.
+
+– Ez, ez, ez! „Hej, ráérünk arra még!“
+
+– No, no…
+
+Kimegyünk a hegybe, a magam ültette fiatalos erdőbe, igen tetszenek neki
+a kanyargós utak, a hegyszakadékokat összekötő könnyü hidacskák, a fenyő
+és lombos fák keveréke, de egyszerre csak megpillant a hegy tövében egy
+nagy kerek dombot, mely mintha elszaladt volna a hegyből, aztán
+leheveredett volna itt.
+
+– Mért nincs fa ezen a dombon? Nem tetszik látni, mennyire kirivó ez a
+kopárság?
+
+– Dehogy nem, látom én azt.
+
+– Nos?
+
+– Az a tervem, mondom én, most már szándékosan bosszantó nyugalommal,
+hogy ide csupa fenyőfát ültetek. Különálló, szép kerek bokréta lesz ez.
+
+– Szép, szép, de mért nem mindjárt!?
+
+– Azért – elégelem meg a sok „mért nem mindjárt“-ot, mert nálunk május
+elején ültetik a fenyőfát, most pedig juliusban vagyunk. Ez az egyik ok.
+A másik: ha én egy esztendőben két halastavat ásatnék, jégvermet
+épittetnék, ezt a dombot fenyővel tele ültetném, sőt, nézzen odább – még
+ama szántóföldeket is tele akarom ültetni gyümölcsfával, de amott azt a
+kopasz oldalt is csupa meggyfával – szóval, ha mindezt én „mindjárt“
+elvégezném, mit csinálnék a jövő esztendőben? Én, uram, sohasem vennék
+meg egy kertet, melynek a fáit más ültette. Nekem lelki gyönyörüség a
+tervezgetés. Ha minden tavasszal fát ültethetek. Ha minden esztendőben
+van néhány talpalatnyi hely a földemen, amit szépitenem kell. Ebben a
+kertben, ezen a hegyoldalon, lent a völgyben temérdek forrás: ezeket én
+egy hét alatt mind köpübe foghatnám, egy-egy kedves csorgós kutat
+teremthetnék, de nekem ugy igazi lelki gyönyörüség, ha minden esztendőre
+jut egy csorgós kut. Micsoda öröm az, ha nyárra lejönnek a gyermekeim,
+az unokáim, s ujjongva kiáltják: Nini, megint egy csorgós kut! Nini,
+ezek a fák tavaly még nem voltak! Én már ilyen vagyok uram, s ilyen is
+maradok.
+
+Surányi vállat vont. Nyilvánvaló, hogy nem méltányolta az én lelki
+gyönyörüségemet.
+
+Egyébként, ahol megfordult, mindent meg akart venni. A szomszéd faluban
+a Baross-forrást, Málnáson az egész fürdőt, de végül is semmit sem vett
+meg. Málnásról hazajövet bökte ki, hogy szeretne fellépni valamelyik
+kerületben s hogy én neki nagy segitségére lehetnék.
+
+Most már rajtam volt a sor. Nagy ártatlanul kérdeztem:
+
+– Mért nem mindjárt tetszett ezt mondani?
+
+– Mért mindjárt?
+
+– Azért, mert mindjárt megmondtam volna, hogy: életemben egyszer
+korteskedtem, még pedig ifjukori _barátom_ mellett, s holtomig nem mosom
+le magamról a gyanut, hogy nem pénzért tettem ezt. Hátha az ön kortese
+lennék!
+
+Surányi még aznap, akarom mondani: mindjárt visszautazott Pestre.
+
+Két esztendő sem telik belé, meglátogat kisbaconi fészkemben Tóth János,
+kinek mórictanyai meleg fészkében irom e könyvet. Az ő kertjében április
+havában virágoznak a gyümölcsfák, az enyémben május havában. Teljes egy
+hónappal előbbre jár a természet a Nagykunság, mint a Székelység
+földjén. Kigyönyörködvén magát az ő virágzó fáiban, eljött gyönyörködni
+az én kertemben, melyben egyszerre borult virágba a gyümölcsfák,
+fehérfürtös virágu, bóditó illatu májusfák meg orgonabokrok nagy serege.
+A kis park felé tartunk, melynek elején nyitott kaput jelképez két fa:
+magától fonódott össze egy-egy ága mindakét fának. Ez összefonódott ágak
+alatt magasnövésü ember is kényelmesen elsétálhat, de előző éjjel esső
+esett, áldott májusi esső, az összefonódott ágakra ránehezedtek az
+esőcseppek s alázatosan meghajoltak.
+
+– Ejnye, – mondja Tóth János – miféle bejáró ez, hogy meg kell hajolni
+alatta?
+
+– Lenyomta az esső.
+
+– S valahányszor esső esik, te mindig bujkálva jársz itt?
+
+– Igen, ilyenkor alázatosan meghajtom a fejemet.
+
+– Mondok neked valamit: fürészeljük le.
+
+– Lefürészelni… Tudod, talán mégse. Aludjunk rá egyet.
+
+Világos, hogy Tóth János, az alföldi magyar, megnyugszik ebben.
+
+– Igaz. Aludjunk rá.
+
+Járunk-kelünk a kertben, különösen örvendezünk azon, hogy most már ő is
+szabad, független ember, hála Istennek, vége az államtitkárságnak,
+szerencsésen elkövetkezett a „hálóinges éra“, amikor az ember akár
+hálóingben sétálhat a kertjében. Hát ez bizony igen-igen nagy boldogság.
+Egész nap nem jut eszünkbe az eleven kapu, de este ismét cseperegni kezd
+az esső, én meg gondolkozni kezdek, hogyan is lehetne a kapukérdést ugy
+oldani meg, hogy az ágak megmaradjanak. Végre megtalálom a megoldást s
+boldogan alszom el. Alig pirkad, fölkelek, kimegyek, behivom az öreg
+Szász Gergőt (azt, akit még ötesztendős korában is szoptatott az anyja),
+s mondom neki:
+
+– Nézze, Gergő bá’, ezek az ágak igen erősen meghajolnak az esső miatt.
+Csináljon két csinos karót, mindakettőnek a végén legyen két ág. A két
+karót kétoldalt verje jól a földbe s úgy eressze rá ezt a két ágat. De a
+karó olyan magas legyen ám, hogy ölnél magasabb ember is elférjen az
+ágak alatt. Megértette-e?
+
+– Meg, instálom.
+
+– De siessen, hogy kész legyen, mire a kegyelmes ur felkel.
+
+– Sietek, instálom.
+
+Egy óra mulva simára gyalult két karó emelte magasra az összefonódott
+ágakat. Mondhatom, szépen festett.
+
+És mi nevetve állapittuk meg, hogy a magyar embernek mily gyorsan vált
+az esze…
+
+Ha Surányi Józsefé a kert s ez a két fa, ő bizonyosan vagy _mindjárt_
+lefürészeltette volna a vendégének alkalmatlan ágakat, vagy mindjárt
+feltámasztotta volna.
+
+…Mostanában sokat foglalkoztatja (és izgatja) a zsidókérdés a lelkeket.
+Azt gondolom, ennek a kérdésnek csak egy becsületes megoldása lehet: a
+fajkeveredés.. A „mindjárt“-nak és a „Hej, ráérünk arra még“-nek
+összekeveredése. Természetesen, ezt a keveredést a keveredőkre
+elviselhetővé kellene tenni, nevezetesen, nem volna szabad számon
+tartani: ki köztünk az egész s a – félvér.
+
+De mit is felelt Marcika a tiszteletesnek, aki Kain iránt érdeklődött?
+Az felelte: Ó, az igen rossz fiu volt. Nem szeretek róla beszélni.
+
+A zsidókérdés is ilyen rossz fiu, – gyerünk tovább.
+
+*
+
+A magyar embernek igen kedves virága a tulipán. Nyilvánvaló, hogy az
+őshazából hozta e virág szeretetét. Erre vall az alföldi magyar szürén,
+subáján, a székely magyarok kapuján, a félkontyos fedelü házak tüzfalán
+a tulipándisz. És erre vallanak a régi, tulipános ládák. Az 1905-ik
+esztendőben Budapesten s az országban mindenütt már nemcsak a paraszt
+suba hátán pompázik a tulipán, de az urak és uriasszonyok mellén is. Nem
+a virágágyakban nevelt, hanem gyárakban, milliószámra gyártott tulipán.
+Megesett a legnagyobb magyar csuda: az ellenzék képviselőválasztáson
+buktatta meg a harminc év óta uralkodó szabadelvüpártot. 1875-ben
+alapitotta ezt a pártot Tisza Kálmán, s 1905-ben bukott meg, saját
+fiának, Tisza Istvánnak első, igen rövid életü miniszterelnöksége
+idején. A szabadelvüpártnak a Tisza Kálmán korabeli hires véderővita
+adja az első döfést, ekkor rendül meg a nemzet bizalma, s csak a
+szertelen korrupció nyujtja meg az életét ujabb tizenöt évvel. A
+mértéktelen haragra lobbant öreg király a bukott miniszterelnököt –
+Tisza saját vallomása szerint – oly cudarul leszidta, ahogy ő soha
+egyetlen cselédjét sem; a lemondását nem fogadja el, szégyenpadra
+ülteti: hónapokig ott kell ülnie a miniszterelnöki székben, a makacs
+öreg a győztes ellenzék soraiból kormányt nem nevez ki. A 45 éves Tisza
+István azzal az érzéssel ül a szégyenpadon, hogy ő már befejezte
+politikai pályáját: király is, nemzet is, „kirugta“ őt. Végre is a
+király megelégeli Tisza István bünhődését, lemondását elfogadja, s
+kinevezi helyére kedves katonáját, Fehérváry generálist. A generális
+miniszterelnök párt nélkül ül a miniszterelnöki székbe, alig akad
+egy-két hive, dolgozni nem dolgozhatik, a Házat elnapoltatja, a
+főispánokat elcsapja, mindenre kapható embereket küld a vármegyék
+nyakába. A darabontoknak csufolt főispánok katonai segédkezessel törnek
+be a vármegyházára, s mert nincs parlament, a vármegyékből indul ki a
+„nemzeti ellenállás“. A tisztviselők nem engedelmeskednek, tehát –
+elcsapják őket. Az elcsapott tisztviselőket ki fizeti? A társadalom.
+Országszerte megindul a gyüjtés, rengeteg summák gyülnek össze, ebből
+fizetik a tisztviselőket. Aztán egyszerre csak férfiak, nők mellén
+kinyilik a tulipán: ennek a jövedelme is a tisztviselőké s egyben jelkép
+is: idegen gyártmányu ruhát nem viselünk többé!
+
+Nyilvánvaló, hogy az akció e része magyar szalmaláng: hirtelen lobban
+fel s hirtelen lobban el. De a nemzeti ellenállás mégis csak
+gondolkodóba ejti az öreg királyt, az esküszegéstől visszaretten s egy
+esztendei harc után az ellenzék kebeléből nevez ki kormányt. Az
+alkotmányon nem esik sulyosabb sérelem, de a tulipán – eltünik.
+
+Én magam is vettem tulipánt, de feltüzni nem tüztem fel. Mire tüzzem
+fel? Arra a kabátra, mely minden valószinüség szerint osztrák gyárból
+került ki? Ám gondoltam egy nagyot, s otthon, Kisbaconban, kora
+tavasszal egy öregasszonyt beleültettem a szövőszékbe, feleségemnek, hat
+gyermekemnek, magamnak két-két öltözet ruhát szövettem. Egész nyáron
+házi szőttesben jártunk kertben, uccán, erdőn-mezőn, ebben mentünk Isten
+házába – vajjon a nép követi-e a példánkat? Már esztendők óta
+megdöbbenve figyeltem, hogy mind kevesebb és kevesebb földben terem a
+kender meg a len; mind kevesebb és kevesebb házban csattog a szövőszék.
+„Bécsi rongy“-ban páváskodnak a leányok meg a fiatalasszonyok, s csak
+öreg asszonyokon látható régi, házi szőttes szoknya meg vizitke. A
+férfiakon gyorsan foszladozó bugyogó idétlenkedik, fehér, szürke
+háziposztónadrág ritka, mint a fehér holló. Abroszokat, asztalkendőket
+sem igen szőnek az asszonyok: boltban veszik azt is. Azt állitják,
+azért, mert olcsóbb, mint a házi szőtt. Igen, olcsóbb, de a házi szőtt
+anyáról leányra, sőt unokára is öröklődik, amaz rövid életü.
+
+Szétnézünk a templomban, s kisül, hogy itt csak a nagyságos úr leányai
+parasztleányok; gazdaleányok, napszámos- és cselédleányok – mind
+kisasszonyok. Kisül, hogy könnyü nekünk háziszőttes ruhában járnunk,
+„mert az úr háziszőttes ruhában is – úr“, ők pedig lenézik egymást a
+szőttes ruhában. Kisül, hogy a kisasszonyos divatot a Pestről hazajáró
+cselédleányok hozták ide is, a többi faluba is. Hogy már nemcsak
+napszámos-, de kisgazdaemberek leányai is felmennek Pestre, ott
+elszegődnek cselédnek, aztán oly cifrán kerülnek haza, hogy majd
+elrepülnek. Sőt némelyik nem is egyedül kerül haza… Sőt az is kisül,
+hogy ritka ember nincs beadósodva a takaréknál, amely 12 százalékra
+dolgozik. Ezt a nyomoruság küldi a takarékba, azt a földszerzés vágya,
+de ezen a földszerzésen nincs Isten áldása, mert az igy vásárolt föld az
+adósság kamatját sem hozza meg. Már számon tartanak sok-sok embert,
+akinek a földje elébb-utóbb dobra kerül.
+
+– Rossz vége lesz ennek a világnak, – mondogatja nagyapó. – Ebben a
+faluban még soha senki annyi földet nem vett, mint én. Csak belső telket
+ötöt vettem az apámtól öröklötthöz. A takarékpénztárnak hire sem volt.
+Akkor vettem földet, amikor együtt volt a pénz.
+
+A baj azonban nem ott gyökeredzik, hogy takarékpénztári kölcsönnel
+veszik a földet, hanem ott, hogy ez a kölcsön – uzsorakölcsön. És ott
+gyökeredzik, hogy bár a mai nemzedék jóval többel dolgozik, mint nagyapó
+nemzedéke, sőt valamivel jobban is megmüveli a földet, a ruházkodásban,
+az életmódban hirtelen nőttek meg az igények, s ezekkel nem tart lépést
+a föld jövedelme. Esztendőről esztendőre, bármerre járok a
+Székelységben, mind több és több komor képü embert látok, akik kelletlen
+köszönnek, vagy egyáltalában nem köszönnek. Nyilvánvaló, hogy az urat
+látják bennem, akitől ered minden rossz.
+
+Mind sürübben szállnak a keserü panaszok Székelység földjéről az ország
+szivébe, de ez a sziv nem dobban meg. Ennek a szivnek nincs – füle.
+Végre megmozdulnak a székely urak, megkezdik a mentőakciót, engem
+kihuznak a kertemből, hogy szerkesszek Budapesten székely ujságot,
+mindennap megjelenőt. A mentőakció eredménye egy székely kongresszus a
+tusnádi fürdőn, a székely körvasut, s végül jó néhány ezer forint, amit
+azért a dicsőségért kell fizetnem, hogy azt az ujságot „egyedül csak én
+szerkeszthetem“, senki más. Velem dolgozik nagy lelkességgel két székely
+iró, Jancsó Benedek és Gaál Mózes: sok-sok esztendeig fizetjük a
+„székely hadisarcot“. Merem állitani, hogy ezen a három szegény
+iróemberen kivül egyetlenegy székely urnak sem került pénzébe a
+„székelymentés“ – s ha legalább megmentettük volna!
+
+De hát ez a székelykérdés is az a rossz fiú, akiről nem szeretek
+beszélni.
+
+Jerünk tovább.
+
+*
+
+Már nem Romániába megy szerencsét próbálni a szegényebb rendü székely,
+hanem Amerikába. Nem Brassóba mennek „müvelődni“ a leányok, hanem
+Pestre. Egy harmadosztályu jegy 4–5 forint Pestig, s a székely leányok
+elözönlik a nagy Babylont. Léha kuplékat, pesti szójárást hoznak haza.
+Magunk is falunkbeli leányokat viszünk Pestre, minden ősszel, tavasszal
+hazahozzuk, s tőlünk telhetően őrizzük a tisztaságukat. De a pesti
+beszéd ragadós, ettől nem őrizhetjük meg őket. Hallom, amint a kocsisom
+enyeleg az udvaron a szobalánnyal. Mondja neki a legény: Ejnye, no,
+Julis. Adj mán egy csókot! S felel rá a szobalány, jó székely gazda
+leánya: – Nü ná!
+
+Csüggetegség kezdi megszállani a lelkemet: fajulni látom a székely vért.
+Már csak az öregebb, s velem egykorú emberekben van örömem s mind
+ritkább és ritkább az ifju nemzedékben. Sem testem, sem lelkem nem
+kivánja a háborut, a gondolatától is iszonyodom, de kezdem hinni, hogy
+az elfajulás folyamát már csak háboru állithatja meg. Egy kis parázs
+verekedés. De ellegyintem magamtól e gondolatot. Mindenfelé keresem a
+bajok forrásait, s többek közt egy forrásra rábukkanok. Nagy üresség
+mered elém: a székelység tanult, müvelt fiainak javarésze kivándorolt az
+ország különböző részeibe, mivelhogy itthon nem élhetett meg. A régi
+szabásu s erkölcsü birtokos urak, akikhez a nép bizalommal fordult
+tanácsért, kihaltak vagy leszegényedtek. Az ország szivében számtalan
+székely ember visel előkelő hivatalt, de ritka, kinek eszébe jut, hogy
+penziójával szülőfalujába visszajőjjön s tudásával, tapasztalataival
+népe javán munkáljon. A pap s a tanitó nem igen adhat példát a föld
+okszerü müvelésére, mert sem ezt, sem azt nem tanitják erre. Az
+ismétlő-iskola gazdasági ismétlő-iskola nevet kapott, de egy gazdasági
+olvasókönyv olvastatásában merül ki az egész oktatás. Hol tanitsa meg a
+tanitó a föld okszerü müvelését, ha nincs ehhez sem földje, sem
+gazdasági felszerelése az iskolának; s hogyan tanitsa, ha volna is,
+amikor őt sem tanitották meg erre?
+
+Mi más világ lenne itt, ha mindazok, akik jöhetnének, visszajönnének a
+faluba! Ha itt házat épitenének, fát ültetnének, példát és – munkát
+adnának.
+
+– Be jó volna nekünk, szegényeknek, – sohajtott fel egy öreg ember, ha
+még egy ur volna itt!
+
+– Mért volna jó? – kérdem.
+
+– Azért, instálom, mert attól is kapnánk munkát!
+
+A magyarázat igen egyszerü. A kisgazda – igen helyesen – háza népével
+munkálja meg földjét, napszámosra csak aratás idején szorul, amikor
+drága minden pillanat. Uri ember gazdaságában kora tavasztól
+betakarodásig talál munkát a napszámos ember. Faültetés, fatakaritás,
+ásás, gyümölcsszedés: én mindig tudok munkát adni, az esztendő minden
+szakában. És _velük dolgozom_.
+
+Ha annak a sok-sok ezer ifjunak bár csak felerészét, aki most az egyetem
+kapuját döngeti, vissza lehetne terelni a faluba! Ha ezek megfognák a
+kasza nyelét! Be más képe lenne! S a falu és város gyülöletes harca be
+megszünnék!
+
+Vissza a faluba!
+
+
+
+
+HATODIK FEJEZET.
+
+
+Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal egy könyv igen csuf
+halállal.
+
+Engedjétek meg nekem, hogy e néhány lapot még nagyapónak szenteljem.
+Nagyapónak, aki nannyó karjai közt csendesen elszenderült. Az ő halála
+oly szép volt, aminő szép az élete: leszállott hozzá a halál angyala,
+hófehér haját megsimogatta, homlokára csókot lehelt, s nagyapó lelke
+fölszállott a fényes mennyországba. Ott folytatja földi életét, onnét
+néz le ránk az ő szelid, jóságos tekintete, őrködve felettünk, vigyázva
+a mi lépteinket, a mi életünknek folyását.
+
+Sokan lesztek, akik ismeritek nagyapót, ha sokan vagytok, akik ismeritek
+irásaimat. Amikor én mesét mondok a gyermekeknek, voltaképpen nagyapó
+mesél: a gyermekvilágnak az ő lelke beszél az én tollamon át. Az ő
+egyszerü, cicomátlan beszéde, az ő meg-megpihenése, felsóhajtása, aztán
+csendes továbbindulása: ez mind benne van az én meséimben, s bennök van
+– szeretem hinni, hogy bennök van – az ő lelkének nemessége, életének
+tisztasága, egyszerüsége, gyöngéd szivének melegsége.
+
+Erről az életről, ennek az életnek a folyásáról sok történetet irtam, s
+ezekben a történetekben nem volt szinezés, nagyitás, mesterkedés:
+olyannak irtam mindig nagyapót, amilyen vala. Ennek az életnek csendes,
+bibliai egyszerüségre emlékeztető folyása pazarul termette az elmét s
+szivet termékenyitő történeteket öregek és ifjak számára egyaránt, s ha
+nem nagyapó alakja állott előttem egyik-másik történetem megirásánál, az
+ő lelke ott lebegett fölöttem, s nem engedé, hogy alacsony gondolatok
+támadjanak elmémben, alacsony érzések fakadjanak szivemben. Ha nem róla
+irtam is, reá gondoltam mindig, s bizony mondom, soha el nem tévelyedtem
+az én utjaimban. E pillanatban nem tudom, öregeknek, ifjaknak irtam-e
+többet, de egyet bizonyosan tudok, hogy sohasem irtam olyasvalamit az
+öregeknek, amit a növendékleányok ne olvashatnának. S ime, megvallom,
+csak az irás az enyém, a lélek a nagyapóé.
+
+Nagyapó nem járt iskolákat, akadémiákat: jóformán azzal a kevés tudással
+indult az életnek, amit a falusi iskola vén rektorától s a székely
+huszárezredben szerzett. Tizennyolc éves legény volt, amikor apját, a
+régi rend szerint, a székely huszárságban felváltotta, s amikor _48_
+elkövetkezett, akkor már tizennégy esztendeig szolgálta a császárt, a
+maga lován, a maga gunyájában: a császár csak kardot, karabélyt adott,
+egyebet semmit. A mai nemzedék nem tudja, mi volt a székely huszár, s
+mely nagy terhek nyomták a székely huszárfamiliákat. Az én nagyapám,
+„nagyapó“ apja, huszonnégy esztendeig szolgált a maga lován, mignem a
+fia felváltotta; kétszer ment a franciára, mialatt otthon a gazdaságot
+gyenge asszonyi kéz kormányozá.
+
+Nagyapó erősen érezte huszársága idején, hogy csak hat hétig volt diák a
+nagyenyedi Bethlen-kollégiumban, s szent fogadást tett: ha gyermekkel
+áldja meg Isten, mind tanittatja őket. Ezt a szent fogadást hiven
+megtartá nagyapó. De tanult maga is, s a falu legjobb, legnagyobb
+gazdájának olvasás volt a pihenője. Ismerte az ország dolgát, könyvek és
+ujságok utján költőkkel és államférfiakkal megismerkedett, s nagyapóval
+mindenről lehetett beszélni – az egy szinház kivételével. Pótolta, de
+nem könyvekből szerezte bölcsességét: az élet könyvéből szerezte azt, s
+példabeszédszerü mondásai, tanitásai minden könyv tanulásánál többet
+érők voltak nekünk, gyermekeknek, unokáknak, dédunokáknak, akik ötvenen
+állottuk körül a szentéletü aggastyán ravatalát.
+
+Az ő ereje – őserő volt; az ő szorgalma, az ő családi élete példaszerü,
+a pátriárkák életére emlékeztető. Szerelme volt az édes anyaföld, a
+pirkadó hajnal mezőn találta, s tőle bucsuzott utolsónak a lemenő nap.
+És az ő nevelő módszerét igen ajánlom minden falusi embernek: nyári
+vakáción meg kellett fognom a villa nyelét, de meg a kasza nyelét is.
+„Ki tudja, mi lesz belőled? Hátha hazakerülsz gazdaembernek?“
+
+Aki látta nagyapót a mezőn, ellenállhatatlan munkakedv lepte meg. Az ő
+kezében égett a munka. Ölmagas alakja messze kivált a munkások, a
+cselédek seregéből, vezér volt ő a földjén, aki maga vágja a
+legszélesebb rendet, a közkatonák utána. Ó, be szép ember volt nagyapó,
+amikor virágjában, ereje teljességében vala! S be szép öreg emberré
+roskadott! Arcának rózsapirossága megmaradt a késő öregségben is, s csak
+barnapirosra tudta halványitani a halál lehellete…
+
+Édes, jó, öreg nagyapó!
+
+Ha találkoztatok könyveimben az öreg Bándi Jánossal, akinek galambbúgos
+kapuján ez az irás volt kifaragva: Áldás a bémenőknek, Béke a kimenőknek
+– ez nagyapó. Ha olvastátok Huszár Anna történetét: Anna édesapja –
+nagyapó. Ő az, aki térdire veszi a kicsi Anikót s Miklóskát, aztán: gyí,
+te lovam, Brassóba! A vén szántóvető, aki elbúcsuzik az erdőtől: Isten
+áldjon, erdő, én többet nem látlak! – évek multán pedig, amikor egészen
+ránehezül az aggság, a szántóföldtől is: Isten áldjon, föld, én többet
+nem szántlak! – ez nagyapó. Együtt siratják nannyóval az utolsó cipót,
+az általa vetett búzából sütöttet. Együtt siratják el az ősi kert kidőlt
+vén fáját: mi is igy dőlünk ki, igy…
+
+Hiába nehezült rá az aggság, a gyöngeség, szürkülő fejjel is gyermeknek
+éreztem magamat, ha reátekintenék. Hiába, hogy én támogattam föl a
+garádicson, ugy tetszett, hogy ő támogat, ő véd engemet. Láttátok volna
+nagyapót, a magával szinte tehetetlen aggot, aki Istenben bizó szavaival
+meg tudta enyhiteni szivemnek nagy fájdalmát s szárnyat adott vergelődő
+lelkemnek, felnyitván a Szent Bibliát: Olvasd, fiam, Dávid király
+zsoltárait, s bizony megvigasztalódol! Bizzál a te Istenedben:
+győzedelmet veszel ellenségeiden.
+
+Lelkem, édes jó nagyapó! Te adtad ujra kezembe a tollat. A te patriárka
+cselekedeted ihletett meg ujra, látván, hallván, miként tettél igazságot
+s téritetted békességre a vitázó unokákat. Be szép dolog volt ez! Amikor
+te felvitetted magadat az erdőbe, mégegyszer, utoljára, s megmutattad:
+ime, itt az igazi határ. Itt állott András nagyapó almafája. Vágjatok
+csak a földbe. Ihol, az almafa gyökere. Ihol, az igazság gyökere!
+
+Isten igen szerette nagyapót, adott neki hosszu életet s ebben a hosszu
+életben külön hatvan esztendővel ajándékozta meg, hogy azokat együtt
+élje nannyóval – példaszerü, meleg, gyöngéd szeretetben. És halljátok
+csak, mely szép volt a halála!
+
+Gyenge verőfényü, hideg őszi napon nagyapó a kertbe tipegett s ott
+összegereblyézte a lehullott faleveleket. A vén fák leveleit. Ama fákét,
+amelyeknek egyrészét István nagyapó ülteté. S elvégezvén munkáját, az
+utolsót, beméne a meleg házba s mondá:
+
+– Én most lefekszem, nannyó, mert igen fáradt vagyok.
+
+Megveté nannyó az ágyat s lefekvék nagyapó. És fekvék három napokat, de
+fájdalmat nem érzett az ő testében. Negyednap reggel, vasárnap reggelén,
+mondá nannyókának:
+
+– Adjon rám szép fehér inget, nannyó; törülje meg az arcomat
+vizeskendővel, mert én nemsokára Isten előtt állok.
+
+– Oh, Istenem, itt hagy engem? Mi lesz énvelem? – borult rá sirva
+szegény öregasszony.
+
+Mondá nagyapó:
+
+– Ne sirjon, nannyó. Jobb, hogy én halok meg elébb. Ki viselne rám
+gondot, ugy, mint maga viselt?
+
+– Istenem, Istenem, hát én hogy élek maga nélkül? Jaj, de árva leszek!
+
+Mondá halkan, alig hallhatóan:
+
+– Jó gyermekei vannak…
+
+Elhallgatott. Kevés idő multán megfogá gyengén nannyó kezét s rebegé:
+
+– Köszönöm a dajkálását, nannyó.
+
+És lehunyta szemét. És elszenderült. A vén házban pedig nem volt senki,
+csak egy alvó vén ember s egy csendesen zokogó vén asszony, aki lezárta,
+lecsókolta annak a vén embernek a szemepilláját.
+
+És jövének a gyermekek, unokák, a dédunokák.
+
+– Jertek, jertek, elaludt nagyapó. Leesett a mi fejünknek koronája.
+Csókoljátok meg drága kezét.
+
+Jöttek mind és csókolák a drága kezet. És mondák mind: Ó, de szép
+nagyapó a halálban is! Imádkozzunk…
+
+S templommá lett a vén ház és szállott az égbe az imádság: Adj, Uram,
+örök nyugodalmat nagyapónak, nekünk pedig az övéhez hasonlatos szép
+életet s szép halált. Ámen.
+
+*
+
+Az 1902-ik esztendő novemberében szállott le nagyapóért a halál angyala,
+egy hónappal a – gyémántlakodalom előtt. Hogy készültünk a nagy ünnepre
+Máriával! Ott lesz az ünnep a mi házunkban. Gyermekek, unokák,
+dédunokák, vők, menyek, unokavők, unokamenyek, éppen ötvenen. Lám, de jó
+volt ötven személyre épitenünk az ebédlőt. Micsoda boldogság lesz a
+pesti gyermekeknek: itt állitjuk fel a karácsonyfát. A legszebbet
+áldozzuk fel magunk ültette fenyőfáink közül. Fenyőágakkal diszitjük a
+házat kivül, belől… Isten megtagadta tőlünk ezt az örömet. De Isten
+tudja, mit cselekszik. És bizonnyal nem válnék javunkra, ha minden
+vágyunk teljesülne.
+
+Sokáig oly árvának érzem magamat, mint a gyermek. Még mindig az volnék?
+Már negyvenkét esztendő nyomja vállamat, szürkül a fejem, erősen
+szürkül, s ugy hiányzik nekem, hogy nagyapó karjába öltve karomat, nem
+vezethetem fel a garádicson. Az asztalfőn egymaga ül nannyó. Ketten
+ültek eddig. A szülei ház lebontva, virágos kert a helyén, nannyó a
+kicsi gazda házában talál fészket, ott siratozza nagyapót. Folyton
+készül nagyapó után, de a halál angyala nem akar leszállani értte, bár
+szüntelen imádkozik hozzá. A virágos kertben, ama ágynak a helyén,
+amelyben nagyapó örökre elszenderült, rózsafát ültet a kicsi gazda,
+oda-oda tipeg nannyó, meg-megöntözi könnyeivel. El-eljátszogat falusi és
+pesti unokákkal, s bár nem ő süti már a „kakastejjel, varjuvajjal“
+dagasztott kenyeret, nem állja meg, hogy ne szeljen egy-egy darabkát:
+egyetek, aranyos csirkéim, egyetek.
+
+Telik, mulik az idő, esztendőre esztendő borul, már ötödik esztendeje
+alszik nagyapó, s nannyó egyszerre panaszkodni kezd: óh Istenem,
+Istenem, maholnap ágyba fektet a gyengeség. Jaj, ha oly szép halállal
+halhatnék meg, mint nagyapó! A pesti menyemasszony langyos fürdőket
+készit nannyónak, vetkőzteti, fürdeti, öltözteti, mint a gyermeket.
+Ugyanugy ápolja nannyót, a váratlan gyermek felesége, mint ahogy ápolta
+ő, a váratlan gyermek, a szélütötte „anyókát“…
+
+Ágyban marad nannyó, s az történik vele, ami anyókával. Künn a határon
+aratják a buzát, gyermekek, unokák mind aratnak, meg-meglátogatják
+nagyanyókát – lám, lám, be tudta Isten, mit cselekszik, amikor ugy
+rendelé, hogy váratlan gyermek szakadjon le édesanyám szivéről. Ketten
+ülünk nannyó mellett: Mária és én. Hét hétre borul, haloványan pislog a
+lámpácska, minden pillanatban kialhatik. Nannyó tudja, hogy gyermekkorom
+óta irtózom a halottól, folyton küld: eredj, eredj, ne maradj itt.
+Utolsó szava is ez: Menj ki.
+
+Mária zárja le a szemét.
+
+Két szent asszony avatja templommá a szobát! Egy halott s egy élő.
+Zokogva borulok a halottra, az élőre.
+
+– Áldjon meg az Isten, hogy oly jó voltál az én édesanyámhoz!
+
+*
+
+A kisbaconi temetőben márványemlék, rajta két név, s a két név alatt
+négysoros vers.
+
+  Ami szépet és jót könyveimben láttok,
+  E két öreg ember szivéből eredett.
+  Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
+  E két öreg ember mellé temessetek.
+
+Más végrendeletem nincs.
+
+*
+
+Átellenben Magyaróshegy oldalával, hegy oldalán az uj temető. Ujnak
+nevezik, bár gyermekkorom óta temetkeznek ide, mert van egy régibb:
+ebben alszik András és István nagyapó. Csak sétálnom kell kertem utjain,
+mindennap temetőt látok, messziről felém fehérlik szüleim siremléke. Már
+nem félek a temetőtől, mint ahogy féltem gyermekkoromtól mostanáig. Nem
+félek, mióta nagyapóék is ott alszanak. Gyakran jelennek meg álmaimban.
+Tudom, hogy halottak, s ugy örvendek, ha látom őket és beszélgethetek
+velök. Egyszer a tudós Herman Ottó levelet ir nekem, s abban az iránt
+érdeklődik, hogy meg volt-e állapitva a székely huszárok földbirtokának
+a minimuma, az a minimum, mely a székelyt a maga lován való
+katonáskodásra kötelezte. – Ej, de kár, gondoltam magamban, hogy nem
+érdeklődtem eziránt, amig élt nagyapó, talán ő meg tudta volna mondani,
+igy csak azt irhattam Hermannak: mekkora birtoka volt István nagyapónak,
+amikor a huszárságban felváltotta édesapám. Alig teszem postára a
+levelet, éjjel megjelen nekem nagyapó. Ott vagyunk az ősi házban, s
+nekem első gondolatom: ó, de jó, most megkérdezem nagyapót, mekkora volt
+a székely huszárok földbirtokának a minimuma. Meg is kérdem, nagyapó
+elgondolkozik s feleli: Péter király idejéből van egy irás a
+levelesládámban – ennyit mondott nagyapó s azzal alakja eltünt…
+
+Minden álom többé-kevésbé ostoba, az volt ez is, hiszen a gyermek is
+tudja, nem nagyapó beszélt Péter királyról, hanem én, az álomlátó
+beszéltem. De nem is ez a fontos. Az a fontos, hogy már nem félek a
+halottól, mióta az a halott az én édesapám és édesanyám. Minden velök
+való álmodásom nagy öröm nekem, bár álmomban is tudom, hogy meghaltak.
+
+Nem, nem. Nekem nem haltak meg.
+
+Mind kevesebb és kevesebb időt juttatok Pestnek, s e kevés idő alatt is
+otthon vagyok: ebéd után ha elszenderülök, szárnyára vesz az álom
+tündére s az ősi házban, az ősi kertben száll le velem. S
+csudálatosképpen, sohasem a magam házában, a magam kertjében száll le
+velem az álom tündére, hanem az ősi házban, az ősi kertben. És mindegyre
+találkozom nagyapóval, nannyóval, gyermekként örülök nekik. De bár az
+álom tündére minden éjjel hazaröpit, türelmetlenül várom az időt, amikor
+a „hatodik“ is végzi az iskolát s nemcsak álmomban, de ébren is,
+télen-nyáron otthon, szakadatlanul otthon élhetek. Napról-napra
+idegenebbül érzem magamat a nagy Babylonban, melynek a lelke minden,
+csak nem magyar. Kedvetlenül ülök vasutra, ha nyár folyamán
+ki-kizavarnak a kertemből, egyik-másik könyvem dolgában rendszerint. Már
+kezdek berendezkedni a nyugodalmas öregségbe, jóllehet, még két esztendő
+van az ötvenig. Kaszálgatok, szántogatok, közbe-közbe irogatok, most
+éppen a _Nagy magyarok életét_ irom, azzal a gondolattal, hogy ez lesz
+az utolsó müvem. Öt nagy kötetre van tervezve a könyv, összesen
+százötven ivben, már a századik iv körül járok: a _Szózat_ költőjének
+életét irom.
+
+Akkor levelet kapok: Apponyi Albert irja. Apponyi, aki _már_ egy
+esztendeje kultuszminiszter. Jóval túl a hatvanon ül miniszteri székbe a
+legnagyobb magyar államférfi, akiben már 25 év előtt a _közel jövő_
+emberét látja a müvelt közvélemény. Minisztersége első heteiben
+meglátogattam a hivatalában. Nem volt semmi kérnivalóm, csupán látni
+akartam. Látni Apponyit – hivatalban. Amint az asztala mellett ült,
+akták fölé hajolva, a kőszáli sasra emlékeztetett. A kőszáli sasra,
+melyet foglyul ejtettek s kalitkába zártak… Hiszen, helyén van ő itt is,
+gondolom magamban, az ő minisztersége a magyar közoktatás uj korszakát
+jelenti, de ez a nagy ember ennél sokkal nagyobbra termett, sokkal
+többre van elhivatva – mért nem a miniszterelnöki székben ül?
+
+Látogatásom bucsuzás is volt egyben – siettem haza, Kisbaconba. Itt
+talált következő nyáron Apponyi levele. Egy szép tervét közli velem.
+Végigtanulmányozta a népiskolák történeti könyveit. Az Olvasókönyvek
+történeti olvasmányait. Sok bennök a közjogi tévedés s nemzeti
+szempontból sem elégitik ki őt. Szeretné, ha megirnám a magyar nemzet
+történetét apróbb olvasmányokban, ő azokat lefordittatná az összes
+nemzetiségek nyelvére s magyar és nem magyar nyelvü felekezeti iskolák
+fentartóinak felajánlaná, hogy azokat vegyék be az Olvasókönyveikbe vagy
+legalább is ezekhez hasonló szellemü, közjogi tekintetben kifogástalan
+olvasmányokat irassanak. Mindjárt megállapitom, hogy Apponyi nem akarta
+ráerőszakolni sem a magyar, sem a nem magyar nyelvü felekezeti iskolákra
+az én olvasmányaimat: egyszerüen felajánlja vagy ezekhez hasonlók
+iratását kivánja tőlük. Joggal, mert nemzetiségi Olvasókönyveinkben igen
+röviden bántak el a magyar történelem alakjaival, még azokkal is,
+akiknek magyar és nem magyar jobbágy elsősorban köszönheté a
+felszabadulást.
+
+Arra kért Apponyi, hogy csináljam meg nagy vonásokban az Olvasmányok
+tervezetét s vigyem föl Pestre. Egy-két napi munka volt ez nekem, hisz
+akkoriban sokat foglalkoztam a magyar nemzet történetével. Esztendők
+munkája volt _A magyar nép multja és jelene_, követte a _Hazánk
+története_: a serdülő ifjuságnak irtam ezt. Most meg éppen, Apponyi
+levelének vételekor, a _Nagy magyarok életét_ irom. Egy hét sem telt
+belé, Pesten vagyok, a titkár bejelent Apponyinak, ő kiüzen, hogy
+valakivel fontos beszélgetése van, menjek föl Tóth Jánoshoz,
+beszélgessek vele, majd aztán feljön ő is.
+
+Tóth János abban az esztendőben, 1892-ben, lett országgyülési képviselő,
+amelyben én megbuktam. Bukás után még egynéhányszor megfordultam a régi
+képviselőház folyosóján, aztán egészen kikerültem a politika romlott
+levegőjéből. Volt képviselőtársaimmal az uccán találkoztam nagyritkán:
+csodálkozva kérdeztek, mi van velem, miért nem járok a klubba. Egy volt
+a feleletem valamennyi kérdésre: Nincs időm. Irok, irok, folyton irok,
+amig az alkotmányos költségeket leirom: Tóth Jánost, Apponyi politikai
+államtitkárát hiréből ismertem, de látni sohasem láttam. Hatalmas
+termetü, feltünő szép kun-magyar arcu férfi ült az asztalnál, amikor az
+ajtón beléptem. Szemben ült az ajtóval s feltünt nekem, hogy valósággal
+rám meredt nagy kerek szeme, amig két szobán át az asztaláig mentem. S
+még jobban feltünt nekem zavarodottsága a beszélgetés során. Később,
+hónapok multán vallotta meg zavarodottsága okát. Amikor beléptem az
+ajtón, megboldogult édesapjának eleven hasonmását látta bennem. Alakom,
+járásom, arcom, szemem, hajam, szakállam, egész mivoltom az volt,
+amilyennek édesapját látta, akit gyermekkorában vesztett el. S valóban,
+arcképe s az enyém közt csudálatos a hasonlatosság.
+
+Hát, ez zavarta meg a zavarba nem könnyen jövő, egyenes lelkü, az
+alföldi ember epikus nyugalmával beszélő kún magyart.
+
+– A könyvről majd akkor beszélünk, ha feljön Apponyi. Egyébért is
+hivtunk. Szeretné Apponyi, ha vállalnád a _Néptanitók Lapja_
+szerkesztését is.
+
+–?
+
+– Igen, szeretné, mert benned megbizik. Utálja az émelygős
+dicshimnuszokat. Már le is tiltotta. S általában tartalmasabb, magasabb
+rendü ujságot akar. Kibővitené. Olyan ujságot szeretne csinálni a
+Néptanitók Lapjából, amelyet örömmel olvasnának tanitók és tanárok
+egyaránt. Megküldené a középiskoláknak is. Hadd ismerje egymás dolgát
+tanitó és tanár. Vállalod-e?
+
+Még szájamban volt a keserü ize két ujságnak. Az egyik a _Magyarság_
+volt, a székelyek ujságja, melyért még mindig fizetem a székely
+hadisarcot. Alig bucsuztam el ettől, tanitók és tanárok kivánatára
+vállalom a _Magyar Világ_ szerkesztését. Ezek is belém beszélték, hogy
+ezt _csak én_ szerkeszthetem. Összehoznak a szegény tanitók és tanárok
+vagy kétezer forintot, jó nagy fizetést szavaznak meg nekem, összegyül
+vagy háromezer előfizető, de „forgó tőke“ nincs, a munkatársakat
+valahogy csak fizetik, a „szerkesztő ur“ is felveszi első hónapban a
+fizetést, aztán egyszerre csak látja, hogy a kiadóhivatal vezetője
+valamelyik bankot mellbevágni készül. Nosza, leül a szerkesztő ur az
+asztalához, tollát kalamárisba mártja, leirja az ujság cimét,
+gyászkeretbe foglalja s irja: Azt igértem az olvasónak, hogy addig
+élünk, amig _tisztességgel_ élhetünk. Ma meggyőződtem arról, hogy
+tisztességgel tovább nem élhetünk, tehát – meghalunk.
+
+Hiszen az ujság meghalt, de a munkatársak életben maradtak s mert őket
+én szerződtettem, természetesen, nekem kellett végkielégitenem. A magam
+zsebéből. A Néptanitók Lapjánál ettől nem félhettem, hisz ennek a
+minisztérium a kiadója. De méltán félhettem egyébtől. Belefogtam egy
+nagy könyv irásába: ki irja meg a könyvet, ha én ujságot szerkesztek?
