1 files changed, 5973 insertions, 0 deletions

diff --git a/39419-0.txt b/39419-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..7a6e2e7
--- /dev/null
+++ b/39419-0.txt
@@ -0,0 +1,5973 @@
+The Project Gutenberg EBook of Eredeti népmesék (1. rész), by László Merényi
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
+
+
+Title: Eredeti népmesék (1. rész)
+
+Author: László Merényi
+
+Release Date: April 10, 2012 [EBook #39419]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EREDETI NÉPMESÉK (1. RÉSZ) ***
+
+
+
+
+Produced by Albert László (This book was produced from
+scanned images of public domain material from the Google
+Books project.)
+
+
+
+
+
+
+EREDETI
+NÉPMESÉK.
+
+ÖSSZEGYÜJTÖTTE
+
+MERÉNYI LÁSZLÓ.
+
+ELSŐ RÉSZ.
+
+PEST, 1861.
+
+KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
+
+
+
+
+A KIGYÓBŐR.
+
+Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl, még az
+üveghegyeken is túl, kidült-bedült kemenczének egy csepp oldala se’
+volt, a hol jó volt, ott rosz nem volt, a hol rosz volt, ott jó nem
+volt, volt egyszer a nekeresdi s ebkérdi kopaszhegyen hét sugár
+jegenyefa, ennek minden ágára egy-egy ringyes-rongyos pendel akasztva s
+ennek minden korczában, ránczában egy-egy véka bolha, – s ezen
+bolhacsordának az legyen pásztora, ki az óperencziából hozott mesémre
+figyelmesen nem hallgat. Ha pedig csak egyet is elugrat: akkor az a
+bolhacsorda iszonyú vérontásának legyen kitéve, s csipdessék agyon!
+
+Volt egyszer hát egy szegény ember, s ennek egy magtalan felesége. Már
+tiz éve, hogy házasságban éltek, még se’ volt egy fia gyermekök, csak
+akkorka sem, mint a kis-ujjam. Egyszer boszuságában, emigy fakadt ki a
+szegény asszony: Istenem! adj nekem egy gyermeket, ha mindjárt
+fél-kigyó, fél-ember lesz is! Kérése foganatos volt; az asszony érezte
+hogy vastagodik, s méhének gyümölcse megmozdult a szive alatt.
+
+Itt, eljön a szülés ideje, s az asszony lebetegszik; de uramfia! az
+asszony gyermeke, kérése szerint, fél-kigyó, fél-ember volt; úgy
+annyira, hogy midőn a bába e csodát meglátta, el akarta metszeni élte
+fonalát, de az anyja nem engedte, mondván, a mivel meglátogatott az
+isten, békén viselem; ölébe vette össze-visszacsokolta, mintha ez lett
+volna a világon a legszebb gyermek. S e csodaporonty is pihent a hófehér
+mezőben s a két szép aranyalma bimbójából szítta a méznél édesb
+anyatejet.
+
+Már 17 éves s 11 hónapos volt e csodabogár, s még se’ járni, se’
+beszélni nem tudott; mindig ott ült úgy a kemenczepánkon mint egy hat
+akós hordó; csak mikor kigyófarkát maga alá csapta s megzörrent sárga
+pikkelyes nadrágja: ez volt a beszéd, ez az élet jele.
+
+Midőn ép 18 éves volt, se’ több, se’ kevesebb, világ csodájára meg
+szólal a csodaszülött s legelső szava ez volt:
+
+– Édes anyám!
+
+– Mit kivánsz, kedves fiam?
+
+– Úgy-e édes anyám, lakozik itt ebben a városban egy király?
+
+– Lakik fiam, lakik.
+
+– Úgy-e, van annak egy 16 éves, világhirű szép leánya?
+
+– Van fiam, van.
+
+– Úgy-e édes anyám, azt most kérik férjhez?
+
+– Most fiam, most.
+
+– No ha most kérik férjhez: úgy menjen el édes anyám a királyi
+rezidencziába s mondja meg a királynak, hogy köszöntetem szépen adja
+nekem azt az egyetlen 16 esztendős leányát feleségűl.
+
+Itt, másnapra kelve a szegény asszony felöltötte legjobb ringy-rongy
+ruháját s beállitott a királyhoz. Köszön neki e szózat szerint:
+
+– Adjon isten jó napot felségednek!
+
+– Fogadj isten, szegény asszony! hát mi járatban vagy?
+
+– Nagy az én szívem szomorúsága s most is azért fordultam felségedhez,
+hogy azt tetézzem! A mint felséged is tudhatja, van nekem egy
+csodaszülött fiam, – de, ha már megvan, hát hagy legyen!… ez a fiu 18
+esztendős koráig néma volt, s isten csodájára ma szólalt meg legelőször
+s azt mondta nekem, hogy kérjem meg az ő számára felségednek egyetlenegy
+világhírű szép leányát. Azért ha kerékben törnek, elevenen eltemetnek
+is, itt állok felséged előtt.
+
+A király semmitsem szólt, hanem ebrúdon hajitatta ki a szegény asszonyt
+a rezidencziából.
+
+Haza bandukol a szegény asszony nagy sirva-riva s elpanaszolja a fija
+előtt, hogy mi történt vele.
+
+A csodaszülött csak biztatta, csak vigasztalta, hogy jóra viszi mindazt
+a köszörű, s megkérte édes anyját, hogy forduljon ki egy kicsit a
+szobából.
+
+Hogy kiment a szobából a csodaszülött anyja: a fiú leszállt a
+kemenczepánkról, megrázkodott s lehullt róla a kigyóbőr s ime! oly szép
+legény vált belőle, hogy tündérek között is megjárta volna, hogy az első
+székbe üljön; de elébb betette az ajtót, kihúzta a kilincsmadzagot s az
+ablakot is beterítette, hogy azon semmiféle teremtett állat be ne
+lásson.
+
+Aztán kezébe vette a kigyóbőrt s megrázta hétszer, közbe-közbe bűvös
+szókat mondván, megjelentek a szolga lelkek.
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy tüstént, ebben a szempillantásban,
+teremtsetek elő nekem érczvirágból, sáraranyból, ezűstszálból font
+kosárkát, s abba szedjetek a tündér kertből, a boldogság fájáról
+mindenféle aranyalmákat. Alig hangzott el a parancs utolsó igéje, ime!
+már az asztalon állt a csodaszülött kivánsága. – Abban a kigyóbőrben,
+melyet az emberek csodájára kellett neki viselni, állt minden bűvereje.
+
+Aztán a csodaszülött ismét magára vette a kigyóbőrt, levetette a závárt,
+befűzte a madzagot, levette a teritőt az ablakról, s bekiáltotta édes
+anyját.
+
+– Édes anyám! itt van ebben az érczvirágból, sár aranyból, ezüstszálból
+font kosárban aranyalma, vigye ezt el a királykisasszonynak ajándékba,
+mondja, hogy én küldtem a nevenapjára.
+
+Elviszi a szegény asszony az ajándékot a királykisasszonynak s leteszi a
+puszpángfa asztalra.
+
+Itt a királykisasszony megörül az ajándéknak, egyenest berohant vele az
+apjához s kizúditotta az aranyalmákat az asztalra. Megörül ennek a
+király, hivatja a szegény asszonyt, hogy jőjön be a fehér házba. Bezzeg
+nem vettette ki most ebrudon mint tegnap, hanem oda ültette maga mellé
+az aranylóczára, megfogta a kezét, azt a fekete kérges kezet, melyben a
+retek is kikelt volna, s azt mondta neki:
+
+– No szegény asszony, menj haza, mond meg a fiadnak: hogyha holnap
+reggelre az én házamat a te gunyhóddal aranyhíd köti össze: neki adom a
+leányomat.
+
+Hazamegyen a szegény asszony s elmondja a fiának, hogy mit üzent a
+király: hogyha holnap reggel az ő házát, meg a mi gunyhónkat aranyhíd
+köti össze: akkor neked adja egyetlen-egy világhirű szép leányát. A
+csodaszülött mindezekre nem szólt semmit, csak a fejét hajtogatta, csak
+mosolygott.
+
+Hogy leáldozott a nap; hogy a szegény ember házában is le pihentek: a
+csodaszülött úgy éjféltájban fölkelt, levetette a kigyóbőrt s megrázta
+hétszer, közbe-közbe bűvös szavakat mondván, megjelentek a szolgalelkek.
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy e viskót a király palotájával aranyhíd
+kösse össze, s rádásul az aranyhid alatt ezüst-folyó csergedezzék s
+ebben aranyhalak ficzkándozzanak. Az ezüst folyóból, zöldbársonyszigetek
+merűljenek fel s ezen terüljön el egy virágtenger, tengernyi virág, a
+virágokon aranyos lepkék szedjék a virág-izt s minden hajnalban,
+rózsatányéron vigyék királyi mátkám ajakára, hogy annak édessége költse
+fel a hajnali álomból. Alig röppent el az ige: a varázsszóra teljesítve
+lőn a csodaszülött parancsa.
+
+Reggelre kelve fölébredt a király hajnali álmából, hirtelen az ablakhoz
+szaladt s kitekintett rajta, s imhogy sóbálványnyá nem változott
+csodálkozásában, midőn ott látja az aranyhidat, aranyhid alatt
+ezüst-folyót, ezüst-folyón zöldbársonyszigetet, zöldbársonyszigeten
+virágtengert, tengernyi virágon mindenféle dalló, éneklő madárkákat s
+virág-ízt gyüjtő aranylepkéket. A világhirű szép királykisasszony pedig,
+midőn a legédesb hajnali álom tejét színá, rászállt ajakára látatlan
+alakban a virág-ízt hozó lepke, s annak mézével édesitette meg ajakát.
+Alig izlelte a virágízt, álmot látott, s azt álmodá: hogy őt egy
+gyöngyadta csodaszép királyfi látogatta meg, oda lépett az ágyához,
+megölelte s megcsókolta.
+
+Hogy a csókra fölébredt a világhirű szép királykisasszony: az ágyában
+egy aranyhajszálat és egy aranykigyópikkelyt talált. Fölvette mind a
+kettőt s a kebelébe dugta. A dologról senkinek sem szólt semmit; de
+mikor bejött hozzá édesatyja, tudtára adni szerencséjét, vagy tán
+szerencsétlenségét, s mikor kérdezte tőle, hogy hozzá megyen-e a
+csodaszülötthöz, azt felelte, hogy hozzá. Harmadnapi határidőt tűztek ki
+a menyegzőnapjául.
+
+Három nap, nem sok idő; de mátkásoknak harminczhárom esztendő!
+
+Három napja volt még a csodaszülött fél-kigyó fél-embernek, három
+ajándékkal kedveskedett mátkájának, a következő renddel:
+
+Midőn az első napon mindenki szemeit lecsukta az álom: leszállt a
+csodaszülött a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a kigyóbőr.
+Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat mondván, megjelentek a
+szolgalelkek.
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, mint azt, látjátok-e azt a nagy vadonerdőt az ezüstpatak
+mentében? No, ha látjátok, úgy azt, egy szempillantás alatt, vigyétek el
+a forrótenger kellőközepébe s hagyjátok ott. Mikor letettétek, jőjjetek
+vissza, s annak a helyén találtok majd egy kerekdombot: arra a
+kerekdombra ültessétek a boldogság kertjét a kerek föld legszebb
+virágival. Mikor aztán ezekkel készen lesztek, a kert kellőközepén
+emeljétek fel a boldogság palotáját, két szerető, egy boldog pár
+fészkét, gyémánt oszlopokon, szivárvány-bolthajtásra, melyen annyi ablak
+legyen, a hány nap van egy esztendőben. Czímerül a palota tetejére,
+hozzátok el tündérország napvilágosságu karbunkulusát, hogy ott
+semmiféle világitásra ne legyen szükség. Hét szobát, a mátkám számára, a
+nap hét szinével fessetek ki, s a földjét ugyancsak olyan bársonynyal
+vonjátok be, nyolczadik legyen a mátkám hálókamrája. Erre legtöbb gondot
+forditsatok; mert ez lesz a hűség kamrája: azért ezt az ártatlanság
+szinével, tiszta fehér bársonynyal vonjátok be s csináljatok bele
+termőaranygalyból font nyoszolyát, igaz-gyöngygyel kiczifrázva,
+gyémántszeggel kiverve.
+
+Alig hangzott el a parancs varázs-szava: már teljesitve volt az s ott
+állt a tündöklő palota, tündöklő kert közepén, ugy a mint rendelve volt;
+aranyos fészek, egy pár aranyos madár számára.
+
+Reggelre kelve a mint meglátta a király, meg a felesége, meg a
+királykisasszony az ajándékot s a mint megértették, hogy ez jegyajándék:
+szivöknek im hogy szárnya nem támadt, imhogy el nem repült, ugy
+repesett.
+
+Az első nap ez volt a jegy-ajándék. A második nap, midőn az álom
+rózsaujjával a szegény ember viskójában mindenkit megkötözött: leszállt
+a kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember megrázkodván,
+lehullt róla a kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat
+mondván, megjelentek a szolgalelkek:
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó félember, mint azt:
+szálljatok le a mély tengerfenékre, keressétek fel ott a
+tündérkirálynét, ki a vizek felett uralkodik, s menjetek be a vízi
+palotába, melyet nagy bajúszú czethalak őriznek s mondjátok meg a
+királynénak, hogy köszöntetem s adja át nektek azt a
+gyöngyház-szekrényt, tizenkét szobaleányával együtt, a mely megilleti az
+én mátkámat nászeste előtti napon. Mikor ezt a kezeitekhez kaptátok,
+tegyétek le világhirű szép mátkám puszpángfa-asztalára, hogy a mint
+szemét legelőször fölveti a hajnali álomból, erre vesse az ő tekintetét.
+
+Alig hangzott el a varázs szó, már teljesitve volt a parancs; ugy
+annyira, hogy mikor a királykisasszony fölvetette a szemét, legelőször a
+gyöngyház-szekrényt pillantotta meg, s aztán körül tekintvén, intésére
+tizenkét, szebbnél szebb szemérmes szobalány várt. Hirtelen kiugrott az
+ágyból, csak valami nagy kendőt vetett a nyakába, rohant a
+gyöngyház-szekrény nézésére.
+
+Először kivűlről nézte meg össze-vissza, sokat mondogatta magában
+nagyokat nyelve: be szép, be gyönyörű! aztán megnyomott egy kis
+aranygombot s tüstént felpattant a gyöngyház-szekrény teteje.
+
+A szoba egyszerre megtelt azzal a jóféle illattal, melynek szaglása után
+megifjodott az ember. Ebben a gyöngyház-szekrényben voltak különféle
+apró kis szelenczék.
+
+Felnyitja az elsőt. Ebben volt tündér bűvös-szer, melyet hajnal
+hasadáskor, apró-cseperke tűndérkék méhszárnyakon gyűjtöttek össze a
+virágokról. Egy csepp belőle, az ősz hajat is aranyhajjá változtatta.
+
+Felnyitja a másikat. Ebben szép-ir volt, melyet tűndérek szedtek össze,
+ezerféle virág-irból. Egy csepp elég volt belőle, hogy a legránczosabb,
+mohotkás arczot is, oly szépségűvé tegyen, mint mikor a fehér rózsára
+piros szint lehel a hajnal!
+
+Felnyitja a harmadikat. Ebben balzsam volt. Egy csepp belőle, egy egész
+kádvizet oly balzsamfördővé változtatott át, hogy abban, ha a
+legnyomorultabb béna koldus fördött volna is meg, mégis 24 éves
+tündérszépségű ifjúvá változott volna.
+
+Felnyitja a negyediket. Ebben asszonyoknak való csecse-becsék voltak
+melyeknek csak azok tudják hasznokat venni: azért ezeket el se beszélem.
+
+Aztán a szobaleányok szépen felöltöztették a királykisasszonyt: az egyik
+kifonta sarkig érő hosszú haját, a másik megkente a bűvös szerrel s ime!
+az aranyhajjá változott; a harmadik fördőt készitett s cseppentett bele
+balzsam-irt s ime! alig hogy megfördött benne a királykisasszony, eddig
+is szép volt, de ezután hétszerte szebb lett; a negyedik megmosdatta a
+szép-irban s ime! oly tündöklő szépségű lett az arcza, mint mikor a
+fehér rózsára piros szín van lehelve! ugyannyira, hogy mikor egészen
+felöltöztették, s beszaladt a szülőihez, azok alig ismerték meg s
+kérdezték magokban: ez a tűndérkirályné-e a mi leányunk? És ezt mind a
+csodaszülött fél-kigyó, fél-ember cselekedte!…
+
+A második nap ez volt az ajándék. Következett a harmadik nap, az utolsó
+nap.
+
+Valjon mit küld most az én mátkám jegyajándékul? kérdezgette magában a
+szép királykisasszony. Szinte már számot tartott rá, annyira megszokta,
+tán ha elmaradt volna, beborult volna fényes napja, tán nemcsak beborult
+volna, hanem esett volna is?! esett volna gyöngy-csepp, kék égből, a
+csodaszülött fél-kigyó, fél-ember tündöklő egéből?! –
+
+Itt eljőn a harmadik nap estéje, s midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával
+a szegény ember viskójában mindenkit lekötözött: leszállt a
+kemenczepánkról a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, megrázkodván,
+lehullt róla a kigyóbőr. Megrázza ezt hétszer, közbe-közbe bűvös szókat
+mormogván, tüstént megjelentek a szolgalelkek.
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, felelt a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
+hogy hozzatok az én mátkám számára a nap fényes tárházából ékes
+mennyasszonyruhát, a hold sátrából ezüst fátyolt, a csillagok táborából
+arasznyi övet. Mikor ezeket mind elhoztátok, menyjetek el a legmagasabb
+hegy tetejére, mely az eget támasztja. Annak a hegynek legmagasabb
+csucsán van egy virágcserép-alakú kőszál, ennek a kőszálnak tetején
+virit a lotus-virág, égi-virág, melyet a tűzmadár begyéből öntöz égi
+harmattal. Ezt az egyszáron nőtt égi virágot hozza el nekem a tűzmadár s
+tegye föl az esketés napján menyasszonyom fejére.
+
+Alig hangzott el a parancs varázs-szava, az teljesitve lőn; a
+szolgalelkek három dió-szekrénybe zárva elhozták a menyasszonyi ruhát,
+ezüstfátyolt, csillaglátta övet; s a tűzmadárnak is meg volt hagyva,
+hogy mihez tartsa magát.
+
+Reggelre kelve, hogy fölébredt a királykisasszony, első tekintete az
+asztalra esett s meglátja ott a három aranydiószekrényt. Vizsgálgatja,
+forditgatja össze-vissza s mondja magában: be szép, be gyönyörü! de
+valjon mi lehet ezekben? Megnyom egy kis aranygombot, azonnal felpattan
+az aranydiószekrény fedele s kihull belőle a csillaglátta arany-öv, mely
+nem volt nagyobb egy ember-arasztnál. Itt kezébe veszi a másik
+aranydiószekrényt is, megnyomja az aranygombot, felpattan a fedele, s
+kihull belőle a bársony szőnyegre a hold sátrából hozott ezüstfátyol.
+Hirtelen a fejére illesztgette, természetesen jólállt neki! Annyira
+megörült a jegyajándéknak, imhogy ki nem bújt a bőréből; össze-vissza
+csókolgatta, s ugrált mint a gyermek, midőn vásárfiát kap. De, csakhamar
+a harmadikat is kezébe veszi s kérdezgeti magától, hát ebben valjon mi
+lesz?
+
+Megnyomja az aranygombot, felpattan a diószekrény fedele s kihull belőle
+olyan fehér selyem menyasszonyruha, mely magától is megállt a szoba
+pádimontomán, mégis dióhaj volt a szekrénye! s a selyemruha fehér
+földjén kék csillagok tündököltek; nem híjában hozták ezt a szolgalelkek
+a nap tárházából, oly kimonhatatlan gyönyörves volt, hogy ki se látom
+mondani! Ugrált örömében a királyleány s szaladt egyenesen király
+atyjához, hogy neki milyen jegyajándékot küldött a vőlegény!
+
+– Van itt leányom különbnél-különb, szebbnél-szebb ajándék, csakhogy a
+vőlegény milyen?!
+
+Beborult a királyleány fényes napja, szótlanul bandúkolt ki uraatyja
+szobájából, s ment egyenesen a hálókamrájába. – Itt, benyúlt a kebelébe,
+elővette az aranyhajszálat és az aranykigyópikkelyt. Hol az egyiket
+nézegette, hol a másikat s mikor az aranyhajszálra tekintett: nevetett
+az egyik szeme; mikor az aranykigyópikkelyre nézett: könybelábadt a
+másik szeme; olyan volt ekkor, mint midőn süt is a nap, de az eső is
+esik.
+
+Az esketés előtti estvén, midőn a láthatlan álom rózsa-ujjával a szegény
+ember viskojában mindenkit megkötözött: a csodaszülött fél-kigyó,
+fél-ember leszállt a kemenczepánkról, megrázkodván, lehullt róla a
+kigyóbőr. Megrázta ezt hétszer, közbe-közbe varázs-szókat mondván,
+megjelentek a szolgalelkek.
+
+– Mit parancsolsz, kedves gazdánk?
+
+– Nem egyebet, mondja a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt,
+hogy holnap reggel kilencz órakor olyan üveges hintó álljon a házam
+előtt, melynek mindene, a ráftól kezdve a legutolsó szegig, vert-ezüst
+legyen. Ebben az üveges hintóban pedig hat, tátostejet szopott, hámtól
+szűz, seregélyszőrű csikó legyen fogva, – s ezen hat lónak a szerszámán
+minden, de minden a legutolsó rézcsattig, tiszta vert-arany legyen.
+
+Másnap reggel kilencz órakor, a parancs szerint, a szegény ember háza
+előtt ott állt az üveges hintó, elől kocsis, hátul huszár, csak a
+parancs szóra várt; de arra nem sokáig kellett várnia, mert izibe bele
+ült a vőlegény, áthajtatott az aranyhídon s bevágtatott az apósa
+palotájába, a királyi rezidencziába.
+
+Itt megtörténik nagy pompával, királyi czeremoniával az esketés; midőn
+azonban az oltár előtt állna az egy pár cseléd, egyszerre távolról
+gyenge ének hallatszott, mely mindinkább erősebb erősebb lett. Ime a
+templomba hat fehér hattyú repül be, ember nemhallott hangon énekelve,
+középütt szállt a tűzmadár, szájában hozván a lotus-virág koszorút s azt
+a menyasszony fejére tette. Mikor aztán ezzel is készen voltak, a mint
+jöttek, ugy el is távoztak. Ugyanekkor a menyasszony a vőlegényre
+tekintett, hát látja, hogy a mellett kétfelől, két igen szép tűndérifjú
+áll, s a feje főlé napsugárból font koszorút tartottak; de ezt csupán a
+menyasszony látta, rajta kivül senki, egy teremtett lélek se. Az emberek
+ugyan látták a fényt, tekintgettek körül, hogy honnan jön a világosság
+forrása; de semmitsem láttak; a halandó szem nem láthatott be a
+tündértitokba.
+
+Mikor eljött a lefektetés ideje: a menyasszonyt hálókamrájába, tizenkét
+galambfehér ruhájú nyoszolyó-lány kisérte be s a hegedősők húzták a
+menyasszonyaltató nótát, melynek hallattára sírt is, nevetett is az
+ember. Úgy éjféltájban a vőlegény is bejött, s ekkor a tizenkét
+nyoszolyó-lány odahagyta a hálókamrát.
+
+Alighogy kettecskén maradtak: a vőlegény berekesztette az ajtót,
+megnézte, hogy jólvan-e becsinálva az ablak, aztán megrázkodott s
+lehullt róla a kigyóbőr, s ime! egy gyöngyadta, 24 éves, tűndérszépségű
+ifjú, leeresztett aranyhajjal, lépett a szemérmes, lesütött szemü
+menyasszony elé, ki tűndérek között is megjárta volna királynak. Aztán
+megölelték, megcsókolták egymást, s a vőlegény ezt sugta menyasszonya
+fülébe:
+
+– Haj, szivem szép szerelme, mondanék én neked valamit, csak asszony ne
+volnál, csak megtudnád a titkot őrzeni! mert nekem egy nagy titkom van;
+de a titok, csak addig titok, mig egy tudja; mihelyt csak kettő tudja
+is, mingyárt nem az; de minthogy mi most egygyé lettünk, ha te azt nekem
+erőshit alatt fogadod, hogy azt senkinek, ha mindjárt tulajdon édes
+anyád kérdezné is, el nem beszéled: akkor én azt elbeszélem neked.
+
+Az asszony igérte, eskűjével megpecsételte s a lelkét lekötötte, hogy
+senkinek egy árva szót sem szól.
+
+– Különben, folytatá a vőlegény, ha te azt valakinek elárulnád s
+fogadásodat megtörnéd: beborul ma a mi napunk, s még azt a fényes
+csillagot is, mely a fejünk felett ragyog, feketének látnád. Hogy mikor
+derülne az ki, vagy valaha, vagy soha, azt csak a jó isten tudja.
+
+Az asszony újra erősitette, hogy hallgat, mint hal a vizben.
+
+– Hát csak azt akarom mondani, szivem szép szerelme, hogy én nem vagyok
+csodaszülött fél-kigyó, fél-ember, mint azt sokan gondolják, hanem
+vagyok ép kéz-láb, mint más ember. Hogy ezt a kigyóbőrt kell viselnem:
+ez átok rajtam. Én egy tűndérkirálynét szerettem, de mivel hűtlennek
+gondoltam, hű létére, cserbe hagytam: ez engem megátkozott; hogy
+mindaddig viseljem e kigyóbőrt, mig attól házastársam egy évi, egy napi
+s egy órai titoktartása föl nem oldoz. Ha ezt meg tudod állni: boldogok
+leszünk; ha pedig elárulod valakinek, ha mingyárt tulajdon édes anyádnak
+is: boldogtalanok.
+
+Aztán megölelték, megcsókolták egymást, mindkettő egymás vállára
+hajtotta le a fejét, s ugy aludtak el, mint egy pár madár az aranyos
+fészekben.
+
+Csak a királyné nem alhatott, csak az törte magát, hogy valjon leányával
+mi történt. Ennek megtudása végett álmatlanul virasztotta át a tengernyi
+éjszakát s még alig pitymallott, mikor kikönyökölt palotája ablakán,
+várta, hogy e házasságot tiszta vagy borus arczczal nézi-e a nap; ha
+borus lesz tündöklő isteni arcza: e házasság akkor boldogtalan lesz s az
+istenek nem helyeslik; ha pedig nyájas, sugárzó: akkor ez örömöt,
+boldogságot hirdet.
+
+Már a hajnal fel szállt az égre s utána csakhamar a tündöklő arczú nap
+is. A nap szépen sütött; arcza felhőtlen volt.
+
+A királyné örömében majd kibujt a bőréből s mondogatta magában:
+
+– Oh, hála neked tündöklő nap, boldog lesz egyetlenegy leányom
+házassága; mert maga az ég is mosolyog felette.
+
+Innen szaladt a hálókamra ajtajához, s ott várta az egypár cselédet,
+kezében tartván egy kalán mézt, melyet azoknak meg kellett izlelni,
+hogy, valamilyen édes az a kalán méz: oly édes legyen a házasságuk.
+
+Soká, soká kellett neki ott várnia; háromszor is az ajtóhoz ment, meg
+vissza tért, mig egyszer valahára csakugyan megnyilt az ajtó, s kilépett
+rajta a vőlegény és a menyasszony; mindkettő arcza, ragyogott az
+örömtől, a boldogságtól, nem volt az borús, hanem fényes mint ama
+tündöklő nap!
+
+Aztán megizlelték a kalán mézet, melyet a küszöbnél álló anyós nyujtott
+oda s tartott a szájukhoz, mondván:
+
+– Hogy a milyen édes ez a méz: házasságotok oly boldog, oly édes legyen.
+
+Aztán a királyné a leányára tekintett, hogy mit olvas le az arczáról, de
+oda íratlan betűkkel csak boldogság volt írva.
+
+A királyné azt gondolta magában, hogy ezzel a leánynyal, valaminek
+kellett történni, de majd meg kérdem tőle, hisz az anyjának csak
+megmondja!
+
+No ez abban maradt, hanem két hét mulva, a mézes-mákos hetek eltelte
+után, a királyné kérdőre vonta a leányát, s szép szóval, kéréssel,
+fenyegetéssel kicsalta belőle a titkot; a világhirű szép
+királykisasszony mindent kibeszélt a mit a férje mondott.
+
+– Hát leányom, igazán oly szép fiatal ember az a te férjed!? kezdé
+beszédét a királyné.
+
+– Azt anyám, nyelv ki nem mondhatja!
+
+– De gyermekem, minek várunk mi még egy évet, egy napot és egy órát? Sok
+idő az! Mondanék egyet, kettő lesz belőle: ma, éjfélután befüttetem a
+kemenczét, úgyis kenyeret süt a gazdasszony s égessük el azt a rút
+kigyóbőrt. Majd, én úgy éjfélután két órakor, valami szín alatt,
+beküldöm a szolgálót, te pedig nyisd ki az ajtót. – Ha a férjed feltalál
+ébredni s kérdi, hogy mit akar az a leány? majd megtanítom én a
+szolgálót, hogy azt mondja, hogy a köntösödet, melyet reggel szoktál
+magadra venni, elfelejtette bevinni s most azt hozta be, pedig a
+kigyóbőrért küldöm be.
+
+Ha a szolgáló a kigyóbőrt kihozza a hálókamrából, én aztán bevetem az
+égő tűzes kemenczébe.
+
+Úgyis történt. – Úgy éjfélután két órakor zörget a szolgáló a hálókamra
+ajtaján, hogy ereszszék be. – Hogy meghallotta az ifjú királyné, fölkelt
+a férje mellöl s kinyitotta az ajtót; de erre a férje is fölébredt s
+kérdezte a szolgálót, hogy mit akar.
+
+– A reggeli köntöst elfelejtettem behozni, azt hoztam be, felelt a
+szolgáló.
+
+A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember elhitte, a mit szolgáló beszélt s
+másik oldalára feküdt s elaludt, az pedig megtalálván a kigyóbőrt,
+kivitte azt. A királyné már előre várakozott rá, a kigyóbőrt elvette
+tőle s bevetette az égő tűzes kemenczébe. Ime! a kigyóbőr minden
+aranypikkelyéből egy-egy tűztojás lett, s azok a meleg, forróság miatt
+felpattanván, belőlök egy-egy tűzmadár kelt ki. Ezek voltak a
+szolgalelkek, kik az égő tűzes kemenczébe volt urukért, a
+csodaszülöttért, iszonyú siralmas nótát kezdtek énekelni, bőven
+hullatván könyűjöket; úgyannyira, hogy az izzótűz kialudt a kemenczében,
+s mikor aztán egészen aszott zsarátnokká változott, a tűzmadarak,
+mindmegannyi esti denevérek egyenként repültek ki a kéményen. Ezek
+láttára a királyné elszaladt s meg sem állt, mig a szobájába nem ért,
+hol neki esett a hajának, s tépte mint a kendert.
+
+Mikor aztán az utolsó tűzmadár is elrepült; mikor a kemenczében az
+utolsó szikra is kialudt: a csodaszülött fél-kigyó, fél-ember is
+fölébredt iszonyú hánykodtatásaiból, borzasztó álmaiból. Hirtelen
+felugrik az ágyából, keresi a kigyóbőrt, de nem találja, s ezen annyira
+megijedt, hogy majd szörnyet-halt; mindjárt tudta, hogy hányadán van a
+dolog, hogy hányat ütött az óra!
+
+– No szivem szép szerelme, véged van! elárultad a titkot. Én téged a
+végzetek szerint, megátkozlak: „mindaddig viseld szived alatt szerelmem
+gyümölcsét, mindaddig forduljon a te emlőd almája befelé, s tápláld a
+bubánat keserű könnyével magzatidat: mig én, hűséged nem tapasztalván,
+az alól, kezemnek kebledre tevésével, fel nem oldozlak.“ – Nekem itt
+tovább egy szempillantásig sem lesz maradásom. Hogy hova megyek: ne
+kérdezd; úgy sem érhetnél oda s elébb elkoptatnál tizenkét pár
+vasbakancsot mégsem juthatnál el oda.
+
+– Nó szivem szép szerelme! mondja a királyné, ha te engem megátkoztál:
+én is megátkozlak téged! Ime, felhasadt az én ujjam vége s kibugyant
+piros vérem fehér ingedre hullt: ezt a három csepp piros vért mindaddig
+viseld az ingedben, mig én azt saját kezemmel ki nem mosom; ha pedig ezt
+az inget elvetnéd: az a piros vér homlokodra hulljon s ott száradjon
+meg. – A csodaszülött fél-kigyó, fél-ember pedig ködalakban mint pára,
+mint fűst eltünt s ott hagyta a feleségét.
+
+Már hét esztendeje, hét hónapja, hét hete, hét napja s hét órája mult el
+annak, hogy eltünt a fiatal királyné férje; már ugyanannyi idő óta
+érezte magát anyának, a nélkül, hogy eltudta volna szülni magzatait:
+pedig még eddig se hirét, se nevét nem hallották a csodaszülött
+fél-kigyó, fél-embernek; pedig fütül-fától tudakozták; pedig követeket
+is küldtek a világ négy iránya felé s ezek is már mind visszatértek s
+egyse hallott felőle semmit.
+
+A királyné egyre sírt, egyre bánkodott; úgyannyira, hogy naponként két
+három kendőt is tele sirt; folyt a könnye mint a záporeső, hogy szinte
+medret mosott magának: a bubánat medrét. Naponként fogyott, mint a
+férges oltvány; úgy annyira, hogy még az ellenségének is megesett volna
+rajta a szive, az is megszánta volna!
+
+És ily terhes állapotban elindult a nagy világba átok alatt hagyó férje
+fölkeresésére.
+
+Ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
+túl, elárvulva, gaztépte ruhával, kő-ütötte, tövis-szúrta lábbal; szép
+piros vére hullásával jelölte az utját, egyszer mégis valahára egy
+völgybe ért, hol a selyemréten selyemszőrű fehér nyájak legelésztek,
+melyeket fehér lelkű pásztorok őriztek.
+
+Ezen a selyemréten talált három palotát. Bemegyen az elsőbe, melyet
+ezüstvirágú kert vett körül, az ezüstvirágu kertet pedig tej- s
+mézfolyók szeldelték át. Ezeken az ezüstvirágokon termett az égi manna,
+melyeket arany tollú madárkák danolva csipkedtek le s lehullatták a
+pusztában vándorló embereknek. Mondom, hogy ideért bemegyen az első
+palotába, hol Dávidné, a hold anyja lakott. Köszön neki:
+
+– Adjon isten jó napot, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten, édes leányom, hát mi járatban vagy?
+
+– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem: nem hallott róla valamit
+édes öreg anyám?
+
+– Én nem hallottam; hanem várakozzál édes leányom, ma jön haza Dávid
+fiam; ő a kerek földet összejárja, – ha csak ő nem tud felőle, úgy senki
+a világon! Hanem a mint látom, te éhes is vagy, fáradt is vagy, szomjas
+is vagy?
+
+A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy van.
+
+– Nó leányom, itt van ez a kobak, ép most merítettem tele a tej- s
+mézfolyóból, húzz belőle.
+
+A szegény asszony elvette a kobakot s jót húzott belőle. Ettől a csoda
+italtól elébbi erejét mindjárt visszanyerte.
+
+– Nó leányom, itt van ezen a rózsatányéron madár-látta, madár-szedte égi
+manna: egyél belőle, lakj jól.
+
+A szegény asszony, hogy éhes volt, jóllakott az égi mannából; ettől még
+jobban megerősödött.
+
+– Nó édes leányom, várj csak egy kicsit, majd mindjárt aratok én a
+selyemréten ezüst-sarlóval selyemfűvet: feküdjél le rá, pihend ki magad.
