diff options
| author | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-30 21:10:59 -0800 |
|---|---|---|
| committer | nfenwick <nfenwick@pglaf.org> | 2025-01-30 21:10:59 -0800 |
| commit | 083208aff17178734ec2802abebb0e2a255e0a2a (patch) | |
| tree | bcc4eae7bf22ee80eb3d360621733ef21917094c | |
| parent | 620e5fd62342b51e805760b27bf6799600fc9f21 (diff) | |
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62247-0.txt | 4664 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62247-0.zip | bin | 97994 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62247-h.zip | bin | 104014 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62247-h/62247-h.htm | 4475 |
7 files changed, 17 insertions, 9139 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..eaa3f89 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #62247 (https://www.gutenberg.org/ebooks/62247) diff --git a/old/62247-0.txt b/old/62247-0.txt deleted file mode 100644 index 57e5e01..0000000 --- a/old/62247-0.txt +++ /dev/null @@ -1,4664 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of A keresztúton, by Károly Lovik - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: A keresztúton - -Author: Károly Lovik - -Release Date: May 27, 2020 [EBook #62247] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A KERESZTÚTON *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -LOVIK KÁROLY KÖNYVEI - -Kor. - -Okosak és Bolondok. Elbeszélések 3.50 - -Őszi rózsa. Elbeszélések 2.80 - -Leveles láda. Elbeszélések 1.50 - -Kertelő agár. Regény 2.80 - -A leányvári boszorkány. Regény 3.50 - -Az aranypolgár. Regény 3.– - -A préda. Regény 3.50 - -Vándormadár. Regény 3.– - -Egy barátságos ház története. Regény 3.50 - -SINGER és WOLFNER KIADÁSA - -Budapest, VI., Andrássy-út 16. - -A KERESZTÚTON - -IRTA - -LOVIK KÁROLY - -BUDAPEST 1914 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -VI., Andrássy-út 16. - -_Minden jogot fenntartunk._ - -BUDAPESTI-HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -A keresztúton. - -Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, St.-Pöltennél -találkozott s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya -felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás -elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül -trombitált bele a ködbe. A postamester hódsipkában, karmantyúval a -lépcsőn állott. - -Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros prémes bunda volt rajta s a -fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz ballet -csillaga, aki Innspruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó -krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca -ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha -az innsprucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyü párának -tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a pénzét, az aranyóráját, -gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját, -becsületét. Aztán signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza -tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem -sikerült, ő is ott hagyta a fogát. Hová lett a gavallér? Eltünt? Ej, -jobb is, elég volt ebből a portékából, – gondolta magában signora. – Egy -tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak -általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a -kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit. - -– Lovam csak reggel lesz, – szólt a postamester, – szobám azonban van. - -Signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről -érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott belé ilyen könnyen a -helyzetbe. - -– Ha nincs kocsis-lova, én majd belovaglok Bécsbe, – szólt és egy ménkő -nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól. - -Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték -nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt, -amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert -profósz-kisasszony), az utolsó a halszagu olasz stációéra, ahol az -ezredese felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol -bezárták, hol pretereálták, hol megvágták, hol kifosztották, most aztán -betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyirfás magyar -szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a -katonák akkoriban sok verset írtak. - -– Hátaslovam, – szólt a postamester, – az sincsen. Az utolsót tegnap -ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól. - -– Akkor az ön hátára teszem a nyerget, – mondta a katona szigoruan. - -– Ej, chevalier, – méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a -házba, amelynek teteje tele volt zuzmarával és jégcsapokkal, akárcsak -karácsony éjszakája lett volna. - -– Excuse, – dörmögte a katona és ő is bement a házacskába. - -A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az -asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerüen pöfögött. Signora -letette a bundáját, a tiszt is. Leültek és egymásra néztek. A katona -végigsimította fehér frakkját. - -– Signora Bécsbe megy? – kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven, -eleget szolgált Milánóban, a Fekete borzhoz címzett laktanyában. - -– Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe. - -Csönd. - -– Én is Bécsbe megyek, – folytatta a katona, – onnét pedig tovább, a -penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben, -nem vagyok jó társalgó, bocsánat! - -– Akkor hát inkább én kérdezek és ön felel, – indítványozta a táncosnő. - -– Igenis! - -– Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá? - -A katona kelletlenül nevetett. - -– Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem, -aztán egyszerre, minden ok nélkül cserben hagynak. Miért? Nem tudom az -okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének, -vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagu -vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak, -vége, hazamegyek a falumba és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A -szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem! - -Bajuszáról leolvadt a zuzmara, arcáról eltünt a dérokozta zsiros -pirosság. A vastag szemöldök alól, – micsoda meglepetés! – két -nefelejcs-kék szem bújt ki egyre jobban és jobban. - -Signora nevetett. - -– Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet? - -– Milyennek? Istenem! Valami szelid dolognak. Mondjuk, az ember valahol, -az Isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap -messziről és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy és -a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg -ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a -véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül és az ölébe borítja a -sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend, -egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a kezeügyébe. Ilyen az -igazi szerelem, gyermeteg és barátságos. - -Signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen -furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle: -iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan, -ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénz-gyártó, -de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a -kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélő óra -dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány -papirrózsa, az égbolton rózsaszínü bárányfelhők, ez nem is csunya dolog. -Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése, -pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott -menyasszonyok; ez a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük -első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni. - -– És milyenek voltak valójában a szerelmei? – kérdezte a hölgy és a -karosszék szögletébe húzódott. - -– Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek, -zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a -világ sorsa függene tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy -boldogúl. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása, -a katona nekiindúl, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember -mégis csak kint van az utcán és sajnálja a pipáját, amelyet útközben -összetört. - -A postamester a szobába lépett. - -– Ha az uraságok netán szórakozni akarnának, – szólt egy márki -szeretetreméltóságával, – jelenthetem, hogy a városban szinház van. Az -idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a -drámai. - -– Kitünő, – bólintott signora. – És mit adnak? - -– Troilus és Cressidát. - -– Ah! - -A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő -bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott. - -– Mi az ön neve? – kérdezte signora a tiszttől. - -– Ábel. - -– Nem csunya név. Engem Viktoriának hívnak. - -– Igy hítták a nagyanyámat is, – bólintott a katona. – De ő már nem él. - -– Messze van az ön hazája? - -– Nyolc napi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De -mindig kiárad. - -– És csakugyan próbált már verset írni? - -– Eddig még nem. De ha otthon leszek és kialudtam, kipihentem magamat, -megkísérlem. - -– És soha többé nem jön el a hazájából? - -– Soha. Elég volt. - -Signora az asztalra könyökölt. - -– Tudja? – szólt fontoskodva, – én majd irok egyszer magának. De -felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van, -akkor ir. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen, -nevezzük játéknak. - -– Sok értelme nincs, – felelte a katona. - -Óvatosan néztek egymásra. - -– Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem, – elmélkedett a -táncosnő – és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, száz -rőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki -átkozódni fog s a végén megint csak előkerül a tokból a mordály és Ábel -véres fejjel esik az asztal alá. - -– Ez a nő talán meg akar fogni, – gondolkodott a lovag, – talán a -nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendő-végről kell -megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet, -maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy signora magával -hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival, -véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint -féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni és a végén kilök -az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és -valamennyien. Vigyázzunk, lovag! - -A hintó, amely a szinházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordúlt a -lépcső elé. - -* - -Pandarus a szinpadon mélyen meghajlott, mikor signora és a katona -beléptek a skarlátvörös, csillagokkal diszített páholyba. A nézőtér -meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem -számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le és -lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul -takarított lámpák illata. - -Most Kressida lépett a színre. Amint meglátta a páholyban Ábelt, -összecsapta a kezét és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan -simogatta fehér frakkját. - -– Hervadt nő, – szólt signora – és ugyebár egy kicsit kancsal? Maga -ismeri? - -– Nem kancsal, – felelte a tiszt. – Ismerem. - -Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után -egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint -egy megázott lampión, a páholyba lépett és – kellő tisztelettel – egy -összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek. - -– Megengedi, signora? – kérdezte a katona. - -A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást – cukorkapapiros volt, – -elolvasta tartalmát, aztán intett a lakájnak. - -– Válasz? – kérdezte a piros kabátos kenetes hangon. - -– Ah, igen. Pardon! - -A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében, -kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól és a piros irónnal lassan -írni kezdett. Signora egy pillantást vetett a kezére. A levél – -franciául – így kezdődött: - -„Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom…“ - -– Teát! – szólt a táncosnő a lakájhoz. - -A második fölvonást a páholy hátteréből nézték. Hektor zordonan, -szigoruan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Kassandra üvöltése nem -érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott -be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás. - -– Honnét ismeri ezt a nőt? – kérdezte signora. - -– Klágenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret és akkor -kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégis -csak megharagudtam rá. - -Ábel föltűrte a kabátját és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere -fölött a rosszúl összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt, -mint egy asszonyé. - -– A maga falujában is vannak ilyen nők? – kérdezte signora. - -– Hála Istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek és katonákat adnak a -hazának. Bolondság! Fiatal voltam. - -– És mikor utazik? - -– Holnap, – felelte a tiszt. Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul és -ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min -jár az eszük és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt és megigazította -az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. Signora -tartózkodó mosollyal biccentett. - -A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot koppanva hallgatott el. Az -ajtó kinyilt és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön. -Meghajlott és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes -levelet, amelyből kellemes illat áradt. - -– Hagyjon minket békében, – méltatlankodott signora és elvette az írást, -amelyet a páholy peremére tett. - -A tiszt bólintott és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki -boszorkányos ügyességgel tüntette el túlhosszú, hímzett mellényébe. - -– Ön nem éhes? – kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva. - -– Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk. - -Előre ültek és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy -szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Páris és Heléna -jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint -Kressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag -iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét is ösmeri ezt a vastag bajuszu -katonát; végre tágra nyitotta a szemét és megrázta parókás fejecskéjét. -A tiszt szigorúan nézett reá, ő már első percben tudta, hogy ez a hölgy -öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában. - -– Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? – kérdezte a táncosnő. - -– Nem, – válaszolt a katona. – Kedves leány volt, de féltékeny -természetű. - -– Menjünk tehát, – indítványozta a hölgy. - -Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat és lámpával -kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. Signora a tiszt jobbjába -kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére -tette nehéz kezét. - -– Énekelj a szerelemről, – szavalta a színpadon, szerepéhez híven -Heléna, – az, az semmisít meg mindnyájunkat, ó Cupido, Cupido, Cupido! - -– Ezer ördög, – gondolta magában a katona. – Ennek nem lesz jó vége. - -– Ennek nem lesz jó vége, – szólt magában signora, aztán mentegetőzve -sóhajtott egyet és vállat vont. - -Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már -látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő -kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban, -zordonan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly -fekete szeme ránéz és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét, -becsületét, a nyugdíját, az életét. És ime, a sarok felől komor katonai -halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan -rázatja magát és a koporsóban egy kopott tiszt fekszik és csöndesen -elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet és milyen kár volt nem falura -menni, verseket írni. - -Signora gyorsan lélekzett. - -– Dőreség, – szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő -sirály. – Voilà, ez a sors, és Helénának igaza van. - -Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az Arany Szarvas felé. - - - - -Éjféli beszélgetés. - -Pár évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még szép leveleket és naplókat -tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább volt, mint ma, -egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a holdvilágnak adta prédául az -ósdi szobát és beszélgetni kezdett a leányával. - -– Tehát mi a neve? – kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét végig -lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő festette -volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában. - -– Kamilló – felelte a leány. - -– Ah! Ez szép név. És nem szeret? Megmondta? A szemedbe mondta? - -– Igen. - -– És te nagyon szereted, Jozefin? - -– Igen. - -– Ez az első szerelmed? - -– Igen – ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe szorította -kezét. - -Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, mintha -elkésett hajnali fuvalom érintette volna meg még mindig lányosan -szögletes, hervatag testét. - -– Persze, – szólt megvonva vállát – itt az ideje, hogy te is elkezdd a -szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a ketten furcsa -családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a rendeltetésük, hogy -szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az ablakokat karmolta ezer -darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a gyermekei harisnyáit -foltozgatta és majd meghalt az ostoba, javíthatatlan bánattól, a -harmadik odadobta magát az egész világnak és ronggyá feselve jött haza a -sírboltba. Ezek a vén falak tele vannak szép női könnyekkel és el nem -mondott átkokkal. Ej, én is eleget szenvedtem, – tette hozzá magasabban -csengő hanggal, amely egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett. - -Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatuvá, -gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az -emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, amilyen -halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak. - -– Ej, mondok neked valamit, – szólt félvállról – ez a mi családi -kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról -leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell átadnom a -kincseket. Ez a világ rendje, úgy látszik legalább. - -Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan visszahúzta körmeit, mint a -veszélyt érző macskák. Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és a -holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz öreg -korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva el az -emberi élet mélységei fölött. - -– Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy mondják, a -szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú alakomhoz, -haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket mintha a sors arra -rendelt volna, hogy udvariasan takarják el könnycseppeimet. Egy -kürasszéros, aki annak idején minden este a színházban volt és folyton -engemet nézett látcsövén, amellyel nemrégen az öreg Aulichot és a szép -Klapkát kémlelte, belebolondult a szomorúságomba és egy napon megvált a -katonaságtól, maga se tudta miért. Sohase mutatkozott be és mégis -tudtam, hogy ez az ember az én rabom, az én szenvedéseim szegény rabja -és azért halt meg, mert szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek -csak elhagyott és behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot -egy költő mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol -harisnyákat horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas -és szép volt az én szomorúságom, Jozefin, éreztem, hogy törékeny, finom -és mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, akik -a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. Egyszer -Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, hirtelen, -önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, ijedten ült -bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, aztán lecsukta a -szemét… és soha többet nem találkoztam vele az életben. De talán én élek -utolsó munkáiban, ki tudja, a férfiak bohók! És egyszer egy főherceg azt -mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint a megboldogult felesége és -segédtisztjével elkérte a gardéniát, amely a hajamban volt. - -– És mindig csak egyet szerettél? – kérdezte a leány mogorván. - -– Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki -köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák furcsa -ábrándjait, tarka, bohó, bánatos képzelődéseit. Hány téli éjszakán ültem -itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, mialatt sírtam, -gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a legboldogabb ember sem tud, hogy -– hogy is mondjam csak, – hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi -közöm házakhoz, emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött -királynénak képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan -jár a zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a -könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan -bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még szívesen -ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint titokzatos nőkről -írtak naplókat. - -– És mi lett belőle? - -– Oh, ki tudná megmondani? Eltünt és én soha többé nem láttam. Lassan -elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly gőgös és -kemény, nem tudott megvígasztalni, aztán sokat olvasgattam, – Manon -Lescaut-t és egy keresztes lovag följegyzéseit, – sokat zongoráztam és -sokat ültem a holdvilágban. Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy -tetszik, mintha mindig enyhe holdfényben jártam volna, köröttem minden -ezüstös volt, a fák, a mi öreg kopott akácaink csupa komoly ciprusok és -a felhők nagy gyászzászlók, amelyek az égboltról az Olt medréig -csüngöttek alá. Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim, -ábrándos lovagjaim, törékeny álmaim, és ime, vége, vége mindennek, -megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin. - -– De én nem ezt akarom, – fakadt ki a leány haragosan – én boldog akarok -lenni. - -Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a lámpát, -megkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról barátságos, -nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokomon finom nyilacskák – mint a -régi porcellánon – és a hajban vékony, fehér szálak, amelyek lassan -remegtek, mint a hegedü mély húrja. - -– Vége, vége – szólt újra az asszony és elment az ablaktól – szép volt, -tehát nem tarthatott örökké. Ime, Jozefin, neked adom át éjszakáimat, -könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy irigyellek! - -A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott és -félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony megsímogatta -a fejét és az ölébe ült. - -– Ilyen bolondság az élet, – szólt befonva Jozefin borzas haját, – ki -tudna kiösmerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismertek igazán, soha, -pedig… - -Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett a -lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg: halavány arcán -csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, mint az -elkésett utasoké. - -– Ej, menjünk aludni – tette le csöndesen a tükröt – hadd álmodjam és -hadd szomorkodjam egy utolsót. Holnap már kacagni fogok és ez a kacagás, -kis leányom, azt fogja jelenteni, – nos, mit is? – azt, hogy az édes -anyád meghalt és nincs hatalom a világon, amelyik még egyszer -föltámassza poraiból. - - - - -Egy hős halála. - -Az egyetemre járt, de már kikopott a vizsgákból; kis, külvárosi zúgban -lakott, tánc-leckéket adott és éjjelenkint egy tót szabó üzleti könyveit -irogatta. Nem volt senkije, a lépcsőházban néha találkozott a háziúr -leányával, aki két nagy fehér kutyával ment sétálni. Köszönt neki, -olykor a lány, Malvin, pár szót váltott vele. Orvosnövendéknek tartotta, -s mikor egy ízben az egyik fehér kutya beteg lett, elhívatta, hogy írjon -neki valamit. Miután meghallotta, hogy jogász, bocsánatot kért és -megkínálta egy pohár borral. Egyébként soha senki sem törődött vele, -senki sem kereste, egyszer az utcán egy prémeskabátu úr koldusnak nézte -és alamizsnát akart neki adni. - -Amint a háború kiütött, otthagyta a táncórát, a szabó üzleti könyveit, a -kilátástalan, unalmas életét, és fölcsapott katonának. Nagyon félt, de -éppen az önön gyöngesége iránt való gyűlölete hajtotta előre. - -– Majd megmutatom én neked, – szólt a gyávaságához, amelyet külön -alanynak, mint egy véletlenül beléje került és onnét többé ki nem űzhető -lakónak képzelt. – Majd kifüstöllek belőlem! Erős leszek! Becsületesen -fogok küzdeni és talán becsületesen is fogok meghalni. - -A halál kétféle formában állt előtte, mint kórházi rém, véres -lepedőkkel, kaszanagyságú műszerekkel és eltompult szolgákkal, akik a -holttesteket egymásra dobálják, majd pedig, mint sejtelmes álom, okos -megdicsőülés, bánatos és hallgatag átmenet a földi sárból a mennyei -mezőkbe. Látta magát, amint előrerohan egy tavaszi virágos síkon, amint -körötte kürtök riannak, ágyuk szólanak, amint a nap éles, templomi -sávokat vág a lőporfüstbe, s amint egyszerre a térdére esik és minden -összekavarodik előtte. Ugy érezte, hogy fölébe emelkedik az élet -apróságainak, a zongorának, az üzleti könyveknek és az éhségnek, hogy -megöregedik és komorrá, hallgataggá válik. - -– Hős volt, – mondják a vöröskeresztes katonák, akik a közös sír felé -cipelik. És egyszerre fény gyúl ki homlokából és bevilágítja elmúlt -élete útjait, színt, erőt, jelentőséget ad legapróbb cselekedetének. - -Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor izét. Keresztül lőtték a -csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán büszkévé tette. Ő volt az -egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, csákója este kézről-kézre járt, -mint egy ritka pénzdarab vagy csutora. Másnap káplár lett és kettős adag -húst meg égetett bort kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása -volt, hogy rohammal vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű -ködkárpit mögött ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el. -Mielőtt a lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon -kellett áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó -űr-golyók ólmot és sarat fröccsentettek szét. - -A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette őket, -egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s aki lengyeles -kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta gyér bajuszát és -összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy ideig lassan haladtak -és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük közeledett, aztán magasra -tartván puskát, lőport, átgázoltak a malomárkon és futólépésben -próbáltak a dombhoz közeledni. A cél egyszerre rettentő messzinek, -elérhetetlennek látszott. Mintha idegen vidéken jártak volna, a tárgyak -körvonalait megnagyobbította a könnyű köd és a füst. - -– Félsz? – kérdezte mellette egy hadnagy. - -A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár volt, azaz uzsorás, aki -egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között kötötte üzleteit. -Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig kivágta magát. - -– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a következő -pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, derékban -tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz közlegényt. Többen -káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember elkezdett sírni. A sor -megállt. - -– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával lehántotta -a sarat csizmájáról. - -A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy parancsszóra -hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok felé. Csak az őrnagy -állt meg szilárdul és rekedtre ordította magát. - -– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, gyáva -kutyák! Hátul kartács! - -De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak kis -ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a dombon -újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az őrnagy még -mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra készül, aztán -utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az átkelés időt kivánt, -utolérte őket. - -– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó nélkül. – Megtizedellek -benneteket! Fölakasztatlak benneteket! - -Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan mutatott -a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak. - -– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját -tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd becsületre -tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak! - -A diák szégyenkezve állt az őrnagy elé. - -– Mit csináljunk? – szólt félszegen. - -– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd -megmutatom, hogy mit? - -A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő huszárokra. -Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a síkon, szemben az -ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató volt, annak a repedésébe -beletűzte a lobogót és így kiáltott, most már egész rekedten s a -szavakat csak félig hozva napvilágra. - -– Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg! - -Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány öregebb -harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, fütyültek a -golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy káplárt homlokon ért a -lövés; magasra ugrott a levegőben és bukfencet vetett. Egy másik katona -levette a csákót a fejéről és az arca elé tartva, lassan, megfontolva -haladt előre. - -Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó repült el a -fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része újra visszafordult -és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak a téren. - -– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol van. – A -becsület vigyen előre, a golyók nem találnak! - -Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a gyakorlatlan -korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, ökléből és füléből vér -csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán előredőlt, mint egy -játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után kapkodott. - -A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték gyalogos -társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket. - -– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és intett a -diáknak. - -A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha odáig -elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók ellen. Mind a -ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a percben, szemben az -ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük -ordítás hallatszott, mintha társaik feléjük kiabáltak volna. De a két -katona nem fordult vissza, hanem összehúzva magukat, a domb felé -szaladtak. - -Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek mellükön -és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és nehézkesen -lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély patakban feküdne s -a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; ennek dacára izzadt és -szomjas volt. - -A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt -megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább -szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett a -szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a duzzadt -és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a nagy -kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és ő maga – -mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. Mikor a tetőre -ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a mászást. Igy ment ez -órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot és százszor pottyant le -róla, anélkül, hogy baja történt volna. - -Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, amelyet -kórházzá alakítottak át. - -– Mi történt a hadnaggyal? – kérdezte egyszer. - -Az ápolónő üzletszerűen mosolygott. - -– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de jobban van. - -Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen képzelte, -szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az őrnagyot, amint -magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint a kakas a -szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a pillanat, -midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok ijedten néztek -össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint nehézkesen veti le a -kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a kávéházban szokta volt. -Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, hogy előzetesen visszafutott -a malomárokig s csak akkor fordult megint vissza, mikor a tulajdon -huszárjaik kergették előre, azt is tudta, hogy csak a présházat akarta -elérni, hogy csak azért állt be katonának, mert az élete üres, -kilátástalan volt és a haláltól szebb képet várt. De ime most ez is -megcsalta, a halál épp oly szegény, mint az élet. - -Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, fiatal -lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány körülnézett, -összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy szélére. - -– Nincs valami kívánsága? Ön hős volt – szólt ügyetlenül. - -A diák megfogta a kezét. - -– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, hogy -Malvin valamit jelentsen neki az életben. - -A lány sírt. - -– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg éheztem, -tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – most, hogy -kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, egyszerre más -lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének érzéseik tudatára, -ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – fejezte be elmélkedéseit, -– mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy bátor iparkodtam lenni, hogy meg -akartam halni, hogy a zászló felé rohantam. - -Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan köszönt a -hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet kotort ki az -oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a zsebkendőjét, -amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a kitüntetést, kissé -belészúrt annak bőrébe. - -– Ön bátor volt – szólt keményen – és hadnagy lesz. - -Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit kapitánynak -fog kinevezni. - -Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, majd -néhány sortűz. - -– Mi az? – kérdezte a sebesült, összerezzenve a puskazajra. - -– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a -tegnapelőtt meghalt hősöket temetik. - -A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, mikor -belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!“ -Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra mosolyognia kellett, -egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak látta mindazt, ami vele -történik, ami társaival történt; mintha mindez színpadon vagy egy -mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, vérben, sáros csatatéren -játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a halál! A halál nemes és -barátságos aggastyán, aki nyugodtan, határozottan fogja meg az ember -kezét. - -– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit csinál a -fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta meggyógyíttatni? - -– Ne beszéljen így, – felelte a leány rémülten. - -Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő állt -mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a segédtiszt ült és -összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. Mikor észrevette, hogy a -sebesült magához tért, fölkelt és a színes posztót szétterítette. - -– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen csengő hangon, – ha -valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, nekem. - -– Nincs semmim, – válaszolta a katona. - -– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – és -engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak vagyunk, -nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel! - -Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a -nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, a -tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte, -valószinüleg meg kell halnia. - -A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a másik -horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább ketyegett. -Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa világított be, -hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra. - -– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, engedjen -meghalni! - -A nővér odaült az ágy szélére. - -– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen hegednek, -az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és próbáljon -aludni. - -A beteg amennyire tudott, fölemelkedett az ágyban. - -– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme megtelt -könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. Nem akarok hősökről, -érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu vagyok, az apám, -a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem ezt akartam! Ez mind -hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és igazságot akarok. - -Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, aztán a -sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az orvoshoz szolgált. - -– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette kötényéből a -hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor örül, hogy nem -kell megmozdulnia. - -A diák meghunyászkodott, de azért még egy bátortalan kísérletet tett. - -– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon. -Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most magának -adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy barlangba, hogy -békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az öreg édesanyámra -gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje meg! - -– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és nyugodtan -imádkozni kezdett. - -Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az ajtóban -és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz. - -A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész megfogta -vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely ellentétben -állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére hajlott. Az apáca -helyeslőleg intett fejével. - -– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. Bár a -sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, fiam, a -kosárért és békesség velünk az Urban! - - - - -A csodálatos hajó. - -Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan eloltották a -lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, amely előtt nagy kék -csillag világított a csípős őszi éjszakába. A brácsás a sarkon -elbúcsúzott társaitól. - -– Hová, Heinrich? – kérdezték többen csodálkozva. - -– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb hitelesség -kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője gallérját. - -Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A gyerek a -sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a lábait kitépni. - -– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, följebb -csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél? - -A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az éjjel -lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes -gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt, -ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este pedig -megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van. - -– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, könnyen -fölsóhajtott és elment. - -Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz. -Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A -tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. Az -asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, Golyó úr -ezen a délután nagyon unhatta magát. - -– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még mélyebbre -húzva. - -Az asszony ránézett titkos álmainak lovagjára. - -– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, mintha a -vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is megkaphatja. -Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt legyen. - -– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! Szót se -róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon? - -– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja a szobát. Az ajtón át -is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá? - -– Isten őrizz! - -A gyerek gyanakodva nézte mindezt. Golyó úr a kártyavárhoz lépett. - -– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma méltósággal -omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt. - -Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt beteg, a -láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt rossz. A szoba -körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis lámpa pedig lassan, mint -egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a falak mentén. Néha egy furcsa, de -barátságos állat nagy szeme nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a -szobában. Később úgy érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán -vitorlát húz föl, és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között. - -– Bolondság, bolondság – mondta és vizet ivott. - -Az asszony visszajött. - -– Jobban vagy, Heinrich? – kérdezte. - -– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az óra -ketyegése bánt, meg kell állítani. - -– Milyen tüzes a fejed, Heinrich. - -– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az elővitorlával! - -– Hová beszélsz, Heinrich! - -A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag intett egy -Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát előtte. Többet -nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy lábához ült és -kávésbögrét vett az ölébe. - -E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet szűk -határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors -fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a nagy -rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy kis tarka -kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább engedni, míg a -vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették neki. - -Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy harmadik. -Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, messzelátókról, -világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü nagy állatról -beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya volt, de a teste -olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat pepita-nyakkendőt viselt, -amely gyakran kibomlott. - -Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott és a -legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában. - -– Jobban vagy Heinrich? – kérdezte az asszony. - -– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. – És Fáraó, milyen kedves -állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és vígan brácsázik helyettem a -színházban. - -Az asszony kíváncsian nézett az urára. - -– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és a hajót -meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá tenni? - -– Ostobaság – méltatlankodott a muzsikus – persze, hogy látom. - -– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert ő ily -furcsa lényekkel soha életében nem találkozott. - -– Hazudtam neked valaha, Babuska? Nos, felelj. - -Az asszony gondolkodott. - -– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak álmodod -mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt csak tudod, -hogy beteg vagy? - -A muzsikus megvonta vállát. - -– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, akárhogyan -is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, Babuska, olyanok, mint -a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig csupa jó meleg télikabátok, az -embernek csak beléjük kell burkolózni. - -– Nem vagy éhes? – csodálkozott az asszony. - -– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük magunkat. - -– Heinrich – sóhajtott az asszony – egy krajcár sincs a fiókban. - -A zenész fölényesen mosolygott. - -– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. Gyorsan, -gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! Euszták a helyén -van? - -– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét Babuska. - -Két hét mulva az orvos a beteg vállára vert. - -– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – meggyógyul, -most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, Heinrich! - -A beteg megdörzsölte a szemét. - -– Mi az, hogy meggyógyultam? – kérdezte álmosan. – Beteg voltam? - -– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas garas nem -vész el. - -– És… Furcsa, hová lett Fáraó meg a matrózok? - -– Azok elutaztak a szomszédba, ott is van beteg. - -– És nem jönnek vissza? - -– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. Túl van -a bajon! - -A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem tudott, -a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és hol a hurkavár? -És Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, aki mindig a sipkáját -forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se felelt. Végre, nagy nehezen, -a sarokban észrevette az öreg matrózt, éppen ki akart surranni a -kályhaajtón. - -– Megállj – szólt a muzsikus szemrehányóan – hová mégy? - -A tengerész zavartan forgatta kopott sipkáját. - -– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – elfogyott a -kátrányunk. - -Heinrich szemébe nézett az öregnek. - -– Miklós – mondta rosszalólag – te el akarsz hagyni. - -A matróz szégyenkezve hajtotta le fejét. - -– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét csókolom, -méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a dolgommal, -máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni. - -– Nem haragszom – duzzogott a brácsás. – Mért is neheztelnék? - -Csönd volt, aztán Miklós vette föl a szót. - -– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. Nem sok -az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt Istennek ajánlom -magamat. - -A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul eltünt. - -Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és kibontotta. -Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen szép ruha! -Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don Giovannié! Itt a fehér -selyem nadrág, az arannyal kivarrott, rövidke bugyogóval, emitt a puha -birét, hosszú piros tollal, amott meg a gyöngyház-markolatu spádé. - -– Ez mind az enyém? – kérdezte a brácsás. - -Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a kis -mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára kötötte a -törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. Ah, ha Donna -Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, eszébe jutott, hogy -azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az órájára nézett, már csak -egy perc volt a harmadik csöngetésig. Elkezdett tehát futni; a vasuti -pénztárnál nem tudták fölváltani a pesasait; jegy nélkül szaladt a -perronra: a vonat már elindult. Uccu utána! kiáltotta, de e percben a -lábai nehezek lettek, mint az ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi -hágcsóját, de elbotlott, leesett és végigvágódott a földön. - -– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár sincs a -házban. Mit csináljunk? - -A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak szilárdan néztek -vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik emeleten egy cseléd -énekelt, aztán egy sípláda kezdett játszani az udvaron, de a házmester -elzavarta. A szomszédban Golyó úr szaporán dobolta a generalmarsot. A -téli napsugár buján terpeszkedett szét a bútorok között. - -– Pénz kell – dörmögte Babuska mérgesebben. - -– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi ruhájába, mert -a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen eltünt. - -Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg beteg volt, -megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden irányában. Mihez -fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol azelőtt az ifjúságot -hegedülni tanította, de üres állás most sehol se volt. Végre eszébe -jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá mindjárt? De Golyó urat közben -nagy szerencsétlenség érte. Az összes pénzét kölcsönbe adta egy -önkéntesnek, az önkéntes pedig bevitette magát a helyőrségi kórházba és -szégyenszemre meghalt. - -– Mi lesz velünk, Heinrich? – faggatta az asszony este. - -– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a -pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig tele -volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És Euszták, aki -a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon hol van? És az -öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan kúszott az árbócokon? Oh, ha -legalább Don Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában -savanyú szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza. - -A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. Beajálkozott -irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, még sírásónak is, -de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, az emberek háborúról -beszéltek. Amikor így keresztül-kasul botorkált volna a városon, -egyszerre összeakadt a doktorral, aki a skarlátból kigyógyította volt. - -– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez már derék -dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az élet, mi? mégis -csak szép! - -Heinrich gondolkodott, aztán így szólt: - -– Hogy volna, nagyságos úr, ha megint beteg lehetnék? - -– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga, -Heinrich! Miért akar beteg lenni? - -– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az orvosnak és -tovább szaladt a kenyér után. - -A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint -negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán -telemerítette a kalapját és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – amelynek -veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – csütörtököt mondott, -szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban kinyissa a szoba ablakát, -sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a hideg decemberi éjszakába. - -Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan kinyitotta az -ablakot. - -– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél van, -menten megfagyok! - -A brácsás szégyenkezve sompolygott az ágyhoz. - -– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én mégis csak -akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! – -mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha -templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így -lehet. - -Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az -ura mellé ült az ágyra. - -– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan -igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod -volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat! - -– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó -takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette -meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta és esküszöm, -olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és -mángorló is volt rajta. - -– És sose voltál éhes? Furcsa! - -– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha? - -– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges. -Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej -kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt -fazékba kerültek? - -– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk, -Babuska, ezen úgy se lehet változtatni. - -Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a -sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan -igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az -életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem -történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden -éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs -egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el -éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja, -aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből. - -Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész lent, ócska rongyok -közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona, -– amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez. -Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó -úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé, -hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a -kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább -elhagyta. - -Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a -csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett -körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó, -Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták -vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez. - -– Tessék beszállni, indulás! - - - - -Oroszlány Péter halála. - -Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz -volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé -fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, -ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők -galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, -aztán ránézett a parasztra. - -– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian. - -– Volt