diff options
Diffstat (limited to 'old/62247-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/62247-0.txt | 4664 |
1 files changed, 0 insertions, 4664 deletions
diff --git a/old/62247-0.txt b/old/62247-0.txt deleted file mode 100644 index 57e5e01..0000000 --- a/old/62247-0.txt +++ /dev/null @@ -1,4664 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of A keresztúton, by Károly Lovik - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: A keresztúton - -Author: Károly Lovik - -Release Date: May 27, 2020 [EBook #62247] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A KERESZTÚTON *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -LOVIK KÁROLY KÖNYVEI - -Kor. - -Okosak és Bolondok. Elbeszélések 3.50 - -Őszi rózsa. Elbeszélések 2.80 - -Leveles láda. Elbeszélések 1.50 - -Kertelő agár. Regény 2.80 - -A leányvári boszorkány. Regény 3.50 - -Az aranypolgár. Regény 3.– - -A préda. Regény 3.50 - -Vándormadár. Regény 3.– - -Egy barátságos ház története. Regény 3.50 - -SINGER és WOLFNER KIADÁSA - -Budapest, VI., Andrássy-út 16. - -A KERESZTÚTON - -IRTA - -LOVIK KÁROLY - -BUDAPEST 1914 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -VI., Andrássy-út 16. - -_Minden jogot fenntartunk._ - -BUDAPESTI-HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -A keresztúton. - -Az északról és délről jövő postaút közel Bécshez, St.-Pöltennél -találkozott s innét együtt ballagott Szent István hamuszürke tornya -felé. Téli alkonyaton a két postakocsi egyszerre érkezett az állomás -elé. A lovak gőzölögtek, az aranypaszomántos legény minden ok nélkül -trombitált bele a ködbe. A postamester hódsipkában, karmantyúval a -lépcsőn állott. - -Az egyik kocsiból hölgy szállott le, piros prémes bunda volt rajta s a -fején lengyel sapka. Ez az utas Bibiani úrnő volt, az olasz ballet -csillaga, aki Innspruckból jött, ahol negyednapja elkártyázta az utolsó -krajcárját. Egyelőre a komornája segítette ki a bajból. A táncosnő arca -ragyogott, az úton jól kialudta magát, most úgy rémlett előtte, mintha -az innsprucki kalandot álmodta volna. A gavallérja alakja könnyü párának -tetszett. Bolondos német lovag! Eljátszotta a pénzét, az aranyóráját, -gyémánttűit, szagos vizeit, két komornyikját, hintaját, okuláréját, -becsületét. Aztán signora próbált helyette szerencsét, hátha vissza -tudná nyerni a sok tarka holmit, hiszen kár lenne értök, de nem -sikerült, ő is ott hagyta a fogát. Hová lett a gavallér? Eltünt? Ej, -jobb is, elég volt ebből a portékából, – gondolta magában signora. – Egy -tapasztalattal több, a kártyások sem érnek semmit. Sőt, a férfiak -általában mind, a szerelem, a csalódás, a fölkiáltójeles levelek, a -kétségbeesések, az eskük, a pisztolygolyók nem érnek semmit. - -– Lovam csak reggel lesz, – szólt a postamester, – szobám azonban van. - -Signora mosolygott. A másik utas, aki most cihelődött le a délről -érkező, narancssárga kocsiról, nem nyugodott belé ilyen könnyen a -helyzetbe. - -– Ha nincs kocsis-lova, én majd belovaglok Bécsbe, – szólt és egy ménkő -nagy kardot húzott ki egérszürke kabátja alól. - -Ez az utas tehát tiszt volt. Volt, csakugyan volt, éppen hétfőn küldték -nyugdíjba. Miért? Asszonyhistória miatt. Ez már a tizedik kalandja volt, -amely bajba vitte. Az első a kadétiskola lapjára tartozott (az ismert -profósz-kisasszony), az utolsó a halszagu olasz stációéra, ahol az -ezredese felesége tetszett meg neki a vidám markotányosné helyett. Hol -bezárták, hol pretereálták, hol megvágták, hol kifosztották, most aztán -betelt a mérték, mehetett haza mocsaras, nyirfás magyar -szülővároskájába. Mit fog ott csinálni? Gazdálkodni és verseket írni; a -katonák akkoriban sok verset írtak. - -– Hátaslovam, – szólt a postamester, – az sincsen. Az utolsót tegnap -ették ki a farkasok a rendőrfőnök alól. - -– Akkor az ön hátára teszem a nyerget, – mondta a katona szigoruan. - -– Ej, chevalier, – méltatlankodott halkan a táncosnő, majd bement a -házba, amelynek teteje tele volt zuzmarával és jégcsapokkal, akárcsak -karácsony éjszakája lett volna. - -– Excuse, – dörmögte a katona és ő is bement a házacskába. - -A szálában szaporán égett a tűz, a cselédek cinkkandelábereket raktak az -asztalra. Egy roppant sárgaréz vízforraló üzletszerüen pöfögött. Signora -letette a bundáját, a tiszt is. Leültek és egymásra néztek. A katona -végigsimította fehér frakkját. - -– Signora Bécsbe megy? – kérdezte olaszul, mert tudott ezen a nyelven, -eleget szolgált Milánóban, a Fekete borzhoz címzett laktanyában. - -– Igen, Bécsbe, hála az Istennek, Bécsbe. - -Csönd. - -– Én is Bécsbe megyek, – folytatta a katona, – onnét pedig tovább, a -penzióba. Ezt az asszonyoknak köszönhetem! Az asszonyoknak! Különben, -nem vagyok jó társalgó, bocsánat! - -– Akkor hát inkább én kérdezek és ön felel, – indítványozta a táncosnő. - -– Igenis! - -– Mért haragszik az asszonyokra? Oka van rá? - -A katona kelletlenül nevetett. - -– Mert mind megcsalnak. Ez furcsa dolog, három hétig bolondulnak értem, -aztán egyszerre, minden ok nélkül cserben hagynak. Miért? Nem tudom az -okát kifürkészni, azt hiszem, nem tudok velük bánni. Vagy gyöngének, -vagy ostobának tartanak. Lehet az is, hogy túlságosan dohányszagu -vagyok. Szóval valami hibámnak kell lenni. De most vége, hála a papnak, -vége, hazamegyek a falumba és gazdálkodni fogok, meg verseket írok. A -szerelmet, bizony mondom, nem ilyennek képzeltem! - -Bajuszáról leolvadt a zuzmara, arcáról eltünt a dérokozta zsiros -pirosság. A vastag szemöldök alól, – micsoda meglepetés! – két -nefelejcs-kék szem bújt ki egyre jobban és jobban. - -Signora nevetett. - -– Ha szabad kérdeznem, tulajdonképpen milyennek képzelte ön a szerelmet? - -– Milyennek? Istenem! Valami szelid dolognak. Mondjuk, az ember valahol, -az Isten háta mögött van állomásban, aztán egy este levelet kap -messziről és azt a levelet a frakkja alá teszi, aztán a csatába megy és -a levél a szívén fekszik. Avagy megsebesül, lázban forog, hideg -ispotályban, aztán egy reggel arra ébred, hogy finom női kéz simogatja a -véres haját. Vagy az ember a karosszékben ül és az ölébe borítja a -sublót tartalmát, hervadt virág, tarka szalag, kotillonordó, táncrend, -egy ócska selyemcipő s hasonló dőreségek akadnak a kezeügyébe. Ilyen az -igazi szerelem, gyermeteg és barátságos. - -Signora még nem találkozott ilyen furcsa katonával. Sőt talán ilyen -furcsa emberrel sem. Száztizennégy kalandja között akadt mindenféle: -iszákos, verekedő, ábrándozó, fukar, pazarló, hóbortos, irgalmatlan, -ostoba, fecsegő, római karakter, adóbérlő, hitoktató, hamispénz-gyártó, -de ilyen katona, aki hazautazik verseket faragni, aki a kályha mellett a -kotillonordókat nézegeti, még nem. A szerelem mint egy zenélő óra -dallama csendült meg fülében. Egy kis millefleurs-illat, a falon néhány -papirrózsa, az égbolton rózsaszínü bárányfelhők, ez nem is csunya dolog. -Semmi eskü, semmi zokogás, kétségbeesés, a poklok kapujának döngetése, -pisztolyok durrogása, semmi becsmérlő búcsúlevelek, átkozódó, elhagyott -menyasszonyok; ez a katona nem is olyan ostoba, amilyennek ismeretségük -első pillanatában hitte, amikor a postamestert föl akarta nyergelni. - -– És milyenek voltak valójában a szerelmei? – kérdezte a hölgy és a -karosszék szögletébe húzódott. - -– Párbajok, mellőzések, gorombaságok, áthelyezések, felbőszült férjek, -zokogó apák, bősz hitelezők: ezek a végeredmények. Csatazaj, mintha a -világ sorsa függene tőle, hogy egy szegény bakahadnagy kinél hogy -boldogúl. Rettenetes nekikészülődések, riadó, a cakompakk megmozdulása, -a katona nekiindúl, jön a roham, a rajta-rajta, aztán egyszerre az ember -mégis csak kint van az utcán és sajnálja a pipáját, amelyet útközben -összetört. - -A postamester a szobába lépett. - -– Ha az uraságok netán szórakozni akarnának, – szólt egy márki -szeretetreméltóságával, – jelenthetem, hogy a városban szinház van. Az -idegenek páholya rendelkezésre áll. A társulatunk nem rossz, különösen a -drámai. - -– Kitünő, – bólintott signora. – És mit adnak? - -– Troilus és Cressidát. - -– Ah! - -A táncosnő intett a komornának, aki könnyen sóhajtva kereste elő -bugyellárisát. A postamester ájtatos mosollyal távozott. - -– Mi az ön neve? – kérdezte signora a tiszttől. - -– Ábel. - -– Nem csunya név. Engem Viktoriának hívnak. - -– Igy hítták a nagyanyámat is, – bólintott a katona. – De ő már nem él. - -– Messze van az ön hazája? - -– Nyolc napi utazás gyorskocsin, föltéve, hogy a Tisza nem árad ki. De -mindig kiárad. - -– És csakugyan próbált már verset írni? - -– Eddig még nem. De ha otthon leszek és kialudtam, kipihentem magamat, -megkísérlem. - -– És soha többé nem jön el a hazájából? - -– Soha. Elég volt. - -Signora az asztalra könyökölt. - -– Tudja? – szólt fontoskodva, – én majd irok egyszer magának. De -felelnie nem kell, nem is szabad, csak ha valami igen nagy baja van, -akkor ir. Ez bolondság, Ábel, ugyebár, avagy ártatlan játék, igen, -nevezzük játéknak. - -– Sok értelme nincs, – felelte a katona. - -Óvatosan néztek egymásra. - -– Ez a katona talán csak a bolondját járatja velem, – elmélkedett a -táncosnő – és amint fölmelegszik, egyszerre ő is elkezd kártyázni, száz -rőfös leveleket írni, esküdözni, talán neki is van menyasszonya, aki -átkozódni fog s a végén megint csak előkerül a tokból a mordály és Ábel -véres fejjel esik az asztal alá. - -– Ez a nő talán meg akar fogni, – gondolkodott a lovag, – talán a -nyakamra küld valami zsoldos tisztet, akivel zsebkendő-végről kell -megverekednem, vagy egy chevaliert, aki fáraón elnyeri a pénzemet, -maradék becsületemet, esetleg nyugdíjamat is, avagy signora magával -hurcol a fél világon át, eláraszt a könnyeivel, megfojt a csókjaival, -véresre karmol a körmeivel, féltékeny lesz, aztán kacér és megint -féltékeny, térden fog csúszni, kacagógörcsöt fog kapni és a végén kilök -az utcára, mint Anita, Marianka, Valeszka, Susanne és Borbála és -valamennyien. Vigyázzunk, lovag! - -A hintó, amely a szinházba vitte őket, nagy dörömbözéssel fordúlt a -lépcső elé. - -* - -Pandarus a szinpadon mélyen meghajlott, mikor signora és a katona -beléptek a skarlátvörös, csillagokkal diszített páholyba. A nézőtér -meglehetősen üres volt, ha csak a fülkékben álló fehér szobrokat nem -számítjuk látogatóknak. A padmalyról faragott aranycsillár lógott le és -lassan forgott vastag, zöld zsinórján. A teremben narancsszag és rosszul -takarított lámpák illata. - -Most Kressida lépett a színre. Amint meglátta a páholyban Ábelt, -összecsapta a kezét és udvariasan mosolygott. A katona megfontoltan -simogatta fehér frakkját. - -– Hervadt nő, – szólt signora – és ugyebár egy kicsit kancsal? Maga -ismeri? - -– Nem kancsal, – felelte a tiszt. – Ismerem. - -Az előadás barátságos lassúságban folyt tovább. Az első felvonás után -egy piros kabátos, harisnyás szolga, aki kopott és szomorú volt, mint -egy megázott lampión, a páholyba lépett és – kellő tisztelettel – egy -összehajtogatott cédulát nyújtott át a tisztnek. - -– Megengedi, signora? – kérdezte a katona. - -A hölgy biccentett. Ábel kibontotta az írást – cukorkapapiros volt, – -elolvasta tartalmát, aztán intett a lakájnak. - -– Válasz? – kérdezte a piros kabátos kenetes hangon. - -– Ah, igen. Pardon! - -A katona előkotorta aranyceruzáját, amelyet annak idején Velencében, -kártyán nyert egy bolondos városi tanácsnoktól és a piros irónnal lassan -írni kezdett. Signora egy pillantást vetett a kezére. A levél – -franciául – így kezdődött: - -„Vigasztalhatatlan vagyok, asszonyom…“ - -– Teát! – szólt a táncosnő a lakájhoz. - -A második fölvonást a páholy hátteréből nézték. Hektor zordonan, -szigoruan pattogott Heléna ellen, de sem ez, sem Kassandra üvöltése nem -érdekelte őket. A borvörös bársonyfüggönyök közé csak olykor furakodott -be egy haragos kiáltás, egy éles kacagás. - -– Honnét ismeri ezt a nőt? – kérdezte signora. - -– Klágenfurtból, alhadnagy koromból. Jó leány, de inni szeret és akkor -kiszámíthatatlan. A tulajdon kardommal döfte át a kezemet. Ezért mégis -csak megharagudtam rá. - -Ábel föltűrte a kabátját és mint már annyi nőnek, megmutatta ütőere -fölött a rosszúl összefoltozott sebet. A kar fehér és gömbölyű volt, -mint egy asszonyé. - -– A maga falujában is vannak ilyen nők? – kérdezte signora. - -– Hála Istennek, nincsenek. Ott a nők hímeznek és katonákat adnak a -hazának. Bolondság! Fiatal voltam. - -– És mikor utazik? - -– Holnap, – felelte a tiszt. Összenéztek megint, óvatosan, ravaszul és -ki akarták fürkészni egymás gondolatait. Kölcsönösen ki is találták, min -jár az eszük és ekkor elmosolyodtak. Végre Ábel fölkelt és megigazította -az asszony egyik hajfürtjét, amely a homlokába csúszott. Signora -tartózkodó mosollyal biccentett. - -A függöny nyikorogva gördült le, aztán nagyot koppanva hallgatott el. Az -ajtó kinyilt és a piros bársonymentés szolga újra megjelent a küszöbön. -Meghajlott és ünnepélyesen nyújtott a katona felé egy aranypecsétes -levelet, amelyből kellemes illat áradt. - -– Hagyjon minket békében, – méltatlankodott signora és elvette az írást, -amelyet a páholy peremére tett. - -A tiszt bólintott és nagy, gömbölyű ezüstpénzt adott a lakájnak, aki -boszorkányos ügyességgel tüntette el túlhosszú, hímzett mellényébe. - -– Ön nem éhes? – kérdezte Ábel a hölgyhöz fordulva. - -– Éhes vagyok. Ez után a kép után vacsorázni megyünk. - -Előre ültek és figyelemmel hallgatták a harmadik fölvonást, amely a nagy -szakálla alatt már verejtékező Pandarus, továbbá Páris és Heléna -jelenésével kezdődik. Heléna, akinek nem volt oly éles szeme, mint -Kressidának, többször kérdőleg nézett föl a páholyba, láthatólag -iparkodott, hogy eszébe jusson, honnét is ösmeri ezt a vastag bajuszu -katonát; végre tágra nyitotta a szemét és megrázta parókás fejecskéjét. -A tiszt szigorúan nézett reá, ő már első percben tudta, hogy ez a hölgy -öntött annak idején mérget a pezsgőjébe, valahol a meleg Pádovában. - -– Ez is mindig ilyen fonnyadt volt? – kérdezte a táncosnő. - -– Nem, – válaszolt a katona. – Kedves leány volt, de féltékeny -természetű. - -– Menjünk tehát, – indítványozta a hölgy. - -Fölkeltek. A lakáj szertartásszerűen adta rájuk a bundákat és lámpával -kezében kísérte ki őket a sötét folyosóra. Signora a tiszt jobbjába -kapaszkodott, Ábel pedig az egérszürke prém alatt lassan Viktória kezére -tette nehéz kezét. - -– Énekelj a szerelemről, – szavalta a színpadon, szerepéhez híven -Heléna, – az, az semmisít meg mindnyájunkat, ó Cupido, Cupido, Cupido! - -– Ezer ördög, – gondolta magában a katona. – Ennek nem lesz jó vége. - -– Ennek nem lesz jó vége, – szólt magában signora, aztán mentegetőzve -sóhajtott egyet és vállat vont. - -Halkan lementek a díszhintóhoz. Ábel az ódon falitükörben mintha már -látta volna magát, amint újra esküdözik, amint egy kisírt nő -kacagógörcsben vonaglik a szobájában, amint éjfélkor, hóviharban, -zordonan jár föl és alá egy jégcsapos erkély alatt, amint egy pisztoly -fekete szeme ránéz és amint végül egy chevalier fáraón elnyeri a pénzét, -becsületét, a nyugdíját, az életét. És ime, a sarok felől komor katonai -halottas menet közeledik, a kocsi tetején a borzas vaslovag lassan -rázatja magát és a koporsóban egy kopott tiszt fekszik és csöndesen -elmélkedik róla, milyen ostobaság az élet és milyen kár volt nem falura -menni, verseket írni. - -Signora gyorsan lélekzett. - -– Dőreség, – szólt, aztán megrázta magát, mint a vízből kiemelkedő -sirály. – Voilà, ez a sors, és Helénának igaza van. - -Az aranyozott kocsi türelmesen döcögött velük az Arany Szarvas felé. - - - - -Éjféli beszélgetés. - -Pár évtizeddel ezelőtt, mikor az emberek még szép leveleket és naplókat -tudtak írni, és mikor a gondolkodás törékenyebb, furcsább volt, mint ma, -egy anya vacsora után eloltotta a lámpát, a holdvilágnak adta prédául az -ósdi szobát és beszélgetni kezdett a leányával. - -– Tehát mi a neve? – kérdezte az ablakfülkébe telepedve, ahonnét végig -lehetett látni az Olt völgyén, amely (akárcsak egy régi festő festette -volna) pontosan, barátságosan nyúlt el az éjszakában. - -– Kamilló – felelte a leány. - -– Ah! Ez szép név. És nem szeret? Megmondta? A szemedbe mondta? - -– Igen. - -– És te nagyon szereted, Jozefin? - -– Igen. - -– Ez az első szerelmed? - -– Igen – ismételte dacosan a leány és a félhomályban ökölbe szorította -kezét. - -Az asszony ábrándosan fölsóhajtott, aztán összeborzongott, mintha -elkésett hajnali fuvalom érintette volna meg még mindig lányosan -szögletes, hervatag testét. - -– Persze, – szólt megvonva vállát – itt az ideje, hogy te is elkezdd a -szenvedést. Tizennyolc éves vagy és én negyvenöt, mind a ketten furcsa -családból, ahol az asszonyoknak mindig az volt a rendeltetésük, hogy -szenvedjenek. Az egyik sírt, a körmével az ablakokat karmolta ezer -darabra, a másik kiült a kerti lugasba, a gyermekei harisnyáit -foltozgatta és majd meghalt az ostoba, javíthatatlan bánattól, a -harmadik odadobta magát az egész világnak és ronggyá feselve jött haza a -sírboltba. Ezek a vén falak tele vannak szép női könnyekkel és el nem -mondott átkokkal. Ej, én is eleget szenvedtem, – tette hozzá magasabban -csengő hanggal, amely egy régi hárfa befejező futamára emlékeztetett. - -Jozefin gyanakodva nézett anyjára. Első bánata rosszindulatuvá, -gyűlölködővé tette, mindenkiben ellenséget látott és óvakodott az -emberektől. Az asszony most halkan, alig hallhatóan nevetett, amilyen -halkan és vésztjóslóan csak tapasztalt nők tudnak. - -– Ej, mondok neked valamit, – szólt félvállról – ez a mi családi -kincsünk: a szenvedés, az oktalan bánkódás. Ez az örökség anyáról -leányra száll és miután én már kiöregedtem, tehát neked kell átadnom a -kincseket. Ez a világ rendje, úgy látszik legalább. - -Jozefin a sötétben kinyújtotta és lassan visszahúzta körmeit, mint a -veszélyt érző macskák. Szép, kis tótleány-arca elcsúfult és a -holdvilágban egy-egy percre tisztán lehetett látni, milyen lesz öreg -korában. Az anyja tovább beszélt, gondtalanul, könnyen suhanva el az -emberi élet mélységei fölött. - -– Én különben csak keveset panaszkodhatom, mert engemet, úgy mondják, a -szenvedés megszépített, megfinomított, jól illett karcsú alakomhoz, -haloványka arcomhoz, hosszú szempilláimhoz, amelyeket mintha a sors arra -rendelt volna, hogy udvariasan takarják el könnycseppeimet. Egy -kürasszéros, aki annak idején minden este a színházban volt és folyton -engemet nézett látcsövén, amellyel nemrégen az öreg Aulichot és a szép -Klapkát kémlelte, belebolondult a szomorúságomba és egy napon megvált a -katonaságtól, maga se tudta miért. Sohase mutatkozott be és mégis -tudtam, hogy ez az ember az én rabom, az én szenvedéseim szegény rabja -és azért halt meg, mert szomorú voltam, olyan finoman szomorú, amilyenek -csak elhagyott és behavazott hegyi tavak tudnak lenni. Ezt a hasonlatot -egy költő mondta rólam; a költő később tébolydába került, ahol -harisnyákat horgolt és a lenyugvó napnak képzelte magát. Ilyen hatalmas -és szép volt az én szomorúságom, Jozefin, éreztem, hogy törékeny, finom -és mégis győzhetetlen vagyok, hogy magasan járok az emberek fölött, akik -a kacagáshoz, a zsíros földhöz, olcsó dolgokhoz tapadnak. Egyszer -Bécsben, egy hangversenyen Chopint hallottam játszani, hirtelen, -önkénytelenül rámnézett és egy pillanatig tanácstalanul, ijedten ült -bársonyszékén. Azt hittem, nem tud tovább zongorázni, aztán lecsukta a -szemét… és soha többet nem találkoztam vele az életben. De talán én élek -utolsó munkáiban, ki tudja, a férfiak bohók! És egyszer egy főherceg azt -mondta, hogy éppen olyan vagyok, mint a megboldogult felesége és -segédtisztjével elkérte a gardéniát, amely a hajamban volt. - -– És mindig csak egyet szerettél? – kérdezte a leány mogorván. - -– Mindig csak egyet, hogy gondolhattam volna másra, hiszen neki -köszönhettem a legnagyobb szenvedélyt, neki a hosszú éjszakák furcsa -ábrándjait, tarka, bohó, bánatos képzelődéseit. Hány téli éjszakán ültem -itt, ebben a karosszékben és néztem végig a völgyön, mialatt sírtam, -gyötrődtem és mégis azt éreztem, amit a legboldogabb ember sem tud, hogy -– hogy is mondjam csak, – hogy nincsen bennem semmi földi, hogy semmi -közöm házakhoz, emberekhez, sárhoz és köznapi dolgokhoz. Száműzött -királynénak képzeltem magamat, a bánat fejedelemasszonyának, aki halkan -jár a zajtalan, sötét vizek partján és olyan gőgösen néz a -könnycseppjeire, mint más a gyémántjaira. Igen, Jozefin, sokan -bolondultak a szomorúságom után, abban a korban a férfiak még szívesen -ábrándoztak, Henrik-szakállat viseltek és éjjelenkint titokzatos nőkről -írtak naplókat. - -– És mi lett belőle? - -– Oh, ki tudná megmondani? Eltünt és én soha többé nem láttam. Lassan -elfoglalt a vallás, a katholikus vallás, mert Luther oly gőgös és -kemény, nem tudott megvígasztalni, aztán sokat olvasgattam, – Manon -Lescaut-t és egy keresztes lovag följegyzéseit, – sokat zongoráztam és -sokat ültem a holdvilágban. Ha visszagondolok elmúlt életemre, úgy -tetszik, mintha mindig enyhe holdfényben jártam volna, köröttem minden -ezüstös volt, a fák, a mi öreg kopott akácaink csupa komoly ciprusok és -a felhők nagy gyászzászlók, amelyek az égboltról az Olt medréig -csüngöttek alá. Oh, mily finom volt mindez: titokzatos árnyékaim, -ábrándos lovagjaim, törékeny álmaim, és ime, vége, vége mindennek, -megöregedtem, elkészültem, most te kerülsz sorra, Jozefin. - -– De én nem ezt akarom, – fakadt ki a leány haragosan – én boldog akarok -lenni. - -Az asszony nem törődött Jozefin szavaival, meggyújtotta a lámpát, -megkereste az ezüst tükröt és belenézett. Az üveglapról barátságos, -nyugodt arc nézett vele szembe, a homlokomon finom nyilacskák – mint a -régi porcellánon – és a hajban vékony, fehér szálak, amelyek lassan -remegtek, mint a hegedü mély húrja. - -– Vége, vége – szólt újra az asszony és elment az ablaktól – szép volt, -tehát nem tarthatott örökké. Ime, Jozefin, neked adom át éjszakáimat, -könnycseppjeimet, szomorúságomat, óh, hogy irigyellek! - -A leány csodálkozva nézett anyjára, aztán kissé visszahúzódott és -félelmében kevés hijja, hogy sírni nem kezdett. Az asszony megsímogatta -a fejét és az ölébe ült. - -– Ilyen bolondság az élet, – szólt befonva Jozefin borzas haját, – ki -tudna kiösmerni egy asszonyt? Az emberek soha nem ismertek igazán, soha, -pedig… - -Kinyúlt, mint a jegenye az eső után, aztán vigasztalanul nézett a -lámpába. Ahogy a szeme kitágult, látszott, milyen öreg: halavány arcán -csillagba szaladtak a ráncok és a tekintete aggodalmas volt, mint az -elkésett utasoké. - -– Ej, menjünk aludni – tette le csöndesen a tükröt – hadd álmodjam és -hadd szomorkodjam egy utolsót. Holnap már kacagni fogok és ez a kacagás, -kis leányom, azt fogja jelenteni, – nos, mit is? – azt, hogy az édes -anyád meghalt és nincs hatalom a világon, amelyik még egyszer -föltámassza poraiból. - - - - -Egy hős halála. - -Az egyetemre járt, de már kikopott a vizsgákból; kis, külvárosi zúgban -lakott, tánc-leckéket adott és éjjelenkint egy tót szabó üzleti könyveit -irogatta. Nem volt senkije, a lépcsőházban néha találkozott a háziúr -leányával, aki két nagy fehér kutyával ment sétálni. Köszönt neki, -olykor a lány, Malvin, pár szót váltott vele. Orvosnövendéknek tartotta, -s mikor egy ízben az egyik fehér kutya beteg lett, elhívatta, hogy írjon -neki valamit. Miután meghallotta, hogy jogász, bocsánatot kért és -megkínálta egy pohár borral. Egyébként soha senki sem törődött vele, -senki sem kereste, egyszer az utcán egy prémeskabátu úr koldusnak nézte -és alamizsnát akart neki adni. - -Amint a háború kiütött, otthagyta a táncórát, a szabó üzleti könyveit, a -kilátástalan, unalmas életét, és fölcsapott katonának. Nagyon félt, de -éppen az önön gyöngesége iránt való gyűlölete hajtotta előre. - -– Majd megmutatom én neked, – szólt a gyávaságához, amelyet külön -alanynak, mint egy véletlenül beléje került és onnét többé ki nem űzhető -lakónak képzelt. – Majd kifüstöllek belőlem! Erős leszek! Becsületesen -fogok küzdeni és talán becsületesen is fogok meghalni. - -A halál kétféle formában állt előtte, mint kórházi rém, véres -lepedőkkel, kaszanagyságú műszerekkel és eltompult szolgákkal, akik a -holttesteket egymásra dobálják, majd pedig, mint sejtelmes álom, okos -megdicsőülés, bánatos és hallgatag átmenet a földi sárból a mennyei -mezőkbe. Látta magát, amint előrerohan egy tavaszi virágos síkon, amint -körötte kürtök riannak, ágyuk szólanak, amint a nap éles, templomi -sávokat vág a lőporfüstbe, s amint egyszerre a térdére esik és minden -összekavarodik előtte. Ugy érezte, hogy fölébe emelkedik az élet -apróságainak, a zongorának, az üzleti könyveknek és az éhségnek, hogy -megöregedik és komorrá, hallgataggá válik. - -– Hős volt, – mondják a vöröskeresztes katonák, akik a közös sír felé -cipelik. És egyszerre fény gyúl ki homlokából és bevilágítja elmúlt -élete útjait, színt, erőt, jelentőséget ad legapróbb cselekedetének. - -Már az első csetepatéknál megkóstolta a lőpor izét. Keresztül lőtték a -csákóját; ez eleintén megijesztette, aztán büszkévé tette. Ő volt az -egyetlen, akinek átlőtték a fövegét, csákója este kézről-kézre járt, -mint egy ritka pénzdarab vagy csutora. Másnap káplár lett és kettős adag -húst meg égetett bort kapott. Harmadnap csapatjának az a megbizatása -volt, hogy rohammal vegyen be egy dombot. A magaslat tetején könnyű -ködkárpit mögött ágyuk csillogtak, a fák mögé vadászok bújtak el. -Mielőtt a lejtőkhöz érkeztek, süppedékes réten, azután malomárkon -kellett áthaladniok. Egész éjszaka sűrű zápor hullott, a levágódó -űr-golyók ólmot és sarat fröccsentettek szét. - -A