+
+Igen, azt kérdezte Tóth János: vállalod-e? Nagyot nyeltem s mondám:
+Vállalom. De kikötéseim vannak: Csak arra az időre vállalom, amig
+Apponyi miniszter s ezt be is jelentem a Beköszöntőben. Senki a
+szerkesztésbe bele nem szól. Ősszel veszem át az ujságot. Egy sor
+kézirat sem megy le a nyomdába, amit én nem olvastam, viszont jogom van
+tavasztól késő őszig _hazulról_ csinálni az ujságot.
+
+– Rendben van. A fizetés évi hatezer korona.
+
+– A fizetés mellékes. Ha Apponyinak megnyugvást szerez, hogy én
+szerkesztem az ujságot, akár ingyen is szerkesztem.
+
+Erre lépett be Apponyi.
+
+– Nos, megegyeztetek?
+
+– Meg.
+
+Ismétlem a kikötéseimet.
+
+– De mért nem akarod szerkeszteni az ujságot, ha én már nem vagyok
+miniszter?
+
+– Azért, mert tudom, vezérem, hogy a te kulturpolitikáddal ellentétbe
+nem jövök. De jön egy másik miniszter, még ha pártodból való is, az
+okvetlen valami ujat, valami mást akar, nekem nem tetszőt s én azt a
+tollammal nem támogatnám. Már ha menned kell innen, menjünk együtt.
+
+Apponyi is, Tóth János is igazat adtak, s áttértünk a történeti
+olvasmányokra. Pontról-pontra felolvastam a tervezetet, pontról-pontra
+helybenhagyta s megállapodtunk, hogy otthon megirom a könyvet, ősszel
+felhozom. Apponyi elolvassa, aztán az összes nemzetiségek nyelvére
+lefordittatja, kinyomatja s megküldi a püspököknek.
+
+Hazamentem, megirtam a könyvet, ősszel felvittem Pestre, Apponyi
+elolvasta kéziratban is, kefelevonatban is, mindössze egy szót törült,
+azt is az én hozzájárulásommal. A negyvennyolcadiki szabadságharc
+történetében fordult elő egy szó, egyetlenegy szó, melynek kihagyása a
+dolog lényegén nem változtatott, de enyhitett a mondaton. Ha benne
+marad, még beleköthetne – Bécs. Hiszen csak várjunk türelemmel, anélkül
+az egy szó nélkül is talál majd elég belekötni valót – Bécs. Mindig –
+Bécs. Nem az udvar, nem a király, de – Bécs. A magyar politikában
+négyszáz esztendőn át ez a neve az udvarnak, ez a neve a magyar
+királynak. „Leányasszonyomnak mondom, menyemasszony is értse meg“…
+
+_Történeti Olvasmányok_ a könyv cime: a honszerző Árpád nyitja meg a
+sort, Széchenyi, Kossuth, Deák zárja be. Leforditják németre, tótra,
+oláhra, szerbre, ruténre, egyik oldalon a magyar, másik oldalon a
+nemzetiségi szöveg. Közben e könyv alapján iskolai kézikönyv is készül,
+ebben is egyik oldalon a magyar, másik oldalon a nemzetiségi szöveg:
+hogy az állami iskolába járó, nem magyar nyelvü gyermek a maga
+anyanyelvén tanulhassa meg a minden nemzetiséget egyesitő nemzet
+történetét. A főcél itt nem a magyar nyelv tanitása, hanem, hogy a
+magyar állam leendő polgárai az ország igazi, hamisitatlan történetével
+ismerkedjenek meg. Nem joggal kivánhatja-e meg minden nemzet államférfia
+– s meg is kivánja – hogy az állam leendő polgárai, bármiféle nyelven
+beszéljenek, a saját államuk, a saját országuk történetét tanulják? Azt
+a történetet, melynek eseményeit, ezeknek az eseményeknek valódiságát,
+hiteles kutfők alapján, komoly történettudósok állapitották meg. És én
+már itt megállapitom, hogy ezerfelé darabolhatják Magyarországot, ennek
+az ezeréves országnak a történetét megváltoztatni már nem lehet. A
+történeti igazságok örökéletü igazságok. Ezt a nagy igazságot, amint
+nemsokára kitünik – egyedül csak „Bécs“ nem akarta elismerni.
+
+Mig a könyvet forditják, nyomtatják, nagy kedvvel látok az
+ujságszerkesztésnek. Apponyi nevéhez méltóvá akarom tenni s a már
+meglévő Mezőgazdasági melléklethez ujabb mellékletet kap az ujság:
+Tudományos ismeretek a cime. Segitségére sietünk a népiskolai
+énekoktatásnak s Zenemellékletet is adunk. Nincs az ujság bővitésére,
+fejlesztésére vonatkozóan oly kivánságom, hogy Apponyi ne teljesitse.
+Néptanitók és középiskolai tanárok egy táborba kerülnek, ezek is, azok
+is lelkes munkásai lesznek az ujságnak. Nagy irógárda vesz körül.
+Szépirodalmi részét irodalmi szinvonalra emelem s nagy az örömem, amikor
+a tanitók, tanitónők seregében ujabb meg ujabb talentumokat fedezek föl.
+Egyszerre csak azon veszem észre magamat, hogy a nagyranőtt ujság
+szerkesztése minden órámat igénybeveszi s Vörösmarty életrajzának
+befejezésére sem jut időm, pedig csak egy napot kellene szentelnem neki.
+Szerencsére, jó előre járok, a nyomda még nem ért utól, majd befejezem,
+ha sarkomban lesz a nyomda. Igy telik el két esztendő, közben megjelen a
+Történeti Olvasmányok, szép levél kiséretében megküldik a püspököknek.
+Alig telik bele néhány hét, a kiadó csodálkozva mondja nékem, hogy a
+bécsi udvari könyvtár folyton rendeli a könyvet, vajjon mi lehet e nagy
+érdeklődés oka? Én már tudom. Apponyit figyelmezteti a
+miniszterelnökségi sajtóosztály egyik tisztviselője, hogy a
+Reichspost-ban két közleményes cikk jelent meg a Történeti
+olvasmányok-ról, s a cikkiró egyenesen a _lázadás evangéliomának_
+minősiti a könyvet. A cikknek ez is a cime. S rettenetes kirohanást
+intéz Apponyi ellen, mivelhogy az ő megbizásából iratott a könyv.
+
+– A Reichspost-ot s a (itt egy magyar ujságot nevezett meg) sohasem
+veszem a kezembe, mondta Apponyi, – s természetesen, a cikket nem
+olvasta el.
+
+Én azonban szeretném elolvasni, hadd lám, mért lázadás evangélioma az én
+könyvem. Valaki megigéri, hogy megszerzi nekem, de az igéret igéret
+marad – sohasem olvastam el a cikket. Ám egy Bécsben járó barátom
+megküldi nekem az _Oesterreichische Rundschau_-t: abban egy igen mérges,
+igen durva cikk támadja Apponyit, sőt a sorok közül az is kiolvasható,
+hogy „más időkben“ akasztófa járt volna ezért Apponyinak. A cikk a
+könyvnek csak azzal a részével foglalkozik, mely a Habsburg-család
+uralkodásának történetét mondja el s pontról-pontra cáfolja, hazudtolja
+mindazokat a történeti igazságokat, amik itt szép rendben felvonulnak.
+Sőt tovább megy a cikkiró: bizonyitani próbálta, hogy a magyar nemzet
+kulturát, gazdasági fejlődést, egyáltalán minden szépet, minden jót a
+dinasztiának köszönhet. Csak éppen az aradi akasztófát felejtette ki a
+cikkiró, akinek _Tóvárosi_ a neve.
+
+Magyar ember irta volna ezt a cikket? Nem akarom hinni, de nem
+lehetetlen. „Nem minden ember – ember“, mondja a székely. Nem minden
+magyar magyar.
+
+*
+
+A koaliciós kormányt 1906 tavaszán nevezi ki a király s 1907 őszén már
+hajszálon függ az élete. Szinte megesik velem az a csufság, hogy ezen a
+héten beköszöntök a Néptanitók Lapjá-ban azzal a kijelentéssel, hogy
+csak Apponyi miniszterségéig szerkesztem s a következő héten már el is
+kell bucsuznom. Ha jól emlékszem, a kvóta miatt kerül válságos helyzetbe
+a kormány. Nagyobb kvótát követel Ausztria a két ország közös
+költségeihez. A válság elsimul, de a kormány, amelynek háta mögött nagy
+többségben a szélsőbal, semmi nemzeti vivmányt nem tud kieszközölni az
+öreg királytól. Nyilvánvaló, hogy nem lesz hosszu az élete. 1909
+juniusában a kormány lemond, de esztendő végéig – Tóth János kun
+szójárása szerint – vekeng: sem él, sem hal. 1910 január havában
+bucsuzik a kormány, bucsuzom a tanitóktól én is.
+
+Csudálatos, – vagy helyesebben: nem csudálatos? – nem akarják elhinni
+nekem az emberek, hogy az ujságot ott hagyom. Sokan szeretnék helyemet
+elfoglalni, sokan érdeklődnek: megyek-e igazán, s látom a szemükön,
+kételkednek elhatározásom őszinteségében. Csak akkor hiszik el, amikor
+nyomtatásban látják a bucsumat.
+
+Ilyen nagy becse van ebben a szerencsétlen országban – a hivatalnak.
+
+Való igaz, benső megindultsággal bucsuzom Apponyitól, bucsuztat el ő is
+az ujság élén. Benső megindultsággal bucsuzom el Tóth Jánostól, kiben
+férfikorom delén találtam meg legjobb barátomat. Együtt távozunk a
+minisztériumból. Már csak egy félskatulya cigarettája van az asztalán,
+minden egyebét hazaköltöztette. Rágyujtunk, a skatulyát zsebrevágja s
+oly vidám szivvel távozunk – hála Istennek, ismét szabadok vagyunk,
+kezdődik a „hálóinges“ éra! Hol a Mórictanyán, hol a kisbaconi kertben
+fogunk tanyázni.
+
+Már kevesebb megindultsággal, de jóval érdekesebben folyt le Apponyi
+bucsuja az öreg királytól. Ha emlékezetem nem csal, legmagasabb
+megelégedését fejezte ki a király, csak egyet nem várt volna tőle, hogy
+„a dinasztia ellen lázitsa az ifjuságot“.
+
+– Igen, hallottam, felség, hogy ezt irta rólam a Reichspost. De ez
+rágalom.
+
+– Nem, nem, mondta a király, s az asztalról fölvette a Történelmi
+Olvasmányok magyar-német kiadását. – _Olvastam a könyvet_.
+
+– Felség, egyenesedett ki Apponyi – _ez_ a magyar nemzet története.
+
+– Igen, igen, – mosolygott a király, kezet nyujtott – és Apponyi
+távozott.
+
+Volt-e a könyvben lázitás a dinasztia ellen? A hangjában semmiesetre sem
+volt. Apponyi maga kétszer olvasta át nagy gonddal. Ha volt benne
+lázitó, ezt sem Apponyi, sem az iró nem követte el. Elkövették a
+kertelés nélkül elmondott történeti igazságok. Erre a könyvre azok a
+bizonyos „gonosz tanácsadók“ csak azért foghatták rá a lázitást s
+hitethették el ezt a királlyal, mert cimlapján ott állt: „A vallás- és
+közoktatásügyi miniszter megbizásából.“ Ha ez a könyv lázitó, minden
+történeti könyv, amit a magyar iskolában ez időben tanultak, lázitó
+volt. De a király bizonnyal az ő számára készitett könyvből ismerte a
+magyar nemzet történetét s arra valószinüleg egy becsületes magyar ember
+sem mondta volna: felség, _ez_ a magyar nemzet története. Nyilvánvaló,
+hogy többen felhivták a király figyelmét e könyvre, azzal a nemtelen
+célzattal, hogy Apponyit lehetetlenné tegyék.
+
+És ez csakugyan sikerült is. Apponyi második kultuszminisztersége már a
+fiatal IV. Károly király idejére esik, aki atyai tanácsadóját tisztelte
+Apponyiban.
+
+De a történeti könyv történetének nincs itt vége, még csak ezután
+következik az ő csuf, igen csuf halála.
+
+Egy szép napon meglátogat a könyv kiadója s üzenetet hoz _A tanácsos
+urtól_. Igy nevezem: _A tanácsos ur_. Nem tudom, _A tanácsos ur_ él-e,
+nem-e, de akár igy, akár ugy, hátha fia van? Nem visz rá a lélek, hogy
+esetleg megbélyegezzem egy ártatlan gyermek nevét. Mert _A tanácsos ur_
+igen hazafiatlan merényletet kisérlett meg ellenem. Azt üzente:
+bocsánatot kér, hogy nem jön hozzám, de hivatalos aktákat kellene
+elhoznia. Arra kér: látogassam én meg őt. A Történeti Olvasmányok
+dolgában akar velem beszélni.
+
+Igazán kiváncsi vagyok, mit akarhat tőlem s másnap, a délutáni órákban,
+fölkeresem. _A tanácsos ur_ igen mézesen fogad, cigarettával kinál –
+talán inkább szivart? – de bár, fájdalom, a világ legszenvedelmesebb
+dohányosa vagyok – megnyugtatom, hogy nem vagyok dohányos. _A tanácsos
+ur_ kipked-kapkod, nehezen találja meg a beszéd fonalát, sopánkodik,
+hogy mi tenger kellemetlenséggel jár a hivataloskodás, alig várja már,
+hogy nyugdijba mehessen. Én igen sajnálom A tanácsos urat, mivel tudom,
+hogy a hazájában földesur, de mégis csak jó az a nyomorult hivatal, mert
+méltóságos cim jár vele. A tanácsos ur diszkrét ember, világ sürü
+kincséért sem keverné ebbe a kellemetlen ügybe a miniszterét, egyenesen
+magára vállalja, hogy neki, egyedül neki jutott eszébe: jó volna ujra
+irni a _Történeti Olvasmányokat_. Ó, nem az egészet, csak a
+Habsburg-dinasztia uralkodásától kezdve.
+
+– Igen, – mondom én nagy ártatlanul – értem, hogy a miniszter urnak igen
+kinos a helyzete. Ő két malomkő közé került. Az egyik malomkő a király,
+a másik Apponyi.
+
+– Hogy-hogy? – kérdi a tanácsos ur szintén nagy ártatlanul.
+
+– Ugy, hogy a király olvasta a könyvemet. A király, sőt Ferdinánd
+trónörökös is – enyhén szólva, figyelmébe ajánlotta lázitó könyvemet az
+uj miniszternek. Ez annyit jelent, hogy a miniszternek vagy el kell
+tüntetnie könyvemet, vagy mást iratnia. De hogyan tegye, amikor e
+könyvet Apponyi Albert iratta? Persze, ön azt találná legjobb
+megoldásnak, hogy én ujra irjam a Habsburgok korát, nemde?
+
+– Ugy van, ugy van!
+
+– Csakhogy ennek két igen sulyos akadálya van. Az egyik, hogy Apponyi
+bukása óta a magyar nemzet története nem változott. A másik az, hogy én
+történethamisitásra nem vállalkozom.
+
+– De kérem, kérem, csak egy kis enyhités. Itt-ott egy kis enyhités.
+Egy-két jó szó… A kormány hajlandó megfizetni – –
+
+– Nekem most fel kellene állnom, de nem állok fel. Elébb meg kell
+kérdeznem önt, mint magyar embert: becsülhet-e a király oly nemzetet,
+melynek a történetirója is megvásárolható? Szembe köpném magamat, ha
+erre a becstelenségre tudnék vetemedni. De adok önnek egy jó tanácsot.
+
+– Ó, kérem!
+
+– Van ebben az országban annyi pennás csirkefogó, mint égen a csillag,
+mint réten a füszál, – ezek jó pénzért ujra irják önnek a könyvet.
+
+– De mit gondol! Ezt csak ön irhatja ujra…
+
+– Igen, igen, ezt csak én irhatnám ujra. De hát nem irom. Tanácsot
+azonban még egyet adhatok.
+
+– Ó, kérem!
+
+– A könyv nem az enyém. A könyv a kiadóé. A könyv eladó. A könyv
+kellemetlen őfelségének.
+
+– Nagyon kellemetlen, – szólja el magát A tanácsos ur.
+
+– Nos, a dolog igen egyszerü. A magyar nemzet rengeteg civilistát fizet
+őfelségének. Vegye meg őfelsége a könyv összes példányait, aztán dobassa
+tüzbe, vagy a Dunába. Magamat ajánlom!
+
+Otthagytam a gyászmagyart, aztán átmentem egy másik tanácsos hivatalába.
+Ezt már nem ugy nevezem: A tanácsos ur. Neve: Neményi Imre. Apponyi és
+Tóth távozása után egyetlen barátom a minisztériumban. Nem Apponyi
+minisztersége idején szövődött köztünk a barátság, sokkal régibb keletü
+volt ez. Neményi, Ambrusnak, a magyar és német nyelven iró jeles
+publicistának, hosszu időn át országgyülési képviselőnek, testvéröccse
+Imre barátom. Mindakét testvér a megtestesült becsületesség és
+kötelességtudás. Imre mint polgári iskolai tanár kezdte pályáját,
+derekas könyvet irt Apáczai Csere Jánosról, a nagy székely pedagógusról,
+itt kezdődik a mi barátságunk. Több évig tanfelügyelője volt Csanád
+vármegyének, innen került be a kultuszminisztériumba. Apponyi első
+minisztersége idején lépett elő miniszteri tanácsossá, második
+minisztersége idején államtitkárrá. Szorgalmasabb, pontosabb
+tisztviselőt Neményinél elképzelni sem tudok. Szigoru maga, szigoru az
+alárendelt tisztviselők iránt. Pontban 9 órakor a hivatalában, 2 órakor
+hazaszalad ebédelni, egy-két órát pihen, s bár nem köteles vele, délután
+is bemegy a hivatalába, bezárkózik s késő estig dolgozik. Abban a
+minisztériumban, hol esztendőszámra hevertek s temetődtek el akták,
+sokszor egy szegény család sorsára döntők, az ő osztályában 24 órán tul
+elintézetlenül akta nem heverhetett. Emberséges szive együtt érzett
+azzal a szegény emberrel, aki valahol messze, elrejtett falucskában,
+sorsának jobbrafordulását izgatottan várja. Természetesen,
+munkatársaitól is megkivánta a pontosságot, nem türte a
+lelkiismeretlenséget, s talán mondanom se kell, hogy a
+Károlyi-forradalomnak ő lett első áldozata… Undorral hagyta ott
+hivatalát azon a napon, amelyen Kunfi Zsigmond ült a miniszteri székbe.
+Az Apponyi Albert székébe.
+
+Igen, átmentem Neményihez. Megütődve nézett rám.
+
+– Mi lelt? Felindultnak látszol.
+
+– Nemcsak látszom, az vagyok. Képzeld, mi történt velem! A _tanácsos
+urnál_ voltam és – –
+
+– Rá akart birni, hogy ird ujra a Történeti Olvasmányokat.
+
+– Hát ezt te honnan tudod?
+
+– Onnan, mert tegnap értekezletünk volt a könyv dolgában. Azon
+tanácskoztak a miniszteri tanácsos urak, hogy mit lehetne csinálni a
+könyveddel. _A tanácsos ur_ vállalkozott, hogy ő majd „kerül, amibe
+kerül“, a könyvet ujra iratja veled.
+
+– És te mit szóltál erre?
+
+– Én azt szóltam erre: nincs a kultuszminisztériumnak, de még az
+országnak sincs annyi pénze, hogy Benedek Elek ezt megcselekedje.
+
+– És ő mit szólt erre?
+
+– Azt szólta erre: hogy majd ő megmutatja!
+
+– Ó, Istenem, de örvendek, hogy most hallom ezt tőled s nem mielőtt
+ahhoz az urhoz mentem. Hátha csak egy pillanatra is azt hitted volna – –
+
+– Elég! Elég! Hogy én ilyet gondoljak rólad!
+
+*
+
+A könyv meghalt. Csuf halállal halt meg. Tüzbe dobták-e, Dunába
+dobták-e, nem tudom. A kiadó polcáról eltünt. Ama példányait, melyeket
+Apponyi a püspököknek küldetett meg, – „pardon! tévedtünk!“ –
+visszakérték, s azok is meghaltak csuf halállal. Én pedig hazamentem –
+szántani. S befejezni Vörösmarty Mihály életrajzát. Ama Vörösmartyét,
+akinek _Fóti dalában_ olvasható:
+
+  Minden ember legyen ember –
+  És magyar,
+  Akit e föld hord s hantjával
+  Betakar.
+
+De mit is mond a székely? Nem minden ember – ember. Kibővitem: Nem
+minden magyar – magyar.
+
+*
+
+Itt vége is volna ennek az igen szomoru fejezetnek, de ma oly búskedvü a
+magyar, hogy egy kis vidámságot nem szabad irigyelni tőle. Amikor a
+_Néptanitók Lapja_ szerkesztését vállaltam, gondoltam: végre egy ujság,
+melyre nem fogok ráfizetni, hiszen, ennek az Állam a gazdája. Ám az öreg
+szerkesztőségi szolgát, akit én fogadtam föl, az uj szerkesztőség nem
+vette át. Folyamodott szegény öreg a miniszterhez, hogy legalább három
+hónapi fizetését utalják ki. Nem is válaszoltak rá.
+
+Világos, hogy én elégitettem ki az öreget.
+
+
+
+
+HETEDIK FEJEZET.
+
+
+Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de hirtelen-váratlan
+megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami közönségesen
+világháborunak neveztetik.
+
+Erdőt, mezőt hó borit, kertem fái csillogó fehér virágba borultak.
+Minden fa egy-egy gyönyörü festmény, talán ennél is több: költemény. A
+kandallóban dorombol a tüz s ifju pár bámul ki az ablakon. Némult
+gyönyörüséggel fürdik lelkük a téli pompában. Tündér Ilona kertje szebb
+ennél nem lehetett. Az ifju pár: Mária meg az ura. Már három unoka
+avatta Máriát nagyanyókának, a párját nagyapókának, de ifjak még, mert
+ifju a szivök. Ötvenéves a háromunokás nagyapóka: egy-két hónapig
+borongós kedvü, bár ő maga kivánta mindég a szép öregséget. De már tul
+van a borongáson, vidám szivvel köszönti az őszt, vidám szivvel
+izlelgetik: milyen is lesz majd öregségük falun, amikor erdőt, mezőt hó
+borit…
+
+Igen, azért vagyunk itt, hogy kipróbáljuk a telet. Milyen a falusi élet
+télen. Gyermekek nélkül. Unokák nélkül. Ketten vagyunk, végtelen nagy
+csendesség a házban, a kertben. Jól esik a nagy csendesség, de mi
+tagadás, még jobban esnék, ha hol ez, hol az a gyermekünk betoppanna
+egy-két napra bár. Hátha egyszer csak nyilnék az ajtó, bedugná mosolygó
+fejecskéjét Évike: kukk, nagyanyóka, kukk! kukk, nagyapóka, kukk! Épp
+jókor kukucskálna be, mert ihol a ház elé siklik a szán, csengős lovak
+nyugtalankodva várják, hogy indulhassanak velünk – fél az erdőbe: mindig
+az erdőbe. Be édes dolog volna, ha most Évikét a bundám alá
+bujtathatnám, hogy éppen csak a fejecskéje kukucskálna ki, – s hajrá,
+fel az erdőbe, repülne velünk a szán!
+
+– Hiszen csak szaporodjanak s nőjjenek egy kicsit az unokák, nagyanyóka,
+egyet-kettőt ellopunk s a tél egyszeribe tavasszá varázsolódik!
+
+Szebbnél-szebb terveket szövünk, fonunk, amig repül a szán s halovány
+orcánkra piros rózsát fest a szél. Egy-két hónapra felmegyünk Pestre,
+megrakodva minden jóval, kigyönyörködjük magunkat a gyermekekben, az
+unokákban, aztán – haza, haza, hogy itthon találjon a kikelet. Repül a
+szán, repül, a néma erdőben visszhangot ver a csengő. Abban az erdőben,
+hol egykor, régen, két fázós madárként bujt össze Ádám és Anna. Ahol
+Anna, mig sirva sirt Fecske nyakán a csengő, suttogva kérdé: Ugy-e, nem
+szeret?
+
+Alig észrevehetően emelkedik az ut, aztán hirtelen elénk mered a mogorva
+Murgó. Oldalán fehéren kigyózik az ut, nekivágunk, szép lassan
+kikanyarodunk a tetőre: végtelen erdőség terül elénk s a végtelen
+erdőség felett halotti szemfödél. Vadul nyargal át a szél az erdő
+hókebelén s az erdő meg sem mozdul, alszik csendesen. Messze, messze,
+valahol, vadászok kürtje szól s az erdő tovább aluszik. Vagy nem is
+alszik tán, csak álmodik s messze jár a lelke, ott, ahol örök tavasz
+van, rózsák nyilanak s dalos erdőre mosolyog a nap. Milyen bús álom
+lehet ez! Némán szenvedni át a zord telet. Sem dal, sem rózsa, semmid
+sem maradt. Száraz levél csak, az is hó alatt.
+
+No, no, dal lesz még ebből, akárki meglássa… Már zümmögöm is magamban az
+erdő néma bánatát… Szenvedsz és hallgatsz. Ó, e némaság az emberek közt
+milyen ritkaság! Üvölt a szél s türöd fenségesen. Vársz a tavaszra
+nyugton, csendesen…
+
+– Megforduljunk, nagyanyóka?
+
+– Várjunk még egy keveset.
+
+Acélkék az ég, szeliden mosolyog le a nap, fák ágain
+csillognak-villognak a hószemek, földig hajolnak az ágak – talán
+előttünk, az erdő, a mező öreg szerelmesei előtt hajlanak meg?
+Hajoljatok, hajoljatok, megérdemeljük tőletek…
+
+Lassan, óvatosan ereszkedünk le a hegytetőről, mint ahogy ereszkedik
+lejebb, lejebb öreg emberek élete.
+
+– Nem fázik, nagyanyóka?
+
+– Nem, nem. Hát maga?
+
+– Nem, nem.
+
+Prüszkölve vágtatnak a lovak, érzik, hogy hazafelé, a jó meleg pajta
+felé visz az ut. Szánakra fektetett bükkóriások kigyóznak a sikos uton,
+mint megannyi óriás kigyó. Délre jár az idő, hazafelé tartanak a
+nagybaconi „fejér“ és „fekete“ magyarok is. Hajnalban, csikorgó hidegben
+keltek utra s lassan mendegélnek hazafelé egy-egy faóriással. Csak
+voltak óriások, igy, levágottan, tönk a nevük. Ezeket a tönköket még ma
+felhasogatják, kazalba rakják, jövő ősszel bankó lesz belőlük. Egy-egy
+gyalogszán mellett is elrepülünk. Száraz ágakkal van megrakva,
+napszámosember huzza, huzogatja. Meg-megállnak, megpihennek, aztán
+nekihuzakodnak, huzzák, huzzák, nyakukon az erek kidagadnak – ó,
+szegény, állati sorba sülyedt emberek! Ezekből a száraz ágacskákból nem
+lesz bankó. Ezekre a száraz ágacskákra talán apró gyermekek várnak
+otthon dideregve. Ezek a száraz ágacskák nemsokára lángolni, pattogni
+fognak s apró gyermekek nevetve, tapsikolva táncolják körül a tüzet…
+
+A gyalogszánok búsra hangolják kedvemet. Ha enyém volna ez a rengeteg
+erdő s mind az állat, aki itt legel nyár idején, mit nem cselekedném!
+Mondanám a gyalogszános embereknek: jertek, jertek, adok nektek lovat,
+ökröt, vágjátok, hordjátok a fát, sohse hüljön ki a tüzhelyetek. De
+vajjon… Eszembe jut, mit irtam erről fiamnak a Testamentumban. „Voltak
+rövid időszakok az én életemben is, amikor bántott a magam szegénysége s
+a mások gazdagságát irigyelém. Nem mintha pompában, kényelemben
+szerettem volna élni, de szerettem volna nagy jókat cselekedni.
+Letörülni az árvák, elhagyatottak könnyeit s szövetkezvén a jók
+legjavával, megnépesiteni hazámat a nemzeti kultura templomaival. Ám
+kérdés, igy gondolkoznám-e, ha milliókkal birnék? A gazdagság, a jólét
+nem rontaná-e meg szivemet?“
+
+Igen, igen, kérdés: nem rontaná-e meg?…
+
+Cseng a csengő, repül a szán s tovább borongok: vajjon a fiam
+megfogadja-e a Testamentum minden szavát? Különösen e szavakat: „Nehogy
+azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget, s közömbösen
+nézd embertársaid küzdelmeit. Ha csak magadra gondolsz; ha csak a magad
+sebe fáj, menj a rengeteg erdő mélyébe, élj a vadak s ne az emberek
+között. Élj vad gyümölcsön, sebedet gyógyitsd füvekkel: igy is lehet
+élni, mig halálod órája üt. De ha emberek közt élsz, minden igaz,
+becsületes, jogos küzdelemből vedd ki részedet. Állj a védtelenek, a
+gyengék közé: nem virtus harcolni az erősek, a hatalmasok oldalán. Ne
+ejtsen meg a könnyü, puha élet varázsa; nehogy cserbenhagyd a veled
+egysorsuakat, mert téged talán megtürnek a felsőbbek között. Neked ez
+nem okozhat akkora örömet, amekkora keserüséget azoknak, akiket te
+cserben hagyál. S ha még ez sem volna elég, hogy meg ne tántorodjál:
+gondolj reám, kinek életét nemcsak a nehéz munka rövidité, de végtelen
+láncolata az emésztő gondolatoknak, bántó érzeteknek, melyek sokszor
+megakasztják tollamat, megzsibbasztják energiámat, tehetetlenül nézvén a
+vészes áradatot, mely jót, rosszat egyként elsöpréssel fenyeget“…
+
+– Vajjon megfogadja-e szavamat? – mondom hangosan.
+
+– Ki és mit? – kérdi nagyanyóka s különösen néz rám.
+
+Mondom: ki és mit.
+
+– Óh, Istenem, hát ezzel emészti magát? Kételkedhetik-e ebben?
+
+– Nem, nem.
+
+– Nézze, nézze, valóságos délibáb! Ó be gyönyörü! Látott-e itt már
+délibábot?
+
+– Nem, nem, a mi földünkön még sohasem láttam délibábot. Ez tán nem is
+az. Valami természeti csuda, az bizonyos.
+
+Az erdő szélén, hol szélesre terül a völgy, a rózsaszinben pompázó ég
+összeölelkezett a földdel, rózsaszinü, meg haloványkék sziget lebegett a
+mezőn, itt-ott fa- és bokorcsoportok, mind rózsa- meg haloványkék
+szinben usztak, rezegtek – a mennyország leszállt a földre!
+
+– Lassan, lassan, lépésben, hadd lássuk, amig lehet.
+
+Lassan lépve haladunk a falu felé, mire odaérünk, oszlik-foszlik s
+hirtelen eltünik a gyönyörü kép…
+
+– Hát ily rövid életü minden, ami szép?
+
+– Igen, ez rövidéletü volt, mondja nagyanyóka, de megmarad a lelkünkben
+s igy lesz hosszuéletü. A borongásnak pedig legyen vége.
+
+– Szidjon, szidjon, nagyanyóka. Elismerem, hogy gyermek vagyok.
+
+– Sőt az is marad halálig.
+
+Nini, már látszik a kisbaconi torony. Szól a harang. Delet harangoznak.
+Már nem a vén Mihály András huzza, de András ez is, Rigó András, a
+gyermekkori, a füttyös, ostorrittyegtető pajtás. Rimek csendülnek össze
+bennem:
+
+  Jaj de szépen szól a harang!
+  Mintha huzná három galamb.
+  Bárki huzza, jól kongatja,
+  Szivemet megdobogtatja.
+
+  Ni, a házunk hogy mosolyog:
+  „Édes gazdám, Isten hozott!
+  Hej de jó lesz, megpihenni,
+  Nem zavar itt senki, semmi.“
+
+Hopp! Ház előtt áll a szán, nyilik az ajtó, enyhe melegség árad felénk,
+megbizseregteti testünket: ó de jó lesz megpihenni, szenderegni…
+
+*
+
+Esténként gyakran meglelik az ebédlő, jönnek az atyafiak, régi jó
+embereim, megbeszélgetjük a világ dolgát, ebben a faluét is, egyes
+emberekét is. Vajjon, lesz-e a szerbekkel háborunk? Meglehet, hogy lesz,
+de az is meglehet, hogy nem lesz. Vajjon, emelik-e az adót? Bizony, az
+meglehet, hiszen már a kutyára is adót vetett a kormány. De ritka
+udvarban is ugat azóta kutya. Napirendre kerül annak az utnak a dolga,
+amelyik Kis- és Nagybacont összeköti. Ez az ut alig egy kilométer, de
+ősztől nyárig tengelyig sárba sülyed a szekér, „mégis ott járunk,
+istálom, ott kinozzuk magunkat, marhánkat, mert jó uton nagy kerülővel
+jutunk Nagybaconba“. Emiatt az ut miatt tiz esztendő alatt háromszor
+szállt ki két vármegye alispánja, két járás főszolgabirája, két vármegye
+mérnöke. Mindaháromszor én ebédeltettem meg a vármegye urait,
+mindaháromszor pohárköszöntőben igérték, hogy meglesz őszre, bizonyosan
+meglesz, de bizony nem lett az meg. Három falu használja ezt az utat, e
+közt osztották fel a kilométernyi utat, de mind a három sokallja a rája
+rótt részt – s tovább kinozzák magukat és állataikat. Már-már arra
+gondolok, hogy megcsufolom a két vármegyét, a három falut; magam
+csináltatom meg. Jóval hosszabb utat vágtam én ennél Magyaróshegy
+oldalában!
+
+„Sáros és káros kiváltság!“ – háborog a rossz utakon Berzeviczy Gergely,
+a Magyar Tudós Akadémia elnökének őse a 19-ik század elején. „Sáros és
+káros hanyagság!“ – sóhajtok fel én, a 20-ik század elején. Szó esik egy
+bikáról is, amelyet a székely kirendeltség utján kapott a falu. Nem volt
+rá szükség, mégis elküldték. A fizetés nem volna terhes, mert az
+államnak kell fizetnünk évi részletekben, de a bika hasznavehetetlen.
+Sürgetik a bika volt gazdáját: vegye vissza. De kisül, hogy az a bika
+voltaképpen nem is az övé volt, hanem egy nagymagyarországi uré, ő csak
+szivességből továbbitotta. Már most mit csináljanak? Pereljenek? Vagy
+levágják s a husát kimérjék?
+
+– Vágjuk le dögállatját! – inditványozza hirtelen haragu öreg Benkő
+János.
+
+– De abból nem telik ki az ára.
+
+– Ha nem telik, – nem telik. Csak nem tartjuk ingyen?
+
+Vége-hossza nincs a panaszoknak: „éjjel-nappal dolgozunk, nincs
+láttatja. Nő a napszám, nő a cselédbér, nő a pótadó, már több az egyenes
+adónál. Meddig birjuk?“ Máskülönben „mindenünk volna, csak pénzünk
+nincs, a gazdaságra – ráfizetünk“.
+
+– Magam is azt vallom, – mondom nagykomolyan – hogy mindenünk van, csak
+pénzünk nincs, s a gazdaságra ráfizetünk. Csak azt nem értem, hogy
+miből, ha nincs pénzünk?
+
+Ezen mindnyájan jót nevetnek, s illő, hogy koccintsunk rá egyet.
+
+Van némi nagyitás a panaszokban, de majdnem valamennyinek van gyökere.
+Közös emberi vonás a bajok nagyitása, hátha enyhitnek rajtok valamit. De
+mind e sürü panaszoknál élesebben belevilágit a székelykérdésbe (mert ez
+is „kérdés“, régibb annyi soknál) a vén bányász, kinek neve Bedő Áron.
+Aki gyakran ellátogat hozzám s mindig hoz egy darab követ: nézze meg,
+instálom.
+
+A vén bányász már alig áll a lábán, görnyedten botorkál be hozzám s
+kezet akar csókolni, mint mindég, s most is, mint mindég, alig tudom e
+törekvését meghiusitani. A „régi jó világban“ hámormunkás volt a mi
+erdőnk belsejében, ahol vala temérdek vaskő: azt ásták, olvasztották,
+aztán öntöttek mindenfélét, még csikót is, kecskét is, s emlékszem, hogy
+a hámorosnak is, a munkásoknak is igen jó dolguk volt. Azután egyszerre
+csak csöndes lett a hámor, mint a temető. A vidáméletü, gazdag hámoros
+hirtelen elszegényedett, a munkások elszéledtek, vén Bedő is leszorult a
+faluba. Van itt neki háza, földje, de hiába, őt nem elégiti ki a
+földszine: az az arasznyi seb, amit az ekevas vág a földben. Ő a földnek
+a szivét keresi: ott az arany, ezüst, a temérdek kincs, talán gyémánt
+is. Az bizonyos, hogy fekete gyémánt van bőviben, csak rá kell találni;
+csak ki kell ásni.
+
+Nem dicsekszem vele, de való igaz, hogy az egész faluban csak én veszem
+komolyan a vén Bedőt. A falubeliek gunyolják, évődnek vele, mert a vén
+ember szüntelen ás, kutat, robbant, itt-ott a falunk erdejében akkora
+barlangokat ásott, hogy elférne benne az egész falu népe, de azért még
+mindig szegény ember a vén Bedő s szegényül is fog meghalni.
+
+Ezuttal nem csillogó-villogó követ hozott, hanem szép fehéret:
+porcellánagyag volt az. Annál elevenebben csillogott az ő szeme,
+mondván: – No, instálom, nézze meg. Ez, ugy-e, porcellán?
+
+– Ugy van, öreg, ez porcellán. Hát ezt hol találta?
+
+– Ezt én Györkovács fején, éppen boldogult édesapja ura kaszálóján. Ugy
+tudja meg az ur, hogy ennek a kaszálónak a földje csupa porcellán.
+
+– Elhiszem, öreg, s most már azt is értem, mért terem ez a hely csupa
+cápszakállat.
+
+Közbevetőleg meg kell magyaráznom a nem székely olvasónak: mi az a
+cápszakáll. Ez a legsilányabb fü a földkerekén. A szalmánál is
+silányabb. Tincsenként nő ki a földből, hasonlatos a kecskeszakállhoz, s
+a kasza elsiklik fölötte. De a szegény székely ember másodszor is
+nekihuzakodik s levágja, mivelhogy ez is jobb a semminél. Magam is
+sokszor kaszáltam ezen a helyen diákkoromban, de ugyan kinek jutott
+volna eszébe, hogy a kaszát lecsapja, helyette ásót, kapát ragadjon,
+hadd lássa, mi van a föld méhében. Lám, a vén bányász addig járt-kelt,
+kutatott, matatott, mignem erre is rábukkant.
+
+– Lássa, uram, lássa, – folytatta vén Bedő, – mindég mondtam, hogy ezt a
+mi „tartományunkat“ szinte felveti a temérdek kincs, s ezek a buta népek
+nem hiszik nekem. Ha ur mondaná, bezzeg hinnék! Mert van ebben a mi
+földünkben arany, ezüst, vas, kőszén, márvány, porcellán, mangán,
+minden, de minden, de a rongy mégis szakad le a hátunkról. Hát ilyen
+csudát ki hallott? Bizony mondom, az ur megmozdulhatna.
+
+Eszembe jutott, hogy éppen kilenc esztendeje „megmozdultam“, ujságot
+szerkesztettem, telekiabáltam az országot: halljad, ország, halljad,
+bajba’ van a székely! S nem feledhettem el az eredményt: még ma is
+fizetem a „székely hadisarcot“. Eszembe jutott, hogy ez a vén ember
+ennekelőtte kilenc esztendővel is meglátogatott, valami követ hozott,
+ezt is a mi erdőnkben találta, s ebben – amint ő mondá – „minden van,
+instálom, arany is, ezüst is“. És előszedett régi irásokat, bányatisztek
+leveleit, akik irták, hogy csak kutasson tovább, hátha talál olyan
+köveket, a melyekben még több az arany, meg az ezüst. – Bizony mondom,
+megmozdulhatna az ur, mondta akkor is.
+
+– Majd megmozdulok, öreg, – mondám én. – Egyébként most nagy gyülekezet
+lesz Tusnádon, jönnek az országból sok-tudó urak, azok majd bejárják az
+egész „Székely tartományt“, szinről-szinre megnéznek mindent, mi van, mi
+nincs, s meglássa: megvirrad a székelynek.
+
+– Hej, ha én azokkal az urakkal csak egy szót válthatnék! Ha
+elvezethetném őket erre is, arra is! Hogy s mint lehetne ez?
+
+Szép sorjába megmagyaráztam az öregnek, hogy három csapat járja be a
+„Székely tartományt“. Melyik csapat merre huzódik. Megneveztem a
+helyeket pontról-pontra. Elmennek itt, hozzánk közel is, Sugópatak
+mellett is.
+
+A vén bányász arca kigyult, rácsapott a térdére: Ott a tenger kőszén!
+Azt is én találtam meg! Megyek oda s megállitom az urakat: Álljanak meg,
+instálom! Nézzék meg, mi van itt!
+
+– Helyes, öreg, helyes. Állitsa meg.
+
+– Hát vajjon Érces pusztájára eljőnek-e?
+
+– Az egyik csapat közel jár hozzá, de oda már aligha mennek.
+
+– Ugyan bizony? Hiszen ott a temérdek arany! Hogyne jőnének oda!?
+
+– Próbálja meg, öreg, hátha valamelyik az urak közül oda is elmegy?
+
+Elővettem az utazás sorrendjét, s kitünt nagy örömünkre, hogy az egyik
+csapat _ma_ jár Érces puszta tájékán, a másik _holnap_ halad el
+Sugópatak mellett s igy, ha jól rakja lábát az öreg, mindkét csapatot
+elfoghatja: egyik nap odakalauzolja az urakat, ahol az arany terem,
+másik nap meg oda, ahol már a föld szine is feketéllik a széntől.
+
+Láttatok-e boldog embert? Nem láttatok, mert nem láttátok a vén Bedő
+Áront. Hogy megfiatalodott ez a vén ember! Görnyedt háta kiegyenesedett,
+s búcsuzván tőlem nagy sebtiben, ameddig a szemem elkisérheté, láttam,
+hogy kezével hadonáz, nyilván beszélget önmagával. Ez az ember már látta
+valóságban, amiről egy hosszu életen át álmodott. Aranybánya,
+ezüstbánya, kőszénbánya, hámorok, gyárak, sürgés-forgás, zakatolás,
+sipolás, kürtölés, kalapácsolás, körös-körül uj élet, vidámarcu,
+megelégedett emberek: megvirradt a sanyargó, nyomorgó székelynek, meg!
+
+Hát, eredj, öreg, eredj, sóhajtottam utána. Szinte megreszkettem belé, a
+holnaputánra gondolván, amikor ez a vén ember visszajön. Az a holnapután
+nagy nap volt: tenger sok uri és nem uri nép verődött össze Tusnádon,
+benszülöttek és nagymagyarországiak vegyesen. Azt hiszem, mindenki ott
+volt, csak mi ketten maradtunk le: vén Bedő Áron, meg én… Nekem elég
+volt a székely akcióból: testem, lelkem belébetegedett… S hogy otthon
+maradtam, nem sajnálom, mert minden kongresszusnál többet ért nekem a
+vén bányász beszámolója.
+
+Kint üldögéltem a kertben egy nagymagyarországi vendégemmel, amikor
+jött, jobban mondva: támolygott a vén ember. Fehér volt az arca.
+Fehérebb a porcellánnál, amit most is a kezében szorongatott. Csak a
+szeme csillogott, de könny volt az, – az csillogott a szeme pilláján.
+
+– No, öreg, megjárta az utat?
+
+– Meg, uram, meg.
+
+– Fáradt, ugy-e? Üljön le.