katona? - -– Igen. - -– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és… - -– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt. - -– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől, -gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál. - -Az orvos körülnézett a lapos szobában. - -– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg -rosszra, hát csak túl kell esni rajta. - -– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt -maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl! - -Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány -Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és -egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán. - -A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. -A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan -aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy -teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az -egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén -érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először -emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A -birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. -Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős -időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán -belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a -goromba káplárnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és -kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a -süvegét. - -– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit -szeretne enni? - -Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége -pillantását, így szólt: - -– Töltött káposztát! - -Az orvos üzletszerüen mosolygott. - -– Jó lesz az? Nem lesz nehéz? - -– Nem az. - -– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen -meg a kivánsága? - -Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd -visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek. - -– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter katonásan. - -– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a -zsebéből egy kurtát. - -Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a -sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni. - -Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki -a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány -Péter jóindulattal mosolygott. - -– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e -végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de -miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány -Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék -ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is -égjenek és a tornál sört kell inni. - -Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu -feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a -szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment -tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül. - -Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt -legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy -fejét és össze-vissza beszélt. - -– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát -hordani a portámra, fogsz bizony! - -– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság -megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd -öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a -verejték. - -Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő -formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül -járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban -délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment -érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek. - -– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon. - -A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére -vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság -megkönnyebbülten távozott. - -Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, -vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü -gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. -Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta -apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér. -Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében -az elmulást. - -Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra -nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett. - -– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus. - -A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony -nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra -csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter -meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, -tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni -belőle. - - - - -Régi órák. - -A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró -forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek -üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma, -szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és -napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor -pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott -özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles -mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján -kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra -és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó -báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a -pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő -ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen, -szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát; -sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a -fiatal kovács a patkót. - -Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve -van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a -katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta -nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel, -kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két -beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll. -Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből -szedne elő. - -Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon -kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc -örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján -áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv -verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy -fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan -következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen -hívja Phrynet a teheneket megfejni. - -Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől -elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban. - -* - -Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író, -azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott -ajtót. Egy öreg asszony állt előtte. - -– A fiad beteg – szólt mogorván. - -Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen -gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét, -a fázós Annát. - -Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek -utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még -fény csillogott. - -Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy -kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek -régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen -feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét. - -– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve. - -Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a -szobába a férfi. - -– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva. - -– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan. - -Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a -köpönyegen. - -– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit. - -Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy -szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott, -hogy a takaró meg-megrezdült. - -– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt lett. - -Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek -fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg: - -– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha -mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét? - -– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a -mesterségem. - -– Akkor hát mondj el egyet. - -Shakespeare megfogta a gyerek kezét. - -– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt. -Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a -harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal -hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és -így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek -voltak, akik… - -– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne -mondd tovább. - -Shakespeare elhallgatott. - -– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen. - -– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres -hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép -volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a -veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra, -aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren -vívjon ütközetet és… - -– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a -hideg víztől. Mást nem tudsz? - -– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen -fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az -udvarnak nemkülönben. - -– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kisértetekről. - -– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az -apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy -jó fiuhoz illik, bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn -Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját, -hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz -Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent -előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta? - -– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj -inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason. - -Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb -lett. - -– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem -akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a -dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a -kalmárét, aki emberhúst kért zálogul? - -– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a szerecsenektől. - -– Talán a két kalandos veronai ifju… - -– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három -kis disznó történetét se tudod. - -Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába. -Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind -a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni. - -– Rosszul van? – mondta végre a költő. - -– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit -és eltünt az ajtóban. - -Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a -kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny -Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és -felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy -mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket. - -* - -Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva, -rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette. -Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve -felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom -talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a -hangokat, így szólt: - -– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk -magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk, -mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram, -azokat nem tudjuk fölszárítani. - - - - -Az igazságról. - -Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, tíz perc -mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasuti -töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron feltünik három nagy, -keskenypalástu jegenye, alattuk sárga házikóval, a határcsárdával. Itt -már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta -pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak. -Aki rászán félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött -gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt -már túzokra lesnek. - -Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a -fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek, -ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár -erre, még több szarka, főleg pedig fekete varju. A varjak a budai -hegyekben laknak és csak átrándulnak az ákác-sorokba ékelt, zöld -vetésekre, közben élénk figyelemmel kisérve a barázdákban ballagó -rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjusereg rátelepedik a -szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben -tér haza, a budai ormokra. - -Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még -Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal, -vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt -Szarvascsárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma. -Azután eltüntek a nyirott fájú parkok, a griffmadarak, sisakos -angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsu őzek, fáradt szegénylegények és -futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai -istenkertje ez. Sehová sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra, -árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis, -évről-évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el – -akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a -kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket -ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának -valaki elültet egy sovány papsajtbokrot. - -A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A -pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon sütkérező -szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák -ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a -földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü kalyibához, -amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever, -az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve -találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány -szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha -végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész -ember, hanem szegény félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor -diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan, -ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán, -akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel, -szarkalábbal, tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól: - -– Mindnyájan meg fogtok halni. - -Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata -nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, bubos kéményei -könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti -töltésen kell átmásznod. A fövénytenger végén falu fekszik, Péteri, -félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások, -hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával. -Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros, -kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból -vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi úr -egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul -sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda -épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep -fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét -este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok, -amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól. - -Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben -ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon -karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. Ives -elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre -emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor -elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást lehet -elérni. - -A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos síkság, majd -egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is -tele sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik. -Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna galykárpit mögött -emeletes ház áll, réztornyocskával, szines ablaktáblákkal, fontoskodó -tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz -szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört -és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte. - -Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak -a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs -szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt dicsérő -gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli estéken erre -ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből -keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva -rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak? - -Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt gallérral -hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon és rosszkedvűen -perelt a mélyen járó felhőkkel. - -Egy női hang szólalt meg a tornácról. - -– Csönd legyen, Duchesse! te csúfság! Csönd legyen! - -De a páva tovább haragudott. A női hang újra megszólalt, közömbösen, -mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat. - -– Csönd legyen, Duchesse! - -Azután hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót. - -Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett -haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult és nem -akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak -szót, mégis utána mentem és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó -nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült, -kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem. - -Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre, -hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt -tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi -ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca -okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz -veszedelemmel állana szemben és akarata teljességére volna szüksége. Ez -a vonás nyugtalanná tette a nézőt. - -Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A -férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy -lépjek az udvarra. Közelébb mentem és bemutatkoztam. Pár percig -beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az -asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány -kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra, -és később, titokban, kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben -mint egy nagy, színes üveggömb csillogott. - -Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart tünni -az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a fecskék -rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei -nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami valószínübb – -tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is, -búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, szineiből, -melegségéből csak egyet vitt ki magával a bozótba: ezt az acélkék szemű -asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta -keresztjét. Vajjon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy -esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök -helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta -veszteglő tétován dacos vonást. - -Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a -kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos -öltözékével, fehér selyem sapkájával azt a benyomást tette, mintha nem -is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban -jókedvűen, nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen -udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert -és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A -feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny -modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek -sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a -megbocsájtás hazájában – teremnek. - -Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult -értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott -ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem -szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget -kell tennie. - -A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos mellett -ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével -elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem -a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte -zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen -fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen -biztosan hűvös. - -Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy megbékéljen sorsával? -Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró -felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az -asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában és lassan lóbálta -magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott és -rászegezte kocsonyaszemét. - -– Menj innen! – kiáltotta az asszony a madárra. – Menj hát el! - -A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és mozdulatlanul -állott. - -– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül -kétségbeesve. - -Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa -kietlensége, dőre cifrasága állt előtte. - -– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre -elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken szorította ökölbe a -kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú párával sem -tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani. - -Tíz év telt el azóta. - -A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a -tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt -most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság, -tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már semmitől -tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt, -elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis, -nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az -életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely -röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos -lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek -voltak, mint a téli nap sugarai. - -Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak -ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A -gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár és beszéde óvatos, -tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha -keresztül látna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest, -zongorázik és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és -lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül, hogy pontosságot, -keresettséget mutatna; ahol egy fülke korommá válik, virágcserép -ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női -mosoly és elkergeti. - -A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz -lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé -változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül -megpróbáltatások közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a -fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a mának, nem találva meg -célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete -hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem -lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is. - -De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét, -az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek -lakóiról ma már nem lesz többet szó. - -* - -Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési -jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a -nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam -és az ócsai erdőnek tartottam. - -Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök csendőr -(az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és nehézkes, szinte -látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a homokba), a harmadik személy -pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, széles rokolyás, szeplős -parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit, -amelyek azonban rögtön újra meglazulnak. - -A vékonybajuszú csendőr megáll előttem és szalutál. - -– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? – -kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa mondatszerkezetével és -megigazítja gallérját. - -– Nem láttam indulásom óta senkit. - -– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös, -mint egy kifestett szinészé. - -– Végig a jegenyefasoron. - -A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a szót. - -– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról -lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a -mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a -csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem kendőjét. - -– Tizennyolc forintba kóstált – veti közbe az asszony. - -A csendőr folytatja. - -– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt -vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük. - -Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött. -Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a -menekülő zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta, -gondolom magamban. - -A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha -visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé. - -– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy minekutána lovon -van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem -terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél társával, aki -helybenhagyólag bólint. - -– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője csücskét -– még a mozsaramat sem kimélték! - -Nem sokat gondolkodom. - -– Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? – kérdezem a szűkvállútól. - -– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis habozás után. -– Mi is hamarosan ott leszünk. - -– Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg? - -A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át -a levegőn. - -– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar lenne, tessék -megfigyelni, merre fut. A Récésnél van telefon, majd értesítjük a -szomszéd őrsöt. - -Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy -szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra tértem át. -A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a -vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam és -végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl valahol a menekülő tolvaj -alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre -szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé -szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint – akárha -gyerekkéz rajzolta volna – gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az -irányt. - -Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre -megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, még őszi esők -idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát -hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább, -egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár, -úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, vagy balra. Bosszantó! - -Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat hevében -túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. Megállítja a -falkát, s nagy, kilométeres átmérőjü kört ír le velök ama pont körül, -ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s -akkor megint folytatni lehet a hajszát. - -Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül. -Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott -el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem – hop! -itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány -tényleg elbillent volt balra és most a soroksári szőlőknek tartott. -Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a -homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki -hitte volna, hogy ilyen érdekes pandurnak lenni! - -A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a -kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetüt -látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha -valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet -és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok. -Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és -elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre -változik. - -A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő -falutól indul el és kövér hinárok közt Vecsésig húzódik. A csatorna -lehet vagy tíz kilométer hosszu s mindössze három, feltöltött szélü, -keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala -oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves -parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a -mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott -szénásszekere lovastól, rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy -csak az ostor csücske látszik ki úgy, mindmáig is. - -A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem -találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az árkon. Az -innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre sülyedtek -a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót, – a -dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajjon átjutott-e a -gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomoruságos -zsákmányával, az ébresztő órával, a nefelejcses kendővel és a -rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam, -átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét -balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat. - -Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a -mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy -törpe fűzfa galyai letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután -néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a gyúródeszka; könnyíteni -kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szünnek meg, egyre -ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és -nekivezetnek a szőlőknek. - -Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a szívem -dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe -az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a helyiérdekü vasut -állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De -talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a -szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos, -akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt. - -Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a -kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és haragosan -fogta meg a zablát. - -– Mintha vadászaton volna, – gondoltam el magamban. – Vadászaton! - -Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös -szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad -nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos -ember, ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a nagy családból, mint -én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanugy érez, szeret, gyűlöl, -szenved, mint én, ugyanugy küzd az élettel, ugyanoly irgalomra érdemes, -mint jó magam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én -napom süt és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én. - -Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy -is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozó -szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsájtani, -aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok -síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré -tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével, -szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után? - -Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna -magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre, -finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép -dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket, -aztán fölemeltem a fejemet. Vége! bizonyosan rossz álom volt, menjünk -haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az -lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel. - -Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre szemem ijedten -kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén -sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a -fején, előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a -barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle -gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az -ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? Fogjam el? Ezt a dereshajú, -nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki -kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan -levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogu emberke? -Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém: -arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem -tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy -rámtámadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek -gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a -térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni, -pedig talán csakugyan ilyen. - -Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő -útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két -nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem derékszögü volt, ők a -folyton előttük látszó paripa irányát követve az átlós vonalt -választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk -szabályosan himbálózik, mint az óra ingája. - -– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen a -tolvajhoz. - -A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan maga elé -néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik -néha reám. - -A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt -megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a -tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a -törvénynek. A két csendőr szalutál. - -– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és ahogy -fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik fekete paripái -jutnak eszembe. Köszönök és távozom. - -Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az -igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló -eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett s -úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a -mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság, -amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem -tudott pótolni. - - - - -Ödön. - -Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki -állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős, -jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös -kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét -kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik -éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan -mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a -kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál -az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris -beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt -gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli -pihenőhelyet se keres magának, mert ha az utolsó vonat elment, ő is -eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint -vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge -paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik, -akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A -kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos, -haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára. - -Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az -állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet -gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával, -mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás -térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és -hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat; -közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban -mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert -lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott, -valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő -sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett -reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha -szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben van-e -minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza -éjfélkor. - -Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is -lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot -úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől -elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy -kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt -kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha -éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért -megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál -szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte -az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi -öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak -lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a -végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal -ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem -csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi -szerelméhez. - -Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól -nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne, -hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból is -látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik -érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a -sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól -nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe -táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim -tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az -ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a -táviró-oszlopok felé. - -Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A -tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való -fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt -söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös -volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult -végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot -látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a -részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a -korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába, -méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a -vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt -és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne. -Egyszer tűz ütött ki a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és -tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt. - -Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza. -Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé. -Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy -móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak -vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott. -Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos -ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny -fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán -betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta -valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött -róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte -a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet. - -Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk -vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba -hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett -a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a -bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a -puli a tilosba tévedő tehenet, próbálta megállítani a lovakat: előttük -ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és -a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a -gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a -kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején, -ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt. - -Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman, -kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé. - -– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide? - -Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület sótalan -kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám, -aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul -hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a -botomat és haza utaztam. - -A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé -lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt -igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni, -vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig -gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön -rajtavesztett? Nekem, aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki -hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi -gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem -saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és -tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan -fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl -komolyan? - -Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a -verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új -kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a -neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte -ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a -gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem -együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva, -részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában. - - - - -Cheveaulégers. - -– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a -kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli, -furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam. - -Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt -kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a -világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és -nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám -sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana? - -De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi -alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint -egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály -terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a -tiszt, a sok lovaglástól kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta -mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy -sarkantyúkkal. - -Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az -alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba. - -– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz -szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát. - -A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a -katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát, -cikornyás hajdíszét, szeplős arcát. - -– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok? -Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának. - -A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az -ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok -hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes -asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A -falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán, -fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng. - -– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve. - -– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője. - -– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben -vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az -utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem -lesznek cheveaulégerek. - -A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán -az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra. - -– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a -kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok? - -A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra -– nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú -lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még -százszor fog újra elmondani. - -– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk -meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri -formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében -bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért, -egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A -cheveaulégerek jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, – -fejezi be megkönnyebbülten szavait. - -A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd, -kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb -fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de -nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa -gyönge világosságában. - -– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, – -ösmerte ön Artúrt? - -– Nem, én nem ösmertem Artúrt. - -– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia? - -– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány határozottan. - -Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még -mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett -bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű -asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi -emléktárgy volna, veszi föl újra a szót. - -– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok -nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig -vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet senkinek se kellettem. -Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez -nagyon szomorú. - -A tiszt bólint, de nem felel. - -– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit -kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek -helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt? -Én bocsássak meg? - -– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr -bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe -szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde? - -A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata -fele úton elernyed. - -– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez -az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon -ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a -következő menyasszonyát, mint engemet. - -Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a -faliórára néz. - -– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt meg? – szólal meg és hangja -most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen -akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem -teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet. - -– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert -eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a -bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor -hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke, -a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni -kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan. - -– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély -karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy -valamennyiünk háláját tolmácsoljam. - -A ház úrnője fölhúzza vékony vállát. - -– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit -szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a -karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint -azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék, -amely talán utoljára kerül utunkba. - -A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony homlokát, -megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen -sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az -ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az -éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol -alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja -villogása marad meg belőle. - -A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és -kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg -csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint -finoman dobolva verik a fagyott avart. - -– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet vet. - -– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, – -kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony. - -A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába. -Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot, -amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni -kezdenek és a szobába húzódnak. - -A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak, -megállanak egy barátságos udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és -bezörgetnek az ablakon. - -– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába -és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania, -szépséges asszonyom. - - - - -A Záleszki-lányok. - -Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A végén -két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a napfényben. Ők -voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és katonai zabszállító -leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint magukkal vigyenek a völgybe, -hörcsögre vadászni. Mire fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a -kerítéshez is értek, frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában, -zöldfátyolos kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás, -sőt, az idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén. - -Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek és az -egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig szarvasbőrkeztyűben -járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, jóindulatú, olyan, aminőknek a -házias leányokat szokás képzelni, pedig rántottát sem tudott sütni. Sok -családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két ellentétes -női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az apjuk fiú-módjára -nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, szerette, hogy dohányoznak, -édes pálinkát isznak, nyulakra lövöldöznek és adósságokat csinálnak a -városi illatszerésznél. - -Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük választani. Az -ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a regények, orvosi munkák is -rámcáfoltak. Az ember a polgári rend szerint, egyszerre csak egy nőt -szerethet. És mégis mind a kettőt szerettem, anélkül, hogy -fiatalkoromban a testem vagy a lelkem betegségéről panaszkodhattam -volna. Erős voltam, inas, kicserzett, szívós, mint a pusztán felnőtt -róka. Az idegeim dacosak, kemények. Szóval, sem testi, sem lelki -magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre két nőnek tudok a rabja lenni. - -A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, föntartás -nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén elcsodálkoztunk rajta, -aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, állapítottuk meg magunkban, -kivételek vagyunk a természet rendje alól. Nyugodtan tovább éltünk, -eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, a domboldalra vadászni, a tisztekkel -versenyt futni, a vásárokra lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk -Záleszkivel, aki bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve -járt-kelt a parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat. -Ha elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt -hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, hermaneci -sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig koccintottunk és -szerelmesen néztünk össze. - -– Mi lesz ebből? – kérdezte többször Olga. - -Cecil vállat vont. - -– Mit bánom én, – mondta, – még ráérünk. - -Én voltam a legokosabb. - -– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak rámún, s -akkor a másikat elveszem. - -Mosolyogtak. - -– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a kellemetlen -tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre. - -Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki sajátságos -üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. Egyszer elvették -mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak zöld -lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig a városka -macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában orosz grófnőkkel -– Isten tudja, honnét szedte őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil -annyi pénzt loptak ki a csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy -kifizethették az összes adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány -idők következtek el és Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás -szolgáktól követve járt a lóvásárokra, hogy a parasztoknál -hitelképességét növelje. - -Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A -Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal -hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az -illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, hogy -nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy lánynak -vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly szembeszökő, sőt -kétségbeejtő volt, hogy rokonságom elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák, -nagyapák, akikről azelőtt sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről, -összecsapták a kezöket és azt kérdezték: „Igaz?“ - -– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok köztük -választani. És hozzá mind a két lány Záleszki. - -– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen tette le az -asztalra súlyos, kövér öklét. - -Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, a neve, ha jól -emlékszem, Uhlanki volt. Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos -ügynökének vallotta magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát -árult, marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár -összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, csinos -ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a sarka és hogy -a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát, -leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, meg a -hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmónikát -hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha -mást, mint kútvizet nem ivott. - -Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a -kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten -imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez -hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen -szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az -volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bujtunk össze és -azt kérdeztük egymástól: - -– Mi lesz ebből? - -De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott -volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta, -tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább -szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből, -soha el nem csüggedett, s ha Záleszki netán, egyébként igen ritkán, -elkezdett aggodalmaskodni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb -táncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor -összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább. - -Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta -rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle. - -– Ez méreg, – szólt komolyan, – és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan -meginnók. Igy örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen, -gyöngéden, mint most. De – tette hozzá gondolkodva – az emberek tán nem -is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát -csináltunk. - -Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A -halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol, -ismeretlen vidékeken (a városkában azt beszélték, hogy be volt csukva), -aztán egy nap megint csak fölbukkant aranygombos, piros mellényében és -összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a -krakoviakot. A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak lettek, ismét -nekipirosodtak, és jobbra-balra cibálták a gavallérjuk kabátját. - -– Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott! -Milyen csinos! - -És sírva tömték meg a pipáját. - -A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem -fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, akinél -évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon hazaküldte ott felejtett -régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a csomaghoz akár egy sor írást -mellékelt volna. A család egy ága megmagyarosodott, állítólag a -kedvemért. Az esperes beszüntette „Vígasz“ című egyházi lapjának címemre -járó tiszteletpéldányát. Nem baj, úgyis kissé rendetlenül járt és -rendetlenül is olvastam. - -Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott meg. A -sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla lett -évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai ritkán voltak; -ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott harmónikáján vagy -hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap alá tett. Néha -megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, de hát mit tegyen? -Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a lányok duzzogva néztek -maguk elé, aztán édespálinkát kértek az apjuktól. Az készséggel hozatott -pálinkát, sőt, hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt -nekik. - -De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az emberek nem -tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék fogadatlan prókátor, -gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszerű módon; ahogy az esztendők -pörögtek, forogtak, annál öregebbek lettek a lányok, egy napon pedig, -észrevétlenül, csöndesen megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű -volt, s csak estefelé igazódott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az -arca olyan jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna. -Tavasz felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két -szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a tükörből. - -– Ej, ej, – szólt a lengyel tápporkereskedő, – megöregedtetek és -megcsúnyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így, -legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet számítani. -A feleségem semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és soha szebb -alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, galambocskáim, -ameddig nem késő. - -Ő maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas keresés -után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik toronyórás volt -s ezzel a ritka mesterséggel szép vagyont szerzett, a másik koporsókat -gyártott, mindig Ferenc József-kabátban járt, de egyébként finom és -csöndes ember volt. Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett -rájuk, a majom is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a -kérőket. Az öreg lókupec sírt. - -– Igy, így, – mondotta, földhöz vágva sapkáját, – így van jól, az én -gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a legszebb emberi -tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. Mit ér a busulás? - -Azután mindig több és több hónap tólult elő – akár ha csak az idő zsákja -egyszerre kilyukadt volna – és a Záleszki-lányok mindig öregebbekké -váltak. Mi lett a végök? Röstellem elmondani, annyira nem illik bele a -történet keretébe. Egy éjszaka megint belészerettek valakibe, együtt, -egyszerre, mint előzetesen, de ez a valaki nem férfi, hanem már csak -árnyék volt: a halál. Anélkül, hogy sokat készülődtek volna, ellopták a -lengyel gavallérjuk gyűrűjét, megitták a mérget s mikor delet -harangoztak, már fönt sétáltak a végtelen mezőkön, apró egérszemükkel -kíváncsian nézve körül a felhők között, hol az a férfi, akinek együtt -adhassák oda a szívüket? - -Azóta én is rendesebb ember lettem, s újra pontosan kapom a „Vígasz“ -című lapot. Megtanultam, hogy csak egy nőt illik szeretni s annak az -egynek is sírig kell viszonozni az érzelmeit. Mégis, ha néha -visszagondolok a Záleszki-lányokra, úgy rémlik, hogy, bár oktalan és -társadalmilag helytelen érzések fűztek velök össze és bár mind a ketten -egy kopott lengyel miatt rútul a faképnél hagytak, mégis csak az ő -körükben töltöttem el életem legboldogabb, legszebb napjait. - - - - -Korponai. - -Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt fekete, -oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden este maga zárta -le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan köhintett odalent, -Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a félelem. Az ura volt, -akit félév óta nem látott, az ura, akit mindenki csak chevaliernek -hívott, s aki szerte-széjjel katonáskodott a határon; „a hazáért“, ahogy -ő vallotta, asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai -mondották. - -– Vajjon mit akarhat? – gondolta magában az asszony, mert Korponai -hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol aláírásokért, -hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután türelmesen -kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy jobb útra tér, -mindig és mindig újra kötélnek állott, kikereste a régi ékszereket, -odaadta a buza árát és megsimogatta a katona szomorú, szép homlokát. -Korponai ilyenkor elérzékenyedett, néhány napig figyelmes és -szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt föl és fehér havasi virágot -szedett a feleségének, egyszer le is zuhant a szakadékba. Akkor -lepedőben vitték haza, derék sas-orra betörött, kék gyerekszemét véres -okuláré övezte. Mikor magához tért, megcsókolta Zsuzsánna levendulás -kezét és bocsánatot kért a sok gonoszságért, amelyet ellene az életben -elkövetett. Később barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a -vallásról vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De -alighogy lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár -kocsmájába, ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott: és egy napon hirtelen -kereket oldott. „A haza veszedelemben van“, írta feleségének az inasa -hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és még -ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a gránicon. - -– Nos, Korponai, chevalier, – szólt az asszony mosolyogva, – mi kellene -megint? Pénz, ékszer, aláírás? - -A férfi alázatosan csókolt kezet. - -– Semmi, – felelte félszegen, – semmi mást nem akarok Zsuzsánna, csak -megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom tarsolyomban. - -Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt Korponai -megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és ritkás bajusza tört -madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony megszeppenve nézte a mély -barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló -fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó, -cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele. -Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis -mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még -százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona -bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia. - -Ám ezuttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a -medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyujtott. - -– Tudod-e mi az, Zsuzsánna, – dörmögte mogorván, – ha valaki hétszám nem -alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az -álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek -delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak? - -– Félrebeszélsz, Korponai, – szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul, -szinte kétségbeesetten bízott az Úrban, utolsó jó emberében és nem hitt -a kísértetekben. – Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad. - -– Mi haszna, ha lefekszem, – könyökölt az asztalra a lovag, – úgy sem -tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis, -összemorzsol az alvás híjja, engem, a vasból vert Korponait. - -Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely -kissé megritkult, amióta nem látták egymást. - -– Gyónjál meg, Ábel, – szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és -szomorúság barátságos nemtői találkoztak össze, – megcsaltak, ugy-e? - -– Megcsaltak, – horgasztotta le fejét a chevalier. - -Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét. - -– A rác leány? A tót grófnő? Vagy talán a francia kisasszony a szomszéd -várból? – vallatta szelíden. – Csak nem a citerás? - -– Nem, nem, – mormogta Korponai. – Ezek mind ártalmatlan fürjecskék. - -Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint -a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura -mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe? - -– Az a nő, a keresztútról, az volt? – csillant föl a szeme. – Ugy-e az? -Signora? Eltaláltam! - -A katona biccentett nehéz fejével. - -– Igen, ő volt, – felelte mérgesen, – persze, hogy ő volt! Ki más -lehetett volna! - -– Először a keresztúton fogott el, – bólintott szelíden az asszony és -lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg, – haza -akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt -szánts a parasztokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az -édesanyádat azon a napon terítették ki és mégis vele mentél, elfeledted, -hogy másnap van a temetés. És harmadszor? - -– Ej, futárt küldött értem Veronából – ásított halálos fáradtsággal a -lovag – és én itt hagytalak és boldogan ugrottam a csézába. Ilyen gonosz -ember vagyok, Zsuzsánna. - -– Ne beszélj így, Korponai, – fedte meg az asszony, – te is csak gyönge -ember vagy, mint valamennyien e földön. Azért, lásd, mégis csak mindig -visszatérsz hozzám, ugyebár? Ha távol vagy és este egyedül ülök a -tűznél, sokszor elgondolkodom, miért is jösz mindig vissza hozzám, aki -már se fiatal, se szép nem vagyok, és akinek kiforgattad valamennyi -ládafiát. Mégis mindig visszatérsz. - -– Te a legjobb asszony vagy a világon, – dörmögte a katona. - -Zsuzsánna fölkelt és az almáriomhoz lépett. - -– Akarsz-e kártyázni? – kérdezte. - -Korponai rendszerint akart, mert ez volt a legfinomabb és legegyszerübb -módja, hogy pénzhez jusson, de most megrázta bozontos fejét. - -– Zsuzsánna, csak egyet akarok, pihenni, aludni, többet akár föl se -ébredni. Hetek óta nem aludtam, minden csontom fáj, ellopták az álmomat, -és úgy érzem, valaki más álmodik most mindarról a szépről, amiről hajdan -én, levágott, véres török fejekről, szép cserkesz lovakról és nagyfülü -kutyákról, amint hangosan űzik a szarvast a tölgyesben. Nem tudok -aludni, leszakad a szemem héja és még se tudok, ezt signorának -köszönhetem, az ő mákonyos dohányának, édes borának és az üvegfuvolája -hangjának. A fejemben csöng ennek az átkozott hangszernek a szava és nem -hagy aludni. Ha a fejemet összetörném, az üvegfuvola is összetörne, -ugyebár? – tette hozzá mérgesen. - -A katona kimeresztette álmatlanságtól véresre gyulladt szemét és -elhallgatott. Az asszony hímzett zsámolyt hozott, az ura csizmás lába -alá tette, aztán összefonta Korponai két fekete kezét, ahogy a -gyermekekét szokás, mikor estére megimádkoztatják őket. - -– Tudod-e még a miatyánkot? – kérdezte barátságosan. - -– Talán, – morogta Korponai és nehézkesen keresgélt régi emlékei, ócska -fakardok, gyerekkori kék foltok, latin nyelvtani szabályok között, ahol -az imádságnak is jutott egy parányi hely. Már csak foszlányok maradtak -belőle, azokat engedelmesen előkotorta. - -– Hiszen még jól tudod, – bólintott Zsuzsánna elnézően. – Hajtsd most -ide fejedet az ölembe, és hallgass rám, mesélek valamit, havas téli -éjjelen eszeltem ki ezt a mesét, mikor távol voltál. - -Kuvik mulatott az ablak alatt, a hársfán, és a lombok susogva ébredtek -föl a zajra. Egy öreg óra, amely évek óta állott, egyszerre megindult, -ütni és muzsikálni kezdett. - -– Volt egyszer egy rablólovag, – kezdte el Zsuzsánna mosolyogva és -befonta a katona üstökét, mint a kislányokét, – volt egyszer egy -rablólovag, aki magas várából mindig az utakat kémlelte és ha vásáros -népet látott lent mozogni, elhagyta a feleségét, négy kis fiát és -prédára indult. Sok pénzt rabolt már össze, de még több zsákmányra -vágyott és még a Krisztusfeszületek és Máriaképek alatt is megállította -a szekereket. A vásárosok rettegtek tőle, többnyire vakon adták oda a -pénzesharisnyájukat, de akadtak olyanok is, akik rálőttek mordályaikkal, -és a rablólovagot nem egyszer vérbefagyva hozták haza, istenfélő -felesége nagy rémületére. Mert az asszony nagyon szerette a férjét és -mikor az távol volt, lement az erdei kápolnába és Krisztus anyjához -könyörgött, hogy védje meg gonosz urát. És a Szűz barátságosan nézett le -a szegény asszonyra és ha az nagyon kétségbeesett, néha le is szállott -hozzá, megfogta hideg kezét és megfésülte szöszke haját, amelyet az -északi szél összeborzolt. Egyszer, tél kezdetén a rablólovag megint -lement a völgybe, akkor tértek haza a lipcsei kereskedők. Mikor -elindult, szelíd őszi nap ragyogott, de hirtelen szél kerekedett és -hóvihar nyargalt végig a völgyön. Az asszonynak eszébe jutott, hogy az -ura könnyű zekében kelt útra. Nagyon aggódott miatta és azért, mikor -imádkozni ment az erdei kápolnába, levitte magával a lovag nagy -farkasbundáját, és megkérte az Isten anyját, hogy ha valahol meglátja az -urát, adja rá a bundát. A Szűz mosolygott és vékony vállára vette a -nehéz köpönyeget. Reggel a vadászok a rablólovagot halva találták meg az -akasztófadomb mellett, nyugodtan aludt és a hó csöndesen hullott a -farkas-bundára, amely gondosan takarta be vétkes földi testét. A szentek -mindent megbocsátanak, Korponai. - -Zsuzsánna az urára nézett. A katona mosolyogva aludt el, bizonyára már -véres törökfejekről, szép cserkeszlovakról álmodott; két keze -összekulcsolódott a fehér kabáton, amely lassan emelkedett föl és alá. - -Reggelre, hogy a kandallóban elhamvadtak a kövér tölgyfahasábok, -Korponai fölébredt, frissen szökött talpra és megcsókolta Zsuzsánna -kezét. Este megint engedelmesen telepedett a tűzhöz és a felesége újra -mesélt neki, egy szegény, háromlábú kis kutyáról, amelyet vad kuvaszok -kergetnek végig a falun, a szőlőkön, a városokon, mindaddig, míg egy -piros kalapos egyházatya ki nem ugrik kőfülkéjéből és dorongjával -széjjel nem zavarja az üldözőket, a háromlábú kis kutyát pedig magával -viszi a bolthajtás alá. Korponai – befont hajjal – megint elaludt. Egy -hét multán a chevalier már kipödörte a bajuszát és tizennégy nap mulva -lenézett egy percre a malomba, nincs-e utas, akivel kártyázni lehetne. - -Egy napon diákkülsejű, szakadt kámzsás ifjú érkezett a faluba, lehivatta -a borbéllyal Korponait és selyembe csavart papiros-ládikát adott át -neki. A katona bosszúsan tépte szét a szalagokat; a skatulyában -gyöngyház-legyező szárnya volt; rajta írónnal, vékony olasz betűkkel -írva, csak ennyi: „Ej, chevalier!“ Korponai megrázkódott, aztán leült -egy szilvafa alá, elgondolkozott, a csizmája sarkával túrta a földet, és -este hirtelen elutazott. - -– A haza hív, – írta meg a malom mellől a levelet az inasa hátán, és -aztán káromkott a hitványsága miatt, de azért tovább utazott. Szekere -óvatosan csúszott alá a kacskaringós lejtőn és Korponai még mindig -átkozódott és legjobb szerette volna, ha a kocsi belefordult a sárga -szakadékba és mindennek, gazságnak, hazugságnak hirtelen véget vetne. Ám -a szekér lassan, biztosan baktatott lefelé és az ősz illata, mint egy -láthatatlan alföldi folyó árja terpeszkedett végig a vidéken. Egy -irtásnál a katona még egyszer megpillantotta hatoszlopos házát, amely -mosolyogva és szerényen, mint a fenyő virága gubbasztott a hegy tetején. - -Az erkélyen állott Zsuzsánna és csöndesen lobogtatta feléje kicsiny -keszkenőjét. Az asszony arca mosolygott és szép homloka vidáman, -biztosan mondotta: - -– Tudom, hogy visszajösz, Korponai, tudom, hogy visszajösz. - - - - -Velencei kaland. - -A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, az egyik -karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott. - -– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a -legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos -tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman néz -le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, amelynek -az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem szántott a lelkembe, -mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül vagyok, senki se nevethet -ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan metszésű, akár egy rajongó -középkori keresztény hercegnő élete, és bennem mindig fogékonyság lakott -a csiszolt, finom hangulatok, lovagi érzések iránt. - -– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? Mindegy. Váratlanul néhány -ezer forintot örököltem és kellemes módon iparkodtam a pénzt elkölteni. -Egyik este az operában ültem. Werthert játszották, mert Massenet zenéje -– a maga óvatos kecsességével – szintén belétartozik a történetbe. -Fölöttem a páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös, -fáradt; a bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott -sétálni, lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására -hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek annak -idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban. - -– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és pillanat alatt -mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; távozás közben -tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony tétován nézett a -színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, piros kígyó szaladt -végig, aztán összébb húzta mellén a csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz -van“, kiáltottam föl hozzája. Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de -ülve maradt, az arca most már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a -karosszékhez láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a -karomba kaptam és kivittem az utcára. - -– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, neheztelő és -mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, lekötelezettje -vagyok, uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni iparkodik, én azonban -megemeltem a claqueomat és meglehetős feszesen ezt mondtam: „Bocsássa -meg asszonyom, hogy ilyen furcsa helyzetbe kerültem. Lovag voltam és -talán szükség se volt rá.“ Rám nézett óvatos macskaszemével, és -bólintott. Pár hétig nem láttam. Egy este a színház előtt sétálgattam, s -az egyik fordulónál megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két -lépéssel előttem haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy -sovány, hegyes bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron -megszólítani próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre, -megérintettem az idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett. -Kivettem a névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette -monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a névjegyet -és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. Régi, jó olasz -család tagja volt, másnap a határra utaztunk és zimankós időben, -félhomályban, akár csak a regényekben, megverekedtünk, kelleténél -súlyosabb föltételekkel. Az első golyó után egy galy esett le a -mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a másodiknál ütést éreztem a -cipőmön, a golyó az orrához vágódott, nagyobb baj nem történt. Mindez -jól esett; a párbaj kifogástalan lefolyása, az életveszély tompa, furcsa -izgalma, a havas alkonyat, az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy -férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett meg. - -– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik pohárban két -tearózsát találtam. Következő napon egy templomban akadtunk össze az -idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek izléstelen, ha megszólítom. -Csodálkozva mosolygott, azután megvonta vékony vállát és megköszönte -figyelmességemet, minapi párbajomat az olasz gavallérral. Elvörösödtem -és megkérdeztem, kitől tudta meg az esetet? Elmondta, hogy maga az -illető úr írta meg neki, egyben bocsánatot kérve neveletlenségéért. -Elkisértem a szállodáig és megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“, -felelte és neheztelve mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még -egyszer és gyorsan hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult -az előcsarnok üvegtáblái közé. - -– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt voltunk, -éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, elborongva, óvatosan -megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt gyakran és csak ilyenkor -mosolygott nyugodtan, a gyermek fölényével, – de meg fogok vezekelni -érte.“ El akartam oszlatni aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt -kezét az asztalra és ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten -a bírám.“ Megtudtam az élete történetét. Korán ment férjhez, sokat -betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az -arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három gyermekük -volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és megkérdezte, -melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. „Ez Mouche“, szólt, -majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ Megcsókoltam az -arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki soha nem sírt, soha -nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett farkasszemet a sorsával, -jobb, szebb, derekabb minden más asszonynál a világon. - -– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig elhalasztotta az -utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy valami gonoszat -cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, hogy ne legyenek miattam -borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, pedig, ha egyszer elválunk, -soha többé nem látjuk viszont egymást.“ Megcsókoltam a kezét, a -csipkekendője szegélyét, meg akartam nyugtatni és elmondtam neki -mindazt, amit ilyenkor elmondani szokás. De ő megrázta kislányos fejét -és vállamra tette kezét. „Egyszer le kell számolni“, – felelte, – -„egyszer meg kell bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és -megkért, hogy vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és -harmonikán játszanak. - -– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag sűrün -keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan harmonikázott -valaki, később két olasz cigányleány táncolni kezdett. Félóráig -ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, nehézkes mozdulatokkal, -derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, az, aki a névjegyemet, mint -egy üzleti levelet olvasta el s aki a cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt -és virágokat adatott a táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az -asztalunkhoz, és olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért -mindkettőnktől bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de -Susanne nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott -és én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint -minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél felé -végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. „Féltékeny -vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba kapaszkodva. „Nem“, -feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a pirulásomban, aztán megcsókolta a -homlokomat, mint az anya az iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt -figyelmesen, – bohó gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni, -meg fogsz vetni a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett -elvörösödtél, te nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény -fácska alá és sírtunk. - -– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem jött“, írta -nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége van,“ Délben egy -úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla és olyan széles -homloka volt, ahogy a természetrajzokban a kaukázusi faj képviselőjét -szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra tért. Mindent tudott, de, mondta -határozottan, meg kell bocsájtania a dolgot, mert három gyermekük van és -mert szereti ezt az asszonyt. Bűnét az érzékek csalódásának nevezte, -aztán szórakozottan fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét -húzott ki és néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok -egészséges“, szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot. - -– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét baleset -érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt emberekkel, -izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. Az asszony a -pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, megöregedve és -minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába rakosgatta vissza -műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva mosolygott. „Semmi, – -mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik eremet.“ A pamlag szélén nagy -vérfolt piroslott. Susanne lassan, mintha véletlenül történne, ráejtette -a csipkekendőjét, hogy ne lássam a csúnya foltot. - -– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. „Meg -akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az ablaknál -állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám nézett, -gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a gyermekei fényképét -és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam becsületesen elvégezni, – -szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva vonta meg a vállát, aztán a -szemembe nézett és a kezét nyújtotta. - -– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt a -szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a magyar -fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset értettem és -amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem hallottam többé -Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg többé a határon, a -vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem kávéházba jártam és -sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, fehérnemű-kereskedőmmel, mert -be kellett osztani jövedelmemet. Végre meg is házasodtam. A feleségem – -hogy is mondjam? – budai szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is -laknak: egészséges arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két -kis háza van Palotán és örökölni fog valamikor. - -– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne lakott. A -boríték az ő kezeírása volt, de a levelet gyerek írta, a vonalozott, -csipkeszegélyű papir homlokán galambok csókolóztak és alattuk -verébfejnagyságú betűk inogtak jobbra, balra. A levélben ez állott: „A -szegény mama (Susanne de Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála -előtt azt mondta nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló -tisztelettel Mouche (Rosalie) tanuló.“ - -– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – valahányszor -eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, neheztelő mosolya, úgy -érzem magamat, mintha előkelő hangulat csapna meg. Valami igen előkelő -hangulat, azt képzelem, én vagyok Beaufort hercege, hátam mögött áll -rozsdavörös kastélyom és kopóim harcra készen hemperegnek szürke paripám -körül. De még várni kell, a király is eligérkezett a vadászatra. És, -ime, a távolban, a sárga országúton már föltünik a csillogó négyes -fogat, elől fullajtárok lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen -szólal meg a panaszos angol kürt. - - - - -Nikolszkoj. - -Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában üldögélt; -az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas ember lépett be. -Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a palack tartalmát. - -– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, amelynek -hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte fejét. - -– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két fonnyadt, -duzzogó lány lépett az ivószobába. - -– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró ezüstpénzt -dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a zsemlyemorzsát, kaptak -el. - -– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment -mellette. - -Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, nem -szerette az ilyen kérdéseket. - -– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim neve iránt. -Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg nálam. - -– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, önmagadat is -megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal megrontani, hogy -kóbor forradalmároknak adsz szállást. - -– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva -gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá. - -Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni kezdett. -Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az asztalhoz -bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és vihogott. Mikor a -tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a tulajdon lábában és -elterült a földön. - -Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn találkozott -vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé. - -– Nos, mi kell? – kérdezte a korcsmáros nagyot fújva. - -– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót akarsz. Ki ez -az idegen? - -– Eh, nem kém, nem rendőr, – dörmögte az öreg. - -– Mondd, nem Nikolszkoj ez az ember? - -A csapláros vállat vont, egy ideig gondolkodott, aztán így szólt: - -– Lehet. Hagyj békességben, más dolgom van. - -Lalszki fölemelte kezét. - -– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert másként -szólok hozzád! - -A csapláros kedvetlenül pislogott. - -– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta idáig a -klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon csókolta ezt a -te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: „Most már egészséges -vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ Nikolszkoj egyet került a -piacon, aztán beállított hozzám, bort kért és táncolt. Azóta minden nap -ide jár és elissza a gyűrüit. - -Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még mindig a -földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a részegek barátságos -mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett és visszasimította az -alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre megösmerte Nikolszkoj Iván -szép, hófehér homlokát. - -Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a folyóparti -klastromig. - -A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos éjszakán, -köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, betegen, véres fejjel. Befogadták, -mint sok más, a határon átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet -keresett vastag falaik közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen -gubbaszkodott kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és -kétségbeeséssel, amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy -ügyességgel tudott magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött -a falon keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott -ki a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort -sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek neki -pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. Kialudva -mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, megesküdvén -üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke vette magához, -egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta magára, a lelkére -beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, és csakugyan -leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán Nikolszkoj vágyat -érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek óhajtásának. - -Lalszki visszaemlékezett az egykori Nikolszkojra, a hatalmas erejü, -délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy torlasz tetejére -és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét a katonáknak. Ötször -lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a tiszt hatodszor vezényelt -tüzet, katonái babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet -vetettek. A szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit, -ezerszer lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az, -mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta Nikolszkojt, -amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról ideges szavak -röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint a forradalmárok -megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos kalapját, amint a tömeg -eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és látta a százezer asztalt ország -szerint tova, ahol egy teríték, egy szék mindig készen állott részére. -Az új orosz forradalom egy volt a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra, -ő adott neki lelket és ez az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék -padozatán, részegen, piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint -szent fogalom él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit, -a tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó öszvérhajcsárnál. - -– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős hangja -Lalszkit. - -A forradalmár fölkapta fejét. - -– Mit szólt, hová megy tőletek? – kérdezte mogorván. - -– Vissza akar térni Oroszországba. - -– Oroszországba?! - -– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje áll és a -nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az Isten utait -kifürkészni. - -A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy ideig -kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, és a felső -malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és bekopogtatott az emeleti -szobába. - -– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt és -kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A mécses -lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt fakeretben csontos, -nagyhomloku férfifejet világított meg: Nikolszkoj volt, a huszonötéves -Nikolszkoj, délcegen, vakmerő tekintettel, csupasz arccal, amelyen -lányos derü rezgett végig, mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta -volna. - -– Nos, mi ujság? – kérdezte Lotti fölkelve a padlóról. - -Lalszki leült a bőröndre. - -– Nikolszkoj Iván megkerült, – szólt foghegyről. - -A leány csillogó, hitetlen szemmel nézett a férfira. - -– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – Lehetséges? Te -láttad?! - -– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, ahogy valamennyiünk -emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, összetört ember. -Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos lett. - -Lotti lihegve támaszkodott az asztalra. - -– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el -Szent-Péterváron az utolsó rohamnál? - -– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos volt benne, -hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az estén háromszáz -forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is megesett, a rendőrség -büszke a hírnevére és ügyességére, s ha csorbát szenvedne, kiköszörüli, -okkal, móddal, hamisitással. Annak az embernek, akit Nikolszkojnak adtak -ki, és temettek el, semmi köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván -átszökött a határon. - -– És miért nem adott hírt eddig magáról? - -– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – Éveken át -égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte sorsát. A barát -mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez is hozzájárulhatott -nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette hozzá tétován gyujtva -pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj neki! - -A lány a kép felé fordult. - -– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre és -keskeny ajkát mint a harapni készülő kutya, fölhúzva, folytatta. – De, -ha úgy lenne, átok rája. - -Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és Lalszki mellé -ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd egyszerre -fölugrott. - -– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről fakadó -izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni Oroszországba. Ennek nem -szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az ügyre, amely még föltámadhat. -Ma Nikolszkoj személye, emléke szent fogalom, bűvös szó, amely minden jó -orosz szíve mélyén él. Az a férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy -Nikolszkoj nevét írja a zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer -embert vihet harcba. Élete, bátorsága, esze, emléke népünk -hőskölteménye. És most, egy napon odaát meg fog jelenni egy szegény -iszákos roncs, egy beteg elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok -Nikolszkoj, én vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“ - -– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti fáradtan. - -– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség egy -üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és gyönyörködni -fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és hogy alszik el utána -a földön. Ime, az orosz forradalom a világ előtt! Egy üveg pálinkáért -eladja az üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét. - -Lotti ránézett a férfira, aztán lerakosgatta az edényeket. - -– Hol láttad Nikolszkojt? – kérdezte végre. - -– Czézár csapszékében. - -A leány Lalszki vállára tette kezét. - -– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen -mosolygott. - -A férfi fölhúzta szemöldökét. - -– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. Útszéli -ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell nyugodnunk. A nagy -ügynek vége van, végesvége. - -* - -Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, derülten -nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az esőtől -megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a vízbe -ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve bámult maga elé. - -– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom apja -vidáman. - -– Nikolszkoj, – szólt egy vékony hang a háta mögött. - -A férfi visszafordult. - -– Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. – És ki vagy? - -– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor hű -harcosod. Talán emlékezel rája? - -– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. Gyermeteg -szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, amely mint egy -farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán. - -– Van kedved velem egyet járkálni? – szólt a leány. - -– Szívesen, mademoiselle. Jó lesz itt a patak körül? - -Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta karját -Lottinak. - -– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely téli -erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél tudni? - -– Visszatérsz-e Oroszországba? – mosolygott a leány félszegen. - -– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a -„jelent“ mondják. – Visszamegyek. - -– És mi a terved? - -– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, ami azelőtt. Mi lehetne -egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis leányt? - -– Én is orosz vagyok. - -– Diák? Névamenti? - -– Igen. - -– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a trepákot? Nem? - -Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett és -csípőjére tette kemény öklét. - -– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta száját, -amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora. - -– Nem tudok énekelni. - -– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem mondok -valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog jutott volna -az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok vannak, akik pár -garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, mademoiselle? - -Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. Egyszerre -frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy rémlett, hogy -erejét túlhaladó föladatra vállalkozott. - -– Nem megyek korcsmába, – szólt tétovázva. - -– Nem? – nevetett Nikolszkoj. – Nos, jó. Akkor hát sétáljunk tovább. - -Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült és rekedten csörgött. -Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles kavicsot, megcsókolta, -aztán célba vette vele a madarat. A szarka ügyetlen mozdulattal esett a -gyöpre. - -– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az enyém, -Czézár két pohár pálinkát ad érte. - -– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz pusztulni. - -Iván csodálkozva fonta össze mellén karjait. - -– Miért ne, te kis tücsök? Miért? - -– Mert nagy neved van, mert hazád szabadsága te vagy, mert… - -Elhallgatott és kipirulva nézett maga elé. - -– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit -avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a helye. - -Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. Nikolszkoj -egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott: - -– Itt hagytad a tolladat. A toll a tiéd, a madár az enyém. - -Nekilendítette még mindig izmos testét és két ugrással beérte a leányt. - -– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – Tedd el, -Nikolszkoj adta! - -Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz ült. Ott -gubbasztott estig, akkor átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a -kamrája padlóján feküdt és olvasgatott. - -– Nos? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy fölkelt volna. - -– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy elpusztulni, és -mily fiatal és szép! - -– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, mindenbe bele -kell nyugodnunk. Az ügynek vége van. - -Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán fölsóhajtott és -kiment a szobából. - -Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a -kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek rajta, amelybe -állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj nevetett, a vén -asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem nyúltak hozzá. - -– Jőjj innét, – szólt a leány a férfihoz. – Ez nem illik hozzád. - -Nikolszkoj katonásan tisztelgett a kofáknak és Lottihoz lépett. - -– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok bájosságával, – -de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát. - -– Nikolszkoj! - -– Nos, igen vagy nem? - -– Jőjj hát! - -Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak tőle, mikor -a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy gondoskodjon italról és -két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, egy potrohos üveg, két pohár -állt az asztalon, és a két énekes leány rosszkedvűen támaszkodott a -kályhának. Leültek; Iván töltött és kiitta poharát, majd újra -megtöltötte és újra fölhajtotta. - -– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így belőled? Miért -iszol, te szerencsétlen!? - -A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a rosszúl -hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna terpeszkedett szét. - -– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. Ott űr -van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem. - -Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és visszatért a -kecskelábú asztalhoz. - -– Mit beszélnek rólam Oroszországban? – kérdezte kíváncsian. - -– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te a mi -szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és nincs apa, -aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát. - -Iván helyeslőleg bólintott. - -– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük lesz, ha -hazatérek? - -– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, magadról -megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A parasztok azt -hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a mennyországba szálltál, hogy -követted régi szenteink példáját, akik tüzes szekeren hagyták el a -földet. Nincs ember a becsületes oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy -te vagy a legnagyobb, a legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki -életével pecsételte meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk. -Nikolszkoj! ezt a hitet nem szabad széjjeltépni! - -A férfi lehorgasztotta fejét. - -– Tehát mit tegyek? – szólt fanyarul. - -Lotti körülnézett a szobában, aztán a férfi füléhez hajlott. - -– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, életed -elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a földön. - -Nikolszkoj fölkelt. - -– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a -világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, ha -kell? - -– Én meg, – felelte Lotti dacosan. - -Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán táncolni -kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, mintha -ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé környezetével, -szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, balra, és egyszerre -végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már nyugodtan aludt, a -legyek rászállták vastag bajuszára. - -* - -– Nos? – kérdezte este Lalszki. – Mire mentél vele? - -A leány nem felelt, a sarokban gubbasztott és behúzta nyakát. - -– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. – -Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és vakmerőké. - -Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből -gyermekes könnyek peregtek alá. - -– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol meg. Te -talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi? - -Lotti gyűlölködve nézett bajtársára. - -– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos kutyáéhoz -hasonlított. - -– Jó, jó, – mosolygott a forradalmár. – Megválik. - -Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, amely az -állati delejesség csodáiról szólt. - -Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a friss víz -posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé tömörülnek) ismét -összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a földön ült és lyukas -köpönyegét foldozgatta. - -A leány hozzálépett. - -– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem beszélt s -amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e afölött, amit a -minap mondtam neked? - -Nikolszkoj szerényen mosolygott. - -– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan -függesztette a diákra. - -– A halálról, arról, hogy el kell pusztulnod. - -Iván megrázta fejét. - -– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, mintha -figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap összeszedem -sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy sem hitelez tovább -a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban más lesz a véleményük, jó -fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az öreg vértanútól. - -A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette -forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy le -kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét lehunyva, -fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt. - -Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le róla, a -második a földbe fúródott, de a harmadik, amely villámsebesen követte -társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve kiáltott föl és mintha -széket rántottak volna ki alóla, oldalt esett. Száját kitátotta, mint a -sült hal, szeme félig lecsukódott. - -– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért tetted -ezt, mademoiselle? - -Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván verejtékes -fejét. - -– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj ügyünkre -a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg és az Uristen -fogadjon jó lélekkel! - -– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett az -előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült. - -Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a holttestét, -és reggelre eltüntek Drinápolyból. - -* - -Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt valaki -meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját. - -A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el az -utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a -Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen -panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, mert -kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a lobogókra -azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári rendőrség, az -emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek feje fölött füst -kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt kézzel, délcegen, -daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr trónusához. - -– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és idegesen -ugrált az emberek előtt. - -– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester és -rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős tekintettel, -tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe. - -Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú zászlórúdon ócska -kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros pántlikával. Mindenki -megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, homlokával a járdát -érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, borította el az erőd falait. A -fölriasztott őrség riadót vert, és sortűzzel fogadta a zendülőket, de -váratlanul egy őrmester fölállt egy ágyútalpra. - -– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj szent -nevében: lábhoz! - -A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon véges-végig a -Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra kondultak meg a -fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca jelzőtábláit -leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét viselte; a szentháromság -szobrára pedig negyedik szentségnek ráerősítették Iván kalapját. Este -minden ablakban lámpa égett, a nép ünnepi körmenetben vonult végig az -utcákon, s egy részeges vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt -korcsmába menni s ott a trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett -ezer darabra. - -– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, piszkosan -állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és az -oroszlánrész a tiéd! - -A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán -hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből – -Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a forradalom -apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével. - - - - -A rosztovi uton. - -A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel bricska -vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha mélyen leple -alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen tudna utat törni a -puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a bőrülésen. Az egyik, aki a -gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő lengyel zsidó, macskaprémes -kabátban, kopott gránátos-sapkában; gúnyneve: Snapsz; ő szokta az -eldugott katonai állomások tiszteit pénzzel, portékával, zabbal, -szagosvízzel ellátni. Most éppen Horodenkón járt, hogy háromkirályok -napjára mulatságról gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya -szivar, puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a -saroglyában. Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik -énekesnője. A vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az -állán szépségtapasz, hervadt arcocskáján egy csöpp festék, mindez a -vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon szomorú. - -– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, szinte -félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját. - -– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan -körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél talán -Eliz kisasszony? - -– Én nem félek! És maga? - -– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden héten -egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat. - -– Milyen messze van még ide Rosztov? - -– Két órára, ha minden jól megy. - -– Két óra? Meg fogok fagyni! - -Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti bárányka -volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan besötétedik és a hosszú -lengyel égboltról kövér hópelyhek bocsájtkoznak alá a földre. - -– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt -hallottam, hogy erre könnyü eltévedni. - -– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az igazat -megvallva, mintha már nem is járnánk arra, amerre kell. Egy öreg tölgyfa -mellett kellett volna elhaladnunk és sehol se látom ezt a fát. - -– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. – De a -ló talán csak haza talál? - -– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy először -erre. - -Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy barátságos -tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási fehér dinnyéket -épít a tüskés cserjékből. - -– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer csakugyan -eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre? - -– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az ilyen -hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi történne? -Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is vagyok, a -világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad valaki, aki a -tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol. - -– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a Viceadmirális -című operettet? - -– Nem, sohasem járok színházba, drága mulatság és nem értem a zenét. - -Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt olvasna. - -– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – igen szép -darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, ezüst gombokkal, -fehér hajtókával. Miféle tiszt ez? - -– Nem tudom, nálunk csak dzsidások vannak, azoknak nincs zöld prémjük. - -A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll föl. - -– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak eltévedtünk! Már -régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. Önnek talán jobb füle -van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a postást trombitálni? - -– Nem hallok semmit. - -– Ez bizony baj, kisasszonyka. Lámpafényt se lát sehol? - -– Nem, – feleli az énekesnő bóbiskolva. - -Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább tapossa -a havat. - -– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék fagyni, a -cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; aki megtalál, -bizonyára rám adja. - -– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy patrull -találja meg a testét és a káplár nem ért ilyesmihez, vagy okosabb dolga -van, minthogy magára segítse a halottasingét. - -– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam rá. A -káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már biztos, hogy -eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – átkozott ló, -hatvannyolc forintomba került és most cserben hagy. - -A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, mint a -kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel égbolton, nagy -magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az énekesnő mélyen, -nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; elaludt. - -– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda dolog -ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad elaludni! -Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé visznek és a -lengyel törvényszékek nem értik a tréfát. - -– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig pislogva -néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. Én is már -megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. Különben sem -alszom, nem látja? - -Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem talál-e -valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a hókupacokat, a -szántás irányából próbál tájékozódni, szeme elé teszi a tenyerét és a -messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. Mire visszatér a kocsihoz, -az énekesnő előredőlt testtel újra alszik. - -– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony színpadi -köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha csontváz lenne, – -ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, hadd mondok valamit, ez -bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, amit az előbb meséltem, hogy -nem voltam színházban, igen jól ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép -színdarab és az a tiszt – nos hallja-e? - -– Nem, nem hallom, – mormogja félálomban a lány. - -– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz -mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy -bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?! -Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a -lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek. - -A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, fején az -Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó rácsap a kis -lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá fekszik. Mit lehet -csinálni, békében hagyja a gebét és megint megrázza utitársát. - -– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – hallgasson rám -és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl többet! Nyissa ki a -szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? vagy a szerenádos kerti -ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes tiszteletére rendeztek? vagy -Kaminskiról, amint a nagy mazurkát járja? De hát miről beszéljek neki? – -fordul vissza kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan -emberektől kérne tanácsot. – Miről beszéljek neki!? - -A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy kicsit -kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze gyöngéden -szorongat egy láthatatlan tárgyat. - -– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt egy -lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves korában -elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan gonosz pályára -került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen volt és szégyent -hozott szegény, öreg apjára, de én, én megbocsájtottam neki. - -Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal néz a -hóra. - -– Én nekem? – szól bóbiskolva. – Nekem is megbocsájt? - -– Magának is megbocsájtok! - -– És feloldoz bűneim alól? - -– Én feloldozlak! – szól Snapsz komolyan, rémülten és elhallgat. - -A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha nem -értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld köpönyegét és így -szól: - -– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a földről -eltávozni. - -De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár perc -mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben. - -– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál a két -kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá! - -– Hollá! hollá! – feleli vissza tisztes távolból egy borizű hang. - -Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló -kaszinóépület előtt. - -– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a párás -ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába bujtatott -borzhoz hasonlít. - -Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a lengyel -zsidó. - -– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek -bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. Kiváló művésznő és ha úgy -tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a Viceadmirálist. - -A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, megigazítja -kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a tisztekre, mint -félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre. - - - - -Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből. - - -1. Fáni. - -Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire fölébredtem, a -vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A nap álmosan sütött a -szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött az üvegablakon és -megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem észre, hogy új utasok -szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a késői napfényben még egyszer -kiszépült asszony és tizenöt éves leánya. Halkan pöröltek. - -– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, ahogy a -szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy égszínkéket? - -– Mindegy, semmilyet. - -– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, olyat, mint az enyém volt -nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett neked? - -– Nem. - -– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – Beszélj hát -legalább, Fánika. - -A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a gyermeteg -megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen ült a sarokban -és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, amely sárga szíjon -lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton lévő hölgyeket -ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; rágyújtott és apró -lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az asszony maga nem -dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett Fánikára, aztán -fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi holdfénnyel -csillogott ki nagy szeme. - -Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe jutott egy -asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; a legszebb -tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – mályvaszínű -selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső ajka kissé rövid, -úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az iskolás gyerekekéi. -Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a kis leányt velem szemben és -ő is mindig gondosan, öntudatosan helyezte el a kezét, akár egy szép -dísztárgyat. Ma is látom ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként jelenik meg -a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak végig rajta, mint a -korai havasi virágokon. - -Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult meg a -családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a vasuti zsöllye -nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett. - -– Tudod-e, mit csinálok, ha elhagysz? – kérdezte megszeppenve. - -– Megölsz? – feleltem meggyőződés nélkül. - -– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen -szeretlek. - -– Ugy tán magadat pusztítod el? – folytattam hitetlenül. - -– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a saját -kezemtől. - -– Óh, azt sokan mondják. - -– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem törődve -megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott eszembe, mialatt -aludtál, ha nem únod, elmondom. - -– Nos, rajta, halljuk. - -Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a tekintetem -előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én keresztülláttam -fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel bodros, vöröses haját, -amelyet soha nem tudott egészen megfékezni. El kezdett beszélni; azt -hittem tőrről, méregről vagy a Dunáról fog mesélni. - -– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem nehéz, -beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak pillanatig fáj, ha -ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, a puha homokon talán -jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már csakugyan a maga bírája -akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell meghalnia, ahogy az a -legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy lássa a pusztulását, mert -ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, ugyebár? - -– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és gyerekkori -visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz is volt -megfejteni. - -Gondolkodott. - -– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén körülnézve, -mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet kísérné. - -– Igen, persze, hogy az vagy. - -– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a fiatalságomat, -amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, idő előtt és meg -fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni és azt mondom: „Bűnös -voltam“, de nem zúgolódva, nem kétségbeesve, hanem türelemmel és -megadással. Lásd ez a halál, az igazi halál, amikor az ember lassan az -apró házi gondok közé sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor -békén tűri, hogy homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert -gyöngül a szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat -előtt, nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben, -hanem megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a -szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös ajándékát… -én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és elhúzta homlokomról a -kezét. – Bolondságot beszéltem? - -Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem a vasuti -kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam előtt láttam az -asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva vezeti kisleányát az -iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – máskülönben aligha keltem -volna föl ily korán, – futólag emeltem meg kalapomat. Megfontoltan -viszonozta köszöntésemet, tekintetéből kiégett a szemrehányás; arca -kissé meghízott és a szeplők eltüntek róla, bőre bágyadtan csillogott. A -kezén fekete keztyű volt; sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat. -És még egyszer találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt, -valami csunya pörbe keveredett és a tárgyalás napokig folyt. Az asszony -kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben és magasra húzott -szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és szakértők beszédére. Most már -pápaszemet viselt és tekintete, amely azelőtt bizonytalan és tapogatózó -volt, élesen szegeződött a félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra. -Éppen az esti szünet kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis -csomagból kihámozta vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan -fogyasztotta el a hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették, -karonfogva kísérte le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán -csókra nyújtotta fehér homlokát. - -A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház mellől. A -kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az egész történet -csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a korán hervadó -asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta gyermekét -megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a másik asszony, -szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt ifjúságával, -mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a pamlag támláján, a -holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz fehérlett volna az üres -éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el tudtam felejteni, mennyi -embernek okoztam céltalan szenvedést a földi életben. - - -2. Tekla. - -Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút rajtam, -senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el egytől sem. -Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi ábrándommal, kezet fogtunk, -én kivettem gomblyukamból kedves virágomat, a tearózsát, és az asszonyok -megbocsájtó, réveteg mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket -gyalázatosan hagytam cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi -templomban megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok -is, akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden -születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi felhőket. - -Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, kettesben -kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek emlékezetes -párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – barátságos falusi -temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák és hársak őrizték és a -sírok között elfagyott mezei virágok világítottak. A zsindelytetejes -kőkerítést erősen megviselte az idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a -levegőben lógott. - -– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást és az -illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek nyugszanak itt? -Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte azt lehetne hinni, hogy -a halottak a zajos városi temetőből ide járnak ki megpihenni. Itt senki -se zavarja őket, milyen kedves hely! - -Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy másik nő, -akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető és akinek egy -furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám untál“, mondta volt, „ne -szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, mentegetőzni, csak annyit írj -egy papirlapra, hogy meghaltál és én mindent megbocsájtok neked. Maradj -úgy az emlékezetemben, mint egy halott, akit a sors magyarázat nélkül -szakít el tőlünk, aki mentől jobban távolodik el tőlünk, annál -kedvesebb, barátságosabb lesz hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő -férfi, akinek csak bánatot és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én -nagyon, nagyon szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát -egyszer azt fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És -még egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis -temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra -tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat. -Megteszed?“ Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy lesz. Kezet kellett -adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a kezet, amellyel egy esztendő -mulva – kávéházi asztalon – csakugyan megírtam neki, hogy meghaltam. - -– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos Tekla és -a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott falusi temetőt, -mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék közt, kíváncsian -olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett egy nehéz illatu -kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz mécsvilág hunyorgatott -felénk. - -Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő emelkedett föl -és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. Sehol senki, csak -egy láthatatlan madár pityogott valahol. A levegőben érezni lehetett, -hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető sarkába értünk, hirtelen megálltam. -Az egyik sírnál, amelyet eddig egy, az irgalmas órák unalmában elhízott -bokor takart el előlünk, gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta -szalmába a halmon ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről -tearózsák csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással, -amilyen előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni. - -– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve húzódott -mellém. - -– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom orrocskáját, mint egy -gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – Ismered, ugyebár ismered? - -A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a fölösleges -szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon megöregedett, -lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek voltak, mint egy -menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca figyelmesen hideg volt, -mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. Éppen arra jött, ahol állottunk, -késő volt menekülni. Kissé visszahúzódtam és mélyen megemeltem -kalapomat. - -Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált. -Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor szentély -előtt visz el az utjuk. - -A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint -lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései halkan, -mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett és egy ideig -én is furcsán éreztem magamat. - -– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, beesteledett. - -Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk sem -beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny történet, a -furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre Tekla, mint egy -durcás gyerek, hangosan elkezdett sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a -kocsi födelét. - -– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és alázatosan -nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, mi lesz belőlem! - -Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város -szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti töltésen -– látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt az ütközők -vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt. - -– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan -megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt… - -Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető fekete és -vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben azt éreztem, -hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, boldog vagyok és hogy -a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, finoman hervadó tearózsákkal. - - -3. Mariánka. - -Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa vidéken -laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel töltött -pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy kövérke, szép -prépost példája nyomán, rajongtak az egyházi zenéért és az akkor -tetőpontján álló Madame Favartért, akinek arcképe, Blaháné alakításában, -minden szalon faláról óvatos pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük -egy – a hallgatag Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t -és akinek volt egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél -volt; a világ egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes -Krimből, az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok -könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös emléke -volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan méreg volt s -amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt külföldön, mikor -megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár esztendővel idősebb nálam. - -Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. Mielőtt -útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, vadászfegyvert rakott a -lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen csilingelt – akár a Lengyel -zsidó címü darabban – és a lovacskák derekasan prüszköltek. A fehér domb -tetején falucska álldogált, olyan kicsi volt, hogy messziről a házak -behavazott sírdomboknak és a sovány templom ódon kriptának tetszett. A -levegőben olyan illat volt, mintha éppen ebben a percben valami -csodálatos francia almát hámoztak volna meg. - -– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, a tél -királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak addig vagyok -úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az első fuvalom -megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak apró dárdácskáikkal. - -Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny -visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a prémkeztyüjét, -amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes bizalmasságával helyezkedett el -széles tenyeremben. - -– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért olyat is -szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel keresztül -haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így szólok láthatatlan -kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és állítsatok meg minden órát“. - -– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét a -medveprémből. - -– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke ő, amely -szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának minden harapása -egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és egyre öregebbek -leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk tovább ketyegjen, és -kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, hogy nemsokára mindennek -vége. Én tehát képzeletben azt mondom, „futárok! előre!“ és -megállíttatok utamban minden órát. Ha áthajtok a falukon, az órák -csodálkozva, megdermedve, ijedten néznek rám, az egyik hajnalt mutat, -pedig éjfél van, a másik pedig égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb -hatalmaktól kérne segítséget az erőszak ellen. - -– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst gyűrűt, -amelyet le próbáltam húzni. - -– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is ritkábban -szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban elmegyek a -templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, rosszkedvüen kénytelen -nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a templomban, az oltáron két -szál gyertya ég és árnyékaink az orgona alatt összeölelkeznek. Ilyenkor -elgondolom, hogy a sors igazságtalan. - -– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely kicsi, -finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája. - -– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából fölküzdi magát -marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom herceg lesz, és nem -tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, aki hárságyból született, -s aki mégis útját tudja állani és leviszi magával a sötétségbe. -Igazság-e, hogy a sors a legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja -egy nőnek, aki nem érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s -akihez mégis mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem -közelednének hozzánk. - -– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos hópelyhek -táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt. - -A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony -kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött. - -– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – Havazik, -éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak bolondságokat -elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami oktalanságra kérném, -megtenné? - -– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára megcsókoltam -a kezét, a csukló fölött. - -– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő vagyok és -ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, amelynél nincs -csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és milyen gonosz arca van -az órájának, széles és a jobb oldalán egy nagy bibircs ül. - -Elhallgatott és kiváncsian nézett rám. - -– Nos, nos – biztattam – bátorság. - -Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és dölyfösen, -mint egy megsértett királynő. - -– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt vagyok -és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az üvegtáblára -nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. Hallom és látom, -hogyan vénülök, kedves lovag. - -– Mariánka – szóltam elábrándozva. - -– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – úgy ezt -a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem vagyok -királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt Edgárnak vagy -Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a vadászfegyvert és végezne ezzel -a csunya állattal. Milyen szép volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná, -hogy szándékosan történt? Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet -és eltévesztheti a célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde? - -Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi szél -karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó teletüzdelt -fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül. - -– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen -bolondságot! Hány óra, lovag? - -– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – és ön nem aludt, hanem a -toronyról beszélt és a vadászfegyver már a kezemben van. - -– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – húzta -meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért. - -A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és bement a -parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a házacska -függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába burkolózva – -megjelent a pap és mint akivel nem először történik meg az eset, apró -lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. Kiszálltunk, térdig süppedtünk -a puha hóba, végigkopogtunk a templom hideg kockakövein és leültünk az -utolsó padsorba. Az oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya, -árnyékaink barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá -széjjelváljanak. - -– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás hajamat – -örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg pedig tőlem. Mert -az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is fogják megtudni, hogy az -álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. Kirieleiszon. - -Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl orrocskáját -s a vállamra tette kezét. - -– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. – Jó -éjt, lovag! - -Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos kisértetre: -fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán meggyujtottam -valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem a karosszékbe, -elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat észre, hogy a Mariánka -hatszögü háza előtt állok és kiváncsian nézek a tetőn ülő -griffmadarakra. El akartam menni, leráztam magamról a havat és megmostam -vele az arcomat, ám – akárcsak álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni -helyemből. Azt éreztem, hogy az életben nagy nyomoruságok, nagy -szenvedések várnak rám, de ez a tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón -melegedett föl rajta és dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig -fogják szántani arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet. - - -4. Tatjána. - -Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin vagy a -Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik -hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset -beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az -ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett -égni és elhagyott utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő -felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn -lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt -sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra -keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt, -akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a -tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé -rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de -amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke, -elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának, -amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti -platánok között. - -Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame Favart-t -játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek halkabban -gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy olyan finoman -szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt jelentett volna és a -panaszok törékeny galambokként röpültek volna az égnek. A legtöbb -halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy kibe, sokan nem, csak -érezték, hogy különb sorsra teremtették őket és az igazi élet nem az -utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka erdőkben, hanem a költők -bársonyba kötött könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között -lakik. A színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna – -mintha letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók -fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, hogy -rögtön rá semmivé foszoljon. - -A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek láttam -– a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, téli este volt, -négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és mindegyik egy szál -kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem találkoztam a lovagjaival -és jól esett elgondolnom, hogy az egyik elutazott az ujvilágba, ahol -aranyat ás, a másik párbajban esett el, míg a harmadik és a negyedik -téli estéken ócska medvebőrön ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen -így szólnak: - -– Éljen a barátság! - -Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a színek -és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol hattyu nézett -rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen tiszttel ült együtt – -az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta el – és ezt a két tisztet -se láttam többé az életben. Talán elutaztak távoli hazájukba, talán -beleharaptak a kemény kaukázusi fűbe és a kis medaillon, amely -aranykabátjuk alatt csüggött, egy vándor énekes kezébe került, aki -italra váltotta föl a keresztúton álló korcsmában. - -Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos bálon, -egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester jóvoltából -zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön megösmertem, -amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és fekete bársony -álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel halkan, mint a -hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik gavallér vállát. A -főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében volt és mikor az -ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja furcsa, kis fius -mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még senkise tudta, hogy az -illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete halál lakik; a főherceg -nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba és tétova mosollyal ajkán -halt meg uráért. - -Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a színház -melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint ábrándos -költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza akartam -menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a -Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta hétgalléros -köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a székesegyházba. A -templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott két gyertya. Valaki -játszott s amint szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a -legnagyobb magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott -paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és -szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő sarka. -Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak Tatjána és az -orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, soha így nem -hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két gyertyát és az -örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. Azután egy fáradt hang a -karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn nehézkes, öreg lépések -recsegtek és az ősz mestert egy feketekabátos, sápadt idegen óvatosan -kísérte ki a hóba süppedt fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy -zenész, óvatosan kapva levegő után – hagyj még játszanom“. De a -titokzatos, sárga Jerôme kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé -bocsájtotta a mestert, mint Canova halál-angyala a fáradt vándort. - -És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, fiatalok, -gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám lovagok és -szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki fekete kendőben, -és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok alatt, karcsú lába -könnyen érintette a sírhalmokat és szürke szeme csodálkozva nézett a -semmiségbe. Törékeny alakját még a tavaszi szellő is megborzongatta és -szája, amely oly finom volt, mintha másképp, mint franciául nem lehetett -volna vele beszélni, csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap -után tálcán hozta be a gyászjelentéseket. - -– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott a -kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát. - -Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes kabátban járt -és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és elbeszélgetett a -játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat hónapig Afrikában kellett -élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és szép volt, mint tizenhat éves -korában, de homlokán a téli reggelek szomorú határozottsága ült. Akkor -képzeletben fölkereste még egyszer a helyeket, ahol lovagjai -megpihentek: a vadszőllős, öreg temetőket, a kőemlékes katonai -sírhelyeket, a barátságos arcú tengert, a gyepes várárkokat, és -bocsánatot kért udvarlóitól a gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet -nekik okozott. De a lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a -sírból és megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat, -halk lélekzetü franciasággal így szóltak: - -– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább nő a világon és -ha még egyszer élünk, még egyszer önt fogjuk imádni. - -Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott mindenkinek, -aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek teremtette és nem -virágregének vagy napkeleti madárnak, az asszonyoknak, akik gyűlölték és -a tükrének, amely szigorúan tárta eléje nap-nap után az öregségét. Egy -reggelen a komornája halva találta a karosszékben, a tükör vert -ezüstkerete tele volt tüzdelve virágokkal és az öltöző-asztalka peremén -lovag Gluck egy elfeledett dala hevert. - -Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze azóta -megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor először -megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek öltözve -bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt szabad -kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, milyen szép -lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba lovagolhattam -volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a fiákkerajtóhoz kísért -volna, mialatt fekete ajka halkan így szól: - -– Itt az idő, uram és a viszontlátásra odaát! - - - - -TARTALOM. - - A keresztúton 5 - Éjféli beszélgetés 19 - Egy hős halála 27 - A csodálatos hajó 41 - Oroszlány Péter halála 55 - Régi órák 61 - Az igazságról 69 - Ödön 89 - Cheveaulégers 97 - A Zsáleszki-lányok 105 - Korponai 115 - Velencei kaland 125 - Nikolszkoj 135 - A rosztovi úton 155 - Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből 165 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -101 |sekinek se kellettem |senkinek se kellettem - -136 |bocsjtkozott alá |bocsájtkozott alá - -148 |újra megtöltöltötte |újra megtöltötte] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of A keresztúton, by Károly Lovik - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A KERESZTÚTON *** - -***** This file should be named 62247-0.txt or 62247-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/2/4/62247/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - diff --git a/old/62247-0.zip b/old/62247-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index b2247ee..0000000 --- a/old/62247-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62247-h.zip b/old/62247-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 4e375e2..0000000 --- a/old/62247-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62247-h/62247-h.htm b/old/62247-h/62247-h.htm deleted file mode 100644 index 5ff2d03..0000000 --- a/old/62247-h/62247-h.htm +++ /dev/null @@ -1,4475 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of A keresztúton by Károly -Lovik</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ - -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; - line-height: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -ul.lsoff { - list-style-type: none; - /* font-size: 90%; */ - text-align: justify; -/* columns: 2; */ -} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.bbox { - border: solid 2px; - padding: 1em; - display: inline-block; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.indented { - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - text-align: justify; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - - -<pre> - -The Project Gutenberg EBook of A keresztúton, by Károly Lovik - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: A keresztúton - -Author: Károly Lovik - -Release Date: May 27, 2020 [EBook #62247] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A KERESZTÚTON *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -</pre> - -<div class="transnote"> -<h3>Megjegyzések:</h3> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_189">189</a>. oldalon -található.</p> -<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href= -"https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnpvwp">https://hdl.handle.net/2027/hvd.hnpvwp</a>.</p> -<p>Facebook oldalunk: <a href= -"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"> -<div class="bbox"> -<p class="caption-large">LOVIK KÁROLY KÖNYVEI</p> -<hr class="tb" /> -<p class="right">Kor.</p> -<ul class="lsoff indented"> -<li>Okosak és Bolondok. Elbeszélések 3.50</li> -<li>Őszi rózsa. Elbeszélések 2.80</li> -<li>Leveles láda. Elbeszélések 1.50</li> -<li>Kertelő agár. Regény 2.80</li> -<li>A leányvári boszorkány. Regény 3.50</li> -<li>Az aranypolgár. Regény 3.–</li> -<li>A préda. Regény 3.50</li> -<li>Vándormadár. Regény 3.–</li> -<li>Egy barátságos ház története. Regény 3.50</li> -</ul> -<p>SINGER és WOLFNER KIADÁSA</p> -<p>Budapest, VI., Andrássy-út 16.</p> -</div> -</div> -<hr class="chap" /> -<h1>A KERESZTÚTON</h1> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">LOVIK KÁROLY</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914</span></p> -<p class="center"><span class="caption">SINGER ÉS WOLFNER -KIADÁSA</span></p> -<p class="center"><span class="caption">VI., Andrássy-út -16.</span></p> -<p class="center"><span class="caption-small"><i>Minden jogot -fenntartunk.</i></span></p> -<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI-HIRLAP -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span></p> -<h2>A keresztúton.</h2> -<p>Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, St.-Pöltennél -találkozott s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya -felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az -állomás elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden -ok nélkül trombitált bele a ködbe. A postamester hódsipkában, -karmantyúval a lépcsőn állott.</p> -<p>Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros prémes bunda volt -rajta s a fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az -olasz ballet csillaga, aki Innspruckból jött, ahol negyednapja -elkártyázta az utolsó krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki -a bajból. A táncosnő arca ragyogott, az úton jól kialudta magát, -most úgy rémlett előtte, mintha az innsprucki kalandot álmodta -volna. A gavallérja alakja könnyü párának tetszett. Bolondos német -lovag! Eljátszotta a <span class="pagenum"><a name="Page_6" id= -"Page_6">-6-</a></span> pénzét, az aranyóráját, gyémánttűit, szagos -vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját, becsületét. Aztán -signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza tudná nyerni a -sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem sikerült, ő is ott -hagyta a fogát. Hová lett a gavallér? Eltünt? Ej, jobb is, elég -volt ebből a portékából, – gondolta magában signora. – Egy -tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak -általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a -kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit.</p> -<p>– Lovam csak reggel lesz, – szólt a postamester, – szobám -azonban van.</p> -<p>Signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a -délről érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott belé ilyen -könnyen a helyzetbe.</p> -<p>– Ha nincs kocsis-lova, én majd belovaglok Bécsbe, – szólt és -egy ménkő nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól.</p> -<p>Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn -küldték nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik -kalandja volt, amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára -tartozott (az ismert profósz-kisasszony), az utolsó a halszagu -olasz stációéra, ahol az ezredese felesége tetszett meg neki a -vidám markotányosné helyett. Hol bezárták, hol pretereálták, -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> -hol megvágták, hol kifosztották, most aztán betelt a mérték, -mehetett haza mocsaras, nyirfás magyar szülővároskájába. Mit fog -ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a katonák akkoriban sok -verset írtak.</p> -<p>– Hátaslovam, – szólt a postamester, – az sincsen. Az utolsót -tegnap ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól.</p> -<p>– Akkor az ön hátára teszem a nyerget, – mondta a katona -szigoruan.</p> -<p>– Ej, chevalier, – méltatlankodott halkan a táncosnő, majd -bement a házba, amelynek teteje tele volt zuzmarával és -jégcsapokkal, akárcsak karácsony éjszakája lett volna.</p> -<p>– Excuse, – dörmögte a katona és ő is bement a házacskába.</p> -<p>A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket -raktak az asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerüen -pöfögött. Signora letette a bundáját, a tiszt is. Leültek és -egymásra néztek. A katona végigsimította fehér frakkját.</p> -<p>– Signora Bécsbe megy? – kérdezte olaszul, mert tudott ezen a -nyelven, eleget szolgált Milánóban, a Fekete borzhoz címzett -laktanyában.</p> -<p>– Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe.</p> -<p>Csönd. <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span></p> -<p>– Én is Bécsbe megyek, – folytatta a katona, – onnét pedig -tovább, a penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az -asszonyoknak! Különben, nem vagyok jó társalgó, bocsánat!</p> -<p>– Akkor hát inkább én kérdezek és ön felel, – indítványozta a -táncosnő.</p> -<p>– Igenis!</p> -<p>– Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá?</p> -<p>A katona kelletlenül nevetett.</p> -<p>– Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak -értem, aztán egyszerre, minden ok nélkül cserben hagynak. Miért? -Nem tudom az okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. -Vagy gyöngének, vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy -túlságosan dohányszagu vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. -De most vége, hála a papnak, vége, hazamegyek a falumba és -gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A szerelmet, bizony mondom, -nem ilyennek képzeltem!</p> -<p>Bajuszáról leolvadt a zuzmara, arcáról eltünt a dérokozta zsiros -pirosság. A vastag szemöldök alól, – micsoda meglepetés! – két -nefelejcs-kék szem bújt ki egyre jobban és jobban.</p> -<p>Signora nevetett.</p> -<p>– Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a -szerelmet? <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= -"Page_9">-9-</a></span></p> -<p>– Milyennek? Istenem! Valami szelid dolognak. Mondjuk, az ember -valahol, az Isten háta mögött van állomásban, aztán egy este -levelet kap messziről és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a -csatába megy és a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban -forog, hideg ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom -női kéz simogatja a véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül és -az ölébe borítja a sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, -kotillonordó, táncrend, egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek -akadnak a kezeügyébe. Ilyen az igazi szerelem, gyermeteg és -barátságos.</p> -<p>Signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán -ilyen furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt -mindenféle: iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, -irgalmatlan, ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, -hamispénz-gyártó, de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, -aki a kályha mellett a kotillonordókat nézegeti, még nem. A -szerelem mint egy zenélő óra dallama csendült meg fülében. Egy kis -millefleurs-illat, a falon néhány papirrózsa, az égbolton -rózsaszínü bárányfelhők, ez nem is csunya dolog. Semmi eskü, semmi -zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése, pisztolyok -durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott -menyasszonyok; ez <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= -"Page_10">-10-</a></span> a katona nem is olyan ostoba, amilyennek -ismeretségük első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl -akarta nyergelni.</p> -<p>– És milyenek voltak valójában a szerelmei? – kérdezte a hölgy -és a karosszék szögletébe húzódott.</p> -<p>– Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült -férjek, zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. -Csatazaj, mintha a világ sorsa függene tőle, hogy egy szegény -bakahadnagy kinél hogy boldogúl. Rettenetes nekikészülődések, -riadó, a cakompakk megmozdulása, a katona nekiindúl, jön a roham, a -rajta-rajta, aztán egyszerre az ember mégis csak kint van az utcán -és sajnálja a pipáját, amelyet útközben összetört.</p> -<p>A postamester a szobába lépett.</p> -<p>– Ha az uraságok netán szórakozni akarnának, – szólt egy márki -szeretetreméltóságával, – jelenthetem, hogy a városban szinház van. -Az idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, -különösen a drámai.</p> -<p>– Kitünő, – bólintott signora. – És mit adnak?</p> -<p>– Troilus és Cressidát.</p> -<p>– Ah!</p> -<p>A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő -bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott. -<span class="pagenum"><a name="Page_11" id= -"Page_11">-11-</a></span></p> -<p>– Mi az ön neve? – kérdezte signora a tiszttől.</p> -<p>– Ábel.</p> -<p>– Nem csunya név. Engem Viktoriának hívnak.</p> -<p>– Igy hítták a nagyanyámat is, – bólintott a katona. – De ő már -nem él.</p> -<p>– Messze van az ön hazája?</p> -<p>– Nyolc napi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad -ki. De mindig kiárad.</p> -<p>– És csakugyan próbált már verset írni?</p> -<p>– Eddig még nem. De ha otthon leszek és kialudtam, kipihentem -magamat, megkísérlem.</p> -<p>– És soha többé nem jön el a hazájából?</p> -<p>– Soha. Elég volt.</p> -<p>Signora az asztalra könyökölt.</p> -<p>– Tudja? – szólt fontoskodva, – én majd irok egyszer magának. De -felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja -van, akkor ir. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, -igen, nevezzük játéknak.</p> -<p>– Sok értelme nincs, – felelte a katona.</p> -<p>Óvatosan néztek egymásra.</p> -<p>– Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem, – -elmélkedett a táncosnő – és amint fölmelegszik, egyszerre ő is -elkezd kártyázni, száz rőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki -is van menyasszonya, aki átkozódni fog s a végén megint csak -előkerül a <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> tokból a mordály és Ábel véres fejjel -esik az asztal alá.</p> -<p>– Ez a nő talán meg akar fogni, – gondolkodott a lovag, – talán -a nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendő-végről -kell megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a -pénzemet, maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy -signora magával hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, -megfojt a csókjaival, véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, -aztán kacér és megint féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt -fog kapni és a végén kilök az utcára, mint Anita, Marianka, -Valeszka, Susanne és Borbála és valamennyien. Vigyázzunk, -lovag!</p> -<p>A hintó, amely a szinházba vitte őket, nagy dörömbözéssel -fordúlt a lépcső elé.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Pandarus a szinpadon mélyen meghajlott, mikor signora és a -katona beléptek a skarlátvörös, csillagokkal diszített páholyba. A -nézőtér meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér -szobrokat nem számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott -aranycsillár lógott le és lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A -teremben narancsszag és rosszul takarított lámpák illata.</p> -<p>Most Kressida lépett a színre. Amint meglátta a <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> páholyban -Ábelt, összecsapta a kezét és udvariasan mosolygott. A katona -megfontoltan simogatta fehér frakkját.</p> -<p>– Hervadt nő, – szólt signora – és ugyebár egy kicsit kancsal? -Maga ismeri?</p> -<p>– Nem kancsal, – felelte a tiszt. – Ismerem.</p> -<p>Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás -után egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú -volt, mint egy megázott lampión, a páholyba lépett és – kellő -tisztelettel – egy összehajtogatott cédulát nyújtott át a -tisztnek.</p> -<p>– Megengedi, signora? – kérdezte a katona.