csapat dalolva indult neki az útnak. Egy őrnagy gyalog vezette őket, -egy kövér, körszakállas tiszt, akinek éneklő hangja volt s aki lengyeles -kiejtésü magyarsággal beszélt. Nyugodtan rágcsálta gyér bajuszát és -összevissza tépte idegességében a kardbojtját. Egy ideig lassan haladtak -és le-lehajoltak, amint egy ágyugolyó feléjük közeledett, aztán magasra -tartván puskát, lőport, átgázoltak a malomárkon és futólépésben -próbáltak a dombhoz közeledni. A cél egyszerre rettentő messzinek, -elérhetetlennek látszott. Mintha idegen vidéken jártak volna, a tárgyak -körvonalait megnagyobbította a könnyű köd és a füst. - -– Félsz? – kérdezte mellette egy hadnagy. - -A diák emlékezett erre a tisztre. Azelőtt bankár volt, azaz uzsorás, aki -egy belvárosi kávéházban, szivar és fekete kávé között kötötte üzleteit. -Többször baja volt a rendőrséggel, de mindig kivágta magát. - -– Hogyan lett ebből hadnagy? – kérdezte magától az ujonc, de a következő -pillanatban ijedten állt meg. Egy gránát csapott közéjük, derékban -tépázott meg egy káplárt, s a földre ültetett tíz közlegényt. Többen -káromkodtak, néhányan jajveszékeltek, egy ember elkezdett sírni. A sor -megállt. - -– Előre! – kiáltott az őrnagy magas hangon, mialatt kardjával lehántotta -a sarat csizmájáról. - -A következő percben az egész csapat megfordult és mintegy parancsszóra -hanyat-homlok kezdett visszafelé futni, a malomárok felé. Csak az őrnagy -állt meg szilárdul és rekedtre ordította magát. - -– Megállni! – kiáltotta kifulladva és krákogva. – Álljatok meg, gyáva -kutyák! Hátul kartács! - -De senki sem hederített rá. A diák a nevezetes pillanatban csak kis -ideig tétovázott, és pislogva nézett az ágyuk felé, de mikor a dombon -újra lőporfelhők képződtek, ő is visszafelé szaladt. Az őrnagy még -mérgesen ugrált egy helyen, mint a kakas, amely viadalra készül, aztán -utánuk ment katonáinak. A malomároknál, amelyen az átkelés időt kivánt, -utolérte őket. - -– Gyávák! – szól prüszkölve, sárosan, csákó nélkül. – Megtizedellek -benneteket! Fölakasztatlak benneteket! - -Leült egy füzfatönkre és kifujta magát. Egy perc múlva gunyosan mutatott -a háttérre, ahonnét egy szakasz huszár indult útnak. - -– Hiába szaladtok vissza – mondta fölkelve és újra a kardbojtját -tépegetve, – az a csapat huszár, a tulajdon pajtásaitok, majd becsületre -tanít, belétek gázol. Igy kell az ilyen bitangoknak! - -A diák szégyenkezve állt az őrnagy elé. - -– Mit csináljunk? – szólt félszegen. - -– Mit? – krákogta az őrnagy és kezébe vette a zászlót. – Majd -megmutatom, hogy mit? - -A csapat félénken állt meg és gyanakodva nézett a közeledő huszárokra. -Az őrnagy magasra emelte a zászlót és előrefutott a síkon, szemben az -ellenséggel. Száz lépésre egy ócska ököritató volt, annak a repedésébe -beletűzte a lobogót és így kiáltott, most már egész rekedten s a -szavakat csak félig hozva napvilágra. - -– Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg! - -Egypár katona, köztük az uzsorás hadnagy, a diák és néhány öregebb -harcos mérgesen indult a zászló felé. Körülöttük peregtek, fütyültek a -golyók, lehántván a fűzfák és nyirek kérgét. Egy káplárt homlokon ért a -lövés; magasra ugrott a levegőben és bukfencet vetett. Egy másik katona -levette a csákót a fejéről és az arca elé tartva, lassan, megfontolva -haladt előre. - -Mikor a zászlóhoz értek, mély, állati búgással egy ágyugolyó repült el a -fejük fölött. Ez hatott, a legénység legnagyobb része újra visszafordult -és csak az őrnagy, a hadnagy és a diák maradtak a téren. - -– Előre! – kiabálta az őrnagy, maga se tudva, mit beszél és hol van. – A -becsület vigyen előre, a golyók nem találnak! - -Két lépést ment, azután hirtelen leült a földre, ahogy a gyakorlatlan -korcsolyázó a jégre szokott. A kabátja fölhasadt, ökléből és füléből vér -csurgott. Egy pillantig nyugodtan ült, aztán előredőlt, mint egy -játék-bábu, keze egy láthatatlan tárgy után kapkodott. - -A hadnagy visszanézett. A huszárok az árokpartnál utolérték gyalogos -társaikat és vad üvöltéssel kaszabolták őket. - -– Előre, – szólt az egykori uzsorás, csüggedten, komolyan és intett a -diáknak. - -A rét végén bedőlt présház állott – egykori szőlők nyoma – ha odáig -elérnek, legalább pillanatnyi védelmet találnak a golyók ellen. Mind a -ketten fölismerték a helyzetet, s ugyanabban a percben, szemben az -ellenséggel, kézzel-lábbal evezve, futni kezdtek a kunyhó felé. Mögöttük -ordítás hallatszott, mintha társaik feléjük kiabáltak volna. De a két -katona nem fordult vissza, hanem összehúzva magukat, a domb felé -szaladtak. - -Harminc lépést mehettek, amikor egyszerre gyönge lökést éreztek mellükön -és lassan lecsúsztak a fűbe. A hadnagy fölemelkedett és nehézkesen -lehúzta kabátját. A diáknak úgy rémlett, mintha mély patakban feküdne s -a fülén sisteregve szaladnának át a hullámok; ennek dacára izzadt és -szomjas volt. - -A sátorban ébredt föl, nagy csomó sebesült közt feküdt. Nem bírt -megmozdulni, mintha minden tagját tűk szúrnák, vagy talán inkább -szunyogok csípnék. A pokróc a füléig volt húzva, a szája tele lett a -szőrszálakkal. Az egyik pillanatban tisztán látta környezetét, a duzzadt -és álmos sebesült-fejeket, a lassan ingó sátorvásznat, a nagy -kőkancsókat, aztán úgy rémlett, hogy minden eltünik előtte és ő maga – -mint a légy a falon – fölmászik egy meredek toronyra. Mikor a tetőre -ért, egyszerre leesett a földre és előlről kezdte a mászást. Igy ment ez -órákon keresztül, százszor megkúszta a tornyot és százszor pottyant le -róla, anélkül, hogy baja történt volna. - -Másnap szekérre tették és bevitték a városba, az elemi iskolába, amelyet -kórházzá alakítottak át. - -– Mi történt a hadnaggyal? – kérdezte egyszer. - -Az ápolónő üzletszerűen mosolygott. - -– Az itt fekszik a plébánián, ő is hős volt, megsebesült, de jobban van. - -Hős! Az uzsorás is hős! Elkedvetlenedett. Mindezt másképpen képzelte, -szebbnek, színesebbnek, nagyobbnak. Maga előtt látta az őrnagyot, amint -magas hangon káromkodik és egy helyben ugrál, mint a kakas a -szemétdombon. Mosolyognia kellett. Azután eszébe jutott a pillanat, -midőn bajtársait az ágyugolyó a földre ültette, s azok ijedten néztek -össze. Aztán a hadnagyra emlékezett, amint nehézkesen veti le a -kabátját, épp úgy, ahogy billiárdozás előtt a kávéházban szokta volt. -Mindez furcsa és gyermekes. Magáról tudta, hogy előzetesen visszafutott -a malomárokig s csak akkor fordult megint vissza, mikor a tulajdon -huszárjaik kergették előre, azt is tudta, hogy csak a présházat akarta -elérni, hogy csak azért állt be katonának, mert az élete üres, -kilátástalan volt és a haláltól szebb képet várt. De ime most ez is -megcsalta, a halál épp oly szegény, mint az élet. - -Az ajtó kinyilt. Fekete ruhában, kezében néhány szál violával, fiatal -lány lépett be. Rögtön megismerte. Malvin volt. A lány körülnézett, -összeszorította sápadt ajkát, aztán odaült az ágy szélére. - -– Nincs valami kívánsága? Ön hős volt – szólt ügyetlenül. - -A diák megfogta a kezét. - -– Szeretett egy kicsit? – mondta, bár sohase gondolt azelőtt rá, hogy -Malvin valamit jelentsen neki az életben. - -A lány sírt. - -– Miért, vajjon miért sír? – kérdezte magától a katona. – Amíg éheztem, -tengődtem, nem törődött velem – tette hozzá gondolatban – most, hogy -kénytelen-kelletlen a présház felé szaladtam és elestem, egyszerre más -lettem a szemében? Az emberek csak akkor eszmélnének érzéseik tudatára, -ha az élet véres kézzel arcul üti őket? Nem, – fejezte be elmélkedéseit, -– mindez hazugság, ahogy hazugság, hogy bátor iparkodtam lenni, hogy meg -akartam halni, hogy a zászló felé rohantam. - -Az ajtó megint kinyilt, a tábornok lépett be rajta. Udvariasan köszönt a -hölgynek, aztán félszeg mozdulattal egy érdemrendet kotort ki az -oldalzsebéből. A csillogó kereszttel együtt kihúzta a zsebkendőjét, -amely a földre esett. Mikor a diák mellére tűzte a kitüntetést, kissé -belészúrt annak bőrébe. - -– Ön bátor volt – szólt keményen – és hadnagy lesz. - -Ismét köszönt és tovább ment, nyilván az uzsorás felé, akit kapitánynak -fog kinevezni. - -Az utcán zene hallatszott, aztán lassú, csoszogó katonaléptek, majd -néhány sortűz. - -– Mi az? – kérdezte a sebesült, összerezzenve a puskazajra. - -– Temetés – felelte az ápolónő édeskésen és keresztet vetett – a -tegnapelőtt meghalt hősöket temetik. - -A diáknak eszébe jutott, mit mondott az őrnagy az ököritatónál, mikor -belészúrta a zászlót. „Ide kutyák, itt a helyetek, itt dögöljetek meg!“ -Mialatt a zene a gyászindulót dobolta, újra mosolyognia kellett, -egyszerre nagy játéknak, farsangi bolondságnak látta mindazt, ami vele -történik, ami társaival történt; mintha mindez színpadon vagy egy -mulatságos könyv lapjain és nem tűzben, vérben, sáros csatatéren -játszódott volna le. Nem, ez nem lehet a halál! A halál nemes és -barátságos aggastyán, aki nyugodtan, határozottan fogja meg az ember -kezét. - -– Menjen, Malvin, – szólt a látogatójához, – aludni akarok. Mit csinál a -fehér kutyája? Emlékszik, hogy velem akarta meggyógyíttatni? - -– Ne beszéljen így, – felelte a leány rémülten. - -Elaludt. Mikor fölébredt, Malvin már nem volt ott. Az ápolónő állt -mellette és levest öntött a fogai közé. Háta mögött a segédtiszt ült és -összekarmolt kezében tarka szövetet tartott. Mikor észrevette, hogy a -sebesült magához tért, fölkelt és a színes posztót szétterítette. - -– Nekünk tovább kell vonulnunk, – szólt kellemesen csengő hangon, – ha -valami kívánsága, írása volna, adja át, kérem, nekem. - -– Nincs semmim, – válaszolta a katona. - -– Ön hős volt, – folytatta a segédtiszt, megbiccentvén fejét – és -engedje meg, hogy ezt a zászlót a derekára csavarjam. Férfiak vagyunk, -nem tudhatjuk, mi vár reánk. Isten önnel! - -Ügyes mozdulattal átölelte a sebesültet és dereka köré húzta a -nemzetiszínű szövetet. A katona nem sokat törődött a szertartással, a -tiszt szavaiból csak azt érezte ki, hogy baj lehet körülötte, -valószinüleg meg kell halnia. - -A terem csöndes lett. Néha egy sebesült makogott valamit, a másik -horkolt, a harmadik vizet kért; a falon a cseléd-óra tovább ketyegett. -Lassan besötétedett, a szobába csak az utcán álló lámpa világított be, -hosszú, vékony árnyakat vetve a padmalyra. - -– Ápolónő, – szólt a sebesült egyszerre – én meg akarok halni, engedjen -meghalni! - -A nővér odaült az ágy szélére. - -– Hová gondol? – mondta meggyőződés nélkül. – A sebei szépen hegednek, -az ezredorvos is meg van elégedve. Feküdjön nyugodtan és próbáljon -aludni. - -A beteg amennyire tudott, fölemelkedett az ágyban. - -– Engedjen meghalni, – szólt zavarosan, dacosan és a szeme megtelt -könnyel. – Itt nem tudok elpusztulni. Nem akarok hősökről, -érdemrendekről, ágyukról hallani, én szegény parasztfiu vagyok, az apám, -a nagyapám is favágó volt. Fáj, minden fáj, én nem ezt akartam! Ez mind -hazugság, és én már közel állok az Urhoz, és igazságot akarok. - -Az ápolónő átfogta a nyakát, visszaszorította testét a párnára, aztán a -sarokba ment és meghúzta a drótcsengetyűt, amely az orvoshoz szolgált. - -– Maga egy kicsit lázas, – szólt visszatértében és kivette kötényéből a -hőmérőt. – Nyugodtan kell feküdnie, más ember ilyenkor örül, hogy nem -kell megmozdulnia. - -A diák meghunyászkodott, de azért még egy bátortalan kísérletet tett. - -– Nézze, – szólt, a kezét kinyujtva, – itt egy gyűrű az ujjamon. -Akármilyen rosszul ment a sorom, sose váltam meg tőle, de most magának -adom. Engedjen ki innét, a hegyoldalba, az erdőbe, egy barlangba, hogy -békén meghalhassak, mint egy beteg kutya, hogy az öreg édesanyámra -gondolhassak. Keresztény módra cselekszik, engedje meg! - -– Nem, nem, azt nem lehet – felelte türelmesen a nővér és nyugodtan -imádkozni kezdett. - -Az orvos, kimerülten, elcsigázva, kipüffedt szemmel megjelent az ajtóban -és apró lépésekkel közeledett az ágyhoz. - -A katona tartózkodóan mosolygott és lehunyta pilláit. A sebész megfogta -vékony csuklóját, aztán villámgyors mozdulattal, amely ellentétben -állott előbbi fáradtságával, a sebesült mellére hajlott. Az apáca -helyeslőleg intett fejével. - -– Kár érte, – szólt az orvos teljesen rekedten, – jó fiu volt. Bár a -sors sok ilyen katonát adna szegény hazájának. Csöngessen, fiam, a -kosárért és békesség velünk az Urban! - - - - -A csodálatos hajó. - -Don Giovanni véget ért, a kis színház zenekarában gyorsan eloltották a -lámpákat. A muzsikusok egy kurta kocsmába mentek, amely előtt nagy kék -csillag világított a csípős őszi éjszakába. A brácsás a sarkon -elbúcsúzott társaitól. - -– Hová, Heinrich? – kérdezték többen csodálkozva. - -– Megfáztam, hazamegyek – felelte a megszólított és nagyobb hitelesség -kedvéért fölhajtotta tigrisszínű felöltője gallérját. - -Az asszony a kis asztalnál ült és papir-rózsákat csinált. A gyerek a -sarokban egy kis macskának próbálta – sikertelenül – a lábait kitépni. - -– Mi az, Heinrich? – kérdezte Babuska, a zenész felesége, följebb -csavarva a takarékosan égő lámpácskát. – Már hazajöttél? - -A zenész megrázta fejét, levetkőzött és az ágyba bújt. Még az éjjel -lázas lett, reggel orvost kellett hívni. A doktor, aki prémes -gallérjával, őszes körszakállával és pápaszemével éppen olyan volt, -ahogy a színpadon a doktorokat ábrázolják, orvosságot írt, este pedig -megállapította, hogy Heinrichnek skarlátja van. - -– Akár a gyermekeknek – vigasztalta Babuskát; mosolygott, könnyen -fölsóhajtott és elment. - -Az asszony karjára kapta a gyereket és átvitte a szobaúrhoz. -Csodálatosképp Golyó úr, az éjjeli fizetőpincér otthon volt. A -tulipántos ládáján ült és csontos ujjaival a generalmarsot dobolta. Az -asztalon egy kártyavár állott, nagy művészettel összerakva, Golyó úr -ezen a délután nagyon unhatta magát. - -– Mivel szolgálhatok? – kérdezte hosszú frakkmellényét még mélyebbre -húzva. - -Az asszony ránézett titkos álmainak lovagjára. - -– Az uramnak skarlátja van – szólt végre nagy tisztelettel, mintha a -vörheny valami különös kitüntetés lenne – és a gyermek is megkaphatja. -Azt gondoltam, talán megengedi, hogy Konrád addig itt legyen. - -– De kérem – helyeselt az éjjeli fizetőpincér – természetes! Szót se -róla. Azonban mi lesz, ha nem vagyok itthon? - -– Hiszen nagyon csöndes gyerek, legföljebb rázárja a szobát. Az ajtón át -is elbeszélgethetek vele, így csak nem ragad rá? - -– Isten őrizz! - -A gyerek gyanakodva nézte mindezt. Golyó úr a kártyavárhoz lépett. - -– Pukk – szólt és fölfricskázta a tornyot. A kártyavár néma méltósággal -omlott önmagába, a kis fiú nevetett és tapsolt. - -Heinrich minderről nem tudott semmit. Soha életében nem volt beteg, a -láz tehát gyorsan verte le lábáról. Az érzés nem volt rossz. A szoba -körvonalai pirosas ivekbe oszlottak szét, a kis lámpa pedig lassan, mint -egy öreg éjjeli őr, vándorolt körül a falak mentén. Néha egy furcsa, de -barátságos állat nagy szeme nézett rá, aztán megint egyedűl maradt a -szobában. Később úgy érezte, hogy az ágyára valaki árbócot tűz, aztán -vitorlát húz föl, és az ágy lassan elkezd röpülni a székek között. - -– Bolondság, bolondság – mondta és vizet ivott. - -Az asszony visszajött. - -– Jobban vagy, Heinrich? – kérdezte. - -– Oh, ez nem rossz – felelte a brácsás közlékenyen. – Csak az óra -ketyegése bánt, meg kell állítani. - -– Milyen tüzes a fejed, Heinrich. - -– Legénység – szólt a beteg derülten – vigyázz! Föl az elővitorlával! - -– Hová beszélsz, Heinrich! - -A brácsás arca széles mosolyra húzódott, szeme jóváhagyólag intett egy -Miklós nevezetű öreg matróznak, aki haptákba vágta magát előtte. Többet -nem felelt az asszonynak, Babuska tehát az ágy lábához ült és -kávésbögrét vett az ölébe. - -E perctől fogva Heinrich egy időre eltávozott a köznapi élet szűk -határaiból. Hajója könnyen siklott ki a keskeny ablakon, gyors -fordulattal evezett el a templom mellett, és vígan vágott neki a nagy -rétnek. Senki sem zavarta őket, csak a vámnál kapaszkodott egy kis tarka -kutya a kormányba és nem akarta az utasokat addig tovább engedni, míg a -vámot – egy ócska csizmát – le nem fizették neki. - -Elmúlt az éjjel, a reggel, a nap, aztán még egy nap és egy harmadik. -Heinrich a lázálomban hajósokról, födélzetekről, messzelátókról, -világító tornyokról, delejtűkről, s egy Fáraó nevü nagy állatról -beszélt, amelynek, mint gyakran magyarázta, szárnya volt, de a teste -olyan, mint egy kifejlett borjué. Ez az állat pepita-nyakkendőt viselt, -amely gyakran kibomlott. - -Negyedik nap a zenész pár pillanatra magához tért. Tejet ivott és a -legyeket kergette, jóllehet egy légy se volt a szobában. - -– Jobban vagy Heinrich? – kérdezte az asszony. - -– Oh, mondom, ez nem rossz – nevetett a beteg. – És Fáraó, milyen kedves -állat, ugyebár? Kitisztítja a cipőimet és vígan brácsázik helyettem a -színházban. - -Az asszony kíváncsian nézett az urára. - -– Mondd – szólt félénken – csakugyan látod te ezt az állatot és a hajót -meg a matrózokat? Vagy talán csak engem akarsz lóvá tenni? - -– Ostobaság – méltatlankodott a muzsikus – persze, hogy látom. - -– Nem lehet – ellenkezett a nő és egy csöppet irigykedett, mert ő ily -furcsa lényekkel soha életében nem találkozott. - -– Hazudtam neked valaha, Babuska? Nos, felelj. - -Az asszony gondolkodott. - -– Az igaz, hogy sose hazudtál – szólt végre. – De talán csak álmodod -mindezt? Azt mondják, forró lázad van és félrebeszélsz. Azt csak tudod, -hogy beteg vagy? - -A muzsikus megvonta vállát. - -– Jól esik így feküdnöm, – szólt egyet nyujtózva – jó érzés, akárhogyan -is hívják. És micsoda kancsók vannak körülöttem, Babuska, olyanok, mint -a nap, a csillagok, a hold. A fák pedig csupa jó meleg télikabátok, az -embernek csak beléjük kell burkolózni. - -– Nem vagy éhes? – csodálkozott az asszony. - -– Minden este egy hurkavárnál kötünk ki és keresztül esszük magunkat. - -– Heinrich – sóhajtott az asszony – egy krajcár sincs a fiókban. - -A zenész fölényesen mosolygott. - -– Bolondság! – szólt gőgösen. – Fáraó, fizess ki ezer livret. Gyorsan, -gyorsan, ha szabad kérnem, aztán indulás! Északi szél! Euszták a helyén -van? - -– Heinrich, te mégis lóvá akarsz tenni – rázta meg sovány fejét Babuska. - -Két hét mulva az orvos a beteg vállára vert. - -– No, ezt szépen kiállotta – szólt mérsékelt lelkesedéssel – meggyógyul, -most már biztos. Akár föl is kelhet, gratulálok, Heinrich! - -A beteg megdörzsölte a szemét. - -– Mi az, hogy meggyógyultam? – kérdezte álmosan. – Beteg voltam? - -– Bizony betegek voltunk, barátom. De mennyire! Hanem lyukas garas nem -vész el. - -– És… Furcsa, hová lett Fáraó meg a matrózok? - -– Azok elutaztak a szomszédba, ott is van beteg. - -– És nem jönnek vissza? - -– De nem ám – erősködött a doktor. – No örüljön hát az életnek. Túl van -a bajon! - -A brácsás rosszkedvűen hunyta le szemét. El akart aludni, de nem tudott, -a szoba hideg volt és a gyomra korgott. Hol van Fáraó és hol a hurkavár? -És Euszták, a hosszú szakállú? Meg Miklós, aki mindig a sipkáját -forgatja? Elkiáltotta a nevét, de senki se felelt. Végre, nagy nehezen, -a sarokban észrevette az öreg matrózt, éppen ki akart surranni a -kályhaajtón. - -– Megállj – szólt a muzsikus szemrehányóan – hová mégy? - -A tengerész zavartan forgatta kopott sipkáját. - -– Át kell mennem egy pillanatra a füszereshez, – hebegte – elfogyott a -kátrányunk. - -Heinrich szemébe nézett az öregnek. - -– Miklós – mondta rosszalólag – te el akarsz hagyni. - -A matróz szégyenkezve hajtotta le fejét. - -– Szó, ami szó, – nyögte ki végre – el kell mennem. Kezét csókolom, -méltóságos úr, ne haragudjon rám. Itt már elkészültem a dolgommal, -máshová rendeltek. Ne tessék rossz néven venni. - -– Nem haragszom – duzzogott a brácsás. – Mért is neheztelnék? - -Csönd volt, aztán Miklós vette föl a szót. - -– Ha nem tetszik rossz néven venni, emlékül itt hagyok valamit. Nem sok -az egész, egy rend ruha. Tessék felhúzni, én azalatt Istennek ajánlom -magamat. - -A következő percben Miklós megfujta kis sípját és nyomtalanul eltünt. - -Heinrich fölvette a földről a lepedőbe burkolt csomagot és kibontotta. -Csakugyan egy rend ruha volt benne, de Istenem! milyen szép ruha! -Lehetséges-e? Hisz ez senki másé, mint magáé Don Giovannié! Itt a fehér -selyem nadrág, az arannyal kivarrott, rövidke bugyogóval, emitt a puha -birét, hosszú piros tollal, amott meg a gyöngyház-markolatu spádé. - -– Ez mind az enyém? – kérdezte a brácsás. - -Senki se válaszolt neki, Heinrich tehát fölkelt és fölhúzta a kis -mentét, a finom nadrágot meg a bársony-cipőket, s oldalára kötötte a -törékeny kardot. Fején a kalpag kackiásan billent oldalt. Ah, ha Donna -Anna így látná! Alig hogy elkészült az öltözéssel, eszébe jutott, hogy -azonnal indul a vonat, amely Mexikóba viszi. Az órájára nézett, már csak -egy perc volt a harmadik csöngetésig. Elkezdett tehát futni; a vasuti -pénztárnál nem tudták fölváltani a pesasait; jegy nélkül szaladt a -perronra: a vonat már elindult. Uccu utána! kiáltotta, de e percben a -lábai nehezek lettek, mint az ólom, még elkapta ugyan az utolsó kocsi -hágcsóját, de elbotlott, leesett és végigvágódott a földön. - -– Heinrich – ébresztette föl az asszony nyugodtan – egy krajcár sincs a -házban. Mit csináljunk? - -A brácsás fölült az ágyban. Az óra megint járt, a falak szilárdan néztek -vele farkasszemet. Hallotta, amint a harmadik emeleten egy cseléd -énekelt, aztán egy sípláda kezdett játszani az udvaron, de a házmester -elzavarta. A szomszédban Golyó úr szaporán dobolta a generalmarsot. A -téli napsugár buján terpeszkedett szét a bútorok között. - -– Pénz kell – dörmögte Babuska mérgesebben. - -– Jó, jó – felelte a brácsás és felöltözött, de az igazi ruhájába, mert -a Don Giovannié, Isten tudja, hogy, hirtelen eltünt. - -Elment a színházba, hogy előleget kérjen. De a színház, amíg beteg volt, -megbukott, a társaság eloszlott a szélrózsa minden irányában. Mihez -fogjon? Szerencsét próbált úri házaknál, ahol azelőtt az ifjúságot -hegedülni tanította, de üres állás most sehol se volt. Végre eszébe -jutott Golyó úr, hogy is nem gondolt rá mindjárt? De Golyó urat közben -nagy szerencsétlenség érte. Az összes pénzét kölcsönbe adta egy -önkéntesnek, az önkéntes pedig bevitette magát a helyőrségi kórházba és -szégyenszemre meghalt. - -– Mi lesz velünk, Heinrich? – faggatta az asszony este. - -– No, no – felelte a brácsás és rosszalólag gondolt Fáraóra, a -pepitanyakkendős, borjútestű, sólyomszárnyú állatra, akinek mindig tele -volt a tarisznyája aranyakkal. Hogy így cserben hagyta! És Euszták, aki -a világ legcsodálatosabb falatait rakta eléje, vajjon hol van? És az -öreg Miklós, aki jókedvű majomhoz hasonlóan kúszott az árbócokon? Oh, ha -legalább Don Giovanni ruhája megvolna! De semmi, semmi: a szobában -savanyú szegényszag és a törött ablakot a szél csöndesen hintázza. - -A következő napokban a zenész térdig járta le a lábát. Beajálkozott -irnoknak, gyümölcsárúsnak, vámszedőnek, éjjeli őrnek, még sírásónak is, -de sehol se volt üres állás. Rossz idők jártak, az emberek háborúról -beszéltek. Amikor így keresztül-kasul botorkált volna a városon, -egyszerre összeakadt a doktorral, aki a skarlátból kigyógyította volt. - -– Hohó, humillime, – szólt az orvos – hát jól vagyunk, mi? Ez már derék -dolog, hogy nem fekszik, hanem vígan sétálgat! Szép az élet, mi? mégis -csak szép! - -Heinrich gondolkodott, aztán így szólt: - -– Hogy volna, nagyságos úr, ha megint beteg lehetnék? - -– Nem, ez nem lehetséges – nevetett a doktor. – Fura fickó maga, -Heinrich! Miért akar beteg lenni? - -– Kár, kár, – bólintott a muzsikus, aztán kezet csókolt az orvosnak és -tovább szaladt a kenyér után. - -A következő napokon Heinrich különös dolgokat művelt. Esténkint -negyedóra hosszat szaporán föl és alá szaladt a vízparton, aztán -telemerítette a kalapját és kiitta. Mikor pedig ez a kísérlet – amelynek -veszedelmes voltáról gyermekkorában sokat hallott – csütörtököt mondott, -szerencsét próbált vele, hogy éjjel titokban kinyissa a szoba ablakát, -sőt, hogy néha egy szál ingben kinézzen a hideg decemberi éjszakába. - -Egy éjjel az asszony fölébredt, amint az ura éppen halkan kinyitotta az -ablakot. - -– Mit csinálsz, Heinrich, – szólt haragosan – megőrültél? Tél van, -menten megfagyok! - -A brácsás szégyenkezve sompolygott az ágyhoz. - -– Ne haragudj, Babuska – szólt – de mondok neked valamit. Én mégis csak -akkor voltam a legboldogabb, mikor – Isten bocsássa meg, Babuska! – -mikor lázban feküdtem és minden oly szép volt körülöttem, mintha -templomban laknám. Bizonyosan az agyamra ment a betegség, csak így -lehet. - -Az asszony nagyon fázott, fölkelt, befűtött a maradék szénnel, aztán az -ura mellé ült az ágyra. - -– Heinrich – szólt kiváncsian – én sose voltam beteg, mondd, csakugyan -igaz, hogy aranyos hajón ültél és pénzed, borod, szivarod, ruhád, inasod -volt? Nem hazudtál? Az orrodra teszem az ujjamat! - -– Nem, Babuska – méltatlankodott a muzsikus szomoruan. – Az öreg Fáraó -takarított, mosott rám, ő fizette ki a számláimat és Euszták terítette -meg harangozáskor az asztalt. A hajót Miklós kormányozta és esküszöm, -olyan hajó volt, mint az igazi: zászló, árbóc, még tyúkketrec és -mángorló is volt rajta. - -– És sose voltál éhes? Furcsa! - -– Soha, Babuska. Minek is kínlódni? Hazudtam neked valaha? - -– Nem, nem, Heinrich, másnak nem is hinném el, hogy ilyesmi lehetséges. -Minden úgy volt, mint az igazi életben? a viz nedves volt? a tej -kifutott, ha nem vigyáztak rá? a tyukokat megkoppasztottátok, mielőtt -fazékba kerültek? - -– Igen, csak még szebb volt, mert nem került pénzbe. De most aludjunk, -Babuska, ezen úgy se lehet változtatni. - -Befordult a fal felé