diff options
Diffstat (limited to '44216-0.txt')
| -rw-r--r-- | 44216-0.txt | 11369 |
1 files changed, 11369 insertions, 0 deletions
diff --git a/44216-0.txt b/44216-0.txt new file mode 100644 index 0000000..635bf49 --- /dev/null +++ b/44216-0.txt @@ -0,0 +1,11369 @@ +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 44216 *** + +TÉLI ZÖLD. + +[Illustration] + +Téli Zöld. + +JÓKAI MÓR + +MŰVEIBŐL + +VÁLOGATOTT ELBESZÉLÉSEK + +AZ + +IFJUSÁG SZÁMÁRA. + +PEST. + +HECKENAST GUSZTÁV TULAJDONA. + +MDCCCLXII. + +Pest. 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastnál. + + + + +ROZGONYI CECILIA. + + +I. + +Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona +kivánkozott szüzi homlokára, a lengyel és lithván. + +A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép +királyi hajadon, – a szerelem rózsa-koszoruját. + +Még midőn csak hat éves volt a leány, országhóditó atyja elvitte őt +magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett. + +Ott egy nálánál alig idősebb kis fiut vezettek elé, s azt mondták, hogy +ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefüzték az övéivel, +gyürűt cseréltettek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép +gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni. + +Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágitott teremben, harsogó +zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefekteték a +két szelided gyermeket; – arczaik egymást érinték, – a szülők ott álltak +körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, – a vőlegény kezét a menyasszony +nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután +elválaszták őket, – a gyermekférj elment Angolhonba, a gyermeknő vissza +Magyarországba. + +És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb +a világ, a rózsaarczu gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora +ábrándok álmai meghalaványiták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor +eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek-vőlegénye +szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte, látta mindig a +mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, himzett +ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat +köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb +lehet egy ily pillanat nyolcz év után. + +A szivébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermek lélek +játszó öröméből áterősült az, a sejtő szüzi kebel vágyó szenvedélyivé. +Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta, +hogy miért boldog az, a ki szeret. + +Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig +anyja a fejedelmi lelkü Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi +széken, s a legifjabbik királylyánt kérte országa számára királyul. +Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vivta ki őt az +anyai karok közül. + +Lengyelhonban akkor vad polgárháboru dult. A mint Hedvig megérkezék, +megszünt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba +kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, sziveiken vitték őt árva +trónjukra. + +A rózsakoszorunak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott, +de egy egész világot adott érte, keblének belső világát. + +A koronás szüz hirével viszhangzott minden ország, fejedelmek jöttek +érte, sziveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szüz várta vőlegényét, +kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá őket. + +Egy napon egy vad, férfias tekintetü, harczos ifju jelent meg a lengyel +fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot, +annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló. + +Egykor boszu, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát, +koronáját és szivét hozá ajándékba az ifju királynőnek. + +– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybe +forrása kivánja ez áldozatot. + +– Meg kell lenni;… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez +által az egy igaz Istenhez. + +– Meg kell lenni;… monda a rokonság. A királyi család fénye egy uj +korona sugáraival növekszik. + +Csak a sziv nem szólt semmit. A merész, szilaj, fejedelem ifju, hidegen +hagyta azt, mig a várt halvány ifju képe midőn megjelent előtte, +szomoruan sohajta fel, talán soha sem látandja őt többet!? + +Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem +koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé forditva +hullott volna az szivére. + +Nemes önmegtagadással napot tüzött ki a menyegzőre, mely két ország +népét az ő szive árán fogja egyesitni, midőn a kijelölt nap előtt egy +messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsu szőke ifju +volt a vezér. + +A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány, +Kurozvaki, megjelent: „mit akartok?“ kérdé tőlük. + +– Nőmért jöttem, szólt az ifju. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig +királynőnek férje. + +– Csalatkozol ifju lovag, viszonza a castellan, – Hedvig királynő férje +a lithván fejedelem, Jagelló. + +– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifju. Enyim volt ő, most is +az, s csak az égnek adom vissza. + +– Ugy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled +milliók földi és égi üdvére. Élj boldogul s térj el innen. + +– Nem lehet, mig vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát +hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul. + +– Kint fogsz okozni magadnak, kint ő neki, de megleend; viszonza +Kurozvaki, – holnap reggel jőj egyedül, kivánatod teljesülend. + +Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt +szavára, ott bekötötték szemeit s vezették utczákon, folyosókon +keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol viszhangból, mely +lépteire felelt, gyanitá, hogy egy nagy teremben kell lennie. + +Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét +templomban találta magát, melyet gyéren világitottak az oltár +viaszgyertyái. + +A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon +felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ideál alak, hófehér ruhában, +megtört tekintettel. + +Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. „Elfeledtél, elfeledtél“ +rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: „nyugodjál meg“, mondá +neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott +megreszketteté az indulat küzdő zaja. + +– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne +tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a +boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak +népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé +tettél volna engem. + +Az ifju herczeg nem tudott szólni; minden ifju reményeit egy pillanatban +el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe. + +A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vénnemesek is +törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifju szűzre, ki egyedül állt +ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy +kedves halott, a ki körül sir minden ember, csak ő maga mosolyog. + +Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifju pár félig elvonulva +látszott a fél homályu templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas, +lenge szőke lyán, és egy délczeg, karcsu ifju. + +Kezeik egymás kezét szoritják, és szemeik a bucsuzó királynét nézik, a +ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell +válnia. + +– Ah Száva, szól a szép szőke lyán suttogva; én nem tudom, mit sejtek, +de ugy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén. + +– És én, mintha magam, térdelnék ott előtted, a szomoru herczeg helyén. +Épen ugy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szivem repedne meg, Cecilia. + +A két szerelmes ifju közelebb huzódott egymáshoz, mintha attól tartana, +hogy őket is le akarják egymás kebléről szakitni. + +Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira +visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely nagy lelkek sajátja, +olvasható volt homlokán. Odafordult a bájoló menyasszonyhoz: „csak egy +csókot, csak egy könyet“ rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a +forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében. + +Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a +templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: „élj boldogul!“ suttogá +Hedvig felé s azzal eltávozott örökre. + +Holta napjáig boldogtalan maradt. + +A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések +hangján kivül semmi sem szólt, csak ama karcsu ifju suttogá néha. +Cecilia! Cecilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani +neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha +igy el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt +letérdelt, s ott azon imádta istent, hogy engedje neki ez órát örökre +ugy elfeledni, hogy soha eszébe se jusson többet. + +E közben feltárultak a nagy templom ajtai, kivülről, ünneplő népség +tolongott be egymásután, gyertyákat gyujtottak meg minden felől, a terem +kivilágosult, megelevenült; a hova szem láthatott, mindenütt eleven +emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról, +boltozatról; a megfakult falak szinehagyott aranyozásival élénk +ellentétben látszottak a mindenszinű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére +a nép fölékesité szentegyházát. + +Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott fő ajtó +megnyiltával belépett az udvari diszmenet; apródok, seneshallok, főpapok +és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas délczeg +férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem +Jagelló, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen +áhitattal tekinte szét az ó templomban az uj vallás titkos hieroglyphain +jártatva szemeit. + +Hosszu gesztenye barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon +fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a +keresztvizmedencze, a korona és mátkagyűrü. + +Az első uj eget nyitott meg előtte, a második uj országot adott neki; de +a mi több volt előtte, mint ország és mennyország, azt a harmadik köté +hozzá, a szép az áldott Hedviget. + +Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagelló +egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör +fürtös fejét meghajtá a szent viz előtt; másodszor, a midőn homlokát a +szent chrysma nedve érinté s egyenkint adtak reá koronát, +bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt +harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szüz menyasszony jött felé +udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt +angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek +imádkozá fejeikre. A történet igazolja: hogy az áldás foganatos volt. + +E perczben örömkönyűt sirt minden arcz, csak azok sirták a fájdalom +könyét, kik az előtt egy órával jelenvoltak a templomban a királynővel. + +Mig a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakitának +körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván +nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött. + +Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a +Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Cecilia az akkori nemes hölgyek között +a legszebb a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi +tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult, +szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett +tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok. + +Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatatlanul; két ifju +nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész +keresztelés, koronázás és menyegző. + +Egyik ifju a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal +lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes. +A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly, életpiros arczczal, +kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső +megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifju +volt Rozgonyi István. + +A lyán nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két +oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta. + +A nászeskü végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Ceciliának, mit +az reszketve fogadott el, mig háta mögött Száva lépteinek dobbanását +vélte hallani. A szentelt viz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta +vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyult a hideg vizbe, másik +kezén egy forró kéz heves szoritását érzé. Száva volt az, ki odahajolva +hozzá, halkan suttogá fülébe: + +– Mintha én térdeltem volna ott előtted. + +Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a +király oldalán az orosz hadba távozott. + + +II. + +Sok, igen sok év folyt le e nap után; folyt a harcz minden országban, +hulott az ember, mint az őszi levél; kit meg sirattak, kit +elfelejtettek. + +Sirban volt már s csillagok között lakott az ifju királyné is, holta +után szentnek tarták s sirjához jártak imádkozni. + +A lengyel nép sokat küzdött jobbra balra szomszédaival, néha önmagával +is; s küzdésben néha ugy megfogyott, hogy egy-egy faluban nem maradt +egyéb, mint az özvegy és az árva. + +Egy késő őszi éjszakán egy magányos lovag üget a templini kastély felé; +zug, dörömböl a zivatar, a magas karcsu jegenyék hajladoznak a szél +alatt, a távol fasorok végén sötétlik az ősi kastély. Valamennyi ablakai +közül csak egy földszinti szobácskáé van kivilágitva. + +A lovag, mintha belől fáznék, összehuzza vállain zsinoros köpenyegét s +elmerengve poroszkál a begyepesedett uton, midőn gondolatai közül egy +szembejövő öreg pór üdvözlése kizavarja. + +A lovag megállitá paripáját s beszédbe elegyedett a földművessel. + +– Itthon van-e most Templin gróf? + +– Otthon van ő már rég ideje, jó uram; viszonza a pór. Sok esztendeje +már annak, hogy őt eltemettük. + +– Ki lakik most a kastélyban? + +– Mind elköltöztek belőle, ki az égbe, ki más hazába, csak az öreg +Marina lakik még ott. Itt vénült meg, itt akar meghalni. Ott világit +szobájának ablaka. + +A lovag sarkantyuba kapta paripáját s pillanatok mulva a kastély udvarán +állott. „Nyiss ajtót, Marina!“ szólt, a kis földszinti szoba ajtaján +zörgetve. + +A vén cseléd köhécselve tárta fel az ajtót; a jövevény hangja ismeretes +volt előtte, de a mint meglátta a magas fegyveres férfit maga előtt +állani, ijedten döbbent vissza az ismeretlen alak elől s szinte kiejté +kezéből a mécset. + +– Nem ismersz rám, jó Marina; – szólt nyájas hangon a jövevény; mire a +vén cseléd ránczos arczán valami örvendetes emlék mosolygása látszott +végig futni, még csodálatosabbakká kuszálva annak barázdáit; de az +megint elmult a mint a szóló arczába nézett, s némán rázta meg fejét. + +– Annyira meg kelle hát változnom? sóhajta a lovag. Én vagyok Cserni +Száva. + +– Te, te! sikolta a vén nő kitörő örömmel, megragadva a lovag karját, s +csókjaival boritva annak kezeit. Tehát te élsz Sztanisa, kit megholtnak +hittem, kit gyászoltam mind e mai napig. + +– Méltán támadt holthirem. A vladiméri csatában négy seb leránta +lovamról, ott elfogtak, elvittek Kiovba; a fogságból csak most +szabadultam ki, midőn a foglyokat kölcsönösen kicserélték. De szóljunk +most egyébről. Te tudod, hogy mi volt nekem legkedvesebb e világon. Hol +van Cecilia. + +– Oh, csak hogy élsz, csak hogy visszatértél; szólt a vén dajka szemeit +törülve; nem képzeled, mennyit sirtam miattad; bár egyszer álmomban +tudtomra adta volna valami angyal, vagy valami védszent, hogy nem haltál +meg, pedig annyit imádkoztam hozzájuk, hogy mondják meg. + +– Köszönöm, jó Marina. De most szólj arról, a miről én gondolkozom. + +– Igaz, igaz. Tudod, hogy a jó királyné meghalt; milyen áldott teremtés +volt; hogy szerette Ceciliát, akár csak az édes anyja. Szegényt, hogy +elválasztották kedvesétől, azért, hogy Jagellóhoz menjen nőül, – Cecilia +annyiszor elbeszélte nekem azt a jelenetet és én mindig sirtam rajta. De +megáldotta az Isten, – Jagellóval is boldog lett, s most már idvezült az +égben. + +– De szólj Ceciliáról. + +– Hiszen azt cselekszem. Hedvig királyné nagyon szerette őt, mindig +ohajtá, hogy őt boldoggá tehesse. Mert hiszen nem csak egy helyen terem +boldogság a földön. Ime a királyné is, midőn elhagyá örömeit, azok +helyett üdvöt talált. + +– De te megölsz engem félretéréseiddel. Szólj, mit tett Cecilia, midőn +azt hallá, hogy elestem? + +– Ne mondasd azt el velem. Sirt, kétségbe volt esve, megakart ő is +halni, ne kényszerits e napokra emlékeznem. Évekig gyászruhát viselt +miattad és zárdába akart menni. + +– És hol van most? + +– A királyné sajnálkozva látta a szép gyermek hervadását s mindent +elkövetett érte, hogy őt ujra felviditsa; elhordta magával utazni, a +fényes lovagjátékokba, miket sógora Zsigmond király adott: egy ily +leventés játék alkalmával egy délczeg ifju magyar lovag választá magának +Cecilia szinét, a violaszinű gyászt, s e szin mellett teteté a győztes +fejére a pályakoszorut. A lovag szép volt és merész. A királyné sokat +suttogott a leány fülébe. Az ifju nem sokára megkérte Cecilia kezét. +Templin gróf épen akkor haldokolt – a haldokló kivánsága volt, hogy +Cecilia menjen hozzá. S ki tagadhatná meg egy haldokló utósó kérését? + +– Tehát csak ugyan jobb lett volna halva maradnom. + +– Ne szólj igy Sztanisa; látod, Vilmos herczeg is meg tudott válni a +királynétól. + +– Emlékezem rá, most még jobban, mint valaha. – Szólj Marina: kinek +hivják azon embert, a ki elrablá őt tőlem? + +– Rozgonyi István. + +– Emlékszem rá. Egyszer láttam, de még egyszer fogom látni. + +– Mit akarsz Sztanisa? + +– Fel akarom őt keresni. Ha boldoggá tudta tenni, a kit én azzá tettem +volna, ugy áldja meg őt az ég, áldásomat hagyom nála; de ha általa +boldogtalan lett az, a kit én oly forrón szerettem, – ha ő durva, bántó +kezekkel nyul ahoz, a kihez én csak imádkozva mertem járulni: akkor +Isten irgalmazzon neki. Ha egy könyet fogok e nő szemeiben látni, csak +egyetlen panasztevő könyet, – megölöm azt az embert, Marina, – megölöm. + +A vén cseléd zokogva borult a jövevény kezére. + +– Most áldjon meg az Isten, én megyek egy országgal odább; szólt, +köpenyét vállára vetve a lovag s távozni készült. + +– Hová mennél késő téli éjszakán? maradj itt bár reggelig pihenni. + +Inkább pihenhetnék egy ostromlott várban, mint e házban itt, a hol +minden tárgy, minden ablak ő rá emlékeztet. – De mégis jer, vezess végig +a termeken. Szeretném még egyszer látni a tárgyakat, a mikhez ő közel +volt, bár köztük nem maradnék ezért a világért. Hadd lássam még egyszer +arczképét, a milyen volt akkor a midőn még az enyim volt. + +A vén cseléd vevé lámpáját és a kulcsokat s körülvezette Szávát a +kastélyban. + +A szomoru ifju itt-ott elmerengve megállt. – Emez ablakból szokott ő +kinézni, innen várta őt, mikor messziről jött. – Amott áll a szék, +melyen himzeni szokott, a himzőráma a falnak támasztva. – A por belepett +minden butort, a hárfa hurjai leszakadoztak, s réz kalitkából eltüntek +az énekes madarak, a virágcserepek asszú kóróit beszőtte a pók. A lég +maga is oly fülledt, oly nyomasztó. Semmi sem él itt. Még az ősök képei +is megfeketültek, mintha még a képek is jobb szeretnének már meghalni, +ha semmi sem él körül. + +Végre a kerti szobácskához értek; Száva keble nyugtalanul dobogott. +Annyi boldog óra kedves emléke éledt fel egyszerre fájdalmas szivében, +miket e kisded szobában töltött. Felnyitották, belépett. Eltakarta +szemeit, annyi emlék rohanta meg egyszerre keblét. S csak egyenkint +kezdte azután sorba nézni a tárgyakat. Mindenüve odaképzelé őt magát, +azon arczczal, melynek még csak az ő számára volt mosolya. Végre +meglátta arczképét, azt a nyájas szelid arczot, épen ugy, a hogy a +szivében meg volt tartva, azon szelid kék szemekkel; azzal a +rózsapirulással, azon ábrándos kifejezésü ajakkal. Még egyet lépett s +ott ijedten visszarezzent. A hely, mi ez arczkép után következék, üres +volt, egy levett ráma foltja látszék ott csupán. Ott az ő saját arczképe +állt egykor, kedvese mellé akasztva, s az most le volt véve onnan. + +Keserű elfogódással rogyott a lovag a karszékbe. „Hát még innen is +száműztek!“ Annyira el van vetve emlékem, hogy még arczképem sem lehet +az övéhez közel többé. – Isten veled jó Marina, te is elfelejtettél már +félig, felejts el most már egészen. + +A vén nő sirva kulcsolta magát az elsiető lovag kezére; „nézd mint zug, +mint dörömböl a zivatar“ kiálta a lovára pattanó után. + +– Hadd zugjon, dörömböljön. + + +III. + +Az ember szereti magának vetélytársát ugy képzelni, mint egy gyáva +haszontalan embert, kivált a szerencsés vetélytársat. + +Ki lehet ez a Rozgonyi? kérdé magában Sztanisa. Bizonyosan valami durva +dölyfös olygarcha, egy szeszélyes bitang kényur, a ki rablovára +fészkiből ijesztgeti a kényére hagyott jobbágy-népet; egy gyáva kéjencz, +a kinek orgiáit zsoldos sereg őrzé, kinek arcza csak a bortul tud +pirulni s elsápad, ha csatáról van a szó. + +Ilyen képet feste ő magában vetélytársa felől. + +Egy napon a lengyel király magához hivatta Sztanisát, legjobbik bajnokát +harczosainak, most már lublói kapitányt, kit azon időben szokásosan +diákra forditott néven Zavissius Nigernek neveztek. + +– Jösz, hogy elmenj; monda Jagelló a belépő ifjunak. A magyar és lengyel +trón kibékült egymással. Magyarországot veszélyes ellenség fenyegeti, az +ozman; segitenünk kell rajta, hogy megmaradjon. + +Száva leütötte fejét, arra gondolt: hogy ha Magyarország elveszne, +vetélytársa is ott veszne benne, és hallgatott. + +– A harcz már megkezdetett, folytatá a király, s szégyen lenne ránk +nézve, ha ott nem lennénk benne. A nikápolyi mezőn, hol tizenhárom év +előtt a frank és magyar sereg csatát vesztett, most ujra megütközének a +magyarok, és a nap diadala lemosta a gyalázatot a nikápolyi csatatérről; +az ozman hadvezér nyolczvanezer emberéből csak a testőreivel menekült +meg. + +A kard nyugtalanul zörrent meg Száva kezében. + +– A győzelem hősei: Losonczi László, a vajda; Marót, a magói bán, s az +ifju Rozgonyi István, mindnyája közt a legvitézebb. + +Száva arcza hirtelen lángra gyuladt e szavakra. Vetélytársának hire +villámként futott át lelkén s uj vágyakat teremte abban. + +– Én e nevekhez még egyet akarok adni, szólt tovább Jagelló, – e név a +tiéd, s arczod szinéből látom, hogy te e dicsőséget óhajtod és meg fogod +érdemelni. + +És valóban le lehete olvasni a bajnok arczáról azt az élő vágyat, mely +lelkében támadt: vetélytársával versenyt futni a vész és diadal +ösvényén. Nem várhatta, mig a vezérletére bizott dandárok elkészülnek, +rábizta azokat alvezére, Odrovánszky Petőre, s maga előre elment +Magyarországba. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Egy szép nyári alkonyon egy fekete mentés lovag, egyszerű sastollal +kalpagán, ügetett Dédes-vár felé, mely mintegy fél mérföldnyire látszott +az erdők között fényes bádogfödelü tornyaival s zászlós szélvitorláival +egy kerek volkán alaku halom tetején. + +Egy keresztut összejövetelénél egy másik lovag akadt hozzá, egyszerű +gombos dolmányban, lengő fehér kócsagtollal, nehány csatlóstól kisérve. + +– Áldjon a szent szűz, nemes lovag; szólitá meg a sastollas a vele +találkozót. Nemde, ez itt Rozgonyi vára? Rég volt, hogy Magyarhonban +jártam, nem ismerem ki magamat. + +– Fogadj Isten, bajtárs; viszonza a kócsagos. Melyik Rozgonyit keresed? +Lőrincz és János még a nikápolyi mezőn elestek. + +– Azt a Rozgonyit, a ki értök boszut állt, Istvánt. + +– Ugy légy üdvöz, az én vagyok. Szivesen fogadott vendége leendsz +házamnak. + +– Én lengyel vagyok. Győzelmeid hire hozott ide hazámból. Királyom +engedelmével zászlóid alatt akarok küzdeni. + +– Örömmel fogadlak. Nehány nap mulva ugy is indulunk Szerviába. Egy jó +vitézzel többen leszünk. + +– Te oly sürűn jársz csatába, pedig nőd van itthon, oly szép, oly +bájoló. + +Tedd hozzá: és olyan jó. + +– Boldog is vagy? + +– Két fiam van. + +A lengyel felsóhajtott. + +– S még is elhagyod őket, hogy a harczba menj? + +– Őket védelmezem ott is. Az ellenséget jobb nem várni, mig a kapuig jő, +hanem elébe menni. Nem a dicsőségért harczolunk mi, hanem azokért, a +kiket szeretünk. + +E beszéd-közben kiértek a lovagok az erdőből, mely a vár előtt terült, s +a tisztáson, mely zöld pázsitjával vevé körül a sánczokat, egy csoport +gyermeket pillantának meg, kik részint a közellátszó helység praedialis +nemeseinek, részint a várőrség csatlósainak fiai, ott a téren háborut +játszottak. + +– Nézd, az ott köztük az én nagyobbik fiam; monda Rozgonyi az idegennek. +A fiuk korán szoknak a háboruhoz. Nem csoda. Ily időben, mikor a pap is +oldalára kötött karddal megy misét szolgáltatni, s a földmüves +kaszájával majd füvet vág, majd hadakozik, lám a gyermekek is csatát +játszanak. Nézd kétfelé osztják egymást, az egyik lesz a magyar, a másik +a török. Emezeknek turbánt kötnek. Ah, de hiszen ez nagyon egyenlőtlen +harcz lesz; a magyar félen csak nyolczan vannak, mig amott tizenhatan. – +Az én fiam vezeti a magyarokat. Nos fiu, meglásd, mire mégy. Álljunk meg +és nézzük el, mit tudnak. + +A két lovag megállt az erdőszélben, a gyermekektől észre nem vétetve, a +csatlósok előre; Rozgonyi mosolygó örömmel nézte a kis csapat gyermek +háboruját. + +A magyar csapatnak három szinü selyem zászlója volt, a törököknek +félholdas lófark. A ki a másik lobogóját elveszi, az a győztes; ez volt +a kölcsönös hadijog. + +A török félholdat formált, a magyar egy négyszögöt. Jó hajlós fiatal +pálczák valának a fegyverek, vadalmával voltak tömve a vitézek zsebei; +ez vala a munitió. + +A bodzafa-tülkök rivallására felkiáltott a két sereg, a török Allaht +orditva, a magyar István királyt, s azzal elkezdének repülni a vadalmák. +Mint az igazi csatában, lövöldözés volt itt is az első, itt-ott koppant +a vadalma, de senki el nem esett még. + +Mikor a töltés elfogyott, riadó harczkiáltással rohantak a törökök a +magyar hadra, ez mintegy ötven lépésnyire bevárta őket, akkor megfordult +s el kezde futni. + +– Ne hagyd magad fiu, monda Rozgonyi mérgesen. + +De nem kellett azt félteni. A téren négy almafa állt, allja teritve +savanyu gyümölcscsel, a magyar had azok mögé vonta magát s akkor +hirtelen neki fordulva a rohanó ellennek, kemény tüzeléssel visszaverte +a támadókat. + +Azok visszavonultak lőtávolságnyira; ott haditanácsot tartottak, +hadseregüket kétfelé eloszták, az egyik ott maradt a lófarkkal az +ostromlottakkal szemben, a másik a hátuk mögé került s onnan támadt +rájuk. + +– No most mindjárt bekeritnek; kiálta Rozgonyi István, mintegy +önkénytelenül segitni akarva játékában. + +Ez azonban hirtelen hármat vitézei közül ott hagyva a vaczkor positió +közepett, kik irtózatos almakartácsolással tarták vissza a hátul +kerülőket, addig ő ötödmagával kirontott hősi elszántsággal a zászló +körül maradt figyelő hadtestre, s daczára az ellene intézett +vadkörte-zápornak, közé tört a zászlóőröknek, egyet kettőt a földre +terite közülök, a többit bajtársai foglalák el, mig ő maga a +zászlótartóval eredett birkozásba, s a lófarkat kitekerte a nálánál egy +fővel magasabb siheder kezéből. + +Ezzel vége lett a harcznak. + +– Helyes fiam, helyesen! kiálta Rozgonyi előnyargalva az erdőből. A fiu +meglátta apját s azzal hirtelen ratificálva a békekötést, örömrepesve +futott apja elé, a ki fölvette őt lovára s ölébe ültetve, össze-vissza +csókolá. + +– Legyőztük a törököt, – szóla kipirult arczczal a fiu. + +– De nagyon kevesen voltatok ti. + +– Hisz azért voltunk magyarok; viszonza a fiu büszkén. Mindig kevesebb a +magyar, mint az ellensége. + +Rozgonyi meg akarta simogatni fia kiizzadt homlokát, a gyermek azonban +mindig ugy forditá fejét, hogy kucsmáját jól szemére huzhassa; végre +kisült, hogy a homlokán egy jókora ütést kapott, melytől egy fél ujjnyi +vonás dagadt fel rajta. + +– Egy kis sebet kaptam, monda a fiu vidoran, midőn apja a rejtegetett +daganatot fölfedezé. Anyám ugy is azt mondja mindig: hogy hozzád legyek +hasonló. Aztán neked is van egy sebhely a homlokodon, már most nekem is +van, épen ott azon a helyen; most már anyám egészen hasonlónak fog +hozzád találni. + +A lengyel önkénytelen sohaja fájdalmasan hangza e vidám csevegés közé. + +– Nézd apám, szólt a fiu suttogva, ez az idegen, a ki veled jő, +könyezik. + +Rozgonyi oda fordult hozzá. + +– Tán neked is vannak gyermekeid, kiket otthon hagytál? kérdé tőle +résztvevő hangon. + +– Senkim, senkim a világon. A szél homokot futt szemembe. + +Ez alatt a várhegy alá jutottak a lovagok; a magas hegy tetejére +tekervényes csiga-ut vezetett; az akkori idők izletes pompájával épült +várnak mind a négy oldalán kiálló gömbölyü tornyocskák voltak, mulató +helyekül emelve. E tornyocskák egyikében a lovagok egy fehér hölgyalakot +pillantának meg messziről, a mint egy helyen a sürü bükkerdőből kiértek. +A hölgy fehér kendőjével látszék arra integetni. + +Rozgonyi sarkantyuba kapta lovát, a lengyel visszarántá a magáét. + +– Az ott talán a te nőd? kérdé elfogódott hangon Rozgonyitól. + +Rozgonyi fejével inte, mig fia kis kalpagját forgatva kezében, üdvözlé +vissza anyját. + +Az ut második kanyarodásánál ismét a másik tornyocskában láttatá magát a +nő, és igy sorban mind a négyet végigjárta, a honnan az érkezők elébe +lehete nézni, s mikor azok a felvonó hid elé érkeztek, már a nő ott állt +a kapuban s szende örömmel borult férje keblére, mig kisebb fia, kit +kezén vezetett, gagyogva ölelte át apja térdeit. + +– Nézd anyám, a törökre voltam! kiálta a nagyobbik fiu gyermekes +dicsekedéssel, az elrabolt lófarkat mutatva. + +– Én pedig most fogok menni; monda kedélyesen Rozgonyi. A király +kinevezett fővezérnek, megengedte, hogy seregeket gyüjtsek. A hadriadó +mindenütt viszhangra talált az országban; a legjobb vitézek utban vannak +a tábor felé; még más hazákból is érkeznek bajnokok; de im hol maradt +utitársam? – szólt széttekintve, midőn a lengyelt nejének be akarta +mutatni. + +A lengyel valahol elmaradt az utat rejtő bokrok mögött, ott megállt az +ölelkező férjet és nőt nézve és általuk nem láttatva. + +Az évek előtt karcsu halvány hajadon most délczeg amazoni alakká virult +fel; a rejtett tűz szemeiben meleg napsugárrá nyilt ki; arczán a szűzi +epedést a boldog nő szelid szenvedélye váltotta fel; a gyermeki, +hajadoni szépségek helyét a még kedvesebb női és anyai bájak foglalták +el. + +A lengyel lehajtá fejét s azon gondolkozott, hogy ne forduljon-e vissza? + +– Lovag! lovag! kiáltozá a kis fiu, vesszőparipáján elébe nyargalva. +Apám vár reád, azt hiszi elvesztél. + +A lengyel leszállt lováról, megveregette a gyermek arczát. + +– Apád lovának szárnyai vannak, monda neki könyező tréfával, az enyim +csak gyalog jár. – Azzal átadta lovát az odaérkező csatlósoknak, s +dobogó szivvel és égő arczczal hagyá magát a kis fiu által szülőihez +vezettetni, százszor elmondva magában az álnevet, melyet fölvett, hogy +el ne felejtse. + +Hanem arra nem volt szükség; Rozgonyi nem kérdezé vendége nevét s neje +szives üdvözlettel fogadá az ismeretlent. + +– Nem ismert rám, monda a lengyel magában keserűen, pedig én minden +vonásában most is látom hajdani menyasszonyomat. Ugyanazon szép szemek, +ugyan az a mosolygás, még tán szebb, mint akkor volt, virággá nyilva +mind az, a mit én csak bimbózni láttam. És ő boldog – s még csak nem is +gyülölhetem érte. Hisz rá nézve meg vagyok halva. + +A szép amazon férjével nyájasan beszélgetve, fölvezeté kedves vendégeit +a vár termeibe; ott kiültek az erkélyre, honnan az egész Sajó-völgyön +végig lehete látni, mely a méla holdvilágnál azt a tündéries csillogást +kezdé fölvenni, mely szint ad az éjszakának. + +Cecilia férje vállára támaszkodva, félig kihajolt karcsu termetével az +erkély korlátján; hosszu szőke hajfürteivel játszott az esti szellő; a +lengyel ott állt a boldog pár mellett összefont karokkal, s mélán +tekinte maga elé. Minő kietlen táj mondá magában; köröskörül puszta +erdők, a hegytetők nagy kopasz kövekkel koronázva, a szük sötét völgyben +semmi sem szól, csak egy fehér folyam bujdosik rajta nagy csendesen +keresztül; a távol Kárpátok aczél határt vonnak a látkörön; minő szomoru +vidék. + +– Nemde, lovag, – szólt a nő a lengyelhez, észrevéve annak hallgatását s +beszédre akarva hozni, – ön vidékünket csodálja; nemde gyönyörü táj ez a +mienk? + +E zöld illatos erdő itt a Bükk; ama sziklaóriás ott fehér homlokával az +Örvényköve, őseink áldozóhelye; e bujdosó ezüst patak itt alant a +Szinyva; s azok az ősz sziklakirályok ott messze, kik ezüst trónjaikban +sorban látszanak ülni, az Lengyelország határa, nemde gyönyörű táj? + +– Gyönyörű viszonzá a lengyel s kedve lett volna magát az erkélyről száz +öles mélységbe levetni. + +Annak, a ki boldog, gyönyörű minden vidék, a boldogtalannak zordon +mindenik. + +Ujabb vendégek érkezése hangosabbá tette a termeket. A környék főnemesei +megtudva Rozgonyi haza érkeztét, siettek őt, mint a magyarországi hadak +összes fővezérét üdvözölni, néhány óra alatt számos társaság szaporodott +össze Dédesen, mind az ország akkori legjobb, legbátrabb vitézei, köztük +nehány bajnok hirü praelatus is, kiket a vár ura és urnője együtt +fogadott el, s mint az akkori családias életrend hozta magával, az urnő +is részt vett a következett áldomásban, bárha a vendégek között kivüle +egy nő sem volt jelen. + +Lakoma fölött nemes illedelem vezérlé a vendégek mulatozását; beszédeik +tárgya eleinte merőben országos és vallási ügyek körül forgott, s midőn +egyszer megindult a kalandmesélés, s a kedvre derült férfiak, mint tarka +röppentyüket, eregeték anecdotáikat, ezeknek egyik sem adott arra okot, +hogy bármely szemérmes arcz elpiruljon hallásukra. + +A lengyel csendes volt és gondolkozó. Ott ült Cecilia mellett balról, +mig Rozgonyi jobbját foglalta el. A jó magyar urak azt hitték, hogy nem +tud magyarul, s a mit keveset tudtak lengyelül, elővették, hogy őt +beszédre hozzák, de egyes szavaknál nem birtak belőle többet kicsikarni. +Nem igy akarta ez őket látni, őt bántotta, hogy oly nyájas hozzá minden +ember, hogy Ceciliát mindenki oly tiszteletben tartja. Szerette volna, +ha durvák lettek volna hozzá, ha kötekedtek volna vele, hogy beléjök +veszhetett volna; leste, hogy mikor fog valaki egy illetlen szót +kiejteni, mely által Cecilia legtávolabbról is bántva legyen, hogy akkor +annak keztyüjét vethesse s bemutathassa, hogy egy szó miatt meg tud +halni érte. Mind hasztalan; a magyar urak figyelme az idegen vendég +iránt nem volt kisebb, mint tiszteletük az urnőhöz. + +Végre hozták a billikomokat. Most, most, gondolá magában a lengyel, a +bor elfogja oldani szenvedélyeiket, s megfeledkeznek magukról. + +De a bor is csak növelte lelkületükben, a mi szép volt és nemes. +Áldomásaik hazáért, dicsőségért hangzottak; győzelem és Magyarország +örök élte szentesité a fölemelt billikomot, s ha egy-egy pohár az +urnőnek szállott, annyi gyöngédség, annyi hizelgéstelen nemes +magasztalás volt a köszöntésben. + +Végre Rozgonyiné maga töltetett magának egy billikomot s azt fölemelve +oda fordult a mellette ülő lengyelhez, ki egészen elveszve gondolatában, +alig vette előbb észre, mint mikor a legcsengőbb hangon e szavakat hallá +magához intéztetni. + +– E pohár a lengyel barátság tartósságáért. + +S azzal Rozgonyiné koczczantásra tartá serlegét a lovag elé. + +Ez, mintha az ég szakadt volna rá, összerezzent; a vitézek körüle mind +fölugráltak székeikről, zajos pohárcsengés közt harsogtatva az urnő +áldomását, mig a lengyel a kábitó hangzavarban ámolyogva kelt +fölhelyéről s fölvéve serlegét, reszkető kézzel nyujtá azt koczczantásra +Cecilia felé. + +Rozgonyiné mosolyogva huzta vissza serlegét, kikerülve a koczczantást, +mire a lovag még nagyobb zavarba jött. + +– Üres pohárból akar ön velem áldomást inni? szólt kedélyesen mosolyogva +a hölgy, s inte egy apródnak, hogy töltse meg a lovag serlegét. + +A lengyel arcza égett, mintha fejében volna szive, s megtöltött serlegét +oly resignatioval ürité ki, mintha bürökkel lett volna az tele. + +Ez áldomás után Cecilia bucsut vőn vendégeitől s eltávozott körükből. + +A lengyel égve várta e pillanatot, hogy a férfiakkal egyedül +maradhatott. Látta őket mosolyogni, midőn Cecilia azt mondá „ön üres +pohárból akar inni?“ s lelkében égett a keserű láng, őrjöngő vágy, +egyedül maradhatni azokkal, kik nevettek, midőn azon nő, ki őt egykor +imádta, most annyira sem ismerte meg, hogy pohárral és tréfás +enyelgéssel fordult felé. A nő eltávozott; most már kezdődni fognak a +bacchanaliák, gondolá magában romboló gyönyörrel. A férfiak leiszszák +magukat, kötekedni fognak, elménczkedéseket teendnek Ceciliáról, +Rozgonyi el fogja azokat hallgatni, tán épen nevetni fog fölöttük, s +mint fogja ő akkor egész dühét keserű lelkének az egész társaság arczába +vágni s kiomló vérével adandja tudtára a feledékeny nőnek, hogy volt egy +ember, ki egykor érte élt, s ki most érte meghal. + +De ujra csalódott. Rozgonyiné távoztával a vendégek is mind fölkeltek +helyeikről, s a szokásos egészség-kivánás után eltávoztak az apródók +által kimutatott háló teremekbe. Őt maga a házigazda fogta karon s +kitüntető szivességgel vezeté háló szobájába. + +A lengyel magneticus iszonyattal érzé azon ember érintését karján, kit ő +egyszerre gyülölni és becsülni kénytelen. + +Háló szobájába lépve, Rozgonyi inte a követő apródnak, hogy a hozott +karos gyertyatartókat tegye az asztalra s távozzék, – azzal megmutatva +kész fekhelyét vendégének, szivesen megrázta kezét, boldog éjt kivánt +neki s távozni készült. + +A lengyel széttekinte a szobában; nyoszolyája fölött kardok, csákányok +függtek, átellenben vele három arczkép, melyeknek láttára a lovag +elkiáltá magát s hátra tántorodott, hogy a nyoszolya-mennyezet oszlopába +kellett kapaszkodnia. + +A távozó Rozgonyi, vendége kiáltását hallva, visszatért az ajtóból s +aggódva kérdé tőle: mi baja? + +Az folyvást elámultan tekintve a képek felé, reszkető kézzel oda +mutatott s alig érthetően hebegé: „e kép!“ + +– Ez arczkép itt szélről az enyim; szólt Rozgonyi magyarázó hangon. Az +ott középett nőmé, mint menyasszonyé. + +– De amaz ott! vágott közbe a lengyel, a legcsodálatosabb +érzelemhevüléssel mutatva a harmadikra, mely a nő arczképe mellett bal +felül volt, s egy ifju lovagot ábrázolt, mosolygó gyöngéd arczczal, +lengyel apród öltözetben. + +– Ez arczkép, szólt Rozgonyi komoly ihlettséggel, nőm egykori jegyesének +képe, kinek szerelmére örökké büszke lehet, s nem kell soha szégyelnie a +könyeket, miket halálának emlékére hullat. Hiszen hallhattad Cserni +Száva nevét; nemzeted évkönyveiben örök helyet foglaland az el; kit +szeretett a nő, irigyelt a férfi, rettegett az ellen, – kit lelke +erényei s harczi vitézsége kortársai közt legelsővé tőnek. + +– Megállj! kiálta közbe a lengyel kigyuladt arczczal, magánkivül ragadva +meg Rozgonyi kezét. Ne tovább! Ez arczkép enyim. – Én vagyok Cserni +Száva. + +Rozgonyi csodálat, öröm és meglepetés által elfogultan tekinte szótlanul +a lovag arczába, melyen azon örömteljes megszégyenülés pirja lobogott, +melyet nemes lélek érez magához hasonlók által legyőzetve. + +– Hiba volt tőlem nevemet kimondanom, szólt Száva reszkető hangon; de +nem türhettem, hogy nevemet dicsőitni halljam az által, ki nálamnál +nagyobb és nemesebb. + +Rozgonyi még mindig elfogódva szoritá vendége kezét. + +– Miért sirattatod magadat, hogy ha élsz? + +– Nem élek senkire nézve. Hadd legyen holt hirem ezután is. Elestem +becsületes harczmezőn, hadd nyugodjék ott emlékem; jól esik tudnom, hogy +azok, kik szerettek, megsirattak s nem felejtettek el. A feltámadás, +mely börtönömből ujra előhitt, uj alakot adott arczomnak; a világ nem +ismert rám s én sem a világra többé. Hogy még nevem se legyen ismerős, +azt is elváltoztatám latinra; most Zavissius Nigernek neveznek, Cserni +Száva meg van halva. Csak azért jött vissza a sirból, hogy meglássa azt +a hölgyet, kiről annyit gondolkodott, és ha boldogtalannak fogja +találni, boszut álljon érte, ha pedig boldognak látandja, megáldhassa +azt, ki őt azzá tevé. – A lengyel szavai mindig tompábban hangzottak. – +Rozgonyi, fogadd el ez áldást; egy halott áldása az, kinek üdvét vetted +el – s ki téged ezért szivéből megáld. + +A két férfi nem tarthatta magát tovább; zokogva borultak egymás nyakába +s hevesen, forrón ölelkeztek össze, könyeik sebesen folytak és e köny +oly jól esett mindkettőnek. + +– Most egy komoly szót hozzád Rozgonyi; szólt Száva indulat-kitörése +elcsendesültével. E szavaknak, e titoknak örökké rejtve kell maradniok a +világ előtt; de kivált egy lényre nézve. Te tudod, hogy kit értettem. +Soha se tudja meg ő, ne is sejthesse soha, hogy én még most is élek. Én +büszke vagyok azon becsülésre, mely engem mint holtat illet, s az élet +nem oly kedves előttem, hogy az emléket elveszitsem érte. Igérd meg hogy +soha sem fogod előtte e titkot elárulni. + +– Fogadom, lovag, de csak kölcsönben. Viszont te is igérd meg, hogy +megteended azt, a mire kérni foglak. + +– Egy van csupán, a mit nem tennék meg; ha azt nem kivánod tőlem, mást +mindent teljesitek. + +– Halld. Én holnap elutazom a csatába, mely ugy látszik, hogy általunk +megkezdve nem általunk fog véget érni. A harcz, melyet viselünk, annyi +bajnoknak került már éltébe, kik nálamnál jobbak, vitézebbek voltak, – +ki tudja, nem maradok-e én ottan? Valahányszor ellenség elé készülök, +egy gondolat szokta lelkemet háboritani: mi lesz nőmből, két apró +gyermekemből, ha én elveszek? kire maradnak itt? rokonaim kiforgatják +őket javaikból vagy gyülöletes mostohájuk akad s elpusztulnak. Érzem, ha +e gondolat nem bántana, vitézebb volnék. Szegény nő! Isten két férfit +mutatott számára, kiknek mind egyike oly hőn, oly igazán tudta őt +szeretni. Minő csapás lenne rá nézve, ha egyszerre elveszitené mind a +kettőt. + +– Attól tartok, szólt közbe Száva komolyan, hogy épen azt fogod kérni, a +mit nem teljesitendek. + +– Lovag te szeretted őt, szereted most is, mert őt elfeledni nem lehet. +Igérd meg, hogy mig én a csatából vissza nem térek, nem hagyod őt el, és +ha ott veszek, nem hagyod el soha. + +Száva hallgatva tekinte maga elé. + +– Egyikünk érdeke sem forog itt kérdésben, hanem az ővé, monda Rozgonyi. +Az ő sorsa ne legyen koczkára téve. Midőn érted viselte a gyászt, én +boldoggá tettem őt. Lehet, hogy én értem fogja majd viselni, de én +nyugodtan fogok alhatni a sirban, ha azt tudom, hogy te élsz. + +Száva elérzékenyülten szoritá meg Rozgonyi kezét, elforditva arczát, +mintha a lelkében támadó gondolatot akarná előle elrejteni, rebegé, nem +fogom őt elhagyni. + +Rozgonyi még egyszer megölelte nemes vetélytársát s azzal magára hagyta +őt. + +Száva lehajtott fővel térdelt le Cecilia arczképe elé s megcsókolá a +mosolygó kép kezét, s egész éjjel ott ült a három arczképen merengve s +valami nagy nehéz gondolattal küzködve magában, melynek még nem birt +határozott alakot adui. + +A szines ablakokon betörő hajnalfény még mindig ébren tünődve találta őt +s nem sokára hallá a távozó csapatok kürtrivallását, hallá, mint +dobognak a lovak a leeresztett hidon keresztül. Nem mert utánok nézni. +Érzé, hogy akkor nem lehetne elég erős, határozatát megtartani. + + +IV. + +A sors ugy akarta, hogy e két rokonfaj, a magyar és török, mely külön +mindenik képes lett volna a félvilágot meghóditani, ugy találkozzék +egymással, hogy a kölcsönös küzdésben örökké egymás erejét fogyaszsza. + +Folyt már a harcz a magyar és ozman között; Európa népei nézték +messziről; a kik távul estek, imádkoztak, hogy meg ne hallják a vad +pogány szavát; mig azok, kik a két harczos nemzet közé jutottak, majd az +egyiknek, majd a másiknak hódoltak meg, a melyik épen győztes maradt. +Utolsó vonaglásaiban volt már Szerbország is; egyik vára a másik után +esett el; pártoskodás, hűtlenség megbénitá erejét. + +Galambócz várában Lazarevics volt a szerb parancsnok; s mikor már e +váron kivül alig volt valamije a veszendő országnak, Lazarevics látva, +hogy azt ugy sem birja megvédeni, fölajánlá Zsigmond királynak +tizenkétezer aranyért. + +Zsigmondnál, mint a krónika mondja, mindig nagy szűke volt a pénznek; +igy történt, hogy a dobra ütött vár a pénzesebb árverő, az ozman kezébe +jutott, s mit a király tizenkétezer aranyon megvehetett volna, azt +később ugyanannyi ember életen sem vásárolhatta vissza. + +Galambócz a Duna mellett egy emeltebb parton épült bástyafészek, melyet +erőssé tesz az a helyzet, hogy hozzá közel sehol emelkedettebb pont +nincs. Azon időben, mikor még az ágyuk hatalma nem volt annyira +ismeretes, magas párkányos tornyai voltak a várnak, s az előtte +elkanyarodó Duna öblében egy természetes kikötő, a hol a gályák a vár +tornyairól minden oldalról megvédethettek. + +A hogy a vár a félhold uralma alá jutott, Zsigmond átlátva, hogy innen +mindig nyilt ajtaja lesz a töröknek Magyarországba ronthatni, – az +átelleni parton egy másik erősséget emeltetett, melyet később +Lászlóvárnak neveztek. + +A mint az ellenvár elkészült, Zsigmond összegyüjté hadait, s megindult +Galambócz ellen; az összes sereg vezérletét Rozgonyi Istvánra bizva, +mint kinek nevéhez akkor a hadsereg legjobban ragaszkodott. + +Lászlóvárra érkezve, haditanácsot tartatott a király, melyben a főurak, +– akkor mindegyik saját banderiumainak vezére, – személyesen +megjelentek. A sok aranytól csillogó ur között lehete látni egyszerű +szőrmezben egy pár püspököt is, az ércz mellvas keresztül csillogott a +fekete öltöny nyilásain. + +A fővezér, kit egyszerű ércz öltözetében alig lehete a többi +közlovagoktól egyébről megismerni, mint vezéri tollas botjáról, valahol +a többiek közé elegyedve foglalt helyet, szüntelen értekezve kémeivel, +nyargonczaival s alvezéreivel, mig a király udvaronczai folyvást +Zsigmond körül sürögtek, tréfálózva, nevetgélve, köztük a kegyelt vajda +Stiborice, kit mindenütt meg lehete ismerni nagy hasáról, mindig kaczagó +képéről, félig franczia, félig cseh, imitt-amott magyar, de tarka +öltözetéről s hires udvari bolondjáról, a kit mindenüve magával vitt, +még a haditanácsba is. + +A körülmények rövid összevetése után Rozgonyi a király elé lépett s +leteritve előtte a hely térképét, haditervét tanácskozás alá bocsátá. + +Az egész hadsereg a lászlóvári ágyuk födözete s az éj sötéte alatt +átkelendett a tulsó partra, ott a derék sereg körülveendé a várat, s mig +a közel halmokra fölállitott ágyuk annak bástyáit lerontják, addig a +csapatok felváltva csatázandnak a vár segélyére érkező +ozman-csapatokkal. A vár kelet felől levő bástyái a leggyöngébbek, az +ott törendő résen a láncsások rögtön ostromolni fognak, mig a nyugoti +oldalon a tömötten álló házakat szurok-kanóczokkal felgyujtandják és +kényszeritendik a várőrséget gályáikra menekülni. A további győzelem az +Istené. + +– A terv minden oldalról helyeselve lőn, csupán Beczko, Stibor bolondja +szólalt föl ellene. + +– Azt, hogy miként menjetek át, szépen elvégeztétek urak, már most +határozzátok azt, hogy hogyan jöttök vissza. + +A vitézek felkaczagtak a bohócz ötletére. + +– De tréfán kivül, vezér, szólalt közbe egy udvaroncz – arra nem +gondoltál, hogy ha az ellenség tulnyomó erővel talál ránk támadni, a +galambóczi gályák elzárhatják előlünk a visszatérést a Dunán. + +– Ha mi magyarok ellenségeinket akarnók számlálgatni, viszonzá Rozgonyi +nyugodtan, ugy jobb lenne visszamennünk Ázsiába, mert a magyar a mióta +itt van, mindig ugy állt és áll ellenségeihez, mint egy a tizhez. Ha +Amurát maga fog jönni, itt is király álland vele szemben. Máskor is +beszéltünk már vele, Isten segélyével most is elébe állunk: Zsigmond +király ugy is tartozik neki valamivel, a mit még nem fizetett vissza. + +A király találva érezte magát s hevesen kapott kardjához. + +– Jól mondád vezér, ugy monda, bár ugy lenne, hogy vele találkozzunk. A +szent szűzre! kedvem volna elébe menni, hogy ha magától nem jő. Holnap +ilyenkor ágyuink dörgése viendi neki hirűl, hogy itt vagyunk. Te +szállitsd át ma este a hadat, a legelső hajó engem visz át, s +meglátandjuk ki marad el királya oldala mellől. + +A király szavaira nagy lett a lelkesülés; a férfiak siettek magukra +adatni fegyverzeteiket; csupán Stiborzice csinált józan képet az +egészhez; ugy látszék, hogy mikor tanácsra volt szüksége, bolondjáét +szokta meghallgatni, mert ezuttal épen nem sietett a király oldala mellé +furakodni, a hogy azt egyébkor soha el nem mulasztá. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Alig szállt le az éj, midőn a szokatlan dübörgés, mit a hajókra +szállitott ostromágyuk okoztak, gyanitni engedé, hogy a magyar seregek +megkezdték a Dunán-átkelést; Galambócz bástyáiról néha egy-egy világitó +tűzgolyó lövetett fel a magasra, mely néhány perczre kétes tűzvilágot +vetett a környékre; a vörös ragyogványnál kitüntek a Duna fekete tükrén +egyik parttól a másikig evező nehézkes dereglyék, megrakva fegyveres +néppel, lovakkal, ágyukkal: de a várőrség nem akadályozhatá meg az +átkelést, mert a mint gályái a lászlóvári lövegek határába értek, rögtön +jöttek ellenük nagysüvöltve a lánczos golyók, mik megtilták az előbbre +haladást. Reggelre az egész sereg a tul parton volt, a csapatok a vár +körül elhelyezve, az ágyuk sánczkosaraik közé kiszegezve, a halmokon +köröskörül lobogtak a nemzeti lobogók, szűz Mária képével, a török +ijedelmére. + +Alig jött fel a nap, midőn azonnal megkezdették az ágyuzást, mig a +seregek csatarendben telepedtek le körül a mezőn, leczövekelt paripák +mellett. + +A király sátora a Dunaparton egy zöld halomra volt kifeszitve, honnan +végignézhetett az egész táboron. Ott ült Zsigmond udvaronczaival vigan +reggelizve, apródjai, fegyvereit s paripáját készen tartva, álltak +közelében. + +Alig tartott az ágyuzás néhány óráig, midőn a láthatáron köröskörül +egyes porfellegek kezdettek támadni, mikből lassankint fegyveres +csoportok tömegei lőnek kivehetők, a mik az ostromlott vár felé +közeledtek. + +„Jön a török!“ hangzék kivül. + +A király hirtelen föltevé ezüst sisakját, s kardját felövedzve +harczlovára szökött. + +Midőn sátorából kilépett, már ott állt Rozgonyi. + +– Három dandár jő ellenünk, monda a királynak, itt oldalt a Kiuperli +aga, szemben a thessaloniai basa, tul rajta a szultán Begler Bégje. Az +első csapat szedett-vedett csőcseléket hoz magával merő ijesztésül, a +középsőt én vállalom magamra, s ha végeztem vele, fölségeddel együtt az +utolsót fogjuk két tüz közé szoritani. + +A király helybehagyólag inte s maga a vezér által kimutatott helyre +indult, mig Rozgonyi tovavágtatott. + +A dob pörgött, a trombita harsogott mindenfelől, a lovagok felugráltak +paripáikra, a vezér végignyargalt a felállitott sorok előtt, s egy +nyargonczát azon parancscsal küldte az ütegekhez, hogy az ostromágyuzást +folytassák a vár ellen s a gyalogság állja el az alatt a kapukat, mig a +csata foly; – azzal neki indult a szemközt jövő thessaloniai basának. A +megtámadott török magához akarva venni az oldalt jövő Kiuperli által +vezetett aga seregeit, meghátrált a magyarság rohama elől, mit a +Kiuperli által vezetett rendezetlen csapatok veretésnek gondolva, +mielőtt rájuk kerülhete a sor, hanyatt-homlok elrohantak, s ez által a +basa seregeit is rendetlenségbe hozták, ugy hogy az kénytelen volt +gyalogságát cserben hagyva, a megüzött spahikkal a távolban keresni +menedéket. + +Ekkor Rozgonyi hirtelen ellenkező oldalra fordulva, a honnan a Begler +Bég sietett elé válogatott csapataival, midőn az épen szembe csapott a +király seregeivel, oldalt támadt a törökre s a Bég főzászlótartóját +saját kezével vágta le. + +– Rozgonyi! Rozgonyi! hangzott mindenfelől. A vérlepte mező futó, vagy +elesett törökkel volt tele s néhány óra mulva a mily sietve látszottak +közeledni a porfellegek a láthatáron, most oly sietve távoztak. + +A vezér takarodót fuvatott a harczolóknak, s azzal nyargalt vissza az +ostromló sereghez. Az egész csata alatt bömböltek a faltörő ágyuk, a +megütött sáncz után reszketett a körüllevő föld, a mázsányi kövek, miket +a szélüstök hánytak, mennydörögve hullottak le a várba. + +– Nem jól megy igy! kiálta Rozgonyi odaérkezve a lövegekhez, mik a +keleti oldal tornyait tördelték. Nem értitek a munkát, mind csak a +bástyák tetejét tördelitek, a helyett hogy az alját lődöznétek. Ide +azzal a kanóczczal! s azzal leugrott lováról maga állt a legnagyobb +sugárágyu mellé, s azt a legnagyobb toronynak irányozva elsüté. – +Nézzétek, minő rést ütött a falon! küldjetek egy lánczos golyópárt a +kapuőrök közé. Száz arany annak, ki a mecset tornyát eltalálja! – Ekkor +ujra mennydörgött a sugárágyu második lövése. A toronyőrök mind +lefutottak az ingadozó tetőről s a harmadik és negyedik lövésre +összedült az, omló köveivel betemetve a mély árkot, mely a vár körül +volt ásva. + +– Most rohamra! kiálta Rozgonyi, kezébe ragadva egy szűz Máriás lobogót +s a kopjások élén a tört rés felé futott, mindenütt elől rohanva, s már +elfoglalta a ledőlt elősánczot, midőn hirtelen lelkendezve fut elé egy +nyargoncz, kipirult arczczal jelentve: hogy Firuz Bég, a szultán sógora, +uj erővel közeleg a várhoz, a három szétvert dandárt is magához gyüjtve, +már látszanak zászlói a távolban. + +Rozgonyi boszusan tekinte szét. Ez esemény ismét félbeszakitandá az +ostromot. + +– A király már a sikon áll, szólt egy másik segéde, ki akkor érkezett. + +– Ugy nekünk is vissza kell fordulnunk, szólt Rozgonyi szomoruan, nem +ügyelve a szakállos tekékre, miket a várból reá lövöldöztek, s nehezen +látszott megválni a már elfoglalt bástyától; de a közelgő törökhad +zászlóit a környező füst közül is ki lehete már venni. + +E pillanatban rettenetes kiáltás harsogott fel a Duna felől „Jézus!“ és +„Allah!“ hangzék irtózatos vegyületben. Ostromlók és ostromlottak +meglepetve tekintének oda. + +A Dunán felülről egy nemzeti lobogós hajóhad uszott alá fegyveres +vitézekkel megrakva, mely egyenesen a galambóczi kikötőnek tartott, a +hol a török gályák álltak. + +Mindenki bámulva tekinte oda, senki sem tudta, hogy hol veszi magát e +hajóhad és ki vezérli? + +„Jézus, Jézus!“ hangzék ujra s az érkező gályák közül kibontakozott egy, +melynek minden vitorlája nemzeti szinű volt, árboczokon villogtak a kis +szalaglobogók. A hajó parancsnoka egy nő volt, hófehér ruhában, keblén +ezüst pikkelypánczél, mely karcsu amazoni termetét csipőig födözte, +sisakrostélya le volt eresztve, fehér kócsag lengett rajta. + +– Előre! Isten nevében! kiálta csengő hangon a nő, s a török-gályák közé +rohanva, a legelsőt, mely ellene állt, oldalt ütve, elsülyeszté, s a +mint a többi rárohant, azokat egy pillanatban oly irtózatos ágyutüzzel +fogadta, hogy a következő perczben az egész Duna holtakkal és romokkal +lön boritva. + +„Jézus!“ „Jézus!“ hangzott diadalhangon. + +A fehér nő inte kormánybotjával s azzal a kisérő hajók rárohantak a +zavart török hajóhadra; tüzesőként hullott a pusztitó görögtüz reájok s +a hulló szikrazápor közepett, mint egy tul világi bálványkép, állt a +magasztas női alak, vészt, pusztulást hozva a haza ellenségeire. + +Hajója mindenütt ott járt, hol legvadabb volt a viadal; tagjai heves +mozdulatáról lehete látni, hogy valami fanaticus tüz lelkesiti, dolgokat +cselekedni, mikre férfiak is büszkék lehetnének; fehér ruhája ugy +lobogott a szélben, csengő hangja kihallatszott a harczkiáltásból. + +Ki ezen asszony? Kérdezé mindenki bámulva. Még Rozgonyi is elfelede +mindent ez uj tünemény fölött. + +Nem sokára az egész törökhad lángokban állt, vagy el volt sülyesztve; +ekkor a rejtélyes nő horgonyt vettetett a Duna közepén, épen +Galambóczvárral szemben, s elkezdé azt ágyuival a Duna felől lövetni, a +hol az épen legkevésbbé volt védve. + +– Akárki légy, kiálta Rozgonyi, többet érsz nálamnál. + +A hajókon jött sereg ez alatt kiszállott a partra, s az ostromlók +örömujjongva ismerék meg bennök a lengyel király segédcsapatait, miket +egy fekete pánczélos lovag vezetett hosszu sastollal sisakján, melynek +arczvasa le volt zárva. + +Az ujon-érkezettek rögtön otthon találták magukat a csatatéren; vezérük +meglátva Rozgonyit, oda izent hozzá, hogy csak ostromolja tovább a +várat, ő az alatt majd foglalatoskodtatja az ellenséget. + +– Bizonyomra az ajánlat becsületes, szólt Rozgonyi, – elfogadom. S azzal +ujra felkapva a zászlót, kopjásaival megmászta a falakat, maga mindenütt +elől a hágcsókon, s midőn zászlóját a legelső toronyba feltűzte, bámulva +látta, mint küzd egy felől a fekete lovag az ellenség tulnyomó erejével, +egyenkint támadva meg annak dandárait s egyenkint legyőzve, mig másfelől +a Dunán álló hajóról mint rontatja le a fehér nő az ostromlott vár +bástyáit. + +Kik lehetnek ők? kérdé a körülállóktól. Nem ismerte őket senki, még csak +gyanitni sem tudta. + +Egy óra alatt el volt űzve Firuz Bég a sikról, a Dunán el volt égetve a +török hajóhad s a külvár el volt foglalva Rozgonyi által. + +A várőrség a szűk belvárba szorult, hova a rejtélyes asszony hajójáról +folyvást szurokkanóczos lángtekék repültek, s a viztől el levén +szoritva, ostrom nélkül is kénytelen leendett magát feladni. + +A magyarság diadaléneket harsogtatott már, a lengyelek összeölelkeztek +bajtársaikkal, Rozgonyi is sietett a fekete lovagot fölkeresni, ki oly +jókor érkezett a csatába. + +A fekete lovag épen akkor vált meg a királytól; Zsigmond a saját +nyakában függő sárkányrend érdem-lánczát akasztá a hős nyakába, ki még +akkor is vérrel és porral volt födve. + +– Légy üdvöz, lovag! szólt Rozgonyi, barátilag nyujtva jobbját a vitéz +elé; a harcz dicsősége, akárkik legyetek, a tied s azé az asszonyé. +Engedd, hogy barátaim közé számláljalak. + +– Az vagyok: mondá a lovag, sisakrostélyát fölemelve, – s Rozgonyi +bámulva kiálta fel: „Cserni Száva!“ + +Száva arczán valami rejtett öröm látszott derengeni, mig Rozgonyié +elkomorult. + +– Elfeledted igéretedet, hogy Ceciliát nem hagyod el, mig vissza nem +térek. + +Nem feledtem; tekints oda! szólt Száva a Dunán álló hajóra mutatva. + +– Ki ez az asszony? kérdé Rozgonyi szivdobogva. + +– Ez asszony Rozgonyi Cecilia! + +Rozgonyit az öröm magán kivül ragadta, nem tudott szólni, az indulat +rohama elfojtá keblét. + +– Megfogadtatád velem, hogy nem hagyom őt el, monda Száva mosolyogva; de +azt nem, hogy csatába nem jövök; én tehát magammal hoztam őt. + +Rozgonyi nyakába borult a lovagnak. Jer, jer, szólt, hadd lássam őt +közelebbről; minő délczeg, minő bátor! Istenem nem csodálom, ha a +győzelem mellé pártol. S ezzel a két lovag a part felé nyargalt, honnét +a hős amazont közelebbről lehete látni; de mielőtt odaértek volna, +szemközt jött rájok Péterfi Endre, a király segéde, s az örömtől +mosolygó Rozgonyihoz hajolva, fülébe sugta mogorva hangon: + +– Amurat maga jön ellenünk nyolczvanezer emberrel. + +– Jöjjön ugyanannyi ördöggel! Kiálta Rozgonyi büszke bizalommal; – +állunk elébe. + +– Magam is aztmondó vagyok, viszonza Péterfi; hanem a király hivat mind +kettőtöket sátorába. + +Rozgonyi kezével inte a távolból nejének, ki őt megismerve, csókot +vetett utána diadalmas kormánypálczájával; azzal siettek a lovagok a +király sátorába. + +Oly mosolygó, oly elégült arczczal lépett be mind a kettő, hogy szinte +megbotránkoztak rajtuk a már jelenlevők, kiknek arczain nagyon is józan +magábatérés látszott helyt foglalni. + +– Uram király! szólt Rozgonyi, miután látta, hogy más nem fogja a +beszédet kezdeni; – Isten irgalma ugy akarja, hogy diadalunk tökéletes +legyen s egy napon semmivé tehessük hitünk és hazánk ellenségét. Most +maga Amurát jő fegyvereink elé, még egyszer csatába hozva azon +seregeket, miket mi néhány óra előtt futni tanitottunk. Áldassék az +Isten neve, s teljesüljön akarata. Mi elfogadjuk a szent harczot, s ha +ma leszáll, nem fog többé a félhold feljőni Európa egére. + +Rozgonyi lelkesült szavai után halotti csend lön a sátorban. Az emberek +összenéztek s könyökkel taszigálták egymást, hogy szóljon már valaki; +senki sem akart. + +A király zavarodva nézett szét, hogy valaki feleljen Rozgonyinak, s +midőn mindenki leüté fejét és a hallgatás hosszura kezde nyulni, mintha +zavarát büszkeségével akarná palástolni, lecsapta hirtelen süvegét az +asztalra s daczos határozottsággal mondá. + +– Vezér, mi elhatároztuk, hogy rögtön visszavonulunk a Dunán. Tekintsd +határozatunkat parancs gyanánt és teljesitsd. + +Rozgonyit mintha a villám sujtotta volna le egéből, nem tudott mit +szólni e váratlan parancsra. + +Szótlansága feloldá a többi urak nyelvét: „Minek koczkáztatni oly +harczra a hadsereget, melyben mindenestül oda veszhet?“ morgának itt is +amott is. „Az idő roszul volt választva Galambócz ostromára.“ – „A +király életét nem szabad szerencséltetni.“ + +És valóban Zsigmond próbálta már egy párszor, hogy mit tesz az, ha egy +megvert sereg a folyóviznek szorul, s nem volt kedve még egyszer tört +buzával élni, minővel Cserey Balázs táplálta őt futása közben, vagy +hetekig bujdosni a tengeren egy rosz lélekvesztőn, mint a nikápolyi +csata után: s rögtön, mi előtt Rozgonyi szóhoz jöhetett volna, átküldé +Péterfit a szomszéd halmokról alájövő Amuráthoz fegyverszünet-kötés +végett. + +Részéről Galambócz ostromának abba hagyása volt igérve, miért viszont a +magyar seregeknek háboritatlan visszakelése a Dunán köttetett ki. + +Amurát két kézzel kapott az ajánlaton, ő több napokig nem lett volna +képes seregeit összegyüjteni, s Galambócz, a Duna vizétől megfosztva, a +jövő reggelen kénytelen leendett magát föltétlenül feladni. + +Péterfi erősen felkaftánozva tért vissza az elfogadott +fegyverszünet-kötéssel, noha nyilván ő is jobb szerette volna azt a +kaftánt adójával együtt megütögetni, mint magára venni. + +Rozgonyi komoly hallgatással engedelmeskedett a parancsnak, leszedette a +sok áldozattal elfoglalt bástyákról a kitüzött zászlókat, a nehéz +ágyukat hengereikre téteté s a parthoz rendelt dereglyéken elkezdé a +sereget visszaszállitani Lászlóvár alá. + +Busan, mogorván keltek hajóra a csapatok, a félig romba dőlt vár üszkei +még füstölögtek, s a Dunán csendesen usztak alá az elpusztult török +hajóhad egyes égő gályái. + +A lovasság már egészen át volt szállitva, a gyalogságnak is egy része, +csupán a lengyel csapat, a király testőrsége, s Rozgonyi lándzsásai +voltak még tulnan. A király, Rozgonyi és Cserni Száva, mint illett +vezérekhez, leghátul maradtak a visszavonulásnál. + +E perczben, mikor már ők is hajóra akartak kelni, irtózatos orditás +támadt köröskörül, a thessaloniai basa és Feruz Bég, boszutól ingerelve, +a kötött fegyverszünet hűtlen megtörésével rohantak a tulnan maradt +kisded csapatra. Amurát, ki soha adott szavát meg nem szegé, dühös +izenettel futtatá nyargonczait a hütlen támadókhoz, halállal fenyegetve +mindenkit, a ki vissza nem tér. De már akkor nem volt erő, mely a rohanó +árt visszatartsa többé. A durva csőcselék, melynek harczi becsületről +fogalma nem volt, veszett vadállati dühvel támadt a tulszorultakra. + +A király testőrei egy pillanat alatt el voltak vágva a dunaparttól s +maga Zsigmond körül lön véve e dühös félmeztelen alakoktól, kik a viadal +hevében lehánytak magukról paizst és pánczélt, s földön csuszva +furakodtak lova alá, annak térdeihez vagdalva handzsáraikkal. A király +férfiasan védte magát, a rálőtt nyilak lepattogtak pánczéljáról, s +ágaskodó paripája tiporva gázolta a felé közeledőket. E perczben +érkezett oda Rozgonyi. + +Paizsát elvetette a vezér s bal kezébe dárdát, jobbjába kardot fogva, +utat tört magának a királyig, ott dárdájával jobbra balra öklelve +széthányta a támadókat; s egy tágitó pillanatban kiugratott vele a +harczoló tömeg közől, s azzal hirtelen a Duna habjai közé szöktetve a +gyorsan oda érkező csónakok egyikére fölsegité a királyt, s a mint ekkor +ismét vissza akart fordulni a harczolókhoz, a paripa felágaskodott vele +s lovagjával együtt a folyam árjai közé zuhant. A hab összecsapott +fölötte. + +E pillanatban az oda siető Cecilia hajója alig volt már tőle néhány +evezőnyomnyira. A nő kiálta férje nevét, látta, mint merült el az a +vizben, s sikoltva rohant a hajó szélére, utána akarva magát vetni. A +vele levők visszatarták, s nehányan a jobb uszók közül leugráltak a +folyamba, Rozgonyit kiszabaditandók. + +Nehány percz mulva ismét felbukott az elmerült paripa, s a magyarok +örömsikoltva látták: hogy Rozgonyi is előtünik a ló serényébe +kapaszkodva. + +Néhány török arnauta ez alatt észrevevé a vezér veszélyét, szintén a +Dunába szökött szájába fogott késekkel, a menekülő után uszva. Itt a +magyar és török buvárok közt véres tusa keletkezett a viz között, a viz +alatt, összeölelkeztek, s le-lebuktak a viz alá, egymást késdöfésekkel +gyilkolva, s száz lépéssel odább bukott fel ismét az egyik, mig a +másikat holtan vitte odább a viz. + +E küzdés alatt Rozgonyi, neje hajójához ért, a kéz, mely fölsegité őt a +födözetre, Ceciliáé volt, a legimádottabb, a legbátrabb nőé; Rozgonyi +elfulladtan rogyott hölgye keblére, mindenki azt hitte, hogy elájult. + +[Illustration] + +E közben nőttön nőtt a zavar; a tul maradt magyar és lengyel csapatok +körül voltak özönölve az ozman hadaktól, egyes bajnok küzdött egész +vérszomju csapatok közepett. Csupán egy helyütt állt meg egy csomóban +nehány száz férfi, élükön a fekete lovaggal, kiket nem birt helyükből +kiverni az egész dühös had. + +Rozgonyi feleszmélt a csatakiáltásra. Széttekinte. Meglátta a küzdő +fekete lovagot az ellenség csapatjai közepett. „Niger, Niger!“ hangzék a +harczolók jelkiáltása. + +– Kardomat! Lovamat! kiálta Rozgonyi, talpra szökve. Utánam! + +– Mit akarsz? kérdé tőle ijedten Cecilia, ki ápoló kézzel segité őt +magához tériteni. + +– Nem látod ott azt a lovagot. Mindjárt ott vesz. + +– Isten legyen irgalmas lelkének. Derék vitéz volt. Ő vezetett utánad; +de te nem fogod őt megmenthetni többé. Halálod itt a hazának nem +használ, s élted az enyim is. + +– Az ő élte is a tied. E lovag Cserni Sztanisa. Paripámat elő! kiálta +Rozgonyi, s mig neje a fölfedezett név hallattára térdre rogyott, +Rozgonyi megsejdité paripáját a hajóhoz kötött dereglyében s leugorva a +födözetről, felszökött rá s parancsolta a legényeknek, hogy evezzenek a +parthoz. Ott kikapva egy csatlós kezéből a harczbárdot, födetlen fővel, +pánczéltalanul a mint volt, közibe tört a küzködő csapatnak. + +Rozgonyi! Rozgonyi! hangzék az ujra éledő magyarok harczkiáltása, mig a +hajón maradt nő, reszkető kezeit az égre emelve, térden állva imádkozott +a csataorditás halálhangjai közepett. + +Mint a neki vadult him oroszlán, rontott az ozman had közé Rozgonyi, +hullott a ki elébe akadt; a kit sulyos harczbárdja megütött, nem maradt +ideje lelkét Istennek ajánlani többé. Soha sem látták őt igy harczolni, +mintha nem is látná azokat, a kik előtte állanak, nyargalva vágtatott +keresztül a legsürübb tömegeken. Mint a gondolat, oly sebesen jutott el +odáig, a hol Száva küzdött. + +Gyalog volt már a fekete lovag, lovát leszurták alatta, paizsa össze +volt horpasztva, de bástya volt körülötte holttestekből s egyenes +kardjával nyugodtan viaskodva oszta jobbra balra halálcsapásokat. + +– Firuz! Firuz! orditá a törökség, s egy roppant óriás jelent meg nehéz +harczparipán, emberfő nagyságu buzogányát forgatva kezében. + +– Én vagyok Firuz Bég! orditá rekedt hangon a török, Száva ellen törve. +Tudd megmondani a más világon kutya, hogy ki volt az, a ki megölt. + +– Ide fordulj! ordita e pillanatban egy közbetörő lovag, hajadon fővel, +szétszórt hajakkal; véres harczbárdját csapásra emelve. A török paizsát +tartotta ellene; a lezuhanó csapás kétfelé szelte azt, s az óriást +válltól nyeregkápáig hasitva, lovastól együtt halomra döntötte. „Én +vagyok Rozgonyi!