</p> -<p>A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást – cukorkapapiros -volt, – elolvasta tartalmát, aztán intett a lakájnak.</p> -<p>– Válasz? – kérdezte a piros kabátos kenetes hangon.</p> -<p>– Ah, igen. Pardon!</p> -<p>A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején -Velencében, kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól és a -piros irónnal lassan írni kezdett. Signora egy pillantást vetett a -kezére. A levél – franciául – így kezdődött:</p> -<p>„Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom…“</p> -<p>– Teát! – szólt a táncosnő a lakájhoz.</p> -<p>A második fölvonást a páholy hátteréből nézték. <span class= -"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> Hektor -zordonan, szigoruan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem -Kassandra üvöltése nem érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök -közé csak olykor furakodott be egy haragos kiáltás, egy éles -kacagás.</p> -<p>– Honnét ismeri ezt a nőt? – kérdezte signora.</p> -<p>– Klágenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret és -akkor kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. -Ezért mégis csak megharagudtam rá.</p> -<p>Ábel föltűrte a kabátját és mint már annyi nőnek, megmutatta -ütőere fölött a rosszúl összefoltozott sebet. A kar fehér és -gömbölyű volt, mint egy asszonyé.</p> -<p>– A maga falujában is vannak ilyen nők? – kérdezte signora.</p> -<p>– Hála Istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek és katonákat -adnak a hazának. Bolondság! Fiatal voltam.</p> -<p>– És mikor utazik?</p> -<p>– Holnap, – felelte a tiszt. Összenéztek megint, óvatosan, -ravaszul és ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki -is találták, min jár az eszük és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel -fölkelt és megigazította az asszony egyik hajfürtjét, amely a -homlokába csúszott. Signora tartózkodó mosollyal biccentett.</p> -<p>A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot <span class= -"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> koppanva -hallgatott el. Az ajtó kinyilt és a piros bársonymentés szolga újra -megjelent a küszöbön. Meghajlott és ünnepélyesen nyújtott a katona -felé egy aranypecsétes levelet, amelyből kellemes illat áradt.</p> -<p>– Hagyjon minket békében, – méltatlankodott signora és elvette -az írást, amelyet a páholy peremére tett.</p> -<p>A tiszt bólintott és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, -aki boszorkányos ügyességgel tüntette el túlhosszú, hímzett -mellényébe.</p> -<p>– Ön nem éhes? – kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva.</p> -<p>– Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk.</p> -<p>Előre ültek és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, -amely a nagy szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Páris -és Heléna jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles -szeme, mint Kressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, -láthatólag iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét is ösmeri ezt a -vastag bajuszu katonát; végre tágra nyitotta a szemét és megrázta -parókás fejecskéjét. A tiszt szigorúan nézett reá, ő már első -percben tudta, hogy ez a hölgy öntött annak idején mérget a -pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában.</p> -<p>– Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? – kérdezte a táncosnő. -<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span></p> -<p>– Nem, – válaszolt a katona. – Kedves leány volt, de féltékeny -természetű.</p> -<p>– Menjünk tehát, – indítványozta a hölgy.</p> -<p>Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat és -lámpával kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. Signora a tiszt -jobbjába kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan -Viktória kezére tette nehéz kezét.</p> -<p>– Énekelj a szerelemről, – szavalta a színpadon, szerepéhez -híven Heléna, – az, az semmisít meg mindnyájunkat, ó Cupido, -Cupido, Cupido!</p> -<p>– Ezer ördög, – gondolta magában a katona. – Ennek nem lesz jó -vége.</p> -<p>– Ennek nem lesz jó vége, – szólt magában signora, aztán -mentegetőzve sóhajtott egyet és vállat vont.</p> -<p>Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha -már látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő -kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban, -zordonan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy -pisztoly fekete szeme ránéz és amint végül egy chevalier fáraón -elnyeri a pénzét, becsületét, a nyugdíját, az életét. És ime, a -sarok felől komor katonai halottas menet közeledik, a kocsi tetején -a borzas vaslovag lassan rázatja magát és a koporsóban egy -<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span> kopott tiszt fekszik és csöndesen -elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet és milyen kár volt nem -falura menni, verseket írni.</p> -<p>Signora gyorsan lélekzett.</p> -<p>– Dőreség, – szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből -kiemelkedő sirály. – Voilà, ez a sors, és Helénának igaza van.</p> -<p>Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az Arany Szarvas -felé.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19"><br /> --19-</a></span></p> -<h2>Éjféli beszélgetés.</h2> -<p>Pár évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még szép leveleket és -naplókat tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább -volt, mint ma, egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a -holdvilágnak adta prédául az ósdi szobát és beszélgetni kezdett a -leányával.</p> -<p>– Tehát mi a neve? – kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét -végig lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő -festette volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában.</p> -<p>– Kamilló – felelte a leány.</p> -<p>– Ah! Ez szép név. És nem szeret? Megmondta? A szemedbe -mondta?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– És te nagyon szereted, Jozefin?</p> -<p>– Igen. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span></p> -<p>– Ez az első szerelmed?</p> -<p>– Igen – ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe -szorította kezét.</p> -<p>Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, -mintha elkésett hajnali fuvalom érintette volna meg még mindig -lányosan szögletes, hervatag testét.</p> -<p>– Persze, – szólt megvonva vállát – itt az ideje, hogy te is -elkezdd a szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a -ketten furcsa családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a -rendeltetésük, hogy szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az -ablakokat karmolta ezer darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a -gyermekei harisnyáit foltozgatta és majd meghalt az ostoba, -javíthatatlan bánattól, a harmadik odadobta magát az egész világnak -és ronggyá feselve jött haza a sírboltba. Ezek a vén falak tele -vannak szép női könnyekkel és el nem mondott átkokkal. Ej, én is -eleget szenvedtem, – tette hozzá magasabban csengő hanggal, amely -egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett.</p> -<p>Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatuvá, -gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az -emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, -amilyen halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak. -<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span></p> -<p>– Ej, mondok neked valamit, – szólt félvállról – ez a mi családi -kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról -leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell -átadnom a kincseket. Ez a világ rendje, úgy látszik legalább.</p> -<p>Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan visszahúzta körmeit, -mint a veszélyt érző macskák. Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és -a holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz -öreg korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva -el az emberi élet mélységei fölött.</p> -<p>– Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy -mondják, a szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú -alakomhoz, haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket -mintha a sors arra rendelt volna, hogy udvariasan takarják el -könnycseppeimet. Egy kürasszéros, aki annak idején minden este a -színházban volt és folyton engemet nézett látcsövén, amellyel -nemrégen az öreg Aulichot és a szép Klapkát kémlelte, belebolondult -a szomorúságomba és egy napon megvált a katonaságtól, maga se tudta -miért. Sohase mutatkozott be és mégis tudtam, hogy ez az ember az -én rabom, az én szenvedéseim szegény rabja és azért halt meg, mert -szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek csak elhagyott és -behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot <span class= -"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> egy költő -mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol harisnyákat -horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas és szép -volt az én szomorúságom, Jozefin, éreztem, hogy törékeny, finom és -mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, -akik a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. -Egyszer Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, -hirtelen, önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, -ijedten ült bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, -aztán lecsukta a szemét… és soha többet nem találkoztam vele az -életben. De talán én élek utolsó munkáiban, ki tudja, a férfiak -bohók! És egyszer egy főherceg azt mondta, hogy éppen olyan vagyok, -mint a megboldogult felesége és segédtisztjével elkérte a -gardéniát, amely a hajamban volt.</p> -<p>– És mindig csak egyet szerettél? – kérdezte a leány -mogorván.</p> -<p>– Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki -köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák -furcsa ábrándjait, tarka, bohó, bánatos képzelődéseit. Hány téli -éjszakán ültem itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, -mialatt sírtam, gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a -legboldogabb ember sem tud, hogy – hogy is <span class= -"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> mondjam -csak, – hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi közöm házakhoz, -emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött királynénak -képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan jár a -zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a -könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan -bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még -szívesen ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint -titokzatos nőkről írtak naplókat.</p> -<p>– És mi lett belőle?</p> -<p>– Oh, ki tudná megmondani? Eltünt és én soha többé nem láttam. -Lassan elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly -gőgös és kemény, nem tudott megvígasztalni, aztán sokat -olvasgattam, – Manon Lescaut-t és egy keresztes lovag -följegyzéseit, – sokat zongoráztam és sokat ültem a holdvilágban. -Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy tetszik, mintha mindig enyhe -holdfényben jártam volna, köröttem minden ezüstös volt, a fák, a mi -öreg kopott akácaink csupa komoly ciprusok és a felhők nagy -gyászzászlók, amelyek az égboltról az Olt medréig csüngöttek alá. -Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim, ábrándos -lovagjaim, törékeny álmaim, és ime, vége, vége mindennek, -megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin. -<span class="pagenum"><a name="Page_24" id= -"Page_24">-24-</a></span></p> -<p>– De én nem ezt akarom, – fakadt ki a leány haragosan – én -boldog akarok lenni.</p> -<p>Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a -lámpát, megkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról -barátságos, nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokomon finom -nyilacskák – mint a régi porcellánon – és a hajban vékony, fehér -szálak, amelyek lassan remegtek, mint a hegedü mély húrja.</p> -<p>– Vége, vége – szólt újra az asszony és elment az ablaktól – -szép volt, tehát nem tarthatott örökké. Ime, Jozefin, neked adom át -éjszakáimat, könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy -irigyellek!</p> -<p>A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott -és félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony -megsímogatta a fejét és az ölébe ült.</p> -<p>– Ilyen bolondság az élet, – szólt befonva Jozefin borzas haját, -– ki tudna kiösmerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismertek -igazán, soha, pedig…</p> -<p>Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett -a lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg: halavány -arcán csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, -mint az elkésett utasoké.</p> -<p>– Ej, menjünk aludni – tette le csöndesen a <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> tükröt – -hadd álmodjam és hadd szomorkodjam egy utolsót. Holnap már kacagni -fogok és ez a kacagás, kis leányom, azt fogja jelenteni, – nos, mit -is? – azt, hogy az édes anyád meghalt és nincs hatalom a világon, -amelyik még egyszer föltámassza poraiból.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27"><br /> --27-</a></span></p> -<h2>Egy hős halála.</h2> -<p>Az egyetemre járt, de már kikopott a vizsgákból; kis, külvárosi -zúgban lakott, tánc-leckéket adott és éjjelenkint egy tót szabó -üzleti könyveit irogatta. Nem volt senkije, a lépcsőházban néha -találkozott a háziúr leányával, aki két nagy fehér kutyával ment -sétálni. Köszönt neki, olykor a lány, Malvin, pár szót váltott -vele. Orvosnövendéknek tartotta, s mikor egy ízben az egyik fehér -kutya beteg lett, elhívatta, hogy írjon neki valamit. Miután -meghallotta, hogy jogász, bocsánatot kért és megkínálta egy pohár -borral. Egyébként soha senki sem törődött vele, senki sem kereste, -egyszer az utcán egy prémeskabátu úr koldusnak nézte és alamizsnát -akart neki adni.</p> -<p>Amint a háború kiütött, otthagyta a táncórát, a szabó üzleti -könyveit, a kilátástalan, unalmas életét, és <span class= -"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> fölcsapott -katonának. Nagyon félt, de éppen az önön gyöngesége iránt való -gyűlölete hajtotta előre.</p> -<p>– Majd megmutatom én neked, – szólt a gyávaságához, amelyet -külön alanynak, mint egy véletlenül beléje került és onnét többé ki -nem űzhető lakónak képzelt. – Majd kifüstöllek belőlem! Erős -leszek! Becsületesen fogok küzdeni és talán becsületesen is fogok -meghalni.</p> -<p>A halál kétféle formában állt előtte, mint kórházi rém, véres -lepedőkkel, kaszanagyságú műszerekkel és eltompult szolgákkal, akik -a holttesteket egymásra dobálják, majd pedig, mint sejtelmes álom, -okos megdicsőülés, bánatos és hallgatag átmenet a földi sárból a -mennyei mezőkbe. Látta magát, amint előrerohan egy tavaszi virágos -síkon, amint körötte kürtök riannak, ágyuk szólanak, amint a nap -éles, templomi sávokat vág a lőporfüstbe, s amint egyszerre a -térdére esik és minden összekavarodik előtte. Ugy érezte, hogy -fölébe emelkedik az élet apróságainak, a zongorának, az üzleti -könyveknek és az éhségnek, hogy megöregedik és komorrá, hallgataggá -válik.</p> -<p>– Hős volt, – mondják a vöröskeresztes katonák, akik a közös sír -felé cipelik. És egyszerre fény gyúl ki homlokából és bevilágítja -elmúlt élete útjait, színt, erőt, jelentőséget ad legapróbb -cselekedetének.</p> -<p>Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor <span class= -"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> izét. -Keresztül lőtték a csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán -büszkévé tette. Ő volt az egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, -csákója este kézről-kézre járt, mint egy ritka pénzdarab vagy -csutora. Másnap káplár lett és kettős adag húst meg égetett bort -kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása volt, hogy rohammal -vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű ködkárpit mögött -ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el. Mielőtt a -lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon kellett -áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó űr-golyók -ólmot és sarat fröccsentettek szét.</p> -<p>A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette -őket, egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s -aki lengyeles kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta -gyér bajuszát és összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy -ideig lassan haladtak és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük -közeledett, aztán magasra tartván puskát, lőport, átgázoltak a -malomárkon és futólépésben próbáltak a dombhoz közeledni. A cél -egyszerre rettentő messzinek, elérhetetlennek látszott. Mintha -idegen vidéken jártak volna, a tárgyak körvonalait megnagyobbította -a könnyű köd és a füst.</p> -<p>– Félsz? – kérdezte mellette egy hadnagy.</p> -<p>A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár <span class= -"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> volt, azaz -uzsorás, aki egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között -kötötte üzleteit. Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig -kivágta magát.</p> -<p>– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a -következő pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, -derékban tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz -közlegényt. Többen káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember -elkezdett sírni. A sor megállt.</p> -<p>– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával -lehántotta a sarat csizmájáról.</p> -<p>A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy -parancsszóra hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok -felé. Csak az őrnagy állt meg szilárdul és rekedtre ordította -magát.</p> -<p>– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, -gyáva kutyák! Hátul kartács!</p> -<p>De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak -kis ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a -dombon újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az -őrnagy még mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra -készül, aztán utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az -átkelés időt kivánt, utolérte őket.</p> -<p>– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> nélkül. – -Megtizedellek benneteket! Fölakasztatlak benneteket!</p> -<p>Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan -mutatott a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak.</p> -<p>– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját -tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd -becsületre tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak!</p> -<p>A diák szégyenkezve állt az őrnagy elé.</p> -<p>– Mit csináljunk? – szólt félszegen.</p> -<p>– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd -megmutatom, hogy mit?</p> -<p>A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő -huszárokra. Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a -síkon, szemben az ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató -volt, annak a repedésébe beletűzte a lobogót és így kiáltott, most -már egész rekedten s a szavakat csak félig hozva napvilágra.</p> -<p>– Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!</p> -<p>Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány -öregebb harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, -fütyültek a golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy -káplárt homlokon ért a lövés; magasra ugrott a levegőben és -bukfencet vetett. Egy másik katona levette a csákót a fejéről -<span class="pagenum"><a name="Page_32" id= -"Page_32">-32-</a></span> és az arca elé tartva, lassan, -megfontolva haladt előre.</p> -<p>Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó -repült el a fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része -újra visszafordult és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak -a téren.</p> -<p>– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol -van. – A becsület vigyen előre, a golyók nem találnak!</p> -<p>Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a -gyakorlatlan korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, -ökléből és füléből vér csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán -előredőlt, mint egy játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után -kapkodott.</p> -<p>A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték -gyalogos társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket.</p> -<p>– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és -intett a diáknak.</p> -<p>A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha -odáig elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók -ellen. Mind a ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a -percben, szemben az ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni -kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük ordítás hallatszott, mintha társaik -feléjük kiabáltak volna. De a két katona nem fordult <span class= -"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> vissza, -hanem összehúzva magukat, a domb felé szaladtak.</p> -<p>Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek -mellükön és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és -nehézkesen lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély -patakban feküdne s a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; -ennek dacára izzadt és szomjas volt.</p> -<p>A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt -megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább -szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett -a szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a -duzzadt és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a -nagy kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és -ő maga – mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. -Mikor a tetőre ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a -mászást. Igy ment ez órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot -és százszor pottyant le róla, anélkül, hogy baja történt volna.</p> -<p>Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, -amelyet kórházzá alakítottak át.</p> -<p>– Mi történt a hadnaggyal? – kérdezte egyszer.</p> -<p>Az ápolónő üzletszerűen mosolygott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> -<p>– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de -jobban van.</p> -<p>Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen -képzelte, szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az -őrnagyot, amint magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint -a kakas a szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a -pillanat, midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok -ijedten néztek össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint -nehézkesen veti le a kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a -kávéházban szokta volt. Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, -hogy előzetesen visszafutott a malomárokig s csak akkor fordult -megint vissza, mikor a tulajdon huszárjaik kergették előre, azt is -tudta, hogy csak a présházat akarta elérni, hogy csak azért állt be -katonának, mert az élete üres, kilátástalan volt és a haláltól -szebb képet várt. De ime most ez is megcsalta, a halál épp oly -szegény, mint az élet.</p> -<p>Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, -fiatal lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány -körülnézett, összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy -szélére.</p> -<p>– Nincs valami kívánsága? Ön hős volt – szólt ügyetlenül.</p> -<p>A diák megfogta a kezét. <span class="pagenum"><a name="Page_35" -id="Page_35">-35-</a></span></p> -<p>– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, -hogy Malvin valamit jelentsen neki az életben.</p> -<p>A lány sírt.</p> -<p>– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg -éheztem, tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – -most, hogy kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, -egyszerre más lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének -érzéseik tudatára, ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – -fejezte be elmélkedéseit, – mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy -bátor iparkodtam lenni, hogy meg akartam halni, hogy a zászló felé -rohantam.</p> -<p>Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan -köszönt a hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet -kotort ki az oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a -zsebkendőjét, amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a -kitüntetést, kissé belészúrt annak bőrébe.</p> -<p>– Ön bátor volt – szólt keményen – és hadnagy lesz.</p> -<p>Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit -kapitánynak fog kinevezni.</p> -<p>Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, -majd néhány sortűz. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span></p> -<p>– Mi az? – kérdezte a sebesült, összerezzenve a puskazajra.</p> -<p>– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a -tegnapelőtt meghalt hősöket temetik.</p> -<p>A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, -mikor belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt -dögöljetek meg!“ Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra -mosolyognia kellett, egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak -látta mindazt, ami vele történik, ami társaival történt; mintha -mindez színpadon vagy egy mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, -vérben, sáros csatatéren játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a -halál! A halál nemes és barátságos aggastyán, aki nyugodtan, -határozottan fogja meg az ember kezét.</p> -<p>– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit -csinál a fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta -meggyógyíttatni?</p> -<p>– Ne beszéljen így, – felelte a leány rémülten.</p> -<p>Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő -állt mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a -segédtiszt ült és összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. -Mikor észrevette, hogy a sebesült magához tért, fölkelt és a színes -posztót szétterítette.</p> -<p>– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen <span class= -"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> csengő -hangon, – ha valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, -nekem.</p> -<p>– Nincs semmim, – válaszolta a katona.</p> -<p>– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – -és engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak -vagyunk, nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel!</p> -<p>Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a -nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, -a tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte, -valószinüleg meg kell halnia.</p> -<p>A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a -másik horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább -ketyegett. Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa -világított be, hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra.</p> -<p>– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, -engedjen meghalni!</p> -<p>A nővér odaült az ágy szélére.</p> -<p>– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen -hegednek, az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és -próbáljon aludni.</p> -<p>A beteg amennyire tudott, fölemelkedett az ágyban.</p> -<p>– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme -megtelt könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. <span class= -"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> Nem akarok -hősökről, érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu -vagyok, az apám, a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem -ezt akartam! Ez mind hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és -igazságot akarok.</p> -<p>Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, -aztán a sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az -orvoshoz szolgált.</p> -<p>– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette -kötényéből a hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor -örül, hogy nem kell megmozdulnia.</p> -<p>A diák meghunyászkodott, de azért még egy bátortalan kísérletet -tett.</p> -<p>– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon. -Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most -magának adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy -barlangba, hogy békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az -öreg édesanyámra gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje -meg!</p> -<p>– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és -nyugodtan imádkozni kezdett.</p> -<p>Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az -ajtóban és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz. <span class= -"pagenum"><a name="Page_39" id="Page_39">-39-</a></span></p> -<p>A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész -megfogta vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely -ellentétben állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére -hajlott. Az apáca helyeslőleg intett fejével.</p> -<p>– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. -Bár a sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, -fiam, a kosárért és békesség velünk az Urban!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41"><br /> --41-</a></span></p> -<h2>A csodálatos hajó.</h2> -<p>Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan -eloltották a lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, -amely előtt nagy kék csillag világított a csípős őszi éjszakába. A -brácsás a sarkon elbúcsúzott társaitól.</p> -<p>– Hová, Heinrich? – kérdezték többen csodálkozva.</p> -<p>– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb -hitelesség kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője -gallérját.</p> -<p>Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A -gyerek a sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a -lábait kitépni.</p> -<p>– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, -följebb csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél? -<span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span></p> -<p>A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az -éjjel lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes -gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt, -ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este -pedig megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van.</p> -<p>– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, -könnyen fölsóhajtott és elment.</p> -<p>Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz. -Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A -tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. -Az asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, -Golyó úr ezen a délután nagyon unhatta magát.</p> -<p>– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még -mélyebbre húzva.</p> -<p>Az asszony ránézett titkos álmainak lovagjára.</p> -<p>– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, -mintha a vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is -megkaphatja. Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt -legyen.</p> -<p>– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! -Szót se róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon?</p> -<p>– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja <span class= -"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> a szobát. -Az ajtón át is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá?</p> -<p>– Isten őrizz!</p> -<p>A gyerek gyanakodva nézte mindezt. Golyó úr a kártyavárhoz -lépett.</p> -<p>– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma -méltósággal omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt.</p> -<p>Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt -beteg, a láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt -rossz. A szoba körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis -lámpa pedig lassan, mint egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a -falak mentén. Néha egy furcsa, de barátságos állat nagy szeme -nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a szobában. Később úgy -érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán vitorlát húz föl, -és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között.</p> -<p>– Bolondság, bolondság – mondta és vizet ivott.</p> -<p>Az asszony visszajött.</p> -<p>– Jobban vagy, Heinrich? – kérdezte.</p> -<p>– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az -óra ketyegése bánt, meg kell állítani.</p> -<p>– Milyen tüzes a fejed, Heinrich.</p> -<p>– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az -elővitorlával! <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span></p> -<p>– Hová beszélsz, Heinrich!</p> -<p>A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag -intett egy Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát -előtte. Többet nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy -lábához ült és kávésbögrét vett az ölébe.</p> -<p>E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet -szűk határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors -fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a -nagy rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy -kis tarka kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább -engedni, míg a vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették -neki.</p> -<p>Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy -harmadik. Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, -messzelátókról, világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü -nagy állatról beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya -volt, de a teste olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat -pepita-nyakkendőt viselt, amely gyakran kibomlott.</p> -<p>Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott -és a legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában.</p> -<p>– Jobban vagy Heinrich? – kérdezte az asszony.</p> -<p>– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. <span class= -"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> – És -Fáraó, milyen kedves állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és -vígan brácsázik helyettem a színházban.</p> -<p>Az asszony kíváncsian nézett az urára.</p> -<p>– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és -a hajót meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá -tenni?</p> -<p>– Ostobaság – méltatlankodott a muzsikus – persze, hogy -látom.</p> -<p>– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert -ő ily furcsa lényekkel soha életében nem találkozott.</p> -<p>– Hazudtam neked valaha, Babuska? Nos, felelj.</p> -<p>Az asszony gondolkodott.</p> -<p>– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak -álmodod mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt -csak tudod, hogy beteg vagy?</p> -<p>A muzsikus megvonta vállát.</p> -<p>– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, -akárhogyan is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, -Babuska, olyanok, mint a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig -csupa jó meleg télikabátok, az embernek csak beléjük kell -burkolózni.</p> -<p>– Nem vagy éhes? – csodálkozott az asszony.</p> -<p>– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük -magunkat. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span></p> -<p>– Heinrich – sóhajtott az asszony – egy krajcár sincs a -fiókban.</p> -<p>A zenész fölényesen mosolygott.</p> -<p>– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. -Gyorsan, gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! -Euszták a helyén van?</p> -<p>– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét -Babuska.</p> -<p>Két hét mulva az orvos a beteg vállára vert.</p> -<p>– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – -meggyógyul, most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, -Heinrich!</p> -<p>A beteg megdörzsölte a szemét.</p> -<p>– Mi az, hogy meggyógyultam? – kérdezte álmosan. – Beteg -voltam?</p> -<p>– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas -garas nem vész el.</p> -<p>– És… Furcsa, hová lett Fáraó meg a matrózok?</p> -<p>– Azok elutaztak a szomszédba, ott is van beteg.</p> -<p>– És nem jönnek vissza?</p> -<p>– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. -Túl van a bajon!</p> -<p>A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem -tudott, a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és -hol a hurkavár? És <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, -aki mindig a sipkáját forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se -felelt. Végre, nagy nehezen, a sarokban észrevette az öreg matrózt, -éppen ki akart surranni a kályhaajtón.</p> -<p>– Megállj – szólt a muzsikus szemrehányóan – hová mégy?</p> -<p>A tengerész zavartan forgatta kopott sipkáját.</p> -<p>– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – -elfogyott a kátrányunk.</p> -<p>Heinrich szemébe nézett az öregnek.</p> -<p>– Miklós – mondta rosszalólag – te el akarsz hagyni.</p> -<p>A matróz szégyenkezve hajtotta le fejét.</p> -<p>– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét -csókolom, méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a -dolgommal, máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni.</p> -<p>– Nem haragszom – duzzogott a brácsás. – Mért is -neheztelnék?</p> -<p>Csönd volt, aztán Miklós vette föl a szót.</p> -<p>– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. -Nem sok az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt -Istennek ajánlom magamat.</p> -<p>A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul -eltünt. <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span></p> -<p>Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és -kibontotta. Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen -szép ruha! Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don -Giovannié! Itt a fehér selyem nadrág, az arannyal kivarrott, -rövidke bugyogóval, emitt a puha birét, hosszú piros tollal, amott -meg a gyöngyház-markolatu spádé.</p> -<p>– Ez mind az enyém? – kérdezte a brácsás.</p> -<p>Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a -kis mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára -kötötte a törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. -Ah, ha Donna Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, -eszébe jutott, hogy azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az -órájára nézett, már csak egy perc volt a harmadik csöngetésig. -Elkezdett tehát futni; a vasuti pénztárnál nem tudták fölváltani a -pesasait; jegy nélkül szaladt a perronra: a vonat már elindult. -Uccu utána! kiáltotta, de e percben a lábai nehezek lettek, mint az -ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi hágcsóját, de elbotlott, -leesett és végigvágódott a földön.</p> -<p>– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár -sincs a házban. Mit csináljunk?</p> -<p>A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak -szilárdan néztek vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik -emeleten egy cseléd énekelt, aztán <span class="pagenum"><a name= -"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> egy sípláda kezdett játszani -az udvaron, de a házmester elzavarta. A szomszédban Golyó úr -szaporán dobolta a generalmarsot. A téli napsugár buján -terpeszkedett szét a bútorok között.</p> -<p>– Pénz kell – dörmögte Babuska mérgesebben.</p> -<p>– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi -ruhájába, mert a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen -eltünt.</p> -<p>Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg -beteg volt, megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden -irányában. Mihez fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol -azelőtt az ifjúságot hegedülni tanította, de üres állás most sehol -se volt. Végre eszébe jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá -mindjárt? De Golyó urat közben nagy szerencsétlenség érte. Az -összes pénzét kölcsönbe adta egy önkéntesnek, az önkéntes pedig -bevitette magát a helyőrségi kórházba és szégyenszemre meghalt.</p> -<p>– Mi lesz velünk, Heinrich? – faggatta az asszony este.</p> -<p>– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a -pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig -tele volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És -Euszták, aki a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon -hol van? És az öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan -<span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span> kúszott az árbócokon? Oh, ha legalább Don -Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában savanyú -szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza.</p> -<p>A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. -Beajálkozott irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, -még sírásónak is, de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, -az emberek háborúról beszéltek. Amikor így keresztül-kasul -botorkált volna a városon, egyszerre összeakadt a doktorral, aki a -skarlátból kigyógyította volt.</p> -<p>– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez -már derék dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az -élet, mi? mégis csak szép!</p> -<p>Heinrich gondolkodott, aztán így szólt:</p> -<p>– Hogy volna, nagyságos úr, ha megint beteg lehetnék?</p> -<p>– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga, -Heinrich! Miért akar beteg lenni?</p> -<p>– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az -orvosnak és tovább szaladt a kenyér után.</p> -<p>A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint -negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán -telemerítette a kalapját <span class="pagenum"><a name="Page_51" -id="Page_51">-51-</a></span> és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – -amelynek veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – -csütörtököt mondott, szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban -kinyissa a szoba ablakát, sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a -hideg decemberi éjszakába.</p> -<p>Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan -kinyitotta az ablakot.</p> -<p>– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél -van, menten megfagyok!</p> -<p>A brácsás szégyenkezve sompolygott az ágyhoz.</p> -<p>– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én -mégis csak akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, -Babuska! – mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt -körülöttem, mintha templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a -betegség, csak így lehet.</p> -<p>Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, -aztán az ura mellé ült az ágyra.</p> -<p>– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, -csakugyan igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, -szivarod, ruhád, inasod volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az -ujjamat!</p> -<p>– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg -Fáraó takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták -terítette meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta -<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span> és esküszöm, olyan hajó volt, mint az -igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és mángorló is volt rajta.</p> -<p>– És sose voltál éhes? Furcsa!</p> -<p>– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha?</p> -<p>– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi -lehetséges. Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves -volt? a tej kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat -megkoppasztottátok, mielőtt fazékba kerültek?</p> -<p>– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most -aludjunk, Babuska, ezen úgy se lehet változtatni.</p> -<p>Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a -sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan -igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az -életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha -nem történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után -minden éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És -nekik nincs egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén -most fogy el éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak -szerény lovagja, aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes -kiforgatta mindenéből.</p> -<p>Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész <span class= -"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> lent, -ócska rongyok közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, -elszáradt orgona, – amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába -járt Borovicz mesterhez. Szájába vette a virágot, aztán halkan -átment a szomszéd szobába, a Golyó úr szobájába és letette a -virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé, hogy rögtön szembe -akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a kávéházból. Irni is -akart valamit, de csúnya írása volt, inkább elhagyta.</p> -<p>Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és -kivette a csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó -siklott, keringett körül a szobában. Reggel öt órakor a törött -ablakon át beröpült a hajó, Miklós a kormánynál ült, Fáraó a -nyakkendőjét kötözgette és Euszták vidáman szólt a brácsáshoz, meg -a feleségéhez.</p> -<p>– Tessék beszállni, indulás!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55"><br /> --55-</a></span></p> -<h2>Oroszlány Péter halála.</h2> -<p>Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő -ősz volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás -felé fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, -nehézkesen, ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a -szénégetők galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva -tapogatta végig, aztán ránézett a parasztra.</p> -<p>– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian.</p> -<p>– Volt katona?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és…</p> -<p>– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt.</p> -<p>– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, -fűtől, gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál. <span class= -"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p> -<p>Az orvos körülnézett a lapos szobában.</p> -<p>– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis -jó, ha meg rosszra, hát csak túl kell esni rajta.</p> -<p>– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most -itt maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a -gyerekbűl!</p> -<p>Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga -Oroszlány Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan -feküdt és egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán.</p> -<p>A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a -sebesültre. A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az -esetet, gyorsan aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy -reszketett, hogy teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg -paraszt kandikált be. Az egész falu figyelme hirtelen Oroszlány -Péterre fordult, aki büszkén érezte, hogy rendkivüli dolog történik -vele s hogy életében először emelkedik ki a szürkeségből. Eddig -ugyan senki se vetett ügyet rá. A birkalegelőről került a -katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. Mindennap azt -kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős időben -még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán -belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó -juhásznak, a goromba káplárnak, meg a <span class= -"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> szájas -feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és kisandított az ablakon, mire -a két kivül álló öreg paraszt lekapta a süvegét.</p> -<p>– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát -mit szeretne enni?</p> -<p>Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége -pillantását, így szólt:</p> -<p>– Töltött káposztát!</p> -<p>Az orvos üzletszerüen mosolygott.</p> -<p>– Jó lesz az? Nem lesz nehéz?</p> -<p>– Nem az.</p> -<p>– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért -ne legyen meg a kivánsága?</p> -<p>Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit -gondolkodott, majd visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek.</p> -<p>– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter -katonásan.</p> -<p>– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki -a zsebéből egy kurtát.</p> -<p>Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! -– de a sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett -pöfékelni.</p> -<p>Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt -meg senki a faluban, úgy nézett föl a <span class= -"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> betegre, -mintha kisértetet látna. Oroszlány Péter jóindulattal -mosolygott.</p> -<p>– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, -lehet-e végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias -dolog, de miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér -fejét. Oroszlány Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. -Nyitott koporsóban vigyék ki az Isten kertjébe és a sírnál városi -deákok énekeljenek. Gyertyák is égjenek és a tornál sört kell -inni.</p> -<p>Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a -falu feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan -beszélt a szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a -tilosba ment tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt -felül.</p> -<p>Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt -legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta -nagy fejét és össze-vissza beszélt.</p> -<p>– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te -még fát hordani a portámra, fogsz bizony!</p> -<p>– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság -megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd -öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a -verejték. <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span></p> -<p>Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő -formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a -szerencsétlenül járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, -hogy a városban délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt -van a bricskán. Kiment érte, kihámozta a selyempapirból és -megmutatta Oroszlány Péternek.</p> -<p>– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon.</p> -<p>A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére -vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság -megkönnyebbülten távozott.</p> -<p>Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás -parasztokkal, vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, -nagyszemü gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak -Oroszlány Péterre. Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon -és néha végigjártatta apró szemét a népen, biztosan és -jóakaratulag, mint a győztes hadvezér. Ő volt az első ember itt, -érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében az elmulást.</p> -<p>Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány -Péter tágra nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett.</p> -<p>– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus.</p> -<p>A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba -<span class="pagenum"><a name="Page_60" id= -"Page_60">-60-</a></span> néztek, de bizony nem láttak mókust. Mire -visszafordították tekintetüket, a beteg orra csaknem a homlokáig -emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter meghalt, -önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, -tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni -belőle.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span></p> -<h2>Régi órák.</h2> -<p>A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró -forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az -egyiknek üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy -rokkoko-dáma, szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok -nélkül megáll és napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit -kell ütni, olykor pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a -jobb időket látott özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, -mutatólapja széles mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy -parancsoló hajdué. Ingóján kis huszár ül, aki töltött pisztollyal -kezében, haragosan vágtat jobbra és balra. A harmadik bronzpárnákon -nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó báránykák körében, -selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a pásztorokat Rousseau -idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> ideje -letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen, -szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas -koldusbarát; sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az -időt, mint a fiatal kovács a patkót.</p> -<p>Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek -neve van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort -Florestannak, a katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló -mellszobrocskától kapta nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad -huzódik el, tükrökkel, kristálypálcákkal és egy üvegből csinált -patakkal. Messziről két beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a -talapzat ördöglábakon áll. Halkan üt, mintha minden hangot a -tizenhetedik század mélységeiből szedne elő.</p> -<p>Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem -történetét. Vajjon kié volt Madame Mears, kinek jelentette a -mulandóságot és a perc örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a -klastrom homályos folyosóján áll és a mise kezdetét jelenti; a -magas rostélyablakon szürke sáv verődik be, a minisztránsfiu -lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy fiatal pap tanácstalanul -imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan következik sorra, -óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen hívja -Phrynet a teheneket megfejni. <span class="pagenum"><a name= -"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span></p> -<p>Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor -mindenkitől elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az -író, azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga -nyitott ajtót. Egy öreg asszony állt előtte.</p> -<p>– A fiad beteg – szólt mogorván.</p> -<p>Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia -törvénytelen gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint -törvényes hitvesét, a fázós Annát.</p> -<p>Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a -gyógyszerészek utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek -egyik ablakában még fény csillogott.</p> -<p>Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, -hogy egy kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár -a gyereknek régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, -most nyügösen feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét.</p> -<p>– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve.</p> -<p>Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett -a szobába a férfi.</p> -<p>– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva.</p> -<p>– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan. <span class= -"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p> -<p>Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított -egyet a köpönyegen.</p> -<p>– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit.</p> -<p>Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta -nagy szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy -dobogott, hogy a takaró meg-megrezdült.</p> -<p>– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt -lett.</p> -<p>Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a -gyerek fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra -szólalt meg:</p> -<p>– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – -szeretném, ha mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét?</p> -<p>– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, -hisz ez a mesterségem.</p> -<p>– Akkor hát mondj el egyet.</p> -<p>Shakespeare megfogta a gyerek kezét.</p> -<p>– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya -volt. Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy -Regan, a harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos -szavakkal hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak -hallgatott és így szeretett. A két első <span class= -"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> kiforgatta -apjukat mindenéből, gonosz lelkek voltak, akik…</p> -<p>– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas -mese, ne mondd tovább.</p> -<p>Shakespeare elhallgatott.</p> -<p>– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen.</p> -<p>– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy -híres hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni -és szép volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és -elvezették őt a veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson -ült egy nő: Kleopatra, aki arra bírta, hogy ő, aki csak -szárazföldön volt Isten, tengeren vívjon ütközetet és…</p> -<p>– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én -félek a hideg víztől. Mást nem tudsz?</p> -<p>– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is -szívesen fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon -tetszett és az udvarnak nemkülönben.</p> -<p>– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy -kisértetekről.</p> -<p>– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka -megjelent az apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, -mire a fiu, ahogy jó fiuhoz illik, <span class="pagenum"><a name= -"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> bosszut fogadott; ez jó -lesz? Vagy a szép Boleyn Annáról, akinek Henrik király elhozatta a -világ legügyesebb hóhérját, hogy a lehető legfinomabban vágja le -gyönyörü fejét? Vagy a gaz Macbethről, aki mindenkit megölt, aki -útjába került, míg aztán megjelent előtte Banquo szelleme és -felelősségre vonta?</p> -<p>– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – -Mesélj inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason.</p> -<p>Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és -vörösebb lett.</p> -<p>– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. -De nem akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét -hallani? Vagy a dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni -a hazáján? Vagy a kalmárét, aki emberhúst kért zálogul?</p> -<p>– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a -szerecsenektől.</p> -<p>– Talán a két kalandos veronai ifju…</p> -<p>– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, -a három kis disznó történetét se tudod.</p> -<p>Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a -szobába. Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre -nézett. Mind a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert -kérdezősködni. <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= -"Page_67">-67-</a></span></p> -<p>– Rosszul van? – mondta végre a költő.</p> -<p>– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos -üvegeit és eltünt az ajtóban.</p> -<p>Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan -hazament a kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy -a féltékeny Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán -tölgyfa-asztalához lépett és felnyalábolta irásait. A kandallóban -még pislogott a kései tűz. Most egy mozdulattal a zsarátnok előtt -termett és magasra emelte a könyveket.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva, -rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé -tette. Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát -prüszkölve felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le -rám alabástrom talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból -lassan keresgélte elő a hangokat, így szólt:</p> -<p>– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk -magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk, -mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram, -azokat nem tudjuk fölszárítani.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69"><br /> --69-</a></span></p> -<h2>Az igazságról.</h2> -<p>Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, -tíz perc mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, -bérházak a vasuti töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron -feltünik három nagy, keskenypalástu jegenye, alattuk sárga -házikóval, a határcsárdával. Itt már szántóföldek, libalegelők és -ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta pacsirták lógnak a -levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak. Aki rászán -félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött -gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy -mondják, itt már túzokra lesnek.</p> -<p>Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik -a fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák -terpeszkednek, ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. -Temérdek vadgalamb jár <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span> erre, még több szarka, főleg pedig fekete -varju. A varjak a budai hegyekben laknak és csak átrándulnak az -ákác-sorokba ékelt, zöld vetésekre, közben élénk figyelemmel -kisérve a barázdákban ballagó rókákat, amelyeknek útja döghöz -vezet. Este a varjusereg rátelepedik a szőlőkarókra, aztán -egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben tér haza, a budai -ormokra.</p> -<p>Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor -még Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele -szarvasokkal, vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor -bujkált, a lesüppedt Szarvascsárda szemöldökfáján még most is -meglátszik a fokosa éles nyoma. Azután eltüntek a nyirott fájú -parkok, a griffmadarak, sisakos angyalkák, hamuszürke kővedrek, -karcsu őzek, fáradt szegénylegények és futószél szaladt el a gyáli -temető fölött. Sajátságos pusztai istenkertje ez. Sehová sem -tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra, árok se jelöli, hol -végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis, évről-évre újabb -meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el – akad -egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a -kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák -őket ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, -fejfának valaki elültet egy sovány papsajtbokrot. <span class= -"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p> -<p>A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A -pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon -sütkérező szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. -Elvétve kutyák ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is -bújnak ki a földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü -kalyibához, amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas -szélén csónak hever, az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, -de emberrel csak elvétve találkozol. Órákig elkóborolhatsz a -haraszti mocsarak, a vecsési sovány szántóföldek, az üllői ákácok -közt, míg valakivel összeakadsz. És ha végre kaputot, süveget -látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész ember, hanem szegény -félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor diák, aki az ér -szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan, ravaszul, mintha -valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán, akinek keze, -zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel, szarkalábbal, -tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól:</p> -<p>– Mindnyájan meg fogtok halni.</p> -<p>Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő -lombozata nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, -bubos kéményei könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, -majd kavicsos vasúti töltésen kell átmásznod. A fövénytenger -<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span> végén falu fekszik, Péteri, félig -nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások, -hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával. -Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros, -kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból -vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi -úr egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a -rosszul sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, -mindenki oda épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. -Hajnalban az egész telep fölkerekedik és begyalogol a városba, a -gyárakba, hivatalokba, ahonnét este kerülnek vissza. Addig a kutyák -az urak Péterin, bősz kuvaszok, amelyek nem riadnak vissza se -kőtől, se ostortól.</p> -<p>Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. -Félkörben ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon -karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. -Ives elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre -emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor -elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást -lehet elérni.</p> -<p>A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos -síkság, majd egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A -földje nyáron is tele <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span> sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, -ezer arany pálcikára törik. Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, -télen barna galykárpit mögött emeletes ház áll, réztornyocskával, -szines ablaktáblákkal, fontoskodó tornáccal? Pedig nem látomás, -csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz szemeddel a sűrűségbe, még a -galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört és a nyárfából készült -kerti padokat is megpillanthatod körülötte.</p> -<p>Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, -meglapulnak a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, -köröttük nincs szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt -dicsérő gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli -estéken erre ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat -látok, s a kéményből keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha -semmi nesz, csak egy páva rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes -madarat választották bajtársnak?</p> -<p>Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt -gallérral hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon -és rosszkedvűen perelt a mélyen járó felhőkkel.</p> -<p>Egy női hang szólalt meg a tornácról.</p> -<p>– Csönd legyen, Duchesse! te csúfság! Csönd legyen!</p> -<p>De a páva tovább haragudott. A női hang újra <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> -megszólalt, közömbösen, mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja -meggyőzni a csökönyös madarat.</p> -<p>– Csönd legyen, Duchesse!</p> -<p>Azután hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót.</p> -<p>Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón -törekedett haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé -bámult és nem akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók -idegennek nem fogadnak szót, mégis utána mentem és haza próbáltam -csalogatni. Hiába. A kopó nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette -magát, aztán megint leült, kiöltötte a nyelvét, s nem törődött -tovább velem.</p> -<p>Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem -észre, hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A -tornác előtt tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan -beretvált arcú férfi ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a -vállán. Az asszony arca okos, türelmes, azonban elhatározott, -mintha állandóan valami ravasz veszedelemmel állana szemben és -akarata teljességére volna szüksége. Ez a vonás nyugtalanná tette a -nézőt.</p> -<p>Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a -kiáltozásért. A férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal -intett a kezével, hogy lépjek <span class="pagenum"><a name= -"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> az udvarra. Közelébb mentem -és bemutatkoztam. Pár percig beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a -kopók, a vadászat iránt, az asszony egy csésze teát hozott. Mikor -visszatért, katonacsákós kislány kapaszkodott a szoknyájába. A -gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra, és később, titokban, -kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben mint egy nagy, -színes üveggömb csillogott.</p> -<p>Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart -tünni az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a -fecskék rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az -akarat terei nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami -valószínübb – tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, -nos bárhogy is, búcsút mondott halandó társainak. Az élet -napsugarából, szineiből, melegségéből csak egyet vitt ki magával a -bozótba: ezt az acélkék szemű asszonyt, aki nyugodtan, -határozottan, csaknem gőgösen hordta keresztjét. Vajjon érezte-e, -mily igazságtalanság történik huszonnégy esztendejével, mily gonosz -hozzá a sors, mikor béke, családi örömök helyett betegszobába -tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta veszteglő tétován dacos -vonást.</p> -<p>Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház -körül a kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált -arcával, gondos öltözékével, <span class="pagenum"><a name= -"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> fehér selyem sapkájával azt -a benyomást tette, mintha nem is volna semmi baja, mintha bolonddá -tenné a világot, s egy pillanatban jókedvűen, nevetve, prüszkölve -ugrana ki a párnákból. Mindig igen udvarias volt, szavai közé, édes -cukorkákként, francia szavakat kevert és szeretettel, sőt -tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A feleségével is -mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny modora mögül -néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek -sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a -megbocsájtás hazájában – teremnek.</p> -<p>Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem -pirult értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán -egyre ott ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az -élettel, nem szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, -amelyeknek eleget kell tennie.</p> -<p>A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos -mellett ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló -elejével elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva -homlokomat. Bementem a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az -asszony bekötötte zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az -arcomhoz értek. Soha ilyen fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára -tett vasfeszület lehet ilyen biztosan hűvös.</p> -<p>Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> -megbékéljen sorsával? Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a -házhoz, a puha takaró felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át -messziről megláttam az asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid -bundában és lassan lóbálta magát. Oldalt tőle a gyermek épített -hóvárakat, előtte a páva állott és rászegezte kocsonyaszemét.</p> -<p>– Menj innen! – kiáltotta az asszony a madárra. – Menj hát -el!</p> -<p>A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és -mozdulatlanul állott.</p> -<p>– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül -kétségbeesve.</p> -<p>Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa -kietlensége, dőre cifrasága állt előtte.</p> -<p>– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán -egyszerre elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken -szorította ökölbe a kezét. Most látszott, milyen törékeny, még -ezzel a bárgyú párával sem tudott elbánni, még ez is meg tudta -bántani.</p> -<p>Tíz év telt el azóta.</p> -<p>A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a -tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. -Sőt most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság, -tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már -<span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> semmitől tartania, leküzdte sorsát, -elfeledte a külső világot, a napfényt, elhervad. Nincs benne -hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis, nyugodtan van a -homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az életnek. -Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely -röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: -biztos lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak -és egyenesek voltak, mint a téli nap sugarai.</p> -<p>Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem -találkoznak ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát -viruló lonc övezi. A gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár -és beszéde óvatos, tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember -szemben áll vele, mintha keresztül látna rajta. Az asszony maga -szintén sokat tanul, olvas, fest, zongorázik és életében minden úgy -a helyén áll, mint a bútorok, képek és lámpák a szobáiban. Minden -rendben van, anélkül, hogy pontosságot, keresettséget mutatna; ahol -egy fülke korommá válik, virágcserép ékesíti, ahol az érzelgősség -úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női mosoly és -elkergeti.</p> -<p>A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női -kéz lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme -erejévé változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha -nem kerül megpróbáltatások <span class="pagenum"><a name="Page_79" -id="Page_79">-79-</a></span> közé? Talán ma ő is úgy élne, mint -legtöbb társnője, a fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a -mának, nem találva meg célját, amely így, hűvösen és mégis keményen -rajzolódik le élete hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, -hogy földi sors soha nem lehet igazán zord, s mindennek van értéke, -még az igazságtalanságnak is.</p> -<p>De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik -részét, az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke -háznak, amelynek lakóiról ma már nem lesz többet szó.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka -vecsési jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. -Mikor a nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, -balra fordultam és az ócsai erdőnek tartottam.</p> -<p>Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök -csendőr (az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és -nehézkes, szinte látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a -homokba), a harmadik személy pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, -széles rokolyás, szeplős parasztasszony, aki untalan összehúzza -állán a selyemkendő csücskeit, amelyek azonban rögtön újra -meglazulnak. <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= -"Page_80">-80-</a></span></p> -<p>A vékonybajuszú csendőr megáll előttem és szalutál.</p> -<p>– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert -látni? – kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa -mondatszerkezetével és megigazítja gallérját.</p> -<p>– Nem láttam indulásom óta senkit.</p> -<p>– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca -mályvavörös, mint egy kifestett szinészé.</p> -<p>– Végig a jegenyefasoron.</p> -<p>A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a -szót.</p> -<p>– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes -dologról lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt -kiment a mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a -fehérneműjét, a csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem -kendőjét.</p> -<p>– Tizennyolc forintba kóstált – veti közbe az asszony.</p> -<p>A csendőr folytatja.</p> -<p>– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. -Itt vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük.</p> -<p>Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött. -Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva -a menekülő <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span> zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen -ügyetlenül csinálta, gondolom magamban.</p> -<p>A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha -visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai -közé.</p> -<p>– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy -minekutána lovon van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az -a gazfickó. Ha nem terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél -társával, aki helybenhagyólag bólint.</p> -<p>– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője -csücskét – még a mozsaramat sem kimélték!</p> -<p>Nem sokat gondolkodom.</p> -<p>– Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? – kérdezem a -szűkvállútól.</p> -<p>– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis -habozás után. – Mi is hamarosan ott leszünk.</p> -<p>– Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg?</p> -<p>A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó -zuhan át a levegőn.</p> -<p>– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar -lenne, tessék megfigyelni, merre fut. A <span class= -"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> Récésnél -van telefon, majd értesítjük a szomszéd őrsöt.</p> -<p>Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, -hogy szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra -tértem át. A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg -nyárfának, amelyen a vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. -Hébe-hóba megálltam és végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl -valahol a menekülő tolvaj alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam -tehát, tekintetemet a földre szegezve. Homok, tarló, libalegelő, -zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé szaladt össze előttem, csak a -vékony sávot láttam, amint – akárha gyerekkéz rajzolta volna – -gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az irányt.</p> -<p>Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom -egyszerre megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, -még őszi esők idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem -tudott barázdát hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes -vonalban lovagolok tovább, egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok -kezdődött, de a jómadár, úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, -vagy balra. Bosszantó!</p> -<p>Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat -hevében túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. -Megállítja a falkát, s nagy, kilométeres <span class= -"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> átmérőjü -kört ír le velök ama pont körül, ahol a hajsza megszakadt. Valahol -csak átmetszi a róka útja az ívet, s akkor megint folytatni lehet a -hajszát.</p> -<p>Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül. -Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen -siklott el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a -szemem – hop! itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege -érintett meg. A zsivány tényleg elbillent volt balra és most a -soroksári szőlőknek tartott. Tehát: utána! Belehevültem a dologba. -Izgalom melegét éreztem a homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit -elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki hitte volna, hogy ilyen érdekes -pandurnak lenni!</p> -<p>A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző -toll, a kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen -vargabetüt látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott -földet, mintha valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván -nehezen bírta a terhet és kissé leült. Ahogy a földre nézek, -egyszerre fényes tárgyat látok. Közelebbről veszem szemügyre. -Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és elteszem a bűnjelet, aztán -tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre változik.</p> -<p>A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a -kenyérsütő falutól indul el és kövér hinárok <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> közt -Vecsésig húzódik. A csatorna lehet vagy tíz kilométer hosszu s -mindössze három, feltöltött szélü, keskeny palló vezet át rajta. Az -árkon átugrani nem lehet, két oldala oly süppedékes és mély, hogy a -beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves parasztok téli estéken, -tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a mocsárban karácsony -első napján egy istentelen gazda megrakott szénásszekere lovastól, -rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy csak az ostor -csücske látszik ki úgy, mindmáig is.</p> -<p>A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, -hanem találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az -árkon. Az innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és -mélyebbre sülyedtek a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is -keresgette a gázlót, – a dolga sürgős volt, nem ért rá -visszafordulni. Vajjon átjutott-e a gádoron? Nem veszett-e bele a -bugyborékoló sárba nyomoruságos zsákmányával, az ébresztő órával, a -nefelejcses kendővel és a rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam -rajta, jobbra fordultam, átlovagoltam a mélyre lehajló -deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét balra véve az irányt, -kopóként fürkésztem a nyomokat.</p> -<p>Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a -mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, -egy törpe fűzfa galyai <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= -"Page_85">-85-</a></span> letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott -bele. Azután néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a -gyúródeszka; könnyíteni kellett a kocsi súlyán. De azért a -keréknyomok nem szünnek meg, egyre ott kacskaringóznak előttem az -újra felbukkanó finom homokban, és nekivezetnek a szőlőknek.</p> -<p>Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a -szívem dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem -jön-e közbe az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a -helyiérdekü vasut állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, -kisiklott a kezem közül! De talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány -úgy okoskodott, hogy bemegy a szőlőkbe, meghúzódik valami -csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos, akkor megvagy! A fő, -hogy ne vesztegessük az időt.</p> -<p>Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha -a kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és -haragosan fogta meg a zablát.</p> -<p>– Mintha vadászaton volna, – gondoltam el magamban. – -Vadászaton!</p> -<p>Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat -hűvös szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de -az űzött vad nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az -ember. Valóságos ember, ugyanabból a húsból és vérből, <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> ugyanabból -a nagy családból, mint én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, -ugyanugy érez, szeret, gyűlöl, szenved, mint én, ugyanugy küzd az -élettel, ugyanoly irgalomra érdemes, mint jó magam. Neki is van -anyja, aki imádkozik érte, neki is az én napom süt és ő is -ugyanabban a földben fog pihenni, mint én.</p> -<p>Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe -keveredtem. Hogy is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit -csináltam? Aki dolgozó szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent -megérteni és megbocsájtani, aki néha tollal, néha tettel az -emberiség egyenlősége mellett szállok síkra, aki azt képzelem, hogy -tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré tett, hogyan válhattam -kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével, szíve dobogásával -iparkodik az űzött vad vére után?</p> -<p>Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem -volna magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a -műveltségemre, finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép -könyvvel, egy szép dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem -homlokomról a verejtéket, aztán fölemeltem a fejemet. Vége! -bizonyosan rossz álom volt, menjünk haza. Két-három puskalövésnyire -fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az lesz, ellenkező irányban a -csendőrökkel.</p> -<p>Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre -<span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span> szemem ijedten kapcsolódik a közeli -szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén sáros, tépett -ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a fején, -előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a -barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A -melle gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a -túlerőltetéstől. Az ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? -Fogjam el? Ezt a dereshajú, nyomorult férget, aki agyagsárga arccal -fekszik a földön, aki kétségbeesett futásával, a mocsár -halálveszedelmével százszorosan levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a -gonoszság, ez a vacogó fogu emberke? Tétovázva megyek közelebb. A -tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém: arca ideges és sáros, -mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem tudja, mit -csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy rámtámadjon? -Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek gyöngyöznek, -aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a térde -megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni, -pedig talán csakugyan ilyen.</p> -<p>Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. -Az ő útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt -magamnak két nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem -derékszögü volt, ők a folyton előttük látszó paripa irányát követve -az <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> átlós vonalt választhatták. Csillogó -alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk szabályosan himbálózik, mint -az óra ingája.</p> -<p>– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen -a tolvajhoz.</p> -<p>A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan -maga elé néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes -szemrehányással vetődik néha reám.</p> -<p>A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt -megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon -rá a tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a -törvénynek. A két csendőr szalutál.</p> -<p>– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és -ahogy fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik -fekete paripái jutnak eszembe. Köszönök és távozom.</p> -<p>Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az -igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. -Hasonló eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom -émelygett s úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt -volna kint a mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab -emberi méltóság, amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás -lovagja voltam, nem tudott pótolni.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span></p> -<h2>Ödön.</h2> -<p>Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden -vidéki állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, -vadszőlős, jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, -üveggömbös kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér -sütőkemencéje. Honnét kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az -állomásokra, miért szeretik éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a -gyorsvonat vagy egy váratlan mozdony könnyen keresztül szaladhat -rajtuk, senkise tudja. Egy napon a kuvasz sárosan, piszkosan -beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál az érkezők közt, -megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris beléakaszkodott a kis -vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt gyanakodva nézi az -őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli pihenőhelyet se keres -magának, mert ha az <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> utolsó vonat elment, ő is eltünik és csak -hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint vissza. A -mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge paripájukkal -átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik, akik -társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A -kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az -izmos, haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi -kövér kalauzára.</p> -<p>Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem -az állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, -amelyet gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke -pofájával, mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette -az állomás térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam -Ödön nyakába és hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy -megszokja a házat; közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, -ha a távolban mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a -gyorshoz és mert lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. -A kutya észbe kapott, valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így -meri elrakni, az csak az ő sorstól rendelt ura és följebbvalója -lehet s azóta tisztelettel nézett reám. Tisztelettel, de nem -hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha szerét ejthette, -elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> van-e -minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza -éjfélkor.</p> -<p>Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat -is lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a -jóravalóságot úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha -az emberektől elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem -volna meg egy kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s -mindenekelőtt azt kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám -küszöbén aludt s ha éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem -és éberségéért megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam -el, ha a sétánál szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, -vagy, ha a szájában vitte az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán -cselekedte meg, mert semmi öröme se telt az élet rendes oldalaiban. -Séta közben, amint csak lehetett, odébb állt és lefutott az -állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a végtelen tehervonatokat és a -kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal ingerkedtek vele. Utána -mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem csodálkozott az ütlegeken, -de legközelebb megint csak visszatért régi szerelméhez.</p> -<p>Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött -céljaiktól nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. -Bíztam benne, hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az -elmondottakból <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span> is látszik. Mindig magam etettem, magam -fésültem és ha kuvasztársai, akik érthetetlen okból mélységesen -gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a sétabotommal mentem -segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól nevelt -kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe -táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a -szomszédaim tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, -kiugrott az ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát -behúzva loholt a táviró-oszlopok felé.</p> -<p>Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. -A tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való -fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház -előtt söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen -dühös volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett -gépkocsija gurult végig a fősoron. Ellenben ahol valami -szabálytalan vagy gyanús dolgot látott, azonnal beleegyezését -jelentette ki. Például nagyon szerette a részeg embereket, -prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a korcsmához. Ha -a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába, méltóságos arccal -csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a vízhordó -legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt és -a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne. -Egyszer tűz ütött ki <span class="pagenum"><a name="Page_93" id= -"Page_93">-93-</a></span> a patak melletti soron, észeveszetten -rohant oda és tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó -kazal előtt.</p> -<p>Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került -haza. Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult -lakásom felé. Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező -alkalomra, hogy móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek -és szörnyen elbántak vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó -lába kificamodott. Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen -várta a szokásos ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a -történetben pillanatra érzékeny fordulat állott be, megsajnáltam, -megmostam, bekentem a sebeit és aztán betakartam egy ócska -fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta valamelyest -megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött róla, -hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte a -fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet.</p> -<p>Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin -tértünk vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, -az árokba hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A -legény leesett a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. -Ügyetlenül ültem a bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak -elé ugrott és mint a puli a tilosba tévedő tehenet, <span class= -"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> próbálta -megállítani a lovakat: előttük ugrált, mérgesen csaholt rájuk, -míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és a szekér átment rajta. Jó -időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a gyeplőt és megállítottam -a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a kocsisért; a legény -énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején, ballagott a -poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt.</p> -<p>Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen -vidáman, kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa -felé.</p> -<p>– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide?</p> -<p>Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület -sótalan kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, -nézett rám, aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb -oldalán rosszul hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a -cséza. Utána vágtam a botomat és haza utaztam.</p> -<p>A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé -lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is -volt igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain -szeretek járni, vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a -becsületességre, mindig gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az -erény mezejére lépett, rögtön rajtavesztett? Nekem, <span class= -"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> aki -meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki hivatalban -üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi gondolatmenetben, a -társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem saját utain járt -és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és tisztaság jelképét? -Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan fölmértem, vagy -neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl komolyan?</p> -<p>Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam -a verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már -új kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes -keresztezése, a neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. -Bár még alig ösmerte ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas -cselédek módjára intett a gépész felé és vidáman csatlakozott egy -kóbor muzsikushoz, aki velem együtt szállt le a vonatról, s aki, -mint jól emlékszem, pár nap múlva, részeg állapotban, derült arccal -fagyott meg az országút árkában.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_96" id= -"Page_96">-96-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97"><br /> --97-</a></span></p> -<h2>Cheveaulégers.</h2> -<p>– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – -ez a kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt -századbeli, furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket -olvasgattam.</p> -<p>Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger -leszállt kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín -tűnt el a világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se -búcsúztunk és nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap -a mezőről a vidám sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb -állana?</p> -<p>De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös -őszi alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, -amely mint egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. -Itt már homály terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a -fagyos barázdákon. Elől a tiszt, a sok lovaglástól <span class= -"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> kissé -meggörbülve, előre csúszott térddel, háta mögött, akár egy -parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy -sarkantyúkkal.</p> -<p>Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska -húzódik meg az alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első -oszlopos házba.</p> -<p>– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, -nehéz szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát.</p> -<p>A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve -néz a katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt -arcát, cikornyás hajdíszét, szeplős arcát.</p> -<p>– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel -szolgálhatok? Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki -elgondolkodva a komornának.</p> -<p>A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. -Az ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett -dalok hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a -szerecsenfejes asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, -rendben, mint a katonák. A falióra mintha lassabban ketyegne, mint -másutt, és az öreg hölgy nyakán, fekete bársonyszalagon, fekete -medaillon csüng.</p> -<p>– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe -lépve. <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span></p> -<p>– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője.</p> -<p>– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – -küldetésben vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, -én vagyok az utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, -és többé nem lesznek cheveaulégerek.</p> -<p>A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, -amely talán az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a -kék pamlagra.</p> -<p>– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok -a kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok?</p> -<p>A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét -és újra – nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, -amelyet hosszú lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha -az éj hosszú, még százszor fog újra elmondani.</p> -<p>– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán -haltunk meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés -és az úri formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy -társaim nevében bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges -szomorúságért, a könnyekért, egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, -míg éltünk, okoztunk. A cheveaulégerek <span class= -"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> jó -keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, – fejezi be -megkönnyebbülten szavait.</p> -<p>A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni -kezd, kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még -legigazabb fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. -Felelni akar, de nem tud és ijedten néz a tisztre, aki -gyertyaegyenesen áll a lámpa gyönge világosságában.</p> -<p>– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva -hajdíszét, – ösmerte ön Artúrt?</p> -<p>– Nem, én nem ösmertem Artúrt.</p> -<p>– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia?</p> -<p>– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány -határozottan.</p> -<p>Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki -még mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen -égetett bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a -citromszínű asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az -egy régi emléktárgy volna, veszi föl újra a szót.</p> -<p>– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr -engemet ok nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és -hét esztendeig vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet -<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span> senkinek se kellettem. Nézzen rám, -talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez nagyon -szomorú.</p> -<p>A tiszt bólint, de nem felel.</p> -<p>– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit -kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek -helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták -itt? Én bocsássak meg?</p> -<p>– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell -bocsájtania. Artúr bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal -nem lehet pörbe szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr -képe csüng, nemde?</p> -<p>A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de -mozdulata fele úton elernyed.</p> -<p>– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – -igen, ez az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más -állomásokon ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy -megcsalta a következő menyasszonyát, mint engemet.</p> -<p>Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, -aztán a faliórára néz.</p> -<p>– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt <span class= -"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> meg? – -szólal meg és hangja most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az -Artúré. – Ön az egyetlen akar lenni, aki nem oldoz föl minket -bűneink alól? Nem, ezt ön nem teszi, – fejezi be szavait és -megcsókolja a szeplős kezet.</p> -<p>– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, -mert eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója -fölött, a bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a -kezét, amely egykor hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban -ingadozó tulipán. A csipke, a bársony, a bajusz megérintik bőrét és -megborzongatják; azután fázni kezd. – Mit tegyek? – ismétli -megfontoltan.</p> -<p>– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel -a mély karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, -hogy valamennyiünk háláját tolmácsoljam.</p> -<p>A ház úrnője fölhúzza vékony vállát.</p> -<p>– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy -mit szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra -leül a karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még -öregebb, mint azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy -eltünni készülő emlék, amely talán utoljára kerül utunkba.</p> -<p>A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony -<span class="pagenum"><a name="Page_103" id= -"Page_103">-103-</a></span> homlokát, megcsókolja furcsa hajdíszét, -amely – most jut eszébe – egy művésziesen sütött névnapi tortára -hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az ajtóban. Egy perc -mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az éjszakába, át a -patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol alakja egyre -vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja villogása -marad meg belőle.</p> -<p>A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a -komornájának és kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli -levelek hevernek. Hideg csönd van, sehol senki, csak a távolból -hallatszanak a lópaták, amint finoman dobolva verik a fagyott -avart.</p> -<p>– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet -vet.</p> -<p>– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre -gondol, – kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony.</p> -<p>A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az -éjszakába. Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony -fehér csíkot, amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona -kardja, azután fázni kezdenek és a szobába húzódnak.</p> -<p>A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban -járnak, megállanak egy barátságos <span class="pagenum"><a name= -"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> udvarháznál, leszállanak -apró lovaikról és bezörgetnek az ablakon.</p> -<p>– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a -szobába és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk -bocsájtania, szépséges asszonyom.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span></p> -<h2>A Záleszki-lányok.</h2> -<p>Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A -végén két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a -napfényben. Ők voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és -katonai zabszállító leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint -magukkal vigyenek a völgybe, hörcsögre vadászni. Mire -fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a kerítéshez is értek, -frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában, zöldfátyolos -kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás, sőt, az -idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén.</p> -<p>Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek -és az egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig -szarvasbőrkeztyűben járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, -jóindulatú, olyan, aminőknek a házias leányokat szokás képzelni, -<span class="pagenum"><a name="Page_106" id= -"Page_106">-106-</a></span> pedig rántottát sem tudott sütni. Sok -családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két -ellentétes női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az -apjuk fiú-módjára nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, -szerette, hogy dohányoznak, édes pálinkát isznak, nyulakra -lövöldöznek és adósságokat csinálnak a városi illatszerésznél.</p> -<p>Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük -választani. Az ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a -regények, orvosi munkák is rámcáfoltak. Az ember a polgári rend -szerint, egyszerre csak egy nőt szerethet. És mégis mind a kettőt -szerettem, anélkül, hogy fiatalkoromban a testem vagy a lelkem -betegségéről panaszkodhattam volna. Erős voltam, inas, kicserzett, -szívós, mint a pusztán felnőtt róka. Az idegeim dacosak, kemények. -Szóval, sem testi, sem lelki magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre -két nőnek tudok a rabja lenni.</p> -<p>A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, -föntartás nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén -elcsodálkoztunk rajta, aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, -állapítottuk meg magunkban, kivételek vagyunk a természet rendje -alól. Nyugodtan tovább éltünk, eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, -a domboldalra vadászni, a tisztekkel versenyt futni, a vásárokra -lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk Záleszkivel, <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> aki -bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve járt-kelt a -parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat. Ha -elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt -hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, -hermaneci sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig -koccintottunk és szerelmesen néztünk össze.</p> -<p>– Mi lesz ebből? – kérdezte többször Olga.</p> -<p>Cecil vállat vont.</p> -<p>– Mit bánom én, – mondta, – még ráérünk.</p> -<p>Én voltam a legokosabb.</p> -<p>– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak -rámún, s akkor a másikat elveszem.</p> -<p>Mosolyogtak.</p> -<p>– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a -kellemetlen tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre.</p> -<p>Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki -sajátságos üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. -Egyszer elvették mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak -zöld lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig -a városka macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában -orosz grófnőkkel – Isten tudja, honnét <span class= -"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> szedte -őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil annyi pénzt loptak ki a -csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy kifizethették az összes -adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány idők következtek el és -Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás szolgáktól követve járt -a lóvásárokra, hogy a parasztoknál hitelképességét növelje.</p> -<p>Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A -Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal -hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az -illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, -hogy nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy -lánynak vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly -szembeszökő, sőt kétségbeejtő volt, hogy rokonságom -elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák, nagyapák, akikről azelőtt -sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről, összecsapták a kezöket -és azt kérdezték: „Igaz?“</p> -<p>– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok -köztük választani. És hozzá mind a két lány Záleszki.</p> -<p>– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen -tette le az asztalra súlyos, kövér öklét.</p> -<p>Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, -<span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span> a neve, ha jól emlékszem, Uhlanki volt. -Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos ügynökének vallotta -magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát árult, -marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár -összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, -csinos ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a -sarka és hogy a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar -megkedveltette magát, leföstötte a lányokat, megtanított bennünket -a nagy mazurkára, meg a hamiskártyázásra és Záleszkinek egy -elefántcsonttal kirakott harmónikát hozatott. Úgy látszott, mintha -állandóan be volna csípve, pedig soha mást, mint kútvizet nem -ivott.</p> -<p>Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a -lányokat. Mind a kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az -volt, hogy ő is őrülten imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, -mint én. Ha ehhez hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az -embernek, akármilyen szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie -kellett. Én is nevettem, az volt a legbölcsebb, amit tehettem, és -már most négyen bujtunk össze és azt kérdeztük egymástól:</p> -<p>– Mi lesz ebből?</p> -<p>De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet -tudott volna adni rá. Legkevésbbé <span class="pagenum"><a name= -"Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> lovag Uhlanki, aki csak a -fejét csóválta, tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy -mazurkát és tovább szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki -nem fogyott az élcekből, soha el nem csüggedett, s ha Záleszki -netán, egyébként igen ritkán, elkezdett aggodalmaskodni, eljárta -neki a trepákot, a világ legkedvesebb táncát, addig, míg az öreg -lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor összecsókolóztak és -együtt táncoltak tovább.</p> -<p>Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki -kinyitotta rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki -belőle.</p> -<p>– Ez méreg, – szólt komolyan, – és az lenne a legokosabb, ha -mindnyájan meginnók. Igy örökre együtt maradnánk, így fiatalon, -kedvesen, gyöngéden, mint most. De – tette hozzá gondolkodva – az -emberek tán nem is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt -gondolnák, valami rossz tréfát csináltunk.</p> -<p>Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán -nevettek. A halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, -hónapokig járt távol, ismeretlen vidékeken (a városkában azt -beszélték, hogy be volt csukva), aztán egy nap megint csak -fölbukkant aranygombos, piros mellényében és összecsókolózott -Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a krakoviakot. -A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> lettek, -ismét nekipirosodtak, és jobbra-balra cibálták a gavallérjuk -kabátját.</p> -<p>– Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy -megfiatalodott! Milyen csinos!</p> -<p>És sírva tömték meg a pipáját.</p> -<p>A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert -csinál. Nem fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy -nagynéném, akinél évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon -hazaküldte ott felejtett régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a -csomaghoz akár egy sor írást mellékelt volna. A család egy ága -megmagyarosodott, állítólag a kedvemért. Az esperes beszüntette -„Vígasz“ című egyházi lapjának címemre járó tiszteletpéldányát. Nem -baj, úgyis kissé rendetlenül járt és rendetlenül is olvastam.</p> -<p>Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott -meg. A sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla -lett évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai -ritkán voltak; ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott -harmónikáján vagy hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap -alá tett. Néha megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, -de hát mit tegyen? Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a -lányok duzzogva néztek maguk elé, aztán édespálinkát kértek az -apjuktól. Az készséggel hozatott pálinkát, <span class= -"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> sőt, -hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt -nekik.</p> -<p>De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az -emberek nem tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék -fogadatlan prókátor, gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszerű -módon; ahogy az esztendők pörögtek, forogtak, annál öregebbek -lettek a lányok, egy napon pedig, észrevétlenül, csöndesen -megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű volt, s csak -estefelé igazódott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az arca olyan -jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna. Tavasz -felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két -szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a -tükörből.</p> -<p>– Ej, ej, – szólt a lengyel tápporkereskedő, – megöregedtetek és -megcsúnyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így, -legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet -számítani. A feleségem semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és -soha szebb alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, -galambocskáim, ameddig nem késő.</p> -<p>Ő maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas -keresés után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik -toronyórás volt s ezzel a <span class="pagenum"><a name="Page_113" -id="Page_113">-113-</a></span> ritka mesterséggel szép vagyont -szerzett, a másik koporsókat gyártott, mindig Ferenc -József-kabátban járt, de egyébként finom és csöndes ember volt. -Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett rájuk, a majom -is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a kérőket. Az -öreg lókupec sírt.</p> -<p>– Igy, így, – mondotta, földhöz vágva sapkáját, – így van jól, -az én gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a -legszebb emberi tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. -Mit ér a busulás?</p> -<p>Azután mindig több és több hónap tólult elő – akár ha csak az -idő zsákja egyszerre kilyukadt volna – és a Záleszki-lányok mindig -öregebbekké váltak. Mi lett a végök? Röstellem elmondani, annyira -nem illik bele a történet keretébe. Egy éjszaka megint -belészerettek valakibe, együtt, egyszerre, mint előzetesen, de ez a -valaki nem férfi, hanem már csak árnyék volt: a halál. Anélkül, -hogy sokat készülődtek volna, ellopták a lengyel gavallérjuk -gyűrűjét, megitták a mérget s mikor delet harangoztak, már fönt -sétáltak a végtelen mezőkön, apró egérszemükkel kíváncsian nézve -körül a felhők között, hol az a férfi, akinek együtt adhassák oda a -szívüket?</p> -<p>Azóta én is rendesebb ember lettem, s újra pontosan kapom a -„Vígasz“ című lapot. Megtanultam, <span class="pagenum"><a name= -"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> hogy csak egy nőt illik -szeretni s annak az egynek is sírig kell viszonozni az érzelmeit. -Mégis, ha néha visszagondolok a Záleszki-lányokra, úgy rémlik, -hogy, bár oktalan és társadalmilag helytelen érzések fűztek velök -össze és bár mind a ketten egy kopott lengyel miatt rútul a -faképnél hagytak, mégis csak az ő körükben töltöttem el életem -legboldogabb, legszebb napjait.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span></p> -<h2>Korponai.</h2> -<p>Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt -fekete, oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden -este maga zárta le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan -köhintett odalent, Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a -félelem. Az ura volt, akit félév óta nem látott, az ura, akit -mindenki csak chevaliernek hívott, s aki szerte-széjjel -katonáskodott a határon; „a hazáért“, ahogy ő vallotta, -asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai mondották.</p> -<p>– Vajjon mit akarhat? – gondolta magában az asszony, mert -Korponai hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol -aláírásokért, hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután -türelmesen kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy -jobb útra tér, mindig és mindig újra kötélnek <span class= -"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> állott, -kikereste a régi ékszereket, odaadta a buza árát és megsimogatta a -katona szomorú, szép homlokát. Korponai ilyenkor elérzékenyedett, -néhány napig figyelmes és szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt -föl és fehér havasi virágot szedett a feleségének, egyszer le is -zuhant a szakadékba. Akkor lepedőben vitték haza, derék sas-orra -betörött, kék gyerekszemét véres okuláré övezte. Mikor magához -tért, megcsókolta Zsuzsánna levendulás kezét és bocsánatot kért a -sok gonoszságért, amelyet ellene az életben elkövetett. Később -barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a vallásról -vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De alighogy -lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár kocsmájába, -ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott: és egy napon hirtelen -kereket oldott. „A haza veszedelemben van“, írta feleségének az -inasa hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és -még ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a -gránicon.</p> -<p>– Nos, Korponai, chevalier, – szólt az asszony mosolyogva, – mi -kellene megint? Pénz, ékszer, aláírás?</p> -<p>A férfi alázatosan csókolt kezet.</p> -<p>– Semmi, – felelte félszegen, – semmi mást nem akarok Zsuzsánna, -csak megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom -tarsolyomban. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span></p> -<p>Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt -Korponai megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és -ritkás bajusza tört madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony -megszeppenve nézte a mély barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő -ajtaját. A sarokban álló fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér -abroszon gyertya, koppantó, cipó, ezüst-kupa és kocsonyás -medvetalp, a chevalier kedvenc étele. Zsuzsánna tudta, hogy -Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis mindig csak -hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még -százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona -bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia.</p> -<p>Ám ezuttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott -a medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyujtott.</p> -<p>– Tudod-e mi az, Zsuzsánna, – dörmögte mogorván, – ha valaki -hétszám nem alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el -tudják lopni az álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy -vannak emberek, akiknek delejes erő van az ujjaikban és azt -csinálják velünk, amit akarnak?</p> -<p>– Félrebeszélsz, Korponai, – szólt az asszony, aki szilárdan, -makacsul, szinte kétségbeesetten bízott az Úrban, utolsó jó -emberében és nem hitt a kísértetekben. <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> – Beteg -vagy, feküdj le, pihend ki magad.</p> -<p>– Mi haszna, ha lefekszem, – könyökölt az asztalra a lovag, – -úgy sem tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert -utánozni, mégis, összemorzsol az alvás híjja, engem, a vasból vert -Korponait.</p> -<p>Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, -amely kissé megritkult, amióta nem látták egymást.</p> -<p>– Gyónjál meg, Ábel, – szólt és hervatag arcocskáján a -kíváncsiság és szomorúság barátságos nemtői találkoztak össze, – -megcsaltak, ugy-e?</p> -<p>– Megcsaltak, – horgasztotta le fejét a chevalier.</p> -<p>Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét.</p> -<p>– A rác leány? A tót grófnő? Vagy talán a francia kisasszony a -szomszéd várból? – vallatta szelíden. – Csak nem a citerás?</p> -<p>– Nem, nem, – mormogta Korponai. – Ezek mind ártalmatlan -fürjecskék.</p> -<p>Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, -amelyek, mint a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, -aztán egyszerre az ura mellére tette a kezét. Hogy nem jutott -mindjárt az eszébe?</p> -<p>– Az a nő, a keresztútról, az volt? – csillant föl a szeme. – -Ugy-e az? Signora? Eltaláltam! <span class="pagenum"><a name= -"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span></p> -<p>A katona biccentett nehéz fejével.</p> -<p>– Igen, ő volt, – felelte mérgesen, – persze, hogy ő volt! Ki -más lehetett volna!</p> -<p>– Először a keresztúton fogott el, – bólintott szelíden az -asszony és lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán -tanult meg, – haza akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy -verseket írj és versenyt szánts a parasztokkal; nem engedett. -Másodszor eljött a házadba, az édesanyádat azon a napon terítették -ki és mégis vele mentél, elfeledted, hogy másnap van a temetés. És -harmadszor?</p> -<p>– Ej, futárt küldött értem Veronából – ásított halálos -fáradtsággal a lovag – és én itt hagytalak és boldogan ugrottam a -csézába. Ilyen gonosz ember vagyok, Zsuzsánna.</p> -<p>– Ne beszélj így, Korponai, – fedte meg az asszony, – te is csak -gyönge ember vagy, mint valamennyien e földön. Azért, lásd, mégis -csak mindig visszatérsz hozzám, ugyebár? Ha távol vagy és este -egyedül ülök a tűznél, sokszor elgondolkodom, miért is jösz mindig -vissza hozzám, aki már se fiatal, se szép nem vagyok, és akinek -kiforgattad valamennyi ládafiát. Mégis mindig visszatérsz.</p> -<p>– Te a legjobb asszony vagy a világon, – dörmögte a katona.</p> -<p>Zsuzsánna fölkelt és az almáriomhoz lépett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span></p> -<p>– Akarsz-e kártyázni? – kérdezte.</p> -<p>Korponai rendszerint akart, mert ez volt a legfinomabb és -legegyszerübb módja, hogy pénzhez jusson, de most megrázta bozontos -fejét.</p> -<p>– Zsuzsánna, csak egyet akarok, pihenni, aludni, többet akár föl -se ébredni. Hetek óta nem aludtam, minden csontom fáj, ellopták az -álmomat, és úgy érzem, valaki más álmodik most mindarról a szépről, -amiről hajdan én, levágott, véres török fejekről, szép cserkesz -lovakról és nagyfülü kutyákról, amint hangosan űzik a szarvast a -tölgyesben. Nem tudok aludni, leszakad a szemem héja és még se -tudok, ezt signorának köszönhetem, az ő mákonyos dohányának, édes -borának és az üvegfuvolája hangjának. A fejemben csöng ennek az -átkozott hangszernek a szava és nem hagy aludni. Ha a fejemet -összetörném, az üvegfuvola is összetörne, ugyebár? – tette hozzá -mérgesen.</p> -<p>A katona kimeresztette álmatlanságtól véresre gyulladt szemét és -elhallgatott. Az asszony hímzett zsámolyt hozott, az ura csizmás -lába alá tette, aztán összefonta Korponai két fekete kezét, ahogy a -gyermekekét szokás, mikor estére megimádkoztatják őket.</p> -<p>– Tudod-e még a miatyánkot? – kérdezte barátságosan.</p> -<p>– Talán, – morogta Korponai és nehézkesen keresgélt régi -emlékei, ócska fakardok, gyerekkori <span class="pagenum"><a name= -"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> kék foltok, latin -nyelvtani szabályok között, ahol az imádságnak is jutott egy -parányi hely. Már csak foszlányok maradtak belőle, azokat -engedelmesen előkotorta.</p> -<p>– Hiszen még jól tudod, – bólintott Zsuzsánna elnézően. – Hajtsd -most ide fejedet az ölembe, és hallgass rám, mesélek valamit, havas -téli éjjelen eszeltem ki ezt a mesét, mikor távol voltál.</p> -<p>Kuvik mulatott az ablak alatt, a hársfán, és a lombok susogva -ébredtek föl a zajra. Egy öreg óra, amely évek óta állott, -egyszerre megindult, ütni és muzsikálni kezdett.</p> -<p>– Volt egyszer egy rablólovag, – kezdte el Zsuzsánna mosolyogva -és befonta a katona üstökét, mint a kislányokét, – volt egyszer egy -rablólovag, aki magas várából mindig az utakat kémlelte és ha -vásáros népet látott lent mozogni, elhagyta a feleségét, négy kis -fiát és prédára indult. Sok pénzt rabolt már össze, de még több -zsákmányra vágyott és még a Krisztusfeszületek és Máriaképek alatt -is megállította a szekereket. A vásárosok rettegtek tőle, többnyire -vakon adták oda a pénzesharisnyájukat, de akadtak olyanok is, akik -rálőttek mordályaikkal, és a rablólovagot nem egyszer vérbefagyva -hozták haza, istenfélő felesége nagy rémületére. Mert az asszony -nagyon szerette a férjét és mikor az távol volt, lement az erdei -kápolnába <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span> és Krisztus anyjához könyörgött, hogy -védje meg gonosz urát. És a Szűz barátságosan nézett le a szegény -asszonyra és ha az nagyon kétségbeesett, néha le is szállott hozzá, -megfogta hideg kezét és megfésülte szöszke haját, amelyet az északi -szél összeborzolt. Egyszer, tél kezdetén a rablólovag megint lement -a völgybe, akkor tértek haza a lipcsei kereskedők. Mikor elindult, -szelíd őszi nap ragyogott, de hirtelen szél kerekedett és hóvihar -nyargalt végig a völgyön. Az asszonynak eszébe jutott, hogy az ura -könnyű zekében kelt útra. Nagyon aggódott miatta és azért, mikor -imádkozni ment az erdei kápolnába, levitte magával a lovag nagy -farkasbundáját, és megkérte az Isten anyját, hogy ha valahol -meglátja az urát, adja rá a bundát. A Szűz mosolygott és vékony -vállára vette a nehéz köpönyeget. Reggel a vadászok a rablólovagot -halva találták meg az akasztófadomb mellett, nyugodtan aludt és a -hó csöndesen hullott a farkas-bundára, amely gondosan takarta be -vétkes földi testét. A szentek mindent megbocsátanak, Korponai.</p> -<p>Zsuzsánna az urára nézett. A katona mosolyogva aludt el, -bizonyára már véres törökfejekről, szép cserkeszlovakról álmodott; -két keze összekulcsolódott a fehér kabáton, amely lassan emelkedett -föl és alá.</p> -<p>Reggelre, hogy a kandallóban elhamvadtak a kövér <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> -tölgyfahasábok, Korponai fölébredt, frissen szökött talpra és -megcsókolta Zsuzsánna kezét. Este megint engedelmesen telepedett a -tűzhöz és a felesége újra mesélt neki, egy szegény, háromlábú kis -kutyáról, amelyet vad kuvaszok kergetnek végig a falun, a szőlőkön, -a városokon, mindaddig, míg egy piros kalapos egyházatya ki nem -ugrik kőfülkéjéből és dorongjával széjjel nem zavarja az üldözőket, -a háromlábú kis kutyát pedig magával viszi a bolthajtás alá. -Korponai – befont hajjal – megint elaludt. Egy hét multán a -chevalier már kipödörte a bajuszát és tizennégy nap mulva lenézett -egy percre a malomba, nincs-e utas, akivel kártyázni lehetne.</p> -<p>Egy napon diákkülsejű, szakadt kámzsás ifjú érkezett a faluba, -lehivatta a borbéllyal Korponait és selyembe csavart -papiros-ládikát adott át neki. A katona bosszúsan tépte szét a -szalagokat; a skatulyában gyöngyház-legyező szárnya volt; rajta -írónnal, vékony olasz betűkkel írva, csak ennyi: „Ej, chevalier!“ -Korponai megrázkódott, aztán leült egy szilvafa alá, -elgondolkozott, a csizmája sarkával túrta a földet, és este -hirtelen elutazott.</p> -<p>– A haza hív, – írta meg a malom mellől a levelet az inasa -hátán, és aztán káromkott a hitványsága miatt, de azért tovább -utazott. Szekere óvatosan csúszott alá a kacskaringós lejtőn és -Korponai még <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= -"Page_124">-124-</a></span> mindig átkozódott és legjobb szerette -volna, ha a kocsi belefordult a sárga szakadékba és mindennek, -gazságnak, hazugságnak hirtelen véget vetne. Ám a szekér lassan, -biztosan baktatott lefelé és az ősz illata, mint egy láthatatlan -alföldi folyó árja terpeszkedett végig a vidéken. Egy irtásnál a -katona még egyszer megpillantotta hatoszlopos házát, amely -mosolyogva és szerényen, mint a fenyő virága gubbasztott a hegy -tetején.</p> -<p>Az erkélyen állott Zsuzsánna és csöndesen lobogtatta feléje -kicsiny keszkenőjét. Az asszony arca mosolygott és szép homloka -vidáman, biztosan mondotta:</p> -<p>– Tudom, hogy visszajösz, Korponai, tudom, hogy visszajösz.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span></p> -<h2>Velencei kaland.</h2> -<p>A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, -az egyik karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott.</p> -<p>– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a -legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos -tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman -néz le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, -amelynek az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem -szántott a lelkembe, mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül -vagyok, senki se nevethet ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan -metszésű, akár egy rajongó középkori keresztény hercegnő élete, és -bennem mindig fogékonyság lakott a csiszolt, finom hangulatok, -lovagi érzések iránt.</p> -<p>– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? <span class= -"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> -Mindegy. Váratlanul néhány ezer forintot örököltem és kellemes -módon iparkodtam a pénzt elkölteni. Egyik este az operában ültem. -Werthert játszották, mert Massenet zenéje – a maga óvatos -kecsességével – szintén belétartozik a történetbe. Fölöttem a -páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös, fáradt; a -bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott sétálni, -lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására -hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek -annak idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban.</p> -<p>– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és -pillanat alatt mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; -távozás közben tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony -tétován nézett a színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, -piros kígyó szaladt végig, aztán összébb húzta mellén a -csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz van“, kiáltottam föl hozzája. -Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de ülve maradt, az arca most -már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a karosszékhez -láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a karomba -kaptam és kivittem az utcára.</p> -<p>– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, -neheztelő és mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, -lekötelezettje vagyok, <span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span> uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni -iparkodik, én azonban megemeltem a claqueomat és meglehetős -feszesen ezt mondtam: „Bocsássa meg asszonyom, hogy ilyen furcsa -helyzetbe kerültem. Lovag voltam és talán szükség se volt rá.“ Rám -nézett óvatos macskaszemével, és bólintott. Pár hétig nem láttam. -Egy este a színház előtt sétálgattam, s az egyik fordulónál -megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két lépéssel előttem -haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy sovány, hegyes -bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron megszólítani -próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre, megérintettem az -idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett. Kivettem a -névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette -monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a -névjegyet és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. -Régi, jó olasz család tagja volt, másnap a határra utaztunk és -zimankós időben, félhomályban, akár csak a regényekben, -megverekedtünk, kelleténél súlyosabb föltételekkel. Az első golyó -után egy galy esett le a mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a -másodiknál ütést éreztem a cipőmön, a golyó az orrához vágódott, -nagyobb baj nem történt. Mindez jól esett; a párbaj kifogástalan -lefolyása, az életveszély tompa, furcsa izgalma, a havas alkonyat, -az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> -férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett -meg.</p> -<p>– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik -pohárban két tearózsát találtam. Következő napon egy templomban -akadtunk össze az idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek -izléstelen, ha megszólítom. Csodálkozva mosolygott, azután megvonta -vékony vállát és megköszönte figyelmességemet, minapi párbajomat az -olasz gavallérral. Elvörösödtem és megkérdeztem, kitől tudta meg az -esetet? Elmondta, hogy maga az illető úr írta meg neki, egyben -bocsánatot kérve neveletlenségéért. Elkisértem a szállodáig és -megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“, felelte és neheztelve -mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még egyszer és gyorsan -hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult az előcsarnok -üvegtáblái közé.</p> -<p>– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt -voltunk, éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, -elborongva, óvatosan megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt -gyakran és csak ilyenkor mosolygott nyugodtan, a gyermek -fölényével, – de meg fogok vezekelni érte.“ El akartam oszlatni -aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt kezét az asztalra és -ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten a bírám.“ -Megtudtam az élete történetét. <span class="pagenum"><a name= -"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> Korán ment férjhez, sokat -betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az -arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három -gyermekük volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és -megkérdezte, melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. -„Ez Mouche“, szólt, majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ -Megcsókoltam az arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki -soha nem sírt, soha nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett -farkasszemet a sorsával, jobb, szebb, derekabb minden más -asszonynál a világon.</p> -<p>– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig -elhalasztotta az utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy -valami gonoszat cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, -hogy ne legyenek miattam borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, -pedig, ha egyszer elválunk, soha többé nem látjuk viszont egymást.“ -Megcsókoltam a kezét, a csipkekendője szegélyét, meg akartam -nyugtatni és elmondtam neki mindazt, amit ilyenkor elmondani -szokás. De ő megrázta kislányos fejét és vállamra tette kezét. -„Egyszer le kell számolni“, – felelte, – „egyszer meg kell -bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és megkért, hogy -vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és harmonikán -játszanak. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span></p> -<p>– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag -sűrün keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan -harmonikázott valaki, később két olasz cigányleány táncolni -kezdett. Félóráig ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, -nehézkes mozdulatokkal, derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, -az, aki a névjegyemet, mint egy üzleti levelet olvasta el s aki a -cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt és virágokat adatott a -táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az asztalunkhoz, és -olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért mindkettőnktől -bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de Susanne -nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott és -én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint -minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél -felé végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. -„Féltékeny vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba -kapaszkodva. „Nem“, feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a -pirulásomban, aztán megcsókolta a homlokomat, mint az anya az -iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt figyelmesen, – bohó -gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni, meg fogsz vetni -a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett elvörösödtél, te -nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény fácska alá és -sírtunk. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<p>– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem -jött“, írta nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége -van,“ Délben egy úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla -és olyan széles homloka volt, ahogy a természetrajzokban a -kaukázusi faj képviselőjét szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra -tért. Mindent tudott, de, mondta határozottan, meg kell bocsájtania -a dolgot, mert három gyermekük van és mert szereti ezt az asszonyt. -Bűnét az érzékek csalódásának nevezte, aztán szórakozottan -fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét húzott ki és -néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok egészséges“, -szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot.</p> -<p>– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét -baleset érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt -emberekkel, izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. -Az asszony a pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, -megöregedve és minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába -rakosgatta vissza műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva -mosolygott. „Semmi, – mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik -eremet.“ A pamlag szélén nagy vérfolt piroslott. Susanne lassan, -mintha véletlenül történne, ráejtette a csipkekendőjét, hogy ne -lássam a csúnya foltot. <span class="pagenum"><a name="Page_132" -id="Page_132">-132-</a></span></p> -<p>– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. -„Meg akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az -ablaknál állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám -nézett, gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a -gyermekei fényképét és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam -becsületesen elvégezni, – szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva -vonta meg a vállát, aztán a szemembe nézett és a kezét -nyújtotta.</p> -<p>– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt -a szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a -magyar fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset -értettem és amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem -hallottam többé Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg -többé a határon, a vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem -kávéházba jártam és sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, -fehérnemű-kereskedőmmel, mert be kellett osztani jövedelmemet. -Végre meg is házasodtam. A feleségem – hogy is mondjam? – budai -szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is laknak: egészséges -arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két kis háza van -Palotán és örökölni fog valamikor.</p> -<p>– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne -lakott. A boríték az ő kezeírása volt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> de a -levelet gyerek írta, a vonalozott, csipkeszegélyű papir homlokán -galambok csókolóztak és alattuk verébfejnagyságú betűk inogtak -jobbra, balra. A levélben ez állott: „A szegény mama (Susanne de -Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála előtt azt mondta -nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló tisztelettel -Mouche (Rosalie) tanuló.“</p> -<p>– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – -valahányszor eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, -neheztelő mosolya, úgy érzem magamat, mintha előkelő hangulat -csapna meg. Valami igen előkelő hangulat, azt képzelem, én vagyok -Beaufort hercege, hátam mögött áll rozsdavörös kastélyom és kopóim -harcra készen hemperegnek szürke paripám körül. De még várni kell, -a király is eligérkezett a vadászatra. És, ime, a távolban, a sárga -országúton már föltünik a csillogó négyes fogat, elől fullajtárok -lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen szólal meg a panaszos -angol kürt.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_134" id= -"Page_134">-134-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135"><br /> --135-</a></span></p> -<h2>Nikolszkoj.</h2> -<p>Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában -üldögélt; az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas -ember lépett be. Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a -palack tartalmát.</p> -<p>– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, -amelynek hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte -fejét.</p> -<p>– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két -fonnyadt, duzzogó lány lépett az ivószobába.</p> -<p>– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró -ezüstpénzt dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a -zsemlyemorzsát, kaptak el.</p> -<p>– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment -mellette. <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<p>Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, -nem szerette az ilyen kérdéseket.</p> -<p>– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim -neve iránt. Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg -nálam.</p> -<p>– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, -önmagadat is megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal -megrontani, hogy kóbor forradalmároknak adsz szállást.</p> -<p>– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva -gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá.</p> -<p>Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni -kezdett. Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az -asztalhoz bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és -vihogott. Mikor a tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a -tulajdon lábában és elterült a földön.</p> -<p>Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn -találkozott vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé.</p> -<p>– Nos, mi kell? – kérdezte a korcsmáros nagyot fújva.</p> -<p>– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót -akarsz. Ki ez az idegen?</p> -<p>– Eh, nem kém, nem rendőr, – dörmögte az öreg. <span class= -"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p> -<p>– Mondd, nem Nikolszkoj ez az ember?</p> -<p>A csapláros vállat vont, egy ideig gondolkodott, aztán így -szólt:</p> -<p>– Lehet. Hagyj békességben, más dolgom van.</p> -<p>Lalszki fölemelte kezét.</p> -<p>– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert -másként szólok hozzád!</p> -<p>A csapláros kedvetlenül pislogott.</p> -<p>– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta -idáig a klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon -csókolta ezt a te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: -„Most már egészséges vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ -Nikolszkoj egyet került a piacon, aztán beállított hozzám, bort -kért és táncolt. Azóta minden nap ide jár és elissza a gyűrüit.</p> -<p>Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még -mindig a földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a -részegek barátságos mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett -és visszasimította az alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre -megösmerte Nikolszkoj Iván szép, hófehér homlokát.</p> -<p>Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a -folyóparti klastromig.</p> -<p>A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos -éjszakán, köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, <span class= -"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> -betegen, véres fejjel. Befogadták, mint sok más, a határon -átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet keresett vastag falaik -közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen gubbaszkodott -kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és kétségbeeséssel, -amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy ügyességgel tudott -magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött a falon -keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott ki -a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort -sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek -neki pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. -Kialudva mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, -megesküdvén üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke -vette magához, egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta -magára, a lelkére beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, -és csakugyan leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán -Nikolszkoj vágyat érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek -óhajtásának.</p> -<p>Lalszki visszaemlékezett az egykori Nikolszkojra, a hatalmas -erejü, délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy -torlasz tetejére és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét -a katonáknak. Ötször lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a -tiszt <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span> hatodszor vezényelt tüzet, katonái -babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet vetettek. A -szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit, ezerszer -lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az, -mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta -Nikolszkojt, amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról -ideges szavak röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint -a forradalmárok megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos -kalapját, amint a tömeg eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és -látta a százezer asztalt ország szerint tova, ahol egy teríték, egy -szék mindig készen állott részére. Az új orosz forradalom egy volt -a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra, ő adott neki lelket és ez -az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék padozatán, részegen, -piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint szent fogalom -él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit, a -tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó -öszvérhajcsárnál.</p> -<p>– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős -hangja Lalszkit.</p> -<p>A forradalmár fölkapta fejét.</p> -<p>– Mit szólt, hová megy tőletek? – kérdezte mogorván.</p> -<p>– Vissza akar térni Oroszországba. <span class= -"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p> -<p>– Oroszországba?!</p> -<p>– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje -áll és a nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az -Isten utait kifürkészni.</p> -<p>A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy -ideig kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, -és a felső malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és -bekopogtatott az emeleti szobába.</p> -<p>– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt -és kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A -mécses lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt -fakeretben csontos, nagyhomloku férfifejet világított meg: -Nikolszkoj volt, a huszonötéves Nikolszkoj, délcegen, vakmerő -tekintettel, csupasz arccal, amelyen lányos derü rezgett végig, -mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta volna.</p> -<p>– Nos, mi ujság? – kérdezte Lotti fölkelve a padlóról.</p> -<p>Lalszki leült a bőröndre.</p> -<p>– Nikolszkoj Iván megkerült, – szólt foghegyről.</p> -<p>A leány csillogó, hitetlen szemmel nézett a férfira.</p> -<p>– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – -Lehetséges? Te láttad?!</p> -<p>– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, <span class= -"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> ahogy -valamennyiünk emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, -összetört ember. Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos -lett.</p> -<p>Lotti lihegve támaszkodott az asztalra.</p> -<p>– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el -Szent-Péterváron az utolsó rohamnál?</p> -<p>– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos -volt benne, hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az -estén háromszáz forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is -megesett, a rendőrség büszke a hírnevére és ügyességére, s ha -csorbát szenvedne, kiköszörüli, okkal, móddal, hamisitással. Annak -az embernek, akit Nikolszkojnak adtak ki, és temettek el, semmi -köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván átszökött a határon.</p> -<p>– És miért nem adott hírt eddig magáról?</p> -<p>– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – -Éveken át égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte -sorsát. A barát mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez -is hozzájárulhatott nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette -hozzá tétován gyujtva pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj -neki!</p> -<p>A lány a kép felé fordult.</p> -<p>– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre -és keskeny ajkát mint a harapni készülő <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> kutya, -fölhúzva, folytatta. – De, ha úgy lenne, átok rája.</p> -<p>Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és -Lalszki mellé ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd -egyszerre fölugrott.</p> -<p>– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről -fakadó izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni -Oroszországba. Ennek nem szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az -ügyre, amely még föltámadhat. Ma Nikolszkoj személye, emléke szent -fogalom, bűvös szó, amely minden jó orosz szíve mélyén él. Az a -férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy Nikolszkoj nevét írja a -zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer embert vihet harcba. -Élete, bátorsága, esze, emléke népünk hőskölteménye. És most, egy -napon odaát meg fog jelenni egy szegény iszákos roncs, egy beteg -elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok Nikolszkoj, én -vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“</p> -<p>– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti -fáradtan.</p> -<p>– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség -egy üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és -gyönyörködni fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és -hogy alszik el utána a földön. Ime, az orosz forradalom a világ -előtt! <span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span> Egy üveg pálinkáért eladja az -üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét.</p> -<p>Lotti ránézett a férfira, aztán lerakosgatta az edényeket.</p> -<p>– Hol láttad Nikolszkojt? – kérdezte végre.</p> -<p>– Czézár csapszékében.</p> -<p>A leány Lalszki vállára tette kezét.</p> -<p>– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen -mosolygott.</p> -<p>A férfi fölhúzta szemöldökét.</p> -<p>– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. -Útszéli ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell -nyugodnunk. A nagy ügynek vége van, végesvége.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, -derülten nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az -esőtől megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a -vízbe ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve -bámult maga elé.</p> -<p>– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom -apja vidáman.</p> -<p>– Nikolszkoj, – szólt egy vékony hang a háta mögött.</p> -<p>A férfi visszafordult. <span class="pagenum"><a name="Page_144" -id="Page_144">-144-</a></span></p> -<p>– Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. – És ki vagy?</p> -<p>– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor -hű harcosod. Talán emlékezel rája?</p> -<p>– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. -Gyermeteg szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, -amely mint egy farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán.</p> -<p>– Van kedved velem egyet járkálni? – szólt a leány.</p> -<p>– Szívesen, mademoiselle. Jó lesz itt a patak körül?</p> -<p>Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta -karját Lottinak.</p> -<p>– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely -téli erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél -tudni?</p> -<p>– Visszatérsz-e Oroszországba? – mosolygott a leány -félszegen.</p> -<p>– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a -„jelent“ mondják. – Visszamegyek.</p> -<p>– És mi a terved?</p> -<p>– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> ami -azelőtt. Mi lehetne egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis -leányt?</p> -<p>– Én is orosz vagyok.</p> -<p>– Diák? Névamenti?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a -trepákot? Nem?</p> -<p>Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett -és csípőjére tette kemény öklét.</p> -<p>– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta -száját, amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora.</p> -<p>– Nem tudok énekelni.</p> -<p>– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem -mondok valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog -jutott volna az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok -vannak, akik pár garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, -mademoiselle?</p> -<p>Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. -Egyszerre frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy -rémlett, hogy erejét túlhaladó föladatra vállalkozott.</p> -<p>– Nem megyek korcsmába, – szólt tétovázva.</p> -<p>– Nem? – nevetett Nikolszkoj. – Nos, jó. Akkor hát sétáljunk -tovább.</p> -<p>Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> és -rekedten csörgött. Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles -kavicsot, megcsókolta, aztán célba vette vele a madarat. A szarka -ügyetlen mozdulattal esett a gyöpre.</p> -<p>– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az -enyém, Czézár két pohár pálinkát ad érte.</p> -<p>– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz -pusztulni.</p> -<p>Iván csodálkozva fonta össze mellén karjait.</p> -<p>– Miért ne, te kis tücsök? Miért?</p> -<p>– Mert nagy neved van, mert hazád szabadsága te vagy, mert…</p> -<p>Elhallgatott és kipirulva nézett maga elé.</p> -<p>– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit -avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a -helye.</p> -<p>Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. -Nikolszkoj egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott:</p> -<p>– Itt hagytad a tolladat. A toll a tiéd, a madár az enyém.</p> -<p>Nekilendítette még mindig izmos testét és két ugrással beérte a -leányt.</p> -<p>– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – -Tedd el, Nikolszkoj adta!</p> -<p>Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz -<span class="pagenum"><a name="Page_147" id= -"Page_147">-147-</a></span> ült. Ott gubbasztott estig, akkor -átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a kamrája padlóján feküdt és -olvasgatott.</p> -<p>– Nos? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy fölkelt volna.</p> -<p>– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy -elpusztulni, és mily fiatal és szép!</p> -<p>– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, -mindenbe bele kell nyugodnunk. Az ügynek vége van.</p> -<p>Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán -fölsóhajtott és kiment a szobából.</p> -<p>Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom -apja a kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek -rajta, amelybe állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj -nevetett, a vén asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem -nyúltak hozzá.</p> -<p>– Jőjj innét, – szólt a leány a férfihoz. – Ez nem illik -hozzád.</p> -<p>Nikolszkoj katonásan tisztelgett a kofáknak és Lottihoz -lépett.</p> -<p>– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok -bájosságával, – de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát.</p> -<p>– Nikolszkoj! <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p>– Nos, igen vagy nem?</p> -<p>– Jőjj hát!</p> -<p>Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak -tőle, mikor a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy -gondoskodjon italról és két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, -egy potrohos üveg, két pohár állt az asztalon, és a két énekes -leány rosszkedvűen támaszkodott a kályhának. Leültek; Iván töltött -és kiitta poharát, majd újra megtöltötte és újra fölhajtotta.