és elaludt. Az asszony csöndesen feküdt, a -sötétségbe bámult és gondolkozott. Heinrich, úgy látszik, csakugyan -igazat mondott, hiszen más furcsa dolgokat is tapasztal az ember az -életben. Egy távoli rokonuk holdvilágnál a háztetőn járt és soha nem -történt baja. A szülőfalujában volt egy pék, aki halála után minden -éjjel sült disznón lovagolva kisértett egykori házában. És nekik nincs -egy darab kenyerük a házban és a kölcsönbe kapott szén most fogy el -éppen. Aztán eszébe jutott Golyó úr, titkos álmainak szerény lovagja, -aki kénytelen lesz megházasodni, mert az önkéntes kiforgatta mindenéből. - -Babuska fölkelt és a szekrényhez lopózott. Egész lent, ócska rongyok -közé gondosan eldugva volt egy művirágja – egy poros, elszáradt orgona, -– amelyet még akkor kapott, mikor tánciskolába járt Borovicz mesterhez. -Szájába vette a virágot, aztán halkan átment a szomszéd szobába, a Golyó -úr szobájába és letette a virágot az asztalra, a gyorsforraló mellé, -hogy rögtön szembe akadjon, ha a fizetőpincér reggel hazajön a -kávéházból. Irni is akart valamit, de csúnya írása volt, inkább -elhagyta. - -Azután Babuska visszament szobájukba, a kályhához lopódzott és kivette a -csövet belőle. A szén meleg lehelete, mint egy kigyó siklott, keringett -körül a szobában. Reggel öt órakor a törött ablakon át beröpült a hajó, -Miklós a kormánynál ült, Fáraó a nyakkendőjét kötözgette és Euszták -vidáman szólt a brácsáshoz, meg a feleségéhez. - -– Tessék beszállni, indulás! - - - - -Oroszlány Péter halála. - -Oroszlány Péter csalamádét hozott zöldrácsos kis kocsiján. Késő ősz -volt, az erdőben fákat fürészeltek. Mikor a szekérke a tisztás felé -fordult, egy nyárfa oldalt billent és ráesett – ügyetlenül, nehézkesen, -ahogy a fák szoktak – Oroszlány Péterre. A sebesültet a szénégetők -galyakon vitték a faluba. Az orvos nagyokat szuszogva tapogatta végig, -aztán ránézett a parasztra. - -– Meghalok? – kérdezte az kiváncsian. - -– Volt katona? - -– Igen. - -– Nohát, Pál barátom, gondolja úgy, hogy háborúban volt és… - -– Meghalok? – kérdezte újra a paraszt. - -– Meghal-é? vetette közbe az asszony, aki föltürt köténnyel, fűtől, -gaztól zöld kézzel állt az ágy lábánál. - -Az orvos körülnézett a lapos szobában. - -– A papot sose árt elhívni. Ha jóra fordul a dolog, hát úgyis jó, ha meg -rosszra, hát csak túl kell esni rajta. - -– Látod, látod, mit csináltál! – sopánkodott az asszony. – Most itt -maradok egyedül, mint az ujjam és mi lesz velem, meg a gyerekbűl! - -Az orvos rosszalólag intett, hogy kímélni kell a beteget, maga Oroszlány -Péter azonban nem vette oly zokon az esetet, nyugodtan feküdt és -egérszemét csöndesen jártatta végig a mestergerendán. - -A tanító kopogott, benézett a szobába és ijedten pislogott a sebesültre. -A kocsmáros, akinek a szénapadlásra kiabálták föl az esetet, gyorsan -aszuecetet hozott egy kis tálban, de a keze úgy reszketett, hogy -teleföcskendezte a szobát. Az ablakon két öreg paraszt kandikált be. Az -egész falu figyelme hirtelen Oroszlány Péterre fordult, aki büszkén -érezte, hogy rendkivüli dolog történik vele s hogy életében először -emelkedik ki a szürkeségből. Eddig ugyan senki se vetett ügyet rá. A -birkalegelőről került a katonasághoz, onnét meg a felesége karmai közé. -Mindennap azt kellett hallania, hogy lusta, ügyefogyott, borissza, esős -időben még a kutyák is megugatták. Mindebbe az idők folyamán -belenyugodott. Most egyszerre fölébe emelkedett a számtartó juhásznak, a -goromba káplárnak, meg a szájas feleségnek. Nem érezte a fájdalmat és -kisandított az ablakon, mire a két kivül álló öreg paraszt lekapta a -süvegét. - -– No! – mondta az orvos, megmosva kezét a tejes vödörben. – Hát mit -szeretne enni? - -Oroszlány Péter gondolkodott, aztán ügyesen elkerülve felesége -pillantását, így szólt: - -– Töltött káposztát! - -Az orvos üzletszerüen mosolygott. - -– Jó lesz az? Nem lesz nehéz? - -– Nem az. - -– Hát Isten neki! – bökött a doktor ujjával a levegőbe. – Mért ne legyen -meg a kivánsága? - -Föltette a kalapját, az ajtóig ment, aztán egy kicsit gondolkodott, majd -visszafordult és kezét nyujtotta a betegnek. - -– Lehet egy bőrszivart? – kérdezte Oroszlány Péter katonásan. - -– Lehet, lehet, – felelte a doktor gyorsan és óvatosan kotort ki a -zsebéből egy kurtát. - -Az asszony összecsapta a kezét, – szivart ebben a drága időben! – de a -sebesült már agyarára kapta a kurtát és sebesen kezdett pöfékelni. - -Ebéd után eljött a pap. Sápadt volt, huszonkét év óta nem halt meg senki -a faluban, úgy nézett föl a betegre, mintha kisértetet látna. Oroszlány -Péter jóindulattal mosolygott. - -– Ez megesett, szent atyám, – szólt és aztán érdeklődött, lehet-e -végrendeletet csinálnia? Nagyon szeretett volna, ez urias dolog, de -miután nem volt semmije, a pap megrázta szép hófehér fejét. Oroszlány -Péter tehát legalább a temetését rendelte meg. Nyitott koporsóban vigyék -ki az Isten kertjébe és a sírnál városi deákok énekeljenek. Gyertyák is -égjenek és a tornál sört kell inni. - -Kopogtak, a bíró állított be. Régi haragosok voltak, de most a falu -feje, a dölyfös hegyháti, alázatosan köhécselt és halkan beszélt a -szerencsétlenül járttal. Péter büszkén érezte, hogy a tilosba ment -tehénnél kezdődő harcban végül mégis csak ő maradt felül. - -Alkonyat felé beköszöntött az uraság, akinek a beteg paraszt -legénykorában fát és vizet hordozott. Az uraság szaporán csóválta nagy -fejét és össze-vissza beszélt. - -– De ilyet, Peti! És fájt? De hiszen katonadolog ez! Fogsz te még fát -hordani a portámra, fogsz bizony! - -– Vége annak, – szólt Oroszlány Péter fölényesen, mire az uraság -megszeppenve hallgatott el. – Isten akarata ez – tette hozzá, majd -öntudatosan mosolyodott el, látva, hogy a vendég homlokán kiüt a -verejték. - -Csönd volt. Az uraság szeretett volna valamit mondani, vagy illő -formában odébb állani, esetleg talán valamit tenni a szerencsétlenül -járt parasztért. De mit? Egyszerre eszébe jutott, hogy a városban -délután új ébresztőórát vett, amely azon mód künt van a bricskán. Kiment -érte, kihámozta a selyempapirból és megmutatta Oroszlány Péternek. - -– Hehe, akarod ezt? – kérdezte vékony hangon. - -A paraszt bólintott. Egész életében egy ilyen ketyegő fenére -vágyakozott. Odatették tehát a vánkosára az órát és az uraság -megkönnyebbülten távozott. - -Lámpagyujtáskor a kis szoba küszöbig telt meg ünneplőruhás parasztokkal, -vénasszonyokkal, obsitos katonákkal, viziemberekkel, nagyszemü -gyerekekkel, akik álmélkodva, tisztelettel bámultak Oroszlány Péterre. -Az pedig nyugodtan feküdt a piroscsikos párnákon és néha végigjártatta -apró szemét a népen, biztosan és jóakaratulag, mint a győztes hadvezér. -Ő volt az első ember itt, érezte, és ez a tudat törpévé tette szemében -az elmulást. - -Este tíz órakor az ébresztőóra elkezdett csörögni. Oroszlány Péter tágra -nyitotta szemét, aztán a kemencére nézett. - -– Né a, – szólt nyugodtan, – ott guggant egy mókus. - -A parasztok ijedten kapták föl a fejüket és a sarokba néztek, de bizony -nem láttak mókust. Mire visszafordították tekintetüket, a beteg orra -csaknem a homlokáig emelkedett és az álla leesett. Oroszlány Péter -meghalt, önérzetesen, komolyan, mintha mi sem volna szebb, -tiszteletreméltóbb és irigylendőbb dolog a világon, mint eltávozni -belőle. - - - - -Régi órák. - -A szobám tele van régi órákkal, amelyek szaporán szeletelik apró -forgácsokká az időt. Ahány óra, annyi arc és annyi jellem. Az egyiknek -üveghangja van és selyem függönye, ez olyan, mint egy rokkoko-dáma, -szeszélyes, finomkodó és beteges. Néha minden ok nélkül megáll és -napokig nem indul meg, gyakran eltéveszti, mennyit kell ütni, olykor -pedig régi rugói, drótjai fölsóhajtanak, mint a jobb időket látott -özvegyek. A másik óra kövér oszlopon nyugszik, mutatólapja széles -mosolyra huzódik s a hangja öblös, mint egy parancsoló hajdué. Ingóján -kis huszár ül, aki töltött pisztollyal kezében, haragosan vágtat jobbra -és balra. A harmadik bronzpárnákon nyugvó bronz pásztort ábrázol, alvó -báránykák körében, selyemharisnyában és csattos cipőben, ahogy a -pásztorokat Rousseau idejében képzelték. Szerkezete örökre megállt, az ő -ideje letünt. De szomszédja, az ócska lábas óra, még gyertyaegyenesen, -szikáran huzza ki magát barna csuklyájában, akár egy szálas koldusbarát; -sétálója mérgesen zörög s a rugók úgy kalapálják ki az időt, mint a -fiatal kovács a patkót. - -Az ötödik órát Shakespearenak hívom, aminthogy minden régiségnek neve -van. A dámát Madame Mearsnak kereszteltem el, a pásztort Florestannak, a -katonát Rákóczinak. Shakespeare a párkányon álló mellszobrocskától kapta -nevét. Vékony oszlopai közt keskeny színpad huzódik el, tükrökkel, -kristálypálcákkal és egy üvegből csinált patakkal. Messziről két -beszédes ametiszt-szem néz az emberre, a talapzat ördöglábakon áll. -Halkan üt, mintha minden hangot a tizenhetedik század mélységeiből -szedne elő. - -Az éjszaka álmatlan részében minden órának elképzelem történetét. Vajjon -kié volt Madame Mears, kinek jelentette a mulandóságot és a perc -örömeit? Aztán látom a lábas órát, amint a klastrom homályos folyosóján -áll és a mise kezdetét jelenti; a magas rostélyablakon szürke sáv -verődik be, a minisztránsfiu lihegve siet a főnököt felkölteni. Egy -fiatal pap tanácstalanul imádkozik a feszület előtt. Aztán Florestan -következik sorra, óvatosan leszáll almasárga bronzpárnáiról és édeskésen -hívja Phrynet a teheneket megfejni. - -Shakespeareről ezt képzeltem el egy gonosz éjjelen, mikor mindenkitől -elhagyva, keserű szájjal hevertem ágyamban. - -* - -Egy éjtszaka, három órakor, megzörgették Shakespeare kapuját. Az író, -azaz akkor igazában inkább még színész, ébren volt és maga nyitott -ajtót. Egy öreg asszony állt előtte. - -– A fiad beteg – szólt mogorván. - -Shakespeare megijedt, aztán magára kapta köpönyegét. A fia törvénytelen -gyerek volt, de azért nagyon szerette, jobban, mint törvényes hitvesét, -a fázós Annát. - -Gyorsan áthaladtak a piacon, a szíjgyártók, majd a gyógyszerészek -utcáján és besurrantak egy barna házba, amelynek egyik ablakában még -fény csillogott. - -Kata az ágynál ült és azzal próbálta szórakoztatni a kis fiut, hogy egy -kutyának kipödörte a bajuszát és lenyírta a haját. De bár a gyereknek -régen az volt a vágya, hogy a kutyát megberetválják, most nyügösen -feküdt az ágyban és dacosan rázta meg fejét. - -– Vágd ki inkább a nyelvét – szólt kényeskedve. - -Kata gondolkozott a kívánság fölött, ebben a pillanatban lépett a -szobába a férfi. - -– No, mi baj? – kérdezte vállát magasra huzva. - -– A nyelvét akarja – felelte Kata alázatosan. - -Shakespeare kezébe vette a kést, de most a fiúcska fordított egyet a -köpönyegen. - -– Nem kell – szólt haragosan, – mesélj inkább valamit. - -Még mielőtt választ kapott volna, hanyatt feküdt, félig lecsukta nagy -szempilláit és elaludt. Az arca biborvörös volt, szíve úgy dobogott, -hogy a takaró meg-megrezdült. - -– Nagyon rosszul van – bólintott Kata, aki a fájdalomtól rekedt lett. - -Shakespeare nem felelt. Szótlanúl ültek egy óra hosszat, végre a gyerek -fölébredt. Nem volt már nyügös, törődötten, koldus módra szólalt meg: - -– Mesélj valamit – mondta és óvatosan pillantott hátra – szeretném, ha -mesélnél valamit. Tudsz-e egy szép mesét? - -– Tudok – felelte a szinész megkönnyebbülve – hogyne tudnék, hisz ez a -mesterségem. - -– Akkor hát mondj el egyet. - -Shakespeare megfogta a gyerek kezét. - -– Volt egyszer egy király – kezdte el, – akinek három szép lánya volt. -Az egyiket úgy hítták, hogy Goneril, a másikat úgy, hogy Regan, a -harmadikat úgy, hogy Cordélia. Az első kettő mézes-mázos szavakkal -hirdette, mily igen nagyon szereti apját, a harmadik csak hallgatott és -így szeretett. A két első kiforgatta apjukat mindenéből, gonosz lelkek -voltak, akik… - -– Nem, nem – emelkedett föl a gyerek párnáiból – ez unalmas mese, ne -mondd tovább. - -Shakespeare elhallgatott. - -– Mást mesélj – szólt a gyerek rosszkedvüen. - -– Igen, igen, ahogy akarod. Hogy is volt csak? Volt egyszer egy híres -hadvezér, úgy hívták, hogy Antonius. Senki sem tudta legyőzni és szép -volt, mint maga Apolló. De az Istenek nem nyugosznak és elvezették őt a -veszedelmes Délre, ahol aranyból készült trónuson ült egy nő: Kleopatra, -aki arra bírta, hogy ő, aki csak szárazföldön volt Isten, tengeren -vívjon ütközetet és… - -– Nem, nem – szólt a gyerek – ez sem szép. A tenger hideg és én félek a -hideg víztől. Mást nem tudsz? - -– De fiam – sóhajtott az apa – ezt a mesét évszázadok múlva is szívesen -fogják hallgatni az emberek. A királynénak is nagyon tetszett és az -udvarnak nemkülönben. - -– Nem, nem. Mást mondjál, szebbet, boszorkányokról vagy kisértetekről. - -– Nos, jó. Hát mesélek a királyfiról, kinek egy éjtszaka megjelent az -apja szelleme és elárulta neki, hogyan is ölték meg, mire a fiu, ahogy -jó fiuhoz illik, bosszut fogadott; ez jó lesz? Vagy a szép Boleyn -Annáról, akinek Henrik király elhozatta a világ legügyesebb hóhérját, -hogy a lehető legfinomabban vágja le gyönyörü fejét? Vagy a gaz -Macbethről, aki mindenkit megölt, aki útjába került, míg aztán megjelent -előtte Banquo szelleme és felelősségre vonta? - -– Ez mind csunya és véres mese – szólt szomorúan a gyerek. – Mesélj -inkább a három kis disznóról, akik kifogtak a farkason. - -Shakespeare ijedten nézett a fiucskára, aki egyre vörösebb és vörösebb -lett. - -– A három kis disznóról? – hebegte. – Ezt a mesét nem ismerem. De nem -akarod inkább a velencei szerecsen csodálatos történetét hallani? Vagy a -dicső Coriolanusét, aki meg akarta magát bosszulni a hazáján? Vagy a -kalmárét, aki emberhúst kért zálogul? - -– Nem, ne bántsál – könyörgött a fiucska – félek a szerecsenektől. - -– Talán a két kalandos veronai ifju… - -– Nem, nem – sóhajtott a gyerek. – Hagyjál békével, rossz vagy, a három -kis disznó történetét se tudod. - -Az ócska lépcsőkön dobogás hallatszott, az orvos lépett a szobába. -Gyorsan megfogta a beteg kezét, aztán a férfira meg a nőre nézett. Mind -a ketten akaratlanul fölkeltek. Egyik sem mert kérdezősködni. - -– Rosszul van? – mondta végre a költő. - -– Meghalt – felelte hirtelen a doktor, azzal megrázta orvosságos üvegeit -és eltünt az ajtóban. - -Shakespeare térdre ereszkedett és imádkozott, aztán lassan hazament a -kihalt városon át. Lopva surrant föl a lépcsőkön, nehogy a féltékeny -Anna észrevegye, hogy távol volt, aztán tölgyfa-asztalához lépett és -felnyalábolta irásait. A kandallóban még pislogott a kései tűz. Most egy -mozdulattal a zsarátnok előtt termett és magasra emelte a könyveket. - -* - -Florestan cikornyásan ütött négyet, utána Madame Mears sóhajtva, -rosszkedvüen jelezte a hajnalt, amely ismét egy nappal öregebbé tette. -Rákóczi vadul viharzott végig a kis csengettyűkön és a barát prüszkölve -felelt rá. Shakespeare mellszobra barátságosan nézett le rám alabástrom -talapzatáról és mialatt a tizenhetedik századból lassan keresgélte elő a -hangokat, így szólt: - -– Ez a költő sorsa! Meggyógyítjuk az egész világot és megtartjuk -magunknak az egész világ nyomoruságát. Mindenkit megvígasztalunk, -mindenkinek fölszárítjuk a könnyeit, csak a magunkét nem; nem uram, -azokat nem tudjuk fölszárítani. - - - - -Az igazságról. - -Ha az ember az István-kórháznál felül a barna villamos kocsira, tíz perc -mulva falun van. A kaszárnyák, menedékhelyek, gyárak, bérházak a vasuti -töltésnél elmaradnak s a poros láthatáron feltünik három nagy, -keskenypalástu jegenye, alattuk sárga házikóval, a határcsárdával. Itt -már szántóföldek, libalegelők és ökörfarkkórós tarlók húzódnak. Nyaranta -pacsirták lógnak a levegőben, ősszel erre húznak el a legszebb vadludak. -Aki rászán félórát és kissé keletnek tart, különös, szalmával kitömött -gödröket fog találni a pusztaságban; a vecsési vadászok úgy mondják, itt -már túzokra lesnek. - -Szent-Lőrinc tömzsi villasorát a telefondrótok csak lazán kötik a -fővároshoz. Az élősövénykerítések közt öreg tölgyfák terpeszkednek, -ágaik télen fekete keretbe foglalják a házakat. Temérdek vadgalamb jár -erre, még több szarka, főleg pedig fekete varju. A varjak a budai -hegyekben laknak és csak átrándulnak az ákác-sorokba ékelt, zöld -vetésekre, közben élénk figyelemmel kisérve a barázdákban ballagó -rókákat, amelyeknek útja döghöz vezet. Este a varjusereg rátelepedik a -szőlőkarókra, aztán egyszerre kereket old és hosszan elnyúlt felhőben -tér haza, a budai ormokra. - -Mária Terézia idejében Grassalkoviché volt az egész vidék. Akkor még -Némedi, Vecsés, Szent-Lőrinc között erdő húzódott, tele szarvasokkal, -vadkanokkal, őzekkel. A sűrüben később Rózsa Sándor bujkált, a lesüppedt -Szarvascsárda szemöldökfáján még most is meglátszik a fokosa éles nyoma. -Azután eltüntek a nyirott fájú parkok, a griffmadarak, sisakos -angyalkák, hamuszürke kővedrek, karcsu őzek, fáradt szegénylegények és -futószél szaladt el a gyáli temető fölött. Sajátságos pusztai -istenkertje ez. Sehová sem tartozik, nincs útja sem jobbra, sem balra, -árok se jelöli, hol végződik az élet, hol kezdődik az elmulás, mégis, -évről-évre újabb meg újabb lakókat kap, minden évben – így képzelem el – -akad egy-két különc ember, akinek az a vágya van, hogy itt, a -kietlenségben, az elhagyatottságban akar pihenni. És akkor kihozzák őket -ökrös szekéren, a puha fövényben a koporsó gyorsan siklik le, fejfának -valaki elültet egy sovány papsajtbokrot. - -A temető körül pedig – lassan, kényszerüen – terjed az élet. A -pusztaságot itt is, ott is lebirja egy ákácerdő, egy-egy napon sütkérező -szőlőtelek, egy vállalkozó természetü bolgár ültetvénye. Elvétve kutyák -ugatnak, a szántásokban macskák egerésznek. Házak is bújnak ki a -földből, apró gunyhók, hasonlatosak ahhoz a fészerszerü kalyibához, -amilyent uszályhajókon lehet látni. Némelyik nádas szélén csónak hever, -az ingoványok peremén keréknyomok látszanak, de emberrel csak elvétve -találkozol. Órákig elkóborolhatsz a haraszti mocsarak, a vecsési sovány -szántóföldek, az üllői ákácok közt, míg valakivel összeakadsz. És ha -végre kaputot, süveget látsz, bizonyosra veheted, hogy az sem egész -ember, hanem szegény félkegyelmü: a virágbolond, a hatvanéves kóbor -diák, aki az ér szélén ül, vagy kavicsokkal játszik, megfontoltan, -ravaszul, mintha valami titkot tudna. Ha közelébe érsz, az aggastyán, -akinek keze, zsebe, cipője tele van mezei gazzal, kökörcsinnel, -szarkalábbal, tétován emeli föl karját és nyugodtan így szól: - -– Mindnyájan meg fogtok halni. - -Ha Szent-Lőrincet elhagyod, kis ákácos következik, összeverődő lombozata -nyáron nagy, zöld vánkos, amelyen a falu fehér falai, bubos kéményei -könnyen megpihennek. Azután mély homokba keveredel, majd kavicsos vasúti -töltésen kell átmásznod. A fövénytenger végén falu fekszik, Péteri, -félig nyaralótelep, félig cigánysor: szegény emberek, postások, -hivatalszolgák építették, uraskodó vággyal, üres pénztárcával. -Zsebkendőnyi területeken apró házikók, a födelük kátránypapiros, -kerítésük zsineg, ablakaik, ajtajaik lebontott fővárosi házakból -vetődtek ide. Messziről olyanok, mint egy-egy nagy kutyaól. A házi úr -egyuttal az építőmester, a falak ferdék, fölpattogzottak, mint a rosszul -sült kenyér, az alapzat belecsúszott a homokba. Utca nincs, mindenki oda -épít, ahová jól esik, a kapukat cölöpök jelzik. Hajnalban az egész telep -fölkerekedik és begyalogol a városba, a gyárakba, hivatalokba, ahonnét -este kerülnek vissza. Addig a kutyák az urak Péterin, bősz kuvaszok, -amelyek nem riadnak vissza se kőtől, se ostortól. - -Ha átjutottál ezen a furcsa falun, hat szép fenyőfát látsz. Félkörben -ültették őket, karcsú, könnyű alakjaikat – amelyek ódon -karosgyertyatartókhoz hasonlatosak – még Ócsáról is megpillantod. Ives -elhelyezésükkel, finom vonalaikkal, messziről görög szentélyre -emlékeztetnek, zöld foltjuk nyugodt színt ád a vidéknek. Sokszor -elnéztem őket és sokszor láttam, egyszerű eszközzel mekkora hatást lehet -elérni. - -A látóhatár másik végén Krisztusfa-erdő, azután zsombékos síkság, majd -egy csenderes tarka, összevissza gabalyodó vonalai. A földje nyáron is -tele sárga levéllel. A napsugár, ráverődvén, ezer arany pálcikára törik. -Ki gondolná, hogy a nyáron sötétzöld, télen barna galykárpit mögött -emeletes ház áll, réztornyocskával, szines ablaktáblákkal, fontoskodó -tornáccal? Pedig nem látomás, csakugyan úri ház, ha jól bevilágítsz -szemeddel a sűrűségbe, még a galambdúcot, az üveggömbös aranyvirág-kört -és a nyárfából készült kerti padokat is megpillanthatod körülötte. - -Néha pedig egy-két embert, akik, mint a foglyok a vetésben, meglapulnak -a ház örök árnyékában. Kik lehetnek? Nem gazdálkodnak, köröttük nincs -szekérnyom, sem gazdasági udvar, sem a háziasszonyt dicsérő -gyöngytyúkok, fiatal kacsák. Nem is nyaralók, havas téli estéken erre -ballagva az ablakokban piros és zöld fénysugarakat látok, s a kéményből -keskeny fehér füst húzódik az égnek. De soha semmi nesz, csak egy páva -rikácsol. Miért éppen ezt a förtelmes madarat választották bajtársnak? - -Egy délután ólmos eső esett, s mikor, szürkületben, felgyűrt gallérral -hazatértem a vadászatról, a páva fönt ült a galambdúcon és rosszkedvűen -perelt a mélyen járó felhőkkel. - -Egy női hang szólalt meg a tornácról. - -– Csönd legyen, Duchesse! te csúfság! Csönd legyen! - -De a páva tovább haragudott. A női hang újra megszólalt, közömbösen, -mintha tudná, hogy úgyis hiába akarja meggyőzni a csökönyös madarat. - -– Csönd legyen, Duchesse! - -Azután hallatszott, amint valaki beteszi az üvegajtót. - -Egyszer megtörtént, hogy egy kopó, amely ugyanazon a váltón törekedett -haza, mint én, bement a csenderesbe, ott leült, maga elé bámult és nem -akart kimozdulni. Bár tudom, hogy az ilyen kopók idegennek nem fogadnak -szót, mégis utána mentem és haza próbáltam csalogatni. Hiába. A kopó -nyugodtan ült, rám nézett, meghempergette magát, aztán megint leült, -kiöltötte a nyelvét, s nem törődött tovább velem. - -Végre is abbahagytam a dolgot, utamra akartam menni. Most vettem észre, -hogy közvetlenül a szögletes, szürke ház mellett vagyok. A tornác előtt -tolókocsin, egy kendőbe pólyált, elhízott, gondosan beretvált arcú férfi -ült, mellette fiatal asszony, hárászkendővel a vállán. Az asszony arca -okos, türelmes, azonban elhatározott, mintha állandóan valami ravasz -veszedelemmel állana szemben és akarata teljességére volna szüksége. Ez -a vonás nyugtalanná tette a nézőt. - -Köszöntem és bocsánatot kértem az alkalmatlanságért és a kiáltozásért. A -férfi óvatosan mosolygott és udvarias fáradsággal intett a kezével, hogy -lépjek az udvarra. Közelébb mentem és bemutatkoztam. Pár percig -beszélgettünk, a háziúr érdeklődött a kopók, a vadászat iránt, az -asszony egy csésze teát hozott. Mikor visszatért, katonacsákós kislány -kapaszkodott a szoknyájába. A gyerek tisztelettel nézett sáros lovamra, -és később, titokban, kinyujtotta felém a nyelvét. A páva a háttérben -mint egy nagy, színes üveggömb csillogott. - -Lassan megösmertem a ház lakóit. A férfi roncs volt, és el akart tünni -az emberek elől, akik a beteget épp úgy elhagyják, mint a fecskék -rosszmellü társaikat. A nagy világ, az idő eseményei, az akarat terei -nem virultak neki, megtörve, megalázkodva, avagy – ami valószínübb – -tele gyülölséggel, irigységgel az egészségesek iránt, nos bárhogy is, -búcsút mondott halandó társainak. Az élet napsugarából, szineiből, -melegségéből csak egyet vitt ki magával a bozótba: ezt az acélkék szemű -asszonyt, aki nyugodtan, határozottan, csaknem gőgösen hordta -keresztjét. Vajjon érezte-e, mily igazságtalanság történik huszonnégy -esztendejével, mily gonosz hozzá a sors, mikor béke, családi örömök -helyett betegszobába tette? Elém idézem arcát és elnézem a rajta -veszteglő tétován dacos vonást. - -Az évek során át utam gyakran vitt el a csenderes mellett. A ház körül a -kép alig változott. A béna férfi egyre hízott, beretvált arcával, gondos -öltözékével, fehér selyem sapkájával azt a benyomást tette, mintha nem -is volna semmi baja, mintha bolonddá tenné a világot, s egy pillanatban -jókedvűen, nevetve, prüszkölve ugrana ki a párnákból. Mindig igen -udvarias volt, szavai közé, édes cukorkákként, francia szavakat kevert -és szeretettel, sőt tisztelettel beszélt irodalmi tevékenységemről. A -feleségével is mindig figyelmesen bánt, de mosolygó ajkai, előzékeny -modora mögül néha kivillant egy elfojtott mérgü, epés szó, amilyenek -sajátságosképpen többnyire a betegszobákban – az irgalom és a -megbocsájtás hazájában – teremnek. - -Az asszony nyugodt arccal fogta föl a tűszúrásokat. Sem nem pirult -értök, sem vállat nem vont, talán még gondolatban sem. Arcán egyre ott -ült az ostoba elhatározás, hogy meg kell birkóznia az élettel, nem -szabad gyöngének lennie; hogy kötelességeket vállalt, amelyeknek eleget -kell tennie. - -A sors úgy hozta magával, hogy mikor egy őszi délelőtt az ákácos mellett -ellovagoltam, belekerültem a frissen ásott szőlőbe. A ló elejével -elsülyedt, s én oldalt buktam a földre, felhasítva homlokomat. Bementem -a szürke házba, hogy lemossam a vért. Az asszony bekötötte -zsebkendőjével a fejemet, s közben ujjai az arcomhoz értek. Soha ilyen -fagyos ujjakat, csak a haldokló ajkára tett vasfeszület lehet ilyen -biztosan hűvös. - -Ez adott volna hát erőt rá, ez a hűvös vér, hogy megbékéljen sorsával? -Nem. Pár hét multán, friss havon közeledtem a házhoz, a puha takaró -felfogta a lépések zaját. A kopár fákon át messziről megláttam az -asszony alakját. A kerti hintán ült, rövid bundában és lassan lóbálta -magát. Oldalt tőle a gyermek épített hóvárakat, előtte