“ kiálta a lovag a lehulló törökre s használva a rémülés +pillanatát, mely a török sereget az óriás összeestével elfogta, oda +szökött Száva mellé, azt karjánál fogva óriási erővel felkapta lovára, s +magához szoritva nyargalt vele vissza a part felé, lehuzva fejét az +utána repülő nyil és kopja zápor elől. + +– Ide, ide kiáltozák a parthoz érkező csónakokból; a király saját +hajóját is elküldé a vitézek megmentésére. De első volt mindannyi közt +Cecilia, ki csónakával a parthoz evedzve, oda várta dobogó kebellel az +érkezőket. + +Szerencsésen eljutottak a parthoz. Rozgonyi leszökött lováról s beugrott +a készen álló csónakba. Cecilia megölelte őt és megcsókolá, s akkor +Száva felé fordult, s kezét felé nyujtva édes vigasztaló hangon mondá +neki: „Légy üdvöz szegény Száva!“ + +A lengyel megdöbbenve lépett vissza a csónaktól e szavakra, szomoru +szemrehányással fordult Rozgonyihoz: „Te megcsaltál, elárultad előtte +nevemet, most én is megcsallak téged,“ s azzal hirtelen, mielőtt valaki +meggátolhatta volna, felszökött Rozgonyi paripájára, s visszarohant az +ellenség közé. + +– Megállj Száva, kiálta utána Rozgonyi, ki gyalog maradt a csónakban. +Hasztalan. Néhány pillanatig hallatszott még a harczkiáltás. „Niger! +Niger!“ azután mindig csendesebb lett s tovább hömpölygött a zaj. Az +utósó kard villogott még nehány perczig az utósó bajnok kezében, végre +az is lefeküdt az ellenségei holttestéből vetett ágyra. + +Cecilia el akarta rejteni könyeit. – Hadd folyni őket, – mondá Rozgonyi, +– látod, hogy mindenki sir, pedig senkit nem szeretett ugy, mint téged. + + + + +SOLIMAN ALMA. + + +I. + +A zultánnak örömünnepe volt. + +Egyik diadalhir a másikat érte. Szárazról és tengerekről, a világnak +mind a négy része felől győztesen tértek vissza az ozman hadseregek. + +A föld leghatalmasabb királyai hajoltak meg a félhold hatalmától s +követeik meghódoló ajándékkal várakoztak a magas kapu előtt. + +Egész Sztambul viszhangzott a diadalkiáltástól, a muezzim szava helyett +uj még uj örömhir kiáltotta meg az órákat. A nép betöltötte az utczákat, +a nők tarka csoportokban ültek ki a házak tetőire, a gyermekek +felmásztak a házak mellé ültetett platánokra s riadozva zúgták +szakadatlanul Solimán nevét. + +Az Aja-Sofia templomától egész a Solimanje-mecsetig, hosszu kettős sort +képezének a felállitott janicsárok ezüsttől csillogó rendei; a közbeeső +ut hosszan be volt vonva a legdrágább perzsa szőnyegekkel. + +A két mecset között állt Mahmud siremléke, zöld és fehér corynthi +márványoszlopokból emelve, melynek aranyozott rácsozatán keresztül a +thúja és czyprus sötétzöld bokrai s a rózsa és jázmin eleven virági +kandikáltak elő. + +Átellenben e ragyogó keleties siremlékkel állt egy szomorubb épület; +elevenek sirja, a statusbörtön, melynek szűk ablakhasadékain halavány +holteleven arczok sáppadoztak ki a napvilágra. + +Minden ember ujjongott, örűlt, remélt, a pórnép pénzszórásra gondolt, a +katona sokszorozott zsoldra, a papok uj templomokra, a hivatalnokok +előléptetésre, és a foglyok szabadulásra. + +Az idő gyönyörű volt. Kelő nap, keleti égen; egy elmult éjszakai eső +után a czyprusok illata ülte el a levegőt, az arany félholdak sürűen +ragyogtak a hattyunyaku minarettek tetején. + +Egyszerre megdördűltek a serail ágyui, hirdetve: hogy a zultán megindult +a diadalmenetre, a bömbölő hangokat sokszorosan adták vissza a távol +hegyormok és a közel nép ajkai. A harsogó tábori zene mindig közelebb, +közelebb jött, kisérve egy szakadatlan üdvözlő orditástól, mely nyomrul +nyomra támadt, a hol a zultán végig haladt. + +Az egész roppant város élni látszék, a régi omladozott palotákon, mik a +görög császárok idejéből maradtak meg s a körűlök halmozott apró +faépületek tetőin tarka néptömeg lebegtette hosszu kendőit, a sötétkék +Bosporus árboczerdeje, a csonka szobrok mik a házak körül fölmeredeztek, +a három összefont kigyó szobra a Hebdomon palota mellett, a sirkertek s +a legtávolabb hegyek is ujjongó, tolongó néppel voltak megrakva, csak az +Aja-Sofia mutatott sötét élettelen képet óriási kúptetejével, és a még +sötétebb börtön. + +A zaj, az üdvkiáltás, a tábori zene mindig közelebbről hangzott, – egy +pillanatra elcsendesűlt, midőn a zultán a Sofia templomhoz érve, ott +lováról leszállt s ájtatoskodni betért a mecsetbe. Azután ismét ujra +kezdődék a zaj és tolongás. Jött a végeláthatlan menet; elől a csatákból +megtért katonaság, mindennemű phantasticus fegyverzeteikkel; itt +fényesre csiszolt paizsok, középen kiálló tőrhegygyel, gömbölyű sisakok, +szeges buzogányok, amott turbános nép, lengő kócsagtollal, gyöngyökkel +rakott forgók, bogláros övek, görbe kardok; majd czirkasz lovasság +pikkely-pánczélokban, tegezzel, puzdrával, hosszu, villogó hegyű +dárdákkal s tekenős paizszsal, arany-szegekkel kiverve; ismét puskás +hadak, nehéz ezüsttel vert hosszu lőfegyverekkel, fejükön vörös fesz, +hosszu kék czafranggal; majd a testőr spahik, selyemmel himzett keleties +öltönyükben, arab ménekein, fegyvereik markolatja smaragd- és rubinttól +ragyog; utánok, a tábori zenészek, csodás alakzatu réz-kürtjeikkel, +dobjaikkal, csengetyüikkel s mind e tarka csoport között a felül lengő +koszoruzott lófarkak, félholdak és szines lobogók. + +A katonaság után jöttek a hadi zsákmánynyal megrakott tevék csoportjai, +szerecsen fiuktól vezetve. A felhalmozott drága edények, ragyogó +boglárok és fegyverek egymásra hányt tömegében három kirabolt ország +kincseit lehete szemlélni. + +A nép még kisérte szemeivel a feltollazott és csöngetyüzött dromedárok +sorait, midőn ismét uj jelenet vonta magára figyelmét. + +Két roppant elefánt közelgett, ormányaikban pálmaágat tartva, s a +hátukon vitt biborral és keleti shavlokkal beaggatott tornyocskákból két +csausz hányt arany és ezüst pénzt tele marokkal a tolongó nép közé. + +A pénzdarabokon czivódókat majdan a diadalszekerek dörgése választá +szét, mik négy fehér lótul vonatva a harczban elfoglalt zászlókat +hozták; utánuk jöttek a Bayadérek, karcsu tánczosnők, piros rózsával +koszoruzva, eszményi öltözetekben, miknek habkönnyü kelméje oly +átlátszó, mintha ködbűl volna szőve; szökdelő lábaik alig látszanak a +földet érinteni, mig a csengetyűs dobok, miket fejük fölött összeütnek, +ugy összehangzanak szemeik vad villanásival. + +Utánuk jött az imámok és dervishek hosszu bus csoportozata, vezetve a fő +Ulemától, csodás tagjártatásokkal s még csodásabb énekléssel. + +Végre jött maga a zultán, vezéreitől környezve. + +Fejedelmi öltönye himezetén Persia kimeritette művészetét, ragyogott +turbánján és fegyverzetén rubin és gyémánt, de semmi sem volt rajta oly +fejedelmi, mint hosszu hófehér szakálla és semmi sem ragyogott ugy +rajta, mint villogó tűzszemei. Előtte vitte egy főcsausz hófehér paripán +a próféta zászlóját. + +A körüle lovagló basák kelet minden pompájában ragyogtak, csupán egy +volt mindannyi közt egyszerü vas fegyveröltözetben, semmi gyémánt, semmi +kashmir rajta; egy délczeg dalias férfi, ki a zultán jobbján lovagolt, – +Ibrahim, a nagy vezér. + +A zultánt riadó örömkiáltással fogadta a mozlem nép, mindenütt a merre +járt, s a „Solimán!“ kiáltás közt sürűn lehete hallani e nevet is: +„Ibrahim!“ + +A zultánt követték háreme kedvencz hölgyei a Kislar Agától vezetve, a ki +utálatos fekete vén ember volt s valamivel kevesebb mint férfi. + +A hölgyek mind aranyozott palankinban vitettek, legelől egymás mellett a +Sultana-Valideh, a zultán anyja, s a Sultána-Aseki, Solimán kedvencz +neje, utánuk a többi hölgyek, a zultán nejei és leányai, mind valami +fényes ragyogó fátyollal leteritve, mely ugy tűnt fel arczaikon, mintha +félig átlátszó aranynyal volnának fedezve. + +A menet után ujra az elébbi sorozat ismétlé magát, dervishek, almék, +diadalszekerek, pénztszórók és tarka fegyveres nép. + +A mint Solimán Mahmud siremlékéhez ért, ott megállt, feltáratá annak +aranyozott rácskapuit. Intésére nyolcz fekete rabszolga félreháritá a +czypruslombokat, mik a szőnyegekkel teritett mausoleumot elfedék, másik +nyolcz egy nagy márványlapot emelt fel egy rejtett mélység nyilásáról s +ekkor egy aranycsapot megforditva, a mely üregből roppant vizoszlop +lövelt föl, szivárványszineket vetve körül a rásütő naptól. Egy szökőkút +volt az, melylyel Solimán népeit meglepé; a legnagyobb jótékonyság kelet +forró éghajlata alatt. + +A meglepett nép kitörő üdvkiáltással fogadá a zultán kegyét, ki ekkor +balra fordulva, hol a sötét épület állott, inte a tömlöcztartóknak, azok +föltárták a csikorgó kapukat s a börtön szomoru lakóit megszabaditva +lánczaiktól, kibocsáták mind a tomboló tömeg közé, az élő napvilágra. + +Az üdvkiáltás még egyszer oly magos lőn. Solimán tovább lovagolt, szemei +még jobban ragyogtak, mint egyébkor. Egy köny ragyogását lehete bennök +látni. + +A Solimánje mecsethez érkezve a zultán, leszállott lováról, leteritteté +szőnyegét, leborult imádkozni, melyet buzgóan végezve, megtörlé kezével +arczát, meghajtá magát jobbra és balra a két láthatlan angyalt +üdvözölve, kik török hit szerint az imádkozó mellett két felül állanak, +s azzal átadta Ulemának és imámoknak az uj templomot, melyet akkor +épittetett, márványnyal és mozaikkal kirakva s arabeskekkel kifestve. + +Minél tovább ment, az örömkiáltás annál jobban nőtt. A nép, mely az +elszórt pénzt fölszedé, s az uj szökőkút kristályvizét izlelte, a +foglyok, kik börtönükből kiszabadultak, s a papok, kik uj templomot +kaptak, mely pompában s a Korán mondatai nagyszerűségében, mik fekete +márványra aranybetükkel voltak vésve, még az Aja-Sofiát is fölülmulta, +és a katonák, önmaguk látásától ittasak, nem szűntek meg Solimán nevét +viszhangoztatni. Az erkélyekről hullókoszoruk zápora boritá utját s a +hölgyek illatos viz harmatát hinték le rá. + +Itt jutott vissza a serailba, melynek ajtai bezáródtak a tömeg előtt, +csupán a zultán kiséretét, papjait és hárem hölgyeit bocsátva keresztül, +mig a nép a kapun kivül maradt, uj örömhirt várva az erkélyen +megjelenendő kikiáltótól. + +A diván gyöngyházzal kirakott teremében trónja párnájára ülve maga elé +szólitá Solimán országa legfőbb embereit, s egyenkint mindeniket külön +megajándékozá s magasabb hivatalra emelte. A hirnök minden uj kinevezést +trombita-harsogás mellett adott tudtul a népnek, s a nép harsogó +kiáltásban adá tudtul öröme nagyságát. + +Mindenki beteljesülve látta vágyait. E nap örömnap volt mindenkinek, +mely a legmerészebb reményeket gyümölcsözőkké tette. + +Csupán egy volt még hátra, ki jutalmát el nem vevé: Ibrahim. + +Őt hagyta legutoljára Solimán. + +Mindenki feszülten leste, mi tisztelet várhat arra, a ki már +legnagyobbat elérte, a mit a zultáni koronán alul birni lehet s midőn a +zultán maga elé szólitá Ibrahimot, mindenünnen irigy szemek tekintének +felé, ohajtva, hogy hulljon le az, a mi már magasabbra nem mehet. + +A zultán szeretetteljes arczczal tekinte Ibrahimra. + +Országom nagyjai közt legnagyobb vagy Ibrahim, szólt a nagyvezérhez, im +én téged még nagyobbá teszlek. – Ime összegyült agák, bégek, basák, +padishahk és imámok, hajoljatok meg Ibrahim előtt; én őt fiammá fogadom, +ki divánom vánkosán jobb felől fog mellettem ülni. Hirnök kiáltsd ki a +népnek, hogy Solimán Ibrahimot fiává nevezte ki. + +A nép örjöngő örömkiáltása megreszketteté a palotát, s a divánba gyűlt +országnagyok mellükön keresztbevetett karokkal hajoltak meg Ibrahim +előtt, ki szomoruan sohajta fel s szemeit a földre szegzé. + +– És hogy ne csupán név szerint légy fiammá fogadva Ibrahim, ime lépj e +rostélyzathoz és nyisd fel azt. + +Az agák szöktek Ibrahimot megelőzni a szolgálattételben. Solimán +intésével visszatérité őket: „egyedül Ibrahimot illeti annak felnyitása“ +monda. + +Ibrahim oda lépett a rostélyhoz, felnyitá azt, a rostélyon tuli nehéz +selyem függöny kétfelé vált s a rejtekből egy csodaszép hölgy lépett +elő, egy karcsu eszményi alak, rózsaszinü kaftánkában, oly lenge, oly +aetheri, hogy az ember szinte fél, hogy eltörik az öleléstől. + +Ibrahim a fátyolon keresztül is megismeré a kedves szép gyermeket; +gyakran látta őt meleg nyári estéken asszonyaival a Hellesponton +hajókázni s nem egy szerelmes szót váltott már vele titokban. + +– Ahidalla! rebegé, reszketve szerelem- és meglepetéstől. + +– Ő leányom, ki által fiam leendsz. Monda a zultán gyöngéden, s a +divánjához járuló gyermek arczáról föllebbenté a könnyü fátyolt. + +Ah, minő szépséget takart föl akkor! Ez arcz az ezeregyéjszakai tündérek +egyikére emlékeztetett, kik hivatva voltak az embereket őrültekké tenni +a gyönyör által Ibrahim térdére rogyott, ugy fogadta keblére az imádott +hajadont, s a körülállók egy gondolat volt olvasható; e gondolat: hogy +Ibrahimnak meg kell halni. + +Ennyi gyönyör, ennyi dicsőités több volt, mint elég arra, hogy életével +bünhödjék érte, a ki azt elfogadta. + +Solimán nem látott örömkönyeitől, Ibrahimot szerelme tette vakká, de a +nő szemei mindig ébren vannak, midőn szerelme tárgyát veszély fenyegeti. + +A zultán összecsókolá kedvencz gyermekét s ölébe ültetve, hizelgő hangon +monda neki: „kérj tőlem a mit tudsz, e perczben ha országom felét +kérended is, megadom.“ + +Ahidalla apja térdeihez borult s reszkető hangon szólt. + +– Atyám, hatalmas zultán, mindent adtál nekem, a mi e földön boldoggá +tehet, nincs mit kivánnom egyéb, mint hogy e boldogságom tartós legyen. +Azért igérd meg nekem azt, és esküdjél meg reá, hogy férjemet Ibrahimot, +akárki és akármit mondjon is egykor felőle, soha megöletni nem fogod. + +– Mi jut eszedbe ez órában leány?! kiálta fel Solimán elszörnyedő +arczczal. + +– Ne légy irántom haragos oh atyám. Én tudom: hogy a nap, miután delet +ért, aláfelé megy. Sokszor láttam palotádban ismerős boldog arczokat, +mik jó kedved napvilágában ragyogtak; hallottam másik éjjel bevarrott +zsákokat nehéz terheikkel a tengerbe hullani s a boldog kegyenczeket nem +láttam azontul körüled. Néném egyikét nem rég Ajasz basának adtad nőül, +a ki első volt kegyenczeid között, nem rég Ajasz basa a magyarok által +megveretett, s azóta néném szürke gyászruhát visel, s ha férjét kérdik +tőle, könyez. Oh atyám veszélyes ott lakni, hol a villámok teremnek. Te +nekem kérni hagytál országaidból, én nem kérek tőled egyebet, mint hogy +ne öld meg azt az embert, kit most fiadnak fogadtál s kit legjobban +szeretsz. + +Solimán elkomorult; tekintete az alatt mig leánya beszélt, néma +szemrehányással járt végig udvarnokain, kiknek örök cselszövényük egymás +közül a legnagyobbakat megbuktatni, annyi áldozatot juttatott eszébe. +Ahidalla leborult atyja ruhájának szegélyét csókolni, Solimán pedig inte +az Ulemának, hogy hozza elő az Alkoránt. + +Az Ulema lassu léptekkel közeledék a zultánhoz, a nehéz zöldboritéku +szent könyvet hozva két kezében, hosszu sovány arczán semmi vonás sem +változott, ugy nyujtá a Koránt Solimán elé. + +A zultán fölkelt, jobb kezét a Koránra tevé, baljával leánya kezét fogta +meg. Az udvarnagyok leborultak a földre, homlokaikkal a padozatot +érintve, s azon helyzetben maradva, mig a zultán esküvék; hogy +Ibrahimot, hogy mig ő élni fog, bármi következzék az idők folytán, soha +meg nem fogja öletni és megöletni nem engedi, azután Ibrahimhoz lépett, +megölelte, megcsókolá, s maga mellé ülteté jobb felől, mig Ahidalla +lábainál foglalt helyet. + +Az udvaronczok még egyszer lehajták magukat a földre, után mormogva. + +„Lu illah, il Allah!“ + +Künn a tomboló néptömeg „Solimán és Ibrahim“ neveit üvölté kicsapongó +örömében. + + +II. + +A zultánnak rosz napja volt. + +Egyik gyászhir a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak +ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisiték terveit. A +Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, +a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott +lettek vezérei árulókká, szövetségesei vazalljai pártot ütöttek ellene. + +A zultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt +kiürité minden börtönt s más nap ujra megtölteté azokat, a halál minden +nemei segitének pusztitó haragjának. + +Az emberek elbujtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból +kiüzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek, jaj volt annak, ki +a zultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző +moczczanásért nem fog-e megöletni? + +Nagy kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a +dervishek szakálukkal söprék a földet, orditva: Allah, allah, Illeha +Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a bucsujáró gyászmenet, +zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási +ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézivekkel volt +tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sirva és +Allaht orditva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek +üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden +száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig +mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett +vezérek koporsóit hozták kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!“ Tovább +hangzott a szomoru ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a +sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlit: itt +egyszerre arczra borult az egész nép; oly látvány következék, melyet nem +volt szabad látni a pórnép szemének, két felől kivont karddal mentek a +csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; közepén ment +harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat +hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között +jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel +becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély +zászlóját“ a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve +kiáltoza: „Offát millei Zaffái!“ Körül orditott, sírt a nép s a port +csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, +melynek hátárul apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az +iszonyu jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik széditő +keringéssel orditák: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!“ s +mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül +fecskendett róluk. Igy járt a gyászmenet templomrul templomra[1]. + +Végre rettenetes átkot esküdött a zultán, hogy azt, ki még egy gonosz +hirt tudtára merészlend adni, a város legmagosabb hegyén huzatja karóba. + +Az udvaronczok reszkettek és hallgatának. + +Ekkor jött a hire: hogy Gritti, a zultán legkedvesebb megbizottja, ki +alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által +fiastul együtt lenyakaztatott. + +Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy +megmondja azt a haragjában beteg zultánnak? + +A sápadt, sovány Ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő +tekintettel pillanta rá fekhelyéről. + +– Mi baj megint? Rosz hirt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás +arany. + +– Meghajtom fejemet előtted kegyelmes ur, tiéd az. Semmi sem jó, semmi +rosz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rosz nem jöhet. +Most hozatott hirül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok +által megöletett. + +A zultán felorditva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tüzben +forogtak. + +– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hirt szemembe mered mondani! + +– Nem uram! te a rosz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az. +Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened. + +– Nem hiszem. + +– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged +trónodról letaszitson. + +– Holtat rágalmazol Ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a +világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni? + +– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá. + +– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni. + +– Nevét ki nem mondom kegyelmes ur, mert lehet, hogy azt rosz hirnek +vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt +találtattak, s magad add tudtul a gonosz hirt magadnak. + +A zultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével. +Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből. + +– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; „Ibrahim!“ hörgé ujra s +arczát divánja vánkosai közé rejté. + +– Ő volt az, – ő az. Viszonza az Ulema, ezért tért vissza a persa hadból +parancsod ellenére. + +Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett +oroszlán sírna. + +Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az +Ulemához. + +– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt +megöletni. + +– Ugy volt kegyelmes ur, az Alkoránra esküvel. + +– S az Alkorán szent könyv. + +– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a mig élsz, nem öleted meg +őt; de e szent könyvben irva van e mondat: „a ki aluszik, az nem él.“ +Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Igy nem életedben öleted meg őt, mert a +Korán azt mondja: „a ki aluszik nem él.“ + +– Te mondád. Szólt a zultán s elbocsátá az Ulemát. + +Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz +apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, +megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez. + +Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül: +hogy a zultán lefeküdt. + +Az Ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt +énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a zultán. + +– Ébren vagyok, szólt Solimán meglátva a belépőt. Az Ulema ismét +csendesen visszahuzódott. + +Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az +Ulema. A zultán mégis ébren volt. + +Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az Ulema +beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!“ hangzék elébe. + +Már a hajnal látszott derülni. Az Ulema fáradtan ült le a küszöbön és +elaludt; nem sokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A zultán állt +előtte egészen felöltözködve. + +– Te aludtál el nem én. + +Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit. + +Másnap a sors ugy hozta magával, hogy az egész napot családja körében +töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s +ősz szakálát czirógatva játszadozott vele. Ibrahim még most is +legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle +jártak. Solimán ugy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy +intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet +találni, de az Ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát, +minden arczvonását. + +És ismét eljött az est. Az Ulema ott virrasztott a zultán hálószobája +küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni. + +A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a zultán, még +hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, +akkora elnyomta az álom. + +És álmodott. + +Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez kétségbeesett tekintettel, tépett +ruhával, szétszórt hajfürtökkel. + +Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől. + +– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy +nem fogod őt megöletni. + +– Bolond vagy, Ibrahim itt ül jobbomon ülj ölébe, csókold meg. Látod +hogy él. + +A zultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halovány nőt +tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – „A nagy ur aluszik,“ +mondának neki. + +S a zultán ujra álmodott. + +Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát +lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne +gyilkoltasd meg őt.“ + +– Nem hal meg, monda a zultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha +igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt. + +S másodszor is elüzték a testőrök az alvó zultán ajtajától rimánkodó +leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát. + +És ujra álmodott a zultán. + +Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával +rámutatott: „megesküvél“ rebegé alig hallhatóan. + +A zultán borusan felelt. + +– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem +öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. +Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress. + +És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek! +siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik +dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél +kifeszité vitorláit, a távol elnyelte alakját. + +– Allah nauy! sóhajta a zultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak +szabaditva. + +E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, +tépett öltönyben kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja +hálóteremébe. „A nagyur alszik“ mondának neki. + +– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó zultán. + +E perczben lépett hálóteremébe az Ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst +tálat hozva kezében. + +A zultán felébredt. „Mi az!“ kérdé felriadva fekhelyéről. + +Az Ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres halavány fő +bámult holt szemekkel a zultánra. + +– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére[2]. + + + + +KORONÁT SZERELEMÉRT. + + +VIZKERESZT ÜNNEPE. + +Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a +kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére +rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen +Gergely uram készittetett Németországban, e kis mezőváros temploma +számára. Bernard mester az akkori leghiresebb orgonakészitő, megértve, +hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a +fáradságot annak kiállitásában, megcsinálván annak öreg sipját +alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az +előtéren álló fuvolasipokat valóságos öntött ezüstből, s felkészitvén +azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes +divat vala. + +Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi +temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt +mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s +ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött +alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába +kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram +ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a +dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának +felállitása, melynek legnagyobb sipja tizenhat láb magas vala, ugy hogy +a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt +akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban. + +Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden +vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két +szép leány kedveért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá az +imaházat buzgólkodása helyéül, ugy hogy rövid idő alatt nem volt +látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott +is nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az +egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor, nem s rang +különbség nélkül ugy megmosta, ugy megfeddé, ugy megdorgálá, hogy +Ezsaiás próféta sem tette jobban a maga idejében. + +Ezer hatszáz kilenczven után irtak ötben, a midőn ez történt a +majosfalvi szentegyházban, vizkeresztnek ünnepében. + +Bethlen Gergely uram tudnillik ekkor is szokása szerint alájövén +Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat Katalint az +ifju Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, – +hátrahagyá szánkóját a jó ur a templom keritése mellett, s betérvén a +paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba, +előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen +foglalva helyet a fényesre festett padon. + +A pap bejöttével megzendült az orgona, a hivek felálltak, felálva +elénekeltek egy hosszu verset, azután leültek, hozzáfogtak a XXXVIII. +zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen +Gergely uram oly buzgón, oly lelkismeretesen énekelt a hivekkel együtt, +hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az +orgonista által minden vers után elkeritett kacskaringós kikezdő +czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki +előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. ‚Hát te mért nem +énekelsz?‘ – „Jaj igy is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is +kimegy belőlem!“ + +Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra, Ilonka szokott neki +olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt +Gergely ur legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját +rovására is – különösen szerette. + +Gergely ur mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint, kisded, +zömök, kurtanyaku férfi vala, a fején levő sürű haj egészen meg volt +őszülve s rövid üstökre kanyaritva, homloka mindig le volt a szemére +huzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott; +szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt inye szerint, s +ha valamit roszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát +megduzva egyet mordult a torka fenekéből, a dolmánya zsinorjait egyik +oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig +tartott nála, ugy hogy ha akkor ült a mikor megharagudott, mire fölkelt +már megszégyenlé magát. + +Az ének elmult, következett a predikáczió, nagytiszteletü + +Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hivek sok köhögés után +helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét. + +Mint már tudjuk, a nagytiszteletü ur kemény dolgokat szokott a +gyülekezet épületére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott +Ezsaiásból: + +„Ordits kapu, kiálts város! mert eljön az Urnak rettenetes napja!“ + +Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram +nyuszt-prémes dókájában burkolózva, hátravetette magát székében, mintegy +előre érezve a zivatart; csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó, +nagy sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon +az esti nap búcsu alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sohaj +emelé, lelke tul volt a templomon, tul az égen, még annál is közelebb az +Istenhez, – ő szeretett. + +A pap ekként kezdé hiveit megszólitani: + +„Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért +jöttetek e szent helyre?“ + +„Üm,“ dörmögé magában Bethlen ur, még mélyebben huzva magát dókájába. + +„Hogy mertek Isten szine előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem +féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek +rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a kikért +megtartandja az ur Zsodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat, +veszedelem. Látom a fiut, ki apja halála után sohajt; látom az asszonyt, +ki férjének szemben hizeleg, s szemével másra tekint; látom az árvák +megrontóit, kik testvéreik megnyomoritásával szereznek maguknak veszendő +kincseket.“ + +„Jól van, nagyon jól van,“ mormogá magában Gergely ur, szokás szerint +nem állhatva, hogy bele ne szóljon a predikáczióba. + +„Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a +várakba, ugy mint a kalyibákba; mig a közönséges gonosztevő dénárokat +rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a +hivatalokon, s a közinségből gazdagultok; ime Sándor Ádám uram milyen +bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja: hogy két +kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rosz példával +elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborut +csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az +özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.“ + +„Üm üm“ dörmögé Gergely ur, bajuszát rángatva s fejét csóválva. „Jól, +jól van pap uram. Jól van.“ + +„Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labánczot az országba, s mig az +szerte pusztit, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek +magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.“ + +„Üm. Ez rám szólt“ mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzalva. + +„Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség, +melyet az Ur lehelete megillett és menten leomlanak, de kősziklára +épitett ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is +megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi +önfeláldozás, nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az +uj ruhát, ma rácz, holnap unitarius, holnapután török, ki mint hasznát +látja. – Ime Pünkösti László uram, mily áhitatosan hallgatja az Isten +szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy +pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime +László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra, +mintha itthon nem lenne már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő +jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit. +Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli: hogy ő minden vallásból +hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást, +pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint; +sőt még Hentner Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel +ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak +azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon +leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz +vezetni nem fogja.“ + +„Üm!“ mordula Gergely ur, oldalt vetve magát. „Azt magam is ohajtom.“ + +A pap mennykövei ekképen hullottak jobbra balra, a hivek megilletődve +huzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte +helyét. Egyedül Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak +által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk +falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott hol az Isten közelében örök +tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát +nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Hentner Jónás uram +bámészkodása. + +[Illustration] + +„Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak!“ folytatá a pap; „eljön az Ur a maga +ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja, és el nem +mulik. Avagy a bérczek nem a ti büneitekért rendülnek-e meg álló +helyeikben? a viharos mennydörgés és villámverés nagy karácsony reggelén +nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik +falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet +letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek +szinéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj +tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az +unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó +fejedelem temetésén. Nem sirt közületek senki; az nem a megholt lelkeért +történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.“ + +„Üm, ez nekem, ez nekem szól“ dörmögé magában izzadva és dókáját jobban +balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram. + +„Igaz hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmü, részeges, és +ittas fővel sok bolondot mivelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár +volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt +az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog +Erdély eltemetni!“ + +„De már azt tagadom!“ kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s +lecsapta süvegét maga elé. „Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért +uram!“ + +A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három ujját +fölemelve az ég felé, mennydörgő szózattal kiálta le rá: „Itt Isten +beszél!“ + +Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva +magaviselete helytelen voltát s lesimitva üstökét s mentéjét helyre +rángatva, visszaült helyére: „nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.“ + +A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyülekezetet, +végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a +mennyei bocsánat igéretével. + +„Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani; +szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást: +hogy Isten és a hon előbbvaló lesz nálatok minden világi jónál, s e +fogadással járuljatok az Urnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a +szent jeleket, halált eszik és kárhozatot iszik magának!“ + +A pap mennydörgő szavai után ujra megzendültek az orgona sipjai, az +igazság után a költészet; s a hivek szép rendben járultak a szent +kenyérrel és borral teritett asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai +saját kezükkel himzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak +kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi +Menyhért uram olykor fejcsóválva huzta vissza a nyujtott serleget, midőn +valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött +mindegyik fülébe; ugy látszék, mintha személy szerint mindenkinek +legtitkosabb büneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz utra, +átható szemeinek rettenetes tekintetétől. + +Midőn a férfiak közől a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők. +Legelül egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból, +becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy +ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésü énekes könyveik, azokba +csiptetve egyegy szál rozmaring. – Most egy karcsu hajadon lépett az Ur +asztala elé, kin az egész gyülekezet szemei függöttek, Bethlen uram +legszebbik leánya Ilona. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel +fogadá el az isteni vér jelképét! az Ur lelke lebegett arczulatán. + +„Az Ur hallgassa meg szived fohászait“ monda nyájasan a leánynak a +lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorusága. + +Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sohajában +annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve; de rengő sejtelmek, mik +még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon lélek +képes, ki a csecsemő sirását is érti. + +Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj +támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a +templomba a rögtöni ijedtség érthetlen orditozásával, s a padokon +keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek +felkapaszkodni. + +„Mi történik ott?“ kiálta a pap a lármát tulharsogó hangon, mig a +templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba +kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közől +egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva +egyenesen az Ur asztalához. + +„Jézus segits!“ sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt +megmozdulni. + +A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől +megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram +hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot +ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két +fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele. + +Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei +elfordultak s azzal összeroskadva féltestével az ott álló padra +hanyatlott. + +„Ne féljen kisasszonyom!“ rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes +női hang, s a megriadt néptömeg közől egy izmos székely leány vált ki, +két könyökkel törve magának utat kisasszonyáig, s azzal oda rohant +Ilonához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához +rohant vele, melynek záros rekesze volt. + +„Egy kést adjatok!“ ordita Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve +a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak torkát, mig kezei +veszett erővel fesziték annak füleit. „Szaladjatok a kardomért a +templomajtóban maradt.“ + +„De az Isten házában nem fogunk vérengzeni!“ kiálta Gernyeszegi Menyhért +uram, s azzal öltönyujjait felgyürve, oda futott Bethlen Gergely mellé. +„Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.“ + +Ezzel ketten belecsipeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s +elől huzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott +künn azután a magához tért népség végkép agyonverte. + +Ily csodaesett többször adta magát elő Erdélyben: hogy a medvék, miket +télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a +templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden +ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép +babonás hite csoda dolgokat jövendölt, s a sors ugy akarta: hogy e +jövendölések mind beteljesüljenek. + +A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért +azon módon, a mint volt, felgyürt ujjakkal, hasogatott ruhában, megállt +a gyülekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott +valamennyi közől. + +„Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Urnak zsámolya előtt,“ szólt +mennydörgő hangon, „igy adandja az Ur kezeikbe az igazaknak minden ő +ellenségeiket!“ + +A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló +gyülekezet előtt, s a megzendülő orgona zugása mellett egetverő hangon +harsogott föl az ének: + +„Az erős Isten uraknak ura!“ + +Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset. + + +KÉSŐ LÁTOGATÓK. + +A nap már leáldozóban volt, a fehér hóval fedett vidékre hideg barna +ködök kezdtek leszállani. Küküllő-vár négy saroktornyának bádog födelein +még ragyogott az alkony aranyvörös szine, s köröskörül a láthatár mintha +egy hamvas lilaszin árnyéktól lenne már köritve, melynek szürke +homályából ezüstös berkekként tüntek elő a távoli erdők zuzmarázos fái. +A hajlongó fákat egész csoport hollók foglalták el, rekedt károgással +szállongva a légben, a hófuvatokban egyegy ordas farkas ügetett +szaglászva s meg-megállt üvölteni, vagy beléhentergett a hóba, mintha +melege volna a hidegtől, a szürke levegőben a megfagyott köd pilléi +libegtek. + +Az est télködében a távolból szán csörgése hallik, melyet el-elkap a +hófuvatokat torlasztó hideg szél, s a Küküllő jegén egy szánt látunk +tova sikamlani, három gyors havasalföldi paripától röpitve. A három +paripa füstöl az izzadástól, a szánban két férfi ül, meleg +farkasbundákba burkolózva, bajuszaikra jégcsapokat ragasztott a +ráfagyott lehelet, minden hajszáluk fehér a dértől. Hátul a bakon egy +csatlós pattogott hosszu karikás-ostorral, minden durranásra neki +kapaszkodnak a lángvérü paripák, a szánka repülni látszik, a szilaj +mének serénye és csójtárja lobog, a szánka orrán reszket a kifaragott +szerecsenfő. A szánban ülők beszélnek valamit egymással, a csörgés +robogás közt elhangzik minden szó. + +A mint a Küküllő a kápolnánál félre kanyarodik, a megtorlott jég miatt +kénytelen a szánka a magasabb partra kikapaszkodni s parthosszant +folytatni utját. Azon pillanatban, hogy a lovak csörtetve vágtattak föl +a partra, a szán háta mögött alig kétszáz lépésnyire két lovag jött +poroszkálva, kiknek egyike, a mint a szán véletlenül felbukant előtte, +hirtelen hátrarántotta paripája száját s vissza látszott hőkölni. + +„Álljunk meg egy pillanatra Tamás, senkivel sem akarnék itt találkozni,“ +szólt társához a lovag, s leugrott lováról, mintha nyergén igazitana +valamit. + +A lovag nagyon ifjunak látszott, arczán nyoma sem volt még a +férfiszőrnek, de tekintetében volt valami korát megelőzött szomoru +komolyság, melyet nem birt meghazudtolni életteljes arcza, most még a +hidegtől is vérpirosra csipve. Karcsu de izmos termetét sötétkék +posztó-dolmány fedé, egyszerűen sujtásozva, félvállára lompos +medve-kaczagány volt vetve, szijas rézcsattokkal fűzve nyaka körül, +fején egyszerü asztrakán-kalap, két kerecsen tollal, oldalán aczélkard, +minden ékszer nélkül, csupán a büszke arab mén, melyen lovagolt, +látszott némi uraságot árulni el nála. + +Kisérője egy vén szolga őszbe csavarodott csimbókos hajával, szigoru +mentéjén csillog a sok évi viselés, s a kiforditott báránybőr subávali +érintkezés nyoma. Oldalán nagy rezestoku kard lóg, lova erdélyi telivér. + +„Nem is jó volna ezekkel találkoznunk,“ felele a vén szolga, ura +szavaira. „Ez Bánfi Mihály uram, a lovairól ismerek rá, kinek urabátyját +a megboldogult fejedelem egy czigány hóhérral nyakaztatá le.“ + +Az ifju búsan fölsóhajtott. + +„Ott voltál azon esetnél?“ + +„Bár ott lehettem volna. Most tán nem állna igy a világ. Mikor a +fejedelem aláirta a halálitéletet, Csáky László uram rögtön lóra ugrott +s futtatott Bethlenbe, a hol Bánfi fogva volt a feleségével; a +fejedelemasszony megtudta a dolgot s fölrohant a fejedelemhez, +sikoltozva borult lábaihoz; „te átkozott ember, te átkozott ember, ne +ontasd ki annak az ártatlannak a vérét!“ kiáltozá magán kivül s el nem +bocsátá a fejedelem térdeit, mig az a kegyelmet ki nem adta az elitélt +számára; mi rögtön lóra ültünk az étekfogóval, ez a kegyelmet hozta, én +egy vég bársonyt vittem, arra az esetre ha már későn érnénk, halotti +takarónak; két ló dült ki alólunk Bethlen-várig, de bizony csak a +halotti takaróra volt ottan szükség; azóta kétszer ütött bele a mennykő +a bethleni várba, az egyik tornyán ide is látszik hogy kisebb mint a +másik, s a hova Bánfi uram van eltemetve, minden tavaszszal megindul a +vér a földből.“ + +„Kegyetlen ember volt a fejedelem ugy-e?“ kérdé bánatos hallgatás után +az ifju. + +„Nem volt biz az. Én ismertem, mert gyermekkorától szolgáltam mellette; +mig ifju volt épen ily szelid, áldott lélek volt szegény, miként maga +kegyelmed, szerette a tudományokat, vitéz volt, jószivü, jobbágyai ugy +szerették mint édes apjokat, s felesége a jó Anna asszony, – Isten +nyugtassa meg – oly boldog volt vele, mint az angyalok az égben. Csak a +hogy egyszer fejedelemmé lett, körülvették a rosz tanácsadók, +belekeverték az ivásba, ittas fővel mindenre rávették; ha gazdag emberre +volt foguk, az ellen ligát csináltak s vagyonait maguk foglalták le, +utoljára a fejedelemasszony elvette pecsétnyomó gyűrűjét, s valahányszor +Mihály ur jó fővel öt hat emberre halált mondott, ő meg rögtön kegyelmet +irt nekik. Reggel aztán a szegény fejedelem meg is köszönte neki, hogy +nem engedte az ártatlan vért kiontani.“ + +„Őrangyala volt, mégis elkárhozott.“ + +„Hát még azután, hogy a jó asszonyt magához vette az Isten, be nagy +csapás volt rajtunk a jó ur. A sok jöttment sehonnai ember azt tette +vele a mit akart. Kifosztották az ő nevében a szegény köznépet, s +kifosztották őt magát is utoljára ugy; hogy vénségére megtébolyodott +azon való aggódtában, hogy nem leszen neki mit enni. De mit beszélek én +kegyelmednek erről, a mit százszorta jobban tud nálam.“ + +„Örömest hallom. Azok a kik én körülem vannak, csak hazudni hizelegni +tudnak, mikor igazat akarok hallani, teveled beszélek.“ + +„Szegény Apafi Mihály uram!“ szólt a szolga felsóhajtva, „mig élt, be +sokan siratták, mikor meghalt, bizony nem siratta ott senki.“ + +„Ez hát a fejedelmek sorsa.“ + +„Nem mennénk odább nagyságos uram,“ szólt Tamás, másfelé téritve a +beszédet, „a szánka már jól elhaladt.“ + +„Ne nagyságolj engem,“ szólt szomoruan az ifju. + +„Hiszen most senki sem hallja.“ + +„Magam sem akarom hallani. – Meg kell előznünk a szánban ülőket, ők a +Küküllő parthosszát követik; ha mi neki vágtatunk torony irányában a +várnak, előbb ott lehetünk mint ők. Értesitette leányod a kisasszonyt +arról hogy jövök?“ + +„Igenis, hanem a jó kisasszony sokáig nem akart beléegyezni, hogy +egyedül szóljon kegyelmeddel, s utoljára is csak abban állapodott meg, +hogy a nyugati toronyszobában kész lesz szólni kegyelmeddel, de csak +igen rövid ideig.“ + +„Csupán három szót s aztán visszatérek.“ + +„Még az éjjel? ebben a hidegben?“ + +„Nem fázik az a ki szeret, jó öregem, te addig majd térj be a csapszékbe +és melegülj.“ + +* * * + +Bethlen Gergely uram a templomban történtek után rendkivül jó kedvre +kapott. Haza menvén, magával vitte a papot is, a ki a templomon kivül +igen barátságos vig ember volt, s otthon nagy tüzet rakatott a +kandallóban, s alig fért bőrében a jó kedvnek miatta. + +„Olyan szemet vetett kend rám onnan a szószékről, nagytiszteletü +Gernyeszegi Menyhért uram, mintha a fejemhez akarta volna vágni a +bibliát,“ szólott az öreg, kötekedve a paphoz. + +„Akkor igazán csőstűl kapta volna kegyelmed a tanitást,“ válaszolt a pap +vidáman. + +A vig mulatozás között belépett a terembe Ilonka, meglátszott rajta az +előbbi ijedelem okozta sápadtság; kezében egy üvegcsét hozott, valami +csodatevő balzsam félével, melylyel egy könnyü karczolást jött bekenni, +a mit atyja a medvéveli küzdelemben a jobb kezén kapott. Gergely ur föl +sem vett egy olyan kis sebecskét, vadászaton különbet is szokott az +ember kapni, hát még ütközetben, hanem azért édes mosolygással nézte, +mint kötözgeti be sérült kezét az aggódó leány, ki zsámolyára térdelve +megcsókolá a sebesült kezet, azután betekerte balzsammal, bekötözé s +ismét megcsókolá. + +„Látod, látod,“ monda az öreg ur gyöngéd enyelgéssel, „ezt se kellett +volna kapnom, ha szeretőd volna. Ilyenkor annak kellett volna előállni +védelmedre vén apád helyett. De hisz való is valamire ez a mai +fiatalság, biz elnézték mint vesződtünk mi ketten pap urammal a nagy +birkozásban.“ + +„Milyen különös“ szólt Ilonka elboruló arczczal,„már másodszor akart a +medve széttépni.“ + +„Másodszor?“ szólt Gergely megütődve, „te erről nekem nem is szóltál, +hol? mikor?“ + +Ilonka zavarba látszott jőni. Ugy tetszék, mintha megbánta volna a már +kimondott szót, s örömest nem felelt volna atyja kérdésére, mely +okvetlenül ujabb kérdésekre adandott alkalmat. + +„Nos? miért hallgatsz?“ kérdé Gergely ur, maga felé forditva leánya +arczát, ki lángvörössé pirult s szemeit lesüté. + +„A mult őszszel“ szólt akadozó hangon a leány, „hogy Almakeréken voltam +a nagynénémnél, Magdussal eltévedtünk az erdőben. Már esteledett az idő +s mi mindig jobban belekeveredtünk a sürűségbe, midőn egyszerre a +távolból vadászkürt hangja üté meg füleinket; félelmünkben arra kezdtünk +tartani, midőn egyszer szemközt ránk a bokrok közől egy rut gubanczos +vadállat tört elő, én meg azt hittem hogy ördög, mert soha sem láttam +ilyet elevenen s elkezdék ijedtemben sikoltozni. A fenevad észrevéve +bennünket, felénk kezde csörtetni. „Fusson kisasszonyom! kiálta Magdus, +én addig lefekszem, s mig velem bajlódik, kegyed megmenekül.“ Azzal ő +leveté magát a földre, én azonban egy lépést sem tudtam odább tenni, +hanem egy nagy odvas fa mellé huztam magamat s onnan néztem, mint ment +oda a medve Magdushoz, tenyerével összetapogatta, arczát megszaglászta, +s a mint látta hogy nem mozdul, ott hagyta fekünni s széttekintett +morogva, mintha engemet keresne. A halál félelmei közt voltam. E +pillanatban ujra hallatszott a kürtszó s a berek sürűjéből egy ifju +lovag robogott elő fekete paripán; én nem állhattam tovább, felsikolték, +mire a lovag a neki ágaskodó medvét torkon ütve kelevézével, hanyatt +dönté a sűrűbe, s azzal leszökve lováról, oda futott hozzám, ki szinte +magamon kivül hevertem a füvön, s az odafutott Magdussal együtt +felkarolva, egy közel patakhoz vitt, hol arczomat vizzel meglocsolva, +magamhoz téritének. Soha sem mertem ezt neked megmondani.“ + +„Üm; majd máskor is igy bizlak én téged magadra. De hát tovább. Mi lett +aztán belőle?“ + +Ilonka még jobban elpirult. + +„Hát miért nem mered megmondani? Tán biz egy csókot adtál a lovagnak, a +miért életedet megmenté s azt szégyenled.“ + +„Oh nem atyám.“ + +„Pedig bizony megérdemlette volna. Tán nem volt valami szép?“ + +„Oh igen. Arcza, magatartása délczeg és nemes, szemei oly bátrak és +mégis oly szelidek.“ + +„S te ráértél mind ezt észrevenni? De folytasd, hogy jöttél azután haza? +No mért hallgatsz el. Gyere no, ülj ide mellém, nem mondom meg senkinek, +a pap már aluszik, nekem elmondhatod, nos?“ + +Ilonka suttogva, meg-megakadva, beszéde közepén folytatá: + +„Alig birtam magamat lábaimon, a lovag paripáját ajánlá, fáradt voltam, +kénytelenittetém rá fölülni, a lovag kantárnál fogva vezette a paripát. +Hanem a paripa nagyon kemény száju volt, és az ut nagyon bokros, a +nyereg sem volt nő számára való, majd leestem róla.“ + +„Nos? nos? nos?“ + +„Hát a lovag utóljára kénytelen volt maga is felülni s engemet ölébe +venni s ugy hozni hazáig.“ + +Ezt mondva, Ilonka apja keblére rejté égő arczát, a ki erre jovialis +kaczagásban tört ki. + +„Hahaha! hiszen te valóságosan szerelmes lettél bele. Hogy hivják a +lovagot?“ + +„Nem tudom.“ + +„Lehetetlen. Nem kérdezted meg tőle?“ + +„Mertem is! hanem Magdus megtudta az apjától hogy az ifju fejedelem +udvaránál van.“ + +„Ahá. Tehát tudakozódtunk utána?“ + +„Azt is hogy keresztnevén Mihálynak hivják.“ + +„No ugyan erről ráismerünk, hisz annyi a Mihály Erdélyben mint a +vadalma. De annyit legalább tudsz felőle, hogy magyar és nemes?“ + +„Nemes de szegény.“ + +„No bizony. Hát hisz Kendefi Gáspár uram sem gazdag még is elvitte +Katiczát; nem adom én a leányomat pénzért meg tevéért, mint a cserkesz, +hanem szeretetért. Mai világban ugy sincs egyéb bizonyos birtoka az +erdélyi magyar embernek a kardjánál.“ + +Ilonka szótlan örömmel csókolta össze atyját, elárulva öröme által; +mennyire szeret! s azzal jó éjt kivánva az öregnek, látható +felindulással hálószobájába távozott. + +Az öreg ur még nem volt álmos. „Hej pap uram!“ kiálta a kandalló mellett +bólingató lelkészre, „zabban a lovak!“ + +„Nem alszom“ viszonzá a lelkész, „csak nem akartam kegyelmeteket +háboritani Istennek tetsző beszélgetésükben. Kend Bethlen Gergely uram +valójában nem oly bolond ember mint sok apa, ki rangot és gazdagságot +keres leányai számára, boldog élet helyett.“ + +A pap még egy igen szép hosszu és épületes beszédet szándékozott e thema +fölött tartani, melybe azonban bele sem foghatott, mert a várkapun +ejtett döngetés vendégek érkeztét jelenté, s e zajra Bethlen uram +számtalan kutyái mind előrohantak a pitvarból, akolból és konyhából, +rettentő ugatást mivelve, a külső lármára a szobában alvó kedvencz +agarak is elkezdtek csaholni, egy az ajtónak futott, farkát csóválva, +másik első lábait az ablakba téve kezdett el üvölteni, a többi is, – +volt legalább tizenkettő, minden szegletben megszólalt, Gernyeszegi +Menyhért uram nem győzte őket a sok „czoki“val csititani, s ha kettőt +hármat elhallgattatott, a negyedik akkor mordult el a zsölyeszék alatt. + +Végre hallatszott a kapu csikorgó kurrogása, a kutyák ismerő nyihogással +futottak mind az ajtóhoz, az udvaron egy bevágtató szán csörgése hallék +s azután férfias lépések a tornáczon, valaki a ház ura után +kérdezősködött. + +„Ez Bethlen Miklós öcsém!“ kiálta fel Gergely ur, „ismerem a hangjáról. +Ezek már aztán Isten hozta vendégek, a kik ilyen időben jőnek +látogatni.“ + +Az érkezők benyitottak a terembe, bundáikat oda künn lerakva, az egyik +egy fiatal harmincz éves férfi lehetett, szembetünő családi hasonlattal +Gergely urhoz, a másik: Bánfi Mihály, valamivel idősebbnek látszék korai +kopaszsága miatt, bár ő sem volt hajlottabb koru. + +Gergely ur összeölelé, csókola vendégeit, Menyhért ur is kezet rázott +velük, és az agarak is mind fölugráltak a nyakukba, s rájok ágaskodtak +nyomot hagyó czirógatással. + +„Hej bort ide legények!“ kiálta ki Gergely ur cselédjeinek, „több tüzet +a kandallóba, nem aluszik itt az éjjel senki!“ + +A csatlósok rögtön megjelentek boros vedreikkel, előkésziték a nehéz +ezüst billikomokat, a vendégeknek nem kelle sok kinálás. + +Akkor nem oly homoeopathikus adagokban itták a bort, mint most; +meszelykével, vizecskével, hanem veder számra, s azért ha itt ott jó +kedve lett is az embernek, de még sem volt azért részeg. + +A borozás közben kisült, hogy Gernyeszegi Menyhért uram ott is megfelel +magáért, de még Gergely ur sem hivott segitséget a maga veder borához, s +a mi Bethlen Miklós uramat illeti, ő még Bánfi Mihály uram helyett is +jónak látta inni, mint a ki bornemissza lévén, csak ugy hallgatott és +mélázott a lármás társaságban. + +„Szóljon már kend is vagy egyet Bánfi uram,“ szólt Gergely ur, bele +kapczáskodva a józan emberbe, „mert biz azt hiszem hogy nem tud +magyarul.“ + +„Hát miről beszéljek?“ válaszolt az egykedvüen. + +„Miről? Hát mondja el, hogy tetszik Küküllővára?“ + +„Bolond volt a ki épitette, mind a négy tornyához külön kijárás van, ha +nem vigyáz az ember, tolvaj és ellenség könnyen hozzá férhet.“ + +„Sohse aggódjék kend, az én életemben egy ajtó sem volt azokból nyitva.“ + +„Kend, lehet hogy nem járt be rajtok. De ki tudja korhely cselédek nem +szökdösnek-e rajtok ki- s be, mikor éjjel a főkapu zárva van.“ + +„Legalább mi hogy jöttünk, a délkeleti torony ajtaját nyitva láttuk.“ + +„Az ördögbe! Hisz az a leányom szobáiba vezet.“ + +„Tán nem jól értette kegyelmed? A délkeleti tornyot mondtam. Mert a +holdvilágnál a hogy jöttünk, mi azon az ajtón egy férfi alakot láttunk +belopózni, én még figyelmeztettem Miklós öcsémet rá, de ő azt felelte: +valami kósza cseléd lehet.“ + +Bethlen Gergely arcza e szavak alatt elsáppadt, elsötétült, a kupát +letette kezéből, székét eltolta az asztal mellől, s a nélkül hogy egy +szót szólna, a falra függesztett kardjához lépett s azt kihuzva +megindult azon ajtó felé, melyen Ilonka eltávozott. + +„Mit akar kegyelmed?“ kiálta fel a pap, felrugva székét s eléje ugorva a +baljóslatu arczu embernek. „Mit szándékozik mivelni?“ + +„Legyen kendnek esze Gernyeszegi Menyhért uram“ szólt nyugalmát hirtelen +visszanyerve Bethlen Gergely, „s engem se tartson bolondnak. Meglehet +zsiványnyal lesz dolgom, s csak nem mehetek az ellen zsoltárral.“ + +„Jó, de hátha többen lennének, én is elmegyek kegyelmeddel, hogy +segélyére lehessek.“ + +„Igen, de az is meglehet“ folytatá Gergely tompa hangon, mintha nem is +akarná hogy hallják a mit mond; „hogy a kit ott kapok, nem pénzemet, +hanem becsületemet jött elrabolni, s akkor jobb ha rajtam kivül más nem +tudja. Azt elhiheti kend, hogy leányomat meg nem ölöm, egyért azért mert +asszonyt ölni nem szokásom, más meg az, hogy szeretem, ha szégyenemre +válik is; de ha férfit kapok ottan, akkor!… akkor esküszöm a szent +háromság egy Istenre, Gernyeszegi Menyhért uram, hogy ha hétszáz pap +imádkozik is érte, és hétezer ördög őrzi is minden haja szálát, kétfelé +hasitom!“ + +Ezt mondva a jó ur félre tolta az utból a becsületes lelkészt, s a nehéz +tölgyfa-ajtót olyan dühvel vágta be maga után, hogy minden asztal +tánczolt bele. + +„Igyunk tovább nagytiszteletü uram,“ szólt Bethlen Miklós hidegen, ki az +egész jelenet alatt meg sem mozdult a helyéről „majd elvégzi azt Gergely +bátya, s ha szüksége lesz ránk, meghalljuk. Isten éltesse ifju Apafi +Mihály uramat a fejedelmet!“ + +A pap ivott a kimondott egészségért, a két ur keserüen mosolygott egymás +szeme közé. + +* * * + +Az éji lovagok ezalatt kikerülve az előttük haladó szánt, mély hófuvatos +árkokon s zúzmarázos berkeken keresztül elvergődtek Küküllővár alá. A +vár déloldalai ablak ki volt világitva, a délkeleti torony ablakában két +gyertya égett. + +„Künn a jel!“ szólt András gazda urához. + +„Szálljunk le lovainkról“ monda az ifju könnyeden leszökve paripájáról s +a kantár szárát szolgájának vetve. „Te keresd föl a legközelebbi +csapszéket. Ott melegedj föl. Egy óra mulva ismét itt légy.“ + +Az ifju lovag azzal a torony felé sietett. A várárok be volt fagyva, +könnyen átmehetett rajta, ott egy palánkon kellett magát keresztülvetnie +s néhány pillanat mulva a toronyajtó előtt állt, miután annak kőlépcsői +szét voltak hányva, a kiálló kőpárkányokon kapaszkodva föl annak +erkélyeig. + +A távolból a szán csörgése hallatszott. + +„Hozta Isten ifju uram.“ Szólt egy suttogó hang a belopózóhoz, s egy +izmos némber, kiben Magdusra ismerünk, kézenfogva a lovagot, fölvezette +őt azon szobáig, melyben a két gyertya égett. + +A szobában vigan pattogó kandallótüz vete élénk világot, kitüntetve azt +a sok apró, kedves, semmi haszonra nem levő tárgyat, mikkel hölgyek fel +szokták szobáikat ékesgetni, s mi azoknak olyan jól illik. + +„Jaj lovag ur“ kezdé Magdus, „már csak vegye el kisasszonyunkat, mert +még a templomban sincs bátorságban kegyelmed nélkül.“ + +„Jót mondasz jó Magdus,“ felelt a lovag mosolyogva, „hanem kettőn áll a +vásár.“ + +„De lovag ur, a hol az eladó is oly kész mint a vevő, hamar készen van +ott az alku.“ + +A lovag jó kedvében egy aranyat nyomott a cseléd markába, az boszusan +adta vissza. + +„Mit gondol kegyelmed? nekem egy aranyat? kegyelmed szegény ember, nem +igy kell vesztegetni a pénzt. Kelleni fog bizony menyegzőre, akkor is +csak márjást a cselédnek nem aranyat.“ + +„Ugy, igaz,“ dörmögé magában a lovag, „hisz én szegény vagyok.“ + +E perczben fordult a kilincs, a lovag oda szökött az ajtóhoz s felrántva +azt, Ilonkát látta maga előtt örömtől és boldogságtul üdvezült arczczal. + +A két szerelmes napok óta tanulgatá magában a szavakat, miket e +találkozáson egymásnak mondani fog; épen azért egy szó sem jött +ajkaikra, némán megölelték egymást, egy csók volt mind az, a mit +egymásnak mondani tudtak. + +„Haragom van rád,“ szólt Ilonka, ki akarva fejleni Mihály karjaiból, – +tudta hogy nem fogja bocsátani – „te ugy jösz hozzám mint a tolvaj az +ablakon keresztül, mikor az ajtó is nyitva áll előtted, titokban, midőn +nyiltan is jöhetnél.“ + +„Nem jöhetnék Ilonka. Atyád bizonyosan megtiltaná.“ + +„Lásd“ szólt Ilonka mondhatlan hamiskás mosolygással, „én bátrabb vagyok +tenálad. Te nem merted kezemet megkérni atyámtól; én megtettem +helyetted, és nem kaptam tagadó választ.“ + +A lovag egyszerre elkomorult. + +„Te elmondál neki mindent?“ + +„Találkozásunkat. A többit ő maga kitalálta, én mondám neki, hogy te +szegény vagy, ő felkaczagott, megveregette arczomat, megcsókolt s azt +mondta, hogy Kendefi is szegény, mégis neki adta nénémet.“ + +„Lásd azt nagyon roszul tevéd, hogy titkunkat előtte felfedezted. A mit +mondok, nem fogod érteni, de hinni fogod hogy igaz. Sem atyád, sem +rokonaid nem fognak tégedet nekem nőül adni, ha engem megismernek; okaik +vannak rá, mikről sem ők nem tehetnek, sem én.“ + +„Nem értem, mi okaik lehetnek? Hogy szegény vagy, azt tudják már, ha +családjaink ellenségek, én kibékitlek benneteket, ha más hiten vagy, +majd megtéritlek én. Oh az én családom nem terem oly képtelen embereket, +mint te gondolod. A Bethlenek jó szive mindenütt ismeretes, családi +körükben s az ország ügyeiben egyaránt.“ + +„Jól tudom. De van egy körülmény, melyet te nem ismersz, s mely korlátot +emel szerelmem és szived között. A Bethlenek az utolsó férfiig ellenezni +fogják, hogy én férjed lehessek, mig ha már az volnék, örömmel +szoritanának karjaik közé.“ + +„Nem értelek. Nem értelek.“ + +„Ne is érts, csak higyj. Boldogságunk egyedül attól függ, hogy tudsz-e +bennem eléggé bizni s tenni azt a mire kérlek? A legközelebbi faluban +értekeztem a lelkészszel, ki bennünket azon perczben összeadand, melyben +előtte megjelenünk. Akarsz-e velem jőni?“ + +„Én szökve, atyám tudta nélkül?“ + +„De velem. Az én lovagbecsületem védpaizsa alatt. Esküdni nem szokásom, +de szavamra mondom, hogy mig nőmmé leendsz, megőrzelek, s ha az lettél, +megszerzem számodra mindenki becsülését és atyád áldását.“ + +Ilonka tétovázni, ingadozni kezdett, e pillanatban erőszakosan +felszakasztaték az oldalajtó s a szerelmesek előtt Bethlen Gergely uram +állott, meztelen karddal kezében. + +Ilonka nagyot sikoltva veté magát apja keblére s onnan lassan alácsuzva +annak lábaihoz omlott. + +Bethlen Gergely sok szóba kezdett, mig egyet ki tudott mondani. A lovag +háttal állt a kandallónak s fél kezével eltakarta arczát. + +„Suhancz!“ ordita rá Gergely, kardja reszketett izmos kezében. „Látom a +te oldaladon is kard van. Huzd ki ilyen amolyan lélek fia, mert négy +felé váglak.“ + +A lovag erre levette kezét arczáról s azt a tűz felé forditva, +méltóságteljes tekintettel nézett Bethlen szemeibe. + +Az öreg e pillanatra egyszerre átváltozott. A düh és meglepetés egy +pillanatig küzdöttek arczán, egészen elkomorult, szemeit lesütötte, +kardját a falnak támasztá s hüvelykujjait övébe dugva nagyokat mordult: +„Üm – igen – hm –“ Azután mérgesen fordult Magdus felé. „Vidd +kisasszonyodat szobájába.“ + +Ilonka még jobban megrettenve atyja elkomorulásától mint előbbi +haragjától, átkarolta annak térdeit s reszketve könyörgött neki: + +„Hiszen te azt mondád: hogy nem fogsz arra haragudni a kit szeretek, +bárha szegény is.“ + +„Szegény?“ szólt az öreg ur metsző sarcasticus hangon. „Az igaz hogy +elég szegény, nincs egyebe ennél a kis Erdélyországnál. Ő nagysága Apafi +Mihály uram a fejedelem.“ + +„Igen az vagyok“ szólt az ifju előlépve, „s ha ugy akarod leányod férje, +kit fogadom, hogy boldoggá fogok tenni.“ + +„Oh atyám!“ szólt Ilonka örömrepesve csókolva atya kezét. + +„Menj szobádba“ viszonzá Gergely szigoru hangon. „Itt nem rólad van szó +többé, hanem Erdélyországról“ s azzal karon fogva leányát kivezette a +teremből, s azzal magukra zárta az ajtót. + +„Nagyságos uram“ szólt Gergely visszatérve a fejedelemhez „sokat +szeretnék kegyelmednek mondani, ha czudarság nem volna a magam házánál +összeszidni a vendéget, bárha az ablakon jött is be! hanem annyit mégis +megmondok kegyelmednek, hogy inkább hagyta volna kegyelmed leányomat +összetépni a medvének, mint hogy maga tépte össze. Mert hogy kegyelmed +az én leányomat elvenni nem fogja, arra már aztán esküszöm.“ + +„Mi kifogásod van ellenem?“ + +„Ne méltóztassék tréfálni ez órában nagyságos uram. Én vén ember vagyok, +az eszem sem szállt még a lábam szárába. Vajmi jól tudja azt kegyelmed, +hogy a kegyelmed fejedelemsége leendő házaságától függ. Néhány hónap +mulva letelt a kegyelmed kiskoruságának ideje, s a számára kijelölt +mátka, a Brandenburgi Markio leánya azóta szintén felnőtt. Boldog lesz-e +kegyelmed általa? az nem kérdés, de fejedelemmé lesz. Ha pedig egy ilyen +magamforma nemes ember leányát veszi el kegyelmed, engem ugyse az ágy +alá vágta akkor kegyelmed a fejedelemsüveget.“ + +„Mit bánom én.“ + +„De bánom én és bánja az ország! Kegyelmed csak egy ember, én is csak +egy vagyok, mi élhetünk, halhatunk, a hogy Istennek tetszik, de most +Erdély jövendőjéről van szó, s mi nem fogjuk tűrni, hogy a kegyelmed +szerelmessége miatt elveszszen az ország. Ha kegyelmed most elveszti a +fejedelemséget, soha sem lesz itt többet ur a magyar. Menjen innen +kegyelmed Isten szent hirével s teljesitse azt a mit az ország rendei +határoztak. Ilonka kegyelmed neje nem leend. Leányom szive megszakadhat, +az enyém vele szakadhat meg, de kegyelmed még sem fogja őt birni, mert +Erdélyország sorsa előbbvaló. Kegyelmed meggyalázta házamat; – +ellenségeim meg fogják tudni; – leányom hírneve oda lesz; de azért +kegyelmed nem fogja őt nőül venni, mert Erdélyország sorsa több mint az +én becsületem… Kegyelmed apja sok jó magyar nemest lenyakaztatott, +kegyelmed örökölte apja nevét, öröklendi apja vérszomját is; én tudom +hogy magam leszek az első, kinek fejét kegyelmed ha fejedelemmé lesz +leütteti, és azért mégis kényszeriteni fogom kegyelmedet hogy fejedelme +legyen Erdélynek, mert az én fejem semmi ott, hol Erdélyország sorsáról +van a szó. Most Isten áldja meg nagyságodat.