</p> -<p>– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így -belőled? Miért iszol, te szerencsétlen!?</p> -<p>A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a -rosszúl hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna -terpeszkedett szét.</p> -<p>– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. -Ott űr van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem.</p> -<p>Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és -visszatért a kecskelábú asztalhoz.</p> -<p>– Mit beszélnek rólam Oroszországban? – kérdezte kíváncsian.</p> -<p>– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te -a mi szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és -nincs apa, aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát. <span class= -"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> -<p>Iván helyeslőleg bólintott.</p> -<p>– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük -lesz, ha hazatérek?</p> -<p>– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, -magadról megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A -parasztok azt hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a -mennyországba szálltál, hogy követted régi szenteink példáját, akik -tüzes szekeren hagyták el a földet. Nincs ember a becsületes -oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy te vagy a legnagyobb, a -legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki életével pecsételte -meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk. Nikolszkoj! ezt a -hitet nem szabad széjjeltépni!</p> -<p>A férfi lehorgasztotta fejét.</p> -<p>– Tehát mit tegyek? – szólt fanyarul.</p> -<p>Lotti körülnézett a szobában, aztán a férfi füléhez hajlott.</p> -<p>– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, -életed elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a -földön.</p> -<p>Nikolszkoj fölkelt.</p> -<p>– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a -világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, -ha kell?</p> -<p>– Én meg, – felelte Lotti dacosan. <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p> -<p>Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán -táncolni kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, -mintha ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé -környezetével, szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, -balra, és egyszerre végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már -nyugodtan aludt, a legyek rászállták vastag bajuszára.</p> -<p class="center">*</p> -<p>– Nos? – kérdezte este Lalszki. – Mire mentél vele?</p> -<p>A leány nem felelt, a sarokban gubbasztott és behúzta -nyakát.</p> -<p>– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. -– Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és -vakmerőké.</p> -<p>Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből -gyermekes könnyek peregtek alá.</p> -<p>– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol -meg. Te talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi?</p> -<p>Lotti gyűlölködve nézett bajtársára.</p> -<p>– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos -kutyáéhoz hasonlított.</p> -<p>– Jó, jó, – mosolygott a forradalmár. – Megválik. <span class= -"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span></p> -<p>Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, -amely az állati delejesség csodáiról szólt.</p> -<p>Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a -friss víz posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé -tömörülnek) ismét összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja -a földön ült és lyukas köpönyegét foldozgatta.</p> -<p>A leány hozzálépett.</p> -<p>– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem -beszélt s amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e -afölött, amit a minap mondtam neked?</p> -<p>Nikolszkoj szerényen mosolygott.</p> -<p>– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan -függesztette a diákra.</p> -<p>– A halálról, arról, hogy el kell pusztulnod.</p> -<p>Iván megrázta fejét.</p> -<p>– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, -mintha figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap -összeszedem sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy -sem hitelez tovább a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban -más lesz a véleményük, jó fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az -öreg vértanútól. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span></p> -<p>A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette -forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy -le kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét -lehunyva, fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt.</p> -<p>Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le -róla, a második a földbe fúródott, de a harmadik, amely -villámsebesen követte társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve -kiáltott föl és mintha széket rántottak volna ki alóla, oldalt -esett. Száját kitátotta, mint a sült hal, szeme félig -lecsukódott.</p> -<p>– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért -tetted ezt, mademoiselle?</p> -<p>Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván -verejtékes fejét.</p> -<p>– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj -ügyünkre a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg -és az Uristen fogadjon jó lélekkel!</p> -<p>– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett -az előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült.</p> -<p>Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a -holttestét, és reggelre eltüntek Drinápolyból.</p> -<p class="center">*</p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_153" id= -"Page_153">-153-</a></span></p> -<p>Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt -valaki meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját.</p> -<p>A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el -az utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a -Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen -panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, -mert kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a -lobogókra azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári -rendőrség, az emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek -feje fölött füst kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt -kézzel, délcegen, daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr -trónusához.</p> -<p>– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és -idegesen ugrált az emberek előtt.</p> -<p>– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester -és rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős -tekintettel, tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe.</p> -<p>Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú -zászlórúdon ócska kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros -pántlikával. Mindenki megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, -homlokával a járdát érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, -borította el az erőd falait. A fölriasztott őrség riadót vert, és -sortűzzel <span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span> fogadta a zendülőket, de váratlanul egy -őrmester fölállt egy ágyútalpra.</p> -<p>– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj -szent nevében: lábhoz!</p> -<p>A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon -véges-végig a Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra -kondultak meg a fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca -jelzőtábláit leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét -viselte; a szentháromság szobrára pedig negyedik szentségnek -ráerősítették Iván kalapját. Este minden ablakban lámpa égett, a -nép ünnepi körmenetben vonult végig az utcákon, s egy részeges -vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt korcsmába menni s ott a -trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett ezer darabra.</p> -<p>– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, -piszkosan állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és -az oroszlánrész a tiéd!</p> -<p>A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán -hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből – -Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a -forradalom apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span></p> -<h2>A rosztovi uton.</h2> -<p>A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel -bricska vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha -mélyen leple alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen -tudna utat törni a puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a -bőrülésen. Az egyik, aki a gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő -lengyel zsidó, macskaprémes kabátban, kopott gránátos-sapkában; -gúnyneve: Snapsz; ő szokta az eldugott katonai állomások tiszteit -pénzzel, portékával, zabbal, szagosvízzel ellátni. Most éppen -Horodenkón járt, hogy háromkirályok napjára mulatságról -gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya szivar, -puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a saroglyában. -Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik énekesnője. A -vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az állán -szépségtapasz, <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= -"Page_156">-156-</a></span> hervadt arcocskáján egy csöpp festék, -mindez a vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon -szomorú.</p> -<p>– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, -szinte félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját.</p> -<p>– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan -körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél -talán Eliz kisasszony?</p> -<p>– Én nem félek! És maga?</p> -<p>– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden -héten egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat.</p> -<p>– Milyen messze van még ide Rosztov?</p> -<p>– Két órára, ha minden jól megy.</p> -<p>– Két óra? Meg fogok fagyni!</p> -<p>Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti -bárányka volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan -besötétedik és a hosszú lengyel égboltról kövér hópelyhek -bocsájtkoznak alá a földre.</p> -<p>– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt -hallottam, hogy erre könnyü eltévedni.</p> -<p>– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az -igazat megvallva, mintha már nem <span class="pagenum"><a name= -"Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> is járnánk arra, amerre -kell. Egy öreg tölgyfa mellett kellett volna elhaladnunk és sehol -se látom ezt a fát.</p> -<p>– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. -– De a ló talán csak haza talál?</p> -<p>– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy -először erre.</p> -<p>Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy -barátságos tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási -fehér dinnyéket épít a tüskés cserjékből.</p> -<p>– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer -csakugyan eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre?</p> -<p>– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az -ilyen hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi -történne? Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is -vagyok, a világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad -valaki, aki a tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol.</p> -<p>– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a -Viceadmirális című operettet?</p> -<p>– Nem, sohasem járok színházba, drága mulatság és nem értem a -zenét.</p> -<p>Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt -olvasna. <span class="pagenum"><a name="Page_158" id= -"Page_158">-158-</a></span></p> -<p>– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – -igen szép darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, -ezüst gombokkal, fehér hajtókával. Miféle tiszt ez?</p> -<p>– Nem tudom, nálunk csak dzsidások vannak, azoknak nincs zöld -prémjük.</p> -<p>A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll -föl.</p> -<p>– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak -eltévedtünk! Már régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. -Önnek talán jobb füle van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a -postást trombitálni?</p> -<p>– Nem hallok semmit.</p> -<p>– Ez bizony baj, kisasszonyka. Lámpafényt se lát sehol?</p> -<p>– Nem, – feleli az énekesnő bóbiskolva.</p> -<p>Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább -tapossa a havat.</p> -<p>– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék -fagyni, a cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; -aki megtalál, bizonyára rám adja.</p> -<p>– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy -patrull találja meg a testét és a <span class="pagenum"><a name= -"Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> káplár nem ért -ilyesmihez, vagy okosabb dolga van, minthogy magára segítse a -halottasingét.</p> -<p>– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam -rá. A káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már -biztos, hogy eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – -átkozott ló, hatvannyolc forintomba került és most cserben -hagy.</p> -<p>A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, -mint a kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel -égbolton, nagy magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az -énekesnő mélyen, nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; -elaludt.</p> -<p>– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda -dolog ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad -elaludni! Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé -visznek és a lengyel törvényszékek nem értik a tréfát.</p> -<p>– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig -pislogva néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. -Én is már megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. -Különben sem alszom, nem látja?</p> -<p>Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem -talál-e valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a -hókupacokat, a szántás <span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span> irányából próbál tájékozódni, szeme elé -teszi a tenyerét és a messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. -Mire visszatér a kocsihoz, az énekesnő előredőlt testtel újra -alszik.</p> -<p>– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony -színpadi köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha -csontváz lenne, – ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, -hadd mondok valamit, ez bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, -amit az előbb meséltem, hogy nem voltam színházban, igen jól -ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép színdarab és az a tiszt – nos -hallja-e?</p> -<p>– Nem, nem hallom, – mormogja félálomban a lány.</p> -<p>– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz -mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, -úgy bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el -önt hozzá?! Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s -ön nem veheti a lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt -megverjenek.</p> -<p>A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, -fején az Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó -rácsap a kis lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá -fekszik. Mit lehet csinálni, békében hagyja a gebét és megint -megrázza utitársát. <span class="pagenum"><a name="Page_161" id= -"Page_161">-161-</a></span></p> -<p>– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – -hallgasson rám és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl -többet! Nyissa ki a szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? -vagy a szerenádos kerti ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes -tiszteletére rendeztek? vagy Kaminskiról, amint a nagy mazurkát -járja? De hát miről beszéljek neki? – fordul vissza -kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan emberektől kérne -tanácsot. – Miről beszéljek neki!?</p> -<p>A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy -kicsit kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze -gyöngéden szorongat egy láthatatlan tárgyat.</p> -<p>– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt -egy lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves -korában elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan -gonosz pályára került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen -volt és szégyent hozott szegény, öreg apjára, de én, én -megbocsájtottam neki.</p> -<p>Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal -néz a hóra.</p> -<p>– Én nekem? – szól bóbiskolva. – Nekem is megbocsájt?</p> -<p>– Magának is megbocsájtok!</p> -<p>– És feloldoz bűneim alól? <span class="pagenum"><a name= -"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span></p> -<p>– Én feloldozlak! – szól Snapsz komolyan, rémülten és -elhallgat.</p> -<p>A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha -nem értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld -köpönyegét és így szól:</p> -<p>– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a -földről eltávozni.</p> -<p>De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár -perc mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben.</p> -<p>– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál -a két kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá!</p> -<p>– Hollá! hollá! – feleli vissza tisztes távolból egy borizű -hang.</p> -<p>Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló -kaszinóépület előtt.</p> -<p>– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a -párás ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába -bujtatott borzhoz hasonlít.</p> -<p>Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a -lengyel zsidó.</p> -<p>– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek -bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. <span class= -"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> Kiváló -művésznő és ha úgy tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a -Viceadmirálist.</p> -<p>A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, -megigazítja kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a -tisztekre, mint félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_164" id= -"Page_164">-164-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165"><br /> --165-</a></span></p> -<h2>Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből.</h2> -<h3>1.<br /> -Fáni.</h3> -<p>Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire -fölébredtem, a vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A -nap álmosan sütött a szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött -az üvegablakon és megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem -észre, hogy új utasok szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a -késői napfényben még egyszer kiszépült asszony és tizenöt éves -leánya. Halkan pöröltek.</p> -<p>– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, -ahogy a szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy -égszínkéket?</p> -<p>– Mindegy, semmilyet.</p> -<p>– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, <span class= -"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> olyat, -mint az enyém volt nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett -neked?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – -Beszélj hát legalább, Fánika.</p> -<p>A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a -gyermeteg megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen -ült a sarokban és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, -amely sárga szíjon lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton -lévő hölgyeket ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; -rágyújtott és apró lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az -asszony maga nem dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett -Fánikára, aztán fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi -holdfénnyel csillogott ki nagy szeme.</p> -<p>Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe -jutott egy asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; -a legszebb tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – -mályvaszínű selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső -ajka kissé rövid, úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az -iskolás gyerekekéi. Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a -kis leányt velem szemben és ő is mindig gondosan, öntudatosan -helyezte el a kezét, akár egy szép dísztárgyat. Ma is látom -<span class="pagenum"><a name="Page_167" id= -"Page_167">-167-</a></span> ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként -jelenik meg a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak -végig rajta, mint a korai havasi virágokon.</p> -<p>Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult -meg a családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a -vasuti zsöllye nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett.</p> -<p>– Tudod-e, mit csinálok, ha elhagysz? – kérdezte -megszeppenve.</p> -<p>– Megölsz? – feleltem meggyőződés nélkül.</p> -<p>– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen -szeretlek.</p> -<p>– Ugy tán magadat pusztítod el? – folytattam hitetlenül.</p> -<p>– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a -saját kezemtől.</p> -<p>– Óh, azt sokan mondják.</p> -<p>– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem -törődve megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott -eszembe, mialatt aludtál, ha nem únod, elmondom.</p> -<p>– Nos, rajta, halljuk.</p> -<p>Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a -tekintetem előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én -keresztülláttam fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel -bodros, vöröses <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span> haját, amelyet soha nem tudott egészen -megfékezni. El kezdett beszélni; azt hittem tőrről, méregről vagy a -Dunáról fog mesélni.</p> -<p>– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem -nehéz, beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak -pillanatig fáj, ha ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, -a puha homokon talán jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már -csakugyan a maga bírája akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell -meghalnia, ahogy az a legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy -lássa a pusztulását, mert ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, -ugyebár?</p> -<p>– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és -gyerekkori visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz -is volt megfejteni.</p> -<p>Gondolkodott.</p> -<p>– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén -körülnézve, mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet -kísérné.</p> -<p>– Igen, persze, hogy az vagy.</p> -<p>– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a -fiatalságomat, amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, -idő előtt és meg fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni -és azt mondom: „Bűnös voltam“, de nem zúgolódva, <span class= -"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> nem -kétségbeesve, hanem türelemmel és megadással. Lásd ez a halál, az -igazi halál, amikor az ember lassan az apró házi gondok közé -sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor békén tűri, hogy -homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert gyöngül a -szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat előtt, -nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben, hanem -megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a -szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös -ajándékát… én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és -elhúzta homlokomról a kezét. – Bolondságot beszéltem?</p> -<p>Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem -a vasuti kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam -előtt láttam az asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva -vezeti kisleányát az iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – -máskülönben aligha keltem volna föl ily korán, – futólag emeltem -meg kalapomat. Megfontoltan viszonozta köszöntésemet, tekintetéből -kiégett a szemrehányás; arca kissé meghízott és a szeplők eltüntek -róla, bőre bágyadtan csillogott. A kezén fekete keztyű volt; -sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat. És még egyszer -találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt, valami csunya -pörbe <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span> keveredett és a tárgyalás napokig -folyt. Az asszony kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben -és magasra húzott szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és -szakértők beszédére. Most már pápaszemet viselt és tekintete, amely -azelőtt bizonytalan és tapogatózó volt, élesen szegeződött a -félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra. Éppen az esti szünet -kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis csomagból kihámozta -vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan fogyasztotta el a -hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették, karonfogva kísérte -le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán csókra -nyújtotta fehér homlokát.</p> -<p>A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház -mellől. A kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az -egész történet csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a -korán hervadó asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta -gyermekét megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a -másik asszony, szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt -ifjúságával, mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a -pamlag támláján, a holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz -fehérlett volna az üres éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el -tudtam felejteni, mennyi embernek okoztam céltalan szenvedést a -földi életben. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span></p> -<h3>2.<br /> -Tekla.</h3> -<p>Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút -rajtam, senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el -egytől sem. Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi -ábrándommal, kezet fogtunk, én kivettem gomblyukamból kedves -virágomat, a tearózsát, és az asszonyok megbocsájtó, réveteg -mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket gyalázatosan hagytam -cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi templomban -megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok is, -akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden -születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi -felhőket.</p> -<p>Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, -kettesben kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek -emlékezetes párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – -barátságos falusi temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák -és hársak őrizték és a sírok között elfagyott mezei virágok -világítottak. A zsindelytetejes kőkerítést erősen megviselte az -idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a levegőben lógott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p> -<p>– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást -és az illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek -nyugszanak itt? Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte -azt lehetne hinni, hogy a halottak a zajos városi temetőből ide -járnak ki megpihenni. Itt senki se zavarja őket, milyen kedves -hely!</p> -<p>Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy -másik nő, akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető -és akinek egy furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám -untál“, mondta volt, „ne szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, -mentegetőzni, csak annyit írj egy papirlapra, hogy meghaltál és én -mindent megbocsájtok neked. Maradj úgy az emlékezetemben, mint egy -halott, akit a sors magyarázat nélkül szakít el tőlünk, aki mentől -jobban távolodik el tőlünk, annál kedvesebb, barátságosabb lesz -hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő férfi, akinek csak bánatot -és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én nagyon, nagyon -szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát egyszer azt -fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És még -egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis -temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra -tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat. -Megteszed?“ <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span> Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy -lesz. Kezet kellett adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a -kezet, amellyel egy esztendő mulva – kávéházi asztalon – csakugyan -megírtam neki, hogy meghaltam.</p> -<p>– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos -Tekla és a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott -falusi temetőt, mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék -közt, kíváncsian olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett -egy nehéz illatu kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz -mécsvilág hunyorgatott felénk.</p> -<p>Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő -emelkedett föl és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. -Sehol senki, csak egy láthatatlan madár pityogott valahol. A -levegőben érezni lehetett, hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető -sarkába értünk, hirtelen megálltam. Az egyik sírnál, amelyet eddig -egy, az irgalmas órák unalmában elhízott bokor takart el előlünk, -gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta szalmába a halmon -ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről tearózsák -csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással, amilyen -előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni.</p> -<p>– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve -húzódott mellém.</p> -<p>– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> -orrocskáját, mint egy gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – -Ismered, ugyebár ismered?</p> -<p>A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a -fölösleges szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon -megöregedett, lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek -voltak, mint egy menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca -figyelmesen hideg volt, mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. -Éppen arra jött, ahol állottunk, késő volt menekülni. Kissé -visszahúzódtam és mélyen megemeltem kalapomat.</p> -<p>Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált. -Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor -szentély előtt visz el az utjuk.</p> -<p>A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint -lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései -halkan, mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett -és egy ideig én is furcsán éreztem magamat.</p> -<p>– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, -beesteledett.</p> -<p>Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk -sem beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny -történet, a furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre -Tekla, mint egy <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> durcás gyerek, hangosan elkezdett -sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a kocsi födelét.</p> -<p>– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és -alázatosan nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, -mi lesz belőlem!</p> -<p>Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város -szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti -töltésen – látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt -az ütközők vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt.</p> -<p>– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan -megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt…</p> -<p>Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető -fekete és vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben -azt éreztem, hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, -boldog vagyok és hogy a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, -finoman hervadó tearózsákkal.</p> -<h3>3.<br /> -Mariánka.</h3> -<p>Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa -vidéken laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel -töltött pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy -kövérke, szép <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span> prépost példája nyomán, rajongtak az -egyházi zenéért és az akkor tetőpontján álló Madame Favartért, -akinek arcképe, Blaháné alakításában, minden szalon faláról óvatos -pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük egy – a hallgatag -Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t és akinek volt -egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél volt; a világ -egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes Krimből, -az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok -könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös -emléke volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan -méreg volt s amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt -külföldön, mikor megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár -esztendővel idősebb nálam.</p> -<p>Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. -Mielőtt útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, -vadászfegyvert rakott a lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen -csilingelt – akár a Lengyel zsidó címü darabban – és a lovacskák -derekasan prüszköltek. A fehér domb tetején falucska álldogált, -olyan kicsi volt, hogy messziről a házak behavazott sírdomboknak és -a sovány templom ódon kriptának tetszett. A levegőben olyan illat -volt, mintha éppen ebben a percben valami csodálatos francia almát -hámoztak volna meg. <span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span></p> -<p>– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, -a tél királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak -addig vagyok úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az -első fuvalom megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak -apró dárdácskáikkal.</p> -<p>Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny -visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a -prémkeztyüjét, amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes -bizalmasságával helyezkedett el széles tenyeremben.</p> -<p>– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért -olyat is szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel -keresztül haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így -szólok láthatatlan kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és -állítsatok meg minden órát“.</p> -<p>– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét -a medveprémből.</p> -<p>– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke -ő, amely szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának -minden harapása egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és -egyre öregebbek leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk -tovább ketyegjen, és kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, -hogy nemsokára mindennek <span class="pagenum"><a name="Page_178" -id="Page_178">-178-</a></span> vége. Én tehát képzeletben azt -mondom, „futárok! előre!“ és megállíttatok utamban minden órát. Ha -áthajtok a falukon, az órák csodálkozva, megdermedve, ijedten -néznek rám, az egyik hajnalt mutat, pedig éjfél van, a másik pedig -égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb hatalmaktól kérne -segítséget az erőszak ellen.</p> -<p>– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst -gyűrűt, amelyet le próbáltam húzni.</p> -<p>– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is -ritkábban szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban -elmegyek a templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, -rosszkedvüen kénytelen nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a -templomban, az oltáron két szál gyertya ég és árnyékaink az orgona -alatt összeölelkeznek. Ilyenkor elgondolom, hogy a sors -igazságtalan.</p> -<p>– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely -kicsi, finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája.</p> -<p>– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából -fölküzdi magát marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom -herceg lesz, és nem tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, -aki hárságyból született, s aki mégis útját tudja állani és leviszi -magával <span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span> a sötétségbe. Igazság-e, hogy a sors a -legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja egy nőnek, aki nem -érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s akihez mégis -mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem -közelednének hozzánk.</p> -<p>– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos -hópelyhek táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt.</p> -<p>A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony -kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött.</p> -<p>– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – -Havazik, éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak -bolondságokat elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami -oktalanságra kérném, megtenné?</p> -<p>– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára -megcsókoltam a kezét, a csukló fölött.</p> -<p>– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő -vagyok és ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, -amelynél nincs csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és -milyen gonosz arca van az órájának, széles és a jobb oldalán egy -nagy bibircs ül.</p> -<p>Elhallgatott és kiváncsian nézett rám. <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> -<p>– Nos, nos – biztattam – bátorság.</p> -<p>Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és -dölyfösen, mint egy megsértett királynő.</p> -<p>– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt -vagyok és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az -üvegtáblára nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. -Hallom és látom, hogyan vénülök, kedves lovag.</p> -<p>– Mariánka – szóltam elábrándozva.</p> -<p>– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – -úgy ezt a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem -vagyok királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt -Edgárnak vagy Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a -vadászfegyvert és végezne ezzel a csunya állattal. Milyen szép -volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná, hogy szándékosan történt? -Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet és eltévesztheti a -célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde?</p> -<p>Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi -szél karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó -teletüzdelt fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül.</p> -<p>– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen -bolondságot! Hány óra, lovag?</p> -<p>– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – <span class= -"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> és ön -nem aludt, hanem a toronyról beszélt és a vadászfegyver már a -kezemben van.</p> -<p>– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – -húzta meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért.</p> -<p>A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és -bement a parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a -házacska függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába -burkolózva – megjelent a pap és mint akivel nem először történik -meg az eset, apró lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. -Kiszálltunk, térdig süppedtünk a puha hóba, végigkopogtunk a -templom hideg kockakövein és leültünk az utolsó padsorba. Az -oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya, árnyékaink -barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá széjjelváljanak.</p> -<p>– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás -hajamat – örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg -pedig tőlem. Mert az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is -fogják megtudni, hogy az álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. -Kirieleiszon.</p> -<p>Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl -orrocskáját s a vállamra tette kezét.</p> -<p>– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. -– Jó éjt, lovag! <span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span></p> -<p>Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos -kisértetre: fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán -meggyujtottam valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem -a karosszékbe, elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat -észre, hogy a Mariánka hatszögü háza előtt állok és kiváncsian -nézek a tetőn ülő griffmadarakra. El akartam menni, leráztam -magamról a havat és megmostam vele az arcomat, ám – akárcsak -álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni helyemből. Azt éreztem, hogy -az életben nagy nyomoruságok, nagy szenvedések várnak rám, de ez a -tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón melegedett föl rajta és -dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig fogják szántani -arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet.</p> -<h3>4.<br /> -Tatjána.</h3> -<p>Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin -vagy a Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, -amilyet emlékeik hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk -idézni. Keveset beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a -világ elől, mégis, ha az ember ránézett, képzeleted furcsa világa -lassu, sápadt lánggal kezdett égni és elhagyott <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> utakat, -félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő felhőket világított meg. -Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn lovagoltál, avagy téli -ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt sírjánál álltál volna: -gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra keltek és -lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt, akinek -földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a tavaszi -alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé rajzoltad -életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de amelyet -képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke, elnézést -kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának, -amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a -margitszigeti platánok között.</p> -<p>Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame -Favart-t játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek -halkabban gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy -olyan finoman szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt -jelentett volna és a panaszok törékeny galambokként röpültek volna -az égnek. A legtöbb halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy -kibe, sokan nem, csak érezték, hogy különb sorsra teremtették őket -és az igazi élet nem az utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka -erdőkben, hanem a költők bársonyba kötött <span class= -"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> -könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között lakik. A -színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna – mintha -letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók -fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, -hogy rögtön rá semmivé foszoljon.</p> -<p>A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek -láttam – a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, -téli este volt, négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és -mindegyik egy szál kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem -találkoztam a lovagjaival és jól esett elgondolnom, hogy az egyik -elutazott az ujvilágba, ahol aranyat ás, a másik párbajban esett -el, míg a harmadik és a negyedik téli estéken ócska medvebőrön -ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen így szólnak:</p> -<p>– Éljen a barátság!</p> -<p>Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a -színek és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol -hattyu nézett rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen -tiszttel ült együtt – az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta -el – és ezt a két tisztet se láttam többé az életben. Talán -elutaztak távoli hazájukba, talán beleharaptak a kemény kaukázusi -fűbe és a kis medaillon, amely aranykabátjuk alatt csüggött, egy -vándor énekes <span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span> kezébe került, aki italra váltotta föl -a keresztúton álló korcsmában.</p> -<p>Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos -bálon, egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester -jóvoltából zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön -megösmertem, amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és -fekete bársony álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel -halkan, mint a hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik -gavallér vállát. A főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében -volt és mikor az ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja -furcsa, kis fius mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még -senkise tudta, hogy az illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete -halál lakik; a főherceg nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba -és tétova mosollyal ajkán halt meg uráért.</p> -<p>Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a -színház melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint -ábrándos költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza -akartam menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a -Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta -hétgalléros köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a -székesegyházba. A templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott -<span class="pagenum"><a name="Page_186" id= -"Page_186">-186-</a></span> két gyertya. Valaki játszott s amint -szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a legnagyobb -magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott -paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és -szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő -sarka. Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak -Tatjána és az orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, -soha így nem hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két -gyertyát és az örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. -Azután egy fáradt hang a karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn -nehézkes, öreg lépések recsegtek és az ősz mestert egy -feketekabátos, sápadt idegen óvatosan kísérte ki a hóba süppedt -fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy zenész, óvatosan kapva -levegő után – hagyj még játszanom“. De a titokzatos, sárga Jerôme -kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé bocsájtotta a mestert, -mint Canova halál-angyala a fáradt vándort.</p> -<p>És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, -fiatalok, gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám -lovagok és szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki -fekete kendőben, és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok -alatt, karcsú lába könnyen érintette a sírhalmokat <span class= -"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> és -szürke szeme csodálkozva nézett a semmiségbe. Törékeny alakját még -a tavaszi szellő is megborzongatta és szája, amely oly finom volt, -mintha másképp, mint franciául nem lehetett volna vele beszélni, -csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap után tálcán hozta -be a gyászjelentéseket.</p> -<p>– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott -a kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát.</p> -<p>Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes -kabátban járt és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és -elbeszélgetett a játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat -hónapig Afrikában kellett élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és -szép volt, mint tizenhat éves korában, de homlokán a téli reggelek -szomorú határozottsága ült. Akkor képzeletben fölkereste még -egyszer a helyeket, ahol lovagjai megpihentek: a vadszőllős, öreg -temetőket, a kőemlékes katonai sírhelyeket, a barátságos arcú -tengert, a gyepes várárkokat, és bocsánatot kért udvarlóitól a -gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet nekik okozott. De a -lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a sírból és -megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat, halk -lélekzetü franciasággal így szóltak:</p> -<p>– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább -<span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span> nő a világon és ha még egyszer élünk, -még egyszer önt fogjuk imádni.</p> -<p>Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott -mindenkinek, aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek -teremtette és nem virágregének vagy napkeleti madárnak, az -asszonyoknak, akik gyűlölték és a tükrének, amely szigorúan tárta -eléje nap-nap után az öregségét. Egy reggelen a komornája halva -találta a karosszékben, a tükör vert ezüstkerete tele volt tüzdelve -virágokkal és az öltöző-asztalka peremén lovag Gluck egy elfeledett -dala hevert.</p> -<p>Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze -azóta megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor -először megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek -öltözve bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt -szabad kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, -milyen szép lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba -lovagolhattam volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a -fiákkerajtóhoz kísért volna, mialatt fekete ajka halkan így -szól:</p> -<p>– Itt az idő, uram és a viszontlátásra odaát!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span></p> -<h2>TARTALOM.</h2> -<ul class="TOC"> -<li>A keresztúton <span class="ralign"><a href= -"#Page_5">5</a></span></li> -<li>Éjféli beszélgetés <span class="ralign"><a href= -"#Page_19">19</a></span></li> -<li>Egy hős halála <span class="ralign"><a href= -"#Page_27">27</a></span></li> -<li>A csodálatos hajó <span class="ralign"><a href= -"#Page_41">41</a></span></li> -<li>Oroszlány Péter halála <span class="ralign"><a href= -"#Page_55">55</a></span></li> -<li>Régi órák <span class="ralign"><a href= -"#Page_61">61</a></span></li> -<li>Az igazságról <span class="ralign"><a href= -"#Page_69">69</a></span></li> -<li>Ödön <span class="ralign"><a href="#Page_89">89</a></span></li> -<li>Cheveaulégers <span class="ralign"><a href= -"#Page_97">97</a></span></li> -<li>A Zsáleszki-lányok <span class="ralign"><a href= -"#Page_105">105</a></span></li> -<li>Korponai <span class="ralign"><a href= -"#Page_115">115</a></span></li> -<li>Velencei kaland <span class="ralign"><a href= -"#Page_125">125</a></span></li> -<li>Nikolszkoj <span class="ralign"><a href= -"#Page_135">135</a></span></li> -<li>A rosztovi úton <span class="ralign"><a href= -"#Page_155">155</a></span></li> -<li>Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből <span class= -"ralign"><a href="#Page_165">165</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_101">101</a></td> -<td>sekinek se kellettem</td> -<td>senkinek se kellettem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_136">136</a></td> -<td>bocsjtkozott alá</td> -<td>bocsájtkozott alá</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_148">148</a></td> -<td>újra megtöltöltötte</td> -<td>újra megtöltötte</td> -</tr> -</table> -</div> - - - - - - - -<pre> - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of A keresztúton, by Károly Lovik - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A KERESZTÚTON *** - -***** This file should be named 62247-h.htm or 62247-h.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/2/4/62247/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - - - -</pre> - -</body> -</html> |