+
+– Én le is, ha az ur megengedi. De én elé is mondom, mi történet esett
+rajtam. Megengedi-é?
+
+Leült, földre szegezte a szemét, aztán hirtelen felkapta a fejét,
+földhözcsapta a kalapját s mondá, amint következik:
+
+– No, uram, látta-e, amikor innét elmentem? Igyenest hazamentem. Mondom
+az asszonynak: feleség, tarisznyálj fel, megyek Szentkeresztre; ott
+lesznek holnap a nagymagyarországi urak, azokat én szépen meginstálom,
+jőjjenek velem Ércespusztára, mert vaj láttak csudát eddig, vaj nem, ott
+látnak. Mondja az asszony: ó, hallá-e, mán megjöhetne az esze kiednek,
+minek fut az urak után? Kell is azoknak a kied aranya s ezüstje! Üljön
+veszteg, fekügyék le s alugyék. – Asszony, mondtam én, ne helytelenkedj,
+tarisznyálj fel izibe, mert a szerencse forgandó, egyszer lesz, ami nem
+volt, ha most elszalasztom, futhatok utána. No, jól van, meggyőzöm az
+asszonyt szép szóval, rút szóval, feltarisznyál nekem kenyeret, turót,
+szalonnát, még pálinkát is s én nekiindulok toronyirányában, hegyen ki,
+erdőn keresztül, egész éjjel meg nem álltam, szakadt le a verijték a
+hátamon, de mindegy, mondtam: hadd szakadjon, ott az utja, én csak
+mentem s másnap déli harangszóra Szentkeresztre értem. Kérdem a falu
+végin egy legénkétől: itt vadnak-e a nagymagyarországi urak, te legénke?
+– Vót itt annyi, mint csillag az égen, de mán el is mentek. – Mit
+beszélsz te? A’ nem lehet. – Bizony, elmentek azok. – S merre mentek,
+te? – Azok bizony általmentek Csikba s többet vissza sem jőnek, mig a
+világ s még két nap. – Hej, nagyot facsarodik a szüvem! No, most mit
+csináljak? Merre forduljak? Gondolom, ha már itt vagyok, felkeresem az
+én régi, kedves bányászpajtásomat s megkérdezem, mi vót, hogy vót, mint
+vót. Hát én meg is találám a pajtásomat s az el is mondá, hogy itt biz’
+a vót, hogy itt járt egy sereg ur, egy s mást megnézegettek, osztán
+ettek-ittak, vigan vótak s ugy elvágtattak Csik tartománya felé, mint a
+sebes szél. De én, uram, csak egy órát sem tudtam maradni a pajtásomnál,
+nyakamba vetettem a tarisznyát s nekivágtam az erdőnek: ha
+elszalasztottam az egyik csapatot, megfogom a másikat. Pitymallatkor már
+ott ültem Sugópataknál, az ut szélin s vártam az urakat. Majd kinéztem a
+szememet: mikor porzik már az ut? Jőnek-e, nem-e? Hát eccer, ugy dél
+felé porfellegbe keveredik az ut, jő nagy sebesen egymásután nagy sereg
+hintó, az elsőbe négy paripa, de olyan, mint négy sárkány; no, de én sem
+vagyok rest, felszököm, kiállok az ut közepire, integetek a kalapommal,
+mutatom a kocsisnak, hogy álljon meg, de, veszett teremtette! kibontja a
+karikás ostort, közibe cserdit a sárkányoknak, kutya egye meg a máját,
+holló vájja ki a szemit mind a négynek! – s ha félre nem szököm, abb’ a
+hejbe keresztülvágtatnak vén testemen. A kocsis éktelen nagyot
+káromkodott, még vissza is vágott az ostorával, a többi kocsiról pedig
+lekiabáltak: kend tán süket, öreg? – azzal engem ott hagyának az ut
+szélin.
+
+…Ez igy vót, uram. Sohasem virrad meg, uram. Hiszi-e, hogy nem?
+
+Mondtam én: menjen be a házba, adasson magának ételt, italt,
+csillapodjék le.
+
+Bement. Nagymagyarországi vendégem, aki az egészből vajmi keveset
+értett, kérdezte: ki s miféle ember ez a vén ember?
+
+Mondtam én:
+
+– Ez, édes barátom, vén bányász, kinek neve Bedő Áron, egyébként ugy,
+amint láttad, az eleven, a megtestesült székelykérdés, a maga teljes
+valóságában, a maga teljes nyomoruságában. Ez az ember abban vénült meg,
+hogy folyton turta, ásta a föld gyomrát, amely itt csakugyan tele van
+kinccsel. Hirdeti fünek-fának, jár Ponciustól Pilátusig, levelez,
+rimánkodik, egyszer ide, másszor oda szalad – hiába. A tenger kincs ott
+van a föld gyomrában, a fölötte járó nép pedig – koldus. Most különben
+csak az történt vele, hogy egyik helyről elkésett, a másik helyre meg
+igen korán érkezett s még szerencse, hogy bőrét az ostor végig nem
+hasitá. Ha még többet akarsz tudni a székelykérdésről, eredj Tusnádra.
+
+– Köszönöm, mondta vendégem, már ismerem a székelykérdést.
+
+– – – – – – – – – – –
+
+Nos, hogy visszatérjek a porcellánagyaghoz, melyet édesapám kaszálóján
+talált a vén bányász, a szivem valósággal sajgott ennek a vén,
+megrokkant, bőrré aszalódott embernek a láttán. Ennek a vén embernek
+talán egy esztendeje sincs hátra e földi életben s még mindig ás, kutat
+és reménykedik, hogy megvirrad a székelynek és – neki is. Hogy ő meg
+fogja érni azt az időt, amikor „azok a buta népek“ nem fognak kacagni
+rajta, mert maguk fogják szorongatni kérges kezét, veregetni a vállát.
+
+– Ugy-e, megmozdul az ur? Ó, mozduljon meg, instálom!
+
+– Megmozdulok, öreg, meg. De mondja csak, dolgoznak-e már a bodvaji
+bányában? Hallom, az Állam segitséget ad neki. A követ ur kieszközölte.
+
+A vén bányász zavartan forgatja a kalapját, nyugtalanul fészkelődik a
+széken.
+
+– Hát, instálom, az ugy van, hogy én ott vónék harmad-negyedmagammal,
+osztán, osztán – mi bizony, ugy teszünk, mintha dolgoznánk, de nem
+dolgozunk, mert nincs, mit. Eleget mondom a tekintetes urnak: uram, ez
+igy nincs jól, kezdjük-e már? Mikor jő a – többi? – Azzal kend ne
+törődjék, mondja az ur. Csak legyenek ott kendtek, hátha egyszer
+odavetődik egy pesti ur?…
+
+– Értem, öreg, értem. No, Isten áldja. Majd megmozdulok, meg.
+
+Lám, lám, borongok magamban, fent a központban, az ország szivében igy
+oldják, oldogatják a székelykérdést. A székely népnek igy nyulnak a hóna
+alá. Az állami segitség kortesjutalom, s a „magas kormánynak“ tán
+sejtelme sincs arról, hogy a rozoga, kidőlt-bedőlt falú hámor körül
+három-négy ember lézeng, akik várják, várják, itéletnapjáig várhatják:
+mikor jön már a többi munkás? Mikor kezdődik már a munka? Vagy van
+sejtelme erről? Igy vagy ugy, bizony gyalázatos dolog ez.
+
+Tovább borongok, s eszembe jut, hogy odaát Csikországban sorra tarolják
+le élelmes vállalkozók a rengeteg fenyveseket s a nép szegényebb, mint
+valaha. Hogy Ditró környékén márványkavics boritotta utakon nyikorog a
+csiki székely szekere, s nekem Budapestről kell hozatnom márványemléket
+szüleim sirjára; hogy ez a márvány Délmagyarországból kerül Budapestre,
+onnan Kisbaconba, a ditrói márvány meg várja, várja, de hiába várja,
+hogy siremléket, szobrot faragjanak belőle őshazát kereső Kőrösi Csoma
+Sándornak; Zágoni Mikes Kelemennek, a nagy fejedelem leghivebb hivének,
+az örökéletü levelek irójának; Gábor Áronnak, az ágyuöntő hősnek; Orbán
+Balázsnak, a _Székelyföld_ irójának; Bolyai Farkasnak, a világhirü
+székely matematikusnak; Kriza Jánosnak, a _Vadrózsák_ lelkes
+gyüjtőjének; Barabás Miklósnak, a magyar festőmüvészet egyik
+uttörőjének; Pál Lászlónak, a világhires tájképfestőnek; Bedő Albertnek,
+az erdők édesapjának, aki 1891-ben szemem láttára állitotta meg az
+erdőpusztitó apácapillék ijesztő seregét, több milliárd értékü erdőt
+mentve meg a nemzeti vagyonnak. Ezek a férfiak, s talán még sok más
+férfia Székelyországnak, megérdemelne egy mellszobrot bár, mellszobrot,
+melyet székely szobrászok faragnának Ditró márványkövéből…
+
+S eszembe jut, hogy még mindig várják, sóhajtozva várják naiv székely
+urak ama bizonyos bolondgazdag angolt, aki a székely fürdőket világhirre
+emeli. No, no, csak türelem, türelem, jön, nemsokára jön. Közeledik az
+1914-ik esztendő…
+
+*
+
+Az 1914-ik esztendőben… A mai nemzedéknek majd bőséges része lesz a
+magyar és a világirodalom, klasszikus és nem klasszikus regényeiben,
+amelyek minden valószinüség szerint igy kezdődnek: Az 1914-ik esztendő
+nyarán. Vagy őszén. Vagy telén. Mindegy. Bizonyos, hogy sok-sok könyv
+kezdődik ezzel az átkos esztendővel. Magam is foglalkoztam a
+gondolattal, hogy megirom majd a falu regényét a világháboruban. De
+lemondtam e gondolatról, egy kis korrajzzá zsugorodik össze a regény;
+csuda, hogy hontalanságom lelkiállapotában csak ehhez is van erőm.
+
+Az 1914-ik esztendő tavasza gyönyörü tavasz volt. Sohasem éreztem tán
+magamat ifjabbnak, erősebbnek, munkára képesebbnek, készségesebbnek,
+mint e tavaszon. A virágba borult fák illata megmámorositá lelkemet, s
+egy-két hónap során esztendők munkáját végezém. Hegyoldalán tovább
+ültetem a fákat; teleültetem ama kis dombot is fenyőcsemetékkel, amely
+domb mellett egykor azt kérdezé Surányi József: miért nem mindjárt? Lent
+a szérüskertben, nagy halmokban a kő, a tégla, a kőmivesek már rakják a
+falat, a kisbaconi ácsok faragják a fenyőgerendákat: nagy takarmánycsür
+lesz ebből. Drótsövénnyel akarom körülfogni a kertet a falu felől, a
+mező felől, már verik is a földbe az oszlopokat, feszitik rá a szeges
+drótot. A ház mögött dróttal bekeritett külön kertben tyukház épül,
+melynek piros-cserepes födele gyümölcsfák közül mosolyog ki. Egy sereg
+galamb röpked az udvaron: ezeknek a tyúkház emeletén lesz a lakásuk, ott
+búgnak, burukkolnak majd édesen, kedvesen. Most jönne ide Surányi, de
+mindjárt! Nem győzök eleget gyönyörködni a kisgazda-ácsok munkájában:
+mely biztos kézzel faragják a bogos fenyőszálakat szép egyenesre! Büszke
+vagyok a fajtámra: nézd, nézd, hogy mérnek, számolnak, hogy összevág itt
+gerenda, szarufa, kakasülő minden darabkája – hol tanulták?
+
+A kis erdő mellett most szerzek meg egy kopasz hegyet: egy vadkörte-,
+egy vadalmafa, néhány bokor rajta. Két-három szekér csemetét hozatok a
+falu erdejéből: a kopasz hegy többé nem kopasz, teleültetem. Ez a kis
+erdőcske az Évike erdeje lesz. Az első unokámé. Simára faragott oszlopot
+veretek a földbe, oda, hol az Évike erdeje kezdődik, aztán táblát gyalul
+egyik ács. És kész a versike:
+
+  Vándor! Tudd meg, e kis erdő
+  Lengyel Éva erdeje –
+  Ettől a vadalmafától
+  Indul, és megy lefele.
+  Nagyapóka rátestálja,
+  Senki benne ne turbálja!
+
+Ihol, itt a tanitókisasszony, pompás rajzoló, fával, virággal disziti a
+táblát s rápingálja a versikét is.
+
+Meglepjük nagyanyókát is: a „tyúkpalota“ elé is emléktáblát állitok,
+rajta kakas meg tyúk kapargál, s alattuk versike:
+
+  Vándor! Csudáld meg e házat,
+  Benne szakszerü tyukászat.
+  Oly szakszerü, hogy mióta
+  Épült e ház, nagyanyóka,
+  Tudjátok-e, mit teszen?
+  Minden nap tojást veszen!
+
+Bolondos, kedvem támad: ha bolondság, legyen bolondság, emléktáblákkal
+jelöljük meg a kert nevezetesebb pontjait. Fáktól, bokroktól
+bekeritetten kerek udvarocska, közepén hársfa, oldalt padok: pompás
+rejtekhely, nyugodalmas olvasásra, irásra igen alkalmatos. Ez is
+emléktáblát kap, versikével:
+
+  Miként a dalai láma
+  Rejtőzik itt Marcika.
+  Itt születik a sok dráma.
+  Mit levág a kritika.
+
+Megtisztelem, hogyne tisztelném meg a Mária-utat, mely az istállónál
+indul, gyümölcsfáktól, orgona- és jázmin-bokroktól szegetten s megy,
+mendegél, mig a veteményesbe nem ér. Ez a legkedvesebb sétaut, itt
+verődik össze alkonyattájt a Benedek-had: hat gyermek, egy vőm uram, két
+menyemasszony, hat unoka és két öreg ember.
+
+Verset kap e tábla is, hogyne kapna:
+
+  Bár csörgedez itt-ott a trágyalé,
+  A Mária-út remek szép alé.
+  A Benedek-had járni itt szeret,
+  Amott a templom, nézd, mi szép keret!
+  Kinek búja van, itt kesergi el,
+  Idejön ki-ki jó s rossz viccivel.
+  Könny és kacaj fakad itt vegyesen –
+  Ez a Mária utja, kedvesem!
+
+De én most nem birok a kedvemmel, kimegyünk a hegybe, annak az oldalába,
+ott, ahol néhány cseróriás hirdeti, hogy volt itt még erdő valamikor,
+réges-régen, egy kis termet vágatok, oldalát kővel kirakatom, közepére
+kőasztal, körül padok: Flóra leányomnak szentelem e termet.
+Emléktáblával hogyne jelölném meg? Virágok diszitik a táblát:
+gyöngyvirág és – oleander. Azért oleander is, mert igy szólitgatom
+Flórát jó kedvemben: Drágám, gyöngyvirágom, hogy ne mondjam: –
+oleanderem! Ezért szól a vers igy:
+
+  Ez a terem Flóra-terem,
+  Körötte sok virág terem.
+  Legszebb benne az a virág,
+  Kinek a neve Gyöngyvirág.
+  Másik neve Oleander – –
+  Mit szólsz ehhez szegény „Wander“?
+
+Már tető alatt a csür, a drótsövény is elért a régi temetőig. De még
+nagy utat kellene megtennie a völgyben, kikanyarodnia a hegyre,
+végighuzódnia a hegy hátán – a drótsövény munkája félbeszakad. Május
+végén járunk, kezdődik az ugarolás, a szénagyüjtés, a drótsövény
+befejezése – őszre marad. Nem szivesen nyugszom bele, valami titkos
+sugallat hajt előre, előre, – talán megéreztem az elkövetkezendő vihart?
+Nem, nem éreztem meg. Ha meg is éreztem volna, most utólag szégyelném
+állitani. – Hadd maradjon őszre is a „nagy müből“, békitem magamat, mert
+komolyan hiszem, hogy nagy müvet juttattam közel a befejezéshez,
+jövendőre csak apró diszitések, helyesbitések maradnak, s Isten őrizz,
+hogy ne maradjanak.
+
+Kimegyek reggel, kora reggel a hegytetőre, onnan nézem végig kertemet,
+melyben még virágzanak az almafák, az orgonabokrok, a májusfák, friss
+zöld hajtása eredt a fenyőnek – ó de szép, ó, de szép, s ez mind az
+enyém, az én müvem! Ami földje volt itt Kerestély ükapámnak, mind
+visszahóditottam: a tollammal hóditottam vissza! Most már kezdődhetik a
+nyugodalmas, szép öregség. Fanyesegetés, oltogatás, közbe-közbe
+mesemondás a gyermekeknek, az én unokáimnak s mások unokáinak.
+
+Végigjárom erdőcském kanyargós utjait, meg-megállok, tekintetem átszáll
+a tulsó hegyoldalra, az uj temetőbe s megállapodik nagyapóék sirján.
+Nagyapó, nagyapó, látja-e, hogy én is nagyapó lettem? Tudja-e, hogy
+enyém Kerestély ükapó földje? Hogy gazda vagyok, igazi gazda, a föld
+szerelmese, mint maga! Nannyó, nannyó, tudja-e, hogy hattal szaporodott
+a dédunokák száma? Mért hogy nem érheté meg a hat bimbó közül bár egynek
+a nyilását?
+
+Leülök a Flóra-teremben, Himnuszt fakaszt a falusi reggel.
+
+  Ó, falusi reggel! Reggelek reggele!
+  Gyönyörüségekkel van a szivem tele.
+  Lehet a városnak sok ezer szépsége,
+  Nincs egy, amely az ő szépségét felérje.
+
+  Virág illatától balzsamos levegő;
+  Trillázó pacsirta, magasban lebegő;
+  Nap, amelynek látom vidám felkelését;
+  Természet, amelynek látom ébredését:
+
+  Mind e szépségeket csak falun láthatom,
+  Csalogánycsattogást csak itten hallhatom.
+  Mind, ami szép, itt van egy kis falucskában,
+  Egy kis falucskában, egy kis dalocskában…
+
+Csak már jönnének a gyermekek, az unokák, hogy mind e szépséget, mind e
+gyönyörüséget megoszthatnám velük. Ugy tetszik nekem, rájuk vár itt
+minden, ami él. Őket várják a „tyúkpalota“ lármás lakói; utánuk
+buslakodik Dundi kutya; értük nyerit a kis tarka ló: utánuk sóhajtoz
+udvar közepén a homokhegy – csuda-e, hogy szegény nagyapóka s nagyanyóka
+nem találják helyüket, egyre a kapu felé sétálnak: néznek, néznek nyugat
+felé, hátha, hátha… Éppen mint temetőben alvó nagyapóék egykoron. Végre
+is nem tudom megvárni, amig hazaszállingóznak, vasutra ülök. Meglepem a
+gyerekeket s aki jöhet közülük, hozom magammal. Egyébként is, most már
+falusi apának nézem magamat, akinek kötelessége, időnként,
+meglepetésszerüen betoppanni városban lakó gyermekeihez: hadd lám, mit
+csinálnak, hogy élnek. Meglepem őket, de engem is ér meglepetés: egy
+fiatal leány a vendégünk, bájos teremtés: Olga Romanovits a neve. Orosz
+diákkisasszony, a párisi egyetemről jött Pestre, itt kiszállott egy
+hétre, azután megy majd haza, Charkovba, ahol orvos az édesapja.
+Idősebbik fiamnak és menyemnek barátja a kis Olga, esztendeig együtt
+hallgatták a párisi egyetem tudós professzorait.
+
+Bár sohasem tudtam megbocsátani az orosznak _Világost_, ahol „a
+magyarnak egy nagy, mély sir ásatott“, Oroszország volt az egyetlen
+ország, amely igazán érdekelt; az orosz nép volt az, melyet közvetlen
+közelről szerettem volna látni, vele közelebbről megismerkedni,
+mivelhogy olvasmányaim utján a magyar fajtával sok rokonvonást találtam
+meg e népben. Nagy szeretettel fogadom a kis Olgát, akiről már sokat
+hallottam a gyermekeimtől s akinek ismertem a bánatát is: francia ifju a
+vőlegénye, de szülei hallani sem akarnak arról, hogy egyetlen leányuk
+messzi idegen országba menjen feleségül. – No, kis Olga, gondoltam
+magamban, most megmutatom neked, mi az a magyar vendégszeretet!
+Különösen örültem, hogy jó teli tárcával jöttem Pestre, amit különben
+ajánlok is minden falusi apának, aki Pesten élő gyermekeit látogatja
+meg. Kirándulás ide, kirándulás oda, uzsonna itt, vacsora ott, s mert
+magam is igen szeretem a cigányzenét, késő éjszakáig huzatom a legszebb,
+legrégibb, bús magyar nótákat. A kis Olga tágra nyilt szemmel, lángra
+gyult arcát két kezébe temetve nyelte Bihari kesergőjét, a kuruc
+nótákat, a Cserebogár, sárga cserebogárt, s mintha megérezte volna, hogy
+ez az ő nótája, könny csillant meg nagy fekete szemében.
+Meg-megfeledkezett az evésről, folyton biztatnom kellett: egyék, kis
+Olga, egyék. Aztán egyszerre csak, mit gondoltam, mit nem, mondtam neki
+tréfás hangon: egyék, kis Olga, egyék, ugyis előbb-utóbb megesznek maguk
+minket.
+
+Valósággal megdöbbenve meredt rám: – Lehetséges ez? – Nem, nem, –
+feleltem hirtelen, – ez nem lehetséges… Csak tréfáltam, kis Olga… Egyék,
+egyék.
+
+Pedig nem tréfáltam valójában. Komolyan nyugtalanitott a gondolat, hogy
+egyszer majd megesznek minket az oroszok…
+
+Másnap haza kellett utaznom, elbucsuztam Pesten maradó gyermekeimtől,
+sorba csókoltam őket, kezet nyujtottam a kis Olgának. Elérzékenyülten
+kérdezte: És engem nem csókol meg, Elek nagyapó? (Egy-két magyar szóval
+megtanulta az Elek nagyapót is.) Ki tudja, látjuk-e egymást?
+
+Világos, hogy jobbról-balról megcsókoltam a kis Olgát s vigasztaltam:
+dehogy nem látjuk egymást. Majd eljön egyszer, ugy-e, eljön Kisbaconba?
+
+A kis Olga megigérte… Akkor már készült, készülődött Szerbiában a
+gyilkos merénylet Ferdinánd trónörökös ellen… Egy hónap sem telik belé,
+Szerajevóban megölik Ferdinándot s a feleségét. Nyilvánvaló, hogy az
+orgyilkosságot meg kell torolnunk, nemcsak az osztráknak, de a magyarnak
+is, bár a magyar nemzet félve gondolt arra a napra, amikor Szent István
+koronáját Ferdinánd fejére kell tennie, ha ugyan megkoronáztatja magát…
+Már a gyermek előtt sem titok, hogy a leendő magyar király nem szereti a
+magyart, több ennél: talán gyülöli is. Hogy alig-alig fordul meg egy-két
+napra a mi országunkban; kötelessége ha ide szólitja udvari bálra, csak
+megmutatja magát s másnap már bucsu nélkül, egy jó szó hátrahagyása
+nélkül szalad az „ország szivéből“.
+
+A magyar nemzet szivből gyászolta, siratta Rudolf királyfit; szivből
+gyászolta, siratta Erzsébet királynét. Ferdinándnak csak hivatalos gyász
+jutott. Megesett jó szive az árván maradt gyermekeken, de Ferdinánd
+halála egyetlen magyar szemből sem fakasztott könnyet. Egyik azt hitte,
+hogy háborunk lesz e gyilkosság miatt Szerbiával, másik azt hitte, hogy
+nem lesz, mert Szerbia teljes elégtételt ad nekünk; de hogy ebből a
+gyilkosságból világháboru lesz, sok-sok millió embernek „hősi halála“,
+millió meg millió apának, anyának, hitvesnek, gyermeknek egekig ható
+siralma; az emberi elme és szorgalom századokra visszamenő alkotásainak
+pusztulása; győző és legyőzött országoknak megmérhetetlen nyomorusága;
+szelid erkölcsöknek elvadulása; fajoknak, nemzeteknek feneketlen, minden
+emberi érzést kicsufoló gyülölködése – ki hitte volna ezt?
+
+„Mindent meggondoltam, mindent megfontoltam“, mondatják az öreg
+királlyal, – vajjon megfontolhatta-e, meggondolhatta-e, akár a király,
+akár az az államférfiu, aki e könnyelmü szavakat szájába adta?
+Láthatta-e az elkövetkezendő nagy összeomlást?!
+
+Senki sem látta, nem láthatta, hát mi a kisbaconi kertben hogy láttuk
+volna? Mintha semmi sem történt volna, vidám szivvel készülődik házam
+népe a nevem napjára, amely julius 17-ikére esik. De mintha mégis
+éreznék mind, hogy ez lesz az utolsó vidám Elek napja, minden eddiginél
+nagyobb előkészületek folynak a hátam mögött. Hiába titkolódznak,
+bujkálnak, tudom már, hogy szerepet magol ez is, az is: alkalmi
+vigjátékot irt a Marci-gyerek. Kisül lassanként, hogy a ház népével
+együtt vagy ötvenen leszünk, mindenkiről készül egy-két csipkedő kuplé;
+nem győzik maguk a gyártást, nekem is kell néhányat gyártanom. A komoly
+„kis doktor“ fogja előadni – harmonika-kisérettel. Hát csakugyan nem
+hiába épitettem ötven személyre az ebédlőt, megtelik a kert, a ház
+vendégekkel, patkóalaku asztal nyujtózkodik az ebédlő három oldalán,
+éppen csak annyi hely marad az ebédlő előterében, amennyi az alkalmi
+vigjáték eljátszásához szükséges. A szereplők egyrésze fiatal asszony,
+fiatal apa, persze, egyik sem tudja becsületesen a szerepét, de a hálás
+közönséget ezzel is megkacagtatják, mert parázs veszekedést rögtönöznek,
+hogy igy meg ugy, te lusta, te ez meg az, mért nem tanultad meg a
+szerepedet!? A vigjáték különben akörül forog, hogy Elek nagyapó szörnyü
+kedvetlen, mert ebben az esztendőben egyetlen unoka sem született,
+holott megszokta már, hogy minden esztendőben szállit egy unokát a
+gólyamadár. Áldott szerencsére, egy berlini tudós professzor éppen
+mostanában lepte meg a világot egy csuda-találmánnyal: mindenféle
+csudaszerek összevegyitésével feleslegessé teszi a gólyát, a tudós
+professzor megrendelésre szállit csecsemőt. Nosza, megrendelnek egy
+csecsemőt, s nagy az izgalom, mert a szállitmány nem érkezik, holott
+egyenesen Elek napjára rendelék. Végre nyilik az ajtó s négy székely
+legény nagyokat nyögve cipel be egy rettentő nagy ládát, melyre
+messzelátható betükkel van rámázolva: Vigyázat! Törékeny! Csecsemő van
+benne! Gyorsan baltát, harapófogót hoznak, egyszerre tizen is feszegetik
+a láda födelét, közben sir a csecsemő: oá! oá! – aztán felpattan a fedél
+s kiemelkedik lassan, egész hosszuságában Jankó, hosszura nőtt Jankó
+fiam, mellétől lábáig pólyába csavarva. Nagy a megdöbbenés, a
+felháborodás, szidják a „csaló“ német professzort, s ezzel a függöny
+legördül. Azaz legördülne, ha volna.
+
+Reggelig táncol a fiatalság, a felkelő nap bemosolyog az ablakon, alig
+tudják abbahagyni. Talán érzik szegények, hogy utoljára táncolnak?… Az
+én házamban bizonnyal utoljára…
+
+Már remeg a föld, s egyszerre csak ég, föld megrendül: kitört a nagy, a
+soha nem látott, hallott égiháboru. De ezt csak most látjuk, halljuk
+soha nem látottnak, nem hallottnak, azt hisszük, három-négyhónapos játék
+lesz az egész háboru: a megszámlálhatatlan sokaságu és sokféle gyilkoló
+gépekkel, az emberi ész e szörnyüséges kitalálásaival, tarthat-e sokáig?
+Az én kicsi falum népe alig hétszáz főnyi, s augusztus első napjaiban
+kilencven legény és családapa vonul be, ki Brassóba, ki Csikszeredába,
+meg Isten tudja, hová. Feltünően kevés köztük a bús kedvü ember, ugy
+indulnak a harc mezejére, mintha lakodalomba mennének. A községháza
+körül gyülekeznek s csudálkozva látom, hogy András öcsém, aki már három
+gyermek apja, ég felé emeli jobb kezét s harsogja: igy esküdtem fel a
+császár katonájának, én eskümet nem szegem meg! Megyek! A falu „vén
+legénye“ (vén, mert a harminc felé jár s még mindig nem házasodott meg)
+nem fogy ki a tréfából, kacagtatja a siró-rivó fejérnépeket – vajjon
+sejti-e, hogy az első csatában, elesik? Egy félbemaradt diáklegény arról
+szózatol, hogy: Visszaadjuk a muszkának – Világost! Hát ez sejti-e, hogy
+ő is már az első csatában „hősi halált hal“?
+
+A véletlen csudálatos összetalálkozása, hogy májusban volt a szokásos
+lósorozás s a besorozott lovak céduláján a berukkolás napja augusztus
+elsejére van megállapitva. Az én lovaim közül is besoroztak kettőt, a
+Hókát meg a Vidámot, már rajta is ül a Hókán Gergő kocsis, indul velük.
+A kis unokám, a Duci, sirva fakad: hová viszik a lovakat, nagyapóka? –
+Háboruba, édes fiam.
+
+Nem, nem, Ducit nem ülteti rá többé a kocsis sem a Hókára, sem a
+Vidámra. Hókát, Vidámot ágyu elé fogják: három hónap mulva találkozom is
+velük a Vasárnapi Ujságban. Nyolc ló áll az ágyu előtt, a második pár
+Hóka és Vidám. Épp oly mereven áll a Hóka, mint itthon állott, hullámos
+a sörénye most is, s a Vidám Hóka nyakán pihenteti a fejét, mint ahogy
+itthon szokta. Vajjon melyik csatatéren omlanak egymásra, utolsót
+nyeritve?
+
+A fiaim leverten, szégyenkezve járnak-kelnek a kertben: im megy az egész
+falu fiatalsága, sőt mennek negyvenkét esztendős családapák is, s ők itt
+lézengenek mert annak idején nem kellettek a császárnak. Már félni
+lehet, hogy a „kis doktor“ megszökik. Ő még ezután áll sor alá, de addig
+is szolgálni akar a tudományával. Lekisérjük az állomásra, felkap az
+utolsó, hosszu ideig utolsó gyorsvonatra, eltünik szemünk elől – vajjon
+látjuk-e többé? Alig robog el a gyorsvonat, katonavonat döcög be. A
+pályaudvar tele bevonuló legényekkel, családapákkal. Az állomási
+épületben zajoskedvü urak és uriasszonyok várják a katonavonatokat, a
+cigány talp alá valót huz, urak és a sorozáson annak idején szerencsésen
+tulesett urfiak táncoltatják az uriasszonyokat, kisasszonyokat: igy
+várják a halálba menőket. És jönnek, egymásután jönnek a halálvonatok,
+urak és uriasszonyok megrohanják, sört, bort, kalácsot, minden jót
+dobálnak fel a halálba menőknek, aztán vissza táncolni, mig jön másik
+halálvonat. Egy öt-hatesztendős fehérharisnyás fiu belekapaszkodik az
+édesapja lábába, szivethasogatóan sikoltozva: Ne menjen el, édesapám! –
+és a cigány huzza a talp alá valót – és táncolva biztatják, lelkesitik
+az itthonmaradtak, a magukat bebiztositottaknak vélők: Előre! Előre! Ne
+hagyd magad, magyar!
+
+A pályaudvar keritése mögé huzódva nézzük halálvonatok körül a
+haláltáncot, – mely döbbenetes kép ez! – torkunkat a sirás fojtogatja, s
+végül is nagyanyóka a keritésre borul és sir és sir, keservesen zokog.
+
+– Jerünk haza, nagyanyóka, jerünk. Ne hibáztassa ezeket az embereket.
+Ezek az emberek nem látják, nem tudják, mi történik voltaképpen. Ezek az
+emberek azt hiszik, hogy sörükkel, borukkal, táncos jókedvükkel lerótták
+az adót. Sajnáljuk inkább őket: ezek az emberek még mind fognak sirni,
+épp oly keservesen, mint maga…
+
+*
+
+Itt az ősz, be kellene fejeznem a májusban félbemaradt drótsövényt, de
+nincs hozzá ember. Alig maradt erős férfi a faluban, néhány öreg ember
+tehetetlenkedik körülöttem. A drótsövény félbemarad. Tul a félbemaradt
+kerten Dulló Gábor szomszéd tavasszal házépitésbe fogott. A ház alja kő,
+simára faragott cserfa a fala, kész a tető is, de a fal vakolatlan, sem
+ajtó, sem ablak, ajtónak, ablaknak a köze ugy mered rám, mint a
+világtalan ember. A fiu valahol a dalmát tengerparton védi a hazát, a
+karácsonyra tervezett házasság füstbe ment, ajtó, ablak elmarad – majd,
+majd, ha hazajön a fiu…
+
+– Ez is félbemaradt drótsövény, borong a lelkem.
+
+Eszembe jut, hogy tavasszal nagy lelkességgel határoztuk el a
+községházán, hogy egyik hid helyett, melyen életveszedelmes a járás,
+ősszel vashidat épitünk, bár ez a hid ötven százalékkal emeli a pótadót.
+Sem vas, sem ember, vasnak és embernek most más a hivatása: embert öl az
+ember a vassal.
+
+– Ez is félbemaradt drótsövény.
+
+A patak mentén gidres-gödrös ut, csaknem mindig viz alatt, a lelkünket
+is kirázza a szekér, amig a rövid uton átvergelődik: ennek az utnak a
+feljebb emelését is őszre határoztuk – ez is félbenmaradt drótsövény.
+
+– Ime, sóhajtozom, hány „félbemaradt drótsövény“ csak ebben a kis
+faluban! Hány ilyen félbemaradt drótsövény lehet az országban s
+mindazokban az országokban, ahol ölik, gyilkolják egymást az emberek.
+Emberek, akik a gyilkosság pillanatában találkoztak először – s azért
+találkoznak, hogy egyik a másikat megölje.
+
+Ugy tetszik nekem, hogy az egész világ összevissza van kertelve
+drótsövénnyel, mégpedig két fajtával: félbemaradt drótsövény az egyik,
+mely a megfeneklett kulturát jelképezi, a másik ama bizonyos, nagy
+gonddal font drótsövény, mely mögül gyilkos golyók röpülnek egy másik
+drótsövény mögé. Bármerre nézzek, gondoljak, mindenütt az én félbemaradt
+drótsövényem mását látom, és azt a másikat, a vérrel áztatottat.
+
+„Mire a levelek lehullanak, vége a háborunak“ – vigasztalja Vilmos
+császár a szomorkodó otthonmaradtakat, s a levelek még le sem hulltak,
+félkézzel jön haza a kis falu egyetlen szabómestere. Varrhat-e félkézzel
+kenyeret a gyermekeinek? Még le sem hullnak a levelek, az oroszok
+áttörnek a Kárpátokon s nekem a kis Romanovits Olga jut eszembe: ő most
+bizonyosan riva fakad: Szegény Elek nagyapó! Igaza volt, megesszük őket!
+
+De csudálatosképpen nem hiszek ebben. Mindenfelé csüggedező arcot látok,
+Budapestről csüggedt hangu leveleket kapok, hivnak, egyre hivnak:
+siessek Pestre, mert maholnap elzárja az utat előlem az orosz sereg.
+Nem, nem tudok hinni ebben. „Vért izzadjon bár a muszka“, mégsem esz meg
+minket. Bizom népem őserejében, az ősök véréből öröklött vitézségében,
+az édes anyaföld iránt való nagy szeretetében. Hirül hozzák, hogy 48
+csiki székely fiu, csupa 18–20 évesek felkerekedtek, gyalogszerrel
+jöttek át a „Nagyerdőn“ Székelyudvarhelyre, önként sor alá álltak. Csak
+egyet nem akartak bevenni, mivelhogy „virágos szemü“ volt, az is addig
+könyörgött, hogy a tiszt urak megkönyörültek rajta, besorozták. Irja
+egyik katonaöcsém, hogy egy gyimesi gazda, bár 45 éves, felesége,
+gyermekei vannak, önként jelentkezett: nem engedi, hogy az ő földjét
+elvegye a muszka. Olvasom, hogy hatvan éves emberek is jelentkeznek,
+mennek a fiaik, az unokáik után. Olvasom, hogy a székelykereszturi
+tanitóképző növendékei egy szivvel-lélekkel ajánlották fel ifju
+életüket. Ugyanezt cselekszik a debreceni kálvinista teológusok is. Ez
+csak egy csepp a világháboru tengerében, de elég arra, hogy hitemben
+megerősitsen: nem, nem esz meg minket a muszka! Kiverjük. Ki is verjük.
+Egyszer, kétszer, s mert három a magyar igazság, kiverjük harmadszor is.
+Ősztől tavaszig „többet hátra, mint elé“: Nyugatgalicia magyar embernek
+kimondhatatlan nevü várát beveszik az oroszok. Szerbiában csufos
+vereségbe, csufos halálba hajtja egy ostoba osztrák generális a vitéz
+magyart, de tavasszal fordul a szerencse, esze nélkül szalad a megvert
+orosz hadsereg – ne sirjon, kis Olga, egyelőre nem eszik meg Elek
+nagyapót… Olaszország fölmondja a szövetséget, vészhirek jönnek Románia
+felől: a nép, mely ösztönszerüen megérzi a veszedelmet, már 1915
+tavaszán nyugtalankodik. Hiába nyugtatom falum népét, hogy igy meg ugy:
+sürün rajzanak az álhirek, a világháboru e huhogó baglyai. Már drágul a
+kenyérnek való, a falu szegényebb része 7–8 pengő forintot ád egy véka
+buzáért, s hófehér kenyeret esznek a napszámosaim, amikor nagyanyóka
+buza-, rozs- és árpakeverékből süt kenyeret: a legjobb izü kenyeret. De,
+ugy látszik, telik a napszámosembereknek, mert nagy most az ő
+becsületük: kevesen vannak, s alig totyogó vén ember munkájának is örül
+a gazda. Már maximálják az árakat, de senkisem tartja be. Nyilvánvaló,
+hogy én sem tartanám be, ha édesapám nem visz kollegiumba s, amint ő
+monda: a zeke rajtam bársonnyá nem finomul…
+
+Csudálatos dolgok történnek, mialatt a háboru tovább-továbbfogyasztja a
+munkáskezeket: az itthonmaradtak már nem kölcsönért járnak a takarékba,
+hanem hogy a régi adósságot kifizessék. A legtöbb gazdaságnak asszony a
+gazdája, s föld bevetetlen, kaszáló kaszálatlan talpalatnyi sem marad.
+Az asszonyok megfogják az ekeszarvát, de még a kasza nyelét is, s
+egyik-másik erősebb fejérnép versenyt kaszál azzal a néhány erős
+férfival, akik még csudálatosképpen itthon maradtak. Ezek a 42–45
+évesek. No, hamar sor kerül rájok is…
+
+Kis erdőm háta mögött széles fensik terül el, ide sötétlenek a
+határhavasok, ezeket nézem, hosszan, sokáig, s gondolkozom, vajjon mit
+csinálnak ott, a havasok mögött? Vajjon csakugyan készülnek-e ellenünk?
+Merengésemből kaszacsengés ver föl, a hang irányába nézek: fiatal
+asszony s növendék leányka, mindakettő kezében kasza: vágják a lóherét.
+Odamegyek, köszönök. Jól ismerem az asszonyt, tudom, hogy az ura még az
+ősszel elment s azóta sem jött haza egy napra bár. Mindakettőről csurog
+a verejték. Látom az erőlködésükön, hogy mindakettőnek cudar rossz a
+kaszája. Régi, kalapálatlan: tapasztalatlan asszonyi kéz, ami éle volt,
+a fénkővel azt is „félrefente“.
+
+– Mutassa csak, hugomasszony, hogyan feni a kaszát?
+
+Mutatja. Persze, hogy félrefente.
+
+– Adja ide, hadd fenem meg én. No, lássa, igy kell fenni a kaszát.
+
+Mindjárt vágok is egy rendet vele. Vigan, könnyen dül a rend. Akkor
+elveszem a kislány kaszáját. Az is félre van fenve. De egyéb baj is van.
+
+A kaszakarikában két ékszeg volt, az egyik kiesett, lötyög a kasza.
+
+– Ej, kislány, kislány, ezzel igy nem boldogulsz. Várj csak egy kicsit.
+
+Besétálok erdőcskémbe, ott levágok kertészkésemmel egy vastag ágat,
+laposra nyesem, aztán visszamegyek, beleverem a karikába, rendben a
+kasza. Meg is fenem, helyette is vágok egy rendet. Rettentő haraggal
+kaszálom a herét, mind azon gondolkodom, hogy ha most véletlen elémbe
+vetődne az az ember, aki ezt a háborut csinálta, hej, de belevágnám a
+kaszát! De az az ember nem jön a kisbaconi határra, s aztán ki e háboru
+okozója? Ki tudja azt? Egy bizonyos, hogy valamint a kárnak s még valami
+más egyébnek, a háborunak sem akad gazdája…
+
+Bús kedvvel indulok hazafelé, s im, az erdőcskében találom a hat unokát.
+A nagyobbacskák epret keresgélnek a magas füben, de nem igen találnak.
+Nem, mert az ő kezüknek még nincs „szeme“, mint az enyémnek, mely, akár
+behunyjam két látószememet, az epret megtalálja. Meg, mert gyermekkorom
+óta ismerem a föld természetét, melyik terem epret s melyik nem. Egy-két
+szempillantás alatt – a gyermekek nagy csudálkozására – egy kis
+eperbokrétát szedek, elosztom köztük: egyetek, egyetek. A kis Tomi
+sokáig néz, néz engem, aztán megszólal: Nadapóka. Ki szed nekünk epjet,
+ha mada meghal?
+
+– Hát az édesapátok.
+
+– Igen, ha nem viszik katonának, – mondja Duci. – Besorozták ám az apát
+is.
+
+De ezzel nem elégedett meg a már bölcselkedő Duci s szemrehányóan fordul
+Tominak:
+
+– Aztán szeretnéd, hogy nagyapóka meghaljon?
+
+– Nem szejetném, – szipog Tomi.
+
+– Én sem. De nemcsak az eperért nem szeretném!
+
+Érzem, hogy viszket a szemem, kikivánkozik a könny.
+
+– No, nagyanyóka, – mondom bent, – igy sem eprésztem még. Megríkattak az
+unokák. Lám, a kis Tomi már látja az öregségemet. Hogy közeledem,
+közeledem…
+
+Már megkezdem a halállal való kacérkodást. Mert kacérkodás ez. Ötvenöt
+év! Mi az? Órák hosszát vágom a füvet, a herét – oda se neki. Nem, nem
+kivánom a halált, remélem, hogy őszre véget ér a háboru, s megindul a
+munka, az én félbemaradt drótsövényem befejeződik. És ablak, ajtó kerül
+a Dulló Gábor házára, felépül a vashid, patak mentén feljebb emelődik az
+ut. És világszerte befejeződnek a félbemaradt drótsövények.
+Befejeződnek, be. Népek szivéből elszáll a Gyülölet, helyébe száll a
+Szeretet, egymás keblére borulnak az emberek, a népek, követi a
+világháborut világölelkezés.