“ + +Ezt mondva Gergely ur, fejébe rántotta elülről hátulról kis veres +sipkáját, s keserü elkomorodással fordult el az ifju fejedelemtől, ki +némán, leverten, összefont karokkal bámult a kandalló hamvadó tüzébe, s +egy szót sem birt viszonozni az ősz honfi feddő szavaira. + +„Még egyet uram.“ Szólt Gergely visszafordulva az ajtóban. „A mit +mondtam mind komoly, megmásolhatlan szó volt, s én rajta leszek, hogy +szavamat megtartsam, azért ha kegyelmed mint igaz nemes ember azt nem +akarja, hogy leányomat ezentul elzárva tartsam mint egy apáczát, lovagi +kötelességének ismerje hozzá többet soha nem közeliteni.“ + +A fejedelem szomoruan távozott el a toronyból. Gergely magához vette az +ajtók kulcsát s visszatért vendégeihez. + +„Csak igyanak kentek, semmi baj sem volt, semmi“ szólt közéjök lépve, jó +kedvet erőltetve arczára, hogy szinte csikorgott bele minden vonása. +„Egy kis izé – aztán semmi egyéb; bolond tréfa, majd halálra nevettem +magamat. Haha! Egy csatlósom furcsán járt Magdussal, hahaha az ördögbe.“ + +Hanem e nevetés közben ugy megszoritá az ezüst kupát melyet kezébe +fogott, hogy a két oldala összehorpadt s a bor mind kiömlött belőle. A +vér elfutotta szemeit. + +„Ejh milliom istennyila!“ kiálta falhoz vágva a serleget, „nem megy már +nekem a tettetés, hisz leolvashatják kendtek az arczomról, akármit +beszélek, hogy meg vagyok gyalázva.“ + +„Mit? mi történt?“ kérdezék a vendégek. + +„Hát egy suhancz, valami siheder, még leányommal barátságot mert kötni“ +beszélt Gergely ur, ellobbant haragja után ismét magához térve, hogy uj +mesét mondjon vendégeinek. „De kiadtam a ficzkónak az utat, jól járt +hogy ott nem vetettem le, hol feljött, az ablakon.“ + +„De hát inkább kényszeriteni kellett volna“ szólt közbe a pap „hogyha +hirbe hozta a leányt, tegye nejévé.“ + +„Majd én egy sehonnainak adom a leányomat, egy koldusnak“ szólt tettetes +pattogással Gergely ur, „soha bizony.“ + +„Hisz az elébb egészen máskép beszélt kegyelmed ezen a helyen“ feddőzék +a pap, „igen okosan mondá, hogy nem tekint vagyonra, születésre, csak +leánya szeresse a kit választott.“ + +Gergely ur feje főtt a lelkész beszéde alatt, szemei karikát hánytak, +szerencsére a serleget már eldobta, mert különben baj lett volna; még +beszélt volna a lelkész, de Gergely ur egyszerre olyat csapott öklével +az asztalra, mint a mennydörgő mennykő, s felorditott a hogy kifért a +torkán: + +„Az akkor volt! Én tudom mit beszélek! Hagyjon kend nekem békét!“ + +Erre fölkelt Bethlen Miklós, s Gergely urat átölelve visszaülteté +székére, fülébe sugva: „Legyen kegyelmed nyugodt, mi mindent tudunk, a +látogató a fejedelem volt.“ + +Gergely ur lankadtan esett székébe vissza, mint ki félelmes álomból +ébredett föl. + +„De kiadtam neki az utat“ dörmögé az őt értőknek. + +„Kegyelmed igaz hazafi“ szólt Bánfi megrázva kezét az öregnek. + +„Ezt nem hagyjuk megtörténni soha“ monda szilárdul Bethlen Miklós, s a +három férfi könnyes szemekkel nézett össze, mig a pap sehogy sem tudta +magának kimagyarázni: hogy micsoda nagy hazafiuság lehet abban, ha az +ember nem adja a leányát annak, a kit szeret? + + +A TATÁROK. + +Még néhány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllő-várban, ezalatt a +családi tanácsban elhatározák, hogy minden kisértet elkerülése végett +legjobb lesz Ilonkát, addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra +küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az +egész atyafiság szánkákra rakodva. Maga Gergely ur Gernyeszegi Menyhért +urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós +és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már +annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erölködés +mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes +lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség +lapáttal utat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott +éjszakázni a kis faluban. + +Szerencsére Magdus apja, András gazda ott azon faluban lakott, s épen +otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, a kinek a házánál az uri +vendégek legalább türhető éji tanyára találtak. + +Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András +és Magdus a konyhában, mig az urak a nagy lakó szobát foglalták el, +Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót mennyezetes nyoszolyájával. + +Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon +horkoltak, midőn egyszerre irtózatos orditás hangzik szét a faluban, +nyargaló paripák verik fel a csendet s az egyszerre kigyuladt tűz rémes +világánál száz rémalak tünik elő, orditva, gyors paripákon, idegen +öltözetben. + +„A tatárok! a tatárok“ hangzék a vészkiáltás a felriadt lakosság +házaiból. A fekete, szegletesfejü, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz +nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre +fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Az asszonysirás, +halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik +olykor a félre vert harang vészkondulása. + +Bethlenék hirtelen talpra ugráltak; mire széttekintének, már a tatárok +elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s +a tornáczajtót kezdték döngetni. + +„Ehen van ni“ kiálta fel a pap. „Az Isten büntetése, a miért nem akarta +kegyelmed leányát ahhoz adni a kit szeret, hanem megszöktetni előle, +most már a pogány veszi el.“ + +„Ne papoljon kend most nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram, hanem +lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen +Ilonkát biztatni.“ + +A pap úgy tett a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében +fél-ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott +az ablakon, de a kihez Menyhért uram ugy vágott egy karos széket, hogy +menten visszaesett a honnan jött. + +Más felől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik +lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával ugy főbe +kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg +legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé +hurczolni. + +Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt, +de a mint látta, hogy az apját huzzák vonják a földön, felsikoltott s +egy fejszét kapva a szegeletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s +egy kegyetlen elbúsult csapással ketté hasitotta annak fejét. Az utolsó +tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki +visitozva hajitotta utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a +pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s +felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: „Csak védjék magukat +kegyelmetek, én addig elfutok segitségért.“ + +„Eredj fiam Küküllőre,“ kiálta utána Gergely, „vagy menj Bethlen várba, +vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát, és mondd meg a +kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabaditja, legyen bár akárki +fia, kezével jutalmazom meg.“ + +András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott +volna, Balázsfalva felé forditá a ló száját, s a tatárok között +szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték, +tova iramlott a faluból. + +Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem +volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát +eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk +ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egyegy +lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés +után szétfutottak az ostromlók s ismét ujak jöttek helyettük. + +Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng +átcsapjon a szomszéd födélre, a ház elé ültetett terebélyes hárs- és +diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött +égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe s egy percz alatt +lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők +Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket +tartván, az előtti napon tengeri-kórókat vett meg egy oláhtól, melyeket +azon havasan kiteritgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a +nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az +egész tető, a nélkül hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is +meggörbült volna. Ekkor a tüz világa mellett egy nagyképü tatármurza +lovagolt elő, macska bajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta +rajta a vezért; ez mérgesen orditott az ostromlókra, kik már sok holtat +vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott +egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekkint +buzditá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek +nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni, már +egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a +beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a +lakszobába vonulni. + +Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül +hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a +fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó +töltés. + +„Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak“ monda Gernyeszegi Menyhért s +aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot +mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a +másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt +Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütéseik sürűen +hangzottak ajtón és ablakon. + +Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az +ostromló csoportra: „Isten velünk“ kiáltának a védő férfiak, kardjaikat +kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó +harsogott fel az ostromlók háta mögött, s füst és láng közől egy +háromszinü, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni. + +„Istené a dicsőség! jön a szabadulás!“ kiálta feléledt buzgalommal a +pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az ujan érkezők elé +tolultak. + +A csata rövid volt, néhány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen +csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven ötven ember, de mind jól +felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár mint a +tök. + +Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt +föl; oly sebesen tört magának utat az ostromlott ház felé, hogy társai +alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra balra vágott +s ismét tisztában volt. + +„Derék fiu vagy, akárki légy. Engem ugy segéljen megérdemled leányomat“ +kiálta Gergely ur. + +„Ni – hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik +csapás. Nézz oda Ilonka ha meglátod, lehetetlen hogy belé ne szeress.“ + +Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami +megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette, s +térdenállva fölemelé szemeit az égre és sohajtott, és az ég meghallgatá +a mit kivánt. + +A szabaditó ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté +Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről uj csapattal jött rá a murza. + +A nagyképü macskabajuszu ember, szegletes fejével, villogó szemével és +fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetkint száguldott elő fekete +paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve +a kantárszárát, hátrahuzta paripája nyakát s fölágoskodott a kengyelben, +kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért s +görbe sarló alaku kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez +lova nyakára s egy gömbölyü, alulról fölfelé intézett csapással oly +mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja +jobbra, a feje balra repült. + +Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve hirtelen megforditá a +kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát elfutott +az éjszakában. + +„Jókor jöttünk-e?“ kiálta András gazda, nem gondolva leégett s +szétrombolt házával, csak vendégeivel. + +„Erős várunk nekünk az Isten.“ Szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve +kezéből a kardot. + +A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz. + +„Légy üdvöz derék lovag“ szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. „Én +Isten előtt ez órában szent fogadást tevék: hogy a ki meg fogja menteni +leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért +akárki légy, ha még nőtelen vagy, s magad is ugy akarod, fogadd őt +kebledre, s légy szeretve általa, ugy a hogy megérdemled.“ + +„Köszönöm“ szólt a lovag elfojtódott hangon „és elfogadom,“ s avval +megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a +lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag +karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig +eszmélt magáról többé. Nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram +áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve, fölöttük: „az ég áldása legyen +rajtatok.“ + +„Ámen!“ monda a lovag, és sisakját leemelte fejéről. + +Mindenki ráismert egyszerre. + +A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait convulsiv erővel +kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre: + +„Apafi Mihály!“ + +* * * + +Néhány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen +Ilonkával. Jelen volt az ország szine, java, s annyi ember között egy +sem volt, a ki szomoru ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és +vidám. A legközelebbi rokonok ugy jártak alá s fel, mint temetéskor a +megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja. + +Mikor a fejedelem szép menyasszonyával, megkezdte a tánczot, a vendégek +egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott. + +„Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának“, +szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek az ülve +maradtakhoz; mire egy közőlök Sárosi János uram, daczosan visszaszólott: + +„Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!“ + +* * * + +Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, – hanem Erdély csakugyan nem +látott több fejedelemtemetést. + + + + +BACSÓ TAMÁS. + +MAGYAR HISTORIAI NOVELLA. + + +I. + +Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király +idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában. + +1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János, s maradt utána egy fia +László, kit még éltében eljegyze egy szintén a Tornallyay családból való +hajadonnal Máriával. + +Ezt a Tornallyay Máriát azonkivül a fiscus által fiusittatá, hogy ha +netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak +idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna +férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek, +mint Tornallyayak birják a család javadalmait. + +Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul +együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra +eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek +egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak. + +Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre +bizhatni, mint e három férfiéra. Ezek közül Tamás volt a legidősebb, +kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint +bucsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy +kissé rútarczu volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál +jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt +meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember +levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; ugy gondolá a jó +öreg, hogy a mig fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás +ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós, +végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos +megtámadások ellenében. + +Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már +az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké +lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket, +gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi +harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt +harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a +szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább +csereberélnek. + +Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak! a hatalmas +gonosztevőket nem volt mód megfenyiteni, ha Ferdinándhoz folyamodtak +segitségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz, +s megforditva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap +a másik, s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott +volna még a rablók ellen? + +Az országgyülés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg, +daczolva a törvényekkel. + +Minő sors várhatott ily állapotban a rosz kezekre bizott árvákra, kiknek +ügye a zürzavaros időben egyedül a gondviselő ur Isten őriző kezére volt +bizva? + +A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket +adtak a gondnokok, s nem engedék őket a gyermekekhez férni; majd, hogy +László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni, +egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: – hogy, hogy +nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár +alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hir. + + +II. A TOR. + +… A terem be van huzva fekete posztóval, közepett áll a ravatal, ezüst +szegekkel kiverve; két oldalán megforditva függnek a családi czimerek, +egy fehér angyal, csillagos kék mezőben, jobbjában lángpallost tartva. +Fejtül zászlók és lobogós kopják, kétfelől tizenkét viaszfáklya lobog; a +ravatalon egy fiatal férfi fekszik, sápadt, kiaszott arcz, kemény +szigoru vonások, beesett szemei csukvák, viaszsárga kezei mellén össze +vannak téve, nagy sima homloka száraz és fényes, mint szokott lenni a +halottaké. + +Lábtul kis kerek asztal mellett négy virrasztó diák ül énekelve, az +asztal alatt nagy zöld órros kancsó fülel, a diákok bele vannak már +fáradva az éneklésbe, de még az ivásba nem. + +A szomszéd-teremben ez alatt vigan folyik a tor, ott a csatlósok és +pinczérek iszszák le sziveikről a bút, s ha elhallgat olykor a +virrasztók éneke, a de profundis szomoru melodiája után keresztül +hangzik a nyitogatott ajtókon a vad rikácsoló bordana: „ej haj, igyunk +rája, ugy is elnyél a sir szája!“ + +A virrasztók unni kezdék magukat a halott mellett, a zsolozsmák végig +vannak énekelve, a fáklyák leégtek, és a kancsó kiürült. Egyet +elküldenek maguk közül, hogy hozza tele. A másik utána megy, hogy +meglesse, ha nem csalja-e meg társait? Mindketten oda maradnak. A +harmadik értük indul, visszahivandó őket, s a negyedik aztán nem bolond, +hogy egyedül maradjon, ő is utánok megy. A szomszéd-teremben pedig igen +vig társaság van, onnan nem jön ki más, mint a kit kilöknek. A halott +egyedül marad. + +Éjfélkor le fogják tenni majd a családi sirboltba, s a czimer +megforditva marad a sirbolt-ajtó felett, mely a Tornallyay család utolsó +férfi ivadéka, László után bezáródik. + +Éjfélig van ideje mindenkinek meglátogatni a halottat, ki éltében annyi +emberrel jól tett, védte az ártatlant, segitette a szükölködőt, +gyámolitá rokonait, megbecsülte a jó szolgát, és harczolt a hazáért. + +Nem igen jut eszébe senkinek. + +Egyszerre nyilik az ajtó, s a részeg tivornya orditásból kitántorog Ivó, +a csatlósok hadnagya, kit László váltott meg török rabságból. Részeg az +ember, mint a csap, kezében kancsót hoz, s a halott előtt kaczagva +megáll, a hogy állhat. + +– Igyál atyafi! szól urát kinálva, s vadul röhög durva ötletén. Ugy is +nagy státió lesz innen a más világig, s ki tudja: ültettek-e ott is +szőlőt? Igyál no. + +Az ember tántorogtában felrug egy álló gyertyatartót, s a viaszfáklya +forró olvadéka László arczára cseppen. Az hideg marad és mozdulatlan. + +– No – se baj, mond a hadnagy felállitva a fáklyát nagy ügygyel bajjal, +s ez alatt más kettőt taszitva el. Ha a más világra jutsz, ott még majd +forróbbal is leöntenek. + +A hadnagy eltántorgott részegen, kiment a folyosóra, valamelyik +szegletben eldült és elaludt. Az utána nyitva hagyott ajtón besüvöltött +a szél, s ugy lobogtatta a fáklyákat a ravatal körül! + +A szomszédteremben hangzott a lakomai zaj, a halott szobája csendesen +maradt. + +De im ki az, ki őt ismét látogatni jő? Magas, halavány női alak, ha +szemei ugy nem égnének, léleknek is beillenék. Ez a menyasszony. A +halott menyasszonya Mária, ki jegyesét már három év óta nem látta, s +most tudtára adák, hogy vőlegénye megérkezett, s ott fekszik a +koporsóban. + +A leány megáll a ravatal előtt. Szép vonásai mintha kővé volnának fagyva +mozdulatlanok, szemeit le nem veszi mátkája arczáról, egy köny sem +nedvesiti azokat. Iszonyu érzelem! midőn az élet legkinosabb órája jelen +van, nem akar fájni a sziv, nem akar sirni a szem, nem akar veszteségére +gondolni az ész, és e borzasztó ür a lélekben, köny, fájdalom, és +gondolat nélkül a legiszonyubb szenvedés. Ezentul még csak egy lépés +van, – az őrültség kaczaja. + +Annyit szeretne pedig mondani a halottnak; szeretne szemrehányásokat +tenni, hogy hát ily hidegnek kell-e a vőlegénynek lenni? szeretne +elmondani neki, hogy ő is szenvedett sokat, szeretné megkérdeni tőle, +melyik ut vezet a tulvilágra, hogy utána mehessen? Mert hiszen oly +nagyon szerette őt! De az ajk nem ád hangokat. + +Odalép a halott mellé, s gyöngéd fehér kezével megfogja annak viaszsárga +kezét. + +Mi volt ez? + +A megérintett hideg csontkéz megszoritá a leány kezét. + +Mária ijedten tekinte kedvese arczára, s annak felnyilt szemeivel +találkozék. + +– Csendesen… suttogá a ravatalon fekvő. Ne félj és ne örülj, mert +elárulsz. + +A leány reszketett, a férfi nem. + +– Vártalak, suttogá László a leánynak, végy le egy kést a falra +akasztott fegyverek közül, s vagdald el vele kötelékeimet, mik kezeimet +és lábaimat fogva tartják, s aztán tedd mellém a kést. + +A leány csak bámult, a nélkül, hogy a mondottakat teljesitené. + +Mária! nem természettörő csoda, a mit látsz, én élek, de csak egy órám +van még hátra, éjfélkor el fognak temetni, ezt az órát használni kell. +Hajolj reám, tégy ugy, mintha siratnál; – ne félj hideg alakomtól, csak +egy szikra ég még abban, s az is szerelem te érted. A mióta nem láttál, +az alatt itt voltam bezárva a bástyák legalsó börtönében. Bacsó Tamás +tarta ottan. Midőn bűneit megtudva, meg akarám őt büntetni, rabló +zsoldosaival megkötöztetett, s elzárt a világ elől, s az utánom +kérdezősködőknek mesét mondott hollétemről. E sirból, jól tudám, hogy +csak a másik sirba van kijárás, s vártam sokáig, vártam iszonyu ideig; a +napokat nem számithattam, mert a föld alatt nincs idő, csak azt tudom, +hogy az hosszabb volt az örökkévalóságnál. Végre egy gondolatom jött: +visszatarték magamtól ételt és italt hosszu ideig, testem kiszáradt, +arczom összeesett, szivem verése alig lön észrevehető, s tagjaim +elhidegültek. Egy órában porkolábjaim, midőn lánczaimat vizsgálni +jöttek, megmerevülten találtak börtönöm fenekén fekve. Ez meghalt! +mondának nevetve, s a lánczokat levéve rólam, felvettek vállaikra, +felöltöztettek halotti ruhába, s kiteritettek e ravatalra; hallottam, +mint suttogá mellettem egy, hogy még szivem körül melegséget érez, s az +ijedtségtől ugy elszorult egyszerre szivem, hogy a mint a másik rátette +kezét, nem érzé dobbanását. Majd jobban meghűl a sirboltban, vigasztalá +társát. Most, Mária, adj kezembe egy kést. + +– Mit akarsz cselekedni? + +– Megvárom, mig Bacsó Tamás ide fog lépni ravatalom mellé, s akkor +szivébe ütöm azt. + +A leány ráhajolt Lászlóra, s arczát arczára fektetve suttogott: + +– Maradj csendesen és ne háborogj. Én megszabaditalak, ha rám bizod +magad. Engedd magadat a sirboltba letétetni, én érted megyek. + +– Lehetlen az, szólt reszketve a férfi, s a puszta gondolatnál +elkékülének ajkai. Hátha gátolva léssz, s én ott veszek a lezárt +koporsóban? A sirbolt-ajtó zárva leend; s ha odáig juthatnál is, belőle +ismét nincs menekülés. + +– Van. Atyád koporsója mellett áll egy kőkoporsó; ez üres, nem fekszik +benne senki; fedelét leemelve, egy szűk lépcső lejárása tünik elé, mely +a sziklába vágva a vár alatti barlang üregéig vezet, ezen keresztül +megszabadulandsz. + +– De hogy jöhetsz te odáig? + +– Éjfél után, midőn mindnyájan lenyugszanak, Bacsó Tamás hálótermébe +lopózom, ki feje alatt szokta őrzeni a vár kulcsait. A várnagy babonás: +e vár lakóinál hagyományul jár a monda a fehér leányról, ki az éjfél +óráiban, a lángpallost kezében tartva, végig szokott járni a vár +termein. Senki nem meri őt megszólitani, mindenki félve áll hátra, s +maga Bacsó Tamás takaróját fejére vonva huzódik ágya szegletébe, hogy ne +lásson s ne halljon semmit. Nem rém a fehér leány, én magam vagyok az. +Alant a hegy tövében lakik egy hű szolgám, az öreg Bertalan, +kecskepásztor, ő fedezte fel a sirbolti rejtekutat, és én használva a +várnagyok babonás hitét, itt szoktam vele találkozni, s itt adom át neki +panaszleveleimet, miket ő több izben elvitt a nádorhoz, sőt egyszer a +királyhoz is. Ma éjfélkor ismét lemegyek, téged megszabaditalak. + +– És azután velem jösz? + +– Te fölmégy a királyhoz, föl az országrendeihez, megmutatod nekik +kiszenvedett arczodat, s boszut kérsz gyilkosaid fejére. Én pedig +közöttük maradok, hogy legyen, ki bűneiket feljegyezze. + +E perczben nyilt az ajtó. László lehunyta szemeit, Mária ugy tett, +mintha ráborulva sirna. A három Bacsó lépett be a terembe. + +Elől egy magas, martialis alak, Bacsó Sámson, a rablóhős; vastag, +szénfekete haja serteként áll fején szélyel, és ellepi homlokát, sűrü +szemöldei csaknem össze vannak nőve, két bajusza, mint két ökörszarv, +öklelőzik jobbra balra, sűrü fekete szakállal van benőve egész arcza, +mintha aczélsodronynyal volna beültetve, s a mik szabadon maradtak, azok +egyedül a sötét villogó szemek. Alakja ölnél magasabb, vállai szélesek, +karjai vastagok mint egy cserfaág, öltözete piszkos és elhanyagolt, +melyet derekán bivalybőr-öv szorit össze, azon lóg egy hosszu, rozsdás, +egyenes kard; a kard lapjára van edzve: „jó éjszakát!“ + +Utána jő Bacsó Bernát, merő ellentéte az elébbi alaknak, egy félre nőtt, +nyomorék teremtés, feje vállai közé szorulva, arcza ránczokkal fedett, a +szőrt megirtá rajta a himlő, melytől szemei is örökké veresek, hosszu +kezei csaknem a földig lógnak. Az egész alak szánalomra indit, de az +ajkak vonásában van valami keserű guny, mely e szánalmat visszautasitja, +s daczolni látszik a természettel, mely őt megcsufolta, s az +emberiséggel, mely őt kineveti. + +A harmadik, Bacsó Tamás. Egy tisztességes ősz alak, a milyennek festik a +becsületben megőszült embereket: nyilt barátságos homlok, melyet ezüst +fürtök fednek, tiszta, józantekintetü szemek, szabályos arcz, szelid, +nyájas ajkak, komoly magatartás; – öltözete gyász, s e szint +arczkifejezése sem hazudtolja meg. Tud szomoru lenni. + +Midőn belépnek, Mária fölemelkedik a ravatalról, s hideg, könytelen +arczczal végig nézve a három testvéren, a nélkül, hogy szólna hozzájuk, +eltávozik. + +Sámson vállat vonitva fordul el tőle, mig Bernát faunusi vigyorgással +tekint utána, egyedül Tamás üdvözli őt tiszteletteljesen meghajtva +fejét. + +– Köszönnetek kellett volna neki; szól intőleg testvéreihez, ezután ő +leend a vár birtokosa. + +Bernát felkaczagott. + +– Miután eddig vőlegénye volt az, ki most halva fekszik? + +– Bizonyára, a végrendelet igy hagyományozta azt. + +– De azt nem hagyományozá, hogy a vár urát három esztendeig fogságba +tartsd, s csak meghalva ereszd ki. + +Tamás nyugodt lélekkel viszonza: + +– Én gondnokul voltam mellé rendelve, hogy vigyázzak reá, a fiun +tébolyodás jelei kezdtek mutatkozni, s én elővigyázatból zártam őt el, +hogy kárt ne tegyen magában, vagy jószágait el ne prédálja, ez nekem +jogom volt és kötelességem. + +– Igaz, hiszen te derék becsületes ember vagy. Megbocsáss, hogy későn +ismertelek meg; hát a lányt most ujra mi oknál fogva teszed el láb alól? + +– Épen nem teszem. Ő férhez fog menni, és Murányvár a hozzátartozó +uradalmakkal együtt azé leend, ki őt el fogja venni, a mint a +végrendeletben van. + +Bernát elsápadva néze bátyja arczára, mintha kétkedne rajta, hogy +tréfál-e vagy valót beszél? + +– S hová leszünk mi akkor? + +– Maradunk a kik voltunk, ha a kegyes vőlegénynek tetszeni fog; viszonza +Tamás alattomos mosolygással, mely egy perczre elárulá a szelid arcz +vonásaiban alvó ördögöt. + +– S ki volna az? kérdé Bernát, értetlen arczczal. + +– Kedves öcsénk, Sámson; szólt Tamás, a kalandorra mutatva, ki ezalatt +hátat forditva állt egy ablakban összefont karokkal, s részvétlen +arczczal bámult ki az erdős vidékre. + +A mint nevét hallá emliteni, visszaforditá nagy, bozontos fejét, s +lenézve testvéreit, egyet vonita vállán, s azzal ismét az ablakba +könyökölt. + +Tamás odalépett hozzá, s nyájasan megveregette vállát. + +– Hallottad, miről beszéltünk? + +– Hallottam, de semmi közöm hozzá. + +– Semmi közöd? + +– Mert az nem az én mesterségem. Én rablok, gyilkolok, megölök száz +férfit ha kell, de lopni, csalni, örökségeket elhajhászni nem szokásom. +Tegyetek a leánynyal a mit akartok, mit bánom én? öljétek meg, de az én +kezem által ugyan nem; engem hagyjatok ki játékaitokból. + +– Sámson, térj eszedre, ha egyszer elvetted a leányt, többet akár soha +se lásd. Mehetsz a világ végire, de nekünk kell, hogy őt nőül vedd. + +Sámson fölegyenesedék, szemei villogtak sötét helyeikből. + +– Halljátok. Én láttam férfiakat meghalni a halál mindenféle nemeivel, +én láttam ágyukat szegezve mellemnek, és éreztem álmomban a hóhér +pallosát nyakamba metszeni, én láttam kisérteteket utánam jőni az +általam meggyilkoltak sirjaiból, s hallottam kongani a felgyujtott +falvak harangjait, mikor már a tornyok le voltak égve. Nem reszkettem +soha. De asszonyt nem láttam sirni soha, és nem akarok. Keressetek +helyettem más vőlegényt. Én a leányt el nem veszem. + +– Elveszem én! szólt közbe, kigyuladt arczczal Bernát, s arcza ragyái és +szemei még vörösebbek lettek. + +A ravatalon fekvő László, kinek e beszédet hallva, a pokol kinjait kelle +kiállani, e szóra öntudatlanul felsóhajtott. + +Mindhárman ijedten tekintének vissza. + +– Valaki sohajtott. Hangot hallék: rebegé Bernát. + +– Semmi sem, szólt Tamás széttekintve. Tán valaki hallgatózott az ajtón. + +Bernát szorongva szólt: + +– Engem ugy nyugtalanit e halott, ugy félek tőle. Kedvem volna szivébe +ütni e kést, nehogy föltámadhasson valaha. + +– Azt ne tedd, csititá őt Tamás. Még azt mondaná valaki, mi öltük őt +meg. Meg van ő halva jól. + +Sámson gunyosan fordult testvéreihez: + +– Hogy féltek, miszerint föltámad az, a kit megöltetek; a kit én +megölök, az nem ébred föl soha. + +– Beszélj, beszélj kevély rabló. Ha én ébren nem vagyok, te nyakadra +hoznád az egész országot, s harczolhatnál vele. + +– De ha én pénzt nem szerzek, szólt közbe Bernát, te is hiába vagy +ébren. + +– Csitt, a virasztók jőnek. + +Éjfél elmult. A torozók ügygyel bajjal elhagyák az ivótermet, a +legjózanabbak felvevék a ravatalt vállaikra, s a mint a sirbolt-ajtót +felnyiták, a kijövő hideg szél oly borzadályosan futott végig +valamennyin, hogy egyszerre kijózanultak, az arczok halaványak voltak a +fáklyafénynél. + +A csatlósok megálltak a lépcsőkön, félelmesen nézve fáklyaik füstjére, +mintha fekete szellemek lobogtatnák azokat palástjuk szegélyével. +Alulról hangzott a halotti ének: Miserere mei Domine! + +Az emberek önkénytelen keresztet vetének magukra s örültek, midőn +visszajöhettek a sirboltból, s hátuk mögé nem merve tekinteni, siettek +alvószobáikba. + +Bacsó Tamás maradt leghátul, bezárta a sirbolt-ajtót, megforditva rajta +a czimert, s magában dörmögve monda: + +– Ez többet meg nem nyilik – az itéletnapig. + + +III. A FEHÉR LEÁNY. + +Bacsó Tamás reszketve fogá meg Sámson kezét, midőn hálószobájába ért. + +– Maradj nálam, szólt rebegő hangon, ez éjjel nem merek egyedül alunni. +Egy kisértettel megszaporodott a pokol. + +– Még is oly gyáva vagy, vén gyermek? szólt az megvetően. + +– Nappal nem nevezhetnél annak, de az éjszaka nem az emberi hatalmaké. +Kérlek, ülj mellém, ülj közelebb, gyujtsunk tüzet a kandallóban, zárd be +az ajtókat, s az ablakok tábláit reteszeld be. Engem Isten csodái +kisértenek éjjelenkint. + +– Álmodban látod azokat, sokat vacsorálsz. + +– Épen semmit. + +– Tehát azért látod, mert sokat böjtölsz. + +– Oh ne mondd. Az Istennek oka van engemet látogatni. Én sokat vétettem +nagyon. De vezekleni fogok, vezekleni bűneimhez méltón; ha ez utolsó +tervem bevégezém, akkor templomot épittetek, oly pompást, hogy +hasonlóban nem imádkoztak még soha. + +– Csak hozzám közel ne épitsd; mert ki találom rabolni. + +– Csendesen Sámson; ne szólj igy. Oh itt a falak is beszélnek, körűlem +minden butor él, és engem üldöz; ha nagy csendesség van, nevemet +suttogják, csendesen, alig hallhatólag, és éjszaka, midőn a nagy viharra +olykor felébredek, mely a szélvitorláit csikorgatja, egyszerre megnémul +minden, s fejem fölött elkezd zugni a hatvannégy mázsás öreg harang, +melyet a rimaszombati szentegyházból elraboltam, s hamis pénzt verettem +belőle, s ugy kong, ugy zug a mélységes éjszakán keresztül, hogy a +bástyák rengnek bele alapzataikban. Máskor halálos vakság fog el, érzem +a fáklyák melegét, és lángjaikat nem látom, mélységes sötétség ül +körülöttem. Számtalanszor, midőn ágyamba le akarok fekünni, saját +alakomat, a hogy vagyok és létezek, már ott fekve találom, s hasztalan +költöm onnan, nem birom fölébreszteni, s ott virradok meg székemben +ülve, mig a nap feljő, s a kisértet eloszlik. + +– Rémséges dolgokat beszélsz, szólt Sámson, közelebb huzva kardját. + +– Nézz hátam mögé, nem áll-e valaki mögöttem? gyakran, midőn olvasni +akarok valami szent könyvből, érzem, hogy valaki hátam mögött +leskelődik, s vállamon keresztül azon könyvből olvas, mig az én szemeim +előtt annak minden betüje megelevenedik, hogy mennek egymásután sorban, +mint a lándzsás hadsereg, s ha kés van kezemben, ugy biztat, ugy erőtet, +hogy vágjam vele torkomat keresztül! + +– Te meg vagy rontva Tamás. Eszed nincs helyén. + +– Van e várnak egy ősi réme, mely itt lakik alattunk vagy fölöttünk, +elrejtve a falak üregeiben, és örökké ébren. Ez a fehér leány. Egy +Tornallyai leány hajdan a keresztes hadba távozott el, s ott elesett a +csatában: de szelleme visszajött e várba lakni, s oly tiszteletben +tartaték a család előtt, hogy ünnepélyes lakomáikon egy széket mindig +üresen hagytak a számára, s arczképe alá, mely a csarnokban függ, +valahányszor menyegző, tor, vagy keresztelő történt, külön viaszgyertyát +szoktak meggyujtani, s mig a többi viaszgyertyák leégtek, ez bár +folyvást lángolt, soha nem fogyott el. Ez a rém üldöz legjobban engemet. +Hasztalan zárkózom be előle, zárt ajtókon keresztül felkeres, egyik +ajtómon bejön, a másikon kimegy, az őrök látják őt, és nem merik +megszólitani, hallják mint csikorognak az általa felnyitott ajtók, s +mint csapódik be a sirbolt-ajtó utána iszonyu dördüléssel… + +E pillanatban iszonyu csattanás hallatszott… A két testvér rémülten +ugrott fel székeiről, s az ajtóra tekinte… Az felnyilt csendesen. Bacsó +Tamás reszketve fogózott testvére karjába. Szemeit nem birta lezárni. +Jól tudta, hogy zárt szempilláin keresztül is kénytelen volna látni e +tüneményt. + +Egy fehér alak suhant végig a termen, egy márványarczu hölgy alakja, +vállán arany betükkel kivert lángalaku pallost emelve, s szemeivel merőn +maga elé tekintve. + +Bacsó Tamás homlokán a hideg veriték gyöngyözött. Sámson keze is rá volt +fagyva a kardmarkolatra, s izmos termete reszketett. + +Már a fehér leány a tulsó ajtóhoz ért, midőn Sámson erőszakosan megtörve +félelme bilincseit, felkiálta: + +– Hát fattyuk vagyunk-e mi, hogy egy rémtől megijedünk? s azzal kirántva +kardját, elállta a kisértet utját. Megállj! ordita rá, felemelve +kardját, – s ha a pokolban lakozol, maradj ott örökre, vagy ha nem +haltál meg elég jól, megöllek én, ugy, hogy a más világon sem fogsz élni +többet. + +A fehér alak egy pillanatra megrettenni látszott, mintha még fehérebb +lett volna mint volt, de a másik pillanatban megvillant kezében a +lángpallos, s oly gyorsan, mint a villám, csapott le Sámson kardjára. + +A kard kihullott a férfi reszkető kezéből, s Sámson térdrebukott a +rémülettől, arczát kezeivel eltakarva. + +A következő pillanatban lehete hallani a mindig távolabb felnyitott +ajtók csukódását; mig egy végső dördület hirül adá, hogy most a +sirbolt-ajtó csukódott be. + +Minden lélek halálfélelem közt aludt ez éjszaka, s másnap reggel a +Tornallyai család sirboltja felett, hol a czimert Bacsó Tamás saját +kezével forditá meg, e czimert ujra helyreforditva lehete látni. + + +IV. A KINYUJTOTT KÉZ. + +Ezen zavargás időkben nehéz volt az ország és a fejedelmek figyelmét +egyes családok sérelmeire vonni; a népek kiáltásai közül nem hallatszott +ki az egyesek jajszava. + +Tornallyai László, menyasszonya által a legcsodálatosabb uton +megszabadulva, azon kezde gondolkozni, mint irtsa ki öröksége rablóit +Murányvárból? + +Ha egyenesen fölmegy Pozsonyba, s magát az országrendeivel +megismertetve, azokat a törvényszerinti elégtételre felhivja, +koczkáztatta volna, hogy Bacsó Tamás megtudva életben maradtát, +órgyilkosokat küld utána s megöleti, mig azt az igazságnak megrövidült +karjai rablófészkében el nem érik, s minden törekvésének sem sikerülend +egyebet kieszközölni egy erőtlen fulminatoriumnál, melyet Murányvárban +csak kaczagni fognak. + +Hanem mást gondolt ki. Máriát nem bocsátá többé vissza a várba, hanem +elvivé ő a szent Erzsébetről elnevezett kolostorba, s ott a szent szűzek +gondviselésére bizva, elrejté őt a Bacsó család szemei elől, kik amaz +ijedelmes éj óta semmit sem tudtak az eltünt leány holléte felől. + +Akkor tudósitá László álnevü feljelentésekben az országbiráját, +miszerint a Tornallyai család utolsó ivadékainak egyike meghalálozván, +másika kolostorba lépvén, a megürült Murányi uradalom a koronára szállt +vissza; minélfogva a fiscus igyekezzék azt törvényes urának +visszafoglalni. + +E feljelentés nem is maradt sikertelen; rövid idő mulva parancs érkezett +Bacsó Tamáshoz, mely által az felszólittatott a murányi uradalmat a +törvényes határidő alatt a koronának átszolgáltatni. + +Bacsó Tamás elsápadt, a mint a parancs elejét olvasá, hanem a mint annak +végén megérté, hogy Mária a szent-erzsébeti kolostorba tartózkodik, +mintha kő esett volna le szivéről, megkönnyebbült kebellel mondá: + +– Minden jól van. + +Még az nap felkeresteté Sámsont, ez összegyüjté rablóbandáit, s éjszaka +ráütve a szent-erzsébeti kolostorra, azt ostrommal elfoglalá, +oltárkincseit felprédálta, s Máriát erőszakkal elrablá belőle. Nehány +ittas rabló üszköt vetett a szétdult kamarákba, s a kolostor a puszta +falakig leégett. + +E kolostort azonban az akkori országprimás épitteté, s különös kegyében +tartván, midőn e szent hely elrombolását megérté, méltó haragra +gerjedve, panaszt tőn személyesen a király előtt, melynek eredménye az +lett, hogy mielőtt a zárda üszkei kihamvadtak volna, már a császári +tábornok Salm Frigyes ott állt Murány alatt bosszuálló seregeivel. + +A Bacsó-családnak csupán egy utja volt a menekülésre: Máriát +kényszeriteni, hogy egyhez közülök nőül menjen. E végett a legközelebbi +faluból erővel elragadták a lelkészt, s halállal fenyegeték, ha az +esketési szertartást rögtön végre nem hajtandja, csak ez által +maradhatván törvényes birtokában a várnak, s csak igy menthetve a +kolostor elleni erőszakoskodást. + +A lelkész, egy tisztes hetvenéves agg, csupán arra kérte őket, hogy +engedjék őt egyedül beszélhetni Máriával, miszerint őt sorsával +megismertesse, és ha kelleni fog, rábeszélje a kivánt lépésre. + +Midőn egyedül maradt a leánynyal, megfogá annak kezeit, s homlokát +megsimogatva szólt: + +– Ne félj leányom. Az Isten nem hágy el téged. Engem halállal +fenyegetnek, ha téged össze nem adlak e gonosztevők egyikével, de én nem +félem a halált, félem egyedül az Istent, s ha ő neki tetszik, hogy +meghaljak, nem első martyrja leszek az igazságnak, de az leszek. Te +tartsd meg magadat. Igérd e gyilkosoknak, hogy kész vagy az ajánlott +kezet elfogadni: Él az Isten, hogy én össze nem kötöm azt a tiéddel. + +A leány megcsókolá a tisztes agg kezét, s midőn kilépett gyilkosai elé, +azoknak végtelen meglepetésére kijelenté, hogy kész beléegyezni az +ajánlott házasságba. + +Nagy lőn az öröm Murányban. Lakomához készült az egész vár; mig künn +Salm ágyuit sánczoltatta. Maga a választott vőlegény, a pupos Bernát ugy +felcziczomázta magát boglárokkal, és klárisokkal, hogy akár egy medve +nyakába odaillett volna. + +A vár egyik termét kápolnának késziték el, felszerelve innenonnan +elrabolt oltárszerekkel, s midőn mind együtt valának, vőlegény, +menyasszony, násznagyok és vőfélyek, az istenfélő lelkész ott az +oltárhoz lépve, s kezével a feszületet felemelve, nem hogy megáldotta +volna az előtte állókat, sőt megátkozá azokat, kimondva rájok az egyház +legsulyosabb anathemáját, s a kárhozatnak adva őket testestül és +lelkestül. + +A rablók irtózatos dühvel rontottak ekkor a lelkésznek, s megesküvének, +hogy ha a szertartást végre nem hajtja még azon órában, oly kinzást +fognak rajta véghez vinni, hogy óhajtani fogja a gyehennatüzet +enyhülésképen. A lelkész nem hajlott szavaikra, megcsókolá a feszületet, +s karjait széttárva, odaveté magát gyilkosainak. + +Azok megragadták mellénél fogva, s kihurczolák a teremből, végig a +folyosókon: de ime Isten könyörüle szolgája sorsán, midőn a kinkamrába +értek vele, egy ér hirtelen megpattant az agg férfi fejében, s mire a +kinpadra fekteték, már megszünt élni. + +E pillanatban kürthang rivallt a várkapun kivül, s a toronyőrök rémült +arczczal jelenték, hogy királyi hirnök áll a felvonó hid előtt. + +– Taszitsátok az árokba! Kiálta Sámson, s a dühödt nép megcselekszi, ha +Tamás utjokat nem állja. + +– Csendesen fiuk; nem kell kihuzni a kardot, mig van más ut a +menekülésre. Sok ajtót kinyit a tolvajzár, mit a harczfejsze be nem tört +volna. A veszély nagy, s védelmi szereink kevesebbek, mint hogy +háromnapi ostromot kiállhatnánk velök. + +– Igen bizony! kiálta közbe Sámson haraggal. Mert te mindig többre +becsülted az aranyat a vasnál, s a helyett, hogy kardokat szereztél +volna, billikomot gyüjtögettél, ágyuk helyett pénznek öntötted a +harangokat, s lőpor helyett ezüsttel töltötted a kamarákat, már most +csatatér helyett keress magadnak akasztófát a hol meghalj. + +– Nem ugy Sámson. Azokkal a kis ezüstgolyókkal jobban czélba lehet +találni, és messzebb lőni, mintha mázsás köveket hajigálnál kerekes +taraczból. Rakjatok meg három szekeret a tárházakból jó vert arany- és +ezüstpénzzel. Jól megértsétek: nem olyannal, a mi nálunk készült; – +igazival. Te Bernát lemégy e szekerekkel a fővezérhez, s kegyelmébe +ajánlasz bennünket. + +– Miért épen én? kérdé Bernát elkékedve, miért nem te magad, vagy +Sámson? + +– Mert te legkevesebb váddal vagy terhelve; neved legkevesebbet forgott +az actákban, itthon ültél mindig, mint a pók; nincsenek személyes +ellenségeid. + +– És mivel legkevesebb kár lesz érted, ha ott marasztanak, szólt közbe +Sámson. + +– Ha ide benn maradsz, nekünk ugy sem használsz, mert az utolsó +hellebárdos agyoncsap a dárdája nyelével, mig ha önkényt megadod +magadat, tekintet lesz reád. A többit ékesenszólásodra, s e három +szekérre bizom. + +Bernát elsápadva ült fel a szekerekre, s megnyittatva a hirnök előtt a +várkaput, kijelenté, hogy testvérei nevében kész a fővezér előtt +megjelenni. + +Pár óra mulva a szekerekkel együtt Salm sátora előtt állott. + +A vezér több magyar főur társaságában fogadta az érkezőt, ki nagy +vigasztalódására tapasztalá, hogy azok előtte mind ismeretlenek. + +Annyival nagyobb lön tehát rémülete, midőn Salm elélépve, őt egyenesen +nevén szólitá: + +– Te vagy az a Bacsó Bernát, ki rabló testvéreiddel együtt a környéket +pusztitod? + +– Ne hidd méltóságos uram, a mit rólunk mondanak, cseh rablók +kalandoznak a vidéken, azoknak a bűneit fogják mi ránk. + +– Hát a harangokat kik rabolják el, hogy hamis pénzt verjenek belőlük? + +– Minket rágalmaznak azzal is, kegyelmes uram, jól tudom; mert irigyeink +a szomszéd földesurak, hogy jó gazdák levén, pénzben meg nem fogyunk, de +im szemléld meg magad, és győződjél meg róla, hogy hát hamis pénzzel +szoktunk-e mi fizetni? + +E szavaknál feltakarta a szekerek ponyváit, látni engedve a lapáttal +felhányt aranyat ezüstöt, s alázatos mosolygással mondva: + +– Ezt a csekélységet a katona uraknak áldomásul hoztam. + +Salm képét elfutotta a vér. + +– Hát török basának néztek ti engem, nyomorultak, kitől pénzen lehet +venni békét és háborut? Nem rablott kincseitekért jöttem én ide, hanem +fejetekért, miket a törvény elitélt. + +– Nem tévedtünk mi, uram, a törvény ellen soha. + +– A szent-erzsébeti kolostor falai még füstölögnek. + +– A kolostoré a hiba, mert törvényes hitvesemet Tornyallyai Máriát +erőszakosan tartá vissza tőlem, s ez által vagyonaimtól meg akart +fosztani. Én csak védtem magam, midőn támadtam. + +– Törvényes hitvesed neked Tornallyai Mária? kérdé szigoruan a vezér. + +– Kész vagyok rá hitemet letenni, hogy az. + +Salm inte, hogy hivják elő a tábori lelkészt, s felszólitá Bernátot, +hogy esküdjék meg arra, a mit mondott. + +Bernát vakmerően odalépett a tábori oltár elé, egy kezét az evangeliumra +téve, másikat felemelé az égre, s mint e szót ki akará mondani: +esküszöm! egy kéz hátulról hirtelen megragadá kinyujtott kezét, s a mint +Bernát hátratekinte, egyszerre megnémult, megmerevült. Tornallyai László +állt előtte. + +Az embernek fél felét rögtön megüté a guta rémületében, ugy hogy nyelve +nem birt többé érthető szótagot kiejteni, s kinyujtott karja ugy maradt +megszáradva, a hogy azt az ég felé emelve tartá, megmeredt három +esküvőujjal. + +Salm igy küldé őt vissza Murányvárba, rémületes jelenetül; félig holt +alakot, ki esküre kinyujtott kezét nem birja többé visszavonni, s +megnémult nyelvével nem birja kimondani a rémgondolatot, mely alatt +lelke megőrül. + + +V. A HÁROM TANU. + +A mint Salm Murány alá megérkezék, Tornallyai László ki azalatt mint +kecskepásztor bujdoklott a hegyek között, megjelenék előtte, s elmondá +előtte élete s hamis halála egész csodás történetét. + +Hihetlennek látszék a vezér előtt az egész esemény; előhivata többeket +azok közül, a kik Tornallyay Lászlót azelőtt három évvel ismerék, köztük +több régi szolgáját, embereket, kikkel hajdan jól tett, katonákat, +kiknek vezérük volt; de a három szenvedésteljes év alatt annyira +elváltozék az ifju arcza, hogy senki leghűbb szolgái közül sem ismere +rá. Temetése napján egy sem mert azok közül Murányba felmenni, hogy őt +megtekintse, s alig birták ők maguk is elhinni, hogy a kit három év +előtt, virágzó, teltarczu ifjunak ismertek, azzal most, mint megaggott, +szigoru, őszbevegyült haju férfival találkozzanak. + +Ekkor azt mondá László: + +– Három tanut fogok elétek állitani, a kik rám fognak ismerni +bizonynyal, a három tanu a három Bacsó testvér. Én fel fogom őket +keresni a harczok közepett, és ha akkor látni fogjátok, mint rémülnek el +látásomtól, s a legbátrabbnak közülök mint hull ki a kard kezéből, midőn +az enyimmel összeér, elhienditek, hogy én vagyok az, kit ők eltemettek. + +A sors ugy hozta, hogy Bernát legyen az első tanu, ki Lászlót meglássa, +és ime azt megüté a guta, midőn hamis esküt akarva tenni, szentségtörő +kezét a halottnak, az eltemetettnek vélt megragadta. + +A mint ily alakban visszaereszték őt a várba, a két testvér elréműlt +tőle; Bernát sem szólani sem inteni nem tudott, csak nézett rájuk és +hebegett, felemelt kezének egyetlen mozgása volt a reszketés, mely ugy +látszott, mintha örök fenyegetést intene vele. Senki sem tudta +elgondolni, mi történt? mi lelte az embert? éktelen rémület fogott el +mindenkit; az őrök elhagyták a sánczokat, s szökdösni kezdtek a várból. + +Ekkor Sámson egy kétségbeesett merényletre határozá el magát. Este későn +összegyüjté embereit, s leittatva őket erős borokkal, felbiztatá, hogy +az éjjel kitörjenek a várból, s mig elleneik a vár körül szétoszolva, +soraikat megritkitják, ők egyesült erővel keresztűl vágják magukat, s +kimenekülnek Lengyelországba. + +Tamás ezalatt hirtelen szekerekre rakatá kincseit, s az őrség felét +szétosztá a falakra, hogy majd mig testvére a kapunál utat tör, ő addig +körül fellármázza az ostromlókat, s elvonva azok figyelmét, midőn a +menekülésre ut nyilik, az utócsapatokkal és kincseivel Sámson után fog +sietni. + +A terv végre is hajtatott. Az ég sötét volt és felleges. Éjfél után a +hold is lement, s erős vihar kezde keletkezni, melynek zajában elhalt a +várból jövő nesz. + +– Ez épen rablók harczainak való idő: monda Salm, ki éjszaka személyesen +járta körül az őrszemeket, midőn egyszerre ágyuvillanás veri föl a +sötétséget, s a bástyákról kilőtt golyó épen feje felett süvölt el. + +– Tudtam előre, hogy az éj nem marad harcz nélkül, szólt a vezér, s +rögtön elrendezé ostromcsapatait, elállatva velök minden kijárást a +várból. + +A várfalakról minden álgyu elkezde bömbölni, ott fenn a rablók dobbal és +trombitával oly nagy zajt ütöttek, mintha egyszerre minden oldalról ki +akarnának rontani, s ez alatt Sámson csapatjai a legnagyobb csendben +lejöttek a vár aljáig, s ott egyszerre szótlanul megrohanák az előttük +álló harczosokat. + +A rablóvezér vakmerően veté magát ellenei közé, kétélü bárd volt +kezében, melyet két ökölre fogva, vágott vele maga körül, a kit talált; +a meglepett lándzsások már tágitani kezdék előtte soraikat, szörnyü +termete egy fejjel kilátszott a harczolók közül, néha kettővel is, midőn +az előtte állók fejeit lecsapta. Nehány pillanat alatt szét volt szórva +a rablók által megtámadott dandár, az ut nyitva volt előttük a hegyek +közé, már lehete hallani a szekerek zörgését, miket Bacsó Tamás hozott +öcscse után, s a várban elhallgattak az álgyuk, midőn egy kisded csapat, +számra alig negyedrésze a rablókénak, jött nagy sietve ellenük: vezérük +egy magas pánczélos lovag, ki a mint Sámsont meglátta, messziről kiálta +rá: + +– Sámson állj meg! egy szóm van hozzád. + +– Akár kettő, kiálta Sámson, ki már ekkor harczi paripán ült s kardot +vonva, megtámadója elé nyargalt. + +Társai, kik nem értek vele a rohanásban, messziről látták, hogy a kihivó +ellenfél, midőn Sámson közel ért hozzá, felvoná sisakrostélyát; a +rablóvezér erre kétségbeesetten kiálta föl, hanyatt dült nyergében, s a +nélkül, hogy védelmére kardját fölemelné, a megtámadó lovag csapásától +ketté hasitott fővel hult alá lováról. + +A rablók erre lélekvesztve fordultak meg, s rohantak vissza a várba, +magukkal ragadva az utánuk jövő Tamást, ki veszni hagyta szekereit, s +csak annak köszönheté, hogy a várba visszajuthatott, hogy üldözői a +megrakott szekereket elfoglalva, az osztozással időt hagytak neki nyerni +a menekülésre. + +Sámson elestével azonban a rablók bátorsága odalett. Senki sem gondolt +többé a védelemre, csak a szökés módjaira. Tamás átlátta, hogy itt egy +hétig sem maradhat többé, s egy kétségbeesett eszközhez folyamodott, +hogy magát megmentse. + +Le izent a fővezérhez, hogy ha számára kegyelmet biztosit, átadja neki a +várat, kiszolgáltatja kincseit, s bántatlanul bocsátja el a kezei közt +levő Máriát; ha pedig e kérelme megtagadtatik, Máriát elzárja a vár +legmélyebb rejtekébe, a várat pedig magával együtt felvetteti a +levegőbe. + +Kiküldött hirnöke sokáig nem érkezék vissza a válaszszal; várta estig, +várta éjfélig, s hogy még sem jött izenet; elhatározá a pokoli eszmére +magát, hogy a leányt is elölje, mielőtt maga elveszne. Odament hozzá és +tudtára adta, hogy meg fog halni, készitse el magát, s válaszszon, minő +halálnemével akar kimulni. + +[Illustration] + +A kétségbeesés néha jó gondolatokat ád. Mária azt kéré gyilkosától, hogy +engedje őt kedvese koporsója mellett a sirboltban éhen meghalni. Jól +tudta, hogy onnan kijöhet a rejtek uton. + +Bacsó ráhagyá a kivánatot, s kézen fogva a leányt, levezeté őt a +sirbolthoz, s midőn elforditá a nehéz vasajtóban a kulcsot, keserűen +mondá neki: + +– Üdvözlöm Lászlót, ha elébb megtalálsz halni mint én, mondd meg neki, +hogy nemsokára találkozunk a pokolban. + +Azzal nyitni akará az ajtót, midőn egyszerre ugy érzé, hogy azt valaki +taszitja belülről kifelé. + +Hajszálai borzadva álltak ég felé. + +Az ajtó magától feltárult, s rajta egy halvány férfi lépett elő, kezében +kivont kard, utána fegyveres vitézek. + +– Itt az itélet-napja Bacsó! kiálta az ifju a rablóvezérre. + +Az iszonyu orditással veté magát a földre, elájulva a rémület miatt. + +– Ez volt harmadik tanum, hogy Tornallyay László én vagyok; monda +rámutatva László az utána jövő fegyveresnek, kiket rejtekuton a vár +belsejébe vezetett. + +– És a negyedik én vagyok, szólt rebegve Mária, föltámadt kedvese +keblére omolva. + +Egy óra mulva Murányvár az ország seregei kezében volt, Bacsó a +vérpadon, Mária vőlegénye keblén. + + + + +A NAGYENYEDI KÉT FÜZFA. + +BESZÉLY. + +Felvincz és Enyed között egy kis bérczi patak vágja keresztül az utat, +melyen most tartós kőhid van épitve. A hid mellett két felől a patak +oldalában emelkedik két roppant fűzfa, és ezen két fűzfának historiai +emléke van. Hét emberivadék látta azokat felnőni, s ivadékról ivadékra +szállt a történet s maig is ugy emlékeznek arra, mintha csak a mi +életünkben történt volna… + +… Épen száz és ötven esztendeje annak, hogy a kurucz-laboncz világ +legszebb divatjában vala; ma a kurucz, holnap a laboncz osztott +törvényeket Enyednek, mikor az egyik kiment az egyik városvégen, a másik +bejött a másikon. + +A jó enyediek váltig jobb szerették volna, ha e derék emberek, a helyett +hogy őket látogatják, inkább egymást keresnék fel; de ezek bölcs urak +voltak, és hallottak valamit azon strategiai fogásokról, miszerint az +ellenséget az által is meg lehet verni, ha a környéket élelmi szereiből +kipusztitjuk. Ők ezt vevék gyakorlatba. + +Mert, mig a fejedelem rendes hadai, a fényes, hatalmas nemesi +banderiumok, a szép daliás, farkasbőr-kaczagányos huszárok, a válogatott +hajduk, a veres és kék darabantok rendes csatákat harczoltak künn +Magyarországon a birodalmi derék hadakkal, mik fényes, pánczélos, +tarajos lovasokból, himzett bivalybőröket viselő daragonyosokból s +czélbalövő muskétásokból állottak; addig szanaszét az országban őgyelgő +kalandornép csavargott alá s fel, szemre főre egymáshoz annyira +hasonlatos, hogy maig is fenmaradt róla az adoma, miszerint a jámbor +felvidéki tót nem tudott köztük különbséget tenni: melyik a kurucz, +melyik a laboncz? + +Nagyobbrészint oly emberek, kiket magukat is elpusztitott a háboru, s +kétségbeesés, nyomor és boszuvágyból nem hagyott nekik más választást, +mint kaszát, csákányt ragadni, s felcsapni kurucznak vagy laboncznak, a +szerint a mint egyik vagy másik fél katonái pusztitották el. + +Ezek azután falkánkint jártak városról városra, zsarolva, harácsolva, a +hol engedékeny népre akadtak, gyujtogatva, a hol megharagudtak, s +szétszaladva, a hol megijedtek. Nem is igen nagy szenvedélylyel +folytatták a harczot, a vesztes fél rendesen átállt a győzteshez, ugy +hogy Cserey Mihály bizonyitása szerint, akadt ember, a ki négyszer +ötször volt kurucz, ugyanannyiszor laboncz. + +Ezen sürű változandósága a minémüségnek nagy akadályára lehetett a +dicsőség után törekvésnek, mert ha valaki nagy hirt nevet szerzett +magának, mindig attól tarthatott, hogy ha holnap véletlenül egész serege +áttér az ellenséghez, az valamennyinek megkegyelmez, csupán őtet +akasztja fel, mint a kire legjobban feni a fogát. + +Ugy segitettek azonban magukon, hogy neveiket rendesen elváltoztatták, a +mi legsürübben előfordult a labonczoknál, kik iparkodtak maguknak olyan +neveket adni, a mit a bolond kurucz ki ne tudjon mondani, ha csak ki nem +töri benne a nyelvét, többnyire elrontott német szavakat, a miket ők +maguk sem értettek. + +A kurucz basák ellenben iparkodtak maguknak oláh neveket adni. + +Ez időben tehát legkegyetlenebb veszedelme volt Enyednek és a körülfekvő +városoknak egyfelől Balika, a kuruczvezér, a ki lakott a Thorda-hasadék +egyik barlangjában, melyet maig is Balika-várnak neveznek, és másfelől a +mezőségen tanyázó két labonczfőnök, a kik közül az egyiknek az a furcsa +neve volt, hogy: „Trajtzigfritzig!“ a másik pedig ily regényesen +hangzott: „Bórembukk!“ + +A milyenek voltak választott neveik, olyanok voltak azoknak viselői is; +majd ügyetlen, majd kegyetlen, félig tréfás, félig véres alakok, kikről +épen annyi nevetségest tudott regélni a közhir, mint a mennyi +irtózatost, s neveikkel egyfelől a dajkák ijesztgették siró +gyermekeiket, másfelől az enyedi diákok csufolták egymást pajkosságból. + +Ezek a diákok, oh ezek a nagyenyedi diákok sajátságos fiuk voltak. + +A mint annyira vitte a kálvinista gyerek, hogy a ludtollból kalamust +tudott faragni, telerakott az anyja pogácsával egy tarisznyát, az apja +vett neki egy pár fejelés csizmát, azzal elvitte Enyedre, letette a +collegium udvarán, pofonüté, megáldotta s ott hagyta, rábizván, hogy +legyen belőle pap, professor, királybiró, főkapitány vagy tanácsur. +Azontul nem is volt rá gondja többet. A fiu megnőtt, megszakálosodott, +megtömték, meghizlalták étellel és tudománynyal, elzárták hermetice +minden világi kisértetektől, gondot viseltek testére, lelkére, +felnevelték hitben és egészségben, csináltak belőle papot, professort, +királybirót, főkapitányt vagy tanácsurat, a mire esze és szerencséje +volt, a nélkül, hogy apja-anya törte volna rajta a fejét; a collegium +volt nekik édes anyjuk. + +Öt-hatszáz fogadott fia volt a tisztes matronának, s több száz ezer +forintra menő jövedelme ennyi szép fiu felnevelésére, legtudósabb +professorai, kiket a külföld akademiái müveltek, világhirű könyvtára s +mindenféle beneficiumai, mik egyfelől a mig szorgalomra ösztönözék az +ifjuságot, másfelől jó eleve hozzá szoktaták azon jótékony öntudathoz, +miszerint bármi szüken, de saját érdemük után tanultak megélni. + +Vala pedig ezen idő szerint a nagyenyedi collegium rector-professora, +nagytiszteletü tudos Tordai Szabó Gerzson uram, a tudományoknak nagy +mivelője, rendkivül békeszerető férfiu és a jó erkölcsöknek fáradhatlan +oltalmazója. + +Mert ha bevette magát iszonyu foliántai közé, azokba annyira el tudott +veszni, hogy gyakorta kénytelen volt a feleségétől megkérdezni, ha +valjon ebédelt-e ő ma már, vagy sem? tanitványai előtt pedig akként +szólott, mint egy oraculum. Csak a csendes békességes tudományokat +kedvelé, mint a csillagászat és mechanica, nem szereté pedig a +históriát, mint a mely, az ő szavaiként, nem tanit egyebet, mint azoknak +neveit, a kik emberek agyonverésében tüntették ki magukat, s hősi +tetteit énekli bünös vérengző kegyetlen embereknek és hazudik véghetlen +kiterjedésben, a helyett hogy a jámborok, jótékony és bölcs elmék +példájával javitanák az utóvilágot. + +Annyira vivé pedig az ellenszenvét a derék ur a neki nem tetsző +historiai személyek ellen, hogy tanitványai lelki üdvére képes volt a +történetet meghamisitani, ráparancsolván a historiae professorra, hogy +Cleopatrát, Aspasiát, s más afféle szemtelen asszonyszemélyeket ugy +fesse tanitványai előtt, mint rút, utálatos szörnyetegeket, a kikre +gondolni is irtózat. + +És soha női alakra azoknak szemeiket nem volt szabad vetni, táncz, +hegedüszó s más hivságos dolgok örökre számüzve valának e körből, még a +templomban is, nehogy a leányokra kacsingathassanak, hátul valamennyi +pad mögött volt a nagyobb diákok számára egy hely külön rekesztve, a +holott faragott fenyőszálakon ültek, hogy igy fel ne érhessék fejeikkel +az előttük álló padok karzatát. Mert kősziklára épült elve volt a +nagytiszteletü urnak, hogy fiatal embernek, addig mig meg nem +házasodhatik, tehát a mig iskoláit nem végezte, és a mig nincs mit +apritania a tejbe, nem szükséges fehérszemélyeket ismerni, és minden a +mi addig történik, csak hivalkodás és nem vezet jóra. + +Persze, hogy ez a legnépszerűtlenebb világnézet, a mit csak a közjó +kedvéért kimondani lehet, s hogy e nézetnek legkevesebb pártolói akadtak +maguk az érdekelt felek, a nagyenyedi diákok között, az magától +értetődik. Az csak mégis lehetetlen, hogy az ember egyszer másszor női +alakot ne lásson, s tizennégy éves korától huszig az ember minden +asszonyt szépnek talál. + +Különösen nehezité pedig Gerzson urnak nevelési maximáját azon +körülmény, miszerint ő neki is volt egy leánya, az az egy pedig olyan +szép volt, hogy ha az ember félesztendeig válogatott válna a városban, +megint csak ő hozzá tért volna vissza. + +Valahány diák meglátta a leányt, az mind szerelmes lett bele; de hijába +lett szerelmes, mert könnyebb egy elkárhozott léleknek a Styxen +visszaszökni, mint volt egy diáknak husz lépésnyire juthatni Klárikához, +– a hogy a szép leányt nevezték. + +Gerzson urnak emeletes háza levén a collegium tövében, ő maga a +földszinten lakott, leánya pedig az emeleten, és a lépcső rácsos ajtóval +volt elzárva; tehát még csak az sem történhetett meg, hogy valami ifju +ember a professor urat keresve tévedjen Klárika elé; a ki elé különben +is hijába tévedt volna, mert a jó leányka oly istenfélő és diákfélő +elvekben nevelkedett, hogy bizonyosan elszaladt volna előle. + +Nem is volt pedig minden bolond embernek bejárata a tudós professor +urhoz, hanem csak megpróbált egyéniségeknek nyitá meg háza ajtaját. + +Ilyen két kipróbált egyéniség volt; humanissime Zetelaky József és +humanissime Karassiay Áron. + +Az első, szép, ártatlan, leányarczu, tizenhét éves ifju, Gerzson ur +különös kegyencze, a kiről azt hivé, hogy lelkét sokkal inkább bezárta a +tudományok könyvei közé, mint ha tömlöczbe vagy spiritusba volna téve; +örökké első eminens volt, mindenféle verseket irt akármely thémáról, +neki mindegy volt; hexameter, pentameter, sapphicus, alcaicus, +alexandrinus: vagy anacreoni: magától értetődik, hogy ezek között +szerelmes vers nem találtaték, hanem a télről, tavaszról, aratásról, +villámlásról és tengeri zivatarról s más efféle erényes tárgyakról; e +mellett görögül, diákul, zsidóul és francziául folyvást beszélt, a +csillagokat az égen s a virágokat a földön szemenkint ismerte, chemiai +és physikai experimentumoknál ő volt Gerzson ur segédje, s e mellett oly +jámbor érzelmü ifju ember vala, hogy mikor a mythologiából azon +istenasszonyt érdeklő paragraphust kellett felelnie, a ki kevés +öltözetet szokott magán hordani, elpirult és lesütötte a szemeit. + +A másik, humanissime Karassiay, egy kissé nehézfejü ember vala, hat +esztendős tógás diák, igen hallgatag és csendesvérü ifju, a kit azért +kedvele Gerzson ur, mert soha semmi ivásnál, verekedésnél az ő neve elő +nem fordult, a miből nagy baj lett volna, ha előfordul, mert a +humanissime oly karokkal és vállakkal volt megáldva a természettől, hogy +ha azokat mások vesztére mozgásba akarta volna hozni, azok sokat +beszélhettek volna róla. Ő azonban rettentő erejét csupán a +furás-faragás békés mesterségeiben fárasztotta, készitve mindenféle +physicai eszközöket a tanár ur számára, s csupán olyankor adva tanujelét +karjai egyéb mozgásának, midőn a nagy vacatió alatt az ifjuság a +nagyteremben mythologiai drámai előadásokat tartott, – természetesen +férfi személyzettel, férfi hallgatóság előtt, a midőn Karassiay játszá +Herkulest, Zetelaky pedig Dejánirát, a midőn Józsefről senki sem mondta +volna, hogy nem valósággal leány, Áront pedig csupa gyönyörüség volt +nézni a Centaurusokkali harczban, hogy vert egymaga harmincz pogány +félistent a földhöz. + +Épen a közvizsgálatok közelgének, nagytiszteletü Tordai Szabó Gerzson +uram rettenetes készületekkel volt természettani mutatványaihoz, mint +lesz a vizből levegő? mint ragad össze a kiszivattyuzott két fél golyó a +levegő nyomástól? hogy lehet a levegőt meggyújtani? s a villanygép alatt +papiros embereket tánczoltatni? a mik akkor még mind csoda számba +mentek. E végett átadá a physicum museum kulcsait kiválasztottjainak, +hogy ott működjenek nagy szorgalommal, és tapasztalá is, hogy a két +jeles ifju már korán reggel ott van a museumban s csak a késő estve +választja el őket onnan. Dicséretes szorgalmatos ifjak, mondá Gerzson +ur, vegyetek rólok példát ti többiek, istentelen, hivalkodó, +csizmakoptató korhelyek, hogy legyetek olyanok mint ők. + +Lássuk tehát, mit mivelnek a mi ifjaink ott a physicum museumban? Ennek +a museumnak van egy elsötétithető ablaka, opticai kisérletek +előhozatalára, és ez az ablak épen a nagytiszteletü ur udvarára nyilik; +a mi két szorgalmas ifjunk nagy figyelemmel áll az ablak előtt, s épen +egy roppant kerekes látcsövet alkalmazva az ablak gömbölyü nyilásába, +azon keresztül látszik valamit nézni. Tán csillagot vizsgálnak? Igen, de +akkor ne irányoznák lefelé a látcsövet… Most épen József néz bele nagy +áhitatosan… „Oh Istenem, milyen gyönyörü!“ sohajt nem birva magával… +Talán mégis csillag?… „Most épen rózsát szakit le, be szeretnék én az a +rózsa lenni!“ De ez már még sem csillag. + +A mi derék ifjaink azon ürügy alatt, hogy csillagokat vizsgáljanak, +naphosszant azzal foglalatoskodnak, hogy a szép Klárikát nézik +távcsöveken keresztül, a mig Gerzson ur azt hiszi, hogy szemeiket az ég +csodáin fárasztják, ők azzal mulatták magukat, hogy a kedves leánykát +mindenüvé távcsővel kisérik, kertbe, szobába, konyhába és benne +gyönyörködnek. + +A jó Áronra nézve csak tréfa volt ez a mulatság, de József egészen oda +lett belé; nem birt megválni a látcsőtől, s ha sokáig nem láthatá a +leányt, nem evett, nem aludt, nem volt kedve semmihez, csak sóhajtozott +és mindent elfelejtett a mit olvasott, sőt Gerzson ur nagy megütközésére +még az ő felolvasásaira sem figyelt, akkor is a kis rózsalugasos kerten +járt az esze, és a szép leánykán, a ki a nyilt rózsaleveleket kicsi +kötényébe szedi piczi fehér kezeivel. + +Az experimentumoknál is egyik ügyetlenséget a másikkal tetézte, tört, +zuzott a mi a kezébe akadt, a phosphorrali kisérletekhez oxygen helyett +hydrogent adott: majd meglőtte vele az egész classist. + +Gerzson ur el nem tudta gondolni, mi lelhette a fiut? kutatott, +fürkészett; nem talált semmit; mire ő a hosszu folyosón végig kopogott, +akkorra a muzeumban minden ismét a maga helyén volt, a telescopiumok +égfelé forditva, s munkában a görebek és légszivattyuk. + +József pedig folyvást növekedni érzé szive fájdalmait, a csalóka távcső +oly közel hozta olykor az imádott leánykát, hogy ámulatában kezeit +nyujtá ki utána, s csak akkor ijedt meg, mikor körmeit az ablakba +megüté, a min Áron két akkorát nevetett. + +E kinjai közepett annyira vivé a gonosz kisértő a jámbor ifjut, hogy egy +délután leüle az asztalhoz, s ijedség kimondani, – szerelmes verset irt! +A vers sapphicusokból állott és tele volt minden széppel, a mi a nap +alatt terem. Midőn felolvasta Áronnak, ez megesküvék, hogy soha életében +szebb versnek még csak hirét sem hallotta. + +Egy estve a holdvilágban elbámulva könyökölt a két ifju a muzeum +ablakában s beszélgetett egymás között: + +– Ha Klárika ezt a verset olvashatná: monda Áron. + +– Hm! Felele rá József. (Nem volt ez akkor olyan könnyü, mert nem volt +még hét divatlap, a hol az ember kinyomathatta volna.) + +– Már ha én neked volnék, csak a kezébe juttatnám. + +– De hogyan? + +– Ledobnám innen a kertbe. + +– Le ám, de hátha a szél félreviszi s az udvarra esik s a nagytiszteletü +ur kapja meg. + +Most Áronon volt a sor azt mondani, hogy „hm“. + +– Ugy kellene azt, szólt sóhajtva József, szépen összehajtogatva +elrejteni a nyiló rózsák közé, hogy a mint korán reggel kijő a +rózsaleveleket megszedni, egyedül ő lelje meg és olvassa el. + +– Hát hiszen az könnyü, felelt Áron. Innen az ablakból le lehet +ereszkedni egy kötélen a kert faláig, onnan könnyü beugrani az ásott +földbe, visszafelé meg aztán fel lehet kapaszkodni a bodzafán s a +kötélen megint feljöhetni. + +– Mit gondolsz? szörnyedt el József, – én bocsátkozzam le kötélen a +collegium ablakából? én mászszam át idegen keritésen éjszaka?