a páva állott és -rászegezte kocsonyaszemét. - -– Menj innen! – kiáltotta az asszony a madárra. – Menj hát el! - -A páva ívben hajtotta meg nyakát, kiöltötte nyelvét és mozdulatlanul -állott. - -– Takarodj! – kiáltotta az asszony újra, látszólag ok nélkül -kétségbeesve. - -Gyűlölte ezt a fontoskodó állatot, amely mint a tulajdon sorsa -kietlensége, dőre cifrasága állt előtte. - -– Menj el! menj el! – könyörgött végre a madárnak, aztán egyszerre -elkezdett sírni, leugrott a hintáról és félénken szorította ökölbe a -kezét. Most látszott, milyen törékeny, még ezzel a bárgyú párával sem -tudott elbánni, még ez is meg tudta bántani. - -Tíz év telt el azóta. - -A férfi még mindig az, aki volt, csakhogy alig fér már bele a -tolókocsiba. Az asszony kissé megöregedett, de nem csúnyult meg. Sőt -most szép igazán, most bontakozik ki a fölénye, a biztonság, -tekintetében dőrén biztos meggyőződés ül, hogy nem kell már semmitől -tartania, leküzdte sorsát, elfeledte a külső világot, a napfényt, -elhervad. Nincs benne hivalkodó vonás, színpadi lemondás, és, mégis, -nyugodtan van a homlokára írva, hogy az akarat diadala legfőbb értéke az -életnek. Hogy ez az akarat idegen területre tévedt, hogy erejét, amely -röpülésre való, igás szolgálatra kényszerítették, nem zavarta: biztos -lépésekkel járta a maga utait, amelyek hidegek, elhagyottak és egyenesek -voltak, mint a téli nap sugarai. - -Körülötte minden tiszta és rendes. A férj szeszélyei nem találkoznak -ellentmondással, a betegség elhagyatott sziklavárát viruló lonc övezi. A -gyermek hajadonná serdült, már gimnáziumba jár és beszéde óvatos, -tartózkodó, mint az édesanyjáé. Ha az ember szemben áll vele, mintha -keresztül látna rajta. Az asszony maga szintén sokat tanul, olvas, fest, -zongorázik és életében minden úgy a helyén áll, mint a bútorok, képek és -lámpák a szobáiban. Minden rendben van, anélkül, hogy pontosságot, -keresettséget mutatna; ahol egy fülke korommá válik, virágcserép -ékesíti, ahol az érzelgősség úrrá akar lenni, megjelenik egy keskeny női -mosoly és elkergeti. - -A sors igazságtalan akart lenni ehhez az asszonyhoz, de a női kéz -lebírta és megszelidítette, átalakította, a tulajdon jelleme erejévé -változtatta. Ki tudja mi lett volna ebből a lélekből, ha nem kerül -megpróbáltatások közé? Talán ma ő is úgy élne, mint legtöbb társnője, a -fénynek, a mosolygásnak, az élet derüjének, a mának, nem találva meg -célját, amely így, hűvösen és mégis keményen rajzolódik le élete -hátterére. Az ilyen emberek megtanítanak rá, hogy földi sors soha nem -lehet igazán zord, s mindennek van értéke, még az igazságtalanságnak is. - -De elérkeztem az érzelgősségig, s ideje, hogy történetem másik részét, -az élénkebbet, megírjam. Búcsút mondok tehát a szürke háznak, amelynek -lakóiról ma már nem lesz többet szó. - -* - -Egy késő nyári délelőtt történt, hogy végigkocogtam a tarka vecsési -jegenyefasoron, amelyet szintén még Grassalkovich ültetett. Mikor a -nádhoz értem, amely néhány fiatal ákáchoz támaszkodik, balra fordultam -és az ócsai erdőnek tartottam. - -Alig mentem száz lépést, három embert látok jönni. Kettő közülök csendőr -(az egyik vékonybajuszú és szűkvállú, a másik tömött és nehézkes, szinte -látszik, hogy sülyed le minden lépésénél a homokba), a harmadik személy -pedig egy kisírt arcú, bársonycípős, széles rokolyás, szeplős -parasztasszony, aki untalan összehúzza állán a selyemkendő csücskeit, -amelyek azonban rögtön újra meglazulnak. - -A vékonybajuszú csendőr megáll előttem és szalutál. - -– Nem tetszett, kérem, valamerre egy gyerekkocsit toló embert látni? – -kérdezi a hivatalba került paraszt furcsa mondatszerkezetével és -megigazítja gallérját. - -– Nem láttam indulásom óta senkit. - -– Merről tetszett jönni? – kérdezi a zömökebb, akinek arca mályvavörös, -mint egy kifestett szinészé. - -– Végig a jegenyefasoron. - -A vékonybajuszú egy kicsit gondolkodik, aztán óvatosan átveszi a szót. - -– A dolog úgy áll, – mondja bólintva, mintha valami kellemes dologról -lenne szó, – hogy ezt az ócsai asszonyt hajnalban, mialatt kiment a -mezőre, kirabolták. Elvitték minden holmiját, a fehérneműjét, a -csizmáit, az ébresztő óráját, a selyem kendőjét. - -– Tizennyolc forintba kóstált – veti közbe az asszony. - -A csendőr folytatja. - -– A holmikat gyerekkocsin vitték el, azt a tanítónőtől lopták. Itt -vannak a nyomok a homokban, egy órája követjük. - -Nagy keze – amely útmutatóhoz hasonlított – a földre szegződött. -Csakugyan. A homokban két párhuzamos, vékony csík szalad, elárulva a -menekülő zsivány irányát. Kezdő lehet, hogy ilyen ügyetlenül csinálta, -gondolom magamban. - -A nehézkes csendőr tartózkodva mosolyog, készen rá, hogy ha -visszautasításra talál, azonnal visszazökkenjen hivatalos határai közé. - -– Arra kérnők a tekintetes urat – mondja végre, – hogy minekutána lovon -van, kövesse ezt a nyomot, nem lehet már messze az a gazfickó. Ha nem -terhelnők – teszi hozzá és pillantást cserél társával, aki -helybenhagyólag bólint. - -– Mindenemet elvitték – sír az asszony és összehúzza a kendője csücskét -– még a mozsaramat sem kimélték! - -Nem sokat gondolkodom. - -– Nos, és ha megtalálom, mit csináljak? – kérdezem a szűkvállútól. - -– Akkor… akkor persze tessék feltartóztatni – szól egy kis habozás után. -– Mi is hamarosan ott leszünk. - -– Ez azonban nemcsak rajtam múlik. Hátha nem áll meg? - -A kövér csendőr legyint keztyüs kezével, amely mint a légycsapó zuhan át -a levegőn. - -– Kapcabetyár ez, – feleli biztatólag, – de ha mégis zavar lenne, tessék -megfigyelni, merre fut. A Récésnél van telefon, majd értesítjük a -szomszéd őrsöt. - -Nos, jó, elindultam a keréknyomok után. Eleintén lassan, aztán, hogy -szemem megszokta a keskeny csikok keresését, gyorsabb járásra tértem át. -A két nyom egyenes vonalban haladt a nagy, öreg nyárfának, amelyen a -vidék legrégibb gólyafészke gubbaszkodik. Hébe-hóba megálltam és -végignéztem a láthatáron, nem tünik-e föl valahol a menekülő tolvaj -alakja? Sehol semmi. Tovább haladtam tehát, tekintetemet a földre -szegezve. Homok, tarló, libalegelő, zsombék: egyforma zöldes szürkeséggé -szaladt össze előttem, csak a vékony sávot láttam, amint – akárha -gyerekkéz rajzolta volna – gyöngén jobbra, balra táncolva jelölte meg az -irányt. - -Mikor a nyárfához értem, amely dombocska tetején áll, a nyom egyszerre -megszünt. A fűtalaj itt kőkemény, akár a városi járda, még őszi esők -idején is porzik. A gyerekkocsi tehát errefelé nem tudott barázdát -hasítani. Jobbra, balra nézek. Semmi. Egyenes vonalban lovagolok tovább, -egy bedőlt gémes kútig, ahol újra homok kezdődött, de a jómadár, -úgylátszik, éppen itt hajlott el jobbra, vagy balra. Bosszantó! - -Eszembe jutott, mit csinál a falkár, ha kopói – a vadászat hevében -túlnyargalva a helyes nyomon – elvesztik a szimatot. Megállítja a -falkát, s nagy, kilométeres átmérőjü kört ír le velök ama pont körül, -ahol a hajsza megszakadt. Valahol csak átmetszi a róka útja az ívet, s -akkor megint folytatni lehet a hajszát. - -Fogtam magamat és én is nagy kört kerítettem a nyárfa körül. -Tekintetemet mohón szegeztem a hepehupás homokra, lovam ügyesen siklott -el a vakondtúrások, ürgelyukak közt. Egyszerre fölvillan a szemem – hop! -itt megy tovább a két keréknyom! A siker melege érintett meg. A zsivány -tényleg elbillent volt balra és most a soroksári szőlőknek tartott. -Tehát: utána! Belehevültem a dologba. Izgalom melegét éreztem a -homlokomon. Gyorsan! Pótoljuk, amit elmulasztottunk a keresgéléssel. Ki -hitte volna, hogy ilyen érdekes pandurnak lenni! - -A nyom most ingatagabbá lett, táncolt, mint a légnyomásjelző toll, a -kocsit mozgató kéz tehát már fárad. Annál jobb. Egy helyen vargabetüt -látok, aztán egy magányos nyírfa mellett szétnyomott földet, mintha -valaki a fövényre feküdt volna. A zsivány nyilván nehezen bírta a terhet -és kissé leült. Ahogy a földre nézek, egyszerre fényes tárgyat látok. -Közelebbről veszem szemügyre. Fehérvári bicska. Leugrom a lóról és -elteszem a bűnjelet, aztán tovább haladok. A homok lassan mocsaras fűre -változik. - -A soroksári síkságot nagy csatorna szeli ketté, amely a kenyérsütő -falutól indul el és kövér hinárok közt Vecsésig húzódik. A csatorna -lehet vagy tíz kilométer hosszu s mindössze három, feltöltött szélü, -keskeny palló vezet át rajta. Az árkon átugrani nem lehet, két oldala -oly süppedékes és mély, hogy a beléje tévedő ló elsülyed. Földmíves -parasztok téli estéken, tűzhely körül gyakran mesélik, hogy ebben a -mocsárban karácsony első napján egy istentelen gazda megrakott -szénásszekere lovastól, rakományostól, kocsisostól együtt eltünt, hogy -csak az ostor csücske látszik ki úgy, mindmáig is. - -A betörő nem ismerhette a vidéket, mert nem tartott a pallónak, hanem -találomra nekivágott a mocsárnak és át próbált mászni az árkon. Az -innenső partról látszott, ahogy lépései mélyebbre és mélyebbre sülyedtek -a fekete hinárba, ahogy jobbra is, balra is keresgette a gázlót, – a -dolga sürgős volt, nem ért rá visszafordulni. Vajjon átjutott-e a -gádoron? Nem veszett-e bele a bugyborékoló sárba nyomoruságos -zsákmányával, az ébresztő órával, a nefelejcses kendővel és a -rézmozsárral? Nem sokat gondolkodtam rajta, jobbra fordultam, -átlovagoltam a mélyre lehajló deszkapallón, és a tulsó oldalon ismét -balra véve az irányt, kopóként fürkésztem a nyomokat. - -Amit nem hittem lehetségesnek, megtörtént. A zsivány átjutott a -mocsáron, bár nehéz küzdelmek árán, az iszap széjjel volt túrva, egy -törpe fűzfa galyai letörtek: a menekülő ezekbe kapaszkodott bele. Azután -néhány préda a földön, a mozsár, egy üst, a gyúródeszka; könnyíteni -kellett a kocsi súlyán. De azért a keréknyomok nem szünnek meg, egyre -ott kacskaringóznak előttem az újra felbukkanó finom homokban, és -nekivezetnek a szőlőknek. - -Lassan – milyen dőre az ember! – annyira izgatott lettem, hogy a szívem -dobogni kezdett. Vajjon sikerül-e utolérnem a menekülőt? Nem jön-e közbe -az országut, amely tele van kocsinyomokkal s amely a helyiérdekü vasut -állomásához vezet? Ha a betyár odáig jutott, kisiklott a kezem közül! De -talán, – vigasztalódtam meg – a zsivány úgy okoskodott, hogy bemegy a -szőlőkbe, meghúzódik valami csőszkalyibában és kipiheni fáradságát. Nos, -akkor megvagy! A fő, hogy ne vesztegessük az időt. - -Rászóltam a lóra. Vágtatásba csapott át, fölemelte fejét, mintha a -kopókat látná maga előtt, aztán rátámaszkodott a szárra és haragosan -fogta meg a zablát. - -– Mintha vadászaton volna, – gondoltam el magamban. – Vadászaton! - -Egyszerre fanyar érzés futott végig rajtam. Kipirult arcomat hűvös -szellő csapta meg. Furcsa. Csakugyan, vadászaton vagyok, de az űzött vad -nem róka, nem szarvas, hanem a legnemesebb vad: az ember. Valóságos -ember, ugyanabból a húsból és vérből, ugyanabból a nagy családból, mint -én. Akit kergetek, akit el akarok fogni, ugyanugy érez, szeret, gyűlöl, -szenved, mint én, ugyanugy küzd az élettel, ugyanoly irgalomra érdemes, -mint jó magam. Neki is van anyja, aki imádkozik érte, neki is az én -napom süt és ő is ugyanabban a földben fog pihenni, mint én. - -Rosszkedvüen állítom meg lovamat. Egyszerre látom, mibe keveredtem. Hogy -is felejtkezhettem meg ennyire magamról? Mit csináltam? Aki dolgozó -szobám lámpájánál nyugodtan tudok mindent megérteni és megbocsájtani, -aki néha tollal, néha tettel az emberiség egyenlősége mellett szállok -síkra, aki azt képzelem, hogy tanulásom, itéletem, iparkodásom emberré -tett, hogyan válhattam kopóvá, amely bőszen, izmai megfeszítésével, -szíve dobogásával iparkodik az űzött vad vére után? - -Undor fogott el. Törpévé és ostobává lettem. Arcon szerettem volna -magamat ütni. Ez volnék hát én, aki annyit tartottam a műveltségemre, -finom érzéseimre, aki sírni tudtam, ha egy szép könyvvel, egy szép -dallal megismerkedtem? Szégyen! Letöröltem homlokomról a verejtéket, -aztán fölemeltem a fejemet. Vége! bizonyosan rossz álom volt, menjünk -haza. Két-három puskalövésnyire fehérlik a soroksári gőzmalom, utam az -lesz, ellenkező irányban a csendőrökkel. - -Amint lassan, rosszkedvüen haladok befelé, egyszerre szemem ijedten -kapcsolódik a közeli szőlőkre. Jól láttam? A karók közti keskeny mesgyén -sáros, tépett ember vánszorog kávébarna felöltőben, szalmakalappal a -fején, előtte zöldkasos gyermekkocsi. Mikor meglát, hirtelen lefekszik a -barázdák közé, mint a róka, mikor már megmerevedett a futástól. A melle -gyorsan emelkedik, a lélekzete talán fütyöl a túlerőltetéstől. Az -ajkamba harapok. Mit tegyek? Tovább menjek? Fogjam el? Ezt a dereshajú, -nyomorult férget, aki agyagsárga arccal fekszik a földön, aki -kétségbeesett futásával, a mocsár halálveszedelmével százszorosan -levezekelt? Ez lenne hát a bűn, a gonoszság, ez a vacogó fogu emberke? -Tétovázva megyek közelebb. A tolvaj csóka-szeme félénken pislog felém: -arca ideges és sáros, mint a meghajszolt ebé. Látszik rajta, hogy nem -tudja, mit csináljon: a földön maradjon-e vagy fölkeljen, avagy -rámtámadjon? Végre is föltápászkodik, homlokán verejtékcseppek -gyöngyöznek, aztán szeme egyszerre rémülten szegeződik a háttérre s a -térde megcsuklik. Rossz színészek szokták az ijedt embert így ábrázolni, -pedig talán csakugyan ilyen. - -Visszanézek. A fűzfáknál a csendőrök kakastollai jelennek meg. Az ő -útjuk könnyebb és rövidebb volt, mint az enyém. Mialatt magamnak két -nagy fordulót kellett végigfutnom és cserkészésem derékszögü volt, ők a -folyton előttük látszó paripa irányát követve az átlós vonalt -választhatták. Csillogó alakjuk gyorsan közeledik, jobb karjuk -szabályosan himbálózik, mint az óra ingája. - -– Nincs más hátra, mint megadni magadat, – szóltam rosszkedvüen a -tolvajhoz. - -A kapcabetyár keresztet vet, aztán leül a földre és nyugodtan maga elé -néz. Arca öreg madáréhoz hasonlít, szeme csöndes szemrehányással vetődik -néha reám. - -A parasztasszony diadalmasan kiált föl, mikor a szőlőkarók közt -megpillantja a holmiját. Első gondolata az, hogy ököllel rohanjon rá a -tolvajra, aki válla közé húzva gömbölyü fejét, megadja magát a -törvénynek. A két csendőr szalutál. - -– Köszönjük a tekintetes úr fáradságát, – mondja a kövérebb és ahogy -fejével megfontoltan bólint, valahogy a halottas kocsik fekete paripái -jutnak eszembe. Köszönök és távozom. - -Ami történt, abban – úgyebár? – nem volt semmi erkölcsi hiba. Az -igazság, a jogos megtorlás győzött, egy tolvaj elvette jutalmát. Hasonló -eset száz meg száz történik egy napon. És mégis, a gyomrom émelygett s -úgy éreztem, mintha egy darab emberi érzésem rekedt volna kint a -mocsarak, szántóföldek, tarlók között. Egy darab emberi méltóság, -amelyet az a tudat, hogy az igazságszolgáltatás lovagja voltam, nem -tudott pótolni. - - - - -Ödön. - -Ödön nem volt ember, hanem kutya, vasuti kutya, amilyet minden vidéki -állomáson láthatsz s amely úgy hozzátartozik a pirostéglás, vadszőlős, -jelzőharangos épülethez, akár az állomásfőnök szekfűs, üveggömbös -kertecskéje, vagy az őr nyiltan álló, fehér sütőkemencéje. Honnét -kerülnek ezek a förtelmes képű kuvaszok az állomásokra, miért szeretik -éppen ezt a veszedelmes helyet, ahol a gyorsvonat vagy egy váratlan -mozdony könnyen keresztül szaladhat rajtuk, senkise tudja. Egy napon a -kuvasz sárosan, piszkosan beállít, üdvözli a vonatot, derülten szaladgál -az érkezők közt, megszagolja a mozdony seprüit, és azzal máris -beléakaszkodott a kis vidéki állomás életébe. Nincs gazdája, sőt -gyanakodva nézi az őröket, a keztyűs állomásfőnököt, még éjjeli -pihenőhelyet se keres magának, mert ha az utolsó vonat elment, ő is -eltünik és csak hajnalban, a fáradt személyvonat előtt tér megint -vissza. A mozdonyvezetők a legtöbbet névről ismerik, ha fürge -paripájukkal átszaladnak az állomáson, néha csontot is dobnak nekik, -akik társaik a bolyongásban, avagy megfenyegetik őket fekete öklükkel. A -kuvaszok pedig a farkukat csóválják és csillogó szemmel néznek az izmos, -haragos gépre, a postakocsi arany kürtjére, a hálókocsi kövér kalauzára. - -Egyszer, vidéken lakván, kutyára volt szükségem és megkérdeztem az -állomásfőnököt, nem tud-e eladó ebet? Rögtön fölajánlotta Ödönt, amelyet -gyűlölt, mert mindig a lába közé szaladt és egér-szürke pofájával, -mocskos farkas-bundájával, görbe lábával eléktelenítette az állomás -térképszerű, pontos rajzát. Tehát láncot akasztottam Ödön nyakába és -hazavittem. Négy napig megkötve tartottuk, hogy megszokja a házat; -közömbösen feküdt s csak akkor hegyezte a fülét, ha a távolban -mozdonyokat hallott sipolni. Ötödik nap kivittem a gyorshoz és mert -lenyalta a mozdony fekete kerekeit, jól elvertem. A kutya észbe kapott, -valószínűleg úgy gondolkodott, hogy aki így meri elrakni, az csak az ő -sorstól rendelt ura és följebbvalója lehet s azóta tisztelettel nézett -reám. Tisztelettel, de nem hűséggel, mert ezt a szót nem ismerte; ha -szerét ejthette, elszökött, megnézte a keleti expressznél rendben van-e -minden, a tehervonat nem késik-e, és megelégedett arccal tért haza -éjfélkor. - -Akkor még azt hittem, hogy nemcsak az embereket, de az állatokat is -lehet nevelni. Hittem, hogy a becsületet, az akaratot és a jóravalóságot -úgy meg lehet tanúlni, mint az egyszeregyet. És, ha az emberektől -elvártam, hogy jellemük legyen, mért ne követelhettem volna meg egy -kóbor kuvasztól? Elkezdtem tehát Ödön oktatását s mindenekelőtt azt -kívántam tőle, hogy hű legyen. A kuvasz a szobám küszöbén aludt s ha -éjjel valami neszre ugatni kezdett, fölkeltem és éberségéért -megjutalmaztam egy darab sajttal. Ugyanígy jártam el, ha a sétánál -szépen, ahogy illik, a baloldalamon ballagott, vagy, ha a szájában vitte -az estilapot. Ödön azonban mindezt ritkán cselekedte meg, mert semmi -öröme se telt az élet rendes oldalaiban. Séta közben, amint csak -lehetett, odébb állt és lefutott az állomáshoz, ahol vígan üdvözölte a -végtelen tehervonatokat és a kormos fékezőket, akik piros zászlóikkal -ingerkedtek vele. Utána mentem, jól elraktam és hazavittem. Nem -csodálkozott az ütlegeken, de legközelebb megint csak visszatért régi -szerelméhez. - -Miután azok közé az emberek közé tartozom, akik kitűzött céljaiktól -nehezen térnek el, türelemmel folytattam Ödön oktatását. Bíztam benne, -hogy idővel megjön az esze, mert esze volt, az az elmondottakból is -látszik. Mindig magam etettem, magam fésültem és ha kuvasztársai, akik -érthetetlen okból mélységesen gyűlölték, vad csaholással megtámadták, a -sétabotommal mentem segítségére. Közben megtanítottam mindenre, amit jól -nevelt kutyának illik tudnia: szolgálni, az ajtót kinyitni és körbe -táncolni. Savanyú pofával bár, de kötélnek állott, sőt a szomszédaim -tudós ebnek is hítták. De, ha délután elszundítottam, kiugrott az -ablakon, leverte a muskátlis cserepeket és farkát behúzva loholt a -táviró-oszlopok felé. - -Már egy esztendeje volt nálam és még mindig nem tört meg eléggé. A -tulajdon szentségéről, az odaadásról és az engedelmességről való -fogalmai nem változtak, gyűlölte a rendet és ha a cseléd a ház előtt -söpört, mindig mérgesen támadt rá a cirokseprőre. Éppen ilyen dühös -volt, ha a püspök tükörfényes, skatulyából kiszedett gépkocsija gurult -végig a fősoron. Ellenben ahol valami szabálytalan vagy gyanús dolgot -látott, azonnal beleegyezését jelentette ki. Például nagyon szerette a -részeg embereket, prüszkölve ugrált körülöttük és visszavezette őket a -korcsmához. Ha a csendőrök csirketolvajokat kísértek a fogdába, -méltóságos arccal csatlakozott hozzájuk és élénken tiltakozott, mikor a -vízhordó legényt érte küldtem. A vándorszínészeknek is nagy barátja volt -és a színlaposztót oly örömmel üdvözölte, mintha régi barátja lenne. -Egyszer tűz ütött ki a patak melletti soron, észeveszetten rohant oda és -tisztelete jeléül szolgálni kezdett egy sziporkázó kazal előtt. - -Igy ment ez jó darab ideig, míg egy nap csúnya állapotban került haza. -Megvárta volt az utolsó vonatot és hóförgetegben indult lakásom felé. -Kuvasztársai, akik már régen lestek valami kedvező alkalomra, hogy -móresre tanítsák, az egyik sarkon orvul rájatörtek és szörnyen elbántak -vele. Ödön testén tíz seb is volt és a hátsó lába kificamodott. -Alázatosan jelent meg a küszöbön és türelmesen várta a szokásos -ütlegeket. De ezúttal nem így történt, a történetben pillanatra érzékeny -fordulat állott be, megsajnáltam, megmostam, bekentem a sebeit és aztán -betakartam egy ócska fürdőkabáttal. Ez szöget ütött a fejébe és azóta -valamelyest megváltozott, legalább egy időre. Úgy látszott, meggyőződött -róla, hogy a hűségnek mégis csak van egy kis értéke és talán azon törte -a fejét, hogyan fizethetné vissza szívességemet. - -Erre nemsokára alkalom is kinálkozott. Egyszer, késő este kocsin tértünk -vissza egy szemléről, a kocsis természetesen részeg volt, az árokba -hajtott és az alkalmatosság egy percre oldalt billent. A legény leesett -a bakról és az öreg gebék elragadták a csézát. Ügyetlenül ültem a -bárkában, de Ödön fölfogta a helyzetet, a lovak elé ugrott és mint a -puli a tilosba tévedő tehenet, próbálta megállítani a lovakat: előttük -ugrált, mérgesen csaholt rájuk, míglen a rudas jól oldalba nem rúgta és -a szekér átment rajta. Jó időbe tellett, míg meg tudtam kaparítani a -gyeplőt és megállítottam a kocsit. Visszafordultam a kutyáért meg a -kocsisért; a legény énekelve, félrecsapott pántlikás kalappal a fején, -ballagott a poros nyárfák közt, de Ödön nyomtalanul eltünt. - -Pár hét múlva akadtam rá, a nyolcadik állomáson, ahol éppen vidáman, -kilógó nyelvvel bólintgatott az étkező-kocsi szakácsa felé. - -– Ödön! – kiáltottam rá. – Ödön! Nem jössz rögtön ide? - -Nem jött, sem rögtön, sem később; eleget evett a becsület sótalan -kenyeréből. Ártatlan pofával, mintha sohase látott volna, nézett rám, -aztán behúzta lompos farkát és sietve odébb állt. Jobb oldalán rosszul -hegedt, nagy seb látszott, itt ment át rajta a cséza. Utána vágtam a -botomat és haza utaztam. - -A személyvonat másfél óráig döcögött állomásomig. Azalatt kissé -lehültem, időm volt az eseten elmélkedni. Lássuk csak, kinek is volt -igaza? Nekem, aki az élet egyenes, tisztára söpört utain szeretek járni, -vagy Ödönnek, aki mindig rossz szemmel nézett a becsületességre, mindig -gyanakodott rá és első alkalommal, hogy az erény mezejére lépett, rögtön -rajtavesztett? Nekem, aki meggyőződésem dacára még mindig egy kis vidéki -hivatalban üldögéltem, vagy neki, aki nem bízott az emberi -gondolatmenetben, a társadalmi fölfogások csalhatatlanságában, hanem -saját utain járt és dühösen ugatta meg a cirokseprőt, a rend és -tisztaság jelképét? Nekem, aki az utolsó földi viszonylatot is pontosan -fölmértem, vagy neki, aki se az életet, se a halált nem fogta föl -komolyan? - -Nem tudtam eldönteni a kérdést és azért csöndesen elbóbiskoltam a -verőfényes januáriusi délutánon. Mikor az állomásra érkeztem, már új -kuvasz fogadott, egy vizsla és egy komondor förtelmes keresztezése, a -neve, amit alig félóra előtt kapott, Amidor volt. Bár még alig ösmerte -ki magát, máris barátságosan, öreg, bizalmas cselédek módjára intett a -gépész felé és vidáman csatlakozott egy kóbor muzsikushoz, aki velem -együtt szállt le a vonatról, s aki, mint jól emlékszem, pár nap múlva, -részeg állapotban, derült arccal fagyott meg az országút árkában. - - - - -Cheveaulégers. - -– Ki volt az utolsó cheveauléger? hogyan tűnt el a világról? – ez a -kérdés vetődött elém egy este, hogy egy régi könyvben múlt századbeli, -furcsa, szomorú és vidám katonatörténeteket olvasgattam. - -Hogy van, hogy erre senki se gondolt? Egy napon a cheveauléger leszállt -kis lováról, levetette zöld kabátját és azzal egy szín tűnt el a -világról, anélkül, hogy valaki törődött volna vele. El se búcsúztunk és -nem jutott eszünkbe, milyen furcsa lenne, ha egy nap a mezőről a vidám -sólyom vagy az erdőből a karcsú nyírfa odébb állana? - -De így volt-e csakugyan? Leteszem a könyvet és a kemény, vörös őszi -alkonyatba nézek, végig a jegenyefasoron, túl a szélmalmon, amely mint -egy lusta vándorlegény gubbaszt a kavicsos domboldalon. Itt már homály -terjeszkedik, és túl a halmon két lovas üget a fagyos barázdákon. Elől a -tiszt, a sok lovaglástól kissé meggörbülve, előre csúszott térddel, háta -mögött, akár egy parlamentér, az őrmester, csillogó trombitával, nagy -sarkantyúkkal. - -Ahol a két út – túl a dombon – találkozik, fehér falucska húzódik meg az -alkonyatban. A tiszt leszáll és bezörget az első oszlopos házba. - -– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól belépve a régi módi, nehéz -szagú szalónba, ahol éppen meggyújtják a függő-lámpát. - -A zongora mellől hervadt, vénkisasszony kel föl és megszeppenve néz a -katonára; ez a zavart mosoly kissé megszépíti hosszúra nyúlt arcát, -cikornyás hajdíszét, szeplős arcát. - -– Az utolsó cheveauléger, – mondja ügyetlenül, – mivel szolgálhatok? -Laura, égetett bort a tiszt úrnak, – szól ki elgondolkodva a komornának. - -A tiszt körülnéz a szobában, sok ilyen szobát járt meg életében. Az -ablaknál álló dobogón himzőkarika, a zongorán rég elfelejtett dalok -hangjegyei, az egyik kerevetnek mozog a lába és a szerecsenfejes -asztalkán tengeri kagylók fekszenek, szépen, rendben, mint a katonák. A -falióra mintha lassabban ketyegne, mint másutt, és az öreg hölgy nyakán, -fekete bársonyszalagon, fekete medaillon csüng. - -– Nos, asszonyom, – mondja a katona a lámpa vékony fénykörébe lépve. - -– Még leány vagyok, – veti ellent édeskésen a ház úrnője. - -– Nos, bocsánat, kisasszony, – javítja ki magát a tiszt, – küldetésben -vagyok és örülnék, ha eredménnyel járna. Mint mondom, én vagyok az -utolsó