+
+Üres ábrándozás. Templomok tornyaiból leszedik a harangokat, egyetlen
+egy marad minden toronyban. Beszedik a rézüstöket, a cukortörőket, mint
+ahogy beszedték háboru kezdetén az arany jegygyürüket. Mindent odaadunk,
+ami arany, réz portékánk van, vasat kapunk helyébe. Emlegetik, hogy
+nemsokára ajtókról, ablakokról is leszedik a rézkilincset, adnak
+helyette vaskilincset. De ajtón, ablakon maradnak a rézkilincsek, mert,
+ugy látszik, vas sincs már elegendő, meg ha van, nincs munkáskéz, mely
+vaskilincset kalapáljon. A negyvenötéves embereket hadimunkára vitték,
+már fegyvert adnak a kezükbe. A 45–50 éves embereket viszik hadimunkára,
+de közeledik az idő, amikor ezeknek is ölniök kell…
+
+Az 1916-ik év tavaszán egy szál öreg ember a cselédem. Két fiatal
+cselédem közül az egyik (18 éves) az orosz fronton hal hősi halált, a
+másik, családapa, rokkantan kerül haza. Térden lőtték egyik lábát, alig
+tudja vonszolni a másik után. Egy öreg cseléd, egy öreg napszámos – más
+munkásom csak nagyritkán akad. Mit gondolok, mit nem, beküldöm Barótra
+az öreg Mihály Ferencet, régi hü emberemet: vegyen részemre kaszát, de
+válassza meg jól. Az öreg végig penget vagy ötven kaszát, egyben
+megállapodik, hazahozza, felszereli s nekiállok a lóherének. Nagyszerü
+kasza, ugy vág, mint a beretva. Azzal a komoly elhatározással fogok
+munkába, hogy egymagam kaszálok a nyáron annyi füvet s herét, amennyivel
+ki lehet telelni két lovat s két tehenet. Oly nagy gyönyörüséget fedezek
+föl a kaszálásban, hogy városi emberrel elhitetni meg sem próbálom.
+Virradatkor már nincs maradásom az ágyban, nagyhirtelen öltözöm,
+lehajtok egy pohár tejet s nagy jókedvvel vágom a harmatos füvet. Nem
+kaszálok reggeltől estelig, mert nagyanyóka nem engedi, de amint szerét
+ejthetem, megszököm, beleállok a kert rejtettebb helyein hol ebbe, hol
+abba a táblába s csendesen dalolgatva kaszálok. Amit legkevésbbé kedvel
+a kaszásember, én a déli nap hevében szeretek kaszálni. Kéjes
+gyönyörüséggel fürdök az áldott nap sugártengerében. Nyár közepén
+hazajönnek a fiaim, tanár kettő: ezeket még nem hivták be. Hazajön a
+„kis doktor“ is négy hétre, kaszát nyomok mindahárom kezébe. Vigan
+kaszálnak, hol előttem, hol utánam. No, no, ugy látszik, egy szál fü sem
+marad kaszálatlan, minden állatomat kitelelhetem.
+
+Még alszik a háznépe, amikor kisurranok kaszálni, reggelire jövök be a
+hegyből s hozok egy bokréta epret is. Az unokák már ott játszanak az
+udvaron, várakat épitnek a homokban, én meg hátam mögé rejtem az
+eperbokrétát s magamcsinálta dallamra dalolom nekik:
+
+  Aki nekem aszongya, hogy aszongya:
+  Adjon Isten jó reggelt, nagyapóka!
+  Adok annak valamit, valamit,
+  De nem mondom meg, hogy mit,
+  Mit, mit, mit?
+
+Egyszerre szalad felém hat unoka, egyszerre kiáltják: Adjon Isten
+jóreggelt, édes nagyapókám! s mindenképpen a hátam mögé akarnak kerülni,
+hogy lássák, mit hozott nagyapóka. Hol erre, hol arra fordulok, végre is
+körülzárnak, mint ellenség a várat, nincs menekvés.
+
+– Eper! Eper!
+
+Így telik, mulik a nyár, egy-egy pillanatra felejtjük, hogy, Isten
+tudja, hány ország földjén folyik a piros vér. Közeledik az aratás, s
+megesik a nagy csuda, hogy a mi kis falunk is kap harminc katonamunkást.
+Énnekem is jut egy. Ölmagas, szélesvállu, keménycsontu s igen szomoru
+képü ember. Ötvenesnek nézem, de kisül, hogy csak negyvenöt éves, s két
+fia harcol az orosz fronton. Paucsik János az én katonám neve
+békéscsabai magyar-tót, kissé tótosan is beszél. Otthon napszámos ember,
+aratáskor egymaga 15 hold buzát vág le, tavasszal öt hold kukoricát
+kapál meg a feleségével s a gyermekeivel: ez a két munka egész évi
+eledele a családnak.
+
+– Micsoda ostoba rendelkezés ez, – gondolom magamban – hogy ezt az
+embert ide küldik, ahelyett, hogy haza engednék: eredj, jó ember,
+szerezd meg családodnak a télirevalót.
+
+Mind a harminc katona alföldi ember, egyiknek-másiknak szép gazdasága
+otthon, az asszony drága napszám mellett arattatja le a buzát, mialatt
+az ura kedvetlenül, káromkodva dolgozik itt s jár ezért neki étel, ital
+s napi három korona. Ezek itt, a mi fiaink, a székely katonák, talán az
+Alföldön kaszálnak, bár valóbbszinü, hogy embert kaszálnak ők, mivelhogy
+nagy a hirök, becsületük a – harcmezőn.
+
+Bizalmatlanul tekintget rám Paucsik János, látszik az arcán, hogy jobb
+szeretné, ha egyszerü gazdaembernek osztják ki, de lassanként kiderül a
+szomoru arc, amikor hallja rendelkezésemet a konyhán: jól lássák el ezt
+az embert étellel, itallal; aztán hozzáfordulok, adok neki egy csomag
+pipadohányt s megigérem, hogy minden napra kijár neki egy csomag.
+Délfelé jött s ebéd után mindjárt beleállott egy lucernatáblába.
+Alkonyat felé odamegyek s szemem-szájam tátva marad a csudálkozástól:
+annyi rendet vágott már, hogy két közepes kaszás reggeltől estig nem vág
+többet. És kaszál oly gyors tempóban, amelyhez hasonlatost én sohasem
+láttam. Nekidülve kaszált, villámlásszerüen, mint amikor az égen
+cikáznak a villámok.
+
+– Hát maga mit csinál? Hiszen igy kidől.
+
+– Igy szoktam ezt én, kérem alásan, s meg sem állott, tovább cikázott
+kezében a kasza. Hát meg amikor nem volt eltörve a kezem!
+
+Huszár volt János ifjukorában, a ló megrugta, akkor ki is mustrálták,
+de, lám, törött karral is jó most a császárnak a 45 éves ember, akinek
+két fia védi a hazát…
+
+János nem hazudott. Ő csakugyan igy szokta s igy kaszált egész nyáron. A
+mesebeli Erős Jánosra emlékeztetett Paucsik János, arra az Erős Jánosra,
+aki fülénél fogva vitte haza az erdőből a medvét, a kapu felett dobta be
+a fával megrakott szekeret az ökrökkel együtt s aki egész szalmaboglyát
+vett a villájára, ugy sétált végig a falun. Paucsik János maga volt a
+becsületesség, a pontosság, mindig talált munkát magának s mint egy
+gyermek ugy bőgött a nagyerejü ember, amikor minden jóval s jó nagy
+summa pénzzel feltarisznyálva elbucsuzott tőlünk. Sirt, hogy itt kell
+hagynia a jó életet és sirt, hogy most sem mehet haza Békéscsabára,
+holott a tiszt urak megigérték, de viszik egyenest a frontra. Ha
+legalább életben találná ott a fiait!
+
+*
+
+Most pedig következik a nagy földindulás. Amikor a föld, az édes
+anyaföld megrendül. Ebédnél ülünk, csak magunk vagyunk a nagyok: az
+unokák már ebédeltek, gondtalanul játszanak a kertben. Bejön a
+szobalány, táviratot ad át. Felbontom s olvasom: _Erzsike sulyos beteg_.
+Megdöbbenés ül ki az arcokra: mind tudjuk, hogy Erzsike sulyos betegsége
+mit jelent. Azt jelenti, hogy: hadat üzen Románia. Egy pesti
+ujságszerkesztő küldi a táviratot. Abban állapodtunk meg, hogy amikor
+bizonyosra vehető a hadüzenet elkövetkezése, ezt igy jelezze: Erzsike
+sulyos beteg. Ha megtörtént a hadüzenet: Erzsike meghalt. Ha áttörnék a
+mi frontunkat: Erzsikét temetik.
+
+A napot megjegyeztem magamnak: augusztus 12-én jött az első távirat.
+Gyorsan elhatározzuk, hogy már ma este vonatra ülnek mind a gyermekek és
+az unokák. Mi öregek, ketten itt maradunk. Ha valóban kiüt a háboru,
+akkor is itt maradunk s tovább dolgozunk a – front mögött. Az unokáknak,
+természetesen, sejtelmük sincs, mi történik bent a házban, messzire
+terelgetem őket, alkonyat felé kerülünk vissza. Hirtelen megvacsorázunk,
+akkor előállnak a kocsik. Nagy az unokák öröme: elhitetjük velük, hogy
+kocsikázni mennek… Egyszerre ürül ki a ház, a kert, a halálos
+csendességben két öreg ember sir, keservesen sir: Mire jutottunk! Mire
+jutottunk!
+
+Hogy pánikot ne keltsünk a faluban, azt feleljük a kérdezősködőknek,
+hogy a fiukat behivták s természetesen, velük mentek az asszonyok is, a
+gyerekek is. Három nap mulva levél jön Tóth Jánostól. Aznap kelt a
+levél, amelyen a távirat. „Jertek, azonnal jertek. Ne higyjétek el
+Károlyi Mihálynak, hogy „tigrisek“ védik a határt. De még Tisza
+Istvánnak se. Üres fenyegetődzés. A „tigrisek“ idegen földön vérzenek s
+az oláh hadsereg két héten belől besétál hozzátok. Hát csak indulj, édes
+öregem, egész házadnépével, a nyaralást folytasd az én tanyámon.“ Azt
+válaszoltam a levélre: „Vártam a leveledet. A meghivást hálásan
+köszönöm. Gyermekeinket, unokáinkat vasutra tettük, mi öregek pedig itt
+maradunk. _Hideg viz_ mellett határoztuk ezt. Ha már meg kell halnunk,
+inkább itt haljunk meg, mint Isten tudja, hol. Itt még vethetünk egy
+utolsó tekintetet a kertünkre s aztán szépen elalszunk.“
+
+Hát – itt maradunk. A vonatról irják a gyerekek, hogy sok katonavonattal
+találkoztak: mind a székely határra mennek. Valóban, odamentek,
+megmutatták magukat a katonák, aztán vitték őket – Bukovinába. Mi
+azonban erről a fordulatról nem tudunk, az „álhirhordozókat“ leszidjuk s
+folytatjuk a munkát, mintha semmi sem történt volna. Minden nap küldjük
+a minden jóval teli csomagokat Pestre, hogy ne éhezzenek szegény
+gyerekek. Aztán levelet kapunk tőlük, hogy elmult fejünk fölül a
+veszedelem, Románia nem üzen hadat. Ez a levél éppen aznap érkezik,
+amely nap estéjén átlépte a határt az oláh hadsereg. Még meg sem
+érkezett Bécsbe a hadüzenet, átlépte. Néhány szál csendőr, pénzügyőr a
+határon, katonának hire-nyoma sincs. A városokban kicsiny helyőrség: az
+ellenség nyugodtan sétálhat be s örök csuda marad, hogy egyvégtiben nem
+sétált a Marosig.
+
+Augusztus 27-én este lépik át a határt, másnap reggel már hozza a hirt a
+jegyző.
+
+– Bizonyosan határszéli csetepaté az egész, – mondom én.
+
+De dél felé már jönnek a vészmadarak: Nagybaconban, mely Háromszék
+vármegyéhez tartozik, kidobolták, hogy mindenki meneküljön, mert
+kiüritik az egész megyét. Ez a hir igaznak bizonyul, de Nagybacon
+kiüritését arra magyarázom, hogy a hadvezetőség, ha elrendelte az egész
+megye kiüritését, Nagybaconnal nem tehetett kivételt, bár földrajzilag
+csak lóg a vármegyén: nagy hegyek s erdők választják el tőle. Ezzel az
+erővel kiürithetnék Kisbacont is. Már hiszem, hogy megtörtént a
+hadüzenet, de még mindig nem hiszem, hogy nincsenek katonáink a határon.
+Talán egyelőre kevesen, de vannak.
+
+Átsétálok Nagybaconba. A templomhegy aljában, szelid hajlásu dombon a
+papi ház. Husz esztendő felejthetetlen napjai és órái forrasztották
+össze szivemet Isten szolgájával, családjával – ezeknek a napoknak,
+ezeknek az óráknak külön fejezetet kellene szentelnem, de ez nem volna
+elég. Külön könyv illetné meg a melegszivü, ideális életü papi családot,
+de meg kell elégednetek ama töredékekkel, mikkel egyik-másik könyvemben
+– találkozhatnátok…
+
+A papi ház felforgatva, a nők izgatottan csomagolnak, haszontalan, de
+nekik kedves lim-lomokkal terhelik a ládákat.
+
+– Menekültök?
+
+– Holnap reggel megyünk. És ti?
+
+– Mi maradunk. Ugy látszik, csak a határszéli vármegyéket üritik ki.
+
+Azzal bucsuzom, hogy kora reggel ismét átjövök. Most megyek a
+nővéremhez. Leányával, hat unokával lakik Anna, az özvegy asszony. A vő
+a fronton. Egyetlen fia fogoly Turkesztánban. Áthivom őket Kisbaconba,
+onnét nem kell menekülniük. Már jönnek a szekerek Sepsiszentgyörgy
+felől, egész sereggel találkozom az uton. Öten-hatan ülnek egy-egy
+magasra rakott szekéren, komoran merednek maguk elé. Ez már nem mese, ez
+véres valóság. A székely menekül a határról, melyet ezer évig védett.
+„Könnyen“ védhette, mert volt fegyvere, most nincs. S öreg emberek,
+asszonyok, gyermekek a menekülők. Fiatal férfi nincs köztük. Ezek mind
+az olasz meg az orosz fronton védik a – székely határt.
+
+Komor kedvvel indulok hazafelé. A hegytetőn, a templom előtt megállok.
+Visszanézek a „fejér és fekete magyarok“ szép, szinte városias falujára.
+Tekintetem megakad az átelleni hegyen: kis templom tornya csillog felém.
+Ez az oláhok temploma. Tizenöt oláh család a faluban, s temploma van.
+Kövét, tégláját, fedőcserepét a kálvinista fejér és fekete magyarok
+ajándékozták s hordták ide, székely szokás szerint. Éppen mint az én
+házam köveit. S ennek a jólelkü, más hite iránt türelmes népnek
+menekülnie kell!
+
+Már a kertemben vagyok, megyek, mendegélek a hegy kanyargós utjain, s
+egyszerre érzem, hogy megremeg alattam a föld, az édes anyaföld szive.
+Hallani vélem, hogy tehetetlenül nyöszörög, majd felsikolt rémesen, mint
+az az ember, akit sziven szurtak. És követi ezt a felsikoltást borzalmas
+hördülés, melynek a gyarló ember szókincsében nincs neve. A gyermek is
+tudja, hogy a Föld forog, de én e pillanatban érezve érzem, hogy széditő
+hirtelenséggel megáll a forgásában, s a Nap, az áldott Nap, mely
+megszámlálhatatlan millió esztendők óta mozdulatlan, most rémülten
+száguldja be az eget: hol keletre, hol nyugatra, hol délre, hol északra
+látom száguldani. Lehelletnyi szellő sem mozdult, s láthatatlan
+hullámokon végtelen fájdalmas, szivet hasogató, elmeháboritó hangok,
+megrenditő melódiák zugtak, hömpölyögtek a levegőégben. Lángostorok
+verdesték testemet, s minden ostorcsapásnak egy szava, egy értelme volt:
+Ez a föld már nem a tied! Ezeket a fákat _nekem_ ültetted! Ez a
+paradicsom az _enyém_!
+
+Ki az a _Nekem_?! Ki az az _Enyém_?! hallom lelkem felhördülését.
+Bódultan támolyogva indulok a házam felé s im jobbra-balra dülöngél,
+mint a részeg ember. Egy élő lelket sem látok magam körül, csak hallom
+az ostorcsapásnál kegyetlenebb szavakat s szavak nyomán a durva
+kacagást. Oh, jaj, sir fel a lelkem – igy csak az ördög kacaghat!
+
+Ne mosolyogjatok le, ti bölcs, felvilágosodott elméjü emberek.
+Nyilvánvaló, hogy én _akkor_ igy láttam, amit láttam; igy hallottam,
+amit hallottam. Nyilvánvaló, hogy nekem tehetetlenül rengett a Föld;
+hogy nekem fel is sikoltott; fel is hördült. Nyilvánvaló, hogy hallottam
+azokat a végtelen fájdalmas, szivethasogató, elmeháboritó hangokat,
+megrenditő melódiáknak a zúgását. És tudtam már akkor, hogy az édes
+anyaföld megrendülése az én lelkemnek megrendülése volt. De kérdem én,
+hol van a lélek megrendülésének legvégső határa, ha nem ott, azon az
+emberi szemmel láthatatlan ponton, amikor a lélek megrendülni érzi a
+Földet, holott az millió meg millió esztendők óta egyforma forgását
+zavartalan végzi?
+
+Egyszerre csak száguldani kezd a lelkem s végigszáguld gyermekkoromnak,
+ifjukoromnak, férfikoromnak ezer meg ezer nagy és jelentéktelen
+eseményén. Nem csuda, hogy a száguldás a templomnál kezdődik, mert a
+templommal párhuzamos kerti uton szeretek sétálni („Szépen ide hallik,
+mit ott énekelnek!“), most is ott járok fel s alá, utolszor, bizonyosan
+utolszor… Egyszerre csak ott állok az Úrasztala előtt, szépen meghajtom
+magamat, elszavalom a Megfagyott gyermek-et, amin könnyeznek a nénik, a
+bácsik, aztán egy néni nagyhirtelen kiönt a templom földjére egy zsák
+aszaltkörtét, hurrá! a gyerekek rávetik magukat, öklelőznek, csak én
+állok a pad szélén, egyedül. Megelégedéssel állapitom meg magamról, hogy
+akkor sem tudtam dulakodni, de hopp! már Udvarhelyen száguld a lelkem,
+csakúgy zeng a folyosó, amint magolom: amo, amas, amat, s hallom, amint
+egy kis diák belekiált: szeretem az almát! Egyszerre elevenednek meg rég
+elporladt professzorok, nyomon követi őket Szabó Dániel uram, a
+főzőasszonyom ura, hallom a kesergését: Mi lesz a világból, mi lesz, már
+csak hat tojást adnak egy piculáért! Bár halálra itéltnek érzem magamat,
+még föl is nevetek ezen az emléken, de nem időzhetek, mert már nagy diák
+vagyok, éppen most ültetem át magyarba egy Zamphirescu nevü oláh poéta
+versét, a Szél balladáját és most irom meg első versemet, mely
+nyomdafestékre érdemesült s amelyben sehogysem tudom megérteni, hogy
+ideálom haja az esőben barnáról vörösre változott. Az emlékezés e
+megvillanásával egyidőben villan meg az a kulturtörténeti adalék is,
+hogy diákkoromban a nők vörösről barnára festették a hajukat, s lám,
+azóta mekkorát változott az izlés: most barnáról vörösre festik. De
+Isten veled, diákélet, már Pesten vagyok, tanulok, firkálok, nagy
+terveket szövök, fényes jövendőről álmodozom, a földjeimet eladogatom,
+mert ugyan mi keresnivalóm van abban a kicsi faluban? Meglátok egy szép
+szőke leánykát, meglátni s megszeretni egy pillanat müve, már ott is
+állok vele a Kálvin-téri templomban, a szük pesti lakás folyton tágul,
+mert jönnek a gyermekek, a gondok; jönnek a harcok az életért,
+emberekkel az emberekért; és jönnek nagy csalódások, kiábrándulások, s
+egyszerre csak elemi erővel tör ki: Vissza a faluba! Még van idő, ültess
+fát, öreg! Nem magadnak, – a gyermekeidnek, az unokáidnak.
+
+Amit én itt röptiben jeleztem, csak töredéke a villám sebességével
+cikázó emlékek széditő tömegének, s im e töredék felsorolása is percekig
+tartott. De a halálra itélt ember lelke a villám cikázását is
+megszégyeniti: egy-két szempillantás s egy egész élet végigcikázik
+rajta.
+
+– Úgy látszik, – térek vissza a jelenvalóságba – meg kell halnom, s
+hiába vésettem szüleim sirkövére: Ha majd kihull a toll reszkető
+kezemből, e két öreg ember mellé temessetek. Hiába, hiába, Isten nem
+akarta, hogy porom vegyüljön szüleim porával, meg kell nyugodnom szent
+akaratában.
+
+Bemegyek a házba s mondom nyugodtan, csendesen nagyanyókának:
+
+– Az ellenség csakugyan átlépte a határt s közeledik felénk. Igaza volt
+az én jóbarátomnak, hogy a „tigrisek“ az idegen földön vérzenek. Holnap
+talán nálunk is kidobolják, hogy menjünk. Emlékszik, ugy-e, mit irtam a
+barátomnak? Ha már meg kell halnunk, haljunk meg itt. Hideg viz mellett
+egyeztünk meg. Igy volt-e?
+
+– Igy, igy.
+
+– Azóta én sokat gondolkoztam ezen. Tudom, ha nem láthatom többé ezt a
+házat, ezt a kertet, ezt a falut, ezt a temetőt – élőhalott leszek. És
+most mégis azt mondom: nem szabad meghalnunk! Emlékszik-e, hányszor
+mondtam: az édesapámat az utolsó esztendőkben én támogattam fel a
+garádicson, ő volt a gyenge, én az erős, s mégis, amig élt, hittem erős
+hittel, hogy ha Isten, ember, mindenki elhágy, agg szüleim gyenge
+karjában megmarad az én erősségem. Ha semmi egyéb nem marad, van, akinek
+keblén kisirjam magamat. Élnünk kell a gyermekeinkért!
+
+– Ugy legyen, rebegte Mária.
+
+De várunk mégis, megvárjuk, vajjon kiüritik-e Udvarhely vármegyét is.
+Másnap kora reggel átmegyek Nagybaconba: a papiház kapuja be van zárva.
+
+– Egy órája lehet, hogy elmentek, – mondja a harangozóné. – Elébb a
+tiszteletes ur még eltemette egy menekült gyermekét, aki az uton halt
+meg…
+
+Visszafordulok, megyek, mendegélek a hegyen át. Egy fehér harisnyás
+székely éktelen káromkodással hajszol egy borjut. Talán az egyetlen
+borja, természetes, hogy nem akarja itthagyni.
+
+– Verje meg a Jézus Krisztus, aki a háborut csinálta! – átkozódik a
+boldogtalan. – Miatta kell itthagyni hazánkat!
+
+– Igazat szóltál, öreg, – mondom magamban.
+
+Otthon azzal a hirrel fogadnak, hogy futár jött a szolgabirótól. Meg
+kell állitani a csiki menekülőket s elhelyezni őket az erdővidéki
+falukban.
+
+– No lám, mégis igazam volt: csak a határszéli vármegyéket üritik ki.
+Azért üritik ki, hogy szabadabb legyen a mozgása a mi hadseregünknek…
+
+De a csiki menekülőket nem lehet megállitani, mert ők „látták“, hogy
+nincs ott nekünk katonánk.
+
+És csakugyan következő reggel kidobolják: halljad, ember, halljad!
+Meneküljön minden lélek!
+
+Már szalad is hozzám a jegyző, izgatottan kér, hogy azonnal fogassak be
+s vágtassak a vasuthoz, mert ha csak egy órát késem is, elvágja az utat
+az ellenség.
+
+– Az ám, – mondom, – de én nem vágtathatok a vasuthoz, mert itt a
+nővérem, a leánya: annak hat gyermeke; itt a katonaöcsém felesége, három
+gyermeke – ezeket én nem hagyhatom el.
+
+Összehivom a családi tanácsot, s abban állapodunk meg, hogy kocsikon
+menekülünk „Nagy-Magyarországba“. (A székelynek „Nagy-Magyarország“ az
+ország Királyhágón, vagyis a régi Erdély határán tul eső része.) Három
+igás szekérbe befogatok négy lovat s két tehenet, hogy legyen tej az
+uton. A negyedik az én rokkant cselédemnek jut, azon hozza feleségét s
+öt gyermekét. Jól tudom, hogy nem bántanák őket az ellenséges katonák,
+de az asszony jajveszékel, a gyermekek sirnak – hát hadd jöjjenek ők is.
+
+Két óra sem telik belé, utrakészen áll három szénahordó szekér. Közben
+az asszonyok kenyeret sütöttek, meg mindenféle pecsenyéket, én
+leszámoltam a napszámosaimmal, összeszedtem legfontosabb irományaimat,
+különös nagy gondom volt a dohányra meg a gyufára, sőt három szál
+gyertyát is zsebrevágtam. Szokatlan forró, meleg napok jártak, de mégis
+téli ruhába öltöztem át, mert minden valószinüség szerint gyakran fogunk
+hálni Isten szabad ege alatt. Hihetetlen nyugalommal csomagoltam,
+öltözködtem, közben egymásnak adták a kilincset a napszámosok,
+leszámoltam velük. A mi falunkban is van öt-hat oláh család, ezek is
+pásztoremberek, de az asszonynép napszámba jár. A legtöbb én nálam
+kapott munkát s valamennyitől ezzel bucsuztam el: adjon Isten nektek
+jobb gazdát, mint amilyen én voltam.
+
+Mind sirtak. Ugy látszik, jobb gazdát egyik sem kivánt… Reggel nyolc
+órakor kezdődött a készülődés, tiz órakor már készen voltunk. Csak az én
+rokkant katonám nem készült el a maga szekerével: szemmel láthatóan azon
+igyekezett, hogy külön induljon el. No, majd Baróton pihentetünk s ott
+bevárjuk.
+
+Az indulás pillanatában a virágoskertben titkon leszakitottam egy szál
+virágot, tárcámba rejtettem.
+
+– Indulhatunk.
+
+A három szekéren elhelyezkedik az atyafiság, csak ketten: nagyanyóka meg
+én nem ülünk fel. Kéz a kézben támolygunk ki a mi paradicsomunkból. A
+kocsiut szélén nagyanyóka leszakit a szépvirágu sárga almafáról két
+almát, zsebembe dugja. Egy szál virág s két alma: világszép kertemből
+ennyit viszünk el. A kapubejárónál megállunk, még egy bucsupillantást
+vetünk a házra, a kertre – a ház, nem volt az ház már. Sötét koporsó. A
+szivemet belétemettem. És akkor átöleltem azt a juharfát, mely István
+nagyapó francia magról Isten dicsőségére nevelt fájának magjából
+született, megcsókolom, zokogva csókolom meg.
+
+A házat, a kertet az öreg Mihály Ferencre bizom. Cserében viszem
+magammal nagy diák fiát. Annak idején én vittem a fiut városi iskolába,
+most viszem az ellenség elől.
+
+– Itt a kulcsok, öreg. Ha jön az ellenség, nyisson ki minden ajtót
+nekik.
+
+Minden ház előtt, minden uccasarkon síró-rívó asszonyok, gyermekek, de
+csak a pap, meg a tanitó, meg egy-két jobbmódu gazda készülődik, a
+férfiak zöme nem is gondol a menekülésre. Igazuk van. Ha én most
+egyszerü gazdaember vagyok, én is itthon maradok. Sőt, ha bizonyos
+volnék abban, hogy senki el nem árul, condra posztóruhába öltözném,
+meghuzódnám a cselédházban. Összeszámoltam, hogy a nyár folyamán harminc
+napot kaszáltam. Ugy fel volt törve, megkeményedve a tenyerem, hogy csak
+mutatnom kellett volna, nem nézik ki belőlem a „bojárt“. De nem
+maradhatok, mert hallom a csiki meg a háromszéki menekültektől, hogy az
+urakat összefogdossák s viszik Romániába.
+
+Gábor bácsi, a „vén jegyző“ is otthon marad. Tul van már a hetvenen. –
+Itt születtem, itt öregedtem meg, nem megyek.
+
+– Ezt kellene nekem is cselekednem, – szégyellem el magamat, – de az én
+gyermekeim Pesten laknak s ezeknek még szükségük lehet rám…
+
+A menekülő szekerek beláthatatlan hosszu sora huzódik át a falun. Ezek
+mind csikiak. Egyetlen ur sincs köztük. Nyilván vasutra ültek idejében.
+Én nem is gondolok arra, hogy vasuton meneküljek. Este lépte át a határt
+az ellenséges hadsereg, s másnap már nem jött be a pesti vonat. Szentül
+hiszem, hogy lefelé és fölfelé teljesen megszünt a vasuti forgalom.
+Végig várjuk, amig kivonul a faluból a menekülő karaván, aztán mi is
+beállunk a sorba. Kinos lassusággal halad a karaván, mindegyre
+meg-megáll, mert a menekülők megrohanják a mezőt: herét, szénát
+„menekitnek“ a szekerükre, huzgálják a földből a répát, tördelik a
+kukoricacsöveket. Nem itélem el őket ezért. Végre is nem indithattak el
+hazulról annyi takarmányt, amennyi ezen a ki tudja milyen hosszu uton
+szükségeltetik. Alig érünk ki a faluból, döglött ökröt pillantok meg az
+árokban. Ez már kidőlt. Hány fog még kidőlni a végtelen hosszu
+kalvária-uton! E sorsra jutnak bizonnyal az én teheneim is. És azok is,
+amelyeket a rokkant cselédre biztam… Egyhetes bocika is maradt otthon,
+ihol, itt mendegél az anyja megrakott szekér előtt. Keményen meghagytam,
+hogy szurják le szegényt, ne haljon éhen. „Talán éppen most szurták le,
+mert keservesen bőg az anyja“…
+
+Néhány lépéssel tovább egy nagy disznó fekszik az árokban. Ez is
+megdöglött. Eszembe juttatja a néhai, hogy éppen indulás előtt maladzott
+még két koca, hét-hét malackának adtak életet. „Ezeket mind nyársra
+fogják huzni, ropogós-pirosra sütni, de nem nekünk.“
+
+Beláthatatlan menekülő karaván jön Nagybacon felől is: a két ut
+találkozásánál összetorlódik a két karaván. Magamnak kell rendet
+csinálnom, mert sem szolgabiró, sem csendőr. Nyilván azt hiszik, hogy
+szolgabiró vagyok, mert vastag, görcsös bot a kezemben, s nagy
+csodálkozásomra, engedelmeskedik a keseredett szivü nép.
+
+Rettenetes porfelleg száll felettünk, előttünk, mögöttünk, fojtogat a
+por, a rekkenő forróságban csurog rólam az izzadság, de nem ülök a
+szekérre, Mária sem. (Önkéntelen Máriát ir a tollam és nem nagyanyókát,
+mert igy menekülhetett Józseffel, az ő urával ama Mária is, aki a
+Megváltónak életet adott.) Bokáig járunk a porban, forróságtól, portól
+tikkadtan, s nem jut eszünkbe, hogy szomjuságunkat eloltsuk, pedig
+üvegszámra van tej a szekereken. Megnézem az órát Bibarcfalva végén:
+éppen két órája, hogy elindultunk. Tiz percnyi ut ez csendes ügetéssel.
+Bent a faluban, a „Baross-forrás“ háza előtt megtorpan a karaván, tenger
+nép rohanja meg a forrást. Most eszünkbe juthatna, hogy ihatnánk mink
+is, mégegyszer, utoljára a már külföldön is hires forrás vizéből, de
+vegyülhetünk-e a dulakodásba? Előre usztatunk a porban, biztatom az
+embereket: induljanak már, mert hátunk mögött a veszedelem. Jó félóra
+telik bele, mig ujra megindul a karaván, s teljes öt órát „menekülünk“
+Barótig. Éppen, félórai ügetés ez az ut Kisbacontól idáig. A kánikulai
+hőség, a porfelhő rettenetesen elbágyaszt. Ezer meg ezer ember ül
+szekereken, csak ketten, Mária meg én, gyalogolunk. Egyikünknek sincs
+türelme a csigalassusággal haladó szekéren ülni. Nekem azért nincs, mert
+ha kocsin ülök, azt szeretem, hogy hadd menjen a ló, szikrázzék a patkó.
+Máriának azért nincs, mert – látom, jól látom, – meg akarja menteni az
+ura életét. Azt hiszi szegény asszony, hogy nekünk a karaván előtt kell
+járnunk, igy talán…
+
+A félig város, félig falu Barót szinte oly csendes, mint a temető.
+Mindössze egy fehérhaju öreg uriasszonyt látok: ablakba könyökölve nézi
+a bús menetet. Barót legvagyonosabb asszonya az öregasszony, s nem
+menekül. A fiatalok elmenekültek, ő itthon maradt egyedül: őrzi a
+vagyont. Bizony, nem magának őrzi.
+
+Behajtatunk egy jó ismerősünk udvarára – pihenni. A ház bezárva. Az
+udvaron gazdátlanul szaladgálnak a malacok, kapirgálnak a tyukok,
+csipognak a csibék. Vajjon, ezeket ki fogja megenni? Mária belém erőltet
+egy pohár tejet, a szekérből kihalász egy kis vánkost. Terebélyes fa az
+udvaron, alája heveredem. Mária fejem alá teszi a vánkost, ő maga egy
+kis kerti asztal mellé ül, két kezébe temeti arcát. A fa ágai közt
+le-lecsillan egy-egy kék foltocskája az égnek, mintmegannyi kék csillag.
+Nézem, nézem a kék csillagokat, le-lehunyom a szememet, de nem jön álom
+reá. Nem ismerek a lelkemre, olyannyira fásult. Csak egy vágyat érzek:
+szeretném, ha erről a terebélyes fáról leszállana egy vastag ág, abból a
+vastag ágból akasztófa formálódnék s valaki, akárki – áldja meg az
+Isten! – a hontalanságtól megváltana! És hirtelen jött gondolattal
+elhatározom, hogy nem folytatom ezt a megalázó futást, alkonyatkor
+visszalopódzom a falumba, a házamba s életem legszebb müvének romjain
+mondok bucsut: Isten veled, élet! Isten veled, édes anyaföldem!
+
+– Maga nem alszik?
+
+– Nem.
+
+– Min gondolkozik?
+
+– Azon gondolkozom, hogy alkonyatkor visszamegyünk és ha meg kell
+halnunk, – hát mégis csak otthon haljunk meg.
+
+Mondta Mária:
+
+– Ugyanezt gondoltam én is.
+
+Mindjárt meg is mondjuk a rokonságnak, hogy mit határoztunk. Akkor ők is
+visszajönnek! Helyes. Visszamegyünk mind.
+
+Abban a pillanatban bekiált a kapun egy kisbaconi asszony. A molnár
+leánya. Világjárt fejérnép, mindentudó, mindenről értesülő.
+
+– Nagyságos ur! Nagyságos ur! Mért nem mennek a vasuthoz? Hat órakor
+indul az utolsó vonat.
+
+Nem hiszünk neki, de esküdözik, hogy onnan jön, szalad haza a szüleiért,
+hozza azokat is.
+
+– Nem, nem, visszamegyünk.
+
+De az atyafiság, asszonyok, gyermekek, körülfognak, könyörögnek, hogy mi
+ketten, nagyanyóka meg én, üljünk vasutra, ők majd szekéren folytatják
+az utat. Honnan, honnan nem, könnyü kocsit szereznek, abba átfogják a
+két öreg sárgát. Valósággal beleerőszakolnak a kocsiba. Egy tizenötéves
+fiu ül a bakra, Anna unokája, velünk jön a fiu anyja, hadd lássák, hogy
+csakugyan van-e vonat; ha nincs, visszajövünk s alkonyatkor mind
+hazamegyünk. Alig indulunk el, látom, hogy a lovak jobbra-balra
+dülöngenek, vajjon, ezekkel mi történt? Eszembe jut, hogy öt órát
+jöttünk rekkenő melegségben.
+
+– Mindjárt földhöz vágódnak a lovak, – szólok előre. – Ugy-e, nem
+itattátok meg?
+
+– Nem.
+
+Máriával leszállok a kocsiról, gyalog vágunk neki az utnak. A falun tul
+mezei ut vezet be a patakra, mondom a hugomnak, kanyarodjanak be az
+uton, itassák meg a lovakat, aztán hajtsanak utánunk. Tovább usztatunk a
+bokáig érő porban, s a felvidult sárgák közvetlen az állomás előtt érnek
+utól. Világjáró Molnár Trézsi csakugyan nem hazudott, csakugyan indul
+még egy vonat, az utolsó, de csupa teherkocsi, mindössze egy
+podgyászkocsi van köztük, ebben néhány vasutas, menekülő altisztek. Nem
+valami szivesen fogadnak a kimerült emberek, de végre is beprotegál az
+állomásfőnök. Sőt kisül, hogy rajtunk kivül befér még egy fiatal
+uriember, feleségével, két fiacskájával s három öregasszonnyal.
+Elhelyezkedünk a földön, a vasutasok már jó szivvel türik az
+alkalmatlanságot, sőt meg is vigasztalnak, hogy Kőhalomban majd rendes
+vonatot kapunk. Mi is megvigasztaljuk őket, hogy akkor majd ők is
+kényelmesen menekülhetnek. Egyik vasutas különösen barátságos hozzánk s
+igen jól esik hallanom, hogy félti az életemet, mert amikor a nyitott
+kocsiban előre lépek, jóakaratuan figyelmeztet: Vigyázzon, bácsi, mert
+kiesik!
+
+Összemosolygunk Máriával. Egyet gondolunk. – No, ez sem nézi ki belőlem,
+hogy az igazgatójával jó barátságban vagyok.
+
+Nincs tükör, amelyben megnézhessem magamat, de érzem, hogy torzonborz a
+szakállam, a ruhám por és piszok: öreg falusi ténsurnak néz engem.
+Hiszen ha az volnék! De senki sem vagyok. Semmi vagyok. A házamba, abba
+a sötét koporsóba, a szivemet beletemettem.
+
+A kőhalmi állomáson csakugyan üres vonat vár reánk, abban üres kocsi.
+Ugy látszik, a szászok nem menekülnek, vagy már elmenekültek, mert a
+vonaton alig van élet. Vagy tán a menekülők megbujtak s nem merik
+elárulni, hogy élnek? Sem a pályaudvaron, sem a vonaton nem ég lámpa.
+Vaksötétségben botorkálunk a sinek között. Vaksötétség a kocsiban.
+Büszke lennék előrelátásomra, ha nem véletlenül pillantok meg három szál
+gyertyát. Mi jó, hogy zsebrevágtam! Világot gyujtok egy pillanatra,
+elhelyezkedünk. Egyik oldalon Mária meg én, másik oldalon, az a két vén
+asszony, akik a határszél egyik falujából két éjjel s két nap szaladtak
+kocsin a vasutig. Az egyik sulyos betegen. „Lám, lám, a vén asszonyoknak
+is becses az élet. Ámbátor ugyan mi bajuk eshetik vala, ha otthon
+maradnak?“ A szomszéd szakaszban a fiatalember helyezkedik el az
+anyjával, a feleségével s két kisfiával. Szegény gyerekek, ők ugyan
+megjárták. Az apjuk erzsébetvárosi ügyész, nyaralni vitte őket a
+szentkatolnai nagymamához – éppen ugy jártak, mint az én unokáim.
+Áthallik a falon az egyik fiu nyafogása: Éhes vagyok, mama! – Várj,
+fiam, reggelig, csititja a mama. – De én éhes vagyok! – Nincs mit adjak,
+szivem! Reggel majd veszünk valamit, sirja el magát a mama.
+
+Már barátságban vagyunk: nagy veszedelmek idején oly gyorsan forrnak
+össze a magyar szivek! Kérdem Máriát: Van-e nekünk ennivalónk? Már le is
+vette a kis kosárkát. Nem az én kérdésemre, a gyermeknyafogásra, az
+anyasirásra. Csudadolgok kerülnek ki a kis kosárból. Van benne egy
+kenyér. Két sült csirke. Egy szelet szalonna. Néhány főtt tojás. Ennyit
+hozott el a szekérről nagyanyóka. Egy plédben néhány ing, zsebkendő,
+irományok, – ez minden, amit elhoztunk a paradicsomból. No és két alma a
+zsebemben. Gondolom, ennél több almát vitt el a paradicsomból Ádám és
+Éva annakidején.
+
+Bekopogtatunk a szomszéd szakaszba, felkináljuk a vagyonunkat. Igen
+szégyenkezik apa, anya, hogy a szekéren feledték a sok minden jót,
+szabadkoznak, de rájuk erőszakoljuk. – Csak nem hagyják éhezni a
+gyermekeket?
+
+Megy, mendegél a vonat, nagyokat áll. Csak sejtjük, hol vagyunk, mert a
+felirás láthatatlan s a menekülő vonatnak kalauza nincs. Nincs, aki
+kérdezze: meddig tetszik utazni? Nincs, aki kiáltsa: Segesvár! Tiz perc!
+Óraszámra állunk egy-egy állomáson s reggel pillantjuk meg a segesvári
+sikot, ahol muszka dzsida döfte át Petőfi szivét. Igen, igen, itt esett
+el a csonka mesterné fia is, akit csendes elmebeteg édesanyja
+házról-házra keresett: Nem látták a fiamat? s felelték mindenütt: nem
+láttuk, lelkem, nem. Fent a hegytetőn, Segesvár fölött, még áll Petőfi
+szobra. Vajjon meddig fog még ott állani?
+
+Hogy özönlik a nép a vonatra! Már Héjjasfalván nagy sereg menekült
+ostromolta meg. Egymás hegyén-hátán a szerencsétlenek. Minden koru és
+rendü ember. A folyosón összepréselődve, a szakaszokban szintén. Már
+tizenketten szorongunk a mi szakaszunkban. Ide látszik az országutja:
+száz meg száz szekér nyikorog egymás nyomában. Minden szekéren egy-egy
+domb: e dombok alatt takarmány az állatnak, élelmiszer az embernek, ágy-
+és ruhanemü, edények, s Isten tudja még mi; a domb felett pedig
+asszonyok, gyermekek olvadoznak a rekkenő melegben. De ezeknek mégis
+jobb dolguk van, mint nekünk: egyszer-egyszer gyenge szellő
+meg-meglebbentgeti. Mi meg itt összepréselődve majd megfulladunk.
+Kiszállanánk, de nem merünk. Senki sem adja hirül, mikor megy tovább a
+vonat. „Vajjon ki őrködik felettünk?“
+
+Végre, megmozdul a vonat, a rettentő hosszu vonat, előre, hátra lökődik.
+Senki sem bukik sem előre, sem hátra: most oly jók az emberek, ugy
+összetartanak. Szinte összefonódnak. „Talán mégis jó, hogy büntet az
+Isten, bár igazán nem tudjuk, mi bünt követénk el.“ Megy, mendegél a
+vonat, átszomorkodik a Küküllő hidján, aztán megáll. Nyilt pályán áll
+meg. Orrunk előtt Dános s nem engedik be a vonatot. Már rég elmult dél,
+amikor megállunk. Éppen 24 órát menekültünk idáig. A gyorsvonatnak két
+óra ez. Leszáll az este s még mindig állunk. És állunk, állunk egész
+éjjel. A sötét kocsiból szemünk belemered a sötét égbe, mely
+meg-megvillan. Egyik azt mondja: ágyulövés villanása, a másik: az ég
+villámlik. Valószinü, hogy már foly a harc Nagyszebennél. A mi vonatunk
+nem mehet tovább, mig ott el nem dül az ütközet. Ha áttörik ott a
+frontunkat, (de vajjon, van-e frontunk?), akkor Kiskapusnál az ellenség
+megszállja a vasuti fővonalat s mi be vagyunk keritve. Elől tüz, hátul
+viz. Némelyek repülőgépeket látnak keringeni, bár két lépésre sem lehet
+látni. Hát, ha nem is látják, de hallják a berregésüket.