… + +Áron maga is megijedt e szóra. + +– Hisz én nem mondtam, hogy te cselekedd azt, én csak azt mondtam, hogy +könnyü volna megtenni… + +József elhallgatott egy ideig. + +Egyszer csak megszólalt. + +– Nem tudsz itt valahol egy hosszu kötelet? + +– Tudok biz én, a régi csengetyükötél itt van a padláson. + +– Hozd elő. + +Áron elment a kötélért, egy gerundiumból nyerget csinált a végén, melybe +Józsefet beleültette s a kötelet az ablak keresztfája körül csavaritva, +izmos tenyereivel belekapaszkodva, szép csendesen lobocsátá Józsefet a +kőfalig, ki egy perczig sem látszott azon aggódni, hogy ha társa kezéből +kicsuszik a kötél, ő rögtön nyakát szegheti; ha volt a mitől rettegett, +ez azon egy dolog lehete, hogy ha meg találja valaki látni. + +Senki sem látta meg. Átmászhatott a falon, elrejthette a verset a rózsák +közé, s Áron markában ujra felemelkedék a kötélen a muzeum ablakáig +szerencsésen; a két ifju csak akkor bámult el egymáson, hogy milyen +bolondot cselekvének? + +Más nap nem is mertek egymásra nézni, annál kevésbbé a látcsőbe. Mint a +ki valamely nagy gonosz gyilkos dolgot követett el, még a bünös helyet +is félve kerülték, s dobogó szivvel hallák reggel a nagytiszteletü ur +csizmáit a folyosón végig kopogni. + +Belépett. Sem József, sem Áron nem mert rá felpillantani, azt hivé +mindegyik, hogy az orrukról le fogja olvasni az éjszakai merényletet. + +– Jőjjön egy szóra félre humanissime. + +Zetelaky inkább halott volt, mint élő. A világért rá nem nézett volna a +tanárra, ki kegyetlen hallgatással tekinte rajta hosszasan végig. + +– Csak azt akartam mondani humanissime, – szólt végre száraz hangon, – +hogy ha máskor verset akar hozni, ne a keritésen jöjjön be vele, hanem +az ajtón, mert mind összegázolta a tulipán-ágyakat. – Különben nem rosz +vers a mit irt, csakhogy egy helyen az adonicus sántit. + +S ezzel markába nyomta a kérdéses verset, József nem bánta volna, ha e +perczben a collegium vele együtt elsülyed. + +Klárika megtalálta ugyan a kérdéses helyen a verset, de mint afféle jól +nevelt leány, első kötelességének tartá az apjának denunciálni, egyuttal +az elgázolt tulipánágyakért is panaszt téve. Az öreg ur rögtön ráismert +az irásra, s vége volt előtte József turpisságának. Többé sem +experimentumokat nem bizott rá, sem a physicum muzeumba nem küldé +dolgozni. + +Ezen közben hol egyszer, hol másszor megtörtént, hogy a tanuló ifjuság +nem csupán azon dolgokról hallott, a mik könyvekben vannak megirva, +hanem hirt vett gyakorta az országban szerteszét történő eseményekről +is, s épen nem iparkodék elrejtegetni rokon és ellenszenveit, miket a +kurucz-laboncz világban vagy egy, vagy más irányában érzett, sőt néha +leczkék kezdete előtt, mikor két háromszáz tanuló össze volt egy +teremben gyülekezve, lehete oly forma hajlandóságokat is tapasztalni, +mintha e tisztes testület, ha birokra kerülne a dolog, aligha lenne +tétlen nézője a mulatságnak. + +Erre ugyan nemsokára kivánt alkalom is kinálkozék; egy napon +Trajtzigfritzig és Bórembukk uraim ő kegyelmességeik beizenének a +városba, hogy nekik száz darab vágómarhát, ötven mázsa szalonnát, ezer +kenyeret és tizenkét bendő turót azonnal helybe küldjenek, borrul sem +feledkezvén meg, a mely ne legyen több, mint kétszáz akó. + +A jó nagyenyediek már ekkor annyira meg voltak fogyatkozva élelmi +szerekben, hogy csak végső megszoritás mellett birták összerakni a +kivánt mennyiséget, s midőn mindazt szekerekre raknák, megtudja a dolgot +Balika, előjön a maga lyukából s elveszi tőlük az egész szállitmányt és +elviszi a Torda hasadékába. + +A jó enyediek mit csináljanak most? Mondhatták őt Trajtzigfritzignek, +hogy Balika elvitte az enni-inni valót, menjen utána és vegye el tőle, a +labonczvezér haragra gerjedetten felülteté a maga hadait s megesküvék, +hogy porrá égeti Enyedet s bor helyett a vérét iszsza meg az egész +lakosságnak. + +A szegény nép nagyon megijedt a kegyetlen fenyegetőzésre: elegettenni a +legjobb akarat mellett sem lehetett, Trajtzigfritzig és csordája pedig +már Marosujvár körül járt, s a hogy a közbeeső falukkal bánt, abból +Enyed is elgondolhatta, mi vár reá? + +Ilyen inséges eset megszokott állapot vala már Enyeden, a lakosság a +labonczok jöttének hirére hirtelen elhagyá házait, a mi féltője volt, +azt elásta a pinczékbe, asztagok alá a földbe, az asszonyokat, +gyermekeket, öregeket felküldték a hegyekbe az erdők közé, a hajadon +leányokat begyűjték a reformatum templomba, maguk a fegyverfogható +férfiak pedig helyet foglalának ugyanott a templom udvarán, mely, a mint +most is látszik, erős, magas kőfallal volt bekeritve, s több rendbeli +bástyatoronynyal ellátva, mely tornyokat a helybeli czéhek épitteték: +egyet a becsületes csizmadia czéh, mást a becsületes takács czéh, külön +egyet a szürszabó czéh, együtt a timár és varga czéh egy negyediket, +ötödiket a gombkötők és aranymüvesek, hatodik volt a kovácsok és +lakatosoké. Itt tartattak a czéhládák s nagy veszedelem idején ide +gyültek a czéhbeli mesterek legényeikkel együtt s ők képezék az Isten +várának őrségét. + +Átellenben állt a collegium, roppant három emeletes négyszárnyu épület, +melyben hétszáz diák tanyázott, egy egész hadsereg, ha arra került a +sor. + +A mint a városon szétfutó hir eljutott a collegiumba is, lángot vetett a +diákok szivében az ifjui vér: „nem hagyjuk magunkat, nem hagyjuk a +várost!“ szóltak lelkesülten, s másnap reggel a chemiai leczkén azt +vette észre nagytiszteletü Szabó Gerzson uram, hogy tanitványai +kardokkal és kopjákkal felfegyverkezve jelennek meg a hallgató teremben, +s hallani sem akarnak egyébről, mint hogy őket professoraik a labonczok +ellen vezessék. + +No ez szép kivánság volt nagytiszteletü Szabó Gerzson urtól, hogy ő +valakit a háboruba vezessen! + +– Megbódultatok-e dilectissimi? szólt elszörnyedve a jó ur, – menjetek, +igyatok „purgantes pectora succos.“ Hát Ajáx vagyok-e én, avagy a +megveszett Achilles, hogy engem harczba akarjatok vinni? avagy +myrmidonokat neveltem-e én bennetek, hogy ily vérengző gondolatokat +tápláltok magatokban? kinek kezeiben könyv forgott, most kezeitekben +dárda forog, kik csak énekelni tanultak, im harczi orditásra ferdititek +ajkaitokat. Azért ruháztam én reátok annyi bölcseséget és tudományt, +hogy bitangul elhulljatok barbar ellenség csapásai alatt, mint bármely +tudatlan katona, a ki azért született, hogy meghaljon? + +E beszéd közben észrevevé Gerzson ur, hogy még Zetelaky is valami +fringiát takargat a togája alá, s iszonyuan ráförmedt: + +– Még kend is fegyvert visel, kend? (Mikor valakit per „kend“ nevezett, +már akkor nagyon haragudott.) Felbomlott a világ tisztes rende! Hát volt +rá eset valaha, hogy poéták, a muzsák választottai, a szent berkek +lakói, a Pieridák barátai fegyvert emelgettek volna kezeikben? – No, +szóljon kend! kend nagy historicus, mondjon nekem erre esetet ha tud. + +A faggatott diák végre megszólalt: + +– Igen is volt rá eset: mikor Pán tanitványai botra kaptak a Helicont +pusztitó Gallusok ellen s agyon verték őket. + +Gerzson ur hátra kapta a fejét e szóra, mert meg volt neki felelve. Ez +még dühösebbé tevé. + +– És ha én megtiltom ti nektek, hogy fegyvert merjetek fogni, midőn a +nemes város békés alkudozásokkal törekszik a veszedelmet elháritani +magáról! Kendnek pedig humanissime Zetelaky annyit mondok, hogy nem +szükség minden kérdésre felelni. – Most pedig parancsolom ti nektek, +hogy e perczben lerakjatok minden fegyvert kezeitekből, és a ki +ellenkezőleg cselekszik, az e pillanatban kitiltatik a collegium +küszöbéről, és soha annak az életben tagja többé nem leend!… Clarissimi +domini jurátusok, huzassák meg a repedt harangot! + +Ezt a repedt harangot olyankor volt szokás meghuzatni, midőn valaki a +collegiumból ünnepélyesen kitiltatott. + +A rector szavait mély csend követé, melyet csak a repedt harang recsegő +kongása szakgatott félbe. Az ifjak, kik képesek lettek volna náluknál +hatszorta nagyobb sereggel megküzdeni, professoruk szavára megjuhászodva +rakták le fegyvereiket mind, a repedt harang elhallgatott, a diákok +helyeikre ültek, elővették könyveiket, a nagytiszteletü ur pedig vevé +kézi könyvét és praelegált, mintha semmi sem történt volna, mig az órát +nem csengették, akkor elbocsátá tanitványait, az elszedett kardokat és +dárdákat pedig szekérre rakatá s elzáratá a templom alatti boltozatba, +hogy még csak hozzájuk se lehessen férni. + +Éjszaka azonban a diákok magukhoz térve az ijedtségből, melyet a rector +szavai okoztak bennük, ujra összebeszélének, s miután fegyvereik +elszedettek, másnap korán reggel, a mint a kapuk megnyittattak, kimentek +a Maros partjára, ott jó friss füzfákat találván, azokról vágott magának +kiki egy husángot s azokat a toga alá rejtve, észrevétlenül beszálliták +a collegiumba és elrejték a faraktárba szépen. Gondolák, hogy ez is jó +fegyver, ha jó ember fogja a végit. + +Még az nap délben megjelent a város alatt Trajtzigfritzig háromezer főre +menő laboncz népével: a nemes város a főbirót, a collegiumi testület a +nagytiszteletü rector professort választá ki, hogy deputatioba menjenek +eléje. + +Trajtzigfritzig lóháton ülve fogadta a küldöttséget; a többi sereg mind +gyalog járt, kivéve három faágyut, melyeket bivalok vontak. Nagyon +gyanus kérdés volt azonban, ha valjon el lehet-e ezen ágyukat sütni, a +nélkül, hogy az ember a körülállók életét veszélyeztesse? még egy +negyedik ágyujok is volt rézből, melyet valamely csata alkalmával +valamelyik fél beszegezett és ott hagyott, ők pedig kifurták a szeget +onnan, ugy hogy most ha elsütötték az ágyut, a gyujtólyukon jött ki mind +a töltés, a golyó pedig benn maradt. + +Maga a had gyönyörü népség volt; igazán ráillett a válogatott czim, mert +az ország minden népeiből volt az összeválogatva, magyar, oláh, belga, +marodeur, rácz és oláh-czigány egy csoportban, egyik mezitláb és sisak a +fején, másik a szürin át kötötte derekára a kardot, némelyik nagy puskát +czipelt, melynek nem volt már sem kulcsa, sem kereke, s mind valamennyi +nyírott bajuszszal volt, hogy összekeveredés esetén mégis csak +megkülönböztethessék egymást a hasonló elemekből szerkezett kuruczoktól, +kik hosszu hajat s fülig kent bajuszt viseltek. A legnagyobb rész +bocskorban járt, csupán azoknak jutott saru, a kik valamely tisztségben +voltak, azokra sarkantyu is volt ütve jobbára, de minthogy lovuk nem +volt, az a sarkantyu nem szolgált egyébre, mint hogy legyen nekik miben +elesni, ha futni akarnak. + +Ily armadának volt vezére Trajtzigfritzig; de nagyon csalatkoznék, a ki +azt hinné, hogy ő is hasonló volt rongyos seregéhez; lova legszebb angol +mén volt, ő maga ezüst csillagos lánczszemből font pánczélinget viselt +aranysujtásos megyszin bársony dolmány felett, homlokát kecsegehátu réz +sisak boritá s pánczélpikkelyes keztyűkbe dugott kezeit széles egyenes +kardja markolatán nyugtatá. + +Széles, tunya képéből s nemtelen vonásaiból ugyan kirítt, hogy e +pompához sem születése, sem érdemei nem juttaták s a hány csojtár, a +hány darab öltöny volt rajta, azon mind más név kezdő betüi voltak +himezve, de ő azért elég méltóságot tulajdonita magának, ha lovon ült, +azokhoz a kik gyalog járnak lenézőleg beszélhetni. + +Alvezére, Bórembukk, egy nagy trabalis mészáros legény volt, szőretlen +csontos pofával; ki egész ellenkezőleg különösen nagy gondot látszott +arra forditani, hogy mentül piszkosabb lehessen. Bőrködmene csillogott a +szennytől, s orczája bátran dicsekedhetett vele, hogy záporesőn kivül +más vizet soha sem érzett. + +Minden fegyvere egy hatalmas taglóból állott, melylyel egy csapásra le +birta félkézzel ütni a tulkot. + +Ez érdemes férfiak elé járula a két tagból álló küldöttség, +nagytisztelettel és kalaplevéve, s nagyobb megtisztelés okáért Gerzson +ur egy igen szép diák peroratiót tartott a két vezér előtt. + +Trajtzigfritzig Bórembukkra nézett, ez viszont ő reá; egyikök sem tudott +egy szót is diákul, hanem azért még is ugy tettek, mintha mindent +értenének. + +– Értettem jól, a mit kend mondott, – szólt a vezér, – a mint +észrevette, hogy Gerzson nem fog már többet beszélni, s leereszkedőleg +vállára veregetett. Kinek hiják kendet? + +– Én vagyok Tordai Szabó Gerzson, a nagytiszteletü collegium rector +professora, társam ő kegyelme pedig nemzetes Tóth Jónás uram, a nemes +város főbirája. + +– Hát a csizmadia czéhmester hol maradt? + +– Az nem látta czélirányosnak közénk elegyedni. + +– No pedig annak is itt kellene lenni, mert háromezer csizmára van +szüksége a seregnek, a minek három nap alatt elő kell teremtődni, +különben esküszöm ősi kardomra, (valahol lopta azt a kardot) hogy minden +csizmadiát eltörlök a föld szinéről! + +Ennél merészebb fogadást, ugy hiszem, senki sem tett még. + +Gerzson ur meghajtá fejét, s most a főbiró szólalt meg magyarul. + +– Majd tudtára adandjuk a becsületes czéhmesternek akaratodat méltóságos +ur, és ő minden lehetségest el fog követni; kérünk azonban az egész +város nevében, hogy érdemes hadaiddal légy kegyes a városon kivül +maradni, mert mi ámbátor a legjobb véleménynyel vagyunk is felőled, a +buta népség annyira fél a fegyveres néptől, hogy közeledéstek hirére +mind szétszaladának az erdőkbe, részint elzárkóztak a templomokba; ugy, +hogy ha bejönnétek, sem találnátok egyebet üres házaknál, nekünk pedig +lehetetlenné tennétek, hogy kivánságaitoknak megfelelhessünk, nem levén +senki a kitől azokat behajtsuk. + +Trajtzigfritzig Bórembukk fülébe sugott valamit, s azzal roszul rejtve +ravasz mosolygását, igy szóla: + +– Becsületes szolgák. Minthogy félvén és minthogy bolondok lévén, mink +sem kivánván, hogy házaitokat üresen hagyván, abban senkit sem találván; +tehát hazamenvén és megmondjátok a népnek, hogy mi eltakarodjunk, ha ők +hazajőjjenek, és azután pediglen kiváltképen csakhogy épenséggel azonnal +mingyárt itt a város mellett ezer lépésnyire sátort üssünk; ti pedig +minden háznál gyertyát gyujtsatok, hogy lássuk, hogy mindnyájan otthon +vagynak, különben pedig ha egy vagy más, igy vagy amugy talál lenni, hát +majd meglátjátok azt az egyet, hogy! + +Ilyen ékesen szólással tudtára adván a vezér a maga ultimatumát a +küldöttségnek, visszabocsátá őket a városba, ő pedig a maga seregével +mintegy ezer lépésnyire letelepedett a mezőn, buzakévékből csinálván +kiki magának sátorokat. + +A visszatért küldöttség pedig tudtul adá a lakosságnak, hogy kiki menjen +haza a maga lakásába, s éjszakára tegyen gyertyát az ablakába, s a mi +szegénységéből kitelik, hordja össze, hogy a laboncz urakat +kielégithessék vele. + +Ugy is történt, a czéhek szépen haza oszladoztak, az erdőre kimenekült +asszonyok és vének visszahivattak, s késő estig nem szünt meg az egész +város sütni főzni az érdemes labonczok számára. Csupán a templomban +elhelyezett ifju hajadonok nevében könyörgött azon kegyért a szép +Klárika, hogy őket hagyják meg azon éjjel az Isten házának oltalma +alatt, s e kérelmet a többi szüzek is támogatván, a nemes tanács és a +professori kar végre beleegyezett. + +Szép holdvilágos éjszaka következék, csendes volt az egész vidék, a +város előljárói nyugodtan aludtak mennyezetes nyoszolyáikban, +elgondolva, hogy mily bölcsen elháriták városuk felől a nagy veszélyt; +háromszáz ötven szüz nyugodott Isten szent árnyéka alatt a templomban, a +midőn Klárikának ugy tetszék álmában, mintha valami alak felköltené őt, +hogy ne alugyék, hanem menjen fel a toronyba. + +Ő azon félálmosan felment a lépcsőkön, hol a szent ekklézsia ötvenkét +mázsás harangja állott, s a mint kitekinte a torony magas ablakán a +holdvilágos éjbe, ugy tetszék neki, mintha valami nagy sötét foltot +látna lassan a város felé hömpölygeni, s nem sokára kivehetővé lőn +előtte, hogy az egy nagy ember csoport, melynek sötét, tömegéből kaszák +és kopják vasai villognak elő a holdvilágban. + +Egyszerre világos lőn előtte minden: a labonczok csak azt várták, hogy a +népség házaiban szétoszolva lefeküdjék, hogy orozva rajta üssenek… +Klárika egy perczet sem akart veszteni, nem ment vissza a templomba, +hogy társnéit felköltse, hanem hirtelen áthatva a mentő gondolattól, +belekapaszkodék az ötvenkét mázsás harang kötelébe, hogy azt meghuzva, +jelt adjon az egész városnak. + +Gyönge volt a leány karja, de erőt adott neki a vész, fehér kezeivel a +durva kötélbe fogózva meglóbálta a nehéz harangot, melyet máskor alig +birt meghuzni két férfi, s mielőtt a csoport a várost elérhette volna, +egyszerre megkondult a vészharang a város felett, s azon pillanatban +talpon volt minden ember, s mint egy összebeszélésre az asszonyok és +öregek ismét futottak ki az erdőkre a férfiak a templom bástyái közé, +ugy hogy mire a labonczok a városba értek, ismét üresen találtak minden +házat. + +Trajtzigfritzig nagy dühbe jött e kijátszatásra, s parancsot adott, hogy +rögtön tizenkét helyen fel kell gyujtani a várost. + +De alig fogtak emberei e kárhozatos munkához, midőn olyan zápor +kerekedett, hogy rögtön eloltott minden égést: a labonczvezér káromolt +Istent és ördögöt e bosszuságért. + +Reggelre viradva ismét kijöttek eléje a nagytiszteletü rector és a +városbiró. A vezér szólni sem engedte őket. Rájuk fogta, hogy mindnyájan +csalárd hazug kutyák, a kik rászedik a becsületes embereket, és erősen +esküvék, hogy négy ágyujával porrá lövi az egész várost, a templomot és +collegiumot, kardélre hányatja a lakosokat s a hajadonokat kiosztja +katonái közt, hacsak ő neki azt az egyet ki nem adják, a ki a harangot +meghuzta. + +– Azon egy épen az én leányom, kegyelmes ur, felelt leverten Gerzson ur, +de ha az ő élete árán megvásárolhatom városunk szabadulását, bizonyára +átadom őt neked, csupán azon kegyelemért kérlek, hogy üttesd el az én +fejemet előbb, mintsem szemeim az ő balsorsát meglátnák. + +– Azt megkapod! vigasztalá őt Trajtzigfritzig s e biztatással egyszerre +elrendelé, hogy a csapatok minden oldalról tóduljanak a városba. Ő maga +nagy büszkén lován ülve, kötőfékjét a főbiró kezébe adá s ugy vezetteté +magát az utczán végig, mig Bórembukk a professor nyakába ült fel s +nevetséges iszonyattal viteté magát a piaczig, sarkantyuival illetve a +tisztességes ősz férfiu oldalait. + +A diákók ezt mind látták a collegiumból, mert a menet épen előttük +állapodott meg; de be voltak zárva, a kapukulcsot maga Gerzson ur tette +a zsebébe. + +Később azt is látniok kellett, mint adják ki a templom ajtaján a félholt +leányzót, a rector leányát, Klárikát, s mint emeli azt nyergébe +Trajtzigfritzig. + +De már ez mégis csak több volt, mint a mennyit diák szivvel el lehet +viselni. + +– Megölöm az egész világot! orditá Zetelaky magán kivül, megölöm egy +magam valamennyit s hanyatt-homlok rohant le a lépcsőkön; utána Áron és +utána a többiek mind; – egy percz alatt ki volt sarkából vetve a bezárt +kapu s a másik perczben mint a bolygatott méhköpü raja, ömlött ki a +diákság a templom körét elfoglalt labonczokra. + +Nem volt kezökben egyéb, mint füzfadorongok, de a mig a labonczok +kanóczos puskáit haszonvehetlenné tette a sürü zápor, az ő kezeikben +sulyossá tette a fustélyt a fellázadt harag. Egy percz alatt a falnak +lett szoritva a labonczsereg, s az első orditásra vérszemet kapott +csizmadiák köveket kezdtek fejeikre hajigálni. + +A megszorult két vezér nem vevé tréfára a dolgot, a mint meglátták, hogy +labonczaik ugyancsak dülöngnek a diákok alatt, hátat forditának a +csatatérnek s iparkodtak a városból kifelé. Trajtzigfritzig átkarolta az +ölébe tett leánykát s vitte magával, szemeivel majd felfalva annak +martalékul esett bájait, Bórembukk pedig galléron ragadá Gerzson urat s +ugy hurczolta őt magával, roppant lábait futásnak eresztve. + +Az elmondott szónál rövidebb idő alatt szét volt verve a világ minden +részei felé a laboncz sereg, alig harminczad magával futott Felvincz +felé a két csapatvezér, nyomukban mindenütt egy csoport diák, felgyürt +ökleikben nyers füzfadorongok, hosszu fekete tógáik öveikbe akasztva, – +nagy dorongjaikon akkorát szöktek, mint egy angol paripa. + +Mindig fogyott, mindig kevesebb lett az üldöző és üldözött csapat, +egy-egy párjára talált a futásban s elmaradt magára tülekedni, végre +ketten maradtak egymásnak, elől Trajtzigfritzig és Bórembukk, sarkukban +József és Áron. Az elsőbbek egyike lovon járt, másik hosszu lábaiban +bizott, de a kettős teher alatt kifáradt a ló s amint az emlitett kis +patakhoz értek, akkor látták, hogy ott nem lehet átmenni, mert a +fellegszakadás árja elhordta a hidat, s a viz tulömlik a parton. + +– No laboncz! kiálta Áron utolérve az egyiket, itt a világ vége. + +Bórembukk látva, hogy itt csakugyan meg kell állni, elereszté Gerzson ur +gallérját s tenyerébe kapva a taglót, ugy odavágott Áronhoz, hogy ha +félre nem ugrik, derekában vágja ketté; de visszavágott a diák a +doronggal s ugy talált a laboncz körmére ütni, hogy rögtön kiesett a +kezéből a tagló; erre a laboncz vadállati dühvel ugrott neki +pusztakézzel az ifjunak, s bár az olyat vágott a husánggal a fején +keresztül, hogy meghajlott bele a bot, s a laboncz feje egyszerre +czipóvá dagadt; mintha nem is neki szólt volna az, megkapá Áron kezében +a fütyköst s ki akarta azt abból csavarni; de Áron is jól megfogá azt +kézzel s ilyenformán nagyokat rántva egymáson, elhuzakodtak egy ideig, +mig mind a kettő kifáradt s akkor farkasszemet kezdtek nézni. + +– No diák, szólt fogcsikorgatva a laboncz, most akadtál emberedre: +tudod-e hogy most ki fogott meg: az én nevem Bó–rem–bukk! + +– De annál még az én nevem is czifrább, felelt Áron, az én nevem pedig +Ka–ras–siay! + +– Ka–ras–siay! kiálta fel elszörnyüködve a laboncz; no iszen hát akkor +jaj neked is, nekem is; s azzal egyet rántott ellenfelén, mire mind a +ketten ugy estek bele a magas partról a megáradt patakba, hogy +mindkettőjük felett összecsapott a viz. + +Ez alatt József is utólérte Klárika rablóját; a lovag átlátva, hogy +nincs menekülés, leszálla lováról s kihuzva a kardját, neki fordult +Józsefnek, ki szótlan dühvel közeledett feléje. + +– Mégy haza anyádhoz szopni, te fattyu! kiálta a pelyhetlen állu +ifjonczra, vagy kezed lábad vagdaljam el? + +Zetelaky nem felelt, csak megnyálazta tenyerét s középen fogva a botot, +merészen odalépett a vasba öltözött ijesztő arczu vezér elé. + +– Ejnye! nem mégy el innen? ordita az magán kivül, s kardjával hozzá +vágott szörnyen. De József kezében megpördült a husáng, s az egyik +végével ugy csapta félre a kardot, hogy csak ugy pendült, a másikkal +pedig olyat ütött a sisakra, hogy csak ugy kondult! + +Meglódult az agya Trajtzigfritzignek ez ütésre, csakugy bámult +szanaszét, mintha keresné, hogy honnan ütötték meg? Pedig nem kellett +azt keresni, mert József most két kézre fogta a botot, s ugy vágta +derékon ellenét, hogy az csak végig nyult a földön, a kard kiesett +kezéből; meredt szemmel iparkodott még lováig vánszorogni, mire Zetelaky +azt gondolva, hogy tán aléltan a lóhoz kötözött kedvesét akarja +meggyilkolni, reárohant s lábával reá gázolva, egy végcsapással leüté. + +Csak ekkor tekinte szét társai után. Azok mind szét maradoztak, csak egy +a bokrokon fennakadt tóga szárnya mutatá, hogy oda alant is van valaki. +Hirtelen oda futott, s a tógánál fogva kihuzá a vizbe esett Karassiayt. +Még akkor is fogták egymást Bórembukkal, csak hogy a diák még élt, de a +laboncz meg volt halva. + +Ekkor Gerzson ur segélyével fellocsolván Klárikát, magához tériték szép +szavakkal ájultából, s akkor mind a négyen térden állva hálákat adának +az Urnak a megszabadulásért. + +Azon két füzfadorongot pedig, melylyel a két ellenséget leverték, az +esetnek emlékére letüzék a patak medrébe és Gerzson ur áldást monda +azokra, mint szintén József szerelmére is, kinek nem kellett többé +perspectiván keresztül néznie Klárikát, ha látni akarta. + +És ezen történetnek száz és ötven eszendeje immár, s a két füzfa +folyvást zöldül a viz medrében. Hajdan a collegium kényelmes mulató +lakot épittete e füzfákhoz, hová kijártak szép nyári napokban a tanulók; +elmondva egymásnak a regét a két füzfáról s elénekelve, hogy: „Erős +várunk nekünk az Isten!“ + + + + +A KHÁMOK UTÓDA. + + +I. TATÁR PHILOSOPHIA. + +Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés +szerinti hosszuságra; az elejére és végére állitanak egy-egy izmos +ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához +kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly és +ökörbőrrel: ebből áll az épitészet. Egyszerü és szép. + +Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen +hamar el lehet vele készülni, azonkivül tekintetbe veendő az egész +épitkezés olcsósága, nemes egyszerüsége; e mellett a tűzkármentesités +egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli +félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek +nem ide tartoznak, egészen mellőzöm. + +Semmi sem könnyebb, mint ez épitkezési rendszer mellett az évszakok +különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos +gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alaku tetőt, ugyanazt +nyáron ékes földi tökkel s más diszes növényekkel futtatják be; mint az +édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a +midőn minden ember házi ur volt. + +Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál, +mert ez csárda; a mit félig meddig gyanitani enged a madzagra kötött +eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első +és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most +is tömlőben és kobakban hordják az italt. + +A csárda belsejébe ugy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba +fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a mig az ember megismeri egymást, +abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporit; szokni kell a +szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy +valami élő állatra üljön le az ember, ez ismeretlen alakok között; +mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson, ez a +fekete itt valószinüleg komondor; az a fehér pedig amott ürü:… biz az +nem ürü, mert az bunda, oda teritették száradni a tűz mellé. De még sem +száradni teritették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája +látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. +Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők +s ez a sok apró sajt – olaj-tőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a +kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba apritott +hust és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, +paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis +háromlábu állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált +legczélszerübb mechanicai eszközöknek. + +Egy óra vártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok, +bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsiros bőrkabátokban, hegyes +fekete báránysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a +legfeketébb szemé van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában +nem akad hasonlat. + +Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát, +a kinek első dolga pipáját kiverni s ujra megtölteni. Azután szó nélkül +körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba: kiki egyet-egyet kavarint +rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól +megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megforditja subáját, melyen eddig +hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések +előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a +kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból, +odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon, +egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított. + +Lassanként eltünik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső +szem riskásáig, az ott maradt zsírömledéket végigkeni a gazda tenyérrel +subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy +mosolygó kobak, a mely kézről kézre adatik, csorogván belőle kemény +természetü pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arczok, s midőn +az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bir többet kiszívni a +szüktorku kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első +emberi szó: + +– Mikor lesz már háboru, gazda? + +– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletü képét még +szabályszerübbé alakitva az által, hogy gyérszálas bajuszát egyenesre +söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két +szarvacskát segítene nőni s kettős állán szintén két osztályba rendezte +szakállát. + +– Valaminek kell történni előbb utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén +nem, jövő esztendőre. + +– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket igy vigasztalsz! szól egy +öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész +völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmulni nem tudó sebhelyek. +Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit. +Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi. + +– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert +erre a körülkeritett földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok +tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak +higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre; +hanem csak ugy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszu békesség, +hosszu háboru. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a +másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak +nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen öten laktunk egy kunyhóban, most +három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha +sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad +a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaparodtak a sáskák a vidéken, +tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén +ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztitották, jövő +esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztitani a sólymokat, hogy +szárnyaikból forgókat készitsünk süvegeink mellé. + +– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg +mellett csak a hadakozó férfiak viselik. De én még sem tudom azt hinni. +Ki viselne háborut minálunk? ki viselne háborut a moszkóval Krimiában! +Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk +urai voltunk; ágyuink, váraink voltak, lovas hadseregeink, hires +vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett: +mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s +nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket, +lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet? + +– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet, +mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket +ölték. Elég azt tudni, hogy az idő itt van, és a minek meg kell +történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon +nehezen tudnak halni, tehát a háboru szükséges, hogy megkönnyitse azt +nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen +bekövetkezik, ha ma nem, holnap. + +– Már az igaz erősité egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett +pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi, +de idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted. + +– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek +beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik, +egyre épiti a várakat, sánczokat hány, ágyukat önt. De minden sáncz +kifelé van forditva, minden ágyu a tengerre ásit, benn az országban egy +vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál +hatalmasabb s a ki tul van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog +lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerájon +eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik. +Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel, +szigoruan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly. + +– Vajha ugy lenne, sohajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki +vénségemre négy uj fogam, hogy ujra lesz kit harapni velök. + +– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől. + +– Értik a szót. Felelt ez röviden. + +– Szaporodnak-e szépen? + +– Nem is fogynak ám. + +Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra. + +– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz +tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat. +Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta +bélyegeztetni, de a legelső kirugta két kozáknak egynehány fogát, a +többit aztán csak ugy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul +három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsárához értek, eléjök +kerültem, tüzet raktam nádkévékből az utfélen, a tűzre egy pár avas +lóbőr darabot vetettem; a mint a büzt megérezte a ménes messziről, +szétrugott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a +tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán +maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi. + +– Hát ugy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől. + +A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét: + +– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem. + +Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor +őrtállni maradt künn az utfélen, a mig gazdáik odabenn mulattak; e szóra +az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, mig a fekete +házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kisértetesen +vonítani. + +– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne: szólt a fiatalabb +tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset +füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előrerohantak; azzal +visszabujt odujába. + +– Feküdjetek le és tegyetek ugy, mintha alunnátok. Nagy csomó dárdát +látok mozogni az uton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire +lesz szükség? + +Az étel, ital maradványait hirtelen félretakaritották; a férfiak +lefeküdtek a veremfal mentében; a csapláros egy csomó nedves tőzeget +vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még +az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az +emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szürődött keresztül. + +Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan +kisérték egész a csárdáig a jövevényeket. + +Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett. + +Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok, +melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott. + +Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt, +s körülfogta a csárdát. + +Az első tiz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe. + +Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbirja, a mit +meglehet, de ez az athmosphaera nem embernek való. + +– Héj, kocsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az uj vendég, a +hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz +itt! + +Szinte keresztülbukott a megszólitottban, a kit nem birt meglátni a sürü +füst között. + +– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna, +hogy jösz, rozmarinnal fütök és levendulaszárral; de magam számára, csak +a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához. + +– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok. + +– Mi légyen az, méltóságos uram? + +A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszu valami, a mi +faggyuból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az +addig ég, a mig a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért +fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. – Ilyen nem termesztődik +ezen a vidéken. + +– Szép ország. Hát ennivaló van-e? + +– Parancsold méltóságos uram, hogy egy ürüt levágják? + +– Ugy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj +innom és tégy valamit alám, hadd ülök le. + +A csapláros odagyürte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s +kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebb +hibája volt az, hogy halzsiros bagaria szagu volt. Az érdemes vendégnek +kedve lett volna, az egészet a fejéhez vágni, ha utasitásul nem lett +volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék. + +E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem +szétnézett a hosszu kunyhóban. + +– Hát azok mik ott a földön? + +– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek alunni. + +– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni. + +A csapláros megindult a parancsot teljesiteni, a mi nagy munkájába +került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak +még is. + +Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihuzott a ház +oldalából egy pár karót, s azokat tette a tüzre, a mik ismét barátságos +lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette szomszédját. + +A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerüen nevelt +vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet birt gerjeszteni a gyöngébb +szivüekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel +zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes +egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg +előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a +szemeikbe nézzen. + +Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakinálta nekik a kulacsot, +melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték +alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok. + +„Semmirekellők!“ mormogá magában a tiszt. „Mindig nagy böjtjük van +nekik, valahányszor az orosz kinálja baráti pohárral.“ + +– Jöjjetek közelebb! + +Azok elejbe álltak nagy jámborul. + +– Melyitek járatos ezen a vidéken? + +– Mind egytől egyig. + +– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia +város? + +A kocsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták. + +– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot. +Nem ismeritek ezt a nevet. + +Azok egymást taszigálták könyökkel: + +– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem. + +A tiszt boszusan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt +kiterjeszté a tűz előtt. + +– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s +aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia. + +A tatárok belebámultak a kékre zöldre festett földabroszba, s legalább +is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna +teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A +várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda +festeni. + +– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név +alatt: „Mirobieloszláv?“ + +– Azt ki sem tudjuk mondani. Biztositá őt a csapláros. + +– Ezt a nevet mi adtuk neki. Értesité őt az orosz. Mi neveztük igy el. + +– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk merre van! felelt a csapláros. + +A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az, +lehetetlen, hogy gunyolódni tudjon. + +– Vigyen a manó benneteket ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a +tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No +segitsetek kimondanom. + +Azok olyan szivesen segitettek volna. Látszott ábrázatjukon. + +– Valami nagy tatár ur lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak… + +Az emberek most is csak a fejüket rázták. + +– Hogy ne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a +legtöbb ménese neki van. + +Mindenki vállait vonogatta rá. + +– No hát kié ez a ménes, a mi ott legközelebb legel? + +– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé. + +– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem +jutott ez eszetekbe? + +– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan ur, a ki maga füt +be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik. + +– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főurnak mondják, a ki az uralkodó +fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él. + +– Régen volt az uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az a +mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked +beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta +zsiradékért az örménynek. + +Ez a tudósitás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni. + +– Azt mondják, hogy igen szép unokája van. Kérdezgeté tovább kiváncsian. + +A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen. + +– Kivált, mikor nem kormos. Magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy +annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett +ugy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle. + +– Hát mért futnak? + +A csaplár sugva felelt. + +– Mert nyavalyatörős szegény. + +– Mennykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósitások nagyon rosz kedvre +hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az +unokája van, bámulatos szép volt. + +– Talán az atyja volt valami ocsmány; veté közbe a csaplár ártatlan +együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte. + +– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hivják azt a várost, a hol +Mirza Kobul lakik? + +– Mezre várnak, uram. + +– Ugy, ugy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy ugy elforgattok minden +szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár? + +– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat. + +– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak. + +A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem +több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene +utazni. + +– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom. +Melyitek ajánlkozik vezetőnek? + +– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az utat. + +A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállait, s +biztositá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a diját be fogják +tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre, +künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely +áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belekapaszkodott, +s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsohajta: Allah segits! azzal +felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a +lóról s ismét ujra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag: +Allah segits, de ne olyan nagyon! + +A kozák ur kaczagott hangosan. + +– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál. + +A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé; mert sebesebben nem +birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte. +Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés. + +A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át, +mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék +között, akkor kijöttek a csárdából. + +– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon +hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te +rajta légy, hogy két órával megelőzd őket. + +– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva +hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt, +kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt +végig a sik rónán, a szakadékos bérczek felé. + + +II. A MEZREI VÁRKASTÉLY. + +A hegyek közé érve, az érdemes kozák urak vezetője egy nagy bolond +kolompot vett elő hegyes süvegéből s azt a lova nyakára csatolta. Okát +is adta egyuttal e rendszabálynak. Ide s tova olyan keskeny utra fognak +jutni, a hol két lovas el nem fér egymás mellett, azért éjszaka jó +kolompot kötni, nehogy valaki szemközt jöjjön a sötétben s egymást +letaszigálják. + +A keskeny lovag ut eleinte a mély hegyvágásban kanyargott, csunya sáros +süppedék között, melyben csürökig dagasztottak a paripák, azután meg +felkerült a sziklaoldalba, s mintha a várbástya párkányzatán lovagolna +valaki, oly keskeny nyaktörő rovátkon vitte végig az utazót, melynek +alig volt szélesebb foglalatja, mint hogy a ló egyik lábát a másik után +tehesse, s az oldalfal a lovas térdeit korholá néhol s kényszerité +féloldalra dülni; alant pedig éktelen mélység meredezett, melynek +szédületes fenekét szerencsére nem lehete a sötétben látni, de az alant +zugó, csattogó hegyi folyam hangjából mégis lehete sejteni a mélységet. + +Itt valóban egy pár elszánt ficzkó ugy megállithatna egy egész +hadsereget, hogy sem előre sem hátra nem tudna menni. Hanem hiszen mi +dolguk volna erre a hadseregeknek? A rongyos Mezre vár tulajdonosát, a +jámbor Mirza Kobult egy pár kozákkal is ki lehetne kergetni sánczai +közül, ha valakinek szüksége volna azokra. + +A hegy gallérjáról megint sürű rengetegbe vezetett az ut, hol igazán +csak a jó tatárparipa ösztöne birta vezetni a karavánt, mely egymást sem +láthatta a sötétben. Csak ugy botorkáltak a vezető tatár után, ki nagy +kolompolva ment legelől. + +– Te ficzkó, szólitá meg a tatárt a háta mögött lovagló főtiszt, +lovagostora gombjával egyet döfve az oldalába kegyelmesen. Te vad +ficzkó, tudsz oroszul? + +– Nem ragad rám, uram. Felelt az búbánatos hangon. Eleget töröm magamat +utána, de nem fog rajtam, annyit tudok, hogy a nagy urat goszpodunak +mondják, hogy az iszpravnik nem ereszt be az ajtón s mikor azt mondják, +hogy zabiho, az azt teszi, hogy ütnek; akkor tehát tartom a hátamat, +vagy szaladok. + +A hátrább jövő alsóbb rangu tiszt kaczagott rajta. + +– Mind ilyen gyávák és ilyen ostobák valamennyien, monda főtisztjének +oroszul. + +– Csak azért kérdeztem tőle, szólt ez hátra, hogy tudjam: kell-e előtte +titkolóznunk? Te Miriám, nekem ez a ficzkó nem tetszik. + +– Miért nem. Tulajdonképen nem is sok tetszeni való van rajta. + +– Nagy gyanum van, hogy ez minket ebben a sötét erdőben már két óra óta +hordoz alá fel haszontalanul; pedig ha akarná, félóra alatt keresztül +vihetett volna rajta: de nem merem megriasztani, mert attól félek, hogy +megijed, s elfut tőlünk: reggelig ki nem találunk ebből az ördöngös +tömkelegből. + +– Nem merné ő azt tenni. Mi oka volna rá. + +– Ha semmi is. Én ismerem ezt a fajt. Szereti az ilyen goromba tréfákat. +Fogadni mernék, hogy a mit az öreg Mirza Kobulról elbeszélt, az sem volt +egyéb, mint szemen szedett hazugság, a mivel magát rovásunkra +mulattatta; csupa tatár tréfa. + +– Honnan gondolod azt Alabin? + +– A mit nekem Mezre várról Karvajoff tábornok beszélt, egészen elüt a +ficzkó leirásától. + +– Karvajoff volt itten? + +– Igen, még a foglalás előtti éveiben. Valami vizsgálati ügy miatt. Ez a +Mirza Kobul ravasz, nyughatatlan ember, mindig azon törte a fejét, hogy +lehetne itt a hegyek között ellenünk valami támadást forralni. +Természetesen rajta kapták. Bizonyitványt ugyan nem tudtak ellene +találni, mert ez a sok gaz tatár itt köröskörül mind egyetért vele, s +egy sem vallott rá: hanem azért a vizsgálat eltartott egy esztendeig, az +alatt Mirza Kobul Szebasztopolban ült, Karvajoff pedig Mezre várban. A +tatár főurnak volt egy fiatal tizennyolcz éves leánya; a kinek +szépségétől még most is elragadtatással tud beszélni a tábornok. Ő a +maga idejében nagy hóditó volt, veszedelmes a szép asszonyokra. Itt +egyébiránt azzal a különös előnynyel is birt, hogy a szép leány atyjának +élete az ő kezében volt; ilyen formán egy év mulva minden további baj +nélkül is szabadult a Mirza, hanem a mint haza tért, a családját egy +személylyel többnek találta, mint egy év előtt. + +– A gutát! + +– Egy szép kis hat hetes sivó rivó csecsemővel; a ki egészen az anyához +hasonlitott, s a kiről most, midőn annak a legszebb tizenhat éves +hajadonná kellett kifejlődni, ez a szegletes fejü gazember azt állitja, +hogy nincsen rajta emberi ábrázat. Ez szép tréfa lenne tőle, miután én a +tábornoktól, mint különös kegyet kértem ki, hogy a Mirza elleni +adóbehajtásra engemet küldjön ki. + +– Te is elutaznál a Kaf-hegyig egy szép leányért, a kit csak hiréből +ismersz; de még abból sem, csak annyit tudsz, hogy szép lehetett, mikor +született. + +– S a kiről utoljára kisül, hogy tengeri fóka. + +A két fiatal tiszt hangosan kaczagott e mulatságos észrevételeken, +miknél hasznosabb dologgal nem lehetett elölni az időt, a meddig a tatár +e végetlen rengetegen át vezette őket. + +– A Mirza rosz fizető lehet. Folytatá a fölvett tárgyat a fiatalabb +tiszt, kit társa Miriámnak nevezett. (Valami naturalizált cserkesz név +lehet.) + +– Három esztendő óta egy kopeket sem tett le a rárótt adóból. + +– Hátha valóban ugy elszegényült, a hogy ez a tatár mondja. + +– Akkor az ablakon kellett kihányni a pénzét. Mikor a tábornok itt +tanyázott nála, még a kastély erkélyének rácsozata is vert ezüstből +volt, s a hálószobája, melyet egyébiránt azalatt Karvajoff választa +magának, csupa drága achat és karniol kővel volt kirakva, s egyedül a +pipagyüjteménye a gyémántos csibukokkal megért ötvenezer rubelt. S midőn +kiszabadulásakor ezer tulok birságot róttak rá, a ficzkó dölyfből +kétezeret hajtatott be az akhtiári élelmező biztosoknak. + +– Talán épen ez a büszkesége juttatá tönkre. + +– Vinné a patvar, csak a leánya volna szép. + +Véget szakita a beszélgetésnek azon körülmény, hogy az ut az erdőből +kijutott s egyszerre a világoson találták magukat. + +A mig az erdőben bódorogtak, a hold is feljött, fogytán lévő horpadt +oldalával, s bevilágitotta szépen az egész szomoru vidéket. + +Egy hegy meredekén álltak, a melyről alátekintve, előttük látták a +holdvilágos ködbe burkolt Mezre várost, mely maga sem állt egyébből egy +csoport rendetlen, utczákra szedett rongyos kunyhónál, melynek közepén +egy hosszu mecset tornya meredezett elő, mint óriási galambducz. + +Tul a városon látszott egy kerek, csaknem félgömb alaku hegy sürű +erdővel benőve, annak a lábában lehetett olyas valamit kivenni, a mi +hasonlitott egy régi török várkastély alakjához, csúcsos kupokkal, +hegyesen végződő kuptetőkkel s mentől kevesebb ablakkal kifelé. + +A tatár levett süvegével illő alázatosan mutatott arra: + +– Ime kegyelmes uraim, amottan van Mezre vára. + +S azzal ugy tett, hogy a mig kezével keletre utalt, a lova fejét +északnak irányozta. + +– Megállj! ordita rá haragosan a főtiszt. Miért nem vezetsz bennünket +egyenesen a várnak? Hiszen előttünk a világos járt ut, mely a városon +keresztül egyenesen a kastély felé visz. + +– Még sem visz ez oda, méltóságos uram. + +A főtiszt kihuzott egy pistolyt nyeregkápájából s megmutatta a sötétebb +végét a tatárnak. + +– Te szereted a tréfálózást, de én is szeretem. Nekem tetszenek a te +tréfáid; nem tudom: majd az enyim fog-e neked tetszeni? + +A tatár megforditá szépen a lova fejét. + +– Én vezetlek uram, a merre jobbnak látod. + +A főtiszt inte szemével társának: igy kell ezekkel a ficzkókkal bánni. + +Az ut egyenesen vitt keresztül a városon melynek sárkeritése mindenfelé +beomladozott, s kapubálványai közül csak az egyik állt még, kifordult +küszöbbel. + +A ringyrongy házikók külseje csupa sár, a holdvilág itt ott keresztül +villog a hasadékaikon; egyéb világot egyikben sem látni. Nyomoruság +panaszkodik mindenünnen. + +Nem telik egy óranegyed bele, midőn a városon áthatolva, oly közel +látják maguk előtt a kastélyt, hogy a homlokzatra irt alkoráni +mondatokat, mikről még nem kopott le az aranyozás, a mint rájok süt a +hold, világosan el lehetne olvasni. + +Itt azonban félre áll a kalauz lovával: + +– Már most uraim, én hadd menjek hátul, mert tovább nem tudom az utat. + +Alabin ráhuzott egyet tréfás ostorával s sarkantyuba kapva lovát, maga +nyargalt sebesen előre. De mintegy ötven lépés után hogy rántotta vissza +egyszerre a zablát! A kastélyt egy éktelen hegyszakadék választotta el a +várostól, s a lovagok lábai előtt egy háromszáz lábnyi mély s kétszáz +ölnyi széles hegyárok tátongott, alant tajtékozva zuhogó folyammal. + +– Hát hogy szoktak itt által járni? kérdé Alabin, visszafaroltatva lovát +a széditő örvény párkányáról. Nekem ugy tetszik, mintha itt valaha hid +lett volna. + +– Valóban az volt kegyelmes uram; innen a parttól egész a vár kapujáig. +Négyszáz lépés volt a hosszusága, két terhes szekér mehetett el rajta +egymás mellett, s le nem szakadt egy egész ménes alatt. Már tizenöt +esztendeje, hogy valami rosz ember felgyujtotta s a vizszinéig leégett; +láthatod most is a csonka fekete hidlábakat ott a viz között. Ez volt a +legnagyobb oka Mirza Kobul elszegényedésének, mert hid nélkül nem +hajthatja át méneseit, gulyáit, csak a bőreiket viheti vásárra, mindene +tul marad a vizen. + +Ebből az érdeklé legjobban a kegyelmes urat, hogy hát ők hogy mennek +által? + +– Nekünk most már vissza kell kerülnünk, a honnan letértünk parancsodra +s a város felett körüljárva, egy helyütt majd leszállunk a vizmederbe, s +ott keresztül gázolunk rajta, ugy felkaphatunk a tulsó meredekre. + +Az érdemes vezér ugy szeretett volna ezért a mulasztásért valakire +haragudni, ha maga nem lett volna annak az oka, s boszusan forditá ismét +vissza lovát; még egyszer gyanusan visszatekintett a várra. + +– Mintha azok az ablakok ki volnának világítva? + +– A holdvilág az uram; felelt a kalauz. Mirza Kobul alszik ilyenkor már, +s nem vesztegeti az olajat. + +Azzal koczogtak megint a városon keresztül, vissza az elébb elhagyott +hegyi utra, mely hosszadalmas kanyargások után végre egy helyütt a patak +medréhez vezette le őket. A viz több helyütt a ló szügyéig ért, és a +mellett oly sebesen rohant, hogy képes volt az egész kozákosztályt +leverni lábáról. A kalauz ismerte már jól a helyet s a megjegyzett fák +és sziklák utmutatása mellett feltalálta a csekély medret, a hol veszély +nélkül át lehete usztatni. + +– Ez a Mirza Kobul valóban ugy lakik itt, mint egy bezárt várban: jegyzé +meg Alabin. Csak árulással juthatni be a kastélyába. + +Ott a kerek hegy lábánál egy kerülő utra kapaszkodtak fel, mely eléggé +jártnak látszék. + +A mint többé nem lehetett eltéveszteni az utat, Alabin visszabocsátá a +tatárt. + +– Haza mehetsz, nem kell tovább jönnöd velünk. + +Az megköszönte alázatosan az engedelmet s nagy munkát mivelt, a mig +lovát innen is tul is felpofozva, visszafelé tudta forditani. Sok +csihi-puhi után végre megérté a jámbor pára, hogy hazafelé kell menni s +fülét farkát eleresztve, kullogott előrenyujtott nyakkal ügyetlen +lovagja alatt; ki ugy ült rajta, mint a szamáron, két lábát szinte a +szügyére rakta. + +A kozák urak kaczagtak rajta, a mig csak láthatták. Nincs több ilyen +ostoba lovas. + +Mikor azután az ut kanyarulata elfedte a tatárt szemeik elől, akkor +leszállt az lováról, egyet szoritott lova hevederén, gyorsan felvetette +rá magát, megveregette a paripa nyakát, megsimogatta serényét, valamit +szólt hozzá s azzal büszkén fölemelte délczeg nyakát a mén, egyet +nyeritett nagy örvendő hangon, s azzal szügyébe vágva fejét, repült, +mint a vihar, bátor lovasával a nyaktörő hegyi uton fel és alá: a nedves +kő is szikrát hányt nyomában. A válasz-utnál azonban nem tért arra felé, +a honnan jöttek, hanem azon épületnek tartott, melyet az imént malomnak +hallottunk czimeztetni. + +Alabin az alatt a kastély alá érkezett lovas kiséretével. Valóban nem +volt tulzás, a mit a tatár beszélt a kastély felől. Olyan állapotban +volt az, mintha nem csak az üvegtáblákat az ablakokból adta volna el a +tulajdonos, hanem a meszet a falról, és a fát a kapubálványból s a +zsindelyt a tetőről; oly rongyos, kopott, nyomorult tekintete volt +annak. Oldalairól már leszedte az idő a vakolatot, s még nem volt olyan +kegyes, hogy mohot rakott volna helyébe, az utat körül elrontotta már az +időjárás, de még nem engedte benőni füvel, hanem kengyelvasig érő sárban +kell begázolni a kapu bolthajtásaig, mely még most meg van támasztva egy +nagy fenyőfaszoborral, ha ez elkorhad, nem tudni, ki tesz oda másikat. + +Egy rom az, melyben még most laknak, mely fölött még vitatkozik a +törvényes birtokos és a kisértetes idő. + +– Hej! hahó! emberek! ki van ide haza? kiálta Alabin, midőn a szük +bejáráson át a tágas ronda udvarra bejutott. + +Valami kellemetlen, visszataszitó volt az egész látványon. + +Nagy tágas ablakok, mik ajtónak is megjárnák, szakadozó rámákkal, mikből +esett marhák bőrei lóggnak alá szarvaikkal lefelé; köröskörül +embermagasságra megnőtt paréj és laboda, a mit csak a bejárások előtt +nem hagytak megteremni, a szögletekben összefülledt széna szalmaboglyák +s az udvar közepén egy nagy tócsa, mely világos maradványait viseli +annak, hogy nem rég egy szalmásszekér beledülhetett. + +– Ki van idehaza! kiálta Alabin még hangosabban. + +E szóra egy hosszu vályógépületből, mely a kastély hátulját keresztben +elzárta, előbujt egy szurtos, czirmos alak, valami béres-féle ember, s +nagy lomhán oda czammogott az uri vendégek elé. Mondott is valamit; de +azt sem hallani, sem érteni nem lehetett, annyira iparkodott a fogai +közül beszélni. + +– Hol a gazdád? hol van a Mirza! rivalt rá Alabin. + +– Odahátul az akolban. Dünnyögé a béres. Mindjárt elő fog jönni, hanem +most dolga van: egy veszett farkas az éjjel rést csinált a falon s +tizenkét toklyót szétmarczangolt, azt a rést kell betoldani. + +– Hát a kisasszony itthon van-e? + +– Az odafenn van a kastélyban. + +– No hát mondd meg a Mirzának, hogy majd jöjjön fel utánunk a kastélyba. +A lovainkat pedig helyezd el az istállókba. Van-e mindnyája számára +hely? A legények ott alusznak lovaik mellett, a lovak nyergelve +maradnak. Te Miriám velem jösz fel. + +A két főtiszt a kastélyba vezetteté magát, melynek első lépcsőzete még +épen állt, de már a másodikat egy hágcsó pótolta, melyet a padlástól +vettek el. Azon kellett az emeletbe jutni. + +A béres egy tágas terembe vezette őket, melynek három ablaka közül kettő +deszkával volt beszegezve s csak a harmadikon volt üveg. Egy pár rongyos +bőrvánkos volt a fal mellé téve, azokra le lehet ülni, mondá a béres, s +azzal is biztatta az urakat, hogy talán akad a háznál egy mécses, azt +majd elhozza maga a kisasszony. + +– Tehát lássuk azt a mécset és azt a kisasszonyt. + +Bizony jobb volna pedig együtt nem látni mind a kettőt, mert ez a +látvány felülmulja a leggazdagabb phantasia várakozásait is. + +A hágcsó fokai ropogtak közeledő léptek alatt. Alabin előkeresé dolmánya +alól félszemüvegét s alig csiptette azt szemöldöke alá, midőn a +meggnyiló ajtón keresztültört a mécssugár s utána a kisasszony, a ki azt +kezében hozta. + +– Ventrebleu! sohajta fel az ifju tiszt, két lépést téve hátra felé. + +Ez meglepő alak. + +Alig magasabb négy és fél lábnál, mintha valami gonosz kéz a fejére +nyomva összelapitotta volna az egész alakot, feje szélesebb, mint +hosszu, szája szélesen elvonul húsos, kemény ábrázatján, s a rövid +homloktól a szájig alig marad annyi helye a tompa, pisze orrnak, hogy +magát vastag czimpáival elhelyezhesse, bár a sanditó szemek egyikének +nem látszik egyéb hivatása lenni, mint hogy őrt álljon e nevezetes orr +felett, kárpótlásul a másik viszont a háta mögött levő fülre leskelődik. + +Nyaka nem látszik lenni e furcsa lénynek: a két válla mindjárt a fejéből +nőtt ki s kezdetét képezi két módtalan kurta karnak, melyek széles ujju +tenyerekben végződnek, miknek alsó ízeibe veszélyesen bele van nőve +egyegy lószőrből font karika gyűrű, s mely tenyerek, daczára a +kivihetetlen rövidségü deréknak, még sem érnek soha csipőn alul. + +A furcsa külsejü alakot még különösebbé teszi az a pézsmakacsaszerü +tipegés, s emeli sajátságait a messzire hallható szuszogás, melyet nem +bir magától megtagadni. + +– Hihi… nevet a kisasszony, beállitva a mécscsel, s megpillantva a két +fiatal férfit. Nem szólt nekik, csak nevet, szüntelen feléjök forditva +orczáját. Különösen Alabin látszik tetszését megnyerni, arra +legszivesebben mosolyog. Olyan naiv, olyan kecses, szemérmetes +hunyorgással tekint felé, hogy a fiatal tisztnek kedve volna az ablakon +leugorni előle. + +A kisasszony felakasztá a mécset a hosszu rézsodronyra, mely a falból +lecsüngött s azután ismerős bizalommal közeledett Alabinhoz. + +– Szép katonák; milyen szép katonák: bizony szépek, szólt odalépve +hozzá, s vastag tenyerével félig tartózkodva, félig bizalmasan +czirógatta végig a fiatal tiszt egyenruhája prémét. + +– Ugy-e messziről jönnek? tudakozódék tovább, egyre szemérmesen +mosolygva, sokáig fognak itt maradni. Ugy-e sokáig itt lesznek? + +Már ennél a kérdésnél a keze Alabin karjába volt füzve, ki megigézve, +elbűvölve érzé magát e csodás alak viszás mosolygása, rémséges enyelgése +által. + +Az udvariasság tiltá, hogy elutasitsa őt magától, pedig iszonyodott +tőle, mint valami ismeretlen vadállattól, s kezeinek érintésére minden +hajszála felborzadt. + +A kisasszony jónak látta az ifju embereket mindjárt megismertetni élete +történetével s érdekesebb hajlamaival. + +– A nagyapám nagyon rosz ember, nem akar engem férhez adni. Pedig már +tizennyolcz esztendős vagyok. + +És ennél a szónál véghetetlen naivsággal süté le szemérmes szemeit, +ismét visszapillantva az egyikkel ártatlan alattomossággal Alabinra, a +ki rettegni kezde tőle. + +– És aztán hogy járat engem ide haza? Nézze csak micsoda goromba ruha ez +rajtam, tapintsa csak milyen durva; aztán nincsen egyéb alatta semmi. + +Alabin ennek a világnak minden szenteiért hozzá nem ért volna a +kisasszony öltönyéhez ujjaival, ki igen nagy kitüntetést és bizalmat +vélt az által iránta tanusitani, hogy egészen reá dült. + +– Oh az én nagyapám igen irigy ember, folytatá a kisasszony. Lássa, +minden holdtöltén levágatja a hajamat, hogy meg ne nőjjön, pedig +különben igen szép hajam volna, szép puha, mint a selyem, épen olyan +puha, mint az öné, szép idegen. + +És ennél a szónál megtapintá Alabin hajfürteit, nagy élvezettel +morzsolgatva azokat ujjai között, mig a tiszt olyasmit érzett, mintha +pókok szaladgálnának végig egész testén. + +– Pedig ha a hajamat meghagynák, bolondulna utánam minden ember, s ezt +nagyapám nem akarja, azt kivánja, hogy örökké itthon maradjak, s neki ne +kelljen szolgálót tartani. Ugy-e az nem igazságos? + +Alabin kénytelen volt neki igazat adni, már csak azért is, mert a +csudálatos alak ugy belekapaszkodott a karjába, hogy lehetetlen volt +tőle egyik szögletből a másikba mennie. + +A harczos ifju ezer milliom ördögöt utalványozott magában annak a kegyes +pártfogójának, ki neki ezt a kellemetes kalandot szerezte. Valljon az +anyja nem hasonlitott a kisasszonyhoz? Akkor igazán megérdemelné a +tábornok, hogy kalandjával dicsekedjék, mert holmi eszményi szépségü +némberrel gyöngéd viszonyt kezdeni akármely gyáva ficzkó képes, de +liaisonba lépni egy ilyen özönviz előtti szörnyeteggel, az már igazán +kemény természet, s méltán a vitézségi babérok közé számitható. + +Nem sokára ki kelle szabadulnia Alabinnak e gonosz kelepczéből. A +nyikorgó hágcsón ismét nehézkes léptek hallatszottak s a csikorogva +felnyitott ajtón belépett a házi gazda. + +Valóban maga volt az Mirza Kobul. + +Egy agg férfi, sötét, csaknem cserszinü arczczal, melyet rendetlen +szürke szakál és bajusz nőtt be, csaknem a szemei alljáig. Szemei olyan +sebesen pislognak, mintha vagy nagyon el volnának gyöngülve, vagy a +belső félelmet és izgatottságot akarnák kifejezni. Az egyik lába rosz +lehet az öreg urnak, mert egy kurta mankóval mindig kénytelen rajta +segiteni s azt abból is gyanithatni, hogy mig a másikra becsületesen +csizma van huzva, emez csak bocskorba van tekergetve. Az egyik kezével +tehát, a hányat lép, annyit kommant a mankójával, a másik kezében pedig +egy kurta korbácscsal ugyan annyit suhint hátra felé, mintha mindig +kutyákat kergetne a lábszáraitól. + +Egy nagy hegyes fekete süveg egész a szemöldökéig volt fejébe huzva, a +mit ő onnan soha sem szokott letenni, hihetőleg benne is hált; +öltözetének többi része nem érdemli a leirást. Annyit látni a ködmenén, +hogy valaha sok sujtás lehetett rajta, a mi leszakadozott onnan s most +csak a helyeit látni, a hol barnább maradt a posztó. + +A kisasszony, a mint meglátta nagyatyját, szemérmetes ijedtséggel bujt +az ifju hős keblére, mint a ki teljes okot lát arra, hogy ily helyzetben +szégyenkedjék. + +Az öreg egyet biczentett a fél lábával, egyet kommantott a mankóval, +egyet csattantott az ostorával és pislantott számtalant. + +– Takarodol innen, te vizi borju te! kiálta rekedt hangon; jó estét +uraim. Pusztulsz innen te dzsínek ivadéka, te medveszülött, pusztulsz +innen mindjárt. Oh oh, méltóságos uram, csipj egyet a karján és taszitsd +el magadtól. + +A kisasszony orditott mint egy vadállat s még jobban bele csimpajkózott +a lovagba, vitézi kötelességéül téve annak, hogy már most védelmezze, ha +hirbe jött vele. + +– Pusztulsz onnan ocsmány bivalytinó, mégy rögtön almodba vissza; orditá +az öreg, kurta korbácsával szörnyen hadonázva. Vagy azt akarod, hogy a +kutyákat hozzam elő. No, elereszszem a kutyákat? + +Erre a szóra nagyon megrettent a kisasszony s rögtön lefejlett a lovag +nyakából. + +– Ne, ne, ne a kutyákat. Hebegé. Inkább elmegyek. Megyek a vaczokba. Ne +hozd a kutyákat; elbújok a szalmába szépen. A kutyákat el ne ereszd. + +Azzal duzzogva, állati félelemmel jobbra balra tekintgetve elhagyta a +szobát s végig sikoltozott a sötét lépcsőn, a mig lement; egyik fokán el +is botlott s azután ugy gurult le az utolsóig, ott bömbölt még sok +ideig, a hogy megütötte magát. + +– Hogy bánhatol oly keményen unokáddal? szólt Alabin az öreghez, a hogy +végre kezet szoritottak, mely alkalommal a Mirza nem tudta hirtelen, +hogy melyikkel szoritsa meg az eléje nyujtott kezet: a mankóval-e vagy a +korbácscsal? + +– Nincs más mód uram; rebegé az öreg. Elég keserves dolog ez nekem. Nem +elég, hogy olyan csodává tette a természet; még azon fölül őrült is. Ugy +kell vele bánnom, mint egy harapós ebbel. Ha nem ütöm, verem, megmarja +az embereket. Mikor rá jön a bolondja, képes szerencsétlenné tenni, a +kit megkap. Nem rég egy öszvérhajcsáromat agyonfojtotta ölelésével. Egy +másiknak pedig leharapta az orrát. + +– Teringettét! mormogá Alabin magában: ő sokat tartott az orrára. + +– Ilyenkor irtóztató ereje van. Ihol van ni. Nézzétek uraim a fogai +helyét itt a korbácsom nyelén, a hogy dühében beleharapott, pedig +kovácsolt vasból van; s minden foga meglátszik rajta. Én nem birok már +vele, mert öreg ember vagyok; s ha megrohanja az őrülése, kénytelen +vagyok a kutyáimmal fogatni le. Oh ez keserves élet uraim. + +Szent Vladimir! sohajta magában Alabin, én ugyan szép családba jutottam, +a hol a kisasszony leharapja az ember orrát s a nagyapa kutyákat uszit +az unokájára. + +A fiatal tiszt annyira meg volt lepve a folytonosan egymásra következő +visszás benyomásoktól, hogy szóhoz nem birt jönni. Ilyen kiadásban még +nem olvasott kisértetes várak történeteit. Ez gonoszabb volt az éjfélben +feljáró lánczos rémeknél, a mik más tisztességes omladékokban +ijesztgetik a halandó embert. + +Az öreg Mirza Kobul beszélhetett előtte félbeszakitatlanul mindenféle +nyomoruságáról, Isten csapásairól, nagy veszteségeiről, a mennyit akart. +A két tiszt csak hallgatta, sőt Alabin annyira kijött a sodrából, hogy +midőn az öreg elpanaszlá, hogy verte el dohányültetvényeit az idén a jég +két izromban, harmadszor hogy rágták ki a peték, megszánta és saját +szivarjaiból megkinálta egygyel, a mit az öreg mohó örömmel fogadott, +csaknem kezet csókolt érte, mindjárt meg is gyujtotta és ki nem fogyott +a magasztalásából, hogy az milyen pompás valami; milyen jó íze, szaga és +ereje. + +Alabin gondolta magában, hogy a ki igy elhálálkodik egy szivarért, kevés +kilátás lehet annál néhány ezer rubelnyi adó behajtására. + +Véget szakitott a beszélgetésnek az érkező juhász, kivel legelőször +beszéltünk, s ki most egy széles kétfülü fatálat hozot nagy czipelve, +mely tele volt párolgó pörkölt hussal. Elég lett volna az husz éhes +kozáknak. + +Azt letette a szoba közepén a földre, ugyanoda rakott görbe késeket is, +miket megtörült szépen a szűre ujjában. + +– Tessék uraim; kinálkozék az öreg ur. Üljünk vacsorához. Nagyon jó, +finom toklyóhus, paprikás lében. + +– Tóklyóhus ugy-e? kérdé Alabin. + +– Igenis szolgálatodra. Szép kövér falatok. Kilenczet apritattam fel +nekünk és a kozák uraknak. Együnk uraim. + +– Köszönöm. Monda Alabin, nem vagyok éhes. + +Gondolta magában: a veszett farkas összetépte a toklyóidat, nem eszem +nálad toklyóhust pörkölve a héten. + +Miriám azonban nem jött erre a gondolatra, hanem neki ült a Mirzával +együtt a pogányul megpaprikázott eledelnek, s a hascsikaró bornak, +melyet kupában állitának mellé, s részvevő tanuja volt azon +pusztitásnak, a mit az öreg az ételben elkövetett. Látszott a jámboron, +hogy használni akarja a ritka alkalmat, melyben saját házánál kedvére +jóllakhatik. + +Alabin végig nézte a vacsorát, mert egyéb nem következett s előre +elhatározta magában, hogy ha neki Miriám kilenczed napra panaszkodni +kezd, hogy irtózik a viztől, minden tanakodás nélkül főbe lövi. + +– Már most nyugodjatok békével uraim, szólt a Mirza, felkelve helyéből. +Ezuttal mind a két lábára biczegett. Mindjárt küldök be pakróczokat, +abból igen jó ágyat csinálhattok magatoknak. Fölséges pakróczok, én +magam szövöm. Az egész környéken nincs párjuk jóságra. Egyet majd +ajándékba adok mind kettőtöknek, azért a jó szivarért, azért a pompás jó +szivarért. + +Azzal eltántorgott a Mirza, s nagy dörmögésébe került, a mig a rozzant +lépcsőn le tudott mászni. Néha jajgatott, néha káromkodott, utoljára +danolt. + +Alabin furcsán csóválta fejét. + +– Ez az öreg valósággal nem tetteti magát, monda Miriámnak. Ez a +szegénység, ez a nyomor nem lehet tettetés, hanem valódi megszokott +állapot nála; hogy eszik, ha hozzájut, s hogy dicséri a pakróczait! Azt +a ködment talán azóta mindig viseli, mióta Krimiából elűzték a khámokat. + +– Ugy hiszem, szólt Miriám kaczagva, hogy ezzel a kalanddal tökéletesen +jól vagy lakva. + +– Egyébbel ugy sem laktam jól; viszonza Alabin. Szerencsém, hogy +Szimferopolban jól ebédeltünk. Megjárom, ha étvágyamat a Mezre vári +lakomára tartogatom. + +– Csitt! megint jön valaki. + +Az elébbeni juhász hozta a pakróczokat. + +A minőket nálunk a felvidéki atyafiak készitenek. Volt miért dicsekedni +az öregnek. + +– Legalább nyugodalmasan fogok aludni, tréfálózék Alabin, megvetve +pakróczából az ágyát; mert a gyomromat ugyan nem terheltem meg. + +Akkor azonban nagyon csalatkozott, a mikor azt mondta, hogy nyugodtan +fog aludni, mert alig hunyta be a szemeit, a midőn az alattuk levő +szobában irtózatos orditozás támad, a mitől ha tetszhalott lett volna +is, fel kelle ébrednie. A kisasszonyra rájött a düh órája, s azt verte +az öregapja. Hallatszott a korbács csattogása és a bömbölés utána, a +minőt csak egy bántalmazott fenevad képes támasztani, az öreg +szitkozódott, a kisasszony sikoltozott s verte magát a padlathoz; az +öreg nem birt vele, el is rekedt már az orditásban, a leány megfogta a +kezében az ostort, s az öreg egyre kiálta: „nem ereszted el? nem +ereszted el?