cheveauléger, holnap én is leszállok a lóról, és többé nem -lesznek cheveaulégerek. - -A kisasszony lassan összeszedi magát és régies mozdulattal, amely talán -az adóbérlőkkel együtt pusztult ki a földről, mutat a kék pamlagra. - -– Tessék helyet foglalni, – mondja végre, – rendelkezésére állok a -kapitány úrnak. Mivel szolgálhatok? - -A tiszt nem ül le, hivatalosan teszi nadrágja zsinórjára a kezét és újra -– nehézkesen, tágranyilt szemmel – elmondja beszédét, amelyet hosszú -lovaglása alatt már százszor elmondott és talán, ha az éj hosszú, még -százszor fog újra elmondani. - -– Megbízásom az, hogy amint a csatatéren becsülettel, tisztán haltunk -meg, elmulásunk a polgári életben is megfeleljen a jó izlés és az úri -formák szabályainak. Föladatom tehát, kisasszony, hogy társaim nevében -bocsánatot kérjek és nyerjek az esetleges szomorúságért, a könnyekért, -egyéb kellemetlenségekért, amelyeket, míg éltünk, okoztunk. A -cheveaulégerek jó keresztények módjára akarnak a földről eltűnni, – -fejezi be megkönnyebbülten szavait. - -A sovány kisasszony elgondolkodik, azután egyszerre könnyezni kezd, -kissé ügyetlenül és színpadiasan, mert a vénkisasszonyok még legigazabb -fájdalmukban is nem egyszer mesterkéltek szoktak lenni. Felelni akar, de -nem tud és ijedten néz a tisztre, aki gyertyaegyenesen áll a lámpa -gyönge világosságában. - -– De hát Istenem, – szólal meg végre a hölgy, megigazítva hajdíszét, – -ösmerte ön Artúrt? - -– Nem, én nem ösmertem Artúrt. - -– Akkor hogyan tudta, hogy hozzám kell bekopogtatnia? - -– Én minden házba bekopogtatok, – feleli a kapitány határozottan. - -Elhallgatnak, a macska gyanakvó tekintettel néz a tisztre, aki még -mindig feszesen áll. Laura megjelenik az ezüsttálcával, amelyen égetett -bor és vékony kalácsszeletek vannak. Most leülnek a citromszínű -asztalhoz és a vénkisasszony szertartásosan, mint ha az egy régi -emléktárgy volna, veszi föl újra a szót. - -– Nos, tudja meg, – mondja finomkodó nehezteléssel, – Artúr engemet ok -nélkül és hűtlenül elhagyott. A menyasszonya voltam és hét esztendeig -vártam rá, megöregedtem, megcsúfultam és többet senkinek se kellettem. -Nézzen rám, talán ostobának, talán nevetségesnek tart, de azért mindez -nagyon szomorú. - -A tiszt bólint, de nem felel. - -– És most megbocsássak? – folytatja a kisasszony, – én, akit -kijátszottak, akinek elvitték az ifjúságomat, a hitemet? s akinek -helyette egy szomorú zongorát és a téli esték töprengéseit hagyták itt? -Én bocsássak meg? - -– Igen, – szólal meg a cheveauléger, – önnek meg kell bocsájtania. Artúr -bizonyosan elesett a csatatéren és a halottakkal nem lehet pörbe -szállani. Hiszen az ön nyakában ma is még Artúr képe csüng, nemde? - -A fonnyadt úrnő elpirul és a bársonyszalaghoz akar nyúlni, de mozdulata -fele úton elernyed. - -– Igen, – mondja a hervadt és szenvedő nők közlékenységével, – igen, ez -az ő arcképe. De ő nem halt meg, jól tudom, hogy más állomásokon -ugyanazokat a bókokat mondta el, mint nekem és ugyanúgy megcsalta a -következő menyasszonyát, mint engemet. - -Ujabb csönd, a tiszt kihörpinti a csiszolt pohár fakó tartalmát, aztán a -faliórára néz. - -– Tehát elmenjek úgy, hogy ön nem bocsájt meg? – szólal meg és hangja -most oly mélyen és barátságosan csöng, mint az Artúré. – Ön az egyetlen -akar lenni, aki nem oldoz föl minket bűneink alól? Nem, ezt ön nem -teszi, – fejezi be szavait és megcsókolja a szeplős kezet. - -– Istenem, de hát mit tegyek? – kérdezi a hölgy zavarodottan, mert -eszébe jut, hogy a vőlegénye is mindig ott, a bal csuklója fölött, a -bársonykabátka csipkeszegélye mellett csókolta meg a kezét, amely egykor -hófehér és vékony volt, mint a holdvilágban ingadozó tulipán. A csipke, -a bársony, a bajusz megérintik bőrét és megborzongatják; azután fázni -kezd. – Mit tegyek? – ismétli megfontoltan. - -– Tehát megbocsájt, – előzi meg elhatározását a tiszt és fölkel a mély -karosszékből. – Ez nemes dolog, kisasszony és engedje meg, hogy -valamennyiünk háláját tolmácsoljam. - -A ház úrnője fölhúzza vékony vállát. - -– Ön, kegyetlen, – mondja óvatos sóhajjal, – óh, ha tudná, hogy mit -szenvedtem. Nos, hát… én megbocsájtok, – szól hirtelen és újra leül a -karosszékbe és összekuporodik a sarkában. Arca most még öregebb, mint -azelőtt, mégis kellemesebb, finomabb, mint egy eltünni készülő emlék, -amely talán utoljára kerül utunkba. - -A tiszt gondolkodik, aztán megsimogatja a kisasszony homlokát, -megcsókolja furcsa hajdíszét, amely – most jut eszébe – egy művésziesen -sütött névnapi tortára hasonlít, majd ügyes mozdulattal tünik el az -ajtóban. Egy perc mulva már nyeregben ül és lassan üget tovább az -éjszakába, át a patakon, a határárkon, a valóságból a mesébe, ahol -alakja egyre vékonyabb és vékonyabb lesz, míg végre csak a kardja -villogása marad meg belőle. - -A vénkisasszony egyideig némán gubbaszt, aztán csönget a komornájának és -kimegy vele a ház elé, amelynek padkáján téli levelek hevernek. Hideg -csönd van, sehol senki, csak a távolból hallatszanak a lópaták, amint -finoman dobolva verik a fagyott avart. - -– Talán kísértet volt, – szólal meg végre a hölgy és keresztet vet. - -– Nem, nem, – rázza meg fejét Laura és a peckes őrmesterre gondol, – -kísértetek nincsenek, nagyságos kisasszony. - -A két fonnyadt nő szeme elé tartja a kezét és belenéz az éjszakába. -Néznek, néznek, de nem látnak semmit, csak egy vékony fehér csíkot, -amely talán egy bedőlt tanya fala, talán egy katona kardja, azután fázni -kezdenek és a szobába húzódnak. - -A tiszt meg az őrmester pedig ezalatt már a következő faluban járnak, -megállanak egy barátságos udvarháznál, leszállanak apró lovaikról és -bezörgetnek az ablakon. - -– Én vagyok az utolsó cheveauléger, – szól a kapitány, belépve a szobába -és feszesen áll a lámpafény alá, – és önnek meg kell nekünk bocsájtania, -szépséges asszonyom. - - - - -A Záleszki-lányok. - -Az országút, ákácok közt, meszes domboldalra kapaszkodott föl. A végén -két nagy zöld folt, felettük porfelhő csillant meg a napfényben. Ők -voltak! – a Záleszki-lányok, Záleszki lókupec és katonai zabszállító -leányai. Értem jöttek, hogy szokás szerint magukkal vigyenek a völgybe, -hörcsögre vadászni. Mire fölkapaszkodtam ódon, félszemű lovamra, már a -kerítéshez is értek, frissen, porosan, zölden, mert mindig zöld ruhában, -zöldfátyolos kalapban lovagoltak, ahogy a régi divatlapokban szokás, -sőt, az idősebbnek még zöld strucctolla is volt a süvegén. - -Az egyik, Olga, magas, karcsú, egérszemű, barátja a festészetnek és az -egyházi zenének; narancsparfümöt használt és mindig szarvasbőrkeztyűben -járt. A másik, Cecil, kicsiny, kövérkés, jóindulatú, olyan, aminőknek a -házias leányokat szokás képzelni, pedig rántottát sem tudott sütni. Sok -családban, csaknem a legtöbben, meg lehet találni ezt a két ellentétes -női fejet, persze csak ott, ahol egy-két lány van. Az apjuk fiú-módjára -nevelte, kocsikáztatta, lovagoltatta őket, szerette, hogy dohányoznak, -édes pálinkát isznak, nyulakra lövöldöznek és adósságokat csinálnak a -városi illatszerésznél. - -Mind a kettőbe szerelmes voltam, nem tudtam volna köztük választani. Az -ismerőseim azt mondották, ez lehetetlenség, a regények, orvosi munkák is -rámcáfoltak. Az ember a polgári rend szerint, egyszerre csak egy nőt -szerethet. És mégis mind a kettőt szerettem, anélkül, hogy -fiatalkoromban a testem vagy a lelkem betegségéről panaszkodhattam -volna. Erős voltam, inas, kicserzett, szívós, mint a pusztán felnőtt -róka. Az idegeim dacosak, kemények. Szóval, sem testi, sem lelki -magyarázat nem volt rá, hogy egyszerre két nőnek tudok a rabja lenni. - -A furcsa az volt, hogy ők is mind a ketten szerettek, ostobán, föntartás -nélkül, s ezt nyíltan meg is mondották. Eleintén elcsodálkoztunk rajta, -aztán beléje törődtünk. Úgy látszik, állapítottuk meg magunkban, -kivételek vagyunk a természet rendje alól. Nyugodtan tovább éltünk, -eljártunk a rétre, hörcsögöt fogni, a domboldalra vadászni, a tisztekkel -versenyt futni, a vásárokra lovat nézni. Ilyenkor összeakadtunk -Záleszkivel, aki bőrsapkában, macskanadrágban, szegény kupecnek öltözve -járt-kelt a parasztok között, szaporán szidva és vásárolva a lovaikat. -Ha elkészült, levitt ebédelni a nagyvendéglőbe, fényes nappal cigányt -hozatott és titokzatos italokat, uborkásüvegekbe fejtett bort, hermaneci -sört, bonecamp-likőrt hordatott az asztalra. Mi pedig koccintottunk és -szerelmesen néztünk össze. - -– Mi lesz ebből? – kérdezte többször Olga. - -Cecil vállat vont. - -– Mit bánom én, – mondta, – még ráérünk. - -Én voltam a legokosabb. - -– Ugy lesz, – feleltem, – hogy valamelyik közületek majd csak rámún, s -akkor a másikat elveszem. - -Mosolyogtak. - -– Jól van, – hagyták helyben, örülve, hogy végezhettek a kellemetlen -tárggyal. – Vagy pedig te únsz rá egyikünkre. - -Azután fordultak a napok, hetek, talán évek is. Záleszki sajátságos -üzletember volt. Hol tönkrement, hol fölcseperedett. Egyszer elvették -mindenét és a lányok az utca porában gyalog jártak zöld -lovaglóruhájukban, majd pedig nyolclovas hintón robogott végig a városka -macskafejű kövezetén és a nagyvendéglő különszobájában orosz grófnőkkel -– Isten tudja, honnét szedte őket, – vacsorázott. Ilyenkor Olga és Cecil -annyi pénzt loptak ki a csizmaszárából (az volt a főpénztára), hogy -kifizethették az összes adósságaikat. Rögtön rá azonban ismét sovány -idők következtek el és Záleszki vadászó főúrnak öltözve, libériás -szolgáktól követve járt a lóvásárokra, hogy a parasztoknál -hitelképességét növelje. - -Hozzátartozóim természetesen nem nézték jó szemmel a dolgokat. A -Záleszki-lányoknak rossz hírük volt, mint vidéken minden fiatal -hölgynek, aki zöld lovaglóruhában jár és adósságokat csinál az -illatszerésznél. Azonkívül a tanulmányaimat is elhanyagoltam, igaz, hogy -nem nagyobb mértékben, mint azok a kortársaim, akik csak egy lánynak -vagy egynek sem udvaroltak. Nálam azonban az ok oly szembeszökő, sőt -kétségbeejtő volt, hogy rokonságom elszörnyűködött. Sógorok, nagybátyák, -nagyapák, akikről azelőtt sohasem hallottam, lekocsikáztak hegyeikről, -összecsapták a kezöket és azt kérdezték: „Igaz?“ - -– Igaz, – nyugtattam meg őket, – két lányt szeretek és nem tudok köztük -választani. És hozzá mind a két lány Záleszki. - -– Ez istentagadás, – szólt esperes-nagybátyám és nehézkesen tette le az -asztalra súlyos, kövér öklét. - -Egy télen Záleszkit meglátogatta egy lengyel barátja, a neve, ha jól -emlékszem, Uhlanki volt. Uhlanki a leendő lengyel szabadságharc titkos -ügynökének vallotta magát, amellett kútakat fúrt, nagyban szilvapálinkát -árult, marhatápporokat kínálgatott és egy lengyel-magyar szótár -összeállításán fáradozott. Jókedvű, rövidre nyírt, körszakállas, csinos -ember volt, föltünő volt, hogy lakkcsizmáinak mily magas a sarka és hogy -a kabátján mindig színes gombokat viselt. Hamar megkedveltette magát, -leföstötte a lányokat, megtanított bennünket a nagy mazurkára, meg a -hamiskártyázásra és Záleszkinek egy elefántcsonttal kirakott harmónikát -hozatott. Úgy látszott, mintha állandóan be volna csípve, pedig soha -mást, mint kútvizet nem ivott. - -Két hétig se volt még a vidéken, már elszerette tőlem a lányokat. Mind a -kettőt, Olgát is, Cecilt is, és a csodálatos az volt, hogy ő is őrülten -imádta mind a kettőt. Szóval, egészen úgy, mint én. Ha ehhez -hozzátesszük, hogy Uhlanki régen nős volt, az embernek, akármilyen -szomorú is lett légyen a dolog, nevetnie kellett. Én is nevettem, az -volt a legbölcsebb, amit tehettem, és már most négyen bujtunk össze és -azt kérdeztük egymástól: - -– Mi lesz ebből? - -De hát mi legyen? Nincs a világnak az a tudósa, aki feleletet tudott -volna adni rá. Legkevésbbé lovag Uhlanki, aki csak a fejét csóválta, -tovább kinálta a tápporait, tovább táncolta a nagy mazurkát és tovább -szerkesztette a lengyel-magyar szótárt. Soha ki nem fogyott az élcekből, -soha el nem csüggedett, s ha Záleszki netán, egyébként igen ritkán, -elkezdett aggodalmaskodni, eljárta neki a trepákot, a világ legkedvesebb -táncát, addig, míg az öreg lókupecnek a könnyei csorogni kezdtek. Akkor -összecsókolóztak és együtt táncoltak tovább. - -Egy este, mikor hosszabb időre el kellett utaznia, Uhlanki kinyitotta -rugóra járó pecsétgyűrűjét és fehér port szórt ki belőle. - -– Ez méreg, – szólt komolyan, – és az lenne a legokosabb, ha mindnyájan -meginnók. Igy örökre együtt maradnánk, így fiatalon, kedvesen, -gyöngéden, mint most. De – tette hozzá gondolkodva – az emberek tán nem -is hinnék el rólunk, hogy meghaltunk, azt gondolnák, valami rossz tréfát -csináltunk. - -Ezt helyben kellett hagyni. A lányok sóhajtottak, aztán nevettek. A -halál többé nem került szóba. Uhlanki elutazott, hónapokig járt távol, -ismeretlen vidékeken (a városkában azt beszélték, hogy be volt csukva), -aztán egy nap megint csak fölbukkant aranygombos, piros mellényében és -összecsókolózott Záleszkivel, hogy menten eljárják az asztal tetején a -krakoviakot. A két lány, akik a letűnt idő alatt sápadtak lettek, ismét -nekipirosodtak, és jobbra-balra cibálták a gavallérjuk kabátját. - -– Milyen előkelő lett! Milyen puha a szakálla! Hogy megfiatalodott! -Milyen csinos! - -És sírva tömték meg a pipáját. - -A rokonságom közben lemondott róla, hogy belőlem még embert csinál. Nem -fogadták köszöntésemet, elzárták előlem házaikat. Egy nagynéném, akinél -évek előtt a nyarat töltöttem volt, egy napon hazaküldte ott felejtett -régi szalmakalapomat, anélkül, hogy a csomaghoz akár egy sor írást -mellékelt volna. A család egy ága megmagyarosodott, állítólag a -kedvemért. Az esperes beszüntette „Vígasz“ című egyházi lapjának címemre -járó tiszteletpéldányát. Nem baj, úgyis kissé rendetlenül járt és -rendetlenül is olvastam. - -Közben Záleszki háromszor ment tönkre és háromszor tollasodott meg. A -sors forgandósága nem látszott meg rajta, csak a szakálla lett -évről-évre hosszabb és fehérebb. Lelkiismereti furdalásai ritkán voltak; -ha mégis rája ütöttek, szomorú nótákat játszott harmónikáján vagy -hajszálakból szép fűzfát csinált, amelyet üveglap alá tett. Néha -megnyugtatott bennünket, hogy érzi a helyzet súlyát, de hát mit tegyen? -Ebben a nézetében Uhlanki is osztozott, míg a lányok duzzogva néztek -maguk elé, aztán édespálinkát kértek az apjuktól. Az készséggel hozatott -pálinkát, sőt, hogy megvigasztalja őket, karácsonyra egy majmot vásárolt -nekik. - -De hát: valaminek mégis csak kellett történnie. Miután az emberek nem -tudtak semmi okosat kitalálni, a sors, e derék fogadatlan prókátor, -gondoskodott a megoldásról. És pedig egyszerű módon; ahogy az esztendők -pörögtek, forogtak, annál öregebbek lettek a lányok, egy napon pedig, -észrevétlenül, csöndesen megvénültek. Olga reggel fonnyadt és komolyképű -volt, s csak estefelé igazódott úgy, ahogy helyre. Cecil elhízott, az -arca olyan jóságossá vált, mintha legalább hat gyermeke lett volna. -Tavasz felé mind a ketten szamárköhögést kaptak, s mire fölépültek, két -szögletes, aprószájú vénkisasszony nézett rájuk vissza a tükörből. - -– Ej, ej, – szólt a lengyel tápporkereskedő, – megöregedtetek és -megcsúnyultatok, s mindennek én vagyok az oka. Ez nem maradhat így, -legfőbb ideje, hogy férj után nézzetek, mert én rám nem lehet számítani. -A feleségem semmi kincsért nem válik el, ő vallásos, és soha szebb -alkalom a vallásosságát bebizonyítani. Hagyjatok el, galambocskáim, -ameddig nem késő. - -Ő maga járt utána, hogy férjeket találjon a lányoknak. Hosszas keresés -után végre elő is állított két jóravaló embert. Az egyik toronyórás volt -s ezzel a ritka mesterséggel szép vagyont szerzett, a másik koporsókat -gyártott, mindig Ferenc József-kabátban járt, de egyébként finom és -csöndes ember volt. Mikor beléptek a házba, Záleszki csodálkozva nézett -rájuk, a majom is, én is, de a lányok mosolyogtak és kikosarazták a -kérőket. Az öreg lókupec sírt. - -– Igy, így, – mondotta, földhöz vágva sapkáját, – így van jól, az én -gyermekeim csak a szívökre hallgatnak. Nagy baj, de a legszebb emberi -tulajdonság. Tádé! pokolba is, járd el a trepákot. Mit ér a busulás? - -Azután mindig több és több hónap tólult elő – akár ha csak az idő zsákja -egyszerre kilyukadt volna – és a Záleszki-lányok mindig öregebbekké -váltak. Mi lett a végök? Röstellem elmondani, annyira nem illik bele a -történet keretébe. Egy éjszaka megint belészerettek valakibe, együtt, -egyszerre, mint előzetesen, de ez a valaki nem férfi, hanem már csak -árnyék volt: a halál. Anélkül, hogy sokat készülődtek volna, ellopták a -lengyel gavallérjuk gyűrűjét, megitták a mérget s mikor delet -harangoztak, már fönt sétáltak a végtelen mezőkön, apró egérszemükkel -kíváncsian nézve körül a felhők között, hol az a férfi, akinek együtt -adhassák oda a szívüket? - -Azóta én is rendesebb ember lettem, s újra pontosan kapom a „Vígasz“ -című lapot. Megtanultam, hogy csak egy nőt illik szeretni s annak az -egynek is sírig kell viszonozni az érzelmeit. Mégis, ha néha -visszagondolok a Záleszki-lányokra, úgy rémlik, hogy, bár oktalan és -társadalmilag helytelen érzések fűztek velök össze és bár mind a ketten -egy kopott lengyel miatt rútul a faképnél hagytak, mégis csak az ő -körükben töltöttem el életem legboldogabb, legszebb napjait. - - - - -Korponai. - -Éjfélkor kaparászás hallatszott a pitvarban, Zsuzsánna fölkelt fekete, -oszlopos ágyából és gyertyát gyújtott. A vasajtót minden este maga zárta -le, ki jöhetett be rajta? Most valaki katonásan köhintett odalent, -Zsuzsánna korán hervadó arcocskájáról elszállt a félelem. Az ura volt, -akit félév óta nem látott, az ura, akit mindenki csak chevaliernek -hívott, s aki szerte-széjjel katonáskodott a határon; „a hazáért“, ahogy -ő vallotta, asszonyokért, kártyáért és italért, ahogy kortársai -mondották. - -– Vajjon mit akarhat? – gondolta magában az asszony, mert Korponai -hazatérése mindig havat jelentett. Hol pénzért jött, hol aláírásokért, -hol könyörületért és vigaszért. És Zsuzsánna, miután türelmesen -kipörölte magát az urával és megfogadtatta vele, hogy jobb útra tér, -mindig és mindig újra kötélnek állott, kikereste a régi ékszereket, -odaadta a buza árát és megsimogatta a katona szomorú, szép homlokát. -Korponai ilyenkor elérzékenyedett, néhány napig figyelmes és -szeretetreméltó volt, kora hajnalban kelt föl és fehér havasi virágot -szedett a feleségének, egyszer le is zuhant a szakadékba. Akkor -lepedőben vitték haza, derék sas-orra betörött, kék gyerekszemét véres -okuláré övezte. Mikor magához tért, megcsókolta Zsuzsánna levendulás -kezét és bocsánatot kért a sok gonoszságért, amelyet ellene az életben -elkövetett. Később barátot hozatott a klastromból, a másvilágról, a -vallásról vitatkozott vele és végül meghunyászkodva gyónt meg. De -alighogy lábadozni kezdett, esténkint máris leszökött a molnár -kocsmájába, ahol átutazó kereskedőkkel kártyázott: és egy napon hirtelen -kereket oldott. „A haza veszedelemben van“, írta feleségének az inasa -hátán (mert sürgős esetekben azt használta íróasztalnak) és még -ugyanazon éjjel az őrök egy citerásleány társaságában látták a gránicon. - -– Nos, Korponai, chevalier, – szólt az asszony mosolyogva, – mi kellene -megint? Pénz, ékszer, aláírás? - -A férfi alázatosan csókolt kezet. - -– Semmi, – felelte félszegen, – semmi mást nem akarok Zsuzsánna, csak -megpihenni és aludni. Fáradt vagyok, talán a halált hozom tarsolyomban. - -Zsuzsánna a férje arcába világított. Az utolsó hónapok alatt Korponai -megöregedett. A fehér katonakabát lötyögött rajta és ritkás bajusza tört -madár szárnyaként csüngött alá. Az asszony megszeppenve nézte a mély -barázdákat és gyorsan kitárta az ebédlő ajtaját. A sarokban álló -fenyőfaasztalka meg volt terítve, a fehér abroszon gyertya, koppantó, -cipó, ezüst-kupa és kocsonyás medvetalp, a chevalier kedvenc étele. -Zsuzsánna tudta, hogy Korponai, bármily messzire vetődjön is tőle, mégis -mindig csak hazajön, ahogy’ hazajött százszor és vissza fog térni még -százegyszer. Azért hát mindig terítve állott az asztal, ha a katona -bekopogtat, ne kelljen soká ételre, italra várakoznia. - -Ám ezuttal a chevalier nem evett. Máskor farkasétvággyal látott a -medvetalphoz, most leült a tűz mellé és pipára gyujtott. - -– Tudod-e mi az, Zsuzsánna, – dörmögte mogorván, – ha valaki hétszám nem -alszik? Tudod-e, hogy vannak emberek, akik úgy el tudják lopni az -álmunkat, mint más egy aranyórát? Tudod-e, hogy vannak emberek, akiknek -delejes erő van az ujjaikban és azt csinálják velünk, amit akarnak? - -– Félrebeszélsz, Korponai, – szólt az asszony, aki szilárdan, makacsul, -szinte kétségbeesetten bízott az Úrban, utolsó jó emberében és nem hitt -a kísértetekben. – Beteg vagy, feküdj le, pihend ki magad. - -– Mi haszna, ha lefekszem, – könyökölt az asztalra a lovag, – úgy sem -tudok elaludni. Bolondság álmodni, a halott embert utánozni, mégis, -összemorzsol az alvás híjja, engem, a vasból vert Korponait. - -Zsuzsánna az ura ölébe ült. Megsimogatta a katona hollóhaját, amely -kissé megritkult, amióta nem látták egymást. - -– Gyónjál meg, Ábel, – szólt és hervatag arcocskáján a kíváncsiság és -szomorúság barátságos nemtői találkoztak össze, – megcsaltak, ugy-e? - -– Megcsaltak, – horgasztotta le fejét a chevalier. - -Az asszony az ura kemény vállára hajtotta fejét. - -– A rác leány? A tót grófnő? Vagy talán a francia kisasszony a szomszéd -várból? – vallatta szelíden. – Csak nem a citerás? - -– Nem, nem, – mormogta Korponai. – Ezek mind ártalmatlan fürjecskék. - -Zsuzsánna játszva keresgélt a sok szép és furcsa név közt, amelyek, mint -a rózsaszirmok a szeptemberi szélben kavarogtak, aztán egyszerre az ura -mellére tette a kezét. Hogy nem jutott mindjárt az eszébe? - -– Az a nő, a keresztútról, az volt? – csillant föl a szeme. – Ugy-e az? -Signora? Eltaláltam! - -A katona biccentett nehéz fejével. - -– Igen, ő volt, – felelte mérgesen, – persze, hogy ő volt! Ki más -lehetett volna! - -– Először a keresztúton fogott el, – bólintott szelíden az asszony és -lassan elmondta a leckét, amelyet magános éjszakán tanult meg, – haza -akartál térni a katonaságtól a faludba, hogy verseket írj és versenyt -szánts a parasztokkal; nem engedett. Másodszor eljött a házadba, az -édesanyádat azon a napon terítették ki és mégis vele mentél, elfeledted, -hogy másnap van a temetés. És harmadszor? - -– Ej, futárt küldött értem Veronából – ásított halálos fáradtsággal a -lovag – és én itt hagytalak és boldogan ugrottam a csézába. Ilyen gonosz -ember vagyok, Zsuzsánna. - -– Ne beszélj így, Korponai, – fedte meg az asszony, – te is csak gyönge -ember vagy, mint valamennyien e földön. Azért, lásd, mégis csak mindig -visszatérsz hozzám, ugyebár? Ha távol vagy és este egyedül ülök a -tűznél, sokszor elgondolkodom, miért is jösz mindig vissza hozzám, aki -már se fiatal, se szép nem vagyok, és akinek kiforgattad valamennyi -ládafiát. Mégis mindig visszatérsz. - -– Te a legjobb asszony vagy a világon, – dörmögte a katona. - -Zsuzsánna fölkelt és az almáriomhoz lépett. - -– Akarsz-e kártyázni? – kérdezte. - -Korponai rendszerint akart, mert ez volt a legfinomabb és legegyszerübb -módja, hogy pénzhez jusson, de most megrázta bozontos fejét. - -– Zsuzsánna, csak egyet akarok, pihenni, aludni, többet akár föl se -ébredni. Hetek óta nem aludtam, minden csontom fáj, ellopták az álmomat, -és úgy érzem, valaki más álmodik most mindarról a szépről, amiről hajdan -én, levágott, véres török fejekről, szép cserkesz lovakról és nagyfülü -kutyákról, amint hangosan űzik a szarvast a tölgyesben. Nem tudok -aludni, leszakad a szemem héja és még se tudok, ezt signorának -köszönhetem, az ő mákonyos dohányának, édes borának és az üvegfuvolája -hangjának. A fejemben csöng ennek az átkozott hangszernek a szava és nem -hagy aludni. Ha a fejemet összetörném, az üvegfuvola is összetörne, -ugyebár? – tette hozzá mérgesen. - -A katona kimeresztette álmatlanságtól véresre gyulladt szemét és -elhallgatott. Az asszony hímzett zsámolyt hozott, az ura csizmás lába -alá tette, aztán összefonta Korponai két fekete kezét, ahogy a -gyermekekét szokás, mikor estére megimádkoztatják őket. - -– Tudod-e még a miatyánkot? – kérdezte barátságosan. - -– Talán, – morogta Korponai és nehézkesen keresgélt régi emlékei, ócska -fakardok, gyerekkori kék foltok, latin nyelvtani szabályok között, ahol -az imádságnak is jutott egy parányi hely. Már csak foszlányok maradtak -belőle, azokat engedelmesen előkotorta. - -– Hiszen még jól tudod, – bólintott Zsuzsánna elnézően. – Hajtsd most -ide fejedet az ölembe, és hallgass rám, mesélek valamit, havas téli -éjjelen eszeltem ki ezt a mesét, mikor távol voltál. - -Kuvik mulatott az ablak alatt, a hársfán, és a lombok susogva ébredtek -föl a zajra. Egy öreg óra, amely évek óta állott, egyszerre megindult, -ütni és muzsikálni kezdett. - -– Volt egyszer egy rablólovag, – kezdte el Zsuzsánna mosolyogva és -befonta a katona üstökét, mint a kislányokét, – volt egyszer egy -rablólovag, aki magas várából mindig az utakat kémlelte és ha vásáros -népet látott lent mozogni, elhagyta a feleségét, négy kis fiát és -prédára indult. Sok pénzt rabolt már össze, de még több zsákmányra -vágyott és még a Krisztusfeszületek és Máriaképek alatt is megállította -a szekereket. A vásárosok rettegtek tőle, többnyire vakon adták oda a -pénzesharisnyájukat, de akadtak olyanok is, akik rálőttek mordályaikkal, -és a rablólovagot nem egyszer vérbefagyva hozták haza, istenfélő -felesége nagy rémületére. Mert az asszony nagyon szerette a férjét és -mikor az távol volt, lement az erdei kápolnába és Krisztus anyjához -könyörgött, hogy védje meg gonosz urát. És a Szűz barátságosan nézett le -a szegény asszonyra és ha az nagyon kétségbeesett, néha le is szállott -hozzá, megfogta hideg kezét és megfésülte szöszke haját, amelyet az -északi szél összeborzolt. Egyszer, tél kezdetén a rablólovag megint -lement a völgybe, akkor tértek haza a lipcsei kereskedők. Mikor -elindult, szelíd őszi nap ragyogott, de hirtelen szél kerekedett és -hóvihar nyargalt végig a völgyön. Az asszonynak eszébe jutott, hogy az -ura könnyű zekében kelt útra. Nagyon aggódott miatta és azért, mikor -imádkozni ment az erdei kápolnába, levitte magával a lovag nagy -farkasbundáját, és megkérte az Isten anyját, hogy ha valahol meglátja az -urát, adja rá a bundát. A Szűz mosolygott és vékony vállára vette a -nehéz köpönyeget. Reggel a vadászok a rablólovagot halva találták meg az -akasztófadomb mellett, nyugodtan aludt és a hó csöndesen hullott a -farkas-bundára, amely gondosan takarta be vétkes földi testét. A szentek -mindent megbocsátanak, Korponai. - -Zsuzsánna az urára nézett. A katona mosolyogva aludt el, bizonyára már -véres törökfejekről, szép cserkeszlovakról álmodott; két keze -összekulcsolódott a fehér kabáton, amely lassan emelkedett föl és alá. - -Reggelre, hogy a kandallóban elhamvadtak a kövér tölgyfahasábok, -Korponai fölébredt, frissen szökött talpra és megcsókolta Zsuzsánna -kezét. Este megint engedelmesen telepedett a tűzhöz és a felesége újra -mesélt neki, egy szegény, háromlábú kis kutyáról, amelyet vad kuvaszok -kergetnek végig a falun, a szőlőkön, a városokon, mindaddig, míg egy -piros kalapos egyházatya ki nem ugrik kőfülkéjéből és dorongjával -széjjel nem zavarja az üldözőket, a háromlábú kis kutyát pedig magával -viszi a bolthajtás alá. Korponai – befont hajjal – megint elaludt. Egy -hét multán a chevalier már kipödörte a bajuszát és tizennégy nap mulva -lenézett egy percre a malomba, nincs-e utas, akivel kártyázni lehetne. - -Egy napon diákkülsejű, szakadt kámzsás ifjú érkezett a faluba, lehivatta -a borbéllyal Korponait és selyembe csavart papiros-ládikát adott át -neki. A katona bosszúsan tépte szét a szalagokat; a skatulyában -gyöngyház-legyező szárnya volt; rajta írónnal, vékony olasz betűkkel -írva, csak ennyi: „Ej, chevalier!