+
+A jó öreg asszony pedig elbiczeget a selyemrétre, kezébe kapván az
+ezüst-sarlót, hirtelen egy egész kötő selyemfűvet aratott s ezzel tért
+vissza. Hirtelen a kamrába, hogy a fia meg ne lássa, jó ágyat vetett a
+selyemfűből s beteritette ezüst lepedővel.
+
+A szegény asszony lefeküdt s azonnal elnyomta a buzgoság: elaludt.
+
+Haza jön az öreg asszony fia, a Dávid s még messziről kiabálta:
+
+– Idegen bűzt érzek! idegen bűzt érzek!
+
+Jó édes anyja elébe megyen, megfogja a kezét, megsimogatta az állát, s
+azonnal lesimult égfelé álló ezüstszakála.
+
+– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a más világról van itt egy szegény
+asszony, ki csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjét keresi, ki őt átok
+alatt hagyta: nem tudsz-e felőle valamit?
+
+– Mindennap megkerűlöm a kerek földet, de még ilyen embert se nem
+hallottam, se nem láttam; hanem itt, a szomszédban lakik az apám a Nap,
+menjen oda az a szegény asszony, ha az nem tud felőle, úgy senki e
+világon!
+
+Hogy a szegény királyné éhét, szomját, testének fáradalmát
+megnyugasztotta: egész ujult erővel ébredt fel. Hogy fölébredt, a hold
+anyja ujra megvendégelte, s elmondta hogy mit mondott a fia, – s
+azonkivűl, hogy legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt két szép
+aranyhallal, melyeket a tej- s mézpatakból biborhálóval fogott.
+
+A szegény asszony megköszönte a hozzája való szivességet s elindult a
+Nap palotája felé.
+
+Megyen, mendegél a selyemréten levő aranyfővénynyel hintett gyalogúton,
+egyszer beér a Nap kertjébe, mely nem ösmeri az éjszakát s
+aranyvirágokkal van beűltetve, melyeket aranyöntözőkkel láthatlan lelkek
+öntöznek a tűzforrásból.
+
+Belép a Nap palotájába, mely a kert kellőközepén állott, de itt
+egyszerre, mintha elmetszették volna, elvesztette szeme világának
+fényét; nem látott, csak tapogatott mint a vak. Egyszerre egy bűvös kéz
+érinté, ezt mondván: láss! s azonnal látott. Szétnéz, hát egy öreg
+asszonyt pillantott meg, ki a Nap anyja volt.
+
+– Jó napot, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
+még a madár se jár?
+
+– A csodaszülött fél-kigyó, fél-embert keresem, ki engem átok alatt
+hagyott, nem hallott valamit felőle édes öreg anyám?
+
+– Én édes leányom, nem hallottam; hacsak a fiam, ki az egész világot
+összejárja, nem tud felőle valamit, úgy senki a világon. De a mint
+látom, te szomjas is vagy, éhes is vagy, fáradt is vagy: elégitsd ki
+testi lelki fáradalmaidat.
+
+A szegény királyné nem szólt semmit, csak a fejével intett, hogy úgy
+van.
+
+– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: ne, itt van, igyál ebből a kobakból,
+ép most meritettem a fris forrásból; tűzital van benne.
+
+A királyasszony elvette a kobakot s jót húzott a tűz-italból. Egyszerre,
+mintha kettévágták volna fájdalma fonalát, azonnal megszüntek minden
+kinjai s minden porczikáját valami álomhoz hasonló zsibbadtság fogta el.
+
+– De édes leányom, királyi testedet az út tövisei összekarczolták, össze
+vérezték: jer, förödjél meg harmat-szíkba.
+
+A szegény királyné megfördött a harmatszík tömlőbe s egyszerre testén
+minden seb, minden karczolás begyógyult; az egész teste oly fehér lett,
+mint a patyolat, oly gyenge, mint a harmat s oly sima mint a márvány.
+
+– Nó édes leányom, ha étlen vagy: ne, itt van ez az egy pár aranyalma,
+edd meg.
+
+A királyné, hogy megette az egy pár aranyalmát, éhsége, mintha ketté
+vágták volna, egyszerre lecsillapult.
+
+– De te édes leányom fáradt is vagy: jer a hálókamrába, ott én neked
+ágyat vetek aranysarjúból, melyet sugár-sarlóval aratok s arany
+lepedővel takarok be.
+
+Lefekszik a szegény királyné az aranysarjura s azonnal elnyomta a
+buzgóság: elaludt.
+
+Itt, estve nagy fáradtan haza jön a Nap s még messziről kiabálja:
+
+– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek!
+
+Elébe megyen jó anyja, gyenge kezekkel megsimogatja tűzszakálát s
+azonnal, lesimulván szakála, kiderült homloka.
+
+– Nem idegen bűz az édes fiam, hanem a másvilágról van itt egy, ilyen,
+meg ilyen asszony, ki átok alatt hagyó, csodaszülött, fél-kigyó,
+fél-ember férjét keresi: nem láttad-e világ jártodban?
+
+– Én édes anyám nem láttam; hanem itt egy napi járó földre lakik a fiam
+a szél, ő neki nyulánk teste van, mert még a tűfokán is keresztül tud
+bújni: ha ő nem tud felőle, úgy senki e széles világon!
+
+A szegény királyné reggelre kelve testben lélekben megerősődve kelt föl.
+A Nap anyja kézen fogta őt s kivezette a Nap kertjéből, de elébb
+megvendégelte aranyalmával. Sok mindenféle fura dolgokat látott itt:
+látta az óriási keresztes pókokat, mint szövik-fonják, megevett
+aranyszöszből, a hajszálnál véknyabb, üvegnél átlátszóbb tündér vásznat,
+látott itt-ott, helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek
+egy-egy égi madárkának szolgáltak hajlékul.
+
+Hogy kiértek a Nap kertjéből: a Nap anyja, a jó öreg asszony, hogy
+legyen miről megemlegetni, megajándékozta őt egy aranyguzsalylyal s két
+szép aranyorsóval.
+
+Már volt neki: két szép aranyhala, aranyguzsalya, és egypár aranyorsója.
+
+Megyen, mendegél a szegény királyné, egyszer, úgy alkonyat-felé elér egy
+kertbe, mely a Szélé volt. Már távolról megütötte a fülét valami
+ének-hang, mely, hogy közelebb-közelebb jött, mint az ár, egyre
+növekedett. Hogy egészen oda ért, hát látja, hogy ott kifeszített
+aranyhúrokon a Szellő játszott s hozzá a Vihar bőgte a vastagját. Erre a
+csodálatos muzsikára tánczra kerekedtek a Forgó-szelek; örege-apraja
+egyaránt járta az öröktánczot.
+
+Itten, a kert kellőközepében állott a Szél palotája, gránit-sziklán,
+melyet haragjában a Kaukázusról harapott le. Bemegyen a palotába a
+szegény király asszony s ott egy öreg asszonyra, a Szél anyjára talált.
+Köszön neki:
+
+– Adjon Isten jó napot, édes öreg anyám!
+
+– Fogadj isten, édes leányom! hol jársz itt ezen az idegen földön, hol
+még a madár se jár?
+
+– Átok alatt hagyó, csodaszülött fél-kigyó, fél-ember férjemet keresem:
+nem hallott-e valamit róla édes öreg anyám?
+
+– Én nem hallottam; hanem majd haza jön a fiam a Szél, ki a tű fokán is
+keresztűl bujik: ha csak az nem hallott felőle valamit, ugy senki a
+világon!
+
+– De te leányom, a mint látom, éhes is vagy, szomjas is vagy, fáradt is
+vagy.
+
+A szegény asszony nem szólt semmit, csak a fejével ütött rá, hogy úgy
+van!
+
+– Nó ha éhes vagy, itt van ez a egypár aranykörtve, melyet a fiam a
+Hajnalkertben szakitott, edd meg ezt.
+
+A szegény királyné elvette az egypár aranykörtét s megette: ime!
+egyszerre mintha ketté vágták volna benne az éhség fonalát: az azonnal
+lecsillapult.
+
+– Nó édes leányom, ha szomjas vagy: itt van, igyál ebből a kobakból,
+bájital van benne, melyet a fiam szüretel virágtőkékről.
+
+A szegény királyné elvette a kobakót s jót huzott belőle: egyszerre
+visszatért arczának hajdani szépsége, s ismét olyan lett az arcza,
+mintha a fehér rózsára biborszínt lehelnek.
+
+De te leányom fáradt is vagy. Jöszte az én hálókamrámba, feküdjél le az
+én virágnyoszolyámon levő selyem-füre, melyet az imént arattam
+holdsarlóval.
+
+A szegény király-asszony lefeküdt a selyemfűre s a rózsás ujjú álom
+azonnal lecsukta a szemét.
+
+Itt, haza jön a Szél nagy dérrel-durral; már egy mérföldről kiabálta:
+
+– Idegen bűzt érzek, idegen bűzt érzek! Egy szál szakála a tenger
+közepébe esett s az attól fenekestül együtt felforgott.
+
+Itt, elébe szalad édes anyja, s megsimogatván hosszú szakálát, azonnal
+elcsendesűlt a Szél.
+
+– Nem idegen bűz az édes fiam; hanem a másvilágról van itt ilyen, meg
+ilyen szerencsétlen asszony, ki átok alatt hagyó csodaszülött félkigyó,
+fél-ember férjét keresi: nem hallottál róla valamit?
+
+– Hahó, anyám! de biz’ hallottam! hanem ő ilyen állapotban, soha oda el
+nem ér, mert a tűfokánál szükebb lyukon kellene neki átbújnia; mert a
+vár körös-körül égő sövénynyel van bekeritve; hanem majd fölveszem én őt
+az őlembe, majd beviszem én őt az égő sövény tetején is s leteszem a
+kertbe. A többi aztán az ő dolga!
+
+Itt, reggelre kelve, a Szél anyja megvendégelte a szegény királynét s
+hogy legyen miről megemlegetni: adott neki aranyszöszt, melyet egy sűdő
+forgószél szakálából tépett ki; maga pedig az öreg Szél úr az ölébe
+vette s hogy meg ne fázzék: palástjával betakarta, aztán egy nótát
+kezdett el danolgatni, s ugy ringatta az ölébe, mint bölcsőben a
+gyermeket a dajka; úgyannyira, hogy a királyné elaludt s mikor
+fölébredt, már ekkor egy tópartján találta magát.
+
+Itt, leül a tópartjára s a két aranyhalacskát beeresztette a tóba, hogy
+hagy igyanak; aztán elővette az aranyszöszt, melyet emlékezet okaért a
+Szél anyjától kapott, megtépte, megágyazta, összegöngyölítette bábuba,
+aztán felkötötte az aranyguzsalyra s fonogatni kezdett az aranyorsóra.
+
+Csak fonogat, csak fonogat, egyszer a tóra két asszony jön mosni. A
+mosólábat letették a tópartjára, s elővették csodafa sulykukat, és
+sulykolni kezdték a ruhákat, közbe-közbe bemártották a tó vizébe.
+
+A két asszony csak mos, a királyné csak fonogat, egyszer a két asszony
+egyike, kezében tartván egy fehér inget, csak elkezdte.
+
+– Hej Harmatvíz, így hítták azt az asszonyt, kihez a beszédet intézte,
+ide nézz! Látod-e ezt a vérfoltot? ha mi ezt ki tudnánk mosni, a világon
+mink lennénk a leggazdagabbak, mert ennek a kimosásaért a mi urunk
+számnélküli sok pénzt igért; de próbálták is ezt már mindenben: főzték,
+szapulták, szappanyoszták, tán ispiritussal is: de senki sem tudta
+kimosni!
+
+A királyné úgy fél-füllel hallgatta a beszédet, s úgy félszemmel, lopva,
+odatekintett az ingre: hát, benne tulajdon férje ingét ösmeri fel! ez
+volt a megátkozott ing, ez, a melyre ő piros vérét hullatta és az még
+most is csak oly piros volt.
+
+Azt mondja az asszonyoknak:
+
+– Hallják-e? adják csak ide az én kezembe azt az inget: majd kimosom én.
+
+A két asszony odaadta. A királyné két nagy könycseppet hullatott rá,
+megdörgölte egy kicsit s ime! a vérfoltnak még csak helye sem volt
+látható!
+
+Haza szalad nagy örömmel a két mosóasszony, s egyenest be az urukhoz,
+hogy itt, meg itt, a tópartján van egy asszony, ki aranyorsóra,
+aranyszöszt fonagat aranyguzsalyról, ki alighogy kezébe vette az inget,
+alighogy egy pár könycseppet hullatott rá, azonnal kiment a vérfolt, még
+pedig úgy, hogy még a helye se látszik; ha nem hiszi felséged, hát itt
+van az ing, nézze meg.
+
+Bezzeg nem nézte az inget a tündérkirály, hanem lóhalálába rohant ki az
+udvarra s ott parancsot adott ki a szolgalelkeknek, hogy itt, meg itt a
+tópartján van egy asszony, azt rögtön keressék föl, ültessék be az
+üveges-aranyos hintóba, melyet tátoslovak, tündérparipák vonjanak; aztán
+vigyék el a balzsam-fördőbe és fördessék meg; mikor ez meg lesz,
+öltöztessék fel biborba bársonyba s vigyék be a palota legszebbik
+szobájába; mert őt úgy tiszteljék, úgy nézzék mint királynéjokat.
+
+Alig hangzott el a parancs, azonnal teljesítve lőn. A királyasszonyt
+üveges-aranyos hintón behozták a balzsam-fördőbe és ott megfördették;
+innen aztán bevitték a tündér öltözőszobába, hol a fal oly fényes volt
+mint a tűkör, vagy még ennél is fényesebb; csak a falra kellett
+tekinteni s azonnal, tetőtől talpig meglátta magát az ember. Itt,
+tizenkét szobaleány felöltöztette biborba bársonyba, hosszú aranyhaját,
+mely már hét esztendő óta nem volt megfésülve, tündér ügyességgel úgy
+kibontották a kagyló fésűvel; hogy egy szál aranyhaj se esett le a
+fejéről, egy szálat se szakított ki a kagylófésű. Aztán fontak bele
+szivárványszinű pántlikát s mindegyik szálra egy-egy igaz gyöngyöt
+húztak.
+
+Mikor igy fel volt öltöztetve egész parádéban: bevitték a legszebb
+szobába, s ott lefektették egy virágnyoszolyára. Egy aranyhajszál
+világitotta be a szobát nappali fénynyel.
+
+Itt, nyilik az ajtó s belép rajta, többé nem a csodaszülött fél-kigyó,
+fél-ember, hanem a legszebb, huszonnégy éves, hervadatlan szépségű és
+örökifjúsággal biró tündérkirály, az ő legkedvesebb, rég nem látott
+férje!
+
+A tündér-király odalépett a beteg királyné ágyához, két újját a mellére,
+a szive tájékára tette s a királyné azonnal minden fájdalom nélkül két
+szép aranyhajú gyermeket szült. Az egyik fiú, a másik leány volt; az
+egyiknek a nap, a másiknak csillag volt a homlokán; mindkettőnek pedig
+sarkig érő aranyhaja.
+
+Hogy elszülte a két szép gyermeket, betegágyából a királyné azonnal
+fölkelt mert semmi fájdalmat sem érzett. A tündérkirály aztán kézen
+fogva az egyik oldalról az egyik hét éves kis fiút, a másik oldalról a
+másik hét éves kis leányt bevezette a tündér palotába, hol a királynét a
+trónusba ültette, melyet már körül állottak az összesereglett tündérek s
+őt mint királynéjokat köszöntötték. Minthogy a királyné a
+balzsam-fördőbe megfördött: ő is örök-ifjúsággal bírt, mint a többi
+tündérek, s rádásul ő volt a legszebb minden összegyült tündérasszonyok
+és kisasszonyok közt; királyné volt a szépségben.
+
+Aztán nagy mulatságot csaptak; egyszerre lakodalmat is keresztelőt is
+ültek s három asszonyt: a Hold-, Nap- és Szél anyját hivták meg
+keresztanyának, keresztapának pedig ezeknek fiait, kik is nagy pompával
+ott megjelentek s csaptak oly vígságot, minek a hire hét világra szólt.
+
+Eddig volt, mese volt.
+
+
+
+
+A SZÁRDINIAI KIRÁLY FIA.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy vén szárdiniai király, s annak
+egy gyöngyadta 24 éves fia. Ez a királyfi oly gyöngyörves volt, hogyha
+valamelyik fehérszemély rávetette a szemét: jobb lett volna annak vakon
+születni; mert azonnal elvesztette az eszét; mind utána bolondult.
+
+Egyszer a vén király maga elé hivatja a királyfit s azt mondja neki:
+
+– Édes fiam! az én vállamra és mellemre két teher nehézkedik, mint a ki
+elől is, hátul is terhet visz: az egyik hetvenesztendő, a másik pedig a
+királyság.
+
+Azért fiam, te még fiatal vagy; könnyits vén apád terhein: vedd el az
+egyiket, vedd el a királyságot. De minthogy itt az a törvény, hogy addig
+senki sem uralkodhatik, mig magának illő társat nem szerzett: azért fiam
+azt mondom, házasodjál meg.
+
+A királyfi bevette az öreg király tanácsát s elindult a nagyvilágba
+házasodni, feleséget keresni.
+
+A mint megyen, mendegél, egyszer oly királyi rezidenczia mellett haladt
+el az ő ebhűségű inasával, hol a kertben három királykisasszony
+varrogatott egy parapli-ágáczfa alatt.
+
+A három királykisasszony látta az országúton jőni a királyfit, s a kert
+mellett elhaladni; de a királyfi nem látta meg a három ékes virágszált,
+mely egy tőről hajtott ugyan, de mégis a legkisebb volt a legszebb.
+Olyan volt mint az esthajnali csillag, vagy tán még ennél is szebb!
+
+De az ebhűségű inas elmaradt a királyfitól s ez kihallgatta a három
+madár, a három ékes virágszál csevegését.
+
+– Ha az a királyfi, mondja a legnagyobb királyleány, valami
+háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy szál gírba-gurba
+kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, hogy egy egész ármádiának
+elég lenne, s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna, hanem
+mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon.
+
+– Ha az a királyfi, mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne; ha
+az engemet elvenne: én meg egy gírba-gurba kalászból sütnék főznék neki
+annyi kenyeret, hogy egy ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék,
+világéletében soha meg nem éheznék.
+
+– Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami háztűzhely-néző lenne; ha
+az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan egy pár gyermeket, az
+egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
+csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja…
+
+Hogy kihallgatta a három királyleányt az ebhűségű inas; gazdája, a
+királyfi után loholt, kit utol érvén, szót szólt hozzá:
+
+– Felséges királyfi! mondanék én felségednek valamit, csak bántódásom ne
+lenne?!
+
+– Óh, jó Jancsi, hisz nem ugy szegődtünk mi egymáshoz, hogy titok legyen
+köztünk; hanem azt mondtuk: hogyha én hallok valamit, azt én mondom el
+neked, ha pedig te hallasz valamit, azt te mondod el nekem: azért itt
+van parolás tenyerem, hogy bármit mondasz, még a hajad szála sem görbül
+meg.
+
+– Hát a mint az imént hátra maradtam, hát látom, hogy három ékes
+virágszál, három szép király-kisasszony varr egy parapli-ágáczfa alatt,
+s egyszer csak elkezdi a legnagyobb: Ha az a királyfi, már mint
+felséged, valami háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: egy
+gírba-gurba kenderből szőnék-fonnék neki annyi vásznat, mely egész
+ármádiának elég lenne s mig a világ világ lesz, soha az el nem szakadna,
+hanem mindig oly erős lenne, mint a ma-szőtt vászon. Ha az a királyfi,
+mondja a középső, valami háztűzhely-néző lenne, s ha az engemet elvenne:
+egy gírba-gurba kalászból sütnék-föznék neki annyi kenyeret, mely egy
+egész ármádiának elég lenne, s a ki csak abból ennék, világéletében soha
+meg nem éheznék. Ha az a királyfi, mondja a legkisebb, valami
+háztűzhely-néző lenne; ha az engemet elvenne: én meg szülnék neki olyan
+egy pár gyermeket, az egyik fiú, a másik leány lenne, hogy az egyiknek a
+nap, a másiknak csillag lenne a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
+aranyhaja.
+
+– Igaz-e ez Jancsi?
+
+– Oly igaz, minthogy az a fényes nap süt az égen!
+
+– Úgy forduljunk vissza.
+
+Visszafordul a királyfi ebhűségű inasával s még a parapli-agáczfa alatt
+találta a három ékes virágszált, a három királyi hajadont.
+
+Hogy meglátta a kisebbiket, tetszett személye személyének s azt mondták
+egymásnak: Én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el egymástól!
+
+Azzal lakzit laktak, fagyat hoztak, azzal világitottak, hordót fúrtak,
+szenet vágtak, tökkel kolompoztak, faharanggal harangoztak s térdig
+jártak abba a jóféle sárga tyúkhús levesbe, s még az árva gyermeknek is
+akkora kalács volt a kezében, hogy majd letörte a derekát!
+
+Itt a királyfi hazaviszi nagy parádéval a feleségét s a vén király húsz
+évvel lett fiatalabb, hogy ily szép menye volt.
+
+Már jó darab ideig boldogul élt az egy pár cseléd, de az ördög
+megirigyelte ezt a nagy boldogságot: azért saját képében elküldte a
+török zultánt.
+
+Azaz, nem is maga jött el személyesen a török zultán, hanem csak a
+levele. Az volt pedig a levélbe irva: Hogy te emilyen, amolyan
+szardiniai király, ha van bátorságod: állj ki a sikra; ha pedig nincs,
+majd megtanítlak én keztyűbe dudálni!
+
+Erre a vastag pennával írt levélre, az volt kivül írva: hogy ezen
+levelem adassék a szardiniai királynak.
+
+Mint már mondtam, a szárdiniai király vén ember volt, de különben is már
+a fiának adta által a királyságot, ennek kellett tehát a háborúba menni;
+pedig ép legrosszabbkor, mert a királyné várandós volt.
+
+De el is felejtem mondani, hogy volt a királyi rezidencziában egy vén
+asszony, vénebb a Sz. Gellért hegyénél, öregebb az országútnál s az
+ördögnél csak félgrádussal szebb. Ezt a vén bűnt rikácsoló hangjáért,
+melytől majd mindenkit imhogy a hideg ki nem tört, Kuviknak nevezték.
+
+Ez a Kuvik, ez a halálmadár, ki ott szokott huhogni a haldokló
+ablakánál, s a ki felett egyszer elkiáltotta magát, az már olybá
+tarthatta mintha meghalt, eltemették volna, mondom ez a halálmadár,
+gonosz egy vén csont volt. Megérdemelte volna a jó meleg fördőt: forró
+zsírból, olvasztott ólomból, felforralt olajból; meg még azt a
+tiszteletet is, hogyha, mint az afféle jó lelkeket szokták,
+büdöskő-tömjénnel füstölték volna is körül.
+
+Hej, sok viz lefolyhatott addig a Dunán, mikor ennek a Kuviknak, ennek a
+halálmadárnak azt mondta volna valaki: szivem szép szerelme!…
+
+S ez a Kuvik bejáratos volt a királyi rezidencziába; mert habár – patvar
+vigye! – vén csont volt is, de nem volt vén a tudománya! ezért hát
+szerették is, meg nem is!
+
+Egyszer hívatják a Kuvikot. A ki pedig hivatta, nem volt egyéb mint az
+ifju király; tanácsot akart tőle kérni: hogy nem tud lelkének hova
+lenni, kire bizza várandós feleségét?
+
+– Hacsak ez a baja felségednek, mondja a Kuvik, bizza reám, úgy se bizná
+jobb kezekre; mert én anyja helyett anyja, bába helyett bába, dajka
+helyett dajkája leszek.
+
+– Hej nagy kincset bizok rád, mondá a királyfi, azért jobban őrizd mint
+a két szemed világát!
+
+A Kuvik égre-földre igérte, hogy ugy fogja őrzeni, mintha a királyfi
+saját két szeme világát állitaná oda, de még az sem őrzené meg jobban.
+Igy az ifjú király, mintha legjobb rendben volna a szénája, egészen
+megnyugodva ment el a háborúba.
+
+Hej pedig, dehogy volt jó rendben; akár a macskára bizták volna a
+tejfeles fazekat, akár ebre a hájat, mint erre a Kuvikra a várandós
+királynét; mert ez is tojt egy szép madarat, de milyent?! No de, mint a
+szóbeszéd tartja: nem esik messze a gyümölcs a fájától! de biz ez sem
+esett! S mi több, ezt az égi csodát-facsomót szánta a királyfinak
+hitestársul.
+
+Itt eljön a szülés ideje: a vén Kuvik, a halálmadár elámitotta, szép
+szóval, kéréssel és fenyegetéssel rávette a királynét, hogy ő nálok az a
+szokás, hogy a terhes asszony a padlásra megyen szülni. A szegény
+királynét felvitte a padlásra, hol is a kémény mellett holmi ócska bunda
+darabokon helyet csinált neki és lefektette.
+
+A királyné nagy fájdalmak közt elszülte az isten áldását. Valóban isten
+áldása volt! mert a királyné, mint virágzó hajadon korában előre
+megmondta, két olyan szép gyermeket szült, hogy még a rosz szemnek is
+kár lett volna ránézni! az egyik fiú, a másik leányka volt; az egyiknek
+a homlokán ragyogott a nap, a másiknak pedig csillag s mindkettőnek
+sarkigérő aranyhaja volt.
+
+Mig a királyné a nagy fájdalom miatt el volt ájulva: addig a Kuvik, a
+halálmadár, a már előre elkészitett, vesszőből font, szurokkal bélelt
+kosárkába belefektette az egypár cselédet, s aztán belevetette a
+mélységes tengerbe; helyettük pedig egy pár kopókölyköt tett a királyné
+kebelére.
+
+Itt a királyné felocsúdik nagy fájdalmából s kérte a Kuvikot, hogy adja
+oda a gyermekeit, hogy hagy ölelje, hagy csókolja meg.
+
+– Ott nyivákol melletted, mondja a Kuvik, megis ölelheted, megis
+csókolhatod, akár megis sütheted, mert két kopókölyköt szültél!
+
+– Én, felelt a királyné, a nagy fájdalomban nem tudom hogy mit szültem,
+de világéltemben mindig hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet
+lelketlen állatot.
+
+A Kuvik aztán egyet kuvikolt s ott hagyta a királynét a faképnél, hogy
+csináljon gyöngyörűséges magzatjaival azt a mit akar; a királyfinak
+pedig levelet írt, melyben őt erős kegyetlenül elvádolta, hogy az
+aranyhajú gyermekek helyett két kopókölyköt szült s hogy tegyen vele a
+mit akar.
+
+Olvassa a királyfi az ördögi fortélylyal írt levelet és ekkor azt
+gondolta, hogy saját halálos itéletét, vagy tán még annál is rosszabbat
+olvas.
+
+Haragjában azt akarta visszaírni: vessék a királynét a két kopókölyökkel
+együtt a mélységes tengerbe halaknak, tengeri férgeknek eledelül; de
+ebhűségű inasa ép ekkor lépett be a sátorába, ki, midőn elolvasta a
+levelet, azt mondta a királyfinak:
+
+– Felséges király! bizony bizony mondom, hogy nem jól cselekszik
+felséged akkor, mikor ily levelet ír; mert világéltemben mindig
+hallottam, hogy lelkes állat nem szülhet lelketlen állatot: azért irja
+felséged: varrják a szegény királynét hét bivalybőrbe s állítsák ki
+szégyen szemre az utczára oda, hol legtöbb járókelő megfordul, országot
+követni s egy katona álljon mellette sirbakot, a két kutyakölyköt pedig
+vessék a tengerbe.
+
+Ugyis lett. Miután a király megírta s elküldte a levelet, melyet
+ebhűségű inasa dictált neki: a szegény királynét hét bivalybőrbe
+varrták, kiállitották az utczára, még pedig oda, hol legtöbb járó-kelő
+megfordult, országot követni s egy katona állt mellette sirbakot, a két
+kopókölyköt pedig a tengerbe vetették.
+
+Itt, hazajön a királyfi a háborúból, bár megverték az ellenséget, de
+azért nem volt az ő szivének semmi gyöngyörűsége és semmi öröme; olyan
+volt mint a férges oltvány, mely mindennap sárgább, sárgább lesz. Az ő
+férge volt pedig a búbánat, ez rágódott élte gyökerén.
+
+A Kuvik pedig csufnál csúfabb leányával megigézte, megbabonázta a
+királyfit s azt kötötte a nyakára, – és ő ezt is csak azért cselekedte,
+hogy annál több terhet akasszon a nyakába, hogy annál több oka legyen a
+busulásra.
+
+Az egy pár cselédkét pedig a mélységes tenger vette pártfogása alá s
+vitte az ölében csendes ringatással mintha dajkájok lett volna. S
+addig-addig ringatta, addig-addig danolgatott felettők, mig azok álomba
+nem merültek. Mikor aztán álomba merültek, kitért minden ellensége elől;
+még a Szél királyt is megkérte, hogy most neki nyugtot engedjen és békét
+hagyjon, mert az ölében két kis alvó gyermeket visz s azt ne költsék
+fel.
+
+A Szél király pedig oly jó volt, hogy hajlott kérésére; minden szelet
+haza parancsolt, csak egyedül maga lengedezett, még pedig ő is gyenge
+lehellettel arra-felé fújt, a merre a mély tenger vitte az egy pár
+gyöngyadta gyermeket. Viszi, viszi a tenger, messze, messze, túl az
+óperenczián, hetedhét ország ellen s ott szépen kitette a tengerpartra,
+hol is egy halász akadt rájok, ki nagy örömmel, hogy kitudja mi van
+abban a kosárban, hazavitte.
+
+– Nó anyjuk! megadta isten nekem a szerencsét, tán egész éltemre valót
+halásztam: azért hozd be azt a rozsdás baltát, hagy feszítsem föl ezt a
+kosarat.
+
+Behozza az anyjuk a rozsdás baltát, az apjuk pedig fölfeszíti a
+vesszőből font, szurokkal bevont kosárkát. Hát, uramfia! ott fekszik az
+egy pár cselédke, csendesen, mint egy pár gerlicze a fészkében.
+
+A két jó öregnek, mikor ezt a két gyönyörves gyermeket meglátták, csak
+úgy repesett a szive örömében; mert az ég őket magzattal sohasem áldotta
+meg, mert magtalansággal, meddőséggel verte meg, mint a mely fa
+gyümölcsöt soha sem terem.
+
+– Nó anyjuk, úgy-e mondtam, hogy ezt nekünk az isten adta! azért ugy
+bánjunk velök mint az isten adományával szokás. Tiéd lesz a kis leány,
+az enyim pedig a kis fiú; te megtanítod azt sűtni főzni, én pedig ezt
+halászni, mindkettőt pedig az iskolába járatjuk.
+
+Az egy pár cselédke már hét esztendő óta volt a halásznál s azok úgy
+bántak velök, mintha tulajdon magzatjuk, mintha a testökből való test,
+lelkökből való lélek, mintha apjok-anyjok lettek volna.
+
+Egyszer azonban az anyjuk egy két krajczáros butykóst vett, melyet úgy
+az asztalszögben levő fogason tartott. Itt az anyjuk leveszi a butykóst
+a szegről s azt mondja a kis leánynak: hogy izibe szaladjon a
+tengerpartra, meritse tele a butykóst és hozza haza; de jól vigyázzon,
+nehogy még eltörjön!
+
+Szalad a kis lány a tengerpart felé, hát sarkig érő aranyhaja, mely két
+fontsikban volt fonva, lebomlott, megbotlott benne, s púff! a butykos
+összetört!
+
+Haza bandúkol nagy sirva-riva, hogy eltörte a butykost.
+
+– Énye, emilyen, amolyan ebadta, ördögdobta, vizhozta, gazvette fattya,
+hát minek törted el a butykost?!
+
+A kis fiú ott hasalt ugy a kemencze-pánkon. Csak hallgatja, csak
+hallgatja, hogy mit beszél az ő édes anyja: „ebadta, ördögdobta,
+vizhozta, gazvette fattya?“ Ilyent édes anya tulajdon magzatjának nem
+szokott beszélni: ez nekem nem édes anyám! ez engem nem hordozott szive
+alatt s nem szült fájdalommal a világra!
+
+– Hát minek törted el, zsémbeskedik tovább az öreg halászné?
+
+– Nem akartam.
+
+– Nem akartad? csak még az kellene, hogy akartad volna!… Hol az a
+kantárszár?! – Ezzel lekapta a kantárszárat a rúdról, mely úgy a kürtő
+előtt függött, hosszú aranyhaját a kezére tekerte s ütni-verni akarta.
+
+Az öreg halász ép ekkor toppant be a házba s kivette a kis leányt a
+kezéből.
+
+– Asszony! minek bántod ezt a kis leányt, he! nem megmondtam, hogy egy
+ujjal se merészeld illetni?!
+
+Azzal az öreg halász a hálóból a zsineget kihúzta s meg akarta verni a
+feleségét. Azért akarta pedig a hálózsineggel megverni, mert minden
+halász azt gondolja, hogy az ő hálózsinegje a világon a legjobb fegyver.
+–
+
+De a két gyermek nem engedte; sirva-riva az egyik az egyik felöl, a
+másik a másik felöl a karjába csimpaszkodott. Igy nem verte meg a
+feleségét az öreg halász.
+
+Aztán az anyjok, minthogy ez soha világéltében nem esett meg rajta, bár
+már ötven esztendő óta éltek házasságban, bár már kenyerének javát
+megette: sirva fakadt s kötényével a szemeit törülgette.
+
+A két gyermek kontrázott neki. Végre az öreg halász sem állhatta sokáig
+a dicsőséget: szemeiből két nagy könycsepp gördűlt le, végig szaladt
+orczáján, végig ezüstszakálán s annak végén, mint két gyöngyszem,
+megállott.
+
+Mikor aztán elhagyták a sirást, csak azért, hogy megpihenjenek, csak
+azért hogy ujból kezdjék: megszólal a kis fiú, de elébb aranyhaját
+elsímítván, naptündöklésű homloka sugárzani kezdett, mely pedig nem volt
+egyéb, mint az anyajegy: a nap.
+
+– De nem azt mondom én édes apám! hanem azt: kendtek nekünk nem tubus
+szüléink; – kend nem édes apám, kigyelmed pedig nem édes anyám; mert hát
+minek mondta volna az imént édes anyám, szót szólva: „ebadta,
+ördögdobta, vízhozta, gazvette fattya“?… nekem valami azt sugja, hogy
+micsoda? azt nem tudom! hogy én más fának vagyok a gyümölcse, nem a
+kigyelmeteké.
+
+Átvette a szót a kis fiútól az öreg halász, mondván:
+
+– Édes gyermekeink! mi tűrés-tagadás: ez itt nem anyátok, én pedig nem
+vagyok apátok; mert egyszer titeket, a mint a tengerparton halásztam,
+egy vesszőből font, szurokkal bélelt kosárban találtalak, mely kosár
+emlékezetnek okáért még most is ott van a mestergerendán. Aztán
+hazahoztalak titeket, s azóta mindketten anyátok helyett anyátok, apátok
+helyett apátok voltunk; minthogy pedig bennünket magtalansággal,
+meddőséggel vert meg az isten, azt gondoltuk, gyermekeink helyett
+gyermekeink lesztek s öregségünkben gyámoló istápunk.
+
+– Elhiszem biz én, ha kigyelmed mondja, szólt a kis fiú, de most nekem
+ez szóm és mondásom: mi elindulunk a nagyvilágba s ha addig megyünk is,
+míg a két szemünkkel látunk, míg a lábunk térdig el nem kopik; mégis
+fölkeressük szülő anyánkat és nevelő apánkat, kik tán most is keserű
+könyhullatások között keseregnek utánunk. Azért, a miért eddig minket
+fölneveltek, az isten áldja meg kelmeteket; mást most jó szón kivül
+úgysem adhatunk.