“ + +A vendégek szobája közvetlen fölöttük volt, ugy hogy minden hangját e +rémséges jelenetnek meg kelle hallaniok. + +Azt is ki lehetett venni, hogy végre az öreg otthagyta a kisasszony +kezében korbácsát s kiment a szobából, rázárva az ajtót. A kisasszony +ekkor elkezdett dörömbözni az ajtón kézzel, lábbal, s valami széket vagy +asztalt vagdalni a falakhoz. Mintha egy legio ördög hányt vetett volna +odabenn mindent halomra. + +Pillanat mulva tompa kutyaugatás hallatszott kivülről. Az öreg jön +vissza, hozza a komondorokat. A leány hallja a közelgő ebek orditását a +szobában, s elkezd vadul sikoltozni, semmi emberi hanghoz nem hasonlitó +süvöltéssel. A kutyák már az ajtó előtt vannak. A dühödt némber vad +erővel veti vállait az ajtónak, nem engedi azt kinyitni. Az öreg +fejszével döngeti az ajtót kivülről; a kutyák csaholnak, vonitanak s +dühödten kaparják a küszöböt. Az ajtó recseg, ropog; az őrült leány ugy +sikoltoz! + +– Miriám! ordit végre Alabin, felszökve helyéből. Eredj, nyergeltess +rögtön. Egy óráig sem maradok ebben a veszettek barlangjában. Hiszen már +eddig is meg vagyok dühödve, hogy kedvem volna fejjel rohanni a falnak. +Üljön lóra a legénység rögtön; megyünk vissza a városba; inkább azokban +a földalatti gunyhókban hálok, a kecskékkel egy szobákban, mint ebben a +kastélyban. + +Miriám is azon a véleményen volt. A két fiatal tiszt nem várta be, mint +rohannak a szelindekek a kisasszonyra s hogy fogják őt majd leküzdeni; +hanem sietett ki a szobából nyakra-főre. + +– Inkább bekeritett sánczot ostromlok lóháton, monda Alabin siettében, +inkább kereszttüzben állok két óra hosszat, inkább szolgálok három +esztendőt Siberiában, mint hogy itt várjam be a reggelt. + +Egy pillanat mulva lóháton ültek valamennyien s sebtében tudtára adva a +juhásznak, hogy holnap korán reggel keresse fel őket maga a Mirza, +visszatértek a holdvilágnál az átellenben fekvő városba, s ott késő +éjjel felverték a lakosokat, bekvártélyozva magukat, a hogy lehetett. +Alabinnak és Miriámnak szerencséjük volt egy örmény szatócshoz juthatni, +a ki azzal lepé meg őket, hogy töltött párnákra fekteté, a mik +egyébiránt ha lószőr helyett lópatkóval lettek volna is töltve, még is +édesdeden aludtak volna azokon a mezrevári éjszaka után. + +Másnap korán reggel talpon volt Alabin s maga elé hivatva házigazdáját, +egy becsületes diófaszinü, emberségtudó örményt, elmondá előtte mult +éjszakai viszontagságait röviden, a mire az örmény csak annyit +mondogatott, hogy biz az ugy van: ugy látszott rajta, hogy a halott +dolgok épen nem lepik meg. + +– Már most édes Hajbakut (mert ez volt neve az örménynek), láss el +bennünket minden szükségessel. Nekünk itt kell maradnunk, mig az adót a +Mirzától be nem hajtottuk egészen; a költségek mind a kormányzóság +rovására mennek, s az ő kedvéért mi nem akarunk kuczorogni. Van-e jó +borod? + +– Nincs. + +– Hát kávéd? + +– Kávém? ugy hiszem, hogy az sincs. + +– Theád csak van? + +– De már az volt, hanem elfogyott. + +– Egy szóval semmid sincs. Nem is kérdezem tovább; hanem itt van ötven +rubel. Már most lesz ugy-e? + +– Hozatok uram Simferopolból. Mert ebben a városban semmi sem kapható +egyéb, mint toklyóhus. + +– Köszönöm. Azt pedig semmi alakban sem akarom látni. Hanem az iszonyu +ideig fog tartani, mig Simferopolból valamit elhoznak. + +– Segithetünk rajta uram. Egy tatárt felfogadunk, hogy fél nap alatt oda +és vissza lovagoljon. Nem kerül sokkal többe, csak a lova árát kell +megtéritenünk, mert azt oda és vissza agyonnyargalja. + +– Ráállok. Nyilt számvetést adok. + +(Ez órától fogva minden jónak bővében voltak a derék urak, s ha +valamelyiknek elfogytak a szivarai, csak inte a gazdának, hogy +nyargaljon egy tatár Simferopolba. Az pedig mindig belekerült egy lóba.) + +A házi gazdával rendbe hozva dolgát, parancsot adott Alabin, hogy a +Mirzát idézzék elé szaporán. + +Az öreget már utban találták az érte küldöttek s siettek vele vissza +Alabinhoz. + +A főtiszt mindenkit kiküldött Miriámon kivül a szobából, s midőn +hármukra maradtak, elkezdé az öregnek. + +– Tudod-e azt derék Mirza, hogy miért küldettem én e városba? + +– Nem tudom uram. Tán csak nem vétettem valamit? + +– Igenis hogy vétettél. Tiz esztendő óta nem fizetted az adót. + +– Mitől fizessem azt uram? Házam nyakamba szakad, földeim parlagon +hevernek, gulyáim nyakamra vesznek, mert takarmányt nem vihetek át a +vizen, hidam leégvén, sem el nem adhatom őket, mert nem tudom átverni a +vizen. A mi ingó-bingóm volt, fel-ettem; elfizettem adósságba; +jobbágyaim nem nekem fizetik többé a füstpénzt; én vagyok a koldus, nem +az, a ki az utfélre kiáll hegedülni, mert ha végig járom az egész +kerület valamennyi örményét, egy sem ád annyi zálogot egész jószágomra, +a mennyivel a cselédjeimet kifizessem. Azt sem kérdem tőled uram, száz +dénárt akarsz-e rajtam megvenni, avagy ezeret, hanem átadom a +kulcsaimat, a házam, pinczém és pajtáim kulcsait, keress fel mindent és +ha találsz bennök valamit, kérlek adj nekem is belőle. + +– De hiszen atyádnak roppant kincsei voltak, hová lettek? + +– Én is azt hiszem uram, hogy voltak; bizonyosan elásta valahol. Lesem +is minden ujhold éjszakáján, hogy majd valahol felveti magát a tűz, de +még eddig nem akadtam rá. + +Alabin boszus kezdett lenni. + +– De valamidnek csak kell lenni, hát miből élsz? + +– Nincs egyebem, mint méneseim és gulyáim. + +– No hát lefoglaljuk a méneseidet és gulyáidat. + +Miriám közbeszólt: + +– Hová leszünk azokkal? Hogy hajtunk el egy vad ménest azon az uton, a +melyen ide jöttünk? + +Alabin büszkén nézte végig alárendelt társát. + +– Majd tudom én, hogy mit fogok velök csinálni? Miriám vezettesd el +magadat Mirza Kobul méneséig. Vidd el magaddal az örményt. Válaszszon ő +ki kétszázat a Mirza lovaiból. Ha nincs egyebe, mint lova, el kell +hajtani lovait; de a parancsnak teljesítve kell lenni és ha nem volna +egyebe, mint a vasszegek a háztetőjén, kiszedetném azokat és elvinném +annak, a ki ide küldött. A parancs szent, s itt elnézésnek, +kegyelmezésnek nincsen helye. Tudatom egy uttal, hogy ha szükséges +leend, én erőhatalmat is használhatok. + +E kemény parancsszó után nem volt mit beszélni amazoknak. Miriám +felkötötte kardját, Mirza megcsinálta a négyes szálámot s Hajbakut gazda +is elévezetvén hátas öszvérét, mind a hárman megindultak egymás sorjába +a többször emlegetett malom felé, odáig egyik sem szólt a másikhoz egy +szót is. Ott a Mirza bekopogtatott a zárt kapun ostora nyelével. A belül +vaspántokkal bélelt kapu nagy nyikorogva tárult fel előttük, s azután +ismét összecsukódott. Akkor leszökött a lováról a Mirza még pedig minden +sántitás nélkül; utána Miriám, Hajbakut is kirugta maga alul szamarát s +a mint szemközt álltak egymással, a kapu belevén zárva hátuk mögött, +elkezdett kaczagni mind a három férfi olyan édes hahotával, hogy a +könyeik csorogtak bele. + +És megszoritgaták egymás kezét és ujra kezdték a kaczagást. Még azután +is kitört belőlök, a hogy egy hosszu csigalépcsőn felmentek a +malom-épületbe. Még onnan is hangzott alá a nevetésük. + + +III. SZENDERELI. + +A malom előre hátra keringelő gépezetét nehány pillanatra megállitották. +Kinek jönne az a gondolat a fejébe, hogy ezeken az egymást kergető +küllőkön, korongokon keresztül mászkáljon s a nagy lapátos kerék mellett +átbujva annak a tengelye mögött keresse az ajtót, mely a sziklából +előrohanó viz járásához vezet? + +Egy-egy fáklyát vett kezébe mind a három férfi s a Mirzától vezetve az +imént leirt utat követték. + +A fáklyafénynél egy hosszu tekervényes ut nyilt előttük, melyen csak +egyesével lehetett végig haladni: mindenütt szilárd pallókon jártak, mik +alatt a földalatti viz zuhogott. + +– Ugy-e bár? szólt a Mirza, ha e pallókat felszednők, nem igen lehetne +ezen az uton járni senkinek. + +– Aligha, szólt Miriám, igy is aggodalmasan lépegetve a deszkákon, miket +az alattuk tomboló ár folytonos reszketésben tartott. + +– Pedig még hátra van a java, szólt a Mirza. Nem sokára egy nagy tágas +amphitheatrum alá értek, melynek roppant boltozatát a fáklyák fénye be +nem érte. Az ut itt egy magas sziklai karzatra vitt fel, melynek száz +lábnyi magasából letekintve, az egész fenék egy nagy vizmedenczének tünt +fel, mely keskeny zsilipen ereszté alá a vizet a malomra. + +– Ha a zsilipeket mind felvonnánk s a tulsó oldalon, a hol a hegyet +megkerülő folyam egyik ága a sziklák alá szakad, az egész folyamot +elrekesztjük, akkor ugy megtölti a viz az egész utat, hogy még +gondolattal sem lehet rajta keresztül jönni. Érted-e Miriám? + +– Hogy ne érteném? Hiszen én adtam rá a legelső eszmét. Hanem jól van +keresztül vive, nagyon jól. + +Az ut mindig feljebb vitt; végre egy aknakút torkolatához értek, melynek +nyilásán át, mint valami négyszegletü hold a sötétben világitott le a +távoli ég. + +– Ez akna már azóta készült, hogy én innen elmentem, szólt Miriám. + +– Igen. A kivülről felvezető utat lerontattam egészen, s most ezen +járunk fel s alá. + +A feljárás maga is méltó volt a megemlitésre. A magasból lefüggő erős +vassodronyon bivalybőrből készült csónok volt akasztva; a három férfi +beleült; a Mirza megrántott egy vékony zsineget, mely odafenn +csengetyűvel adott jelt, s erre gyorsan megindult a csónak velük, tiz +percz mulva az akna felső nyilásán értek ki. + +Egy nagy szárazmalom gépezete eszközlé e bányaszerü feljárást, melyet +lovak hajtottak. A mint annak ajtaján kiléptek a szabadba; a Mirza +megragadta a Miriám kezét, büszke mosolygással tekintve annak arczába, +mintha azt mondaná neki: állj meg elébb és bámuld ki magadat! + +És valóban Miriám oly meglepetést, oly csudálkozást mutatott arczulatán, +melyet csak az előtte fekvő látvány igazolhat. + +Az a hegy, mely alulról tekintve egy nagy félgömbnek látszott, fenn sima +rónává volt lemetszve, melynek hat, hét ezer holdnyi területét a +legbujább növényzet takarta. Egész nagy táblákban a még le nem aratott +kövér búzatermés hullámzott, körül hosszu kazalokban állt már a +begyüjtött széna, s gyönyörü gyümölcsös kertek lombozata árulá el magát +változatos szineivel. A tér közepén állt a zöld márványból épült +kastély, olaszos tetőzetén körüllehetett járni, s mindenütt nagy keleti +virágok ékesiték az oszlopokat és a korlátok díszvedreit. + +A kastély előtt széles tó terült, melynek apró csatornáin át egy óra +alatt az egész több ezer holdnyi tért meg lehetett öntözni, hogy a +szétárasztott viz a hegy oldalain csurgott alá. + +A hegy oldalait fedő roppant bükk erdőség láthatlanná tevé minden +oldalról e csodálatos kis paradicsomot, melyben ugy virult, ugy +bújálkodott minden növényzet; a hegy talapja köröskörül ezer lábnyi +meredek sziklafalon végződik, mely a Jura hegyek felé mindinkább +magasabb lesz, s tulsó oldalán közel kétezer lábnyi szédelgős mértéket +ér el, s a hol leglejtősebb, ott egy rohanó hegyi folyam által van +megvédve, melynek egy része a szikla alatti nyiláson beömlik s +keresztülfolyik az egész hegy alatt. + +– Nyolcz év óta nem láttam ezt a helyet, szólt Miriám, egész csoda, a +mit azóta véghez vittél rajta. + +– A természet és a szorgalom csodája, Miriám. Tudod, milyen szürke, +terméketlen lávaföld ez, a hol most állunk, a fű nem akart megteremni +rajta. Egyszer olvastam a guanoról, mely ezredévek előtt madárlakta +szigeteken felhalmozódott s mely oly bámulatos erőt tud adni az +elgyöngült földnek. Van egy mély barlangja e hegynek, melyben hasonló +guánót találni. Mi alkotta azt? Azok a piczi-piczi kis repkedő állatkák, +a mik csak éjszaka jönnek elő odvaikból, a kis denevérek. Millió és +millió lakik itt alattunk. Nagy hordókban felvonattam a koromfekete +anyagot, szétterittetém a hegytetőn, első évben olyan dudva termett +utána elvetett gabonámból, hogy magam sem látszottam ki belőle. Nem tesz +semmit, mondám. Azon zölden alászántattam a dudvát vetésestől s második +évben ujra bevetettem. Nézd milyen buza terem itt most. + +Az öreg Mirza gyönyörüséggel morzsolt tenyerébe egy kalászt, milyen +piros szemek, milyen nehéz, tömött, érczes magok! A három férfi egymás +markába töltögette azt bámulva. + +– Ez a tó itt alulról kapja vizét, hajtó gépezetén át, minő a tűzi +fecskendőké, mikor nincs eső, megnyitom zsilipjeit s meg van öntözve az +egész tér. Négy éves fa nálam nagyobb, mint másutt a tiszenkét +esztendős. Woronzoff herczeg három milliót költött hires kertjére s még +nem evett belőle három gyümölcsöt; nálam már a tulkokat hizlalják a +fölösleggel, s egész szeszgyárt foglalkodtat a hulladék. Egy szóval édes +fiam Miriám, azt látod, hogy ezen a helyen, ha husz esztendeig és tovább +is körülkeritve tartana bennünket egy hadsereg, még sem éheztetne ki +soha, s odaállithatná ágyuit és várait, még sem nevezhetne bennünket +magáénak. + +A három férfi megszoritá egymás kezét s abból látszott, hogy mind a +hárman értik egymást. + +– Óh igen. Az egész világot elfoglalhatja a moszkó, nyakára hághat +minden nemzetnek, de ez a hely az egyik bükkfától a másikig soha sem +lesz az övé. Furcsa gondolat az tőlem, csak egy bolond tatár fejében +keletkezhetett, de én nekem tetszik az, hogy ide, a teste közepébe +növelhetek neki egy idegen élő tetemet, mely neki örökké fájjon, melyről +mindig megérezze, mikor következik rosz idő, és mit soha ki ne vághasson +onnan. + +– Óh ez nekünk is kedves eszme, sóhajta fel Miriám; csak egy pont ez, de +olyan pont, a minél nekik mindig meg kell állaniok s a honnét mi mindig +ujra kezdhetjük. + +– Hogy ne esnék az jól, monda az örmény, összeérő szemöldeit még összébb +huzva, hogy egy helyet találhatunk, akármilyen kicsikét, a miről +elmondhatjuk: ez még a mi régi országunkból való! a hol a régi +templomban megtaláljuk a régi oltárt, a muzulmán a maga mecsetjét, és a +római hitü a maga evangeliumát, mint a hogy volt Shahin idejében. + +Shahin nevére mind a három férfi elkomorult; mintha ketté vágták volna +kedvét; hallgatva mentek egymás után; későre szólalt meg a Mirza: + +– Igaz-e Miriám, hogy Shahin fiának neje protestáns? + +– Való. Angol nőt vett el, s leányát is e hiten neveli, titokban. + +– Különös; monda az öreg. A Giráj-család utolsó fejedelmének leánya +protestáns. + +Azután kis idő mulva egy szabad dombocskánál megállt. + +– Jövő évre e helyen csillagos templomot épittetek. Legyen hol imádkozni +Giráj leányának. + +Ez alatt a kastély kapujához értek a férfiak. + +Kivül egyszerű épületnek látszott a kastély, a falaira alkalmazott zöld +márvány különösen alkalmatos volt arra, hogy annak jelentéktelen külsőt +kölcsönözzön. De belépve, ah ott a bámulattól kellett elállni a szemnek! +az egész udvar felőli rész fehér márványoszlopoktól volt emelve, miknek +karcsu derekait csudaszép virágok ölelték kúszó indáikkal, ragyogó +szinezetökkel pompás ellentétet képezve az ezüst erkélyrácsozatokkal, +miknek rostélyzatán pajkosan keresztül-kasul bujkáltak. A természet és a +művészet pompája mindenütt, a porczellán virágveder s a benne nyiló +keleti növény egymással versenyez gyönyörü szinekkel, a lépcsőket fedő +nehéz szőnyeg messziről virágos kertnek látszik, a padlat mozaikját a +színes ablakok világa eleveníti s a szobák falai gyöngyházzal és lazúros +kövekkel vannak kirakva, mik közt eleven czifrázatot képeznek a veres +kláris arabeszkek, miket képes a szem a nagy keleti virágok csüngő +vérpiros fürteivel összetéveszteni. + +A virágok tereméből cizelirozott arany lapozatu ajtón át nyilik a +szökőkút tereme. Közepén alabástrom medenczéből, zománczos tengeri +csigák halmaza közül ugrik fel a padlatig a mesterséges vízsugár; a +teremben száz meg száz szelid madár repked szabadon, s leleszáll +csevegni, énekelni a jázmin bokrok közé. + +A mint a három férfi belépett, egy madárka, egy piczi, sárga tollu +énekes, nagy örvendve szállt Miriám vállára, s ott mindenféle kedves +bohósággal tanusitá örömét, tollát borzongatá, orczáját csipkedé, mintha +fülébe akarna sugdosni. + +– Látod, megismert! szólt a Mirza, és ugy örült neki. + +– Hát ő rám fog-e ismerni? sóhajta Miriám, kezével a kedves madárkához +nyulva, mire az ujja hegyére repült s ugy ugrált egyik ujjáról a +másikra. + +A teremben két férfi volt jelen, a kik a Mirzához lépve, annak kezét +sziveikhez, ajkaikhoz érteték. + +A Mirza Miriámra mutatott, mire őt szintén azon tisztelettel fogadták s +azután hátrább vonulva az örménynyel szoritának kezet. + +Mindkét férfit ismerjük már; az egyik a csárdai csapláros, a másik a +fiatal csikós, kit az öregebb előre küldött. Most mind a kettő délczeg +nemzeti öltözetet visel, hosszu, alól hasitott virágos selyem kabátot, +apró zsinórzattal, azon felül kurta dereku posztó dolmányt, mely +szabadon hagyja a mellet és nyakat. Az öregebb hajzata most nincsen elől +két csimbókba kötve, hanem le van eresztve szépen két felől a vállaira +göndör fürtökben. Olyan tisztes, olyan daliás tekintete van igy. + +– Szobájában van Szendereli? kérdé az öregebbtől a Mirza. + +– Énekelni hallottam az elébb, mielőtt jöttetek. + +– Itt van már Dzsula? + +– Előttetek egy órával érkezett meg. + +A csárdás mosolygott és a többiek is mind osztották jó kedvét, a minek +okát egy be nem avatott idegen aligha sejtené. + +– Nem beszélt a tegnapi kalandról? kérdé Kobul. + +– Csak egy pár szót, de megigérte, hogy halálra fog nevettetni bennünket +ebéd felett. + +– Hát felőlem nem árulkodott odabenn? tudakozá Miriám. + +– Aligha nem, mert az imént, hogy itt keresztül ment, azt mondá, hogy +már harmadszor öltözteti kisasszonyát ujra, ki ma nagyon szép akar +lenni. Ez aligha te érted nincsen. + +– Köszönöm, sugá Miriám. Azon perczben jött kivülről az, a kit Dzsulának +neveztek. + +A mezrevári törpe szörny, a férfiüldöző kisasszony, kit az öregapja, a +vén Mirza éjnek idején kutyákkal fogat le: az lépett be. + +A fején hozott egy nagy ezüst korsót, mintha az által magasabb lenne, s +a mint meglátta a most érkezett férfiakat, letette azt onnan, s odafutva +a Mirzához kezet csókolt neki és azután egygyel többen voltak vele, a +kik nem tudták magukat a kaczagástól tartóztatni. + +Miriám átölelé széles derekát s nevetve kérdezé: + +– Hogy vagy te szép kisasszony? te férfiüldöző kisasszony? + +– No csak hagyj békét hadnagyocskám. Szabódék a kecses alak, ne ölelgess +még. Engedj elébb átváltoznom, nem látod, hogy most viszem a bűvös +vizet, a mivel ha megmosdottam, olyan leszek, mint a tündér, mint a +hamupepejkéből lett istenasszony. Majd szólok, ha átváltoztam. + +Azzal nevetve kapta fel korsóját s olyan furcsa torzképpel ajánlotta +magát, hogy az embernek kedve lett volna megcsókolni érte. + +– Néha olyan csunya, hogy az ember belészeret, monda a Mirza, és a +többiek azt mondták, hogy igaza van. + +Nehány percz mulva hallatszott a szörnyeteg szava: + +– Jöhettek. Elébb csak te jöjj, Miriám. + +Az ifju belépett a nyitott ajtón s nem birt odább menni szive dobogása +miatt. + +A nehéz virágos függöny félre vonult, s ott állt előtte – Szendereli. + +Gyönyörü szép tünemény ebből a világból! + +Fekete két nagy szeme olyan két sötét örvény, a mibe az ember lelke +beleszédülhet, elveszhet, elhalhat; de édes piros ajkain azután ismét +feléledhet, feltámadhat. Orczáját csak ugy nézheted, ha nem mosolyog, +mert hogy ha mosolyog, akkor megvakultál, elvesztél, szerelembe estél; +ki huz ki belőle! Ha csak az ő fehér kezei nem? Pedig ha e fehér kezet +megszoritod, akkor vagy még csak megrontva, akkor szeretnéd azt soha el +nem ereszteni, szeretnél örökre foglya maradni, szeretnél meghalni és +oda temetkezni pihegő keblére. + +– Hol jártál oly régen Miriám? kérdé a legédesebb, a legkedvesebb hangon +a szép földi tündér s ugy találta, hogy neki kellett az ifjuhoz közelebb +lépni s neki kellett a szót megkezdeni és kezét megfogni. + +A fiatal ember az által is üdvezülni hitte magát, ha e szép, gyönge +bársonykezecskét ajkaihoz szorithatja. – Ej, mint lehetsz magadhoz oly +kegyetlen, hogy csak a kezét csókolod meg, midőn ő ajkait is nyujtja +eléd. + +A félrevont függöny mellől a jó bohó Dzsula furcsa ábrázatja vigyorog az +ifju szeretőkre, s kaczagva szól Miriámhoz: + +– Ugy-e szép vagyok én ebben az alakban? Ugy-e most nem szaladtok el +éjnek éjszakáján Mirza Kobul kisasszonya elől? + +Szendereli mosolyogva veregeti meg a furcsa leányzó széles vigyorgó +pofáját, ki rikácsoló szóval kiabálja be a többi férfiakat is, hogy +jöjjenek csak, nézzék, milyen szép ő tegnap óta! + +A férfiak elragadtatott gyönyörrel hagyják szemeiket nyugodni a piruló +Szendereli tündéri arczán, termetén, ki Miriám kezét nem akarja +elbocsátani magáéból s azt szeretné, hogy ha az is ugy tudna örülni, +mint ő. + +– Hát én reám senki sem néz, zúgolódék a derék Dzsula. Hát ez a hála, a +miért én idegenek előtt a kisasszony vagyok, hogy most fel sem vesztek, +csak őtet nézitek; pedig ha elébb én reám néznétek, akkor tudnátok csak, +milyen szép az én másik alakom, a ki amott áll. + +– Hagyd azt a beszédet Dzsula; szólt közbe a Mirza. Te magad sem tudod, +hogy miben áll a te kedvességed. Én mondhatom, hogy ismerek egy fiatal +embert, a ki tégedet bizony szeret, s midőn kisasszonyod férhez megy, te +másik kisasszony szintén elmégy ahoz, a ki téged ohajt. + +– Ugyan ki volna az? kaczagott a tréfás szörnyeteg. Tán csak nem te +Kuván? + +Azzal megtaszitá széles tenyerével azt a fiatal embert, a kit mi +csikósnak ismerünk; az restellette magát nagyon, és komoly arczot +csinált. + +– Akkor olyan csúfnak kellene lenned, mint én vagyok, monda Dzsula. Már +én hozzám való férfit nem kapok a tatárok között. + +– Az nem igaz; szólt Szendereli közbe; te nem vagy rút; én örömestebb +látlak, mint száz meg száz embert. + +– Ugy van, ugy, álliták a jelenlevők mind, bizonyitva ki ezt, ki amazt, +hogy miért kedves és szeretetreméltó Dzsula, min az kimondhatlan jó +ízüen kaczagott. + +– De iszen volna csak itt az a tegnap esti orosztiszt, majd megmondaná +az, milyen kedves vagyok? hogy huzódott tőlem, hogy kékült, zöldült, +mikor igy a szemébe mosolyogtam; majd a hideg törte ki, a mint +ráborultam a keblére, s felállt minden haja szála a kezem alatt, a hogy +a fejét kezdtem simogatni. Ugyan festessétek le arczképemet számára. + +– Mást vélt helyetted találni; szólt Miriám. Nekem az egész uton kellett +hallanom ábrándjait Mezre-vár csodaszép urnőjéről. Ha tudta volna, hogy +ilyenkor milyen közel áll egy-egy késdöféhez! + +A csodaszép urnő hálateljesen szoritá meg Miriám kezét s megengedé neki, +hogy lábaihoz üljön és fejét térdére nyugtassa. + +A három férfi is letelepedett melléjök, a puszta szőnyegre ülve, ősi +tamerláni szokás szerint, csak Szendereli ült magas karszékben közöttük, +mint egy királyné. + +A szolgák, fényes, paszományos ruhákban ételt és italt hordtak elé, +gazdagon aranyozott ezüst edényekben, kövekkel kirakott arany +serlegekben; az ember nem tudta, hogy melyiket bámulja inkább? a +gyönyörü keleti gyümölcsöket, a taréjos, aranyfarku sült madarakat-e +vagy a tálakat, miken azok fel vannak rakva? vagy a szép urnőt, a ki +azokkal kinálkozik? + +Dzsula pedig egy hegedűt hozott elő s mig a többiek vendégeskedtek, +elkezdte azokat a csöndes bús dallamokat hangoztatni, a miktől a keleti +faj vére ugy felháborodik, ugy kivánkozik vissza a multba; a nagy +poharazásban a vén Mirza is neki kezdett keseredni; a lakoma vége felé +arra kérte unokáját, hogy kedvencz nemzeti dalát énekelje el neki, +melyre az a legkellemesebb tremoloval elkezdé az ismeretes buzditó +tatárdalt: + + „Alszik a két vitéz künn a zöld mezőben. + Egyik a sír alatt, másik a sír felett. + Egyik azt álmodja: jó volna meghalni; + Másik azt álmodja: jó volna fölkelni.“ + +A szép leányka el-elmosolyodott, a hol hangja reszketni kezde, Miriám +nem állhatta meg, hogy ne segitsen neki; Szendereli is biztosabban +énekelt azután másod magával; az éneklés ragadós, nem sokára az egész +társaság énekelte a dalt, a vén csikós előkapott egy tárogatót s olyat +fújt rajta, hogy ajtó, ablak reszketett bele; a vén Mirza tűzbe kezdett +jönni: eleinte csak az ökleivel ütögetett fölfelé a légbe s egyik +lábával dobbantott, majd felugrott, kirántotta kardját s elkezdett +tánczolni, nagyokat rikkantva s talpához ütögetve tenyerét és kardját. A +másik három férfi sem maradhatott hátul, ők is tánczra keltek, a +legvadabb tánczra, a mit egy álló helyében jár el a tatár harczos, mikor +nagy dühben van, százszor megfordulva s százannyiszor megforgatva +kardját feje fölött. Az ő tánczosnéja a kard, az fejezi ki táncza +jellemét, az alkotja benne a változatokat, az a mesterséges, csodálatos +szemfényvesztés a kardvillogtatással. Ez a táncz az őrültséggel határos, +minden ideg izgásba van hozva általa s a lélek önfeledté lesz, mint +valami dühöngő csatában. Mikor aztán a kardok kihullottak a lankadt +kezekből, mikor az a tárogató a dallam végső accordjaiban, azokat a mély +zugó hangokat hallatá, a mik olyan jól illenek egy elvesztett csata +végsohajtásaihoz, akkor egymás nyakába borultak a férfiak és sirtak +keservesen. + +Ez a vége náluk minden táncznak? + +Az örmény volt legjobban kifáradva a tánczban, ő vette észre legelébb, +hogy már este van, haza is kellene menni: Miriám akár reggelig ott +maradt volna s kész volt ujra kezdeni éneket és tánczot. + +Hanem már ekkor a Mirza is sürgeté. Hosszas elmaradása gyanura adna +okot. Csak siessenek vissza Alabinhoz, ki hihetőleg unalmában sorba +verte már a kozákjait. Mindnyájan felszedték ujra rongyos öltözeteiket. + +Miriám az alatt százszor elbucsúzott a szép Szenderelitől, meg is +kérdezte tőle százszor, ha szereti-e őt és nem fogja-e elfelejteni? a +leányka felelt is neki mindig. + +Mikor azután sikerült a többieknek Miriámot kinógatni a kastélyból, +mikor már elmentek vele vagy ezer lépésnyire, ott visszatekint az ifju s +meglátja a leányt a kastély kertajtajában állva. + +– Oh én vadlud, elfeledtem elbucsúzni tőle! Kiált fel homlokára ütve, s +kiragadva magát társai közől, mint a szélvész rohan vissza árkon bokron +keresztül Szendereli felé s odaérve térdre borul előtte s megragadva +kezét kérdi: + +– Szendereli, szeretsz-e engem? + +A leányka mond, hogy „igen“, melyre Miriám hevesen átkarolja, s olyan +csókot nyom arczára, hogy a csók nyoma, mint piros rózsalevél látszik +meg a halvány liliomon. – Azzal azután nyargal vissza ismét oly sebesen +társaihoz. Azok mondogatják magukban: „ez aztán jó vér!“ + + +IV. MIRIÁM. + +A mint a malomhoz újra visszaértek, már akkor össze volt terelve +számukra egy csoport hosszu szőrü csikó, négyesével egymáshoz pányvázva, +azokat átverték egy ismerős sekélynél a vizen s éjszakára megérkeztek +velök szerencsésen a városba. + +Alabint az alatt majd az unalom ette meg. Semmiről sem akart tudni, mint +hogy Miriám üljön le vele pikétezni. Kártyázás közben azután elmondá +neki Miriám: mennyi fáradságába került ezeket a nyomorult csikókat +összefogdosni, estig nem csinált egyebet; alig is érnek valamit, pedig a +javát válogatta. + +Még azután egy hétig mindennap át járt Miriám lovakat válogatni, s a mit +ő elhozott, azokat Alabin reggel a mezrei vásártéren dobszó mellett +elárverezte. Méreg-keveset adtak értök. A mit pedig reggel kapott, azt +költségek fejében este kifizetgeté az örménynek. + +Ilyenformán nyolcz nap alatt csakugyan erélyesen behajtá az adót, mely a +Mirzára ki volt vetve, hanem az olyan szépen felment a „jöttünk-mentünk +ettünk-ittunk“-féle rovásra, hogy levonván a levonandókat, nem maradt +több Alabin tárczájában száz rubelnél, a mit haza Szebasztopolba vigyen. + +Képzelhetni annak az orosz számvevő tisztnek kellemes meglepetését, a +kinek Alabin ilyen formán beszámolt háromezer rubelről; letevén az +asztalára száz rubelt kerek számban, a többit pedig papirosra rajzolva. + +Ha ez a számvevő tiszt valami okos ember lett volna, azt mondhatá +Alabinnak: adj még hozzá másik százat, hogy legalább adhassak belőle +ötvenet a kincstárnak, különben mi marad nekem? De ez oly ostoba +becsületes ember volt, hogy ebből a tréfás dologból nagy lármát csinált; +hadi törvényszéket, csempészeti vizsgálatot követelt s ilyenkor aztán +nem lehetvén a hatóságoknak illedelmesen szemet hunyni a különben +stereotyp számadások fölött, kénytelenek voltak Alabint hadi törvényszék +elé vonni, tudtára adván, hogy mentse magát okosan, s ne engedje +gyakorlatba jönni a tiszti számadások miatti büntetéseket, a miből sok +mások számára kellemetlen aggodalmak származhatnának. + +Alabin az okosabb emberek közé tartozott, a mentség nagyon hirtelen +készen volt nála. Ilyenformát mondhatott a hadi törvényszék előtt: + +„Én megtettem kötelességemet; az adót exequáltam, a míg letelt. Hogy a +bevétel a költségekre felment, annak nem én vagyok oka, hanem Miriám. +Minthogy ő birja a tatárok nyelvét tökéletesen, kénytelen voltam rábizni +a lefoglalást. Nem kaptunk egyebet, mint lovat. Miriám lustasága miatt +azt sem tudtuk egy nap alatt összeterelni; nyolcz nap kellett hozzá. Az +alatt jelenlétünk drágaságot idézett elő a nyomorult városban, minden +falat kenyérért Simferopolba kellett küldenem. Ha Miriám nem +késedelmeskedik, legalább felét az összegnek megmenthetem; az ő +hanyagsága okozta a pénzelfogyatkozást stb. stb.“ + +Tetszett a főtiszt uraknak ez a védelem Alabintól; ilyenformán a bün +terhe Miriámra volt szépen átháritva, a ki naturalizált tatár levén egy +Krimiából Circassiába kivándorolt törzs ivadéka, minden gonosztettre +képes s ha egy ilyenen rajta kapatik, semmi sem következik belőle +inkább, mint azon meggyőződés, hogy idegen nemzet fiai mennyire +méltatlanok azon tisztességre, hogy az orosz hadseregnél tiszti hivatalt +viseljenek. + +Miriám jelen volt a hadi törvényszék előtt, midőn társa ezen vádat +elmondá ellene, s rögtön felszólíttaték, hogy minden fontolgatás nélkül +mentse, tisztogassa magát. Még pedig csak rövideden. A hadi törvényszék +elnöke, Karvajoff tábornok ebédre van híva a kormányzóhoz, nem időzhet +sokáig. + +Miriám büszke mosolylyal állt fel birái előtt, s merész önbizalommal +tekinte Alabinra. + +– Uraim, szólt összefonva karjait büszkén. Azon kezdem válaszomat +kérdéseitekre, hogy én Alabin őrnagyot a legegyűgyübb embernek tartom az +ég alatt. A méltóságos elnök maga jól tudhatja, hogy Mezrevár +tulajdonosa, Mirza Kobul egyike a leggazdagabb embereknek, és ime társam +nem tud rajta nehány ezer rubelt behajtani, hanem a helyett +hasznavehetlen lovakat foglaltat el tőle. Mirza Kobul egyike a +legravaszabb embereknek. Az egész környék lakhelye körül négy verstnyi +távolra az ő szövetségében áll, ugy hogy ő mindent elébb megtud, hogy +sem meglephetné valami. Egy nagy sziklás hegy alatt tart valami rozzant +kastélyt, s midőn idegenek jönnek hozzá, abban fogadja el őket. Az a +kastély pedig egy nyomorult romladék, a hol még csak ablakok sincsenek. +A megelőző állomásokon felfogadott kémjei vannak, csikósok, csárdások +minőségében, kik őt előre értesítik érkezésünk felől. A rozzant +kastélyban semmi sincsen, csupán piszok, s abban egy éjszakát sem lehet +tölteni, mert éjjel a vén Mirza kutyákat uszit unokájára, a ki egy +valódi szörnyeteg s azon felül őrült. Nemde igy adta ezt elő ti néktek +társam, Alabin őrnagy. Mind ebből egy betü sem igaz. Én azt az egész +környéket jól ismerem, mert gyermek koromban sokat időztem ott, s Mirza +Kobul engem tart legkedvesebb emberének, annyira, hogy unokája kezét +nekem igérte. Az, a ki éjjelenkint a vendégeket ijesztgeti, nem az ő +unokája, hanem a csárdai csapláros leánya, Dzsula; és az sem +nyavalyatörős, hanem csak alakoskodást játszik a jövevények ijedelmére, +kik azt hiszik, hogy az éjjeli lárma valódi küzdelem hangja a +kastélyban; pedig az csak szinjáték gyöngébb szivüek megpróbálására. + +A hadi törvényszék tagjai egymás szemei közé, majd Miriámra néztek s +kezdte őket rendkivül érdekelni a fölfedezés. + +Alabin megzavarodva pattant fel e beszédre. + +– Miért nem mondta ön ezeket nekem akkor? + +– Kérem, őrnagy ur, legyen türelemmel; én nem vágtam az ön szavába. Én +nem ismerek nagyobb feladatot, mint magamat a magas czár kegyeibe +emelni, s fáradságaimért magam akarom a jutalmat aratni. Különben is +titkomnak semmi hasznát sem veendé, mert Mirza Kobulnak legalább ötszáz +fegyveres embere van, s ha neki ugy tetszék, minket minden kozákjainkkal +együtt szétmorzsolhatott volna. Nekem korábbi ismeretségemnél fogva +sikerült magamat beavatnom a Mirza kegyébe, s igy minden fortélyait jól +ismerem. Ő egy messze elágazó összeesküvés fonalait tartja kezében, +tömérdek fegyver, lőpor és mindenek fölött nagy mennyiségű vert pénz van +birtokában s e mellett oly megtámadhatlan helyzetet foglal el a hegyek +között, hogy ha csak ravaszsággal nem, erővel őt legyőzni csaknem +lehetetlen. Ha a tábornok ur kegyeskedik e felőli felfedezéseimet +tekintetbe venni, kérek nehány órai magányos kihallgattatást. + +Karvajoff rendkivül érdekelve volt; rögtön elhalasztá más napra a hadi +törvényszék folytatását, megizente a kormányzónak, hogy ne várja az +ebéddel, s elzárkozott Miriámmal. + +– Tehát te azt állitod, hogy a Mirza unokája nem azon rut alak, a kit én +előttem Alabin leirt? + +Ez volt legelső kérdése Miriámhoz. + +– Nem uram. Az csak egy ravasz némber, a ki ijesztgető szerepére be van +tanitva. Ah Szendereli szép, nagyon szép. + +– Szenderelinek hivják? kérdé a tábornok gyöngéd hangenyhülettel. És +szereted te azt a leányt? + +– Szeretem uram. + +– Tehát miért árulod el akkor a Mirzát? + +– Épen azért, mert unokáját szeretem. Az öreg csak akkor akarja őt +hozzám nőül adni, ha Krimiát megszabadíthatta az oroszoktól; és akkor +nekem száz meg száz esztendeig kellene élnem. Vagy pedig ugy nyerhetném +el őt, ha oda mennék hozzá lakni, s ott élnék holtig hegyei között; +hanem ily lemondásra nem vagyok képes, midőn fényesebb pálya áll +előttem; és ezt a pályát az ő bukásával kezdhetem meg. E vakmerő férfit +egyedül én vagyok képes megtörni, mert rejtekhelyét kivülem senki sem +ismeri. + +– Hogyan lehet az? + +– A legmeredekebb hegy tetején van azon sík rónaság, melyet lakhelyéül +elfoglalt. E róna szorgalom által oly gazdaggá van téve, hogy évi +termésével a reászoritott nehány ezer embert világ végéig eltáplálhatja, +ugy hogy éhséggel onnan őt le nem lehet szoritani. A hegy két szük +hegyfaltól van ismét körülvéve. Az észak felőli oldalon épen nincs mód +azt megmászhatni, a déli oldalon pedig egy hegyi folyam keríti el, +melynek legszűkebb torkolatán egy tömör ház van épitve; a mi +meglehetősen malomnak látszik, de pincze ablakai ágyukkal vannak +ellátva, s a közeledő hadsereget hosszában leseperhetik az utról. Ez a +malom a legelső, a mit el kell foglalni. Ezen tul van a hegynek egy +lejtős oldala, mely felől azt meg lehet támadni, ez lovakkal is járható, +gyalog hadnak pedig épen nem lehetetlen feljutni rajta egész a hegy +párkányzatáig. Itt kezdődik azonban a valódi ostrom feladata. Itt a +rejtett tűzaknák, a fortélyos csavarulatok, a kiülő sziklák, a +farkasvermek, oly veszélyessé teszik az állást, hogy a ki azokkal a +legkisebb részletekig nem ismerős, seregének felét ott vesztheti, és még +a legjobb siker mellett is fennmarad neki egy ötszáz főből álló +elkeserült csapattal, melynek mindegyike valami okból kiszenvedett az +oroszok miatt, kétségbeesett tusát vívni, s egyenkint elfoglalni a Mirza +sánczait, lőporos tornyait, kincstárait, a legnehezebb ostromágyuk +ellenében, miket a Mirza saját maga öntet, mig az ostromlók ágyuikat oda +nem vihetik. + +A tábornok annyira ment ez elbeszélés alatt, hogy maga mellé ülteté +Miriámot. + +– Ez nagyszerü veszély, itt Szimferopol közelében. S mint reményled a +Mirzát elfoghatni. Csellel vagy erővel? + +– Csellel és erővel. Egy nem elég ellene; mert sok esze és sok ereje +van. + +– Tanácsoljál! + +– Oroszul beszélek uram: egyenesen és oroszul. Én nem azért teszem e +felfödözéseket, hogy azokkal valakinek kedveskedjem. Én teszem, hogy +kitüntetésben részesüljek, hogy a felséges czártól érdemrendeket, +előmozditásokat kapjak, s egy szóval saját magamnak érdemeket szerezzek. +Én megismertettem önnel a veszélyt; többet még nem tevék; de le is +győzöm azt, ha ön kieszközli számomra, hogy a Mirza elleni hadjárat +egyenesen én reám bizassék. Arra kell ötezer ember; azt csak egy +dandárnok vezetheti. + +– Az sok neked, Miriám. + +– Még az is csak oly módon elég, ha az alkalmas időt kiválasztjuk? + +– Mikor van az? + +– Ezt nem tudhatja rajtam kivül senki. A Mirza fegyveresei ugy vannak +elosztva, hogy egyik héten egy ötöde portyázó őrjáratot tart álruhákban +a környéken. Más ötöde az alatt otthon őrt áll a sánczokon és kapuknál, +harmadik ötöde fegyvergyakorlatokat tart, negyedik és ötödik végre mezei +munkát és kézmüveket folytat s igy megy váltogatva valamennyin végig, +ugy hogy a ki az ágyukhoz ért, az ért az ágyuöntéshez is, a szántóvető +és a lövész egy ember s minden harczos tud gyalog és lovas szolgálatot +tenni. + +– Ez nevezetes belrendezés. + +– Történik azonban néha, hogy nevezetes eseteknél az egész fegyveres nép +négy ötöde elhagyja a várat s csak az ötödik marad benn a Mirzával. Ezt +az alkalmat kell ellesnünk s akkor lesz elég egy ötezer főnyi dandár a +hegyi rejtek elfoglalására, nem levén elég kéz a védeszközök munkába +hozatalára. + +– S mikor jő ilyen alkalom? + +– Azt majd én elő fogom idézni, mihelyt e dandár parancsnoka leszek. + +A tábornok megszoritá a merész ifju kezét. Nem állhatta meg, hogy végül +ne kérdezze tőle: + +– És ha Mirza Kobul legyőzetett, el fogod-e venni akkor unokáját? + +Miriám meghajtá magát és okosan felelt. + +– Föltéve, hogy a fölséges czár a Mirza birtokaival engemet jutalmazand +meg. + +És még mélyebben hajtotta meg magát. A tábornok fejére tehette kezét, +mintegy áldásképen. + +Azzal elbocsátá őt magától, a haditörvényszékkel tudatva, hogy a +csempészeti kérdésből sokkal fontosabb ügy fejlődött ki, minél fogva az +elébbi kiegyenlítettnek tekintendő. + +A kormányzónál már az ebéd végén voltak, midőn Karvajoff odaérkezett. +Senki sem birta megfogni, mi történhetett, hogy az első szavak után, +miket a tábornok a kormányzó fülébe súgott, az fölkelt az asztaltól, +bocsánatot kért, vele együtt szobájába zárkózott, s egész este elő nem +jött. + +Miriám pedig haza ment, s egy czitromlevével e szókat írta egy ötrubeles +bankjegy szegélyére: + +„Mirza Kobulnak. – A mit rám biztál, elvégeztem. Miriám.“ + +Ezt a bankjegyet a láthatlan betükkel egy boritékba takarta, melyet +Hajbakut örmény szatócsnak czímzett, levelet írván mellé, melyben +köszönettel téríti meg ezt a kis tartozását s ezt egy tatárnyargoncznak +átadta; ki ott a postai közlekedés fenntartója. + +Nehány hét mulva Miriám megkapta a Vladimir-rend keresztjét és a +dandárparancsnoki kinevezést. + + +V. AZ ÁRULÓ. + +Azon naptól kezdve Miriám szerencséje meg volt alapítva, felhivatott +Szent-Pétervárra ott több hónapot töltött, s mint gróf Miriánoff +érkezett vissza Krimiába. Karvajoff legnagyobb bizalmával tisztelé őt +meg; csaknem mindennapos volt házánál s ezt arra használta Miriám, hogy +a tábornok legtitkosabb gondolatjait is, miket négyszem között szokott +kibeszélni, közölte szentpétervári pártfogóival. Ez orosz rendszer: „én +elárullak téged, hogy te ne árulj el engem“; a főtisztek tudósitást +adnak alárendeltjeik felől, és az altisztek előljáróikról: egyik a +másiknak kéme. Kém van minden házban, ott ül a családok bizalmas +tüzhelyénél, cseléd gazdáját, nő férjét vigyázza, s nem hallatlan eset, +hogy az édes anyja elárulja tulajdon gyermekét. + +Egy napon Karvajoff nagy bizalmasan azt találta mondani Miriámnak, hogy +a valódi trónörökös tulajdonképen nem K. herczeg, hanem S. herczeg; mert +a törvények szerint a czár első szülötte a trónörökös; már pedig K. +herczeg akkor született, midőn Miklós még nem volt czár, e szerint a +czár elsőszülötte az utána következő testvér, mint a ki már Miklós +trónra lépte után született s igy ő a valódi trónörökös. + +Két hét mulva Karvajoffot a Kaukazusba küldték, a mi első foka a +kegyvesztésnek, Miriám pedig ő helyébe neveztetett ki. Ez is rendszer: +szeretlek, hogy itt vagy, de még jobban szeretem, ha nem vagy itt, mert +akkor én ülhetek a helyedre. Miriám csak a rendszert követte s igen +szépen haladt mellette előre. + +Az már köztudomásu dolog volt felőle, hogy saját nemzetét, nevelőatyját +és jóltevőjét elárulta, s ennélfogva mindenki igen nyájas és alázatos +iparkodott iránta lenni, még a nálánál feljebb valók is, mert azt senki +sem tudhatta, hogy mi kárt tehet, ha megharagszik. + +Egy nagy katonai szemle alkalmával, a mint Mirianoff több főtiszttel +együtt egy csoportban lovagolt; egyszerre a szabályszerü sortüzelés után +összerogyott Miriámmal a ló s ő a földre esett. A mint odasiettek +segélyére; akkor vevék észre, hogy az elbukott paripa vérzik, meg van +sebesítve. Mintha a füle mellett golyó hatott volna be. Ha egy ujnyival +odább talál épen Miriám mellén megy keresztül. + +A tábori sebészek rögtön kivonták a ló fejéből a belelőtt gyilokszert s +akkor látták, hogy az nem golyó, hanem egy puska körömvasa, melybe +összehajtogatott papir volt dugva; a papiron ez a két szó: „az áruló +Miriámnak.“ + +A főtisztek rögtön vizsgálatot sürgettek, a kormányzó az ezredek +megtizedelésével fenyegetőzött, ha a vakmerő lövészt fel nem fedezik; de +Miriám maga közbejárult, s ő kérte, hogy hagyják az egész esetet +említetlenül. Ő miatta senki se szenvedjen. + +Ez engedékenysége, e vakmerő daczolás a titokban készülő veszélylyel még +jobban lefegyverzék elleneit. A babonás oroszok közt az a hit támadt, +hogy amuletje van, mely félre fujja a golyót, mint a repülő szúnyogot. + +Annál nagyobb volt a tatárok elkeseredése irányában. A czár kegye szép +mezei jószággal ajándékozá meg Miriámot Karaszu Bazár mellett, azt egy +évben háromszor felgyujtották a tatárok, még idejök maradt a leégett ház +oldalára felirhatni a legyilkolt cselédek vérével: + +„Emlékül Miriámnak, az árulónak.“ + +Másszor lepecsételt ládikót kapott Miriám, tele aszalt gyümölcscsel. Jól +járt, hogy maga nem bontotta azt fel; a szekrénykében ármányos pokolgép +volt rejtve, mely a falhoz mázolta a szegény kozákot, kire annak +felnyitása bízatott. + +Miriám a vizsgálatnál a széttört pisztolycsöveken Mezrevár gyártmányait +ismeré fel, s olyan illatos fügék sem teremnek másutt, Mezrevár +paradicsomán kivül, minővel a pokolgépet rejtő szekrényke tömve volt, +hogy a lőpor szaga keresztül érezhető ne legyen. Mind ezt nem késett a +kormányzóval tudatni. + +A titkos értekezleten elhatározák, hogy Mirza Kobul meg van érve arra, +hogy fájáról lerázassék. + +Miriám bemutatá tervét. + +E napokban kell Perekopon keresztül egy nagy pénzszállitmánynak jönni +Moszkauból. Már több izben megtörtént, hogy az orosz kormány által +küldött összegek a Perekop és Szimferopol közti uton elvesztek. A kisérő +csoportokat az ördögtorkolata nevü mély völgyben háromszorta számosabb +rablósereg támadta meg s elvette tőlük a pénzt; a mivel azután az +ismeretlen hegyszakadékok közé menekülhetett. + +E rablókat rendesen egy magas férfi vezette, a ki arany álarczot viselt. +Ez arany álarcz senki sem más, mint Mirza Kobul. + +Ő rendesen szokta tudni, mikor küld a kormány pénzeket Szebastopolba, és +azt is, mekkora kiséret mellett? rendesen sikerül neki azt a legnagyobb +vakmerőséggel megrohanni s mielőtt magához térhetne első zavarából a +megtámadott csapat, a szekereket kirabolni s odább állni tartalmaikkal. + +Kétségtelen, hogy ezt az alkalmat sem fogja kisérletlen elszalasztani. + +Azonban ezuttal kelepczébe kell kerülnie. + +Jöjjön Perekoptól az ördögtorkolati csárdákig egy zászlóalj gyalogság s +két szotnia kozák a küldött pénzt hozó szekerekkel. Ott álljanak meg +éjszakára. Ugyanekkor egy más parancsnok hasonló erővel jöjjön rájuk +szemközt Szimferopolból; ennek legyen nyiltparancsa a küldeményt +átvehetni; ez alatt Miriám maga két zászlóalj vadászszal megkerülve az +ördögtorkolatot; elfoglalja azt az egyetlen szorost, melyen keresztül +Mezrevárba juthatni s ilyenformán ezuttal ki nem kerülheti az arany +álarcz a tőrbe-jutást, a miből ezuttal ki nem szabadul. + +Mezrevárral azután könnyü lesz boldogulni. Lehet, hogy az első hírre +önkényt feladják azt. + +Mig Szebasztopolban e tervet készítették, az öreg Mirza Kobul is nagy +terveken törte fejét. Ünnepélyhez készült. Várának minden asszonya +varrott, hímezett, patyolatot és selyemkelméket; szövőgyára a +legpompásabb mintákra készite pálmás szöveteket, miken keleti fantazia +remekelt. Előre sütteté a sok mézes kalácsot, mandulával hintve s három +szakácsnak volt dolga, hogy a töméntelen czukorsüteménynyel elkészüljön. + +A sok gyár s kemencze füstölését messzire lehete látni onnan, de ha +valami idegen kérdezte: mi füstöl ott? azt felelték a tatárok: meszet +égetnek ott sokat, meg szenet jó uram. + +– Mire készülsz atyám olyan nagyon? kérdé megsokalva az ünnepélyes +munkát Szendereli a Mirzától; ráfonódva öreg apja vén vállára símuló +szép termetével. Ki megy itten férjhez, hogy ugy készültek a +lakodalomhoz? + +Az öreg Mirza mosolyogva tekinte szép unokájára, kinek arcza olyan +halavány lett azóta, mióta azt beszélik, hogy Miriám áruló! meg is +csipkedte ez arczát két ujjával, hogy pirosabb legyen, s még tréfásan +felelt neki. + +– Hát te magad. + +A leány búsan megcsóválta fejét és azt susogta: soha; és könyezett bele. + +Az öreg pedig kaczagott és egyre süttette a mézes kalácsot halomra, s +varratta a nászingeket, mintha hat leányt akarna férjhez adni. + +Pedig még azt sem tudta senki, hol van a vőlegény. + + +VI. AZ ARANY ÁLARCZ. + +Mióta Krimia a czár tartományai közé tartozik, kezdenek a nagyobb +városokban vendéglősök megtelepedni; az előtt az volt a szokás, hogy az +utazó a legjobb külsejü házhoz tért be s ott ellátták mindennel s még +megköszönték neki, hogy hozzájuk szállt. + +Szimferopolban egy német vendéglős nyitotta meg türhető hotelét; ide +szoktak leginkább a keresztül utazó főtisztek betérni. + +Egy estve négy fiatal tiszt ült együtt az „Arany szarvas“ étkező +teremében. Vacsora után voltak már és punch előtt; időtöltésből +kártyázgattak együtt. + +Kettő régi ismerősünk köztük: Miriám és Alabin, a másik kettő csak +segédei. + +Alabin volt kiküldve a nyiltparancscsal, hogy az alatta álló fedezettel +átvegye a Perekopból jövő szállitmányt. Az átgondolt terv szerint minden +előkészületnek a legnagyobb titokban kelle megtörténni. A csapatok a +külvárosban hagyattak, s azoknak éjjel kellett átvonulniok; +parancsnokaiknak pedig az „Arany szarvas“-ból korán három órakor reggel +utánok menni, hogy még csak sejtelme se legyen senkinek az +előkészületről. + +A négy tiszt vigan mulatva tölté az időt éjfélig, akkor Miriám +figyelmezteté őket, hogy jó lesz feküdni menniök, mert ki tudja, mikor +fognak ismét alváshoz juthatni? + +Kiki sietett a punchot kiinni poharából, s egymásnak jó éjszakát +kivánva, betértek hálószobáikba. + +A lovászoknak meg volt rendelve, hogy a paripákat egész éjjel nyergelve +tartsák, s a vendéglősnek meghagyatott, hogy a kapuját be ne zárassa. + +Az különben is fölösleges lett volna, miután a kapujárás alatt fegyveres +őr volt felállitva, s itt a város közepén mitől lehetne tartani? + +A vendéglő ugy volt felosztva, hogy ugyanazon folyosóról nyilt két +osztály, mindegyik két szobából álló. Az egyiket elfoglalá Miriám, a +másikat Alabin. A külső szobákban segédtiszteik telepedtek le. + +Egész napi lovaglás után, a mint ágyára veté magát Alabin, azonnal +elaludt, s álmában tatárfejekben játszott Miriámmal, és nyert +iszonyatosan, s minden tatárfőn egy-egy arany álarcz volt. Még javában +szeretett volna álmodni, midőn felébreszték. Valaki végighuzta jéghideg +kezét orczáján. + +– Ah, már reggel van Nikolaj? ásita félálomban Alabin, azt vélve, hogy +segédje költögeti s nagyot akart nyujtózni, a midőn tapasztalá, hogy +mind a két keze erősen le van szorítva s a mint ijedten fel akart +kiáltani; egyszerre teledugták a száját valami selyemkendővel. + +Három alak volt a szobájában. Kettő sietve összekötözé kezeit erős +ellentállása daczára, a harmadik az alatt egy tolvajlámpát vont elő +palástja alól s egy futó fényvonalt engedett végigvillani a szobán. + +Alabin a futó fénynél megpillantá a hivatlan látogató képén az arany +álarczot. Magas, erőteljes alak volt az, bő hosszu ujju burnuszban, +melynek hátravetett csuklyája pompásan fonott gyöngyös turbánt engede +láttatni. E turbánhoz volt csatolva az arany álarcz, mely annyiban +különbözött szokott bálias álczáinktól, hogy rajta száj, orr és szemek +számára nem voltak megfelelő idomok, hanem az egész czifra arabeszkekkel +volt kimetélve, azok hasadékain át nézett és lélekzett az ismeretlen. + +A másik kettő arcza fekete fátyollal volt boritva. + +Mikor Alabin a mozdulatlanságig meg volt kötözve, szája betömve; akkor +az arany álarczos odaállt eléje, s nyugodt mély hangon, melyet az álarcz +is tompitott, mondá neki francziául: + +– Monsieur Alabin; máskor, ha ön az arany álarczost akarja elfogni, +egyik szemét se hunyja le. + +Azzal felkereste Alabin felöltönyében annak tárczáját, felnyitá, kivette +belőle a Perekopból jövő dandárnok számára irt nyilt parancsot. Egyébhez +nem nyult; a mi más egyéb kihullott belőle, azt visszarakta szépen. + +– Már most tessék nyugodtan aludni tovább: súgá a tisztnek az arany +álarczos; s a vastag takarót fejére vetette. Alabin sem látni, sem +hallani nem volt képes, merre távoztak el. + +Három órakor Miriám segédjével együtt lement lovászaihoz, paripáit, +fegyvereit rendbe hozatta; s kérdezé Alabin lovászaitól, hogy gazdájuk +felkelt-e már? + +Azok azt felelték, hogy még nem izent le. + +– Tehát fel kell a segédet költeni, nehogy elkéssünk: monda Miriám, +azzal lovára ült s négy emberből álló kiséretével eltávozott, csapatjait +a városon kivül utban találva az ördögszakadéki hegyek felé. Azokat +rögtön a mély vizomlásokon keresztül a jól ismert hegyzugokon átvezette. +Dél lehetett, midőn az ördögszakadék szorosába kiérkezett, ott vadászait +az alacsony bokrok közé a legnagyobb vigyázattal elhelyezte s ott vártak +nagy csendességgel a megkerített tatárokra, kiktől egy lélek sem fog +onnan megszabadulhatni. + +E közben az a baleset történt Miriámmal, hogy a mint egyik pisztolyát +megtöltötte, az véletlenül elsült s a balkeze kisujját egészen +elszakította. + +Miriám hideg vérrel engedé a sebésznek az elroncsolt ízt levágatni s +miután az azt jól, roszul bekötözte, még csak karját sem engedte +felkötni; csak ugy a kabátja alá dugta a kezét; hisz az az egy újj +annyi, mint semmi az embernek. + +Ott várt azonban estig, a nélkül, hogy ellenfelei érkeztek volna. Este +felé saját maga, segédeit, és egy pár lovast magához véve, megindult +kémszemlészetre az ördögszakadéki mély úton végig. Ellovagoltak +messzire, a nélkül, hogy valahol ellenséget sejthettek volna meg. + +– Attól tartok leginkább, monda Miriám segédtiszteinek hogy az öreg róka +neszt kapott előkészületeinkről s ezuttal hegyei között maradt. + +Már egész odáig lovagoltak a mély sziklatorkolatban, a hol egy +kanyarulatnál az országutra le lehet látni, s itt nagy bámulatra +szemközt jönni látták Bianoff ezredest Perekop felől, szép rendben a +maga huszárjaival és granátosaival; – de szekerek nélkül. + +Miriám odanyargalt eléjük s az első üdvözlés után azt kérdezé +Bianofftól: + +– Hát a szekereid hol vannak a küldött pénzzel? + +Az ezredes egész biztonsággal felelt. + +– Azokat a csardaki állomásnál átvette tőlem e reggel egy főtiszt, kinek +nyilt parancsa volt azt tőlem ott átvenni s az általa tudva levő helyre +szállitani. + +– S te átadtad neki azokat! kiálta Miriám. + +– Nyilt parancsot mutatott; négyszáz huszárt hozott fedezetül; azt +mondta, hogy a pénzt Szebastopol helyett Kertsbe kell szállitania a +kaukazi hadsereg számára; még kért tőlem száz gyalogot a fedezethez, a +mit én nem is tagadhattam meg tőle. + +Miriám minden szónál növekedő bámulatot tanusitott arczán; az ezredes +által előmutatott nyilt parancs elismerhetlenül ugyan az volt, a mit +Alabin vett át. Semmi kétség sem lehetett felőle. + +– S hogy nevezte magát ez a tiszt? kérdé Bianofftól. + +– Neve ismeretlen előttem: Marziavnak nevezte magát. + +– Csókolom a kezeidet! kiálta fel Miriám. Akkor te magának Mirza +Kobulnak adtad át a küldeményt, mert az ő titkos neve Marziav; a mivel +czinkosaihoz szokott levelezni. Magad adtad át neki a pénzt, s még +ráadásba száz granátost. + +Még a ló is megijedt Bianoff alatt e szavakra, a főtiszt elsápadt, mint +a fal. + +– Való ez? kérdé Miriámtól. + +– Csalhatlanul. Mert tőled Alabinnak kellett volna átvenni a pénzt, +kinek rég itt kellene lenni egy zászlóalj gyalogsággal, vele huszárság +nem is volt; s neki Szimferopolba kellett menni, a hogy az én napi +parancsom szól. + +Bianoff egy szót sem mondott erre, csak a nyeregkápájába nyúlt s hallani +lehetett, mint húzza fel egyik pisztolyát. Arcza olyan fehér volt, mint +csak lehet valakié, ki arra gondol, hogy magát rögtön főbe fogja lőni. + +Miriám megfogta az ezredes kezét. + +– Ne csinálj semmi bolondot pajtás. Jobb lesz, ha vágtatsz vissza s +iparkodol utolérni a vakmerőket; különben is te nem vagy hibás; hanem +Alabinnal majd számolunk. Ez a nyiltparancs eltévedése megfoghatlan. +Egyébiránt légy eszeden, semmi baj sincs, annyit csakugyan nyertünk, +hogy Mirza Kobul fegyveresei nagy részével várán kivül szorult; a +félszigetről ki nem menekülhet, a mezrei uttól pedig el van vágva. Most +siess utána gyorsan. + +Bianoff elkeserült lélekkel sietett vissza; természetesen az éjszakai +üldözés oly kevés sikerével gazdagítva küldetését, a milyen keveset csak +várni lehet olyan helyen, a hol százfelé visz az ut s minden +megkérdezett jövevény természetes szövetségese annak, a kit üldöznek; +sem egy kereket, sem egy sisakot soha meg nem találtak ők az elvitt +szekerekből és granátosokból. + +Miriám pedig azonnal nyargalt Szimferopolba, csupán egy lovásza +kiséretében. Segédét és a többieket visszaküldé csapatjához, azon +parancscsal, hogy visszatérteig azon helyt maradjanak. + +A város alá érve, künn találta az őrtűz mellett Alabin csapatjait. +Kérdésére azt felelték, hogy reggel óta várják az indulási parancsot, de +még nem kapták meg. + +Az „Arany szarvas“ elé érve, még akkor is ott látta a hátra hagyott őrt, +s az udvaron felkantározva álló lovak mellett ácsorgó lovászoktól azt +tudá meg, hogy Alabin segédjével együtt még most is alszik, s ajtaja be +van zárva. + +– Be kell törni! kiálta Miriám, s maga segíte befeszíteni az ajtót, mely +kettős zárral volt belül ellátva. + +Az előszobában feküdt Alabin segéde, a belsőben pedig maga, mindkettő +megkötözve s félig megfulladva a szájaikba tömött selyem kendővel. + +Többet, mint félnapot kellett tölteniök e kínos helyezetben. + +Alabinnak idő kellett hozzá, mig kötelékeitől megszabadítva magához birt +térni, s csak nehány óra mulva volt képes, hogy a vizsgálatra összegyűlt +haditörvényszék előtt megjelenjen. + +Az adott vallomások még rejtélyesebbé tették ez esetet. Alabin ajtaja be +volt zárva kétszeresen; a kapun belől állt egy őr, künn az utczán járt +egy másik. Senki sem látott a vendéglőbe egész éjszaka valakit bemenni, +vagy onnan kijönni. + +Miriám maga egész éjszaka fenn volt és semmi zajt nem hallott. Egy izben +ki is ment, megvizsgálni, ha ébren vannak-e az őrök s mindkettővel öt +perczig beszélgetett a rendszabályos kérdésekre választ adatva. Ha +valaki Alabint meg akarta rohanni, egyenesen Miriám szobáján kellett +volna neki a háztetőn keresztül menni, az alatt mig ő odalenn járt; de +öt percz alatt bemenni, két embert megkötözni, iratokat kikeresni s +ismét eltávozni, tiszta lehetetlenség. Azon felül Miriám ablakai nem is +voltak nyitva. + +– Itt valakinek árulónak kell lenni! kiálta fel végre türelmetlenségre +fakadva a haditörvényszék elnöke. + +Alabin és Miriám egyszerre, mintegy önkénytelenül egymásra tekintettek, +mintha mondanák: „az kettőnk közül az egyik.“ + +– Én tudok egy ismertető jelt, szólt Alabin sötét arczkifejezéssel; +midőn az arany álarczos a selyemkendőt fogaim közé dugta, jobb keze +kisujját erősen megharaptam; ugy hiszem, ezt a jelt sokáig fogja +viselni. + +Miriám keserűn mosolygott. + +– Nagy kár, hogy nem bal kezét harapta meg; igy nem jönnék azon +kellemetlen helyzetbe, hogy ujjamat vizsgálat alá ne bocsáthassam, +miután épen azt ma reggel ízig ellőttem. + +– Ha való: veté közbe szárazon Alabin. + +Miriám e sértő észrevételre, hirtelen letépte sebzett ujjáról a +kötőléket s ujra vértől csurgó kezét megmutatá a törvényszék előtt, +melynek tagjai elszörnyedve kérték, hogy köttesse be azt ujra, hiszen +semmi kétségük felőle, hogy igazat mondott. + +Miriám dühtől reszketve fordult Alabinhoz, mig balját bekötözék. + +– A másik kezem szolgálatjára áll önnek. + +– Elfogadom, suttogá Alabin, ajkait összeszíva. + +A két fiatal tiszt másnap párbajt akart víni; azonban közbejött a +kormányzó parancsa, mely megtiltá nekik a vívást; mindkét tisztet +felmenté a vizsgálat alól, megerősité elébbi rangjaikban s feladatául +tüzé, hogy rögtön Mezrevár alá sietve, majd ott bizonyitsák be, melyikük +hűsége és bátorsága nagyobb? A haditörvényszék egyuttal oda +utasíttatott, hogy az egész balesetet tulajdonítsa a két alárendelt +őrnek, azoknak adasson egy adag botot, s több lármát ne csináljon +belőle. + + +VII. A MENYASSZONY ÁLMAI. + +– Mit álmodtál szép leánykám? mit álmodtál te gyönge szívecske? + +Igy kérdezte reggelenkint szép unokáját Mirza Kobul; és a menyegző napja +már közel volt. + +Mirza Kobult hiába keresik Kercstől Eupatoriáig, föld alatt eltünik ő +üldözői elől, mint a tündér; délibábot kergetnek azok! midőn utána +futnak, hátuk mögött van rég. Midőn az orosz portyázók szanaszét futnak +az egész országban, kérdezősködve utána, akkor ő már otthon ül és +kényelmesen szürcsölgeti rózsavizes malozsa nedvét s kérdezgeti +unokájától: „mit álmodtál szép gyermekem?