“ Korponai megrázkódott, aztán leült -egy szilvafa alá, elgondolkozott, a csizmája sarkával túrta a földet, és -este hirtelen elutazott. - -– A haza hív, – írta meg a malom mellől a levelet az inasa hátán, és -aztán káromkott a hitványsága miatt, de azért tovább utazott. Szekere -óvatosan csúszott alá a kacskaringós lejtőn és Korponai még mindig -átkozódott és legjobb szerette volna, ha a kocsi belefordult a sárga -szakadékba és mindennek, gazságnak, hazugságnak hirtelen véget vetne. Ám -a szekér lassan, biztosan baktatott lefelé és az ősz illata, mint egy -láthatatlan alföldi folyó árja terpeszkedett végig a vidéken. Egy -irtásnál a katona még egyszer megpillantotta hatoszlopos házát, amely -mosolyogva és szerényen, mint a fenyő virága gubbasztott a hegy tetején. - -Az erkélyen állott Zsuzsánna és csöndesen lobogtatta feléje kicsiny -keszkenőjét. Az asszony arca mosolygott és szép homloka vidáman, -biztosan mondotta: - -– Tudom, hogy visszajösz, Korponai, tudom, hogy visszajösz. - - - - -Velencei kaland. - -A hajó salátaszínű tavaszi vetések, ákáccsoportok közt úszott, az egyik -karosszékben egy idősebb úr ült és így gondolkodott. - -– Valamennyi szerelmem között mégis a velencei kaland volt a -legértékesebb. A többiek – jókedvű rózsák, tarka pipacsok, bánatos -tulipánok – mosolyogtak és elhervadtak, ez az egy hüvösen, finoman néz -le reám, mint egy műkincs, mint egy nemes és furcsa ritkaság, amelynek -az élet muzeumában volna a helye. Döntő nyomot nem szántott a lelkembe, -mégis ezt becsülöm a legtöbbre, mert (egyedül vagyok, senki se nevethet -ki) ez az emlék előkelő, kifogástalan metszésű, akár egy rajongó -középkori keresztény hercegnő élete, és bennem mindig fogékonyság lakott -a csiszolt, finom hangulatok, lovagi érzések iránt. - -– Tehát Velencében voltam, vagy Marseilleben? Mindegy. Váratlanul néhány -ezer forintot örököltem és kellemes módon iparkodtam a pénzt elkölteni. -Egyik este az operában ültem. Werthert játszották, mert Massenet zenéje -– a maga óvatos kecsességével – szintén belétartozik a történetbe. -Fölöttem a páholyban egy idegen asszony; vékony, törékeny, gőgös, -fáradt; a bársony-párkányon tearózsák. Már azelőtt is láttam itt-ott -sétálni, lassú mozdulatai, nesztelen lépései az úszó hattyú mozgására -hasonlítottak. Ilyen nők erkélye alatt szokták volt az emberek annak -idején leszúrni vetélytársukat, gondoltam el magamban. - -– Egyszerre valaki elkiáltja magát a karzaton: „Tűz!“ és pillanat alatt -mindenki a kijáró felé siet. Gyorsan fölugrottam; távozás közben -tekintetem a páholy felé vetődött. Az asszony tétován nézett a -színpadra, amelynek ócska díszletein nagy, hosszú, piros kígyó szaladt -végig, aztán összébb húzta mellén a csipkekendőt és nem mozdult. „Tűz -van“, kiáltottam föl hozzája. Óvatosan mosolyogva intett köszönetet, de -ülve maradt, az arca most már rémülten tapadt a lángokra. Az ijedtség a -karosszékhez láncolta. Nem sokat haboztam, fölmásztam a páholyba, a -karomba kaptam és kivittem az utcára. - -– Pár perc mulva magához tért és franciául – sajátságos, neheztelő és -mégis hervatag mosollyal ajkán – így szólt: „Köszönöm, lekötelezettje -vagyok, uram.“ Más ember ilyenkor ösmerkedni iparkodik, én azonban -megemeltem a claqueomat és meglehetős feszesen ezt mondtam: „Bocsássa -meg asszonyom, hogy ilyen furcsa helyzetbe kerültem. Lovag voltam és -talán szükség se volt rá.“ Rám nézett óvatos macskaszemével, és -bólintott. Pár hétig nem láttam. Egy este a színház előtt sétálgattam, s -az egyik fordulónál megpillantottam kócsagtollas kalapkáját. Két -lépéssel előttem haladt, lassan, mint az úszó hattyú, mellette egy -sovány, hegyes bajuszu úr, aki – jókedvű, nyilt arccal – mindenáron -megszólítani próbálta. Csöndesen, hogy senki se vegye észre, -megérintettem az idegen gavallér vállát. A férfi megállt és rám nézett. -Kivettem a névjegyemet és ráírtam: „Ez nem finom dolog, uram.“ Föltette -monokliját, figyelmesen, akár egy üzleti levelet, elolvasta a névjegyet -és óvatosan eltette, aztán nehézkesen ideadta a magáét. Régi, jó olasz -család tagja volt, másnap a határra utaztunk és zimankós időben, -félhomályban, akár csak a regényekben, megverekedtünk, kelleténél -súlyosabb föltételekkel. Az első golyó után egy galy esett le a -mellettem álló fáról, éppen a kalapomra, a másodiknál ütést éreztem a -cipőmön, a golyó az orrához vágódott, nagyobb baj nem történt. Mindez -jól esett; a párbaj kifogástalan lefolyása, az életveszély tompa, furcsa -izgalma, a havas alkonyat, az álmatlan éjszaka borzongása, a tudat, hogy -férfiasan tartottam magamat, tavaszi gyönyörüséggel érintett meg. - -– Néhány nap mulva, mikor hazajöttem a szállóba, az egyik pohárban két -tearózsát találtam. Következő napon egy templomban akadtunk össze az -idegen asszonnyal. Azt hittem, nem leszek izléstelen, ha megszólítom. -Csodálkozva mosolygott, azután megvonta vékony vállát és megköszönte -figyelmességemet, minapi párbajomat az olasz gavallérral. Elvörösödtem -és megkérdeztem, kitől tudta meg az esetet? Elmondta, hogy maga az -illető úr írta meg neki, egyben bocsánatot kérve neveletlenségéért. -Elkisértem a szállodáig és megkérdeztem, láthatom-e máskor is? „Igen“, -felelte és neheztelve mosolygott, aztán rámnézett. „Igen“, mondta még -egyszer és gyorsan hozzátette: „Nos“, majd kezet nyújtott és befordult -az előcsarnok üvegtáblái közé. - -– Ezentúl gyakrabban találkoztunk, majd később mindennap együtt voltunk, -éppen csak, hogy külön étkeztünk. Észrevétlenül, elborongva, óvatosan -megszerettük egymást. „Én vétkezem, – szólt gyakran és csak ilyenkor -mosolygott nyugodtan, a gyermek fölényével, – de meg fogok vezekelni -érte.“ El akartam oszlatni aggodalmait, de ő csendesen tette le sápadt -kezét az asztalra és ezt mondta: „Nem tehetek róla, ez a végzetem, Isten -a bírám.“ Megtudtam az élete történetét. Korán ment férjhez, sokat -betegeskedett. Az urának vállalatai, bányái voltak; megmutatta az -arcképét, egy körszakállas, szórakozott arcú férfiét; három gyermekük -volt. Nevetve rakta nap-nap után elém az arcképüket és megkérdezte, -melyik tetszik a legjobban. A kis leányra mutattam. „Ez Mouche“, szólt, -majd elvörösödött és hozzáfűzte: „Csókold meg.“ Megcsókoltam az -arcképet, és úgy éreztem, hogy ez az asszony, aki soha nem sírt, soha -nem bánta meg, amit tett és mosolyogva nézett farkasszemet a sorsával, -jobb, szebb, derekabb minden más asszonynál a világon. - -– Háromszor is úgy volt már, hogy hazamegy, de mindig elhalasztotta az -utazást. „Azt szeretném, – szólt egy napon, – hogy valami gonoszat -cselekedjem, hogy meggyűlölhessél, elfelejtsél, hogy ne legyenek miattam -borús napjaid. De semmi se jut az eszembe, pedig, ha egyszer elválunk, -soha többé nem látjuk viszont egymást.“ Megcsókoltam a kezét, a -csipkekendője szegélyét, meg akartam nyugtatni és elmondtam neki -mindazt, amit ilyenkor elmondani szokás. De ő megrázta kislányos fejét -és vállamra tette kezét. „Egyszer le kell számolni“, – felelte, – -„egyszer meg kell bünhődni“, aztán nevetve kapaszkodott a karomba és -megkért, hogy vigyem el egy diák-kocsmába, ahol sört mérnek és -harmonikán játszanak. - -– Elmentünk egy népszerű külvárosi vendéglőbe, ahol a halszag sűrün -keveredett össze a pipafüsttel. Egy sarokban csakugyan harmonikázott -valaki, később két olasz cigányleány táncolni kezdett. Félóráig -ülhettünk ott, mikor kinyilt az ajtó és széles, nehézkes mozdulatokkal, -derült arccal megjelent a hegyesbajuszu úr, az, aki a névjegyemet, mint -egy üzleti levelet olvasta el s aki a cipőmbe lőtt. Leült, sört rendelt -és virágokat adatott a táncosnőknek. Egyszerre fölkelt, odajött az -asztalunkhoz, és olaszoknál szokatlan finom franciasággal kért -mindkettőnktől bocsánatot. Nem nagyon lelkesedtem e jelenetért, de -Susanne nevetett és leültette a gavallért. Egész este vele foglalkozott -és én ostobának éreztem magamat, olyan ostobának és izetlennek, mint -minden férfi, aki észreveszi, hogy vetélytársa akadt. Mikor éjfél felé -végre elváltunk új barátunktól, szótalanul mentünk hazafelé. „Féltékeny -vagy?“ – kérdezte hirtelen az asszony karomba kapaszkodva. „Nem“, -feleltem elvörösödve. Gyönyörködött a pirulásomban, aztán megcsókolta a -homlokomat, mint az anya az iskolába induló gyermekéét. „Lásd, – szólt -figyelmesen, – bohó gondolatom támadt, azt hittem, meg fogsz gyűlölni, -meg fogsz vetni a kacérságomért, el fogsz felejteni és ehelyett -elvörösödtél, te nagy gyermek, te!“ Leültünk egy padra, egy vérszegény -fácska alá és sírtunk. - -– Egy reggel a szolga levelet hozott tőle. „A férjem értem jött“, írta -nagy, nyugodt gólya-betüivel, „a farsangnak tehát vége van,“ Délben egy -úr állított be hozzám. Olyan szőke haja, szakálla és olyan széles -homloka volt, ahogy a természetrajzokban a kaukázusi faj képviselőjét -szokták ábrázolni. Mindjárt a dologra tért. Mindent tudott, de, mondta -határozottan, meg kell bocsájtania a dolgot, mert három gyermekük van és -mert szereti ezt az asszonyt. Bűnét az érzékek csalódásának nevezte, -aztán szórakozottan fölsóhajtott, a mellényzsebéből egy kis üvegcsét -húzott ki és néhány csöppet a vizes pohárba töltött. „Nem vagyok -egészséges“, szólt rosszalólag és fölhajtotta az orvosságot. - -– Alig ült néhány percig, a szolga érte jött, hogy a feleségét baleset -érte. Átsiettünk a szállodába, amelynek folyosója tele volt emberekkel, -izgatott cselédekkel, rendőrökkel. Bementünk a szobába. Az asszony a -pamlagon feküdt, összecsapzott hajjal, ostya-fehéren, megöregedve és -minden izében remegve. Az orvos éppen a táskájába rakosgatta vissza -műszereit. A sebesülthöz siettünk, tartózkodva mosolygott. „Semmi, – -mondta, – fölvágtam az ollóval az egyik eremet.“ A pamlag szélén nagy -vérfolt piroslott. Susanne lassan, mintha véletlenül történne, ráejtette -a csipkekendőjét, hogy ne lássam a csúnya foltot. - -– Két hét mulva fölépült. Mielőtt elutaztak, magához hivatott. „Meg -akartam vezekelni, – szólt, nem törődve az urával, aki az ablaknál -állott, – de nem sikerült. Nos, hát, Isten önnel.“ Rám nézett, -gondolkozott, aztán egy kis bőrtokból előkereste a gyermekei fényképét -és nekem adta a kis leányét. „Nem tudtam becsületesen elvégezni, – -szólt, – nos, mit tehetek?“ Sajnálkozva vonta meg a vállát, aztán a -szemembe nézett és a kezét nyújtotta. - -– Soha többé nem láttam. Közben elfogyott az örökségem és letelt a -szabadságom. A meleg és puha délvidékről vissza kellett térnem a magyar -fővárosba, a tavaszi ködbe, hivatalomba, amelyhez keveset értettem és -amely csekély kilátásokkal kecsegtette jövőmet. Nem hallottam többé -Werthert, Lahore királyát, és nem verekedtem meg többé a határon, a -vámsorompónál, zimankós, téli alkonyaton, hanem kávéházba jártam és -sokat alkudtam a cipészemmel, szabómmal, fehérnemű-kereskedőmmel, mert -be kellett osztani jövedelmemet. Végre meg is házasodtam. A feleségem – -hogy is mondjam? – budai szépség; budai szépségek tudniillik Pesten is -laknak: egészséges arcszínűek, világosszőkék és melegen öltözködnek. Két -kis háza van Palotán és örökölni fog valamikor. - -– Pár év mulva levelet kaptam abból az országból, ahol Susanne lakott. A -boríték az ő kezeírása volt, de a levelet gyerek írta, a vonalozott, -csipkeszegélyű papir homlokán galambok csókolóztak és alattuk -verébfejnagyságú betűk inogtak jobbra, balra. A levélben ez állott: „A -szegény mama (Susanne de Moine asszony) tegnapelőtt meghalt és a halála -előtt azt mondta nekem, írjam meg, hogy nagyrabecsüli magát. Kiváló -tisztelettel Mouche (Rosalie) tanuló.“ - -– Még most is gyakran gondolok rája és – az ember furcsa – valahányszor -eszembe jut kócsagtollas kalapkája, sajátságos, neheztelő mosolya, úgy -érzem magamat, mintha előkelő hangulat csapna meg. Valami igen előkelő -hangulat, azt képzelem, én vagyok Beaufort hercege, hátam mögött áll -rozsdavörös kastélyom és kopóim harcra készen hemperegnek szürke paripám -körül. De még várni kell, a király is eligérkezett a vadászatra. És, -ime, a távolban, a sárga országúton már föltünik a csillogó négyes -fogat, elől fullajtárok lovagolnak, és a vékony őszi ködben mélyen -szólal meg a panaszos angol kürt. - - - - -Nikolszkoj. - -Lalszki egy drinápolyi korcsmában, a kályha homályos zúgában üldögélt; -az ajtó kinyilt és egy magas, hosszúhajú, körszakállas ember lépett be. -Az idegen leült, bort kért és mohón hajtotta föl a palack tartalmát. - -– Vannak itt cigánylányok? – kérdezte éles, követelő hangon, amelynek -hallatára a csöndesen gubbaszkodó Lalszki fölütötte fejét. - -– Szolgálatára, – válaszolta a csapláros és tapsolt, mire két fonnyadt, -duzzogó lány lépett az ivószobába. - -– Énekeljetek, – szólt az idegen és az asztalra pár apró ezüstpénzt -dobott, amelyet a cigányok mohón, mint a halak a zsemlyemorzsát, kaptak -el. - -– Ki ez az ember? – kérdezte Lalszki, mikor a korcsmáros elment -mellette. - -Czézár, a vendéglős, csempész, orgazda, uzsorás egy személyben, nem -szerette az ilyen kérdéseket. - -– Nem tudom, – felelte morogva. – Nem érdeklődöm a vendégeim neve iránt. -Rólad se tudom, kivagy, pedig nem először fordulsz meg nálam. - -– Jól ösmersz, – dübörgött Lalszki, – csak ravasz vagy, önmagadat is -megcsalnád. Nem akarod üzleted derék hírnevét azzal megrontani, hogy -kóbor forradalmároknak adsz szállást. - -– Kérlek ne folytasd, – szakította félbe Czézár és meggyujtva -gyertyáját, a pincébe bocsájtkozott alá. - -Az idegen ez alatt, mitsem törődve a többi vendéggel, táncolni kezdett. -Ügyetlenül, kihevülve járta el a trepákot, közbe-közbe az asztalhoz -bokázva, és kihörpintve italát. A két lány énekelt és vihogott. Mikor a -tánc vége felé közeledett, az idegen megbotlott a tulajdon lábában és -elterült a földön. - -Lalszki fölkelt és utána ment a csaplárosnak. A lépcsőn találkozott -vele, amint egy hordócskát görgetett fölfelé. - -– Nos, mi kell? – kérdezte a korcsmáros nagyot fújva. - -– Czézár, – szólt Lalszki elállva útját, – felelj, ha jót akarsz. Ki ez -az idegen? - -– Eh, nem kém, nem rendőr, – dörmögte az öreg. - -– Mondd, nem Nikolszkoj ez az ember? - -A csapláros vállat vont, egy ideig gondolkodott, aztán így szólt: - -– Lehet. Hagyj békességben, más dolgom van. - -Lalszki fölemelte kezét. - -– Hogy került ide? Nem tudsz róla semmit?! Beszélj hát, mert másként -szólok hozzád! - -A csapláros kedvetlenül pislogott. - -– Én csak annyit tudok, – mondta végre, – hogy egy barát hozta idáig a -klastromból. A korcsma előtt megálltak, a barát homlokon csókolta ezt a -te állítólagos Nikolszkojodat és így szólt hozzá: „Most már egészséges -vagy, Iván testvér. Menj utadra és ne igyál.“ Nikolszkoj egyet került a -piacon, aztán beállított hozzám, bort kért és táncolt. Azóta minden nap -ide jár és elissza a gyűrüit. - -Lalszki fölhúzta a vállát és visszatért az ivóba. Az idegen még mindig a -földön hevert, békén aludt, elgörbült szája körül a részegek barátságos -mosolya játszadozott. A forradalmár hozzálépett és visszasimította az -alvó előre lógó, hosszu szeghaját. Egyszerre megösmerte Nikolszkoj Iván -szép, hófehér homlokát. - -Lalszki fizetett és legyalogolt a jegenyék és malmok közt a folyóparti -klastromig. - -A barátok többet tudtak az idegenről. Harmadéve, egy viharos éjszakán, -köszöntött be hozzájuk, lerongyoltan, betegen, véres fejjel. Befogadták, -mint sok más, a határon átvergődött orosz menekülőt, aki védelmet -keresett vastag falaik közt. Negyed évig az idegen csöndesen, betegen -gubbaszkodott kamrájában, azután inni kezdett, oly mohósággal és -kétségbeeséssel, amilyenről a barátok azelőtt nem tudtak. Nagy -ügyességgel tudott magának állandóan pálinkát teremteni. Éjjel kiszökött -a falon keresztül, s mikor rázárták a szobája ajtaját, az ablakon ugrott -ki a szemétdombra. A kapust, a vízhordót, a kocsist, a disznópásztort -sorra mind megvesztegette, könyörgéssel, pénzzel, hogy szerezzenek neki -pálinkát; nem egyszer a borosszekrényt is fölfeszítette. Kialudva -mámorát, alázatosan mint a megvert kutya, kért bocsánatot, megesküdvén -üdvösségére, hogy meg fog javulni. Végre a rend főnöke vette magához, -egy szobában lakott vele, egy percre sem hagyta magára, a lelkére -beszélt, mindenféle mérges füvekkel gyógyítgatta, és csakugyan -leszoktatta gonosz szenvedélyéről. Egy napon aztán Nikolszkoj vágyat -érzett, hogy elhagyja a klastromot; megfeleltek óhajtásának. - -Lalszki visszaemlékezett az egykori Nikolszkojra, a hatalmas erejü, -délceg juharra, amint a kazáni zendülésnél fölállt egy torlasz tetejére -és kigombolva kabátját, célpontul tűzte oda mellét a katonáknak. Ötször -lőttek rá, egy golyó sem találta. Mikor a tiszt hatodszor vezényelt -tüzet, katonái babonásan rakták lábukhoz fegyverüket és keresztet -vetettek. A szenteket nem járja át a golyó, tartja az orosz néphit, -ezerszer lőhetsz rá a feszületre vagy a szűz anya arcképére, annyi az, -mintha hópelyhet szórnál a sáncra. Aztán maga előtt látta Nikolszkojt, -amint beszédet tartott bajtársaihoz, amint ajkáról ideges szavak -röpültek szét igazságról, egyenlőségről, látta, amint a forradalmárok -megcsókolták a kabátja szegélyét, piros szalagos kalapját, amint a tömeg -eszelősen, fölizgatva tódult nyomában és látta a százezer asztalt ország -szerint tova, ahol egy teríték, egy szék mindig készen állott részére. -Az új orosz forradalom egy volt a Nikolszkoj nevével. Ő nevelte nagyra, -ő adott neki lelket és ez az ember most ott fekszik a külvárosi csapszék -padozatán, részegen, piszkosan, barommá alázkodva. Hazájában alakja mint -szent fogalom él, mint középkori mese az új Krisztusról, az erő, a hit, -a tisztaság fogalma; ő maga rongy, rosszabb az utolsó öszvérhajcsárnál. - -– Nos, mit kívánsz még? – térítette magához a barát reszelős hangja -Lalszkit. - -A forradalmár fölkapta fejét. - -– Mit szólt, hová megy tőletek? – kérdezte mogorván. - -– Vissza akar térni Oroszországba. - -– Oroszországba?! - -– Igen. Nem fél az elfogatástól, azt hiszi, hogy a nép melléje áll és a -nép erősebb a császárnál. Ez az ő hite. Lehet; nehéz az Isten utait -kifürkészni. - -A forradalmár megcsókolta a barátot és visszatért a városba. Egy ideig -kábultan barangolt a patak partján, majd megivott egy kávét, és a felső -malomhoz ment. Befordult az ócska épületbe és bekopogtatott az emeleti -szobába. - -– Lotti – egy kicsiny, sovány, rigófejű orosz lány, félbenmaradt és -kimenekült diák – a sarokban egy ócska kép előtt imádkozott. A mécses -lángja lassan lobbant és a virágokkal körültüzdelt fakeretben csontos, -nagyhomloku férfifejet világított meg: Nikolszkoj volt, a huszonötéves -Nikolszkoj, délcegen, vakmerő tekintettel, csupasz arccal, amelyen -lányos derü rezgett végig, mintha a nagy mazurka zenéjét hallgatta -volna. - -– Nos, mi ujság? – kérdezte Lotti fölkelve a padlóról. - -Lalszki leült a bőröndre. - -– Nikolszkoj Iván megkerült, – szólt foghegyről. - -A leány csillogó, hitetlen szemmel nézett a férfira. - -– Nikolszkoj!? – csuklott meg vékony, ideges hangja. – Lehetséges? Te -láttad?! - -– Igen, láttam. De ez nem a régi Nikolszkoj, ahogy valamennyiünk -emlékezetében él, ez egy más, egy szerencsétlen, összetört ember. -Megöregedett, szakállat eresztett és iszákos lett. - -Lotti lihegve támaszkodott az asztalra. - -– Tehát nem halt meg börtönben? Oh, van Isten! Nem fogták el -Szent-Péterváron az utolsó rohamnál? - -– Nem. Ezt csak a rendőrség találta ki, utólag, mikor biztos volt benne, -hogy Nikolszkoj is a vízben pusztult el, ahová azon az estén háromszáz -forradalmárt szorítottak bele. Ilyesmi máskor is megesett, a rendőrség -büszke a hírnevére és ügyességére, s ha csorbát szenvedne, kiköszörüli, -okkal, móddal, hamisitással. Annak az embernek, akit Nikolszkojnak adtak -ki, és temettek el, semmi köze se volt a mi egykori hősünkhöz. Iván -átszökött a határon. - -– És miért nem adott hírt eddig magáról? - -– Azt hiszem, hogy az elméje elborult, – felelte Lalszki. – Éveken át -égett lázban és a pétervári rettenetes vereség betetőzte sorsát. A barát -mondta, hogy nagy fejsebbel érkezett hozzájuk, ez is hozzájárulhatott -nyomorúságához. De az sincs kizárva, – tette hozzá tétován gyujtva -pipára, – hogy csak gyáva és ekkor jaj neki! - -A lány a kép felé fordult. - -– Az nem lehet, – szólt rajongva, azután lekuporodott a földre és -keskeny ajkát mint a harapni készülő kutya, fölhúzva, folytatta. – De, -ha úgy lenne, átok rája. - -Elhallgattak. Lotti teát főzött, meggyújtotta a lámpát, és Lalszki mellé -ült. A férfi csendesen ivott meg két csészével, majd egyszerre -fölugrott. - -– Mit tegyünk? – mondta szokott színpadias, és mégis mélyről fakadó -izgatottságával. – Nikolszkoj vissza akar menni Oroszországba. Ennek nem -szabad megtörténnie! Ez végzetes volna az ügyre, amely még föltámadhat. -Ma Nikolszkoj személye, emléke szent fogalom, bűvös szó, amely minden jó -orosz szíve mélyén él. Az a férfi, akinek bátorsága van hozzá, hogy -Nikolszkoj nevét írja a zászlójára, akármikor ezer és ezer és tízezer -embert vihet harcba. Élete, bátorsága, esze, emléke népünk -hőskölteménye. És most, egy napon odaát meg fog jelenni egy szegény -iszákos roncs, egy beteg elméjü koldus, és azt fogja mondani: „Én vagyok -Nikolszkoj, én vagyok az orosz forradalom apja! Jertek utánam!