+
+– Ha már igy van a dolog, szólt az öreg halász, nem tartóztatlak
+gyermekeim.
+
+Az anyjuk pedig azalatt megfejte a kútágast; minthogy se hajts ki, se
+hajts be, s kakastejjel és a hordófenéken összesöprött lisztből hamuban
+sült vakarót sütött s azt maga-szőtt fehér vászon-tarisznyába téve, a
+fiú nyakába akasztotta.
+
+A halász pedig papirosba tekerve két kis pénzt dugott a kis fiú zsebébe;
+de azért ő adott legtöbbet, többet egy királynál, mert mindenét odadta;
+de erről a kis fiú mitsem tudott.
+
+Az egypár cselédke aztán ment, mendegélt hetedhét ország ellen, még az
+óperencziás tengeren is túl. S ha elestveledtek is, ha olyan sötét volt
+is, hogy a kanál is megállott volna benne: aranyhajuk világított, még se
+tévedtek el!
+
+Ha az erdők vadai elő-utó találták is: csak az aranyhajukat símították
+el a homlokukról, s a nap és csillag ragyogástól a sűrű erdőbe futott a
+vad, még se ették meg!
+
+Ha olyan hideg volt is, hogy a pipiske az uton-utfélen hullott el:
+aranyhajok sátora alatt soha meg nem fáztak s még se fagytak meg!
+
+Ha úgy szakadt is az eső, mintha kannából öntötték volna, csak
+aranyhajok sátorát bontották ki s még se áztak meg!
+
+Egyszer, midőn a napfényén a verőfényben sütkéreznének, száritgatnák
+aranyhajukat: egy koldús került elébök, ki alamizsnát kért tőlük.
+
+– Mit adjunk, oh jó ember, szólt a kis fiú, mikor magunknak is csak a
+testünk, csak a lelkünk! Hamuban sűlt vakarónk van, ha kell, ebből
+szivesen adunk.
+
+– Édes fiam! szólt a koldús, nem szorultam én a ti hamuban sűlt
+vakarótokra; hanem nyúlj be csak a te jobb oldalon lévő zsebedbe, ott
+papirosba tekerve két kis pénzt találsz; add ide nekem az egyiket.
+
+Benyúl a kis fiú a jobbik oldalon levő zsebébe, hát meglelte a két kis
+pénzt s az egyiket odaadta a koldúsnak.
+
+Itt térűl-fordul a koldús, újra elébe került a két szép gyermeknek s
+alamizsnát kért tőlük.
+
+Most a kis fiú semmitsem szólt, hanem egyenest benyúlt a jobbik oldalon
+lévő zsebébe, s kihúzván onnan a kis pénzt, szó nélkül odaadta a
+koldúsnak.
+
+Nó édes gyermekeim, jótét helyébe jót várjatok! nem vagyok én koldús,
+hanem rég óta csak azért űlök itt az útszélen, mert ti reátok
+várakoztam. Azért várakoztam pedig, hogy jó szivetekről meggyőződvén,
+titeket az igaz-útra vezéreljelek. Azért itt van, tegyétek el a két kis
+pénzt, majd még hasznát veszitek!… Ha nem mondjátok is, hogy hová
+igyekeztek: ugy is tudom; de hamarább elkopnék a ti lábaitok térdig,
+mielőtt ily állapotban hazaérnétek, hanem jőjetek utánam, én majd haza
+szállítatlak.
+
+Megyen a két gyermek a koldús-forma ember után, egyszer elértek a
+selyemrétre, hol is a zsombikokat egyenként egy, kettő, három stb.
+számlálgatni kezdte s mindaddig olvasta, mig a hetven hetedikhez nem
+ért.
+
+Mikor a hetvenhetedik zsombikhoz ért: megrúgta azt oly erősen, hogy a
+porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:
+
+– Hej, Gubb, jőszte ki!
+
+De Gubb nem jött ki az első hivásra, hanem aludt mint a gözű, mint a
+juhászbunda.
+
+Megrúgja másodszor is a koldús-forma ember, még erősebben, hogy a
+porából forgószél kerekedett s bekiált a lyukon:
+
+– Hej, Gubb, vesztél volna az anyádban, jere ki!
+
+De Gubb nem jött ki a második hivásra sem; hanem aludt mint a gözű, mint
+a juhászbunda.
+
+Megharagszik a koldús-forma ember, s megrúgja harmadszor is úgy a
+selyemrét hetvenhetedik zsombikját, hogy a porából forgószél kerekedett
+és bekiált a lyukon:
+
+– Hej, Gubb, te égi meszelő, te babkaró, te égi lajtorja, jöszte ki, ha
+mondom!
+
+Itt, kiugrik Gubb a hangya-zsombikból, s hogy kinyujtózott, oly magas
+lett, hogy a fejével még az ég boltját is imhogy fölebb nem tolta!
+
+– Hát te égi meszelő, te égi lajtorja, hogy adom én fel neked ezt az
+egypár cselédet, he?!
+
+Azzal oldalba üti a koldúsféle ember Gubbot s az oly kicsi lett, úgy
+összetöpörödött mint Borsszem Jankó. S az aztán az ölébe vette a két
+gyermeket s akkorákat lépett óriási lábával, – hogy ha kicsit nem
+mondok, – hosszabb volt egy mérföldnél; ugy hogy három nap, három
+éjszaka múlva azt mondhatták: otthon vagyunk. Ha ugyan otthon lettek
+volna! ha egyenesen, hibele-Balázs, lovat ad az isten módjára bementek
+volna a szárdiniai király rezidencziája ajtaján.
+
+A szárdiniai király rezidencziájától nem messze állt egy sivár,
+kopaszhegy. Vén volt már a kopaszhegy, mert igy hiták; – itt-ott lengett
+a tarkóján egy-egy árvalány hajszál; de ezt sem fonta be foncsikra
+semmiféle természeti erő, s nem fűzött e közé szép piros szalagot, szép
+piros virágot. Azért csak vadaknak és csak férgeknek szolgált lakhelyül.
+
+Gubb ezt a vadak tanyáját szemelte ki a két gyermek lakhelyéül; ez
+illette meg őket.
+
+De ez a Gubb, közbe légyen mondva, ezermester volt; mert e kopaszhegy
+tetején egy parancsszavára, mint varázslat, tüstént előállt egy
+kakaslábon forgó, réztetejű vár, s itt tartotta ő a két királyi
+gyermeket.
+
+Egyszer történt, hogy Gubbnak nagy kedve jött a vadászatra. De még ebben
+is ezermester volt: a sok vadat neki szoritotta egy völgyszorosnak, s
+ott puszta kézzel egyenként fojtogatta rakásra.
+
+Megtudta ezt a Kuvik, a halálmadár, mert közbe légyen mondva, ha Gubb
+ezermester volt, de ez se volt kevesebb. Azért bement a leányához, a
+királyasszonyhoz, szót szólván:
+
+Jaj, be cseng a fülem! jaj, be ugrik a szemem! jaj, be ég a képem! jaj,
+be viszket az orrom! én leányom, gyöngyvirágom, királyasszony rosz hírt
+hallok!
+
+– Jól mondod anyám! Azért cseng a füled, mert rosz hírt hallasz; azért
+ugrik a szemed, mert sirást érez; azért ég a képed, mert gyalázat ér; s
+azért viszket az orrod, mert bosszúság környékez. Igy van ez megírva a
+mágyiás könyvben. Hanem menj ki a keresztútra, piszkáld meg a fogad
+akasztófáról szakított szálkával; rakj ott szalma tüzet, ugord át
+háromszor, majd megjelennek neked a rosz lelkek s azok megmondják, hogy
+miért cseng a füled, miért ugrik a szemed, miért ég a képed és miért
+viszket az orrod?
+
+– Én leányom, gyöngyvirágom, (még az ördögnek is van gyöngyvirága)
+királyasszony ne tanitsd anyádat, kinél magok az ördögök is csak egy
+kanpoltrával érnek többet; tudom én annak az okát, hogy mi búsit
+engemet: férjedurad első felesége kölykei itt vannak, az az őrdöngös
+Gubb, – hogy a patvar vigye el! – hozta a nyakamra; de jó helyre jöttek,
+mintha a bárány a farkas barlangjába jőne, mintha a galamb az ölyv
+fészkébe repülne, mintha vaktában meztelen késbe szaladnának, mint a
+kinek isten elvette az eszét! Gubb most elment vadászni, azért azonnal
+elindulok szerencsét próbálni.
+
+Itt megrázkodott a Kuvik, a halálmadár s azonnal átváltozott egy szép
+pásztorfiúvá, ki Gubb vára hegy-oldalán báránykáit terelgette. Ott
+somfordált, ott furugjázgatott szebbnél szebb nótákat.
+
+Egy szerencséje van a két szép madárnak, a két gyöngyadta gyermeknek,
+hogy aranyos kalitkában vannak zárva: igy nem repülhettek ki, de a
+Kuvik, a halálmadár se nyulhatott be a kalitkába, mert annak az ajtaja
+be van zárva, erős lakatra van vetve, mit nem nyit fel sem a négy levelű
+lóhere, melyet a hetedik gyermek szokott találni, – sem a világot
+nemlátott gyermek kis-ujja.
+
+E kalitka: Gubb vára és rajta a lakat: lángkerités, égő sövény, mely
+mindenkit húsz lépésre kerget vissza.
+
+A Kuvikból lett pásztorfiú csak furugjál, csak furugjál s meghallották
+ezt a kalitka aranyos madarai, oda szálltak az ablakhoz, kinyitották
+azt, s kitekintettek rajta. Hát látják, hogy egy szép pásztorfiú az
+ablak alatt terelgeti kis bárányait s ott az furugjálgat.
+
+A Kuvikból lett pásztorfiú, a mennyire csak lehetett, odament az ablak
+alá s megszólitotta az egypár cselédet.
+
+– Szép gyermekek, oly szépek vagytok mint az ég angyalai, de mégsem
+irigyelem állapototokat!
+
+– Miért? kérdik egyszerre ketten is.
+
+– Mert még világot sem láttatok!
+
+– Mit kellene cselekednünk?
+
+– Nem egyebet, mint azt: tündértükörre tegyetek szert, és abban az egész
+világot meglátjátok.
+
+Azzal a Kuvikból lett pásztorfiú, mintha legjobb rendén volna a szénája,
+tovább terelte a nyáját.
+
+Itt nagy haraggal jön hazafelé Gubb, s kettőt lép egy helyett. Egy
+lépéssel túl tette magát a lángsövényen, túl a kapu tetején s egyenesen
+az udvarba lépett.
+
+– Hej! emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már itt volt a Kuvik, itt a
+halálmadár, érzem a szagáról; mert az ördög szagát már két mérföldről is
+megérzem! Mit akart itt a vén boszorkány?
+
+– Nem vén boszorkány volt az, hanem szép pásztor fiúcska, ki azt mondta
+nekünk: hogy nem irigyli a mi állapotunkat; mert még világot se láttunk,
+– s addig nem leszünk boldogok, mig a tündértükröt meg nem szerezzük,
+melyben az egész világot meg lehet látni: bennünket azért ereszsz el,
+elmegyünk érte s hacsak lehet, elhozzuk.
+
+– Tudom mibe sántikál a gonosz, de nem eszik belőle! nem eszik a ti
+gyenge húsotokból; nem iszik piros véretekből! Fogadom az istenemre,
+hogy nem lesz az idős!… Jertek ide gyermekeim, figyeljetek szóm minden
+igéjére: én vissza nem tarthatlak, mert nem áll hatalmamban: azért tehát
+induljatok el; de míg mentek az úton, egymás kezét soha el ne
+ereszszétek, hanem kézenfogva menjetek; ha ezt cselekszitek, igy az
+ördögnek nem lesz rajtatok hatalma; megtörik az ördög ereje, ha a
+testvér fogja a testvér kezét. A tündértükröt egy szolgalélek őrzi. Majd
+ha hozzája értetek, majd kér ő titeket, ezt mondván: Szép gyermekek!
+fogjátok meg a fegyveremet; haldokló apám ágyához kell mennem. De ti
+erre csak azt feleljétek, hogy az egyik fületeken bocsássátok be, a
+másikon pedig eresszétek ki. Hanem te kis fiam, nyúlj be a jobb oldalon
+lévő zsebedbe, vedd ki a két kis-pénzt s add oda a katonának, mondván:
+itt a katona lénungja. S azzal a szegről bátran levehetitek a
+tündértükröt és bátran, minden szó nélkül, mint tulajdon jószágtokat
+elhozhatjátok.
+
+Ment, mendegélt aztán az egypár cseléd kézen fogva tüskön-bokron
+keresztül, soha egymás kezét el nem eresztve, mintha egy test, egy lélek
+lett volna, egyszer mégis elértek oda, hol a szolgalélek katona képében
+a tündértükröt őrizte.
+
+– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, jertek kis szolgáim,
+fogjátok meg a fegyveremet; mert haldokló apám ágyához kell mennem.
+
+De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
+azt felelték, hogy az egyik fülökön be- a másikon pedig kieresztették.
+
+Ezer volt a szerencséjök! mert mihelyt azt a fegyvert kezükbe vették
+volna, ott, azon szempillantásban, ízzé-porrá égtek volna!
+
+A kis fiú benyult a jobb oldalán levő zsebébe, kivette az egyik
+kis-pénzt s oda dobta a szolgaléleknek, mondván:
+
+– Itt a katona lenungja!
+
+Azzal levették a szegről a tündértükröt s visszamentek azon úton, azon a
+módon a mint idejöttek és semmi bajuk sem történt.
+
+A Kuvik, a halálmadár mérgében annyira dúlt-fult, imhogy a kezét-lábát
+meg nem ette; de mit használt vele, csak a magáét ette.
+
+Gubb másnap újra vadászni ment. Alig húzta ki a lábát, alig lépte át a
+küszöböt; a Kuvik, a halálmadár ismét pásztorfiú képében a vár alatt
+sonfordált s elkezdett ott furugjázgatni.
+
+Az egy pár cseléd oly édes örömest hallgatta a furuglyaszót, hogy szinte
+elcseppent bele ajkuk méze s nagyokat nyeltek utána, mint a kik
+száj-iznek kedves ételt esznek.
+
+A Kuvikból lett pásztorfiú, hogy meglátta az isten-adta egy pár
+cselédkét: egészen odament az ablak alá s megszólitotta az egy pár
+cselédet ilyeténképen:
+
+– Nó lássátok ékes virágszálak, kik beillenétek az ég virágai közé s még
+ott is a legszebbek lennétek, no lássátok, úgy-e hogy javatokat akartam;
+úgy-e van már tündértükörtök; úgy-e hogy már boldogabbak vagytok?
+
+– Van jó pásztorfiúcska, van.
+
+– De én azért mégis csak szánni tudlak titeket; mert mi hasznát veszitek
+a tündértükörnek, ha nincs igétek.
+
+– Hát mit kellene cselekednünk?
+
+– Nem egyebet, mint azt, hogy holnap lesz az isten napja, holnap
+papolnak a királyi rezidencziában: jőjetek el oda. Majd a merre mentek,
+elő találtok egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot, kit minden arra
+jövő-menő arczul-csap, ráköpköd: üssétek ti is nyakon és köpjétek tele a
+szemét, mert az egy országosan megbélyegzett személy, ki két kopó
+kölyköt szült. – Azzal ott hagyta az egy pár cselédet.
+
+Itt Gubb nagy dérral-dúrral jön haza a vadászatból s egy helyett kettőt
+lépett. Egy lépéssel túltette magát a lángsövényen, túl a vár tetején s
+egyenest az udvarra lépett.
+
+– Hej, emilyen-amolyan kutya fikom adtát, már újra itt volt az az
+ördögborda; érzem a szagáról, mert az ördög szagot már hét mérföldről
+megérzem… Mit akart itt az a boszorkány?
+
+– Nem boszorkány volt az, hanem szép pásztorfiúcska, ki bárányait
+terelgetve, furugjázgatott, – ki nekünk azt mondta: nem irigyli az
+állapotunkat, mert mi haszna birjuk a tündértükröt, ha nincs igénk:
+azért ereszsz el holnap a templomba.
+
+– Tudom miben sántikál a gonosz, de nem lesz az idős! El kell menni a
+templomba, mert nem áll hatalmamban azt meggátolni. Ne féljetek;
+elkisérlek láthatlan alakban egész a templom küszöbéig, de nekem azt nem
+szabad átlépni, mert olyan az nekem, mint az ördögnek a tömjén. Út
+közben egy hét bivalybőrbe varrt asszonyi állatot találtok, ki mellett
+egy katona áll sirbakot; azért áll pedig ott a katona, mert ennek az
+asszonyi állatnak országot kell követni: ezért őt minden arra
+jövő-menőnek arczul kell ütni s a szemébe köpni. De ti gyermekeim ezt ne
+tegyétek, mert az nektek tulajdon édes anyátok, ki fájdalommal szült
+titeket a világra.
+
+– Azért, folytatá Gubb, vigyetek magatokkal habszappanyt, aranyfésűt és
+aranytörűközőt. S te fiam édes anyád orczáját tisztitsd meg a
+pökésektől, s mosd meg harmatvízbe. Lehelj aztán háromszor a szemeire, s
+azok tüstént felnyílnak. Mikor ezt elvégezted: törüld meg az orczáját az
+aranytörűközőbe. Te pedig leányom bontsd ki az aranyfésűvel hosszú
+aranyhaját, mely már hét esztendő óta nem látott fésűt s fésűld meg.
+
+Aztán majd meglátjátok, hogy mily napszépségű, csillagragyogású anyátok
+van nektek!
+
+De legelőször, majd el is felejtem mondani, édes anyátok kezeit
+megcsókoljátok, s ha a katona nem engedné, ki mellette sirbakot áll:
+vessétek oda neki a másik kis-pénzt, mondván: itt a katona dupla
+lénungja! Ha pedig azt mondaná, hogy fogjátok meg a fegyverét, mivel
+haldokló apja ágyához kell mennie: azt feleljétek, hogy az egyik
+fületeken be- a másikon pedig kiereszszétek. Hogy pedig a templomba
+legyen mibe elmenni: itt van ez az egy pár dió-szekrény, nyissátok fel a
+tetejét, találtok benne olyan bibor-bársony ruhát, milyent csak a
+hajnal, csak az ég virága visel. A templomban pedig mindenki feláll
+előttetek, még maga a király is, s majd kinálnak, hogy üljetek le; de ti
+azt ne cselekedjétek, hanem állva maradjatok; mert a Kuvik, a
+halálmadár, hogy odaragadjon a köntöstök, minden padot szurokkal kent
+be. Mikor a pap rámondja az „Ament“, azonnal fussatok ki a templomból,
+mondván: köd előttem, köd utánam, hogy senki se lásson. Azzal, édes
+anyátoknak kezet csókolván, jőjetek haza.
+
+Itt a gyöngyadta egy pár cseléd felöltözködik a bibor-bársony köntösbe,
+sarkig érő aranyhajukat szépen felfodorították s homlokukon kiderült a
+nap és a csillag.
+
+Mennek, mendegélnek aztán az utczán, soha egymás kezét el nem eresztve,
+egyszer elértek azon helyre, hol édes anyjuk hét bivalybőrbe volt
+bevarrva.
+
+– Hová mentek szép gyermekek? kérdi a katona, – jertek ide kis szolgáim,
+fogjátok meg a fegyveremet, mert haldokló apám ágyához kell mennem.
+
+De az egy pár cseléd most az egyszer úgy tett, mint a ki nagyot hall s
+azt felelték, hogy az egyik fülökön be-, a másikon pedig kieresztették.
+
+S ezer volt a szerencséjök! mert mihelyest azt a fegyvert kezükbe vették
+volna, az, azon szempillantásban lobbot vetett volna s izzé-porrá égtek
+volna!
+
+Itt aztán a kis fiú benyúlt a jobb oldalán lévő zsebébe, kivette a
+kis-pénzt s oda dobta a katonának, mondván:
+
+– Itt a dupla lénung!
+
+Azzal oda szaladtak édes anyjukhoz, két kezét megragadták, az egyik az
+egyik felől, a másik a másik felől és össze-vissza csókolták.
+
+A bivalybőrbe varrt királyné alig tudott eltelni a csodálkozás miatt;
+hej, nem kézcsókhoz, hanem arczulcsapáshoz, szembe pökéshez volt ő
+szokva!
+
+Minthogy le voltak szemei ragadva, hogy gyalázatát ne láthassa: nem
+vehette ki, hogy kik lehetnek azok, kik gyalázat helyett tisztelettel
+illetik: azért szót szólva kérdést intézett hozzájok.
+
+– Kik vagytok ti kis szolgáim?
+
+– Hát nem ismer édes anyám, mondták ketten is egyszerre: mi vagyunk a te
+gyermekeid, kiket fájdalommal szültél a világra!
+
+– Megálljatok! az én gyermekeim jegyesek voltak: az egyiknek a nap, a
+másiknak csillag ragyogott a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő
+aranyhaja volt: azért jertek ide, hagy tapogassalak meg titeket.
+
+– Odaborul az egy pár cseléd az édes anyjuk keblére, ki, hol az
+egyiknek, hol a másiknak tapogatta a homlokát és selyempuha aranyhajukat
+simogatta, – s aztán egyet se szólt, hanem szótlanul mindkettőt a
+szivéhez ölelte. Bár hét bivalybőr zárta el a királyné szivét, de azért
+az a hét bivalybőrön keresztül is beszélt hozzájuk hangos dobogással! s
+az egy pár cseléd édesen hallgatta, hogy mit beszél édes anyjuk szive.
+
+A kis fiú aztán megmosta édes anyja arczát a harmatvízbe,
+habszappanynyal bedörgölte, s ime! minden szenny, minden mocsok, melyet
+mások oda rondítottak, mintha soha ott nem lett volna, egyszerre eltünt.
+Aztán leragadt két szemére háromszor rálehelt s ime! az azonnal felnyílt
+s újra látta az isten ragyogó napját, ragyogó csillagait, két szép
+gyermekét. A kis leány pedig azalatt hét esztendő óta fésűt nem látott
+aranyhaját oly ügyesen kibontotta és megfésűlte, hogy egy szál haj nem
+sok, de annyi sem esett le a királyné fejéről. A királyasszony aztán oly
+szép, oly napragyogású lett, hogy soha többé az arra járó-kelők,
+gyalázattal illetni nem merészelték, hanem úgy néztek rá mint valami
+oltárképre.
+
+Aztán hogy ezt elvégezték: hirtelen összeszedték magukon a köntöst és
+siettek a templomba.
+
+Itt mindenki, még maga a király is felállt előttük, kinálgatták, hogy
+üljenek le; de ők, megemlékezvén Gubb beszédére, hogy a Kuvik minden
+padot szurokkal vont be, hogy megfoghassa a két aranyos madarat, nem
+ültek le, hanem mig csak az íge hallatszott, a tornáczban állva
+maradtak.
+
+Mintha az egész templomnak egy szeme lett volna, mindenki ő reájok
+nézett; még maga a pap is, ha rájok tekintett, angyalokról kezdett
+beszélni.
+
+Alig hangzott el az utolsó íge; alig mondta rá a pap az „Ament“; az egy
+pár cseléd azonnal kiszaladt a templomból, mondván: köd előttem, köd
+utánam, hogy senki se lásson! s azonnal, mintha a föld nyelte volna el,
+vagy angyal szárnyakon az égbe repültek volna, eltüntek az emberek
+szemei elől.
+
+A király is tüstént utánuk szaladt, de semmitse látott. Ezért nagy búsan
+hazafelé bandúkolt, s otthon gondolkozásba esett; eszébe jutott, hogy
+volt neki egy igen szép felesége, ki azt igérte neki: hogyha őt elveszi,
+két szép gyermekkel ajándékozza meg; az egyik fiú, a másik leány lesz,
+az egyiknek a nap, a másiknak csillag lesz a homlokán, mindkettőnek
+pedig sarkig érő aranyhaja! És ő ma ép ilyent látott a templomban! És az
+az asszonyi állat, ki neki ily szép igéretet tett, már hét esztendő óta
+sinlődik hét bivalybőrbe varrva, országot követve, kit minden arra
+jövő-menő gyalázattal illethet, arczul csapkodhat, a szemébe pökhet,
+mint a legutolsó személynek, ki a szemétdombon született, ott nőtt fel,
+még most is ott lakik, nem pedig biborban-bársonyban, aranyos palotában
+mint az a királyasszony?! Tüstént parancsot adott ki, hogy azt az
+asszonyi állatot, ki hét bivalybőrbe van bevarrva, abból azonnal fejtsék
+ki s mondják meg neki, hogy menjen oda, a hová neki tetszik, csak az ő
+szeme elé ne kerüljön. A parancs azonnal teljesítve lőn s Gubb saját
+várába vitte a királyasszonyt.
+
+De el is felejtem mondani, hogy a mint a két gyermek kijött a
+templomból, egyenest édes anyjuk felé tartottak s kezet akartak neki
+csókolni; de a katona nem engedte, mivel most nem adtak neki dupla
+lénungot.
+
+A két gyermek sírva fakadt.
+
+Oda ugrik e sirásra a mi Gubbunk s úgy vágta pofon a katonát, hogy
+rögtön kolimászszá változott: azóta kenik a szekeret kolimászszal.
+
+Hogy kezet csókolt az egy pár cseléd édes anyjuknak, futottak egyenest
+hazafelé s elértek Gubb várához. Itt a lángsövény előttük magától ketté
+vált s miután beszaladtak a várba, az ujra magától becsúkodott utánuk.
+
+Ime a Kuviknak már két fogása nem lett idős s a kivetett háló nem fogta
+meg a királyi vadakat; a galambok nem repültek az ölyv fészkébe. A vén
+banya ezért annyira haragudott, imhogy a kezét-lábát meg nem ette; de
+mit nyert vele, csak magát ette.
+
+De azzal kecsegtette magát, hogy hátra van még egy fogása és az sikerül.
+S ha a bárány nem szaladt a farkas barlangjába; ha a galamb nem szállt
+az ölyv fészkébe, azon gondolatra jött, hogy a farkas keresse fel a
+bárányt és az ölyv röpüljön a galambfészkébe; mert éhes a farkas, éhes
+az ölyv, éhezik a bárányhúsra, éhezik a galamb piros vérére, éhezik a
+két szép gyermek lelkére testére. Azért alig fogamzott meg e gondolatja:
+azonnal beállitott királyi veje elé, ki még most is ott ült nagy búsan a
+bibor trónuson.
+
+– Felséges vőm! kezdé a banya, ujságot mondok, még pedig nagyot:
+felséged nemis tudja, hogy birodalma egy főfő-személylyel szaporodott,
+valami ismeretlen gróffal, vagy tán ép herczeggel, ki a Kopaszhegyen
+ütötte fel sátorát, s ott pompás kakaslábon forgó, réztetejű várat
+épittetett. Ennek az ismeretlen személynek annyi a pénze, hogy majd
+fölveti; mert már eddig is láng ütötte ki magát s köröskörül ég a vár.
+Azért tanácsom veleje oda megyen ki: küldjön felséged a várba egy
+követet azon üzenettel: hogy felséged egész királyi háznépével ekkor meg
+ekkor látogatóba megyen hozzá. Mi pedig majd hajdúkat és a legerősb
+katonákat felöltöztetjük grófi-, bárói ruhába. Azért öltöztetjük pedig
+fel, hogy ezekkel próbát tegyünk a vár elfoglalására nézve. Mikor aztán
+egyszer bent leszünk, könnyű lesz az egész várat, számlálhatlan
+kincsével, hatalmunkba keriteni.
+
+A király, hogy hogy nem, ráadta a fejét erre s tüstént egy követet
+küldött Gubb várába azon üzenettel, hogy holnap, ha szivesen látja,
+egész királyi háznépével látógatóba megyen hozzá.
+
+Gubb pedig azt üzente vissza, hogy igen szivesen látja király ő felségét
+egész királyi háznépével.
+
+Itt, alig érkezett meg a fényes had egész királyi pompájában; alig huzta
+be a legutolsó a kapú ajtaját: Gubb, hogy onnan semmiféle teremtett
+állat az ő tudta-híre nélkül ki ne mehessen, égő sövénynyel vonta be az
+egész vár kerületét; pedig ott volt a Kuvik is, a halálmadár is.
+
+A király, a mint dukál, az első székbe űlt s körülötte hosszú sorral az
+álruhába öltöztetett grófok, bárók és herczegek, kiknek fényes ruhájuk
+alatt ott volt a kifent fegyver, a kiköszörült kard.
+
+Gubb azalatt pecsétes levél által az egész országból összegyüjtötte a
+valódi herczegeket, grófokat, bárókat és vezéreket, kik a szomszéd
+szobában hallgattak csendesen, minthogy Gubb már eleve mindent elbeszélt
+és fölfedezett előttük, s várták a dolog kimenetelét.
+
+Gubb, mintha a királynak valamit akart volna mondani, valami titkosat,
+mit nem kötnek minden ember orrára: kihivatta őt a szomszéd szobába.
+Ugyan e szobában voltak az összehivott nagyurak, s köztök az első helyen
+bibortrónon ott űlt a király első felesége, mellette kétfelől pedig a
+két gyöngyadta gyermek állt hófehér köntösbe, hófehér lélekkel, mint
+égből jött két angyal, s csak a szárny hibázott. S ha tán szárnyaik
+lettek volna, mindjárt elrepültek volna az isten seregébe.
+
+A király, hogy belépett, alig bírt szóhoz jőnni a csudálkozás miatt; de
+hogy is ne! midőn országa nagyurai között ott látta első feleségét
+viruló szépségben; midőn ott látta két szép gyermekét, mint szakasztott
+képmásait, csak azzal a különbséggel, hogy az egyiknek a nap, a másiknak
+csillag volt a homlokán, mindkettőnek pedig sarkig érő aranyhaja.
+
+Azonnal megösmerte rég nem látott, sokat szenvedett feleségét és két
+szép gyermekét. Odarohant hozzájuk, megölelte, megcsókolta őket, hol az
+egyikre, hol a másikra, hol a harmadikra tekintett. Szólni nem tudott,
+de beszélt a nyelve helyett dobogó szive hangos dobogással; mintha ki
+akart volna az oldalán jőni, azt annyira verte, hogy lássák azt a nagy
+örömet, hogy érezzék azt a nagy örömet, minek a terhe alatt ő majd
+megszakad.
+
+Végre szóhoz jutott s az összegyült herczegekhez, grófokhoz, bárókhoz és
+vezérekhez fordult, kérdezvén tőlük, hogy mit érdemel az olyan személy,
+ki ilyen egy pár cselédet elválaszt egy mástól?
+
+A Kuvik, a halálmadár ép most vetődött be a szobába, s azt gondolta,
+hogy saját fonnyadt gyümölcséről van szó, hangosan, hogy mindenki
+hallhassa, felkiáltott:
+
+– Nem egyebet, felséges vőm, mint ló farkára kötni, tűzes vassal
+csipkedni, hétszer meghordozni a beretva hídon. A mi kevés pedig
+megmarad belőle, azt négy felé vágatni, s az ország négy részén világ
+csufjára kiakasztatni.
+
+– Nó ebadta vén boszorkánya, kimondtad magadra az itéletet!
+
+A grófi ruhába öltöztetett hajdúk aztán azonnal lefülelték a vén banyát
+és a lányával együtt szilajló farkára kötözték, tűzes vassal csipkedték,
+meghordozták a beretva hídon, kikből aztán a mi kevés megmaradt, azt
+négy felé vágták s az ország négy részén világ csufjául kiszegezték.
+
+Most az egyszer a Kuvik, a halálmadár is magának kuvikkolt; most az
+egyszer maga rohant vaktában a meztelen késbe, mert az hegygyel fordult
+feléje.
+
+Volt ennek a pokolpozdorjának egy varjú madara, ez holta után a Kuvik
+teste maradványaira szállott s mindig azt kiabálta felette: kár… kár…
+kár!… azért kiabálnak a varjak még most is így: kár… kár… kár!
+
+
+
+
+VÍZI PÉTER ÉS VÍZI PÁL.
+
+Volt egyszer egy nagy birodalom, annak egy öreg fejedelme és az öreg
+fejedelemnek szép leánya.
+
+Nem hazudtam akkor, mikor azt mondtam: szép volt a leány; mert úgy
+jártak a nézésére, mint a búcsúra, mintha e széles világon minden út
+csak ide vezetett volna, mintha e lett volna a világ közepe; mindenki
+ide ért, mindenki ide sietett; mintha nem is anya szülte volna, hanem
+úgy lopták volna az égből.
+
+Egykor a vén király álmot látott s annak veleje im ide ment ki: hogy az
+ő kedves, egyetlenegy leánya két korsó vizet öntött ki a földre s a
+kiöntött víz, mint az áradat, egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a
+tengernyi áradat nemcsak az ő birodalmát, de az egész világot özönvízzel
+boritotta el s ő magát is, mint az ürgét a lyukából, kiöntötte.
+
+A vén király erre kiugrott az ágyból s többé aztán hasztalan feküdt le;
+mert nem tudott elaludni, igy a tengernyi éjszakát álmatlanul
+virasztotta át.
+
+Itt még jó formán alig pitymallott, midőn a király kiadta a
+parancsolatot, hogy széles birodalmából minden irástudó, álommagyarázó,
+jós és csillagász az ő királyi rezidencziájába gyüljön össze.
+
+Össze is gyültek szép renddel azok a nagy okos emberek, kiknek aztán a
+király elébök terjesztette az álmát, hogy magyarázzák meg, mit jelent
+az.
+
+Meg is magyarázták azok s álom fejtésök veleje im’ ide ment ki: hogy a
+két korsó víz, két hős fiat jelent, kiket leánya szül a világra; a
+kiöntött vízáradat pedig: a két fiú világra-szóló vitézségét; végre az
+egész birodalmat, sőt az egész világot elboritó tengernyi özönvíz, mely
+ama vízáradatból származott: a két fiú hatalmát, kik nemcsak nagyapjok
+birodalmát, de az egész világot meghódítják.
+
+Az öreg király ez álomfejtés hallattára szörnyen megíjedt s tanácsot
+kérni az ország tátosaihoz és bölcseihez fordult.
+
+Ezek tanácsának veleje oda ment ki: épitessen az öreg király a legmagasb
+hegy tetején egy vasházat, még pedig olyant, hogy azon sem ajtó sem
+ablak ne legyen, csupán csak akkorka lyuk, a melyen egy messzős csupor
+befér. – Mikor aztán ez kész lesz, ebbe zárassa el legkedvesebb leányát,
+hogy az férfit soha, de soha se ösmerjen.
+
+Minden jó király hallgat tátosai és bölcsei szavára: úgy a mi
+mese-királyunk is megfogadta azoknak beszédét.
+
+A legmagasb hegy tetején azért egy irdatlan vasházat épittetett, melybe
+aztán egyetlenegy legkedvesebb leányát befalaztatta. Ajtót vagy ablakot
+rajta sehol sem hagyott vágni, csak akkorka lyukacskát, melyen egy
+messzős csupor befért; hol aztán neki ételeket adogattak be, hogy mégis
+a lelkükre éhen-szomjan meg ne haljon!
+
+Mikor a szép leányt elevenen ebbe a koporsóba eltemették: az egész
+ország kikisérte, az egész ország megsiratta; de mit értek egy ország
+könyei, ha nem segithettek rajta?
+
+Itt a királykisasszony azzal mulatta magát, hogy egész istenadta nap
+egyre sírt-rít, s hullt a könye mint a záporeső.
+
+Itt lelkem teremtette mi történik a dologból, mi nem! a vasház földjéből
+egy édes forrás buzogott fel, s hogy im a királykisasszony szomját ebből
+oltotta: tőle teherbe esett s egyre vastagodott; de nem csak
+vastagodott, hanem két aranyhajú gyermeket is szűlt, még pedig mind
+kettő fiú volt.
+
+Hogy pedig az egy pár cseléd Péter-Pál napkor született; hogy víztől
+fogantatott: elnevezte az egyiket Vízi Péternek, a másikat pedig Vízi
+Pálnak.
+
+A királyleány többé nem sírt, nem könyezett, hanem az egy pár cselédkét
+térdén dajkálgatta és ringatgatta.
+
+Addig-addig ringatgatta a két gyermeket, míg azok hét esztendősök nem
+lettek. Mikor ép betöltötték a szent hetes számot: neki vetették a
+hátukat a vasháznak, kidöntötték az oldalát, s kiléptek koporsójukból az
+isten szabad ege alá. Minthogy édes anyjukat úgy sem vihették magokkal;
+minthogy nem volt sem testöknek, sem lelköknek hova lenni: közösen abban
+állapodtak meg, hogy őt mindaddig itt hagyják, míg ki nem
+szabadíthatják. Azért újra felállitották a vasház oldalát s azzal tovább
+mentek.
+
+Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, még az
+óperencziástengeren is túl, hét esztendő hét hónap és hét hétig, egyszer
+oly útra találtak, mely kétfelé vezetett; az egyik hajszra, a másik
+csaléra. Ez út mellett állott a világ jósfája, mely az ember minden
+kivánságát teljesítette.
+
+A hatalmas két gyermek leheveredett a fa alá. Egyszer Pál, a kisebb,
+csak elkezdi:
+
+– Ejnye, be jó volna egy sűlt liba!
+
+Alig ejté ki kivánságát: ime! egy sűlt liba repült le a fáról. Kivántak
+aztán még kenyeret is, s hogy ez is leesett, jó izűn elköltötték az
+isten áldását.
+
+Hogy megeléglették az isten áldását, azt mondja Péter, az öregebb
+testvér, a kisebbiknek:
+
+– Nó öcsém, itt az út két felé vezet. Minthogy te kisebb vagy, téged
+illet az elsőség, válaszsz: hajszra, vagy csaléra mégysz-e? – Pál azt
+mondta, hogy jobbfelé megyen.
+
+– De öcsém, folytatta Péter, még mást is akarok mondani: itt áll ez a
+jósfa, szúrjuk ennek az oldalába a késeinket. Azért szúrjuk pedig bele,
+hogy ha valamelyikünk megakarja tudni, hogy él-e, hal-e a másik testvér,
+csak ehhez a fához kell neki jönni. Ha él: fehér víz folyik ki belőle;
+ha pedig meghalt: piros vér.
+
+A mint mondták, úgy cselekedének, bicskájokat mindketten a jósfába
+szúrták. Aztán megölelték, megcsókolták egymást s elváltak, az egyik,
+Péter az öregebb, bal-, a másik pedig, Pál az ifjabb, jobbfelé ment.
+
+Megyen, mendegél Péter, a balfelé vezető úton, egyszer egy nagy vadon
+erdőbe ért, hol már messziről meglátott egy farkast, mely az út mellett
+az alfelén űlve guggolt.
+
+Itt Péter a húrra illesztett egy nyilveszőt, hogy majd agyon lövi az
+ordast.
+
+– Ne lőjj agyon, mondja a farkas, inkább odaadom az egyik kölykömet.
+
+Péter nem lőtte agyon a farkast, hanem elfogadta az ordas-kölyköt.
+
+Volt már neki egy állatja.
+
+A Megyen, mendegél tovább, előtalál egy tigrist. Erre is ráfogja a
+nyilát, hogy majd agyon lövi.
+
+– Ne lőjj agyon, mondja a tigris, inkább odaadom az egyik kölykömet.
+
+Péter leeresztette a nyilat s a tigrist nem lőtte agyon; de a
+tigriskölyköt elfogadta.
+
+Volt már neki két állatja: egy farkas és egy tigris.
+
+Megyen, mendegél tovább a nagy vadon erdőben, egyszer lát az út mellett
+a két lábán űlni, egy nagy oroszlánt. Péter is ráfogta a nyilát, czéloz,
+hogy majd agyon lövi, de az oroszlán megszólalt, mondván:
+
+– Ne lőjj agyon, inkább odaadom az egyik kölykömet.
+
+Péter leeresztette a nyilat, de az oroszlánkölyköt elvette.
+
+És igy volt már neki három állatja: farkas, tigris és oroszlán.
+
+Megyen, mendegél az ő három állatjával, egyszer elér egy olyan városba,
+mely egészen gyászszal volt bevonva, mintha az egész városnak halottja
+lett volna.
+
+Vízi Péter bemegyen a legszélső házhoz, hol egy özvegy öreg asszony
+lakott. Köszön neki.
+
+– Isten jó nap, anyámasszony!
+
+– Fogadj isten királyfi! hát mi járatban vagy?
+
+– A vitézség pálmáját keresem!
+
+– Hahó királyfi! nem kell azt keresni, mégis megtalálhatod! meglelheted
+pedig itt e gyászszal bevont városban.
+
+– De el is felejtem kérdeni, mondá a királyfi, mi dolog az, hogy az
+egész város gyászszal van bevonva, mintha mindenkinek halottja volna?
+
+– Haj! igazán mondja: itt mindenkinek halottja van! a halott pedig nem
+egyéb, mint a király egyetlenegy, 18-éves, hajadon leánya, egy ékes
+virágszál, ki beillenék a csillagok közé is, de még ott is ő lenne a
+legszebb! S ezt a kerek föld legszebb virágát egy rút, tizenkét fejű
+sárkány gyomrába akarják eltemetni, a kigyók, békák temető helyére!… de
+majd el is fárad az állásban a királyfi?… tessék ide a melegre, a
+tűzlóczára leűlni, míg elbeszélem a történetét.
+
+– Köszönöm szépen, de inkább szomjas mint fáradt vagyok: azért egy korsó
+vizet kérnék.
+
+– Vizet, vizet! aranyért se’ lehet azt a mi várasunkban kapni, de csak
+tessék leűlni, majd elbeszélem a historiáját; azonban tejjel
+szolgálhatok, – mi magunk is hét számra nem iszunk egyebet!
+
+– Huszonnégy esztendeje már annak, kezdé beszédét az öreg asszony, hogy
+városunk kútjában egy felette elrepülő sárkány egy nagy ebadta sárkány
+tojást hullatott. A sárkánytojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány,
+mely a kútat magáénak tartotta s adót vetett rá. Az adó pedig nem volt
+egyéb, mint minden évben egy 18 éves leány. Már az egész város 18 éves
+leányát adóba fizettük, csak egy van hátra, s ez: a király egyetlenegy
+hajadon leánya. Most tehát ezen van a sor; ezt kell eltemetni a sárkány
+gyomrába, kigyók, békák temető helyére! mert különben, bárha az egész
+város szomjan veszne is el, egy csepp víz nem sok, de még annyit se
+enged meríteni. S ha pedig oda addják neki a király egyetlenegy 18 éves
+leányát: többet nem kiván semmit, hanem elszáll vele messze, messze nagy
+Sárkányországba. Ezért van felséges királyfi az egész város feketével
+bevonva, ezért van mindenkinek gyásza, ezért van mindenkinek halottja,
+kit reggel, délbe és este mindig sirathat. Azért az öreg király az egész
+országban kihirdettette, hogy az, a ki a leányát megmenti s legyőzi a
+tizenkét fejű sárkányt: annak adja feleségül fele birodalmával együtt. S
+holnap lesz az a nap, hogy vagy a sárkányt ölik meg, vagy a leányt vetik
+be a kútba!
+
+Vízi Péter nem szólt semmit az özvegy asszonynak, de azért föltette
+magában, hogy ha addig él is, megküzd a sárkánynyal; ezért másnap még
+hajnalban fölkelt, fente erősen a kardját s jól tartotta állatait. S
+mikor mind ezzel egészen készen volt, kieresztette aranyhaját,
+felöltötte legszebb köntösét s ekkor ugy nézett ki mintegy csillag.
+
+Az egész országban csak két ember jelentkezett, hogy meg küzd a tizenkét
+fejű sárkánynyal: Vízi Péter és valami Vörösherczeg; de ez utóbbi, mikor
+meglátta a tizenkét fejű sárkányt: ijedtében a kút mellett lévő görbe
+fűzfára mászott fel s onnan nézte, hogy Vízi Péter mint verekedik meg a
+sárkánynyal.
+
+Hárman voltak jelen: a király leánya, biborba-bársonyba öltözve, a sok
+drágakő: arany, gyémánt csak úgy csillogott rajta, mint az égen a fényes
+csillag; Vízi Péter három állatjával és a fára futott Vörösherczeg.
+
+A sárkány, hogy meghallotta, hogy addig nem adják oda neki a király
+leányát, míg az ország vitézével meg nem verekedik: csak úgy okádta ki a
+kútból a vörös, kék és zöld lángot, hogy jobban se kellett!
+
+A vörös, kék és zöld láng után a sárkány dühösen kiugrott a kútból s
+akkorákat fújt, hogy még egy gályavitorlát is képes lett volna
+fenekestől együtt felforgatni; aztán neki rontott Vízi Péternek.
+Összecsaptak. Vízi Péter csak azon volt, csak azon mesterkedett, hogy a
+fejéhez férhessen; a sárkány pedig csak azon, hogy pikkelyes-pánczélos
+farkával mellen üthesse a vitézt. Ezért szüntelen kerülgették egymást.
+Már-már Vízi Péternek majd kampesz lett; jó kardja hagyta cserbe, mert a
+mint döngetni kezdé a sárkány pánczélos mellét: ketté pattant tövében.
+Búgott a tört kard, hasitotta a levegő-eget s ép a Vörösherczeg hátában
+állott meg. Nagyot sikoltott ez, ugy annyira hogy ennek hallatára
+mindkettő felhagyott a küzdéssel. De a királyleány sem rest: izíbe más
+kardot adott Vízi-Péternek.
+
+Ezt látva a sárkány, csikorgatta két sorfogát, s orrán-száján okádta a
+különféle lángot.
+
+Most kétszeres erővel rontott a királyfira s az már hátrálni kezdett; de
+most Vízi Péter három állatja is kedvet kapott a küzdésre, rárohantak a
+tizenkét fejű sárkányra s körbe-körbe forgatták; farkát akarták elkapni.
+A tigris végre mint legügyesebb ugró, elkapta a fenevad farkát; utána a
+farkas is belecsimpaszkodott, végre az oroszlán is legnehezebb csombókul
+odakötözte magát.
+
+A tizenkét fejű sárkány mindenkép szabadulni akart e három csomboktól:
+azért összeszedvén minden erejét, farkánál fogva a levegőégbe magasra
+emelte a három állatot s a földhöz ütötte; ujra fölemelte s ismét a
+földhöz ütötte; de azért, bár nagyokat nyekkent a három szegény állat,
+azok nem tágítottak, hanem annál jobban szoritották a sárkány farkát!
+Igy tizenkétszer emelte föl a levegőbe s tizenkétszer ütötte a földhöz.
+
+De ezalatt Vízi Péter se pihent, hanem beugrott a sárkány tátott szájába
+s hogy fejére le ne csukódhasson e furcsa madárfogó: buzogányával
+peczkelte ki. S kardjával aztán véres útat vágott magának. E véres úton
+haladva fölkereste a sárkány lelkét, mely fekete galamb-forma volt; s
+azt szíven szurva, megadta neki a halálos döfést.
+
+Hogy kirántotta kardját a fekete galamb szivéből, fekete vére három
+sugárban magasra szökelt fel s befecskendezte az ifjú királyfit. – A
+fekete galamb halálosan vergődött saját fekete vérében, mindig
+lassabban-lassabban pihegett melle, míg utoljára egészen lecsendesűlt s
+ekkor hangos roppanással ketté szakadt a sárkány élte-fonala.
+
+Vízi Péter ekkor sorba járta a sárkány tizenkét fejét s mindegyikbe
+egy-egy aranyalmát talált. Ezeket zsebre rakván, a sárkány oldalán ajtót
+vágott magának, s kibújt rajta nagy lucskosan és nagy véresen.
+
+Három állatja még most is tartotta a sárkány farkát s csak akkor
+eresztették el, mikor gazdájuk egyenként névről szólitotta; de eléb még
+ekkor is egy jót haraptak rajta.
+
+Vízi Péter hogy igen el volt fáradva, lehajtotta fejét a királyi hajadon
+ölébe s elnyomta a buzgóság. Hasonlókép cselekedett három állatja is;
+elnyujtózva heverésztek körülötte s aztán azok is elaludtak.
+
+Ezt látván a fűzfán űlő szép madár, lerepűlt onnan s hírtelen, hogy ne
+kiálthasson, a király kisasszony száját bekötötte, aztán fölvette a
+királyfi kardját s Vízi Péter fejét hóhérmódjára levágta.
+
+A királyi hajadonnak pedig erős kegyetlenül megparancsolta, hogyha nem
+hallgat s hogyha nem azt mondja a mit ő: halálnak halálával öli meg.
+
+Aztán nagy diadallal vonult be a városba, hogy ő ölte meg a tizenkét
+fejű sárkányt, hogy már szabad a város egyetlenegy kútja és hogy már
+most az övé a jutalom bére: a szép királyi kisasszony tizennyolcz szűz
+esztendejével, tizennyolcz tavaszával, tizennyolcz bimbajával és a fele
+királysággal.
+
+Természetesen mitsem tudtak a városban a dologról, a királyleány pedig
+nem mert szólni: odaadták neki a szép leányt feleségül a fele
+királysággal együtt, s lakták a hét világra szóló lakzit, mely hét
+napig, egy álló hétig tartott.
+
+Itt, fölébred a három állat, hát látják urok veszedelmét, csúfos
+halállali kimultát: elkezdtek az égfelé tartott fővel csunyául vonítani
+s szükölni, még pedig oly keservesen, hogy a ki azt hallotta volna, bíz
+megesett volna a szive rajta.
+
+Az oroszlán végre, minthogy őt illete az első szó, szólt ilyeténképen:
+
+– Az én apám királyi udvarában egy túdós orvos im ezt beszélte: az
+úti-lapu minden sebet begyógyit, és minden vágást összeforraszt: azért
+próbáljuk meg ezt az orvosságot. S te tigris koma, minthogy legjobb futó
+vagy, szaladj lóhalálába s hozz nekünk úti-laput.
+
+A tigris se hagyta ezt magának kétszer mondani, hanem a fejét a szügyébe
+vágta s lóhalálába rohant úti-lapuért.
+
+A mint igy nyakra-főre rohan, előtalál egy nyulat, mely ép úti-lapot
+vitt fiainak.
+
+– Mit viszesz te kis nyúlacska? kérdi tőle a tigris.
+
+– Úti laput a fiaimnak.
+
+– Add ide, mert orvosságnak kell.
+
+Mit volt mit tenni a szegény nyúlnak, odadta az úti-laput.
+
+Szalad a tigris az úti-lapuval s átadta a farkasnak, mely köztök a
+legjobb orvos volt.
+
+A farkasból lett orvos Vízi Péter fejét az úti-lapu segítségével oda
+ragasztja; de most az egyszer, a nagy sietség vagy mi miatt, elég az
+hozzá, az orvos úr ügyetlen volt, mert a tirkóját forditotta előre, a
+képesfelét pedig hátra.
+
+Az oroszlán, mint a kinek legtöbb esze volt, azonnal észrevette a
+galibát s figyelmeztette rá az orvos urat.
+
+Az orvos pedig a főt hirtelen lekapta, mely már kezdett odaforrni, aztán
+pedig megigazította úgy a mint kellett: a képesfelét forditotta előre, a
+tirkóját pedig hátra.
+
+Ugyan megjárta volna a szegény Vízi Péter, ha oly állapotban, mint azt
+az orvos ur legelőször oda ragasztotta, talált volna fölébredni; elől
+lett volna a tirkója, hátul pedig a képesfele!
+
+Az úti-lapu csakugyan használt! mert Vízi Péternek semmi baja sem lett,
+csak egy veres vonal látszott a forradás helyén.
+
+Nó, megállj Vörösherczeg, mondta magában a királyfi, még te is rá
+kerülsz az ebharminczadjára s megfizeted ennek az árát busásan; szeget
+szeggel: életért éltet, nyakért nyakat és fejért fejet!
+
+Midőn aztán a királyfi ezeket mind elgondolta, felállván, a sárkány
+tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat, melyek mindegyik szájban
+párosan találtatának. Mikor aztán ezekkel is készen volt, az
+aranyfogakat tarisznyára tette, az ő három állatjával együtt a város
+végen lakó özvegy öreg asszonyhoz szép csendesen haza ballagott.
+
+Itt az egész város, az egész ország készül a királyi lakzihoz: tehenet
+vágnak, ökröt sütnek, száz akós hordót fúrnak s boldognak,
+boldogtalannak szólt a muzsika, húzta a czigány: – csak Vízi Péternek
+nem, neki szíve húzott busabbnál búsabb nótákat, hogy az a nagy erős
+vitéz ennek hallatára majd sírva fakadt, mint egy gyermek és mint egy
+asszony, kik, hogyha valami baj éri, egyebet sem tudnak, csak a szájukat
+vonják félre.
+
+Az egész várost a fekete posztó helyett pirossal vonták be, az útakat
+virágokkal hintették meg. Minden szív virágzott, minden arcz, mint ama
+tündöklő nap az égen, fénylett az örömtől: – csak Vízi Péter viselt
+gyászt, fekete gyászt, szomoruság jelét; csak az ő arcza volt sötét.
+
+Hej! abból a nagy búbánatból és abból a nagy szomoruságból jut még
+valakinek! s jaj neked, ezerszeres jaj Vörösherczeg, mert ha ezer lelked
+volna is, mégis mindegyiket kioltaná Vízi Péter azzal a nagy
+sötétséggel, mely őt gyászszal boritotta be.
+
+De még a királyfi csak várt, csak várt; még nem volt idős a haragja;
+hagy nőjön, hagy erősödjön: ezért epével, embersárral, emberméreggel
+etette-itatta; mert a harag azt eszik, azt iszik s attól hizik meg
+akkorára, hogy óriás lesz belőle!…
+
+Csak hagy nőjön még, hagy nevekedjék!
+
+De azonban Vízi Pétert, meg a három állatját egy lánczos kutya kezdte
+mardosni, mely rettentő szájával, s ebben két sor iszonyú fogával a
+gyomruknak esett s horgas inával horpaszukat szoritotta. Ez a lánczos
+kutya volt pedig az éhség; pedig úton útfélen szólt a hegedű, pedig az
+emberek lakzit laktak mintha mindenki újra megházasodott volna, vagy
+mindenki most adta volna férjhez egyetlenegy legkedvesebb leányát.
+
+– Eh, gondolta magában Vízi Péter, ez igy nem jól van; ezen segíteni
+kell!
+
+Azért elküldte a lakodalomba a farkast, nyakába akasztván egy nagy
+irdatlan kosarat.
+
+Megyen, mendegél a farkas a nagy kosárral, de a király kutyái, melyek
+akkorák voltak mintegy szamár, nadrágot, szűk nadrágot akartak neki
+szabni. De a farkas az ily szabókat nem szerette, azért kifizette őket
+apró pénzzel. Ez az apró pénz volt pedig éles fogai harapása.
+
+Bemegyen a farkas a palotába s megállt az ajtószegben.
+
+A Vörösherczeg alól azonnal kiugrott egy aranyvánkos. Hasztalan tették
+alá, újra kiugrott; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki
+alóla, végre abba hagyták.
+
+Az ékes mennyasszony pedig a farkast azonnal felösmerte; fölkelt a négy
+vánkosról, mert ilyen alkalommal a királyi mennyasszonyok és vőlegények
+négy-négy vánkoson szoktak űlni, – s úgy megrakta a farkas kosarát,
+hogyha még többet akartak volna is rárakni, még se fért volna!
+
+De a farkast, a mint kiment a rezidenczia udvarára, újra elővették
+udvari szabói, hogy majd megnadrágolják; de a farkas se vette tréfára a
+dolgot, kiugrott a palánk tetején s a kosár fölöslegét kizúditotta. Igy
+menekedhetett meg a lakodalomból, hol ő kegyelmét akaratlanúl is
+megtánczoltatták.
+
+Ez az elemózsia elég volt két napig s a lánczos kutya elhallgatott; de
+harmad napra újra ugatni kezdett: azért, hogy elnémitsák, mert vess a
+kutyának majd nem ugat, a királyfi harmad napra a tigrist küldte el még
+nagyobb kosárral a lakodalomba.
+
+Ezt is előfogták a király kutyái, hogy majd megtánczoltatják: ezért a
+legerősebb kutya két lábra állt s átölelte a szinte két lábra álló
+tigris darázskarcsú derekát s elkezdték kettecskén a német tánczot
+járni; de a tigrisnek is olyan kedve kerekedett, úgy belejött a tánczba,
+hogy a király kutyáit mind sorra tánczoltatta; mind a palánkhoz és
+házoldalához verte. Aztán diadalmasan nyitott be a palotába s megállt az
+ajtó megett.
+
+A Vörösherczeg alól újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan
+raktak alá, mindig kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer
+ugrott ki s végre abba hagyták.
+
+Hogy meglátta a tigrist a király leánya: azonnal megösmerte, fölkelt az
+aranyos négy vánkosról s megrakta úgy a kosarat, hogyha még akartak
+volna is rá tenni, még se tehettek volna.
+
+A tigris szájába vette a kosarat, kiment a palotából; de a kutyák feléje
+se mertek szagolni, csak a ház végéről ugattak.
+
+Ez az elemózsia ujra elég volt két napig. Hogy jóllakott a lánczos eb,
+elnyúgodott; de harmad napra újra fölemelte rettentő száját, s
+elbüffentette magát: azért Vízi Péter most már az oroszlánt küldte el,
+egy irdatlan nagy kosárral.
+
+De már ennek a királyi kutyái feléje se mertek szagolni, szükölve
+futottak szanaszét, ki a házvégére, ki a csűr megé.
+
+Itt, bemegyen az oroszlán a királyi rezidencziába, a Vörösherczeg alól
+újra kiugrott egy aranyos vánkos, melyet hasztalan raktak alá, mindig
+kiugrott alóla; tizenkétszer tették alá, tizenkétszer ugrott ki, végre
+abba hagyták.
+
+A királyleánya, az ékes mennyasszony, hogy meglátta az oroszlánt az
+ajtószegben a nagy kosárral: azonnal megösmerte, s úgy tele rakta a
+kosarát, hogy ha még akartak volna is rá rakni, még se fért volna.
+
+Ez az elemózsia újra elég volt nekik két napig, s hogy jóllakott az
+örves kutya: elnyugodott, de harmad napra ismét fölemelte a fejét s
+elbüffentette magát.
+
+De már ekkor Vízi Péter maga ment látogatóba a lakodalomba.
+
+Látogatóba? véres lakodalomba, hol emberhús az étek, hol embervér a
+piros bor.
+
+Jaj neked Vörösherczeg! ha ezer lelked volna is, mégis megkellene
+halnod!
+
+Hogy belépett Vízi-Péter, a Vörösherczeg alól tüstént kiugrott a
+negyedik aranyos vánkos, s a csupasz lóczán űlt.
+
+Hej, inkáb űlt volna ő a puszta földön, hej, nemcsak a puszta földön,
+hanem a puszta éles kövön is meztelen testtel, mint azon a csupasz
+aranylóczán.
+
+Vízi Péter egyszál kardra hítta ki a nyomorultat, s kétfelé hasitotta a
+fejét. Kiomlott fekete vére, fekete lelke pedig elszállt, meg se állt a
+pokol gyehenna lángjáig, hol a mint a felett repült volna, két szárnya,
+két légi evezőlapátja összeperzselődött s a tűzbe esett; ott égett
+eléghetlenűl, ott vergődött szabadulás nélkül. Ha sírt is s ha jajgatott
+is, csak a tűzet élesztette s az annál jobban égett.
+
+Most a királyleány, az ékes mennyasszony az egész történetet színről
+színre, úgy a mint történt, elbeszélte.
+
+– Hogyha nem hiszik, vette át a szót a menyasszonytól Vízi Péter, im itt
+van tizenkét aranyalma, melyeket a sárkány fejeiből szedtem ki; ime itt
+van huszonnégy sárkány fog, melyeket a sárkány tizenkét szájából törtem
+ki.
+
+Senki se emelt szót ellene, még maga az öreg király is jobb szerette e
+csinos királyfit, mint ama Vörösherczeget, ki magán hordta a nevét,
+pedig tudjuk, mint a szóbeszéd mondja: vörös ember, vörös ló, vörös
+kutya, egy se jó.
+
+Ekkor kezdődött el mégcsak a hadd el hadd! bezzeg nem hét napig, hanem
+hét hétig tartott a lakzi; térdig jártak abba a jóféle tyúkhús levesben,
+s még az árvagyermeknek is akkora darab kalács volt a kezében, hogy majd
+letörte a derekát!
+
+Hogy elmultak a mézes-mákos hetek: Vízi Péter vadászni készült.
+
+– Óh, szivem szép szerelme! mondja a királyné, ne menj a
+Boszorkánytanyába vadászni, mert sötétebb az a csillagtalan éjfélnél,
+rosszabb a pokolnál; mert nincs rá eset, hogy onnan valaki, a ki oda
+bevetődött, kijött volna s isten fényes napját valaha látta volna.
+
+Vízi Péter égre-földre igérte, hogy kerüli a Boszorkánytanyát, mint
+ördög a tömjént, pedig magában elhatározta, hogy egyenest a
+Boszorkánytanyának fordítja a szekérrúdját, de vele volt három állatja
+is.
+
+Megyen, mendegél a királyfi, egyszer felbukik előtte egy sánta nyúl.
+
+Vízi Péter sem rest, czéloz, de nem talál.
+
+Mi dolog ez, gondolkozik magában Vízi-Péter, az ő keze sohasem szokott
+hibázni?!
+
+Megyen, mendegél odább vagy száz lépésnyire, ujra felugrik előtte a
+sánta nyúl.
+
+Vízi Péter sem rest, kapja a nyilát s czélba veszi a nyúlat, de ismét
+nem talál.
+
+Mi dolog ez, tanakodik magában Vízi Péter, az ő keze sohasem szokott
+hibázni?!
+
+Megyen, mendegél odább a királyfi, újra felugrik előtte a sánta nyúl.
+
+Vízi Péter sem rest, czélba veszi az átkozott sánta nyúlat s czéloz, –
+de harmadszor is vad helyett bakot lőtt.
+
+Most a vitéznek ideje sem volt a haragra és bosszankodásra; ime! mintha
+az isten fényes napja egyszerre leszakadt volna a feje felül és mintha
+egyszerre elvesztette volna a szemevilágát: egy nagy vadon, sötét
+erdőben lelte magát. A három állat is megszeppent s szükölve futkározott
+gazdája körül.
+
+Vízi Péter is hasztalan tekintett fel a verőfényes égre, neki az nem
+sütött, neki az nem világitott, mert ott olyan sötét volt, hogy a kanál
+is megállott volna benne s a legvékonyabb sugárka is, habár oly vékony
+lett volna is, melyet tündérek szoktak tőfokába húzni, s azzal mint
+valami aranyfonállal tündéröltönyt varrnak, mondom az ily vékony sugárka
+sem bírta volna hegyes lángdárdájával keresztül ütni azt a koromfekete
+sötétséget.
+
+Ime! Vízi Péter a Boszorkánytanyában, a sötétség országában, a poklok
+hálójában volt megfogva!
+
+Itt Vízi Pétert mindenféle vörös szemű, csuszó-mászó állatok raja
+özönlötte körül; százlábú csodabogarak, egy fejjel és egy szemmel;
+sárgahasú kigyók, piros fulánkkal és lángnyelvvel, – apró sárkánykölykök
+tizenkét, huszonnégy fejjel, mindenik fejben két sor foggal s a két sor
+fog közül hosszú lángfullánkkal, lángdárdával és a lábai alatt vörös
+szemű varancsos békák ugráltak odább-odább, melyek oly méreggel köpik
+tele az ember szemét, hogy belőle csak egy csepp is örökre kioltaná az
+ember szeme világát.
+
+Megyen, mendegél odább Vízi Péter, tapogatva mint a vak. Itt a feje
+fölött fekete denevérek csaptak el. Sebes repülésükkel és szárnyaikkal
+arczul csapdosták a királyfit, aztán czinczogva-vihogva lecsaptak a
+fejére, s aranyhajának estek. S tán azt tövestől mind kiszaggatták,
+megették és felfalták volna, ha az be nem lett volna fedve a sisakkal.
+
+Hogy a királyfi odább megyen, a fekete denevéreket baglyok tábora,
+kuvikok, halálmadarak serege váltotta fel s űzte tovább. Ott huhogtak,
+ott kuvikoltak a fülébe. A bagoly huhikolás, halálmadár kuvikolás pedig
+a halál, a fekete halál előjele, előpostája.
+
+Megyen, mendegél odább a királyfi, mint a vak tapogatozva, itt, vörös
+szemű ebek csordája, vérbe forgó szemekkel, csaholva-ugatva vették
+körül. Majd farkaikat lábaik közé csapván, vonitani kezdtek. S ettől ez
+a nagy erős ember is ugy reszketett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél,
+mint a gyáva gyermek, ki még az orrát sem tudja megtörölni.
+
+És e kutya vonitás is mind a halál, a fekete halál előjele, a halál
+postája!
+
+Megyen, mendegél odább, itt-ott, helylyel-közzel embercsontok voltak
+elszórva; itt egy kéz, ott egy lábszár, emitt egy kézfő, amott egy
+koponya… Az embercsontok mindig gyakoriabbak, gyakoriabbak lettek,
+mignem Vízi Péter egy patak partjára ért, de itt is a patakban víz
+helyett embervér folyt s véres főket hordott a hátán.
+
+Ezt látva Vízi Péter – valjon nem gondolt-e arra, hogy igy még az ő vére
+is folyhat, s az ő feje is lehet hajó, csolnak, vagy tán dereglye e
+furcsa patakon?!
+
+De ha akart volna is igy gondolkozni, nem ért volna rá, mert irtóztató
+lárma ütötte meg a füledobját; még pedig olyakat ütött rajta, hogy majd
+beszakította!
+
+Megyen a lárma-felé, hát látja, hogy ott meghalt vén asszonyok nyelvei,
+melyeket még holtok után is fejszefokkal kellett volna agyonverni, hogy
+elhallgassanak, tövestől kiszakítva ott handrikáltak mindenféle
+másvilági dolgokról; perlekedtek, veszekedtek túlvilági pletykákról, ki
+véknyabban, ki vastagabban, mint az orgonasípok, s oly lármát csaptak,
+hogy attól még Jeriko falai is leomlottak volna!
+
+E vén asszonyok nyelvei voltak a pokol muzsikusai.
+
+Erre előjöttek a tánczosok. Ezzek voltak pedig a forgószelek.
+
+Melyek aztán elkezdték a német tánczot járni, körbe-körbe forogván
+iszonyú forgással, hogy láttukra szinte káprázni kezdett az ember szeme.
+
+De tánczosuk nem volt, most tehát azt kellett szerezni.
+
+Mindegyik forgószél neki állt egy-egy sudarfának, azt tövestűl
+kiszakasztották s elkezdtek azokkal ujra tánczolni. S azokat úgy
+megforgatták, hogy mikor letették, pozdorjává változtak.
+
+Vízi Péter ide sodortatván három állatjával együtt, futott volna innen,
+de már késő volt, nem lehetett; mert a forgószél árja magával sodorta s
+mintha örvénybe jutott volna, először nagy karikákban kezdett tánczolni,
+mely mindig kisebb-kisebb lett, mig utoljára egy forgószél derékon
+kapta, mely ép a középen forgott mintegy sergetyű s úgy megforgatta, úgy
+megtánczoltatta, hogy ő egészen elszédült, hányni kezdett s a
+tánczosnéja, a forgószél ruháját, lehányta.
+
+E forgószél kellőközepén mint valami hintóban űlt egy vén asszony, ki
+nem volt más, mint maga a forgószelek királynéja.
+
+Vízi Péter ezt a királynét ép szemen köpte. A forgószél királyné erre
+dühbe jött, ezért Vízi Pétert a feje fölé magasra fölemelte s ott, mint
+a gyermek a parittyáját, meglóbálta háromszor, négyszer s aztán őt
+messze, messze elhajította.
+
+A forgószélkirályné parancsára a másik három forgószél is Vízi Péter
+állatjaival hasonlókép cselekedett; mert azokat is a királyfi után
+dobták.
+
+Repült Vízi Péter akaratlanúl, szárny nélkül. Hosszú aranyhaja egészen
+lebomlott s mint üstökös farka, maga csillaglevén, lebegett utána. Ezer
+volt a szerencséje, hogy leomlott aranyhaja! mert hogyim a légi úton
+magához tért, hogy nagyon meg ne üsse magát, ha leesik: aranyhaját
+kétfelé választotta, karjára tekerte s vele mint aranyszárnynyal evezett
+a légi uton; úgyannyira, hogy mikor leesett, nem halt meg;
+annyivalinkáb, mert homoktengerbe, puha homokágyra esett.
+
+Vízi Péter három állatja is hasonlókép cselekedett, azok is serényükkel,
+mint valami légi evezőlapáttal eveztek, feltartott farkaikkal pedig
+gazdájok felé kormányoztak; ők is végre leczuppantak a homoktengerbe, a
+puha homokágyra.
+
+A mint mondtam, ez volt itt a homoktenger, fenektelen tenger, hogy a ki
+abba bele esett, soha többé nem látta isten szép napját, hanem egyre
+sülyedt lefelé, míg valahol a másvilágon ki nem lyukadt.
+
+Vízi Péter is három állatjával együtt hasonlókép járt; elkezdtek egyre
+lefelé sülyedni. Eleinte szabadulni akartak, kászmálódni kezdtek, de
+csak azt nyerték vele, hogy annáljobban sülyedtek, minéljobban
+fészkelődtek.
+
+Minél lejebb sülyedtek, annál hígabb volt a homok, annál jobban mentek;
+végre azt mondták magukban: add meg magad Oláh Geczi! valahol majd csak
+feneket érünk?!
+
+Igy három napig szünetlenűl haladtak lefelé. Negyednapra, lábuk nem
+érzett homokot, hanem meleg pára ütötte meg testüket. Egy láthatlan kéz
+végre őket lábuknál fogva lerántotta s egy mélységes vízbe czuppantak
+le. Ez okozta, hogy izzé-porrá nem szakadtak. Innen valahogy csak
+kiúsztak s itt oly nagy hőség volt, hogy mihelyt a partra vergődtek,
+tüstént megszáradtak.
+
+Megyen, mendegél Vízi Péter a földalatti birodalomban, egyszer borzasztó
+nagy üstök és katlanokhoz ért, melyek alatt láthatlan szolgalelkek
+büdöskővel és kőszénnel fütöttek.
+
+Itt volt a gyehennalángja.
+
+Mikor abban a borzasztó nagy üstökben és katlanokban legjavában forrt,
+zubogott az erős sziksólúg és a kátrány, úgyhogy már felfújt pofával a
+tűz közé is kezdett köpködni: bele hányták azoknak az embereknek fekete
+lelkeiket, kik világéltökben a hét halálos bűnben vétkeztek, de
+különösen azokét főzték legjobban, kik hazaárulók és a harczban gyávák
+voltak.
+
+De még itt a fekete lélek egészen nem tisztult meg, hanem ebből kivették
+s bevetették a gyehennalángjai közé.
+
+Ott sírtak, ott jajgattak a tűzben – hasztalanúl; mert sírásaikkal,
+könyeikkel nemhogy oltották volna a tűzet, de még szitották s annál
+jobban égtek. Igy égtek ott ezer esztendeig, mígcsak oly fehérek nem
+lettek, mint a ma-esett hó.