“ + +– Álmodtam is, és ugy tetszik, mintha most is igazán látnám. Tele volt +szobám piros virággal, minden bimbó, minden virág olyan szép piros volt +és eleven; csak egy volt közöttük fehér és lankadt, és az a virág én +voltam. Ott feküdtem a ravatalon és az is tele volt virággal. A ravatal +lábánál pedig fel volt állitva a virágember; a minőt csak menyegzők +alkalmával szokás a lakodalmas házban felállitani: öltözete tiszta +rózsa, a két keze liliomokból, lábai folyondárokkal befuttatva, turbánja +szép császárszakál, a haja árva-lyán kalász, szemei csillagvirágok, +orczái halaványpiros mályvarózsákból, és ajka egy sor százszorszép. +Körülöttem énekeltek és daloltak, azt sem tudom már kicsodák? és énnékem +ugy fájt a szivem bele; a midőn egyszerre lehullott minden rózsa és +liliom az előttem álló virágemberről, és helyette ott állt – Miriám. És +nem tudtam magamat tartóztatni, hogy ne sirjak, a midőn őt magam előtt +állni láttam. + +Az öreg jobbra balra simítja leánykája hajfürteit s elkezdi az álmat +magyarázgatni. + +– Virágot látni álomban sokat, az nagy örömet jelent; leány, a ki magát +halottnak látja, nem sokára menyasszony lesz; a ki eltávozott kedvesét +siratja álmában, annak kedvese nem soká vissza fog térni. + +– Nem térhet ide Miriám vissza soha; sóhajta búsan e leány, s ugy +elfelejtkezett magáról, hogy még azt a habkönnyü piskótát is, melynél +egyebet napjában nem evett; a kis arany halaknak szórta, mik szobája +szökőkutas medenczéjében uszkáltak vígan alá s fel, s enyelegtek egy +piczi kis fakó halacskával, mely még ikraképen vetődött vizükbe s nem +gondoltak vele, hogy ez a kis fakó halacska idő jártával majd egy nagy +orosz csuka lesz, mely őket mind elnyeldesi. + +A szép leány nem láthatta atyja mosolygását, a midőn az eltávozott; de +magában elgondolá, hogy az még is lehetetlen, a mit az emberek +beszélnek. Miriámnak nem lehet, nem szabad árulónak lenni. + +A kinek nemzete annyit szenvedett, olyan szerencsétlen, az nem árulhatja +el ezt a szenvedő hazáját egy gyülölt idegen kegyéért; a kire annyi +dicsőség várt mint honfira, az nem árulhatja el halhatatlan hírnevét egy +szolga dicsvágyért, mely megpirít, midőn kielégitett; és a kit ugy +szeretett a nő, oly híven, oly igazán; nem lehet az árulója a mennybeli +szerelemnek. + +Ha az egész világ elitéli is őt, ám a szerető hölgy talál mentséget +számára, az ő szivéből csak az élettel együtt lehet kitépni emlékét. + +És ha minden élő jel ellene tesz tanubizonyságot, akkor álmodik felőle, +és ébren is felőle álmodik, és jol tudja, hogy az csak álom, még is +ragaszkodik hozzá. + + +VIII. TATÁR HARCZ. + +Miriám két egész ezredet egyesite Marzia városban; lovasait, gyalogságát +ugy be tudta hozni a szoroson, hogy a meglepett lakosság egy szót sem +tudott meg előbb jöveteléről. Minden elől-utol találkozót összefogdostak +előőrsei s Hajbakut örmény a legőszintébb csodálkozással látta a fényes +tábornok urakat leszállani kapuja előtt s azt sem tudta, melyiknek +csókoljon kezet a sok közül elébb, midőn méltóztattak házába benyitni. + +Miriámnak első szava az volt hozzá, hogy kiparancsolta saját házából. + +– Fiam! monda e tisztes ősz embernek, ki neki apja lehetne; fiam, keress +magadnak más szállást, mert ezentul én fogok itt időzni. Ismerlek, ki +vagy: jó pénzért számomra kikémlelted a Mirzát; de még jobb pénzért kéme +lennél a Mirzának én ellenem. Használtalak, már most nem kellesz, s +félni sem akarok tőled. Rajta légy, hogy jó messze válaszsz lakást ettől +a várostól. Ha eltávozunk, a házadat ismét itt találod. Ha valami károd +lesz, majd becsültesd meg s folyamodjál érte Szentpétervárra. + +A jámbor örmény jónak látta ezzel a vigasztalással beérni. Hisz a +moszkók csak a lakását vették el; még gonoszabb lehetne pedig a dolog, +ha azok adnának neki lakást, ott, a hol neki nem tetszik. + +Miriám azonnal elrendezé csapatjait, a legnagyobb ovatossággal, hogy az +átelleni sziklatetőkről hadi tervét ki ne kémelhessék. Tiszteinek meg +volt parancsolva, hogy szüntelen közkatonai köpenyt viseljenek +egyenruháik felett s osztályát senki el ne hagyja. + +Midőn az előőrsök vizsgálatából az örménytől elfoglalt házhoz +visszatért, nagy meglepetés várt reá; a vitéz Karvajoff tábornok +érkezett oda Jekaterinoszlávból, az a derék ember, kinek ő mostani +rangját köszönheti, s ki viszont ő neki köszönheti, hogy most ott +időzhet a világ háta mögött, Jekaterinoszlávban, a Kaukazuson tul. + +Mind a ketten azt mondták, hogy nagyon örülnek, a midőn egymás kezét +megszorithatták. + +A tábornok egy zárt levelet adott át Miriámnak, melybe az volt irva a +kormányzó által, hogy Karvajoff tábornok és Alabin ezredes előtt adja +elő azon hadi tervét a legrészletesebben, melylyel Mirza Kobult +megtámadni szándékozik. + +Miriámnak engedelmeskedés volt a dolga. Elővette térképeit, mikben a +mezrei rejtek legtitkosabb erősségei, védhető és hozzájárulható +helyiségei pontosan fel voltak jegyezve. Akárki készitette azokat, +bizony jártasnak kellett lennie azon a vidéken, s nem csak szemeivel, de +eszével is meglehetősen birni. + +– Itt három feladat van, monda Miriám, miután a helyzetet lerajzolá. Az +első minden esetre a malomnak nevezett erőd elfoglalása. Ez pusztán +leleményesség dolga, egyedül találékony észt feltételez végrehajtójától, +a miért én azt Alabin ezredesre kivánom bízni; mint kinek hasonló +esetekben hirteleni önfeltalálása nevezetes. Második műtétel az +elősánczok elfoglalása a hegy-magaslaton; ezt rábízhatom bár melyik +vitézebb dandárvezetőnkre, mert ehez semmi egyéb nem kivántatik, mint +személyes vitézség, a lerajzolt védművek között egy gyermek is +eligazodhatik, s a munka forrója csak a sánczoknál kezdődik, azon pedig +behunyt szemmel s kivont karddal öt percz alatt át lehet esni. Ismétlem, +hogy ez az őrmesterek dolga. A harmadik feladat a legnehezebb. Mig a +gyalogság a mezrei magaslatokat ostromolja, a lovassággal a hegyszakadék +bejáratát kell elfoglalni, hogy a Mirza czinkosai segélyül ne mehessenek +neki. A ki e feladatot pontosan teljesíté, az meglehet, legkevesebb +dicsőséget fog haza vinni a hadjáratból, mert azon esetben tán munkája +sem akad, de ha elhanyagolja azon állást, az egész eredményt +koczkáztathatja. A Mirzának most nincs több száz emberénél odafenn, de +ha sikerül a kóborló tatárok közül még nehány százat magához vonhatni, +soha sem birunk vele. Azért a Csardak előtti álláspont a legfontosabb s +ezt megőrzeni egyenesen magamra vállalom. Én ismerem a tatárok ezernyi +fortélyait, ravasz, rendkivüli hadakozás módját, s hiszem; hogy ha +megtudják, miszerint velem állnak szemközt, meghuzzák magukat mocsáraik +között, s nem lesz bátorságuk a síkra szállani. + +Karvajoff feszes komolysággal hallgatta végig Miriám beszédét, azután +egy másik zárt levelet vont elő kebléből. + +– Ez is önnek szól; monda, átnyujtva azt Miriámnak. + +Miriám feltörte és azt olvasá belőle, hogy a kormányzó rendeletéből az ő +hadműködései egyenesen alárendeltetnek Karvajoff tábornoknak! minélfogva +annak mindenekben engedelmeskedjék. + +Ily megaláztatás után más országban a tisztek le szokták tenni +kardrojtjaikat; de Oroszországban ilyesmi nem divat és nem szabad. A mit +a czár és az ő kormányzói rendelnek, az nem szégyen, még ha megaláztatás +is. + +Miriám nyugodtan hajtá meg magát Karvajoff előtt, s tudatá vele, hogy +parancsát várja. + +– Hadi terved jó, monda a tábornok összegöngyölgetve a térképeket. Semmi +kifogásom ellene. Csupán a végrehajtás személyeit hiszem jónak +megcserélni. A malomnak czímzett erőd elvételével téged bízlak meg: a +Csardak felőli álláspont felügyeletét pedig Alabinra hagyom. Én magam +itt a középpontból intézem a megszállást. + +Miriám arcza legkisebb változást nem mutatott. + +– Én e feladatban is nagy megtiszteltetést találok; de ujolag +figyelmeztetem Alabin ezredes urat; hogy a tatárok ravaszságától jobban +lehet félni, mint görbe kardjaiktól, s a ki eléggé ovatos lenni nem tud, +nagyobb veszélyben lehet miattuk Szimferopol közepén, őreitől körülvéve, +mint egy magában a Jura szakadékai között. + +Alabin fülig vörösödött el e szóra, mely őt az arany álarczossali estére +figyelmezteté; de vigasztalhatta magát azzal, hogy hiszen Miriám annál +halaványabb. + +Szegény Miriám, neki ugyan elég oka van arra, hogy halavány legyen. Mint +okos ember, ugy számitotta ki magának a dolgot, hogy majd nagy +áldozatokkal oly győzelmet vív ki, mely őt a czár kegyében megerősíti; +és íme most látja, hogy ő maga van legelső áldozatul szánva, hogy +elhatároztatott, miszerint ő veszszen legelébb is kárba; hogy ő legyen, +a kit elhasználnak, és nem az, a ki a hasznot aratja. + +A legközelebbi éjszakán kellett a malom elleni támadást végrehajtania. + +E vakmerő fegyvertényre egy saját zászlóalj rendeltetett parancsnoksága +alá. + +Saját kiváló öltözékeikről megismeré a katonákat Miriám. + +A szibériai zászlóaljak egyike volt az; a mik ugy erednek, hogy a hol +nagy bűnösöket találnak a hadsereg között, kik a tizezer vesszőt ki +birták állani s nem haltak meg bele; kik tilos eszméket mertek társaik +előtt kibeszélni, kik tán itt amott katonai forradalmak részesei voltak, +vagy engedetlenek előljáróik iránt, sőt talán lengyelek, vagy titkos +jacobinusok, veszélyes társulatok czinkosai; az ilyenekből saját +ezredeket alkottak, s ezen kiválasztott ezredek számára szokott +fentartatni azon ritka megbecsültetés, hogy ostromlott várak réseit ők +rohanják meg legelől, ők temessék be hulláikkal a sánczárkokat, s azt a +kettős szolgálatot tegyék birodalmuknak, hogy megmentsék azt az +ellenségtől és saját maguktól. + +Midőn egy ily ezred bizatott Miriám kezére, jól tudhatá, hogy mi vár +reá? + +Az ilyen tisztelet felér a halálitélettel, a mi Oroszországban el van +törültetve. + +Miriám ha különben nem tudta volna is ezt, eléggé sejtheté abból, hogy +tiszttársai oly szivesen búcsuztak el tőle ez este, mint a kit nem +fognak többé látni; maga Karvajoff is részesité annyi kegyelemben, hogy +titokban megsúgta neki, miszerint jól teendi, ha ő is közkatona köpenyt +fog ölteni s kalapja mellől elhagyja a tollbokrétát. + +Miriám azért is legpompásabb öltönyét vevé magára, felkötötte aranyos +övét, felrakta rendjeleit; gömbölyü prémes cserkesz süvege mellé akkora +kócsagot tűzött, hogy ágyuval is rá lehetett czélozni, s még az egész +tetejébe felkerekíté lángpiros tatár-köpenyegét, hogy a ki csak hirét +hallotta is, rá ismerjen róla. + +A mint ily öltözetben katonái elé lépett, bámulva szólitá meg minden +ember: ez még is vakmerőség, ez Isten-kisértés; hisz igy mindenki ő reá +fog czélozni. + +– Hadd czélozzanak: felelt ő büszkén. Azt hitték, hogy félek, midőn e +rohammal megbíztak; pedig még nincs az a golyó megöntve, a mely elől +Miriám eltagadja magát. + +És ugy ment fényes lobogó köntösben arany boglárokkal, gyémántos +rendjelekkel, abba a csatába, melyből senkit sem várnak társai vissza. +Oly büszkén hordta mellén azokat a rendjeleket, mintha czélnak tartaná +ott, hogy oda lőjjenek. + +Egy két fegyveres társa tán meg is sajnálta, a kinek tán épen utjában +nem volt, de hogy azok közé sem Karvajoff, sem Alabin nem tartozott, az +több mint valószinü. + +E született orosz főnemesek előtt a tatár Mirianoff mind végig gyanus +jellem maradt; az emberi szív jobb érzelmei közé tartozik az, hogy az +árulónak, a szökevénynek soha sem hisznek egészen s ez a gyanus göcs +legjobban meg lesz oldva igy: ha hű volt Miriám, akkor elesik +Oroszországért, de dicsően esik el; ha pedig hűtlen volt, akkor dicsően +vész el, de még is csak elvész. + +A syllogismus mind a két oldalról erős s becsületére válik annak, a ki +feltalálta. + +A mint szürkülni kezdett az alkony, Miriám megkerülte csapatjaival a +várost, hogy azon ismert utra forduljon, mely a malom tájára vezet. + +A hegyi folyamhoz érve, egy csapat dzsidást talált ott, kik lovaikat +itatták a vízben s panaszkodtak, hogy a folyam megfoghatlan okok miatt +ugy kiapadt, hogy alig találnak benne elég ivó vizet. + +Miriám jól tudta, hogy mi e gyors apály oka, némely helyütt alig ért +bokáig a kövek között csergedező viz, s egy-egy külön szakadt gödörben +kalappal lehetett fogni az ott rekedt pisztrángokat; a heverő orosz +katonák bográcsokban főzték a parton az összefogott halat és rákot, +némelyik itt-ott skorpiót is fogott a rák helyett; megfőzte azt is, +semmi baja sem lett tőle. + +Az utolsó előőrsöt elhagyva, leszállt egész csapatjával Miriám a kiapadt +folyam medrébe, s annak két sziklás fala közt haladt sebesen mindig a +folyam mentében. + +Két felül a part oly magas volt, hogy a haladó sereg szuronyhegyei sem +látszottak ki belőle. Semmi sem árulhatá el közeledésüket. + +A völgyön mély köd feküdt, melyen alig birt keresztülderengeni az ujhold +sápatag félképe. Kedvező idő a titkos rohamra. Csupán azt kell még +bevárni, mig a hold is lemegy, azután a köd és sötétség két jó barát +lesz. + +Addig ott kell időzniök a vizmederben; ha egy hang elárulja ott létöket, +végök van, két percz elég arra, hogy együtt mindenestől örökre +megszünjenek Oroszország terhei lenni. Ha Miriám társai tudnák, a mit ő +tud, hogy fagyna meg szivökben a vér! Ha sejtenék azt, hogy e hegyi +folyam azért apadt el oly egyszerre, mert a hegyen tul óriási gátokat +zártak eléje s csak egy zsilipet kell felrántani, hogy egy egész tenger +zúduljon reájok alá, mely ha az egész mély meder mind fegyveres vitézzel +volna is tele, ugy elseperné őket, hogy az itéletnap sem szedné +szétszórt csontjaikat össze. + +Az igazi ut, mely a malomhoz vezet, épen a part felett visz el. Egy +perczben ugy tetszik nekik, mintha lovak dobogását hallanák fejük +fölött. Mindenki lehuzza magát a víz alá, hogy sisakjaik hegyei sem +látszanak ki. A tatár őrjárat halad végig a parton. Ha valamelyiknek +eszébe jutna megtekinteni, micsoda kövek azok ott a mederben, miken a +víz itt amott apró zuhatagokat képez?… Nem vettek észre semmit, +elhaladtak tova; Miriám csapatja most emeli ki fejeit a vízből +lélekzetet venni… A hold már a hegyek között van, sietni kell, mert ha a +hegytetőkön is sötét lesz, akkor a tatárok egész szál fenyőfákat +gyujtanak meg, s kivilágitják az egész vidéket. + +Most gyorsan előre! Kiki hajigálja el, a mi terhére van: a lőpor ugy is +átnedvesedett, a töltényekre semmi szükség, csak a szurony ad még +vigasztalást. + +Már hallik a malom kelepelése; csak egy kereke forog, kevés vize van, +itt vigyázni kell, mert egy mély gödör van a kerekek előtt; a kik úszni +tudnak, előre! A víz alatt hegyes sánczkarók merednek, vigyázzon +mindenki, hogy beléjök ne akadjon, a ki megsebesíti magát bennök, el ne +jajduljon, hanem haljon meg békével. Maga Miriám úszik legelől, kardja +fogai között. Jó, hogy ez a malomkerék kelepel, nem hallani tőle az +úszók lubiczkolását. A malomkerék még egyébre is jó. Meg lehet fogózni +egyik lapátjába, a forduló kerékkel fel lehet emelkedni egész a +malomsáncz párkányzatáig s onnan egy merész ugrással át lehet szökni a +párkányra. + +Miriám volt az első. A mint a malompárkányra ugrott, kardját kezébe +kapta, s felszakítva a már ismeretes őrszoba ajtaját, berohant egyedül s +a mint a szoba közepén négy tatár ült egy felforditott hombár előtt, +koczkázva, odaütött közéjök öklével a hombár fenekére, rájuk kiáltva: + +– Adjátok meg magatokat! + +A tatárok ijedten ugrottak szét s mintha elfeledték volna fegyvereik +használatát, rohantak a tulsó ajtó felé. Miriám egyet megragadott +közülük, de a tatár kiszakítá magát kezei közül s mielőtt Miriám társai +rárohantak volna, ő is eltünt a tulsó ajtón, melyet üldözőik előtt +rögtön lebocsátott csapda rekeszte el. + +Az oroszok betörték fejszékkel a csapdát, s azon benyomulva a malomgép +teremében találták magukat; azonban sehol sem akadtak egy ellenfélre. Az +első pillanatban nagy lárma volt a malom minden termeiben, mintha +negyvenen is volnának ott, és most senki sem található a pinczéktől a +padlásig sehol. + +– Jól tudom, hová lettek, szólt Miriám, s egy fáklyát kezébe ragadva, a +malom gépezetén keresztül a vízroham üregébe indult. + +Helyesen gondolá, a mint a fáklyával az üreg nyilásához lépett, rögtön +tiz lövés jött egyszerre az üregből s jobbra balra, a kik mellette +álltak, holtan hullottak le. + +– Uram! szólt ekkor egy jámbor közvitéz Miriám elé lépve; kiméld +életedet, maradj hátul, ez öltözetről mindenki rád ismer, vagy add +legalább nekem a fáklyát, hogy téged ne lássanak. + +– Nem félek, biztositá Miriám a vitézt. Ereklyém van: s azzal elővonta +kebléből szent Sebestyén aranyozott képét, ki íme nyilaktól volt +átlövöldözve Diocletian császár parancsára. + +Az orosz áhitattal csókolta meg az ereklyét, s oly bizton érezte magát +azontul Miriám mellett, mintha őriző angyalok járnának előtte, ködnek és +tűznek oszlopában. + +Miriám sebesen nyomult előre a szűk alaguton; gyorsaságtól függött +minden siker, egy golyó sem érte, pedig egyre lövöldöztek reá; csakugyan +talizmánjának kell lenni. + +Midőn nehány száz lépésnyire hatoltak már az üregbe, egyszerre irtóztató +csattanás hallatszott kivülről, melynek dörgése, mint valami óriás +harang siketítő búgása tölti el a földalatti boltozatot: az egész hegy +összeomlani készül, a szikla reszket, mint a megkondított ércz; s a +rettentő robaj, mintha száz meg száz enyészetes halálkiáltás kardalával +végződnék. + +– Mi volt ez? kérdi egymástól a rémület. + +A válasz borzasztó. + +Künn a malomerőd a levegőbe röpíttetett; Isten tudja hányan voltak +benne? ki bírná megszámlálni a győztes oroszokat ott a szétvetett +kődarabok alatt, az égő gerendák között? Egy-egy fekete tömeg még most +is vonaglik itt amott. Alig ismerni rá, hogy ember volt valaha. + +Az üldözést nem lehete folytatni tovább, a zavar sokkal nagyobb volt az +oroszok között. Miriámnak vissza kellett vonulnia az üregből. A +közvitézek most már igazán hitték, hogy az amulet menté meg a haláltól, +mert ha hátul marad, ő is ott vesz a robbanásban. + +A csattanást jól hallották Marzia városban is s a főtisztek a +tábornoknál épen vacsoránál ülvén, találgatták, mi lehet az? Vacsora +után majd utána járnak. A válasz azonban még vacsora előtt megérkezett; +mert a mint Karvajoff számára, ki bornemisza volt, friss vizet hoztak a +folyamból, s ő azt a fakupából üvegpohárba tölté; boszonkodva szólt, hát +veres bort adtok nekem? + +Nem veres bor volt az, hanem piros vér; háromszáz szétmorzsolt hősnek +vére, azon frissen merítve a folyam medréből, melyben áradást idézett +elő. Azt tették fel a tábornok asztalára, nem látva szinét a faedényben. + +A tisztek egymásra néztek és hallgattak. Gyaníták, mi történt. Szegény +Miriám. Hamar bevégezte. Egy öreg pópa volt jelen; az elkezdett énekelni +a megholtak lelkeiért; a tisztek ezüst pénzeket adtak neki +viaszgyertyákra s Karvajoff ünnepélyes fogadást tett, hogy a derék +Mirianoff emlékére márvány oszlopot fog emeltetni Marzia közepén s azt a +piaczot az ő nevéről hivatja. + +Ez ájtatos foglalkozás közepett érkezett meg Miriám követje. Tiszteletét +hozta urának a fővezérhez, és a vállalat eredményérőli tudósítást. + +A malomerőd elfoglaltatott, hanem a hegyi alaguton menekült tatárok a +győztesekkel együtt felvetteték az egész épületet! maga Miriám csak az +által menekült meg nehány század magával, hogy a robbanás alatt a +tatárokat üldözé az alaguton. Megbizatását végrehajtá, s most kér +segitséget, hogy az elfoglalt álláspontot megtarthassa. + +E hir nagyon megzavart mindenkit; hogy Miriám egy óra alatt vakmerő +rohammal elfoglalja az erődöt s egy légberöpített sáncz ostromlói közül +nehányad magával megmeneküljön, ez hasonlított a csodákhoz. + +A tiszt urak sajnálni kezdék a pópának adott ezüst pénzeiket. + +Karvajoff hideg vérrel piszkálta fogait, végre azt mondta Miriám +hirnökének, hogy csak menjen vissza, reggel felé majd küldenek számára +erősitést. + +Azzal a tisztek szétoszlottak tanyáikra, Alabin még a késő éjszakai +órában átlovagolt a csardaki állomásig, mely reá volt bízva. + +A végzetes tatár csárdától a Mezre várig vezető uton Miriám azon +javitást teteté, hogy a meredek hegyszakadék fölött állóhidat veretett, +ez által a keskeny hegyoldal helyett a szélesebb tulpartra volt az ut +áttéve, melyet a tatárok ugy látszik készakarva hanyagoltak el. + +Ez ösvényen haladva Alabin két óra alatt tette meg azt az egész utat, +melyen legelső alkalommal fél éjszakán át elhordozta a ravasz tatár. +Hiszen csak azt kaphatná meg még egyszer. + +A tatár csárda most egészen Alabin számára van elfoglalva, a csárdás +régen megszökött belőle s ott hagyta azt üresen a vendég urak számára. + +Egy tábori ágy, egy medvebőr az egész kényelem, a mi Alabinra várakozik; +ha legkényelmesebb ágya volna, sem igen tudna saját gondolataitól +aludni. + +Nehány nap alatt annyi viszás dolog történt vele, hogy nem bir +kiigazodni saját eszméi közül. Nagyravágyását uj diadallal kecsegteti a +mezrei ostrom, kiváncsisága fel van ingerelve látni azt a csodálatos +rejtekhelyet s annak legcsodálatosabb urnőjét s talán jutalmul nyerni az +egész tündéri tanyát, tündéri urnőjével együtt. Boszut állni gyűlölt +vetélytársán, a ki mindig szerencsésebb volt, mint ő; feláldozhatni őt +saját szerencséjének, az ő küzdelmei árán juthatni épen azon dijhoz, a +mit amaz elveszít. Hanem itt azután valami lehűtő gondolat tévedt forró +képzeletei közé: – az, hogy ez a Miriám milyen ördöngös szerencsével +bir, mennyire nem esik bele semmi verembe, a mit alá ásnak, hogy meg tud +állni két éles fegyver között és egyiktől sem fél; gyülöli a tatár is, +az orosz is, és egyik sem birja elveszteni. Erről azután eszébe jutottak +e rendkivüli ember figyelmeztetései azon veszély felől, mely reá a +csárda állomásán várhat, s ha még hozzá az aranyálarczczali mesés +kalandjára talált gondolni; tökéletesen indokolva lehetett azon +aggodalma, mely nem engedte jó tábori ágyán aludni, hanem kényszeríté +háromszor is felkelni s kivont karddal körül járni szellős hajlékát, +mely minden oldalán őrökkel volt körülvéve. + +Midőn harmadszor kiment a csárdából, őrei figyelmeztették valami +világosságra, mely nehány percz előtt keletkezett, azóta hirtelen kezd +terjedni s mindinkább közeledik. + +– A nádat gyujtották meg valahol vigyázatlan pásztorok s annak a tüzét +hajtja felénk a szél: vigasztalá magát Alabin. + +A szél azonban épen ellenkező irányban fútt s a tűzvilág még is egyre +közeledett. + +Egy csapat kozáknak rögtön parancsot adott Alabin, hogy vágtassanak +előre, s szerezzenek róla tudomást, mi az? + +Az alatt mindenki nyeregbe veté magát; az ágyukat elhelyezték, s az +egész lovassági dandár csatakészen várta az ismeretlen veszélyt, akármi +alakban jöjjön is az. + +Nehány pillanat mulva rémülten száguldottak vissza az előre küldött +kozákok. + +„Az ördögök jönnek!“ kiálták már messziről s megrémült hetmanjok akadozó +nyelvvel bírta elhebegni Alabin előtt, hogy egy roppant sereg tüzet +okádó szarvas szörnyeteg jő nagy bömböléssel a tábor ellen; soha sem +látott ilyen ellenséget senki. + +Minő őrült lárma ez! + +Ezer meg ezer vad, idegen hang iszonyító keveréke: bőszült fenevadak +bömbölése, kutyák ugatása, ostorcsattogás, emberi üvöltés, és az a +tomboló robaj, mely alatt megreszket a föld, és az a tétova láng, mely +vészsebesen közeledik és senki sem tudja, mi robaj, mi láng, mi veszély +az, a mi közeledik? Az ördögök szabadultak el a poklokról. + +Gyorsan az ágyukhoz, gyorsan a lovakra jó moszka vitézek! késő volna +sánczokat hányni most, késő volna csatatervet készíteni: ez tatár harcz +leend. + +Rémes, rendkivüli csata, a minőről nincs említés téve a hadtudomány +könyveiben, hogy a bölcs vezérek ovakodhassanak tőle, a hol nem segit +sem az ágyu, sem a vitézi kar, sem a jó szurony, sem a jó kard a +kezében; csak egy segitene, a futás; de az kinek jutna eszébe? + +Csak négyszázan vannak a tatár lovasok, kik az ördöngös harczra +vállalkoztak, de maguk előtt kétezer szilaj bikát hajtanak, a legvadabb +embergyűlölő állatokat, mik Tauria rónáin legelnek s megkergetik az +ismeretlen lovast. + +Kétezeret összefogtak Mirza Kobul gulyáiból, párjával összelánczolták +őket szarvaiknál fogva, szarvaik közé pedig fenyőgallyakból vastag +kévéket kötöztek, azokat azután meggyujtották. + +Azzal hajrá! + +A horogvégü ostor csattogása, az uszított ebek üvöltése, a ropogó láng +neki vadítá a szilaj állatokat; vak, veszett dühvel rohannak előre, égő +szarvaikkal a pázsitot szaggatva fel futásukban, rá az egész tömeg az +orosz dandárra. + +Alabin négy ágyuja mögött állt, a mik kartácsra voltak töltve, s a +fölvert por miatt, mit a szél előre vert, nem ismerheté meg elleneit. + +Mikor nehány száz lépésnyire voltak, akkor egyszerre mind a négy ágyuval +közéjök lövetett. A lövések után egy-egy hosszu folt támadt a közelgő +lángtengerben, mint mikor az égő parázs közé csapnak, azután ismét +összefolyt az s jött robogva és üvöltve. + +Még egy lövés, és ismét egy; ekkor a szél félrekapja a porfelleget s az +oroszok megismerik elleneiket. Nem emberek azok, hanem ördögök. + +Az égő, izzó homloku fenevadak, hosszan csüggő véres nyelveikkel, fekete +alakjaikkal, vértől és tajtéktól csorgó szügyeikkel, orrlyukaikon a +tűzben sziporkázó forró gőzt fuvallva, valóban méltán képviselheték a +pokol szörnyeit, melyek csordástól jöttek elő e sápadt emberi alakok +szívbeli bátorságát megpróbálni. + +Valóban sápadtak voltak. + +A veszett tömeg alig volt már tőlük száz lépésnyire. Még csak egy ima +elmondására sem volt többé idő. + +Elől, valamennyi fenevad előtt nyargalt egy vén, koromfekete bika; ez +volt talán a többiek vezére. Két fiatalabb tinót kötöttek két felül +hozzá, mind a kettőt ellőtték az ágyugolyók, egyik még sántikálva rohant +mellette három lábon, a másik élettelen hevert a földön s a vad bőszült +állat ugy hurczolta magával mind a kettőt izzó lánczainál fogva, mintha +nem is érezné, hogy vele vannak. + +– A lándzsákat előre! kiálta Alabin, s egyszerre az egész kozák hadsor +előreszegzett lándzsái meredtek a fenevadak elé. + +Mintha csak búzakalászok lettek volna! + +A futó láva rohama nem erőszakosabb, mint volt e fenevadaké; nem láttak +semmit maguk előtt, nem éreztek semmi sebet, egy pillanat alatt a +kozákok lovaik alatt voltak, s jó esett nekik, hogy égő homlokaikat +valami enyhítő nedv érhette; a legázolt lovak és lovagok vére. + +Az emberek még küzdöttek volna, de az állatok megtagadták a szolgálatot. +A megrémült paripák lehányták lovagjaikat a nyeregből, vagy erőszakosan +futottak szét velük az ismeretlen éjszakába; a hadsorok át voltak törve, +a ki közbeszorult, ott gázolták el a nyargaló tömegek, lovat és lovast +egymás vérébe taposva. + +Két ledöfött paripa közé bukott le Alabin; ugy bukott le, hogy meg nem +birt mozdulni onnan. Az egész bősz csorda keresztül vágtatott rajta, a +két paripa hullája őrizte, hogy agyon nem taposták; látta őket egyenkint +átugrálni feje fölött némelyik nagyot döfött szarvaival a holt paripába, +melyben leszegzett fejével megbotlott; egy ott esett el épen mellette, a +fáradságtól megszakadva s ott bőgött sokáig, mig a többiek agyon nem +taposták, fel-felemelve tűztől elundokított fejét. A vérebek, a +feluszított szelindekek, szeges örveikkel keresztül-kasul nyargaltak a +csorda között, a futó állatok lábaiba harapdálva s fojtogatva a földre +hult vitézeket, kik még életjelt adtak. + +Alabin emlékezett rá, hogy pisztolya kezében volt, midőn legázoltatott, +s nem tudott magának számot adni róla, hogy miért nem veszi most annak +hasznát? Későbbre tartogatta. + +Egyik rémalak a másik után futott rajta keresztül; a dühödt fenevadak +után jöttek vágtatva a tatár lovasok, csattogó ostoraikkal, lánczos +kopjáikkal, miket az üldözött bikák után hajigáltak. Alabin egyet kettőt +felismerni látszott e vad marczona alakok közül. A vén csárdai +csapláros, ki őt legelébb Mezrevárig vezette, ki oly ügyetlenül ült a +lovon, most a legszilajabb ménen nyargalva vágtatott társai élén, feje +fölött pörgetve hosszu dárdáját, mint egy könnyü pálczát. + +Alig nehány lépésnyi távolban tőle nyargalt fekete tatár lovon a +mezrevári vad kisasszony, az emberijesztgető Dzsula; féloldalt ült +hosszu serényű paripáján, egyik kezében hat póráz kötőfékjét tartotta, +melyre dühödten ugató szelindekek voltak kötve, másikban hosszu karikás +ostorral kongatott a futó csordák után; különben is vad és embertelen +arcza most furiákéhoz volt hasonló, rövid göndör haja szerteszélyel +szabadulva, mint vonagló kigyófészek, tekergőzött sokszegletü feje +körül, irtóztató arczulatát egy oly mosoly világítá, melytől az élő vér +fagyott meg. + +E gyülöletes alak láttára, mint a galvanizált halott, rándult össze az +orosz főnök. Az utálatos szörny vérrel fecskendezett arcza ott rebbent +el szemei előtt, mint egy kisértetes álom. Valamit akart neki kiáltani, +talán valami átkot, de ez a kiáltás nem bírta elhagyni ajkát. A pisztoly +talán szerencsésebb lesz, könnyebben meg tud szólalni. + +– Halál reád! + +A halavány vitéz aléltan, mozdulatlanul feküdt holt társai között, s +csak képzelte ő, hogy halált kiáltott a rémalakra, hogy pisztolyát +rásütötte. Szája zárva volt, és karja ketté törve, a látás még az +ébrenlét, de a küzdelem már az álom volt. + +A vad lárma, a dúló tömegek keresztül rohantak felette, az üvöltés +mindig messzebb távozott el tőle, a tomboló moraj lassúbb kezde lenni, a +föld megszünt reszketni, a táj elsötétült ujra s egy óra mulva ismét +néma és csendes lett a környék. + +Alabin arról gondolkozott, vagy talán csak álmodta ott fekve, hogy annak +a Miriámnak még is csak igaza volt, midőn ezt a helyet akarta magának +választani. Milyen szép volna tőle, ha mostan ő feküdnék itt helyette, +ezen a dicstelen csatatéren, hol annyi jó lovag átkozza a földet, mely +vérétől nedves ki nem hősöktől leverve, hanem barmoktól letiporva leheli +ki lelkét. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Marziában az egész eseményről semmit sem tudtak meg; az ágyuzás hangjai +nem törhettek idáig; s az őrt álló vadászok kik a város véghelyein +voltak felállitva, egész nyugodt lélekkel nézték el, mint halad a hegyi +folyam partján végig egy hosszu csapat lovasság: hosszu dárdáikról +könnyen kozákoknak nézhették őket, s csak félóra mulva hallottak valami +rögtöni csatazajt a malomerőd táján, s siettek Karvajoffot tudósítani, +hogy Miriám veszélyben van, tán segitségére kellene menni. + +Karvajoff azt mondta, hogy „majd reggel!“ + +Reggel azután, midőn Karvajoff felkelt a malomerőd helyét megszemlélni, +ott találta a maga kiküldött zászlóalját mind a rendelt helyeken. A +kiket a robbanás el nem temetett, ott álltak sorban a sziklafal mellett; +csupán az az egy hiba esett bennük, hogy fej nélkül álltak ottan. +Legeslegelől a vezér maga, nagy piros köpenyegében, rendjelekkel +díszített köntöse még ékesebb volt egy lándzsadöféstől, melytől +elborította a vér. Olyan tréfás látvány volt az egész: egy hadsor, +melynek feje nincs. + +Haza szállinkozó lovasok Alabin seregéből azután egész csodákat +beszéltek el a tábornoknak az éjszakai rohamról az ördögök ezredeiről, +mely ellenkező tudósitásokból olyan zürzavaros gombolyag keletkezett, +hogy kevésbbé jártas vezér, mint Karvajoff el nem igazodott volna rajta. +Ő azonban alkalmat vett magának ez eseményben következő összefüggést +találni s azt a kormányzónak Szebastopolba megküldeni, remekmintájául +minden későbbi haditudósitásoknak: + +„Van szerencsém excellentiádat tudósítani, miszerint az éjjel a kóbor +tatársereg egy csapatja az élelemben szükséget szenvedő várbelieknek +nehány ezer darab marhát akart becsempészni. Kellő intézkedéseim s +seregünk bátor figyelme meghiusitá az alattomos kisérletet, s az egész +gulyát sikerült elfognunk. Az ellenség nagy veszteséggel vonult a várba +vissza. Ha Miriám dandárnok az ellenség megkerülése végett kiküldött +szibériai 7-ik zászlóaljjal el nem késik, az egész ellenséges csapatot +elfogjuk. Igy is nagy veszteségük volt. Az említett dandárnokon kivül, +ki késedelmének áldozata lett, közülünk senki sem esett el a harczban +(igazat mondott, mert mind ott álltak a falhoz támogatva). Ki kell +azonban Alabin őrnagyot emelnem, ki az ellenség visszaverése alkalmával +hősi küzdelem közepett veszélyes sebet kapott; s még sebesülten is +folyvást megtartá a vezényletet. Sajnálom, hogy az ellenség +veszteségéről pontos tudomást nem szerezhettem, miután szokásuk a +tatároknak magukat lovaikhoz kötözni, hogy az ütközetben, ha meghalnak, +se essenek le a földre. Ez érzékeny csapás után minden perczben várom, +hogy a lázzadó Mirza életre halálra megadja magát stb.“ + +Ezt a tudósitást aztán rábízta egy kozákra; a kozákot még az nap délben +lelőtték a Belbeki nádasok között s a hadi tudósítás még azon este +szerencsésen megérkezett – Mezre várba, és átadatott Mirza Kobulnak +magának. + + +IX. A MENYEGZŐ. + +Kinek volna gondja Mezrevár paradicsomában arra: minő haditerveket főz +Karvajoff táborkara? hogy készíti hadi tudósitásait, hogy állitja fel +ezredeit? + +A fényes keleti virágok most is oly pompában nyilnak, az érett kalász +most is ugy hullámzik, a szelid galambok most is ugy turbékolnak, mint +az előtt, Oroszország egész tüzérserege nem szomoríthatja meg őket. + +A várkastély tornáczában vidám csengetyűs zene szól, lenn az udvaron +fiatal tánczos leányok játszanak hosszu rózsafüzérekkel tüneményes +játékot, a termekben díszes férfiak serege van összegyülve, fényes +ó-nemzeti öltözeteikben. + +A közterem falai nem látszanak a virágfüzérektől, a palló nem +selyemszőnyegektől, és az asztalok a drága edényektől. + +Mirza Kobul egyetlen unokája lakodalmát üli ma, azért van mindenkinek jó +kedve, csak a menyasszonynak nincs. + +Senki sem tudja még, hogy ki lesz a vőlegény? + +Választani ugyan könnyü annyi derék férfi közül, de kinek volna +bátorsága azt a fehér virágot leszakítani, ki azért lett olyan halovány, +mert gyülöli azt, a kit szeret? + +Csak Kuván és a vén csárdás látszanak tudni a titkot; ha kérdezi más, +hallgatnak és mosolyognak. + +Nyilnak a belső ajtók, kilép az egyiken Mirza Kobul, földig érő skarlát +kaftányában, mely alól gyémántos öve csillog elő, keresztül tűzött +hosszu hadzsárjával; a másikon Szendereli jő elő, földresütött szép +szemekkel, alabástrom fehér arczczal; kis énekes madárkája szomoruan +meghuzta magát urnője vállán, mintha ő is osztaná annak bánatát; nem +szabad őt onnan elhajtani; Szendereli nem szeret már e világon semmit, +csak e kis énekes madárkát. + +Háta mögött jön a törpe Dzsula, két akkora toll-legyezővel, mint jó +maga, s olyan jókedvüen mosolyog mindenkire, mintha szüksége volna +arczának e torzképre, hogy még furcsább legyen. + +A Mirza megfogva unokája kezét, kivezeti őt vendégei elé s nyájasan +üdvözlé őket, mond: + +– Kedves rokonaim; örvendjetek e napon, mely azért virradt fel, hogy egy +uj ünneppel szaporitsa Mezrevár évkönyveit. Családom utolsó sarjadékát +akarom eljegyzeni nemzetünk legderekabb fiával. Ki legyen az, ki e +czímet bátor elfogadni? azt itéljétek meg ti magatok. + +E szóknál tenyerébe csattantott háromszor a Mirza, a virág koszoruk egy +harmadik ajtóról vonultak félre s az összegyültek előtt állott – az +arany álarcz… + +A meglepetés hangja hallatszott minden ajkról. + +Ki ne ismerné őt? ki ne látta volna őt véletlenül, hivatlanul +megjelenni, valahányszor nagy veszély fenyegette ügyeiket? ki ne látta +volna őt bátran harczolni éjszakai támadások alatt? Ki ne tudná, hogy a +legcsodásabb vállalatokat ő vezette mindig, soha rajta nem vesztett, +soha társait veszélybe nem vitte és rendesen oly véletlenül tűnt el, +mint megjelent. + +De a csodálkozásnak méltó helye volt itt: eddig mindenki a Mirzát vélte +ez álarcz alatt sejthetni, s csak most emlékezék vissza azon délczeg, +telt termetre, mely a Mirza csontos testalkotával alig volt +összeegyeztethető. + +– Elismeritek-e, kérdé Mirza Kobul, hogy ő nemzetünk legderekabb hőse? + +Mindnyájan keblükre tették kezeiket és meghajták magukat válaszul az +arany álarczos előtt. + +Ekkor unokájához fordult Mirza Kobul s gyöngéd szeretettel kérdé tőle. + +– És te ismered-e, hogy ő nemzetünk legdélczegebb, legszeretetreméltóbb +fia? + +Szendereli hallgatott, nem felelt; de a mig ő hallgatott, egyszerre a +kis énekes madár elkezdé szárnyait rázogatni, fejét forgatni jobbra +balra, s mintha ő akarna urnője helyett felelni, énekelni kezde, vígan +csattogva, repesve. + +Mirza Kobul inte az arany álarczosnak, hogy nyujtsa kezét Szenderelinek. + +Az álarczos kinyujtá jobbját és azon a kezén csak négy ujj volt, a +legkisebb hiányzott. + +Szendereli méltán bámult maga elé s alig látszott valamit tudni arról, a +mi körüle történik. + +De e kis énekes madár elszállt a leány válláról s mindenki bámulatára +oda repült a lovag kinyujtott kezére, egyik ujjról a másikra szökve s +szökdelései közt víg fecsegéssel tekintgetve reá vissza, mintha kérdené, +hát az ötödik ujj hová lett? + +Ekkor lassan leemelé képéről az álarczot a rejtélyes alak s azon +pillanatban az egész terem egy név kiáltásától rendült meg: + +„Miriám!“ + +Valóban ő volt az. Az annyira gyülölt, annyira szeretett ifju, kiről azt +mondták, hogy áruló, kit szájával szidalmazott minden tatár, mig +szivével menteni törekedett. + +Nehány elkeserült férfi az első indulatra handzsárt rántott s a gyülölt +alaknak rohant, a midőn Szendereli felocsúdva kábulatából, gyorsan +odaveté magát az ifju keblére s gyönge testével készült őt +megvédelmezni; mig a Mirza nyájas komolysággal csillapitá le a +dühöngőket. + +– Ő az én legkedvesebb hősöm. + +– Nem árult-e el mindnyájunkat ellenségeinknek? + +– A mit tett, parancsomra tevé; felelt a Mirza. A mit kimondott, +akaratommal mondta ki. Hogy pedig én miért ismertettem meg magamat +ellenségeinkkel? azt azért tevém, mert elég erősnek érzem magamat velük +megküzdhetni s üdvözlöm az órát, melyben völgyeinkbe alászálltak, hogy +soha el ne távozzanak innen! + +Azzal megszoritá az ifju kezét, ki zokogó kedvesét tartá keblén, a +tulboldog, az örömében felviduló Szenderelit s kivezetve őt palotája +erkélyére, bemutatá az egybegyült harczosoknak, mint ezentuli vezérüket +az oroszok elleni harczban. + +Alabin odalenn hallhatá a víg kürtriadalt, mely a sziklatetőkről +aláhangzott; hát még ha azon áldomásokat hallotta volna, miket a víg +menyegzői lakomában a legboldogabb pár örömére ittak s a +legszerencsétlenebb orosz vezér veszedelmére! Hátha még azokat az édes +suttogásokat hallhatta volna, miket a tauriai föld legszebb leánya +váltott örömittas vőlegényével! hátha még azokat a titkos beszédeket +hallhatta volna, miket a tatár főnökök egymás között tettek elleneik +megrontására Miriámmal! + +A míg a hold fenn az égen, addig az ifju vőlegény menyasszonyáé leend és +a mennyországé, a mint az lemenend, a csatáké és öldöklésé. + +Odalenn pedig Marzia városban épen akkor vitték a hősileg elhullott +bajnok Miriám holttestét a sírba nagy katonai díszelgéssel; a ki pedig +nem volt egyéb, mint egy szegény elesett orosz katona, kit amaz éjjel +Miriám köntösébe öltöztettek. + +Hisz az a kitünő köntös épen azért volt rajta, hogy Dzsula harczosai rá +ismerjenek róla és rá ne lőjjenek. + + +X. SZÁMADÁS. + +Miriám a boldog rózsaágyán szendergett. Arcza kedvese selyemfürteivel +betakarva, szemei annak ajkától lezárva; lelkeik egymással enyelegtek +álmaikban. + +Ekkor koczogtatnak ajtaján, a boldog vőlegény felébred, észrevétlenül +kivonja karját szép menyasszonya feje alól s kilép az ajtón. A másik +terem sötét, nem lát senkit, de hallja a suttogásokból, hogy sokan +vannak jelen, s hálószobájának ajtaja azonnal bezáródik, a mint kilépett +rajta. + +– Miriám! szolitá meg egy hang a sötétben. Engedtük, hogy örülj a +szerelemnek és légy boldog estétől éjfélig; most ugy figyelj szavainkra, +hogy Krimia vezéri széke előtt állsz, az elnyomott, a meggyalázott +Krimia utolsó szabad földének utolsó bajnokai előtt. Ez a ház nem csupán +Mirza Kobul háza, ez a tatár nemzeté s a ki azt elárulja, nem magát +árulja el, hanem bennünket is és birája annak a nemzet. Elismered-e +nemzetnek elszegényült, elzüllött fajodat? + +– Meghajtom magamat előttetek, válaszolt Miriám. + +– Mi feltétlen hűséget esküdtünk a Mirzának, folytatá a hang, de ő is +hűséget, okosságot esküdött nekünk veled együtt. Hű és okos voltál-e +mindig? + +– Hű és okos voltam. + +– Mered bizonyságait adni ennek? + +– Életem rajta. + +– Tehát felelj: miért fedezted föl az oroszok előtt erős rejtekünket? + +– Hogy kényszerítsem őket a harczot velünk megkezdeni. + +– Te adtad a tervet nekik, mint csalják ki seregünk egy részét e +rejtekből? + +– De én voltam az arany álarczos, ki Kuvánt értesitém a veszély felől, +ki a parancsot számára megszereztem s a visszatérésre utat nyitottam. + +– Te foglalád el a malomerődöt éjjel ravaszul rohanva meg azt. + +– De én vettetém azt a légbe elfoglalóikkal együtt, elforditva a csak +általam ismert villanytelep billentyűjét az alaguti üldözés alatt. + +– Feleltél. Midőn mindenki árulónak kiáltott, Mirza Kobul megparancsolá +nekünk, hogy személyed sérthetetlen, és sem orozva, sem csatában téged +bántani nem szabad. Szót fogadtunk. E parancs nélkül nem éltél volna +tavasztól őszig; midőn rád lőttek is, készakarva lovadat lőtték meg; a +Mirza parancsolta, hogy ellenfeleinket megerősitse hozzád való +bizalmukban. Ámde felelj most arra, a mi legnagyobb, legsulyosabb +kérdés: te ismered a Mirzával messzelátó terveinket. Nem czéltalan +lázongásért, nem rablás, hetyke vitézkedés végett keresők mi magunknak e +rejtek helyet; hanem azért, hogy itt e folton fenntartsuk nemzetünk +életének csiráit addig, a míg eljön az idő, melyben ismét nagy +terebélyes pálma lehet abból. Felelj, miért kezdtétek most e harczot? +Miért állitottatok ki bennünket a sorompókba? Mert ha esztelen dicsvágy +vezette elméteket, akkor árulást követtetek el nem rajtunk, hanem a +jövendőn. + +– Azt mondád, felelt Miriám, e helyen kellett fenntartanunk nemzetünk +életét, a mig eljön az idő, melyben régi hatalmunk visszavívására ujra +előkereshetjük a megrozsdásodott fegyvereket. Im halljátok tehát: a várt +idő eljött! Egész Európa hatalmas népei kardot vontak az orosz hódító +ellen, s ez órában hatvanezer angol és frank vitéz vitorlázik a fekete +tengeren keresztül Krim partjai felé, ellenfeleinket megtörni e földön; +s nem telik egy holdforgás bele, hogy meghallandják ágyuik dörgését az +átkos Akthiár falai. Azért itt az idő, melyben mi is kirántsuk +kardjainkat s halált kiáltsunk a moszkók fejére. + +Egy névtelen örömriadal, egy őrülettel határos kiáltás zendült meg e +szavaira Miriámnak. + +– Allah akbár! Allah kérim! hangzott a kéjtől reszkető ajkakról, mely +közé egy magányos „Alleloa!“ is vegyült: ez az örmény szava lehetett. + +A férfiak odarohantak Miriámhoz, összecsókolták orczáját, kezeit, +köntösi szegélyét, s a szónokló férfi kezét fejére téve rebegé: + +– Légy áldott és légy boldog. + +Azután elcsendesült minden, a hálószoba ajtaja ujra megnyilt Miriám háta +mögött, s ő visszalépett rajta. Szép nesztelenül odahajolt álmodó +menyasszonya fölé s egy halk csókot nyomott halványpiros arczára. A +szerelmes hölgy félálomban erősen szoritá férjét pihegő keblére s +izgatott hangon suttogá: + +– Milyen jó, hogy itt vagy. Azt álmodtam, hogy felkeltél innen, kiléptél +egy sötét szobába, a hol semmit sem lehett látni. Előtted álltak +férfiak, kik kérdezősködtek tőled. Hátad mögött állt két bakó, fejed +fölött emelt pallosokkal kezeikben; ha egy hamis feleletet adtál volna, +leütötték volna fejedet. + +Miriám megcsókolta a kedves álmodó ajkát: + +– Miért álmodol te ily borzalmakat, én szelid szerelmem? Nem voltam én +tőled távol, nem akart engemet bántani senki. Álmodjál te virágnyilásról +és galambnevetésről. + +– Pedig oly eleven hallottam valami kiáltozást. + +– Az imámok éneke volt az, kedvesem. Hallod, most is hangzik. Hajnalra +fordul az idő. A hajnal a szerelem órája, álmodjál szerelemről s ébredj +szerelemre én lelkem gyönyörűsége. + +A boldog ifju csókokba fullasztá szép arája sötét aggodalmát. + +Künn a karcsu mecset tornyában pedig hirdeté az imám vonatott énekkel: +hogy egy az isten és az Allah, nagy és hatalmas Isten! + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +A hogy Miriám a kész tervet Karvajoff kezébe adá, ugy vevé annak hasznát +a főparancsnok. Egy álláspontot sem kellett változtatni rajta. + +A völgy mélységét elfoglalva, tökéletesen körül lehetett zárni a +sziklatömeg homlokzatát, melynek hátrésze hozzájárulhatlan volt ugyan, +de épen azért az ostromlottaknak sem nyujthatott menedéket. A +mélységeken át a sziklatetőre szorult tatárok meg nem menekülhettek. + +Karvajoffnak egy valóban nagyszerü terve támadt. + +A helyett, hogy seregeit egy kétséges sikerü ostromra vezesse, elkezdett +egy hosszu alagutat a szikla alá furatni, azt elláttatá oldalkamarákkal. + +E kamarákat szándékozott lőporral megtölteni s több ezer mázsányi lőpor +egyszerrei fellobbanásával az egész tömör sziklát egyszerre +szétrepeszteni. + +Az eszme ördögien szép volt, egy lélek sem fog a tatárok közül +megmenekülhetni, s ha mind valamennyien a csodák mesés hősei volnának, +és ha ezer ágyu őrzené sánczaikat, még sem szabadulhatna meg közülök +senki; egy veszni induló vulkánra van épitve váruk. + +A tatárok tudhaták e munkálatokat, de nem volt módjukban megakadályozni. + +Az első héten lebocsátott Mirza Kobul egy fogoly oroszt Karvajoffhoz, ki +által felszólitá alkudozásokra. + +Föltételei elég fenhéjázók és büszkék voltak. + +Azt kivánta, hogy ő és társai mind mehessenek szabadon az ostromlott +helyből Stambulba, kincseiket és fegyvereiket magukkal vihetvén. + +Karvajoff természetesen gúnyos megvetéssel utasitá vissza e kérelmet. + +Második héten ujra felszólitá a Mirza békülésre. Most már csak puszta +életkegyelmet kért maga és társai számára. + +Karvajoff azt izente vissza, hogy adja meg magát életre halálra. + +Ismét elmult egy hét, az oroszok mindig beljebb hatoltak a sziklába az +alaguttal, a Mirza egyre izengetett ki; csak magát, csak családját +akarta már megszabaditani; legvégül már csak azt kérte a tábornoktól, +hogy legalább unokáját engedje megszabadulni, az ártatlan Szenderelit. + +A tábornok egy perczig sem tétovázott. Senki sem szabadul meg onnan, még +az ártatlan leány sem; vesszen az is a többivel. Pedig ez a leány a +tulajdon gyermeke volt. + +Ekkor aztán azt izente neki vissza a Mirza, hogy vigyázzon tehát magára +a tábornok, és hadseregeire; mert a következő éjjel meg fogják őt +rohanni a tatárok saját táborában s a milyen fegyverrel ő vívott +ellenük, olyan fegyverrel sújtanak ők vissza, s a mint ő nem irgalmazott +a szelid gyermeknek sem, ugy nem fognak ők irgalmazni senkinek s +betöltik az orosz sereg jajkiáltásával a mezrei völgyet, s jól tartják a +környék minden fenevadait a moszkó vitézek véres hulláival. + +Karvajoff ostoba kérkedésnek vette a választ, s nem sokat ügyelt rá. + +Megdöbbenté azonban egy körülmény: a khámok utódának ez izenete után, +valahány tatár család volt Marziában, mind összeszedte sátorfáit s +kihurczolkodott az erdőkbe; nem mertek többé a városban maradni. + +A tábornok még sem hitte, hogy valamitől félnie lehessen. Csapatjai +mindenütt csatakészen álltak az árkokban, melyek szokatlanul ki voltak +száradva ez időben, a hegyi utak szoros átjárásai mindenütt ágyukkal +voltak elzárva, szilárd torlaszok választák el a várost a mezrei +sziklától, melyek mögött éber lánczolatban volt felállitva a dzsidás +lovasság; ember keresztül nem törhet ennyi ellentálló erőn! + +Ember nem! De hátha emberinél hatalmasabb erők szállnak le a harczba? + +Mindenki kétségbeesett harczra volt készen. + +A tatárok ismerve a végveszélyt, mely őket fenyegette, jobbnak tarthaták +kirohanni s karddal kezükben esni el, mint az összeomló sziklák közé +temetkezni védhetlenül. Ez a kétségbeesett tusa bizonyosan sok vérbe fog +kerülni, de végtére is csak az ő vérük lesz az, mely hamarább elfogy. + +Ebből a sziklazsákból még egyenlő erővel is lehetetlen volna magukat +keresztülvágniok, az egész uton a völgy torkolatig több mint husz +ágyutelepet kellene elfoglalniok s odaérve vagy a veszélyes +sziklaoldalon egyenkint végig haladniok, vagy rohammal vágtatniok a +hídnak. Hisz ez mind merő lehetetlenség. Ha Karvajoffnak egyéb hadserege +nem volna, mint tüzérjei, még akkor sem menekülhetnének meg a tatárok. + +Vagy talán a mély árkokban akarnak előjönni? El vannak azok is foglalva +az orosz gyalogságtól, gátok vannak emelve levágott fákból, miknek +kifelé forditott gallyai közül a czéllövészek bizton ellövöldözhetik +elleneiket. + +Maga Karvajoff a lovassággal az erdők között áll, honnan minden oldalra +fordulhat nem remélt veszély idején. + +Ez éjjel épen holdtölte volt, az éji rohamra kedvezőtlen idő a +tatároknak: az egész vidék olyan fényben úszott, mint déli nappal; egy +futó őzet meg lehete látni az erdőben. + +Ekkor a mezrevári sziklatetőn egymás után három röppentyűt bocsátottak +fel a légbe, s hármas kürtszó hallatszott hosszasan vontatva az éjben. + +A jó emberek még be is jelentik, hogy mikor kezdik a rohamot. + +A mint a harmadik röppentyű elpattant, Karvajoff tábornok és lovasai +valami távoli morajt kezdtek hallani, valami olyszerű zúgó dübörgést, +mintha óriási ménlovak s érczszekerek rohannának vashidakon keresztül, s +azon pillanatban ijesztő orditás hangzott fel a hegyárkokból, hol az +orosz gyalogság volt elrejtve. Elébb csak a malomerőd előtt, majd a +mezrei rom alatt, és az alagutnál, azután mindenütt egyszerre; és e +vészkiáltás oly általános volt, mintha valamennyi katonáját egyszerre +gyilkolnák ottan, és oly rövid, hogy egy perczben tartott egy helyen, +már a másikban husz ölnyire kezdődött ujra. + +A tábornok nem birta elképzelni, mi történik ottan, mi történik +köröskörül mindenütt, a zavart jajgatást csak egy folytonos ijesztő +mennydörgés multa felül, mely siketítő zajjal tört alá a hegyek közül. + +Nehány pillanat mulva látta, mint futnak el tüzérei a kiszegzett +ágyuktól, a nélkül, hogy egy lövést tennének, mint nyargalnak legbátrabb +tisztjei álláspontjaikról megeresztett kantárral, hogy intenek a +segítségükre jövőknek, hogy térjenek vissza és ne közelítsenek. + +Mi történik itt? + +Minő pokoli munkát végzett Mirza Kobul? + +Hetek óta mindig magasabbra emelt erős gátakkal zárta el a hegyi +folyamot, s most egyszerre elszakíttatá e gátakat, s mintha a tenger +szakadt volna a völgyre alá, őt percz alatt az egész lapály viz alá volt +merítve. + +Mit használt a seregek száma, mit az ágyuk és tűzaknák az ostromlóknak? +Imádkozásra is rövid volt az idő, nem hogy menekülésre. + +Mint a Faraó seregeit elnyelő hullám, jött sebesen a harsogó vizár, +egyszerre betöltve hat ölnyi mély medrét, melynek száraz fenekén +fegyverrel kezükben álltak a megrémült csapatok. Egy perczig futottak, a +harmadik perczben ragadta őket magukkal a hullám, összehabarva véres +csontjaikat széttépett faderekakkal, s odahengerített szikladarabokkal. + +Ah a vizár szilaj vad paripa, egy perczben hátára kapja lovagját, +másikban összegázolja, fehér tajtéksörényébe hiába kapkod a haldokló +keze. + +A vizroham mindig óriásabb mértékben kezde nőni; a hegykanyarulatnál, +hol medre megszűkült, visszatorlott s akkor öt percz alatt öles +magasságnyi árral borítá a magasabb helyeket, tulhágott partjain, elönté +a várost s odahordá Karvajoff lábai elé, holt összetört vitézeit, kik az +iszapos vizforgókban, mint kúszált szemét kavarogtak alá s fel. + +Viz alá merült a lőpor, a szekereket, mint gyermekek papiros játékait +vagdalta a sziklákhoz a vizár. Itt-ott egy menekvő lovas látszott, kivel +jó paripája úszott ki a vizből; egyszer aztán valami sziklagödörnél +forgót támasztott a viz s elnyelt lovagot és paripát. + +Karvajoff nem tudott szólni, nem tudott sírni, nem tudott egy pisztolyt +kihuzni, és azzal főbelőni magát. Nem volt eszmélete, nem volt gondolata +e perczek alatt. + +Törzstisztei végre figyelmeztették, hogy siessen magát megmenteni; +mintha nem is hallotta volna a szót. Vagy tán hallotta azt, de oly +rettenetesnek tartá azt, hogy nem bírta lelkébe fogadni. Ő meneküljön a +mezrevári csikósok elől, kiknek könyörgését megveté, kiket kigunyolt, +kiket a halálnak áldozott. És most ő meneküljön előlök! Inkább a +csatában veszszen el! + +De itt nincsen csata. Itt csak egy ellenség harczol, és az nagy ur, az +nem ád győzelmet senkinek maga felett. Nem is alkuszik, nem ir +békepontokat. A hab már a paripák szügyét éri; az emberi akarat még +daczolna, de az állat érzi Isten közellétét s félve, horkolva ágaskodik +és fordul vissza lovagjával. Karvajoff akarata ellenére kénytelen +elhagyni a mezrevári völgyet s a magaslatokra vonulni. + +Az ostromra, a megszállásra gondolni sem lehetett többé; a Mirza nem +közönséges ember, a mirza egy daemon, ki nem csak fegyverrel kezében +harczol, hanem elemekkel is; tüz, viz és föld az ő szövetségesei e +helyen. + +Amaz önmegalázó alkudozás, a színlett kétségbeesés véghatározata, mind +csak arra való volt nála, hogy ellenfeleit jobban tőreibe csalja. + +Hogy szól a zene és a diadalének a mezrevári fokról, midőn Karvajoff +tábora töredékei futva hagyják el a völgyet! + +Az oroszok távozó csapatjai csak hajnalra érték el a hegy bejáratait, +mert a hidat elszaggatá az ár, s a hosszabb utra kellett kerülniök. +Egész éjjel tartott a rohanó vizár zúgása a völgy mélyében, reggel felé +kezdett el csak csillapodni, elhallgatni. + +A mint Karvajoff a sikra kiért, épen akkor jött fel a nap. Borzasztó kép +volt az, melyre sugárait veté. Az egész síkság a folyam mentében roppant +kövekkel beterítve, miket az erőszakos ár mérföldeken át hengergetve oly +gömbölyűre csiszolt, mintha esztergából kerültek volna ki; a +felhalmazott kő és iszap között jó vitézek és paripák megcsonkított +hullái, egymásra torlasztva, és szétszórva a síkon. + +A tábornoknak ott kellett a hullákon átléptetni paripáival s a mint +végig ment rajtok, kicsordult a köny szeméből. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Karvajoff Szimferopolba érve serege maradványaival, értesült Menczikoff +herczeg vesztesége felől az Alma alatt. + +Az a szerencse volt rá nézve ebben, hogy félrevonta róla a figyelmet. A +szövetséges hadsereg támadása háttérbe szoritá a meséket Mirza Kobul +felől. + +Szebasztopolban megolvasták Karvajoff jelentését vesztett csatája felől +s vállat vonitottak rá. A kormányzó azt az észrevételt tette reá, hogy +az érdemes tábornok egygyel szaporitotta az ezeregy éjszaka meséit. Itt +is, mint azokban, tulvilági tündérek jönnek a választott herczegek +védelmére, kik lehelletükkel seprik el a hadseregeket. + +Ennél jobb mesét is gondolhatott volna ki a tábornok. + +Mint Alabin féltitokban kibeszélte, Karvajoff rosz élelmezés miatt +vesztette el serege két harmadát, a többi mind költemény. + +Ez volt a leghihetőbb magyarázat s vizsgálatra már nem maradt idő, mert +a szövetséges hadsereg Szebasztopol előtt áll. + +Karvajoff végképen kiesett a kegyelemből. + +Az inkermani ütközet előtt csak azért folyamodott, hogy mint önkénytes, +mint közvitéz harczolhasson az orosz sereg között. Ezt nem lehetett tőle +megtagadni. De hadosztályt nem bíztak rá többet, még csak egy káplár +allját sem. + +Abban az ütközetben ugy harczolt a tábornok, mint illik derék +közvitézhez. Tizenkét sebet kapott, mind dicsőséges szuronydöfést, ugy +esett el. + +Halála használt annyit az orosz nemzetnek, hogy a vesztett ütközet bünét +reá lehetett róni. Azt mondták, hogy ő volt az oka az oroszok +veszteségének. + +A moszkóknál ez a fizetés. Az élve maradók a halottakra róják hibáikat; +a szilisztriai kudarcz gyalázatát is egy hősileg elesett tábornok +sírjára tették emlékkő gyanánt. + +Karvajoff helyét Alabin nyerte el. Még sokra viheti dolgát. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Midőn a szövetségesek Eupatoriát erősiteni kezdték, egy dandár tatár +lovasság csatlakozott hozzájuk, egy ifju s egy öreg főnöktől vezetve, +kik csodákat beszéltek az oroszok ellen viselt harczaikról. + +A komoly angol urak hitetlen arczczal hallgaták e tüneményes dolgokat; +néha egyet mordultak félrefordított arczczal: humbug! A laestrigonok +földén született férfiak beszédét váltogatva kell hinni. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +A jámbor tatárok azonban harczolni fognak, a mig erejökbe telik: nem +nagy jóstehetség kell hozzá kitalálni, hányan maradnak meg közülök a +harcz végén? El fognak hullani erre arra. Senki sem törődik ő velök. + +A jövendő majd megmutatja, van-e még számukra élet a világon? + +Tán ki fognak pusztulni egészen a kis paradicsomból, melyet ők +természetalkotta várnak (Krim) neveztek el, s akkor mint egy elszigetelt +sírhalom álland, a világ minden fajaitól őrzött félszigeten, a mezrevári +magány, mint olyan sírhalom, melyből olykor előjönnek a halottak: +idegen, ismeretlen alakok, kiknek nyelvét, baját, szomoruságát nem érti +senki. + +Talán még azután is örülni fognak azon a kis helyen: talán még azután is +fognak uralkodásról álmodni: – talán még azután is büszkén fogják +mondani egymás közt, hogy az a föld még az ő nemzetük földe, melyet +hóditó meg nem tapodott, melynek még Tatárország a neve – egyik +bükkfától a másikig?… s a csikósok, a gulyások fogják egymást Mirzának, +Khámnak, Kalga-szultánnak nevezni, a miről senkinek másnak nem szükség +tudni semmit… + + + + +A BASI-BOZUK. + +Boldog Biledulgherid pálmaszilva fái alatt heverészett Khaleb Rizlán, a +hires heverő. + +Azért nevezték hires heverőnek, mert hét számra el tudott feküdni a jó +puha homokban, feje alá téve vizes tömlőjét s addig fel nem kelt onnan, +a mig abban tartott. + +Bevette magát egy csoport pálmaszilva árnyéka alá: a szilvapálma áldott +egy fa, rajta terem az egész lakosság esztendei eledele, kenyere, +gyümölcse, vaja és méze. Hanem azért Khaleb Rizlán restelt felállni +helyéből, vagy egy kicsinyt odább csuszni, hogy az áldott gyümölcsök +közül, mik tőle távolabb heverésztek, egyet felemeljen, hanem ha +odaesett épen a helyébe a fáról, s megüté őt, jelentvén: „ime Khaleb +Rizlán, fogjál és egyél“, más különben ott éhezett a derék férfiu a +bőségnek közepette s még azt is megvárta, hogy elmuljék egy egész nap, +miután utolsó csepp vizét kiitta, s egész éjszaka nem tudván aludni a +szomjuság miatt, nem hogy vizért ment volna a forrásra, hanem reggelig +imádkozott, hogy tegyen a próféta érte csudát s töltesse meg az ő +angyalaival azt az üres tömlőt azzal a tejédességü nedvvel, a mi a +Tubafa szent gyökereiből folyik. Csak akkor kelt fel azután, mikor +látta, hogy valójában a próféta angyalai most más dolgokkal vannak +elfoglalva. + +Csupán azt a különbséget tartotta meg, hogy nappal hason feküdt, állát +két tenyerébe téve, s bámulá az Isten-alkotta porszemeket, mily +csudálatosak azok és milyen egyformák; oh boldog választott népei +Allahnak, kik azon földön laknak, melyen minden porszem +nyolczszegeletűre van faragva és szemenkint ragyog, mint a kristály. +Éjszaka pedig megfordult és hanyatt feküdt s gyönyörködék a +csillagokban, melyek nem oly restek, mint ő, mert egy éjszaka beutazzák +az egész világot, egyik végétől a másikig. + +Hanem Allah nagy és hatalmas. Van neki szüksége olyan lényekre, melyek +sebesen repülnek, és viszont másokra, melyek veszteg nyugszanak, és +mindketten az ő nevét dicsérik. Khaleb Rizlán számitotta magát ez +utóbbiak közé. + +Egy napon jöttek hozzá ismerői, és mondák neki: „Khaleb Rizlán, +feleséged haldoklik, téged ohajtana még egyszer látni.“ + +Rizlán meg sem mozditá állát tenyeréről. + +– Mondjátok meg neki, hogy ha igaz hűséges nő volt, meg fog látni a +paradicsomban, a hol mind a ketten olyan fiatalok leszünk ismét, mint +voltunk menyegzőnk napján; mi szükség neki engem addig látni? + +Másnap ismét eljöttek hozzá ismerői és mondták: + +– Khaleb Rizlán, feleséged meghalt, el is temettük, ki itatja már most +meg a tevédet? + +– Bocsássátok el köteléről, felelt Rizlán, majd föltalálja ő a forrást +magának s ha igaz állat, visszatalál ismét jászolához; ha pedig nem igaz +állat, akkor minek vesződjem én a háladatlannal? + +Harmadnap megint uj hirrel jöttek a szomszédok a heverőhöz. + +– Meghalt az egyiptomi alkirály, nagy fényes temetése lesz, pénzt fognak +a szegény emberek közé szórni, nem jösz-e oda el velünk? + +Khaleb Rizlán elébb kinyujtózta magát, azután megigérte, hogy majd +imádkozik az alkirály lelkéért, hogy könnyü legyen az, midőn az alsiráth +hidján átcsuszamlik; de helyéből meg nem mozdul érte. + +Negyed nap azt mondák Khaleb Rizlának a szomszédok: + +– Kelj gyorsan Khaleb, jön a Szamum, az irtózatos vihar. Minden állat +menekül a pusztáról, jaj annak, a kit kivül talál. Siess hajlék alá. + +Khaleb egy kissé gondolkozott, azután megnyugtatá őket. + +– Majd a fejemre teritem szőnyegemet s arczom elrejtem a homokba, nem +esik bennem semmi kár. + +Két napig azután nem beszéltek hozzá a szomszédok, de beszélt az +irtózatos vihar, mely égető homokkal besírolta egészen. Khalebnek nagy +ürügye volt rá, hogy meg ne mozduljon két napig. + +Még tán heted nap is ott aludt volna abban a csendes sírban, ha oda nem +jönnek hozzá a szomszédok s a hol a domborulásról látták, hogy ott +fekszik, el nem kezdenek beszélni hozzá. + +– Élsz-e még Khaleb Rizlán, te hétszer heverő, te föld rozsdája te; mert +ha még élsz és meg nem haltál, kelj föl és rázkódjál meg! jönnek a +hitetlenek Sztambul ellen, le akarják verni a félholdat a +mecsetek-tetejéről!… + +… De hátha valóban halva lett volna Rizlán valóságos sírban, nem ugrott +volna-e fel ezekre a szókra? nem rántotta volna-e ki handzsárját, s nem +rohant volna-e neki minden élő lénynek, a kit elől utól talál, +veszedelmesen szabdalva maga körül fegyverével? + +A szomszédoknak munkába került megértetni vele, hogy a hitetlen ellenség +sem a levegőben nincsen, sem azokban a fákban, miknek Khaleb Rizlán neki +rohant, hanem vagyon háromszáz tevejárta mérföldre attól a szilvástól, +melyben ők most beszélgetnek. + +– Tehát menni kell ellene rögtön, menni kell éjjel és nappal, a mig csak +oda nem érünk, a kinek lova van: lóháton, a kinek nincs: gyalog sorban. +Én is megyek gyalog, viszem magam a zászlót. + +Régi, kopott, szakadozott, kopjás zászlók voltak lerakva a mecsetben, +miket a muzulmánok még a mameluk lázadás óta rejtegettek ottan, azokat +előhozták a buzgó harczosok, jutott belőlük egy Khaleb Rizlánnak is, azt +ő azután le sem tette a kezéből három napig, hanem nyargalt vele egyik +falutól a másikig, fellármázott minden lelket, kifogta a lovakat az +ekéből, felültette rájuk a fegyverfogható embereket, segitett köszörülni +kést, kardot minden embernek, s a piacz közepén, a bazárok előtt +beszélt, lármázott, mint egy őrült, kinek az esze megtetszett a +prófétának, hogy elvegye tőle; belerekedt, de bele nem fáradt a +lázadásba, mig egy nagy zagyva csoportot össze nem terelt maga körül, +kik vetekedtek a dühben és elkeseredésben s azokat vitte magával +Sztambul felé, vitte arra a nagy utra, melyet lóháton és könnyü szerrel +is egy hónapig tart megjárni, hát még gyalog és nehéz fegyverzettel. + +A dühöngő csoport faluról falura növekedett; vén, elaggott férfiak, kik +fehér szakállukat öveikbe köték, ballagtak karcsu gyermekek mellett, +kiknek karja még alig birta emelni a kardot; egy-egy merész apa puskája +végére akasztotta a gyékényszatyrot, melyben kis gyermeke aludt, hadd +tanulja meg az is jó korán minő hangja van az ágyúnak; izmos meztelen +karu földészek, öszvérhajcsárok lóggatták meztelen lábaikat kétfelé +öszvéreikről, szurtos dervisek lóstattak a felvert porban, hosszu +kantusaik végét karjaikra vetve; kik közt fényes, czafrangos lovagok +ügettek nemes arab paripákon jó egyetértésben. A mindenféle alakú +ruházat keverékét segíté tarkítani a soknemű fegyverzet: itt szuronyos +puskák, kovás sárkányokkal: jó eszközök ütni – régi idők, keresztes +háborúk emlékei, hosszunyelű dárdák csüngő czafrangokkal, sarló alakú +kardok, jó széles handzsárok az övön keresztülszurva, gerezdes +buzogányok és kétélű balták; némelyik annyi fegyvert visz magával, +mintha ellenségeinek is akarna juttatni belőlük; más meg egyszerűbbnek +találta egy nagy szeget keresztülütni egy furkós boton, vagy egy jó öreg +kést dugni az övébe, ugy menni a harczba. + +E vihargyűjtötte csoport között üget erősen Khaleb Rizlán, termete alig +öt láb magas, ruházatja azt is kevés elfedezni, valamelyik darabjából +öltönyének nyilván turbánt csinált, mert az meg több az elégnél. + +Hanem azért e legkisebb férfiú vállai emelik a zászlót; ez a sovány, +vézna alak szinte összetörni látszik a nagy sulyos lobogó terhe alatt, +melyet nyilván nagyobb férfi markába szabtak. De nem kell őt félteni. A +vékony, sovány termet óriások erejével bír most s a világ minden +kincseért oda nem adná másnak csak egy órára is azt a nehéz zászlót; +ölébe veszi, mikor ebédel; – pedig nem sokból áll az, egy zsák +pálmaszilva egész úti készülete; – s maga mellé fekteti, mikor aludni +megy. + +Husz napig utazott a harczos tömkeleg; az első tíz napon folyvást nőtt a +száma, a másik tíz napon pedig hasonló arányban apadt; betegen +nyomorultul elmaradozott itt-amott, egyesével, párosával a lelkesült +népnek fele, ott az utfélen elvánszorgott, elhalt, a többiek mentek +odább. + +Huszad napra megérkezének Sztambulba. Khaleb Rizlán arcza ragyogott az +örömtől, midőn nehéz zászlója alatt a padisáhok szent városát érinték +lábai. Levetette volna saruit e szent helyen, ha azok még az úton le nem +szakadtak volna lábairól; de megcsókolá azt százszor, arczczal levetve +magát a földre, melyet a gonosz gyaurok még akkor nem macadamizáltak. + +De hát mi ő neki Sztambul, és mi ő Sztambulnak, hogy ugy örül annak +láthatásán? Talán ezek a paloták ő reá várnak? talán nagy hivatalra +idéztetett ide, vagy szerencséjét keresni jött bele? + +Nincs ő neki semmije Sztambulban, nincs ő neki joga egyébhez, mint a +próféta zöld zászlajához, annak a csókjához, annak a láthatásához; ezt +kivánja ő és egyebet semmit. + +És a többiek is, a kik vele jöttek, nem kivánnak egyebet. + +Mikor a próféta zászlaját kitűzik a szerály kapuja fölé, bármely +részében legyen a világnak az igazi muzulmán, odasereglik hozzá, s megy +utána, a hova az vezeti, és meghal és boldog. + +A szent hit harczosai megismerték a világhirű szerályt aranyos +kúpfödeleiről s oda tartottak hozzá. Ott leültek a khorkhori szökőkút +előtt, megmosva arczaikat abban s várták a Mir Aálem megjelenését pihent +lélekkel. + +Sokáig várhattak, mig valaki hozzájuk szólt: s nagy fejcsóválgatva +nézték, mint járnak a tisztátalan gyaurok a szerály kapuin ki s be, a +honnan ők ki vannak zárva. + +Ekkor egy csomó softi elegyedett közzéjük; fiatal alkorán tudósok, kik +egyenkint összeölelgették a derék harczosokat s tudatták velük, hogy itt +hiába várnak; senki sem fog velük beszélni, hanem ők majd elvezetik +valamennyit a harczok miniszteréhez, azzal beszéljenek rendén. + +A csoport felkerekedett s ment a harczok miniszteréhez. + +Ez a hiteszegett férfiu épen akkor a boritalban gyönyörködött, nem is +szokott napjában négyszer mosdani, sem a mecsetekbe nem jár; minél fogva +nem lehet csodálkozni, ha Khaleb Rizlánnak és a többi egybekavarodott +hadfiaknak azt felelte, hogy a próféta zászlaját ezuttal látni nem +fogják, mert most nem arról van a szó, hogy minden keresztyént, a kit +elől utól találnak, meg kell ölni; hanem ha olyan nagy kedvük van +verekedni, épen most indul egy csapat fegyveres férfi a Duna mellékére +Omér basához, az majd megmondja, hogy kit üssenek? + +A jámbor harczosokat azután körül sem hagyták többet nézni Sztambulban, +hanem két zászlóalj rendes, sarkonforgó redif közé zárva, elszállíták +Viddinig, még csak el sem széledhettek tetszésük szerint az uton. + +Odaérkezve Viddinbe, bemutaták őket a musirnak, a ki épen akkor rosz +kedvében volt. + +Enni valót kért hadserege számára s a helyett kenyérfogyasztókat kapott. + +Hidegen, haragosan kérdezé a mindenütt előretolakodó Khaleb Rizlántól. + +– Honnan jöttök? + +– Kiki a maga tűzhelye mellől: felelt Rizlán büszke szóval. Onnan jövünk +mindnyájan, a hol jó dolgunk volt, és boldogságban éltünk, onnan jöttünk +ide. + +– No hát kár volt ott nem maradnotok, mert itt semmi szükség reátok. + +– Köszöntünk musír: mi nem jöttünk ide rizskásádat fogyasztani, ne is +félj meztelen tagjainkra nézni, nem kérünk tőled ruházatot; mi csak +ellenségért jöttünk, s ha engeded, ha nem engeded, verekedni fogunk a +moszkókkal. + +A musir vállat vonított s azt mondá hangosan a mellette állóknak. + +– Valóságos „basi-bozuk“ (őrült fejű). + +Rajtuk maradt a „basi-bozuk“. + +Még az nap átkergették őket Kalafátba, meg volt nekik hagyva, hogy +rabolni nem szabad, koldulni nem illik, zsoldot pedig nem kapnak. + +Khaleb Rizlán szomorúan gondolt a vendégszeretetlen kalafáti fűzfák +között a boldog Biledulgherid szilvatermő pálmáira, miknek gyümölcseért +olykor lehajolni is restelt, felmenne most érte még a fatetejébe is, de +a gyaurok fáit megátkozta az Isten, azokon csak levél terem. + +Egy derék idegen bég azonban megszánta őket, s a mint ott látta az egész +kopott sereget egymás mellett szomorkodni, felszólitá őket, hogy +csatlakozzanak hozzá; portyázni mennek ellenség földére, majd ott kapnak +tán valamit. + +Csak egy intés kellett a zavart fejűknek; hiszen ezért jöttek ők oly +messze földről, még a kengyelét is megcsókolták a jó derék bégnek, hogy +magával vitte őket. + +Kinek puska, kinek dárda a vállán, ki lovon, ki gyalog ballagtak a +basi-bozukok, átmentek vizen és erdőn; egyszerre két oldalról előtörnek +az ellenség lovasai s körülfogják a bég csapatját. + +A jó török huszárok, vezérükkel élükön nekivágtak az ellenség gyöngébb +oldalának s keresztültörték magukat rajta; a rendetlen basi-bozuk had +ott maradt csatába keveredve. Nem hajtottak semmi szóra; a bég hiába +kiáltozott nekik, hogy ezt tegyék, vagy azt; hogy négyszöget, vagy +hármas sort formáljanak, lépcsőzetben hátráljanak; nem hallgatták, nem +értették semmi szavát; dühödten verekedtek ellenfeleikkel; a bég +utoljára is kénytelen volt őket ott hagyni s haza menekülni a kalafáti +sánczok közé: tudatván a vezérrel a kémjárat eredményét s hogy a jámbor +basi-bozukok aligha ott nem vesztek egy lábig. + +Hát a mint késő este takarodót vernek, kik jönnek elő a kalarasi halmok +felől? a bohó basi-bozukok. Nem hogy ők vesztek volna ott, de még ők +fogtak el husz kozákot, a többi örült annak, a mit nem kapott s odább +állt. + +Az elfogott lovakon ülve, ugy hajták büszkén maguk előtt foglyaikat a +táborig s odaküldték őket ajándékba a musirnak, a ki olyan lenézve bánt +velök, a ki nem akart felőlük semmit tudni. + +A musir rögtön főzetett számukra piláfot s megvendégelé őket, s +meghagyá, hogy a basi-bozukoknak ezentul éhezni nem szabad. + +E naptól fogva soha sem hagyta ki őket vállalataiból a bég. Khaleb +Rizlán és zavart fejűi minden vakmerő vállalatnál vele voltak; a +legmerészebb kalandokat ő róluk beszélte a hír s ismerte a táborban +minden jóravaló ember Khalebet; azt a rongyos lovagot, a kinek minden +tagjából hiányzik egy darab, egy-egy kezén csak három négy ujja, pofája +összeszabdalva, összeharapdálva, már szakálla is csak az egyik felén +van. Ruhája is erre arra lógg le róla, de hiába is adnak rá jobbat, mert +a legközelebbi alkalommal megint ugy összetépeti magát, mintha sasokkal +enyelgett volna, s világért fel nem varratna egy szakadást is a csaták +emlékéből; ugy szép ő is, mint a sok ütközetben járt zászló – rongyosan. + +A csetátyei ütközetben úszott igazán kedvtelései közt a bakarasznyi +basi-bozuk. Elébb ágyuval lövöldöztek egymásra az emberek, azután +puskával közelebbről: ez még mind nem tetszett neki; később szuronyra +jött a sor, ez már valamivel többet ér; de csak akkor áll az igazi +harcz, mikor már a szuronyt is elvetette az ember, s egyik kezével +megragadja ellenfele torkát, a másikkal szívébe üti a kést, mikor nem +néz sem előre, sem hátra, hanem döf, vág maga körül s mindenütt elevent +talál, mikor nem törődik azzal, mijét ütik, hol fogták meg, hanem csak +azon törekszik, hogy kettőt üssön, kettőt szúrjon máson, addig mig más ő +rajta egyet. Hórihorgas muszka óriások teperték a földre Khalebet, de +mire fölkelt, még is a muszka volt halva; lovakkal elgázolták a földön, +föl sem vette, nem fájt neki semmi, s a mit megfogott, azt el nem +eresztette élve. + +Ebben a kis ütközetben maguk a basi-bozukok száz orosznál többet +leöldöstek s ennek a bizonyságára csata után Khaleb Rizlán leszeldelé a +megölt ellenség füleit s egy hosszú zsinegre kötve, ugy akasztá azt +nyakába, mint valami drága lánczot, ugy lépett a musir elé; ajándékba +adván neki azt a drága ékességet, száz megölt muszka füléből. + +A musir pedig ugyanannyi botot veretett a basi-bozuk talpára, tudtára +adván eképen, hogy ez nem illik katonához, ellensége holttestét +szabdalni; vágja addig, a mig él; a halottnak hagyjon békét. + +A basi-bozuk átlátta, hogy a musirnak igaza van, s azután még jobban +ragaszkodott hozzá. + +Hanem a táborban sok galibát okozott a derék férfiu; ő otthon is +basi-bozuk volt: minden uj rendeletre duzzogott, nem lehetett vele +parancsolni, a mit fejébe vett, azt keresztülvitte, s nem egyszer hozta +parancsnokait azon helyzetbe, hogy nekik kellett engedniök. + +Egy ízben diadalmas előhaladás közepett egyszerre megállitá seregeit a +musir; senki sem foghatta meg, miért nem üldözi a futó ellenséget. Sok +ember sok véleményt ád: végre azt találták ki a török katonák, hogy a +musir parancsot kapott a padisah minisztereitől, hogy ne üldözze az +ellenséget; azokat viszont a frankok, a gyaurok, az idegenek +vesztegették meg, kik nem akarják, hogy a muzulmán nép saját erejétől +megverje a moszkót, mert mind egyet értenek vele. + +Pár nap mulva ismét jött a rendelet, hogy a seregek vonuljanak vissza. + +Itt már nyilt zúgolódás kezdett támadni a táborban, árulást emlegettek a +katonák, s a mint a város piaczán keresztül lovagolt a musir: egyszer +csak utját állja Khaleb Rizlán s megragadva paripája zabláját, +kényszeríti, hogy hallgassa meg, a mit beszél. + +– Nem arra musir, hanem előre jőjj! A te kezedben van a próféta országa; +átok reád, hogy ha elejted azt. Előtted a dicsőség, hátad mögött a +gyalázat, és te hátrafelé mégy-e? Hogyha előre törsz, nincs oly +muzulmán, a ki vérét ki ne ontsa érted; ha visszafelé mégy, nincs olyan, +a ki le ne köpjön. Ragadd ki kardodat, ne tétovázz soká, reszket az +ellenség már neved előtt is, s hogyha árulók ülnek hátad mögött a +padisah trónjának zsámolyán, szemeddel ints egyet és egy sem fog ottan +ülni, hanem ülsz te minden ozman nemzetek fölött, a hogy megérdemelted. + +A musir megveregeté a jó vitéz homlokát s azt mondá neki, hogy csak +menjen a maga dolgára, a minek meg kell történni, az már mind rég meg +van írva a Thóra hét könyvében, nincs embernek miért bele szólni. + +A basi-bozuk azonban nem érte be e válaszszal, hanem kiment a táborba, s +elkezdé lázítani a harczosokat, ugy hogy egyszer a vezér azt hallja, +miszerint a katonák komolyan csoportosodnak, s azt kezdék hangoztatni, +hogy le a miniszterekkel! éljen a musir. + +Ez gonosz lázadássá fajulhatott volna el. A musir rögtön kiküldé +altiszteit s beparancsolá a basi-bozukokat maga elé. + +Már ekkor nem voltak többen nyolczvannál. A többi elvégzé, a miért jött: +elhullott a harczban; ezek is tépett vitézek voltak már. + +Előttük állt legelől Khaleb Rizlán, most is görnyedve a nehéz zászló +nyele alatt, melyről a lobogót ugy lelövöldözték már, hogy csak egy +foszlány fityegett még rajta. + +– Álljatok rendbe, mondának nekik a musir altisztjei. Nem volt ez +kivihető, még csak azt sem tették meg, hogy a lovasok külön váltak volna +a gyalogoktól. Ez természetes. Jó barátok, ismerősök szeretnek egymás +mellett lenni, beszélgetni; arról pedig nem tehetnek, hogy az egyiknek +van lova, a másiknak meg nincs. + +Ekkor megjelent a musir egyedül az udvar felőli erkélyen s komoly, +elhatározott hangon felszólítá őket: + +– Akartok-e rendes csapattá alakulni s magatokat a tábori fegyelemnek +alávetni? + +– Mi azért jöttünk, hogy harczoljunk, nem hogy leczkét tanuljunk, musir. +Viszonza Khaleb Rizlán merészen s a többiek azt mondák, hogy „ugy van!“ + +Ekkor mást kérdezett tőlük a musir. + +Akartok-e visszatérni hazátokba, és elhagyni ezt a földet békeséggel? + +– Ne mond azt, musir! Mi azért jöttünk el, hogy harczoljunk, mig Muhamed +hite veszélyben van; és a mig háboru van, vissza nem térünk +tüzhelyeinkhez. + +A musir arcza egészen elsötétült, csaknem könyörgő hangon kérdé tőlük +harmadszor, – utolszor: + +– Akartok-e másutt harczolni? Albaniában a lázzadó görögök ellen; avagy +Anadoliban vitéz hadseregünk között? akartok-e helyőrségül maradni +Szilisztriában vagy Rustsukban, vagy akármely dunaparti váradban? + +– Mi egyedül veled és melletted akarunk harczolni és nem távozunk innen +sehova. + +A musir kivonta kendőjét öve mellől s egyet intett vele; azon +pillanatban két belső kapuja megnyilt a kaszárnyának, s nyolcz ágyu +egyszerre odalőtt kartácscsal az udvar közepére. + +Azután ismét becsukódtak a kapuk. + +Az udvar közepén csak egy nagy véres halom látszott, mely még vonaglott, +mely még hörgött nehány perczig. + +De valamennyi közül kilátszott még egy kéz, mely feltartá a +harczrongyolta zászlót s kihallatszott egy kiáltás: „éljen a musir!“ + +A musir pedig szemeit törlé azzal a fehér kendővel. + +– Szegény jó fiuk! – Csak olyan őrültek ne lettek volna. + + + + +A GYERKŐCZ. + +– Képes-e ön kiszívni egy valódi portorico szivart, fiatal barátom? +Merhetem önt egygyel megkinálni? Nem olyan szelid biz ez, mint a dajka +teje s egy kicsinyt föleszi a szájat; de gyermekkoromban én is igy +próbáltam. + +– Köszönöm a szivart; dohány füstöt bámulni még nem tanultam; de a +kilőtt pisztoly füstjébe nézni igen, s ha ezt ajánlják, azt elfogadom. + +– Lelkemre! ez a fiu fogakkal jött a világra!… + +....... + +Ez a rövid szóváltás a Szebasztopol előtti angol táborban történt, több +szórakozás végett összegyült tiszt társaságában, kik egy szép novemberi +nap délutánját arra használták, hogy a vizárkokban felszedett hetes +sarat kissé leverjék magukról, s megtudják, hogy milyen sebesen halad a +világ hátrafelé, azalatt mig ők nagy fáradsággal haladnak előre. + +A megszólitó egy élte javában levő katona volt, Egerton ezredes, hajdan +sipoy vezér Kelet-Indiában, egy magas, roppant termetü férfi, a kinek +csak azért kellett gyalog járni, mert ló nem termett alája; minden +öltöny csaknem szétfeszül rajta, s vállai oly szélesek, mint Atlaszé, ki +a világot hordja rajtuk. Kemény vonásai sötétek a naptul s veresek a +hidegtül, de még sötétebb és veresebb azokon a dacz és büszkeség, mely +minden mozdulatát bélyegzi, s könnyen kötekedő elbizottságnak is volna +nevezhető. + +Az pedig a ki visszafelelt, egy fiatal, csaknem gyermekded katona; +tiszti vállrózsával és kardrojttal; s a legszelidebb tej és +rózsa-arczczal, nyájas kék szemekkel; kinek még nyakkendője is ugy áll, +mintha édes anyja kötötte volna azt meg gyöngéd gondoskodó kézzel; s +mintha látná az ember ez arczon azt a gyönge csókot, a mely azt tetszik +mondani: „gyermekem éltedre vigyázz; gyermekem, anyádra gondolj, +gyermekem meg ne halj!“ + +Épen jókor jött a gyerkőcz! épen javában dühöngtek a régi próbált +katonák, a viharban edzett vitézek, hogy kormányuk satnya ifjonczokat +küldöz közéjük tiszt-társakul, kiknek egyéb érdemük sincs rangjaikra, +mint a tiszti patens, melyet pénzen vettek, a midőn épen odavetődött ez +ifju arcz, ki mint látszék, csak most érkezhetett, mert egyenruhája még +egészen tiszta volt, és inggalléra fehér. + +– Ez a kölyök tetszik nekem; szólt Egerton ezredes, midőn az ifjoncz +kipirult arczczal odább ment. Meglássátok, nagyon hamar öreg ember lesz +belőle. + +– Hogy érted azt? kérdé tőle egy másik tiszt. + +– Értem öreg ember alatt azt, a ki közel van a halálhoz. A ficzkó azok +közül valónak látszik, a kik azért jönnek háboruba, hogy a legelső +ostoba golyót, mely emberét keresi, elkapják. + +– Ne féltsd tőle; vigasztalá, egy hórihorgas irlandi tüzértiszt. Majd +megszelídül, ha egy granátot hall a feje fölött elfütyülni, egy ilyen +tüzes bibiczet, a mi a levegőben sipolva keresi a fészkét, a hova +leszálljon, s ha egy pár bombát hallott szétpattani, visszakérezkedik +nagyhamar édes anyjához. + +– Annyi sem kell neki, vágott közbe egy utászszázados, kinek mindenféle +szinü volt már a kabátja a soknemű sártól. Álljon ki csak egy éjszakát a +futóárkokban, mint előőrsi tiszt; majd mikor térdig belefagy a sárba, s +az ázott ruha crystalizálódik rajta, mintha czukorral volna kandirozva, +tudom sírva emlegeti az öregtáti kandallóját. + +– Már most képzeljen magának az ember egy ilyen gyereket az ütközetben, +szólt egy sebhelyes lovas tiszt mind ezekhez; – a hol ember ember ellen +kell küzdeni, a hol szuronydöféseket és kardcsapásokat osztogatnak, mi +lesz ott egy ilyen tacskóból, a ki most szökött meg a tanár skutikája +elől? + +– De ki fogja meg szegényt, ha egy olyan zivatar kerekedik, mint a +minapi volt; tréfálózék a tábor legvigabb vitéze, Brownie; – szegény kis +fiut elkapja a szél s a tengerbe viszi, ha meg nem kötteti magát valami +ágyuhoz… + +A tisztek még azután sokáig tréfálóztak egymás között a fiatal vitéz +felett s mindnyájan abban egyeztek meg, hogy majd elvárják, meddig állja +ki a sarat? Az első héten kétségtelenül benyujtja elbocsáttatását, vagy +futárnak küldeti magát haza lord Raglan időjárási tudósitásaival, vagy +leghizelgőbb esetben, mint marodeur jut Balaklavába, a derék miss +Nightinghale ápoló kezei közé. + +* * * + +Rút, gyalázatos éjszaka következett e napra, az eső szakadt egész +hajnalig, hajnalban azután neki kerekedett egy hideg északnyugati szél, +mely keresztül-kasul járta a sziveket és köpenyegeket, s reggelre +csonttá fagyott minden sár; a derék katonák pedig a vizárkokban, kiket +tiz óra hosszat lucsokká áztatott az ónas eső, olyan szép ragyogó mázt +kaptak felöltönyeikre jégből, mintha csakugyan czukorral volnának +candirozva. A köpönyöget nem facsarni, hanem törni lehetett, s a kinek +csizma volt a lábán, annak olyan volt a lába, mint az elefánté a +ráfagyott sártól. + +– God bless us! dörmögé magában az irlandi tüzértiszt, sarujait ütögetve +egymáshoz. Most szeretném csak, ha a pater itt volna s beszélne valamit +a pokolról; az is adna valami meleget. Csak legalább fűteni lehetne! + +Ezt a fütés szót ágyuira érthette; a jó keresztyén! maga fázik és mégis +ellenségeinek akar fűteni. + +– Valjon mi lehetett a tacskóból? mormogá unalmában. No az, tudom, hogy +belefagyott a sárba, ugy kell kiolvasztani belőle. Ezóta nyilván a beteg +rovásra iratta magát. Szegény fiucska, nem tudom huzott-e valamit az +orrára? Sajnálom, ha az orra megveresednék, vagy épen lefagyna. + +Reggelfelé elkezdték az ambulenceok sorba szedni az éjszaka megbetegült +katonákat a víárkokban. Ez igazán gonosz éj volt: egyik szekér a másikat +érte. Cholera, hagymáz és tüdőlob tizedelte meg a katonákat; a kinek +csak keze lába fagyott el, az még ott maradhatott bátran. + +– Valjon szegény kis suhancznak ki főzött ma theát, ha a gyomra +megfájdult? tünődék magában tréfásan a tüzér, a mint a számos beteghordó +szekeret végig nézte. Ha tudná ezt az édes mama otthon! + +Nem soká kellett azonban tünődnie aggodalmai tárgya felett, mert az nagy +bámulatára saját maga jött eléje, még pedig tulajdon lábain; arczai +igaz, hogy pirosak voltak a hidegtől, de orra épen nem volt lefagyva, +sőt még csak shawl sem volt tekerve nyaka körül, hanem a tegnapi könnyü +nyakkendő volt rajta csokorra kötve, mely kétfelé engedte válni +ingelejét, ugy hogy fedetlen melle egészen kilátszott rajta. Különben +semmi változás sem látszott az urfin, a patent sáron kivül, melyet +Balaklava et comp. ingyen liferál a szebasztopoli összes tábornak. + +– Egerton ezredes kéreti önt magához: szólt az ifju tiszt a tűzér +parancsnokhoz, tiszta csengő hangon. + +Valóban, még csak el sem volt rekedve. + +– Ön a víárkokban tölté az éjet? kérdé csodálkozva a tüzértiszt. + +– Ott. + +– Önöknél nem esett az eső? + +– Esett. + +– Hát a szél fújt-e? + +– Fújt. + +– Nem találja ön, hogy hideg van? + +– Nem. + +– Talán mégis jól tenné, ha ingelejét összegombolná. + +– Szükségtelen. + +A két dalia ezalatt haladt egymás mellett, a fiatal hadnagy látható +könnyüséggel, mely ruganyos léptein, szabad lejtésén észrevehető volt; a +tüzér pedig azzal a nehézkes czammogással, a mivel szokott az ember +télen nagy botosokban, hosszu köpönyegben, kiállott lábakkal járni. + +A tüzér csak azért is beszédet kivánt kezdeni, hogy társa ne járjon +olyan sebesen. + +– Uram! Ön igazán nem fázik? + +A fiatal tiszt mosolygott. Olyan jól illett piros gyermekded orczáihoz +ez a mosolygás. + +– Legkevésbbé sem. Ez még nagyon szelíd időjárás. + +– Köszönöm; mit nevez ön akkor kemény időnek? + +– A milyen például Uj-Seeland, és a Behring öböl tájékán szokott lenni. + +– Volt ön ott? + +– Igen: a mult évben, a Franklint kereső expeditióval, mint önkénytes. + +Ez már magasabb véleményt adott az ifjoncz felől. A ki azon utat +önkénytesen megtette, az tul van a jégpróbán. Annyit meg kellett neki +engedni, hogy a hideget kiállja. No de még ettől a tulajdonságtól nagyon +messze van a jó katonáig. Ahoz még személyes bátorság, testi erő, +ügyesség, hideg vér és több efféle szükséges. A tüzér elhallgatott s +vigasztalta magát azzal, hogy ennyi kelléket még sem szerez valaki +tizenhat éves korában. + +Nem sokára odaértek Egerton ezredeshez, ki a víárkok mögött göröngyökből +alkotott barlangban ült több közelből való tiszttel s azt a napi +parancsot közölte velök, hogy miután épen most érkeztek jó füstölt +cervelat kolbászai, azokat őneki hevenyében siessenek elkölteni, obligat +rostopsin és arak-kortyocskák mellett. + +A parancs egész készséggel lőn végrehajtva, a fiatal tisztecske +kivételéig, ki azt állitá, hogy ő napjában csak egyszer szokott enni, +akkor is csak vizet iszik. + +Képzelhetni azt az óriás kaczajt, a mi e szavait kisérte. + +– Teringettét, ifju ember! ugy önt el fogja fújni a szél! tréfálózék az +egyik tiszt. + +– A nem evett és nem ivott katona rosz katona, monda a másik. + +Egerton maga is híjába tett neki különbféle toasztokra ajánlatokat, a +hogy szokták fiatal embereket az ivásra rávenni; hogy igyék a házi +gazdáért, igyék Szebasztopol bevételeért, igyék a legkecsesebb +királynőért. + +– Igyék hát ön a szeretőjeért! kiálta végre az ezredes, unszolva a tele +pohárral. + +Az ifju még jobban elpirult. + +– Nincs szeretőm. + +– Szép azt eltagadni, de a nyitott ingelő elárulja, hogy ott valamit +visel. Nos? nem valami zsinor látszik ott ki, a min valami medaillon +csügg, a miben ismét valami szép arczkép van rejtve: vagy csak nem visel +ön amuletet a nyakában, mint az oroszok és francziák? + +Az ifju tiszt habozni látszott feleletében. + +– Semmi kitérés! riadt rá az ezredes. Egyenes válasz. Arczkép vagy nem +arczkép? + +– Igen. Arczkép. Válaszolt az ifju. Anyám arczképe. + +Mindenki megilletődött. Milyen gyermek! még sem inni sem szivarozni nem +tud, s nők közül csak az anyát szereti még, s már ide jött férfi-sorban +verekedni. Még nem is tudja mi az élet? s már eljött megtudni, mi a +halál. + +Azután békét hagytak neki s nem kinálták többet semmivel. Az +érzékenyebbek már nem haragudtak rá, hanem sajnálták; és sajnálatból +szidták a kormányt, hogy minek enged ilyen gyermekeket a mészárszékre +jönni. + +* * * + +Három nap és éjjel nem lehetett a víárkokban levő sorezredeket +felváltani. Az angol sereg minden része ugy el volt foglalva minden +ponton, hogy senki sem pihenhetett három nap; kivéve azokat, a kik +kidültek a sorból holtan vagy betegen. + +Harmadnap annyi könnyebbségük volt, hogy fele az őrcsapatoknak talpon +maradt; az alatt, mig a másik fele lefeküdt. + +Lefekünni! Mindazon jók között, miket a természet édes anyai keze az +emberrel éreztet, ez a legkedvesebb eszme. Elhagyni ezt a bizonytalan +állást, melynek csak az a czélja, hogy a fejet büszkén magasra tartsa, +átengedni a testet a maga vonzalmának a föld felé, s nem viselni gondját +egymás segitségére bizott tagjainknak. Gondolj reá, te ki olvasod e +sorokat ruganyos ágyadon fekve, enyhe takaród alatt, könnyü éji +öltönyben, takart lámpa világánál, hogy egészen más dolog az: lefekünni +a fagyos iszapba, átázott nehéz öltözetben, a hideg télszaki szél dühödt +orditása mellett, a fáradt fejet lehajtani egy darab kőre, mely a +sánczépitésből fennmaradt, és azután hallgatni a bombák fütyölését, a +granát rekedt búgását, s fel-felébredni egy szétpattanó bomba csatajára, +a riadót verő dob pörgésére, az éji cseltámadások nyugtalanitó zajára: +nehány pillanatig hallgatni, hol ölt meg a bomba valakit a szomszédok +közül? huzódik-e közelebb a riadó? s azután ujra kezdeni ismét: +„Miatyánk, ki vagy a mennyekben“ egyik kéz a sziven, a másik a kardon +ujra elalunni a távozó dob robaja mellett és álmodni csendes kandallós +szobáról, a hol gyermekek, leánykák ülik körül az agg vitézt, ki beszél +nekik rémdolgokról, a mik sok – sok év előtt történtek vele Szebasztopol +ostrománál. + +Az éjszaka második felében a fiatal tiszt osztálya ment fekünni… + +Egerton ezredes másodszor járta végig az őrvonalakat. Az első izben, +éjfél előtt, világosan megismeré az ifju hadnagy csengő szavát a +sötétben, mely kérdéseire felelt. + +„Ébren van a gyerkőcz! valjon soká fogja-e még kiállani?“ gondolá +magában. + +Másod izben hajnal felé volt már az idő, midőn az ezredes azon lovagolt. +Nem kellett neki kérdezősködnie a gyerkőcz után. Ott feküdt az, a hol +éjfél előtt állt; egyik karját feje alá tette, az volt a vánkos, a +másikat szivére tette, az volt a paplan. + +– Teringette suhancza! dörmögé az ezredes; – épen mint az arab mesékbeli +dzsin az egyik fülére lefekszik, a másikkal takarózik. No nézd! még csak +köpönyeget sem takart magára! + +Pedig oly hideg szél fújt, ugy keresztül kasul járta az embert. + +Az ezredes leszállt a lóról s nagy prémes köpönyegét levetve nyakából, +ráterité azt az alvó ifjura. + +– Ostoba suhancz! dörmögé magában: azt szeretném, ha elfagyna keze lába. + +És szépen betakargatta kezét lábát a bundás köpenyegbe. + +* * * + +Azt tartják, hogy a változatosság kellemetes. Talán mégis a Szebasztopol +alatti téli éjszakák változatossága nem volt az. + +Egyik éjjel ugy szakadt a zápor, mint Nóé idejében, akkor azt kivánta +minden ember, hogy bár inkább megfagyna. Másik éjjel azután megfagyott +ugy, hogy a földre letett puskát nem lehetett felvenni, s az embernek a +bőrét levette a tenyeréről a kardmarkolat vasa, akkor aztán mindenki +azon csudálkozott, hogy bár ne lenne ilyen nagy fagy. Az is +meghallgattatott. Jövő éjjel megenyhült az idő s támadt akkora köd, hogy +az ember fuldoklott benne, s még a sötétséget sem láthatta tisztán. A +zugolodó emberi elme, melynek semmivel sem lehet kedvét találni, ekkor +ismét arra fakadt, hogy bár inkább harcz és háboru volna az utálatos köd +helyett és vesznének el az emberek golyó és szurony által, mint e dohos +levegő-iszaptól. + +Még ez a kérésük is meghallgattaték. + +Abban a legsürűbb ködben nagy csendesen lopózva megközeliték az orosz +csapatok az angolok víárkait; s mikor azok legjobban imádkoztak egy kis +felviditó véresőért; felrohantak sánczaikra „ime itt van!“ + +Mielőtt egy lövést tehettek volna az őrök, le voltak rántva a sánczokról +nyakukra hurkolt pányvákkal; a fanaticus orosz had szuronynyal rohant be +a víárokba, ledöfve az álmaikból ocsúdókat, kik a halálra ébredtek. + +Percz mulva őrült irtózatos harcz támad; az angolok az első rémület után +a kétségbeesés dühével fordulnak megtámadóik ellen; nem ér senki rá a +lövésre; szurony és kard csattog mindenütt, és a megforditott puskaagy +dolgozik; a szitok a bőszült káromlás közül rémségesen hangzik elő +egy-egy legyilkolt hosszu halálorditása, ki még a földön fekve küzd a +testén keresztül döfött szurony ellen; nem tudni: angol-e vagy orosz? + +A zaj, a harczi lárma azonban mindig terjedtebb lesz; az oroszoknak +sikerült tért foglalni; a bőszült hurrah kiáltás bizonyitja, hogy egy +árokból már kivetették az angolokat. + +De a másik árok szögelletében valami fentartja őket. Ott egyetlen +veszedelmes férfi harczol, hátát a szögletnek vetve s véres fővel +fektetve le a közeledőket. Ki e gonosz ember? + +Négyen öten rohantak már reá szegzett szuronynyal és szent Mihály +nevével, nem fogott rajta sem a szurony, sem az arkangyal neve. + +A vezénylő orosz tiszt jól tudja, hogy az a harczoló férfi Egerton +ezredes. Kémeitől azt eleve megértette. + +– Adja ön meg magát ezredes! kiált rá a víárok tulsó oldaláról; én +Kozakoff ezredes vagyok. + +– Örülök, hogy van szerencsém: viszonzá Egerton ezredes. Tessék hozzám +közelebb jönni. + +S hogy könnyitse neki a közelitést, levágott megint egy oroszt, a ki +előtte alkalmatlankodott. + +– Kénytelen vagyok önt elfogni uram: kiálta a támadó. + +– Nehéz leszek. Tréfálódzék Egerton a halálos viadal közepett; két mázsa +és ötven font vagyok s a kardom is nyom valamit. + +S ugy szórta az élczeket és a halálcsapásokat jobbra balra, mintha vig +tekeasztal mellett volna, a hol háborut (a la guere) játszanak. + +Az oroszok azonban a sánczárok tulsó felét kezdték megmászni, melynek +Egerton támaszkodott s ha oda sikerűlt felkapniok, szuronynyal őt +könnyen ledöfhetik. + +Az ezredes látta jól, hogy már két katona felkapaszkodott s egyik +gyorsan közelit felé. Ezen bizonyára nem lehet segiteni, hanem azért +megadásról szó sincs. + +Abban a pillanatban nagyot ordit a felkapaszkodott orosz s fejtetőre +bukik le az árokba; a másik még ráér visszafordulni; csak azért, hogy ő +meg hanyatt essék alá. + +A szomszédból segitség érkezett. A tiszt legelől: mindkét ellenfélt az ő +kardja sujtotta le; a víárok innenső fele egy percz alatt le van +tisztítva, a kik oda felkaptak, azok sírt találtak ottan. + +A segélyül érkezett tiszt gyönyörüen harczol; ugy veti magát a szuronyok +közé, mint egy chinai jongleur, ki az éles kések közé szökik; egy percz +alatt tiz csapást fog fel és ad vissza kardjával, itt hátrakapja magát, +amott félrecsúszik; aláfurakodik a hosszu puskacsőnek, s mikor jobbja +kifáradt, balkezébe kapja a kardot, s ugy harczol tovább. + +– Akárki fia légy, derék legény vagy! kiált rá Egerton, s most már egész +testével neki feküdt az ellenség tömegének. + +Az mindinkább tért kezd vesziteni; az angolok visszanyomulnak a +víárokba, s a tulsó sánczemelvényen hangzik Kozakoff vezényszava: +„czélozz!“ + +– Kapd le a fejedet! kiált Egerton a merész ficzkóra, ki az átelleni +sánczról most verte le az utolsó ellent. + +Dehogy fogadott a szót. Ott maradt állva s midőn Kozakoff tüzet +parancsolt, Egerton meglepetve ismerte meg a percznyi villanásnál a +gyerkőczöt. + +Meg sem bukott az a lövés elől; egy golyó sem találta, pedig lőttek reá +százan. + +– Előre fiam! kiált a gyerkőcz a lövés után s második lövésre már nincs +ideje az ellennek, hanyatt homlok verik azt vissza s Kozakoffnak csak az +az egy szerencséje van, hogy két mázsa ötven font teher mellett nem +lehet az ellent sikerrel üldözni, különben az angol fogná el most őt; de +utána kiáltá, hogy vissza fogja adni a szives látogatást. + +Az ezredes és a gyerkőcz csak a táborvonal mögött találkoztak ujra. +Egerton megszoritá az ifju kezét, megszoritá azt melegen és hosszasan: +egyebet nem is szólt hozzá: hanem Egertonnál nem is volt a kézszoritás +puszta gymnasticai gyakorlat. + +* * * + +A gyerkőcz e nehéz hónapok lefolyta alatt valódi kedvencze lett a +seregnek. Mindenféle hizelgő névvel felruházták: a kölyök! a suhancz! a +tacskó! igy nevezték egymás között még a közkatonák is, és azt minden +ember tudta, hogy ez a kölyök a hadsereg legelső hőseinek egyike. + +A legmerészebb hadivállalatokhoz őt választották ki a vezérek s ha +valamire azt mondta valaki, hogy az lehetetlen, ezt válaszolták: „rá +kell a tacskóra bizni.“ Annak nem volt semmi lehetetlen. + +Azt kikerüli minden golyó, azt nem fogja a fegyver, az a tenyerén +elsütheti az égő granátot, még sem sérül meg bele; a ki annak a háta +mögé áll, biztos helyen van, mintha sáncz mellett állana. + +Bizonyára nagyon buzgón imádkozik érte odahaza valami szerető édes anya, +annak az imája fordít el fejéről minden veszedelmet. + +April utolsó napjaiban, midőn tiz napi bombázás után a szövetséges +seregek annyira czélt értek, hogy eljutottak oda, a hol kezdték, egy +estve oda hivatta magához Egerton ifju barátját. + +– Gyermekem, az éjjel látogatóba megyünk. Régen tartozunk vele s még azt +találják felőlünk mondani odaát, hogy nem vagyunk udvariasak, ha vissza +nem adjuk. Reménylem, hogy velem fogsz jönni. + +– Szivesen. + +– Minden kész az indulásra; csak azt várjuk, hogy teljesen besötétüljön +minden, akkor indulunk. Hozod-e a revolvereidet? + +– Nem hozom. Kár lenne sokat lövöldözni. + +– Igazad van. Tehát csak karddal és szuronynyal előre. Most sem iszol +még? Talán egy hajtás cognac még jobban felmelegitene. Sajnálom, hogy +ezt meg nem ismered. + +– Rá érek még. Felelt az ifju könnyü szivvel. + +Egerton gyöngéd szánalommal tekinte rá. Szegény gyermek. Az igaz, hogy +még ötven évig is elélhet; hisz csak most kezd a szakálla pelyhedzni, +elég ideje van még! + +Az éj eltakarta a nappal rombolásait. Zöld mezők és véres mezők, eleven +emberek és halottak szépen elfeketültek az éjben; a koronkint megdördülő +ágyu világa csak egy perczig tart, az nem háborítja az éjszakát. + +Az orosz védművek és az angol támadási vonal között fekszik egy kettős +földsánczolat, melyet az oroszok toltak előre az angol tűztelepek ellen. + +A holdvilágtalan éjben az ostromlók egy erős csapatja közelít e +sánczolathoz a legnagyobb csendességben. + +A herculesi Egerton és a hős gyerkőcz a vezetők. A katonák mindegyike +jól tudja, hogy az véres munka lesz, mert a legelszántabb két vitéz áll +élükön. Égnek a harczvágytól. + +Senki sem veszi észre közeledésüket. + +Az első sánczolatban mindenki mélyen aluszik a fáradalmas nap után, csak +az egyes piquet őrök járnak kelnek a sánczfokon. + +– Engedjétek őket jobbra balra haladni; susognak a vezetők csendesen. + +– Most két kézre a fegyvert, előre a szuronyt! csatára! + +Mint a lesben állt oroszlán, szökik fel a sánczolatra az angolok +előcsapatja, a szuronyokat a földhányásba döfték, azokra hágva, másztak +fel a gátra; egymás vállaira állva, adták a legelső szuronydöfést, mely +a felriadt orosz őrseregnek volt szánva. + +– Rajta fiam! kiálta Egerton, mint könnyü gyermeket hajitva fel a +sáncztetőre ifju barátját s következő pillanatban, utána emelve roppant +termetét: a széles kard fogai között. + +– Itt vagyunk, Kozakoff ezredes, kiált az angol mennydörgő hangon. Le +van róva a látogatás. + +A sáncztetőn egy magas orosz hadfi harczol elkeseredetten a gyerkőcz +vitézzel, kinek heves csapásai hátrálni kényszeritik. + +Egerton sajnál a vitába elegyedni, s más felé forditja fegyverét. + +– Végezd fiam a magadét. + +Az angolok egy pillanat alatt elfoglalták az első gátnát, az orosz sereg +hanyat homlok rohan vissza. A két vezér, ki jobbra balra vágott utat +magának, a gátna tulsó oldalán ismét összejön. Az oroszt két felől +kiszorították az első sánczból a második sánczolatba, s most egy +pillanatra megölelik egymást, hogy folytassák a munkát. + +A második sánczolatból egyszerre egész sorlövés fogadja az ostromlókat. + +– Csigavér! kiált Egerton, szétcsapva a szeme közé omló füstöt: előre +gyorsan! A midőn a gyerkőcz egyszerre odadül keblére, két kezével +öltönyébe kapaszkodva. + +– Mi bajod fiacskám! kiált az ezredes s rátekint a gyermekre. + +Az még akkor mosolyog, még arcza piros, még sehol sem látszik a seb; de +egy pillanat mulva kiszökik kebléből a piros forrás, az élet forrása, s +borzasztó elnézni, ezen egy pillanat, hogy átváltoztatja egyszerre az +arczot, hogy lesz az fehérré, hogy törli le a délczeg mosolyt róla +valami hideg kéz. + +Mint kedves csecsemőt ragadta őt karjára az ezredes s rohant vele a +sáncz mögé; midőn letette ott, már hervadt volt a szép délczeg ifju, +mint egy letört virág. + +– Kedves fiam! fáj-e nagyon? kérdezé Egerton, könyekkel szemében. + +– Anyám, édes anyám; suttogá a gyermek és félrehajtá fejét. Ugy halt +meg. + +Midőn az ifju leroskadt a lövés után, azon pillanatban látta Egerton, +hogy az iménti magas orosz tiszt ott a sánczon vállára veregetett egy +volhynski vadásznak s mondá: + +– Nagyon jól volt. + +Most felvette kardját és ment az embert felkeresni. + +Az emberirtó sortüz közepett hatolt fel a sáncz tetejére. Mint a kaszált +fű, omlott előtte minden élő. Kardcsapásait nem volt képes feltartani +fegyver. + +Azt az embert kereste ott, és rátalált a harcz tömkelegében. + +Kétszer lőtt az reá revolver pisztolyával oly közelről, hogy egy +falevelet el kellett találnia. Egerton nem érze semmit. + +Vannak fenevadak, miket nem ér semmit ugy meglőni, hogy a golyó +keresztül kasul járjon rajtuk; ha csak bizonyos helyen nem találják +őtet, a vett halálos seb után is megölik még a vadászt. + +Egerton kardja földre teriti az oroszt egy csapással… Ezt meg nem +gyógyitja senki. + +– Ez is jól volt! hörgé az ezredes, és azután még egyszer megforgatá +kardját feje körül s lerogyott a porba. + +Csak annyit hallott még, hogy az angolok diadalt orditottak. + +E kedves zene mellett kilehellte lelkét. + + + + +AZ ELLENSÉGES KOPONYÁK. + +Minthogy ez az elbeszélés kissé borzadalmas természetü, előre is +figyelmeztetek minden gyöngébb szivü olvasót, hogy ha teheti, hagyja ezt +egészen olvasatlanul; ha pedig már pénzében van a könyv, mint az oláhnak +a szappan, legalább annyit tegyen meg, hogy ne olvassa este lefekvés +előtt, mert én nem akarok azután gonosz álmai felől magamra terhes +felelősséget vállalni. + +Azt is mondhatom pedig, hogy ez valóban megtörtént dolog s hogy ilyen +sokáig tudtam vele hallgatni, az csak titoktartásomnak válik +becsületére. + +Még akkor igen fiatal ember voltam, kezdő novellairó, s miként +nyomtatásban kijött büneim tanuskodnak róla, nagyon hajlandó a +földfeletti mysticus eszmék követésére; rejtélyes történetek, borongós +sejtelmek, végzetes események el tudtak magukkal ragadni; kevesebb +szakállam, de több hajam, kevesebb tapasztalásom, de több hitem volt, +mint most: és ez akkor ugy volt jól, most meg igy van jól. + +Tehát igen fiatal ember voltam még, a midőn egy kirándulás alkalmával +egyes egyedül jutottam éjszakára egyikéhez művelt főurainknak, kit +ismeretlenség okáért csak egyszerűen Gábor urnak fogok nevezni. + +Látásból hallásból ismertük már egymást, utazó voltam, elesteledtem, ő +pedig házi gazda és az útfélen lakott; nekem szállás kellett, neki +kastélya volt; mind ez elég jogot adott arra, hogy magamat +beszállásoljam hozzá; ki is igen szivesen fogadott; különben is a vendég +nem volt nála nagy ritkaság. + +Gábor ur egy kissé abban a hirben élt, hogy szeret különczködni, volt +könyvtára és olvasott, egy szobája tele volt mindenféle kitömött +állattal és madárral, miket maga lövöldözött, s miknek a neveit is +tudta, volt becses képtára, értékes régiségei, és ő maga sokat +foglalkozott gépekkel, nem ugyan olyanokkal, a mik valami gazdasági +haszonra valók, hanem a mik tisztán mulatságos meglepetésekre voltak +szánva! például, hogy az ajtóban álló vasember, a mint valaki az ajtót +kinyitja, rögtön felemelje fegyverét s a mint beteszi, ismét +tisztelkedve lebocsássa, a mi által a gyöngébbszivü látogatót majd a +nyavalyával törette ki; az álló asztalban titkos klarinétok fújtak el +mindenféle nótát, mikor valaki rákönyökölt, s bizonyos székekről fel nem +lehetett kelni, ha az ember rájuk ült, ugy megfogták. + +Ezekről az ártatlan tréfákról magam is hallottam többször beszéltetni s +készen voltam rá, hogy nem leszek általuk meglepetve; azonban Gábor ur +nem is producálta előttem e tréfákat; igen komolyan beszélt velem, +könyvtárába vezetett; megismertetett igen érdekes és valóban nagybecsü +kéziratokkal; megmutogatta fegyvertárát, pecsét-gyűjteményét, mikhez +igen érdekes historiai adatokat tudott elregélni: én megkértem, hogy +engedje meg, miszerint ez adatokat magamnak feljegyezhessem. + +– Szivesen, csak tessék: monda ő egész udvariassággal s gyönyörüségét +látszott benne találni, hogy jegyezgetem én, a mit ő beszél hajdankori +hősökről és delnőkről, kiktől itt meg itt maradt meg az a sarkantyú, meg +az a félczipő, a mi itt előttünk áll. + +Minő gazdag történelmi kútforrás! Valóban nem volt okom megbánni, hogy +idejöttem. + +Gábor ur különösen megelégedhetett érdekeltségemmel, melyet elmondott +adatai irányában tanusíték; kifogyhatatlan volt újabb, meg újabb érdekes +történetkék elbeszélésében. + +Ilyen mulatságban töltöttük el az egész estét. + +Vacsora felett magunk voltunk egy uradalmi felügyelővel és egy +titkárral, a kik azután ismét eltávoztak, s Gábor urral egyedül +maradtunk. + +Ő a góth szobába rendelé áthozatni a theát, mely mellett még egy +órácskát elbeszélgetheténk: azaz, hogy ő beszélt, én pedig hallgattam. + +A góth szoba az épület legszélső szárnyterme volt; tulajdonképen ódon +bútorairól nyerte ezt a nevezetet; s egy pár középkori fülkéről, a mik +valami góth idomzatot képviseltek. + +A középen tágas kandalló volt megrakva pattogó hasábfákkal, mellette +kényelmes karszékek és pamlagok, mikre leheveredtünk, csendesen +szürcsölgetve a füszerillatu pecco nedvét. + +A kandalló melege, a késői idő, meg az úti törődés, megvallom, annyira +elálmosítottak, hogy egy párszor azon kaptam magamat, miszerint semmit +sem hallok kedélyes gazdám beszélgetéséből s fejem határozottan a pamlag +vánkosa felé huzódik. + +Gábor ur észrevette ezt az állapotomat s mosolygva monda: + +– Ön, ugy látom, hogy álmos is már. + +Nem volt okom őszintének nem lenni. + +– Bizony én akár itt e helyen elaludjam. + +– Azt pedig nem tanácsolnám; szólt Gábor ur komoly arczczal; ez a szoba +nem igen jó hírrel bir az idegenek előtt, kik valaha benne megháltak. + +Ez a szó kezdte az álmot elverni szemeimről. + +– Tán kisértetek látogatják? + +– Sőt benne laknak, és láthatók éjjel nappal. + +A kiváncsiság egészen éberré tett. Kezdtem széljel tekinteni. + +– No, kisértet név alatt ne képzeljen ön magának valami lepedőben járó +lánczos rémet: a mi itt van, az igen egyszerü és kézzel megfogható +tárgy. Van kedve talán megnézni? + +Hogy lehet ilyet még kérdezni is! + +Rögtön talpon álltam; hol van az a kisértet? hadd látom. + +Gábor ur egyik fülkéhez vezetett, mely zöld szőnyeggel volt +lefüggönyözve, s itt a függönyt félrevonva, két koponyára mutatott, +melyek egy gömbölyü üveggel voltak betakarva s elég csudálatosan +egymásnak háttal fordulva. + +Ilyesmit láttam én már máskor is, s nem voltam hajlandó bennük valami +kisértetszerüt elismerni. Emberi csontmaradványok; csak annyira +félelmesek, mint egy kihúzott fog; a mitől senkinek se jut eszébe +megijedni. + +– Ez a két testvér koponyája, két Kálmánffy grófé, kik hajdan ez +uradalom birtokosai voltak, s e kastély egy részét is épitették. Nagyon +tragicus életük volt. Szüntelen ellenségeskedtek egymással; s +czivakodtak a kastély birtokán; egyszer azután az öregebbik kibékülés +szine alatt meghívta magához testvérét, s mikor az leitta magát erős +boraitól, mámoros álmában egy hosszú szeget veretett a fejébe. A szeg +most is itt van. Később egy szolgája, ki részes volt a büntudatban, +elárulta a bátyát, mely miatt őt is lefejezték; testét szokás szerint +elásták a vesztőhelyen, de levágott fejét megengedték haza hozatni a +családi sírboltba, hova a sírboltőr az orozva meggyilkolt testvér +csontjait is eltakaritá. Egy fülkébe oda helyezte egymás mellé a két +testvér-főt; még pedig a két halálos ellenséget, a kik életükben soha +sem türhették egymást, arczczal egymás felé fordítva. Egyszer azonban, a +mint valami dolga miatt ismét le kellett mennie a sirboltba, megdöbbenve +látta, hogy a két testvér feje egymásnak viszásan van fordulva. Az ember +nem volt nagyon ijedős, sokat foglalkozott emberi csontmaradványokkal; +azt hitte, valami vándor patkányok tehették ezt a változtatást a +koponyákban, s ismét összeforditotta őket arczczal. Másnap újra lement +őket megtekinteni, ismét meg voltak fordulva, tarkóval egymás felé. + +Ez igy tartott heteken át, az ember minden nap összeforgatta a +koponyákat, és azok minden éjjel elváltoztatták helyzetüket, utoljára a +sírboltőr egészen belebetegedett, elkezdett fogyni, mélázni, mig egyszer +a fiatal káplán komolyan kérdőre fogta, hogy mi lelte, mi nyomja a +szivét? + +A vén cseléd reszketve vallá meg neki a kisértetes titkot, mely miatt +már maga is csaknem kisértetté változott egészen. + +A lelkész felvilágosodott ember volt, meg akará nyugtatni a babonás +embert gyötrelmes tévedése felől s e végett maga lement vele a +sírboltba, az állitott csodát megtekintendő. + +A két fő akkor is tarkóval volt egymásnak fordulva, és a cseléd esküdött +rá, hogy ő tegnap estve is megforditva helyezé őket egymás mellé. + +– Az lehetetlen, szólt a lelkész. Az élettelen testnek nincsen akarata. +Ez nem más, mint két csontdarab, velő nélkül, izmok nélkül, a mi magától +nem mozdulhat. + +S hogy szavait annál nyomatékosabbakká tegye, megfogta az egyik +koponyát, hogy azt felemelje és megmutassa a kétkedőnek, miszerint az +csakugyan mozgásra képtelen tömeg. + +Abban a pillanatban ugy megharapta a koponya a lelkész kis újját, hogy +az alig birta azt fogai közül kiszabadítani. + +A sírbolt azontúl zárva maradt, s a cseléd nem sokára meghalt ez eset +után; a lelkész pedig késő vénségeig viselte a harapás nyomait kis +újján. + +Az eseményt titokban hagyták, s elébb nem is tudta azt meg senki, mint +midőn én az uradalom régi levéltárában kutatva, megleltem a kérdéses +lelkész naplóját, melyben ő az egész eseményt leirta, azzal végezve a +mysticus regét, hogy az elhagyott sírbolt ajtaja itt meg itt van – +befalazva. Azóta egy magtárt ragasztottak hozzá s a helyiség egészen +feledésbe ment. + +Mingyárt felkerestem a befalazott ajtót, könnyü volt rátalálnom a leirás +után, kibontattam azt s magam leszállva bele, csakugyan megtaláltam a +két ellenséges koponyát, miként állitva volt, egymástól elfordulva. + +Megvallom, hogy felemelni egyiket sem mertem, minden blazirt kedélyem +mellett is, hanem az egész kőlapot, melyen feküdtek, kiemeltetém s ugy +hozattam fel e szobába. + +Azóta sokszor fordult meg nálam egy-egy nehézhitű vendégem, ki e mondát +tréfának vette s saját szemeivel iparkodott meggyőződni annak +mibenlétéről. Noha nem örömest üzök hasonló kisérletekkel játékot; midőn +erősebb kedélyü emberre akadtam, a kinél nem féltem attól, hogy örök +időkre melancholicussá találom tenni, megengedtem neki, hogy háljon itt +ebben a szobában s győződjék meg saját szemeivel, miszerint az este +arczczal össze fordított koponyák reggelre ismét háttal lesznek +egymásnak fordulva. + +Rendesen ugy történt. Látogatóim kénytelenek voltak meggyőződni a +titokteljes tényről s ezt amaz emlékezetes lelkész óta senki sem merte +többé megczáfolni. + +Gábor ur szemeimből vette észre, hogy nekem is nagy kedvem volna e +csodás titokról szemlátomást meggyőződni. + +Melyik huszonkét éves fiatal ember volna, a kit hasonló rejtély ne tudna +érdekelni? + +Én nagyon kértem, hogy engedje meg, miszerint itt e szobában háljak s +fordítsa egymásnak arczczal a koponyákat. + +Gábor ur nem iparkodott lebeszélni; kiváncsiságom tetszett neki, a +gömbölyü üveget felemelte, a két halálfőt nagy ovatosan egymásnak +arczczal fordítá, s azzal az üveget ismét vissza takarta rájuk. + +Azzal megmutatta az alcovent, hol fekhelyemet fogom találni, jó éjszakát +kivánt és egyedül hagyott. + +A tágas kastély emeletét egyedül lakta a főur pitvarnokával. Cselédsége +mind a földszinti szobákban hált; a góth szoba és az ő hálószobája +között három kisebb nagyobb terem feküdt, ilyenformán én magam +meglehetősen egyedül maradtam az előbbiben, lehetőleg távol minden +emberi lehellettől. + +Minden felizgatott képzelődésem mellett is annyi philosophiát tartottam +meg magamnak hogy valami tréfát ne engedjek magammal elkövetni. Elébb +megvizsgáltam a falakat: nincsen-e valami észrevétlen bejárás e szobába? +azután magát a fülkét vettem jól szemügyre; az sem volt hozzájárulható, +kemény szilárd egy darab márványból volt faragva az egész. Az ajtót +bezártam reteszszel, s még azon felyül a pamlagot is eléje huztam, s +arra feküdtem; épen szemközt a lefüggönyözött fülkével. + +Azontul még egy biztositékot szereztem magamnak. A selyemfüggöny, mely a +fülkét eltakarta, valami czifrázatban megakadva, igen szép festői +redőzeteket képezett. + +Elővettem utitárczámat s a függönyt legkisebb redőivel lerajzoltam abba. + +Ez igen furfangos ötlet volt. + +Ha valami élőtesttel felruházott lény a két koponyához akar férni, a +függönyt érintenie kell, már pedig annak redői a legkisebb érintésre ugy +el fognak változni, hogy az többé a tárczámba rajzolt képlethez nem +hasonlíthat. + +Azután uj hasábokat raktam a kandalló tüzére, magam elé helyeztem a +karos gyertyatartót a kis egylábu asztalra, s ledűltem a pamlagra azzal +az erős szándékkal, hogy nem fogok elaludni. + +Ismertem a theának azt a tulajdonságát, miszerint az embert ébren +tartja, ujra töltöttem magamnak egy csészével. Tettem bele egy kanál +rhumot is. Nem igen érzett meg rajta. Pedig máskor egy kanál rhumtól +majd a guta üt meg. Még többet töltöttem bele. Az sem tette erősebbé. +Eszembe jutott, hogy a kandalló melletti szekrényre egy üveg cognac van +feltéve. Gábor ur kinált vele az imént, akkor nem kellett. Milyen +különös, hogy most ugy ohajtom ezeket az erős szeszeket. + +Felkeltem, hogy elhozzam: megkóstoltam; csakugyan ez erős volt; +csészémbe töltöttem belőle s azután eszembe jutott, hogy a kandalló elé +nincs feltéve a sodrony rostély; valami szikra kitalál belőle pattanni: +odamentem, a parazsat hátratoltam benne a vasfogóval, egy szikra a +kezemre pattant és megégetett; a vasrostát lezártam, s azzal mentem +vissza theaasztalomhoz. + +Szép meglepetés várt rám. + +Azon a pamlagon, a mit én a magam számára húztam oda két uri ember ült, +a kiket én jól ismertem, de a neveikre nem tudtam emlékezni. Az egyik +rövid göndör szőke hajjal, mérges veres szakállal, a másik feketehaju, +hosszu lelóggó bajuszszal, simára borotvált állal, a feje tetején egy +kerek kopaszság volt látható. + +Az első egy ingre volt vetkőzve, aranygombos selyemmellényben, az utóbbi +barna borsos szövetü zekében, melynek hátra volt hajtva a vitézkötése. + +Ez a két uri ember szép csendesen iszogatta azt a cognacos theát, a mit +én magam számára elkészitettem. Egyszer az egyik szörpentett belőle, +azután a másik, ketten egy csészéből, egészen testvéri módon. + +Eleinte a bámulat, azután a félelem fogott el; nem mertem hozzájok +közeliteni, leültem egy sötét szögletbe s onnan néztem hogy mit +csinálnak? + +A két ur sajátságos képeket tudott egymásra fintorgatni; közben +beszélgettek is egymással. + +– Jó estét öcs. + +– Jó estét bátya. + +– Itt vagy megint öcs? + +– Itt is maradok bátya. + +– Szük kettőnknek ez a kastély. + +– Tágas volna, ha egyikünk oda alant laknék. + +– Hol odaalant? A pinczében? + +– Még alantabb: a sírboltban. + +– Ezt el kellene végezni egymással öcsém. + +– El biz azt bátya, most egyedül vagyunk. + +– Pisztolyt szeretsz-e jobban, vagy kardot? + +– Én mind a kettőt szeretem, de tartok tőle, hogy kitudódik. + +– Igaz; a fegyver lármát üt, a vér kifoly és tanúságot tesz. + +– Méreg pohár volna jó és sorshuzás bátya. + +– Nem volna rosz, de meglátszik a hulla arczán. + +– Legjobbat mondok én bátya. Itt az erős ital előttünk, igyuk le +egymást. + +– Hát azután? + +– A melyikünk ébren marad, végezhet a másikkal, a ki öntudatát veszti. +Itt egy hosszu szeg és kalapács; ezt a koponyába verve, senki se tud meg +róla semmit. + +– Igazad van, kivált te nálad, kinek jó sűrű hajad van; de nekem hold +van a fejem tetején. + +– Ne félts te engem! + +Nem átallom megvallani, hogy nekem egész testemet a hideg zsibbadás +fogta el e rémületes beszélgetés alatt; ha tudtam volna, sem lehetett +hová mennem, mert épen az ajtó előtt ültek, magam húztam oda asztalt és +pamlagot. + +Azután elkezdtek inni abból az egy csészéből. Egyszer az egyik, másszor +a másik. Egymásnak töltögettek a cognacból, szinültig egészen, hogy a +nedv szine a csésze szélén fölül lebegett. + +– Egészségedre bátya. + +– Egészségedre öcs. + +A felköszöntő oly ördögi nevetéssel mondá azt mindig, midőn a lenyelt +kábitó nedvtől testvére fuldokolni látszott, és feje szédelegve ingott +előre hátra, és arcza hol halálsárga lett, hol csattanó piros, az erek +kéken zölden lüktettek homlokán, mint dagadt kötelek. + +„Igyál öcs, igyál bátya.“ + +E közben az asztalon égő gyertyák hamvadozni kezdtek, eleinte, mintha +valami vereses köd fogná fényeiket körül, mely mindig homályosabb +lilaszinbe ment át; a két arcz egyre jobban sápadt, a két fő egyre +jobban szédelgett, valjon melyik fog elébb ledülni? + +A gyertyák fénye a leghomályosabb zölddé vált már, s a zöld világban +olyan halálsápadt volt mind a két arcz. Nem birtak már egymáshoz +beszélni, csak kőmerev szemeikkel tekintének egymásra s kinálták némán a +kábitó italt. + +– Azután egyet lobbantak a gyertyák s kialudtak. Mind a két alak eltünt +egyszerre. + +Az ablakok szinezett üvegein teljes pompájában ragyogott át a hold, s a +kandalló izzó parázsa rózsaszin fényt vetett a félhomályra. Egyedül +voltam a szobában. + +Álmodtam ezt, mondám magamban: és nevettem rajta; és a fogaim ugy +vaczogtak. Álom volt, álom volt: bizonyitgatám; most már megyek +lefeküdni; levetkőzöm, lefekszem az ágyba, fejemre húzom a takarót, s +aztán tessék kisérteni, a kinek az mulatságos. Miattam járhatnak, +kelhetnek: én rájok sem fogok ügyelni. + +A hold szép fehéren sütött, a kandalló szép pirosan világított, nem volt +szükségem gyertyára, a miket ugy sem gyujthattam volna meg, mert +csutakig leégtek. Az ágyat igy is megtalálom. Levetköztem nyugodtan, az +órámat felhúztam, s azzal félre vontam az alcoven függönyeit az ágy +elől, hogy majd bele fekszem. + +Az irtózat fogta el minden érzékemet. + +A vetett ágyban ottfeküdt a két testvér egymás mellett; irtózatosan +eléktelenült két hulla. – Az egyik hanyatt, a feje pedig arczczal lefelé +fordítva, kopasz feje holdjába verve villogott a sötétkék szeg feje: a +másik pedig mellette feküdt mellére fordítva s a feje szemközt az +égfelé. + +A borzalom elvette mozdulhatási erőmet. Kiáltani akartam, és nem volt +szavam, megrázni a csengetyű kötelét és nem volt kezemnek ereje; futni +akartam onnan, és lábaim lehúztak, mint az ón. Mellem elszorult, tagjaim +elzsibbadtak; végre összeszedtem akaratom minden erőszakát s rettenetes +kinnal kiáltottam valami szót, s mire azután – felébredtem. + +A kik rosz álmokat szoktak látni, tudhatják micsoda kinba kerűl az +embernek akkor egyet kiálthatni. + +Bizony reggel volt már és a nap szépen ragyogott a magas jegenyék közül. +Akkor is ott feküdtem a pamlagon a bezárt ajtó előtt, a hol feltettem +magamban, hogy nem fogok elaludni. + +A gyertyák valóban leégtek előttem, s a csésze valóban üres volt. +Egyébiránt hajlandó vagyok azt hinni, hogy nem is töltöttem én abba +semmit az estve; hanem theát, rhumot, cognacot, mindent csak álmodtam. + +Hanem – most jön még a kisértet legborzalmasabb része. + +Hát a fülkében mi történt ezalatt? + +A függöny azon módon volt, a hogy azt lerajzoltam magamnak, egy redőcske +sem változott el rajta. + +Ehez tehát nem nyúlhatott senki. + +Még egészen elfogulva éjszakai álmom látásaitól, léptem a titokteljes +fülke felé s bizony reszketett a kezem, midőn félrevontam a függönyt. + +És ime… a két halálos ellenség koponyája – háttal volt egymásnak +fordulva. + +Valami hidegség futott kétszer háromszor egész testemen keresztül; +mintha valami jeges kéz czirógatna végtül végig. + +Ez már nem álom. Ezt látom. Fényes nappal van; odakinn beszélnek, +zajganak, mint a hogy nappal szokás, és én idebenn magam előtt látom a +legrejtélyesebb phantomot. + +Tehát még is sok történik a nap alatt, a miről a bölcseknek nincsen +tudomásuk. + +Tehát még is való, hogy e két élettelen fő még holta után is él és +gyülöl és elfordul egymástól. + +Nem hiszem, nem lehet, nem igaz. + +Látom, borzadok tőle, de még sem igaz. + +Igaz, de még sem hiszem. + +Eszembe jutott a lelkész története, ki szintén tagadta e földfeletti +csodát s rá merte tenni kezét a kisértet fejére s azután holtig viselte +annak harapását. + +Nem bánom. + +Hadd harapjon meg engem is. + +Felemeltem az üveget a koponyákról. Szivem meglehetősen dobogott. +Hozzányultam. Kezem érintette hideg állkapczáját. Felemeltem és +megforditottam. + +Hah! + +Mi történt? megharapott-e? + +Szivesebben vettem volna tőle, ha megharap, mint hogy felfedeztem, +miszerint valami furfangos óramű van belsejébe alkalmazva, mely azt, egy +rugó nyomásával elfordítja; a másik is hasonló fortélylyal volt ellátva. + +A reggelinél találkoztunk Gábor urral. Ő szokása szerint komoly volt, én +is. + +– Hogy aludt ön? kérdezé tőlem a részvétig hajló udvariassággal. + +– Köszönöm: nagyon rosszul. Sok theát ittam az este; mindenféle kisértet +üldözött tőle. + +– Hát a koponyák mit csinálnak? + +– Ugy látszik, hogy engem kitüntetésben részesítettek, mert nem csak +hogy hátat forditottak egymásnak; de még fejtetőre is álltak. + +Gábor ur nagyot nevetett e szóra. + +– Ön megnézte, hogy mi van bennök? + +– Azt tettem. + +– Lássa: negyven ember aludt már abban a szobában, mind tapasztalták a +csudát, és egy sem nézte meg, hogy nincs-e valami a koponyákban? + +– Féltek, hogy ugy járnak mint az ördögüző lelkész. + +– S ön nem félt? + +– Féltem biz én; de nagyobb volt a kiváncsiságom: s most már nagyon +sajnálom, hogy azt tettem. + +– Miért? + +– Mert egy érdekes történeti adattal szegényebb vagyok. + +Gábor ur még jobban kaczagott. + +– Még egyet szabad legyen kérdenem. Valjon a többi historiai adatok is +mind ilyen érvényesek, a miket én tegnap följegyezgettem? + +A főur mosolyogva monda. + +– Bátran pipára gyujthat ön velök. + +Ezt csak azért nem tettem, mert nem szoktam füstöt enni. + +Csak arra kért Gábor ur, hogy ha tehetem, ne szólják e fölfedezésemről +senkinek, hadd szerezzen általa ezentul is másoknak üdvös ijedelmet. + +Megigértem; hogy tiz esztendeig titokban fogom tartani. + +A tiz esztendő épen a mult héten telt le; a két kisértetes koponya +története ekkor szabadult fel s lett a nyilvánosság tulajdonává. + + + + +A MENNYEI PARITTYAKÖVEK. + +(DEBRECZEN VÁROSA KRÓNIKÁIBÓL.) + +Kuczuk nagyváradi basa idejében sok veszedelmes napot kellett a jó +Debreczen városnak kiállani. Ez a hóbortos török, mihelyt valami +csekélységért megharagudott reájuk, azzal fenyegette őket, hogy az egész +várost tűzzel vassal elpusztítja, férfiait levágatja, asszonyait rabul +elviszi, kincseiket zsákmányra bocsátja, a város helyét sóval behinteti. + +A szelid és bölcs birák eleinte szép könyörgéssel, jó szóval kérlelték, +ajándékkal engesztelték a hóbortos basa haragját, egyszer azonban Dobozy +István uram kerülvén a biróságra, az maga is kurta nyaku, hamar +tűzbejövő ember volt; a mint egyszer valami hitvány ok miatt Kuczuk basa +megint ellenük förmedt, azzal fenyegetvén a debreczenieket, hogy majd +rajtuk megy, ez azt izente neki vissza: „no hát gyere!“ + +Kuczuk basa szörnyű méregbe jött erre, rögtön felülteté hadait, még +éjjel megindult s másnap reggel ott állt Debreczen alatt; „no hát itt +vagyok.“ + +A városnak nem voltak valami erős falai, sem árka, sem felvonó hídja; az +egész védelme tizenkét rongyos toronyból állt, a mikben a polgárok a +száguldozó tolvajnép ellen őrködni szoktak, vakolatlan tégla építmények, +náddal tetőzve, a miket az első ágyu-lövés halomba döntött volna; hátul +rozzant falépcsőkkel ellátva, mik kivülről vezettek fel rájuk, mintegy +folytatásul egy köröskörül járó fafolyósóban végződvén, a honnan be +lehetett a toronyba menni, ugy, hogy ha a lépcsőt ellopták volna a +torony mellől, senki sem tudott volna belőle kijönni többet. + +Minden ilyen torony forma góré egy-egy kaput őrzött, tiszteletes +távolságban állván attól, hogy a netalán besiető ellenségnek utjában ne +álljon; nehogy az bolond fővel a tornyot is elrontsa s ujra kelljen +építeni. + +E tiszteletre méltó őrhelyek biztos voltát semmi sem tanusítá annyira, +mint az, hogy valamennyinek a hegye ki volt adva gólyafészeknek, a hol e +jámbor állatok estenkint féllábra állva, olyan hűségesen elkelepeltek +óra hosszant, mintha ők őriznék a várost legjobban. + +Kuczuk basa ugy intézé a jövetelt, hogy egyszerre a város minden kapuját +elállta seregeivel s minden vályogtorony irányába felállittatott egy +nagy kerekes ágyut, a mi meg volt töltve. Igy akart beszélni a +debreczeniekkel. + +Jön azonban a városból hozzá nagy sietve egy Panajoti nevű görög, a ki +még Sztambulból származván ide, Kuczuk basának régi jó ismerőse volt, s +rendesen, ha a város tanácsának valami csiklandós izenete volt a +basához, ezt küldte hozzá, jól tudva, hogy ezt nem huzatják ott mingyárt +karóba. + +– No hát mit mondanak a debreczeni bírák? + +– Kegyelmes uram, bizony ez a Dobozy István kurucz ember; a mint a te +fenyegetésed megérkezett hozzánk, ő rögtön minden fiatal leányt, +asszonyszemélyt és gyermeket szekerekre ültetett s elküldött Tokajba; +azután parancsolatot adott ki dobszó mellett, hogy kinek mi értékes +jószága van, tépje szét, vágja le, vesse a kútba s a mint az ellenség +megtámadja a várost, gyújtsák fel azt egyszerre negyven oldalról, +vessenek tüzet minden templomba, toronyba, s aztán kiki fogja a dárda +nyelét, vagy üljön a lovára, ha van, s majd akkor megmondja, hogy melyik +kapun menjenek ki? Még pedig ugy elmenjenek innen, hogy soha képpel se +forduljon senki Debreczen tájékára vissza, Kuczuk uram aztán feleljen +meg majd a magas szultán színe előtt, ha kérdeni fogja, hogy hova lett a +nagy Debreczen város? mely ennyi meg ennyi adót fizetett a portának +hűségesen, a vezéreket ajándékozta emberül, a hadsereget tartotta +liszttel és takarmánynyal; ott dicsekedjék el majd vele, hogy azt biz ő +porrá égette s bevetette helyét sóval, azon való haragjában, hogy roszul +égett a pipája. + +Ezt izente Dobozy István uram a basának s Panajoti azon módon elmondta +neki szórul szóra. + +– Átkozott vastagnyaku kálomistája! kiálta fel mérgesen a basa, bizony +még megteszi, a mit megmond. – Aztán pedig arról csakugyan nem akart +felelős lenni, hogy egy olyan várost mint Debreczen, kiirtson a +világból, csupán uri roszkedvének kihűtése végett; holott Debreczen +olyan szükséges volt azon a helyen, hogy ha ott nem lett volna, magának +a töröknek kellett volna oda egyet építeni. – Tudja jól a kutyaházi, +hogy nem akarom a városát elpusztítani, azért mer velem olyan fennyen +beszélni; de kapjam csak ki ide a gyepre, tudom, hogy olyan utat tetetek +vele egy fekvő helyében, a miben feltörik a talpa. + +Panajoti erősen bizonyitá, hogy a debreczeni lakosság a legvégsőre van +elhatározva, s a mint a basa egy trombitát megfuvat, vagy egy ágyut +kilövet rájuk, ott minden lángba borul egyszerre, s az egészből senkinek +semmi haszna nem lesz, minden drágaság ellevén ásva a földbe, a nők és +hajadonok szépe eddig túl van a Tiszán; a férfiak pedig meg vannak +dühödve, ki kaszát, ki kardot fogott, azokkal is baj lesz elbánni, a +milyen keserüségben vannak most. + +A basa átlátta, hogy Panajottinak igaza van; most az egyszer a +debreczeniek kifogtak rajta. Azért is ujra visszahivatá a kapuktól +felállított csapatjait, befogatott megint az ágyukba és azt mondta, hogy +kegyelmet akar cselekedni Debreczennel, csak legyenek bízton, nem bánt +senkit; ezentúl kegyelmesen fog velük bánni. Dobozy István uramat még +külön meg is dicsérte, elszánt, bátor magaviseletéért s szavát adta, +hogy e jeles tromfért soha sem fogja bántani, sőt akármikor valami baja +lesz, csak folyamodjék ő hozzá, számíthat pártfogására; ha pedig Váradra +talál jönni, az ő házát ki ne kerülje, ő bizonyosan nagyobb +vendégszeretettel lesz ő iránta, mint Dobozi uram volt őhozzá. + +Azzal vissza ment Váradra ágyústul és seregestül rendén. + +A debreczeniek nagyot lélekzettek utána s mindenki dicsérte, és +magasztalá bíró uramat, a miért ilyen bátran a tíz körmére mert állni; +lám mégis csak a török látta át utoljára, hogy neki kell engedni. + +Kuczuk basa azonban alig érkezett meg Váradra, rögtön hivatá maga elé +Badrul béget; az afrikai szerecsen lovasok vezérét, s ilyen dolgot +bízott reá. + +– Ma este, mielőtt lealkonyodik, felülsz ötszáz lovassal és megindulsz +Diószeg felé. Valahány embert akár jövőben, akár menőben találsz, +mindegyiktől megkérdezed, hogy ez az út visz-e Nagy-Kállónak? azzal +engeded futni. Ezt cselekszed, a mig éjszaka nem lesz, akkor egyszerre +letérsz a diószegi utról, belegázolva egy balfelől fekvő semlyékes +rétbe, hogy nyomot veszíts: mikor a semlyéknek végit érted, ki jutsz a +mezőre, ott találsz majd pásztorokat, a kik juhokat, ökröket őriznek, +azokkal elvezetteted magadat Létáig. Mikor a létai tornyokat meglátod, a +vezetőket vagdald le, s a helység alatt elvonulva, térj be a nagy +erdőbe, abban az erdőben megint találsz mészégetőt, vagy csordapásztort, +a ki ugy elvezet az erdőkön keresztül, hogy elébb ki ne juss, mint a hol +az erdő Hadházon felyül véget ér. Ott megint tedd el láb alól vezetőidet +és maradj lesben. – Holnap, vagy holnap után, vagy talán egy hét mulva – +addig te az erdőből ki ne jöjj; – látni fogsz négy vagy ötszáz szekeret +Tokaj felől közelítni. – A szekerek válogatott szép leányokkal és +asszonyokkal lesznek rakva; bizonyosan pénz és csecsebecse is van náluk +elég; azokat mind egy lábig elfogod. Ha férfi van velük, azt vágd le; a +mi pénzt találsz náluk, oszd fel katonáid között; a népséget pedig +hajtsd ide hozzám Váradra. Jól megértsd, a mit mondtam: a fejedet +kezedben hordozod, tehát ugy vigyázz rá. + +Badrul bég megérté a parancsot és távozott. A szerecsen vezér olyan +ember volt, a kire ilyesmit rá lehetett bizni, mert képes volt erdőn +mocsáron keresztül az egész országot végig utazni, s lováról le nem +szálni, mig küldetése helyére nem jutott; ott pedig étlen szomjan +hetekig elácsorogni lesben s a rábízott parancsot az utolsó nyakvágásig +végrehajtani híven. + +Kuczuk basa magában beszélgetett a debreczeniekkel: „nevettek ugy-e? +kaczagtok? örültök? no csak ti nevessetek ma eleget; majd mingyárt el +jön rátok a sírni való nap“. + +* * * + +Tokaj felől a széles országuton egy hosszu sor szekér közeledik Hadház +felé; ez a debreczeni hölgykaraván. + +Ötszáz szekér egymás hosszában, csupán asszony és leánynép, egyetlen +férfi sincs közöttük, akkora sem, a mekkora az ostort fel tudná emelni: +maguk hajtják az asszonyok a lovakat is; a kit pedig az Isten férfinak +teremtett köztük, annak meg le vannak a kezei kötve szépen a pólába, +mert annak még kis baba a neve. + +Ennyi asszony, ennyi leány egy csoportban! Képzelhető az a jó kedv, az a +lárma, a mit az uton elkövetnek; mindegyik beszéli a másiknak, hogyan +hajtotta el biró uram a törököt a város alul; milyen szépen ráijesztett? +van rajta, lesz is rajta egy hétig elég mit mesélni; óh a veszélyből +kiszabadult szivek phantásiája gazdag. + +Egy-egy kocsin csupa fiatal leány ül, azok előre hajtanak s elkezdenek +valami méla ősrégi dalt, a mit azon időkben énekeltek a Tiszától +Moldováig; talán azt, hogy: „Fördik a kácsa, Fekete tóba, Készül +anyjához, Lengyelországba“ vagy pedig azt a másikat: „Ha kérdik, hol +vagyok? Mondjad hogy rab vagyok, Kezemen lábamon Vas békót hordozok.“ Ez +a nóta vala akkor nagyon nagy divatban, tudja Isten! olyan szívből +énekelte azt szegény magyar ember. + +Akkor aztán az egész sor szekéren valamennyi leány rákezdte a nótát; +majd felvették vele a nagy mennyezetes eget; szegény kis pacsirták ott +fenn a magasban győztek velük versenyt tilinkózni. + +Delelőre az egész karaván megállt a zöld halomnál, a mi ott van a sík +rónában; ki tudja, ki rakta oda? a mi csontunk van-e benne, vagy a másé? +bizonyosan csak a mienk, mert körülötte olyan puszta az egész vidék. + +Nincsen falu, nincsen város közelében, egy-egy tanya, boglyák s +kazaloktól körül véve látszik itt amott, messze kitérve egymásnak; +szántóföldnek sincs itt semmi híre, csorda-legelőnek van hagyva az egész +határ. + +Csak a délibáb mutogat csodaképeket a láthatáron. Azt is megszokták már, +senki előtt sincs hitele; elöntheti hullámzó tengerrel a messzi +láthatárt, senki sem vágyik abban megfördeni; mutogathatja benne nagy +erdők árnyékát, nem igyekszik felé senki, hogy ott kihüsselje magát; +városai, palotái megszokott képek, a miket senki sem bámul már, s nem +törődik vele, valjon miféle ócska tündér mutogatja ott csoda hatalmát, +józanabb emberivadék előtt, mely bűvészetét kitanulta? + +Pedig épen mai nap különös jó kedvében volt a délibáb. Ritkán is süt +olyan forrón a nap: hogy a föld felrepedezik bele s az utolsó tófenék is +cserepes hasábokra szárad: – egészen a délibáb tündéri örömeihez való +nap. Egy csoport fiatal leány, az ábrándosabbak közül való, fel megy a +zöld halomra, onnan nézi a légi tünemény csodáit. + +Köröskörül siető habokban ring a tenger, melynek nincsen széle; abból +emelkednek ki koronkint az égre rajzolt árnyképek; úszó kék szigetek, +mik szemlátomást nőnek, magasulnak, zöld erdő, lombos fák ellepik +partjaikat; a fák árnyéka ott látszik a vizben; azután megint lejebb +sülyed a sziget, a tenger hulláma dagad, és összecsap végső pontja +felett. Majd a másik oldalon tünedeznek elő nagy légi paloták, átlátszó +tornyokkal, ködkék templomokkal, azokat is csak ugy hányja veti e tünde +tenger, mintha rajta úszkálnának, s ha rájuk unt, végtelen romokat +csinál belőlük, tornyok, várak egymásra düledezve; azután az is elmulik, +a szem nem lát egyebet a vándor daru csapatnál, mely onnan jő erre +csendesen. + +A leányok ott a dombtetőn magyarázgaták egymásnak: nézd! az ott épen +olyan, mint a két tornyu templom Debreczenben. Az meg ott szakasztott a +nagyváradkapui őrtorony, még a teteje is olyan rongyos. + +– Leányok! leányok! dorgálá őket egy fiatal menyecske, ki a domb aljában +szoptatta kövér képű kis fiát; nem jó az ilyennel tréfálni. Nem +üdvösséges dolog a délibábban ráismerni valami házra. Azt a várost baj +éri, a melyiket az mutogat. Hagyjátok el az istentelen beszédet. + +– Nézd! kiáltanak egyszerre valamennyien, s a szó elhalt ajkaikon, +mindenki odatekintett, rémülettől és csodától megigézett szemmel. + +Mi támadt egyszerre az égen? + +Hadház felől, a légtenger felett magasan egyszerre egy lovas férfi +ködalakja rajzolódott a sápadt égre; egy valóságos lovas vitéz, +puzdrával vállán, hegyes turbánnal a fején, keze csípejére téve, az +egész alak szívdöbbentő óriási mérvben emelkedve a láthatár távolába +fel, a ló lábai nem érték a földet, alattuk keresztül lehetett látni az +eget, az egész, mintha egy fegyveres fantomnak a halavány sárga égre +vetett világos kék alakja volna. + +– Jézus Krisztus ne hagyj minket! rebegé a megrémült gyönge nép, e csoda +tünemény láttára, minőt a természettudósok többször több helyen láttak +már, s azóta is mindig magyarázzák, még sem tudják, hogyan, mikép? Távol +álló emberi alakok képe odafenn úszik a légben, megnagyítva óriási +ködszellemmé. Másik pillanatban uj meg uj alakok támadnak elő a +léghullámból, mind fegyveres óriások, némelyik csak lova derekáig áll ki +a csalódi tenger szinéből, másnak csak feje és válla látszik ki abból, +azoknak árnyéka oda van nőve teste alakjához, két átellen összeragadt +árnyék, felfelé és lefelé fordított fejek, kardok és fegyverek; egyszer +ismét lassankint ismét összeolvad az egész, s nem marad utána más, mint +két széles küllő az égen; két világos kék fényszalag ködös sárga mély +alapon, a földből felfelé sugárzó. + +[Illustration] + +– Jézus Krisztus! Jézus Krisztus! török tatár leskelődik ránk; +sikoltának a némberek; összezavarodva, megrémülve, tanácstalan, védtelen +a puszta síkság közepett. + +Az anyák gyermekeiket kapták ölre, futottak velük szekereikhez, a szűzek +elszórták drága kendőiket, fülön függőiket, hogy a míg a rablók azokat +felszedik, maguk elfuthassanak onnan. Mindenki azt hivé, hogy már itt a +veszedelem a nyomukban. „El innen, el! a böszörményi utra! Fussunk a +nyomáson keresztül! Siessünk! siessünk!“ + +A szegény kétségbe esett had rémülten tért félre az utról; a szekerek +lóhalálában futottak végig a száraz mezőkön, merre semmi ut sem vezet; +nem énekelt most már senki, még zsoltár sem jutott eszükbe, csak ugy +titokban sóhajta fel egy-egy áhitatos szív, a mint hátra nézett a +félelmes távolba s onnan fel a bizodalmas égre: „te felséges ur Isten +odafenn, ki elárulád csodaképen gonosz ellenség leseit előttünk; +oltalmazz meg minket, szegény gyönge szolgálóidat gonosz üldözéseiktől, +kiknek nincsen bizodalmunk senki másban, egyedül csak te benned, ur, +mennybéli Isten!“ + +És az úrnak valóban még több csodatétele is volt e napra. + +A mint a futó nők egyre tekingettek félelmesen hátra; egyszerre eltüntek +a játszó tünemények az égről és földről; a szétrebbent délibáb után +élesen kilátszott a láthatár, a mint ég és föld elválik egymástól, s a +hadházi nyírerdők halaványan kéklenek a távolban. Az égre éles ezüst +szegélyü fellegek emelkedtek e táj felől, mintha roppant hab-buborékokat +fújna a vihar sebesen fölfelé; lassankint mind jobban elborult a +láthatár; sötétkék fellegek tódultak egymás hegyén hátán, valami nehéz +hang ugy zúgott a távolból, mintha azt mondaná: „fussatok, fussatok!“ + +A szekerek vágtatva csörömpöltek a böszörményi határ felé. + +* * * + +Badrul bég két nap óta áll már lesben a hadházi erdők között. Mindent, a +hogy Kuczuk basa rábízott, végrehajtott azon módon. A kitől +útbaigazitást kért, azt a szolgálattétel után levágta, hogy el ne +árulhassa; minden csapatnak azon a helyen kellett maradni, a hol +megállítá, senki sem hagyhatta el az erdőt; s ha valaki a környékből +véletlen odavetődött, az mielőtt egy kiáltással elárulhatta volna, a mit +látott, meghalt; lelőtték nyillal, a mi nem ad hangot, nem dicsekszik +hős tettével, mint a nagyszáju puska. + +Senki sem árulhatta el őket, senki sem vihetett róluk hírt a debreczeni +leányoknak, asszonyoknak. Hát az Isten?… Ő meglátta, és megmutatta őket +délibáb tükrén keresztül a vesztükbe siető nőknek, s felfedé előttük az +ármányos cselt jókor. Dicsértessék az ur neve! + +Harmad nap délben az erdőszélre állított őrök jelenték Badrul bégnek, +hogy a pusztán a távolban egy hosszu vonal látszik porzani, mintha száz +meg száz szekér jőne egymás után. + +– Ezek ők! + +Badrul bég maga is felállt egy dombtetőre, hogy oda lásson; talán épen ő +volt az a szertelen óriás, kinek ködképe először megjelent az égen, +puzdrával a vállán, hegyes turbánnal a fején? + +– Ezek ők! Csak hadd jöjjenek közelebb! Senki sem figyelmeztetheti őket +a veszélyre, – senki. + +Egyszerre azonban megáll a közeledő porvonal, nehány pillanatig elpihen, +azzal egyszerre sebesen el kezd oldalvást tartani, s nem miként az +elébb, halkan közeledve, hanem nyargalvást fut oldalt az avarnak. + +Badrul bég dühödten tekinte széljel: „Ki árulhatott el bennünket +előttük?