+
+Ezer esztendő hosszára nyulik a rettenetes éjszaka. Ó, csakhogy
+megvirradt! Talán elindul a vonat. A vonat nem indul el, s délfelé már
+lemerészkedünk róla. Ki bolyong, ki hever a kukoricatáblák szélén, a még
+elég zöld gyepen. Sőt vannak vakmerők, akik a Küküllőben megfürödnek.
+Nem untatom tovább az olvasót: teljes 36 órát, ebben két vaksötét
+éjszakát állunk Segesvár és Dános között. Már nem is igen izgat:
+megyünk-e tovább vagy sem, annyira fáradt a testünk, fásult a lelkünk.
+
+– Valószinü, mondom Máriának, hogy bekeritnek. Ez esetben bizonyos, hogy
+a férfiakat különválasztják s internálják valahol.
+
+– Én nem maradok el magától!
+
+– Hiába nem akar elmaradni. Azoknak fegyver van a kezükben.
+
+– Hát öljenek meg!
+
+– Nézze, nagyanyóka, az internálás még nem halál. Maga valahogy feljut a
+gyermekekhez. Hirt visz rólam, hogy – élek.
+
+– Nem, nem! Van nekem fegyverem… Magát nem fogják elszakitani tőlem. Ha
+Isten megelégelte életünket – –
+
+– Legyen meg Isten akaratja.
+
+Szent nyugalommal, kéz a kézben sétálunk tovább. Ránk esteledik, de ott
+maradunk Isten szabad ege alatt, mely ha sötét is, az Istené. Még nem
+vesztettük el Ő benne való bizodalmunkat.
+
+Éjfélkor kinlódunk át folyosón alvó emberek fölött a szakaszba. Majd
+megfojt a büz: már a második éjszaka áll egy helyben a vonat. Mért nem
+mentünk haza, a kertünkbe, a házunkba! Vagy ha nem mentünk, miért nem
+szekéren folytattuk a menekülést! Ó, csak már megvirradna! A sötét ég
+alján, Szeben irányában meg-megvillan egy fénycsik. Mintha ágyudörgést
+hallanánk. „Igen, igen, ágyudörgés. Sőt bizonyosan az.“
+
+Harminchat órai „pihenő“ után megmozdul a vonat. Megy, mendegél,
+Erzsébetvárosig. De ott aztán igazán megáll. Teljes huszonnégy órára áll
+meg. És jön utánunk, egy-két órával később, egy vonat. Végtelen hosszu
+vonat. Rajta menekülők ezrei. Fedetlen teherkocsikon ötven-hatvan ember
+szorong. Halálosan bús, sápadt arcok. Egyszerre csak fojtogatni kezdi
+torkomat a sirás, addig fojtogatja, hogy elsirom magamat. Még csak most
+látom teljes rettenetességében, mi történt velünk. Most, amikor szemem
+láttára kanyarodik mellénk a végtelen hosszu szörnyeteg. „Ó én szegény
+népem, hová jutottál, mire jutottál!“ Pedig még jön egy harmadik vonat
+is, az is megáll. Lelkendezve szaladgálnak össze-vissza anyák,
+gyermekek. Gyermek az anyját, anya a gyermekét keresi. A vonatokat
+ostromló tömeg szakitotta el őket. Őrjöngő sirás, őrjöngő kacagás
+kavarog a büzhödt levegőben. Most már három vonat egymás mellett. Három
+vonat áll itt 24 óráig. Mi tenger piszok, mocsok verődik össze!
+
+– Bizonyos, hogy be vagyunk már keritve, – mondja egy hadnagyocska a
+kétségbeesett embereknek.
+
+Oly bizonyossággal mondja, hogy elhinni lehetetlen. Én már tudom, mit
+tartsak e bizonyosságok felől: Két esztendeje foly a háboru.
+
+– Egész Erdélyből nem megy több vonat Pest felé – kiáltotta felénk
+Baróton egy veszettül vágtató hadnagyocska.
+
+Miért mondta ezt, amikor sejtelme sem lehetett arról: megy-e vagy sem? S
+mért mondott bátortalanitót, ha bátoritót nem mondhatott? Egyszerüen:
+közönséges emberi vonás ez. A jólértesültség fitogtatása.
+
+Ránk sötétedik. Egész éjjel le nem hunyjuk a szemünket. Kinek-kinek elég
+volna a maga gondja, hogy szemére ne jöjjön álom, de valahol, valamelyik
+kocsiban szivet hasogatóan sikoltoz egy gyermek. Ismerem a
+gyermeksikoltást: ez nem a kényes gyermek sikoltozása. Ennek a
+gyermeknek rettenetes nagy kinjai lehetnek. Megtudjuk: napszurás érte a
+fedetlen teherkocsin. Orvosért szaladgálunk: orvos nincs. A gyermek
+reggelre kiszenved.
+
+Ötszáz apró gyermek van a mi vonatunkon. Ez az ötszáz gyermek napok óta
+nem ivott tejet, nem evett meleg levest. A vonat mentén, ahol
+vesztegelünk s vesztegelünk, kukoricatáblák. Megrohanják az éhes
+emberek, tördelik a kukoricát, tüzeket gyujtanak, a parázsról félig
+sülten kapkodják fel a kukoricacsöveket, mohón falják nagyok és
+kicsinyek. Halljuk, hogy sok a beteg gyermek. Hallom, hogy „megint“
+eltemettek egy gyermeket. És azt hallom folyton, szakadatlan: „megint“
+meghalt egy gyermek. Mire a sorsdöntő állomáshoz érünk, ahol életünk,
+halálunk eldől, nyolc gyermek hal meg a mi vonatunkon. A sorsdöntő
+állomás! Elébb még vesztegelnünk kell Medgyesen is 22 órát. De már
+mintha könnyebülne a szivünk. Katonavonatok robognak át a medgyesi
+állomáson. Átkiabálnak hozzánk: Ne sirjatok! Ne sirjatok!
+Visszaszerezzük Erdélyt!
+
+Csupa „nagymagyarországi“ katonák. „Hát a székelyek hol vannak? Vajjon
+azokat hazaeresztik-e?“
+
+Negyedfél napot veszteglünk idegőrlő kétségeknek s hajszálvékony
+reménykedéseknek közepette. Végre megnyilik előttünk a sorsdöntö
+állomás: Kiskapus. Innen ágazik a szárnyvonal Nagyszeben felé. Itt fog
+lefolyni majd a döntő ütközet. Itt lesz az a rettenetes vérfürdő, mely
+ellenállhatatlan áradatként sepri ki Erdélyből az oláh hadsereget. De az
+oláh hadsereg katasztrófájáról most még sejtelmünk sincs, nem is lehet:
+jóval később következik be az. Most egyelőre megelégedünk azzal, hogy
+áteresztenek a kiskapusi állomáson. Észbontóan vaksötétek voltak eddig
+az éjszakák, most tiszta az ég, ragyognak a csillagok, a pályaudvarba
+bevilágit a hold. Óriás jegenyefák megnövekedett árnyékai terülnek el a
+holdvilágitotta pályaudvaron, mely oly néma, mint a temető.
+Rettenetesebb ez az éjszaka, mint azok a vaksötét éjszakák.
+Rettenetesebb, mert kisérteties. Látni vélem a sirjából kikelt katonát,
+hófehér köpenyegben, hófehér csákóval, hófehér paripán, amint viszi
+menyasszonyát a temetőbe s mondogatja:
+
+  Jaj de szépen süt a hold,
+  Megyen egy élő s egy holt,
+  – Félsz-e, Julikám?
+
+Bomlott fantáziám látni véli a székely népballadák és népmesék hőseit,
+akik komor kedvvel, szégyenkezve, lesütött fejjel bucsuznak szép
+Székelyországtól. Ihol jön Kerekes Izsák, aki egymaga száll szembe egész
+sereggel; aki „egy elémentében gyalogösvényt vágott, két elémentében
+szekérutat vágott.“ Kelemen kőmives, aki felesége vérével épiti fel
+magas Déva várát. Vele jön a felesége is, de nem hintón, mint a
+balladában. Gyalog támolyog Kelemen mester oldalán, karja közt egyetlen
+gyermeke. Hát ez a szép ifju pár ki lehet? Nyilván Gyula Márton, a
+földesur fia, s karján Kádár Kata, a szép jobbágy-leány. Ez a szépséges
+szép ifju pár meg ugyan ki lehet, ha nem Zetelaki László és Görög Ilona?
+„Bizony csak meghalok, anyám, édes anyám, Görög Ilonáért, ölelő
+karjáért, csókos ajakáért.“ S halottat szinlel Zetelaki László. És akkor
+belép Görög Ilona. És kinyitja szemét Zetelaki László, megöleli,
+megcsókolja Görög Ilonát. Ó de szépen mondja Ilona:
+
+  Láttam én halottat,
+  De ilyet sohasem,
+  Akinek a karja ölelőleg álljon,
+  Akinek a szája csókolólag álljon.
+  Csak én megöleljem, csak én megcsókoljam!
+
+Óh, jaj, mostan nem ölelik, nem csókolják egymást, sirva támolyognak át
+a kiskapusi temetőkerten!
+
+És jönnek nagy csapatban a népmesék hősei: Halász Józsi, a jobbágy,
+akinek tündérasszony a felesége, s a földesur parancsára az égbe is
+felszáll táltos paripáján, ugy hivja ebédre az Atya Uristent. Hol a
+táltos paripád, Halász Józsi? Hát a tiéd, Mirkó királyfi? Hol hagytad
+öreg apádat, aki folyton a napkeletre néző ablakban ült s akinek az
+egyik szeme sirt szakadatlan, a másik könnyezett? Ihol Erős János, aki
+puliszkakeverő fával verte szét az ellenséget s királykisasszony lett a
+jutalma ezért. Jaj de szomoru vagy bolondos kedvü Bolond Istók! Egész
+falu népét tetted csuffá bolond jó kedvedben, s most mint a három napos
+eső, olyan szomoru vagy! Nini, galamb, hófehér galamb! Búsan búgva,
+burukkolva száll a levegőégben. Világszép Tündér Erzsébet ez, a székely
+népmesék legszebb asszonya!
+
+Hát jöttök mind, mind. Összeomlottak a kakassarkon forgó arany paloták.
+Minden összeomlott. Népballada, népmese, népdal, mind, mind jönnek:
+nincs maradásuk.
+
+A kultura templomai mind bezárva. Szeptemberben vagyunk, s kis diákok,
+nagy diákok nem mennek iskolába. És nem ujjong egy sem. Olyan szomoru ez
+a vakáció!
+
+Az életünket megmentettük, az édes anyaföldet elvesztettük… Lehetséges
+ez? Mit ér az élet haza nélkül?
+
+Még egy-két nap, biztatják egymást a hontalanok, s kincses Kolozsvárra
+érünk. És nem lehetetlen, hogy a hetedik napon megérkezünk Pestre. Már
+csak néhány órát senyvedünk egy-egy állomáson.
+
+Virradatkor érkezünk Kolozskarára. Az állomáson menekülő vonat. Kérdjük:
+mióta áll itt?
+
+Mondják: Három nap óta!
+
+Nyilvánvaló, hogy ezeket a szerencsétleneket itt felejtették. Érzem,
+hogy már meg kell mozdulnom nekem is. Fásultan néztem, mig Segesvár és
+Kiskapus közt vesztegeltünk. Nem engedhetnek be Kiskapusra, mert hátha
+egyenest tüztengerbe jutunk. De mitől féltik ezeket az idáig elvergődött
+boldogtalanokat, akiknek már kenyerük sincs, a hontalanság mellett az
+éhség kínjait is szenvedik? Megyek az állomásfőnökhöz. Velem tart
+nagyanyóka is s még két ur. Mondom neki:
+
+– Hatodik napja menekülünk. A vonatunkról idáig eltemettünk nyolc
+gyermeket. Igaz, hogy ezek helyett született egy gyermek. Viszünk két
+haldokló férfit. A rettenetes bűz és éhezés miatt a menekülők nagy része
+beteg. S most itt találunk egy vonatot, mely három nap óta vesztegel
+itt. Hát ez felháboritó. Felháboritja lelkemet, hogy mig fiaink idegen
+földön vérzenek, minket kivernek a házunkból, a földünkről és sem Isten,
+sem ember nem törődik velünk, amugy is megalázó futásunkban
+megakadályoznak. Ki intézkedik a vonatinditásról?
+
+A főnök, fiatal ember, könnyezve mentegetődzik, hogy ő nem hibás. Mig a
+kolozsvári üzletvezetőség nem rendeli, ő nem indithatja el a vonatot.
+
+– Úgy. Hát akkor majd telefonálok az üzletvezetőnek.
+
+Kisül, hogy innen nem lehet, csak a következő állomásról. Megkérdem,
+hány kilométer ide Apahida. A legközelebbi állomás. – Hat. – Hisz ez egy
+kis séta. Nosza, visszamegyünk a vonathoz, veszem a botomat, néhány szem
+szilvát zsebrevágok, kis podgyászunkat ott hagyom a kocsiban s indulok
+az apahidai állomásra. Jön nagyanyóka is s a két ur. Réten vágunk át az
+országutnak. Száradó sarju illata csap meg. Felséges, tiszta levegő.
+Mennyországban járunk a piszkos, bűzös pokol után. Előző nap véletlenül
+tükörbe pillantottam s nyolcvan esztendős aggastyán ráncos képe döbbent
+reám. És véletlenül ezután kérdezte tőlem egy öreg asszony, hogy hány
+éves vagyok, s én azt feleltem: Amikor elindultunk 56 éves voltam, most
+80 éves vagyok. Az öreg asszony helybenhagyta a becslésemet. Alig álltam
+a lábamon, ha le-leszálltam a vonatról. S im, de megfiatalodtam, amint
+az illatos réten megyek át! Fiatalnak, erősnek érzem magamat. Érzem,
+hogy most egyvégtiben ki tudnék menni a világból. Hej, Istenem, ha
+véletlenül kasza kerülne a kezembe! Milyen széles rendet vágnék!
+Nagyanyóka is megfiatalodik, halovány arca kipirul. Megfogom a kezét,
+hintáztatom, mint egykor, régen. Nagyanyóka ismét – Mária.
+
+– Most már _igy_ is elmegyünk a gyerekekhez, ugy-e, Mária?
+
+– Elmegyünk, el.
+
+Apahidán azzal várnak, hogy már utban is az a vonat, amely három napig
+vesztegelt. Egy óra mulva indul a mi vonatunk is.
+
+Hát mégsem hiába mozdultam meg. Lám, be is robog a vonat. Biztatnak a
+vasutasok, hogy üljünk rá, s mire a mi vonatunk Kolozsvárra ér, meg is
+ebédelhetünk. Felszállunk egy födeles teherkocsiba: tágas szalon ez a
+zsufolt szakaszok után. Ha nem szégyellenők, táncra is kerekednénk.
+
+Kincses Kolozsvár, drága szép kincses Kolozsvár. Erdély egykori
+fővárosa, csakhogy látlak, ujra látlak! Hány szép napnak, estének,
+éjszakának emléke dobogtatja meg szivemet! Falusi vendégszeretet s
+nagyvárosi kultura: hol találod még ezt együtt? Vége, vége, minden
+szépet, minden jót eltemet a világfergeteg.
+
+Csakugyan berobog a vonatunk. Menekülésünk fele utján túl vagyunk. Mely
+nagy boldogság a boldogtalanságban! Már azzal hitegetnek, hogy mindössze
+egy éjszaka s egy nap és Pesten vagyunk. Látjuk, öleljük, csókoljuk
+gyermekeinket, akik szivszakadva várnak, éjjel-nappal a pályaudvarokon
+állnak, lesik a berobogó vonatokat, száz meg száz embert kérdeznek meg:
+nem látták-e édesapámékat? S mind azt felelik: nem láttuk, lelkem, nem.
+Ezt felelték egykor, régen a fiát kereső csonkamesternének is: Nem
+láttuk, lelkem, nem. Balsejtelem szorongatja szivüket: bizonyosan otthon
+maradtak utolsó pillanatig és – – lehet-e szüleit szerető gyermeknek
+végiggondolni, ami ezután következik?
+
+Éjnek éjszakáján döcög vonatunk a Királyhágó sziklás, erdős hegyei közt.
+A beteg öreg asszony alig halhatóan szólal meg: Ó, de szomjazom! Még
+zsebemben ama két almának egyike, amelyet Mária-Éva a paradicsomból való
+távozáskor szakitott le a „szép virágu sárga“ almafáról. Meghámozom,
+felszeletelem, átadom a beteg asszonynak kertem utolsó almáját. „Eddig
+letördelték az én szép almafám ágait. Egy-egy ág földig hajlott édes
+terhe alatt. Az egyikről verset is irtam:
+
+  Szép kerek almafa, ezer alma rajta…
+
+S száz meg száz almafán mosolygott ezer alma. És ezeket mind mások eszik
+meg, nem az én gyermekeim, nem az én unokáim.“
+
+A régi Erdély határán virradunk meg. Önkéntelen visszanézek Erdély felé.
+Halottat sirató harang hangján csendül meg lelkemben Bajza József dala:
+
+  Bércről visszanéz a vándor,
+  Vigan int kies hazája,
+  Ott mosolyg a róna táj:
+  De a messze távozónak
+  Szive vérzik, szive fáj
+  Zeng felé a búcsuszó:
+  Isten hozzád, bujdosó!
+
+„Hajdanában, a kurucvilág kezdetén, Erdélybe bújdostak a
+nagymagyarországi magyarok, lám, de sokára adjuk vissza a látogatást!
+Most mi vagyunk a bujdosók…“
+
+Már itt vagyunk „az alföldi szép nagy rónaságon“. Szép, valóságban is
+szép az alföldi nagy rónaság, nemcsak Petőfi verseiben, de most oly
+szomoru. Látom a tarlón: a magyar Kanaán földjének silány termése volt.
+A kukorica még lábán áll: oly vézna a szára, oly kicsikék a csövek. S
+mely buja volt a termés Erdély földjén véges-végig! Nálunk „kövér idő“
+járt, itt a szárazság búzát, árpát, zabot, füvet, mindent vörösre
+perzselt. „Hisz ezeknek maguknak elegendő kenyerük sem lett, honnan
+adnak kenyeret hontalan testvéreiknek?“
+
+Szolnokon végképp megáll a menekülővonat: itt szállitják ki az
+udvarhelymegyei bujdosókat. Ők a jász- és kún-magyar testvérek vendégei.
+Csak mi megyünk tovább. Nekünk két hazánk volt: Kisbacon és Pest. Az
+egyik elveszett, a másik még a mienk… Igen előkelő vonatra szállunk át:
+ez egyenesen Kolozsvárról indult. Menekülőket hoz ez is, csupa előkelő
+hölgyeket és urakat, akik hármasával-négyesével ülnek a Pulmann-kocsi
+egy-egy szakaszában. Hölgyek és urak nagy gonddal vannak öltözködve,
+fésülve, egy ur meg éppen szmokingban. Annyira porosak, bolyhosak,
+züllöttek vagyunk, hogy a kalauz mérgesen kiabál ránk: Vissza! Vissza!
+Féktelen indulattal lököm félre, csakúgy áradnak belőlem az indulatos
+szavak. Az előkelő menekülők, akik csak azért ültek vonatra, hogy Pesten
+elnyafoghassák: mi is menekültünk, – rémülten futnak össze s egyszerre
+csak azon veszem észre magamat, hogy minden szakaszban helyet ajánlanak
+fel nekünk. Szörnyülködve hallják, hogy hetedik napja menekülünk, s
+viszonzásul én is részvéttel hallom, hogy a szmokingos ur egész éjjel a
+folyosón álldogált, hogy a hölgyeknek kényelmes fekvőhelyük legyen…
+Általában igen kellemesen csevegjük el az időt Pestig. Éjfélkor robog be
+a vonat a keleti pályaudvarra: szinte oly néma, mint a kiskapusi. Kocsi
+nincs, egyetlenegy sincs. Gyalog bandukolunk be az alig világitott
+zeg-zúg uccákon: ezek is kihaltak, alig lézeng itt-ott valaki. Felnézünk
+az ablakainkra: csak egy ablak világit. Vajjon melyik van ébren ily késő
+éjszakán? Bizonyos, hogy éjjel-nappal várnak minket, s világos, hogy
+éppen annál a vonatnál nem vártak reánk, amelyen megérkezünk. Talán épp
+most készülődnek a már-már reménytelen utra: mindenki jön, csak a mi
+szüleink nem!
+
+Becsengetünk, nyilsebességgel nyilik az ajtó, félaléltan hanyatlunk
+egymás karjai közé. Nem akarnak hinni a szemüknek. Ők megérezték, talán
+meg is tudták, hogy „hideg viz mellett“ mit határozánk. A lakás tele
+menekültekkel. Közel s távoli ismerősök fekszenek ágyban, pamlagon,
+földön. Velünk is jön hat vendég. És mindenkinek jut hely. Az egyablakos
+szobák is teremmé tágulnak, hát még a kétablakosak. Csak fészkevesztett
+boldogtalanok férhetnek el ekkora helyen ily sokan!
+
+Mintha néhány órai utazás után érkeztem volna haza, oly eleven vagyok,
+oly élénken mesélem el a menekülés borzalmait. Egyáltalán nem érzek
+fáradságot. Sőt mintha már örülnék is, hogy, ha már menekülnie kellett a
+népemnek, részt vettem a menekülésben, velük szorongtam, velük éheztem,
+szomjaztam, velük ittam a sáros vizet, amiből máskor egy korty is ágyba
+dönt talán, most meg megszámlálhatatlan pohárral ittam s ime, semmi
+bajom sem esett. Különösképpen azért örvendek, mert megtudtam, mi a
+menekülés. Hogy majd egyszer könyvet irok róla, könyvet, melyhez semmi
+szükség az irói fantáziára, csak le kell irnom, amit láttam, aminek
+részese voltam, amit átszenvedtem mint ember, mint apa, mint – magyar!
+Hiszen csak higgadjak le! De sokáig tart a lehiggadás. Az uccára alig
+merek kimenni. Szokatlanul nagy tömegek hömpölyögnek, szédül a fejem s
+majd meghasad a szivem: az én bujdosó véreimet látom mindenütt, amint
+komoran támolyognak a nagyvárosi nép tömkelegében. Mindegyre azt érzem:
+no, most mindjárt megfutamodom, mint a bolond. Természetesen, Kelet
+felé. Szerencse, hogy magával sodor az emberáradat, nincs tér a
+megfutamodásra. Rémes álmok riasztnak fel éjjelenként: lángban látom a
+házamat. Látom, amint vágják a gyümölcsfáimat, oláh katonák, székely
+emberek együtt vágják. Aztán egyszerre csak hallom, hogy künn a
+hegyoldalon szörnyü reccsenéssel zuhannak földre a fenyőfáim! Felriadok:
+ég a villanylámpa, Mária fogja a kezemet, s látom arcán az
+eltitkolhatatlan rémületet.
+
+Tóth János levisz a tanyájára, már ott a nővérem, ott vannak a
+gyermekek: tizenkét hontalannak ád enyhe menedéket a kastély. Három
+hétig vándoroltak, napokat tanyázva egyhelyen, hátha visszafordulhatnak?
+Pirospozsgás az arcuk; pirosra festette az őszi szél. Naphosszat
+bolyongok a kertben, a tanya körül, el-elnézem a szántást, a vetést, de
+két-három nap multán már nincs maradásom. A gyönyörü kert az én
+kertemet, a szántás-vetés, kukoricatörés és az ősz sok mindenféle
+munkája mind az én elárvult, gazdátlan gazdaságomat láttatja. És itt nem
+hömpölyögnek tömegek, itt van tér a megfutamodásra: ihol, a nyilt, a
+végtelen rónaság, nosza, fussunk, fussunk kelet felé, mindig csak kelet
+felé…
+
+Visszamegyek Pestre. Ott találom egy öcsémet. Tizennyolcéves fiu, már ez
+is katonaköteles, két héttel a mi menekülésünk után menekült el.
+
+– Mi ujság, öcsém?
+
+– Semmi nevezetes. Egyszer volt egy század katona a falunkban,
+lövészárkot is ástak az Elek bácsi kertje fölött.
+
+– S kivágták a fákat, ugy-e?
+
+– Nem, igazán nem, – hazudik a fiu.
+
+– Egyetlenegyet sem vágtak ki, – erősiti nagyanyóka. – Nekem, megmondta
+volna. Ugy-e, megmondtad volna?
+
+– Igen, igen, magának megmondta volna… Hát még mi ujság?
+
+– Nincs semmi nevezetes. Éppen csak hogy az Elek bácsi zabját elvitték a
+katonák. A többi gazdáét nem vitték el, mert azok még nem csépeltek.
+
+– Hát a házból vittek-e el valamit?
+
+– Vittek egy s mást, de nem sokat. A Mária néni óráját… Egy kevés
+gunyát. Még egy könyvet is elinditottak, de azt mégsem vitték el.
+Ledobták az ebédlőben.
+
+– Szóval, van mégis atyafiság köztünk. Könyvet nem lop sem az oláh, sem
+a magyar.
+
+Eszembe jut, hogy évekkel ezelőtt nagyestélyt adott Révai Mór, a kiadó.
+Az estély egy óriás teremben folyt le. Köröskörül könyvállványok,
+sokezer könyv rajtuk. Voltunk vagy kétszázan. Egy hét mulva kérdem
+Révait: Loptak-e sok könyvet a vendégek? – Egyetlenegyet sem, felelt
+szomoru mosollyal.
+
+Hiába esküdözik az öcsém, már tudom, hogy nagy fapusztitás volt nálam. S
+mert nagyanyóka nem oktathat ki minden kisbaconi menekültet, hitelesen
+megtudom, hogy a fenyvesben nagy, széles kaput vágtak. Hogy végig
+ritkitották az erdőcskémet. S szerencsém, hogy hirtelen félbehagyták a
+lövészárokásást is, a favágást is s tovább mentek, különben kivágják
+kertem összes fáit.
+
+És ha elviszik egész esztendő minden termését! És ha elvisznek a
+házamból minden elvihetőt! De a fáim! Az én édes, szép fáim! Már ezekben
+a fákban siratom hazámat, ezekben siratom az én édes anyaföldemet.
+Érzem, hogy a szivemből is köny szivárog. Buskomorságtól félt
+nagyanyóka, attól féltenek a gyermekek. Mindenképpen szórakoztatni
+akarnak, ide akarnak, oda akarnak hurcolni, végre is elhurcolnak a –
+moziba. „Bár a moziba.“ Oda éppen a legjobb helyre vittek. Az első kép,
+amit látok: fenyveserdő. Nekirohannak a katonák, egymásután terülnek el
+a fenyőóriások, aztán nagyhirtelen szétdarabolják, feldobálják a vasuti
+kocsikba, már repül is a vonat…
+
+Szegény nagyanyóka, szegény gyerekek! Mint valami nagy bünösök, félve,
+szorongva lesik a hatást… Kit sajnáljak jobban: őket, vagy a fáimat?!
+
+
+
+
+NYOLCADIK FEJEZET.
+
+
+Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s előreláthatóan
+következik a nagy összeomlás.
+
+Két hónap sem telik belé, Erdély földjéről az ellenség kitakarodik.
+Mehetnék haza s nem megyek. Ködös és hideg novemberben máskor is oly
+lehangoló a levéldiszét vesztette kert, hát most! Messziről is látom a
+holtan elterült fenyőket, nem akarom közelről látni. Máskor oly nehezen
+várom a tavasz ébredését, most szeretném, ha mennél később ébredne fel.
+Nem vágyódom haza. De a tavasz ébredezik, a pesti bokrok levélbe
+borulnak, az én hazámban is fakadoznak a rügyek, – végre is _haza kell
+mennem_.
+
+Látom már a templom tornyát, nagyot dobban a szivem. Aztán elém
+kerekedik a hegyoldal, hegyoldalon a kis erdő. Ott áll Éviké
+erdőcskéjének határoszlopa, de – jól látok-e? – a tábla eltünt. Ez az
+első „eltünés“. Látom már a fenyves „kapuját“ is. Kicsiny kapunak
+mondták, de bizony nagy ez, rettentő nagy nekem. Husz kocsi, egymás
+mellett, kényelmesen átmehetne rajta. Csak egy pillantásig tapad rá a
+szemem, hiába nézném tovább, ugy sem látnám: könny homályositja el.
+
+– Jó nagy kapu, nagyanyóka.
+
+– Ujra ültetjük.
+
+– Soha, soha. Hadd maradjon ugy – emlékeztetőnek.
+
+– Megvan a házunk. Nézze a gyümölcsfákat. Ott állanak mind szép sorban.
+Örüljünk.
+
+– Igaz, igaz, örüljünk.
+
+– Adjunk hálát az Istennek.
+
+– Adjunk, adjunk.
+
+Igen elszomoritó dolgokat kell hallanunk. Házban, kertben tanyáztak
+oláh, magyar és német katonák, s legkevesebb kárt azok okoztak. Sorra
+árulják be a közel s távol szomszédokat, hogy zsákszámra hordták az
+almát, a pityókát, a kukoricát. Mindent „elmenekitettek“, amit
+megfoghattak. Az egész gazdaságban nincs egy villa, egy ásó, egy kapa,
+egy fejsze. S hogy igy volt ez mindenütt, ahol a gazda menekült.
+Tisztességesnek ismert emberekben az eddig gondosan elrejtett gonosz
+indulatok felszabadultak, amint szolgabirótól, csendőrtől nem kellett
+tartaniok. Nem loptak, nem raboltak, csak – menekitettek. Inkább az övék
+legyen, mint az ellenségé. A székely nyelvkincs uj szóval szaporodik: a
+lopás nem lopás, hanem „menekités“.
+
+A pajtában mindössze két tavalyi borju szomorkodik. A többit
+elmenekitette a rokkant cseléd. Potomáron elkótyavetyélte gyönyörü
+svájci teheneimet: „hisz az ur ugy sem kerül többé vissza“.
+
+Szóval: kezdhetjük ujra.
+
+De már irják össze a károkat, nem kell csüggednünk: az Állam megtériti a
+károkat, ismét talpra áll a székely. Engem is felszólitanak: irjam
+össze.
+
+– Dehogy irom. Hisz az Állam még mindig koldusabb, mint én.
+
+Közrefognak, hogy bizony csak irjam össze, mert három faluban tőlem
+menekitettek el legtöbbet. Ha nem irom össze, a többi károsultat majd
+elutasitják.
+
+– Hát irják össze.
+
+Az előljáróság maga becsüli fel a káromat. Összeirnak 25 ezer koronát.
+Aztán kiszáll a vármegye. Az fejcsóválva toldja meg ezer koronával.
+Csakhogy a szemem közé nem nevet az egyik hivatalos ur: Micsoda
+élhetetlenség!
+
+Sok mindent juttat ez eszembe. Eszembe jut, hogy amig nyomtatásban nem
+olvasták, alig akadt ember, aki elhigyje, hogy ott hagyom a _Néptanitók
+Lapját_. A holtig tartó hivatalt. Eszembe jut az emberek szemmel látható
+gyanakodása, amikor egy ifjukori barátom mellett korteskedtem: mi tenger
+pénzt kaphattam azért! Nem képesek az emberek elhinni egymásról az
+önzetlenséget, a becsületességet. Amikor meg kézzelfogható jelét adja
+ennek: sajnálkozva mosolyogják le.
+
+Nemcsak a hivatalos ur mosolyog le, de ugyanezt cselekszi az élelmező
+őrmester is. Panaszolja, hogy az egész vidéken nem tud összegyüjteni egy
+zsák babot. Házról-házra jár, egy-két liter babot kap itt-ott. Ha
+legalább egy mázsát kapna valahol!
+
+– Talán lesz nálam.
+
+Csakugyan van egy mázsa felesleges babom. Nagy az öröm, mert a bab –
+tarkabab s a tiszt urak azt különösen szeretik.
+
+– Mit fizetek?
+
+– Mit fizet? Hát ön nem tudja, mi a bab maximális ára?
+
+– Tudom. Ötvenhat korona.
+
+– Ugy van. Tehát ennyit fizet.
+
+Az őrmester valósággal megzavarodik. Látom az arcán, hogy nem akar hinni
+a fülének. „Tán bolond ez az ur?“
+
+Kisül, hogy katonáék is ugy veszik az élelmiszert, ahogy kapják. Először
+rekvirálnak maximális áron, erre minden „eltünik“ s végre is
+uzsoraárakat kénytelenek fizetni, ha nem akarnak éhezni a hazáért. Már
+pedig a hazáért még csak meghal az ember, de éhezni senki sem szeret.
+
+Valóban, a nép szemlátomást gyarapodik. Már nincsenek eladósodott
+emberek. Földhöz ragadt szegény emberek, akiknek kezén soha meg nem
+fordult százasbankó, ezresekkel hivalkodnak. A hadiözvegyek nem akarnak
+napszámba járni. Hónapról-hónapra kapják a segélyt s azzal kereskednek.
+Tiz-husz liba már vagyon. Tojásnak, tejnek széditően ugrál az ára
+fölfelé, s jaj annak a falusinak, aki élelmiszert vásárolni kénytelen. A
+szivekből kihal a részvét, a szánalom. A meggazdagodás vágya olyan, mint
+a ragadós betegség. A kép ugyan nem találó, mert senki sem vágyik
+betegségre, s mindenki meggazdagodásra, de nem a kép a fontos, hanem a
+tény: kevesen, igen kevesen sóhajtozzák a békét, sokan, igen sokan
+szeretnék: bár mennél tovább tartana a háboru. Van, aki számokban is
+kifejezi: hány esztendeig kéne tartania a háborunak. Csak husz esztendőt
+kér a jó Istentől. Sem többet, sem kevesebbet.
+
+De nincs tökéletes boldogság: a boldog emberek boldogsága sem tökéletes.
+A boltosok, az iparosok is ugyanazt cselekszik, amit a termelők.
+Gazdasági szerszámok, ruházati cikkek, a háztartásban szükséges
+mindenféle apróságok lépést tartanak a tojásssal, tejjel, vajjal,
+szalonnával s minden egyéb jóval. Ez kissé kellemetlen, de végül is csak
+azoknak a gazdáknak kellemetlen, akik vagy nem mernek, vagy lelkileg
+képtelenek uzsoráskodni a terményeikkel. Ez utóbbiak nemhogy
+gyarapodnának, de szemlátomást szegényednek. Ami eladó, hivatalos áron
+adják el, a vennivalót uzsoraáron veszik meg.
+
+Érzem, hogy a háboru leszegényit, de mégsem tudom irigyelni a hirtelen
+gyarapodókat, inkább féltem őket. Látva-látom, hogy közeleg a nagy
+összeomlás. Látva-látom, mint fog összeroppanni az ország a
+végeláthatatlan háboru terhei alatt, s mint teszi rá majd az Állam a
+kezét minden megfogható vagyonra, – merthogy nem is tehet egyebet,
+szegény. Akár győzünk, akár legyőzetünk – összeroppanunk. Ha legalább
+győznénk! Nem merem nyiltan mondani, de szinte világosan látom, hogy –
+elvérzünk. Hiába ülünk bent Romániában, a vég: nagy összeomlás.
+
+Nem kell a falumból, sőt a kertemből sem kell kimozdulnom: éppen eleget
+látok. A szabadságos katonák lerongyolódva, kiéhezve vánszorognak haza.
+Hajmeresztő dolgokat mesélnek az olasz front borzalmairól. S mindenütt a
+magyar katonát küldik tüzbe, mert csak ezek feltétlenül megbizhatók.
+Napokig alig esznek valamit – itthon, ugy elszoktak az evéstől a
+fronton. Tökleves, mindig és mindig tökleves.
+
+S jönnek a munkásosztagok. Csakugy fityeg a rongy róluk. Ing? Már nem is
+emlékeznek, mikor volt rajtuk utoljára. Némelyik mezitláb állit be, a
+csuparongy bakancsot, Isten tudja, hol hagyta el. Két huszárt küldenek
+hozzám négy lóval. A huszárok rongyosak, megdöbbentően lesoványodtak, a
+lovak – csont és bőr. Egy hétig pihentetem, abrakoltatom, akkor fogatom
+be. Borona elé fogatom mind a négyet. Alig fordulnak egyet-kettőt, egy
+ló elszédül, végig vágódik a szántáson. Az egyik huszár zemplénmegyei
+parasztfiu, a másik ugyane megyei vályogvető cigány. A parasztfiu kerüli
+a munkát, amin nem csodálkozom, hisz neki, Zemplénmegyében kellene
+megszereznie a télire valót, a cigányban meg van a jóakarat, de
+gazdasági munkához egyáltalán nem ért.
+
+Még két katonát kapok a huszárok mellé, 20 éves fiuk, mind a kettő cseh.
+Ezeknek jobb a ruhájuk. Még nem voltak háboruban s valószinüleg nem is
+lesznek soha. Minek vigyék oda? Azért, hogy a legelső alkalommal
+fölemeljék a kezüket? Az egyik gazda otthon, a másik uccakövező –
+Prágában. Természetesen, a huszárok folyton szidják az „árulókat“, amit
+csak lehet, velük végeztetnek. Végül is nekem kell megvédenem őket. A
+hadvezetőségnek, ugy látszik, már nincs szüksége katonára, mert megint
+kapok két katonát, mind a kettő 20 éves. Már rokkant mind a kettő. A
+polgári életben az egyik suszter, a másik cigánybőgős. A suszter hetyke
+legény, szeret lovat hajtani, egyéb munka nem izlik neki. A cigány oly
+vékony és oly sovány, hogy gyenge szellő is elfujja. Egyszer a lába tört
+el, másszor a mellén, majd meg a torkán repült át a golyó. Selypitve
+beszél, akármit parancsolok, egy a felelete: Anni baj leden, de semmit
+sem képes elvégezni. Végre is a cipőtisztitásnál alkalmazom. Ennél
+szánalmasabb alakot világéletemben nem láttam. Hogy ingje nincs, hogy
+nadrágja, kabátja ringyes-rongyos – ez már magától értetődik. De azt
+soha meg nem tudom érteni, hogyan sorozhatták be, s ha már besorozták,
+hogyan ereszthették ellenség elé.
+
+Mit mondok: nem tudom megérteni! Már értem is. S mert értem, már azt is
+tudom, hogy elvesztettük a háborut.
+
+Ezt a nyomorult cigányt ujra tüzbe viszik: még alig haldoklik a nyár,
+már viszik is. Őt is, a többit is. A huszárok káromkodnak. Ők az
+Istennek sem mennek innét. Ők már háromesztendős katonák voltak, amikor
+a háboru kiütött. Hét esztendeje szolgálják a császárt. Nem, nem mennek.
+Természetesen, elmennek, csak előbb szilaj káromkodással könyitenek a
+lelkükön. A suszter szörnyen fel van háborodva: ő már elvesztette két
+ujját a csatában. Még hány ujját veszitse el?! A nyomorékká lőtt cigány
+keservesen bőg: Mit ataj velem a császár?! Csak a csehek hallgatnak, szó
+nélkül állnak sorba. Nyugodtak affelől, hogy nem viszik tüzbe, s ha
+viszik, – felemelik a kezüket.
+
+Komáromi fiu volt a suszter, az a bőgős is, zempléni a két huszár, a
+csehek – csehországiak. Eltünődöm ezen is. Tavaly alföldi katonákat
+küldtek ide, az idén felsőmagyarországit, tuladunait és csehországit.
+Mindenféle katonát küldenek nekünk, csak székelyt nem. Hol vannak ezek?
+Fronton, fronton, olasz fronton. Ott véreznek el. Ott, ahol semmi
+keresni valójuk nincs. Ott, ahol egykor magyar vitézek olasz vitézekkel
+együtt harcoltak az olasz szabadságért.
+
+Lehetetlen el nem vérzenünk.
+
+*
+
+Elviszik a katonákat, akkor viszik el, amikor legnagyobb szükség van a
+munkáskézre: közvetlen a betakarodás előtt. Nem sok hasznukat vettem, de
+mégis csak jobbak a semminél. A sarju kaszálatlan. Ki kaszálja le? És
+akkor gyönyörü dolog történik: beállit egy vasárnap reggel tizenkilenc
+nagy- és kisdiák, mind a tizenkilencnek a vállán – kasza. És eléveszem a
+kaszámat én is, – huszadiknak beállok a sorba.
+
+Honnan jöttek ezek a diákok? Egytől egyig a faluból. 1917-et irunk,
+éppen harminc esztendeje, hogy elbucsuztam az udvarhelyi vén
+kollégiumtól, s huszonöt esztendőn át alig egy-két falumbeli fiu tanult
+e kollégiumban. Még egy-kettő járt a polgári iskolában, a tanitóképzőben
+s ezzel vége. Mintha megijedt volna a kollegiumtól az én falum népe,
+ahol rövid időn két ifju halt meg, egy meg onnan jött haza meghalni.
+Talán átok ül a kisbaconi fiukon? De uj nemzedék lépett embersorba s
+ime, ma 19 fiu tanul kollegiumban, tanitóképzőben, polgári iskolában.
+Mind gazdaemberek fiai. Láthatóan versenyre kelnek az apák: ha te
+tanittatod a fiadat, én is tanittatom az enyémet. S mire a háboru előtt
+példa alig volt: a leányok csapatosan mennek a polgári leányiskolába.
+Ezek is mind gazdák leánykái. A 19 diák-kaszás vágja a rendeket, 12
+diákkisasszony teriti el. Mely csodás fellendülése a müvelődési vágynak!
+Nyilván nagy része van ebben a háboruokozta pénzbőségnek. Mindegy, hogy
+minek van ebben része. A fő, hogy a kisgazda nemcsak „marhába veri a
+pénzt“, hanem a gyermekébe is. Édesapám mint katona érezte leginkább
+tudása fogyatékosságát. Katonakorában tett fogadalmat, hogy akárhány fia
+lesz, mind tanittatja. E fiuk és leánykák közt alig van egy, akinek az
+apja meg ne izlelte volna a világháborut. Bizonnyal mind érezte azt,
+amit érzett annak idején édesapám: közlegényi voltának megalázottságát.
+„Nem, nem, a fiam nem lesz majd közlegény!“
+
+Dalolva vágják a fiuk a rendet, dalolva teritik a leánykák. Amikor a
+templomba hivó harang megkondul, a dalos munkának vége szakad. Utközben
+zsebjüket, kebelüket teleszedik almával, aztán a kis csapattal bevonulok
+a házba, ahol teritett asztal vár reánk. A régi diákéletről mesélgetek s
+közben jóétvágyukban gyönyörködöm. És osztogatom ki köztük a nekik való
+olvasmányokat. Már rég szárnyam alá vettem őket, volt rá gondom, hogy
+mindenik valamelyes segitséghez jusson. Hogy ingyen kapják az
+iskolakönyveket. S im most ők jönnek a segitségemre. Jönnek minden
+vasárnap reggel, együtt kaszálunk, együtt dalolunk, s ilyenkor oly
+szépnek, oly ragyogónak látom a magyar jövendőt.
+
+…S ha csakugyan elkövetkeznék a nagy összeomlás? Hadd temessen el
+minket, öregeket, csak őket ne temesse el!
+
+*
+
+A drótsövény ugy van, ahogy 1914 tavaszán félbehagytuk. Dulló Gábor
+szomszéd házának ablaka még mindig üveg nélkül mered reám. A fiu a
+dalmát tengerparton védi a hazát. A falu hidja itt is, ott is beszakad,
+toldják-foldják, tatarozzák. Mikor épül fel a vashid? Az özvegy asszony,
+a növendékleányka még mindig maguk kaszálnak. S jártomban-keltemben még
+ennél is felháboritóbb látványba ütközöm. Amott egy vén ember kaszálgat.
+Okuláré a szemén. Odamegyek, köszönök, fogadja. Oh, Istenem, ez a vén
+Gergő Gergő! Dupla keresztnév a neve. Gergő volt az apja. Gergőnek
+keresztelték őt is s vezetéknév lett az apa keresztnevéből.
+Nyolcvanasnak becsülöm a vén embert, aki bizonytalanul tipeg-topog egy
+keskeny lóheretáblán, hogy kikaszálja belőle az arankás foltokat.
+
+– Ugyan bizony, hány esztendős, bátyámuram?
+
+– Kerek nyolcvanöt, nagyságos ecsémuram.
+
+– S még mindig birja a kaszát?
+
+– Birom, mert muszáj. Pedig ennekelőtte öt esztendővel elbucsuztam a
+kaszától. Azt mondtam a fiaimnak, az unokáimnak: No, én többet nem
+kaszálok. Tizenkét fiam, vőm s legényunokám vót már akkor: a legkisebb
+unokám is kaszált. Hát akkor minek kaszáljak? S egyszer csak kiüt a
+háboru. Eleinte elvittek négyet. Osztán megint négyet. Végezetül
+elvitték a legöregebbeket is. Mind a tizenkettőt, uramöcsém! Egyetlen
+egy sem került még haza. A legkisebbik unokám, aki olyan szelid volt,
+mint egy leány, nem is kerül már haza soha. Elesett. Három esztendeje
+mult, hogy asszonyokkal s apró gyermekekkel szántok, vetek, kaszálok.
+Vajjon lesz-e ennek vége valaha, uramöcsém?
+
+– Lesz, lesz. De adja csak ide a kaszát, bátyámuram. Nem vesz észre
+minden arankafoltot. Majd én kikaszálom.
+
+– Hogy venném észre, mikor okuláréval is alig látok? S a szemem is
+mindig könyvedzik… Hogyne könyvedzenék!
+
+Elkeseredve vagdosom ki az arankát, ezt az élősdi növényt, mely
+rátekeredik a herére s megfojtja irgalmatlanul. Igy fojt meg minket is a
+háboru, – igy… Szégyenletes halálnak halálával halunk meg!
+
+*
+
+Hát sohasem lesz vége?! Már 1918-at irunk, ujra itt a tavasz, a rügyek
+fakadoznak, itt-ott a fák virágba is borulnak, s még mindig szólnak az
+ágyuk. Csudálatosképpen most már székely katonát is kapok, rokkant
+katonát, melléje két gyermek katonát: mind a kettő oláh fiu. Ez a kettő
+még ezután megy háboruba, ha ugyan már a nyáron be nem következik a nagy
+összeomlás. Már világosan látható, hogy nem birunk el még egy téli
+háborut. Ki ád téli ruhát e rongyos vitézeknek? Ki öltözteti fel őket?
+Az, aki a mezők liliomát?
+
+Budapest már tele szökött katonákkal. Titkos kezek izgató iratokat
+csempésznek be a kaszárnyákba. Amit éhezés, fagyoskodás, rongyoskodás
+kezd meg, befejezi az izgatás: összeomlik, szertezüllik a hadsereg. Az
+én rokkant székely katonámat, az én vidám kedvü oláh katonáimat
+elinditják az olasz frontra, de ezek már nem jutnak el oda…
+
+Már tavasz kezdetén forró a levegő az ország szivében. De a levegő
+forróságát még csak a beavatottak érzik. A nagy közönség nyugodtan
+jár-kél az uccán.
+
+– Nézd, – mondja Tóth János, akkor belügyminiszter, – mily nyugodtan
+sétálnak az emberek. Sejtelmük sincs arról, hogy alattuk az ut alá van
+aknázva.
+
+Igen, javában foly az aknamunka. Már a gyermek is tudja, hogy a
+legelőkelőbb arisztokrata családok egyikének sarjadéka rejtegeti a
+tüzcsóvát, mely majd az aknát fel fogja robbantani. Rengeteg bünjel
+gyült egybe ellene: megérett a letartóztatásra. Szent vagy őrült? Sem
+ez, sem az. Közönséges kalandor. A vére kalandor vér, a világhires
+kalandorok esze, tehetsége nélkül. De munkatársai csupa ravasz, eszes és
+lelkiismeretlen emberek. Ezek valóságos legendakört szőnek silány alakja
+körül. A kormány le akarja tartóztatni s a cselekvés pillanatában egy
+rejtelmes legendába ütközik… Vagy nem volt legenda? Mindegy. Az
+eredmény: a közveszedelmes ember és társai szabadon mélyitik az aknát,
+csak a felrobbantás kedvező pillanatát várják.
+
+…Október végén bucsuzom el a falumtól. Már tudom, hogy hátam mögött
+ismét viz, előttem tüz. Megint menekülünk a viz elől s belerohanunk a
+tüzbe.
+
+Az ország szivében kitört a forradalom.
+
+
+
+
+KILENCEDIK FEJEZET.
+
+
+Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az iró nem szeret, de
+kénytelen beszélni.
+
+Az 1908. esztendő tavaszán vagy husz politikus, tudós és iró gyült egybe
+egy ifju gróf palotájában. Az ifju gróf – Károlyi Mihály. Ő hivta
+értekezletre az urakat. Itt láttam először ezt az embert, akinek nevével
+kapcsolódik össze majd, tiz év multán, a nagy összeomlás. Rokonszenves
+arcu fiatalember. Karcsu, magas növés, kissé előrehajolva jár, de, úgy
+látszik, ez is az előkelőséghez tartozik. Állát szép fekete szakáll
+köriti, szeme csillogó, tekintete meleg, de ebben nem vagyok egészen
+bizonyos. Csak ne szólalt volna meg! De ő az értekezlet elnöke, ő nyitja
+meg kinosan dunnyogó hangján. Jelen van az értekezleten Apponyi Albert
+is, akkor kultuszminiszter, jelen Széll Kálmán is, Magyarország volt
+miniszterelnöke. Az irók közül csak Rákosi Jenőre emlékezem. De már a
+nevek is sejttetik, hogy itt valami hazafias, nemzeti akció van
+készülőben. Valóban, az. Napirenden van a választói jog kiterjesztése, s
+a feltételek közt van az irni-olvasni tudás is. Természetesen, az állam
+nyelvén. Azért ült össze ez az értekezlet, hogy megalakitsa az Országos
+közmüvelődési tanácsot, melynek legfőbb munkája analfabéta-tanfolyamok
+rendezése lesz. A házi gazda eldunnyogja a megnyitót, röviden
+megmagyarázza (valószinüleg magyarázza, mert érteni keveset lehet érteni
+a szavaiból), hogy mely hazafias célt fog szolgálni a Közmüvelődési
+tanács. Csak az utolsó sorban van némi lendület, ebben munkára buzdit,
+hogy „majdan elmondhassuk: Él magyar, áll Buda még!“
+
+Ez is szól a kérdéshez, az is, s mint rendszerint történni szokott: nagy
+lelkesedéssel kimondjuk a Közmüvelődési tanács szükségességét s haza
+megyünk ebédelni.
+
+Kérdi otthon Mária: – Nos, hogy folyt le az értekezlet? Elmondom
+aprajára, kellőképpen méltatván az elnöki megnyitót, s nevetve
+dunnyogván el: „Él magyar, áll Buda még!“ – azzal fejezem be
+referádámat: _Na, ez az ember sem fog forradalmat csinálni!_
+
+S tiz esztendő mulva „ez az ember“ megcsinálja a forradalmat. De vajjon
+ő csinálta-e meg? Bizonyos, hogy nagy része volt a hadsereg
+szétzüllesztésének alattomos munkájában, de ő maga csak látszott vezetni
+az aknamunkát, mivelhogy jó volt a neve cégérnek. Még müködik az
+alkotmányos, a felelős kormány, s már megalakul a _Nemzeti tanács_, mely
+hamisitatlan forradalmi alakulás, lázadás a „fennálló rend“ ellen; de a
+rend annyira nem áll fenn, hogy a kormány nem meri letartóztatni a
+forradalmi tanács alapitó tagjait. Ha mersze lesz rá, talán csirájában
+elfojtódik a forradalom. De nem tartozik e könyv keretébe annak a
+találgatása, hogy mi lett volna, ha ez meg az így meg úgy történik. Elég
+az, hogy a forradalom kitört, hatalmába keritette az ország szivét, s
+úgy tetszett kezdetben, az országot magát is. Igen okos, józaneszü
+embereket megmámorositott, hogy máról holnapra független Magyarországban
+virradtak fel s vége a Habsburg-uralomnak. Általánosnak tetszett az a
+vágy: bár feltámadna Ferenc József, hogy látná a monarkia összeomlását.
+De valószinü, hogy, ha él az öreg császár, Budapesten nem üt ki a
+forradalom. Mert az öreg császár nem habozott volna lövetni s a
+forradalmárok szétszaladnak. Persze, ha nem az utolsó pillanatban, de
+idejében lövetnek.
+
+Mint a búzaszórásnál, e forradalomnál is a polyva, az ocsú került felül.
+Ismeretlen alakokat és neveket dob felszinre a Károlyi-forradalom. Csak
+két országos nevü embert látunk: Károlyi az egyik, akinek francia
+összeköttetéseivel tévesztik meg a közvéleményt, a másik Hock János, az
+„aranyszáju“ pap: mindakettő kalandor. Ez utóbbit ifjukora óta ismerém.
+Szememláttára kergették ki a szabadelvüpártból, mely különben tagjainak
+megválogatásában nem volt túlkényesnek mondható. Perfid viselkedése
+miatt kergették ki. Mint fiatal papképviselő nagy hatást keltett bőjti
+prédikációival, a Ferencrendiek templomában csaknem agyontaposták
+egymást a hitbuzgó nők és férfiak, s prédikáció után utja egyenest a
+Fiume-kávéházba vezette: papi ornátusban billiárdozott. Tudom, mert én
+közöltem prédikációit az Ország-Világ-ban. Tudom, mert a kávéházban adta
+át a prédikációk kéziratát. Évek multán az ő csunya kortesszereplése
+iratta velem a cikket, melynek ez a cime: _A pap legyen pap_. Sok derék,
+jóhiszemü magyar ember tette le az esküt ennek az embernek a kezébe; én,
+aki ismertem őt, ha akasztófával fenyegetnek, akkor sem szennyezem be
+magamat ezzel. A papi emberből csak egyetlen becsülendő vonás maradt meg
+belőle: tiltakozott Tisza István meggyilkoltatása ellen.
+
+Volt már egy forradalom a magyar nemzet ezeréves életében: 1848. március
+15-én folyt le. Vér nélkül, rablás nélkül. Ebben a forradalomban sem
+folyt volna vér, ha csak egy ezred katona megmutatja csillogó szuronyát.
+Szuronyok láttára, puskalövés nélkül szalad szét. Igy azonban folyt vér:
+védtelen emberek vére. S bár minden bolt kirakatának üvegtábláján ott a
+figyelmeztető: _A nemzeti tanács védelme alatt_, sok-sok boltot
+kirabolnak a forradalmárok. Esténként veszedelmes az uccán járás:
+forradalmárok állitnak meg, huzzák le kabátodat, veszik el tárcádat,
+órádat s – ha ugyan van öröm benne – örülhetsz, hogy nem az életedet is.
+
+Fényes nappal, teherkocsi bakjáról mutat felém ostorával a kocsis: _Ezt
+a kabátot még lehuzzuk rólad!_ S hogy egészen stilszerü legyen a
+fenyegetés: a Károlyi-uccában történik ez. Valóban, a kabát feltünő,
+egyenesen kihivó. Szürke háziposztó kabát. Magam fonattam, szövettem,
+falusi szabóval varattam, székely báránybőr a gallérja, székely
+kecskegidák bőre a bélése. Az egyetlen vagyon, amit gazdaságom ez
+esztendei eredményéből megmentettem. S mert sejtettem, hogy mire a hó
+lehull, ellenség szállja meg a Székelység földjét, ötvenöt mázsa
+élelmiszert adtam otthon a vasutra. Egyenest a forradalomnak érkezett a
+szállitmány. Világos, hogy a forradalmárok elrabolták. A nyugoti
+pályaudvaron rabolták el. S igy járt ezzel minden magyar, aki a
+Károlyi-féle „szabadságharc“ idejében éhen halni nem kivánt. Az országot
+elözönlik a frontokról keserves küzdelmek közt hazavergődött katonák s a
+vasutak mentén térdig lehet járni a „nemzeti vagyonban“. Egész vonatokat
+rabolnak ki katonák és nem katonák. Egy iszákos ezredes lesz a
+Károlyi-kormány hadügyminisztere, s ez sok ezer főnyi, sapkarózsától,
+rangjelzéstől megfosztott tiszt és közember fülébe orditja a végzetes
+szavakat: _Nem akarok több katonát látni!_ Minden tekintetben oly
+jelentéktelen, oly hitvány alak, hogy nevével nem szennyezem be a
+könyvemet. E hitvány alak szavára végképpen szertezüllik az a hadsereg,
+mely annyi dicsőséget szerzett a magyar névnek, a magyar fegyvernek;
+amely hadsereg, ha egyenest a magyar határra megy – ahová az idegen
+frontokról szivszakadva kivánkozott – egy szál idegen katona sem lépi át
+a határainkat.
+
+Az olaszokkal kötött fegyverszünet biztositja az ország területi
+integritását a békekötésig, de Károlyi magának akarja lefoglalni a
+békekötés dicsőségét. Belgrádba megy békét kunyorálni, amikor már
+szétzüllött a hadsereg. Soha még nemzetet igy meg nem aláztak, mint
+ahogy ebben az emberben Franchet d’Esperay tábornok a magyart megalázta.
+Ez a degenerált, kurta eszü ember azt hitte, hogy ha a hadsereg
+szétzüllesztésével kedveskedik, előnyös béke dicsőségét szerzi meg
+magának. Gyilkos megvetéssel fogadja a francia tábornok, nyilván látja
+benne az árulót, nemzete ügyének árulóját s porig alázza.
+
+– Hát ennyire sülyedtek! – méri végig Franchet d’Esperay Károlyit és
+társaságát.
+
+Ezt a sajtó hüségesen leközli, sőt egyrésze a tábornok szájába adja ezt
+a képtelen ellentmondást is: Tartsanak ki Károlyi mellett!
+
+Ugyanaz a lelkiismeretlen hazugság, mint amit a szegedi árviz idején
+Ferenc József szájába adtak az ujságok: „Szeged szebb lesz, mint volt“.
+De mig ez ártatlan altatószer, amaz alkalmas arra, hogy naiv,
+felületesen olvasó emberekben hosszabbitsa e kalandorban való
+bizodalmat.
+
+A belgrádi megalázkodás eredménye: az ország kétharmadának megszállása.
+Nyugodtan sétálhatnak be a szomszédos államok katonái az antant által
+amugy is nekik igért, nemcsak vegyes lakosságu, de szinmagyar
+területekre is. Meg le sem hull a hó, már bebörtönzik a felesküdni nem
+akaró magyar tisztviselőket Erdélyben, Felső- és Délmagyarországon.
+Bebörtönzik, majd számüzik őket – s e boldogtalanok mind az ország
+szivében keresnek menedéket. – Magyar iskolák és szinházak kapui
+bezáratnak, csak a felekezeti iskolákat türik meg a hóditók. Egy-egy
+állami népiskola ugy menti meg életét s tengeti tovább, hogy ujra az
+lesz, ami volt: községi vagy felekezeti. Miként Toldi lova, szemétdombon
+tengődik a magyar kultura. Már négy hónapja uralkodik a forradalmi
+kormány, a kalandor régen köztársasági elnök, s a külügyminisztériumnak
+ekkor jut eszébe, hogy memorandumot kellene intézni Clémenceau urhoz,
+ennek a szemétdombra vetett kulturának a felsőbbségéről. Onnan tudom,
+mert a fiamat szólitják fel a reménytelen mü megirására. A fiam
+össze-visszaszaladgál statisztikai hivatalban, könyvtárakban, gyüjti a
+hiteles adatokat, magam is hozzájárulok egy-két adattal, s két hét
+mulva, a Károlyi-uralom alkonyán, kész a memorandum. Ugynevezett
+hazafias, ingyen munka ez, legalább e koldusországnak pénzébe nem kerül,
+bár annak már igazán minden mindegy.
+
+Igen, minden mindegy: ez az érzésem. Gyakran átsétálok Budára, Tóth
+Jánoshoz: kettesben kesergünk a nagy összeomláson. Rendszerint megfordul
+nála egy-két pártjabeli ember: tanácsot kérnek, hogy vajjon belépjenek-e
+a Károlyi-pártba. Felesküdjenek-e a nemzeti tanácsnak? Egynek sem ad
+tanácsot, mert jól tudja, hogy a tanácskérés már csak – illendőségből
+történik. Egyik-másik még kapacitálni is próbálja a makacs kúnmagyart,
+hogy tartson velük! Csupa „beijedt“ emberek. Egy vén politikus szentül
+hisz a Károlyi-uralom örök életében, sőt még abban is, hogy a
+hadikölcsön nem veszti el az értékét. Boldogan ujságolja, hogy két
+leányának száz-százezer korona hadikölcsönt adott hozományul…
+
+– No, az öreg jól ellátta a leányait, – állapitják meg távozása után.
+
+Másik vén ember jön, gyermektelen, özvegy, s kétségbeesetten panaszolja,
+hogy értékpapirokban a vagyona, s ami maradt, legfennebb öt esztendőre
+elég.
+
+– Nos, hány éves vagy?
+
+– Hetven.
+
+– Még élsz öt esztendőt. Nem elég ennyi?
+
+Szóval a kalandor-uralom kiszáradt forrásából némi humor is szivárog.
+
+De énvelem forog a világ, amint hazafelé mendegélek. A Ferenc József
+hidon oly támolyogva járok, hogy, ha nincs karfája a hidnak,
+beleszédülök a Dunába. Egyszerre csak megállok, a hid karfájához
+támaszkodom, s nézem, nézem a zavarosan hömpölygő folyamot. S
+valahányszor utam erre hoz, meg-megállok, a karfának támaszkodom – és
+már ki is szemelek egy talpalatnyi párkányt, amelyre majd egyszer
+kilépek s onnan – – Ha Széchenyi Ferenc, a „legnagyobb magyar“ apja a
+19. század hajnalán „reménytelenül halt meg, mint magyar“; ha Grünwald
+Béla, a nagy magyar, a 19. század alkonyán szintén mint reménytelen
+magyar vetette magát a Szajnába, holott az elcsüggedésre ok még nem volt
+akkoron – a megsemmisüléstől mi remény tarthat vissza engem?…
+
+De Grünwald Bélának nem volt családja. Nekem van. Nekem élnem kell.
+Minden, ami szép volt, jó volt, eltemetve. Életem legszebb munkája
+megsemmisült. A szép öregség ábrándja szertefoszlott. Élet, ami ezután
+következik? Nem, ez nem az. S nekem élnem kell.
+
+Öreg barátaim kicsiny, válogatott seregéből hol azt, hol ezt temetik.
+Hogy irigyelem őket! A még élők mind igen szomoruak. Hogy sajnálom őket!
+Nemcsak szomoruak, de ijedezve körül-körül nézők is öreg zsidó barátaim,
+akik már látják, nekik is lakolniok kell majd a fiaik büneiért. Milyen
+megforditott világ! Nem a fiuk lakolnak az apák büneiért, de a fiuk
+büneiért az apák! Már rég látható, hogy a zsidó apákat a gyermekeitől
+nem egy, de sok-sok világ választja el. Ők maradi üzletemberek, ezek –
+szociológusok, felforgató elméleteket hirdető, türelmetlen ujitók. Az
+apához a fiu magyarul beszél, az apa még sem érti a fiát. Sürün hallok
+eseteket: öreg, üzlettől visszavonult zsidók órákat adatnak maguknak
+tudós professzorokkal, hogy az ifjak társaságában részt vehessenek; hogy
+egy-egy elszólásuk miatt a gyermekeik ne szégyenkezzenek. Késő, késő!
+Ezek a fiatal öregek oly messzire vágtatnak, hogy az öreg fiatalok soha
+utól nem érik őket. Rengeteg könyvet olvasnak össze ezek a
+világmegváltásra készülő gyerekek, csakugy szédül, aki hallja őket, de
+nyilvánvaló, hogy ez a rengeteg, rendszertelen olvasmány emésztetlen
+fekszi meg az agyukat. Gyökeresen meg akarják változtatni az Életet, az
+embereket, a világfelfogást; boldoggá akarják tenni a Népet, melyet csak
+könyvből ismernek; amellyel ha nagy ritkán beszélgetésbe elegyednek, ez
+a beszélgetés egyenest a bohózatirók tollára kivánkozik. Összes
+élettapasztalatuk a meg nem emésztett könyvek rengetege, s im, amint
+kiüt a forradalom, ellepik a miniszteriumokat, megszállják a különféle
+hivatalokat, valósággal – megszállják. Hol ide, hol oda állitnak be
+tejfölösszáju gyerekek, s kijelentik, hogy ők itt maradnak, ők dolgozni
+akarnak, több ennél: ők vezetni akarnak. A fejét vesztett hivatalfőnök
+zavarodottan ülteti asztal mellé: tessék, uraim, tessék. Leülnek, de
+nincs maradásuk egy helyben, össze-vissza szaladgálnak, aztán a
+miniszteri előszobákban egybekeverődnek: Ott vitatják meg világboldogitó
+eszméiket. A vége: sem a régi tisztviselők nem dolgoznak, sem ezek a
+gyerekek nem dolgoznak, de hivatalt, mennél előkelőbbet valamennyi
+készséggel elfogad. Kisül, hogy a tejfölösszáju reformerek nem is
+akartak ennél egyebet: hivatalt, mennél előkelőbbet; fizetést, mennél
+nagyobbat. És a magamfajta, régi szabásu ember, aki számtalan alkalommal
+vállalhatott volna jól fizetett, előkelő tisztséget, s nem vállalt, mert
+nem érzett magában e mesterségre sem készséget, sem képességet,
+álmélkodva látja, mint löknek félre érdemes öregeket éretlen gyerekek; s
+nem kisebb álmélkodással veszi észre, hogy soha, mióta az autót
+feltalálták, oly örült sebességgel nem vágtattak Budapest uccáin, mint
+most, a régi világ romjain. Ezekben az autókban többnyire tejfölösszáju
+gyermekek terpeszkednek: szomoru öreg zsidók tejfölösszáju fiai. Hát,
+ennek előreláthatóan rossz vége lesz. Igen rossz vége.
+
+*
+
+Valahol, a régi Erdély nyugoti szélein, székely katonák őrzik a határt
+éhesen, rongyosan, s a székely nemzeti tanács hiába könyörög kenyeret,
+ruhát, municiót. Böhm, a vasmunkás, a hadügyminiszter, aki
+„határtalanul“ szereti a hazát, s tán nem egészen ok nélkül fél attól,
+hogy a felmuniciózott székely katonák egyenest Pestre jönnek – rendet
+csinálni. Ami katonaság a budapesti kaszárnyákban, szedett-vedett
+népség, a legtöbbje csirkefogó, aki kénye-kedve szerint henyélhet,
+háromfogásos ebédeket ehetik, közben, ha kedve kerekedik, felvonul
+Budavárába, elkergeti a hadügyminisztert, s csak akarnia kell: az egész
+kormányt, kalandor köztársasági elnökével együtt. Már három
+hadügyminisztert kergetett el ez a szedett-vedett, fegyelmet nem ismerő
+népség, elsőnek azt, aki „nem akart katonát látni“, másodiknak,
+harmadiknak két derék magyar embert, a negyedik már szocialista, de a
+fegyveres hatalom nem az ő, de egy félbemaradt tanár kezében, aki
+Napoleont játszik és – kommunista. A kormány még vegyes: polgárok és
+szocialisták a tagjai. A kalandor köztársasági elnök már teljes
+meztelenségében állana a nemzet szine előtt, ha a nemzet mint olyan
+látható volna valahol. A szocialista miniszterek maguk közt egyszerüen
+_A hülye_ titulussal tisztelik meg, mi, bús magyarok, sokkal többre
+becsüljük: hazaáruló gazembernek tituláljuk a kalandort.
+
+Ujabb aknamunka folyik alattunk: orosz rubel fizeti az aknamunkát.
+Egyszerre csak mind többen és többen bujnak elő a sötét odukból,
+nyüzsögnek az uccán, mint a nyű a dögön. Voltaképpen még kevesen vannak,
+de vakmerők, már ujságjuk is van, nyiltan üzennek hadat a már amúgy is
+felborult rendnek; mindennek, ami a régi világból még megmaradni
+látszott: a vörösek ezek. „Uj világ a régi helyén!“ üvöltik az orosz
+rubelen hizlalt, sötét alakok, s a szocialisták ujsága ellen intézik az
+első rohamot. A vezéreket megverik, lecsukják a rendőrök, de a grófi
+kalandor cimborál velök, nemkülönben a szocialista miniszterek is. Három
+napig egyetlen ujság sem jelenik meg s a negyedik nap reggelén arra
+virradunk, hogy a Vyx-féle francia jegyzék még kisebb területre
+zsugoritotta az országot. A nemzetet francia összeköttetéseivel
+bolonditó grófi kalandornak igen kedvező alkalom ez: kiereszti a
+börtönből a kommunista vezéreket, s azok mint népbiztosok sétálnak be a
+minisztériumokba. Egyenesen a börtönből. A nagy szocialista többség
+behódol a törpe kommunista kisebbségnek. Ezé az erő, a hatalom, mert
+ennek nincs – vesztenivalója.
+
+*
+
+1919. március 21-én kezdődik a bolsevista uralom. Egy nem is kétes multu
+ujságiró a legfőbb hatalom. Lenin tanitványa. Kun Béla a neve. Az apja
+falusi jegyző Erdélyben. Vele cserélik ki Románia miniszterelnökének, az
+erdélyi Maniunak magyar területen ragadt édesanyját, de az öreg zsidó
+kényszerüségből ül a ladikba. Nem akar átkelni a Tiszán. Nem akarja
+látni a fiát.
+
+A már hónapok óta haldokló nemzet – megdermed. Budapest polgársága, mint
+általában a világ minden városának polgársága, gyáva. Gyáva, mert
+szervezetlen. Ami fegyver itt-ott még rejtőzködik, mind a kommunisták
+kezébe kerül. Ezzel a fegyvertelen, ezzel a szervezetlen polgársággal az
+össze-vissza darabolt Magyarország e „nyilvánságos rablói“ tehetnek,
+amit akarnak. A „nyilvánságos rabló“ nem az én kitalálásom. A 16. század
+egyik hivatalos irata nevezi Dózsa Györgyöt, a parasztlázadás vezérét
+„Erdély nyilvánságos rablójának“. Nem a lázadás után, de a lázadás előtt
+nevezi annak. Ha Dózsa Györgyöt Erdély nyilvánságos rablójának
+bélyegezte meg a korabeli hivatalos átirat, a Proletárdiktatura
+biztosaitól igazságtalanság volna megtagadnom a „Magyarország
+nyilvánságos rablói“ köriratú bélyeget: amit elődeink ezer esztendő
+során szereztek, azt ők négy hónapok alatt nyilvánságosan elrabolták.
+
+Meg kell állapitanom, hogy az első napokban nem egy bús magyar földhöz
+vágta pipáját s „eb ura fakó!“ meg „az ördöggel is szövetkezem, csak
+kiverjük az ellenséget!“ kiáltással a rablóbandába beletántorodott. De
+csakhamar kijózanodnak a bús magyarok. A grófi kalandor uralkodása alatt
+még a megcsonkitott Magyarország térképei kiabáltak uccaszerte: _Nem,
+nem, soha!_ Aztán a házfalakra került egy másik, ötletes térkép is, négy
+sarkán felgyujtott ország képe, francia aláirással: _Négy Elszászt
+akartok?_ Ezek a térképek úgy eltüntek, mintha föld nyelte volna el.
+Röviden: Kun Béla is „határtalanul“ szerette a hazát.
+
+A Székely nemzeti tanács utolsó ülését tartja az Országházában, március
+21-én. Feloszlik a tanács, de még el sem szélednek, eddig nem látott
+ifju alakok szaladgálnak a feloszlott tanács helyiségeiben, aztán
+egyszerre csak előadást tart egy ifju székely munkás, megmagyarázza
+nekünk, hogy a közeljövőben leomlanak az országhatárok, a népek
+testvérként borulnak egymás kebelére, igen tanácsolja tehát, hogy a
+székely testvérek alakitsák meg a székely szovjetet. Kisül, hogy a
+tanács tagjai közül már többen tagjai a szocialista pártnak (köztük egy
+törvényszéki biró s egy katonatiszt), igen-igen kapacitáltak engem, hogy
+„lépjek be“ – igen szomorú szivvel megyek haza. A székely szovjet
+csakugyan megalakul, vagy tizen lemennek a csucsai frontra, hogy a
+székely katonákat vörösekké gyurják át. Sikerül is megbontaniok a
+maroknyi sereg egységét…
+
+Az ujságok még élnek, de a szerkesztők neve lekerül róluk. Igen
+helyesen, mert az ujságokat a proletárdiktatura megbizható emberei
+irják, a szerkesztő többé semmiért sem felelős. A diktatura ötödik
+napján a halhatatlan Kemény Zsigmond Pesti Napló-jában adják hirül
+mindeneknek, akiket illet, hogy az irodalom berkeiben is vége a „régi jó
+világ“-nak. Csakúgy habzik a riporter tolla a lelkességtől, irván, hogy
+„az irói társadalom, a forradalmi változás hirére, az Otthon körben
+megalakitotta a maga irói tanácsát, melynek feladata a közeljövőben az
+lesz, hogy a tanácsköztársaság irodalmi vezetőségével tárgyaljon a
+könyvek kiadása, terjesztése ügyében. A kommunista állam tudvalevően a
+_müveltséget közügynek tekinti_ és éppen ezért a _magántulajdonban levő
+kiadócégeket is kommunizálja_, s csak az a könyv, az a nyomtatvány
+jelenhet meg, melyhez a beleegyezését megadta. Nincs többé helye a
+haszonra s a közönség megrontására és félrevezetésére épitett ravasz
+számitásnak. Minden könyv kell, hogy _a kultura új eseménye legyen_“.
+
+Március 22-én alakult meg az irói tanács, tehát egy nappal a
+proletárdiktatura születése után. Tiz tagból áll a tanács, de másnap
+ujabb értekezletre gyülnek össze s beválasztanak még négy tagot. Csupa
+fiatal irót, öreg egy sincs köztük. Ha senki sem ad igazat nekik, nekem
+igazat kell adnom, mert hisz én vagyok az az öreg ember, akinek már egy
+esztendeje az a jelszava: Agyon kell ülni minden öreg embert!
+
+De itt még nincs vége a szebb jövendővel kecsegtető ujságközleménynek.
+„A választás eredményét – folytatja – _még az éjszaka folyamán_ (!)
+közölték az irók Lukács Györggyel, a közoktatási népbiztos
+helyettesével, aki _az irói szovjetet jóváhagyta_. Külön hangsulyozta
+azt, hogy a könyvek megjelentetésénél a kommunista kormányt
+mindenekelőtt _tisztán müvészi szempontok vezetik_ és annak a könyvnek
+adnak elsőbbséget, mely hiánytalanul és tökéletesen juttatja érvényre az
+igazi alkotó müvészet szempontjait. Természetesen, nagy tér jut azoknak
+az ismeretterjesztő és felvilágositó irásoknak is, melyek a forradalom
+igazát magyarázzák meg a megújhodott világnak. A kommunista államnak
+rengeteg könyvre van szüksége és remélhető, hogy már a közeljövőben új
+és értékes könyveket vetnek a piacra, a _tizszeresét annak_, melyet a
+régi rend termelt. Az irókat a kommunista állam elsőrendü munkatársainak
+tekinti és olyan magas tiszleletdijjal fizeti meg, amilyent a régi tőkés
+világban egyáltalán nem is kaptak. Ha pedig megvalósul majd a kommunista
+államnak az ellátási rendszere, az irókat, _akárcsak Oroszországban_, a
+legelső élelmezési és ellátási fokozatba emeli, ugy, mint a nehéz testi
+munkát végező munkásokat, a _kazánfütőket, vagy a vasmunkásokat_. A
+szovjet-köztársaság müvészeti és irodalmi programmjára nézve különben
+teljes kezesség Lukács Györgynek eddigi irodalmi és esztétikai
+munkássága, mely nemcsak nálunk talált _legteljesebb elismerésre_, hanem
+az egész müvelt külföldön is.“
+
+Még mindig nincs vége. „A tanácsköztársaság megbizásából ezentul a
+szinházakban, a felvonások között irók tartanak előadásokat a forradalom
+mivoltáról, a kulturális átalakulásról és a müvészet uj kérdéseiről,
+mely a jövőben kiszabadulva a polgári és tőkés rend bilincseiből, uj
+utakra tér.“ Végül meg is nevez öt irót, akik a szinházakban előadást
+tartanak.
+
+Ebben az ujságközleményben összesen tizenöt iró neve szerepel: egynek a
+nevét sem nyomtatom le. De örvendezhet minden sziv, aki Krisztusához
+hiv: még jóval több a keresztény iró, mint ahogy sokan hiszik: a tizenöt
+közt hat született keresztény és keresztyén. S mindjárt megállapitom azt
+is, hogy „a nemcsak nálunk, de az egész müvelt külföldön is teljes
+elismerésre talált irodalmi és esztétikai munkásság“ alkotásaiból még
+egy-két héttel elébb nemcsak vidámkedvü ujságok, de komoly ábrázatu
+folyóiratok is csodabogarakat közöltek, az értelmetlenség, a zagyvaság
+elrettentő példáiként. Megállapitom azt is, hogy alig két héttel e
+lelkesen habzó ujságközlemény után, ujabb, de már nem oly lelkes adta
+hirül mindeneknek, akiket illet, hogy a papirhiányra való tekintettel,
+első sorban a forradalom igazát hirdető nyomtatványok és iskolai könyvek
+látnak napvilágot, a „tisztán müvészi szempontok által vezetett“
+kommunista kormány a tudomány és irodalom remekeire sort majd később
+kerit…
+
+Jóllehet nem vettem tulságos komolyan sem az irói szovjet megalakitását,
+sem a nálunk és az egész müvelt külföldön teljes elismerésre talált
+népbiztos „külön hangsulyozásait“, kivágtam a lelkes ujságközleményt s a
+szélire rá jegyzem: „Az én irói halálos itéletem bejelentése. 1919 márc.
+25.“
+
+Nem kellett sokáig várnom a halálos itéletre, két hét mulva megérkezett.
+A Proletárdiktatura 20-ik napján egyetlen egy soros levélben értesitett
+a sajtódirektórium, hogy „a _Jó Pajtás_ beszüntetését határozta el.“ A
+halálos itéletet egy gyermekember „jegyezte“, akinek Ypszilont bitorló
+nevével először e napon találkozám. Jóleső érzéssel vettem tudomásul,
+hogy az Ypszilont még a proletárdiktatura sem itéli halálra, de _ez a
+halálos itélet_ váratlanul ért.
+
+A _Jó Pajtás_, amint a neve is sejtteti, gyermekujság. Nekem több ennél:
+a világháboru fergetegében népes családom mellett egy még népesebb
+család. Háborgó lelkemnek csendesitője, vigasztalója. A minden szépet,
+minden jót elnyeléssel fenyegető vértengerben kicsiny sziget. Sziget,
+ahol édes volt a számkivetettség: megédesitette ártatlan gyermekek
+szeretete. Köröskörül, ameddig szemem ellátott: elmeháboritó
+_Reménytelenség_. Itt ezen a kicsiny szigeten félénken, bátortalan, de
+kidugta fejét a hóvirág; bokor alján az ibolya. És nyilt, nyiladozott
+szép sorjában a rét minden virága; daloltak a madarak; zümmögtek a
+méhek; táncoltak a báránykák. Az egész világot beboritó sötétségen is
+átszürődött a szigetre egy-egy vékony, melengető napsugaracska: a
+_Reménység_. Itt sarjadzott, nőtt, növekedett a _Jövendő_. Meleg szivem
+vérével, könyével öntöztem az én kis szigetecskémet, – s halljatok
+csudát! – itt télen-nyáron zöldelt a fü, nyilt a virág, egy öreg szivvel
+összeforrt sok-sok ezer gyermeksziv; látván láttam, mint menekülnek a mi
+kicsiny szigetünkre apák, anyák, nagyapák, nagyanyák: mind csüggeteg
+lelküek; mind vigasztalást, bátoritást keresők. S im, a reményvesztett
+lelkekben kicsirádzott a Reménység magja; beesett, holt halovány
+arcokról szét-szétlebbent az özvegyi fátyol s a megindultság
+könnycseppjein átcsillant egy gyönge mosoly. Az ujra éledő, ébredező
+Hit. Az Istenben való Hit.
+
+Erről a szigetről, „ahol édes volt a számkivetettség“, kergettek el
+engem s velem a _burzsujnak_ gunyolt, valójában proletárnál proletárabbá
+tett gyermekeknek ezreit.
+
+Két pennám volt a világháboru előtt. Egyikkel a nagyoknak, másikkal a
+gyermek- és a serdülő ifjuságnak irtam. Amazt kilőtte kezemből az első
+golyó, amely _embert ölt_. Emezt görcsösen szorongattam ujjaim közt, s
+le nem tettem, mig egy durva kéz ki nem ütötte, a Proletárdiktatura
+keze. Irótársaimat, akik ebben a nagy világösszeomlásban irták a
+legléhább könyveket, nyilván a csüggeteg lelkek, a „szomorodott szivü
+hátramaradottak“ vigasztalására, – nem irigyeltem. Ismerem én sok minden
+gyarlóságomat, nem is rejtegettem e könyv lapjain, de Irigység soha nem
+bántotta lelkemet. Sohasem kellett másvalakinek figyelmeztetnie, hogy
+X., Y., Z. s az Ábécé többi betüje mind nagyobb iró, mint én: nyomban
+megláttam ezt a magam szemével. S minden „nagyobbal“ nagyobbra nőtt az
+örömem, a boldogságom, mert minden egy esetben a szegény magyar irodalom
+gazdagodását, dicsőségét ünnepeltem. Nem tagadom, de sőt igaz örömmel
+hirdetem, hogy az ünneplésre a világháboru fergetegében is nyilt
+alkalom, ha ritka is. Magyar szivemnek ugyan teljesebb lesz vala öröme,
+ha Barbusse _Tűz_-e magyar iró nevét teszi világhirüvé. Hiába, a vér
+vizzé nem válik, s akasztófa ide, akasztófa oda, vérem a
+Proletárdiktatura Istent, hazát, nemzetet nem ismerő napjaiban is inkább
+huzott a kivert magyar bikához, mint a füstölgő romjainkon kukorékoló
+gall kakashoz. Igen, a világháboru fergetegében is született egynéhány
+magyar könyv, amely irójának komolysága, elmélyedése mellett tesz
+tanuságot. Elmélyedéssel irni ágyuknak dörgése, városoknak, faluknak, az
+emberi ész és sziv alkotta szépségeknek porba-hamuba omlása;
+földönfutóvá lett népek, özvegyek, árvák millióinak egethasogató
+jajgatása, Istenkáromló átkozódás, s mind ezt túlszárnyalóan: a soha nem
+szünő halálhörgésnek közepette – mely nagy _lelkierő_ kell ehhez! _Ez_ a
+lelkierő hiányzott bennem. Ezt sem irigylem, de övé a csudálatom.
+
+Fel-fellobbant egy-két gondolalom, – mindjárt el is temettem. Cenzorok
+munkáját minek szaporitsam? Ott ragadtam a _Gyermekek szigetén_. Ezen a
+szigeten különösebb „elmélyedés“ nélkül szolgálhattam a – Jövendőt. Ezen
+a szigeten éhen halhattam volna ugyan, ha közbe-közbe nem szántogatok,
+nem kapálgatok kisbaconi földemen, de szabad voltam itt, mint a madár.
+Dalolhattam, mesélhettem; dalban és mesében kiönthettem a szivemet;
+csuffá tehettem a háboru hiénáit; megutáltathattam s meg is utáltattam
+az én apró népemmel a fertelmes háborut – – a cenzor bácsik éppúgy nem
+néztek bele az „ártatlan lapocskába“, mint ahogy belenézetlen mondták ki
+rá a halálos itéletet a sajtó csupa 20–30 éves birái s egyben hóhérai.
+
+*
+
+A tollat kiütik a kezemből, én is szaporitom a munkanélküliek és a
+dolgozni nemakarók lézengő seregét. Kerek e föld leggyászosabb serege
+ez. A mesebeli fekete gyász város Budapest: ez a város meghalt. Uccáin
+hömpölyögnek a tömegek, mégis meghalt. Nem dolgozik itt senki, de senki.
+A burzsujból proletár, a proletárból burzsuj lett; az eredmény: sem ez,
+sem az nem dolgozik. Minden néven nevezendő „üzem“ kommunizálva,
+munkások és megtürt tisztviselők a készt fogyasztják, termelni nem
+termelnek. Magas fizetés – hamis bankóban, semmi munka: lehet-e e
+rablógazdaság hosszu életü? A faluról egyetlen káposztafejet sem hoz be
+a gazda. Nem bolond, hogy hamis bankóért adja véres verejtékének
+gyümölcseit. Aki éhen veszni nem akar, kékpénzével, féltve őrzött
+ruhadarabjaival rójja a falukat, igy jut egy-egy jó falathoz.
+Egyetlenegy szemmel látható, kézzel fogható munka foly a feketegyász
+városban: közeleg május elseje, ennek örömére vörösbe öltöztetik az
+egész várost. Husvét reggelén unokáimmal kisétálok a Margitszigetre. A
+feketegyász város nagy darabján haladunk végig, s egyet látunk
+mindenfelé: gödröket ásnak, azokba oszlopóriásokat állitanak, tetőtől
+talpig bevonják vörös ronggyal. Ezeket a vörös rongyokat Bécs szállitja
+sokezer magyar ökör fejében. Vásárcsarnokokban, mészárszékekben
+hétszámra nincs egy falat hus, sem burzsujnak, sem proletárnak, ez is,
+az is zöldségen tengődik, de a feketegyász városnak vörösbe kell
+borulnia. De hiába borul vörösbe, feketegyász város szine még
+feketébbnek látszik.
+
+Az Országháza előtt Andrássy Gyula lovasszobra deszkákból összetákolt
+siralomházban. Talán le akarják dönteni, elébb azonban siralomházba
+ültetik a német szövetség megteremtőjét? A Margitsziget, a csudaszép
+sziget! Mivé lett! Széttaposott, lehevert gyepágyain a még el nem
+csapott őrök komoran szedegetik össze az eldobált, piszkos ujságlapokat.
+Itt-ott letördelt, lehasogatott ágak! Még nem vágták ki a tölgyeket,
+melyek alatt Toldi költője szeretett pihenni, még csak az ágait
+hasogatják, de sor kerül majd a kivágatásra is. Vajjon e vandál munkára
+lesz-e idejük?
+
+Minden napra tiz-husz rendelet s mind halálnak halálával fenyegeti a
+burzsujt, akinek még megszöknie nem sikerült. Már kezdek ráeszmélni, mi
+az az „új világ“. Az új világ „más világ“, ahová már sürün küldözgetik a
+24 órás átalakulás kerékkötőit. Megenyhülten gondolok vissza néhai
+Surányi Józsefre, akinek hősi halált halt egyetlen fia; aki e fiu
+emlékére menedéket adott a hadiárváknak; aki csak kérdezte tőlem: _mért
+nem mindjárt?_ Ezek nem kérdezik, de halállal fenyegetve parancsolják:
+Mindjárt! Mindjárt! Huszonnégy óra alatt akarják átgyurni a lelketlenül
+megcsonkitott országot. Aggot és gyermeket. Be akarják zárni Isten
+házát. Nemcsak akarják, de ki is kergetik az iskolából a vallást. Ezek
+nem akarnak hosszuéletüek lenni, mert arra tanitják a gyermeket, hogy ne
+tisztelje szüleit. Ezeknek nem szent a családi tüzhely: serdülő fiuknak,
+lányoknak a szabad szerelmet hirdetik. Ezek azzal alázzák meg a tanárt,
+hogy rászabaditják a diákot. Egy széket ül a diák a tanárral a fegyelmi
+tanácsban. A diákok itt is, ott is ráteszik kezüket a tanári könyvtárra
+– ezután ők szabják meg, mi könyvet olvashat a tanár. Ezek azzal alázzák
+s gyalázzák meg a tanárt, hogy iskolázatlan bizalmiakkal ellenőriztetik
+a tanitást. Különösen a történelem tanitását. Ezek bizonyitványokat
+adatnak ki soha nem vizsgázott vörös katonáknak. Ezek – májusban, amikor
+úgy látszik, hogy végéhez közeledik a pünkösdi királyság – egy züllött
+tanárral megkisértetik az igazgatókat, hogy vigyék fel a közoktatási
+népbiztoshoz a gimnázium pecsétnyomóját s egyben husz darab érettségi
+lapot, hogy iskolavégzetlen, de nagy hivatalt viselő gyermekek részére
+állitsanak ki érettségi bizonyitványt! Jó lesz az – Oroszországban. Ez
+nem kitalálás: az én igazgatóvőmet is megkisértették.
+
+Feneketlen erkölcstelenség, rablás, gyilkolás, ártatlan emberek halálra
+kinozása – ez az uj világ. Egyszer-kétszer megfürdették a
+proletárgyermeket, egyszer-kétszer cukrot, süteményt osztottak ki;
+egyszer-kétszer szinházba, moziba vitték; s nem egyszer-kétszer, de
+szakadatlan csepegtették a gyermekszivekbe a gyülöletet – ez az uj
+világ. Én pedig és mind, akik a régi világban nevelődtünk s becsületes
+akarói vagyunk a becsületes haladásnak, ülünk, ülünk, búsan ülünk, mint
+a sziciliai mesék végén a szegény mesemondók, mondván: Hej, lett aztán
+hét országra szóló lakodalom, ettek, ittak, vigan voltak, mi pedig csak
+ülünk, ülünk, szomoruan ülünk és éhezünk tovább… Mert igen ritkán járok
+az uccán, egész napokat otthon ülök: szabadon, még szabadon ülő
+fogolynak érzem magamat. Nekem, mint a gólyának, két hazát adott
+végzetem, az egyik a kicsiny falu, a másik az ország szive. Az egyik
+elveszett, a másikban fogoly vagyok; szabadon ülő, senyvedő fogoly.
+Szaladnék akár a pokol fenekére is, de nincs mivel és nincs hová.
+Negyven esztendeje szántogatok a „magyar ugaron“, s a proletárdiktatura
+sötét napjaiban egész gazdaságom egynehány-rend változó ruha, egynehány
+hamis 200 koronás bankó, s messze a keleti határon néhány hold föld,
+negyven esztendő véres verejtékének szerzeménye, amelyről nem tudom,
+vajjon szántok-e még rajta valaha?
+
+Huszonöt év óta az első nyár ez, hogy nem járhatok-kelhetek erdőn,
+mezőn; nem hallom a szántóvető madarának, a pacsirtának égbeszálló
+énekét. Mondom Máriának: Már negyven napja nem volt toll a kezemben. Itt
+elsenyvedek. Megyek falura. Valahol tán találok munkát. Még elbirom a
+kaszát.
+
+Mondta Mária:
+
+– Majd elmegyünk falura is, de ketten, nagyapóka. Egyelőre itthon marad.
+Addig megyek, amig valahol megtalálom a maga kedves iró papirosát. Akkor
+szépen leül az asztal mellé s megirja azt a könyvet, amelyet évek óta
+igér nekem: a falujának, a népének az életét, na meg a magáét.
+
+– Megirjam? Kinek?
+
+– Az iróasztal fiókjának.
+
+És elméne Mária s még az nap szerze ötszáz iv kockás papirost. És letevé
+az asztalra. És leült az öreg ember s kezdé irni a könyvet az
+asztalfiának. Kezdé irni ezzel a gondolattal: Ha öreg, rozoga asztalom
+némán türte, hogy hátán megirjak száz és nem tudom hány könyvet, illő,
+ugy-e, hogy a száz és nem tudom hányadikat neki szenteljem? A betlehemi
+pásztorok sajttal kedveskedtek a kis Jézuskának, a legtöbbet érővel,
+amit neki ajándékozhatának. Én, a koldus iró, róhatom-e le adómat
+értékesebb ajándékkal, mint ezzel a könyvvel, az elsővel, amelynek
+terjedelmét, megirásának határidejét, tiszteletdiját kiadó nem szabta
+meg; ezzel a könyvvel, amelyben egy halálraitélt népnek s e nép fiának
+az életefolyását szándékozom egyszerüen, minden tóditás, szinezés,
+röviden: hazugság nélkül megörökiteni; ezzel a könyvvel, amelynek
+mindössze ha gyermekeim, unokáim s talán még a dédunokáim lesznek
+hihetően kegyeletes szivü és elnéző olvasói – nem, nem, ennél nagyobb
+ajándék nem telik tőlem, végtelen türelmességü iróasztalom!
+
+Igen, ezzel a gondolattal, ezzel az elhatározással fogtam munkába s
+irtam meg e könyv három fejezetét ezer esztendő legszomorubb májusában.
+
+*
+
+Ami igaz: igaz; ami nem igaz: hazugság. Nem szabad elhallgatnom, hogy a
+halálos itéletet nyomban követte a felmentő itélet. Felebbezés nélkül
+követte. „Ön nélkül az ifjusági irodalom el sem képzelhető!“ áradt felém
+erről, arról, jobbról, balról, minden felől a kisértő szózat.
+„Természetesen“, csak a proletárgyermekeknek szabad irnia…
+
+– S a „burzsuj“ gyermekek?
+
+– Azok dögöljenek meg!
+
+Ezt üzenték nekem abból a házból, ahol gyermekkoromban Eötvös József,
+életem delén Apponyi Albert csinált nemzeti kulturát.
+
+– Inkább dögöljek étlen! – tört ki ajkamon az első s remélhetően az
+utolsó durva szó.
+
+A burzsuj gyermekek dögöljenek meg… Ezt nekem üzenték, aki gyermek és
+gyermek közt különbséget soha nem tevék. Burzsuj gyermek is, proletár
+gyermek is megtalálhatá könyveimet az iskolák könyvtáraiban, s ha nem
+hazudik a statisztika, az én könyveimnek akadt legtöbb olvasója. A léha,
+munkátlan életre az én könyveimből nem kapott kedvet a burzsuj gyermek,
+a munka s a munkás kéz megbecsülésére annál nagyobbat. Fajokat,
+felekezeteket, osztályokat egymás gyülöletére nem neveltem, a _Szeretet_
+volt alapigéje minden egy könyvemnek. És most, életem alkonyulatán a
+_Gyülölet_ szolgálatába állitsam tollamat!?
+
+Teljes két hónapig aludt a Jó Pajtás, özönével jöttek a gyermekek
+levelei. Ha valahol annak a sok ezer gyermeknek a sirása
+összetalálkozik! A kő is meglágyul bizonnyal. Ezekre a levelekre
+válaszolni nem lehetett. Megirhattam-e, hogy mért kellett az ő kedves
+pajtásuknak meghalnia? Bizony, mondom, ezek az emberek az ártatlan
+gyermeksziveken követték el a legnagyobb kegyetlenséget.
+
+Két hónap mulva ujabb üzenet. Nem bánják, gyermek és gyermek közt ne
+tegyek különbséget, ők is a szeretetet akarják hirdetni, de az ujságnak
+más cimet kell felvennie! Más cimet. Miért? Csak azért. Megmagyarázni
+nem tudják. Egyszerüen mást akarnak, valami ujat minden téren, ha annak
+az ujnak sem haszna, sem értelme nincs.
+
+Számtalan, kedvesnél kedvesebb cimet ajánlanak. Például: A kis munkás. A
+kis elvtárs. _A kis proli!_ Még ezt is. De ettől elállnak, mert eszükbe
+jut: hiszen prolinak csufolja őket a pesti elméskedés.
+
+– Nem, nem, soha!
+
+Tovább alkudozunk. Hát legyen _Jó barát_. Igen jó cim, de miért legyen a
+_Jó Pajtás_-ból _Jó Barát_?
+
+– Nem, nem, soha!
+
+Végre is kapitulálnak. Jól van, maradjon a régi cim.
+
+Közlöm a Franklin vezérigazgatójával, Gárdos Alfréddel az üzenetet.
+Abban állapodunk meg, hogy ha tisztességgel fel lehet támasztani az
+ujságot, támasszuk fel. Végre is, övék a Franklin, övék az ujság is,
+elrabolták ezt is, azt is, tehetnének vele, amit akarnak. Még mindig
+előnyben vagyunk ama földbirtokosokkal szemben, akiknek a földjét
+elkommunizálták, s a legjobb eset, ha a volt gazdát meghagyták;
+intézőnek. Lám, mi feltételeket is szabhatunk. Ki tudja meddig tart a
+vörös uralom? Összeomlik, kétségtelen, de mikor? Ugy elalszik az ujság,
+hogy fel nem támad többé. Még azt is kikötöm, hogy cenzurát, beleszólást
+nem türök. Ezt is elfogadták. Vesztüket érzik ezek az emberek? Vagy arra
+várnak, hogy csak kezdjek munkába s felrugják a kikötéseimet? Állok
+elébe.
+
+Két ifju intézi a gyermek- és ifjusági irodalom ügyeit a közoktatási
+népbiztosság kebelében. Azon kezdik, hogy tisztességben megőszült irókat
+előszobában várakoztatnak. Elhitetik ezekkel az éhező öreg emberekkel,
+hogy minden kézirat egyenest hozzájuk adandó be. Én ezekből a
+kéziratokból egyetlen egyet sem fogadok el. Inkább egymagam irnám tele
+az ujságot, semhogy másodkézből vegyem át a kéziratot. Az ifjak igen
+dühösek, hogy soha feléjük sem nézek, nem alázom meg magamat. Az ifjak
+közül az ifjabbik leveleket irogat, nem hivatalosat, de jóakaratu
+magánleveleket. Nem válaszolok rájuk. Az ifjunak gyönyörü tervei vannak,
+de én azok méltánylására képtelen vagyok. Az ifju egy még ifjabb ifjut
+azzal küld hozzám, hogy ezt az ifjut a szellemi munkások tanácsa az
+összes ifjusági lapok technikai és müvészeti irányitására nevezte ki. A
+18–20 éves ifjat igen nyájasan fogadom, s miután előadta jövetele
+célját, mondom neki: – Hogy maga, kedves öcsém, jobban ért a müvészeti
+irányitáshoz, ezt én látatlanban elismerem. Önök tehetnek akármit az én
+elrabolt szellemi tulajdonommal, de csak – nálam nélkül. Az ön
+kinevezése megsértése az egyezségnek, én tehát tovább nem szerkesztem az
+ujságot. Egyet azonban tanácsolok: ne mutatkozzék be a főszedőnél, ne
+közölje vele, hogy ezután ön fogja teknikailag irányitani az ujságot,
+mert a főszedő már torkig van a kommunizmussal és önt ki fogja dobni.
+
+Az ifju sürü bocsánatkérések s elég nagy hallgatóság derültsége közt
+bucsuzik el. Néhány nap mulva hozzám juttatnak néhány igen kezdetleges
+illusztrációt: mind ennek az ifjunak a remeklése volt. Csupa szomoru
+tehetségtelenség. S ezzel akarták irányittatni az ujságot ugy müvészeti,
+mint technikai tekintetben!
+
+Hát ez igen kedves, igen szép világ volt, de a legkedvesebb s legszebb
+benne, hogy hamarosan kimult. Pedig már kész volt a szomoru véget ért
+Somogyi Béla kommunista olvasókönyve is, csak éppen ki kellett volna
+nyomtatni.
+
+– Kár belekezdeni, – figyelmeztette Somogyit jóakaratuan a nyomdavezető.
+– Mire kinyomjuk, összeomlik a proletárdiktatura.
+
+Ez már a második olvasókönyve volt Somogyinak. Egyet a Károlyi-uralom
+alatt állitott össze: ezt elsöpörte a kommunizmus. A második már
+nyomdafestéket sem látott. A proletárdiktatura összeomlott, mert össze
+kellett omlania. Az ellenforradalmak nem tudják ledönteni, de már ugy
+látszik, hogy maguk a munkások fogják ledönteni: a leggyalázatosabb
+módon terrorizált, félrevezetett munkások. Hiába volt a munkásnak
+miniszterinél jóval nagyobb fizetése, a hamis bankót a gazdaember nem
+fogadta el, s a munkás jobban éhezett, mint a kirabolt burzsuj. Mert
+minden burzsujnak volt valamelyes gyökere falun, igy vagy ugy,
+élelmiszerhez jutott. A munkásnak, ha jól akart lakni, fel kellett
+csapnia vörös katonának.
+
+Tanuja vagyok, amint egy betüszedő keservesen panaszkodik a
+nyomdavezetőnek, hogy ő már nem birja tovább az éhezést.
+
+– Maga panaszkodik? Hisz maga már akkor kommunista volt, amikor még hire
+sem volt a kommunizmusnak!
+
+– _Nem igy értettem a kommunizmust!_ – kiabált a megcsalt ember dühével.
+
+Természetes, hogy nem igy értette. Egyetlenegy jobbérzésü ember sem
+értette igy. A vezérek rabolnak és raboltatnak s duskálnak minden jóban.
+A munkást veti fel a hamis pénz, s maga, felesége, gyermekei éheznek. De
+csak a pesti munkások éheznek, a mezőgazdasági munkásnak a nagy
+uradalmakban uri dolga van. Dolgozni alig dolgoznak valamit, vigan
+fogyasztják az uradalmak készleteit. Hogy lesz-e harapnivaló a jövő
+esztendőben, arra nem gondolnak: „egyél, igyál, mulass, minden egyéb
+semmi.“ Iparvállalatok, uradalmak mind szörnyü deficittel „dolgoznak“,
+ismeri be egyik népbiztos a szovjetgyülésen, s ugyanaz állapitja még,
+hogy a hivatalok tele vannak csirkefogókkal, akik nemcsak az időt
+lopják, de lopnak mindent, ami megfogható. Kisül, hogy a
+szovjetköztársaság nagy bünszövetkezet, tagjai rablók és gyilkosok! Van,
+bizonnyal van köztük néhány tiszta kezü és zavaros fejü álmodozó is,
+magam is ismerek egyet, akinek tisztakezüsége mellett hitet mernék
+tenni. Lukács György az, a Hitelbank igazgatójának fia, akire nem az a
+megállapitás találó, hogy: vagy szent vagy őrült, hanem ez: szent is,
+őrült is. Ez a szent és őrült ifju már kisdiák korában több könyvet
+olvasott össze, mint akárhány agg tudós egész életében. Barátait, ha
+valami „uj“ elmélettel állanak elé, mosolyogva inti le: rég tul van ő
+már azon! Kéjelegve dicsekszik, hogy radikalizmusával tiz esztendővel
+mindig előbbre jár, mint rokongondolkozásu barátai. A Kisfaludy-társaság
+pályázatán tünik fel a 22–23 éves bankárfiu a modern drámáról irt
+nagyszabásu könyvével. Lenézi a Kisfaludy-társaság öregeit, ezek neki
+mind vén szamarak, de a lenézett társaságtól nyert koszorut látható
+boldog-büszkén tüzi a fejére. A könyv alapos könyv, de nyelve, stilusa
+rettenetes. Végére juthatatlan, össze-visszakeveredett mondatokban ir:
+ugy ennek, mint ezután következő müveinek olvasása a türelmet kemény
+próbára teszi. Amint elébb mondám, csodabogarakat közölnek könyveiből, s
+ugyanez a sajtó most egekig magasztalja. Nem csodálom, mert elsőrendü
+tiszteletdijat s elsőrendü élelmezést igér az irodalom munkásainak.
+Bizonyos, hogy komolyan igérte ezt ez a szent és őrült ifju, s talán még
+a proletárdiktatura rövid életében beváltja igéretét, ha népbiztostársai
+is szentek és őrültek, mint ő. De ezek mindent elraboltak és
+elraboltattak, s a magyar iró sohasem éhezett annyit, mint az „elsőrendü
+ellátás“ négy hónapjában.
+
+Az ötvenes-hatvanas évek egyik sokat éhező irójától megkérdezte valaki:
+
+– Ugyan bizony, mi tartja benned az életet?
+
+– A lelkesedés s a dunaparti szilva!
+
+Most azonban sem lelkesedés, sem dunaparti szilva. Zsirtalan és hustalan
+tökkáposzta-főzelék az ebéd is, a vacsora is. Szekerek végtelen sora
+döcög Budapest uccáin, tökkel és mindig tökkel megrakodva. Ezren meg
+ezren esküsznek meg, hogy, ha vége lesz a vörös uralomnak, soha tököt
+nem esznek.
+
+Undoritó, felejthetetlenül undoritó látvány a tökkel megrakott, a
+szemetes uccákon végigdöcögő szekérkaraván. Volt egy királyunk, akinek
+Kun László volt a neve. Ennek uralkodása alatt oly nagy volt a
+szegénység, hogy az emberek maguk huzták a szekeret, mivelhogy nem volt
+igavonó állat. Ma is Kun László szekerének hivják a taligát, mit a
+szegény ember maga huz. Amint halhatatlanná lett Kun László szekere,
+halhatatlan marad a tök is, Kun Béla nevével kapcsolatban.
+Elképzelhetetlenül sivár képet mutatott a feketegyász város. Ha egy
+város romokban hever, az ember Mariusként leül a romokra és zokog. Itt
+állnak a falak, megvannak a tetők, s ez a város mégis halottabb, mintha
+romokban heverne. Ez nem zokogtat. Ez émelyegtet. Ez az émelygés sirig
+kiséri mindazokat, akiknek e feketegyász város falai közt kellett
+senyvedniök.
+
+Mark Twain, az amerikai humorista kacagtatóan mondja el egyik
+humoreszkjében, hogy micsoda bolond dolgokat irt, amikor ő gazdasági
+lapot szerkesztett. Többek közt leirta, hogy mely nagyszerü krumpli
+terem – a fán. A cikk megjelenése után bekopogtat hozzá egy öreg
+földbirtokos. Kezében az ujság. Kérdi: Ön a szerkesztő? – Én. – Ön irta
+ezt a cikket? – Én. Az öreg ur szót sem szólt, csak megcsóválta fejét és
+eltávozott. De hát ez, – mondaná édesapám – rege. Ám nem rege, de komoly
+valóság, hogy a közélelmezés népbiztosa április végén őszintén
+megvallja: csak májusban és juniusban nem lesz hus, de juliusban már
+lesz, mert „tudvalevően a mezőgazdasági munkák _junius végén
+befejeződnek_ s a gazdák ekkor piacra viszik az állataikat“. Mondanom se
+kell, hogy a gazdák megátalkodott, makacs emberek, velök nem lehet
+elhitetni, hogy a gazdasági munkának juniusban vége, azontúl ökörre
+szükség nincs: burzsuj és proletár juliusban is zsir és hus nélkül eszi
+a tököt.
+
+Julius 29-ikét, házasságunk 35-ik fordulóját úgy ünnepeljük meg
+nagyanyókával, hogy a feketegyász városból egy pestmegyei tót faluba
+menekülünk. Ott nyaral a leányom négy apró gyermekkel, itt akarja tejjel
+feltáplálni őket. Nyomorult viskó földes szobácskájában huzódnak meg: az
+én falumban a cigánykovácsnak különb háza van. A szivem összeszorul,
+érzem, mint szivárog a vér belőle. Hát idejutottunk! Messze Keleten
+üresen, némán szomorkodik egy nagy ház, egy nagy kert, s az én
+gyermekem, az én unokáim putriban, a földön fekszenek… De az anya –
+anya. Neki az a fontos, hogy sok és jó tejet tölthet gyermekeibe. A
+gyermekeknek: itt is van erdő, mező, ahol szabadon járhatnak-kelhetnek,
+szaladgálhatnak. Itt voltaképpen csak mi vagyunk igazán szomoruak, mi,
+az öregek. Hát ezért éltünk? Ezért kinlódtunk?
+
+A falu különben meglepő szép. Minden kertben sok gyümölcsfa, főként
+szilvafa temérdek. Messziről kis erdőnek tetszik a falu. És erdő
+koszoruzza köröskörül. Csővár a falu neve, 48 előtt a Prónay-család
+jobbágya volt a nép. Nem messze. Acsán remetéskedik az agg Prónay Dezső,
+a kuruc magyar. Mit kellett megérnie ennek a magyar viselethez, a magyar
+erkölcsökhöz minden időkben hü magyarnak! A kastélyában dorbézoló vörös
+katonák estétől reggelig az agg főurral szolgáltatják ki magukat! Soha
+szeszesitalt nem ivott, s kényszeritik, hogy koccintson, igyék velük. És
+akkor az aggastyán földhöz vágja poharát: Nem, nem, soha! Egyik vörös
+mellének szegezi fegyverét. Prónay pisztolyt ránt elő, s a gyáva vörös a
+fegyvert leereszti… Meghalni? Nem, ölni igen, meghalni nem szeret a
+vörös. A volt jobbágyok neszét veszik, hogy az ő volt földesuruk
+kastélyában tivornyáznak a vörösek. Nosza, felkerekednek s huszonnégy
+fegyveres vörös esze nélkül szalad a jámbor tót atyafiak haragja elől…
+
+Szakadatlan haza gondolok s emiatt nem tudom élvezni a falut. Gyötrelem,
+kín itt minden pillanat. De kárpótol a szenvedésért, hogy a tót
+atyafiakat közvetlen közelről ismerhetem meg. Mely becsületes, mely
+hüséges, mely hálás nép ez! Atyjaként tiszteli s szereti volt
+földesurát, aki 48 után is igazi atyja, támogatója, védője az ő népének.
+S mely jószivü nép! Ahol megfordulnak unokáim, mindenütt megrázzák nekik
+a gyümölcsfákat; mindenütt szelnek nekik egy karéj kenyeret, s igen
+megsértődnek, ha el nem fogadnák. Akárcsak az én népem!
+
+Buza, árpa, zab lekaszálva, a sarjura még később kerül sor, én meg ugy
+szeretnék kaszálni! A séta a réten, az erdőn ki nem elégit. Dolgozni
+szeretnék s nincs mit. Mindössze egy szekér árpakévét dobálhatok a
+gépbe: pap házigazdám bizony nem tehet arról, hogy nem termett több
+ennél. Jövőre ennyi sem fog teremni. Néhány hold parókhiális földjét is
+kommunizálták. De… Nini, mi történt? Trénszekerek kanyarodnak be az erdő
+felől, kisebb-nagyobb csapat vörös katonák ereszkednek le innen is,
+onnan is az erdő sürüjéből: a szerte züllött vörös hadsereg előfutárjai
+ezek. Kevés ideig pihennek, sietnek Vác felé. A sapkákról eltüntek a
+vörös szalagok, kicsiny nemzetiszin szalagok kerülnek elő a sapkák
+bélése alól.
+
+– Vadnak-e itt magyarok? – kérdi egy sastollas katona.
+
+– Nem igen, – mondom én. – De hát te hogy kerülsz ide Csikországból?
+
+– Honnét tudja az ur, hogy én onnét való vagyok, – döbben meg a fiu.
+
+– Onnét, mert csiki a beszéded. Csak ti mondjátok igy, hogy „vadnak“.
+
+– E’mán szent igaz.
+
+Kitudódik, hogy e fiu egyike az „átgyurt“ székely vörös katonáknak.
+Székely urak gyurták át…
+
+Oh, oh, gyerünk tovább. Hiszen, minden jó, ha a vége jó. Azok a székely
+urak, csak azt cselekedték, amit annyi más ur cselekedett: egyik
+„beijedt“, a másik meg „az ördöggel is szövetkezett“ – csak még egyszer
+bevonulhasson az édes anyaföld kebelére.
+
+– Mégis csak jól választottuk meg a házasságunk napját, Mária. Ennek
+évfordulóján omlott össze a vörös világ.
+
+Augusztus 1-én reggel pedig a papiházba egy kis fiut hozott a gólya. Ha
+ez a gólya beszélni tudna, ezt mondhatta volna:
+
+– Jegyezzétek meg ezt a napot. Ma kezdődik a – fehér világ.
+
+
+
+
+TIZEDIK FEJEZET.
+
+
+Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött levelek lesznek, s az
+igen hosszura nyult könyv befejeződik.
+
+_1919. augusztus havában._
+
+Tehát: a vörösvilág összeomlott. A népbiztosok egyrésze megszökött. A
+főbünösök szöktek meg. Tul a Dunán népitélet végez azokkal, akiknek az
+eltünésre nem volt idejük; Budapesten oláh katonaság fogdossa össze
+őket. A nagy fellélegzés örömébe ürömcsepp vegyül. Ennyire legyöngült az
+őserő?…
+
+*
+
+Az asztalfiának szánt könyv irásában elakadtam. Elő-előveszem a tollat,
+egy szó nem sok, leirni annyit sem tudok. A falumból tavasz óta sem
+szóbeli üzenet, sem levél. Vajjon a fáim élnek-e még?
+
+*
+
+Egyetlen egy napilap jelen meg. Nem a régiek közül való. Most született.
+Lám, ebben az országban meghalni nem lehet. Az egyetlen magyar lapot egy
+darabont-képviselő szerkeszti. Van-e magyar, aki a darabont világra
+emlékszik még? Egyáltalán, vannak-e magyarok? Az egyetlen magyar
+napilapot oláh cenzor cenzurázza. Hallani vélem a kalandor gróf
+dunnyogását: «Él magyar, áll Buda még.»
+
+*
+
+Tul a Dunán szervezkedik a nemzeti hadsereg. Horthy Miklós, a hős
+tengernagy a szervezője. Kunmagyar. Hát csakugyan «megvirrad még
+valaha?» Nem lesz mindig éjszaka? Most még éjszaka. Sötét rengetegben
+bolyongunk, mint a mesebeli király. Nem találjuk a kivezető utat. Vajjon
+meglátom-e az Igéret földjét? Már azzal is megelégedném, ha gyermekeim
+pillantanák meg.
+
+*
+
+_Szeptember 21._
+
+Hetek óta nem volt toll a kezemben. Máriának hetek óta egy volt a
+gondolatja: Ő hazamegy. Viszi Jankót is, halálnak eljegyzett
+gyermekünket. Még eddig minden gyermekét kitépte a halál karmai közül,
+hátha most is sikerül a lehetetlen? De akkor még apró gyermekek voltak;
+az _övé voltak, egészen az övé_. Szegény Jankó már többek kezéből került
+vissza az ő kezébe… Oh, Mária, Mária, Golgotha-hegyén térdeplő Mária, a
+halálé lesz a diadal, nem a tied! Heteken át a készülődés izgalmai, a
+bucsuzódás keservei. Éjszakák után éjszakák, szemünkre alig jön álom.
+Most válunk el először harmincöt év alatt. Lehetséges ez? Szivünkről
+szakadt gyermekünkért mit nem cselekednénk? Mária elment. Az erkélyről
+kisérte könytől homályos szemem a hazabujdosó anyát és fiát, mig a
+messzeség elnyelé. Soha még a vasuthoz ki nem kisértem senkimet. Nekem
+minden válás – komoly, igen komoly fájdalom. Máriának is. Hogy két öreg
+ember elsirja magát a hömpölygő, dulakodó tömegben! Igy, igy, itthon,
+ahol csak Isten lát, senki más. Csak Isten hallja a bucsuszót, nem is
+hallhatja más, mert egyikünknek sincs szavunk.
+
+Reggel tünt el bus alakod, Mária. Vajjon látlak-e többet? A fiamat
+utoljára láttam.
+
+*
+
+_Október._
+
+Ha gyéren is, akad egy-egy ember, aki levelet hoz Máriától s visz tőlem
+őneki. Jankónak a kisbaconi levegő láthatóan jót tesz. A gazdaság
+rendben. A földeket mind bevetették a jó atyafiak. A falu csöndes.
+Különösen, mióta három legényt (a falurossza mind a három) Mária
+csendőrkézre adott. Ime, három legény terrorizált egy egész falut.
+Raboltak, gyujtogattak. Senki sem merte elfogatni. Vesztükre, Elek
+nagyapó méhesét rabolták ki. S Máriát, a bátor pesti asszonyt, áldja az
+egész falu. _Ez is_ te vagy, Mária! Ha igy el tudnál bánni a halállal
+is!
+
+*
+
+Az a gondolatom támadt, hogy minden nap eseményét feljegyzem röviden,
+hogy mindjárt átadhassam, ha véletlen postás akad. Ugyanezt cselekszi
+Mária is. Sőt Jankó is fel-feljegyez egy s mást. Az irása változatlan. A
+vonásai határozottak. Ez az édesanya s a baconi levegő müve. Vajjon én
+szivom-e még ezt a levegőt?
+
+*
+
+«Amig én nem kérlek, ne gyere haza.» Szegény Mária, mit kellett leirnod!
+Nem megyek, nem. De éjjel, az álom szárnyán, szabad, ugy-e? Minden éjjel
+rólad álmodom. Kierőszakolom magamnak ezt az álmot. Órákig fekszem
+ébren, szakadatlan Rád gondolok, igy szenderülök el. Bizonyos, hogy
+látni foglak. És látlak is. Csak egy busit, hogy Te mindig néma vagy,
+néha komor is, mintha valamiért neheztelnél reám. Szólalj meg, Mária! De
+ha nem szólalsz meg, látásoddal is megelégszem.
+
+*
+
+_November 16._
+
+Ma nagy ünnepe volt az ország szivének: bevonult a nemzeti hadsereg. Én,
+ősi szokásomhoz hiven, itthon ünnepeltem. Az Országháza előtt volt a
+tábori mise. A családot a «kis doktor» képviselte. No, meg Ágnes, az én
+«dajkám». Ő a Muzeum-kertből nézte végig az uj honszerzők menetét.
+Magánkivül rohant be, a kályha mellett üldögélő öregemberhez: Sohasem
+láttam ilyen szép katonákat! Már tegnap leszedte koszoruimról a
+szalagokat, zöld festéket vett, két szalagot zöldre festett s kitüzte az
+erkélyre a Benedek-család nemzeti lobogóját.
+
+Csodálatosan munkál ebben a székely leányban az őserő. Nappal egymaga
+végzi két ember dolgát, este meg tanul. Késő éjjel is tanul. Decemberben
+levizsgázik a harmadik és negyedik polgáriból. Lolli foglalkozik vele
+esténként. Azt mondja: tüz az esze. Szegény leány! Pedig ő is el van
+jegyezve a halálnak, mint a mi fiunk…
+
+Vajjon lesz-e e levelemnek postása? Innen, ugy látszik, már senki sem
+megy haza. Annál többen jönnek hazulról ide. Jönnek, jönnek, folyton
+jönnek a számüzött magyarok.
+
+*
+
+_November 19._
+
+Tegnap este óta hull a hó. Itt a tél. Egész komolyan itt van. Kezdődik
+az igazi fázás és koplalás. Két forradalom, megszállás:
+Csonka-Magyarország kirabolva. Egy kályhára való fát és szenet valahogy
+összeteremtünk, de a lakosság nagy részére irtózatos szenvedés vár. Sőt
+már itt is a szenvedés. Még tiz nap van hátra a hónapból s már ötezer
+korona elfogyott. Pedig csak négyen vagyunk. Már kezdek körülnézni a
+lakásban… Mit is lehetne eladni nagyobb szivfájdalom nélkül?
+
+Ma éjjel igen megrikattál, Mária. Hazajöttél, az előszobában egy
+pillanatra megálltál, szó nélkül megfordultál s elmentél. Sirtam, mint a
+gyermek. Sirva ébredtem fel. Arcomon záporként folyt le a könny. Hosszu
+időre lehangolt az álom. De lassanként lecsendesültem. «Somnia sunt
+contraria». (Az álmok ellenkezőt mondanak.)
+
+Vajjon lesz-e e levélnek postása? Amióta elmentél, még ilyen
+reménytelenül nem irtam levelet. Jó éjszakát, szivem Máriám!
+
+*
+
+_November 24._
+
+Nemsokára megkapjuk a békefeltételeket. A békedelegáció elnöke: Apponyi.
+Ennek méltán örvend minden magyar sziv. Ha valaki még valamit kivivhat
+javunkra a konferencián: ez ő. Ott a helye, nem a miniszterelnöki
+székben. Ott összemorzsolnák a «fajmagyarok». Mi ez? kérdenéd, ha
+kezedbe kerülne e «macskaköröm». Megmagyarázom. Világosan emlékszem:
+éppen huszonöt esztendeje, a rég megboldogult _Fővárosi Lapok_-ba
+vezércikket irtam. Az volt a cime: _Mind jeles irók vagyunk_. Ha ma
+irnék cikket, ennek az lenne a cime: _Mind fajmagyarok vagyunk_.
+Egyébként a kicsi Máriát ugy elválasztották, hogy észre sem vette.
+Pompás szinben van, nagyszerüen fejlődik. Táncol, énekel, mindenféle
+mókákat csinál. Amikor szülelett, felsóhajtottam: Hát te mire születtél!
+Most azt mondom: be jó, hogy születtél! Mert igen bájos gyermek, az öreg
+ember meg valamennyi önző.
+
+*
+
+_December 2._
+
+Napok óta pihen naplóiró-tollam. Rettenetesen lehangol a reménytelenség:
+semmi kilátás, hogy hirt adjunk magunkról. Ha egy nap nem: kaptál
+levelet valamelyik gyermektől, kétségbeestél, minden rosszat
+össze-visszagondoltál. Nem merek arra gondolni, mit csinálsz most. Ma
+itt volt egy székely fiu: Püspökladánytól Szolnokig gyalog tette meg az
+utat, mert nincs személyforgalom. Itt egy _ezeres_ bankóra ült s ugy
+kelt át a Tiszán. Igy csónakázik most a magyar. Ez nem látott titeket,
+de «hallotta», hogy jól vagytok.
+
+A mai este korszakalkotó. Mától kezdve engedély nélkül lehet kószálni
+egész éjjel, ugy helyreállott a rend. Ugy legyen! No, és: a _Jó Pajtás_
+feltámadott. Csak kétszer fog megjelenni havonként a papirhiány miatt. A
+fő, hogy erkölcsi kényszer elé kerültem: irnom kell. Mert amióta te
+elmentél, Mária, egy sorral sem folytattam a könyvemet. Csak ülök, ülök
+naphosszat, olvasok, olvasok s mert ugy látom, sohasem fogod olvasni e
+naplót, meg merem mondani, hogy rendszerint késő éjjel alszom el
+valamelyik könyvön. Mit is mondott édesapám? «Nekem az a könyv, ami a
+gyermeknek a csics: elalszom rajta.» Nekem is. Végtelen boldog vagyok,
+hogy halálos veszedelem nélkül irhatom le és nyomathatom ki ezt a három:
+szót: Isten, Haza, Nemzet, – s természetes, hogy a Jó Pajtás ezután is a
+_szeretet ujsága_ lesz, mivelhogy én Krisztus igaz tanitványa vagyok és
+maradok. Ma sokan veszik ajkukra e szentháromságot: Isten, Haza és
+Nemzet; sokan, igen sokan olyanok, akik nem oly rég mind a hármat
+megtagadták, kicsufolták, most meg hirtelen, igen ügyes fordulattal
+lármás fajmagyarokká lettek. S mert nagy, igen nagy érdekük, hogy közel
+multjukról le ne hulljon a lepel, ezeknek már Apponyi Albert sem igazi
+keresztény magyar. Apponyi, akiről Tisza Kálmán fülem hallatára mondta:
+A barát levetette a csuhát! Tanunak merném hivni az Istent, hogy az a
+nagy tömeg, mely benső hit nélkül veszi ajkára ama Szentháromságot, nem
+busul, nem emésztődik annyit az ország szörnyü romlásán, mint amennyit
+busulok, emésztődöm egymagam. Minden nappal tiz esztendőt vénülök, –
+bizony, mondom néked, már rég tul vagyok Mathuzsálem korán. Hogy negyven
+esztendő keserves robotolása, minden hivságos gyönyörüségtől való
+tartózkodás után _ilyen_ öregséget értem: a Végzet e kegyetlen itéletébe
+kezdek beletörődni. De ha az ezeresztendős nemzet dicstelen végére
+gondolok (s nincs nap, tán óra sincs, hogy ne gondoljak erre): még ha
+több lett volna is e nemzetnek a büne, mint az erénye (aminek
+megforditottja igaz), soha meg nem szünnék lelkem háborgása azon a
+feneketlen nagy igazságtalanságon, ami e nemzeten elkövettetett!
+
+De hát én csak irok s a szivem majd megszakad a nagy reménytelenségben:
+talán sohasem fogod olvasni kusza soraimat, én sem fogom látni a te
+áldott kezed irását, talán nem is látlak meg soha _ezen a világon_.
+Hiszen lehet, hogy hamarosan megkapjuk a rég kész békefeltételeket, de
+már hallom az eget-földet rengető üvöltést: Bár ne ismertük volna meg
+soha! Hallani vélem a földrengés moraját, s két öreg ember, messze
+egymástól, tehetetlenül vergődik: a Sors még azt a kegyet is megtagadja
+tőlük, hogy egymás kezét fogva zuhanjanak a megsemmisülésbe… Imádkozzál,
+Mária, hogy, ha már… együtt, együtt, együtt!
+
+Jó éjszakát, szivem Máriám!
+
+*
+
+_December 6._
+
+Mostanában, többek között, azzal foglalkozom, hogy a régibb költőkből
+(Kölcsey, Vörösmarty, Petőfi, Arany, Tompa) a mai időkre szomoruan
+találó strófákat irok ki a _Jó Pajtás_ gyermekeinek. Közbe-közbe
+megakaszt egy-egy költemény, a falusi élet csendes boldogságát, erdőt,
+mezőt, kertet éneklő, s egyszerre csak előttem az én kertem az ő
+szépségeivel és sirás fojtogatja torkomat. S hiába csendesitem, háborog
+a lelkem: szörnyü, szörnyü nagy igazságtalanság történt velünk, Mária!
+Mely kevésre mérsékeltük vágyainkat, mely egyszerü életre rendezkedénk
+be, s a Sors ebből is kizavart! S ebben a keserves lelkiállapotban is,
+tudod-e, mit cselekszem? Esténként, elalvás előtt mezőgazdasági
+könyveket olvasok! Hát fogok én még szántani-vetni? Fogok én még aratni?
+Száz meg száz dolog jut eszembe: ha otthon volnék, ezt tenném, azt
+tenném, itt ujitanék, ott ujitanék – nem kacagtatóan bolond képzelődés
+ez? Hiszen, amire én hazajutok – ha jutok – rám fog illeni a mesebeli
+szegény ember mondása a vén emberről: Ez már _csak volt_ ember!
+
+Jó éjszakát, szivem Máriám!
+
+*
+
+_December 10._
+
+Teljesen el vagyunk zárva egymástól: egy lelket sem engednek át a
+Tiszán. Én már abban sem bizom, hogy a béke után hamarosan megnyilik az
+ut előttem. Ez kétségbeejtő! Hogy én még egy nyarat itt szenvedjek át!
+Hisz nekem minden perc oly drága már. Maholnap kifogyok az időből. Mint
+roskatag, testileg-lelkileg összetört aggastyán vánszorogjak haza?! És
+Te! Mi lesz Veled e rettentő bizonytalanságban?! Miért is engedtelek
+haza? Ugyis elébb-utóbb ez lesz a vége: minden elpusztul, minden,
+minden! Lehet-e már nekünk ott nyugodalmas életünk? És ha ott nem lehet,
+egyáltalán ezen a kerek világon lehet-e valahol?
+
+Oh, ezek az álmok! Valamelyik éjjel gyalogszerrel mentem haza. Kis batyu
+volt a kezemben. Parasztfejkendő összebogozva, benne, nem tudom, mi.
+Valószinü, egy darabka kenyérmaradék. Igen könnyü volt. A pap csüre s a
+patak közt, amint a félhomályban elhaladtam, két falusi ember állt – nem
+tudom, kik – s egy csendőr. Összeszedtem magamat, határozott lépésben
+mentem tovább, mintha nem is láttam volna őket. Aztán egyszerre az
+ebédlőben voltam. Láttam Mária leányomat, a nyitott ajtón át, az ő
+szobájában, s vele volt Jankó is, szegény. Nem vettek észre, nem szóltam
+hozzájuk, besurrantam a hálószobába. Te feküdtél, nyitva volt a szemed,
+a rémület mintha megmerevedett volna arcodon, én meg Rád borultam, sirva
+csókoltalak s ujra meg ujra elzokogtam: Nem, nem tudtam megállani, hogy
+haza ne jöjjek! (Válasz ama leveledre, melyben azt irod, hogy addig haza
+ne menjek, amig Te nem kérsz erre, ha egy évig kell is elszakadtan
+élnünk.) Csak egyszer hallanám bár egy szavadat, de mindig néma vagy. Jó
+éjszakát, szivem Máriám! Már azt sem bánom, ha nem szólsz, csak
+lássalak.
+
+*
+
+_December 12._
+
+Csak panaszkodnom kellett, hogy sohasem szólsz hozzám, ha álmomban
+látlak, s még az éjjel feljöttél Pestre. Beszélgetésünkből csak ennyi
+maradt meg reggelre: – Hány véka buzát vetettél? – Tizet. – Csak? Hisz
+sokkal többet irtál. – Uj jegyzőnk van s egyet s mást el kellett
+rejtenem, magyaráztad te. – Mi az uj gazda neve? – Nagy Ferenc. Hát a
+feleségét hogy hivják? – _Liéva_. Ezen a bolond néven nagyot nevettem.
+Hiszen, bolond álom volt az egész (többé-kevésbé bolond minden álom), de
+fő, hogy beszélgettünk.
+
+*
+
+_December 16._
+
+Teljes egy hónapja irom e naplót, s postása nem akad. Neked sem akad
+postásod, Mária. Most rövid, ártatlan levelekkel próbálkozom. Ma inditok
+utnak egyet, melyet Kolozsvárig visz el egy jótét lélek. Ott dobja be.
+Vajjon mi lesz a sorsa?
+
+Képzeld, Mária, ma Gyönkről, Tolnamegyéből irt egy Csanády Sándor nevü
+tanár, a Jó Pajtás munkatársa. A felesége székely leány. Jelzi, hogy
+feladott részemre egy hatkilós csomagot: lisztet, zsirt meg – két karéj
+kenyeret. Ó, de megható! Nyilvánvalóan azt hiszik, hogy Elek nagyapó
+éhezik. Sőt ölnek majd egy «disznókát» is s abból is juttatnak nekem.
+Hát csak gondoskodnak rólam a jó emberek!
+
+*
+
+_December 17._
+
+A Stefánia-gyermekkórházban nagy karácsonyi ünnep lesz. Ott lesz az
+amerikai, a hollandiai és a svájci misszió. Bókay kérésére alkalmi
+verset irtam a – Szeretetről. Azt mondják: szép. A missziónak bizonnyal
+igen fog tetszeni, mivelhogy egy szót sem értenek meg belőle. (A
+szeretetnek nincs határa. Lám, tengeren is átalszálla stb. stb.) Folyton
+és folyton: a szeretetről nótázok, de, bizony, nem nagy eredménnyel:
+tovább tombol a gyülölet. Szinte látom: ha hazavetődöm valaha, a
+gyülöletnek leszek áldozatja. Mindegy. Csak még egyszer megláthatnám,
+megcsókolhatnám az édes anyaföldet! S a te kezedet.