+
+Mikor a lélek a gyehenna lángjaiban egészen megtisztult, hófehér
+szárnyai ujra kinőnek s elrepül az igazlelkek, a fehér lelkek hazájába,
+hol a hősök, a csatában elestek nagy tisztességben élnek.
+
+De minthogy Vízi Péter hős volt, vitéz volt: nem ide való volt. Azért a
+Szél, ki itt tisztogatni és sepregetni szokott, irtóztató nagy tüdejét
+felfujván, úgyhogy még a pofája is széllel volt bélelve, kifújta őt,
+három állatjaival együtt a földalatti birodalomból s a lyúk szájánál
+szép csendesen letette.
+
+Ez a pokollyúk pedig a Boszorkánytanyában ütötte ki magát, s igy Vízi
+Péter ismét e boszorkányfészekben találta magát.
+
+A mint megyen, mendegél, messziről meglát egy nagy rakás tüzet, mely
+mint a pásztor-tűz, mint földi csillag, távolból ragyogott feléje.
+
+Az volt ez: pásztor-tűz, földi csillag, csakhogy ördögpásztor tűze,
+ördög csillaga, hol az ember még király se szeretne lenni.
+
+Hogy Vízi Péter az ő három állatjával a tűzhöz ért: itt egy lelket se
+látott; ott égett az magában eléghetlenül, mert ha egy darab fa
+zsarátnokká változott is, azonnal, valami láthatlan szőrös kéz, új
+darabot tett rá.
+
+Vízi Péter már megis éhezett; elhiszem azt, harmadnapja már annak, hogy
+csak annyi kenyér se volt a szájában, mint a mennyit egy légy is elvinne
+a szárnyán!
+
+Ő azért előre forditotta a vadásztarisznyát, szalonnát és kenyeret vett
+ki belőle. A szalonnát nyársra húzta, piritani kezdte, a forró zsírt
+pedig kenyerére csepegtette, s igy ette a zsiros kenyeret.
+
+Csak eszik, csak eszik, egyszer valaki ép mellette megszólal repett
+fazék-hangon:
+
+– Júj, be fázom!
+
+Körül néz Vízi Péter, de senkit sem látott s azzal tovább evett.
+
+Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki körülötte repett
+fazék-hangon:
+
+– Júj, be fázom!
+
+Vízi Péter újra körülnéz, de senkitsem látott s azért folytatta az
+evést.
+
+Csak eszik, csak eszik, egyszer újra megszólal valaki mellette:
+
+– Júj, be fázom!
+
+Föltekint Vízi Péter a fára, hát látja, hogy ott a fatetején egy vén
+asszony űl, ki a hidegtől-e vagy mitől, úgy reszketett mint a kocsonya,
+mint a nyárfalevél.
+
+– Jöszte le bolond, ha fázol; itt a tűz, melegedjél!
+
+– Mennék ám, de nem merek az állataidtól!
+
+– Jer le bolond, ha mondom, nem bántanak azok.
+
+– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat
+mindegyik hátán végig fekteted: akkor lemegyek.
+
+– Hajitsd le hát, no!
+
+Lehajitja a vén banya az aranyhajszálat, Vízi Péter pedig mind három
+állatján végig fektette. A vén banya aztán lemászott a fáról, oda űlt a
+tűz mellé s fűtözni-sűtkérezni kezdett; majd fölkelt, a haraszt közül
+egy varancsos békát keresett elő, ízíbe megnyúzta, nyársra húzta és a
+tűznél sütni, piritni kezdte.
+
+Csak süti, csak süti, egyszer egy kis idő múlva meg szólal a vén banya,
+mondván:
+
+– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
+békát.
+
+– Hallgass banya, hallgass!
+
+De a vén asszony nem hallgatott el, hanem újra folytatta a maga
+mondókáját ilyetén képen:
+
+– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
+békát.
+
+– Eszel bizony majd megmondom, hogy mit! s ha tüstént nem fogod be a
+szádat, mindjárt a pofádhoz ütöm ezt a szalonnát!
+
+De a vén asszony csak nem hallgatott, hanem ujra ismételte a mondókáját:
+
+– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
+békát.
+
+Vízi Péter se veszi tréfára a dolgot, hanem minden nyársastúl együtt,
+ugy mint süstörgött a tűzön, a vén asszony pofájához vágta a forró
+szalonnát, mondván:
+
+– Most már ha tetszik, megeheted!
+
+De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldván nyelve kerekét,
+elkezdett darálni asszony módjára:
+
+– Hát azt gondolod jó bolond, hogy félek tőled!… én itt királyné vagyok,
+de te féregnek is kevés!… vagy tán állataidban bizol?! nézd meg csak,
+kővé vannak azok válva!…
+
+Vízi Péter híja és szolitgatja állatait, de egyik se jelent meg; kővé
+voltak válva.
+
+Most összetűztek. – S nem sok idő telt el bele, hogy Vízi Péter vére is
+a vérpatakban folydogált, hátánvive tátogó levágott fejét, – a testét
+pedig a boszorkánykirályné besózva nagy kádakba rakta el.
+
+S a Boszorkánytanyán azonnal megszünt a Kuvik, a halálmadár, a bagoly
+huhogás, a denevér czinczogás és elhallgatott az ebek vonítása, melyek
+mind-mind a halál, a fekete halál postájai valának.
+
+Midőn a másik testvér, Vízi Pál a csodafához visszajött, kihúzta bátyja
+kését: ime! a lyukból vér, piros vér folyt ki, hármat bugyborékolva.
+
+Azt jelentette pedig az első véres bugyborék: meghaltam.
+
+– A második: keress föl.
+
+– A harmadik: bosszúlj meg!
+
+És a testvér megértette a vér beszédét. Azért elhatározta magában, hogy
+fölkeresi meghalt bátyját és megbosszúlja.
+
+A mint megyen, mendegél, ő is előtalálta a három állatot: a farkast, a
+tigrist és az oroszlánt. Ő is agyon akarta ezeket lőni, ezért már fel is
+fogta a nyilát, de mégis megkegyelmezett nekik; élet-adóúl azonban
+elfogadta a három kölyköt: s igy már neki is volt farkasa, tigrise és
+oroszlánja.
+
+Hogy elért annak a városnak végére, hol a bátyja a királykisasszonyt
+megszabadította a tizenkét fejű sárkánytól s hol ezért a vitéz tettért
+az ékes virágszált, a fele királysággal együtt el is nyerte, mondom,
+hogy ideért: elébe harangoztak, bátyja felesége pedig nagy pompával,
+hatlóvas, üveges-aranyos hintón ment ki a fogadására. Az ékes
+királyasszony aztán őt magához az üveges-aranyos hintóba fölvette, de
+eléb össze-visszacsókolta, mondván:
+
+– Csakhogy ujra itt vagy, – csakhogy gonoszul nem vesztél abban az
+átkozott Boszorkánytanyában… úgy-e megmondtam, hogy ne menj oda?…
+
+Közbe légyen mondva, a két testvér annyira hasonlított egymáshoz a
+legutolsó hajszálig, hogy köztük még saját édes anyjuk is alig tudott
+különbséget tenni; sokszor megesett rajta, hogy Pétert Pálnak, Pált
+Péternek szólitotta.
+
+Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy mit beszél ez a szép
+asszony s egyszerre, mint a nap, világos lett előtte, hogy bátyja a
+Boszorkánytanyán veszett el. Azért elhatározta magában, hogy bátyját, ha
+addig él is, fölkeresi s megbosszúlja szomorú halálát – de erről
+természetesen semmitse szólt a szép asszonynak, hanem hallgatott mint
+hal a vízben, csak az ékes virágszált hagyta csevegni, gondolván
+magában, hogyha asszony, hát hagy beszéljen; de különben még azért is
+hallgatott ő kigyelme, nehogy magát, mint a haris, a szavával elárulja.
+
+Itt, elkövetkezik a lefekvés ideje is. Vízi Pálnak mit volt, mit tenni,
+a bátyja feleségével egy ágyba le kellett feküdni. Az asszony a nagy
+öröm vagy mi miatt sehogy se tudott nyugodni, mert férjét mindig
+ölelgetni csókolgatni szerette volna; Vízi Pál pedig pihenni, aludni
+szeretett volna: azért a kardját fektette közébük, a fiatal menyecskének
+pedig azt mondta: hogyha kezét, vagy akármi részét a fele közepe ágyon
+átteszi, azt a részét a közébük tett kard azonnal elmetszi, elvágja.
+
+Az asszony meg akarta próbálni, hogy valjon igazat mond-e az ő kedves
+férje, vagy nem: kendőjét áthajtotta a kardon, s ime! a kendő kétfelé
+vágva, kétfelé esett. Az asszony aztán csendesen maradt s nem mert többé
+Vízi Pálhoz nyúlni, hanem gondolkozóba esett s elgondolta, hogy most ez
+az ő kedves férje mily különös ember! hogy az most nem akar játszani!
+
+Reggelre kelve Vízi Pál azon szín alatt, hogy vadászni megyen,
+elbúcsúzott bátyja feleségétől. A fiatal menyecske pedig sírva fakadt,
+hogy férje-ura jobb szereti a vadakat s azoknak társaságát, mint őt; de
+ezzel Vízi Pál mitsem gondolt, eléb való levén előtte bátyja, mint ez a
+síró szép asszony könyei!
+
+Megyen, mendegél Vízi Pál az ő három állatjával, egyszer a sánta nyúl ő
+előtte is felugrik. Ráfogja a nyilát és czéloz, – de nem találta.
+
+Ő előtte is háromszor ugrott fel a sánta nyúl, háromszor vette czélba és
+háromszor hibázta el.
+
+Mikor harmadszor pattant el a nyil, mintha nem is a sánta nyúlra, hanem
+magára arra a fényes napra lőtt volna s az szakadt volna le az égről:
+egy nagy vadon sötét erdőben lelte magát.
+
+Ő is hasztalan tekintett a fényes égre, neki az nem sütött, neki az nem
+világitott; mert itt oly sötét volt, hogy a kanál is megállott volna
+benne s az a legvékonyabb sugár is, habár oly vékony lett volna is, a
+milyent tündérek szoktak tőfokába húzni, s vele mint valami
+aranyfonállal, tündéröltönyt varrnak, mondom, még az ily vékony sugárka
+sem bírta volna azt a nagy sötétséget lángdárdájával által ütni!
+
+Ő is a Boszorkánytanyán, a sötétség országában járt s a poklok hálójában
+volt megejtve.
+
+Ő azonban oly szerencsés volt, hogy a vörös szemű csúszó-mászó állatok
+raját, a denevér sereget, a baglyok táborát, a vörös szemű ebeket, vérbe
+forgó szemeikkel, irtoztató vonitásaikkal és a vérpatakot, mely
+embervérrel folyt s ember főket hordozott, kikerülte s egyenesen a
+tűznek tartott.
+
+Hogy Vízi Pál három állatjával együtt a tűzhöz ért; körülötte egy lelket
+sem látott; ott égett az magában eléghetlenűl, mert ha egy darab
+zsarátnokká változott is, azonnal valami láthatlan szőrös kéz új darabot
+tett rá.
+
+Vízi Pál éhes is volt, fáradt is volt. A vadásztarisznyát azért előre
+forditotta, belőle szalonnát vett ki, nyársra húzta, és sütni, piritani
+kezdte a parázstűznél. A süstörgő forró zsírt kenyerére csepegtette s
+úgy ette a zsiros kenyeret.
+
+Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon megszólal valaki,
+mondván:
+
+– Júj, be fázom!
+
+Vízi Pál körülnéz, sehol senki, azzal tovább evett.
+
+Csak eszik, csak eszik, egyszer repett fazékhangon újra megszólal valaki
+ilyeténképen:
+
+– Júj, be fázom!
+
+Körül tekint újra, – sehol senki! azért tovább evett.
+
+Csak eszik, csak eszik, egy kis idő múlva újra megszólal valaki,
+mondván:
+
+– Júj, be fázom!
+
+Vízi Pál föltekint a fára, hát látja, hogy ott a fatetején űl egy vén
+asszony, hidegtől-e vagy mitől dideregve, hogy szinte a foga is
+vaczogott bele s remegett mint a kocsonya, mint a nyárfalevél.
+
+– Jöszte le bolond, ha fázol!
+
+– Mennék ám, de nem merek!
+
+– Mitől?
+
+– Az állataidtól.
+
+– Jer le bolond, szelidek azok, mint a kezes bárány: nem bántanak!
+
+– Nem ám, csak egy kicsit – megesznek! Hanem ha ezt az aranyhajszálat
+mindegyik hátán végig fekteted, akkor lemegyek.
+
+– Vesd le hát, no!
+
+A vén banya leveti az aranyhajszálat, de ez a tűzbe esett s ott elégett;
+de ezt a boszorkány nem vette észre. Ezért nagy bizton lemászott a
+fáról, odaűlt a tűz mellé, elkezdett sűtkérezni, fűtözni; majd fölkelt,
+megfogott egy varancsos békát, a kabátját ízibe lerántotta, nyársra
+húzta és a tűznél piritani, sütni kezdte.
+
+Vízi Pál csak nézi, csak nézi, de nem szólt semmit, gondolván magában,
+hogy ki-ki egye meg a maga pecsenyéjét; de a vén asszony egy kevés idő
+múlva csak elkezdi:
+
+– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
+békát.
+
+– Hallgass banya, hallgass!
+
+De erre a vén banya semmitsem hederitett, hanem csak a magáét hajtotta:
+
+– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
+békát!
+
+– Hallgass banya, hallgass!
+
+De bíz a vén asszony nem hallgatott el, hanem folytatta a maga
+mondókáját:
+
+– Én sütök békát, te sütsz szalonnát, – én eszem szalonnát, te eszel
+békát.
+
+Vízi Pál se veszi tréfára a dolgot, hanem a forró szalonnát, úgy a mint
+süstörgött a tűzön, minden nyársastól együtt a vén asszony pofájához
+vágta, mondván:
+
+– Ne, edd meg! egye meg a pofád!
+
+De erre bezzeg felpattant a vén asszony, megoldotta a nyelve kerekét s
+darált össze-vissza asszony módjára.
+
+– A bátyádat is én öltem meg, téged is én gyilkollak meg; ott ama nagy
+kádakban van a húsa besózva, a tiéd is odajut; ott ama patakban folyik
+drága vére, a tiéd is odajut, és ott ama vérpatakban uszik ékes feje, a
+tiéd is odajut… Azt gondolod hogy félek tőled?! én, a boszorkányok
+királynéja?!… vagy tán állataidban bizol? azok már rég kővé váltak
+aranyhajszálam bűvös erejétől.
+
+Vízi Pál csak hallgatja, csak hallgatja, hogy miket beszél ez az
+asszony, aztán egyet fűtyentett s a három állat a vén asszonyt ugy
+közrekapta, hogy az moczczanni sem mert. De nem is lehetett neki, mert a
+farkas a lábába harapott s annál fogva tartotta.
+
+Itt, bezzeg megszeppent a boszorkány királyné s minden ördögi
+mesterségeit elővette csakhogy szabadulhasson, ezért mindenféle állattá:
+kigyóvá, békává, kutyahallá, tengeri kutyává és disznóvá változott, de
+azért a farkas nem eresztette el, mert annáljobban szorította.
+
+A boszorkány végre átlátta, hogy ez nem fizeti ki magát, azért a
+könyörgéshez fogott.
+
+– Csak éltemnek kegyelmezz, mondá Vízi Pálnak, feltámasztom a bátyádat;
+feltámasztom mind azokat, kik általam gonoszul vesztek.
+
+– No jól van, mondá Vízi Pál, nem bántalak, hanem igéreted váltsd be.
+
+A vén banya aztán mindenféle apró üvegeket szedett elő, melyekben
+egy-egy csepp vér, a megöltek tulajdon vére volt, – s ezeket a
+vércseppeket bele öntötte a vérpatakba, ime! a vérfolyása azonnal
+megszünt s mindenki vére külön vált a másikétól. Ezt a külön vált vért
+zsalytárokkal merte ki, aztán a besózott ember-húsra öntözte. Mikor
+ezzel is készen volt, a besózott húst bűvös szerrel meglocsolta,
+közbe-közbe varázsigéket mormogván, mindenkit egyenként nevéről
+szólitott.
+
+S ime! a boszorkány királyné e varázsigéjére az idézett személyek,
+testestől-lelkestől, úgy a mint az életben éltek, egyenkint megjelentek.
+
+Legelőször jött elő Vízi Péter, ki alighogy testvérét meglátta, oda
+szaladt hozzá s ugy össze-visszacsókolta, ölelgette, hogy majd
+kiszorította a lelket belőle; mert a pihenésben, besózásban mindenki
+hétszeres erőt nyert vissza.
+
+Aztán jöttek hírneves vitézek, jó katonák a szomszéd városból, hol már
+Vízi Péter uralkodott. S ezek mind-mind éltöket véröket felajánlották
+Vízi Pálnak, hogy készek érte még a sárkánynyal is megküzdeni, s ha
+kell, a világból is kimennek vele.
+
+Minthogy Vízi Pál boszorkánynak, rosz léleknek tett fogadást: azt nem
+volt köteles megtartani, – az alól azért maga-magát feloldozta,
+gondolván, hogy istennek kedves dolgot cselekszik.
+
+Ő azért éles kardját kihúzván, sziven döfte a vén banyát, kinek, ezzel a
+szurással, ezzel a halálos döféssel, fekete lelke világát azonnal
+kioltotta.
+
+Ime! hogy a boszorkány fekete lelke a pokol gyehenna lángjai közé
+elrepűlt, mintha e Boszorkánytanya ettől lett volna oly sötét: az
+egyszerre megvilágosodott s feltünt az isten drága napja! A sötétség
+lakói, mintha a pokol nyelte volna el azokat, mind eltüntek. A haraszt
+alól, piros, kék, fehér, ezer meg ezerféle virágok és erős fakadású
+füvek bújtak elő, melyeket szelid őznyájak, szarvas-tehenek csipegettek;
+a vérpatakok helyén tiszta víz csörgedezve, beszélgetve, futott odább; a
+baglyok, kuvikok és denevérek helyett, dalos madárkák vidámitották a
+tájat. Minden, minden megváltozott s a sötétségországa helyett, a
+világosságországa állott elő.
+
+A testvérpár aztán hat állatjával és a feltámasztott nép kiséretében
+bevonult a városba. Itt, elébük harangoztak s nagy lőn minden szív öröme
+azon, hogy a király megérkezett és hogy nincs többé Boszorkánytanya.
+
+Maga a fiatal királyné pedig üveges-aranyos hintón férje-ura elé ment,
+de bezzeg meg volt akadva akkor, mikor meglátta férje szakasztott mását,
+s el nem tudta találni, hogy most már melyik az övé, melyiknek boruljon
+a nyakába, melyiket csókolja össze-vissza?
+
+Vízi Péter végre előlépett s szeliden megérintette felesége gyenge
+karját, a szemébe tekintvén, szót szólt hozzá:
+
+– Hát nem ismersz aranyos rubintom, éltem bimbaja; hisz szivem szép
+szerelme én vagyok a te férjed?!
+
+Csak ekkor ösmerte fel férje-urát, csak ekkor esett a nyakába s csak
+ekkor csókolta össze-vissza: nevetett is, sírt is.
+
+Most Vízi Péter egy nagy darab földet felszántott, vasboronával
+megboronálta s hengerrel apróra törte. Mikor ez meg volt, a felszántott
+földbe a sárkány szájaiból kiszedett fogakat, az égtől kérvén rá áldást,
+elvetette.
+
+S ime! a sárkányfogak kikeltek és kihajtottak. A hajtások pedig ékes
+virágszálak, tündöklő hajadonok valának, még pedig oly fölösleges
+számmal, hogy a Boszorkánytanyán feltámasztott hősök mindegyikének
+jutott egy-egy feleség, egy-egy szép leány.
+
+De mielőtt e gazdag vetést a szerelem sarlojával learatták volna; de
+mielőtt az ékes virágszálakat a szerelem kezével le szakitották volna:
+eléb édes anyjuk kiszabaditására indultak el a testvérek.
+
+Minthogy azonban igen erős férfiak táborán uralkodtak; minthogy hat
+harczos állatjuk is volt: ezt nem nagy erőfeszitéssel véghez is vitték.
+Mikor aztán édes anyjukat kiszabaditották: őt bibor-bársony trónba, mint
+méltó helyre, a mely azt megillette, beültették s megkoronáztatták az
+aranykoronával.
+
+Mikor ezt is véghez vitték, e világon levő minden országot hatalmuk alá
+hajtottak, meghóditottak s azokon aztán békeségesen megosztoztak.
+
+Igy teljesedett be az öreg király álma, hogy az ő kedves leánya két
+korsó vízet öntött ki a földszínére s a kiöntött víz, mint az áradat,
+egyre nőtt; úgyannyira, hogy ez a tengernyi áradat nemcsak az ő
+birodalmát, de az egész világot özönvízzel árasztotta el s ő magát is,
+mint az ürgét lyukából, kiöntötte.
+
+Hogy bevégezték a munkájokat, már ekkor szépen felnőtt a sárkányfog
+vetés; viritottak a 18 éves hajadonok. Minden vitéz harczost egy-egy
+szép leánynyal jutalmaztak.
+
+Hej! ezek az asszonyok nem hijába hogy sárkányfogakból származtak, de
+közülök egy-némelyik valódi emberhúst evő sárkány! És annyi csakugyan
+szent igaz, hogy minden haragos, zsémbeskedő, pörlekedő rosz asszony
+sárkányfogból való; az volt neki a magja, abból fakadt, abból nőtt ki.
+
+
+
+
+KILINKÓ.
+
+Volt egyszer egy szegény ember s ennek három fia.
+
+Egy szép verőfényes napon kivitte őket az erdőre. Csak mennek, csak
+mennek, egyszer felszólal a legnagyobbik, mondván:
+
+– Ejnye, apám-uram! be szép ekeszarv lenne ebből a gírba-gurba fából!
+
+– No te fiam szántó-vető ember leszesz. – S az öreg a gírba-gurba fát
+azonnal kifaragta ekeszarvnak.
+
+Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a középső is, mondván:
+
+– Ejnye, apám-uram! be jó szabó-asztal lenne ebből a sudar fából!
+
+– No te fiam, szabó leszesz. – S az öreg a sudarfát azonnal kifaragta
+szabó-asztalnak. Azzal tovább mentek.
+
+Csak mennek, csak mennek, egyszer felszólal a legkisebb is, mondván:
+
+– Ejnye, apám-uram! be jó lenne ez a somfa-hajtás bunkós botnak!
+
+– No te fiam, zsivány leszesz! – S azzal az öreg kifaragta a
+somfa-hajtást is bunkós botnak.
+
+S aztán mindhárom fiát elküldte országvilágszerte, hogy ki-ki tanulja ki
+a maga mesterségét.
+
+Itt, felszabadúl a legnagyobb fiú s készitett olyan ekét, melyen egy
+vágás, furás-faragás nem sok, de még annyi sem látszott.
+
+A középső fiú is kitanulta a mesterségét s készitett olyan dolmányt,
+melyen egy ötés nem sok, de még annyi sem látszott.
+
+A legkisebb fiú pedig csinált olyan fütyköst, mindenféle választó vízzel
+kiczifrázva, hogy azon egy vágás nem sok, de még annyi sem látszott.
+
+Itt a szegény ember, magához vette a három remeket, elment a királyhoz,
+ott az ujjain sorra elszámlálta, hogy ezt a nagyobbik, azt a középső,
+emezt pedig a legkisebb fiam csinálta s aztán ajándékképen a királynak
+adta.
+
+Megörül a király a három szép ajándéknak. Ezért a szegény embert
+mindenféle jókkal annyira kinálta, hogy még a leülőhelyét is megtörülte
+s úgy ültette le az aranylóczára. Különösen a bot, a czifra választó
+vizes bot tetszett meg neki annyira, hogy azonnal rendeletet adott ki,
+hogy azt tüstént akaszszák a nyereg kápájába.
+
+– Hát a te fiad e szerint botcsináló? kérdezte a király a szegény
+embert.
+
+De erre a szegény ember, megvakarván a fejét ott is, a hol nem
+viszketett, ilyen forma választ adott:
+
+– Mi türés-tagadás felséges uram, az én fiam nem bot-csináló – bár az
+volna! – hanem zsivány.
+
+– Zsivány?! kérdé elszörnyedve a király. No szegény ember menj haza szép
+csendesen, mond meg a fiaidnak, köszöntetem szépen, hogyha ő olyan
+mesterember, ha az én királyi ólamból egy álló hét alatt a legkedvesebb
+almás-pej szörű, csillagos homlokú, kesely lábú, harmad-fü csikómat el
+nem lopja: karóba huzatom. Ha pedig azt eltudja csenni, egy kas-pénzt
+adok neki.
+
+Haza megyen a szegény ember nagy búsan, mint a kinek az orravére folyik,
+hogy már az ő fiját igy húzzák, úgy húzzák a karóba.
+
+Hogy elpanaszolta a fiának az egész dolog sorát-rendjét, az csak azt
+felelte rá: mit búsul apám-uram? kisebb gondom is nagyobb ennél!
+
+Itt Kilinkó mit, mit nem cselekszik, kapja a lelkét, fölöltözött
+koldús-ruhába; az oldalára akasztott egy nagy ebadta tarisznyát, egy
+féloldal szalonnával és egy egész kenyérrel megbélelve; elől-hátul pedig
+egy-egy miatyánk fityögött; az egyikben a borok apja, a másikban pedig a
+szílvaláng anyja volt, mit papramorgónak is szoktak csúfolni. Imigy
+fölfegyverkezve, elment a király legkedvesebb almás-pej szőrű, csillagos
+homlokú, kesely lábú, harmadfű csikaját elcsenni, melyet azalatt a
+király parancsára egy egész álló hétig négy katona őrzött; – mert, közbe
+légyen mondva, ennyi idő volt kitűzve az ellopásra; – egyik a farkát
+fogta, kettő pedig a kötőfékét tartotta és a negyedik a hátán űlt.
+
+Beköszönt ide Kilinkó nagy dideregve, nagy fázva, mint a kit majd
+megvesz az isten hidege.
+
+– Isten jó nap, vitéz urak!
+
+– Fogadj isten, koldús ember! hát mi járatban vagy?
+
+– Hát csak benéztem ide, mert majd megvesz az isten hidege, hogy majd
+megmelegszem, azért fűtözni jöttem, ha a vitéz urak megengedik… Júj be
+hideg van! csakúgy pattog a fa, és a pipiske úton-útfélen fagy meg: – én
+is, mint afféle isten árva madara, kinek nem adott az isten egy kis
+hajlékot, az útfélen hullnék el, kiről senki sem számol, kit senki sem
+siratna meg, ha ily könyörülő emberek nem volnának mint vitéz uraimék;
+meg ha az isten ily áldott papramorgót nem teremtett volna, mint ez a
+kulacs vére, itt la!
+
+Ezzel felhajtotta a pálinkás kulacsot s jót huzott belőle! tetette
+magát, mintha ivott volna, nagyokat kortyantott, pedig csak annyit
+ivott, mitől egy csibe se ütötte volna fére a kontyát.
+
+Aztán kézről-kézre adta a kulacsot s az nyájas kotyogó beszédével
+biztatta a vitéz urakat ilyeténképen: korty, korty, igyál torok! De a
+vitéz uraknak nem sok biztatás kellett! hogyim jó volt az istenadta
+papramorgó, csúszott lefelé, mintha csinált úton haladt volna, úgyhogy,
+mikor harmadszor járt körül, csaknem üres volt.
+
+De már erre harapni is kellene valamit?! de mit? ha csak azt a csikót
+meg nem eszik?! azt pedig csak nem ehetik meg, mert annak az élte, az ő
+életök, s úgy kellett rá ügyelni, mint a szemök világára, vagy tán még
+annál is jobban!
+
+– Eh, vitéz uraim! mondja Kilinkó, sohase gondolkozzanak oly nagyon az
+elemózsián, van én nálam az is itt a szerdásban.
+
+Itt, kiveszi Kilinkó a masűlt puha kenyeret, hozzá a jó paprikás
+szalonnát s odanyujtja a legközelebb levő katonának.
+
+A katona is elővette baranyai bicskáját, neki fogta a kenyérnek, hogy
+majd leszeli a pilléjét.
+
+Csak szegi, csak szegi, de még sem állhatta meg szó nélkül, mondván:
+
+– Hej! ha most az a Kilinkó itt volna, igy hasitanám ketté a fejét, mint
+ezt a kenyeret, la!
+
+Kilinkó pedig csak a bajúsza alól nevetett, megsodoríntván annak a végét
+kétszer, háromszor is, csak nagy íves szemöldökét mozdította meg; de
+természetesen ezt a részeg asszonynyá lett vitéz urak észre sem vették,
+vagy ha észre vették volna is, mit nyertek volna vele, csaknem
+gondolhatták azt, hogy az, a kinek kenyerét eszik, italát iszszák, az a
+koldús forma ember, maga Kilinkó legyen?!
+
+Csak esznek, csak esznek, s jó ágyat vetettek a jóféle bornak, mely a
+Kilinkó csutorájában nyugodott.
+
+De nem nyugodott soká, mert hogyim jóllaktak, ízibe előrántotta azt
+Kilinkó, kitekervén a nyakát, kibuggyant annak piros vére.
+
+Kilinkó aztán kézről-kézre adta a kulacsot, de eléb, jó szokás szerint,
+maga huzott belőle akkorát, hogy a vitéz urak is megsokalták, gondolván:
+hát nekik mi marad; pedig csak ámitotta őket, pedig csak bolondította,
+mert annyit se ivott, – isten bizony oly igaz, mintha saját két
+szemökkel látták volna kigyelmetek, – mennyitől egy kis madár se
+részegedett volna meg!
+
+Addig-addig pityizálgattak ő kigyelmök, míg mind a négy katona olyan
+részeg nem lett, mint a csap s eldőlt, mint valami lelketlen fadarab.
+
+Ekkor Kilinkó ízibe eloldotta a csikó kötőfékét s kivezette az ólból a
+király legkedvesebb paripáját. Annak a katonának, ki a lófarkát
+tartotta, egy seprőt adott a kezébe, a kettejének pedig, kik a kötőféket
+tartották egy-egy kóczmadzagot nyomott a markukba, – a ki végre a hátán
+ült, azt egy tilóra ültette.
+
+Az öreg másnap kötőfékénél fogva szépen fölvezette a hires csikót a
+király színe elébe, s az tüstént kimérte a kaspénzt.
+
+A király erre csak a fejét csóválta s azt üzente a szegény ember fiának:
+köszönteti Kilinkót s hogyha a pokolból el nem hozza a király
+öreganyját, karóba huzatja; ha pedig ő arra szert tehet, tizenkét
+kaspénzt ad neki s rádásul számot tarthat a fele királyságra.
+
+Haza megyen a szegény ember nagy szomorkodva, mint a kinek az orra vére
+folyik, hogy már az ő fiát igy huzzák, úgy huzzák a karóba.
+
+Kilinkó pedig mindezekre csak azt felelte: sohase busuljon apám-uram,
+kisebb gondom is nagyobb annál. Hanem, hogy üres ne legyen a szerdás,
+mert annak bolond a gazdája: amott az országúton hajt egy ember két
+juhot, azt elcsenem tőle s az erdőben itt megitt a nagy fa alatt
+megpörköljük. Azért apám-uram forditsa a szekérrúdját az erdőfelé, a hol
+is a megnevezett helyen rakjon lángos lobogós tüzet.
+
+Úgyis is lett. – A szegény ember elment tüzet rakni, Kilinkó pedig juhot
+lopni.
+
+Ezermester volt ez a Kilinkó! Most is, mit mit nem cselekedett! valahol,
+de hogy valóban hol, hol nem? azt egész bizonysággal nem merem állitani,
+elég az hozzá, valahol egy ökörfarkra tett szert, – s ezt eleve, a merre
+gondolta, hogy az egyszeri embernek arra kell jönni, elásta
+valami-valami kátyús, iszapos hely szélére, czővekekkel, kövekkel a hogy
+úgy, jólroszul, odatákozta, hogy egy ember erejének egykönnyen ne
+engedjen.
+
+Hogy az egyszeri ember arrafelé terelgette a két juhot: elkezdett
+Kilinkó iszonyuan kiabálni ilyenténképen:
+
+– Segitség! segitség! az ökrömet mindjárt elnyeli a feneketlen kátyú!
+csak a farka van ki az iszapból! csak annál fogva tartom!
+
+Az egyszeri ember is hirtelen oda szaladt s juhait ott az útfélen hagyta
+minden őrizet nélkül.
+
+– Mi baj? mi baj? kérdi az egyszeri ember.
+
+– Segitsen földi! megáldja az isten! egyetlen pára jószágomat elnyelte a
+feneketlen kátyú, csak a farka van ki! De, minthogy ketten úgyse bírjuk
+kihúzni, mig segitséget hozok, nosza földi fogja meg s tartsa a farkánál
+fogva; mert ha el találná ereszteni, talán a föld fenekéig megse állna,
+s valahol a másvilágon lyukadna ki!
+
+Az egyszeri ember átvette az ökörfarkot s erősen tartotta a – nagy
+semmit; Kilinkó pedig azalatt szépen elhajtotta a két juhot s az apja le
+is húzta a bőrét, fel is aprította, meg is pörkölte.
+
+Mikor egészen készen volt a pörkölthús s az a subaháton elterítve
+párolgott: azt találja mondani Kilinkó az apjának:
+
+– No apám-uram! fogadjunk, hogy én e pörkült húsból hamarább eszem mint
+kelmed?
+
+– Ugyan édes fiam, már hogy ennél te ebből hamarább, mint én; – én, ki
+lerántottam a bundáját, összeaprítottam, megpörköltem s azonfelül apád
+vagyok?!
+
+– Már akár sütötte, akár főzte kelmed, de annyi szent igaz, hogy én
+abból hamarább eszem mint apám-uram.
+
+No ez abban maradt. – Itt Kilinkó térül-fordul, a júhbőrt megtömte
+haraszttal, egy nagy ebadta husánggal irgalmatlanúl püfölni kezdte s
+fenszóval, torkaszakadtából kiabálta: jaj, nem én loptam el a juhot!
+jaj, nem én loptam el a juhot! hanem az apám-uram, ki ott a tűz mellett
+van, la!
+
+Az öreg csak hallgatja, csak hallgatja, ismételvén magában: nem én
+loptam el a juhot? nem én loptam el a juhot? hanem az apám-uram, ki ott
+a tűz mellett van?… No itt nem jól van a dolog, kutya van a kertben;
+utczú vesd el magad! bezzeg nem nézte az öreg, hol a ritka, hol a sűrű,
+vén létére futott, mint az űzött szarvas.
+
+Kilinkó pedig vissza ment a tűzhöz s már akkor nemcsak hogy jólis
+lakott, de majd megis éhezett, mikor az öreg, ki kengyelfutónak állott
+be, visszatért a tatárfutásból; mert, hogy látta az öreg, hogy senki sem
+űzi, csak bolondjába szaladt világul mint a Kari lova: vissza fordult s
+csendesen a tűzhöz sonfordált.
+
+– Hol az ördögbe jár apám-uram? én már el is felejtem, hogy ettem: azért
+újra hozzá látok.
+
+Csak esznek, csak esznek, egyszer megszólal Kilinkó:
+
+– Ugy-e megmondtam apám-uram, hogy a pörköltből hamarább eszem mint
+kigyelmed?!
+
+– Hej fiam! ezermester vagy te! de addig jár a korsó a kútra, míg el nem
+törik.
+
+– Elhiszem azt, ha agyagból van; de én vasból vagyok, ki az ördögök
+kútján se törik össze. Azért holnap indulok, elmegyek a pokolba s ha
+csak szerét tehetem, elhozom a király öreg anyját, a vasorrú bábát, ki
+ott ispiritusban van becsinálva…
+
+Itt, veszen Kilinkó két rosz gebét, még pedig olyant, hogy a
+gerinczeivel aratni lehetett volna s oldalbordáit egyenként
+megszámolhattad volna; – oly csunya rosz két pára volt, a melyre azt
+szokta mondani a magyar ember: eb ennek a gazdája! Rádásúl még ennek a
+két ánglus paripának az a jó tulajdonsága volt, hogy akkor álltak meg,
+mikor nekik tetszett, akkor indítottak, mikor nekik tetszett. De fel is
+kantározta őket illendőképen sallangos szerszámmal: mindkettőnek
+madzag-hám marta a szügyét s toldozott-foldozott csepű kantárszár rágta
+a száját. Vett hozzá még egy vedlett fakószekeret, a mi úgy járt
+négyrétbe görnyedve, mintha a fara lelett volna ütve s oly szépen
+nyikorgott, mint a vén Runyi hegedűje, mikor könyörületre akarja
+indítani az emberi szivet.
+
+Tán az egyszeri tót erre a jószágra mondta ezt a rigmust:
+
+  Fakószekér, kenderhám,
+  Szegény ember, rosz szerszám.
+
+Tán Kilinkó volt az, ki annak imigy felelt:
+
+  Idő borul,
+  Bocskor merűl, –
+  Kankós apád
+  Erre nem űl.
+
+Akár mondta, akár nem, elég az hozzá, hogy Kilinkó ily jószágokon indult
+el a pokolba. De azt el is felejtem mondani a szóbeszéd között, hogy
+fogatott az apjával két sűdő-nyúlat, csináltatott a czigány kovácsnál
+hat vasbakót és szedetett az anyjával két zsák cserepet. S miután
+mindezeket a kocsijára felpakolta, csak igy indult el a hosszú útra.
+
+Megyen, mendegél hetedhét ország ellen, még az óperencziás tengeren is
+túl, csigaszaladással, hangyanyargalással és bolhaugrással olyan
+göröngyös, röges útakon, hogy majd kirázta a lelkét; tán ki is rázta
+volna, ha az Kilinkóé nem lett volna!
+
+Kilinkó végre, hogy gyorsabban haladjon, megállitá a két gebét, vagy
+megse kellett állitani, mert azok maguktól is megállottak, s leszállt a
+kocsi, vagyis a színe hagyott, vedlett fakószekérről, előkereste az
+aczélt, kovát és taplót s kiütött. Mikor legjobban égett a tűzes tapló,
+bekötötte az istenadta két jószág fülébe. Ime! egyszerre, mintha
+kicserélték volna a két rosz gebét, mintha sárkánytejet szopott volna,
+sebes vágtatva, mint a legsebesebb forgószél, megindult a pokolfelé s
+megsem állt, míg annak szájához nem ért.
+
+Hogy ideért Kilinkó, hogy megállt a két rosz gebe: leszállt a kocsi
+ülésről, a hátára vetette a két zsák cserepett, a hat vasbakóval együtt
+s úgy lezúditotta a pokol ajtaja előtt, hogy annak megrendűlt még a
+boltive is s minden ördög, apraja-nagyja abba hagyta a munkáját, annyira
+megijedt. Itt, Kilinkó elkezd iszonyuan csörömpölni; verte a hat
+vaskóval a cserepeket.
+
+Kiszaladt egy ördög nagy ijedten s kérdi tőle, hogy mit akar.
+
+– Nem egyebet, felelt Kilinkó, mint itt kápolnát épiteni s titeket a
+pokolból kipapolni! Azért csak szedjétek össze a sátorfátokat,
+ingó-bingó holmiteket, mert itt többé nem lesz sötétség, nem lesz pokol,
+hanem istentdicsérő kápolna, a melyben én leszek a pap!
+
+– Jaj, csak hagyd abba! a mit kivánsz, azt adunk.
+
+– Azt kivánom, felelt Kilinkó, hogy izibe adjátok ide a király
+öreganyját, a vasorrú bábát, ki itt ispiritusban van eltéve.
+
+Az ördögök annyira megijedtek, hogy tüstént odaadták a király
+öreganyját, a vén vasorrú bábát, ki ispiritusban volt eltéve.
+
+Kilinkó aztán föltette a fakószekérre a király öreganyját s elindult
+vele hazafelé; de, alig viszi egy félórai járóföldre, utána szalad egy
+nagy kamasz, ökörfarkú, lólábú, szőrös-bőrös ördög és visszahívta.
+
+– Hallod-e Kilinkó, – vesztél volna az anyádban! – nem addig van az;
+hanem a ki jobban tud szaladni, azé legyen a király öreganyja, a pokol
+ékessége!
+
+– Én nem bánom, felelt Kilinkó immel-ámmal, erre is ráadom a fejemet; de
+van nekem egy hét hetes kisöcsém, az is jobban tud szaladni mint te: hát
+én akkor hogy tudok!?
+
+– Majd meglássuk, felelt az ördög, hogy hány zsákkal telik: azért nosza,
+hol az öcséd, álljon ki a sikra.
+
+Itt Kilinkó kinyitja a zsák száját, kiereszti a sűdő nyúlat s az ott
+hagyta el az ördögöt, a hol találta.
+
+Igy újra Kilinkóé lett a király öreganyja, a vasorrú bába, ki
+ispiritusban volt eltéve. És azt újra föltette a fakószekérre, a két
+gebét pedig megabrakolta czigányabrakkal s kihajtotta a pokolból; de,
+alig ment egy félórai járóföldre, újra utána loholt egy nagy kamasz
+ördög és visszahívta.
+
+– Mért hívtatok vissza? kérdi Kilinkó.
+
+– Csak azért, felelt egy nagy kamasz ördög, kinek akkora füle volt,
+mintegy két éves tinó lehuzott bőre, hogy a melyikünk ezt a kilencz
+mázsás vasbuzogányt magasabbra tudja hajítani, azé legyen a király
+öreganyja, a pokol virága!
+
+– Ha csak azért hívtatok vissza, annak én fittyet hányok s oda se
+nézek!… no hajítsd fel!
+
+Felhajítja az ördög a kilencz mázsás vasbuzogányt, s a hány mázsa volt,
+annyi napig ért le a pokolba.
+
+Kilinkó is megfogja a végét, hogy majd felhajítja, – jóllehet meg se
+tudta volna mozdítani. Fölnéz nagy keservesen az égre s egy álló óráig
+mindig a holdvilágra bámult.
+
+Már az ördögök is megsokalták, kérdik tőle, hogy mit néz.
+
+– Mit nézek?!… Hát látod-e azt a fényes udvart az égen?
+
+– Látom, felelt az ördög.
+
+– No, ha látod, hát tudd meg, hogy ott lakik az én bátyám, ki a Dávid
+bácsi kovácsa s annak akarom ezt a buzogányt felhajítani, hogy
+kovácsoljon belőle tűzes istennyilát s vele aztán titeket egyenként
+verjen agyon!
+
+– Jaj, csak ne tedd, inkább vidd el a király öreganyját, a pokol
+ékességét!
+
+Igy Kilinkó kiállta a három probát, az övé lett a király öreganyja, a
+vasorrú bába, a pokol ékessége, ki ott ispiritusban volt eltéve.
+
+Megyen, mendegél hazafelé, de most már nem szaladt utána egy ördög sem s
+nem hívta vissza; mert egy ördög nem bírt volna vele, kettőt pedig
+resteltek volna küldeni.
+
+A királynak pedig ez idő alatt se éjjele, se nappala; szüntelen azon
+törte a fejét: hátha elhozza Kilinkó az öreganyámat a pokolból?… hátha
+még az ördögöket is meg tudja csalni?… mit csinálok én a vasorrú
+bábával, hiszen megöl förtelmes tekintetével s rádásul fele
+királyságomat Kilinkónak kell adnom?! Ezt soha ki nem állom!…
+
+Mikor azért Kilinkó beállitott elébe, mondván:
+
+– Jelentem alásan, itt van a felséged öreganyja! az ezt felelte:
+
+– Takorodjál vissza vele a pokolba s tüstént vidd vissza oda, a honnan
+hoztad!
+
+– Viszi bíz a Belzebúb!… mondá Kilinkó, fölvett egy nagy ebadta
+szérűseprőt s a pokol virágát visszahajtotta a pokolba.
+
+Az ördögök egy nagy forgószelet küldtek érte, melynek a kellőközepébe,
+mint valami hintóba, szépen beleűlt a vasorrú bába. Egy garabonczás diák
+fogta a gyeplőt, ki rongyos palástjában a bakon űlt s megsem állt vele a
+pokolig. Mindenütt a merre csak mentek, a jég elverte az emberek
+vetéseit.
+
+A király most mindig azon törte a fejét, hogy veszithesse el Kilinkót.
+Egyszer még is rájött a dolog bibéjére. Volt ugyanis a királyi
+rezidenczia kellőközepén egy muzsikáló száz öles kút, s ennek a
+szépszólású kútnak elromlott a muzsikája. Az irástudók, és a bölcsek azt
+mondták, hogy azért nem szól a kút, mivel száz esztendő óta nem
+tisztitották. A király azért azt mondta Kilinkónak, hogy mindaddig nem
+adja által a fele királyságot, nagy Meseországnak a felét, míg a
+szépszólású kút meg nem szólal, míg azt ki nem tisztitja. Pedig, dehogy
+a szépszólású kút forgott az ő elméjében; egészen más lappangott a dolog
+alatt; nevezetesen az: majd mikor Kilinkó olyan kis vödörrel, mint egy
+lugzó, legjobban meri a vizet: akkor a padláson levő huszonhat mázsás
+harangot lehajítják a kútba, ezzel az óriás födővel szépen leborítják,
+ott leli sírját, s ez a huszonhat mázsás harang lesz a szemfödele.
+
+Kilinkó erre csak azt felelte, hogy legyen meg ő felsége akaratja; kész
+a kútat kitisztítani.
+
+Úgy is lett. – Kilinkó lebocsájtkozott a száz öles kútba; huszonhat
+ember pedig szépen odahengeritette a huszonhat mázsás harangot s
+lezuditották a fejére. De nem úgy volt az megírva, hogy Kilinkó ily
+csunya véget érjen; mert ő eleve, – élt a gyanúperrel, – szépen behúzta
+magát a kút pandaljába: így, mikor leesett az óriási födő, megfogta azt
+fülénél fogva s ki hajította a kútból, mondván:
+
+– Most melegem van; nincs szükségem a kalapomra!
+
+A kút kávája mellett ép ott állt a király s azt a 26 mázsás harang úgy
+agyonütötte, úgy szétmált, hogy kanállal se tudtak volna belőle annyit
+összekaparni, mint a körmöm feketéje.
+
+Hijába! a ki másnak vermet ás, maga esik bele!
+
+No most az volt a kérdés: ki legyen a király?… ki más mint Kilinkó!
+úgyis már az övé volt a felekirályság!
+
+Volt a harang alatt megboldogult királynak egy gyöngyadta gyönyörű 18
+éves leánya, ki szerelemtől lelkezett ékes virágszál volt. Ezt a virágot
+Kilinkó a kebelére tűzte s élete párjának, felesegitségnek, feleségének
+eljegyezte. De különben, könnyű Katót tánczba vinni; könnyű a szép
+leányt leszakasztani, ha a szerelem keze tépi; mert alig pillantották
+meg egymást, azt mondták egymásnak:
+
+Szivem szép szerelme! én a tied, te az enyim, ásó-kapa se választ el
+egymástól.
+
+Lakzit laktak s még most is élnek, ha meg nem haltak.
+
+
+
+
+A KEREK KŐ.
+
+Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy szegény ember s ennek egy
+felesége, mindkettőjöknek pedig annyi gyermeke, mint égen a csillag,
+mint réten a fű. A szegény ember halászattal kereste véres verejtékkel
+szerzett kenyerét; mert oly szegény volt, mint a templom egere, vagy még
+ennél is szegényebb, mert ennek hébe-hóba csak jut egy-egy kövér
+légyczomb, kenyérmorzsa és hízott szúnyog; de ő neki csak a teste-lelke,
+meg egy kétszáz szemes hálója, pedig a halász, mint a szóbeszéd mondja,
+éhen kórász.
+
+Volt ennek a szegény embernek egy igen gazdag bátyja s ennek annyi
+gyermeke, mint kákán a csomó, de azért, ha a szegény ember, hébe-hóba,
+nagy szükség idején, isten látogatásakor egy véka életért elküldött
+hozzá: a csúf még így felelt: akkor adok egy véka életet, ha egy
+gyermeket adsz; különben harapj levegőt, egyél jeget, igyál vizet s
+rádásul sírás-pityergés legyen a fűszerszámod.
+
+Sok gyermeke volt a szegény embernek, de azért neki mégsem adott csak
+akkorkát sem, mint a kisújjam!
+
+A szegény ember asztalfiókjában már egy álló hét óta kenyér nem volt,
+csak holmi gyökereken, mezgerelt krumplin élődtek, mint Toldi Miklós
+lova a szeméten; csúnya szeles idő járt, nem lehetett halászni. Midőn
+hetednapra megcsendesűlt az idő, a szegény ember halászni ment.
+
+Már éjfélután kettőt ütött az óra s innen-onnan pitymallani, szürkülni
+kezdett az idő; de a szegény ember, egy szálka-hal nem sok, de még
+annyit se’ fogott! Kétszázszor is betette a hálóját és kétszázszor is
+kihúzta – pufra.
+
+– Beteszem még utoljára, mondja magában, ha lesz benne: jó! ha nem lesz:
+az is jó; legyen meg az isten akaratja! Piszt! van benne valami, érzi a
+kezem!
+
+Vigyázva huzta fel a hálót, kiveti a partra s ime! egy gömbölyű, kerek
+követ huzott ki a vizből.
+
+– Hacsak kő! minek ez nekem; gyermekeim ezt nem ehetik meg!… A
+szegénynek még a szerencséje is szegény!… Ezzel a kerek követ a víz
+kellőközepébe bevetette.
+
+Beteszi a szegény ember ujra a hálóját, megint megmozdul a káva, húzza
+nagyvigyázva s újra benne a kerek kő!
+
+– Hacsak kő! minek az nekem?!… én istenem hát már én csak követ
+halászok?! Biz isten, szót se’ szólnék érte, ha oly gyomrot adtál volna,
+mely a követ is megemésztené!… Ezzel a kerek követ újra behajította a
+víz kellőközepébe.
+
+A szegény ember harmadszor is beteszi a hálóját és ismét benne a kerek
+kő!
+
+– Istenem! vagy minden hal kővé vált, vagy az ördög űz velem csalfa
+játékot; de ez nem lehet jó lélek műve, hanem a gonoszé! Minek ez
+nekem?… ha kenyérré válna!… Ezzel a követ harmadszor is bevetette, de
+csak úgy a víz szélére.
+
+Hogy nem fogott a szegény ember egy szálka halat sem, de meg már el is
+fáradt: megrázta utoljára a hálóját, leoldozta a káváról és a csúhujjába
+tette, s azzal nagy búsan bandúkált hazafelé, mint a kinek az orravére
+folyik. De egyet gondolt, mintha az isten sugallta volna neki,
+visszafordult, a kerek követ magához vette, mondván: jól lesz a
+gyermekeimnek kenyér helyett játszani.
+
+Hogy a háza közelébe ért, a gyermekek kifutottak elébe s kérdeztek tőle,
+hogy mit hozott… nem hozott-e vásárfiát?
+
+– Nem hoztam én semmit, csak egy kerek követ. – Itt van, játszatok vele
+s hentergessétek a ház földjén.
+
+A szegény ember családja heted napra is étlen-szomjan feküdt le; de a
+gyermekek, hogy volt mivel játszani, játszottak.
+
+A szegény ember úgy feküdt a kemenczepánkon, a felesége pedig a
+legkisebb gyermekkel a vaczkon.
+
+A gyermekek csak játszanak, csak játszanak; hentergették a követ.
+Egyszer csak elkezd a kő fényesedni s mindig fényesebb fényesebb lesz,
+úgyhogy a kis házat világossággal egészen betőltötte, mintha a nap
+sütött volna, – pedig még csak reggeli három óra volt.
+
+Itt a pánkon fekvő halásznak szemébe tűnik ez a nagy fény. Mi dolog az?
+se’ gyertyája, se’ mécse, se’ tört-fáklyája, mégis oly világos a
+viskója!?
+
+– Hej, anyjuk, kelj föl! nézd csak ezt a követ, úgy fénylik, mint
+sötétben a revült fa, vagy mint a Sz.-János-bogár, vagy mint a csillag,
+vagy még ennél is jobban!
+
+– Apjuk! mondja a halász felesége, világszép éltemben mindig hallottam,
+hogy van a világon oly fényes kő, melyből csak akkora is mintegy
+mákszem, egy ökröt is megér; valjon nem abból a fajtából való-e ez?
+
+– Oh te golyhó! hol vennénk mi olyan követ! az nem minden bolond házában
+akad meg; de a szó a mi szó! kell a dologban valaminek lenni, mert
+annyira fénylik, hogy még a szemem világát is elfogta s szikrát hány
+tőle.
+
+Itt a szegény ember leszállt a kemenczepánkról, elvette a kerek követ az
+apró cselédségtől s maga kezdi pártját fogni; dörgöli fűhöz, fához,
+falhoz, földhöz és hamuhoz, szóval ahhoz, a mi a kezeügyébe akadt, mig
+az utoljára egészen fényes lett, s aztán betekerte holmi ringy-rongy
+kapczába, hogy ne világosítson olyan nagyon, hogy aludhassanak a
+fényétől.
+
+Reggelre kelve azt mondja a szegény ember a feleségének:
+
+– No asszony! vedd fel azt a jobbik ruhádat, melyet ünnepre zsugorgatsz,
+hogy legyen miben istent dicsérni, vidd el a királynak ezt a követ
+ajándékba, s mondjad, hogy én küldtem. – S vigy el magaddal egy
+tálacskát, talán ad érte egy kis lisztet: legalább ezeknek az istenadta
+gyermekeknek lesz miből sütni egy kis hamuba sült pogácsát.
+
+A szegény ember felesége fölvette a jobbik ruháját s elment a királyhoz.
+Hogy odaért, köszön neki a mint dukál:
+
+– Adjon isten jó napot fölségednek!
+
+– Fogadj isten, szegény asszony, hát mi járatban vagy?
+
+– Az uram küldött egy kis ajándékot, ki az ér mellett a dombtetőn lakik
+s halászattal keresi kenyerét.
+
+– Ugyan jó asszony, mit hozhattál te nekem, mikor magadnak sincs? De
+azért kedves az előttem, mert látom, hogy szivesen adod: azért jöjj be
+az én királyi hajlékomba.
+
+Bemegy a szegény ember felesége a rezidencziába, kibontja a kendőt s
+leteszi az aranyasztalra a kerek követ.
+
+A király alig bírt szóhoz jutni a csudálkozás miatt, mert a kerek kő,
+olyan igaz minthogy élek, gyémánt volt, még pedig olyan, minőt a
+királynak az apja, nagyapja, de még a szépapja se’ látott.
+
+– Hol vetted ezt, szegény asszony?
+
+– Az uram halászni volt és ő fogta. Háromszor vetette bele a vízbe,
+háromszor húzta ki; én azt gondolom ezzel a paraszt fejemmel, hogy ezt
+neki az isten adta.
+
+– No szegény asszony, mondja a király, én a gyémántot megtartom
+magamnak; hanem adok érte neked 1000 forintot.
+
+– Űhm, ezer forint (a szegény asszony nem azért tett igy, mintha
+keveslette volna az 1000 ftot, hanem a sok pénznek).
+
+– Ha kevés, adok 2000-et?
+
+– Űhm, kétezer forint!
+
+– Ha ez is kevés, adok 3000 forintot.
+
+– Űhm, 3000 forint!
+
+– Tudod mit szegény asszony! menj haza, hozz három zsákot s az egyiket
+tele adom aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel.
+A szegény asszony vitt három zsákot, a király pedig az egyiket tele adta
+aranynyal, a másikat ezüsttel, a harmadikat pedig rézpénzzel, s még
+rádásul azt az emberséget is megtette, hogy két ökröt befogatott a
+szekerébe s azon küldte haza a három zsák pénzt.
+
+Itt a szegény emberből olyan gazdag ember lett, hogy csak párját kellett
+volna keresni!
+
+– No édes feleségem, mondja a szegény ember, ezt a sok pénzt már megis
+kellene mérni, hogy valjon hány véka?
+
+– Megám! de nincs vékánk!
+
+– Küldj el ahhoz a fösvény bátyánkhoz, tán csak add egy üres vékát; csak
+lesz annyi lelke? Eredj kis szolgám Pista, kérj attól a jóféle
+bátyánktól egy vékát.
+
+Elszalad a Pista a fösvény bátyához, hogy adjon nekik egy üres vékát.
+
+– Vékát?!… pattant fel a fösvény bátya, vékát… ki hallott ilyent, üres
+vékát!… Minek volna az nektek, hacsak titeket, anyádon kezdve, sorba meg
+nem mérne! Nem jól hallottad te azt!
+
+– De biz jól hallottam, erősíti a kis fiú, üres vékát mondtak.
+
+– Én meg csakúgy bolondjába nem adok vékát, hanem takarodj haza s
+kérdezd meg, hogy üres vagy tele vékát adjak-e?
+
+A szegény fiú sírva-ríva haza bandúkolt s elmondja a szüléinek, hogy mit
+üzent a bátya.
+
+– No, nem tesz az semmit, csitítja az apja, majd megfizet az a jó isten
+kinek-kinek az ő érdeme szerint, hiszem azt az egyet! hanem szaladj te
+Marczikám, s ha kérdi, hogy mit mérünk vele, mondjad hogy pénzt.
+
+Elszalad a Marczi egy babszekéren, kezébe vesz egy malaczkergető-ostort,
+melyet néha napján csent kenderből, hármas ágba a körmén fonogatott,
+ahhoz a jóféle bátyához, kit, hogy már hetvenhétszer el nem vitt az
+ördög, bolondul cselekedett.
+
+– Köszönteti általam tubus apám bátyám-uramat, hogy adjon egy üres
+vékát, mert pénzt mérünk.
+
+– Pé… pé… pé… pénzt! adok fiacskám, adok. Hány kell?… im, ki nem látom
+mondani…!
+
+– Csak egy.
+
+– Itt van, hanem, ha hamus lesz a véka, ha ezt adtatok el a zsidónak:
+úgy majd lesz ne mulass!
+
+Haza szalad a Marczi a vékával s megmérik a pénzt, ép’ tíz véka volt
+kongóban. Hogy a szegény ember megmérte a pénzt; Geczi fiától küldte
+haza a vékát, de eléb az abroncsát köröskörül rakta vert aranynyal.
+
+Geczi alighogy haza vitte a vékát és alighogy visszajött, már a nyomába
+kullogott a jóféle bátya, kit, hogy hiba ne essék benne, nem kár volna
+kezét lábát összekötni s a füstre akasztani.
+
+– Adjon isten jónapot, édes kedves öcsém! (már ekkor „édes kedves“ volt,
+pedig azelőtt még öcsém se’).
+
+– Fogadj isten, bátya! Be nagy ujság nálunk! üljön le ide ni a
+tűz-lóczára a patka mellé. – Mi jót hozott? azelőtt még hírrel se’
+láttuk!?
+
+– Biz én nem hoztam semmit, hanemcsak azért jöttem, hogy a gyermekedtől
+hallottam, hogy pénzmagra tettél szert?
+
+A szegény ember csak hallgat, csak hallgat, nem szólt semmit, csak
+merően a jóféle bátya szeme közé néz, gondolván magában, megállj rosz
+bátya, majd megtréfállak, majd megjátszom veled!…
+
+– Tudod, hogy nekem nincsenek gyermekeim, holtom után ugyis minden a
+tiéd, mert magammal a koporsóba csak el nem vihetem: azért, ha megmondod
+is hogy hol vetted, csak a magad javát mozdítod elő.
+
+– Hol vettem? hát a macskám tegnap fijadzott meg, a királynak pedig
+annyi az egere, annyi a patkánya, hogy tőle szép szerével még enni sem
+lehet, mert minden falat után hat patkány is ugrik, úgy hogy a királyt
+mig eszik, katonáknak kell kivont fegyverrel őrzeni s ezek kergetik el:
+én tehát kaptam magam, a szűröm a nyakamba galyabítottam, a két kis
+macskát pedig tányérra tettem s odaajándékoztam a királynak. Megörült az
+neki s örömében még a helyemet se’ találta; – a királyné pedig ép a
+kötényével törölte le a port az aranylóczáról, odaültetett maga mellé s
+kérdezte tőlem: hát az anyjukom hogy van? S aztán a király tíz véka
+pénzt mért ki a számomra. Ha nem hiszi bátya, itt van a kamrában, jőjön
+nézze meg.
+
+– Sose’ fárazd magad öcsém: elhiszem, minek nézném? De az isten áldjon
+meg, haza megyek!
+
+– Ilyen korán? még a leülő helye sem melegedett meg!
+
+– Dolgom van otthon; valamit elfelejtettem, azért sietek olyan nagyon, –
+fillentett a jóféle bátya.
+
+A gazdag ember alighogy hazaért, már a felesége után kajdászott. Hogy az
+előjött, elbeszélte neki az egész históriát, hogy, miként jutott
+halász-öcscse a temérdek kincshez, – s aztán kettecskén szépen kifőzték,
+hogyha az öcscsük három macskát vitt, majd visznek ők három zsákkal s
+ezért a király mennyi pénzt ád? E végett három faluból szedették össze a
+macskákat, de még a hetedikből is hozták, hallván, hogy Nekeresden
+milyen jó ára van a macskának; de nem is csoda! mert, ki mit kért, azt
+adott neki; vékabuza, zsákkrumpli, oldalszalonna, bödönytúró, akóbor és
+tonnapálinka vándorolt el egy-egy macskáért, úgyhogy, mikorra
+beszerezték a három zsák macskát, kamra, padlás, pincze és verem, de
+minden kiürült, de bezzeg volt macska egész dögével!
+
+Elindul a gazdag ember szolgájával együtt a hosszú útra, befogja jó négy
+lovát a kocsiba s felpakolja a három zsák macskát. Képzelhetni, hogy ez
+a temérdek macska, mindenütt a merre csak mentek, milyen nyavukolást
+vitt véghez, úgyannyira, hogy ország-világ kiállt csudájára; a gyermekek
+az egyik faluból a másikig kísérték, a kutyák pedig megugatták, s lőn
+oly iszonyatos zaj, hogy a gazdag ember megőszült bele.
+
+Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer mégis elértek a
+rezidencziába.
+
+– No Jancsi – mondja a gazdag ember – te maradj itt a kocsinál, hogy
+valamit el ne körmöljenek, majd én bemegyek. De add csak ide azt az
+ostort, hogyha azok az otromba patkányok az orromnak esnek, legyen mivel
+köztük szétütni. Beállit a gazdag ember a király elébe s köszön neki:
+
+– Adjon isten jó napot fölségednek!
+
+– Fogadj isten, gazdag ember, hát mi járatban vagy?
+
+– Ajándékot hoztam fölségednek, s csak azért nem hoztam be, mivel nem
+tudtam, hogy hova parancsolja fölséged szállítatni, ide-e vagy máshová?
+
+– Hát, mit hoztál nekem gazdag ember?
+
+– Mit hoztam? azt hoztam a mi fölséged előtt a legkedvesebb s aranynyal
+és ezüsttel fizet érte.
+
+– Ugyan mi lehet az, gazdag ember?
+
+– Mi lehet? majd meglátja fölséged; ha én azt megmondanám, tudom hogy
+még a szavamat is megaranyoztatná.
+
+– Node, mégis, ugyan mi lehet az?
+
+– Hogy teljék fölséged kivánsága, megmondom: azt hoztam a mit az öcsém
+hozott, s már annak tetszik ösmerni személyét személyének?
+
+– Ösmerem; ő az ér mellett, a domtetőn lakik s halászattal kereste
+kenyerét.
+
+– Igen, igen! de még én annál többet hoztam!
+
+– Nohát, csak ízibe hozd be, majd én addig behívom a feleségemet, a
+dámákat és az urfiakat.
+
+Kimegyen a gazdag ember s a szolgájával ketten beczipelik a fehér házba,
+a király szobájába, a három zsák macskát. Imhogy meg nem szakadtak
+alatta; de, hogyis ne! 12 kontignácziós volt a rezidenczia.
+
+Hogy a gazdag ember a szobába ért, hirtelen kioldja a három zsákot s
+kizudítja a pádimentomra a sok macskát.
+
+Hogy már egy álló hétig nem ettek; hogy egy hét óta zsákba voltak:
+elzűllőtt, elvadult a sok macska; de tett is olyan cseté-patét, olyan
+pusztitást, milyent még ember nem látott! egyik az ablaknak, másik az
+aranytükörnek szaladt, harmadik pedig az üvegalmáriomba rontott be, s
+ott mindent összetört; üvegeket, azt a drága poharakat, findzsákat,
+csészéseket s tudja isten még mit nem!
+
+A király ijedtében kiabálni kezdett, a királyné sikoltozott – mert egy
+macska ép hófehér karját karmolta meg; kibuggyant szép piros vére s
+fehér selyem ruháján végig folyt. – A kis királyfiak pedig
+torkaszakadtukból visítani kezdtek.
+
+Hogyím az ajtók nyitva voltak: a macskák az egész rezidencziát
+elárasztották s mindent, a mi csak törékeny jószág volt, összetörtek;
+alig maradt épen egy tükör, egy ablak és egy üveges almáriom.
+
+A nagy lármára és sikoltozásra végre beszaladtak a katonák, ki bottal,
+ki puskával s ezek verték agyon a macskatábort, de csak azt, a melyik
+azalatt az irháját ki nem tette az ablakon.
+
+János gazda, mert igy hívták a gazdag embert, se holt, se eleven nem
+volt, csakúgy állt ott, mintegy gyermek, a ki tudja, hogy rosz fát tett
+a tűzre s ezért kikap. De mint a gyermek is megugrik a verés elől,
+hogyha szerét teheti: úgy János gazda is illa berek, nád a kert! utczú,
+vesd el magad! szépen elbucsúzott a kapufélfától s szaladt világul, mint
+a Kari lova! S még most is szalad, ha meg nem állt. Soha többé a maga
+falujába nem mert haza menni; mert otthon csúfnéven:
+‚macska-kereskedőnek‘ nevezték. Egyszer a macskakereskedőnek holthirét
+hozták, hogy itt meg itt az ormodi árok mellett megfagyott s utána nem
+sokára a felesége is elköltözött ez árnyékvilágból. Hogy az isten őket
+gyermekkel nem áldotta meg, hogy magtalansággal verte meg: mindenét a
+halász örökölte; de lett is belőle olyan gazdag ember, hogy még magának
+a királynak is csak egy kanpoltrával volt több pénze.
+
+
+
+
+A FARKAS ÉS A RÓKA KOMASÁGA.
+
+Verembe esett a farkas, a róka, a vadmacska és a nyúl. Csak megvoltak ők
+addig, mig a róka meg nem éhezett; de, hogy ez a gonosz mulatság
+bekövetkezett, a róka praktizálni kezdett s hozzá fogott a dologhoz
+ilyeténképen:
+
+– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: szép, nyúl: nem szép – együk meg.
+
+Megfogták a szegény nyúlat s megették; de mi volt ez ennyi kamasznak?
+annyi, mint nagy szárazság idején egy csepp eső; de mégis megvoltak ők
+az nap, mert máskép nem lehetett; mert nagy úr az a ‚_muszály_‘, de még
+nagyobb a ‚_lehetetlenség_‘.
+
+Másnap a róka újra elővette a praktikáját s csak elkezdi:
+
+– Farkas: szép, róka: szép, vadmacska: nem szép – együk meg!
+
+Megették. – A róka maga alá kaparította a vadmacska belét, de a farkas
+ezt nem tudta.
+
+Másnap megint nem volt mit enni. A róka maga alól csak húzogatja, csak
+tépegeti a vadmacskabélt; de a farkasnak nem volt mit enni. Meglátja a
+farkas, hogy az ő rókakomája eszik valamit, kérdi azért tőle:
+
+– Mit csinálsz róka koma?
+
+– Hát megéheztem, a bélemet ki hasitottam s most azt eszem.
+
+A farkas is belevágja a hasába a fogát s jót hasít rajta; de csakhamar
+vonítva hagyta abba, hogy neki ilyen mulatság nem kell!
+
+Már két álló hétig voltak a veremben. A rókának se tartott őrökké a
+vadmacskabél, ő kegyelme is megéhezett és csak ekkor kezdett gondolkozni
+a szabadulásról, s azt mondja a farkasnak:
+
+– Hallod-e farkas koma!
+
+– Mit akarsz, róka koma?
+
+– Nem egyebet farkas koma, csak azt szeretném tudni, hogy milyen magas
+vagy; mert világéltemben mindig hallottam, hogy te is magas vagy, de a
+medve náladnál mégis magasabb: azért nem próbálnád meg s nem állnál fel?
+
+Feláll az ordas s ugy kinyujtózkodott, hogy az ina szinte ropogott belé.
+A róka egyszerre átlátta, hogyha felállhatna a farkas hátára, szépen
+kiugorhatna a veremből.
+
+– Nem azt mondom én farkas koma, hanem azt: hátha én téged kihúználak.
+
+– Óh, te bolond, hisz magadat se tudod, nemhogy engemet.
+
+– Hátha felállnék a válladra, ha nem tudnék is kiszabadulni, de legalább
+megmondanám, hogy milyen idő van oda kinn!
+
+A farkas ráállt, a róka pedig felállván ennek a vállára, innét aztán
+könnyű volt neki kiugrani. Mikor aztán kinn volt, illa berek, nád a
+kert! azt se mondta a farkasnak, hogy: ‚bá‘; hanem egyenesen berontott
+egy lúdólba s lakzit csapott; bevert vagy három lúdat. – De a komájáról
+se feledkezett meg; mert vitt neki egy lúdczombot. Mikor a farkas
+elnyelte a lúdczombot, elkezd előtte sopánkodva panaszkodni
+ilyeténképen:
+
+– Ej, farkas koma, de megjártam! hát az imént hogy elmentem, azzal a
+szándékkal, hogy vagy egy lúdat hozok a számodra, rajta vesztettem; mert
+csak a lába maradt a számba s azt is neked hoztam. Úgy-e, hogycsak jó
+komád vagyok?!
+
+– Jól van jól, morgott az ordas, azt se mondom, hogy jó vagy, azt se,
+hogy nem; hanem mindenek előtt húzz ki innen a veremből; – nyujtsd be a
+farkadat.
+
+– Ej, farkas koma, a rókafark könnyen szakad, még vagy vissza esnél s
+megütnéd magadat, vagy tán ép a nyakadat törnéd ki, mi aztán nekem
+holtig tartó bánatot okozna, (pedig a ravaszdi csak jó bőrét féltette,
+nehogy a farkas, nehezebb levén mint ő, visszarántsa) engem pedig
+megfosztanál legszebb ékességemtől; hanem majd hozok én egy galyat, majd
+kihúzlak én azon.
+
+Elszalad a róka, keres két galyat, – az egyik erősebb volt mint a másik.
+
+Benyujtja a vékonyabb galyat, húzza föl felé a farkast, s mikor már
+fele-útban volt, egyet rántott rajta, a galy kettépattant, a farkas
+pedig visszaesett, hogy szinte nyekkent bele. A farkas nagyot orditott,
+a róka pedig nagyot kaczagott. – Aztán mégis csak kihúzta az erősebb
+galyon.
+
+– Hallod-e farkas koma, én mindig a te javadat akartam, most is azt
+akarom; mindketten éhesek vagyunk, de itt meg itt ép lakzi van s tudom a
+bejárást a kamarához, menjünk oda a lakodalomba.
+
+Hogy elértek a lakzis házhoz; hogyim a lakzis nép mind a szobában volt,
+miután az idő ép vacsora után volt, ezért tánczoltak: a két czimbora
+résen volt s beszökött a kamrába. A gazda pedig, hogy már a kamrában
+semmi dolog sem volt, azt lakatra vetette, s igy a két jó madár
+benszorult. A róka ízibe észrevette a dolgot, hogy nem jó rendben van a
+szénája, de a farkas, hogy éhes volt, kedvére evett. Hogy jóllakott a
+farkas, oda űlt a csap alá s ivogatott. A róka csak azon törte a fejét,
+miként szabadulhatna ki; de a farkas, hogy a füle melegedett,
+semmivelsem gondolt. A róka utoljára is, mint a csizmadia az
+ajtószögben, feltalálta magát; a talpfa alatt lyukat kezdett ásni. A
+farkas mint a kefekötő egyre ivott; köszöngette magára a poharat
+ilyeténképen: Isten éltesen ordas! isten áldjon meg! – Utoljára mégis
+észrevette, hogy a róka sonfordál valamiben s ezért megszólitotta:
+
+– Mit csinálsz, róka koma?
+
+– Hahó, farkas koma! itt lesz még a valami; itt van elásva a csörgefánk,
+hogy meg ne száradjon, – ez lesz ám még a jó borkorcsoja!
+
+– Eh, csörgefánk ide, csörgefánk oda, jöszte igyál; mert különben rád
+öntöm.
+
+A róka átlátta, hogy részeg asszonynyal van dolga: ivott, s azzal tovább
+ásott.
+
+– Róka koma, jer igyál! mert ha nem jősz, megfogom a hátadon a bőrt,
+majd eljősz aztán, vagy akarsz vagy nem!
+
+– Csendesebben farkas koma; mert majd meghallják oda benn s jól
+ellazsnakolnak!
+
+– Eh, mit nekem csendesség?!… róka koma! be danolhatnám van!… No, te
+vagy a menyasszony, én pedig a vőlegény, jer, járjuk el a
+menyasszonytánczot!… Igen jó kedvem van; jer, hagy öleljelek meg. – A
+róka már ekkor félig-meddig készen készen volt a lyuk ásással, gondolta
+magában: no várj, majd megöleltetlek, majd megdanoltatlak, majd
+megtánczoltatlak, hogy szinte izzadsz bele!
+
+– Róka koma, be szeretlek, jer, hagy csókoljalak meg!
+
+A róka már ekkor készen volt a lyukkal; ő is tehát egy hanggal fentebb
+kezdte a mulatságot.
+
+– Róka koma! szörnyű jó kedvem van: danoljunk!
+
+– Ne danolj ordas!
+
+– Dallok én!
+
+– Ne danolj!
+
+– Dallok én, ha mindjárt meghalok is!
+
+– Magadra vess, isten látja a lelkemet, én oka nem leszek!
+
+– Ok, nem ok… dallok én s jöszte velem tánczolni. Én vagyok a vő… vő…
+vőlegény… te vagy a meny… meny… menyasszony!
+
+Aztán össze ölelkeztek, össze-vissza csókolták egymást s danolni kezdtek
+kotta nélkül ily ékes hangon:
+
+– Au… au… au… aúúúv!! Aztán tánczolni kezdtek s mindent tővel-hegygyel
+összeforgattak.
+
+Ugyan mi lehet az… ugyan mi lehet az?… tanakodtak a vendégek oda bent…
+Az bíz farkas orditás és róka kontrázás… az bíz farkas orditás és róka
+kontrázás… de hol vannak… azok bíz a kamrában vannak… ott bíz a!…
+
+Közbe-közbe hallatszott az ékes nóta: Au… au… au… aúúúv!! A farkas
+primázott, a róka pedig kontrázott, kotta nélkül.
+
+A bíz a kamrában van… botra, csűlökre legények… farkas van a kamrában…
+
+Itt levetették a lakatot, kinyitják a kamrát, hát uramfia! mit látnak?!
+egy részeg farkast, mely tele torokkal a csapra ütött hordó mellett
+danolt, mellette pedig egy félrészeg róka kontrázott… Ily vendégeket nem
+hítak a lakziba!… agyon kell verni!
+
+A róka, hogy szorult a kapcza, szépen kibújt a lyukon s a farkas is
+utána akart menni; de, hogy im ő kegyelme nagyobb állat volt mint a
+róka, nem fért ki a lyukon: benrekedt!… Csihí-puhí! ütötték-verték, mint
+a két fenekű dobot! végre nem állhatta sokáig a dicsőséget: beállott
+festőlegénynek s a kamra falát szépen kipingálta!
+
+Mikor már a farkast félig agyon verték, valahogy mégis kiszabadította a
+fejét s kiszaladt a tárt ajtón. Ennek is megesett a lakzi, mint
+Kenyeresnek a bab; ez se megyen többé a lakodalomba hivatlanul!
+
+A róka most is szárazon vitte el az irhát! de azért elvetette magát az
+útfélen, hogy ő meghalt, hogy őt igy verték, ugy verték agyon. Ezért a
+fülét-farkát eleresztette, még a szemét se hunyoritotta, hanem ott
+feküdt mintegy darab fa.
+
+Arra jön egy halas kocsi, hát látja a gazda, hogy ott az útfélen egy
+döglött róka fekszik. Ennek se kellett több, fölvette a rókát s
+bevetette hátul a saroglyába.
+
+A róka sohase volt ily nagy úr, szekéren vitték; de, hogyim az orrába
+ütődött a jó halszag, kurázsit kapott az evésre; hozzá is látott amúgy
+magyar-miskásan.
+
+A halász hátra se tekintett, csak az ökreit hajtogatta: csále Bimbó,
+hajsz Csákó!
+
+A róka a mit meg nem ehetett, egyenként lepogyogtatta a szekérről s
+mikor megeléglette, utána maga is leugrott. – A szegény ember észre sem
+vette a gazdálkodást, csak az ökreit hajtogatta: csále Csákó! hajsz
+Bimbó!
+
+A róka aztán a sok halat fölszedte, ölre rakta. Csak viszi, csak viszi,
+egyszer ép szembe találja a kullogó, vert ordast, – s ekkor még neki
+állt fölebb, hogy ő igy megmondta, úgy megmondta, minek danolt a koma, –
+a mit keresett, megkapta! Addig beszélt a róka és addig mentegette
+magát, mig utoljára is kibékültek. Hogy szent lett a barátság, azt kérdi
+a farkas a rokától:
+
+– Mit viszesz, róka koma?
+
+– Halat, farkas koma.
+
+– Hol vetted?
+
+– Fogtam.
+
+– Hol?
+
+– A vízben.
+
+– Hogy fogtad?
+
+– Hát, halásztam.
+
+– Koma! tanits meg engemet is erre a mesterségre.
+
+– Szivesen. Hátha valahol lékot találok, beledugom a farkamat, a sok hal
+mind rá tódul s alig birom kihúzni.
+
+– Nohát úgy én is halászni megyek, felelt a farkas.
+
+– No, hogy ne mond, hogy nem voltam jó komád: jer, izleld meg előb az én
+halászatomat, s ha jóllaktunk, én is elmegyek veled.
+
+Hogy jóllaktak, kapják a lelkét, elmentek halászni. A róka kiválasztotta
+a legnépesebb lékot, hová legtöbben jártak mosni.
+
+Bedugja az ordas a farkát s midőn egy kicsit odafagyott, próbálja húzni,
+nem ereszti valami, – ő tehát azt gondolta, hogy hal van rajta.
+
+– Róka koma! van már ezen; mert valami nehezet érzek a farkam végén.
+Azért húzhatom-e már?
+
+– Ne még farkas koma, várj; hagy jőjön rá több.
+
+Hitt a bolond ordas a rókának, úgy annyira, hogy egészen odafagyott a
+farka.
+
+– No már most huzhatod, mondja a róka.
+
+– Húznám ám, de nem birom!
+
+– No majd segitek én. Beleharap a róka az ordas szügyébe, annál fogva
+vonczolta s mikor már jól elkinozta, csak akkor szólalt fel.
+
+– Hej, koma! nem jól van itt a dolog; odafagyott a farkad!
+
+– Mit csináljunk? kérdi a farkas.
+
+– De mit ám? válaszolt a róka.
+
+– Én nem tudom.
+
+– Én sem ám; – de mondok egyet, kettő lesz belőle: rágjuk el a farkadat,
+nekem jó éles fogam van; – de a farkas nem engedte.
+
+Itt, már az idő pitymallani, szürkülni kezdett, úgyannyira, hogy meg is
+viradt. Hogy megviradt, az asszonyok mosni jöttek a vízre. Hogy
+odaérnek, hát látják, hogy egy irdatlan farkas ott űl a lék szélén.
+Először azt gondolták róla, hogy csak csupa mulatságból, csupa parádéból
+űl ott, kurjásznak rá, de bíz az nem szaladt el… Az bíz oda van fagyva,
+az bíz oda van fagyva. Hajigálják, – ki sulyokkal, ki a mosószék
+lábával, decsak nem szaladt el, végre észrevették, hogy hányadán van a
+dolog.
+
+Itt az asszonyok vérszemet kapnak; mert ilyenkor még a galamb is ölyv
+erejével bír: a szegény farkast mosóruhának nézték s úgy megsulykolták,
+úgy megszapulták, hogy mig él sem felejti el. Hijába! mint a szóbeszéd
+tartja: sok lúd farkast győz.
+
+De az ordas sem állhatta sokáig a dicsőséget, szép farka hijával
+megszabadult. – Csakhogy még igyis elillanhatott, mert bizony csúnyát
+látott volna! Csak úgy lézengett aztán mint az agyonvert.
+
+A róka itt is szárazon vitte el az irhát, – s azalatt valahol belefeküdt
+a pozdorjába; gubanczos szőre mind tele lett, aztán pedig elvetette
+magát az útfélen, hogy ő igy agyon van, úgy agyon van verve.
+
+Arra kullog a farkas, hát látja, hogy ott fekszik a komája az útfélen.
+
+– Hát téged mi lelt?
+
+– Ugyan már hogy kérdezhetsz ilyent, mondja a róka, hiszen félig-meddig
+agyonvertek!
+
+– No, nekem is betett a halászat.
+
+– Nekem minden csontomat úgy összetörték, nézd csak, hogy áll ki a
+bundám szőre közül!
+
+– Jer velem róka koma, majd kiheverjük a gazban!
+
+– Mennék ám, de nem birok!
+
+– No, majd vezetlek én.
+
+– Vezetnél ám, de a lábomra se tudok állni!
+
+– No, ha nem birsz, jer a hátamra, majd én valahogy elczippellek.
+
+Hogy a farkas hátára vette a rókát, egyszer az csak elkezd annak a
+fülébe sugdosni, ilyeténképen:
+
+– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. Pedzi a farkas a fülét,
+hogy valjon mint mond a komája? A róka csak sugdos, csak sugdos,
+mondván:
+
+– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.
+
+Hegyezi a farkas a fülét, s kérdi a rókát:
+
+– Hogy mondtad, koma?
+
+– Veretlen visz vertet, veretlen visz vertet. A farkas elhitte.
+
+Alig mennek egy jó darabra, a róka ujra elkezd a farkas fülébe sugdosni:
+
+– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent. A farkas csak hallgatja,
+csak hallgatja.
+
+– Vert viszen veretlent, vert viszen veretlent.
+
+Itt a farkas úgy lehajitotta a rókát a földre, hogy szinte nyekkent
+bele.
+
+– No róka, eb legyen a te komád, nem én; róka voltál, róka vagy, róka
+leszesz s mindaddig az is maradsz, mig az ördög el nem viszen.
+
+– Miért mondod azt, farkas koma?
+
+– Ne nevezz úgy, mert mindjárt összetéplek; eb legyen a te komád, nem
+én!
+
+Itt a farkas, meg a róka összecsattogtatták a fogaikat, hogy szinte
+szikrát hánytak, s elváltak egymástól; az egyik jobb-, a másik pedig
+balfelé tartott. Ez napságtól fogva nem komája a farkasnak a róka s ez
+időtől fogva mondják azt a szóbeszédben: elsza... mint róka a komaságot.
+
+
+
+
+A SZEGÉNY EMBER ÉS A KOMÁJA.[101]
+
+  [101] Jelen népmondához hasonló, n. Erdélyi János úr által
+                szerkesztett
+  népmonda-gyűjteményben is megjelent. S ha e két népmondát
+  összehasonlítjuk, úgy találjuk, hogy bennök az alapgondolat egy, de
+  az előadási módban különböznek: ezért jónak láttam közölni.
+
+  A gyűjtő.
+
+Volt egyszer egy szegény ember s ennek annyi gyermeke, mint rostán a
+lyuk, mint hálón a csomó; pedig oly szegény volt, hogy még a kenyérből
+sem ehetett eleget.
+
+Hogy szegény volt az ember: az egész faluban nem akadt komája, pedig tiz
+sorjával is bejárta.
+
+– No, ha már ebben a faluban nem akad komám, majd csak akad valahol; de
+mégis keresek magamnak, ha mindjárt addig megyek is, míg a szememmel
+látok, mig a lábom térdig el nem kopik!
+
+Itt a szegény ember vetett a szerdásba négy vagy öt sült földialmát s
+elindult a hosszú útra komát keresni.
+
+A mint mén mendegél, egyszer lát feléje közeledni valakit. Ez pedig nem
+volt egyéb, mint maga a Krisztus; de ezt a szegény ember nem tudta, még
+csak nem is álmodta.
+
+– Hová hová, szegény ember? kérdi az istenfia.
+
+– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még
+se’ akadt senki. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig
+a szememmel látok, mig a lábam térdig el nem kopik!
+
+– Sose’ fáradj! ha elfogadsz: leszek én.
+
+– Hát te ki vagy?
+
+– Én vagyok a Mesiás, az Isten fia.
+
+– Ej, te nekem nem kellesz, mert te egyiktől elveszed és a másiknak
+odadod; egyiket felgazdagítod, a másikat pedig elszegényíted!
+
+Azzal a szegény ember tovább ment. A mint mén, mendegél, egyszer
+előtalált egy hosszú embert, ki nem volt más, mint maga a halál.
+
+– Hová hová, szegény ember? kérdi a halál.
+
+– Elmegyek komát keresni. Tiz sorjával is bejártam szülöttehelyemet, még
+se’ kaptam. Majd csak akad valaki, ha mindjárt addig megyek is, mig a
+szememmel látok, mig a lábom térdig el nem kopik!
+
+– Sose’ fáradj! ha elfogadsz: leszek én.
+
+– Hát te, ki vagy?
+
+– Én vagyok az isten postája: a halál.
+
+– No te jó leszesz; mert te egyformán kaszálsz az úr rétjén.
+
+És a halál lett a szegény ember komája; de ő a komáját semmivelse tudta
+megkinálni; mert sem egy falat kenyere, sem egy korty itala, szóval
+semmije se’ volt.
+
+– Hallod-e te szegény ember, mondja a halál, egyet mondok, kettő lesz
+belőle: te a mint látom igen szegény vagy, de majd felgazdagítlak én
+téged, csak ide hallgass. Itt van egy csomó fű, tedd el ezt jó helyre,
+akár a ládába, akár a mestergerendára. Ez a fű téged oly orvossá tesz,
+hogy a híred hét világra szól; majd jőnek te érted még üveges hintóban
+is, majd hínak téged még grófok-, herczegek- és királyokhoz is. Egész
+mesterséged pedig csak ebből áll: te engem minden halottnál meglátsz; s
+ha látod, hogy a lábánál állok, csak ebből a fűből adj be neki s tüstént
+meggyógyul az; de ha látod hogy a fejénél állok, csak azt mondd: halál
+ellen nincs orvosság! – s az azonnal meghal.
+
+Ugy is lett. A szegény ember aztán eljárt gyógyítgatni s ha látta, hogy
+halál komája a beteg lábánál állt, annak csak abból a fűből adott be egy
+vagy két kanálnyit és az azonnal meggyógyult; ha pedig az a beteg
+fejénél állott, csak ezt felelte: halál ellen nincs orvosság és az
+tüstént meghalt.
+
+Itt lelkem teremtette a szegény ember híre hét világra szólt, hogy itt
+meg itt milyen jó doctor van; de el is jöttek érte üveges-aranyos hintón
+még idegen országokból is s mindenki gazdagon megajándékozta.
+
+Itt lelkem, mi kerül a dologból mi nem, a szegény emberből olyan gazdag
+ember lett, hogy még a királynak is ő kölcsönzött.
+
+Egyszer, sok idő mulva, kopogtat az ajtón a komája; de most bezzeg
+megtudta ám vendégelni, még pedig úgy hogy az, míg él, sose’ felejti el;
+egy kis lakzival ért fel.
+
+– No koma, mondja a halál, ha te engem ily becsületesen megvendégeltél,
+úgy hozza magával a becsület, hogy én azt visszaadjam. Azért jöjj el
+hozzám vendégségbe, szívesen látlak.
+
+Elmegyen a szegény ember halál komájához vendégségbe, hát mulatság
+közben térül-fordul s látja, hogy a koczikon számtalan sok, ezer meg
+ezer mécses ég, – ki tele, ki félig, kinek a fenekén itt-ott volt egy
+csepp s az ilyen már csak úgy pislogott mint a Pilátus macskája, mint a
+kialvó tűz; csak néha vetett egy-egy lobbot.
+
+– Komám! hát micsodák ezek az izék? kérdi a szegény ember.
+
+– Jobb, ha nem is kérded! felelt a halál.
+
+– Talán ezzel a tengernyi sok mécscsel a pinczébe borért – vagy a
+kamrába élelemért jársz?
+
+– Jobb, ha nem is kérded.
+
+– Ha szeretsz, ha igazi komám vagy: mondd meg, micsodák ezek?
+
+– No koma, ha már oly igen rám estél, megmondom: ez az emberélet világa,
+kinek-kinek van egy.
+
+– Hát nekem van-e?
+
+– Ha anyától születtél, van.
+
+– De melyik az?
+
+– Nem jó azt halandónak tudni!
+
+– Ha igaz komám vagy, ha szeretsz, mond meg!
+
+– Nem jó azt halandónak tudni; mert egy halál helyett hetvenhétszer
+halnál meg!
+
+– No látom, hogy nem szeretsz!
+
+– Ha már annyira fartatsz, ott van a kosko mellett.
+
+Oda megyen a szegény ember s megnézi a mécsesét, hát látja, hogy csak
+itt-ott a fenekén van egy csepp; már alig pislogott. Ez nagy szeget
+ütött a fejébe.
+
+– Koma! hát én csak eddig élek?
+
+– Bíz addig ott, koma!
+
+– Hisz mindjárt kialszik; még vissza se mehetek!
+
+– Annál jobb, nem kell messze fáradnod.
+
+– De tüstént kialszik!
+
+– Nem tehetek róla.
+
+No ez abban maradt s folyt a mulatság újra tovább, mintha semmisem
+történt volna. Egyszer az isten postájának valami dolga akadt, a gazdag
+ember pedig térül-fordul, mit, mit nem cselekedett: egy másik mécsesből,
+mely még egészen tele volt, a magáéba öntött, de ezt a halál mindjárt
+észrevette.
+
+– Mit cselekedtél, koma?!
+
+– Semmit koma, semmit!
+
+– Ne mond, tudom én azt, ha nem láttam is. Azért, a ki másnak vermet ás,
+maga esik bele: csak egy imádság az életed.
+
+– Engedj koma.
+
+– Nem lehet!
+
+– Engedj koma.
+
+– Imádkozzál!
+
+– Lábhoz koma.
+
+– Imádkozzál!
+
+Imádkozik a gazdag ember, elmondja a Miatyánkot, de a végéről mindig
+kifelejtette az Ament. Igy a halál semmire se tudott vele menni;
+akárhányszor elmondatta vele a Miatyánkot, a végéről mindig elhagyta az
+Ament: e nélkül pedig nem halhatott meg. Igy jött vissza a szegény ember
+a vendégségből, s igy nem halt meg.
+
+Hogy haza ért a másvilágra, ezután is csak ugy járt gyógyitani mint
+annak előtte. Még aztán is sokszor látta halál komáját, de ez őt sohasem
+tudta levágni, mert az imádság végéről az Amen mindig elmaradt.
+
+Midőn egyszer a szegény emberből lett gazdag ember tizenkét öles portát
+épittetett volna: a halál fölöltözött ácsruhába s fölkereste a komáját.
+Ez őt természetesen meg nem ösmerte. Itt a halál kivesz a csizmaszárából
+egy mértéket s vele elkezdi ott a házat széltébe-hosszába méregetni.
+
+– Mit mér majsztram, kérdi a gazdag ember?
+
+– Ezt az épületet, s a mint látom a szarufák igen hibásan vannak
+felállitva; egy jó szél ledönti.
+
+– Ha hibásan vannak is: nem eb gondja! felelt gorombául a gazdag ember.
+
+– Ez a mestergerenda is igen gyenge; nem sokára kettétörik.
+
+– Ha ketté törik is: nem eb gondja!
+
+– Ezek a gerendák is véknyak s rádásul meg kajszra állnak.
+
+– Ha véknyak is, és ha kajszra állnak is: nem eb gondja.
+
+– De ezek a léczek is gyengék.
+
+– Ejnye, emilyen-amolyan pokolból jött kontárja, hogy gáncsoskodik a más
+ember dolgában!
+
+– Hát, hogy meri kend ilyen ember léttére azt mondani, hogy kontár
+vagyok?!
+
+– Milyen ember?
+
+– Az olyan ember, a ki beszélni se tud; azt se tudja kimondani, hogy
+Amen.
+
+– No hát: Amen… Amen… Amen!
+
+– No koma, mondja a halál, véged van! jer velem! Csak ekkor ismert a
+szegény ember a komájára.
+
+– Engedj koma.
+
+– Nem lehet!
+
+– Lábamhoz koma.
+
+– Nem lehet!
+
+– Csak addig, mig ezt a házat fölépitettem.
+
+– Nem lehet!
+
+– Ha nem lehet, hát vigyél!!
+
+
+
+
+A VÉN KIRÁLY.
+
+Hol volt, hol nem volt, hetedhét ország ellen, még az óperencziás
+tengeren is túl, volt egyszer egy vén király s ennek három fia.
+
+Itt, megbetegszik a vén király s halálos ágyán fekszik. – Bemegyen azért
+hozzá a legidősb fia s kérdi tőle:
+
+– Mit hagy, atyám?
+
+– Azt a nagy várhegyet.
+
+Bemegyen hozzá a középső is s kérdi tőle:
+
+– Mit hagy, atyám?
+
+– Azt a nagy várhegyet.
+
+Bemegyen hozzá a legkisebb és a legkedvesebb is s kérdi tőle:
+
+– Mit hagy, atyám?
+
+– Azt a nagy várhegyet.
+
+Itt, meghal a vén király, el is temetik, s a három fiú a nagy várhegy
+ásatásához fogott.
+
+Ássák, ássák, egyszer találnak egy nagy vasas ládát, a vasas ládában
+volt egy serpenyő, a serpenyőn egy vasfedő, a vasfedő alatt egy kis
+nyúl, a kis nyúlnak igen rövid volt a farka, mert ha hosszabb lett
+volna, az én mesém is hosszabb lett volna.
+
+
+
+
+A MEDVE ÉS A FARKAS.
+
+Medve. Jó reggelt, farkas koma!
+
+Farkas. Nekem ugyan nem jó; de azért fogadj isten!
+
+M. Be szomorú vagy? tán valami bajod van?
+
+F. Hadd el; ne boszants!… csak volt.
+
+M. Tán éhes vagy? mert oly csikasz a horpaszod: mint valami szúnyog
+kisasszonyé?
+
+F. Az is, de más is.
+
+M. De te véres is vagy! tán valamelyik atyádfiával küzdöttél?
+
+F. Azzal ám, csakhogy a legerősebb, a leggonoszabb atyámfiával – az
+emberrel volt bajom.
+
+M. Hacsak ember!
+
+F. Hacsak ember?… de koma, nincs annál erősebb állat!… De halld a
+historiát, aztán beszélj. Igen megéheztem, pedig te is tudhatod, hogy a
+gyenge malacz-, bárány-pecsenyét igen szeretem. Ezért bekullogtam a
+faluba, de most az egyszer torkomra forrt; mert rokonom a kutya
+fellázadt ellenem, s gazdájának elárult; ugatni, csaholni kezdett.
+Kiugrik erre az ember s fényes farkával, mit ők baltának neveznek,
+ugyancsak elpáholt, helybehagyott, hogy az irhámat alig tudtam tovább
+czipelni.
+
+M. Mondtam a mit mondtam, s most is azt mondom: hacsak egy ember!
+
+F. De koma, én is mondtam a mit mondtam s most is azt mondom; nincs
+annál erősebb állat!
+
+M. Nézd koma, így tépném össze, mint ezt a galagonyabokrot. – Ezzel a
+medve nagy mérgesen tövestül együtt kirántott egy galagonyabokrot s mint
+a kenderszálat, pozdorjává, diribra-darabra törte.
+
+F. Könnyű neked itt vitézkedni, a hol senki sincsen.
+
+M. Ott is maczkó leszek én a talpamon, legyőzöm az embert.
+
+F. Nem hiszem.
+
+M. Nem?
+
+F. Nem!
+
+M. Hát fogadjunk.
+
+F. Mibe?
+
+M. Egy kövér nyúlba.
+
+F. Nem bánom.
+
+M. Itt a bocskom!
+
+F. Itt a talpam!
+
+Fogadtak abba, hogy a medve mindig legyőzz egy embert, s ezt a farkas
+tagadta. E fogadás következtében lesbe álltak; az ország-út mentében egy
+bokor megé elbújtak.
+
+Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy gyermek.
+
+M. Ember-e ez?
+
+F. Nem.
+
+M. Hát micsoda?
+
+F. Ez csak lesz.
+
+Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy vén koldús.
+
+M. Ember-e ez?
+
+F. Nem.
+
+M. Hát micsoda?
+
+F. Ez csak volt.
+
+Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy fehér személy.
+
+M. Ember-e ez?
+
+F. Nem.
+
+M. Hát micsoda?
+
+F. Ez csak asszonyi-állat.
+
+Csak várnak, csak várnak, egyszer arra jön egy lovas huszár.
+
+M. Ember-e ez?
+
+F. Ez már talpig ember!
+
+Most a medve kiűlt a töltés[102] kellőközepére s elállta a huszár útját.
+A farkas pedig csak a bokorban maradt, onnan nézte az egész dolgot.
+
+  [102] Töltés: tájszó = ország-út.
+
+Meglátja a huszár a furcsa út-levél vizitálót, elkáronkodta magát,
+megtőltötte pisztolyait s kétszer rálőtt. Mind a két lövés talált, mert
+a maczkó kissé megrázkódott, de azért fel se’ vette, csak ott maradt
+elébi helyén.
+
+A huszár se vette tréfára a dolgot, kirántván fényes kardját, a meztelen
+fegyverrel beretválgatni kezdé az útlevél vízitálót, – természetesen
+saját omló vére volt a meleg, a forró szappanléh.
+
+De a medve sem állhatta sokáig a dicsőséget, hanem ízibe hátat
+forditott. Bezzeg nem gondolt a fogadással s nem nézte, hogy hol mély az
+árok hol nem, hanem illa berek nád a kert, tüskön-bokron keresztül a
+vadon erdőbe menekült!
+
+A huszár nem űzhette tovább, mert nagy pecsétü levelet vitt: így a
+maczkó megmenekült a kész haláltól.
+
+Egy hét múlva, a medve eddig betegen feküdt, – találkozik farkas
+komájával s a következő beszédet váltottak egymással:
+
+F. No koma, megnyertem a fogadást!
+
+M. Meg bíz azt; megkapod a kövér nyúlat.
+
+F. De már most csak elhiszed, hogy az ember a legerősebb állat?
+
+M. Vagy akarom, vagy nem, el kell hinnem! Hanem soha világ éltemben nem
+láttam én oly fura állatot, mint az az ember; mikor két lábra állva
+feléje mentem, már vagy harmincz lépésről, mint a vadmacska a szemem
+közé köpött, még pedig úgy, hogy még a bőröm is borsodzott tőle. De ez
+még hagyján lett volna! de mikor hátulról kihúzta fényes nyelvét; mikor
+ezzel nyalogatott, pofozgatott: teremtútse, ki nem tudtam állni, hanem
+hátat forditottam!
+
+
+
+
+BOLOND JANKÓ.
+
+Volt egyszer egy szegény embernek egy bolondos fia. Hogy bolondos volt:
+az apja semmitsem tudott rajta venni. Hiába vasalta a munkára: a bolond
+mindenütt bolond, ha Bécsből hozzák is, vagy ha odaviszik is, – kapja a
+lelkét, mit, mit nem cselekedett vele, elküldte szolgálni.
+
+Elment Jankó szolgálni s beszegődött egy vén asszonyhoz. Három napból
+állt egy esztendő s szolgált egy gombostőt.
+
+A mint megyen, mendegél hazafelé, előtalál egy szénás szekeret, kapja a
+lelkét, beleszúrta a gombostőt.
+
+– Egyszer kereszt-útra értek; a szénás szekér hajszra, Jankó pedig
+csáléra ment: ezért bolondos Jankó rákiált a szénás szekérre, hogy
+álljon meg.
+
+– Minek? kérdi a szénás szekér gazdája.
+
+– Egy aranyszálat dugtam a szénás szekérbe: keressük meg!
+
+Keresik, keresik, szálanként válogatják a szénát, egyszer valahára mégis
+megtalálják a gombostőt s kérdik tőle, hogy valjon nem olyan volt-e?
+Ilyen volt, ép’ ilyen volt, válaszolt a bolond s örült neki, mint vak
+Laczi a két szemének.
+
+Itt a mi Jankónkat előveszi a gazda s amugy magyar miskásan jól
+meghányta, még pedig úgy, hogy szinte nyögött bele; mert hogy merte őt
+bolondá tenni.
+
+Itt a mi Jankónk nagy busan, nagy verten vánczorog haza s otthon kérdik
+tőle, hogy mit szolgált?
+
+– Egy gombostőt.
+
+– Hová tetted?
+
+– Egy szénás szekérbe dugtam.
+
+– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni; hanem a kalapod mellé
+szúrni s úgy haza hozni.
+
+– Jól van apám-uram, majd máskor úgy teszek.
+
+Jankó újra elment szolgálni. Három napból állt egy esztendő. Szolgált
+egy eke-vasat.
+
+Kapja a lelkét a bolond, mit, mit nem cselekszik, az ekevasat a kalapja
+mellé szúrta s úgy vitte haza. Nehéz volt ez ekevas-bokréta, egészen
+félre húzta a nyakát s úgy megfájdult belé, hogy miatta egy álló hétig
+nyomta az ágy deszkáját.
+
+– No mit szolgáltál? kérdik tőle.
+
+– Egy ekevasat.
+
+– Mit csináltál vele?
+
+– Hát, a mint apám-uram mondta, a kalapom mellé tűztem; de igen nehéz
+volt; majd kitört a nyakam belé.
+
+– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni!
+
+– Hát, hogy édes apám?
+
+– Kötélre kötni s a hátadra vetni.
+
+– No majd eztán úgy teszek.
+
+Elment a bolond újra szolgálni. Szolgált egy borjút. – Ő tehát kötélre
+kötötte azt, a hátára vette s úgy czipelte haza. A borjú természetesen
+mig haza ért, megfúlt a kötélen.
+
+– Mit szolgáltál, édes fiam? kérdik otthon.
+
+– Egy borjút.
+
+– Mit csináltál vele?
+
+– A mint apám-uram mondta, kötélre kötöttem, s a hátamon haza hoztam.
+
+– Óh te bolond! nem úgy kellett volna azzal bánni, hanem kötélre kötni,
+szépen magad mellett haza vezetni, itthon az ólba kötni, szénát tenni
+elébe, hogy egyék, s aztán megitatni a rocskából.
+
+– No majd máskor úgy teszek.
+
+Itt Jankó újra elmegyen szolgálni. Ekkor szolgált egy szép leányt. Ő
+tehát kötélre kötötte a szegény leányt s maga mellett vezetgette. Hogy
+haza ért: bekötötte az ólba, szénát tett elébe, hogy egyen. Mikor aztán
+ilyeténképen dolgát végezte, bement a szobába.
+
+– Mit szolgáltál, kedves fiam? kérdik tőle.
+
+– Egy szép leányt, édes apám.
+
+– Mit csináltál vele?
+
+– Nem egyebet, mint, a hogy édes apám-uram mondta, kötélre kötöttem,
+magam mellett vezetgettem s hogy haza értem, bekötöttem az ólba, szénát,
+vizet tettem elébe, hogy egyék, igyék.
+
+– Nem úgy kellett volna azt édes fiam, hanem megölelni, megcsókolni, s
+kézen fogva haza vezetni.
+
+– No majd máskor úgy teszek.
+
+Összeadták Jankót a szép leánynyal s lakzit laktak. A lakzi előtt azt
+mondja a menyasszony a vőlegénynek:
+
+– Hallod-e te Jankó! te igen sokat szoktál enni, már pedig ez a
+vőlegénynek nem illik, mert megszólják az embert: azért ha megnyomom a
+lábodat, többet ne egyél!
+
+Itt, behozzák a jóféle marhahús-, tyúkhúsleveseket, alig eszik Jankó
+egy-két kanállal, beszalad a kutya s ráhágott a lábára: ezért Jankó
+tüstént letette a kanalat s többet egy falatot sem evett. Kinálják
+erősen, apja, anyja és a felesége, de nem evett, s mindenkinek csak azt
+mondta, hogy már jóllakott.
+
+Itt, elkövetkezik az estve. Ezért a vőlegényt meg a menyasszonyt
+lefektették a kamrába. – Egyszer csak elkezdi Jankó:
+
+– Szivem szép szerelme, jaj, be éhes vagyok!
+
+– Hát te bolond, mért nem ettél?
+
+– Ha megnyomtad a lábomat!
+
+– Én?
+
+– Te hát!
+
+– Oh te bolond! hisz az a Bodri kutya volt. De, ha már oly szörnyen éhes
+vagy, menj, ott a pánkon van egy kis körömfaladék[103], egyél belőle; de
+vigyázz, mert ott paradicsom is van sorjába lerakva, valahogy abból ne
+egyél.
+
+  [103] Körömfaladéknak nevezik a lakodalomból megmaradt elemózsiát.
+
+Bemegy a bolond a szobába, nem találta a körömfaladékot, kezibe akadt a
+paradicsom, azt ette meg.
+
+– No jóllaktál-e, kérdi a felesége?
+
+– Jól ám, csakhogy igen émelygős izű volt, még most is kovályog a
+gyomrom tőle, de a fejem is szédül.
+
+– Óh te bolond! a paradicsomot etted meg!
+
+– De én hányhatnám is!
+
+– Hát eredj, ott az ajtó mellett van két fazék, az egyikbe tejfel van, a
+másik pedig üres, aba rakodj bele.
+
+Elmegy a bolond, bele disznókodik a tejfeles fazékba.
+
+– Valjon nem a tejfeles fazékba hánytál-e?
+
+– Biz én nem tudom; mert csakúgy czupogott.
+
+– No bolond, úgy oda a tejfel! hanem takarodj tüstént s vágd a
+kapufélfához.
+
+A bolond ugy értette: az apja hátához, s a szegény öreg hátához vágta a
+tejfeles fazekat, úgyhogy az csupa tejfel lett. A szegény öreg nem tudta
+hogy mi leli, hogy honnan jön rá az áldás, ijedtébe kiszaladt a házból s
+végig az utczán. A kutyák megérezték a tejfelszagot, utána mindenütt a
+nyomába, összevesztek a tejfelen s lőn olyan nagy zsibaj, hogy az egész
+falú mind fölébredt. Azt gondolták, hogy tűz van, a harangot félre
+verték, s horták ide-tova a sok vizet.
+
+Vissza megyen bolond Jankó a felesége oldala mellé s ez kérdi tőle, hogy
+oda vágta-e?
+
+– Oda bizon, erősité a bolond, hogy szinte nyögött belé.
+
+– Kicsoda?
+
+– Hát az apám.
+
+– Oh te bolond, soha sem lesz neked elég eszed!
+
+– De van nekem elég magamhoz képest.
+
+– Az a baj! hanem eredj most kövesd meg.
+
+A bolond úgy értette, hogy kövezd meg. Szed egy ingújj követ, s az épen
+hazatérő atyját megkövezte.
+
+– No megkövetted-e? kérdi tőle a felesége.
+
+– Megám! csakúgy jajgatott!
+
+– Kicsoda?
+
+– Az apám.
+
+– No már most csak fussunk, míg jól el nem vernek bennünket.
+
+Elszaladtak. A mint a kerten kiértek, azt kérdi a feleség bolond urától,
+hogy behúztad-e az ajtót?
+
+– Nem.
+
+– Hiszen te jöttél utoljára; szaladj vissza, húzd-be az ajtót.
+
+A bolond úgy értette hogy hozd el az ajtót. Visszaszalad, leveszi az
+ajtót, fölveszi a hátára s loholni kezd a felesége után.
+
+Mikor már egy jó darabot a hátuk megett hagytak, a bolondnak nehéz volt
+az ajtó, azt mondja a feleségének:
+
+– Hej, anyjuk!
+
+– No, mi baj?
+
+– Segíts már te is vinni.
+
+– Mit?
+
+– Ezt az ajtót.
+
+– Hát elhoztad?
+
+– Hiszen te mondtad!
+
+– Mondta, a bolond! de ha már itt van, hát czipeljük.
+
+Mentek, mendegéltek aztán hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy vadon
+erdőben értek. Itt ép’ 12 zsivány jött rájuk szemközt. Ijedtökben ezért
+felmásztak egy fára; az ajtót is felvitték magokkal, nehogy erről a
+zsiványok reájok ismerjenek. A 12 zsivány ép’ azon fa alá űlt le a
+lopott pénzen osztozkodni. Itt elfáradt Jankó s már nem bírta tovább
+tartani az ajtót, s ezért azt mondja a feleségének:
+
+– Szivem szép szerelme! már nem birom az ajtót tovább tartani; mindjárt
+leesik.
+
+– Jaj, az istenért le ne ejtsd! mert csúfhalállal mulsz ki, zsiványok
+keze által.
+
+Késő idő után kántalni a holni! leesett!
+
+Az ajtó ép’ egy beszélő zsiványnak úgy a fejelágyára esett, hogy az
+rögtön elharapta a nyelvét.
+
+Erre a 11 zsivány elszaladt világul mint a Kari lova, a sok pénzt pedig
+otthagyták. A 12-ik zsivány is utána a többinek, hogy beszélni nem
+tudott, mindig ezt kiabállta utánuk: emberlót! emberlót! – e helyett:
+ember volt. A 11 zsivány még most is szalad, ha meg nem állt.
+
+Jankó, meg a felesége aztán lejöttek a fárol, a sok pénzt fölszedték s
+alig birták hazaczipelni.
+
+A Jankó apja az igaz hogy beteg volt, de ennek a temérdek sok kincsnek
+láttára egyszerre meggyógyult. És ez a sok pénz még bolond Jankónak is
+meghozta az eszét.
+
+
+
+
+NÉPTALÁNYOK.
+
+
+I.
+
+  Egy kis hófehér mezőben
+  Buzog két gyönyörves forrás;
+  Életből életet szíva,
+  Hallgat tőle sírás-rívás.
+  Édesb a czukornál,
+  Csurgón csurgott méznél,
+  Hajnali álomnál,
+  Mazsolás rétesnél. [1]
+
+
+II.
+
+  Valamit látok, megvallom;
+  Mégis azt a panaszt hallom:
+  Hogy egyiknek, kedvezek, –
+  A másiknak, bút szerzek. [2]
+
+
+III.
+
+  Kecskének kezébe,
+  Szöcskének zsebébe
+  Eszközül szolgálok,
+  Százszor számítva is
+  Négy betűből állok.
+  Két első betűm jelent:
+  Oktalannak házát;
+  Utolsó kettő pedig:
+  Világszép állatját.
+  Ha van elsőbe’ lakód:
+  Nyergeled a hátát. [3]
+
+
+IV.
+
+  Egy kis fris mezőben terem
+  Csak két alma,
+  A mely mellett forog
+  A nyájasság malma.
+  Gyócs annak fedele,
+  Nem tatárka szalma,
+  A ki kitanálja
+  Nyugodott alatta. [4]
+
+
+V.
+
+  Ház vagyok, de nem palota,
+  Laknak születésem óta.
+  Ütés verés
+  A fizetés.
+  Oktalan jár szavam után,
+  Találja ki mindezek titán. [5]
+
+
+VI.
+
+  Egy gazdánál négyen vagyunk,
+  Pár, párjával igaz testvér.
+  Hájat eszünk s ha koplalunk:
+  Belünk azt csikorogva kér.
+
+  Hegyen-vőlgyön kergetődzünk,
+  Forogva egymás után futunk,
+  Soha egymást utól nem érjük,
+  Mégse’ válhatik el utunk. [6]
+
+
+VII.
+
+  Hallottál-e csodát
+  Hatot e világon?
+  Hetediket mondok –
+  Minden ráhallgasson!
+  Gyors paripa nyargal
+  A hitvány bárányon,
+  Meg nem tántorodik,
+  Sőt nyerít vastagon. [7]
+
+
+VIII.
+
+  Kerek mint az alma,
+  Piros mint a rózsa;
+  Rétes, de nem béles,
+  Ettem, de nem édes. [8]
+
+
+IX.
+
+  Három lába,
+  Egy farka,
+  Ma is volt a
+  Markomba. [9]
+
+
+X.
+
+  Kivűl, szőrös,
+  Belűl, nedves;
+  Legényeknek
+  Igen kedves. [10]
+
+
+XI.
+
+  Mért sír dórika?
+  Azért sír dórika,
+  Hogy nincs vér a derekába. [11]
+
+
+XII.
+
+  Tündér vagyok,
+  És látható,
+  Tenger vagyok,
+  Nem úszható;
+  Viz is vagyok,
+  Nem iható;
+  Testem pedig
+  Nem fogható. [12]
+
+
+XIII.
+
+  Alma vagyok,
+  Fán nem termett;
+  Élő engem
+  Holtan evett. [13]
+
+
+XIV.
+
+  Mond meg fiú, hogy hívják –
+  Mint e mesébe írják –
+  Azt a nagy szemfedelet,
+  Mely ki- s betakarva volt
+  Haldokló anyánk felett. [14]
+
+
+XV.
+
+  Mig fiatal: leáll neki,
+  Ha megvénül: feláll neki. [15]
+
+
+XVI.
+
+  Mondj nekem oly vizet –
+  Ha felelni mernél –
+  A melyik szélesebb
+  Mélységes tengernél;
+  Mégis ha bele mégysz,
+  Alig ér bokáig.
+  Mondjad hát, ne törjed
+  Az eszed sokáig. [16]
+
+
+XVII.
+
+  Hácskón jőttem, hácskón mentem,
+  Arany gyűrűm elvesztettem;
+  Hold meglátta, nap felkapta,
+  Csillag kebelébe dugta. [17]
+
+
+XVIII.
+
+  Nagyobb egy lónál,
+  Kisebb egy disznónál;
+  Mégis befér a lócza alá. [18]
+
+
+XIX.
+
+  Amott egy fa
+  Ága nélkül,
+  Rászállt madár
+  Szárnya nélkül;
+  Mind megette
+  Szája nélkül. [19]
+
+
+XX.
+
+  Sírok-rívok, mindig sírok,
+  A testemmel mig csak bírok.
+  Annál jobban, ha fölvesznek,
+  Annál jobban, ha letesznek. [20]
+
+
+XXI.
+
+  A hol van ni Dávid háza,
+  Vonóját hogy húzza-rázza;
+  Tizenkétszer összerontja,
+  Tizenkétszer újból rakja. [21]
+
+
+XXII.
+
+  Mi lehet az az erős állat,
+  Mely maga elbír egy házat. [22]
+
+
+XXIII.
+
+  Köny nélkül sir dórika,
+  Vér nélkül van dereka.
+  Sirását nem csitítjuk,
+  Sőt magunkat vidítjuk. [23]
+
+
+XXIV.
+
+  Néma vagyok, holtan élek;
+  Én általam mégis élnek.
+  Ha tökütött nem az eszed;
+  Ha nyelvemen tud a nyelved:
+  Te általad élve élek,
+  Néma létemre beszélek. [24]
+
+
+XXV.
+
+  Kerek erdőt járattam,
+  Marok vesszőt vágattam,
+  Megjegyeztem:
+  Otthagytam;
+  Érte mentem:
+  Elhoztam. [25]
+
+
+XXVI.
+
+  Ide hallgassatok,
+  Arra a mit mondok:
+  Mi állat, a melynek
+  Négy lába, négy szeme,
+  Huszonnégy a körme? [26]
+
+
+XXVII.
+
+  A kertembe’ van egy fa,
+  E fának van több ága;
+  Fatetején van egy ház,
+  Abba’ egy- vagy háromszáz. [27]
+
+
+XXVIII.
+
+  Zöld burokba’ születtem,
+  Mikor aztán nagy lettem,
+  A nadrágom kifeslett
+  És az úrfi leesett. [28]
+
+
+XXIX.
+
+  Pehely vagyok, de nem lúdé,
+  Víz is vagyok, de nem kúté,
+  Tápláló édes testén,
+  Bunda vagyok tél idején. [29]
+
+
+XXX.
+
+  Senki, És, valaki
+  Laktanak egy házban.
+  Elment Senki vadászni,
+  Valaki madarászni:
+  Ki maradt otthon? [30]
+
+
+XXXI.
+
+  Fót hátán, fót,
+  Soha tű benne nem volt. [31]
+
+
+XXXII.
+
+  Miből lettem, megmondandom, –
+  Megfejtés, nem én gondom:
+  Fából vagyok, vasból vagyok,
+  Hogyha használsz, hasznot hozok.
+  Ha pihenek: szegen ülök;
+  Ha dolgozom: nem csücsülök.
+  Mint gyűrűnek nincsen vége:
+  Úgy nem akadsz az enyémre. [32]
+
+
+XXXIII.
+
+  Érez levén, tudok szólani,
+  Tüdő nélkül kiáltani,
+  Az élőket hivogatom,
+  A kimultakat megsíratom. [33]
+
+
+XXXIV.
+
+  Világszép éltembe,
+  Lyuk volt én palotám,
+  Mig ágaskodhattam,
+  Fekete volt ruhám;
+  De már holtom után,
+  Veres az én ruhám.
+  Ha te kitanálod:
+  Úgy leszesz jó komám. [34]
+
+
+XXXV.
+
+  Vadon a hazája,
+  Van derék bundája;
+  Sokszor midőn lánczos:
+  Igen furcsa tánczos;
+  Lomhán jár, kel, forog,
+  Ha szól, mindig morog;
+  Soha sincs jó kedve:
+  Mi ez, ha nem…? [35]
+
+
+XXXVI.
+
+  Anyám volt a gáton,
+  Tűzön vala gomba,
+  Jó vala Gálnak dolga,
+  Míg anyja vala Gálnak. [36]
+
+
+XXXVII.
+
+  Ép’ ilyen:
+  Szarka átszáll a tiszán,
+  Hordóbor az oldalán,
+  Kutya űl a farkán,
+  Szalonna függ az állán. [37]
+
+
+XXXVIII.
+
+  Piros vagyok mint a rózsa,
+  Kerek mint a krajczárocska;
+  Fehér ajtó szélén ülök…
+  Találjátok ki, mit őrzök? [38]
+
+
+XXXIX.
+
+  Az egész világot átéri,
+  Mégis egy tyúk átlépi. [39]
+
+
+XXXX.
+
+  Fehér a földje,
+  Fekete a magva,
+  Lúd szántja,
+  Ember hajtja. [40]
+
+
+XLI.
+
+  Lepke röpül szárnyatlan,
+  Ne kérd: mennyi? számatlan!
+  Jő egy ember lábatlan,
+  Mind megeszi szájatlan. [41]
+
+
+XLII.
+
+  Fúrták, faragták;
+  Mégis feneketlen hagyták. [42]
+
+
+XLIII.
+
+  Magasabb a toronynál,
+  Vékonyabb a zsinórnál. [43]
+
+
+XLIV.
+
+  Se’ ablakja, se’ ajtaja;
+  Mégis négyen laknak abba’. [44]
+
+
+XLV.
+
+  Úton megyen döndörre,
+  Hátán viszi kenderét.
+  Ha nem szánnám döndörét:
+  Meggyújtanám kenderét. [45]
+
+
+XLVI.
+
+  Körül-körül csupa fa,
+  A közepe nyi..ha..ha. [46]
+
+
+XLVII.
+
+  Még az apja megse’ lett,
+  Már a fia sindelez. [47]
+
+
+XLVIII.
+
+  Hídon megyen, nem dobog,
+  Vízen megyen, nem locsog,
+  Sáron megyen, nem pocsog. [48]
+
+
+XLIX.
+
+  Ha leteszik is sír,
+  Ha felveszik is sír,
+  Ha szomszédba viszik is sír. [49]
+
+
+L.
+
+  Ha rám nézesz, visszanézlek;
+  Ha rám nevetsz, lenevetlek;
+  Tiszta, igaz és hű vagyok,
+  Zsákba macskát nem árulok. [50]
+
+
+LI.
+
+Midőn egy magyar leánytól azt kérdezték, hogy hány éves, következőleg
+válaszolt:
+
+Én, annyi a mennyi! az anyámasszony két annyi, az apámuram pedig öt
+évvel idősb anyámasszonynál, mindhármunk ideje pedig száz esztendő.
+
+Kérdés: hány éves volt a leány, az anya és az apa? [51]
+
+
+LII.
+
+Midőn egy másik magyar leány előtt, ki lúdjait hajtogatta hazafelé,
+valaki azt találta mondani: amott megyen húsz lúd, az imigy felelt:
+
+Akkor volna az húsz lúd, ha annyian, meg fél annyian volnának!
+
+Kérdés: hány volt a lúd? [52]
+
+
+LIII.
+
+Mennyi ez? három öreg, hat nagy, kilencz südő, hat malacz? [53]
+
+
+LIV.
+
+Egyszer két deák kapott egy kulacs bort, melyben épen nyolcz itcze bor
+volt. Minthogy kiki a maga borát máshol akarta megpityizálni; minthogy
+semmiféle mérőedényök nem volt, csupán két kulacsuk, még pedig az is az
+egyik három és a másik ötitczés: kérdés, hogy mérhették kétfelé a bort,
+hogy sem az egyik, sem a másik meg ne csalódjék? [54]
+
+
+LV.
+
+Ha egy véka búza harmincz garas: mi az ára egy három garasos czipónak?
+[55]
+
+
+LVI.
+
+Mikor fél a nyúl? [56]
+
+
+LVII.
+
+Hogy van az: hogy félszemü ember többet lát egy szemével, mint te
+kettővel? [57]
+
+
+LVIII.
+
+Ki tud minden nyelven beszélni? [58]
+
+
+LIX.
+
+Mi ez? erdőben-berdőben fejetlen kutya ugat. [59]
+
+
+LX.
+
+Miféle kő van legtöbb a vízben? [60]
+
+
+LXI.
+
+Mi nélkül nem lehet el a szántás? [61]
+
+
+LXII.
+
+Hogy lehetett az, mikép Putnokon az országos vásár alkalmával egy disznó
+Hétfelé szaladt? [62]
+
+
+LXIII.
+
+Hány tojást tudnál éhomra megenni? [63]
+
+
+LXIV.
+
+Mikor lehet a vizet rostában hordani? [64]
+
+
+LXV.
+
+Hogy van az: hogy a szomszéd faluban fát vágnak, mégis ide hull a
+forgácsa? [65]
+
+
+LXVI.
+
+Amott van azon a fán húsz veréb, ha én abból tizet lelövök, hány marad a
+fán? [66]
+
+
+LXVII.
+
+Láttál-e már kenderből tornyot? [67]
+
+
+LXVIII.
+
+Mi nem rezeg a malomban? [68]
+
+
+LXIX.
+
+Miért hunyja be szemét a kakas, mikor kukurikul? [69]
+
+
+LXX.
+
+Mi áll a vásárban három lábon? [70]
+
+
+LXXI.
+
+Mi van ebben a házban csinálás, fúrás-faragás nélkül? [71]
+
+
+LXXII.
+
+Mikor fut a hegy a nyúlnak? [72]
+
+
+LXXIII.
+
+Mi áll egyenesen az ágyban? [73]
+
+
+LXXIV.
+
+Hány szeg kell a jól elkészített vasas szekérbe? [74]
+
+
+LXXV.
+
+Volt-e nálatok estve? [75]
+
+
+LXXVI.
+
+Mi az? ágzik-bogzik, mégsem virágzik? [76]
+
+
+LXXVII.
+
+Hány hét varjú? [77]
+
+
+LXXVIII.
+
+Mire esik a nyúl mikor meglövik? [78]
+
+
+LXXIX.
+
+Mi fa nem ég meg a tűzön? [79]
+
+
+LXXX.
+
+Hol nem lophat a tolvaj semmit? [80]
+
+
+LXXXI.
+
+Hogy irnád le egy betűvel ezt a szót: Izsák? [81]
+
+
+LXXXII.
+
+Mi hasonlít legjobban egy fél szalmaszálhoz? [82]
+
+
+LXXXIII.
+
+Melyik a legtűzesebb ló? [83]
+
+
+LXXXIV.
+
+Mit tud a néma legjobban? [84]
+
+
+LXXXV.
+
+Hol kaszálják a szénát? [85]
+
+
+LXXXVI.
+
+Micsoda ló lát hátul is oly jól mint elől? [86]
+
+
+LXXXVII.
+
+Melyik a legszúrósabb tő? [87]
+
+
+LXXXVIII.
+
+Hány évig tartott a harmincz éves háború? [88]
+
+
+LXXXIX.
+
+Mikor nedvesül meg a föld eső, hó és öntözés nélkül? [89]
+
+
+LXL.
+
+Micsoda állat bír el egy házat? [90]
+
+
+LXLI.
+
+Hány hét a világ? [91]
+
+
+LKLII.
+
+Mi eszi meg magamagát? [92]
+
+
+LXLIII.
+
+  Ha lelked tenyérre teszed:
+  Vizet velem nem merítnél,
+  Ha mérés közt Mathusálem
+  Életet s megannyit élnél.
+  Asszonyok megtánczoltatnak;
+  Mégis vernek agyba-főbe…
+  Találj ki, hogyha nem korpa,
+  De fris ész van a főbe. [93]
+
+
+FELÓLDÁS.
+
+  [1] Anyatej.
+  [2] Tükör.
+  [3] Olló.
+  [4] Emlő.
+  [5] Kolomp.
+  [6] Kocsikerék.
+  [7] Hegedű.
+  [8] Vöröshagyma.
+  [9] Lábas.
+  [10] Kulacs.
+  [11] Hegedű.
+  [12] Délibáb.
+  [13] Krumpli.
+  [14] Köd.
+  [15] Mák.
+  [16] Harmat.
+  [17] Harmat.
+  [18] Nyereg.
+  [19] Gyertyavilág.
+  [20] Láncz.
+  [21] Hold.
+  [22] Csiga.
+  [23] Hegedű.
+  [24] Betű.
+  [25] Menyasszony.
+  [26] Lovashuszár.
+  [27] Mák.
+  [28] Dió.
+  [29] Hó.
+  [30] Év.
+  [31] Fejes káposzta.
+  [32] Szita.
+  [33] Harang.
+  [34] Rák.
+  [35] Medve.
+  [36] és
+  [37] Értsd úgy, miként mondva van.
+  [38] Pecsét.
+  [39] Kerékvágás.
+  [40] Irás.
+  [41] Hó.
+  [42] Kémény.
+  [43] Eső.
+  [44] Dió.
+  [45] Júh.
+  [46] Szita.
+  [47] Füst.
+  [48] Holdvilág.
+  [49] Láncz.
+  [50] Tükör.
+  [51] A leány volt 19, az anya 38 és az apa 43 éves.
+  [52] Nyolcz.
+  [53] Huszonnégy.
+  [54] Először tele töltötték a három itczés kulacsot s azt az öt
+                itczésbe kotyogtatták; aztán másodszor is tele öntötték
+                a három itczést, s azt újra az öt itczés kulacsba
+                fordították; de minthogy a középső kulacsba csak öt
+                itcze fért: így a bárom itczés kulacsban maradt egy
+                itcze bor. Most a tele öntött öt itczés kulacs tartalmát
+                vissza fordítottak a nyolcz itczésbe, a legkisebb
+                kulacsban maradt egy itcze bort pedig az öt itczésbe
+                kotyogtatták, s aztán harmadszor is tele töltötték a
+                három itczés kulacsot a legnagyobb kulacsból, s azt az
+                öt itczés kulacsba fordították. Így a középső öt itczés
+                kulacsban, úgyszinte a legnagyobb nyolcz itczésbe is 4–4
+                itcze bor maradt. –
+  [55] Három garas.
+  [56] Mikor ketté vágják.
+  [57] Csak úgy, hogy ha te a félszemű emberre tekintsz, csak egy szemét
+                látod, míg ő, ha rád tekint, két szemedet látja.
+  [58] A viszhang.
+  [59] Fejsze.
+  [60] Vizes kő.
+  [61] Fordulás nélkül.
+  [62] Csakúgy, hogy Putnok közelében fekszik Hétfalu, s affelé szaladt.
+  [63] Egyet; már a többi nem éhomra lenne.
+  [64] Mikor megfagyott.
+  [65] Harangszó.
+  [66] Egysem.
+  [67] Láttam mikor kenderben állottam.
+  [68] A sötétség.
+  [69] Azért, mert könyv nélkül is tudja.
+  [70] A lábos.
+  [71] A repedés.
+  [72] Mikor nyársra húzzák.
+  [73] Sárgarépa.
+  [74] Egy sem.
+  [75] Volt.
+  [76] A patak.
+  [77] Hét.
+  [78] A szőrén.
+  [79] A tréfa.
+  [80] A hol semmi sincs.
+  [81] Egy zsákra irnék egy I betűt.
+  [82] A másik fele.
+  [83] A kandalló.
+  [84] Hallgatni.
+  [85] Sehol, mert már le van kaszálva.
+  [86] A vak ló.
+  [87] A temető.
+  [88] Harmincz évig.
+  [89] Mikor a harmat esik.
+  [90] A csiga.
+  [91] Mával is kevesebb.
+  [92] Gyertya.
+  [93] Rosta.
+
+_Wigand K. F. könyvnyomdája Pozsonyban._
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  A kigyóbőr 3
+  A szárdiniai király fia 41
+  Vízi Péter és Vízi Pál 79
+  Kilinkó 123
+  A kerek kő 143
+  A farkas és a róka komasága 159
+  A szegény ember és a komája 173
+  A vén király 183
+  A medve és a farkas 187
+  Bolond Jankó 195
+  Néptalányok 205
+
+
+
+
+
+[Transcriber’s Note:
+
+  Alternative spellings have been retained as they appear in the
+  original.
+
+  List of corrected typographical errors:
+  Page 8,   "megrázkodott s lehultt"
+  changed to "megrázkodott s lehullt"
+  Page 8,   "teremsetek elő nekem"
+  changed to "teremtsetek elő nekem"
+  Page 9,   "– Edes anyám!"
+  changed to "– Édes anyám!"
+  Page 11,   "Háromnapja volt még"
+  changed to "Három napja volt még"
+  Page 12,   "a kertkellőközepén"
+  changed to "a kert kellőközepén"
+  Page 12,   "hozzátok el tünderország"
+  changed to "hozzátok el tündérország"
+  Page 14,   "Először kivűlról"
+  changed to "Először kivűlről"
+  Page 27,   "égi manna, melylyeket"
+  changed to "égi manna, melyeket"
+  Page 28,   "pihend kimagad"
+  changed to "pihend ki magad"
+  Page 32,   "helylyel-közel elültetett napsugár virágokat, melylyek"
+  changed to "helylyel-közzel elültetett napsugár virágokat, melyek"
+  Page 35,   "nem halottál róla valamit?"
+  changed to "nem hallottál róla valamit?"
+  Page 47,   "ha van bártorságod"
+  changed to "ha van bátorságod"
+  Page 47,   "az örödögnél csak félgrádussal szebb"
+  changed to "az ördögnél csak félgrádussal szebb"
+  Page 47,   "elkiálltotta magát"
+  changed to "elkiáltotta magát"
+  Page 50,   "kérte a Kuvikót"
+  changed to "kérte a Kuvikot"
+  Page 50,   "saját halálos itétetét"
+  changed to "saját halálos itéletét"
+  Page 63,   "irigyli a mi allapotunkat"
+  changed to "irigyli a mi állapotunkat"
+  Page 65,   "megnem ette"
+  changed to "meg nem ette"
+  Page 107,   "nagy üstök és katlonakhoz ért"
+  changed to "nagy üstök és katlanokhoz ért"
+  Page 110,   "én eszem szalonnát, de eszel békát"
+  changed to "én eszem szalonnát, te eszel békát"
+  Page 115,   "csúszó-mázsó állatok"
+  changed to "csúszó-mászó állatok"
+  Page 121,   "anyjuk kiszabaditására idultak"
+  changed to "anyjuk kiszabaditására indultak"
+  Page 138,   "Itt Kilinko"
+  changed to "Itt Kilinkó"
+  Page 138,   "magasabbra tudja hajtani"
+  changed to "magasabbra tudja hajítani"
+  Page 138,   "no hajtísd fel!"
+  changed to "no hajítsd fel!"
+  Page 141,   "élt a gyanúperrel –,"
+  changed to "élt a gyanúperrel, –"
+  Page 147,   "nem hozott e"
+  changed to "nem hozott-e"
+  Page 161,   "de mégis megvolták ők"
+  changed to "de mégis megvoltak ők"
+  Page 165,   "faltalálta magát"
+  changed to "feltalálta magát"
+  Page 165,   "Mit csinálcsz"
+  changed to "Mit csinálsz"
+  Page 223,   "Mi eszi meg magamagát"
+  changed to "Mi eszi meg magamagát?"]
+
+
+
+
+
+End of Project Gutenberg's Eredeti népmesék (1. rész), by László Merényi
+
+*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK EREDETI NÉPMESÉK (1. RÉSZ) ***
+
+***** This file should be named 39419-0.txt or 39419-0.zip *****
+This and all associated files of various formats will be found in:
+        http://www.gutenberg.org/3/9/4/1/39419/
+
+Produced by Albert László (This book was produced from
+scanned images of public domain material from the Google
+Books project.)
+
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions
+will be renamed.
+
+Creating the works from public domain print editions means that no
+one owns a United States copyright in these works, so the Foundation
+(and you!) can copy and distribute it in the United States without
+permission and without paying copyright royalties.  Special rules,
+set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to
+copying and distributing Project Gutenberg-tm electronic works to
+protect the PROJECT GUTENBERG-tm concept and trademark.  Project
+Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you
+charge for the eBooks, unless you receive specific permission.  If you
+do not charge anything for copies of this eBook, complying with the
+rules is very easy.  You may use this eBook for nearly any purpose
+such as creation of derivative works, reports, performances and
+research.  They may be modified and printed and given away--you may do
+practically ANYTHING with public domain eBooks.  Redistribution is
+subject to the trademark license, especially commercial
+redistribution.
+
+
+
+*** START: FULL LICENSE ***
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full Project
+Gutenberg-tm License (available with this file or online at
+http://gutenberg.org/license).
+
+
+Section 1.  General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg-tm
+electronic works
+
+1.A.  By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement.  If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or destroy
+all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your possession.
+If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a Project
+Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound by the
+terms of this agreement, you may obtain a refund from the person or
+entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+
+1.B.  "Project Gutenberg" is a registered trademark.  It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement.  There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement.  See
+paragraph 1.C below.  There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this agreement
+and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm electronic
+works.  See paragraph 1.E below.
+
+1.C.  The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the Foundation"
+or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection of Project
+Gutenberg-tm electronic works.  Nearly all the individual works in the
+collection are in the public domain in the United States.  If an
+individual work is in the public domain in the United States and you are
+located in the United States, we do not claim a right to prevent you from
+copying, distributing, performing, displaying or creating derivative
+works based on the work as long as all references to Project Gutenberg
+are removed.  Of course, we hope that you will support the Project
+Gutenberg-tm mission of promoting free access to electronic works by
+freely sharing Project Gutenberg-tm works in compliance with the terms of
+this agreement for keeping the Project Gutenberg-tm name associated with
+the work.  You can easily comply with the terms of this agreement by
+keeping this work in the same format with its attached full Project
+Gutenberg-tm License when you share it without charge with others.
+
+1.D.  The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work.  Copyright laws in most countries are in
+a constant state of change.  If you are outside the United States, check
+the laws of your country in addition to the terms of this agreement
+before downloading, copying, displaying, performing, distributing or
+creating derivative works based on this work or any other Project
+Gutenberg-tm work.  The Foundation makes no representations concerning
+the copyright status of any work in any country outside the United
+States.
+
+1.E.  Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1.  The following sentence, with active links to, or other immediate
+access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear prominently
+whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work on which the
+phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the phrase "Project
+Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, performed, viewed,
+copied or distributed:
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere at no cost and with
+almost no restrictions whatsoever.  You may copy it, give it away or
+re-use it under the terms of the Project Gutenberg License included
+with this eBook or online at www.gutenberg.org/license
+
+1.E.2.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is derived
+from the public domain (does not contain a notice indicating that it is
+posted with permission of the copyright holder), the work can be copied
+and distributed to anyone in the United States without paying any fees
+or charges.  If you are redistributing or providing access to a work
+with the phrase "Project Gutenberg" associated with or appearing on the
+work, you must comply either with the requirements of paragraphs 1.E.1
+through 1.E.7 or obtain permission for the use of the work and the
+Project Gutenberg-tm trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or
+1.E.9.
+
+1.E.3.  If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any additional
+terms imposed by the copyright holder.  Additional terms will be linked
+to the Project Gutenberg-tm License for all works posted with the
+permission of the copyright holder found at the beginning of this work.
+
+1.E.4.  Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5.  Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6.  You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including any
+word processing or hypertext form.  However, if you provide access to or
+distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format other than
+"Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official version
+posted on the official Project Gutenberg-tm web site (www.gutenberg.org),
+you must, at no additional cost, fee or expense to the user, provide a
+copy, a means of exporting a copy, or a means of obtaining a copy upon
+request, of the work in its original "Plain Vanilla ASCII" or other
+form.  Any alternate format must include the full Project Gutenberg-tm
+License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7.  Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8.  You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works provided
+that
+
+- You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+     the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+     you already use to calculate your applicable taxes.  The fee is
+     owed to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he
+     has agreed to donate royalties under this paragraph to the
+     Project Gutenberg Literary Archive Foundation.  Royalty payments
+     must be paid within 60 days following each date on which you
+     prepare (or are legally required to prepare) your periodic tax
+     returns.  Royalty payments should be clearly marked as such and
+     sent to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation at the
+     address specified in Section 4, "Information about donations to
+     the Project Gutenberg Literary Archive Foundation."
+
+- You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+     you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+     does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+     License.  You must require such a user to return or
+     destroy all copies of the works possessed in a physical medium
+     and discontinue all use of and all access to other copies of
+     Project Gutenberg-tm works.
+
+- You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of any
+     money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+     electronic work is discovered and reported to you within 90 days
+     of receipt of the work.
+
+- You comply with all other terms of this agreement for free
+     distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9.  If you wish to charge a fee or distribute a Project Gutenberg-tm
+electronic work or group of works on different terms than are set
+forth in this agreement, you must obtain permission in writing from
+both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and Michael
+Hart, the owner of the Project Gutenberg-tm trademark.  Contact the
+Foundation as set forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1.  Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+public domain works in creating the Project Gutenberg-tm
+collection.  Despite these efforts, Project Gutenberg-tm electronic
+works, and the medium on which they may be stored, may contain
+"Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate or
+corrupt data, transcription errors, a copyright or other intellectual
+property infringement, a defective or damaged disk or other medium, a
+computer virus, or computer codes that damage or cannot be read by
+your equipment.
+
+1.F.2.  LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees.  YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3.  YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3.  LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from.  If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium with
+your written explanation.  The person or entity that provided you with
+the defective work may elect to provide a replacement copy in lieu of a
+refund.  If you received the work electronically, the person or entity
+providing it to you may choose to give you a second opportunity to
+receive the work electronically in lieu of a refund.  If the second copy
+is also defective, you may demand a refund in writing without further
+opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4.  Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS' WITH NO OTHER
+WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT LIMITED TO
+WARRANTIES OF MERCHANTIBILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5.  Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of damages.
+If any disclaimer or limitation set forth in this agreement violates the
+law of the state applicable to this agreement, the agreement shall be
+interpreted to make the maximum disclaimer or limitation permitted by
+the applicable state law.  The invalidity or unenforceability of any
+provision of this agreement shall not void the remaining provisions.
+
+1.F.6.  INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in accordance
+with this agreement, and any volunteers associated with the production,
+promotion and distribution of Project Gutenberg-tm electronic works,
+harmless from all liability, costs and expenses, including legal fees,
+that arise directly or indirectly from any of the following which you do
+or cause to occur: (a) distribution of this or any Project Gutenberg-tm
+work, (b) alteration, modification, or additions or deletions to any
+Project Gutenberg-tm work, and (c) any Defect you cause.
+
+
+Section  2.  Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of computers
+including obsolete, old, middle-aged and new computers.  It exists
+because of the efforts of hundreds of volunteers and donations from
+people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need, are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come.  In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future generations.
+To learn more about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+and how your efforts and donations can help, see Sections 3 and 4
+and the Foundation web page at http://www.pglaf.org.
+
+
+Section 3.  Information about the Project Gutenberg Literary Archive
+Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service.  The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541.  Its 501(c)(3) letter is posted at
+http://pglaf.org/fundraising.  Contributions to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation are tax deductible to the full extent
+permitted by U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's principal office is located at 4557 Melan Dr. S.
+Fairbanks, AK, 99712., but its volunteers and employees are scattered
+throughout numerous locations.  Its business office is located at
+809 North 1500 West, Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887, email
+business@pglaf.org.  Email contact links and up to date contact
+information can be found at the Foundation's web site and official
+page at http://pglaf.org
+
+For additional contact information:
+     Dr. Gregory B. Newby
+     Chief Executive and Director
+     gbnewby@pglaf.org
+
+
+Section 4.  Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide
+spread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment.  Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States.  Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements.  We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance.  To
+SEND DONATIONS or determine the status of compliance for any
+particular state visit http://pglaf.org
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States.  U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation
+methods and addresses.  Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations.
+To donate, please visit: http://pglaf.org/donate
+
+
+Section 5.  General Information About Project Gutenberg-tm electronic
+works.
+
+Professor Michael S. Hart is the originator of the Project Gutenberg-tm
+concept of a library of electronic works that could be freely shared
+with anyone.  For thirty years, he produced and distributed Project
+Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of volunteer support.
+
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as Public Domain in the U.S.
+unless a copyright notice is included.  Thus, we do not necessarily
+keep eBooks in compliance with any particular paper edition.
+
+
+Most people start at our Web site which has the main PG search facility:
+
+     http://www.gutenberg.org
+
+This Web site includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.