“ + +Mintha egyszerre válasz jönne kérdésére, megzendül az erdő; a magas szál +nyírfák zúgni búgni kezdnek; veszedelmes vihar támad fel a síkon, +süvöltve bömbölve s sárga porköddel eltöltve a körül látszó eget. + +Badrul bég nem szokott a vihartól félni; ezt nem is engedte meg neki +Kuczuk basa. + +– Előre a dárdát; kiálta lovasainak, jó a dárda hegye a vihart hasítani, +utol kell érnünk a menekülőket! ki a síkra! + +Hah, de ott a síkon más ur parancsol most! A rónán keresztül, épen az +üldözők és üldözöttek között, ott nyargal végig a vihar menyasszonya, a +szilaj forgószél, ez a karcsu tündér, a ki délczegen tánczol végig a +sima rónán, üstökös feje a felhők között, mintha szétzilált haja +repkedne ott, lábai mint az orsó pördülnek a porban; hajlik jobbra, +hajlik balra, karcsu derekát hajtogatva, s daczos fejét emeli mindig +magasabbra; jaj a törendőnek, jaj a veszendőnek, a mi most hozzá közel +jut, azt megtépi, elszórja; háztetők, kazalok, kifacsart élőfák csak ugy +tánczolnak köntösének szilaj forgásától, felviszi őket az égig, s onnan +visszaszórja bőszült szeszélyében. Utána jő morogva, dübörgve, a haragos +vőlegény, a villámló zivatar, ki kergeti daczos menyasszonyát, +tűzkorbács a kezében; azzal veri majd meg, ha megkapja. Ah a tündérek +szerelme szörnyű! + +Badrul bég csapatját olyan porfellegbe borítá egy pillanat alatt a +forgószél, hogy senki sem tudta többé merre van előre, merre hátrafelé? +A lég elvakult; egyik lovas sem látta a másikat a felkavart portul, +melynek sötétjén még a villám sem bírt keresztül rémleni, csak közeledő +mennydörgése hallott, a mint hömpölygött az égen, rengette a földet, s +el-elnémítá a szél szilaj vihajgását. + +Badrul bég alatt ágaskodott a paripa, fejéről elkapta a szél a turbánt, +dárdájáról letépett minden lobogót. + +– Hej te Isten! magyar Isten! ordíta a szerecsen öklével fenyegetőzve az +ég felé, pártját fogod a magad népeinek; de azért még sem mentheted meg +őket tőlem! + +A mint e vakmerő istenkáromlást kimondá, abban a perczben ugy sujtotta +meg vállát valami kemény test, hogy karja bénultan hanyatlott alá. + +Mi volt az? + +Semmi sem más, mint egy nagy jégdarab, mi izenetképen jött a többi +előtt, utána ropogva, dörögve ereszté meg a menny sujtó parittyáit; +ormótlan jégdarabok kezdtek sürün paskolni az égből; némelyik olyan, +mint egy madártojás, más, mint egy átlátszó dió, másik, mint a szeges +buzogány feje, tíz kisebb egymásba nőve, közte fontot érő öldöklő +darabok; a villám harsogott szakadatlan egyik ég sarkától a másikra +küldve izenetét; a jég-paskolta föld a távol síkságon messze olyan +hangot adott, mintha elakarna sülyedni a rászakadó égtől. + +– Allah kérim! Allah ekbér! kiáltozák a martalóczok; hasztalan futva az +üldöző jégparittyák elől, a mik ijesztő sietséggel ütötték őket minden +oldalról: a megriadt paripák kínzott nyerítése még rémületesebbé tevé a +riadalt; s a kinek szive volt még, azt megkereste a lecsapkodó villám, +mely sistergő fejével oda vágott közéjük, bevilágítva a sürü jéghullást, +mintha millió gyémántteke és ezüst golyó omolna onnan felülről alá. + +– Nincs menekülés, egyedül az ur Istennél! orditák a törökök; s rohant, +kit merre a lova vitt; egy rész az elhagyott erdő felé; azt széltördelte +sudarak, kifacsart szálfák fogadták; más előre nyargalt, bele iramodva a +fellegszakadástól megáradt söppedékes érbe, mely egy óra alatt száguldó +folyammá áradt; nehány a vihar elől futva, épen annak utjába került s +verette magát mérföldekig. Mire a zivatar elhuzódott, Badrul bég nem +találta több lovasát ötvennél. + +Vagy húszan ott feküdtek holtan, itt amott elszórva; iszonyu sebekkel +homlokaikon, betört tarkóval, zúzott bordákkal; némelyt lovastul +agyonvert a jég; mást ugy eltemetett, hogy csak a kitett keze látszott +ki belőle. Az egész rónaság pedig olyan képet mutatott, mint egy puszta, +a mely végig van hintve apróbb nagyobb kavicsokkal, a mik olyan fehérek +és olyan hidegek. + +Az aethiopi pálmaszilvás puszták fiai soha sem láttak még jeget. + +– Ime csodák történnek a földön; monda csüggedten Badrul bég. Ki +harczolhat az ég ellen? A magyarnak külön Istene van, a ki csodákat tesz +a kedvéért. Allah oltalmazzon bennünket idegen Istennek haragjától. + +Nem volt azonban bizonyos felőle, valjon Kuczuk basa hajlandó lesz-e +neki majd elhinni, ha ily vert haddal visszatér, elszalasztva a menekvő +asszonyokat; elhiszi-e mondására azt a csodát? a mihez hasonlónak soha +igazhivő még hirét sem hallá. + +Szavainak bizonyságára semmi sem volt olyan eleven tanu, mintha azon +vasládákat, miket a végett hozott magával, hogy az elfogott asszonyok +ékszereit azokba zárja; ezuttal megtölteti amaz égből hullott parittya +kövekkel; miket látva, a basa hitelt adand a mesével határos rémeset +elmondójának. + +Tehát szépen megtöltete színültig négy ládát a jéggel, s azokat párjával +lovak hátára kötve, maga után indítatá. Nagyobb biztosság kedveért +minden láda kulcsát magához vette, s viaszszal lepecsételé nyitjaikat. + +Két nap tartott neki Váradig visszautazni; azalatt szálinkozó hadai +összevergődtek körüle, kinek csontja törve, kinek feje zúzva, kék zöld +folt nélkül egyetlen egy sem. + +Ez alatt reggeltül estig jó forró nap sütött rájuk. A vasládákból alul +csurgott a víz, felül a gőz párolgott egyre. Nagy-Váradon zúzott karral, +alázatos fővel lépett Kuczuk basa elé a szerecsen bég, s elmondá neki a +történetet, még akkor is reszketett bele. + +Kuczuk basa haragos arczot csinált a meséhez; egy szót sem akart belőle +elhinni, bizonyságul Badrul bég előhozatta vasládáit s kérte, hogy +tekintse meg saját szemeivel az égből hullott parittyaköveket. A mint a +pecséteket feltörte, a zárakat felnyitá: ime nem volt a ládákban semmi. +Még csak híre, nyoma sem az égi parittyaköveknek. – Badrul bég +megszaggatá keblén köntösét. + +– Allah kegyelmes! Ime a magyarok istene a bezárt ládákból eltünteté a +köveket, mikkel vitézeimet agyonverte. + +– Gyáva nyomorult! kiálta rá Kuczuk basa, ki az egészből nem hitt el +semmit, sok lúd ebet győz: bizonyosan ama daliás asszonyok vertek ugy +meg benneteket. + +Ezzel kiviteté maga elől Badrul béget s felakasztatá kapuja elé: ott +függött estig. A szerecseneket pedig, a kik vele voltak, megtizedelteté, +a többieknek levágatta fél fülét, s igy küldte le Belgrádba. – A +debreczeni hölgyek pedig épen és bántatlanul jutottak kedveseik karjaiba +vissza. Kuczuk basa soha nem hitte el nekik, hogy nem ők páholták el +olyan kegyetlenül Badrul béget s azon naptul fogva kezdte őket nagyra +becsülni. + +Ilyen történet vagyon megirva nemes Debreczen városnak tanácsi +jegyzőkönyvében; te ki azt olvasod, gondold el magadban, hogy most is él +még az az Isten, a ki az ő hiveit meg tudta védelmezni mindig magas +mennyből – s keze most sem rövidült meg. + + + + +EGY BUKOTT ANGYAL. + +Volt idő, midőn a magyar négy annyi volt, mint mennyi most. Még +ellenségei is magyarból teltek ki; a kún, a jász, a bessenyő, mind az ő +nyelvét beszélték, egy haza bölcsője ringatta őket, egy név volt +őskirályuk neve. Egy örökségen osztoztak egymással. + +A kún nemzet most egy pár kerületen megfér, a bessenyő alig tesz néhány +szétszort falut és maga a magyar oly egyedül van a világon. + +Eltemették egymást. Azt vélték, ellenséget fogyasztanak, és önmaguk +fogytak… + +Támadjatok elő ti vérrel és dicsőséggel pazarló idők képzeleteinkben! +tünjenek el előlünk e kalászos mezők, ez ismert városok! Lássuk az +egymásba omló hadsorokat, mint dúlnak előre hátra harczi paripákon, +halljuk a csatakürtök rivallását, a buzogány döngését az öblös +paizsokon, az összevert kardok csattogását s a viadalittas harczolók +csatakiáltásait. + +A harcz reggeltől estig folyik, a folyam pirosan megy alá a csatatér +mellett; azt sem tudni, a lemenő nap festette-e pirosra, vagy a vér? + +A küzdők már felére fogytak alá; – annyi jó férfi fekszik már némán a +mezőn; ajkainkról önkénytelen tör ki a kiáltás: + +– Ne bántsd egymást testvér! vesd el a kardot kezedből, magyar vér az, a +mit kiontasz, szüntesd meg a harczot! + +Szavunk nem hallik odáig… Nyolcz század fekszik köztünk és közöttük. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +A mogyoródi csata megvivatott. Magyar győzött, magyar veszett. + +A herczegek diadalt ültek, a király futott, egyedül rosz ördöge a +Guthkeled Vid veszett a csatában, de elveszett a korona is örökre. + +Futtában lova kidőlt alóla, gyalog, fáradtan és sebesülten vette utját +az erdőknek, s még hangzott fülében a polgárharcz zaja, már ő azon +gondolkozott, mint lehetne azt ujra kezdeni. + +A nap leáldozóban volt már, az erdők árnyéki mindig lejebb szálltak, s +midőn a futó király egyszerre megállott, csak akkor vevé észre, hogy +körüle minden oly néma, hogy a hadsorok, miken keresztül törni vélt, +csak a ligeti cserjék virágtalan bozótjai s kisérői, kiket nyomába +ügetni képzelt, a csöndes hallgatag völgyek. + +Körültekinte, senki sem jött utána. Még reggel egész hadsereg kisérte, +még kardját apródai kötöttek föl oldalára, még sisakját az ősz Ernya +tette föl fejére, még sarkantyuit fölcsatolni Vid hajolt le lábaihoz. És +most ezek mind oda vannak, szétverve, halva, vagy elpártolva talán. És +ha a sereg elveszett, nem jobb lett volna-e vezérnek is együtt veszni +vele, s ha leesett a korona, nem kellett volna-e a fejnek is utána esni? + +A király lélekben testben összezúzva dőlt le a pázsitra. Kinek keze egy +óra előtt rokon vérrel itatta a haza földét, annak szemei most forró +könyekkel áztatták azt. + +Kora tavasz volt az idő, – nem volt még az erdőknek dallosa, és a +királynak mégis ugy tetszék, mintha a szellő csalogányok, vagy angyalok +dallait hordozná hozzáig, tündéres töredékben. – Figyelni kezde s +ráismert az énekre, melynek oly csodatevő ereje volt szivén keresztül +hatni. Valami édesbús női hang éneklé buzgón, áhitatosan a „de +profundis“t. + +Az üldözöttnek jol esik az oltár zsámolyához menekülni, és őt nem csak +ellenségei üldözték, hanem saját lelke is. + +Fölkelt s követve a szent hangokat egy völgy hajlásában kisded fehér +keresztet pillanta meg, mely előtt egy ifju leány térdelt, – tán inkább +örökké ifju angyal, vagy valaki a tulvilágról. + +A király döbbenve állt meg, félve háboritni a szent hölgy áhitatát, s +mig annak csengő éneklése hangzott, ugy érzé, mintha lelke megfürödnék e +hangokban, lemosva magáról indulatot, vágyat, szenvedélyt. + +A hölgy végezve esti áhitatát, egy közellevő barlangba lépett, melyet +kedveért befutott a téli zöld, hogy a zordon időkben is fris lomb +árnyazza fekhelyét. A természet télen meleget, nyáron hűs árnyat külde +barlangjába, a vadfa gyümölcsöt terme neki, a nem ápolt mező +harmatkásával táplálta, a patak oda folyt barlangjához, s a fejős +szarvastehén bejárt hozzá reggel este édes tejével adózni. + +A király tisztelettel járult a szent hölgy elé, föl sem merve rá +pillantani. + +– Eltévedt vadász áll előtted, oh szent szüz, kit társai elhagytak a +vadászaton, s ki nálad menedékért esd. + +A szent szüz csendes szemrehányással viszonzá. + +– Te nem vagy eltévedt vadász, te Salamon vagy, ki a csatából futva +jösz. + +Salamon megdöbbenten nézett a hölgy arczára. Az fátyollal volt +betakarva, csak beszélő ajkait lehete látni. + +– Ha ismersz, rejts el és szabadits meg, s ha ura leszek egykor e +földnek, kolostort épittetek e helyre, melyben száz hajadonnak leend +menedéke. + +A nő jóslatterhesen felelt: + +– Ura nem léssz te e földnek, s nem kőfal az, mi a világ elől menedéket +ad, hanem az erény. + +– Nem rémitesz el szavaiddal. Ha elhagyott az isten, nem hagytam el +magamat én. + +– Nem isten hagyott el téged, te hagytad el őt, esküdtél és megszegted +azt, békét vettél örökségbe, s harczot hagytál magad után. Nem emberek +keze, az istené ejte el téged. + +Salamon összeborzadt. + +– Ki adott neked hatalmat szivembe és jövedőmbe látni? + +– Az a kinek keze megszabadita tőled. Gondolj reá, hogy egy jóslat már +beteljesült rajtad. Ki mondá neked egykor e szavakat: „te, ki mindenkit +üldözesz most, mindenkitől üldözött leendsz egykor!“ + +– Jehova istenre, te Irmén vagy! ő mondta azt. + +– Irmén meghalt a világnak, én Charitas vagyok, – szólt a szent szüz +felemelve fátyolát, s egy arczot mutatva a királynak, melynek láttára az +térdre hullott. + +Liliomfehér arczának egy felhője sem volt még. Redőtlen, szenvedélytelen +volt az, mint az angyaloké, kik csak istennel beszélnek, hajfürtei +hosszan omlottak alá, tiszta, fehér öltönyére. Ugy állt ott mint egy +álomkép, mit a szellő jobbra balra ingat. A király halvány dicsfényt +vélt homloka körül látni. + +– Teljesüljön jóslatod egészen! – szólt a király meghajolva. Mondád: +„te, ki egy nőt hagysz magad előtt térden állani könyörtelen, egykor e +nő előtt fogsz térdelni magad.“ Im itt térdelek előtted. + +– Kelj fel oh király. Charitas nem emlékszik arra, a mit Irmén mondott. +Irmén megátkozott, Charitás imádkozik érted; Irmén gyülölte szerelmedet, +Charitás szeretni tanit. + +A szüz megfogta a király kezét s föl akarta őt emelni, az magához ragadá +hévvel a nyujtott kezet s ajkaihoz szoritá azt; mintha soha sem akart +volna tőle megválni. + +– Te megbocsátottál nekem, és én annyit vétettem ellened! Kiüldözélek a +világból. + +– Egy jobb világba üldözél. Az emberektől távol, de az istenhez +közelebb. Oh Salamon, jó lakni e magányban itt. Érezni a tulvilág +gyönyörét előre, elfeledni azon árnyék örömöket, miknek töve a földbe +van ültetve, s virága a földre hull; nem érezni indulatot, alacsony +szenvedélyt, érzéki vágyat, csak az isten közellétét. Én boldogabb +vagyok mint voltam. + +– És mégis miattad vert meg isten. Egy átok sem eshetett rám oly +keményen, mint a te néma arczodnak egy tekintete, s midőn kezeim közt +mint hervadt virágszál letörtél, akkor éreztem koronámat fejemen először +ingadozni. Im most azért találtalak fel ujra, hogy megmondhassam: lásd, +országom elveszett. + +– Van egy boldogabb ország! oh király, melyet nem szerez meg kard, s nem +vehet el árulás. Ez ország az égben van. Boldogtalanok, kik nem ismerik +azt, kik nem sohajtanak, nem epednek utána. Az élet forrásai vannak +előttük rejtve… Ez országnak kapui mindenki előtt nyitva állnak, csak a +bün előtt vannak zárva. Egy világot látsz azon belől, melynek zöld +mezeje a multak édes emléke, derült ege a boldog jövő, hol minden felhő +egy angyalarcz, mely reád mosolyg, minden szellő egy köszöntés +üdvözöltek ajkairól; hol az öröm mindig uj és soha el nem fogy, angyalok +hordanak karjaikon, szeráfok éneke ringat édes álomba, cherubok fonnak +koszorut csillagokból homlokodra s isten mosolygása napként süt reád, ki +ül a napok napjai felett, hivők, boldogok és szentek hálaimáiban +gyönyörködve, felhallik hozzá a reggeli madárdal és a tiszta kebel +titkos sohajtása, s ő örül mind a kettőnek. Ez ország nem veszett el +számodra, oh király! + +Salamon elmélázva hallgatta a szüz szavait, lelkében uj hurokat halla +megrezzenni, s midőn fáradt fejét a szent szüz által illatos +diófalevélből vetett fekhelyére lehajtá, behunyt szemére leszálltak az +álom tündérei s megnyilt előtte a távol ég; látta a csillagokat közelebb +jönni, a felhőket mosolyogni, meg annyi angyalarczczá válva, hallá a +nyájas köszöntéseket láthatatlan ajakakról suhanó szellő képében, látta +a napok napjai felett ülni, ki tartja kezében a világokat, érzé e +fenséges arcz mosolygásának melegét, érzé, mint ragadják könnyü +cherubkezek véghetlen téreken keresztül, és előtte egy fényes alak +repült egyik kezével az ő kezét fogva, másikban pálmaágat. És megismerte +benne a kedves leányt, kit a világból rut szenvedélyével kiüldözött, s +ki őt azért egy jobb világba jött vezetni, és saját alakját is látta +Salamon, és csodálkozott rajta; hosszu ősz ezüst szakáll borult mellére, +hófehér haj vállaira és a fényes királyi öltöny helyett durva szőr +kámzsa volt tagjain. + +Egyszerre trombitaharsogás rivallt fel az erdőben, az álmából felriadó +király egy csoport lovagot látta a barlang felé sietni, kiknek vezérében +Bátor Opost ismeré meg, az egyetlen legvitézebb lovagot, ki valaha +hivatva volt, hogy ellenséges hadak vezéreit öldösse le. + +A hü lovag összegyüjté a csata után Salamon hiveinek megmaradt +töredékeit és elindult a királyt fölkeresni. + +Neki magának jutott a szerencse őt feltalálhatni. A lovag sirt örömében, +midőn meglátta királyát s leborult annak kezét csókjaival s könyeivel +elhalmozni. + +– Te hű maradtál hozzám? szólt érzékenyen Salamon. + +– Ha az egész világ elhagy is, szólt a lovag égre emelve kardját, – én +nem hagylak el, s ha az egész világ rád támad, én megvédlek vagy +elveszek. + +Salamon a mint a kivont kardott látta megvillanni, elfeledé boldog +álmát, ujra harcz és véres dicsőség töltötték el lelkét, megujult +büszkeséggel ült lovára, s arczát az égre vetve felkiálta: + +– Elbuktam, de nem törtem össze! + +A mint az égre tekinte, épen hajnalodott, apró rózsaszin felhőcskék +usztak az égen csendesen; a király egy pillanatig még most is vélte +látni a mosolygó angyalarczokat közöttük, s oly nagy volt a képzelet +csalódása, hogy önkénytelen vitte kezét állához, hosszu ezüst szakállát +végig simitandó. + +Azzal csüggedten tekinté szét, szemeivel Charitást keresve, a szent szüz +nem volt látható sehol, Salamon bal előérzettel hajtá le fejét lova +nyakára s fejébe nyomva kalpagát, szótlan bánattal elnyargalt. Vissza +sem tekinte többet. + +Már látszottak Pozsony-vár tornyai a távolból a menekvők előtt, Salamon +a mint távolabb hagyta a veszélyt, könnyelmü vad kedve annál erősebben +tért vissza. Elfelejté a vesztett csatát, a vett sebet, mint elfeledé az +esküt, melylyel azt magára idézte, s a halavány Charitas tulvilági +arczának körrajzait elmosták szivében a szép királynő, Judith, ragyogó +vonásai. + +Uj élettervek születtek már agyában. Menekvő csapatja minden nyomon uj +bajnokokkal szaporodott; a vár melyhez közelite, azon időben +Magyarország legbiztosabb erőssége által volt meg szállva, a császár, +hatalmas ipja nem messze a határtól kész hadaival, és azután a nejéhez +siető szerelmes férj gondolhat-e egyebet, mint hogy az egész világ +rózsákkal van előtte behintve, bárha háta mögött leütött fejekkel van is +beszórva. + +– Nyargalj előre, Opos – szólt a király a kapuhoz érve – gondod legyen +rá, hogy midőn megérkezünk, – temetés vagy barát, vagy vén asszony ne +jöjjön ránk szembe. Ha jön, kergesd vissza. + +És Opos még nem érte el a kaput, midőn egy aggnő jött ki reá szemközt, +nehéz gyászruhában, galambfehér őszhajára fekete diadem volt köritve. + +Opos megdöbbenve ránta vissza lovát. A király anyja volt a nő. + +Salamon megilletődve szállott le lováról, hogy anyja karját megfogja, s +mintha neheztelne érte, hogy a baljóslatot ő hozta elő, elfojtott +gyermekies zugolódással mondá: + +– Miért nem hordatod magadat zselyeszékedben, ha a városban jársz? + +– Nem illet az már engemet – szólt reszketeg hangon a matrona – mankó +illik kezembe, szegény nyomorult asszonynak, ki vénségére koldusbotra +jutott. + +– Minő háborodottul beszélsz anyám? + +– Hát nem vesztéd el a koronát? + +– Azt igen, de megmaradt a kard. + +– Vesztetted volna inkább a kardot! + +– Asszonyok igy szoktak beszélni, te kevésbbé bánnád, ha nádszállal +látnál is trónomban ülni, mint a megváltót, csak trónban ülnék. + +– A kard az átok a földön, a béke az áldás. + +– Igy beszélnek az asszonyok. Ha rajtad állna, összetörnél minden +fegyvert, hogy ne legyen mivel hadakozni. Hiszen egyetlen nemzeti +ereklyénket, Attila kardját, az égből esett aczélt, melyet a hadisten +hajitott alá, mely a félvilágot tanitá remegni, s melyet négy századon +át imádtak őseink bálvány istenükként, te csupa kard iránti +ellenszenvből valami bitang rokonodnak elajándékozád, a ki azóta rég +nyársat csináltatott belőle. Az enyémet nem fogod elajándékozni. + +– Mit akarsz még? Nem szeret senki saját néped között, országod határán +állsz; idegent, ellenséget akarsz vinni saját hazád ellen? A vértenger +nem ér még ajkadig, a mit kiontál? + +– Érjen fejem tetejéig! Békesség idején megrohad a világ, az emberek +elszaporodnak, mint a fügefalevél, s elevenen nem eszik meg egymást; igy +legalább megölik elébb. + +– A ki vért vet, halált arat. Emlékezzél azokra, a kik előtted jártak. +Péter véren keresztül jutott a trónra, vérében bukott le róla. Aba +megölte Pétert, az ő feje is legördült. + +Atyád Aba vérébe hágott és őt testvére paripái gázolták agyon a +csatában, Béla atyád holttestét lépte át a trón lépcsőjéig, s őt a trón +omladékai zuzták össze… + +– Engem hát a haza omladékai temessenek el! – kiálta föl elszilajult +daczczal a király. + +Az agg királyné eltaszitá fia kezét, s eliszonyodva forditá el tőle +arczát. + +– Legyen hát neked a te szavaid szerint! Menj és ott pihenj meg, a hol +el fogsz esni; vérnyom maradjon utánad, a hol jársz: ellenséget találj +akármerre fordulsz, ki ne gázolj a harczból soha; reményed legyen +csalódás és emléked átok, és e hazában, melyet egy sirrá akarsz ontani, +ne találj magadnak egy sirt, melyben megpihenj! + +– Asszony ne tovább! ordita Salamon magán kivül, s ádáz dühében annyira +elfeledkezék magáról, hogy kezét ősz királyi anyja ellen fölemelte. + +Bátor Opos elszörnyedve veté magát Salamon elé s kezével feltartóztatá +annak öklét. + +– Uram, anyádat látod magad előtt. + +– Még pedig utóljára! – szólt az agg nő, azzal megfordult és elhagyta +Salamont örökre, rajta hagyva átkát. + +Salamon nyugtalan kedélylyel nyargalt föl a várba, lelke háborgását +vidámabb gondolatokkal csillapitva. Első kérdése volt odafenn. + +– Hol van nőm? + +Az udvarmester kedvetlenül felelt: + +– Az éjjel elutazott Regensburgba. + +Salamon lelke egyszerre elsötétült, várt viszonlátás öröme volt benne az +egyetlen világos kép s most ez kitörlődött… + +– Tehát nem várt reám. Bizonyosan nem gyanitá, hogy jövök. + +– Sőt hallotta uram balsors szerint közeledésedet, s eltávozott sietve, +mert félt hogy Pozsony ostrom alá jut. + +– Ugy? igaza volt, ha azért ment el. Nem izent nekem valamit? Tán hogy +utána menjek? Vagy hogy megizenjem, ha vissza jöhet? + +Az udvarnagy hallgatott. És Salamon ugy szeretett volna kérdezősködni. + +Nem volt-e beteg? nem érte-e az uton valami baj? volt-e elegendő +kisérete? + +– Volt uram. Ulrich herczeg kisérte el. + +Salamon arcza még jobban elborult. Közel volt hozzá, hogy sirjon. Rögtön +leült levelet irni nejének, s azt elküldé leggyorsabb futárja által, +lelkére kötve, hogy siessen a válaszszal vissza. A levél tele volt +gyöngéd panaszszal, forró szerelemmel, epedő vágygyal, a hogy szerelmes +férjek szoktak nejeiknek levelet irni. + +Salamon nem volt ember addig, mig a hirnök válaszszal vissza nem +érkezik, nem volt eszméje, nem volt gondolatja ez egyen kivül, tizszer +fölment egy órában a vároromra vizsgálva, hogy nem jön-e futárja? +Kiszámitá az órát, melyre oda kelle érnie, az időt, mennyi kellett +nejének, hogy levelet irjon, s azután vissza az utat. S midőn elmult az +óra nyugtalanul töprenkedék magában, mi történhetett, hogy senki sem jő. +Tán a hirnököt fogták el az uton, vagy elveszté levelét s nem mer vissza +jönni? – vagy talán kiáradt valami folyam, a viz elvitte a hidakat s a +hirnök tulnan rekedt. + +Oh az aggódó ember oly leleményes a legtávolabb lehetőségek +kitalálgatásában, s rendesen a legközelebbit nem látja. + +Végre abban kezde megnyugodni, hogy neje tán azért nem küld izenetet, +mert maga akar jönni helyette, s e gondolaton sokáig megpihent, de a +hogy más nap is elmult, nem állhatá tovább; uj hirnököt küldött uj +levéllel, harmad nap harmadikat, s ez igy ment egy hétig, a levelek +mindig panaszosabbak, mindig szemrehányobbak kezdtek lenni. Salamon +elvégre alig ismerte már magát, semmire sem tudott egyébre gondolni, +kérdésre nem felelt, feleletre nem várt, semmi sem érdekelte és minden +izgatta. Végre mint egy heted napra visszaérkezett valamennyi hirnöke, +egy igen rövid levelet hozva Salamonnak, melyben Judith szárazon +tudósitja, hogy a császár nem sokára Pozsonyba menend, s hogy ő a +helyett, hogy helyzetéhez illetlen szerelmi ömledezésekkel foglalja el +lelkét, sokkal bölcsebben teend, ha azon törődik, mint foglalja vissza +elveszett országát. + +Ez keserü orvosság volt, de használt. + +Salamon egy ideig zugolódott ugyan, mint kit igen édes álomból költenek +fel azzal a szóval, hogy induljon dologra, hanem utoljára is, ha álmodni +szép, de ébren lenni jó. S harczra készülő embernek sokat ér egy kis +szerelmi vagy családi keserűség. + +IV. Henrik nem sokára leérkezett Pozsonyba s hadseregeivel megindult a +Duna balpartján, veje országát visszahóditandó. + +De az anyaátok mindenütt feje fölött lebegett annak! Vele járt a +seregekkel éh- és döghalál képében, nehéz álmokat küldött a vezérekre, +mikből a velük volt püspökök baljóslatokat magyaráztak, a jóslatok hire +elterjedt a katonák közt, s azok az ut felén megálltak vezéreik ellen +fellázadva, s visszatértek az ellenség elől, kit még csak álmaikban +láttak. + +Salamont elhagyta isten és ember. + +A beteg oroszlán ellen feltámadnak a farkasok. + +A nemes vetélytársak, Géza és László nem üldözék a legyőzött fejedelmet, +ott hagyták őt békével időzni Mosonyban; hanem előjöttek bukása hirére +mind azok, kiket egykor dicsősége tetőpontján fegyverei villogása elől +futni látott. + +A kun és bessenyőfajok, elűzve a Szávántuli erdők menedékébe, +összegyüjték falkáikat, s előjöttek éktelen vad csordáikkal, az elesett +boszuállót meggázolni. + +A király hivei kis csapatjától környezve, nem mérhette össze kardját +elleneivel a sik mezőn; Henrik ujra el volt foglalva saját pártos +vasalljaival, hanem élt a szomszéd morva földön egy derék kövér gróf +Mjesko, Salamon végveszélyében ennek igért jó csomó pénzt, hogy verje el +róla a hivatlan vendégeket. + +A grófnak ugy sem levén egyéb dolga, megalkudott nyolczvankét véka +lengyel garasban a szorongatott királylyal, s mire a bessenyő had a +Fertő egyik szélihez ért, ő is megérkezett jó pánczélos lovagjaival +Mosonyba. + +Derék termetes ifju vala a morva gróf, mintegy negyvennyolcz esztendős. +Derekát két ember öllel keresztül nem érte, s ló el nem viselte terhét +egy óránál tovább. Tenyereit ha befogta, elveszett bennök az öblös +palaczk, s tartalma a hordónak elenyészett ajkai nyilása előtt, hosszu +bajusza nagymessze lelógott, s kétfelől felhajtva az öve mellé volt +bedugva, nehogy valamibe találjon akadni. + +Rettentő ereje hires volt hetedhét országon, mert a patkót csak ugy +tördelte ketté, mint utódai a vajas süteményt, és két kézre fogott +pallosával képes volt nyeregkápáig ketté hasitani a pánczélos embert. +Csupán az az egy baja volt, hogy ha egyszer elesett, nem tudott többet +felkelni, s ha egyszer a lovára felült, nem tudott többet leszállani. + +Ő tehátlan megérkezék, ivott is rögtön baráti poharat a királylyal, s +más nap mindjárt neki indult, megtudva hol az ellenség, s igérte +keményen, hogy az egész ronda hadat párjával összekötözve fogja rabságra +hajtani, s valahány szárazmalom van országában, abban mind őrölni +fognak. + +Ez igen jeles szándékkal kivonult a bessenyők elé s szüntelen a Fertő +partja mellett tartva s naponkint elismerést érdemlő ovatossággal és +körültekintéssel nem téve több utat, két órainál, végre egy szép esti +órában meglátta a tulsó parton a bessenyő tábor számtalan füstjeit, +miknél a barbar emberek egész ökröket sütöttek. + +Ott tehát jó biztosságban érezve magát, – minthogy a viz nagyon széles +volt, szépen sátort üttetett, táborát körülsánczolá, hegyes karókat is +veretve mellé, azon hadi tervet készitvén magában, hogy onnan addig meg +nem mozdul, mig ellenségét helyéből ki nem éhezteti, s vagy arra nem +kényszeriti, hogy sánczait megrohanja a vizen keresztül, vagy pedig +megadja magát. + +E becses határozatnál maradván, maga s több vezére kisétálának a +tópartra, fölállitának egy hordót s azt körülülvén, poharazának +emberségesen, mialatt a lemenő nap gyönyörüen behinté aranynyal a Fertő +sima tükrét. + +A Fertő sima tükrén itt-ott egy uszó lápot hajtogatott a föltámadó szél. +Mjesko, ki még sohasem látott olyat, csodálkozva hallá kisérőitől +megmagyaráztatni, hogy azok tündernádasok, miket az elfek és érlek, s +más afféle morva lidérczek hajtogatnak a vizen alá s föl, néhány magyar +is vala ott, hanem az nem tudott rajtok egyebet mint békát és szunyogot. + +A határgróf bámulá őket kegyesen. – Ni hogy usznak erre arra! bárcsak +egy felénk közelednék, itt meglepnénk s elfognánk rajtuk a lidérczeket, +és spiritusba téve bemutatnánk a tridenti synodusnak. + +És erre a szóra egy zöld folt csakugyan elkezde feléjök tartani, szép +egyenes irányban haladva, mindig közelebb, közelebb; a viz szine felett +csak a nádbojtok látszottak, rezegve, hajladozva, mintha valami rázná +őket alól. + +Már egészen közel ért az uszó nádberek. – Sehol sem látom a tündéreket, +– szóla Mjesko. – Hja azok a viz alatt vannak, ott készitenek sipot és +dudát a nádszárból s lovagolnak a halakon. – Hálot kell alájok vetni s +elfogni őket halastól. + +De mielőtt a hálót valaki kivethette volna, egyszerre megdűlt a +nádberek, s helyette száz torzpofáju rémalak bukott föl a viz szinére, +vad orditással rohanva a parton iddogálokra. + +Bessenyők falkája volt ez, kik meglátva Mjesko táborát, a tóba +bocsátkoztak mindegyik egy hosszu nádszálat fogva szájába s azon +keresztűl sziva levegőt a viz alatt, átusztak észrevétlenül a gyanutlan +bámulók szemeláttára s mielőtt azok ijedelmükből magukhoz térhettek +volna, rajtuk rohantak görbe fürészfogu késeikkel, s kikeresték a +helyet, a hol nem talál pánczélt a vas, hón alatt és vékonyán szurkálva +a meglepett vigadókat. + +Azok a zavar első pillanatában azt sem tudták, mihez fogjanak, a pokoli +lárma, e vizből előtámadt ördögök fekete pofái annyira megzavarták őket, +hogy fegyvereiket sem találták oldalaikon, s mire az első rémülésből +magukhoz térve, visszafordultak megtámadóikra, azok végezve, a mit +végezhettek, egyszerre visszafutottak ismét a vizbe s átusztak, a honnan +jöttek. Csupán egyetlen egy került belőlök fogságra, ki Mjeskóval +magával eredvén birkozásba, azt ugyan felbirta taszitani, hanem a +herculesi erejü ember ekkor ugy magához szoritotta őt két kezével, hogy +az meg sem birt motszanni, s ha Mjeskónak azon már elébb emlitett +sajátsága nem lett volna, hogy ha egyszer elesett, többé felkelni nem +tudott, legyürhette volna ellenségét, s igy azonban be kellett érnie +azzal, hogy ott tartsa magán, mig emberei oda érnek, s elébb azt jól +megkötözve őt is szépen felemelik. + +Az ekként elfogott bessenyő mozdulatlanul esett a földre, s akár rugták +vagy ütötték, semmi jelét nem adta az életnek. + +– Ebből ugyan kiszoritád a lelket uram. Mondának Mjeskónak. + +– Nem kell neki hinni. Kiálta ez dühösen, elszörnyedve ez emberek +vakmerőségén. Összemorzsolhattam volna, de kész akarva nem tevém, hogy +tőle megtudhassuk seregeik számát, vezérük szándékát, s más egyebet. +Rakjatok máglyát, vessétek fel reá, majd ha égni fog alatta, akkor ő is +megszünik a halottat játszani. + +A katonák rögtön máglyát raktak sánczkarókból, feltevék rá a bessenyőt, +az feküdt rajta élettelenül hátrakötözött kezekkel. + +A láng felcsapott a máglyán, a bessenyő meg sem mozdult, már haja és +szakála leégett, a tüz tagjait csapdosá, egy vonás sem mutatta rajta +hogy él, mig a lángok közepett a kötelek leégtek karjairól, akkor +egyszerre felugrott a tüz közől, s egy égő hasábbal szétcsapva maga +körül, a felriadt csoporton keresztül összeégett testtel kirohant s +belevette magát a Fertőbe s miután messze beuszott, rémületes +kaczagással forditá vissza összeperzselt arczát kővé meredt üldözőire, +kikben hülni kezdett a vér. + +– Nem. Ördögökkel nem harczolunk. Mondának Mjesko zsoldosai, ha a +csillagokkal fizetsz is bennünket. Emberek ellen szegődtünk, de ezek +világosan ördögök, kik tüzben vizben hadakoznak. Te is fogj magadnak +ördögöket, ha velök harczolni akarsz. + +Mjesko mit tehetett volna? Igéret és fenyegetés hiába volt, emberei +felmondták a szolgálatot s ha azt akarta, hogy vele menjenek, kénytelen +volt őket visszavezetni Mosonyra. + +A király már azt hivé hogy az ellenséget hozzák. + +– Derék szomszéd, monda Mjesko szörnyüképen kegyes képpel. Tudod hogy én +a mult husvét előtt való nagy héten bűnös vallástalansággal vadászatot +tartván, lovamról leestem s kitörtem a bokámat, ekkor fogadást tevék +szent Hubertusra, hogy soha az egész nagy bőjtön keresztül semmiféle +vérengző munkába nem kezdek. Midőn felszólitál, nem jutott eszembe, hogy +épen a nagy bőjtben vagyunk, most figyelmeztet rá a castellanusom. Én +kétségbe vagyok esve. Azt átlátod, hogy fogadásomat megszegnem +lehetetlen, én pedig átlátom, hogy te nem várhatod el a nagy bőjt végit, +hogy akkor kezdj csatába. Hanem azt tanácsolom neked, állj ki te magad a +mennyi embered van e gaz pogányok ellen, igy te fogod kezdeni a harczot, +nem én. Én magam majd felmegyek a baki hegyre, s ha akkor aztán +meglátom, hogy tégedet vernek, na akkor én is lejövök, és bele elegyedem +a csatába, mert már a folytatás fogadásomon kivül esik. + +Salamon megérté a dolgot, s hagyta menni a grófot a hova neki tetszik, +maga pedig felment szobájába, kiválasztá a legjobbik kardját s +összegyüjtve saját harczosait, megálla közöttük és szilárd +reszketéstelen hangon szólt. + +– Itt az idő, hogy meghaljak, és ki halni akar, velem jön utánam. + +A bajnokok szemeiből kicsordult e szókra a köny. Kevesen valának számra, +de mindnyájan jó vitézek, s ha egyenkint fölszámitotta volna mindegyik: +hány ellenséget ölt meg életében, nagy sereg telt volna ki belőle. + +– Nem ugy uram, szólt kardját megütve Opos. Királyok nem halnak oly +könnyen, elébb meghalunk mi mind, s a hova mégy, oda nem utánad, hanem +előtted megyünk. + +A király megrázta a hős jobbját. Hej sokan megismerék ezt a jobbot, a +kiknek nem maradt idejük róla beszélni. + +– Hogy elvesztém oszágomat, szólt a király, az aggodat is nehezen ül +szivemen, hogy magyar volt, a ki legyőzött, s ön nemzetem, ki számüzött, +ez fáj és kétségbeejt, de hogy e nyomorult bitang had meggyalázza bennem +a magyar királyt s bepiszkolja nemzetemet, azt nem türöm, s ha nem +maradt egyebem ez országból, mint ennek határa, e határért megvivok vagy +elveszek. + +A harczosok elkeserült orditása hirdeté, hogy nem fog elveszni egyedül. + +– Ha elbuktam, testvér volt, a ki elejtett, szólt a király, – és +nálamnál jobb vitéz. De ti nektek léha rablók megmutatom, hogy még nem +gyengült el a kar, mely egykor a bolgár hegyekig vert, mely Belgrád +alatt összetört! s ha lesznek köztetek, kik találkoztak velem +Cserhalomnál, majd megmondják, ha sápadtabb vagyok-e mint voltam akkor? + +Ez alatt a Hanság téreit a barbar gyülevész ellepé. + +Fajonként megosztva külön csoportosult, a hol szabad, térre kapott az +erektől átszeldelt ingoványba, sátorhely és legelőnek foglalván el annak +söppedékes szigetjeit. + +Itt kurta kazarok legeltették lovaikat, makacs, indolens nép maguk is +rajt ültek a lovon, soha le nem szálltak róla, a nyers hust nyergeik alá +tették s mire az a nyargalás melegétől megporhanyult, akkor hasznukra +forditák; a lovak legeltek szanaszét, gazdáik aludtak rajtuk, előre +hátra bókolva, vagy végig hasalva a lovon, s midőn a kürtszó megzendült, +egyszerre nyeregben ültek s felütve villogó szemeiket, nyargaltak ismét +előre. A legszélesebb vizeket lovaik hátán uszták meg, s ha egy várat +elfoglaltak, még a lépcsőket és a szédelgő sánczormokat is lóháton +nyargalták össze. + +Távolabb lármás jászok zajongtak, soha ki nem fogyva a perből és +osztozásból, egész nap elhuzakodtak egy-egy rablott paláston, rongyokat +hasogatva belőle, s ha otthon elfogyott a per, a szomszéd nyirekre +kezdtek átlövöldözni nyillal. + +Emezek jó fustélyforgató pásztorok voltak, kik szerették elhajtani a más +csordáit, s e szándékkal csatlakoztak a bessenyőkhöz. Öltözetük +legnagyobb ellenségeik bőréből, a farkasokéból telt ki, melyet derekukon +átkötének; hajuk hátul le volt nyirva, elől három csimbóka kötve, mely +jobbra balra fityegett. + +Közepén feküdt a bessenyők hada, eleven, lóhátas nép, kiknek mindegyike +képes volt lovon nyargaltában ellőni nyillal a repülő fecskét, s egy +kötéllel elkeritett térségen tanyázott maga Zolta vezér, válogatott +testőreivel. Ezek voltak a hadsereg legszálasabb legényei, hosszu +kopjákkal ellátva, s hogy mentül borzasztóbbak legyenek az ellenségnek, +a levágott ökrök bőrei fejeikre voltak huzva, s ugy csüngtek végig +hátaikon, ugy hogy messziről kétszarvu ördögcsordának lehete őket bátran +nézni. Köröskörül iszonyu tüzeket raktak összehordott nádkévékből, nem +azért hogy süssenek nálok valamit, mint hogy megvilágitsák a tájat. + +Zolta leterített medvebőr kaczagányán feküdt a tüzek mellett és aludt, +mint a kősó. Felhasgatott borostömlők, mik üresen hevertek körüle, +engedék gyanitni mély álma okait s ha az öklében tartott buzogányról s +néhány mellette bevert fővel horkoló bajtársról lehet következtetni, +hihetőleg élénk vita előzé meg az édes álmot. + +Kissé távolabb, egy emeltebb dombon lehete látni egy szekérsánczot, +melyen belől tanyáztak a kunok, kiket Kutesk király, saját harczias +leánya vezérlete alatt küldött, annak eljegyezett vőlegénye, Zolta +segélyére. + +Hadilán volt neve a délczeg amazonnak, s ha a saját táborában uralkodó +rendet nézzük, ismeretség előtt gyanitanunk kell, hogy nevét +megérdemelte, jelentvén az elég világosan magyarul „hadi lányt“. + +A hajnal már pirkadni kezdett, midőn a Mosony felé elfuttatott kémek +visszaérkeztek azon hirrel, hogy Salamon síkra szállt. + +Föl kelle ébreszteni a vezért, hogy tartson rögtön korultájt (igy hivták +a táborigyülést náluk), de hiába ránczigálták azt, meg meg-mozdult, jót +rugott azon, a ki költögette, s aludt tovább. Nem volt mód lelket verni +bele. + +Ekkor egynek az jutott eszébe, hogy meg kell fuvatni a a riadót, s a +mint az első kürthang megszólalt, Zolta rögtön talpra ugrott, s +egyszerre kijózanulva tekinte szét. + +– Mi hir? kérdé meglátva kémeit. + +– Salamon közeleg hadával. + +– Mennyit tesz e had? + +– Mehet mindössze nyolczszázra. + +Zolta felkaczagot. + +– Hisz ezt ha meg kellene ennünk, sem laknánk jól vele. Kár, hogy +gyermekeinket nem hoztuk magunkkal, most azokat küldhetnénk ellenök. +Hirdessétek ki a seregben, hogy ma nem lesz csata, hanem hajtóvadászat. + +A sereg az alatt mindenünnen összegyült, mindenki lován ült már, csak +Hadilánra várakoztak még. Ez alatt zajgott, lármázott mindenki; minden +vezérnek és minden közembernek más hadi terv fúrta az agyát. Egyik azt +mondta: vegyük őket körül s fogjuk el mindenestől, – másik beakará őket +csalni a Hanságba s ott megszoritani; a jászok rögtön akartak menni, a +kazarok el akartak kerülni Mosonynak s Salamon háta mögött kirabolni a +várost, a vezérek előbb összevesztek Zoltával, azután egymás között, +végre katonáikkal. + +Mindegyik jobban akarta tudni, hogy mit kell tennie, egy sem akart +hátul, vagy oldalvást állani, hanem valamennyi első akart lenni, ki az +ellenséget megtámadja. + +A nyirek előbb bátorságos helyre iparkodtak szállitani csordáikat s +behajtották azokat a Hanság ingoványai közé; a jászok, észrevéve, hogy +őket hátul akarják hagyni, összesugtak s egy szót sem szólva senkinek, +előre elosontottak az ellenséget fölkeresni, mig a kazarok, kik a magyar +sereg megkerülésére voltak rendelve, egyet gondoltak s neki rugtattak +Mosonynak, hogy azt társaik előtt bevegyék. + +Végre előjött Hadilán szekérvárából, megjelenve a lármás korultájon, a +hol már akkor senki nem halotta saját szavát. + +A magas karcsu amazon büszkén ült hollófekete paripáján. Naptól barna +arczán keresztül világlott a vér piros heve s nincs az égnek sem oly +napja, sem oly éjszakája, mint az ő két fekete szeme, – miknek villanása +többször tudott győzni mint éles kardjáé. Hosszú, göndör haja mint egy +palást borult le kereken domboru csippejéig, s utána lobogott, ha +vágtatott a csatában. Gömbölyü karjai fedetlenek voltak, arany +pereczekkel körülszoritva; rövid ujju dolmány feszült délczeg termetéhez +csattos boglárokkal, és gyakran megesett, hogy az ellenség, kivel +összecsapott, mintegy elbűvölve, rajta feledé szemeit a bűbájos alakon s +nem vevé észre kardja villanását, égő szemeitől megrontva. + +Zolta durva tréfával fordult arájához. + +– Későn ébredtél a kürtszóra, menyecske, nagy sokáig piperézted magad. +Csata napján nem kell annyit időzni a cziczomával. + +– Ma ránk nézve nem lesz csatanap: – viszonzá Hadilán komolyan. + +– Mit mondasz? + +– Az éjjel kimentek a jósok e berkekbe a farkasok szavait hallgatni és +megérték belőle, hogy e mai nap ránk nézve veszélyes. Hagyd e napot +lemenni, s kezdj harczot azután. + +– Veszsz el jósaiddal együtt! nem hiába viselnek a kunok vászonöltönyt, +s engedik magukat asszonytól vezérleni, gyávák valamennyien. Szálj le +lovadról némber, s végy guzsalyt s pártát, kard és sisak helyett, és ti +gyáva kunok mindannyian pusztuljatok szemem elől, vagy rátok küldöm +testőreimet, s lehuzatlak lovaitokról és tehenet adok alátok. + +– Próbálj közel jönni ökreiddel, – szólt Hadilán fölemelve fokosát; +megérzik a taglót szarvaik között, fogadom azt. + +A többi vezérek közbeveték magukat, különben ott mindjárt egymás közt +kezdték volna meg a csatát, s Zoltát nagy nehezen félre taszigálva, +Hadilánt rávevék könyörgéseikkel, hogy vonuljon vissza szekérsánczába; +hanem azt nem gátolhaták meg, hogy a bessenyő tábor csufondáros +kiabálással és fütytyel ne boszontsa a kunokat s egy merész ficzkó +szekérsánczuk szélére egy kopjára szurt szoknyát zászló gyanánt fel ne +tüzzön. + +Ez alatt lassanként előre mozdult a tábor, nagy hihó és rikoltozás +között. Zolta összeterelt mintegy huszezer csatárt, de csak akkor vette +észre, hogy nem tud velük hova lenni. Egy pár száz szót fogadott, a +többi azt tette, a mit akart. + +A Hanságon keresztül egy szűk téren lehet jutni, melynek mellékútait, ha +sokáig száraz az idő, kocsikkal is lehet járni, de ha megáznak, akkor +csak a közepén járható az út. + +E sikon vonult végig a rendezetlen sereg. Az eleje már mérföldekre elől +volt, mig a hátulja csak akkor bontakozott; csatarendnek, +hadsereg-felállitásnak, haditervnek hire sem volt. Iparkodott mindenki +mentül előbb ellenséget találhatni. + +Salamon és kisded csapatja – mint elszánt bátor vitézek, – azonban +hátukat egy fűzes dombnak vetve várták ellenségeiket, készek vagy +győzve, vagy holtan maradni a csatatéren. + +Halvány arczczal, de büszkén állt legelől a király, legpompásabb +fegyverzetét ölté fel magára, csillogott rajta arany és boglárkő, hogy +messziről megismerje benne az ellenség a vezért, s minden nyil őt +keresse. De mellette áll balfelől Opos, sohasem távozva oldalától, hogy +őt találja előbb minden csapás, mielőtt a királyt érné. + +Egyszerre megharsant körül a csataorditás. Az elősietett jászok +kibukkantak a fűz erdőkből, s meglátva Salamon csapatját, vad +süvöltéssel kapták le lovaikról tegzeiket, s a több száz lépésnyi +távolból, sürű nyilfelleget lőttek fel az égre, mintha előre elrémiteni +akarnák elleneiket; a nyilak az éktelen távolt megfutva, ártalmatlanul +hullottak le Salamon harczosai lábaihoz egy-kettő megüté a király +pánczélját is és visszapattant róla. + +De más felhők érkeztek most csatázni. Míg a bessenyő sereg nyilzáporral +rémité a magyarokat, mintha isten szavára viszhangoznának, megdördültek +egyszerre az ég sarkai, s fekete gomolygó felhők kezdtek tornyosodni az +égre, a csatatéren rettentő forgószél viharzott végig, homokkal szórva +tele a jászok arczát s nyilaikat elkapkodva a villám végig czikázott az +égen, s a meghasadt felhőből omolni kezdett a zápor; a bessenyő sereg +legfélelmesebb fegyvere, a nyil, megszünt ártani, az esőben kiengedtek a +tegzek húrjai, s a meglankadt ideg nem volt képes a nyilat elpattantani +többé. + +– Isten harczol velünk! kiálta a király s megeresztve lova zabláját, +lerohant a halomról megtámadóira, kik előnyüktől megfosztva, egy percz +alatt össze lőnek törve a rendezett csapat rohamától. + +A tegzet el lehetett vetni, s az ügyetlen görbe kard, melyet magukkal +viseltek, nem védte meg félmeztelen tagjaikat a nehéz harczszekercze +csapásai elől. + +Az eső zuhatagokban szakadt alá, de még a vér is; mire Zolta a derék +sereggel megérkezék, jász csapatjai már akkor le voltak apritva. + +A mint a sötét láthatáron föltüntek a borzalmas alakok, ágas +szarvaikkal, Salamon emberei visszarettentek, azt vélve hogy ördögök +jönnek rájuk. + +– Ejh – kiálta Bátor Opos, lássuk meg hát, hogy az ördögöt nem fogja-e a +kard? – s azzal neki rugaszkodva, rajtahajtott Zolta seregein, s a mint +az elsővel találkozék, azt ugy találta két szarva közt ütni +buzogányával, hogy menten a lova alá bukott. + +Vérszemet kapának erre társai is s belerontva a felszarvazott seregbe, +oly pusztitást követtek el benne, mintha valódi ökrökkel lett volna +dolguk s a mi egy percz előtt ijedségükre szolgált, az most nevetséggé +vált előttük. + +Zolta vezér azonban, látva mint rontja össze hadsorait a neki dühödött +Bátor Opos, neki forditá a kantárszárat, s hosszú dárdáját két ökölre +fogva, neki vágtatott a daliának, ki véres arczczal dúlt testőrei +között, egyik kezében kopját, másikban kardját forgatva. + +A tér megritkult, a hol e két ádáz harczos összetalálkozék, a vezér +dühösen csóválta meg gombos szálfáját s egy iszonyu csapást mért vele +Opos fejére. A szálfa lezúgott, de Opos visszavágott rá kardjával s a +dárda hegye és gombja messze lerepült nyeléről. Zolta kardját ránta ki +ekkor, s egy testőre az alatt pajzsát tartá elé, hogy Opos süvöltő +kopjája elől megóvja, de az elhajitott gerely keresztül törte a tizenkét +bivalybőrből készült vértet s megjárva a fegyverhordó vékonyát, az egész +embert vértestül együtt, áthatott hegyével ura pajzsához szegzé, mint a +denevért szokták az ajtóba verni. + +Zolta elrémülten fordult meg erre Opos előtt s futni kezde veszélyes +ijedelemmel, jelt adva hadainak a szaladásra. + +Ez rendes fogás volt a bárbár hadaknál, ha nem várt akadályra találtak, +visszafordultak s addig csalogaták maguk után üldöző elleneiket, mig +alkalmasabb térre jutva, ismét helytállhatnak nekik, vagy véletlen tőrbe +csalhatták az utánuk rohanókat, s ekkor egyszerre körülfogták. + +De most rosszul sikerült a csel; a folyvást szakadt zápor megárasztá az +ereket hátuk mögött, miken átjöttek, s a mint a bessenyő hadak vissza +akartak vonulni, a biztos mezők helyett, miken az éjjel lovaikat +legeltették, söppedékes ingoványra leltek, mely lépteik alatt beroskadt +s elnyelte a lovagot lovastól, a mocsárnak szoritott nyirek nem birtak +kihatolni a dugványok közől, a hátul űzött seregektől beletaposva az +iszapba, mig Salamon vitézei jól ismerve az utat, mely egyedül volt +járható ily időben, keresztül bizton üldözék a menekülő Zoltát, ki +seregeit veszendőben hagyva, egy kisded csapattal futott vissa Hadilán +szekérsánczáig segélyt és menedeket könyörögve arájától. + +– Eredj tova! – szólt az amazon elutasitva őt onnan. – Bolond voltál a +harcz előtt, gyáva vagy a harcz után. Vidd fejeden a vészt. + +Zolta káromolva vágtatott az esőszakadásban tova, sehol sem állithatva +meg seregét, mely a keskeny partos gátra szorult szemeivel látva, mint +vesznek el a többiek, – kik a mellék utakon rohanva, a mocsárba +tévelyedtek. Egy rendetlen gomoly, mely egymást tapossa a vizekbe és +iszapba. Gázoló lovak, miknek zablájába, farkaiba fuldokló emberek +kapaszkodnak, mentül tovább, annál nagyobb viz, s annál kevesebb a fő, +nagy messze alig látszik még egynehány, kik beusznak a Fertő közepébe, +ijedelmükben nem tudva: merre a part? + +Mint a krónikairó mondja: „az ellenség elolvadt a király arcza előtt, +mint viasz a tűz szinétől.“ Egyedül Hadilán szekérsáncza állt még ellent +a győztesek rohamának. A kunok hosszu dárdákra kapva, szekereiken álltak +s előbb a rajtuk özönlő bessenyőket taszigálták el onnan, megtagadva +tőlük a menedéket, s a hogy azok elfogytak, daczos arczczal fordultak +üldözőik, a magyarok ellen. Számra mindkét had egyenlő volt, a szemetet +elfutta a szél, csak a magva maradt ott, s ha az egyiket lelkesité a +diadal, a másikat a kétségbeesés. A nyil haszontalan fegyver volt e +perczben, csak a kopja és a csákány használt, a férfiak vértet vértnek +fektetve vittak, csattogott az ércz paizsokon a buzogány s ki- +kihallatszott a harczból, mint a menykő-csattanás Bátor Opos +harczfejszéjének ütése. A magyarság lóhátról harczolt, a kunok, a +szekeren állva; benn Hadilán nyargalt körül, fekete paripáján ülve, +csengő hangja bátoritá a harczolókat; hosszu arany haja lobogott mint +egy harczi zászló s kardjának és szemeinek villanási versenyeztek a +villámokéval. + +Háromszor ostromolt már a magyar, háromszor verte őt vissza Hadilán, +midőn maga a király ragadá kezébe a zászlót s paripájával neki vágtatva +a sáncznak, felszökött a legszélső szekérre, vakmerően odavetve magát +megrémült ellenfelei közé. A másik perczben már Bátor Opos paizsa fogá +föl a reá irányozott csapásokat, nehéz harczfejszéje elejte mindenkit, a +ki Salamonra tört s néhány pillanat alatt át volt szakitva a +szekérsáncz; a támadt résen dühösen rohantak Salamon után a magyarok, a +kún elhányta fegyverét, csupán egy kis csapat állott még ellent, ott +vivott Hadilán, ércz szavával bátoritva mellette harczoló hiveit. Mindig +apadt azoknak száma, alig vivott még nehány ifju, egyenkint elhulltak ők +is, egyedűl maradt az amazon a győztes magyaroktól körülfogva. + +– Add meg magad kún leány! kiálta rá Opos dörgő szava. + +– Élve nem, szólt Hadilán, és elveté paizsát, sisakját, s ugy állt +fedetlenül ágaskodó paripájára emelkedve s kardját megforgatva feje +fölött, mintha csak a halálért akarna még küzdeni. + +E pillanatban fölszakadtak a felhők s az alá sütő nap fényes küllője +odavilágitott a király délczeg hősi alakjára, a mint méltóságteljesen +közelite a hölgy felé. + +Hadilán karja reszketett, a kard aláhanyatlott kezében, a mint e +tüneményt megpillantá, nem hős volt többé, ki a kardot tartá, hanem egy +gyenge nő, s miután szivét elveszté a király ellenében, minek tartotta +volna meg kardját? azt is átnyujtotta neki. + +A mint elvégződött a harcz, egyszerre kisütött a nap s Mjesko gróf arcza +is kisütött a baki hegyről, a honnan ő nézte vala az egész csata +folyamát. + +Nagy elégülten jött alá, megrázta Salamon kezét, megdicsérte, hogy jól +viseltük magunkat, s kivánta imár, hogy miután az ellenség meg van +verve, méresse ki vékával az ő szegődött garasait a nyujtott +segitségért. + +A király elbámult: hisz te csak nézni segitettél. + +– Mit tehetek én arról, hogy téged meg nem vertek s rám nem került a +sor! + +– Igen jól van, tehát a hány ellenséget levágtál, annyi vékával méress +ki magadnak kincstáromból ne garast, hanem aranyat. + +Mjesko gróf haragudni akart e gonosz tréfáért, s még azzal +fenyegetőzött, hogy összekap Salamonnal, de a király elég jókor +figyelmezteté őt azon fogadására, hogy nagy bőjt alatt vérengzést nem +kezd, melyre aztán a jámbor gróf visszatért a maga hazájába, a maga +embereivel, sok tapasztalást vivén magával. + +Salamon visszabocsátá atyjához a fogoly amazont. Könyezve vált el tőle. +A király nem látta a könyet. A kit a korona gondja foglal el, nem lát az +álmában rózsakoszorukat. + +– Ha egykor nem lesz hazád, mondá a hölgy bucsuztában, jer mi hozzánk s +ott uj hazára találsz. És ha senki sem fog szeretni, jer hazámba, ott +fogsz találni, ki örökké szeretend. + +Salamon elfeledé a szavakat, el a szerelem rezgő hangját, melyen azok +mondva voltak és az epedő pillantást, a mely azokat kisérte, a mint +elfeledett annyit! + +Alig verte le a bessenyőket, ismét rokonainak fordult, megpróbálni, ha +nem fordult-e meg akkor csillagzata? A sors nem segité őt többé a király +ellen. Kardja beletört a szent László elleni harczba, az utolsó harczos +is elveszett oldala mellől, Bátor Opos; és az eltört kardból nem +lehetett más mint gyilok s midőn a hősök elfogytak, került a sor az +orgyilkolásra. + +Salamon bérenczeket fogadott László király megölésére, de a gyilkos és +az áruló egy fán terem; azok elárulák, s az ország örök fogságra itélte +őt, ki fölkentje ellen fölemelte kezét. + +Hol most ama négyszegü rom Visegrád tövében, szomoruan tekint alá az +örök Duna vizére, ott ült egykor a fogoly fejedelem, szenvedéseivel +nevet adva börtönének. + +Fogva volt de nem legyőzve, itt a szűk négy fal között is királynak érzé +magát, s nem imádkozott szabadságért soha, de harczért mindennap. + +Egész nap szőtte fonta terveit, és az mind háboru volt. Várta mint +fognak egy napon hivei börtönére ütni s leverve annak zárait, diadallal +repülnek vele Fehérvárra; vagy jönni fog a császár roppant hadaival s +kezébe adandja az arany kopját, mint uralkodása jelképét; vagy felzendül +a háborgó nép s László ellen őt hivja ismét a trónra. Mind hasztalan. Az +idő csendesen múlt. Hivei nem emlékeztek róla, a császárnak sok baja +volt saját pártos vazalljaival, és a magyar megnyugodott valahára: +királya szent volt és hős. + +Sokszor látta ablakából Salamon, mint áll meg a torony alatt egy-egy +vadász és tegezét megfeszitve felczéloz. Ez titkos hirnök gondolá, ki +nyilvesszejére kötött levelet akar fellőni. Csalódott. A vadász egy +vadlud után lőtt a légbe, s odább ment, őt észre sem véve. Vagy néha +hárfázó énekes ült le börtöne ajtajában, Salamon oda figyelt, hogy ez +tán nejének küldötte, ki titkos örömhirt fog énekszóban tudtára adni. +Vándor troubadour volt az, ki tán a porkoláb leányának szép szemei miatt +állt meg, s üres hosszas szerelmi érzelgéseket pengete vég nélkül. Majd +pihegő galamb csapódott ablakához. Ez galambpósta, gondola repesve, +pedig csak vad galamb volt, mely az ölyv elől menekült oda. + +Igy folyt nap nap után, remény volt a hajnal, csalódás az alkony, s a mi +közbe esett: lélekháborgató tünődés. És mikor belefáradt a képzeletében +megvivott harczokba, akkor megállt néha elpihenő lelke azon boldog +képen, mely még folyvást élt lelkében, a ragyogó szépségü nőn, kivel +megosztá szivét, koronáját, oly jónak, oly szépnek tudta őt képzelni, s +sokszor midőn alunni lefeküdt, könyezve imádkozék istenhez, hogy bár +csak álmában mutassa őt meg neki, hogy akkor beszélhessen vele. + +És még sem tudott róla álmodni soha, bár mint eltölté is lelkét e +gondolat vágyával, hanem a mint szemeit lehunyta s fáradt lelke előtt +megnyilt az álmak világa, két alak jött mindig elé, egymást váltva, hol +az egyik, hol a másik, két hölgy alakja, kikre soha nem is eszmélt, s +hogyha fölébredt, ujra elfeledett: Charitás és Hadilán. + +Csendesen, mosolyogva szállt le az egyik börtönébe s arcza gloriájával +megvilágitá annak sötétjét s intve a hűs palmaággal, vezeté őt maga után +fényes mennyországi vidékekre, az angyalarczok mosolyogtak a felhők +közől. + +Vadul hevült arczczal jött elé a másik, kardját villogtatva, nagy fekete +szemei lobogtak mint a villám, s felültetve őt szilaj paripájára, +nyargalt vele vérrel befestett mezőkön keresztül gomolygó csaták +viharába, fogyni nem akaró harczoló tömegek közé, s levágott fejek +hevertek köröskörül a mezőn. + +Csak neje nem jelent meg neki álmában soha. + +– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – + +Egy napon nagy nemzetünnep készült Székes-Fehérvárott. A pápa István +királyt a szentek közé sorozta s az összegyült főpapok leszálltak a +királyi sirboltba, a király holttestét koporsójából felveendők. + +De a mint a koporsó fedelét le akarták róla emelni, mintha egy világ +súlya feküdnék rajta, hiuvá lön minden erő, a követ nem lehete arról +leemelni. + +Mindenki megütközve látta rajt isten csudáját, s nem segitett ima és +böjt, három nap és három éjjel hasztalan törekedtek a követ +megmozditani. Negyed napon megjelent a templomban a somlyai szent szüz, +Charitas a koporsóhoz lépve monda: + +– E kövön isten tilalma fekszik, s ha minden élő ember erejét +egyesitenétek, az sem volna elég ezt róla elemelni. Az öröm napon minden +fogoly börtönét megnyitátok, bünbocsánatot adva gyilkosnak és +istenkáromlónak, csak egy fogoly szenved még börtönben; bünös ő is, de +ma bünbocsánat napja van, s isten nem akarja, hogy midőn a felemelt +örül, az elbukott szomorkodjék. A mely pillanatban az ő ajtaja +megnyilik, a körül is lehull a láthatlan zár. + +Salamont azonnal szabadon bocsáták és a kő elmozdult a koporsóról. + +Mit ért neki, hogy szabad volt, ha nem lehetett király, mit ért neki az +egész világ, ha az nem lehetett az övé? Miről annyit gondolkozott, +láthatta ismét szép nejét, de mire még többet gondolt, nem vihetett neki +koronát. + +De ha nem volt is korona, megvolt még a sziv s csendes nyugodt +boldogságra ez is elég. Salamon börtönében hagyá gyülöletét, s csak +szerelmét vitte magával. + +Alig vett időt magának megpihenni, mig Regensburgba nem ért, hova neje +vonult. Magában képzelé előre a házat és a nőt, gyászban azt, szomoruan +emezt, s mily nagy volt meglepetése, midőn estve megérkezve messziről +kivilágitva láta minden ablakot s vig zene harsogott elé. Bámulva +ámolyogva tántorgott föl a lépcsőkön s a mint egy apródot előtalált, +megszólitá: + +– Keresd fel urnődet, s mondd meg neki, hogy Salamon megérkezett. + +Az apród vállat vonitott; – mit tudom én, ki az a Salamon, ha látni +akarod urnőmet, amott tánczol a tulsó teremben. + +Salamon belépett a terembe. Senki sem ismert rá, uti köntöse hasonlóvá +tevé a többi léhütő zarándok néphez, kiknek az akkori salonokba +bejáratuk volt. + +Az apród megmutatta neki nejét. Egy vig, mosolygó asszony enyelgett ott +nevető társaság közepén. Nagyon ki volt hevülve a táncztól, egy +selyemgalléros lovag pávatollas legyezővel hajta reá szelet; holmi +kéjdalár ostoba dalokat énekelt lábainál, az asszony oly jó izüen +nevetett rajta; mellette üllt Ulrich herczeg s fülébe sugdosva oly közel +hajolt arczához, a hölgy keze annak két kezében pihent, a lovag olykor +ajkához is emelé azt s addig sugdosott hizelgve, mig a hölgy megengedé, +hogy lehuzza róla azt a kis gyémántos gyűrüt, mely legkisebb ujján +fénylett. E gyűrünek párja Salamon ujján volt. Jegygyűrüjük volt az. + +– Beszélni akartál asszonyommal, ott van, megszólithatod – unszolá őt az +apród. + +– Sajnálom háboritani, mert jól mulat – szólt Salamon s levonva gyűrüjét +ujjáról, odanyujtá az apródnak. – E gyűrüt asszonyod veszté el valahol, +vidd oda neki s kivánj neki jó estét. + +Ezzel eltünt Salamon a palotából s lovára vetve magát, neki ereszté a +kantárszárat s ment a világba, a merre látott. + +Szivében halva volt minden gyöngédebb érzelem, bujdosott egyedül, – kit +a sors elhagyott, a haza számüzött, az annya megátkozott és a nő +megcsalt? + +Hetekig bolyongott ismeretlen erdőkön keresztül, midőn egyszerre egy +rabló kun csapat utját állta, Salamon megismerteté magát velük: azt +hivé, hogy meg fogják ölni, ha rá ismernek. De azok élve hagyták s több +napi nyargalás után elvivék őt Kutesk király elé. De az sem ölte meg, +hanem tárt karokkal fogadá. Hadilán szerelme meghóditá számára a +kunnépet, a midőn a délczeg hajadon szemérmes odaadással ölelé szivére a +száműzött királyt, eszébe juta: „ha egyszer minden ország számüzött, +jőjj mi hozzánk, itt hazád lesz, és ha senki sem szeretend, ide jőjj, és +megtalálod, a ki örökké fog szeretni.“ + +Salamon nőül kérte a kunkirálytól szép leányát, vőlegényi ajándékul +elvesztett országát igérve neki s lett ujra szép mennyasszonya s csatára +kész hadserege. + +Ámde hasztalan. Nem tudott ő már sem harczolni, sem szeretni. A szép +leány szerelme üresen hagyta szivét és a harcz koszorutlanul hagyta +homlokát. A hazába berontó seregét készen várta László király a határon +s kiverte onnan. + +Salamon mindig alább sülyedt. Mennyasszonya uj hadat gyüjte számára +kóbor kun és kazarokból, hozzájuk csatlakozott Celgu vezér egy nagy +bessenyő csordával, s e csőcseléknek lett Salamon fővezére. + +Midőn megindult velök s maga körül látta azt az egész gyülevészt, melyet +egykor orczájának haragja előtt futni látott, rablók, gyujtogatók hadát, +kiket országából annyiszor kivert s kik most őt vezérüknek nevezték, +szive elszorult, félre forditá az utat, s a helyett, hogy Erdélynek +vezetné őket, levitte Görögországba s neki zudult egykori elleneinek +azon gyönyörüségben részesülve, hogy két olyan ellenséget, kikkel annyi +keserves csatát vivott, egymás ellen vezethetett, s nézhette: mint öli a +görög a bessenyőt. – Egykor ő verte mind a kettőt. + +Aligha be nem teljesült, a mit magában ohajtott, mert egész serege ott +veszett, ő maga és Hadilán hatszáz lovaggal egy elhagyott várba +menekültek s ott három napig dühösen védték magukat ostromlóik ellen. + +Negyed napon kényszerité őket az éhség ellenségeikre kirontani, és +Salamon látta megvalósulni, a mit annyiszor álmodott, ott nyargalt +mellette Hadilán szilaj paripáján ülve, nyargalt vérrel befestett +mezőkön keresztül, villogó kardok közepett, fogyni nem akaró tömegek +bomlott tömkelegébe, s levágott fejek hevertek köröskörül a mezőn. + +Előre, előre! A kard utat vágott, a délczeg amazon vőlegénye feje fölé +tartá paizsát s karjával csak őt védte, az ellenség megbűvölve a hölgy +szemeinek villámaitól tért ki a rohanók elől a midőn egyszerre egy nyil +a leányt szive fölött találta. + +A paripa megérzé urnéja veszedelmét s vadul ágaskodva megállt. A leány +fölemelkedék nyergében s még egyszer megforgatva véres kardját feje +fölött, kiálta: + +– Csak előre Salamon! ne rettegj. + +S azzal lehanyatlott lova nyakára, a szilaj paripa ragadta őt magával +holtan a sik harczmezőn keresztül. + +Salamon keresztül vágta magát az ellenségen. Csak hat kiserője maradt, a +többi ott veszett a harczban. Bolyongva a Duna partjához ért; kemény +csikorgó tél derekán, be volt fagyva a folyam, a király átkelt rajta +heted magával. + +Valami borongó fájdalmas érzés kapta meg szivét, midőn elvesztett +országa határán belől érzé ismét magát. A mint egy sürü erdő mellett +elhaladtak, megállitá kisérőit s maga leszállván lováról, bement az +erdőbe azt mondva, hogy utat fog keresni. Ott messze elbolyongott a sürü +rengetekben, mig egyszerre ugy rémlék neki, mintha ismerős volna a +tájék, a zuzmarázos fák alatt a rejtett barlang, s a csergedező patak, +mely oda folyt a barlang nyilásához. Megállt s körültekinte sejtelemtől +izgatottan, midőn egyszerre egy domb ötlött szemébe, a sirdomb előtt kis +fehér kereszt, melyre e név volt fölirva: „Charitas.“ + +A király térdre rogyott a sir előtt s megcsókolva a keresztet, fölemelé +arczát az égre, mintha őt keresné ottan, ki annyiszor volt álmainak +vezére a boldogabb házákba. + +Kisérői soha sem látták őt többet. + +Évek multak, változott a világ arcza, elfeledtek Salamont, már boldog +volt az ország; a boldog könnyen megbocsát. + +Egy napon diadalutról térve meg a szent király, te Deumot tarta a +fehérvári székes egyházban. Együtt volt az ország szine, java, s +gyönyörködék a hálaimában, melyet legjobb hivei bocsátának szine elé. + +Künn a templom lépcsőzetén sorban térdeltek a koldusok, a legutolsó volt +közöttök egy még élte delén levő férfi, ki csuklyáját fejére huzva, +buzgón imádkozék, hogy a magyar nemzet s királya legyen boldog és örök. + +Az elűzött Salamon volt az imádkozó. + +Tizennyolcz év előtt ugyanezen templom lépcsői látták őt, mint királyt +koronázása elé járulni, akkor nem imádkozott oly buzgón honáért, miként +most. + +Az isteni tiszteletnek vége lőn; a fő urak egyenkint lépdeltek végig a +koldusok mellett. Salamon mindegyikben megismeré egykori érsekét, +nádorát, vajdáit és bánjait. Meghajlott előttük és áldást monda fejükre. + +Jött végre a király. Egy fővel magasabb volt mindenkinél, a mikép jobb +és vitézebb. Mosolygására öröm derenge szét a szivekben, a magyar nép +nemzete jobb jövőjét nézte ki e szelid szemekből. + +A mint végigment a lépcsőn, egyenkint lehajolt a koldusokhoz, pénzt +osztva nekik, s midőn a legutolsóhoz ért, az megragadta a feléje +nyujtott kezet s megcsókolá azt, a király két forró könycseppet érze +kezére hullani. + +László meglepetés hangján kiáltott fel, megismerve a koldusban a +száműzött királyt, de az hirtelen elvegyült a tömeg közé. Az utána +küldött futárok utolérték, hirül adva neki László üzenetét, ki trónja +megosztását igérte neki. + +– Menjetek vissza, szólt Salamon, s mondjátok meg uratoknak: az én +országom nem e világból való, ő birja azt, mit isten neki adott s legyen +megáldva örökké! + +S visszament magányos erdejébe ismét. + +S hosszu évek mulva a környék lakói egy ősz szent sirjához jártak el +zarándokolni, melynek ellenségeket kibékitő erőt tulajdonitának. E sir +Salamon sirja volt. + +Sok vihart látott azóta a magyar; – még emléke is alig maradt a multnak, +egyik sir eltemette a másikat, az egész történetből csak a toronybörtön +maradt még fenn, az is pusztulóra vált már. + +Elfogyott kazar és bessenyő, a neve csak könyvben él már, a magyar is +sokat szenvedett; adja isten, hogy sokáig éljen. + + + + +Lábjegyzetek. + +[Footnote 1: Cserei Mihály Erdély története.] + +[Footnote 2: Mambrius Rosaeus.] + + + + +TARTALOM. + + =Rozgonyi Cecilia= 1 + =Soliman alma= 48 + =Koronát szerelemért:= + Vizkereszt ünnepe 65 + Késő látogatók 76 + A tatárok 96 + =Bacsó Tamás.= (Magyar historiai novella) 104 + A tor 106 + A fehér leány 117 + A kinyujtott kéz 120 + A három tanu 127 + =A Nagyenyedi két fűzfa.= (Beszély) 132 + =A khámok utóda:= + Tatár philosophia 159 + A mezrei várkastély 173 + Szendereli 197 + Miriám 210 + Az áruló 219 + Az arany álarcz 224 + A menyasszony álmai 232 + Tatárharcz 234 + A menyegző 255 + Számadás 259 + =A basi-bozuk= 273 + =A gyerkőcz= 288 + =Az ellenséges koponyák= 306 + =A mennyei parittyakövek= 322 + =Egy bukott angyal= 338 + + +[Transcriber's Note: + + +Javítások. + +Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. + +A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: + +18 |csoda Ily |csoda. Ily + +58 |Muffa, Ai! |Muffa, Ai!“ + +61 |az nem él. |az nem él.“ + +68 |magát dókájáka. |magát dókájába. + +78 |vér a földből. |vér a földből.“ + +88 |itt légy. |itt légy.“ + +89 |a vásár“ |a vásár.“ + +94 |nem megy |„nem megy + +97 |Az Isten |„Az Isten + +100 |„Isten velünk |„Isten velünk“ + +103 |Néhány hóhap |Néhány hónap + +103 |hogy felállnának |hogy felállnának“ + +146 |ellen vezessék |ellen vezessék. + +180 |utra kaposzkodtak |utra kapaszkodtak + +226 |Mikor alabin |Mikor Alabin + +288 |haladnak előre |haladnak előre. + +337 |nem hittel |nem hitt el + +374 |midőn egszerre |midőn egyszerre] + + + + + + + +End of the Project Gutenberg EBook of Téli zöld, by Mór Jókai + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 44216 *** |