+
+*
+
+_December 18._
+
+Ma jelent meg a Jó Pajtás karácsonyi száma. Ebben van Jankó _Nehéz órák_
+cimü története is, amelyet a proletárdiktatura feszitett keresztre, de,
+lám, nem kellett husvétig várnia: feltámadott Karácsony ünnepére. Igazat
+irtál-e, Mária, november elején kelt leveledben, hogy fiunk állapota
+javul? Te csak egyet gyülöltél mindig: a hazugságot, de félek, igen
+félek, hogy nem irtál igazat!
+
+Ez a nap, nagy nap: szerencsésen megérkezett a gyönki küldemény. Az első
+s valószinüen az utolsó csomag az Urnak 1919-ik esztendejében. Kérdi az
+öreg levélhordó: Ugyan, mi az oka, hogy ebben az esztendőben nem jött
+csomag hazulról? Más esztendőben, télen, négy-öt is jött egy nap! – Hát
+nem tudja, öregem, hogy a mi földünk meg van szállva? – Ó, ó… Adok
+egypár koronát az öregnek, aztán egyszerre csak látom, hogy könny
+csordul ki a szeméből s dadogva mondja: Egy hete nem ettem kenyeret. Sem
+én, sem a gyermekeim. Adjon, kérem, egy darab kenyeret! Kiszólok a
+konyhára: – Van-e kenyerünk, Ágnes? – Éppen csak ebédre való. Ma sütünk.
+– Hopp! Hisz itt a kenyér! Hirtelen felbontom a csomagot, kihalászom a
+két karéj, kenyeret, egy falást leszelek magamnak, hadd kóstolom meg a
+gyönki hófehér kenyeret, a többit az öregnek adom.
+
+Két karéj kenyér! «Isten nevében!» Szivembe nyilallik, hogy édesapám
+hetven esztendeig szántott-vetett, szántó-vető ember volt minden ősöm,
+az volnék félig-meddig magam is, s ime, lisztet és két karéj kenyeret
+küldenek nekem, mert azt hiszik: nincs kenyerem! No, nincs is nagy
+bőségben. Az a kevés is – fekete. Otthon a cselédem fehér kenyeret
+eszik. Mi ez? A falu meg akarja büntetni a «bünös» Pestet, de nem azok
+bünhődnek, akiket büntetni akar, mert azok bármi pénzt meg tudnak
+fizetni egy kiló lisztért. Engem büntet a falu, engem és sok-sok ezer
+társamat, akik falun születtek, városba jöttek megszerezni a mindennapi
+kenyeret, egyikünk-másikunk azért is, hogy otthon maradt testvéreinknek
+nagyobb darab jusson. Nem, nem; ez nem vezethet jóra…
+
+Egyébként ma este nagyszerü vacsoránk lesz: _puliszka tejjel!_ Eszerint,
+ma este, ha volna királyunk, azzal sem cserélnék. Hogy is szól a nóta?
+«Nem bánom, hogy parasztnak születtem…» Igen szeretem a paraszti életet.
+Jó éjszakát, szivem Máriám!
+
+*
+
+_December 26._
+
+Volt-e még valakinek ilyen szomoru karácsonya, mint nekünk, édes öreg
+párom? Volt bizonnyal, de szomorubb alig. Mária, Mária, de eltalálták a
+te nevedet! Ugy-e, átsirtad a szeretet ünnepét? Az én szivem folyton
+sirt. Nem is sirt, vérzett. Nem tudtam eltitkolni megmérhetetlen
+szenvedésemet: ki-kicsordult a könny szememből. Oly messze egymástól,
+hogy «a gondolat is elfárad, mire odaér», ennél kegyetlenebb büntetés
+sujthat-e még minket? Egyedül mentem Marcziékhoz, egyedül bandukoltam a
+sötét uccákon Máriáékhoz. Sirt az ég is. Sirtam én is. Nem, nem hiszem,
+hogy a gyászfekete városban lett volna még ily boldogtalan, árva öreg
+ember. Próbáltam örvendezni az unokákkal – fojtogatott a sirás. Aztán
+hazajöttünk s szomoru csendességben elfogyasztottuk a karácsonyesti
+rövid vacsorát. Máskor együtt az egész család. Most hárman. Tegnap este
+mind eljöttek hozzám a gyermekek. _Vacsora után_ jöttek. Hallod, Mária,
+hallod? Az ünnepi vacsora elmaradt. «Hajdan» minden vasárnap az
+öregeknél a vacsora. Most az ünnepi vacsora is elmaradt. Egy kis ünnepi
+kalács – ennyi az egész. De legalább együtt voltunk, akik itt ragadtunk…
+Hát ti együtt voltatok-e, akik _ott_ ragadtatok?
+
+Mostanában minden éjjel meglátogatsz. Nyilván érzed, ugy-e, hogy várlak,
+erősen várlak, szivszakadva várlak? Jere, jere, amint jöhetsz. Ugyis
+előbb-utóbb számüznek onnan minket. Bár találkoznék ebben is a
+gondolatunk. Mert semmi remény, hogy ez az irásom valaha eljusson
+hozzád.
+
+Akár hiszed, akár nem, ezidőszerint csak az lépheti át a Tiszát, aki
+Bécsben vagy Triesztben szerez igazolványt. Kacagjunk vagy sirjunk ezen?
+Igy még nemzet nem volt megalázva, mióta a világ – világ!
+
+Egy igazi boldog mégis van a családban. Ez – Ágnes. Szerencsésen letette
+a vizsgát. Most már lehet majd belőle postáskisasszony – Nagybaconban.
+Oda vágyakodik. A falujába. Ágnesnél csak egy boldogabb ember lehetne –
+az én vagyok. Ha t. i. sem irni, sem olvasni meg nem tanulok. Ha
+parasztnak maradok. De nem, mégsem. Akkor nem ismerlek meg Téged. Nem
+ismerem meg az igazi boldogságot. Nem tudnék sirni. Mert van valami
+különös gyönyör abban, ha láthatlan kéz szorongatja a torkunkat, aztán
+egyszerre megered a könny szemünkből. Hiszen, ha gyönyör, bő részem van
+benne – áldassék érette Istennek szent neve!
+
+Ma reggel villámlott, mennydörgött. Most meg, délfelé, gyönyörüen süt a
+nap. Mintha tavaszodnék. A Természet is megbolondult? Engem nem csap be.
+Csak azért is itthon maradok. Folytatom a Bibliaolvasást. Igen, igen, ha
+édesapám nyolcszor olvasta végig, nekem is legalább egyszer elejétől
+végig kell olvasnom. Hogyan is várhattam erre idáig? Szégyen, szégyen!
+
+Jó éjszakát, szivem Máriám!
+
+*
+
+_1920. január 3._
+
+Engem nem talál készületlenül, ha ez az esztendő az elmultnál is
+szomorubb lesz. Ha kevésbé rossz lesz: ezért a kevésért is áldassék
+Istennek szent neve. Szilveszter estére egybegyült az elárvult család.
+Mint karácsony ünnepén, most is vacsora után. Az én vacsorám köleskása
+volt tejjel. Királyi vacsora. Már az ős hazában kedves étele volt ez a
+magyarnak. Nekem is. Az éjféli fánk elmaradt. A puncs is. Amazt pogácsa,
+emezt forralt bor helyettesité. Az egyszeri szegény zsidó
+kétségbeesetten panaszolta a rabbinusnak, hogy mindjárt itt a husvét s
+az ő házában nem lesz macesz, mert ő oly szegény, mint a templom egere.
+– Macesz? Meglátod, hogy macesz – az lesz, mondta teljes meggyőződéssel
+a rabbinus. És lett. Lett, mert a szegény zsidó az utolsó rongyát is
+zálogba csapta. No, ugy-e, megmondtam, hogy macesz – az lesz! Magam is
+azt hittem, hogy fánk – az lesz. De – nem lett. Könnyes szemmel léptem
+át az uj esztendőbe. Nekem már hiába mondják: macesz – az lesz…
+
+De csomag ma ismét jött Gyönkről. A szegény tanár-ember leölette a «kis
+disznókát» s abból is juttatott nagyapókának egy kis kolbászt, hurkát,
+töpörtyüt. És ujra küldött egy karéj kenyeret. Ezt, természetesen, az
+öreg levélhordónak adtam. Pedig bizony magunk sem vagyunk bővében «a mi
+mindennapi kenyerünknek», jóllehet hüségesen olvasom a Szent Bibliát, s
+most éppen Jézus csodatételeit. Mely nagy szükség volna most az ő
+csodatételeire! Hiába, mi már nem tudunk leszokni arról a régi «rossz»
+szokásról, hogy asztalunkhoz ne ültessük, ha valaki étkezés idején
+toppan be. A jegyre adott kenyér nekünk sem elég, s mert csodatévők nem
+vagyunk, uzsoraáron vesszük a pótlást. Igy jut kenyérhez Pesten a föld
+szerelmesének a fia!
+
+*
+
+_Január 17._
+
+Ágnes meghalt. Két nap s két éjjel itthon ápolta Lolli, aztán be kellett
+szállitanunk a klinikára. Szegény leány, kihányta romlott tüdejét.
+Meghatóan hüséges, ragaszkodó teremtés volt. Engem valósággal dajkált,
+mintha gyermek lettem volna. Isten jót tett vele, hogy magához
+szólitotta. Általában, jó egy esztendő óta irigylek minden halottat.
+
+Szegény Ágnesnek alig jut könnyem. Hogy jutna, amikor a mi szép
+országunk kiteritve fekszik. Ma jött meg Párisból a gyászjelentés. Nem
+ért váratlanul s mégis, mégis! Csak a nagyobb magyar városokat emlitem:
+Pozsony, Kassa, Nagyvárad, Arad, Kolozsvár: ebből látható, szivem
+Máriám, mely nyomoru kis országgá zsugorodtunk. A vörös lobogó után a
+nemzeti szinü, ez után a fekete lobogó. Most valóban feketegyász város a
+«bünös» Budapest. – Nincs okunk a gyászra! biztatja csüggedt lelkünket
+Apponyi. A magyar névnek, a magyar géniusznak világot bejáró dicsőséget
+szerzett e lánglelkü ember. Reménységgel, bizalommal töltötte meg a
+magyar sziveket. A csonka ország lelkesen ünnepli a legnagyobb magyart.
+Csak reménységet hozott, s mégis egy szivlélekkel vallják: ő a
+legnagyobb magyar.
+
+…Én ezt harminc esztendeje vallom.
+
+*
+
+_Január 20._
+
+Ha tavaszra felszabadul a Tiszántul, lemegyek Tóth Jánoshoz, a
+Mórictanyára. Szegény barátom, mit szenvedhet az ő magyar lelke! Alig
+szabadult meg a vörösek kezéből, most az oláh megszállást kell
+végigszenvednie. Hallom, háromszor rabolták ki a házát. Ugy látszik,
+egyebütt kell szállást keresnem. Ha tavasznyiltáig fel nem szabadul a
+Tiszántul, beszegődöm valamelyik pestvidéki gazdához. Már meg is
+fogalmaztam az apróhirdetést. Igy szól:
+
+«Testem, lelkem kivánja a mezei munkát. Minthogy székelyföldi
+gazdaságomba nem mehetek, mezőgazdasági munkára szivesen vállalkozom.
+Kaszálni is tudok. Fizetést nem kérek, csak szerény ellátást s éjjelre
+jó ágyat. Benedek Elek, a Kisfaludy-társaság tagja.»
+
+Igy lesz, igy, szivem Máriám. Máskülönben testem, lelkem elsenyved itt.
+
+*
+
+_Január 27._
+
+Végre hir jött rólatok. Egy menekült postáskisasszony hozta. Hirt
+hozott, levelet nem. Azt a vizsgálattól ijedtében Szajolnál bedobta a
+Tiszába. Ha legalább elolvasta volna! Azt mondja, egészségesek vagytok.
+Jankó pompás szinben. Hát csakugyan sikerülne neked a lehetetlen is?…
+Oh, Istenem, ha sikerülne! Még eddig egy levelem sem jutott el Hozzád.
+Pedig mennyit irtam! Ugy látszik, ezeket is a Tiszába dobták. Majd
+tavasszal kifogják a szegedi halászok. A te városodat nem veszik el,
+Mária. Ez a mienk marad…
+
+*
+
+_Február 5._
+
+Ma éjjel azt álmodtam, hogy levelező-lapot kaptam tőled – _Oláhfaluból_.
+Nem tudtam elolvasni, úgy összezavarodtak a szavak. Minden éjjel látlak,
+de csak futólag. Meg-megvillan az arcod, aztán eltünik. Egyszer már
+megállhatnál, hogy egy kicsit kibeszélgesssük magunkat. Ó, Mária, Mária,
+miért futsz előlem? Félek, igen félek, a fiunk ismét ágyba dőlt, s te
+azért szaladsz előlem: ne kelljen ezt bevallanod…
+
+*
+
+_Február 6._
+
+Csak le kellett irnom, hogy ne szaladj előlem, aztán elaludnom, s
+mindjárt találkozunk. A kocsiuton jártál-keltél izgatottan, mint a régi
+jó időkben, amikor vártad a levelet a gyerekektől. Épp akkor értem a
+kapuhoz (Budapestről gyalogszerrel), amikor harminc lépésnyire hirtelen
+visszafordultál a ház felé. De abban a pillanatban, még egy lépést sem
+tettél, megint a kapu felé fordultál, s a következő pillanatban egymás
+karjai közt sirtunk – aztán én leroskadtam a földre és elaléltam. Erre
+ébredtem fel nagy szivdobogással. A kocsi-uton egy ismeretlen férfi és
+asszony söpört. Mint a tükör oly tiszta volt az ut. Megjegyzem még, hogy
+amikor a kapuhoz közeledtem, folyton azt vitattam magamban: vajjon
+álom-e vagy valóság az én hazajövetelem. Végre is a valóság mellett
+döntöttem. Képzelheted boldogságomat. S képzelheted boldogtalanságomat,
+amikor felébredtem.
+
+*
+
+_Február 27._
+
+Nehéz volna elhitetnem Veled, hogy nem voltam fekvőbeteg, hisz husz
+napja, hogy nem irtam a Naplómba, s ceruzával irtam legutóbb. Nem voltam
+s nem vagyok fekvőbeteg, de ugy ránehezedett lelkemre a szomoruság, a
+reménytelenségből fakadó szomoruság, hogy már csak _muszájból_ tudok
+irni, annyit, amennyit okvetlen kell irnom az ujságomnak. Talán néhány
+nap mulva megkapjuk a béke-ultimátumot, de meddig tart még, amig a
+parlament ratifikálja s mikor nyilik meg az ut hazafelé? Én itt
+elsenyvedek! Mind mélyebben és mélyebben furódik lelkembe a félelem,
+hogy sohasem látlak többet az életben Téged, szivem Máriám! Mind
+világosabban elevenedik meg az utolsó hét emléke, amikor te az utra
+készülődtél; titkos könnyhullatásom éjjelenként; a te néma bucsuzó
+ölelésed. Vajjon nem azt jelentette-e a te részedről, hogy utólszor
+ölelsz?… Gyötörve gyötör ez a gondolat s csak azért merem leirni, mert
+már tudom, hogy ezt az irásomat sohasem fogod látni.
+
+…Most már igen komolyan kezdünk körülnézni a lakásban, mit is adhatnánk
+el nagyobb szivfájdalom nélkül. Szóval: Kezdődik a vetkeződés az én
+fészkemben is. Volt idő, amikor magam is kezdettem hinni, hogy minden
+idealizmusom mellett én voltam a világ legreálisabb embere.
+Megtakaritott pénzemen földre-földet vettem, azt fával teleültettem.
+Házat épitettem, annak környékét paradicsommá varázsoltam. Joggal
+remélhettem a legszebb öregséget, magányosságban, kettesben. Időnként
+meglátogatnak a gyermekek, az unokák; kedves lárma veri fel
+paradicsomunk csendjét. S ime, kitünt: én voltam a világ legostobább
+embere! Ha nem ragaszkodom olyan csökönyösen az édes anyaföldhöz,
+valahol Pest környékén, tizedrésznyi földön gondtalanul élnénk… De
+mindez henye beszéd. Sem élni, sem halni nem tudok másutt, csak _ott_.
+Akárcsak kisdiák-koromban, ugy sovárgok a falum után. Pedig már nem is
+akarok többet belőle, csak annyit, hogy Magyaróshegy tetejéről
+végignézzek piroscserepes háztetőin, kanyargó uccáin – erős
+elhatározásom: ha még egyszer a kapumon beléphetek, a magam jószántából
+ki nem lépek soha. Nem, nem, soha!
+
+…Folyton próbálgatjuk, hogy hol itt, hol ott postára adhassunk levelet.
+Adattam fel már Temesvártt, Aradon, Kolozsvártt, Brassóban,
+Besztercebányán, adattam fel már Olaszországban is. Most egyet Amerikába
+küldök. Lassanként leutazom az egész világot, én, akinek egy kis falu,
+egy kis kert volt az egész világa. Vajjon ki dobja tüzbe az én ártatlan
+leveleimet? Volt-e annak anyja, felesége, gyermeke?!
+
+*
+
+_Március 13._
+
+Rémülten látom, hogy az én reménytelen Naplómba már két hete nem irtam.
+Pedig e két hét alatt folyton iróasztalom mellett ültem. Sajtó alá
+rendeztem a Jó Pajtás-ban megjelent régi dolgaimat. Eladtam a
+Franklinnak. Egyelőre félbeszakithatom a lakásban való körültekintést.
+Négy-öt hónapig elegendő lesz a pénz, ha még oly őrülten ugrálnak is az
+árak fölfelé. Közben felszabadult a Tiszántul. Nem kell az apróhirdetést
+közzétennem. Már itt volt Tóth János, mindjárt vinni is akart magával.
+Alaposan kirabolták, de ennivaló – az van bőven. Nagynehezen haladékot
+adott március végéig. Addig majd minden dolgomat elrendezem. És akkor
+megyek, megyek, megyek! Micsoda öröm! Fát nyesegetek, kapálgatok,
+kaszálgatok s közbe-közbe irogatok. Ideje, ideje, mert már nem birom
+tovább. Minden álom földreroskadással végződik. Félek, igen félek, hogy
+egyszer majd ébren is összeroskadok. Az édesapám nyolcvan éves korában
+kezdett sóhajtozni: Ó, erő, erő, hová levél! Én hatvan éves vagyok s már
+ezt sóhajtozom. Folyton és folyton ez a tépelődés: vajjon igaz-e, hogy
+_itthon_ vagyok. Folyton az az erősitgetés: itthon, itthon, bizonyosan
+itthon! Ohó! Ez már nem álom, ez bizonyos, kézzel fogható valóság. Hisz
+_már három_ napja itthon vagyok! És folyton és folyton a rettentő
+felébredés. Istenem, Istenem, mi nagyot vétett ez az öreg ember, hogy
+testét, lelkét igy megsanyargatod?
+
+Megyek, megyek. Száznegyven kilométerrel közelebb leszek hozzád, Mária!
+
+*
+
+_Március 21._
+
+Ma minden ujság vezércikkének _Évforduló_ a cime. A proletárdiktatura
+évfordulója. Nekem egyben _fél_évforduló is ez a nap. Szeptember 21-én,
+tehát teljes félesztendeje, hogy «hütlenül» elhagytad öreg párodat,
+szivem Máriám, s én mégis élek, élek, élek! 1918 novemberében, a
+forradalom kitörése s ami szükebb hazánk megszállása után, nem egyszer
+tántorodtam a Ferenc József-hid karfájának, ott már ki is szemeltem egy
+«kilépőt»: innen vetem magamat a komor, haragos kedvü Dunába, hadd
+vigyen s meg se álljon: a legboldogtalanabb magyar holttestével a
+Fekete-tengerig. De egy láthatatlan kéz mindig visszatartott: nem, nem
+szabad itthagynod _Őt_ és _Őket_! Áldott legyen ez a láthatatlan kéz,
+mert napról-napra rémültebben látom, hogy gyermekeimnek az én
+munkáskezem és elmém még mindig nem fölösleges. (Mit is irtam a
+vasgyárossá emelkedett munkás sirkővére? «Munkáskéz és munkáselme –
+Családjának szent szerelme – Ez volt az ő ékessége – Szálljon reá áldás,
+béke».) Ha én akkor a Dunába vetem magamat, ma Te nem volnál
+Kisbaconban, elzüllött volna életünk legszebb munkája, s elzüllött volna
+a «pesti gazdaság» is. Ma talán félig üres volna a lakás: sorba el
+kellett volna adogatniok a jobb idők szerzeményeit – igy azonban, Isten
+segedelmével, még megvan mindenünk s mégis emberi módon élünk.
+
+Ma meglátogatott Ranschburg Viktor. A Magyar bank alapitotta
+Pantheon-kiadótársaság igazgatója lett s könyvet kért tőlem. Könyvet?
+Hát csakugyan élek? Sohasem jutott eszembe eddig, hogy azt a könyvet,
+amelynek irásába a vörös világ szomoru napjaiban fogtam, eladjam. Hisz
+az asztalfiának szántam. Nos, előszedtem a fiókból a kéziratot. Majd
+befejezem a Móricz-tanyán. Azt hiszem, ez lesz életem legszebb s talán
+utolsó könyve. És – és – egy esztendőre meg van hosszabbitva az életünk.
+Megyek, megyek, megyek. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok.
+
+Jó éjszakát, szivem Máriám!
+
+_Március 30._
+
+Megy, mendegél a vonat, a Nagykunság fekete földjére igyekezik. „Hajdan“
+repülve repült, most csak mendegél. Végtelen sikságba merül a lelkem. Ez
+még a mienk. Nem álmodom? Eszembe jut, valahányszor az alföldi szép nagy
+rónaságon vágtatott velem a vonat, lelkemet megszállá az ábrándozás: Ha
+bár egy napra feltámadnának a honszerető magyarok! Ha bár egy napig
+láthatnám honszerző ősök nomád életét! A gulyákat, a méneseket. Szilaj
+lovakon nyargaló legényeket. Pásztortüz körül mesélgető ősz, öreg
+embereket. A sátrakat. Sátrak előtt a kancatejet fejő asszonyokat. Ó,
+jaj, feltámadt az ős nomád élet, szivszaggató formában támadott fel!
+Vasutak mentén rozoga, ütött-kopott vagonok: ezekben bujdosó magyarok!
+Ime, halál, itt a diadalmad. A te nevedet viseli ez a feltámadás!
+
+Félve vánszorog át a vonat a hidon. A szolnoki Tisza-hid ez.
+Felrobbantották az oláhok. Vagy a vörösek? Mindegy. Most tatarozzák. Az
+utasok szorongva néznek le a zavaros Tiszába. Fásultan ülök a helyemen.
+Leszakad a hid? Meghalok? Nem, nem, én már nem halhatok meg. Én már
+meghaltam. Ennekelőtte husz-huszonöt esztendővel ilyen hidon vánszorgott
+velem a vonat. Vaksötét éji volt. Messze lent, a rejtelmes sötétben
+fáklyák világa mellett dolgoztak az emberek. Az étkező-kocsiban ültem.
+Szemben velem a kis fiam. Kitettem az órámat az asztalra. Minden perc
+egy végtelenség. Öt perc – öt végtelenség. S én nekem ez őrjitő
+végtelenségben csak egy, egyetlen egy gondolatom volt: ha leszakad a
+hid, hogyan fogjam meg a fiamat, hogy e szörnyü zuhanásban én maradjak
+alul, ő meg felül! Akkor ugy szerettem az életet s mégis könnyü szivvel
+számoltam le vele, csak ő meg ne haljon. A fiam, a fiam! Nevemnek,
+szivemnek, lelkemnek örököse. Ha akkor lezuhanunk… Ha akkor ott
+meghalunk… Mind a ketten… Isten ugy akarta, hogy éljünk, éljünk,
+megérjük a nagy összeomlást – meg kell nyugodnunk szent akaratában.
+
+A kalauz kiáltása riaszt fel. – Kisujszállás!
+
+Még egy óra. Ott vagyok a Móricz-tanyán. A legjobb barát ölelő karjai
+közt.
+
+*
+
+_Április 7._
+
+Egy hete, hogy itt vagyok a Móricz-tanyán. Tiz esztendeje, hogy ez a
+tanya második otthonom. Nem vagyok vendég. Itthon vagyok. A
+házigazdámról nem tudom, mi nekem voltaképen: testvér? barát? Néha ugy
+tetszik: édesapám. Néha: édesfiam. Itthon Irénke is. Nekem még mindig
+Irénke, bár két gyermeke van. Mintha leányom volna, ugy dédelget. A
+gyermekek? Ők az én pótunokáim. S ihol, itthon van, Matild, a melegszivü
+bajor nő. Husz év óta van itthon. Itt ért szép öregséget, itt
+nagymamáskodik, s itt akar majd megpihenni a tölgyfa alatt… Oh, Istenem,
+hogy szeretnek engem itt! Hogy etetnek, hogy itatnak, dajkálnak! Hogy
+lesik: vajjon mit szeretnék? Már be is rendezték a dolgozó-szobát. Nevet
+is adtak neki: Géniusz-szoba a neve. Itt kell megirnom a könyvemet. De
+én most nem irok. Én most ültetek, ültetek, ültetek. Babot ültetek,
+dughagymát ültetek. Első nap két órát dolgozom. Fáj kissé a derekam.
+Második nap négy órát. Már csak alig-alig fáj. Harmadik nap hat órát.
+Már nem fáj a derekam. Negyedik nap nyolc órát. Fel sem veszem, oly
+vigan megy a munka. Már van egy tizórás munkanapom is. Két «tulórát»
+jelentek be «gazduramnak». Tessék fizetni! Igy harcolok a testi s lelki
+elsenyvedés ellen. Munkaközben régi bus székely nótákat dalolgatok.
+Közbe-közbe Kelet felé sóhajtgatok. Vajjon mit csinál most Mária? Ő is
+ültet bizonyosan. Ő is sóhajtoz bizonyosan. Nyugat felé sóhajtozik:
+Vajjon mit csinál az uram?
+
+*
+
+_Április 30._
+
+Végre egy levél Máriától! Március közepén irta, Cseh-Szlovákián, Bécsen,
+Budapesten át április végére jutott el Móricz-tanyára! Zokog minden
+betüje. November óta egy levelet kapott tőlem – februárban! Vajjon
+melyiket a sok közül? Jankó állapota válságosra fordult. Éjjel-nappal
+mellette. «De én kibirom, ne félj! Én _megvárlak_ téged, ne félj. Légy
+erős, te is _várj meg engem_. Ne felejtsd, mit igértünk egymásnak.» Nem
+felejtem, nem!
+
+*
+
+_Május._
+
+Május, ó, szép május! Még virágzanak az almafák. Bódit a májusfák
+illata. Kapálgatok, kaszálgatok, közbe-közbe irogatok. A tanya népe
+álmélkodva nézi, micsoda rendeket vágok. Nem akarnak hinni a szemüknek.
+Vágom, vágom a rendet s közben szomoru, igen szomoru emlék zavarja meg
+lelkemet. Arra a márciusi estére gondolok, amikor mentem, mendegéltem a
+József-köruton s megállitott nyolc legény. Uri legény. Mely szerencse,
+hogy rendben találták az – orromat, most valamelyik pesti kórházban
+tünődhetnék el azon: voltaképpen kiknek irtam én sok-sok ifjusági
+könyvemet!? Utonállóknak? De kaszálás közben sem pihen az agy, s én most
+erre gondolok: lám, lám, én hatvan éves létemre kaszálok, kapálok;
+kaszálás, kapálás után még birom a tollat is: azok az ifjak meg odafent
+az ország szivében, nappal alszanak, éjjel kóborolnak, megkésett, talán
+éppen munkából hazavánszorgó embereket megállitnak, véresre vernek – ez
+volna a jövendő Magyarország?
+
+Alkonyodik. Leteszem a kaszát. Bemegyek a házba. Mind korholják Elek
+nagyapót: A jóból is sok a sok. – De mikor nekem _ez_ a munka testi
+épülés, lelki gyönyörüség!
+
+Jön a posta. «Mindenkinek van levele. Nekem egy sincsen. Mindenkinek
+kettő-három, nekem egy sincsen» travesztálom busan a népdalt. Levél
+nincs, ujság van. Belenézek az egyikbe. Világos, hogy a szemem azon a
+cikken akad meg, mely osztályozza a magyarokat. Vannak egész- és félvérü
+magyarok. Hová sülyedtünk, hová, hová! Ha most irnám a Testamentumot,
+nemcsak ezt irnám:.. «és ne szégyeld szeretni a hazát!» Megtoldanám
+ezzel:… «és ne szégyeld szeretni az édesanyádat, mert sem kereszténynek,
+sem keresztyénnek nem született. Én mondom ezt néked, a székely huszárok
+sarjadéka, a te édesanyádnál tisztább, nemesebb, magyarabb lelkü nővel
+kerek ez országban nem találkozol!»
+
+Ha még egyszer Testamentumot irnék… Vajjon ezt irnám-e ma is: «Nehogy
+azt mondd majd szükkeblüen: nekem nem fáj, engem nem éget s közömbösen
+nézd embertársaidnak küzdelmeit»… Azt irnám, azt. De én már nem irok
+több Testamentumot. Megirtam az utolsót: Szüleim mellé temessetek.
+
+*
+
+_Junius 5._
+
+Kapálgatok a kertben s egyszerre csak mintha vasmarokkal szorongatnák
+testemet, lelkemet, a kapa kihull a kezemből, nekidülök az almafának:
+Jaj, Istenem, most temetik a fiamat! A kisbaconi temetőben vagyok. A
+megásott sir szélén a koporsó. Fiatal ember áll a koporsó felett,
+bucsuztatja a hü barátot, kinek emberfeletti szenvedéseit megelégelte az
+Ur.
+
+Ez nem álom. Ébren vagyok, itt, a Móricz-tanyai kertben látom a fiam
+temetését. Régóta; hiszek a delejességben. Csodálatos eseteim vannak.
+Már-már hiszem, hogy van egy hatodik érzékünk, mely a messzi távolba
+lát. Nem, nem, nem halt meg a fiam. Mária nem engedi. S ha meg, Mária
+kikaparja a sir fenekéről, feltámasztja. Ó, Mária, Mária, mennyire bizom
+a te anyai szived isteni erejében!
+
+Nem csoda, hogy már a temetőben jár a lelkem, tegnap oly szomoru verset
+irtam, hogy ettől csak egy lépés a temető. Azt irtam:
+
+  Hol már annyi víg órát tölték,
+  A Nagykunság fekete földjét
+  Kapálgatom.
+  Fel-felnézek, Keletre nézek,
+  Ott vár rám egy elárvult fészek,
+  S nem láthatom.
+
+  Elárvult fészek bús lakója,
+  Szép öreg galamb, nagyanyóka,
+  Vaj’ merre néz?
+  Nyugatra néz ő, s várja, várja,
+  Haza mikor száll öreg párja –
+  Szive nehéz.
+
+  Öreg galambpár, öreg fészek,
+  Az a nagy vihar szertetépett
+  Kegyetlenül.
+  El, szétszóródtak a fiókák,
+  Egyedül hagyták nagyanyókát,
+  Jajj, egyedül!
+
+  Hej, e fészek! Mi volt e fészek,
+  Mig a galambpár együtt fészkelt,
+  S a gyermekek!
+  Benne csupa jó szív tanyázott,
+  Aki betért, itt meg nem fázott –
+  Melegedett.
+
+  Vidám melegség áradt itt szét,
+  Ki egyszer itt járt, jött az ismét,
+  Jött szivesen.
+  S csak Isten a megmondhatója,
+  Hányszor szállott le itt a gólya
+  Szép csendesen…
+
+  Hajh! Vége, vége örömünknek!
+  Kiért? Miért? Az Isten büntet,
+  S mely mostohán!
+  Szánj meg, Uram, őket ne verjed.
+  Kezedet csak reám emeljed.
+  Csupán reám!
+
+*
+
+_Junius 9._
+
+Tegnap nevezetes napja volt a Móricz-tanyának. Régi hivét jött
+meglátogatni Apponyi Albert. Nemcsak érzem, tudom is, hogy nekem is
+szólt a látogatás: megvigasztalni engem, a hontalant… Mert Apponyit nem
+lángelméje, nem világhires müveltsége teszi köztünk a legnagyobbá: ő a
+legmelegebb, leggyöngédebb szivü ember mindnyájunk között. Lángész és
+meleg sziv: Istennek e két adományában van az ő nagysága, minden más
+magyar ember nagyságán felülemelkedő.
+
+Gyermek nem lehetett boldogabb, mint amilyen volt ez a nagy ember,
+amikor bejártuk a kertet, meg a tanyát. – Nini, cseresznye! örvendezett
+a legnagyobb magyarban a gyermek, s nosza, neki a fának, szedegette a
+ropogós piros cseresznyét – ó, de pompás, ó, de jó! Tovább mentünk,
+mendegéltünk. – Nini, eper! s eprésző gyermek hajlékonyságával hajolt le
+nagyhirtelen s szedte, szedegette az ananász-epret. Tovább mentünk,
+mendegéltünk. – Nézd ezeket a paszuly- meg hagymatáblákat, mondja Tóth
+János – ezeket mind Elek ültette s kapálta. De Apponyi nem csodálkozott
+ezen. Az ő nagy esze és nagy szive megértette, hogy nekem, a
+hontalannak, testi s lelki szükség a mezei munka. – Szegény Elek, sokat
+szenvedhet a lelked, sokat… S mondta ezt oly mély meghatottsággal,
+mintha bennem látná megtestesülni hontalanná lett milliók sok s nagy
+szenvedését.
+
+Egynapi pihenőre jött Apponyi, de bizony nem volt az pihenő. Alig
+ebédeltünk meg, a kertben, a tanyán kun-magyarok tengere hullámzott.
+Lóháton, kocsin, gyalog zarándokoltak férfiak, nők, gyermekek: látni,
+hallani a legnagyobb magyart. Jöttek, hogy megtöltse reménnyel, hittel
+csüggedező szivüket.
+
+– Csodálatos, csodálatos, rebegi megindultan. Ime, a néplélek örök
+rejtelem. A reménységnek egy vékony, igen vékony szálát hoztam Párisból.
+Azt hittem, nagy kiábrándulás fogad s im, megható szeretettel,
+bizalommal találkozom mindenütt. Mely felséges szép volt a beszéde! Künn
+a tanya udvarán. Isten szabad ege alatt. Mely áhitattal csüngöttek
+szózatos ajkán! És megteltek a szivek _hittel_, szebb jövendő hitével.
+Csodát müvelt a nagy ember. A legnagyobb magyar.
+
+Ma reggel utazott el. Én kisértem a vasuthoz. Korán kiröpültünk a
+kisujszállási állomásra. Kedves ligetecske a pályaház átellenében. Ott
+sétáltuk el a várakozás idejét. Ez az óra felejthetetlen óra. Ki mondja,
+hogy aggastyán a legnagyobb magyar? A mesebeli örökifjuság ő.
+
+– Látod, én szeretek élni. Én ugy szeretem az életet. És hiszem, hogy
+bevezetem az Igéret földjére népemet. Hiszem, hiszem.
+
+Megszégyenülten néztem magam elé. Ha Ő hisz a nemzet feltámadásában,
+szabad-e nekem kételkednem ebben?…
+
+*
+
+_Augusztus._
+
+Február óta egyetlen levelet sem kapott tőlem Mária. Az én leveleim, ugy
+látszik, mind a Tiszában lelik hullámsirjukat. Az ő leveleit –
+menekültek hozzák. Mert szakadatlan jönnek kiutasitott és szökevény
+magyarok. Minden levél a fiam emberfeletti szenvedéseit zokogja. Nem
+halt meg hát a fiam. Nem temették junius 5-én. Tovább kell imádkoznom,
+könyörögnöm: Uram, könyörülj rajta, váltsd meg szenvedéseitől. Küldd le
+hozzá a jótevő halált! Halljátok, emberek? Imádkozom a fiam haláláért!
+
+S nem és nem mehetek hozzá! Volna akárhol a föld kerekén, nyitva az ut
+előttem, csak az édes anyaföld van elzárva! Az én szenvedésem is
+emberfeletti. Meddig birom?
+
+*
+
+_Szeptember 21._
+
+Ma egy esztendeje… Éljek száz esztendőt, a bus képet nem felejtem el:
+Mária megy a fiával, vissza-visszanéznek, szomoruan integetnek, aztán
+alakjukat a messzeség elnyeli. Vajjon megkönyörült-e Isten szerencsétlen
+fiamon? Az utolsó hir róla: mozdulatlan ül egész nap s szivszakadva
+várja apját s testvéreit. Lolli már kétszer próbált szerencsét. Vajjon a
+második próba sikerült-e? Vajjon életben találta-e a bátyját?
+«Emberfeletti szenvedés»… «Februári leveled az utolsó!» Máriának minden
+levele ezt zokogja. Isten, Isten, mit vétettem, hogy ily kegyetlenül
+versz!
+
+*
+
+_Szeptember 30._
+
+Ma hatvanegy esztendeje, hogy busbeteg anyám szivéről leszakadtam. E nap
+megünneplésére hetek óta készülődnek a Móricz-tanyai fészek melegszivü
+lakói. Matild, a kedves bajor nő, nem is titkolta, hogy verssel fog
+«visszalőni», mivelhogy az ő születésnapjára verset irtam én is. Verset
+– accusativus nélkül. Azért anélkül, mert Matild következetesen mellőzi
+magyar beszédében az accusativust. Csodálatosan fellobbant elfojtott
+kedvem tüze ez üdvköltemény irása közben. Pajkos lettem egy pillanatra,
+irván: «Ugy szép a nő, ha ragtalan, – Ha övé mind, mi rajta van.» Mintha
+biztatott volna irásközben egy pajkos manó: Rajta, rajta! Kacagj és
+kacagtass. Nemsokára sirni fogsz, szegény, öreg ember!
+
+Tegnap… Igen, tegnap estefelé behozták szobámba a postát. Könyv irása
+közben hozták be. A tollat letettem. Ihol, az első gratuláló levél.
+Marci levele. A legidősebb gyermekemé. Azé, akihez irtam a
+Testamentum-ot… Ime, a levél:
+
+«Édes, jó apám!
+
+Huszonkettedikén érkezett az a leveled, melynek első sorai oly
+megrenditően fejezik ki azt, amit Jancsinkkal kapcsolatban valamennyien
+érezünk. És aznap este hozta egyik Solymossy-fiu azt a hirt, melyet
+immár nekem kell tudtodra adnom, hogy e hónap 5-én megváltotta
+szenvedéseitől a halál.
+
+Az utolsó esztendők valamennyiünket elég bölccsé tettek ahhoz, hogy
+inkább irigyeljük, mint sajnáljuk azt, aki meghalt – még akkor is, ha
+nem kell ugy felkiáltanunk, ahogy a Testamentumban irtad: «Istenem,
+csakhogy már nem szenved!» Amit érzünk: inkább meghatott visszaemlékezés
+szive jóságára, arra a szeretetre, mely valamennyiünkre sugárzott belőle
+– és inkább gonosz szivektől tönkretett élete, mint halála az, amit
+megsiratunk. Csodálatos dolog, de az a szenvedés, melyen tőlünk
+elszakitva ment keresztül; melyet szinte csak a szivek fantáziájának
+segitségével oszthattunk meg vele: állandóan ott ült a lelkünkön s
+közelebb hozta őt hozzánk, mint az apróbb-nagyobb bajokban együtt
+töltött évek. Most csak azt látjuk benne, akit az utolsó esztendőben
+láttunk lelki szemünkkel: a sorstól megnyomoritott, melegszivü, sokat
+szenvedő, jó fiut. Lelkünkben adjuk meg neki azt a végtisztességet, amit
+sirja mellett meg nem adhattunk. És tudjuk, hogy – ha lehet – még több
+melegséggel kell – helyette is – körülvennünk Téged és Anyánkat… azt a
+párembert, aki gyermekének elvesztésére talán a világ valamennyi szülője
+közt legkevésbé volt lelkileg elkészülve.»
+
+– – – – – – – – – – –
+
+Könny minden szemben: igy folyt le a Móricz-tanyai ünnep. Lelkem a
+kisbaconi házban. Szüntelen egy képet látok: Mária lezárja fiának a
+szemét. A házban nagy üresség. Egyedül van Mária, egyedül, egyedül, mint
+ahogy egyedül volt édesanyám, amikor leborult édesapám holttetemére.
+Hiába sir föl: Jertek, jertek, imádkozzatok! Egyedül roskad a halottas
+ágy mellé. Ó, Mária, Mária, de eltalálták a nevedet!
+
+– – – – – – – – – – –
+
+Mostan pedig bezárom könyvemet. Mostan pedig várom, éjjel-nappal várom
+Máriát. Jere, jere, csendesüljön le szived még élő gyermekeid, unokáid
+seregében. Közeleg a tél, de csak jere, meleg szivvel várunk reád,
+Golgothát járó Mária!
+
+Tavasz nyiltán kéz a kézben megyünk haza. Az édes anyaföldre. Ahol
+szüleink és gyermekünk sirja domborul. Együtt ültetjük tele virággal
+sirjukat.
+
+Megyünk, megyünk…
+
+Mindent elvehetnek tőlünk, de azt a talpalatnyi földet, szüleink és
+gyermekünk sirja közt, el nem vehetik. Nincs az a földi hatalom, amely
+elvegye. El nem vitatható szent örökségünk ez.
+
+Kegyeletlen kéz kidöntheti szüleim sirkövét, mind hiába, végrendeletem e
+könyvben megmarad:
+
+  Ami szépet és jót könyveimben láttok,
+  E két öreg ember szivéből eredett.
+  Ha majd kihull a toll reszkető kezemből,
+  E két öreg ember mellé temessetek.
+
+Ide temetnek Téged is, testben-lélekben velem = egy Mária! Együtt
+álmodjuk át a Végtelen éjszakát.
+
+…Tavasz nyiltán hazamegyünk, Mária.
+
+[Illustration]
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+=Első fejezet.= Ebben a tékozló fiu uj életet kezd s igen szép álmot lát
+a csángó magyarok földjén, husvét hajnalán 3
+
+=Második fejezet.= Ebben szó lesz ifju óriásokról, egy rövid, de igen
+szép meséről, ezzel kapcsolatosan a fészekrakásról 23
+
+=Harmadik fejezet.= Ebben az igen hosszu fejezetben az iróember két nagy
+ellenségéről: az ujságszerkesztésről s a honatyaságról lesz szó 49
+
+=Negyedik fejezet.= Ebben csudát lát az olvasó: a magyar iró már
+könyvirásból is megél 89
+
+=Ötödik fejezet.= Ebben igen közönséges dolgokról lesz szó, nevezetesen:
+házépitésről, faültetésről, mezei és falusi életről 98
+
+=Hatodik fejezet.= Ebben meghal nagyapó és nagyanyó igen szép, s meghal
+egy könyv igen csuf halállal 137
+
+=Hetedik fejezet.= Ebben folytatódik a csendes falusi élet, de
+hirtelen-váratlan megszakitja ezt égnek, földnek megrendülése, ami
+közönségesen világháborunak neveztetik 157
+
+=Nyolcadik fejezet.= Ebben folytatódik égnek, földnek megrendülése s
+előreláthatóan következik a nagy összeomlás 214
+
+=Kilencedik fejezet.= Ebben oly szomoru dolgokról lesz szó, amikről az
+iró nem szeret, de kénytelen beszélni 224
+
+=Tizedik fejezet.= Ebben naplószerü feljegyzések, soha el nem küldött
+levelek lesznek, s az igen hosszura nyult könyv befejeződik 250
+
+
+
+
+
+End of Project Gutenberg's Édes anyaföldem! (2. kötet), by Elek Benedek
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÉDES ANYAFÖLDEM! (2. KÖTET) ***
+
+***** This file should be named 38673-0.txt or 38673-0.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        https://www.gutenberg.org/3/8/6/7/38673/
+
+Produced by Albert László (This file was produced from
+text and images generously made available by Hungarian
+Electronic Library.)
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+https://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at https://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+https://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at https://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit https://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including including checks, online payments and credit card
+donations.  To donate, please visit: https://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     https://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.