“ - -– A rendőrség menten elfogatja és kivégezteti, – szólt Lotti fáradtan. - -– Óh nem, – nevetett Lalszki, – a rendőrség okosabb, a rendőrség egy -üveg pálinkát tesz eléje, két cigány énekesnőt melléje, és gyönyörködni -fog benne, hogy járja el a szent hős a trepákot és hogy alszik el utána -a földön. Ime, az orosz forradalom a világ előtt! Egy üveg pálinkáért -eladja az üdvösségét, a jövőjét, multját, mindenét. - -Lotti ránézett a férfira, aztán lerakosgatta az edényeket. - -– Hol láttad Nikolszkojt? – kérdezte végre. - -– Czézár csapszékében. - -A leány Lalszki vállára tette kezét. - -– Tegyek-e valamit? – szólt hirtelen és félénken, gyermekesen -mosolygott. - -A férfi fölhúzta szemöldökét. - -– Mit tehetnél? – kérdezte rosszkedvüen. – Semmit se tehetünk. Útszéli -ebek vagyunk. Minden ellenünk van. Ebbe bele kell nyugodnunk. A nagy -ügynek vége van, végesvége. - -* - -Nikolszkoj a patak partján állott és ócska kabátjába burkolva, derülten -nézegette, hogy próbálnak a gyerekek a vízen átugrani. Az esőtől -megdagadt ér meglehetősen széles volt, a legtöbb fiú vagy a vízbe -ugrott, vagy az utolsó pillanatban megállott és nevetve bámult maga elé. - -– Megálljatok! hadd próbálom én meg, – kiáltotta a forradalom apja -vidáman. - -– Nikolszkoj, – szólt egy vékony hang a háta mögött. - -A férfi visszafordult. - -– Mit akarsz? – kérdezte kíváncsian. – És ki vagy? - -– Lottinak hívnak. Az apám Ivanov, takácsmester, versíró, egykor hű -harcosod. Talán emlékezel rája? - -– Nem emlékszem, – felelte Nikolszkoj udvarias mosollyal. Gyermeteg -szeme, piros bőre keresztülvilágított a vastag szakállon, amely mint egy -farsangi manó álszakálla lógott ábrázatán. - -– Van kedved velem egyet járkálni? – szólt a leány. - -– Szívesen, mademoiselle. Jó lesz itt a patak körül? - -Megemelte híres pirospántlikás kalapját és udvariasan nyújtotta karját -Lottinak. - -– Nos, mivel szolgálhatok? – kérdezte régi, mély hangján, amely téli -erdőkön bolyongó kürtszónak tetszett. – Mit szeretnél tudni? - -– Visszatérsz-e Oroszországba? – mosolygott a leány félszegen. - -– Igenis! – kiáltotta Nikolszkoj olyan hangon, ahogy a katonák a -„jelent“ mondják. – Visszamegyek. - -– És mi a terved? - -– Ej, mi? – kacagott a forradalom apja. – Az, ami azelőtt. Mi lehetne -egyéb? De mit érdekel ez egy ilyen kis leányt? - -– Én is orosz vagyok. - -– Diák? Névamenti? - -– Igen. - -– Ohó! – tapsolt Iván. – Akkor talán el tudod énekelni a trepákot? Nem? - -Lotti nevetett. Nikolszkoj kihúzta magát, állásba helyezkedett és -csípőjére tette kemény öklét. - -– Énekeld el a trepákot, – szólt könyörögve és tágra nyitotta száját, -amelyből fehéren villant ki egészséges fogsora. - -– Nem tudok énekelni. - -– Kár. Mit tud egy fiatal leány, ha énekhez sem ért? Hanem mondok -valamit, – tette hozzá fontoskodva, mintha rendkívüli dolog jutott volna -az eszébe, – bemegyünk a korcsmába, ott cigányok vannak, akik pár -garasért szívesen dalolnak. Jó lesz, mademoiselle? - -Dobbantott egyet a lábával és megfordult a tengelye körül. Egyszerre -frissnek, fiatalnak tetszett, és Lottinak hirtelen úgy rémlett, hogy -erejét túlhaladó föladatra vállalkozott. - -– Nem megyek korcsmába, – szólt tétovázva. - -– Nem? – nevetett Nikolszkoj. – Nos, jó. Akkor hát sétáljunk tovább. - -Öreg hársfa alá érkeztek. A fa tetején szarka ült és rekedten csörgött. -Nikolszkoj lehajolt a földre, fölvett egy éles kavicsot, megcsókolta, -aztán célba vette vele a madarat. A szarka ügyetlen mozdulattal esett a -gyöpre. - -– A tolla a tiéd, – szólt a férfi megfontoltan. – A madár az enyém, -Czézár két pohár pálinkát ad érte. - -– Nikolszkoj, – mondta a leány félénken, – ne igyál, el fogsz pusztulni. - -Iván csodálkozva fonta össze mellén karjait. - -– Miért ne, te kis tücsök? Miért? - -– Mert nagy neved van, mert hazád szabadsága te vagy, mert… - -Elhallgatott és kipirulva nézett maga elé. - -– Ezt te nem érted, – válaszolta a forradalmár dölyfösen. – Mit -avatkozol a dolgaimba? Eredj haza, gyermeknek kályhánál a helye. - -Lotti fölbigyesztette ajkát, megbiccentette fejét és elment. Nikolszkoj -egy ideig nyugodtan állt, aztán utána kiáltott: - -– Itt hagytad a tolladat. A toll a tiéd, a madár az enyém. - -Nekilendítette még mindig izmos testét és két ugrással beérte a leányt. - -– Itt a tollad, – szólt és mélyen megemelte rongyos kalapját. – Tedd el, -Nikolszkoj adta! - -Lotti hazament, bezárkózott szobájába és az ablakhoz ült. Ott -gubbasztott estig, akkor átment Lalszkihoz, aki szokása szerint a -kamrája padlóján feküdt és olvasgatott. - -– Nos? – kérdezte a férfi, anélkül, hogy fölkelt volna. - -– Ez rettenetes, – felelte megszeppenve Lotti. – Igy elpusztulni, és -mily fiatal és szép! - -– Ez minden? – bólintott gúnyosan Lalszki. – Nem sok. Nos, mindenbe bele -kell nyugodnunk. Az ügynek vége van. - -Tovább olvasott. A leány vörösen állt a sarokban, aztán fölsóhajtott és -kiment a szobából. - -Lotti másnap a piacon találkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a -kofákkal veszekedett, akik egy kosár tojást követeltek rajta, amelybe -állítólag, részeg állapotban, beleesett. Nikolszkoj nevetett, a vén -asszonyok a seprőikkel fenyegették, de azért nem nyúltak hozzá. - -– Jőjj innét, – szólt a leány a férfihoz. – Ez nem illik hozzád. - -Nikolszkoj katonásan tisztelgett a kofáknak és Lottihoz lépett. - -– Elmegyek, – szólt könnyen, a régi lengyel gavallérok bájosságával, – -de csak úgy, ha fizetsz egy pohár pálinkát. - -– Nikolszkoj! - -– Nos, igen vagy nem? - -– Jőjj hát! - -Megindultak a korcsma irányában. Még puskalövésnyire voltak tőle, mikor -a forradalom apja már Czézár felé kiáltott, hogy gondoskodjon italról és -két cigánylányról. Mikor a szobába léptek, egy potrohos üveg, két pohár -állt az asztalon, és a két énekes leány rosszkedvűen támaszkodott a -kályhának. Leültek; Iván töltött és kiitta poharát, majd újra -megtöltötte és újra fölhajtotta. - -– Nikolszkoj, – kezdte el Lotti ügyetlenül, – mi lesz így belőled? Miért -iszol, te szerencsétlen!? - -A forradalom apja kacagott és levette kalapját. Homlokán a rosszúl -hegedt, széles seb, mint egy óriási, túlérett málna terpeszkedett szét. - -– Lám, – szólt derülten, – fejemből kihasítottak egy darabot. Ott űr -van, és ezt az űrt ki kell valamivel töltenem. - -Ivott, fölkelt, táncolt, aztán hirtelen elszomorodott és visszatért a -kecskelábú asztalhoz. - -– Mit beszélnek rólam Oroszországban? – kérdezte kíváncsian. - -– Nikolszkoj, – felelte Lotti és a szíve a torkára szaladt, – te a mi -szentünk vagy, nincs jó anya, aki imába ne fonja nevedet és nincs apa, -aki Nikolszkoj példájára ne oktassa fiát. - -Iván helyeslőleg bólintott. - -– Ezt el is vártam honfitársaimtól. Akkor tehát nagy örömük lesz, ha -hazatérek? - -– Nem, Nikolszkoj. Ha te ma így, elrongyolva, iszákosan, magadról -megfeledkezve térsz vissza hazádba, megölted ügyünket. A parasztok azt -hiszik, hogy a szent-pétervári ütközetből a mennyországba szálltál, hogy -követted régi szenteink példáját, akik tüzes szekeren hagyták el a -földet. Nincs ember a becsületes oroszok közt, aki azt ne vallaná, hogy -te vagy a legnagyobb, a legtisztább, a legbecsületesebb vértanu, aki -életével pecsételte meg tanításait, csak úgy, mint Krisztus Urunk. -Nikolszkoj! ezt a hitet nem szabad széjjeltépni! - -A férfi lehorgasztotta fejét. - -– Tehát mit tegyek? – szólt fanyarul. - -Lotti körülnézett a szobában, aztán a férfi füléhez hajlott. - -– Öld meg magadat, Iván, – mondta nyugodtan. – Sorsod betelt, életed -elérte legmagasabb pontját. Nincs többé keresni valód a földön. - -Nikolszkoj fölkelt. - -– Meghalni? – szólt vidáman. – Meghalni, amikor zene, tánc van a -világon? Nézzétek a diákot! Mit nem kíván! Hát te meg tudnál halni, ha -kell? - -– Én meg, – felelte Lotti dacosan. - -Nikolszkoj fölkapta az üveget, egy hajtásra kiitta, aztán táncolni -kezdett a szobában. A két cigányleány vontatottan énekelt, mintha -ablakot mosogatna. A forradalom apja nem törődött többé környezetével, -szeliden, mint a husvéti bárányka ugrált jobbra, balra, és egyszerre -végigvágódott a padlón. A másik pillanatban már nyugodtan aludt, a -legyek rászállták vastag bajuszára. - -* - -– Nos? – kérdezte este Lalszki. – Mire mentél vele? - -A leány nem felelt, a sarokban gubbasztott és behúzta nyakát. - -– Ezt ugyan előre megmondhattam volna, – nevetett a forradalmár. – -Gyönge vagy, még gyerek is, a mi ügyünk pedig az erőseké és vakmerőké. - -Lotti mérgesen kezdett sírni. Az arca megöregedett és a szeméből -gyermekes könnyek peregtek alá. - -– Te diák, – szólt Lalszki, – mondok valamit, ha nem haragszol meg. Te -talán szerelmes vagy Nikolszkojba. Nos? mi? - -Lotti gyűlölködve nézett bajtársára. - -– Hagyj békével! – felelte és finom arcocskája a haragos kutyáéhoz -hasonlított. - -– Jó, jó, – mosolygott a forradalmár. – Megválik. - -Lefeküdt a padlóra és olvasgatni kezdett egy vaskos könyvben, amely az -állati delejesség csodáiról szólt. - -Pár napra rá Lotti, távol a várostól, a patak mentén (ahol a friss víz -posvánnyá szélesedik és a vékony fák erdőcskévé tömörülnek) ismét -összetalálkozott Nikolszkojjal. A forradalom apja a földön ült és lyukas -köpönyegét foldozgatta. - -A leány hozzálépett. - -– Iván – szólt éles magas hangon, amilyenen soha életében nem beszélt s -amely mintha nem is az övé lett volna, – gondolkoztál-e afölött, amit a -minap mondtam neked? - -Nikolszkoj szerényen mosolygott. - -– Miről is beszéltél? – kérdezte és piros szemét barátságosan -függesztette a diákra. - -– A halálról, arról, hogy el kell pusztulnod. - -Iván megrázta fejét. - -– Nem, nem, erről nem gondolkoztam – szólt udvarias hangon, mintha -figyelmességeket mondana. – Hanem arról igen, hogy holnap összeszedem -sátorfámat és visszamegyek népem közé. Czézár már úgy sem hitelez tovább -a forradalom apjának! A kisoroszoknak azonban más lesz a véleményük, jó -fiúk, nem tagadnak meg egy pohár italt az öreg vértanútól. - -A leány keresztet vetett, hirtelen benyúlt az övébe és elővette -forgópisztolyát. Ugyanekkor azonban olyan gyöngeség lepte el, hogy le -kellett kuporodnia a földre. A következő pillanatban, szemét lehunyva, -fogait összeszorítva, elsütötte a pisztolyt. - -Az első lövés a bükkfa tetejét surolta és egy kis ágat ütött le róla, a -második a földbe fúródott, de a harmadik, amely villámsebesen követte -társait, célt talált: Nikolszkoj meglepetve kiáltott föl és mintha -széket rántottak volna ki alóla, oldalt esett. Száját kitátotta, mint a -sült hal, szeme félig lecsukódott. - -– Meg fogok halni, – mondta egy kis idő múlva nehézkesen. – Mért tetted -ezt, mademoiselle? - -Lotti négykézláb csúszott hozzá és sovány kezébe vette Iván verejtékes -fejét. - -– Ennek így kellett történnie, – mondta kétségbeesve. – Gondolj ügyünkre -a másvilágon! Ennek így kellett lennie, Iván! Bocsáss meg és az Uristen -fogadjon jó lélekkel! - -– Meghalni rossz, – dörmögte Nikolszkoj, aztán szigorúan nézett az -előtte fekvő kavicsra, és lelke a magasságba repült. - -Éjfélkor Lalszki és Lotti a cserjék közti sűrűben elásták a holttestét, -és reggelre eltüntek Drinápolyból. - -* - -Tíz év múlva, hűvös tavaszi éjszakán, tizenkét és egy óra közt valaki -meghúzta a kazáni székesegyház vészharangját. - -A titkos jeladásra öt perc alatt forradalmárok ezrei lepték el az -utcákat és vígan indultak rohamra az erőd ellen. A tömeg a -Nikolszkoj-indulót énekelte, amelynek darabos szövege keservesen -panaszkodik róla, hogy a szent Iván nem tud nyugodni a másvilágon, mert -kiomlott vére megboszulatlan. Zászlóerdő lengett a szélben; a lobogókra -azt a jelenetet festették rá, mikor a szentpétervári rendőrség, az -emlékezetes éjszakán sortüzet lő a népre, az emberek feje fölött füst -kavarog, s a füstoszlopban, mellén összekulcsolt kézzel, délcegen, -daliásan Nikolszkoj száll föl az Úr trónusához. - -– Halál Iván gyilkosaira! – rikácsolta egy falábú aggastyán és idegesen -ugrált az emberek előtt. - -– Föl, Nikolszkoj szent nevében, föl! – kiáltotta egy ácsmester és -rögtön ezer és ezer ember tolongott körülötte, eszelős tekintettel, -tágra nyílt, mohó szájjal rohanva a sötétségbe. - -Most egy korán elvénült leány tolakodott előre. Hosszú zászlórúdon ócska -kalapot vitt: Nikolszkoj híres fövegét, a piros pántlikával. Mindenki -megállt, mélyen meghajlott, keresztet vetett, homlokával a járdát -érintette, aztán a nép, mint a szökő ár, borította el az erőd falait. A -fölriasztott őrség riadót vert, és sortűzzel fogadta a zendülőket, de -váratlanul egy őrmester fölállt egy ágyútalpra. - -– Testvéreim! – kiáltotta harsányan. – Testvéreim! Nikolszkoj szent -nevében: lábhoz! - -A katonák letették a fegyvert. Egy óra múlva a falakon véges-végig a -Nikolszkoj zászlói lobogtak, nemsokára rá Tedeumra kondultak meg a -fekete székesegyház harangjai. A Mokronovszky-utca jelzőtábláit -leszedték, ez az út ezentúl a Nikolszkoj nevét viselte; a szentháromság -szobrára pedig negyedik szentségnek ráerősítették Iván kalapját. Este -minden ablakban lámpa égett, a nép ünnepi körmenetben vonult végig az -utcákon, s egy részeges vargát, aki e szent ünnepen nem röstelt -korcsmába menni s ott a trepákot eljárni, a tömeg irgalom nélkül tépett -ezer darabra. - -– Nagy nap volt, – szólt Lalszki hajnalban, mikor porosan, piszkosan -állított be Lotti padlásszobájába. – Nagy és szent nap és az -oroszlánrész a tiéd! - -A leány a tűzhelynél állott és keservesen sírt, könnyei szaporán -hullottak egy kopott szarkatollra. A falról – az arany fakeretből – -Nikolszkoj arcképe komolyan, határozottan nézett le rá, de a forradalom -apja néha mintha hunyorgatott volna a jobb szemével. - - - - -A rosztovi uton. - -A horodenko-rosztovi úton, téli hidegben, egy kopott lengyel bricska -vágja a havat. Már alkonyodik, a hó gyöngén világít, mintha mélyen leple -alatt ódon lámpások égnének és fényük csak nehezen tudna utat törni a -puha rétegen át. Két furcsa alak gubbaszt a bőrülésen. Az egyik, aki a -gyeplőt fogja, férfi, későn öregedő lengyel zsidó, macskaprémes -kabátban, kopott gránátos-sapkában; gúnyneve: Snapsz; ő szokta az -eldugott katonai állomások tiszteit pénzzel, portékával, zabbal, -szagosvízzel ellátni. Most éppen Horodenkón járt, hogy háromkirályok -napjára mulatságról gondoskodjon; egy hordó finom pálinka, két skatulya -szivar, puncs-készlet és néhány doboz déligyümölcs hevernek a -saroglyában. Aki mellette ül, a horodenkói megbukott orfeum egyik -énekesnője. A vállán zöld színpadi kabát, a fején Üdvöske-kalap, az -állán szépségtapasz, hervadt arcocskáján egy csöpp festék, mindez a -vidámságot jelenti és a téli éjszakában mégis nagyon szomorú. - -– Vannak-e erre farkasok? – kérdezi az énekesnő, aki ártatlan, szinte -félénk irigységgel nézi utitársa meleg kaftánját. - -– Hogy vannak-e? Sajnos, bizony vannak! – feleli Snapsz álmosan -körültekintve. – Minden télen széjjeltépnek egy pár favágót. Fél talán -Eliz kisasszony? - -– Én nem félek! És maga? - -– Én bizony félek. De mit ér a félelem, ez az üzletem és minden héten -egyszer meg kell járnom ezt a cudar utat. - -– Milyen messze van még ide Rosztov? - -– Két órára, ha minden jól megy. - -– Két óra? Meg fogok fagyni! - -Elhallgatnak. A kis ló békén csilingel, mintha eltévedt húsvéti bárányka -volna és a kocsi nehézkesen halad előre. Lassan besötétedik és a hosszú -lengyel égboltról kövér hópelyhek bocsájtkoznak alá a földre. - -– Jó úton járunk-e? – szól egy idő múlva újra az énekesnő. – Azt -hallottam, hogy erre könnyü eltévedni. - -– Megtörténik, megtörténik, – feleli Snapsz tartózkodva – és az igazat -megvallva, mintha már nem is járnánk arra, amerre kell. Egy öreg tölgyfa -mellett kellett volna elhaladnunk és sehol se látom ezt a fát. - -– No, ez szép meglepetés! – bólint a kisasszony és nagyot ásít. – De a -ló talán csak haza talál? - -– Nem tudom, a múlt héten vettem a nagyvásáron és most megy először -erre. - -Megint elhallgatnak és tovább ballagnak. A hulló hó, mint egy barátságos -tenger árja mormog körülöttük és nagy kalapokat, óriási fehér dinnyéket -épít a tüskés cserjékből. - -– Mit csinálna maga, – kérdezi az énekesnő, – ha egyszer csakugyan -eltévedne és megfagyna? Gondolt már erre? - -– Persze, hogy gondoltam, – válaszolja Snapsz megfontoltan. – Az ilyen -hosszú kocsikázásokon az ember mindenre ráér gondolni. Hát mi történne? -Családom nincsen, pénz se igen marad utánam és öreg is vagyok, a -világnak tehát nem nagy kára lenne a halálom. Mindig akad valaki, aki a -tiszt uraknak szivart, bort és zabot vásárol. - -– Tiszt urak! – szól az énekesnő álmosan. – Látta ön a Viceadmirális -című operettet? - -– Nem, sohasem járok színházba, drága mulatság és nem értem a zenét. - -Eliz kinyujtózik, mintha finom, meleg ágyban feküdne és regényt olvasna. - -– A Viceadmirálisban léptem föl először, – szól kényeskedve, – igen szép -darab és az első páholyban egy tiszt ült, zöld prémmel, ezüst gombokkal, -fehér hajtókával. Miféle tiszt ez? - -– Nem tudom, nálunk csak dzsidások vannak, azoknak nincs zöld prémjük. - -A kis ló megáll és maga elé néz, medvebundájáról sűrű pára száll föl. - -– Azt hiszem, – szól a macskaprémes, – hogy mégis csak eltévedtünk! Már -régen el kellett volna mennünk a tölgyfa mellett. Önnek talán jobb füle -van, mint nekem, kisasszonyka, nem hallja a postást trombitálni? - -– Nem hallok semmit. - -– Ez bizony baj, kisasszonyka. Lámpafényt se lát sehol? - -– Nem, – feleli az énekesnő bóbiskolva. - -Snapsz rácsap a lovacskára, amely megrázza magát, azután tovább tapossa -a havat. - -– Lássa, – szól az öreg fontoskodva, – ha én meg találnék fagyni, a -cók-mókomban, mindjárt legfelül, van a halottas ingem; aki megtalál, -bizonyára rám adja. - -– Az nem biztos, – veti ellent az énekesnő. – Lehet, hogy egy patrull -találja meg a testét és a káplár nem ért ilyesmihez, vagy okosabb dolga -van, minthogy magára segítse a halottasingét. - -– Ez bizony igaz, – bólint az öreg, – furcsa, hogy nem gondoltam rá. A -káplárok többnyire keresztények és rossz emberek. Most már biztos, hogy -eltévedtünk, – teszi hozzá alázatos megadással, – átkozott ló, -hatvannyolc forintomba került és most cserben hagy. - -A lovacska csakugyan megáll, nehezen fúj, aztán egyszerre leül, mint a -kutya. A havazás elállt, hideg van és a vékony lengyel égbolton, nagy -magasságban, tenyérnyi csillagok ragyognak. Az énekesnő mélyen, -nyugodtan kezd lélekzeni és lehorgasztja fejét; elaludt. - -– Kisasszonyka! – kiált föl a lengyel zsidó haragosan, – micsoda dolog -ez, kisasszonyka?! Nem szabad elaludni! Nem érti?! Nem szabad elaludni! -Mit csinálok, ha maga megfagy mellettem? Még bíróság elé visznek és a -lengyel törvényszékek nem értik a tréfát. - -– Oh, oh, – feleli az énekesnő fölrezzenve és egy pillanatig pislogva -néz utitársára, – a megfagyás még sem megy olyan könnyen. Én is már -megértem egyet-mást és Oroszországban még hidegebb van. Különben sem -alszom, nem látja? - -Snapsz nehézkesen száll le a kocsiról és elmegy keresgélni, nem talál-e -valamerre útmutatót vagy mértföld-követ? Megkaparássza a hókupacokat, a -szántás irányából próbál tájékozódni, szeme elé teszi a tenyerét és a -messzeségbe kémlel. Nagy csönd és fehérség. Mire visszatér a kocsihoz, -az énekesnő előredőlt testtel újra alszik. - -– Kisasszonyka! – rikácsolja az öreg és megrázza a vékony színpadi -köpönyeget, amely a nagy hidegben úgy zörög, mintha csontváz lenne, – -ébredjen föl! Ez rossz tréfa ám! Hallgasson rám, hadd mondok valamit, ez -bizonyosan érdekelni fogja. Az nem igaz, amit az előbb meséltem, hogy -nem voltam színházban, igen jól ismerem a Viceadmirálist, nagyon szép -színdarab és az a tiszt – nos hallja-e? - -– Nem, nem hallom, – mormogja félálomban a lány. - -– Az a tiszt zöld prémmel, fehér hajtókával, – folytatja Snapsz -mérgesen, – az itt szolgál nálunk Rosztovban és Kaminskinek hívják, úgy -bizony. De mit fog Kaminski úr szólni, ha megfagyva hozom el önt hozzá?! -Önt, akit úgy imád, mint az édesanyját? Meg fog verni s ön nem veheti a -lelkére, hogy egy szegény öreg zsidót maga miatt megverjenek. - -A lány mindezzel nem törődik, sápadt, boldog arccal alszik, fején az -Üdvöske-kalap félrecsúszott és a haja zuzmarás. A zsidó rácsap a kis -lóra, amely most egyet nyujtózkodik és a rud alá fekszik. Mit lehet -csinálni, békében hagyja a gebét és megint megrázza utitársát. - -– Kisasszonyka, – üvölti és egyszerre ő is félni kezd, – hallgasson rám -és ne bolondozzon. Aki itt elalszik, nem ébred föl többet! Nyissa ki a -szemét és figyeljen. Meséljek a tiszti bálról? vagy a szerenádos kerti -ünnepélyről, amelyet a bucsúzó ezredes tiszteletére rendeztek? vagy -Kaminskiról, amint a nagy mazurkát járja? De hát miről beszéljek neki? – -fordul vissza kétségbeesetten, mintha körötte lévő, láthatatlan -emberektől kérne tanácsot. – Miről beszéljek neki!? - -A lány nem felel, köpönyege dermedten csüng alá, és az arca egy kicsit -kiszépül a sápadtságtól. Ajkán kérdő mosoly lebeg és a keze gyöngéden -szorongat egy láthatatlan tárgyat. - -– Kisasszonyka! – folytatja szívósan az öreg, – nekem is volt egy -lányom, aki olyan szőke volt, mint maga és aki tizenöt éves korában -elment a szinészekkel. Soha többet nem láttam, ő is olyan gonosz pályára -került, mint ön, épp olyan romlott és erkölcstelen volt és szégyent -hozott szegény, öreg apjára, de én, én megbocsájtottam neki. - -Az énekesnő most fölnyitja szemét, és figyelmes, álmos mosollyal néz a -hóra. - -– Én nekem? – szól bóbiskolva. – Nekem is megbocsájt? - -– Magának is megbocsájtok! - -– És feloldoz bűneim alól? - -– Én feloldozlak! – szól Snapsz komolyan, rémülten és elhallgat. - -A lány csodálkozva néz körül, azután megcsóválja fejét, mintha nem -értené, mi történik vele, majd összehuzza szomoru zöld köpönyegét és így -szól: - -– Te jó vagy, óh, te jó vagy, és én könnyü lélekkel fogok a földről -eltávozni. - -De abban a pillanatban éles kürtszó hangzik az éjszakába és pár perc -mulva rőt fáklyafény tűnik föl a sötétségben. - -– A rostovi posta, – kiált föl Snapsz élénken és tölcsért csinál a két -kezéből. – Hollá! Hollá! Iván! Hollá! - -– Hollá! hollá! – feleli vissza tisztes távolból egy borizű hang. - -Félóra mulva Rostovban vannak és kiszállanak az őrházhoz hasonló -kaszinóépület előtt. - -– Hol a pokolban marad ez a gazfickó a borral? – kérdezi fönt, a párás -ablaku ebédlőben egy öreg lovaskapitány, aki egyenruhába bujtatott -borzhoz hasonlít. - -Az ajtó kinyilik és a küszöbön, havasan, fürgén jelenik meg a lengyel -zsidó. - -– Itt vagyok, uraim, – szól vidáman, – és van szerencsém önöknek -bemutatni Eliz kisasszonyt, Horodenkóból. Kiváló művésznő és ha úgy -tetszik, vacsora után elénekli az uraknak a Viceadmirálist. - -A lány az ajtóban áll, összehuzza nyakán a zöld köpenyeget, megigazítja -kalapját és ugyanolyan figyelmes, álmos mosollyal néz a tisztekre, mint -félórával ezelőtt a végtelen lengyel hómezőkre. - - - - -Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből. - - -1. Fáni. - -Borostyánfalva vasuti állomásnál elszundítottam, és mire fölébredtem, a -vonat már kalapalakú, olajzöld hegyek közt járt. A nap álmosan sütött a -szőlőkre, amelyeknek őszi illata átférkőzött az üvegablakon és -megsimogatta arcomat. Körülnéztem, most vettem észre, hogy új utasok -szálltak a kocsiba, egy korán hervadó, a késői napfényben még egyszer -kiszépült asszony és tizenöt éves leánya. Halkan pöröltek. - -– Milyen ruhát akarsz hát? – kérdezte az asszony únszoló hangon, ahogy a -szülők beteg gyerekkel beszélnek. – Sárgát vagy égszínkéket? - -– Mindegy, semmilyet. - -– De mégis, tán selymet, akarsz selyemruhát, olyat, mint az enyém volt -nagynénéd lakodalmán s amelyik annyira tetszett neked? - -– Nem. - -– Hát mit akarsz? – sóhajtott föl kétségbeesetten az anya. – Beszélj hát -legalább, Fánika. - -A leány hallgatott, bizonyosan szerelmes volt, látszott a gyermeteg -megadásán, amellyel első csalódásán átesett. Illedelmesen ült a sarokban -és szép kezét egy kis, csattos bőrtáskán pihentette, amely sárga szíjon -lógott a vállán: így szokás a színpadon az úton lévő hölgyeket -ábrázolni. Az anyja megkínálta cigarettával; rágyújtott és apró -lélekzettel, szinte lihegve fujta a füstöt. Az asszony maga nem -dohányzott, hébe-korba fürkésző tekintetet vetett Fánikára, aztán -fölemelte fejét, amelynek biztos hervadásából őszi holdfénnyel -csillogott ki nagy szeme. - -Valamikor szép lehetett, gondoltam el magamban, és eszembe jutott egy -asszony, akinek éppen ilyen szemrehányó tekintete volt; a legszebb -tekintet, amelyet a sors nőnek ajándékozhat. A homloka – mályvaszínű -selyemkalapka alatt – magas és megnyugtató, a felső ajka kissé rövid, -úgy, hogy egészséges fogai kilátszottak, mint az iskolás gyerekekéi. -Sajátságos, őt is Fáninak hitták, mint ezt a kis leányt velem szemben és -ő is mindig gondosan, öntudatosan helyezte el a kezét, akár egy szép -dísztárgyat. Ma is látom ezt a kezet, ahogy fehér árnyékként jelenik meg -a sötét, bársonyos háttérben, vékony erecskék futnak végig rajta, mint a -korai havasi virágokon. - -Egy nyáron együtt utaztunk; valószinütlen ürügy alatt szabadult meg a -családjától; én rossz szokásomhoz mérten elszundítottam a vasuti zsöllye -nagy fülei között. Egyszerre fölkeltett. - -– Tudod-e, mit csinálok, ha elhagysz? – kérdezte megszeppenve. - -– Megölsz? – feleltem meggyőződés nélkül. - -– Nem, – rázta meg finomka fejét, – nem, azt nem teszem, hiszen -szeretlek. - -– Ugy tán magadat pusztítod el? – folytattam hitetlenül. - -– Igen, eltaláltad. Nem furcsa? Úgy van, meghalok, még pedig a saját -kezemtől. - -– Óh, azt sokan mondják. - -– És tudod, hogy ölöm meg magamat? – fecsegett tovább, nem törődve -megjegyzéseimmel. – Óh, ez nagyon érdekes. Most jutott eszembe, mialatt -aludtál, ha nem únod, elmondom. - -– Nos, rajta, halljuk. - -Mellém ült és lefogta szememet, hogy ne szégyelje magát a tekintetem -előtt. Mindig így tett, ha bizalmasan beszéltünk, de én keresztülláttam -fehér kezén és végigsimogattam tekintetemmel bodros, vöröses haját, -amelyet soha nem tudott egészen megfékezni. El kezdett beszélni; azt -hittem tőrről, méregről vagy a Dunáról fog mesélni. - -– Nem, ez nem halál, – szólt gondolatomat kitalálva, – az nem nehéz, -beugrani a vízbe és eltünni az emberek elől. Ez csak pillanatig fáj, ha -ugyan egyáltalán fáj, aztán vége, a víz fenekén, a puha homokon talán -jól is esik kinyújtózni. Az embernek, ha már csakugyan a maga bírája -akar lenni, hogy is mondjam csak, úgy kell meghalnia, ahogy az a -legszomorúbb és, és… úgy kell meghalnia, hogy lássa a pusztulását, mert -ez az igazi elmulás és az igazi vezeklés, ugyebár? - -– Nem értem, – vetettem ellent, mert regényolvasmányokból és gyerekkori -visszaemlékezésekből összeragasztott erkölcstanát nehéz is volt -megfejteni. - -Gondolkodott. - -– Ugy-e, szép vagyok és fiatal vagyok? – kérdezte büszkén körülnézve, -mintha bálterem közepén állana és ezer tekintet kísérné. - -– Igen, persze, hogy az vagy. - -– Nos… ha elhagysz, megölöm legszebb kincsemet, megölöm a fiatalságomat, -amelynek vétkemet köszönhetem. Meg fogok öregedni, idő előtt és meg -fogok csunyulni és mindennap a tükörbe fogok nézni és azt mondom: „Bűnös -voltam“, de nem zúgolódva, nem kétségbeesve, hanem türelemmel és -megadással. Lásd ez a halál, az igazi halál, amikor az ember lassan az -apró házi gondok közé sülyed, mikor folyton a gyerekéért aggódik, mikor -békén tűri, hogy homlokán ráncok képződjenek és pápaszemet vásárol, mert -gyöngül a szeme. Ez az igazi halál, mikor az ember nem tér ki a bánat -előtt, nem keres vígaszt se imában, se bársonyban, zenében, fényben, -hanem megadja magát és nézi, hogyan rombolja szét a szenvedés a -szépségünket, a fiatalságunkat, az élet egyetlen szép, bűvös ajándékát… -én legalább így gondolom, – fejezte be félénken és elhúzta homlokomról a -kezét. – Bolondságot beszéltem? - -Aztán hirtelen évek multak el és más kép bontakozott ki előttem a vasuti -kocsiba tolakodó, fáradtan sötétlő őszi vidékből. Magam előtt láttam az -asszonyt, esős, téli reggelen, amint kezén fogva vezeti kisleányát az -iskolába. Azt hiszem, párbajhoz siettem, – máskülönben aligha keltem -volna föl ily korán, – futólag emeltem meg kalapomat. Megfontoltan -viszonozta köszöntésemet, tekintetéből kiégett a szemrehányás; arca -kissé meghízott és a szeplők eltüntek róla, bőre bágyadtan csillogott. A -kezén fekete keztyű volt; sárcipős lába óvatosan kerülte a pocsolyákat. -És még egyszer találkoztam vele az életben. Az ura, aki orvos volt, -valami csunya pörbe keveredett és a tárgyalás napokig folyt. Az asszony -kezdettől végig ott ült a törvényszéki teremben és magasra húzott -szemöldökkel figyelt a tanuk, ügyvédek és szakértők beszédére. Most már -pápaszemet viselt és tekintete, amely azelőtt bizonytalan és tapogatózó -volt, élesen szegeződött a félhomályban kavargó, feketekabátos alakokra. -Éppen az esti szünet kezdődött; távozás közben láttam, amint egy kis -csomagból kihámozta vacsoráját és mialatt a terem kiürült, lassan -fogyasztotta el a hideg csirkét. Végül az urát mégis fölmentették, -karonfogva kísérte le az egyfogatú kocsihoz, betakargatta térdét, aztán -csókra nyújtotta fehér homlokát. - -A vonat megállt. Egy tücsök cirpelése hallatszott be az őrház mellől. A -kocsi üres volt; ej, megint elbóbiskoltam volna, vagy az egész történet -csak álmodtam? Hová lett a szerelmes kisleány és a korán hervadó -asszony, aki selyemruhával és cigarettával próbálta gyermekét -megvigasztalni? Hová tünt életük, szenvedésük és hová a másik asszony, -szemrehányó tekintetével, dőre akaratával, megölt ifjúságával, -mályvaszínű selyemkalapkájával? Sehol, senki; de a pamlag támláján, a -holdvilágtól életre keltve, mintha egy női kéz fehérlett volna az üres -éjszakába, és jó időbe telt, míg megint el tudtam felejteni, mennyi -embernek okoztam céltalan szenvedést a földi életben. - - -2. Tekla. - -Csodálatos: hozzám minden nő jó volt, egyikük sem állott bosszút rajtam, -senkinek átka nem kísért, még csak haraggal sem váltam el egytől sem. -Ha, évek multán találkoztam egyik-másik régi ábrándommal, kezet fogtunk, -én kivettem gomblyukamból kedves virágomat, a tearózsát, és az asszonyok -megbocsájtó, réveteg mosollyal tűzték övükbe. Voltak nők, akiket -gyalázatosan hagytam cserben, s akik azért mégis, ha egy magános falusi -templomban megimádkoztak, nem feledkeztek meg rólam, sőt akadtak olyanok -is, akik a fiúknak azt a nevet adták, amelyet én viselek és minden -születésnapomon, még ma is, elgondolkozva nézegetik az őszi felhőket. - -Egy kora-téli délután a főváros közelében, túl a vámsorompón, kettesben -kocsiztunk, egy kis akácerdőnél, amelyben a hetvenes évek emlékezetes -párbajait vívták s amelynek oldalán – intő jelül – barátságos falusi -temető álldogált. A békesség kertjét éber nyárfák és hársak őrizték és a -sírok között elfagyott mezei virágok világítottak. A zsindelytetejes -kőkerítést erősen megviselte az idő, úgy, hogy a rácsoskapu félig a -levegőben lógott. - -– Milyen kedves temető, – szólt Tekla, aki szerette az elmulást és az -illedelmes szomorúságot, – de vajjon miféle emberek nyugszanak itt? -Háznak, falunak nyoma sincsen a közelben, szinte azt lehetne hinni, hogy -a halottak a zajos városi temetőből ide járnak ki megpihenni. Itt senki -se zavarja őket, milyen kedves hely! - -Meghúztam a kocsis kabátját, megálltunk. Eszembe jutott egy másik nő, -akinek egykor szintén tetszett ez a magára maradt temető és akinek egy -furcsa kívánságát kellett teljesítenem. „Ha rám untál“, mondta volt, „ne -szólj semmit, ne iparkodjál vigasztalni, mentegetőzni, csak annyit írj -egy papirlapra, hogy meghaltál és én mindent megbocsájtok neked. Maradj -úgy az emlékezetemben, mint egy halott, akit a sors magyarázat nélkül -szakít el tőlünk, aki mentől jobban távolodik el tőlünk, annál -kedvesebb, barátságosabb lesz hozzánk, – nem pedig, mint egy esküszegő -férfi, akinek csak bánatot és álmatlan éjszakákat köszönhetünk. Mert én -nagyon, nagyon szeretlek és amit mondasz, elhiszem neked, ha tehát -egyszer azt fogod írni, hogy meghaltál, annak is igaznak kell lennie. És -még egyet engedj meg, azt, hogy képzeletben itt, ebben a szép kis -temetőben temesselek el, hogy mindennap kijárhassak és a sírodra -tearózsákat ültethessek, akárcsak igazán itt aludnád örök álmodat. -Megteszed?“ Mosolyogtam és megigértem, hogy úgy lesz. Kezet kellett -adnom rá, megcsókolta a kezemet, ugyanazt a kezet, amellyel egy esztendő -mulva – kávéházi asztalon – csakugyan megírtam neki, hogy meghaltam. - -– Bemegyünk? Óh milyen figyelmes vagy! – szólt most az ábrándos Tekla és -a karomba kapaszkodott. Úgy látszik, még sohasem látott falusi temetőt, -mosolyogva járt a görbe vidéki fák, papsajt-cserjék közt, kíváncsian -olvasta el a sírok fölírásait és keresztet vetett egy nehéz illatu -kripta előtt, amelynek sötétségéből ravasz mécsvilág hunyorgatott -felénk. - -Körülnéztem; már alkonyodott, az akácerdőből barna felhő emelkedett föl -és óvatosan ereszkedett le a foghijjas kőkerítésre. Sehol senki, csak -egy láthatatlan madár pityogott valahol. A levegőben érezni lehetett, -hogy éjjel fagy lesz. Mikor a temető sarkába értünk, hirtelen megálltam. -Az egyik sírnál, amelyet eddig egy, az irgalmas órák unalmában elhízott -bokor takart el előlünk, gyászruhás nő állott és figyelmesen burkolta -szalmába a halmon ingó, vékonyka rózsatöveket. A kemény vaskeresztről -tearózsák csüngöttek alá, csendes, nyugodt és előkelő megadással, -amilyen előkelőn csak tearózsák tudnak elpusztulni. - -– Forduljunk vissza, – szóltam Teklához, aki megszeppenve húzódott -mellém. - -– Ki ez a nő? – kérdezte és fölemelte finom orrocskáját, mint egy -gyönge, nemes vad, amely szimatolni kezd. – Ismered, ugyebár ismered? - -A gyászruhás nő köhécselt, aztán gondosan összeszedte a fölösleges -szalmát és távozni készült. Amióta nem láttam, nagyon megöregedett, -lépései, amelyek azelőtt finomak, lendületesek voltak, mint egy -menekülni készülő őzé, aprókká váltak és arca figyelmesen hideg volt, -mint a varrógép fölé hajló asszonyoké. Éppen arra jött, ahol állottunk, -késő volt menekülni. Kissé visszahúzódtam és mélyen megemeltem -kalapomat. - -Először csodálkozva nézett reánk, aztán arca barátságossá vált. -Figyelmesen köszönt és egy kissé meghajolt, mint a papok, mikor szentély -előtt visz el az utjuk. - -A kezében egy szál rózsa volt, azt fölemelte és lassan megint -lebocsájtotta. Azután alakja eltünt a hársfák mögött és lépései halkan, -mégis nehézkesen csikorogtak a kavicson. Tekla reszketett és egy ideig -én is furcsán éreztem magamat. - -– Bolondság, – szóltam végre mosolyogva, – menjünk haza, beesteledett. - -Visszatértünk a kocsihoz és a város felé hajtattunk. Egyikünk sem -beszélt, képzeletünkben lassan himbálózott az érzékeny történet, a -furcsa sírdomb, az öregedő asszony, azután egyszerre Tekla, mint egy -durcás gyerek, hangosan elkezdett sírni, úgy, hogy föl kellett húzni a -kocsi födelét. - -– Óh, hogy szeretlek, hogy szeretlek! – ismételgette és alázatosan -nézett föl reám. – Oly boldog vagyok veled, mit bánom, mi lesz belőlem! - -Megsimogattam az arcát és a hideg, téli estébe néztem. A város -szabályos, piros tűzszínekben bontakozott ki előttünk. A vasuti töltésen -– látszólag ok nélkül – kocsikat toltak ide-oda, mialatt az ütközők -vékony hangon csöngtek és a mozdony egyre sípolt. - -– Nos, ne sírj, mindez bohóság, – szóltam szórakozottan. Lassan -megnyugodott, vállamra hajtotta fejét és elaludt… - -Én pedig elgondolkodva nézegettem a házak közt egymást kergető fekete és -vörös foltok, árnyak gyors táncát és a könnyü porfelhőben azt éreztem, -hogy az élet szép, gyönyörű szép, hogy még fiatal, boldog vagyok és hogy -a jövőm tele van tarka színekkel, illatos, finoman hervadó tearózsákkal. - - -3. Mariánka. - -Fiatal koromban rövid ideig gazda is voltam, s egy erdős, furcsa vidéken -laktam, ahol a régi divatu gavallérok nagy része vízzel töltött -pisztollyal lőtte magát agyon, míg az asszonyok egy kövérke, szép -prépost példája nyomán, rajongtak az egyházi zenéért és az akkor -tetőpontján álló Madame Favartért, akinek arcképe, Blaháné alakításában, -minden szalon faláról óvatos pajkossággal nézett rájuk. De volt köztük -egy – a hallgatag Mariánka – aki gyűlölte a kényeskedő Madame Favart-t -és akinek volt egy bársonydoboza, amelyben csupa furcsa betüs levél -volt; a világ egyik nagy zenésze írta őket hozzá, az elsőt a napfényes -Krimből, az utolsót egy barátságos klastromból, ahol szakállas papok -könyörületből ingyen ápolják az elmebetegeket. És még egy különös emléke -volt, egy zöldköves, ezüst férfigyűrűje, amelyben hajdan méreg volt s -amelytől sohase vált meg. Ez a nő tíz évig élt külföldön, mikor -megösmerkedtem vele, már nem volt fiatal, pár esztendővel idősebb nálam. - -Egy téli éjszakán szánkóba ültünk és a domboldalra hajtattunk. Mielőtt -útnak indultunk, a kocsis, úrnője parancsára, vadászfegyvert rakott a -lábunk elé. Azután a szánkó üzletszerüen csilingelt – akár a Lengyel -zsidó címü darabban – és a lovacskák derekasan prüszköltek. A fehér domb -tetején falucska álldogált, olyan kicsi volt, hogy messziről a házak -behavazott sírdomboknak és a sovány templom ódon kriptának tetszett. A -levegőben olyan illat volt, mintha éppen ebben a percben valami -csodálatos francia almát hámoztak volna meg. - -– Sokszor azt képzelem – szólt Mariánka – hogy királynő vagyok, a tél -királynője, s amerre hó és jég van, az mind az enyém. Csak addig vagyok -úr, ameddig hideg és kegyetlen tudok lenni, amint az első fuvalom -megérint, a hó alól virágok bújnak elő és leszúrnak apró dárdácskáikkal. - -Már akkor is ösmertem egy kissé a nőket és azért már az érzékeny -visszaemlékezés kezdeténél megfogtam a kezét, illetve a prémkeztyüjét, -amely ügyetlenül, a medvebőrök szögletes bizalmasságával helyezkedett el -széles tenyeremben. - -– Egy királynő nagy úr – beszélt tovább Mariánka – és ezért olyat is -szabad tennie, amit másnak nem. Én például, amint éjjel keresztül -haladok elhagyott falukon, behavazott városkákon, így szólok láthatatlan -kiséretemhez: „Futárok, előre a faluba, és állítsatok meg minden órát“. - -– Minek az? – kérdeztem halkan és lassan kihámoztam vékony kezét a -medveprémből. - -– Az óra a mi legnagyobb ellenségünk, kedves lovag. Kis egérke ő, amely -szorgalmasan rágcsálja életünk fonalát. Apró fogának minden harapása -egy-egy vonást visz el az arcunkról, öregebbek és egyre öregebbek -leszünk és mégis nyugodtan türjük, hogy ellenségünk tovább ketyegjen, és -kakukszóval, csöngetéssel figyelmeztessen rá, hogy nemsokára mindennek -vége. Én tehát képzeletben azt mondom, „futárok! előre!“ és -megállíttatok utamban minden órát. Ha áthajtok a falukon, az órák -csodálkozva, megdermedve, ijedten néznek rám, az egyik hajnalt mutat, -pedig éjfél van, a másik pedig égnek emeli fekete karját, mintha felsőbb -hatalmaktól kérne segítséget az erőszak ellen. - -– Furcsa gondolat – szóltam és megtaláltam ujján a hideg, ezüst gyűrűt, -amelyet le próbáltam húzni. - -– Már nincs benne méreg – folytatta Mariánka – és már én is ritkábban -szólok a kengyelfutókhoz. Minden karácsonykor hajnalban elmegyek a -templomba, felköltetem a papot, aki kialvatlanul, rosszkedvüen kénytelen -nekem misézni. Mert kivülünk senki sincs a templomban, az oltáron két -szál gyertya ég és árnyékaink az orgona alatt összeölelkeznek. Ilyenkor -elgondolom, hogy a sors igazságtalan. - -– Miért, Mariánka? – kérdeztem és megsimogattam öklét, amely kicsi, -finom és sima volt, mint egy vadmacska koponyája. - -– Egy férfi nagy, okos, erős lehet, fehérkabátos bakából fölküzdi magát -marsallá, vagy sekrestyésből bölcs államférfi, finom herceg lesz, és nem -tudja, hogy bármely percben előállhat egy nő, aki hárságyból született, -s aki mégis útját tudja állani és leviszi magával a sötétségbe. -Igazság-e, hogy a sors a legnagyobb, a legjobb férfit is kiszolgáltatja -egy nőnek, aki nem érdemes rá, hogy a saruit megoldozza, akit átkoz, s -akihez mégis mindig visszatér? Ha a férfiak tudnák mindezt, soha nem -közelednének hozzánk. - -– Bolondság – dörmögtem és az arcába néztem, amelyen aranyos hópelyhek -táncoltak és olvadtak szét pillanat alatt. - -A szánkó fölérkezett a dombra. A falucska mélyen aludt, a torony -kiváncsian nézett ránk. Az óra borizü hangján egyet ütött. - -– Mindenki alszik – szólt Mariánka és óvatosan nézett körül. – Havazik, -éjfél elmult, újhold van, ilyenkor szoktak a férfiak bolondságokat -elkövetni szép asszonyokért. Ha most valami oktalanságra kérném, -megtenné? - -– Hogyne – feleltem szolgálatkészen és régi lovagok módjára megcsókoltam -a kezét, a csukló fölött. - -– Nos, – szólt kényeskedve – vegyük az esetet, hogy királynő vagyok és -ön a lovagom és együtt nézzük ezt a meszes tornyot, amelynél nincs -csúfabb az egész felvidéken. Milyen szigorú, és milyen gonosz arca van -az órájának, széles és a jobb oldalán egy nagy bibircs ül. - -Elhallgatott és kiváncsian nézett rám. - -– Nos, nos – biztattam – bátorság. - -Megvonta a vállát és csókra nyujtotta kezét, neheztelve és dölyfösen, -mint egy megsértett királynő. - -– Ezt az órát el kellene hallgattatni – szólt – egész éjjel fönt vagyok -és behallom a hálószobába. Ha pedig az ablakhoz állok és az üvegtáblára -nyomom homlokomat, a fák fölött egyenesen idáig látok. Hallom és látom, -hogyan vénülök, kedves lovag. - -– Mariánka – szóltam elábrándozva. - -– Ha tehát királynő lennék, – Amália vagy Gertrud vagy Izidóra – úgy ezt -a sziklán gubbasztó madarat lelövetném katonáimmal. De nem vagyok -királynő és ön sem lovag, kedves barátom. Ah! ha önt Edgárnak vagy -Kunibertnek hívnák, most kezébe venné a vadászfegyvert és végezne ezzel -a csunya állattal. Milyen szép volna; és ugyan ki hinné, ki gondolná, -hogy szándékosan történt? Hiszen az ember bagolyra, pusztai rókára lőhet -és eltévesztheti a célt, vagy a fegyver véletlenül is elsülhet, nemde? - -Pár percig hallgatott, aztán csöndesen megborzongott a hegyi szél -karjaiban és végigsimította szempilláit, amelyeket a hó teletüzdelt -fényes, kis csillagokkal. Csodálkozva nézett körül. - -– Ah – mondta végre fázósan – elaludtam és álmodtam és milyen -bolondságot! Hány óra, lovag? - -– Egy óra, Mariánka – feleltem álmatagon – és ön nem aludt, hanem a -toronyról beszélt és a vadászfegyver már a kezemben van. - -– Ah! – szólt nevetve – dőreség! Réveillez, chevalier. Mihály – húzta -meg a kocsisa prémes frakkját – menj a papért. - -A kocsis megállította a kis lovakat, átadta nekem a gyeplőt és bement a -parókiára. Pár perc mulva gyertyafény fehérítette meg a házacska -függönyeit és nemsokára – krákogva, prüszkölve, bundájába burkolózva – -megjelent a pap és mint akivel nem először történik meg az eset, apró -lépésekkel ballagott a sekrestye-ajtóhoz. Kiszálltunk, térdig süppedtünk -a puha hóba, végigkopogtunk a templom hideg kockakövein és leültünk az -utolsó padsorba. Az oltáron nehézkesen gyulladt föl két föstött gyertya, -árnyékaink barátságosan táncoltak a falon, hogy rögtön rá -széjjelváljanak. - -– Oh! örüljön – szólt halkan Mariánka és megsímogatta zuzmarás hajamat – -örüljön, hogy fölébredtem és óvakodjon a nőktől, főleg pedig tőlem. Mert -az emberek nem tudják ki vagyok és sohase is fogják megtudni, hogy az -álmodozó, hallgatag Mariánka kicsoda. Kirieleiszon. - -Egy óra mulva otthon voltunk. Mariánka mosolyogva huzta föl orrocskáját -s a vállamra tette kezét. - -– Ezuttal az akasztás elmaradt – idézte Az ember tragédiájából. – Jó -éjt, lovag! - -Hazaballagtam és az ablakba állottam, ahonnét két barátságos kisértetre: -fehér pelyhekbe borult tüskebokorra láttam. Aztán meggyujtottam -valamennyi gyertyámat és a tükör elé raktam. Leültem a karosszékbe, -elgondolkodtam és egyszerre azon vettem magamat észre, hogy a Mariánka -hatszögü háza előtt állok és kiváncsian nézek a tetőn ülő -griffmadarakra. El akartam menni, leráztam magamról a havat és megmostam -vele az arcomat, ám – akárcsak álmodtam volna – nem tudtam elmozdulni -helyemből. Azt éreztem, hogy az életben nagy nyomoruságok, nagy -szenvedések várnak rám, de ez a tudat nem ijesztett meg, a lelkem bohón -melegedett föl rajta és dőrén örült a könnyeknek, amelyek egykoron végig -fogják szántani arcomat és komor felhőbe borítják kalandos életemet. - - -4. Tatjána. - -Viktóriának hitták, de ha én kereszteltem volna el, a Szerafin vagy a -Tatjána nevet kapja, könnyed, finom és ábrándos nevet, amilyet emlékeik -hervatag ligetéből öregedő költők szeretnek elénk idézni. Keveset -beszélt, bensőjét pókháló-függöny takarta el a világ elől, mégis, ha az -ember ránézett, képzeleted furcsa világa lassu, sápadt lánggal kezdett -égni és elhagyott utakat, félig átálmodott érzéseket, tovaröppenő -felhőket világított meg. Akárha novemberi éjszakán magányos erdőn -lovagoltál, avagy téli ködben egy rég elhalt courtisane besüppedt -sírjánál álltál volna: gondolataid Tatjána láttára titokzatos vándorútra -keltek és lombokkal, késői virágokkal szőtték körül ezt az asszonyt, -akinek földi pályafutása olyan céltalan és mégis szép volt, mint a -tavaszi alkonyatban elhúzó vándormadáré. Önkénytelenül magad elé -rajzoltad életét, egy életet, amelyhez talán semmi köze se volt, de -amelyet képzelődésed nem adhatott másnak, csak neki, az ő szürke, -elnézést kérő szemének, megbocsájtó mosolyának és csipkés mantilljának, -amely mint egy fáradt madár árnyéka tünt föl és ismét el a margitszigeti -platánok között. - -Húszéves volt, amikor először láttam, a katonazenekarok Madame Favart-t -játszották és a Nemzetbe Jókai írt regényt. Az emberek halkabban -gondolkodtak, halkabban cselekedtek és közülük nem egy olyan finoman -szenvedett, mintha minden könnycseppje gyöngyöt jelentett volna és a -panaszok törékeny galambokként röpültek volna az égnek. A legtöbb -halandó szerelmes volt, sokan tudták, hogy kibe, sokan nem, csak -érezték, hogy különb sorsra teremtették őket és az igazi élet nem az -utcákon, a meleg szántóföldeken, a tarka erdőkben, hanem a költők -bársonyba kötött könyveiben, aranymetszésü, finoman nyomott lapok között -lakik. A színpadról egyes alakok – Lavinia, Lady Percy, Donna Anna – -mintha letévedtek volna a sétaterekre, a ligetekbe, a dunai gőzhajók -fedélzetére és egy régi hárfa futama itt is, ott is fölcsendült, hogy -rögtön rá semmivé foszoljon. - -A lovarda előtt – amelyet akkor még titokzatosnak és gyönyörünek láttam -– a kivilágított lovarda előtt pillantottam meg először, téli este volt, -négy kék frakkos gavallér a kocsijáig kísérte és mindegyik egy szál -kaméliát kapott tőle emlékbe. Soha többet nem találkoztam a lovagjaival -és jól esett elgondolnom, hogy az egyik elutazott az ujvilágba, ahol -aranyat ás, a másik párbajban esett el, míg a harmadik és a negyedik -téli estéken ócska medvebőrön ülnek és összeütvén a poharakat, keserűen -így szólnak: - -– Éljen a barátság! - -Azután a német színházban találkoztam vele, a Vihart adták és a színek -és árnyak közé kevert verssorok közül a megöregedett angol hattyu nézett -rá és fáradtan hajtotta le fehér fejét. Két idegen tiszttel ült együtt – -az egyik félszemét fekete selyemkendő takarta el – és ezt a két tisztet -se láttam többé az életben. Talán elutaztak távoli hazájukba, talán -beleharaptak a kemény kaukázusi fűbe és a kis medaillon, amely -aranykabátjuk alatt csüggött, egy vándor énekes kezébe került, aki -italra váltotta föl a keresztúton álló korcsmában. - -Később egy álarcosbálon láttam, az utolsó előkelő pesti álarcos bálon, -egy főherceg hideg, templomszerü tánctermében. A karmester jóvoltából -zenésznek öltözködtem és a hegedüsök közt ültem; rögtön megösmertem, -amint a terembe lépett. Ibolyaszínű dominója volt és fekete bársony -álarca, a kezében régi művű csipkelegyező, amellyel halkan, mint a -hajnalban bólogató akácfa érintette meg egyik-másik gavallér vállát. A -főherceg kopasz, finom feje mindig a közelében volt és mikor az -ibolyaszín dominó elhagyta a termet, lovagja furcsa, kis fius -mozdulattal kérte el a legyezőjét. Ekkor még senkise tudta, hogy az -illatos, törékeny szárnyak mögött a fekete halál lakik; a főherceg -nemsokára elkísérte Miksa császárt Mexikóba és tétova mosollyal ajkán -halt meg uráért. - -Azután a finom, kék hullámok más képet hoznak elém. Késő éjjel a színház -melletti német csapszék külön szobájában ültünk és amint ábrándos -költőkhöz akkoriban illett, égő puncsot ittunk. Mikor haza akartam -menni, – az év utolsóelőtti estéje volt és havazott – a -Szentháromság-templom pupos karnagya, régi barátom, meghúzta hétgalléros -köpönyegemet, szájára tette az ujját és magával vitt a székesegyházba. A -templom sötét volt, csak az orgona előtt lobogott két gyertya. Valaki -játszott s amint szemem megszokta a sötétséget, egyszerre megösmertem a -legnagyobb magyar zenész fehér oroszlán-sörényét és haragosan fölhúzott -paraszt-vállát. Lent pedig, a láthatatlan padsorok közt, a piros és -szürke kőkockákon néha megkoppant egy unatkozó bársonycipellő sarka. -Éreztem, tudtam, hogy ő volt, senki más nem lehetett, csak Tatjána és az -orgona zúgott, lélekzete fölkavarta a tömjénszagot, soha így nem -hallottam játszani, majd valaki hirtelen elfújta a két gyertyát és az -örökmécses piros szeme nyugtalanul nézett ránk. Azután egy fáradt hang a -karzaton így szólt: „eh bien!“ a falépcsőn nehézkes, öreg lépések -recsegtek és az ősz mestert egy feketekabátos, sápadt idegen óvatosan -kísérte ki a hóba süppedt fiákkerhez. „Nem, nem, Jerôme – szólt a nagy -zenész, óvatosan kapva levegő után – hagyj még játszanom“. De a -titokzatos, sárga Jerôme kinyitotta a fiákker ajtaját és maga elé -bocsájtotta a mestert, mint Canova halál-angyala a fáradt vándort. - -És így mind, mind eltüntek Tatjána kóbor lovagjai, öregek, fiatalok, -gazdagok, szegények, arany katonák és fekete papok, vidám lovagok és -szomorú költők, ki hajón, ki gőzösön, ki hat lovon, ki fekete kendőben, -és ő tovább sétált a diszüket hullató platánok alatt, karcsú lába -könnyen érintette a sírhalmokat és szürke szeme csodálkozva nézett a -semmiségbe. Törékeny alakját még a tavaszi szellő is megborzongatta és -szája, amely oly finom volt, mintha másképp, mint franciául nem lehetett -volna vele beszélni, csendesen görbült le, amint a szobalánya nap-nap -után tálcán hozta be a gyászjelentéseket. - -– Miért én, miért éppen én? – mormolta maga elé, és lekuporodott a -kandallóhoz és a tűzben kereste eltávozott lovagjai árnyékát. - -Azután lassan öregedni kezdett ő is. Már nyáron is prémes kabátban járt -és séta közben gyakran leült egy-egy útszéli padra és elbeszélgetett a -játszó gyerekekkel. Egy télen meghült és hat hónapig Afrikában kellett -élnie. Mikor visszajött, olyan karcsú és szép volt, mint tizenhat éves -korában, de homlokán a téli reggelek szomorú határozottsága ült. Akkor -képzeletben fölkereste még egyszer a helyeket, ahol lovagjai -megpihentek: a vadszőllős, öreg temetőket, a kőemlékes katonai -sírhelyeket, a barátságos arcú tengert, a gyepes várárkokat, és -bocsánatot kért udvarlóitól a gonoszságáért és a szomorúságért, amelyet -nekik okozott. De a lovagok nem haragudtak, udvariasan keltek föl a -sírból és megpengetvén sarkantyújukat, megsuhogtatva selyem talárjaikat, -halk lélekzetü franciasággal így szóltak: - -– Ej, hová gondol, Tatjána! Ön a legjobb, a legtisztább nő a világon és -ha még egyszer élünk, még egyszer önt fogjuk imádni. - -Mikor így mindenki megbocsájtott neki, ő is megbocsájtott mindenkinek, -aki ellene vétkezett: a sorsnak, amely nőnek teremtette és nem -virágregének vagy napkeleti madárnak, az asszonyoknak, akik gyűlölték és -a tükrének, amely szigorúan tárta eléje nap-nap után az öregségét. Egy -reggelen a komornája halva találta a karosszékben, a tükör vert -ezüstkerete tele volt tüzdelve virágokkal és az öltöző-asztalka peremén -lovag Gluck egy elfeledett dala hevert. - -Ha ma élne, sokan elátkoznák és a férfiak, akiknek javarésze azóta -megokosodott, messze elkerülné. De én húszéves voltam, mikor először -megláttam és sokszor elszomorodtam, miért csak zenésznek öltözve -bámulhattam meg, miért csupán az utca másik végéről volt szabad -kísérnem, miért nem ösmerkedhettem meg vele sohasem? Ej, milyen szép -lett volna, ha én is a ködös, kemény fűves Kaukázusba lovagolhattam -volna miatta, vagy ha a sápadt Jerôme engem is a fiákkerajtóhoz kísért -volna, mialatt fekete ajka halkan így szól: - -– Itt az idő, uram és a viszontlátásra odaát! - - - - -TARTALOM. - - A keresztúton 5 - Éjféli beszélgetés 19 - Egy hős halála 27 - A csodálatos hajó 41 - Oroszlány Péter halála 55 - Régi órák 61 - Az igazságról 69 - Ödön 89 - Cheveaulégers 97 - A Zsáleszki-lányok 105 - Korponai 115 - Velencei kaland 125 - Nikolszkoj 135 - A rosztovi úton 155 - Egy régi gavallér visszaemlékezéseiből 165 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -101 |sekinek se kellettem |senkinek se kellettem - -136 |bocsjtkozott alá |bocsájtkozott alá - -148 |újra megtöltöltötte |újra megtöltötte] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of A keresztúton, by Károly Lovik - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A KERESZTÚTON *** - -***** This file should be named 62247-0.txt or 62247-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/2/4/62247/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - |