diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62788-0.txt | 7557 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62788-0.zip | bin | 147246 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62788-h.zip | bin | 200458 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/62788-h/62788-h.htm | 6703 | ||||
| -rw-r--r-- | old/62788-h/images/cover.jpg | bin | 45057 -> 0 bytes |
8 files changed, 17 insertions, 14260 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..cadfd8f --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #62788 (https://www.gutenberg.org/ebooks/62788) diff --git a/old/62788-0.txt b/old/62788-0.txt deleted file mode 100644 index a55af5d..0000000 --- a/old/62788-0.txt +++ /dev/null @@ -1,7557 +0,0 @@ -Project Gutenberg's A tót atyafiak; A jó palóczok, by Kálmán Mikszáth - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll -have to check the laws of the country where you are located before using -this ebook. - - - -Title: A tót atyafiak; A jó palóczok - -Author: Kálmán Mikszáth - -Release Date: July 30, 2020 [EBook #62788] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÓT ATYAFIAK; A JÓ PALÓCZOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI - -A TÓT ATYAFIAK - -A JÓ PALÓCZOK - -MIKSZÁTH KÁLMÁN MUNKÁI - -TIZENÖTÖDIK KÖTET - -KÖZREBOCSÁTOTTA AZ IRÓ NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA ALAKULT ORSZÁGOS -BIZOTTSÁG BUDAPEST MDCCCCX. - -A TÓT ATYAFIAK - -A JÓ PALÓCZOK - -AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK -IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS. - -MINDEN JOG FENNTARTVA - -Pallas részvénytársaság nyomdája, Budapesten. - - - - - - -A TÓT ATYAFIAK. - - - - -AZ ARANY KISASSZONY. - - -BEVEZETÉS. - -Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az ördögöknek, -hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint Selmeczbánya. - -Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, nem akar -lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre vonatkozólag, kik -bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan bolondos helyre -építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e görbe országban, képzelj -magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi völgykatlant, egy tuczat -sziklát, mely sűrűn be van építve mindenféle alaku házakkal, melyeknek -előrésze sokszor háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a -hegyhez. - -Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved -csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten -sóhajtasz föl: «Hát még itt is emberek laknak?» - -A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha. - -A zimankós «Szitnya», a «felhők szeretője» erővel aszott keblére húzza -le szeretőit, akármerre tartanak. - -Ha felhője nincs, mint a mellőzött vén leány, duzzog, fölfújja magát. Ha -tehát eső nem esik, szél sivít végig a zig-zugos utczákon és -sikátorokon. - -Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, vizétől -«golyva» nő a halványarczu leányok és idétlen férfinép nyakán. A -harmadévi ujonczozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú közül négy vált be -«császár emberinek». (Szinte szégyenlem megírni.) - -Egy idősb nőt láttam egyszer a «kamara-utczán», amint lihegve és a -fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán mászott a -hegynek, mert Selmeczbányán vagy fölfelé mászik az ember, vagy lefelé -ereszkedik; tertium non datur. - -A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája meggyuladt -benne s rákiáltottam a szegény tót asszonyra: - -– Anyó, ég a kosara! - -Ónszürke arczát mosolyogva fordítá felém s anyai büszkeséggel mondá: - -– Ej, dehogy. _A Náczkó pipázik bent._ - -S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján összekuporodva, aki -már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán kellett czipelnie. - -Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, mint -Selmeczbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával korábban kel és -későbben nyugszik a nap, mint közvetlen szomszédjának, az alant lakó -Kutlik Stevónak, valamint sehol sem mutat föl olyan eredeti közlekedési -viszonyokat geográfiai helyzet, mint itt. - -A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a zöldre -festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel meglátja a szomszéd -hegygerinczen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska nevű kisasszonya a kertben -sétál, nyájasan int gyönyörű fejecskéjével és üde, csengő hangján -átkiált: - -– Megebédeltetek, Bohuska? - -Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s ugrándozva fut a -kis Krisztina felé egész a hegygerincz széléig, hol a tátongó mélység -kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire egymástól, kedvükre fecseghetnek. - -– El is felejtettük már. Hol leszesz ma? - -– Itthon – felelte Krisztina. - -– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután hozzánk. - -– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim lesznek… -csúf emberek… - -– No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajjon igazán -azok-e? - -A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kaczagásuk hallatára abbahagyták -dalukat a fülemilék a «fekete csalitosban». A szebb hangra figyeltek ők -is. - -– Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf lesz -itt, meg a Csutkás professzor. - -– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd. - -– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna. - -S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél órányi út -volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus templomig, onnan -megkerülni a várost Szélakna felé s ott a katholikus anyaszentegyház -melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a «Klopacskára», melytől már aztán -türhető út visz a Mirkovszki-házig. - -– Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az? - -– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak és rám esteledett, -nálatok tölthettem az éjt, – de most… most, tudod, hiszen tudod… nem -lehet… - -Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arczát pír öntötte el. Szemvesztő -tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné. - -– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat eszedbe? – -viszonzá Bohuska kedvetlenül, – én el is felejtettem, hogy a világon -van. - -Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és oldalain, -mint a tündérmese tánczra kelt rögei, megelevenedtek az időfeketített -házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el akarnának indulni -valahova Bakabánya felé. - -– Ti jertek át! Te kedvesem… indítványozá Tini és a fejére kötött fehér -tüll-kendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta a szemére, hogy -semmi sem látszott szép arczából, csak az állahegye; egy kis darabka a -mennyországból. - - -ELSŐ FEJEZET. - -Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr bemutattatik a nyájas olvasónak. - -Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a házasság. Isten -ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő nemzedéktől; mert ha -már mi ittunk a suvikszos palaczkból, az adomabeli czigány logikája -szerint, hadd igyanak ők is. - -Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a multakba -visszatekintve sem megróni elődeink közt akár Luppán Demeter lovagot, -akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg fürdőbe vágyakozának, -amelyből, mikor benne van, nyomban kikívánkozik az ember. - -Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk őket, kik -annyi év óta a lehető legnagyobb barátok. - -Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul együtt -vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, természetök, -hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget nyer s addig-addig -dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik hasonló lelkitesti barátjuk, -Csemez István chemiae-professor Krisztinkáját, míg halálosan -beleszeretnek. - -Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem másképp -kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a «vének nyara» s -egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban. - -Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem lett -szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három testben, aztán -soha a világ eleje óta nem merült föl köztük semminemü vitás kérdés, -vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót élvezetében. - -Ezen az egyetlen téren önálló kapaczitás volt mind a három úr. - -Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán kell -fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt spanyolviasz -messziről felhúzza a tűt, vagy a nyirott papirszeleteket; a világért sem -szabad a burnótot egészen odavinni az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni -a mennyei kéjt, mely ezen methódus szerint őrjítő fokra hág. - -De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten szedte -tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… egyéni és -rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos princzipiumot, -miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy azok tubákkal -tömessenek be. Még pedig jól tömessenek be. – A lyuk fogalma már magától -valamely hiány fogalmát nyujtja. Ha egyéb hiányt nem, testfolytonossági -hiányt mindenesetre. A hiány pótlandó! s vajjon mivel lehetne pótlandó -egyébbel, mint burnóttal? - -Csakhogy ezt némi csinnal és izléssel kell tenni. A szelenczét azalatt, -míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a mutató- és -mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót kárbavesztének tudata ne -háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. a szelencze alátartásánál -több grácziát fejthet ki egy férfi, mint amennyi elég, hogy minden -asszony fejét elbolondítsa. - -Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges -eltéréssel, hogy a szelencze alátartása tiszta ostobaság; egy a tökély -magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni e primitiv -fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót aláhull, a -nyelvét nyujtja ki s azzal fogja föl a veszendő részeket. Ez az egyedüli -helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet kötelességének tart az emberi -nem fölvilágosítása czéljából mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor -szükséges. - -E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a mély -emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, kiknek -időjártával még alakjuk, arczuk is majdnem egyforma lett, sőt azóta, -hogy Luppán lovag parókát visel, a hajuk is. Mindamellett nem tartunk -fölöslegesnek néhány szót elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb -megismertetésére, legalább Csutkás és Luppán urakat mutatva be – Csemez -professzor úr közbül esik és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos -ember eligazodhatik rajta látatlanban is. - -Csutkás úr személyleirata, szóról-szóra lemásolva a tavalyi útlevélről, -a következő: - -Vallása: lutheránus. - -Születéshelye: Podzemcsok, Trencsénmegye. - -Életkora: negyvennyolczéves. - -Arcza: hosszukás. - -Orra: rendes. - -Szeme: kék. - -Haja: szőke, őszbeboruló. - -Különös ismertető jelei: orra vörös. - -A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha -megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél csak -két helyen történik némi elágazás, arcza: «tojásdad», különös ismertető -jelei: «orra sötétkék». - -Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyujt az elmélkedésnek a két férfiú -szellemi világa. - -Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos Pestalozzi, ki a -legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben leli s ezzel dicsekszik -egész az unalomig. Keveset beszél, csendesen, elmélyedve ül esténkint -két barátja közt, csak néha veti föl szemeit, egyet szippant ismert -methódusa szerint a burnót-szelenczéjéből és halkan dörmögi: - -«Csüggnek rajtam…» - -Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe és -addig bólingat, bizonyoz nekik fejével, míg minden perczben elszunnyad, -meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák. - -– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve szét maga -körül. - -Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét érti, -annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy csakis -annyiba veszik, mint a «hüm» vagy «hja» gondolatpótló szavakat és -egészen természetesnek találják. - -Csutkás tanár úr tekintélyes férfi s habár multjában nincs annyi fényes -és szomorú emlék, mint a minőkkel Luppán lovag dicsekedhetik, -mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt vele egy csodálatos -esemény, mely félig-meddig őt is az irodalomtörténet közvetlen -közelségébe helyezi. - -Ő volt Petőfi poeseos professzora! - -Halljátok uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb embert a -nemzetnek? – ő (Csutkás tanár úr) adja neki az alapot. Nos, ki -mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények beszélnek, mindig a -tények… valóban csak a tények. - -A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor (Csutkás úr -e néven emlegeti) ő róla írta volna: «mégis szekundába pónált sok szamár -professzorom, – a poézisból is abba estem», de minthogy a tények -beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt beszélik, hogy ez nem igaz, -ott van a hiteles klasszifikáczió még mai napig is az iskolai -archivumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi tőle jó «kalkulust» kapott. – -Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben mi lakik. - -Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda Selmeczen, melyről -mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak Csutkás tanár úr. - -Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt lyceumban, de a -Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az elődök az -utódok emlékezetének s az emlékezet gonddal virraszt fölötte, s úgy -őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni fog az ott amúgy -csonkán, hézagosan is, – aminőnek azt a költő ottléte után egy -negyedszázad év mulva találtam. - -Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert vele áll -összeköttetésben a legenda. - -Azaz, Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját ilyenekben, -nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, szívesen tölti kedvét -barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr valóságos «jó ember», aki semmit -sem képes megtagadni tőlük, azok pedig eleget kérik, faggatják, de mi -haszna, mikor megvan az a tulajdonsága, hogy a «praelectión» kivül, a -burnótozás elméletét kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni. -Harminczéves tanári pályájának egyhangusága és sajátságos természete -lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű előadást. - -Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan akadály a -legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik bort s ily -alkalmakkor évek óta mindig szőnyegre kerűl a Petőfi multjának ezen -kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes férfiú, -mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott lakott a lyceum -fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai hajdunál, akinek nem rég -jött meg a fia Olaszországból a légiótól, honnan kitüntetésül -vizit-kártyára ragasztva egy darab tépést hozott abból a rongyból, -melylyel a megsebesült Garibaldi véres lábát borogatták. Micsoda? Hát -lehet ennél különb érdemrend? Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár -az ó-, akár az uj-világ történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki -sem meri mondani. De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ő vele, az -ő argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy fegyver, -kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be is -bizonyítja. Nézzük pl. Katalin czárné egy esetét… - -Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik el az -alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, addig -elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra s azt makogja félébren, -félálomban: «Csüggnek rajtam…» és elalszik. - -Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült -nyiltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is elmond, -aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, hogy átélte, -átszenvedte. - -Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, -elérzékenyítik, könyeket facsarnak szemeiből és mégis mindig beszéli, -mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat. - -Arcza átszellemül, hangja szelid, hajlékonynyá lesz, midőn a -meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, -amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a megsemmisüléssel -viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő éjjel-nappal a haldokló -anya fölött, ki midőn utólszor keblére zárta kicsi gyermekeit, így szólt -hozzájok bágyadt mosolylyal: «Ne sírjatok, el fogok jönni értetek; -magammal viszlek». - -… S elvitte nemsokára mindkettőt. - -A kis Laczika rá egy félévre meghalt tüdőgyuladásban. Istenem, Istenem, -milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer dolgot tudna a -kis Lacziról és a később elhalt gyermekről, Eszterkéről, ha szavait el -nem nyomná fuldokló zokogása… - -… Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, Luppán lovag -multját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden selmeczi ember -ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy soha sem volt felesége, -következésképp gyermeke sem. - -De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő maga -szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. Nem, nem, a -«bányagróf»-nak (Selmeczen az atya titulusát a fiú is örökli) nem -hiányzik egyetlen kereke sem. - -Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemző -tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, nagyon -különös. - -A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy fiatal, -szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak hozzá adni. -A leány e miatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s szörnyű kínok -közt meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére (valóban túlérzékenynek -mondják e miatt a selmecziek) nagyon hatott ez az esemény s maga is -forró lázba esett, melyből alig birt kigyógyulni. - -E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint sokat emlegetett -családi élete, ezalatt született, nőtt fel s halt meg szemefénye, a kis -Laczi és a szőke, angyalarczu Eszterke… - -Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s -bemutatván igéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt -lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, mely, -ünnepélyesen igérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – első. - - -MÁSODIK FEJEZET. - -Egy kis virág leszakítására – három kéz nyul. - -Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a bevezetésben -említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis kalabriásra. -Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az egyiknél, majd a -másiknál. Ma az «aranycsinálón» volt a sor. Csemez urat így nevezték -azon tulajdonságaiért, hogy örökké aranykészítésen törte a fejét s -minden fogalmat aranynyal fejezett ki. A májusi eső fölért neki egy -mázsa aranynyal, ha valakit megdícsért tanítványai közül, azt mondta rá, -hogy aranyat ér az esze és szorgalma, ha valakinek jót kivánt, azt is -aranyban fejezte ki: «aranynyá váljék minden hajadszála!» stb. Ez már -gyengéje volt és sok jó tulajdonságai mellett bizvást el lehetett neki -nézni. - -Tehát kalabriásoztak, még pedig a kerti szőlőlugasban. A selmeczi -talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki a bordákul -szolgáló léczezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a három kopaszodó -koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki a derék úri -személyekből. Jó szerencse, hogy a szép Krisztina felsőbb meghagyás -folytán minduntalan gondoskodott hűsítő sörről, mely folytonosan ébren -és élénkségben tartá őket a lankasztó melegben. Krisztina maga is ott -ült az apja mellett, szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó -lehetett, mert már több izben kiáltott fel: «Arany kártyám jár!» - -Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos «balekok» ma, még a -«terczbéla» sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak mindenre és oly -türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba szakadó csapásait, hogy -Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni kifejezést. - -– Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma valóságos -aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, Krisztin! - -Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a rózsabokor -árnyékában felállított vizes vödör jégkebelébe temetett kancsók -egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, kik -hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér kezecskéktől. - -E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanus kinézésük volt. Valamire -való pszichologus felfedezhetett volna azokban különféle vegyüléket: -szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát hiszen volt is -okuk megelégedve lenni szivök választottjával. Olyan gyönyörű, mintha -nem is anyától lett volna, mintha maga szülte volna a költők szilaj, -csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség fölött, tündérvirágoktól -válogat színeket az arczhoz és ajkhoz, a mennybolttól kölcsönzi a homlok -alakját, a suhogó nádtól a termet délczegségét. gyémánttól a szemek -ragyogását, mandolától az alakjukat, sötét éjszakától a színüket és ami -szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, napsugártól, -mindazt vétkes vakmerőséggel öt betüvel fejezi ki «ideál»-nak. - -Ilyen ideál Krisztina. - -Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül semmi sem -gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az immár felserdült -hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem állhatta, hogy el ne -dünnyögje magában: - - «Ecce! mulier formosa…» - -Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki négyszemközt: -«No te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat kerestél teljes -életedben s ime, meg is van a nagy darab igazi arany, a – Krisztinka», -Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos gondolatokkal népesíté meg -agyvelejét. - -«Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek bolondok s -aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, ha az egész világ -téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az egész világ aranynak -tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van ő a kis körme hegyétől kezdve -egészen a sarkáig.» - -És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, melyekről -Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor beszél. Gazdag -herczegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény -pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a -királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt -suttogja: «Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, legyen a -koronám a tied.» Hát hiszen elég nagy bolondság biz ez, de megeshetik, -mert ha nem eshetnék meg, nem lenne nyomtatásban a históriája. - -Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr: - -– Te, Stevo! (az «István» név Selmeczen «Stevónak» finomíttatik). Ez a -te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap menyecskévé növi ki magát. -Elviszik tőled! - -Csemez úr megütődve mereszti szemeit érdemes kollégájára. - -– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám! - -Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán tarka -zsebkendőjét húzta ki zsebéből s megrázván azt óvatosságból, hogy, ha -véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi gyakori dolog, -ha a kathedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, lerázza onnan, miután -tapasztalta, hogy most az egyszer ment mindennemű idegen és oda nem illő -alkatrészektől, izzadó arczát és homlokát vele két ízben megtörlé. - -– Óh, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? Igen, igen, -ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, Csemez Stevo -barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor színvonalán. -Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez Stevo barátom, hogy -elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő rendeltetése az… - -– Ugyan mi? - -Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen bogot -kötött és elkezdte azt rágcsálni. - -– Azt hiszem… azt gondolom, – sőt tüzetesebben elemezve, állítani merem, -hogy közel járok a helyes definiczióhoz, ha a nő rendeltetésének -súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom szoros és rendszeres, -rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert minden dolognak szeretet a -lelke… óh, mennyire csüggnek rajtam… - -Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett. - -– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy valami -gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret szokás a -réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye. - -– De a vonzalom, a szeretet? - -– Szeressen engem! - -– Az nem elég. - -– Hát szeressen téged is… - -Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit és mosolygott. - -– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is. - -Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit és nem mosolygott. - -– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te nem -ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen megtörik! - -Csemez úr ásított és azt mondta kategoricze, hogy nagyobb zörejt támaszt -egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt vesztegetni -ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis kalabriás; ő a -Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora darab aranyért, -amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab aranyért, amennyit -Krisztina nyom. - -Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes vonásai -egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, kinyujtá nyelvét is -s jellemzően csettentett vele. - -– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva -pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy -Krisztinát ellensulyozza. - -Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára vonatkozólag már -korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. Ennek is már körülbelül -fél éve, azóta vissza sem emlékezik már arra Csutkás úr, tán Csemez sem. - -Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott -kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy Csutkás -úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát s egy vesztett -játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé a kártyákat, -megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy hirtelen -mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta. - -Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden arcz -kérdőleg fordult feléje. - -Csutkás úr kivette burnót-szelenczéjét, maga elé tevé az asztalra és a -jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy annál -ünnepélyesebb színben tünjék fel mindaz, amit mondani kíván. - -– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők csüggnek -rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de… - -Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá: - -– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? Te nem mondod, lovag. Csemez se -mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, törekedni kell, hogy az -legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív kell… Szívet keresek, uraim és -kisasszonyom! - -Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével. - -– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy úton… -Mióta szegény boldogult nőm… - -– Ugyan, oszszatok már! – vágott közbe az aranycsináló. - -Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies páthoszszal nyujtá -Krisztina és apja felé. - -– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve, – itt találtam meg, a -Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha nekem adod. Az -én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt tőlem, mert szeretem, -mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog rajtam. - -Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta szemeit, -és sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan nézett maga körül, -míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, hasztalan kisérletekkel -iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér markából. - -– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag felé -fordulva. - -– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina kezét. -Óh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még azt a -helyet is csókolnám… - -Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a Luppánok -czímere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez aláírással: -«Glück auf!» - -Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez kezeit -s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt lovagra. - -– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? ön az -én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem támad, ellenem -tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg rajtam, uram! -Igaz-e, Krisztina? - -Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hült helye volt ott. Mint -a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arcza már nem sápadt, -hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, melle gyorsan zihál. -Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! Istenem, Istenem, mi fog most -történni?… - -De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját állja -valaki. - -– Hahó! hahó! - -– Nini, a Bohuska, meg a… - -A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós Az a csúf Miklós gyerek, -akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, aki miatt most -már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta haza került Pestről, mert hát nagy -fiú és… - -Krisztina ujra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, lába -megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó márványszobor. - -– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik Bohuska. – -Talán haragszol hogy a Miklóst elhoztam? - -Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan. - -– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. Ő nem -mert volna eljönni; én bátorítottam föl. De milyen sápadt, izgatott -vagy! Történt tán valami? - -Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy hirtelen -fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe tette. - -– Nemde, Miklós, ön szeret, – nagyon szeret engem? - -Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva -tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz. - -Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen -vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, ennyi -az egész! És ime, most!… - -– Hogy szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. – Oh, Bohuska, -mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem birom elmondani. Istenem, -mily boldogság! Ki hitte volna? Az első pillanattól kezdve, amint -megláttam önt. - -Miklós remegett, mint a nyárfa. - -– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Óh Krisztina, tehát -ön… ön is óhajtja az én szerelmemet? - -– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel. - -– Ön kérdezi, ön kéri tőlem? - -– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arczát kezei közé rejtve. – Ön -jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban illik hozzám, -mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen és én… - -– S ön, Krisztina? - -– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arcza sajátságosan -semmitmondóvá vált. – Én? Ki beszél rólam? – mondá majdnem szerényen. – -Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség van? - -– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még mindig -leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. Szemeit -szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami nagy bűnt. - -– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajan – oda nem! - -– Hova hát? – kérdé Bohuska szeliden. - -– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy könycsepp -gördült végig szép arczán. - -Miklós kínosan nézett a guruló könycseppre és arról gondolkozott, ha ő -azt most lecsókolhatná arról a bájos tündérarczról. - - -HARMADIK FEJEZET. - -Melyben azon események mondatnak el, melyek az előbbi fejezetből -kiszorultak. - -Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt mondják, hogy -«érdekesek». Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús szőke haja, délczeg -termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta került haza, hogy itthon -jogi tanulmányait kiegészítse a bányászakadémián s ha a jó szerencse -kedvez, neki indulhasson az életnek azon reménynyel, hogy valaha még -bányatanácsos is lehet belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán -az élethez is tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta -van Selmeczen s máris ő a «tóngéber» nemcsak az ifjusági gyülhelyeken, -az «Arany mécsesben» és az «Eleven kalapácsnál», hanem a női szalonokban -is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint ott áll némán, -meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével önkénytelenül feje -fölé kapkodva az akáczfa levelei után, melyektől, midőn szórakozottan -morzsolgatja ujjai közt, szinte kedve támad megkérdezni: «Szeret-e?… Nem -szeret-e?…» - -Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért -eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről -kérdezősködött s miért lett elmélázó és szomorú… - -Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, bűbájos -árnyéka a féltett valóságnak. - -Oh, az első vallomás nagy költői szó. - -A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: «Ide lépj, taposs meg: -üdébb, zöldebb leszek…» - -A napsugár leszól az ifjúhoz: «Neked is egy világod van, nagyobb az -enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…» - -A közelgő alkony sürgős hirt küld hátra az éjhez: «Ne jőjj el, maradj -el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál sötét»… - -És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség megdöbbentő -áhitattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő leányka, még mindig ott -állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó szívvel várják, mikor fog -rájok szakadni a mennybolt. - -– Oh, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy érzi, -hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni és ádáz -sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan ereszti le fejét -és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s Bohuskához támolyogva, -odatámaszkodik a vállaira. - -És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, tompa -fásultság vesz erőt rajta s csirájában legyűri benne a születendő -gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan esemény, hogy -mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a végtelen -sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz megujuló változatban, -aszerint, amint Krisztina szemeiben, hangjában, mozdulataiban a -megbánást, a vonakodást, a közönyt, a csüggedést, a bánatot vagy -szerelmet véli látni kifejezve. - -Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott elevenségével -mondja: - -– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk -valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyujtsd ide a karodat, -Miklós. - -Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem Bohuskának, -hanem Krisztinának nyujtotta. - -Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen kéz. - -– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon és -kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára tapasztá. - -– Ön? engem? Mondtam valamit? - -S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel. - -– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, hogy -megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy lehet -olyan nagyon kegyetlen! - -– No bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi egyéb. - -– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arczát. – Azt -mondani «szeretlek», aztán azt mondani «nem szeretlek», ez mind tréfa? -Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg lehet, kedves -kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet megölni, az is csak -tréfa. - -Amint Bohuska bátyja dúlt arczába nézett, egyszerre sírásra pityeredtek -csókra termett piczi piros ajkai. Természetes ijedtséggel s bájos -naivsággal borult Krisztina nyakába. - -– Látod, látod – szólt és könyeit törülgette – már most csakugyan nincs -egyéb hátra… - -Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött. - -– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen szomorú… - -Macska-hizelgéssel símogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő fejét -mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon mondá: - -– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – Hirtelen -szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig olyan makacs, -önfejű volt… - -Krisztina daczosan vetette hátra fejét. - -– Nem lehet – mondá lassan – nem tehetem, én mást szeretek… Azt hiszem… -úgy gondolom. - -– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra tágultak. – -Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak tréfál! - -A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az -akáczfaleveleket, a hőség egész a türhetetlenségig nevekedett. Az ifjú -néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül rogyott le egy -fatörzs mellé és eltakarta sápadt arczát. - -– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szeliden s szemrehányó -tekintetét, melyet könycseppek homályosítottak el, óva fordítá el -Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon szeret. - -De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két kis -kezét fejére bocsátá. - -– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel szemben? -Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a maga… óh, -Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének. - -Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könyek s arcza -szokatlan büszkévé változott. - -– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, kimérten, – de -nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A szerelem nem vész el, -mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. Szeresse ön azt, akit akar, de -legyen az én nőm. - -Aztán egész magasságban fölegyenesedett és szemei szikráztak. Krisztina -meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt nyájasan, de szomorúan: - -– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon odaadó -szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy… - -Omló könyzápor borítá el szép arczát. - -Óh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett rajta, -végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. Öntudatlanul s -bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját s fenyegető, szilaj -hangja reszketett. - -– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! Te is, -én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem hagyom… Nem -hagyom egyetlen hajszáladat sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett -tűnő árnyékát… Meg fogsz halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett, – ha -meg nem mondod azt az embert, akit szeretsz! - -Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba harapott, hogy -elfojthassa könyeit. - -– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit… - -A visszhang a «Szitnya» hegyéről kétszer visszamondta: «Senkit…» - -Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik kezével, oly -erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke fölszisszent az éles -fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem féltékeny vadállat. Egy szörny, -aki nem gondolkozik, hanem az indulatai ragadják. - -– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… akarom! - -– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, legalább -nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról álmodom, aki szép -legyen, mint Don Alvira a «Fekete nő» czímű regényben és olyan vitéz -legyen, olyan könnyelmű természetű, mint Athos a «Három testőr»-ben, úgy -tudjon szeretni, oly különösen, mint Gaston a «Hét aranyhajszál»-ban, -aki annyit tudjon, mint Berend Iván a «Fekete gyémántok»-ban. - -– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kaczagott fel Bohuska -kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra hallgass! - -– Óh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell lennie… Csak -azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… Jaj, a fejem majd -megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit lenne csak más a Miklós, akkor -igazán szeretném… de most… most… - -Miklós még szorosabban fogta a karját. - -– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga szép… -egészen csinos fiú és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül kértek meg -az apámtól a lugasban. - -Ijedt tekintettel fordult a kertnek. - -S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három úri ember -lépegetett feléjök. - -Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos nyájasságtól -ragyogott az ábrázata. - -– Nini, nini, – kiáltá kedélyesen, – maga bizony sír, Krisztina! Ki -ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott vén -ficzkó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani. - -Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra. - -– Igen, igen, átkozott vén ficzkó, aki még ezenfelül nevetséges is. -Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt… - -Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajjon messze van-e még -Csutkás, aztán halkan folytatá: - -– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, -egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy -elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett volna -ki jobban az «öreg»-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. Finom, de -érthető; én megértettem. - -– Óh, óh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás mosolylyal. - -A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyülölni, haragudni, -szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv együgyűek és -raffinirozott diplomaták. - -Luppán lovag megütődött a «bácsi» megszólításon. - -– Ne te ne, kecske-béka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy megtréfál. -Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a «bácsi» szóhoz s -kész lesz azt helyesebbel felcserélni. Helyesebbel, mondtam, Krisztina, -de mondhattam volna talán azt is, hogy édesebbel?… - -Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő tekintete nem -csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen megsértheti a -bányagrófot. - -– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét kecses -dévajsággal emelte fölfelé, úgy hogy az egészen elfödje Luppán úr elől -arczát s azon egy negédes grimace-t, mely Bohuskát, ki oldalvást látta, -csintalan kaczajra fakasztá. - -– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én ki, -mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, olyan -férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, én egészen -arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra való. Próbált, -tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami sihedernek, kinek -be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs megy neki az élet -Szahara pusztájának. - -Luppán úr nagy lélekzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette volna -látni a hatást, amit vele Krisztina arczán előidézett, minélfogva -önkénytelenül odakapott a köténye felé, hogy azt szeretetreméltó -pajkossággal elrántsa. - -– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva Miklós felé. - -A vén szerelmes utána iramodott s a futó angyalt, ki egy az udvaron -heverő vályuban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. Óh, hogy -dobogott a szíve!… - -– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó -szemekkel. - -– A Szahara-pusztában – figyelmezteté Bohuska. - -– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, élveztem -a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, én már -eltemettem egy asszonyt. Óh, én már eltemettem és tudni fogok egy -másikat is… - -Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy perczre megakadályozta a -beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten ereszté el Krisztina karcsu -derekát, melynek érintésétől csodálatos izgató forróság szökött ereibe -és lüktetve nyargalt keresztül lankadt tagjain. - -– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… Hova -beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, Krisztina, -boldogítani! – Ön méltó arra, hogy a feleségem legyen. - -E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet magaslatán -állott, egyszerre odalépett Csutkás úr és vaskos, szőrös kezét, mely -most ónsulylyal birt – vállára helyezé: - -– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne ízetlenkedj! Nem -látod, hogy ő idegen rád nézve, mint előttem a szanszkrit-betü. Valóban -egy betü a leányszív, nemde, Csemez? Betü, mely néma, mégis beszél; én -ösmerem e betüt, Luppán, és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam… - -– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arczot vágva, mialatt -kezével arany óralánczát babrálta – a dolog, melyet ti feszegettek, -kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást megrövidíté, családi -dolog és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, amennyit ily jeles, derék -férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek tekintetbe azt is, hogy a -leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, a kis Bohuska és Miklós, kiknek -még korán van az ilyen úgynevezett «jeleneteket» végighallgatni… - -Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén fölemelve -szép fejét, határozott, csengő hangon mondá: - -– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; én magam is -szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is kezét kérem -öntől… - -Ünnepélyes csend következett. - -Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig -hallhatólag dörmögé: «Vakmerő ifjoncz!» – Luppán lovag ajkaiba harapott -és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a boldogultaknak ottfönn: -«Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, Laczikám, megint milyen malheur!» - -Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől-talpig -végignézte a kipirult arczú ifjút, egyet szippantott előljáró beszéd -gyanánt a szelenczéjéből s oly nyomatékos csattanással ereszté le annak -fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkivüli esemény, melylyel a -következő percz méhe terhes. - -Ezen rendkivüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt. - -– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is kényes -volt a helyzet, egy szál szövevénynyel több vagy kevesebb, egyre vezet… -Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba léptél! Miért ne? -Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó barátom… Hát csak -várakozz egy kicsit, majd mingyárt kettévágom én az egész gordiusi -csomót valamivel. Hehehe! - -– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell mondanom -önnek, hogy… - -– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot készítettem -fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára és ezen elaborátum -semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat folytán épp úgy, mint -nem szenvedhetne a te szavaid következtében. Szilárd az, mint Sion. Az -igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás arany, de az igazi férfi szava -is olyan, mint a hárompróbás arany. Csemez István pedig igazi férfi. - -Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, oda -járulni az «igazi férfiúhoz» és melegen megrázni a kezét. - -– Köszönöm, – szólt – de itt átkozott hőség van. Hol a sör, Krisztina? -Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, menjünk a szobába, -mert, mert… - -Megakadt, nem birta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai -indokolást. - -– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. Te is -hallani fogod. Csemez István nem titkolódzik, amit mond, az meg van -mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha bolondot mond, -ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak. - -E tudományos fejtegetés után öntelt arczczal nézett szét s egyenkint -nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan dolgozószobájába -lehetett nyitni. - -Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a tudósra. -Nemcsak, hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, hogy padlón, -széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, penészes foliánsok, -különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, hanem a falakon is csupa -taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, világhírű aranycsinálók -arczképei függtek. Pedig bizony valamennyinek a tudománya nem ért egy jó -pipa dohányt sem, s ha igazi «aranycsináló» vonásaiban akart -gyönyörködni Csemez, bizvást kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű -zsidó uzsorás képét, aki a tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni -«jutányos» kamatok mellett. - -Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor szobában, a -sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot s Csemez úr, mindenkinek -helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez hozzá ne -nyuljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a következőleg kezdé az -elaborátumot: - -– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is meg van -tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. A dolog -azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a leányt, nekem a -leány kell Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és kedves és azért -akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a szép és kedves kell. -Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, ha nem volna sem szép, sem -kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de nekem akkor is akarnom kellene -őt. Ebből világos, hogy ez hátrány volna rám, minélfogva megérdemlem, -hogy előnyöm is legyen. Az öreg Csemez makacsfejű ember s nincs rá -hatalom, hogy azt a fejéből kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a -leányomat csak olyan embernek adom… - -Hosszú lélekzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a fejét. - -– Csak olyan embernek, csak olyannak… - -Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a karját -kinyujtá. - -– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina. - -Néma csend, csak Bohuska mosolyog. - -– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal lesz is -kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha semmi sem -volna… - -Luppán lovag élénken kiáltott közbe: - -– Ábránd! Ez ábránd, Stevo! - -Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, lassú -hangon felelé: - -– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett atya. -Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem bolond. Amit -mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. Add ide azt a -kancsót, fiam, Krisztina! - -Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból: - -– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás annyi, -mint a szegénység kigunyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, hogy jól van, -Stevo! Igen, azt mondom… - -Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével merész -vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott. - -Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez szavai -után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, bátorítólag szorítá -meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is volt szükség; a -pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán csak egy vajudó, merész -gondolatnak odavetett tűnő árnyéka. - -Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé. - -– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek azt a -darab aranyat. - -– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod? - -– Nem ma, sem holnap, Isten tudja mikor: de meghozom, vagy – meghalok. - -Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyuladt ki, mely, mint égő gyertya, -hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú felé, ki az -égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes arczát. - -– Óh, Miklós, – suttogá a leány boldogan – ez szép, regényes szó volt -öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is szeretném, -én is olyan nagyon szeretném. - -Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan lehajtá -fejét s egymásután nyujtogatta ki becsukott markának megnövesztett -köröm-agancsait, mintha számolna vagy magyarázna segítségökkel valamit -önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás emelkedett föl koronkint melléből, -végre behunyta szemeit, hosszú, torzonborz szemöldei rájok húzódtak, -széles tenyerét pedig elindítá a hasára, megtapogatni sorban a diónyi -ezüst gombokat a mellényén, mintha találgatná rajtuk: «pap… katona… -kutyapeczér…» Aztán nagyot csuklott kétszer-háromszor és halkan -motyogta: - -– No nem baj… nem baj! Ők csügg… csüggnek rajtam. - - -NEGYEDIK FEJEZET. - -Megmagyaráztatik az olvasónak a «Tempus» szó csodálatos ereje. - -A selmeczi erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy kedvök -telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a társadalommal, -a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt csekély dolgokat ők mind -ezen gyüjtőnév alá fogják: «wurst» és nem törődnek velök. - -Egy kis, külön állam az akadémiai ifjuság, a német «Burschenschaft»-ok -mintájára, mely sorban karrikaturája a mai társadalomnak, de sok -tekintetben jellemző sajátságokkal bir. A testületi szellem valóságos -testvéri lánczczá forr itt össze, csakhogy sajátságos kinövései vannak. -Ha egy tanulót befognak valami büntényért, a többi kész életét -feláldozni kiszabadításáért: tömegesen ostromolják a büntetőbíróság -épületét, míg az meghajlik a viharosan nyilvánuló közakarat előtt az -igazság rovására, mert az igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel -ordíthasson, sem ökle, amivel fenyegethessen, sem pedig semmiféle -telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp befolyással -nem bir Selmeczbányán. Ha valamely tanulónak a korcsmáros vagy kávés nem -hitelez, az mingyárt «casus belli» s annak a szerencsétlennek nem lehet -tovább maradása az aranytermő város ódon falai közt; üzletét becsukhatja -menten s kulcsát dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a -«gyakornokok» azt mondják, hogy «abczug», az meg van halva örökre. Feje -az eredeti szoczietásnak az, aki a legtöbb sört birja meginni egy -ülőhelyében és ezen czímet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, -majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb borivóból -alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető jobbágyok a -«fuchsok», az első-évesek, kik az öregebbekhez szolgákul osztatnak be s -vak engedelmességgel tartozik kiki a maga «veterán»-jának, amiért aztán -annak pártfogásában részesül, valamint azon kegyben, hogy a havi -pénzéből nagy kegyelmesen megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű -negyedéves, kinek már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, -zúz, keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem -fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénynyel nem törődik, ki -csak egyetlen egy szót respektál még minden földi hatalomtól. - -Ez az egyetlen szó a «tempus». - -Ha a selmeczi bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, hogy -«tempus» és aztán eldobná az utczán, talán napokig se venné fel senki, -mert az a szó annyit tesz: «Ne nyulj hozzá!» s jaj annak a halandónak, -aki mégis hozzá nyul. Ha a veterán a fuchsra azt mondja: «tempus a -fuchsomnak», attól a percztől kezdve valóságos szent és sérthetetlen -személylyé válik; – ha a kabát bélésére fel van tintával írva a -«tempus», még a tolvaj sem meri elvinni, vagy ha elviszi, remegve -csempészi vissza másnap. Amin nincs rajta a «tempus», az «res nullius»: -ha ellopja valaki, jól járt vele, azt nincs joga keresni senkinek. - -De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, azonfelül -nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene megmagyaráznom, miért -volt kivésve azon a gyűrűn a «tempus» szó, melyet Mirkovszki Miklós -húzott másnap a Krisztina ujjára. - -Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb volt, mint -máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai meglátszottak -szép arczán, más szóval, érdekesebbé tették. - -– Búcsuzni jöttem, Krisztina. - -Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait öntözgette -és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit. - -– Hova megy ön? – kérdé lassan. - -– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan helyre, -ahol aranyat ásnak az emberek… - -– Ne bolondozzon! - -– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én megyek, -Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a kérdés már, -hány… - -– Hogy hány fontot nyomok, ugy-e? – mondá Krisztina mosolyogva, de -mosolya erőltetett volt és színtelen. - -– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte Miklós -komolyan. - -– Nyolczvanegy font vagyok… A mult héten ültem a mázsán a sánta -mészároséknál. - -– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett -Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – De -mindegy… Egy-két font ide-oda. - -Majd egy ezüst karikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga -gravirozta be az éjjel a «tempus» szót és a leány ujjára húzta. - -– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem szabad -vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a czélnak. Ön az én -jegyesem e percztől. Igaz, úgy van-e? - -A leány csendesen bólintott igent szép fejével. - -– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha híremet sem -hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? Mert ha nem. -akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a gyűrűt. - -Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz és -megcsókolta. - -– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, most már -czélt érek. Ennek a percznek emléke el fog kisérni, velem lesz mindig és -segíteni fog. Avagy megszünt volna már csodákat művelni az igazi -szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes Krisztina! - -– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! Beszélni -fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. Nem lehet az, -hogy ön elmenjen, lehetetlen az. - -Miklós a fejét rázta. - -– Ösmerem édesapját, Krisztina, ő hozzá hiába fordulna, ő a legmakacsabb -ember a világon. Isten önnel még egyszer! Őrizze meg ön szerelmét -számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az a kis karika-gyűrű… - -A leányka önkénytelenül megragadta a Miklós karját és nem ereszté el -sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és elpirulva -rebegé: - -– Óh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és várni -fogom örökké… Isten a tanum rá… - -Miklós szemébe könycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arczát és egy -merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, megcsókolta -korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az eszeveszett. - -Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt szemekkel nézett -utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, hogy hangja eláll s -életereje rohamosan fogy, mint a lehellet a kés pengéjén. - -– Elment… – gondolá inkább, mint mondá és kis szíve elfacsarodott – … -elment, elment! – kiáltá aztán hangosan. - -Zokogva rogyott le egy székbe. - -– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, mint a -regények hősei… - - -_Befejezés._ - -Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé Selmeczen. -Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló évig még csak -híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ melyik részébe -hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e? - -Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel -Krisztinához; ez volt szóról-szóra a tartalma: - -«Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak hatvannégy -hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet és boldoggá -tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az «Aranyásók szállodájába». Ott -fogom keresni. Miklós.» - -Krisztina rögtön válaszolt: - -«Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a dolgon mégis -segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak annyit eszem, hogy éhen -ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért koplalni! Ma megmérettem magam -s képzelje, tizennégy fontot soványodtam egy év alatt. Ha így megy, -önnek esztendőre nem lesz nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak -igazán összehozná. Krisztina.» - -Körülbelül tíz év mult el, de Krisztina levelére nem jött válasz. Azóta -az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina kifejlett hajadonná lett, -aki már egy kicsit szégyenli is, hogy pártában van. De hiszen mindenki -tudja, miért nem megy férjhez! Távoli országban, túl a tengereken ássa a -homokból jegyese az aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. -Még a népdal is így örökítette meg: - - Ássa az aranyat, - Hej, minek is ássa!… - Csemez Tini arczán - Mindenik fövényszem - Egy rózsa hullása. - -Mindössze egy az óperencziáról hazakerült csavargó hozott némi -értesítést róla annyi idő alatt; ez azt beszéli, hogy Braziliában -találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt és már akkor egy -félmázsa aranya volt. - -Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, csak ő -maga jőjjön, sebesen repüljön. - -Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; annyira -megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott jönnek össze -beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már egyikük sem -gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina ujján, hogy: -«Tempus a menyasszonyomra!» - -Akire ki van mondva, hogy «tempus», azt nem meri többé az életben nőül -kérni senki. - -Krisztina majd tűnő, majd élődő reménynyel vár egyik napról a másikra. - -A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete van. - -Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, most teszi -a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a Miklós jövetelét -jelentheti, ha az olló kiesik kezéből s hegyével a padlóba furódik, -kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg Miklós. Ha Csutkás -urral, kinek most még kevesebb a szava, véletlenül egyszerre ejtenek ki -valami azonos szót, két szerelmes találkozása lészen akkor, «Istenem, -hátha csakugyan itt terem…» - -Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere szerint és -így szól: - -– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék ilyen öreg… -elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva hoznám őt ide. -Hallod-e, Luppán, én az az ember vagyok, hogy felkeresném. Hallod, -felkeresném! Lehet, hogy meg is teszem, Luppán. Én megteszem. - -Lehajtja fejét és elgyengült szemeiből a könyeket törülgeti. - -– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a fiúkat… -a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek rajtam. - - - - -AZ A FEKETE FOLT. - -Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol… - -Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja kiverve. -Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák tartanak neki -árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; csak a karcsú -kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az akol végén, hol a -«bacsa» lakik egy fedél alatt a juhaival. - -Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, hogy a -híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint «méretlen -húst» főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A vén Mátrától -le egészen a «Kopanyicza» völgyig ő az egyedüli úr. – Méla furulyaszó -egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön: - - Olej juhainak - Selyem legelője, - Ezüst a nyakszíja, - Arany a csengője. - -És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó gyepen, a -nagy kilencz vezérkos legelől, a kisebb bárányok szökdécselve, a jerkék -mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos komolysággal, ha így együtt -van az egész nyáj és a «Merkuj» kutya vígan körülszaladgálja, hogy -karikában tartsa, az Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély -gyönyörűségtől, mint egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart. - -Czifra halinás bojtár kiséri a nyáj egyik oldalát, míg a balszárnyon -maga a «bacsa» baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig kedvenczein, -miket egytől-egyig, színről-színre ismer. Még a történetét is tudja -valamennyinek. - -… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva magát -átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt rá. -Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a nyájhoz. -Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – ember. - -Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke mellett, el -volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba szorult volt bele. -Olej három fadarab közé kényszeríté s addig-addig orvoskodék mellette, -hogy most olyan tökéletes és egyforma mind a négy lába, mint a -parancsolat. - -Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el lábával a -harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt fűben, bezzeg -milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény hideg éjjel ellett és -idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett az akolba, félig meg volt -fagyva. Az anyja maga is beteg volt s nem melengethette párájával: -költözőben volt már az akkor… Olej megfogta az idétlen báránykát és -bevitte a szobába, de bizony ott is hideg volt, odafektette hát -kisérletképpen a kis Anika ágyába a meleg párnák közé. Úgy aludt ott a -gyermek és a bárány, nem tudva egymásról semmit. Reggel, mikor -felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg a -farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó gyermeknek, sem -a víg báránynak nem volt már édes anyja. - -Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy -intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a -feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony -szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa -olyan ember, aki ösmeri a «mórest». - -Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe nem -lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot, úgy üt -vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak az -orvossága. - -Urának tiszteli Olej még a talári herczeg ő kegyelmességét is, akinek -számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, mindenestül és még -azontúl is, merre a szem lát. A talári herczeg hatalmas, nagy ember, s -kilencz vármegyében süvegelik, míg él. Tamás hűségesen szolgálja, mert -nem okos ember az, ki olyan fának nyesegeti ágait, melynek árnyékába -húzódott. Ami aztán a többi embert illeti, az mind nem parancsol a -brezinai bacsának. A saját talpán áll ő kelme. Meg nem bánt senkit, őt -se bántsa meg senki. Az a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka -kerül a bográcsba, mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem -megy hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, -amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes vármegyét, -melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt. - -Sokszor támad hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, aki csak -úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem nagy baj ez. -Egy-egy ajándékbárány még mindig tellik Olejtól a szolgabírónak; annak a -báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az igazságszolgáltatás. - -Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna ő meg -érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. Ezek a -türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a fogyatkozásban; azoknak jó -minden. - -De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az Isten talán -azért oltott bele a legvadabb, a legmiveletlenebb szívbe is, hogy legyen -valami benne, ami azt az ő arcza felé fordítsa néha-néha. - -Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvencz bárányát, de -azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis porontyot, nem -tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott mellé és fölnevelte. -Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos levest, meg a «demikatot», -maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, meg a bojtárét… Annyi tudománya -van már, mint az anyjának volt. - -Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó asszony volt, -Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes eltemettetést -háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsuztató versekkel. Az -emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és czivakodnak egymással és -akik résztvettek a temetésen, szemére vetik, hogy az «erdők vadállatja» -még csak nem is sírt Boris után, egyetlen könynyét sem látták. - -Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott neki. -Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina hallgatag fái -nem tanították meg őt hazudni. - -Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. Némán, -fedetlen fővel kisérte ki a nyugalom helyére, a temetés után kifizette a -papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a széles kalapot s -megindult a veresfedelű akolba. - -Ugyan miről gondolkozhatott az úton? - -A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert rá. Azt -hitte, idegen helyen bolyong Hát a brezinai háztáj hová lett? Minden úgy -áll mint azelőtt, szemben a bérczek, alant a selyem rét a futó patakkal, -a kerekes kút az udvaron, s a nagy vályú az akol mögött. Minden, minden -ott van, minden, minden úgy van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy -semmi… Valami hiányzik, üres, néptelen az egész ház tájéka. - -A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal! - -Vajjon tudta-e, miért? - -És még most, tizenhat év mulva is, míg az Anika ábrándos dalait -kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon bogárzó -nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy suttogó, -titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain: - -«Tamás!…» - -Az erdő fái közül jön és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok megrezzennek -tőle, a füveken végighullámzik s mélységes csend ereszkedik utána a -Brezinára. - -A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti lekonyított fejét. Hangzani -fog-e még egyszer az a «Tamás» szó amaz ismerős, régi hangon, melyet -talán tizenhat év előtt kapott el a visszhang azokról a szép piros -ajkakról, miket már azóta hamuszínű porrá őröltek a férgek odalenn a -fekete földben. - -És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a hangot, -erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, míg most nagy -körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve közepébe… - -Vagy tán nem úgy volna? - -A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, szelíd -hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha régen az a -hang, s mostan szárnya támadt? - -A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, melylyel térdig -érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj végigfoly izmos -vállain. Egy csomó odaszorul a czifra tüsző rézcsattja alá. Olej nem -veszi észre. Feszűlten figyel és fürkészőleg néz szét a tájon. - -Óh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, a -felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad! - -Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt… Hiszen az ő hangja -volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli ökleit. - -Ki merte ezt a hangot utánozni? - -És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres része -aláfordítja a kékeset. - -Senkit sem lát, semmit sem hall. - -A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó -ábrázattal néz rá, a bojtár jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei nem -mozdulnak, még a madarak is hallgatagok. - -Ki szólította meg hát Olejt? - -Ki tudja? - -Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg -titokzatos méla harmóniában. - -Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai völgyben! - -Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig ittfenn -bolyongnak, mikor már porrá lettek? - -A bacsa ujra visszadől félkönyökére és elgondolkozik, különös gondolatok -azok! Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól és a vándorló -felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki soha belőlük. - -Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arczán honol, -betölti még azt a vad lelket is és beszél hozzá, az meg felelget neki. - -Ne higyjétek, hogy Olej nem gondolkozik. - -Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a -megolvasztott ólom. - -Egy kavargó kaosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, melynek -sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet. - -Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg senkivel. -Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. Csak szomorú -néha. - -Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne emlékezzék a -mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik az életből, -csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják innen a temetőbe és -sohasem fogja többé látni a Brezinát, sem a veres aklot, sem a kilencz -vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e -világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az erdő -akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog tavaszszal, -a patak vize fölenged meg befagy, uj báránynemzedék vígan ugrándozza -körül az ismerős bokrokat, – csak ő nem lesz itt soha többé. - -Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a völgyben Anika -nótái, szinte jól esik a lelkének rájönni, hogy az életnek mégis lesz -valami folytatása. - -– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel s szilajan vágja botját a nyáj -közé, melytől az szakgatott csoportokká riad. - -Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így közli -velök. - -És ezalatt lenn az akolnál uj meg uj dal kél szárnyra a tót nép -modorában, mélabúsan, fájón… - - Jön már Garibaldi a szomszéd faluba, - Klapka is vele van, Graczát, Záhonyt hozza, - Bíróék Gyurija lovát kantározza. - -Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a madár jár? -Ki hozta ide a lezajlott harczok tépő emlékét és reményeit? A levegő -hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így aztán szívesen látott -vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai hallgatják. Holnap már a rigó is -utána fütyűli. - -Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy «háború» zaja, amikor -Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két honvéd volt… -vagy most is az még… mert hát a jó tót nép, ámbár bebizonyult, hogy orv -kezek által haltak el Vadkerten, midőn menekültek, még mindig -visszavárja valahonnan. - -Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt beösmeri, -hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két jóravaló legény -összeméri az erejét, hát még két ország… - -… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a kolompja -olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli tündérének! - -Órákig eltünődik ezen, – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj -pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, hogy -jóllakott s most már csak kérődzni akar. - -A bojtár reggel óta először meri megszólítani a bacsát. - -– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron? - -– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, aztán -megyünk. Oda dobtam a nyáj közé. - -Még egyszer végignéz birkáin, ha vajjon jól van-e lakva valamennyi, -vajjon nincs-e hijuk? - -Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez szokott, a -kilenczszázkilenczvenkilenczben legott észrevenné az apadást. - -Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán lassan -leereszkednek a völgybe. - -A kilencz vezérkos csengetyűje szép összhangba vág ki, s a bojtár dudája -is megszólal. Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj hazatért s a tűzre -teheti a finom «demikát»-ot, a juhászok czímeres eledelét, hogy éppen -akkorra forrjon fel, mikor haza érnek. - -A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az akol közelébe érnek és -kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e meg az udvaron annak a -sugár, délczeg alaknak körrajzát, aki úgyis mindig a szemei előtt van – -még ha be is hunyja. Be sokért nem adja, hogy így meglophatja a -lehetetlenséget. - -Anika már künn várja őket, ami jól esik Matyinak. Pedig hát ki tudja, -miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat lássa. - -Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsu termete meghajolva, szemei -ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze aláeresztve, -hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerős öreg birka, ki báránykorában -mellette aludt. Hálából, szeretetből nyalja-e meg, vagy megszokásból? -Arra emlékszik-e vissza, hogy együtt aludtak valaha régen, vagy arra, -hogy az a sós bödönben vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen -jóízű. Ki ismerhetné a birkafilozófiát egészen! - -– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy -mulattál azóta? - -– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek hogyan -dícsérik meg a napjukat? - -– Megvolnánk, kis fecském, – mondá a bacsa, halináját levetve – kérdés, -ha te meg vagy-e a vacsorával? - -– Már párolog a pörkölt, édesapám. - -A bacsa arcza kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez neki. - -– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert már én babonás vagyok az -ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, ha juhászkéz -is csinál benne valamit. - -– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a -szakácsmesterséghez. - -– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tűzhelyen öntöttétek együtt az -ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te fizonómiád öntődött -ki a lányom jövendőbelijének? - -– Nem egészen… mondja Matyi elpirultan,… csak egy ólomfigura volt az, -dudával a vállán… - -– Nem is duda volt, – ellenveté Anika, – hanem… - -– Hanem? – hörgé Matyi. - -– Puska, ha éppen tudni akarja kend. - -Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe. - -Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott eddig? -Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!… - -Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után. - -Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy talán még el -sem távoztak tőle. - -– Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, vendég -van a háznál. - -– Amint van is. Mindjárt itt lesz. - -– Kicsoda? - -– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika. - -– Ösmerősöm? - -– Nem, nem. Egy úr, valami vadász… Soha sem láttam. - -– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő.[1] Hogy csak -nem lehet az ember soha békén! - -– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arcza, mint a -patyolat, tán még szél sem érte. - -– Van-e puskája? – kérdé a bacsa. - -– De még milyen! - -Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére s a nagy jegenyefának -támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint a mélységes pokol; -jaj, mindjárt elszédül. - -– Bátor ficzkó lehet, – dünnyögi Olej Tamás – hogy ide mer jönni -vadászni a herczeg erdeibe. Ha nem volna vendégnek igérkezve, -leakasztanám a puskáját. - -– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – Képzelhetik -kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért inni. Hoztam neki, -erre ezt az aranyos pénzt adta. - -– Minek fogadtad el? – méltatlankodék Olej. - -– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek elég, de -csak itt felejtette az asztal csücskén. - -– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ a -brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet is. - -Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva kiáltott föl: - -– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, hogy mit -gondolok? – tette hozzá suttogva, – ez vagy Gracza lesz, vagy Záhony. -Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgős menykő, Matyej, ma nagy ünnep -lesz. Ne búsulj, ficzkó, hanem inkább le kell vágni még egy bárányt. -Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy vagy Gracza, vagy Záhony. Ide -jött a brezinai bacsához. - -Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig oda volt a lelkesüléstől. - -– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a saját -édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi ezer zsandár -sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer sem veszi ki. -Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle lehet. - -Anika még mindig hitetlenül rázta fejét. - -– Váltig mondom kendnek, édes apám, hogy az egy fiatal ember, aki annyi -sok mindenféle bolondot összefecsegett… - -– Mit birnád te azt megitélni, tacskó! - -– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett. - -– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát. - -– De Záhonynak, apám, már idősebb embernek kell lennie. - -– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy «gaukler», ki tetszés szerint -változtatja a fizonómiáját. Ma nyolczvan éves aggastyán, hosszú ősz -szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állu siheder. Éppen -arról ösmerek rá. - -– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri. - -– No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, aki hiszi, -annak szentírás. - -Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne az a -deli ifjú. - -– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erőnek erejével meg akart -csókolni. - -Matyi önkénytelenül fölemelte az öklét. - -– Igazán? – hörgé tompán. - -– Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy engedjem -egyszer, egyetlen egyszer csak átkarolni a derekamat, mert megőrül, ha -nem hagyom. - -– Hát hagytad, ugy-e? – szisszent föl Matyi. - -– Mikor olyan igazán mondta, hogy ő akkor megbolondul. - -– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg. - -– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól piszkos -kezemet a képéhez, hogy finom arczán, tudom, ott maradt a nyoma. - -– Óh, óh! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg? - -– A másik arczát nyujtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt mondta, -nagyon jól esett neki és sohasem fog többé mosakodni, nehogy letörölje. -Nyájasan búcsuzott el, kérve, jó vacsorát készítsek, mert ha kijárta -magát, visszafelé benéz. De nini, ott is jön már! - -Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú vadász -lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, térdig érő -csizmákban, urias vadász-szerelvénynyel. - -– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az udvarba -lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom? - -– Fogadj Isten, – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem Záhony a -vendég, másrészt boszantotta, hogy a titulusa akként csorbíttassék. Ha -nem nála történnék a formalitások ilyetén megsértése, bizony furcsa -dolog lehetne a következése, mert azért bacsa az ő neve, hogy fölötte -áll a juhászhivatalnak, aztán meg azért vagyon kalap az emberek fején, -hogy legyen mit megemelni, mikor tisztességes háztájékra lépnek. De csak -mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől. - -– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika s befutott a -szobába. - -A bacsa közel lépett a vendéghez s odanyujtotta kérges, nagy tenyerét. - -– Kerüljünk beljebb. - -A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a szögletekben, -néhány pad, egy szék, meg egy csinos abroszszal megterített asztal -képezték butorzatát. Falát a juhászok mennyei közbenjárójának: szent -Vendelnek arczképe és földi közbenjáróik: a szépen egymás mellé -felaggatott kancsók és pálinkás butykosok díszíték, de a legnagyobb -ékessége az egésznek a párolgó tál volt az asztalon, melyből finom -paprikáspörkölt mosolygott eléjök. - -– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa vendégét, a -legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég lesz. - -– Négyen vagyunk hozzá. - -– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó. - -A vadász mohón neki esett az ételnek s váltig dícsérgette: - -– Még ilyet nem ettem. - -– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári herczegnél sem főznek, mint a -brezinai bacsánál. - -A vendég mosolygott. - -– Bárcsak mindennap ehetném. - -A bacsának erre azt illett mondani: - -– Jól van, azt eszünk hát holnap is. - -– Köszönöm meghívásodat, eljövök. - -A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak sok. Ilyen siheder szólítja -«te»-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már a nótárius is -megkendezte. - -Hej, ne volna csak vendég! - -– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika a -kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét lesz. - -– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz. - -– Tán a környékből való az úrfi? ha meg nem sérteném a kérdezősködéssel. - -– Innen a közelből. - -– Bajjal talál ide a kocsi. - -– Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugy-e, Olejnek? - -– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből kijött -gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzá tehetném: ura. - -A vendég nevetett. - -– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor nekem? - -A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre s önkénytelenül is -kifakadt belőle a kevély kérdés: - -– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok szerint -szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek. - -– Én Taláry Pál herczeg vagyok. - -Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. Nagy szó -volt az neki. A fiatal herczeg ül vele szemben, akinél a király is már -csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta volna. - -– Óh, kegyelmes uram… óh, kegyelmes herczeg, – dadogta félénken – ki -tudhatta azt! - -– Nincs semmi baj, öreg, – szólt a herczeg vidáman – ha nem is a tied a -Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép Anika. - -Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herczeg mellett, jéggé fagyott -minden csepp vér, nem birt volna megmozdulni, vagy egyetlen szót -kiejteni, ha fejét veszik sem. - -– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség. - -E perczben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. Elfogulatlan -pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta neki: - -– Aztán csinján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a fejét. - -– Eléggé megzavartad már te. - -– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv -pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a szíve -dobogni. - -– Óh, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? óh, -óh!… - -– No bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs czukorból, se -nem viczispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha megharagszik, majd -kibékül a maga kenyerén. - -A herczeg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint azokról -a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. Szívébe -rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer esztendeig. - -– Csitt, leány! tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Ő kegyelmessége a -fiatal herczeg, a mi urunk. - -Anika felkaczagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy tündér-csengetyű. - -– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal herczeg -nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában lakik a -színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára valóját, nemhogy -ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg kell is annak az -Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, rozmaringvirág magjából sütött -kenyérrel. Aztán olyan is a herczeg, mint a többi ember! Mintha nem -tudnám! Nem azért herczeg, hogy olyan legyen. - -– Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram. - -A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett Anikával -versenyt kaczagni, amire Anika azon hitben, hogy őt neveti, egyszerre -duzzogó, haragos arczot vágott (illett neki), mire durczásan kifordult -az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri magának, őt ne tegyék bolonddá. - -De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha mégis a -herczeg. Hátha eljött Bécsből. Az Anika is hallotta a csősztől, Lapaj -Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herczeg volt az urok s most halála után -a fiatalra szállott a rengeteg sok uradalom. Bizony nem lehetetlen! -Istenem, milyen kár érte, hogy herczeg: mikor olyan módos lenne -parasztlegénynek is. - -Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy onnan -lenézzen a szürkülő tájra. - -Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herczeg. A talári várkastélyon, -melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a zászló. Lapajtól -hallotta, hogy a herczeg jelenlétét ez tudatja a környékkel. - -… Könyörülő Isten; ő arczul ütötte a kegyelmes urat. Ellenkezett vele, -megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán fejét is veszik. - -Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon gondolkozva, hova -bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében is a herczeg előtt, – -midőn fényes hintó állott meg a ház előtt és mire Anika az utolsó -fölhágó pálczáig lekászmálódék, azalatt maga Pál herczeg is az udvaron -állt. Óh, csak meg ne látná. - -De bizony azért is meglátja s valóság-e vagy káprázat, ő maga ugrik a -lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint valami pelyhet -a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud semmit, mert minden -érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely igézetes félálom, -gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét. - -– Már most elhiszed, ugy-e, hogy én vagyok a herczeg? - -Azzal a délczeg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsut int kezével az -öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behizelgő hangon: - -– De ne legyek én előtted soha herczeg, Anika. Te pedig herczegnő -leszesz előttem mindig… mindig… - -A hintó elrobog, de a búcsuszavak itt maradnak. Csodálatos szavak! Égő -tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt egyenesen a -szívnek, amik úgy égetik, ugy megdobogtatják azt, mintha vesztét -akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos szavakat kongatja -folytonosan és utána egyik estétől a másikig ismétli minden, minden… -Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák levelei suttogják, a hallgatag -bérczek hangot adnak, a föld párázata azt sóhajtja a füveknek, még a -felforrt demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen: «te pedig herczegnő -leszesz előttem… mindig… mindig…» - -És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amiről minden beszél. - -Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. Anika -nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi dudája is -néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a bokorral, erdő jött -helyette… - -A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herczeg, mikor olyan -szép az, hogy a gerliczemadár nem mondhatja párjának: külömb madár -vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon szép az, -hogy a gerliczemadár mind egyforma madár. - -A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre puskává a -Szent-András napján ólomöntelékben elővarázsolt jövendőbeli vállain… - -Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel. - -Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az ujság, ott volt a herczeg. - -És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal uraság és -mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti a vadat és -tejet. - -Az öreg Olej harmadnap már összeránczolta homlokát e hírre s így szólt a -bojtárhoz: - -– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. Beszélni -akarok vele. - -Anika összerezzent s egyetlen szavát nem lehetett venni az este. - -Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán ilyen -eset. Az ezer darab birka ugyancsak gondolkozóba eshetik, hova maradt el -mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom derék jelvényével, az ólmos -bottal és a megszokott «nete ne» és «brcs ki» vezényszavakkal. Nem lesz -nekik ma jóízű még a só sem és rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej -hiszi úgy, ki szintén unja magát nyája nélkül. Anikát elküldte mingyárt -délután üzenettel Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga -pedig megtömte a «vászonpipát», abból a boldogtalan növényből, melyért -királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott -szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, hol -megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad ki. Olej -rágyujtott, hanyatt feküdt a himes gyepen az udvaron és az aklot nézte, -szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló izmos gerendákat… -Sokáig nézegette és soha sem tudott betelni vele… Uram én teremtőm, de -helyes kőmives lehetett, aki megalkotta! - -Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon s amint hátra -tekint, Pál herczeget pillantja meg. Éppen őt várja Olej. - -Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtó-madzagot megrázva, a -závár még nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s bezörget. - -– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis -báránykám… - -De bizony hiába zörgetett a herczeg, a bárányka nem eresztette be, -helyette Olej durva hangja felelt: - -– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán valamit -parancsolna herczegséged? - -– Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika? - -Olej megrázta czifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy barna -kezeivel homlokát. - -– A leány nem áll az uradalom szolgálatában, – szólt – én és egy bojtár -vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánynyal csak én -rendelkezhetem. - -Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra. - -– Mit akarsz ezzel mondani? - -A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz és megrázta ökleit a levegőben. A -bornyuszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas izmait, füstös hangja -dörgővé, viharossá vált: - -– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat ezentúl, -bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen megeshetik, madár -helyett medvével állhat szemben. - -És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, mintha -mondaná: «én leszek az a medve». - -A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal s kilencz -vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a pipacs, s amint -ott állt, nem tudta, hova legyen, mit feleljen, amint a brezinai bacsa -reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, e nézés behatása alatt -elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a válláról leemelt, hogy -tán Olejra szegezze, szintén reszketett. - -– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé. - -– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se feledkezzék meg, -kivel beszél. - -– Vajjon kivel? - -Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hős. - -– Annak a leánynak az apjával. - -Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt. - -– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. Nekem a -leányod kell minden áron. - -– Én pedig nem adom semmi áron. - -– Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied lenne -minden birkájával, ha neked ajándékoznám. - -A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezer egy éj -szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz képest! A -brezinai veres födelű akol, a kilencz vezérkos, a száz selyemürü és a -többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna ezenkívül a többi -embereknek, kik még a világon vannak! - -Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe egy oly -nagy súlyu darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt egy pár -perczre, ha nem nyomná is tán alá később. - -A herczeg gyönyörrel nézte e biztató inogást. - -– Igy aztán igazán te lennél a Brezinák ura. - -A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki szemei -előtt a jövőből. Aranyos csatt lesz tüszőjén; selyemből lesz az inge; -mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog hordozni utána egy -szolga, ki csak arra való lesz, hogy valahányszor egyet húz a -butykosból, kedves egészségére kívánja, minden élő ember megsüvegeli s -megirigyli: ni, ott megy a brezinai bacsa, kinek annyi a gazdasága, -kincse, hogy a burkus király ládafiának sem válnék szégyenére. - -Olej megrázkódott. - -De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét és azt is -megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy fekete -árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék, – az önvád. - -– Nos, Olej, határozz! - -– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, hagyjon -el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz fejemet! - -– Vigyázz, ne hamarkodd el! nem mindig találsz tékozló kedvemben. Ezer -ember közül egy, ha visszautasítana ilyen ajánlatot! Anikát szeretem, -magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga lesz, mint egy grófkisasszonynak. -Ő maga is szeret engem s szívesen jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? -Ide a tenyeredet! - -Az öreg arczáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, reszkető -hangon mondá: - -– Soha!… Soha! - -– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy szemet -hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a világot. Ezért adom -oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog hozzá tapadni. Ha például -megszöktetem Anikát, tudtod nélkül történik, nem tehetsz róla. Ez csak a -sors kereke lesz, melynek küllőibe nem lehetett kapaszkodnod. - -Olej elfordította a fejét. - -– Minek mondta hát el akkor, – hörgé tompán, – cselekedett volna -anélkül… - -– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni, – szólt a herczeg hirtelen -megfordulva – Isten megáldjon! - -Ezzel siető léptekkel fütyörészve távozott. - -Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani akart még valamit a -távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem rendelkezett; vadul -forgó szemei leírhatatlan pillantással szegződtek a herczeg után; -ijedség, undor tükröződött bennök. - -A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje szédült, -gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint megannyi meredek -hegyről guruló szikla, lassan a szívére ereszkedtek és összeszoríták. - -– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve. - -A bérczek visszamondták: jaj, a kólika. - -És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik önmagának. - -A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában szenved. -Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán kisértetiessé -vált arczát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget találta fel kínjai -elviselésében, hogy elkezdett énekelni. - -Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ő fekete -gondolatait? - -Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn az -Anika ruganyos lépteit. - -– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember és fölugrott, mint az -őrült. Átellenben az ágygyal a tükör függött, mely dúlt arczát mutatá: -megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét, – aztán -egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly rettenetest -ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét üvegje. - -Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire Anika -bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a földön. - -Anika el nem birta gondolni, mi baja, sietve föllocsolta vízzel és ismét -ágyba fekteté. Egész éjjel félrebeszélt, vivódva csodálatos szörnyekkel, -kigyókkal, sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni. - -Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem költötte fel -Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy mentek el éhgyomorral. - -Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden tárgynak -jutott. A harmatos fű buján kinálta magát a birkáknak, s azok szót -fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman csicseregtek… -egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták szoktak -megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a természet az -egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem nagyíthat, csak -törpíthet. - -Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú. - -Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat -dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, -gondolkozni, óh, gondolkozni gyötrelmes volt. - -És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; megrohanták, utána -mentek mindenüvé, elől ügettek minden foglalkozásában. - -A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani: -«takarodjatok innen!» - -Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a brezinai -bacsa. Kincsért, gazdaságért a vérére alkudott. Soha! soha! - -És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már -harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás! - -Irtóztató! A kilencz vezérkos csengője mikor összevág, ebbe a rímbe megy -ki: «aklot cserélt… becsületért». - -– Hej, bojtár, szedd le azokat a csengőket! - -Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa esze. - -– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd föl a -szűrödet! Mennyi idő lehet? - -– Túl van a nap a fele útján. - -– El fogsz menni Talárba. - -– Értem, gazd’uram. - -– Ott a herczegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai bacsa -küld, magával a herczeggel akarsz beszélni. - -Matyi úgy figyelt, hogy a lélekzetét is elfojtá. - -– Beeresztenek. Oda fogsz állani a herczeg elé és ezt fogod neki -mondani, szóról-szóra: «Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, hogy -abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le róla, -kegyelmes uram». Megértettél-e? Siess! - -Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos dolog, de a -bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még kérdezősködést -sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a herczegnek kedves – -és sietett vele. - -Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és mégis -fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a jókedvet? - -– Mit üzen a herczeg? – kérdé a bacsa fojtott hangon. - -– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet. - -– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva. - -– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel. - -– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen. - -– Akár parancsolta, akár nem… a herczeg ma déltájban elutazott Bécsbe; -oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi kötődéssel, azon -biztos tudatban, hogy jó hír hozója. - -A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei düledtek ki és arcza sápadt el -még jobban. - -Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett eszeveszetten futni -hazafelé. - -Sejtelme valósult. - -A ház előtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen találta. - -Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehérpettyes kendő, az -olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal kivarrt, viseltes -sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A ködmönre egy írás volt -kiterítve, a talári herczeg czímeres pecsétjével, fogai közt kardot -tartó oroszlánnal. Ez az ajándék-levél az akolról és nyájról. - -A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket -megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád találékony -útmutató! A herczeg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: magától -cselekedett és pedig villámgyorsan. - -Az öreg ember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és elkezdett -kiáltozni kétségbeesetten: - -– Anika! Anika! - -Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika azóta! Bécs -városa felé röpíti a vasút! - -Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt -arczáról eltünt a bánat és kétségbeesés, sötétté, daczossá vált, kiment -az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén pipáját, oly egykedvűen eregette -ott a füstöket, mintha legföljebb azon tünődnék, lesz-e vajjon eső -holnap? - -Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette mutatóujjával az -eget. - -– Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked valamit! - -Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se volna, pipázott -szakadatlanul. - -Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata mellett -besétált az udvarra. - -– Jó, hogy jösz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly nyájasan, mint -soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabenn az asztalon, melyet rögtön -el kell vinned a tisztartó úrhoz Talárba; küldje a kegyelmes úr után, de -ne pecsételje be még ma, várjon holnapig. Holnap több írnivalója is lesz -hozzá. - -– Mingyárt bemegyek érte, gazd’uram. - -– Ne fáraszd magad, majd kihozom. - -– De legalább egy kis főtt ételt hadd kérjek Anikától. - -– Ne bántsd. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben. - -Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be nem -ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig oly jól -esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél perczre, hogyan néz ki. -Mindennap látja, mindig előtte lebeg s mégis mindennap elfelejti a -kinézését. De furcsa is az a szerelem. - -Mindegy no, ma csak hadd évődjék a herczeg távozása miatt, holnap, -holnapután már megint visszatér a szeretete őhozzá. Megint duda lesz az -öntött ólom-figura vállain… - -Matyi jókedvvel indult el a herczeg által ott hagyott okmánynyal. Olej -keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak beláthatta, csak aztán -fordult be az akolba. - -Sorba járta kedvencz birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik előtt és -értelmetlen fél szavakat morgott hozzá; végre még ezek a félszavak is -elvesztek előtörő zokogásába. - -A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek. - -Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy ment ki az -akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot az ajtózárban, -mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem tett meg azelőtt, -most egyenesen a vályú mellett kúthoz lépett s a kulcsot egy nagy -sóhajjal a kútba dobta. - -Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az udvaron egy -boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal hordta szét s az -akol körül állítá föl, tömötten, vastagon. - -És mikor mindennel készen volt, felölté czifra halináját és meggyujtá a -nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, fölhágván a létrára, a -takarmánynyal telerakott padlásra dobott. - -A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken s egy pillanat alatt -óriásokká nevelte. - -A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül irány, czél -nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta ugyis, mi történik. -Amerre futott, mindenütt világos az erdő, mintha fényes nappal lett -volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű fákon át nem tudott hatolni a -tűzfény, valami csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből -arczára, mik csipték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott -futtában, markába vette, hogy megvizsgálja, mi!… Nem hernyó volt, hanem -fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról… - -És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog megállni?… - -Midőn Matyi haza került hajnalban, a brezinai aklot nem találta sehol, -csak egy nagy füstölgő foltot a helyén. - -Halomra dőlt gerendák, leomlott falak, megfeketedett csontok… - -Emberé volt-e valaha az a csont, vagy birkáé? - -Az a nagy, megdöbbentő talány, mely előtte kitárult, összeszorította a -bojtár szívét. - -Anika és a bacsa nevét kiáltozta. - -Senki sem felelt. - -«Istenem, hol lehetnek?»… - -A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony nem -adtak erre feleletet. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem ember, -sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza gyümölcsét, meg -elhullatja, a fű megnő és ujra kiszárad, csak egy nagy fekete, -négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért nem? Még a búsongó -nóta is csak annyit mond útbaigazításul: - - Ott künn a Brezinán az a fekete folt… - Fekete folt helyén valaha akol volt. - - - - -LAPAJ, A HIRES DUDÁS. - -Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolcz darab másfélöles -husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét s beszúrja a földbe -sorjában mintegy másfél arasztnyi távolságra, miáltal vázát nyeri leendő -tanyájának. A félkört képező husángok tetejére odaköt madzagokkal egy -végig lefutó mogyorófahajtást összetartó kapocsnak, mely egészen olyan, -mint az oldalbordák foglalatául szolgáló hátgerincz. Most aztán berakja -a kezdetleges alkotmányt gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait -kibéleli csalamádéval, lekonyuló hátára odaköt «másli»-nak egy füstös, -ócska zsúpot s kész a rendőrségi palota. - -Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik egy-egy dűlő -fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el mellette minden jó -és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, mert a gonosz -cselekedetek megtorlásának «első fóruma» ez, melynek külseje nyomban -elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a vármegyeház, annak a -képére ütött; egy vérből való azzal. - -De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csősz-kunyhón, ha egy -nagy kerek folt feketedik előtte, jeléül a büntető igazság -jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a hires dudás, az -itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha egy kis «méretlen» -húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, juhászelődeitől örökölte. - -Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi jelvény oda -van támasztva a «guliba» oldalához, vagy ha tán mindenki elrettentésére -a vörös szegélyű «halina» is kint lóg a homlokzaton, mert ez esetben -majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az élesszemű Istók, bent pihen s a -hasadékokon kilát a határra, keletre az egyik szemével, nyugatra a -másikkal. Olyankor még a nyúl sem mer arra járni! - -Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak gyalázatos -fortély s míg itt a szűr-ujjas és bot őrzi a vidéket, addig a gazdájok, -a hires Lapaj, más irányban kalandozik, mert bizony széles, terjedelmes -az ő hivatalos köre, s tudomány kell, hogy valaki oly tökéletességre -vigye, mint ő, ki minden csinját-binját érti szakmájának, melyet sokszor -úgy kell betölteni, hogy önmagát megsokszorozza. - -Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül s ha az izzadó -munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve bámulja a napot, -bizony nem gondol rá, hogy ő kelmének meg van fordítva a világ rendje s -amit más ember fia a nyugalomnak szentel, neki az éjszaka a -megháborítója. - -Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, neki -ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra mogorván néz le -fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az éjbe, a felhők feketén -ereszkednek alá, mintha láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába -lebocsátani, míg a költői Garam habjai alant a völgyben gyanusan -locsogják: «Lapaj nem lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok -most!» - -De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban. - -Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz rossz -szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz világítja meg -alakját s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a «zapekacská»-ban tűri -ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy megbirkózzék az átkozott nyirkos -dohánynyal, melyet fonnyadt burgonyaszárral szokott keverni, mert hát -szép dolog az, ha okos ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt «magyar -kir. dohánynak.» Aztán jól izlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi -panasza ellene, élvezettel szívja s szemei andalogva követik, míg csak -láthatják a bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe s -belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük. - -A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon idehajtott -hangja a faluból, – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. Azok a falut -őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük s kettőt lehetne tenni egy ellen, -hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, tudván: a Svarka -Mátyás «Viszkocs»-a, vagy a Lipták Marcziék «Ulan»-ja-e a felszólaló? A -kakas-nemzetséggel sincs különben: sőt e tekintetben a huszonkét éves -tapasztalás (mióta a határ fölött virraszt) egy mindig jól járó óra -fölfedezését akasztotta nyakába. - -Az első kakas rendesen a rektor uramé, már tizenegy órakor kezdvén -éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), talán mert ez a -legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, hosszú az ideje s azt -hiszi a bolond, hogy így hamarább jő meg a reggel. Utána az özvegy -tekintetes asszony, a tisztartóné kokin-khinai szárnyasai veszik át a -szót, – éppen féltizenkettőre. A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, -éjfélkor kukorékol, mint a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a -toronyóra, leolvashatja. Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak -bele az éjbe, ki vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, -amiket Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenkint -lenne ismerős mindenikkel. - -Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj öregapja -számadó «bacsa» volt a hlinai akolban, ami a juhászvilágban legalább is -akkora rang, mint a közönséges életben a főispánság: apáról fiúra, -unokára fényt vet az előd ez állása. Apja vödörből csöbörbe csöppent, -egyszerű juhászszá lett, de ő is kint élt a természetben s eltanulta -titkát, összeszokott annak jámbor lakóival: az állatokkal s inkább -tartozott közéjük, mint az emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, -egyforma, kifejezéstelen arczu állatok, melyeket nem különböztet meg -elütő arczszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang, -annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs is -olyan akadémiai tag, kinek tudománya el birjon igazodni: melyik az egyik -és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő szemei -behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember megfigyelni -nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga birkáját, legyen -elszórva bármely óriási idegen nyájban, de még a nemzetségét is tudja, -anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének tartanám, ha annyiszor meg -nem győződtem volna róla. - -Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét s ha leszorult is -az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak mint csősz is. -Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet s legközelebbi rokonai az -állatok. Amaz nem mostoha anyja, ezek jobbak, mint az emberek. Legalább -olyanok, aminőnek mutatkoznak, meg lehet őket ismerni, tenyerükön -hordják a tulajdonságaikat. - -A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; a -kutya, mint a filozófus, bebarangolja őszszel a kertet s nagy kárt tesz -néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borju egyenesen szalad a -luczernásnak, pedig attól fujódik föl, nemhogy a jóízű csalamádét -hajhaszná (no de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb malacz a föld -titkaiban turkál s könnyen boldogul, mert az élhetetlen krumpli -csimbókos szárat tol ki saját vesztére. - -S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben s jönnek nyiltan, -ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember alattomban, álnok -ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, fölhasználva álmát, a -sötétséget, az őszi ködöt s amit két szeme lát ilyenkor, a két keze -utána nyul. - -Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arczczal jő, szíves jó estét -kíván Lapajnak, megkinálja dohánynyal, pálinkás butykosából húzni enged -neki egyet s Istók már azt hinné, no ezt most a barátság hajtotta ide, -mikor rövid idő mulva rájő, hogy a legszebb káposztafőnek lába támadt, s -hogy az óriási uri tök is, a határ büszkesége, melyre a tiszteletes -asszony még a nevét is kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett. - -Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, bizalmatlan -irántok; nem is volt s talán sohasem is lesz velök közelebbi -érintkezésben. Alig birom fölfogni, hogyan s kitől tanult beszélni, s -azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett. - -De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem örömei, -sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek kifejezést -kivánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, szenvedélytelenebb, -érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. Hidegebb tájék szüli -őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban nyugszik le s még déltájban -is bágyadtan melegít, mintha nem tenné szívesen. A természet ismeri már -őket s nem veszi nekik rossznéven, hanem szépen hozzájok alkalmazkodik. - -Gyümölcsüket, a diót, mogyorót kemény héjba zárja; földjüket tele rakta -kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán s ne öltözhessék föl egészen -vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak egy kis darab jutott nekik; a -többit elzárják előlük komor, hóborította bérczek. - -A szelet, vihart ott tartja a Fátrában s ha kiereszti, annak lehelete -őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a nyarat semmikor, -hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor az még senkinek sem -kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak elégedve. Csendes, türelmes -nép. - -A természet csintalan paczkázását majmolja minden. A búzakalász nem nő -meg, csak félannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, s oly apró, -kedvetlen szemet hoz s keményet, mintha maga sem vágynék egyéb lenni -korpánál: káposztájuk emeleteket épít magából, ahelyett, hogy szépen -összeborulna, s nincs az a hatalom, mely haraszt voltából kivetkőztesse; -körte, alma elvadul, s ízétől Szibériára gondol, aki beleharap. - -Még a szerelem költészete is, mely minden népnél, minden bérczen, minden -völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, mint a tűz, -andalító, mint a virágillat, ő náluk fanyar, színtelen és furcsa: - - «Kedvesem oldalánál ültem, - Szíveink dobogni kezdtek, orczáink kigyultak, - S már-már elcsattant volna az első bűbájos csók, - De e pillanatban a pipám kialudt, - S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt megtömjem.» - -És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos -melódiáju dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz kezét, -mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a «zapecskából» a -szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem tökéletes e világon. - -Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt eldudálni! -Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha senkit. Leányarcznak -nem volt rá hatása a földi életben. Nem emlékezett, hogy szíve (ha van) -valaha megmozdult, sebesebben dobogott: pedig bizony elég alkalma lett -volna rá, mert ő dudál minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok -szép leány talpa viszketett már meg az ő híres nótáitól. - -Hol tanulta ezeket, olyan szomorúan, olyan édes-fájón, olyan -selyemlágyan, viharos vigan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped meg -bánatában: de azért mégsem reped meg, hanem megolvad, viaszszá válik s -csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje… aztán még jobban szétfoly, most -már nem is viasz többé, hanem folyó méz, mely édes a duda szavától s -mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat fúj, éppen mint a méz, ha -egy méregmorzsa hull beléje? - -Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az emberekkel? Tán -a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. Bérczek, hegyek, -völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok sem tanították. -Hallgató közönsége: a káposztafejek és a kukoriczaszárak nem buzdították -tapsaikkal. Hol, kitől nyerte tehát a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, -ki gyermekkorában megmutogatta neki a fogásokat az eredeti hangszeren, -maga kontár volt, más pedig messze földön nincs, aki ehhez a művészethez -értsen; Hikszum Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol -Nyitrában. - -Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal -korában, pályaválasztási vajudásai közt, őt is meglepvén a nemzeti -hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a -mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll s -drótozás által segíti daczolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam nincs -is a tót népben). Istók e pályán messze világba elkalandozott, de egy -félév mulva megunta dícséretes foglalkozását, mely a halhatatlanság nagy -eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is kiterjeszti s haza kerülvén, az -éppen üresedésben levő kerülőséget foglalta el. - -Ő maga nem igen emlegeti óperencziántúli útját, hanem a tiszteletes úr, -ki igaz lutheránus létére külső országban, világhírű burkus népek között -szedte föl a tömérdek igét s bölcseséget, mit most vasárnapokon -apródonkint hullatgat szét jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy -amint egyszer kétévi távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva -ballag Berlinnek utczáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg -örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű -drótkarikával a karján, széles, rézcsattos szíjjal a derekán. - -– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva a -hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is van. - -Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból. - -– Úgy no, – az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul haladt -odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás fölött. - -– Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám? - -Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult s -bosszus hangon visszafelelt: - -– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr «student» fia. Tán van valami -drótozni valója? - -Valahányszor a tiszteletes úr ez epizód elbeszélésébe bocsátkozik, ami -igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés történik egy -emberrel, akit a «hegyek elnyelnek» (ezt a kifejezést használja ama -fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, félreeső tót -eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, ami már rég -megtörtént; mivel pedig ezenkívül egy fiatalkori csíny emléke, egy -állítólag jelenlétében véghezment nagyszerű verekedés és harmadikul a -tiszteletesné asszonynyal csodálatosan keletkezett viszonya képezik -élete magvát és főmozzanatait s miután az anyatermészet jobb sorsra -érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz idő óta, ahogy az iskolai -leczkefölmondás alól kikerült, nem lehet csodálkozni, ha az annyiszor -fordult elő társalgásában, mint bizonyos megunt ételek némely vendéglő -étlapjain. Annyival is inkább megengedhető ez neki, mert e történetke -lelkipásztori lében eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a -tót népben nincs gyöngédebb érzelem s nincs fogékonyság a szülőföld -iránt, s hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért -látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimáju kalappal több -fogyjon el a tizenkilenczedik században. - -Mindezek daczára azonban szereti Lapajt s télen, mikor a természet -magára csukja az ajtót, úgy hogy Lapaj is kiszorul öléből, az -eklézsiának messze a «lazok»-ban fekvő s ilyenkor elhagyott malmában van -lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán tartozik tavaszig az üres -malomra felügyelni; az erdő pedig anyagot ad a foglalkozáshoz: a kosár- -és méhkaskötéshez, a lapát- és gereblye-faragáshoz. - -Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e helyen, de -farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetődik be egy-egy vidékbeli, -ki megalkudni jő a dudáshoz, lakodalom lévén esendőben házánál. - -Sok szószaporítás ilyenkor sem történik. A Lapaj művészetének szabott -ára van, melyből nem enged semmit. Egy verdung dohány, estefelé egy -kancsó törkölypálinka, éjféltáján egy itcze mézes, hajnalban pedig egy -messzely szilvapálinka, enni torkig, készpénzben nyolcz garas. Nem -kevés, de nem is sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott -van például Hikszum, a kékkői dudás! Egy Balassa báró Olaszországból -hozott piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét -odaakasztották a palotaterembe palatinusok, főispánok közé és aranynyal -fizetik. Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát -el mindennel s olyan jó dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele, -olvasztott vaj az itala (aminő életmódot pedig a tót fantázia is csak a -jövő életben igér az igazaknak). - -S Lapaj mindkettőjöknél nagyobb, híresebb. Ő nem tudja azt, de más -mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli, -hetedvármegyékből kergetve a hiuság és féltékenység által, egy éjszaka -álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolcz garast egy -nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre? - -Istók elfujta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb nótáját, hogy -még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtől megittasodva, s a -vén folyó habjai megszüntek locsogni, zúgni, nehogy zavarják: - - Hej, szomorú akol - Ott künn a havasban; - Hiányos a nyája, - Bacsa talpig vasban! - -Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a világnak s még -ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva fakadt, mint a -gyermek s amint visszatért a faluba, hol dudáját hagyta, az volt az első -dolga, hogy fogott egy bicskát s kettéhasította nagy dicsőséget szerzett -szerszámát, mely most már csak hitvány doromb az ő szemében, mióta -Lapajt hallotta. - -És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitől tanulta -Lapaj a művészetet? Ha addig él is, ha térdig kopik is a lába, ha a -világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét s kitanulja még -jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje. - -Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden töprengés, -találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény, hogy a dudában -van a csodatevő varázserő. A duda egy fekete szőrű birka porhüvelye. -Vannak, kik még báránykorából ismerik. Lucza éjszakáján, éppen -éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka sompolygott be mekegve a -néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók gyereknek ajándékozta, ama -kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája kerül. Istók nagyon szerette a -bolyhos, gyapjas állatot, órákig eljátszott vele, kezéből etette, üde -fűvel, drága sóval kedvezett neki, úgy hogy az tökéletes kezes lett, -egyéb hija sem volt talán, mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók -nevet is adott neki, ami egy birkára nézve szokatlan kitüntetés; -Pokolkának hítta. - -Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy ember-kolera után változatosságból -a birkanemzetségre került a tömeges halál sorsa, Pokolka is engedett az -uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet benne is volt, mint a többiben s -bőrét itt hagyta emlékül Istóknak; csináljon vele, amit akar. - -Istók dudát csinált belőle. Gyönyörű, művészi dudát, melynek felső sípja -gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása pedig, ha nem arany, -hát legalább is réz. Nincs olyan szerszáma még szent Dávidnak sem! -Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a Pokolka szelleme, mert -négyszemközt legyen mondva, a néhai fekete bárány azért jött Lucza -éjszakáján a vén Lapaj Mátyás nyájába, mivel ő elátkozott, birkává vált -tündér-királyleány s hogy ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat -lehel holta után a billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is -majd megolvad tőlük; mert nem kell ám azt bolond észszel hinni, hogy -Istók fújja a nótákat, ő csak külszín okáért tartja ott száját, -legfeljebb a kezdetét sugja bele, aztán billeget hozzá, szorongatja a -hóna alatt, izeg-mozog mellette, mintha ő csinálná. - -Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem birt -szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát ez nem -volt eladó, daczára annak, hogy Petrus – fölizgatva Éliás zsidó által -közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása miatt, – rangos -hetykeséggel száz kemény tallért igért a szerszámért. - -De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi szüksége -neki a pénzre? Ő még a bocskorszíját sem adja oda egy királyságért, ha -megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? Hiába magyarázta Éliás, -hogy ötven talléron (mert csak ötvenet vallott be az imposztor) három -dudát is vehet, szebbnél-szebbet s még tetejébe annyi pénze marad, hogy -ha kiadja kamatra, nagyobb úr lesz Rothschildnál. - -Hanem hát a Lapaj Istók őszülő fejében soha sem fordult meg az a vágy: -pénzt kamatoztatni, sem Rothschildon túltenni; ha már legalább azt -mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl burgonyáját süti, polituros -lesz a tüzelő fája, suhogó selyem lesz a viselő inge, karbunkuluscsatt a -derékszíján s kilencz lépésről veszi le kalapját, ha erre jár, a -brezinai bacsa: úgy tán mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság -háramlik rá a duda eladásából. - -Egyszóval, az adásvételből nem lett semmi, Éliás nagy boszúságára, ki -azon vékony reménynyel bocsátá útnak Petrust, hogy ez idő szerint teljes -lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert pénzért nem adja, ellopni -pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a vállán hordja, éjjel alvó -párnául használja; emberi hatalom azt kézhez nem veheti tőle, sem most, -sem a jövőben, mert ha most nem kell neki a pénz, ezután sem fog -kelleni, minthogy – fájdalom! – nem iszákos ember, a minővel, torka -lévén a tanácsadója, könnyebb boldogulni. - -Azonban (úgymond Éliás) a ficzkó már öreg, maholnap lerázza magáról a -földi port: és akkor ő megszerzi a híres dudát (mely annak fog jutni, -aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát állja, adjon előpénzt s -hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az adresszét. - -Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következőkben: tul a -brezinai nagy erdőn van egy düledező malom, attól balra nyílik a -«Rocska» nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a -legelhagyottabbikon menjen a hírvivő addig, míg a két szeme lát, míg a -«Motiká»-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen föl a -legmagasabb csúcsára s onnan szétnézve, hol a legnagyobb pásztortűz ég, -ott kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják meg, hol van. A -száz tallér éjjel-nappal mindig készen nála a dudáért. - -Hősünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi -előrelátás, hogy azt nem kötötte a falusi mende-mondák orrára; Lapaj még -azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak a hallgató vendégei. -Egykedvűen folytatta tovább is régi életmódját, néha napokig sem -beszélve emberi lénynyel s még sem unva el magát soha. Mert hát olyan jó -barátságban volt a természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ő -dudált s az ünnepélyes csend, mely a völgy és bércz fölött ült -hallgatagon, rezgésbe jött, mint az ébredező szív; a fűszálak dugdosva -integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág, bűbájos illatot -lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint egy titkos -szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni lehetett. - -Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdők zúgása, -folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások dala a távolban -s elhaló kürtszó még távolabb, összefoly édes, olvadó harmóniában, -melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, elbájolóbbat szív nem érezhet, -fül nem hallhat, hideg, hitvány hangszer nem tolmácsolhat. - -A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem kellene messze -keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak beszélni kell tudni -vele és tudni hallgatni rá. - -Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek szíve -van. Aki ráborul s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk barna -testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási kalapács -tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen belsejében; a szíve -dobogása az. - -A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van az, hogy -ez elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, hová madár sem -viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer soha nem látott színű és alakú -virág támad magától? A föld költészete ez! Az ő uj gondolatai! - -És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, bánatának, -örömének lennie. Nagy szárazság idején keble fölrepedezik s mint a -szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete elsinylik, elsatnyul, míg -ellenben harmatos hajnalon egész valója vidám mosoly. - -És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind gondolkoznak -s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy eszméje. A földet -szereti növényzete, ő pedig a felhőt és napsugárt. – A magyar ember, ha -ültetménye kiszárad, nem fogamzik meg, jól mondja: «nem szerette a -földet». A földet, melynek jószívűséget, érző szívet tulajdonít, midőn -azon kéréssel adja át kedves halottját: «Legyen neki könnyű a föld.»… És -az bizonyosan könnyű is annak. - -Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, ne -gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? Azért, -mert hó borítja a vén Fátrát s kopáran hirdeti, hogy belsejéből nem -fakad éltető meleg erö, mely tápot adjon fűnek, virágnak, ki tudja, -mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, mely bömbölve tör ki, ha -nyílása támad? - -A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nőtt ott s mely mint -egy ősz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, kietlen világról -beszél, de azt ő sem tudja megmondani, mi lehet beljebb? - -Komor őszi éj van. A csípős szél hideg esőcsöppeket vagdos a Lapaj -arczához, de azért nem siet a kunyhója felé, hanem gondosan kémleli a -tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a legnagyobb veszedelemben, -mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen kutyaidőt választja -műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi feketére az egész világot. -Az embert inkognitó ütheti arczul akárki. Szemét ilyenkor a halinája -zsebébe dughatná a csősz: a füle veszi át az egész hivatalt. - -Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafő reped meg -imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égből csurog, vagy átfutó -nyúl zörgeti meg alig észrevehetően a harasztot. De mégis valami olyast -hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek besüppednek a -locs-pocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzó kád potyogó -csöppjei. - -A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a kunyhó -tájáról jő valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja megállni egy -mogyorófa-bokor mögött, nehogy saját lépteivel futamodásra serkentse a -veszedelem elé siető tolvajt, amint hogy nem is lehet más ebben a czudar -időben, mikor künn lenni csak az eb nem átal, meg a csősz. - -Sugár női alak suhan el a bokor mellett; szemei még az éjben is -villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér lepedő -simul, két lecsüggő vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol megáll -habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kaczag a háta mögött. - -A szél nagyot kaczag s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a szájába -dugva, olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné hirtelenében, hogy -ott a gőzmozdony szaladgál. - -– Hohó! Állj meg! Ki vagy? Mit viszesz? - -A nő visszafordul, messziről úgy látszik, mintha roskadoznék, a fehér -lepedő csücske a földig ér, de ujra fölmagasodik és reszkető, lágy hang -jő meg feleletnek: - -– Magamat viszem csak. Magamat, magamat. - -És aztán mohón hozzáteszi: - -– Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedőmet. Nem loptam én semmit, -utamat ne állja. - -Lapaj közel ment hozzá s fürkészőleg néz ki kalapja széles karimája -alól, de semmi gyanus jel, amiben megfogózhatnék a hivatalos eljárás, -mely a megmotozást rendeli. - -– Ne állja utamat – ismétlé a nő keserűen, lepedőjét kiterítve és -megrázva, – messze út az, hosszú út az. - -Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az egész világ -utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga helyén. Szó nélkül -fordul meg s visszafelé baktat. - -A nő tétovázó léptekkel áll eléje s görcsösen kapaszkodik a halina -lelógó ujjába. - -– Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó. Ismer-e -kend engem? Tudja-e, ki vagyok? - -A csősz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is ismerné, -ha semmit sem lopott? - -– Nézzen meg hát engem – rebegi fojtott hangon, egész testében remegve, -vaczogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az alabástrom. – Óh, nézzen -meg engem, hajamat, szememet, halovány arczomat s mondja el majd neki, ő -neki szegénynek, hogy én milyen voltam… - -Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete: sötét éjszakában deli, sugár -leány hozzásimul, félig vállára roskadva és azt mondja neki: - -– Óh, nézzen meg engem! - -Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni anélkül, hogy az -ember rá ne gyujtson. - -Lapaj hát nem szól semmit, hanem, hogy az eső ne tiszteletlenkedjék a -pipájával, a fejéről levett kalappal boltozatot csinálván föléje, -megtömé azt s lassú tempóban kicsiholt. A kova bőven adta a szikrát, -melyek a nő arczát is megvilágíták egy pillanatra s hősünk akaratlanul -is úgy rajta felejtette szemeit, hogy az égő taplót tévedésből a szíjába -tuszkolta be; miből különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert a -taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre került, -kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet csodálni, ha -meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért meg – sapka -minőségében. - -És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép -fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva omlik -le a fehér lepedőre s halvány arczára fájdalom van festve; fekete -szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott lebegő -imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres rojtokkal, a tót nép -ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan tapadt a kecses idomokhoz. - -Lapaj azonban nem birt fogékonysággal az ilyesmi iránt. - -– Hát aztán? – kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén -készületeket. – Mit nézzenek rajtad? Menj Isten hírével és semmihez ne -nyulj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal uraság baraczkfáját a -«Tövises»-ben, mert meg van olvasva! - -– A fiatal uraságét? – kaczag föl a leány fájdalmasan, görcsösen. – -Verje meg őt az Isten, amikor ébren van és amikor alszik! - -– Ne kisértsd az Istent, leány! – mondta Lapaj. – Annyit mondhatok -neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan csősz, mint én, -csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is teszi emberül. Hagyd -békességben! Eredj utadra. - -– Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja! - -Roskadozva tett néhány lépést. - -– De mondja meg neki, hogy én milyen voltam. - -Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján: - -– Ki az ördögnek mondjam meg? - -A nő meghallotta. Megállt egy perczig. Felelni akart, de hirtelen mást -gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely alatt a víz foly s -onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, melyet nyögve adtak odább -egymásnak a bérczek: - -– Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek tettem… - -A csősz megnyomkodta a tüzet pipájában és azt gondolá magában: «Hát -mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És még nem -átalja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj csak még -egyszer a szemem elé!» - -A csősz-tekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén, -Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek, talán először életében, az -asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak. - -Hogy megnézette magát! Óh, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben is -bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset akasztanak -éjszakának idején is nyakukba, hogy örökösen meg legyen világítva az -arczuk, mint némely toronyórán a mutató. - -No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem elé. - -Hanem hát bizony az sohasem történik meg. - -Egy velőt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó nagy -loccsanást hallat utána, összecsapó habok tompán, vadul hörgik, hogy egy -szomorú történet lett most eltemetve. - -Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a leány -beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a széles kalapot -a fejéről, odahelyezi azt a lucskos földre s rátérdelvén, a folyó felé -fordulva, elmondja a miatyánkot csendesen, vigyázva, hogy meg ne akadjon -benne. - -A szél is megfordul most s panaszos nyögéssel viszi az ima szavait a -hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti szertartás, de Lapajtól elég ennyi -is. Legalább ne menjen pogánymódra a másvilágra a szegény leány, kit az -imént még lopással gyanusított. Pedig hát mi szüksége lenne a halottnak -földi eleségre? Annak untig elég útravaló az imádság is, amit utána -küldött. - -Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány ártatlansága -ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira bántotta, most már -elveszté élét, megszünt sértő lenni, bár még egyre megmaradt -rejtélyesnek. - -Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik s hogy visszaidézi a -leány szavait. Mondta hogy hosszú útra megy, (Igaz a!), megátkozta a -fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz megfejteni), de hogy -mit kelljen megbocsátania s kinek mondani el, minő volt, milyen szeme, -szája volt, azt nem birta megmagyarázni. - -Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja a -rébusz-találgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a halina, -a kunyhó, a pipa, sőt még a duda is ki van téve a mulandóságnak, az -enyészetnek, hanem a határ – az örökkévaló. Itt volt mindig és itt lesz -mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz olyan nagy potentát, hogy még -abból is elvisz egy darabot, ha tavaszi áradáskor neki rugaszkodik. - -Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet -változtatni többé: hiába kérné vissza tőle akárki… - -Bőrig átázva ért kunyhójához s még egyszer végignézve tág birodalmán, a -határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta elömölve, tekintetbe -véve az idő előhaladottságát és a szakadó záport is, igazi -megelégedettséggel vonult kunyhójába «szárazt váltani», ami nála abból -állott, hogy a nagy kalapról és a halináról lerázta a csurgó folyadékot -s az utóbbi öltönyt megfordítva vette magára. - -Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy a -kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy szögletbe dobta -s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely nemcsak tükröt nem -igényelt, hanem világosságot sem. - -A halináról is bővebben kell szólanunk, mert az egyszersmind családi -genealógia volt. A nyakán levő repedés nagyapjára emlékezteté Lapajt, -mert ő viselte azt ezelőtt száz évvel a híres körmöczi verekedés -alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven közönséges paraszt; (valaki -ugyancsak megmarkolhatta az akkor virágkorát élt «fiaszűrt», mert a -repedés egész a háta közepéig terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán, -apja idejében keletkezett: egérrágás. A zsírpecsét a baloldalon, ki -tudja honnan támadhatott, de bizonyára szintén családi esemény emléke s -valószínű, hogy a néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben -keletkezett, mikor röpült néha a zsíros fazék is, melyet állításához -nyomatékul hozzá vagdosott. A hóna alatti zöld folt az édesanyja ünneplő -szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is egy -mélységes titok; azaz, hogy egy Szent-György-nap éjszakáján talált -kétfarku gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina gazdáját megőrzi -minden gonosztól és kisértettől ezen az árnyékvilágon. - -E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelőbb testéről és -hatalmasan megrázta, úgy hogy a rajta levő mocsok szétfreccsent minden -irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha senki sem veszi -zokon. - -Az alább előadandó körülmények következtében azonban Lapaj e művelete -igen sérelmesen ütött ki s e sérelem a kunyhó hátsó részéből -nyilatkozott hatalmasan felhangzó – gyermeksírásban. - -Lapaj ijedten ejté ki kezéből a halinát és szájából a pipáját. Az -elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi fényesen -megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról. - -De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a meglepetéshez -képest? - -Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a halinát s -megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré bátorságát s -derékszíjából egy faggyugyertya-darabot kotorászott elő, melyet csak -nehezen sikerült meggyujtani, mert keze reszketett s abban a gyufa égő -vége és a gyertya kanócza sehogysem birt egymásnak találkozót adni. - -Midőn végre mégis világossá lőn, a hórihorgas, erős Lapaj egy gyermek -gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, honnan a sírás -megszüntével lassú, szabályos szuszogás hallatszék. - -Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó hátában felhalmozott füvön. - -A picziny lény széles, duzzadt orczácskái mozogtak, parányi szája -összecsucsorítva csámcsogott s szabadon hagyott kezecskéi czéltalanul -mozogtak ide-oda a vöröscsíkos párnán, melybe erősen be volt kötözve. -Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg könyei, vagy talán a -halina ráfreccsent esőcseppjei üdén fénylettek piros képén, mint a -harmat a virágon. - -Lapaj még sohasem látott ilyet. - -– Hm! – dünnyögé és fejét csóválta. – Ezer mennydörgős mennykő! – mondá -aztán fönnhangon és még jobban csóválta a fejét. - -Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége ujra ríva nem fakad. - -– Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik a -hullámok között, ő maga pedig szintén nem fekszik aranyos bölcsőben. - -Ezt gondolá hősünk s visszaesve szokott egykedvűségébe, ledőlt a kunyhó -előrészébe kissé pihenni; de bizony ő unta meg hamarabb hallgatni mint a -csecsemő sírni, minélfogva nem tehetett egyebet, mint hogy karjára -vette, elkezdte lógázni jobbra-balra s dúdolt neki valamit, hogy -elaltassa. A szél kaczagva süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva -Lapaj gyermeket ringat. - -A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még jobban sírt. -Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midőn eszébe jutott, -hogy a duda hangja betömné a száját. Fujta hát neki a szebbnél-szebb -nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilencz falu hallgatná. - -A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid időre s ujjacskáival -játszogatva kaparászott a Lapaj arczán, miből észrevette, hogy a -csecsemő kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat s -lehelletével melengeté. - -– Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt fagyna meg a nyakamon! - -Eközben virradni kezdett s a gyermeket nem szórakoztatta a duda: sírása -olyan volt, mint az őszi eső, nem lehetett kivárni a végét. - -– Az ördög vigyen el engem, ha birok evvel a kis lánykával. No, no, no… -ne sírj, édes morzsácskám! - -A mogorva Lapaj megtanult hízelegni. - -– Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, az jó, -nem sír. Te se sírj hát! Csingilingi csin! Szeret téged a Lapaj bátyó, -ha nem sírsz. - -De a hízelgő szónak sem lett foganatja s Lapajjal az a csuda történt, -hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a gyermeknek, s azt -– becsületére váljék a tudományának, – ki is találta. Éhes az istenadta. - -Sőt annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban kecskéket -hajtó fiút pillantott meg a «csapáson», egy talpraesett gondolata támadt -s letevén a gyermeket karjairól, utána futott, kevés vártatva utólérte s -magával hozta kecskéivel együtt a kunyhóhoz. - -– Hallod-e, Matykó – mondá a fiúnak – itt hagyod a jószágot és sietsz a -faluba vissza, s elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj tisztelteti és azt -izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki semmit, de bezzeg -belopott valaki egy csecsemőt a kunyhóba. Minthogy a gyerek eleven s -agyonütni nem lehet, rendeljen ő kelme valami vén asszonyt anyjául, aki -azt tőle mai napon átvegye. Siess! Öreg ozsonnáig megfordulj! - -A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén magát, -hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket s a tejet a kis -lelenczczel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával járó -foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak tetszett, sőt -midőn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítő napfényre s az ott -elkezdett mosolyogni, a vad csősz úgy érezte, hogy őt nem a nap, hanem -belülről melegíti most valami. - -– De furcsa, bolondos kis jószág ez! - -És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, mint a -madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj nyakába repüljön, -meg nem állhatta, hogy oda ne vegye s hogy (akár hiszik, akár nem -hiszik,) meg ne csókolja piros kis orczáját, amitől az még egyszer -pirosabb lesz, mert a tövises álla megszurkálta. És lám, még csak nem is -sírt miatta. - -Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír. - -– Így, így, kis mókuskám! Így szeret téged a Lapaj, ha nem sírsz. Hajsó! -hajsó! Ugy-e, te is szereted a Lapajt? - -A csecsemő nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést és aztán -egy édeset hunyorít velök. A tavasz első mosolyából, a nap aranyos -sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket és zamatot -ehhez az édes hunyorításhoz. - -Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik -gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását hallgatni, -magával hurczolta a sziklákra s odaülteté a legmagasabb csúcsra, az -erdőn virágot szedett neki, a mezőn madárfészkeket fosztogatott ki a -mulattatására. Jól mulattak egymással mind a ketten. Az ozsonna ideje -úgy megjött, mintha hirtelenkedésből a déllel cserélte volna ki magát. - -Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a kecskéért a -fiú, a gyermekért felsőbb rendeletre egy öreg asszony. Azok, kik azt -hiszik, hogy ez későn történt, feledik, hogy a felföld falvainak határai -többnyire mérföldekre terjednek s maga a nemes helység gyakran oly -messze esik a «laz»-nak nevezett tanyától, hogy a gazda, mint aki messze -útra megy, ünnepélyesen búcsuzik el családjától, ha a kukoriczásföldjét -megnézni kirándul. - -A töpörödött anyóka, a falu bábája, már messziről elkezdett kiabálni: - -– Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, majd -megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. Adjon Isten -jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem el a nyakadról, -édes fiam; remélem, csak megemberelsz hálából egy-két káposztafővel; -hoztam nekik tarisznyát is. - -– A gyermek alszik, – mondá Lapaj, egy galagonya-bokor felé mutatva – -nem lehet fölkelteni. - -– Micsoda? Nem lehet fölkelteni? – sipított az anyóka, egyetlen kiülő -agyarát Istókra vicsorítva. – Tán bizony én várjam, míg fölébred? Ejha, -fiam, de nagyra vagy vele! Princz-e vagy princzesz? - -– Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem fölkelteni. Csak -az imént aludt el, szegényke! - -És a vad ember ellökte az asszonyt s gyöngéd tekintetet vetvén az -alvóra, mellé ült s csendes pipaszó mellett hallgatta annak szabályos -szuszogását. - -– Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az ember! -De jó pesztonka vált volna belőled! A gyermeket nem szabad felkölteni, -meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. No, no, Istók! Miféle -bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, hogy itt vesztegesse az -időt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, mire Hlinára beérek. Vagy -talán be sem érek ma. - -– Legalább nem ma lesz akkor a világ vége, – mondá nevetve Lapaj, -támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét arra a napra -teszi, midőn az országban örökösen elszéledt hlinai tótok mind együtt -lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint csakugyan örökkévaló a világ. - -– Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, hogy -hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a keresztvízre. Ne űzz -hát belőlem csúfot, ne tartóztass föl, add ide a porontyot, mert ha -engem dühbe hozol, kikaparom a szemedet. - -S könnyen meg is tette volna, amit igért, ha a gyermek véletlenül -tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy fölébredt. - -Lapaj fölvette a bokor árnyékából és oda nyujtotta a vén asszonynak. -Szinte szomorú volt az arcza, mikor ezt tette, keblében sajátságos -érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó köd nehezedék. - -A kisded nyugtalanul mozgott uj helyén. Ijedten nézett föl az őt átfogó -aszott karok birtokosára s annak arczától nyomban ríva fakadt. Kezét -kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett. - -Az ellent nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A -boldogtalan kis teremtés megszünt sírni s szorosan oda simult a vad -ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett melegség -sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erősen, hogy az szinte érezte -a szorítást. És mikor az asszony erőszakosan akarta lefejteni, egy -sikítással fonódott össze még szorosabbra. - -Lapaj meg volt indulva és nem birt szólni semmit, csak a kezével -integetett Agnisának, hogy ne nyuljon a gyermekhez. Homlokán kidagadtak -az erek, szíve hangosan dobogott s szemében egy könycsepp jelent meg, – -egy könycsepp. - -Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merően szegződött a földre, -a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki az eldobott -búzaszemre ráborul, fölneveli. - -És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott tőle. - -Nyugodtan lépett Agnisához s kezét annak vállára helyezvén, a -megindulástól lágy, de határozott hangon mondá: - -– Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend. - -– Hogy érted azt, Lapaj fiam? - -– Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az enyém! - -S azzal elfordult az ámuló asszonytól és csendes, nyugodt léptekkel -ballagott be kunyhójába. - -Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly felhője -ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a gazdagoknak, nehéz a -szegényeknek. - -Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes nem lett -és nem fázott, hanem aztán?… Lapaj kétségbe volt esve. Hiába kinálta az -általa használt ételneművel, hiába takargatta be a halinával; az nem -kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy kecskét és néhány párnát -kell szereznie minden áron, ha a föld alól kaparja is ki. - -Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy kecske és -párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A gyermeknek mindig lenne -friss teje és meleg ágya. - -Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd édelegve, -majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy nyöszörgött. -Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés s Lapajból kínos -elhatározást facsart ki. - -Fölkapta a kis leányt a karjaiba, a dudát vállára s először életében -őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly nagy léptekkel -indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető óriásai, kik az egyik -hegyről a másikra hágtak. - -Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten riadt föl -a dörömbölésre. - -– Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik ilyenkor. Mit akar kend? - -– Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj. - -– Nyitom már, – hangzott belülről – dehogy nem nyitom. Ejnye no, mi -járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? Ilyen -növény is terem már a lazokban? - -– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyujts tüzet a kályhában és -adj tejet: szaporán járjon a lábad! - -Csakhamar vidám tűz pattogott s a gyermek jóizűen szürcsölte a tejet. - -– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon fekvő -dudán – eladom. - -– Mit ad el kend? - -Lapaj a világért sem birta volna kiejteni a száján azt a fájdalmas szót -most, csak reszkető kezével mutatott ismét a dudára: - -– Ezt itt! – szólt tompa, fojtott hangon. - -– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell már? -Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor vevő volt; -most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az is kidobott -pénz volna a kend dudájáért. - -Istók arczán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú -pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá és mélyen sóhajtott. - -– Pedig – hebegé szakgatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – azt -hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi egyebem, -nagyon olcsón odaadnám. - -– Nos! Ugyan mit kérne kend érte? - -– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagyfélénken, mintha már -maga is sokalná – egy eleven anya-kecskét. - -Éliás az emberbaráti jóakarat gunyájába (rosszul állt neki) öltöztette -ravasz, rőt arczát. - -– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és tisztelem -kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze nem tiszta s mivel -tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgy hogy most daczból erőnek -erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a tenyerét, kész az alku. - -A kívánt dolgok csakhamar elő voltak teremtve. Istók könyezett, mikor a -dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer visszatért, még -egyszer elfujta a legkedvesebb nótáját utoljára. - -Oly szépen hangzott, mint soha még. A Pokolka bőre igazi tündér lett, -mely az öreg Éliást is kevés hija, hogy tánczra nem gyulasztotta, míg a -gyermek arczára vidám, játszi mosolyt ültetett. - -Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára -egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket az -egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a -«lazok»-ba. - -Szép őszi reggel volt. A gyermek az egész úton gagyogott a karján -valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, egyet-egyet -mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen hallgatta mind a kettőt, -mintha értené. - - - - -JASZTRABÉK PUSZTULÁSA. - -Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s -természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, de -minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember. - -Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó eszköz a -káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő óta a -vármegye csendbiztosa. - -Még pedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére szól a -híre, hanem kihat a külső országokba is. - -Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke szemű, -rövidre nyírott haju öreg ember, szakállát, bajszát is borotválja s -lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala hasonlatos az ő -ábrázata. - -De az igénytelen külső daczára is igazi oroszlán ő, győzhetetlen, bátor -és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a tekintetes vármegyének, melyre -ő miatta még a fölséges császár is rászorult egy izben. - -Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt maga a -császár is igen érdeklődik vala s melyet a bécsi rendőrség hónapokig nem -birt kinyomozni, úgy hogy az e miatt haragra lobbant uralkodó, Reviczky -Ádám uram ő nagysága tanácsára, Gerge István ő kegyelmét hozatta föl a -fényes birodalmi székvárosba. - -A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába: - -– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffairet, aki mozdulni sem -bír majd ezekben a czikk-czakkos utczákban! Jó szerencse, ha az utczáról -haza tud találni a vendéglői szállására. Milyen gondolat az ő -felségétől, egy ügyetlen táblabírót szalasztani bele a szaglálásba ott, -ahol a mi orrunk sem érzett meg semmit? - -A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos fölsülése, -megengedte magának azt ajuxot is, hogy felöltöztetett két közönséges -rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy lopják el a nemzetes uram -klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd emlegesse meg Bécset holtig. - -De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, egyszerre csak -betoppan Gerge uram e szavakkal: - -– Megvannak az ökrök, kolléga! - -– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá? - -– Az az én titkom. - -Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmármegye ajándékozott -természetben a franczia hadjárat viseléséhez I. Ferencznek, amelyekkel -nagyon furcsa história történt – a haláluk után. - -Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az élelmezési -konzorczium kezei közt s csak százkilenczven darab bőre. - -Kitünt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt több 50 fontosnál s hogy -nyolczszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta hajdan e földi élet sarát. - -A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz szigorú -parancsa, – de hasztalan! a katonaélelmező konzorcziumoknak már akkor is -majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel vették körül -magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki behasson. - -Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt kisütötte, -mi okozá az ezer, történeti nevezetességű tulok oly nagy mértékű testi -fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a története. - -Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem örökítette -meg őket, nemcsak a «Pitaval» beszél felőlük, de még a költészet is -visszatér rájuk. - -Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára uj főispánt nevezett ki -Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az elmés -karmen kezdett czirkulálni: - - «Ezer ökröt küldött Szathmár a császárnak, - De a császár ezért csak egyet Szathmárnak». - -Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbbé ő méltóságáról, a -szatmármegyei főispánról, vagy az ottani tekintetes karok és rendekről, -hanem csupán a Bornemisza uram néhány virtuscselekedetének -elsorolásáról. - -Számos bravur-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek közül nem -utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés kifürkészése. - -A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte mind a -három, mint egy-egy czövek, némán, megrögzötten, készek, hogy inkább -szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot valljon valamelyik. - -A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, elküldte hát -őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis mulatsága annak is. - -Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az -ülnökökkel, mikor a hajdu jelenté, hogy itt van a három néma, kiknek már -akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál kalandosabb mesék -keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel foltozta meg rongyaikat. -Széltében találgatták: kik lehetnek? - -Nem a híres Zöld Marczi-e az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az Alföld -banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kiséretével, ki álruhában -jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére – amint az a népmesékben -szokás. - -– Hozd be őket! – parancsolá a hajdunak. - -A három marczonaképű fiú előállott. - -– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy? - -Semmi felelet. Érzéktelen, kifejezés nélküli arczczal bámult vissza a -legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de siket is. - -– Hát ti ketten, kik vagytok? - -Azok sem feleltek. - -Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiók-szakállt s nyájasan -mondá: - -– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk lassankint. - -Azután a hajdu felé fordult: - -– Szólítson kend elő három pandurt! - -Nyomban előállt mind a három. - -– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik vagytok, én -bizony nem erőltetlek, – szólt az ismeretlen csavargókhoz – hanem oda -fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a fal felé fordulva s mindenik -mellé töltött fegyverrel a pandur, azon utasítással, hogy ha mocczanni -mertek addig, míg én nem szólok, lőjjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim? - -És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól. - -Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy szögletébe -s maga karonfogván két megyei urat, elkezdett gondtalanul föl s alá -sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná a napoleoni hadjáratok -szükségét a korhadt Európában, úgy hogy minden egyébről elfeledkezni -látszék, ami még a világon van, – egyszerre kiszakítá magát a két sétáló -úr karjaiból s hatalmas hangon kiáltá a terem közepén: - -– Halbrechts! - -Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen -megfordult. - -– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! Milyen -regementből valók kendtek? - -Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész esetet: -megunták a komisz katonakenyeret s úgy mentek el az ezredtől, hogy a -kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni. - -A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra mulva, ime, mind a -három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt ezredéhez leendő -kisértetés czéljára való tekintettel (a fölvett jegyzőkönyv hivatalos -stilusa), a harmadikat pedig azért, hogy a szentenczia kimondásáig -küldje be abba a fényes épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, -hogy ebben a nemes vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb -épület. - -Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak derekasan -benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben egészen meg volt -ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra fölszaporodott benszülött -rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem még a szomszéd megyék -szegénylegényei is ide jártak olcsó kalandokra. - -Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyult az uj pandur-hadnagy, -mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek bizonyulni: érezte, hogy -valami ujat kell kigondolnia. - -A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy tett, -mintha a rablókkal és tolvajokkal czimborálna, velök járt, velök főzte -ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott a komiszárusnak. -Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer mellett ritkán került valaki -hurokra. - -Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldte közéjük, -hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt senki más, mint -a híres birkózó, Szlimák Matyej, a félelmes Jasztrab tót rabló -bandájából, mely, mint a legrégibb czég, nagy renomméval birt úgy a -rablók, a közönség, mint a tekintetes vármegye előtt. - -Gerge így szólt a kézrekerített Szlimák Matyejhoz: - -– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol senki se -látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor ember vagy, -fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón’ a te helyed. -Olyan ember vagy te, édes szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye -a sarkadban, ott még a király is kalapot emelne előtted. - -Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól s mélyen -felsóhajtott: - -– Az volna nekem jó, komiszárus uram! - -– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e Kinizsi Pál -esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s paraszthajszál -hija, hogy nem mint király végezte. - -Matyej lihegett a kéjtől, a lelkét édesen csiklandozta ez a szőrmentes -beszéd. - -– Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó, – vitte tovább a Matyej -képzeletét Gerge uram – ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél ott -folyvást száraz kenyér helyett s olvasztott vajat innál rá -szomjuságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilencz közönséges baka -kergetné rólad a legyeket. - -– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej fojtott -hangon. - -– Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, most még -először elitélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. Tíz év mulva, -ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz te már akkor? Saját -magadnak árnyéka. - -Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, fölfelé a -rézcsattos, másfél arasznyi széles szíjat. - -– Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy? - -– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej fiam, magam -sem tudom, miért, mintha édes testvérem lennél, mindazonáltal az irnokom -már beterjesztette a jelentést a vármegyéhez, hogy el vagy fogva. - -– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej s borsónyi izzadságcseppek -verődtek ki a homlokán. - -Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen a Matyej -vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el: - -– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis ünnepélyesen. - -Matyej behunyta szemeit s egyet bólintott nagy, idomtalan fejével, hogy -ő nem aljas. - -– Te nem fogsz engem megcsalni! - -A rabló kezét nyujtotta Gergének, azt a kezet, melylyel éppen tegnap -nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet. - -– Itt a becsületes parulám! - -– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy úrrá -teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől s amiként én veled kezet fogtam, -azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. Hanem hát kézfogás -nem lehet anélkül, neked is oda kell nyujtanod a vármegyének a magadét… - -– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten. - -– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid tartózkodási -helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. Elmondod, mit loptatok, -hová tettétek stb. Visszamégy ujra a Jasztrab bandájához, olyan jó -czimborájuk leszel, mint eddig, loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán -szombat esténkint, amikor mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül -elbeszéled. - -– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy, kidülledt szemeivel mereven nézve -Gergére. - -– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év mulva letelik -az utolsó szombat s akkor én fölterjesztem hasznos szolgálataidat a -viczispánnak, s az fölment minden üldözéstől. - -– Hát aztán? - -– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel tőlem -olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek káplárnak. - -A Matyej szeme fölcsillogott s kérges tenyerét gyorsan belecsapta -másodszor is a Gerge markába. - -– Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja. - -Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit igért, hűségesen referált a -pandur-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény Jasztrab bandája -nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. Egyenkint fogták el -főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel kivallatott, mert nagy -zavarba hozta őket a mindentudóságával. - -– Nos, fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni egy-egy -kézrekerült ficzkótól. - -– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem -kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájok. - -– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, s ha -kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s milyen -töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog titkolnod! Hát nem -te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes uram malaczait? A hlinai -akolból is te vitted el tavaly husvét vasárnapján a nyolcz jerkét. Ott -nyúztad meg őket a fekete majorban, a nagy akáczfa alatt, a Madzag Istók -késével, aztán ott sütöttétek meg őket a Vreczjar bacsa bográcsában, a -bőrüket elraktátok a szurdoki molnár padlására, mai napig is ott van -mind a nyolczé. Mondjak-e még többet? - -– Nem, nem – sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – Mindent tud… -minden úgy történt. - -Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú rémület -szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a babona terjedt -el, hogy Gerge uram megkente szemeit a Szent-György-napja előtt talált -százesztendős gyík májával, azokkal az emberi testen keresztül belát a -szívekbe s ott elolvassa a láthatatlan betüket, melyekkel a cselekedetek -vannak felírva. - -Nem egyszer történt, hogy puszta gyanuból holmi lúdlopási kalandokért -idéztetett magához valakit s az egyszerre csak kezdte kivallogatni, hogy -hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr színe elé, úgyis mi -türés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő ölte meg a zeherei postást -is. - -Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész felvidéket a -rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem lehetett elfogni: csel, -ármány nem birta megejteni, mert ő legalább is még egyszer olyan ravasz -volt, mint a vármegye. - -Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt és nem lehetett onnan -lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző pandur láttára -még csak a szemöldöke sem rándult meg. - -A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: barlangok -nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözői elől. - -Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések történtek -kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban csupán arra -szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, ha egy-egy -elfogatási kisérlet nem sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló -szabadon van, ha csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a -közbiztonság. - -Egyszer, midőn összes pandurjait küldé ki a «laz»-okba Jasztrab -elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga az -eleven ördög sem bir vele, elsápadt haragjában. - -– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől. -Magamnak kell elmennem. - -S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, melylyel a hajdani -Gergék nyúlakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani nyúlaknak, akik -csak előtte álltak, sokkal kevésbbé kellett félniök, mint a hajdani -Gergéknek, akik fogták és elsütötték, elindult egyes-egyedül Jasztrab -borzalmas birodalmába, a «Lopata» rengetegbe. - -Az erdőnek volt egy «messzelátó» pontja; Gerge jól tudta Matyej -elbeszéléséből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, mert már -a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az utasokat, -keletre lelátva egész a «Motuz»-völgyig, északra a klokovai keresztútig -s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a jó szerencse zsákmányul -eléje tologat. - -Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen puskájára -támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot. - -Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy ez nem -hiába jön ide. - -Eltünhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak tetszett az, -hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandurral is. Úgy érezte, -valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. A híres Jasztrab -Györgygyel a híres Gerge akar kikötni. Igen jól van. Jasztrab György nem -fog kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, -ami következni fog. - -– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. – Érted jöttem, fiam. -Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapczabetyárnak, akit ha -elfognak jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen legény nem -is adja ám meg magát a közönséges komisz pandurnak. Ismerlek, édes fiam, -kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, azért jöttem magam. Gyere -no, ne bolondozz, Gyurka: úgy megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem -volt olyan jó dolgod, mint a kezem alatt lesz. - -A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza: - -– Ösmerlek, ördöngős csendbiztos és nem hiszek neked. Ne jőjj közelebb, -mert rád lövök! - -Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés -választotta el őket egymástól. - -Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte puskáját, -czélzott s mind a két csövet elsütötte. - -A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a golyókat, -melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem hagyta el bámulatos -lélekjelenléte egy másodperczig sem. Ennek köszönhette diadalát. A lövés -csattanásának pillanatában két ólomgolyót vett ki zsebéből hirtelen s -midőn a füst eloszlott s a rabló odatekintett, hol Gergének holtan -elterülve kellett volna feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap -fénysugaraitól övezve, büszkén állani, mint egy gladiátort, ki fölemelt -kezében a két, testébe küldött golyót mutatja. - -– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltá rá bátor, -csengő hangon. – Kár fogyasztani a puskaport! Nem fog engem a golyó, -édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a kettőt. Itt van ni, azon módon… - -A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, aztán -nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, tompa -hangon hörgé: - -– Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom magam. - -S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel három -vármegye nem tudott boldogulni. - -Útközben megkinálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán mintha -örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelid szavaival -kivallatta, mint egy gyermeket. - -– De csak furfangos, nagyeszű ember vagy te, Gyurka! Ugy-e, te törted -fel a Motosiczky-pinczét? - -– Bizony Isten, nem volt bezárva. - -– Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed járt. - -– Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes volt a búza, a zsidó nem akarta -elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy ráálljon, meg kellett -vernem előbb. - -– Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet ha nem teszed, hogy -agyonverted a nagyatyádat… - -– Kinek mi köze hozzá! – pattant föl Jasztrab méltatlankodva. – Hiszen -az én tulajdon öregapám volt! - -– Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a vármegye -szörnyen bolondul veszi a dolgot. - - - - - - -A JÓ PALÓCZOK. - - - - -A NÉHAI BÁRÁNY. - -Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. Szegény Csuri -Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg elkergette a határból -Istennek fekete haragját, melyet a villámok keskeny pántlikával hiába -igyekeztek beszegni pirosnak. - -Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak éji -fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve hajladoztak, a szél -összesöpörte az utak porát s haragosan csapkodta fölfelé. A Csökéné -asszonyom sárga kakasa fölszállt a házfedélre és onnan kukoríkolt, a -lovak nyerítettek az istállóban, a juhok pedig egy csomóba verődve -riadoztak az udvarokon. - -Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis eső -híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a veszedelmet. -A kisértetiesen szaladó búzavetések és kukoriczaszárak megállottak, -lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy hömpölygő vize, mely -szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, mutatta, hogy odafönn -Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, vagy talán felhőszakadás. - -No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak s ki nem önti a -bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog keresztény katholikus -falunak lenni – lutheránus vidéken. - -Megnépesült a part s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. Az öreg -Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban eresztették le a -folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen többedmagával! - -Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött fűzbokrairól nemcsak a -leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, itt-ott kirepedt -az olvadékony földből egy darab s elmált a vízben. Hajnalra szélesebb -csipke szeli majd a határt s a czikk-czakkjai is ujak lesznek! - -Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, -szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz valahol!) -Azután jött egy petrencze, utána pedig valami négyszögletes tuskót -gurítottak a habok… - -A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s -nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy piczike bárány. - -Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tót-Perenye Jánoséktól -egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, az első -lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két fekete folt van a -hátgerinczén, piros pántlika a nyakában. Nagyon szerethette valahol -valaki! - -Olyan türelmesen ül az ide-oda billenő jószágon, mintha jószántából -hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. Pedig itt még -ehetik is, ha a láda bolondjában utóléri a petrenczét. Nincs valami -messze… amott fordul ni a Périék pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, -öreg láda! - -Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de meg nem -láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós Pál uram -fogta ki útközben a csáklyával… - -Hanem hát azt mondja ő kigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét se látta -a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, tekintélyes ember -állítja, ki már az idén is keveselte a mezőbírói hivatalt, mert öregbíró -lesz, ha élünk, esztendőre ilyenkorra. - -Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy míg a -felső végén mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre nyoma vész, -az alsóvégiek közül már nem látta senki. - -Amennyi itt a rossz nyelv, még mingyárt másnap, ott a hálaadó misén is -csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit nyálazták, ahol -pedig az Úr kimélő kegyelmét kellett volna inkább megköszönni, amiért -nem sujtotta a falut… de amennyi itt a rossz nyelv, százan is kinyujtják -lapátnak, hogy a mások becsületét hordják el rajta. - -Nyomban neki estek a gyanusítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta ki, senki -más, a ládát! Hanem ’iszen, az Isten nem alszik, rossz tűz el nem -alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája akárhonnan! - -Súgtak, búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) ennyi -meg annyi tömérdek régi ezüst tallér volt a ládában. - -Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a «nagyitalú» -Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a minap ittjártában, -hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő száján… Ki tudhatja hát? -De az már egyszer mégis bolond beszéd, az ezüst tallérokról. - -Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már tudjuk) -benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három perkálszoknya, -négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való kettő, -ezüst-csattos mellény, tíz patyolat-ingváll s azonfelül a mente, meg egy -rámás csizma, ujdonatuj, még a patkó se volt ráverve. Szegény Baló -Ágnes, benne volt abban a ládában mindene! - -Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gunya nélkül -nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, pedig beh -keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot egyenkint. -Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az utolsó szombaton -maga a vőlegény, – de most már vagy lesz valamikor, vagy sem. - -Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház megvolna, s ha -nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. Ágnes majd kisírja két -ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná azt a szegény Borcsa -gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, a tarka Czukri bárányka, -akivel együtt játszott, együtt hált… Jó, hogy a czudar Bágy elöntötte a -rétet is… úgy sincs már, aki selyem füvét megegye, mert a kedves, az -édes Czukri bárány oda lett… - -Milyen szépen rázogatta farkát még az utolsó nap, ugrándozott ott künn a -verőfényen, Borcsa piczike tenyerét hogy megnyalogatta, jámbor szemeivel -nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára látja. - -De hátha megkerül, hátha visszahozzák? - -Jött is hetek mulva valami nesze az úszó ládának, amelyiken egy bárány -ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, sőt Még Bodokon is, -körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos folyó. - -No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló-lányok kincse! - -El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz -jószágát, ha térdig kopik is a lába. - -S így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember házát -kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt ott a bíró, -meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, a hatalomhoz -fordult. - -De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. Bosszúsan -indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, ha vásárba lett -vón, se várhatnák jobban. - -– Megvan-e a bárány? – kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy is merné -a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen azt hallaná, -hogy megvan. - -– Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál az -embernél, akire gyanakszom. - -Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszalóan csóválta. - -– Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a gyenge, – -szólt daczosan – és a furfang lesz a fegyverem. - -Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott volt: a leggyengébb. - -Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát kikérdezett, -Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós Pálnak, hátha ott -lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még tetejébe meg is betegedett, -kocsin kellett érte menni Bodokra. - -Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a hatalom, sem a -furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél. - -Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem kerülő úton, -nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?… - -Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy -szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak rosszabbra -fordul. - -Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már az -egészsége is. - -Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, Boriskát is -magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő is. Nyolcz éves -innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, nagyon anyás… vagy mit is -beszélek, hiszen régen nincs már anyja szegénynek! - -Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi -megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utczán keresztül, -hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén lépdelt, hogy -akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a kocsiért! - -Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre mögül -egyszer csak szembe jön az egész előljáróság, meg a főemberek, köztük -Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, ujdonatuj ködmenben, mely -panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’ a – az uj templomot -szentelték itt föl a mai napon. - -– Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszúhajú magas embert – súgja kis -hugának Ágnes, – az vitte el a Czukrit. - -Éppen a községházához értek ő kegyelmeik, s minthogy Sánta-Radó Ferencz -uram azt találta megjegyezni a födélre, hogy uj zsúp kellene rá, -megállottak a falu hatalmasai s műértőleg nézegették az ócska -eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden kopik a világon, még a -községháza is! - -Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele lettek -könynyel. - -– Ne rángass hát! – förmedt rá Ágnes s eleresztette a kezét. - -– Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Czukrit láttam volna felém -szaladni a levegőben. - -Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram dicsértesséket -mondott és tovább ment, Ágnes nemkülönben. De nini, az a bolond gyerek, -a bizony odamegy egész közel s még meg is szólítja azt a hatalmas -embert. Ejnye no, mire való az! - -– Bácsi! – szólt csengő, szelid hangon. – Adja vissza a bárányomat! - -A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajjon ez a szép, szomorú arczú leányka? - -– Adja vissza a bárányomat! – ismétlé s a vékony gyermeki hang úgy -süvített a levegőben, mint egy parittyakő. - -Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul palóczosan fésűre -fogott deres haját s nyájasan kérdé: - -– Miféle bárányodat, fiacskám? - -– Az én Czukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros -pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól… - -– Nem láttam én a te bárányodat soha – szólt szemlátomást kedvetlenedve. -– Takarodj innen, azt mondom… - -Aztán odafordult a tanácsbeliekhez: - -– Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen… - -– Be ám, – de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. Alighanem -lyukas az valahol, Sós Pál uram. - -Fülig vörösödött ő kigyelme a bíró gúnyos vádjára. - -– Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban… - -A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább taszítá -ködmönét s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját az égre. - -– Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő Istenre… - -A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott s a nehéz -új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a csipőktől -egyszerre lecsapódott a földre. - -Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett ruhadarabnál. - -Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a következő -esküszó. Jó is, hogy ott akadt. - -– Czukri, kis báránykám! – kiáltott fel a leányka fájdalmasan. - -Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna folt -látszott… - -Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az egész -bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb. - -A kis Baló Borcsa könyhullatásával még tisztábbra mosta. - - - - -BEDE ANNA TARTOZÁSA. - -Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd neki nehezedett az idomtalan -épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az ablakokra és -elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a virágok? - -A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag s a -legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika. - -A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behúnyta szemeit s -kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának perczegését, a -másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg az elnök, letolva -pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé kendőjével. Szürke, hideg -szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, melyen most távozik az imént -letárgyalt bűnügy személyzete: a beidézett tanuk és vádlottak. - -– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a szolgától. - -– Egy leány – mondja a szolga. - -– Hadd jőjjön be az a leány. - -Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be vele, mely -szeliden meglegyintette az arczokat s megcsiklandozá a szempillákat: a -vastag ködön át mintha egy sugár is lopózott volna az ablakhoz és ott -tánczolna a jégvirágok között, megsokszorozva magát a tárgyalási terem -falain és bútorzatán. - -Takaros egy teremtés. Délczeg, arányos termet, melyre a kis virágos -ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; fekete -szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, megjelenésében -báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában varázs. - -– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az ilyen -merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.) - -A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal feleli: - -– Nagy az én bajom, nagyon nagy. - -Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor már -elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva -mindenkit és mindent. - -A bírák arcza nem oly mogorva többé, a király képe, meg az országbíróé -is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy csak beszélje el azt -a nagy bajt. - -Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell keresni a -keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s kezeivel benyúlni -érte. - -Óh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő látvány, -amint lehajol érte szemérmesen s az írás is kihull onnan. - -A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér kéz van -kinyujtva az írás felé. - -– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – Bede -Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon megkezdje. - -A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, -hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag fonata -kioldózva ömlik arczára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha fehér liliom -volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor. - -– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró uram -hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így szólt, -szegény: «Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele tréfálni.» -Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt. - -Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg tekintete -fölkeresi a kollégák arczát, az ablakot, a padlót, a nagy vaskályhát, -melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik vissza mereven és azt -morogja önkéntelenül: «A törvény törvény». - -Majd ujra meg ujra végigolvassa az idéző végzést, azokat a kacskaringós -szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen azt mondják, hogy -Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi fogságra van itélve. - -A bádog-karika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél támadt -odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha valakinek a -hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, besüvít a nyílásokon: -«A törvény törvény». - -A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, kövér kéz -pedig a csengetyűt rázza meg a törvény-szolgának: - -– Kisérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz. - -A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de piczi piros -ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne. - -– Talán valami mondanivalód van még? - -– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert tetszik -tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük szegényt. - -– Hisz akkor nem te vagy elitélve? - -– Óh, édes Istenem! Hát miért itélnének el engem? Nem vétek még a -légynek sem. - -– De hát akkor minek jösz ide, te bolond? - -– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt «ez a dolga» a király tábláján -járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, akkor jött ez -a parancsolat a «félesztendő miatt», hogy mégis ki kell állani. Óh, -mennyire várta! Beh jó, hogy nem birta kivárni. Nem ezt várta… - -Könyei megerednek a visszaemlékezésben, alig birja folytatni: - -– Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre elnémulva, -megsiketülve, megigértük neki az anyámmal, mindent jóvá teszünk, amit a -szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette azt a Kártony Gábort, -miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk hát… - -– Mit, gyermekem? - -– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne mondhassa -senki, hogy adósa maradt: édes anyám a kárt fizeti ki, én meg a -vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. - -A bírák egymásra néznek mosolyogva: «Milyen naiv, milyen együgyű lány!» -Az elnök arcza is, mintha nem volna már olyan szertartásosan hideg. -Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán lejebb valamit… - -– Jól van, lányom, – szólt halkan és szeliden, – hanem megállj csak, -most jut eszembe… - -Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha gondolatokba -mélyedne. - -– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk -hozzátok… - -Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón szól -közbe: - -– Lássák, lássák! - -Olyan fájós szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök megint a -zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van érzékenyülve. Odalép -a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a holló-hajat a fején. - -– Odafönt máskép tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, tisztelem -édes anyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan volt. - -– Gondoltuk mi azt! – suttogá s kis kezét szívéhez szorította. - - - - -PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL. - -Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt volna soha -olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább változott volna lennek, -vagy hullott volna ki egyenkint. - -Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a föld, -ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná uj tavaszkor -megkétszerezve. - -Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette el őket -hazulról felügyelet nélkül olyan messze földre? - -Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott esett meg a -nagy szégyen. - -Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a markot -szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista kötögetett össze -utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a leány, kibontott úszó -haja is éppen olyan volt káprázó szemében, mintha aranyfelhővé lett -búzakéve lenne. - -Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri Judit szőke -haja volna. - -Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétfélekép látni, házas ember már -s nem is utolsó asszony a felesége, ott az a magas, délczeg, a Péri Kata -mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a sarlóval!) Olyan nyugtalanul -nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon szereti, vagy nagyon gyanakszik. - -Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a kalász-szár, -nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a madárfészek; a piczike sárga -fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett az árnyékos szalmaerdő? Hát még -szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik majd? - -Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról majd -ráakad, mikor este hazamennek, – addig pedig hadd tartson nekik -árnyékot. - -Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő volt. -Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s annak a -selyemhajnak az illata. - -– Teszi kend vissza azt a kendőt mingyárt! – förmedt rá Judit haragosan. - -– Odadom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen s olyat -csavarított a gerczén, hogy hatfelé szakadt. - -– Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – Inkább sohse -lássam azt a kendőt. - -Elfordult durczásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No bizony, nem a -világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez volt. - -– De jó dolga is van a madárnak! – sóhajtott fel Pista. - -Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott. - -– Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta. - -Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét. - -Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán harmadnapon haza -indultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta őket a hátul jövő -aratók elől, egyszerre átkapta a Judit darázs-derekát s el nem bocsátá -addig, míg egy parázs csókkal ki nem váltotta kendőjét. - -No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy termett. - -Pista pedig nevetett magában: «ha már egyszer peregni kezd a kalász -szeme, megérett egészen.» - -Aztán így szólt hangosan: - -– Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. Én már -előbb ott leszek. - -A leány ijedten nézett hátra. - -– Lassabban beszéljen! Hátha meghallották? - -– Mezitláb gyere el, – suttogta – át ne ázzon a csizmád; arról megtudnák -reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút a harmat. - -* - -… Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag mögött. Éj -betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, mialatt a szép -szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell lenni. - -Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt Juditnak és -Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik. - -Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy csúszott -ki. – Kata megtapogatta: olló volt. «No, ez bizonyosan babonát csinált -most.» - -Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hült helye volt -Juditnak, Csatónénak. Elrémülve ugrott fel, hová lehetett a húga? Mintha -zürzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen a csalitos felé -futott, hol megtalálta Juditot élettelenül összerogyva. - -Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit hosszú haja -csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló kéz feldobta az -egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha egy széthasogatott -üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan szétszórta a hajszálakat. -A megtaposott füvek elismerték testvéreiknek s szelíden engedték maguk -közé fonódni. - -Kati mindent megértett. - -– Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz. - -De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, napokig -kellett feküdnie idegenek között messze a falujoktól. Kati meg ápolta, -gondoskodott róla. - -Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, nem volt -már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett össze a -csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista szíve -belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy csak a fele -annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami gyönyörűség volt, -hátha lehetne belőle még pénz is. - -Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz. - -– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra van -szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. Egyedül -hagytam. - -Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert egymagában nagyon kevés, -arra pedig nagyon különös színű, hogy összekeverhetné más hajjal, hanem -mivel a Katinak is szakasztott olyan haja van, a kettőt együtt megveszi -jó pénzen. - -A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, sóhajtott és -lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló alá. - -Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az öreg -Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; a hír -megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté. - -– Hová lett a húgod koronája? – kérdé a belépőtől dühösen. - -– Levágták! – szólt Kati daczosan, az ágyhoz lépve, mintha el volna -készülve megvédni azt, ki eszméletlen fekszik benne. - -Péri elballagott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvesedett szemei -Katira. - -– Hát a te hajad hová lett? - -– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a köténye -alól. - -Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány közül hol -az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan piros, mint a -rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a liliom. - -És mégis a rózsát sajnálta meg _elébb_. Hozzá ment, megsímogatta azt a -csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel: - -– Szegény Katám! A te hajad kinő még! - - - - -A KIS CSIZMÁK. - -Keskeny, szürke felhő-foszlányok úsznak a környék fölött. Nagy égiháború -lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. Látszik is a -nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, faleveleken, -fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy garádban zuhog a -víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák állanak, a Zákó Mihályék -kertjében pedig – éppen az imént mesélte Mihók Magda, – a madárfészket -is lemosta a fárul a zuhogó zápor. - -Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a muszelin-ruha, a -falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi jele, hogy már nem lesz -eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a Bizi apó arcza, ki meghajolva, -ingadozó léptekkel megy a hosszú utczán Szűcs Istókkal, a kőművessel. - -Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a veszedelem. A -lánya meghal, ökrei fölfujódnak, csűre, asztagja megég, lovait elhajtják -a szegénylegények. - -Hanem érzi is a súlyát az Isten «másik» kezének, ha nem tudta -megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent -felsége elött, mióta a legény fia is halállal vívódik, megfogadta, csak -arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen vele. - -De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. Mikor a -Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, – leszakadt a szekér alatt a -Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra zúzódott. - -Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint végigmegy a -hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapoczkái közé húzva. - -– Csiba te, ne te, – veszi föl a szót Böngér Panna – legalább már ti ne -bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, egy-két hasábot -az üst alá, míg megkavarom. - -– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – Az én -időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi dolga! Tudod-e, -mi történt megint az éjjel? - -– Talán a kőkereszttel a temetőben? - -– Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap állították -föl nagy költséggel. - -– Óh, óh! – hüledezék Böngér Panna. – Akkor bizonyosan odamennek. Eredj -csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova fordulnak el a savanyú-kúttól? - -A «falu gyermeke» (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan fiút) ott -guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző-katlan mellett, ami igen -irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait melengethette a -tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű Böngér Panna a -kóstolást is engedte. - -Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy boldogságot! - -Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek. - -Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott hevert két -darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az aranyos betük! «Isten -dícséretére emeltette Bizi József». Éppen a betűknél, derékon törte -ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: «Nem kell a dícséreted, Bizi -József, a Mária-kép sem kellett, ez sem kell». - -Az öreg ember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve hevert és -nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon haragusznak rá. -Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak a boglyas feje lenne -közbül égnek-földnek. - -András a kőrisfának dűlt s az ittas, kövér temetői földbe besüppedt -lábait fölváltva emelgetve, bámész kiváncsisággal nézte Biziéket. - -– Menjünk innen – mondá Istók. - -– Hát a kereszttel mi történjék? – kérdé Bizi fojtott hangon. – -Összeragasztod? - -– Nem én! – viszonzá Istók tompán. – Amit az Isten ujja összetört, azt -nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. Bizony, kigyelmedet -meglátogatta az Isten… - -Az öreg ember fogai összevaczogtak. - -– Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen – ő már nálam -lakik, Istók, állandóan nálam lakik. - -– Tűrni kell, Bizi uram! - -– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember. - -– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének képzelte -magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte kincseit. - -– Nem becsülöm már őket semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. Valami -rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a szívemet. -Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Óh, te kifogyhatatlan Isten, -mivel engeszteljelek meg? - -Elhagyták a temetőt. - -– Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a sarkunkban -van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz innen mingyárt, te -kölyök! - -– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt látom -mellettünk. Gyere idébb, kis fiam! - -Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre lepattanhat még -egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt nem lesz. - -– No, gyere hát közelebb! - -– De csak hadd menjen haza, – véli Istók – megveszi a lábát az Isten -hidege! - -– Miért nem húztál csizmát, te fiú – kérdi Bizi uram szelíden. - -– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan. - -– Hát miért nem varrat apád? - -– Nincsen apám! – felelte közönyösen. - -Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha még a -szeretetet sem ösmeri?… - -Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a nagy -utczán, le egész a templom mellé. - -Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két sarkantyús csizma -volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő aláírással: «Filtsik -István csizmadia-mester». - -– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én -kontómra! – mondá Bizi apó. - -Filtsik megnézte a gyereket s így szólt: - -– Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat egy ócska -lajbi ellen, hogy jó lesz. - -A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára öntötték -volna. - -A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arczára s vígan kopogott az -öreg után a pitvarba. - -Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett az -udvarra, a napfény elöntötte szomorú arczát, az égbolt nyájasan -mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt esővizek is. - -Mintha uj levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát. - -– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljösz-e hozzám? - -A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt: - -– A lekvárfőzéshez szeretnék menni! - -– Nem, te velem jösz. Ime, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben a -cserepes házban. - -A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott lovak -megkerültek, a fia már túl van a veszélyen. - -Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre. - -Milyen messze van és mégis milyen közel… - -Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt… - - - - -TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE. - -Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan szelídek, -olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez egészen olyan. - -Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog mosolyát, -most a fájót. - -A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával sincsen. Nem -kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arcza, az a mindig fehérebb -arcza, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit úgyis mindenki tud. - -Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal ember volt, -a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte volna, hogy -megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis szem éjszakája hogy -annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a másik nővel a világba -elkárhozni. - -Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben nyomuk -veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, suttogó -lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról beszélnek. - -Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem fájna -úgy a szíve annak a szép szőke asszonynak, akinek most az a neve, hogy -«szalma-özvegy». Ha legalább megcsókolta volna még egyszer, ha hidegen -is, ha erőltetve is és így szólt volna: «Engem te már nem látsz soha -többé: mást szeretek, annak adom az életemet». - -Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött vissza. -Pedig már egy éve, egészen egy éve. - -Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A szíve -mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy elvehette az -eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, mint a hamis -festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő térni. - -Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a kezéből, -mindig felsóhajtott, óh bár csak a földbe szúródnék; mikor repülő -szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, óh, bárcsak az ő -kerítésükre ülne rá. - -De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem… - -Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni messze-messze a -kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők lába lóg le. - -A szép, halovány arcz fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy bámult arra -a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betük, bontakoznak -furmányosszekerek, utazó, vásárosok, vándorok és a jó Isten tudná -elmondani, kik még. - -A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de észre nem -vette. - -– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek is hozzá. - -Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő szíve többet tudott, -többet sejtett, mint amennyit az egész világ bölcsesége megmondhatna. - -Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha megjön a -gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öreg asszony lépett be az -udvarra: üzenetet hozott. - -– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, megbánta, amit -tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a bádog-tornyot -reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon haragszol. Ha -megbocsátasz neki, jőjj el hozzá, azt üzeni. - -– Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony. - -A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. Péter -kedvencz színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz. - -* - -Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a gombra. A -tekintetes asszony, a tisztartóné ikreket szült, annak az örömére -ajándékozta az eklézsiának. - -– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi Mihály uram. - -– Én! – mondá Péter. – Én megyek, majszter uram. - -– Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit. - -– Sohasem éreztem magamat könnyebbnek. - -– Elhiszem. Megszabadultál a nyügtől. Hát csakugyan elkergetted? Hm! -Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu? - -Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá: - -– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami egyszer -karika, gurul az. - -– Gurult a te kezedből is, ugy-e? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, kópé, -kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot. - -Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura. - -– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit valahonnan. -Úgy dobog a szívem, ha vajjon eljön-e? Már csak azért is felmegyek a -toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé véges-végig az -országúton. - -– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból magam adom -ki majd a keresztet, ha már fent leszel. - -Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a -deszka-párkányzatról, akár az evet. - -– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva, – hadd tegyem föl -szaporán. - -– Itt van, fiam. - -Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, -legelőször is odanézett a bágyi országútra. - -Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, éppen most -fordul be a faluba. - -Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, szeme -elhomályosul. - -– Hohó, Péter! Föltetted-e már? - -Zavartan, remegő hangon felelt vissza: - -– Melyik gombra tegyem föl? - -A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s -szomorúan dünnyögé: - -– Teheted már akármelyikre! - -Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember látja csak kettőnek, -háromnak. Tudta, mi következik. - -Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, mire leér, azalatt már -Péter lent lesz… még messzebb lesz – a túlvilágon. - -Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy egyik a magasból -halva. - -Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a találkozáshoz! - -Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította és sokáig tartá -átkarolva, görcsösen. - -Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, olyan -nyugodt volt az a bánatos arcza, mint egyébkor. Nem volt még sem szava, -sem könye. - -Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s összeroskadt. - -Majd felkelt, megragadta aczélerővel az öreg asszony vállát s szilaj, -dúlt arczczal, tompa hangon kérdé: - -– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni? - -S könye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak. - - - - -AZ A POGÁNY FILCSIK. - -Olyan bolond gyanu van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, hogy az -öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, kérkedik -vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán nem is volt -soha. - -Már pedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött mihozzánk) -nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek. - -Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete báránybőr-gallérral, -melynek két végén in natura lóg le a bárányláb körmöstül, bojtnak, s két -szép ezüst csatt tartja össze. A bunda két alsó csücskén egy-egy zöld -tulipán kihímezve skófiummal. Távolabb különféle madarak valának -láthatók, rendesen vörös színben, hátul pedig Miskolcz városa számtalan -házával és valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az -egyik tornyon. - -Igazi remekmű ez, melynél nem kimélt sem fáradságot, sem anyagot a -szűcs. - -De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb szűcs egész -Miskolcz városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl Filcsik, gombokra -szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e kilenczedik csodája. -Egyszóval, ehhez a bundához képest még a muszka császáré is csak vattás -lajbi. - -De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett vele -Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt még sem volt respektusa. Az -csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a nótáriusék jurista fiának -téli bekecse lett volna. A hímzés színtelen, foszladozott, a sárga -alapbőr pedig piszkos, zsíros. A molyok is megtették a magukét, kivált a -bélésben és gallérban okozva botrányos kárt. - -De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége arczán a -rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett tudomást e szomorú -átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta az ócskában s rendes -szójárása: «Fölteszem a bundámat», sohasem veszített kevély jellegéből -körömnyit sem. - -Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha a -kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké láthassa. - -No az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen azért -csúfolták az «Isten csizmadiájának», mert tulajdonképpen nem volt más -kuncsaftja, csak maga az Úristen. - -Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt csizmát, -szinte kegyelemképpen tette azt is. Nem igen háborgatták hát a -megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az emberekkel: «Mire -való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek mezítláb!» - -Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, semmit, -azon a bundán kívül. - -Hát ’iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a saját -egyetlen gyermekével tett: a Terkával. - -Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta -erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal. - -Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, elszédült a -feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal szolgabíróval. - -Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ -dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem. - -Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg s mikor egy idő mulva bűnbánó -arczczal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit kiengesztelje, az -öreg Filcsik elfordult: «nem ismeri a kisasszonyt», leakasztotta -bundáját a szögről s úgy elment hazulról, hogy vissza sem jött addig, -míg el nem ment a lánya. - -Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. Mindössze -egyszer látta még az apját, mikor a falun keresztülkocsizott a -szolgabíróval. Filcsik éppen a «Patyolat-inghez» ballagott, ahogy a -kocsiról utána kiáltott: «Apám, édes apám!» - -Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb ment -szó nélkül. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve helyén. - -Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem győzte -elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő lenne a -nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az úri módot. -Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A majornokiak igazsága -bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán azt is elmondták az -öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg az ő édes apja, kocsit -küldenek érte, selyem-vánkosra ültetik, mézes pálinkát ihatik -éjjel-nappal, megbecsülik, megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél -vele parolát, csak jőjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer -elmenni többé. - -De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni. - -Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a nemes -helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre. - -Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az egész -környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, mert nincs -egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza sincs. - -Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha sem volt szeretőjük -Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, amerre jártak. - -Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a szép -Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a deli Vér -Jánosné tejszín arczát áldhatja. - -Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arcza szebb formát adhat az -egész határnak. - -No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott. - -A megyei viczemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, úgy -beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei karok és -rendek száznyolczvan váltóforintot igértek volna a szomszéd -Hontvármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még ráfizetéssel sem -kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és szidalom, ami Majornok -után háramlik a nemes vármegyére! - -Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán vörös -márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De visszautasította -a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig ugyancsak ráfért volna egy kis -jólét. Az Isten csizmadiája nagyon vékonyan állt a földi javak dolgában. -A mult hetekben már az ezüst csatt is lekívánkozott a bundáról a -«Palyolat-ing»-hez. Ott is van azóta a Száli szekrényében. - -No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a «kuncsaft»-ja -legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni kezdtek névtelen -levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal terhelve. Rendesen valami -régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott adósa küldte meg tartozását -nagy hálálkodások és köszönet mellett. Mégis csak sok becsületes ember -van a világon. - -Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ő vele, de az -apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan adta -kölcsön apja azt a sok pénzt? - -S amint gyanuja fölébredt, mingyárt kitalálta a dolog nyitját is. -Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a szolgabírónak. Hogy -mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? Tudja-e, hogy az ő nagyanyja -a híres Becsky-familiából való asszony s a többi. - -Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú híreknek -akadt elég hozója. - -A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét lelte -eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága ételeket és -a mediczinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. Még se volt hát -olyan rossz lány az a szegény Terka! - -S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a szolgabíró -volt kénytelen eljönni az öregért. - -– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja meg beteg -lányától… - -– Nekem nincs leányom! - -– Velem jön, punktum. - -– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem lehet! - -– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr nyájasan. - -Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta él. - -– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét? - -– Igenis, kérem alássan. - -– Ön a társadalom söpredéke! - -– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától kitelik -minden. - -Most már szép szóra, igéretre fogta a fiatal úr, de bizony minden -visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés is. - -– Fogasson el, tekintetes uram, veressen lánczra. Akkor aztán megyek, ha -visznek, akárhová. - -Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a hatalmas -úrnak, ki az egész környéknek parancsol. - -Hanem nem azért volt a hajduja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt volna -valami ügyes haditervet útközben. - -– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az utánunk, -mint a malacz a kukoriczásszakajtó után, ha… - -– Beszéljen kend. - -– Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon különös -ember az… - -– No hát lopassa el kend minél előbb! - -Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy ő reá -bízzák. A revoluczió óta úgy se volt már a kezében ilyen nagy dolog. -Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék. - -A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, -megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére emelkedett, -hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú hajába mélyesztve, -mely körültakarta a fehér hálóköntöst. - -Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a legszegényebb -a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a szeretet. - -A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő sohasem -fázott még ilyen nagyon. - -Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly kiállhatatlan, -inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az ágy kemény, hiába -van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják minduntalan a cselédek. - -Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai kunyhó -fedele alatt, a búbos kemenczénél, a nyitott ablakon ha hallaná, hogy -szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne takarva hidegülő -lába az atyai híres bundával. - -Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s ime – reggelre a sors -meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt -terítve kedves, régi ismerőse: a bunda. - -És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé teszik, -Terka halovány arczára másukat vetették. Az utolsó öröm éppen olyan -édes, mint valaha régen az első lehetett. - -Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. Mikor -Filcsik éjjel hazajött a «Patyolat-ing»-ből, lakását feltörve s a -bundának hült helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, megfosztva -minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a kalendárium. A tél -küszöbön várakozott. - -Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott kalappal -járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. Ez a csapás -végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, mert mindenkinek -ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: «Hát a kegyelmed híres -bundája ugyan hova lett?» - -De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág előbb-utóbb -megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem használhatja, az egész vidék -tudja, hogy az övé. - -Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan -kézrekerültek s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy nap -alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, mint -gazdátlan tárgyat, a kórház javára. - -Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy perczig sem. Hiszen csak -az igazi jussát megy keresni. - -A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda itt van -s némán intett Filcsiknek, hogy jőjjön utána. - -Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros csizmájú -Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig sötét szobába -értek. - -– Ott a bundája! – szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva, – vigye -el! - -Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. De azért önkénytelenül -is oda talált, ahonnan a halk nyögés hallatszott. - -A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik -hátratántorodott. - -Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete -szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával letakarva. - -Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsuzó angyal. Vajjon hová -siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer! - -Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek oly -hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket olyan -gyönyör volt csókolni. - -Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy perczig, mintha gondolkoznék; -azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a haldoklóról azt a -takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. Meglehet, úgy sem lesz rá -szüksége többé. - -A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak a keze -sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a szegény -leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki semmi. - -Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal sziszegte -utána, hogy: «pogány». - -Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak daczára, hogy -esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel -találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az. - -Arczáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. Talán még -némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. Csakugyan kő -van ennek az embernek a szíve helyén. - -Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol éjente, mint -mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) megbotlott valamiben -a gyalogúton. - -Egy koldus-tarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól -imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi kenyérből. - -De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy rongyos -koldusasszony, ölében gyermekével. - -Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyujtott, hogy jobban lássa, -nincsenek-e meghalva? - -A mély lélekzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és gyermek. -Öldöklő fáradság altathatta el így. Mert a csípős idő, hideg szél és a -rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az alhatik így, aki el van -csigázva. Arczuk, különösen a gyereké, már most is kék a hidegtől s -parányi tagjai reszketnek, mint a kocsonya. - -Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, rágyujtott és -leült a földre – az alvók mellé. - -Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt csillagokkal. A -csillagok őt nézték és talán integettek is neki, biztatták. - -Egyre lejebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, feje -lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt az így; -olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, sohasem volt -még ilyen nehéz az a bunda. - -Amint lecsúszott, fölemelte s hirtelen végigterítette az alvókon. - -Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. Egyszer -megállt, megfordult. Hátha mégis csak visszamenne érte? - -Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen? - -Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé. - -Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül és még -sem fázott. - -Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve szokott -lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ tett – a -közvélemény szerint – a gondviselés. - -Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, mintha -megvolna. Fogad rá, henczeg vele. - -Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak nevetnék, -de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember elfordult tőle, mert -istentelen rossz keresztyén. Ha maholnap meghal a lésza alatt, holló, -varjú lesz megsiratója, a temető árka lesz pihenő ágya. - - - - -A BÁGYI CSODA. - -Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles homokrámát -kapott és a csillogó homoknak is, melyet a népregék tündéreinek piczike -lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a kerete. - -A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar s -türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy partját -a malom környékén és a vizet várják. - -Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnár-legény, már a szent -Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az elégetése -csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól. - -Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve s minden -éjszakára gyüjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket megmozgassa egy-két -óráig, – de mi az annyi életnek? Kieszi a penész az utolsó zsákot, mire -sor kerül rá. - -Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára jár-kel -mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb kárára az idei -szárazság. - -Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda marad a -katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak asszony az -asszony, ha arany paszománynyal övezi is a derekát. - -Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné Gózonból. - -– Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Ámbátor a molnárnéért -magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj… hej, az a veres haj… -Igaz-e, Zsófi lelkem? - -– Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is. - -– Látod is te a fekete kendőd alul! - -– Itt voltam, mikor férje elment… hogy megsiratta, százszor megölelte. - -– Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a színes -oldala van kívül. Ej no… hát csak érzékenyen búcsuztak? - -– A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: «Hű maradsz-e hozzám?» Vér -Klára így szólott: «Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem az én -szívem tőled elfordul.» - -– A Bágy fölfelé? – kaczagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez tartsd -magadat, Gélyi János! - -A többiek is nevettek. No ’iszen, az kellene még, hogy ez a kevés víz is -visszaforduljon… Jámbor bágyi patak, még lefelé is immel-ámmal folyik. -Maholnap neki gyürkőzik a homok s megiszsza az egészet egy kortyra. - -Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak Gélyi -János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére húzta a -kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla a sövényig, -hol a molnárné ruhákat terítget a karóra száradni. - -A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtánczolnak a sövényen s ahol -megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik. - -A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s a Vér Klára arcza pirosodik -tőlük. - -Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a visszanézést -is. Szóba rakják… hogyne… s amit nyelvük érint, nyomban feketébb lesz. - -De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt, -egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek, -gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére. - -Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák is -patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, hogy -elégette a szent Mihály lovát. - -Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, meg az -őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János tíz zsák -búzája. - -Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon a -legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akáczfa virága a -kacsintása… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, hogy nem lehet -ágat szakítani róla… - -Alig várta, hogy kijőjjön a szép molnárné: - -– Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért utolsónak -hagytál… - -– Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér Klára -sértődve s hátat fordított Jánosnak. - -A köpczös, zömök legény eléje állott s szép nagy szemei mámoros fényben -égtek. - -– Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már szekérrel, -elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg sarjút a -padlásról. - -– Akár kettőt. - -– Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogá s szemei -bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni látszott ettől az -egy szótól. – Adj egy csókot, Klára! - -– Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de csókot -mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok. - -Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből: - -– Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, mely a -nyugalmamat megint elsöpörte. - -Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött ki -többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi -könyezést. - -János ott is megpillantotta. - -– Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – kérdé -fojtott gúnynyal az ablakhoz lépve. - -– Nem lesz az, csak dercze! – vágta vissza csintalan mosolylyal a -molnárné. – Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan őrlik, a -fele már megvan. - -Ajkaiba harapott Gélyi János s zavartan hebegte: - -– Hát a másik fele? - -– Egy-két óra alatt az is meglesz s mehetsz Isten hírével. - -– Hanem addig legalább ereszsz be magadhoz a melegre. Otthon felejtettem -a ködmönömet; fázom. - -Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán igazán hideg -lehet ott künn… hiszen ő is fázik, reszket az ablaknál, mikor azt -feleli: - -– No, gyere be hát, ha szépen viseled magad… - -Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros asszony, -de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak meg ne őrölnék -hamar azt a búzát! - -Gondolt valamit s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben a -füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva. - -– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő és meg -nem mozdul reggelig. - -– Hüm. De mikor annyi vizünk van! - -– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyüjteni kell s ereszd le -a zsilipeket. - -A pörgetyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de Kocsipál Gyuri -mégis megértette. - -– Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton… - -– Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú dohányzacskómat is. - -– Szurkálóval, aczélostul? - -– Mindenestül. - -Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. Hátha -figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön, -megindíttatja. - -Senki sem jön sokáig. Egyszerre a gyertyavilág elaludt benn a szobában. -És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze csikordult volna -egy kulcs a zárban. - -Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját, kivicsorított apró fogai, -amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami fehér lepke -vergődnék a fekete éjben. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két sziklás -hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem áradhatott ki, -zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a partokat, hanem aztán -meggondolta magát s szép csendesen visszafordult. - -A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi patak -tükrén. - -A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a vizet – s -ime, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófaborok reszketve hajtják -le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak!… - - - - -SZŰCS PALI SZERENCSÉJE. - -Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet pihenni a -határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e visszafordulni? - -Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba siet, Bede -Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun ünneplő-ruhában, a gomblyukba -fűzött piros selyemkendővel, melyet ki akar cserélni másikkal. Azóta már -találgatják odahaza, vajjon lesz-e szerencséje? - -Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is csúfság -éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, de a jómódú -Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát korhelynek. - -Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett s ha kedve jött is -néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna vissza mindig: -szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az őszszel meghalt a szegény Bede -Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó lett az ő szegénységével -szemben… Ha legalább szolgálatban nem állna, akkor talán hozzámenne, – -hanem így, hanem így… Ejh, mégis jobb lesz visszafordulni! - -Haragos-zöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros -kökörcsin, mely búsan hajtotta le fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő -sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon -vissza… - -Csak egy piczike lóhere-bokrocska a lábainál, amint a felhő alul -kibukkanó nap első sugara rá esett, nevette ezt a rossz tanácsot. A -napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis tömzsi -levelek mosolyogva nyujtózkodtak ki a melegítő fénytől s ragyogásukban -aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó harmatcsöppeket. - -Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük: lehajolt utána… -szerencse az… letépte. - -Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, duzzadtak a -levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, rozsdaverte, még csak -sárguló sincs köztük, a fehér, eres foltocskák csillagoknak csókja -rajtuk… - -Gondosan betette erszényébe az ezüst forintosok közé a szerencsét s mire -ujra fölvetette szemeit, már akkor teljes pompájában tündöklött a nap s -az egész Bágy völgye mosolygott. Távol a gózoni pléh-fedeles torony -mintha arany szalagokat nyujtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu -határán… - -De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével. - -Fütyörészve folytatta útját Bodokig, hol a korcsma mellett gózoni -fuvarosok jöttek rá szembe. - -– Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely. - -– Gózonba. - -– Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! – mondá és megállította -szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán hallottad is már, hogy -hajdu leszek «Mindenszentektől» kezdve. S ha meg a te sorsod is így -fordul, kivehetnéd a kis jószágomat haszonbérbe. - -– Bizony mond valamit kegyelmed… csakhogy pénz kellene ahhoz – teszi -hozzá hirtelen elkomolyodva. - -– Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a rosszat is -s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. Gyere át vasárnap, -megcsináljuk a kontraktust. - -Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a szerencsefű!… -Bizott már a jövőben s nem is ment, de futott Gózon felé. Éppen delet -harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a kapuajtón. - -Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény köszöntését -s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes vendég előtt. - -– Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi az -ebédet. - -Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek s nem ejtette -ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, hogy elpirult. - -S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a macskát, -amelyet csak az imént ütött meg csínyjeért, fölvette az ölébe, -megczirógatta szeliden és egy tányér ételt adott neki. - -– Ne haragudjál, kis czirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha te -tudnád, kis czicza, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a -pofácskádat. - -A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele eredni, -mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszer előtte termett. - -– Tudod-e Erzsi, miért jöttem? – kérdé halkan és nyakkendője csokrát -babrálta. - -– Sicz, te czudar! – kiáltá Erzsike s minden igazi ok nélkül -elugrasztotta onnan a macskát, aztán, mintha haragjával nem birva -üldözné, maga is utána iramodék. - -Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbujt a virágos -kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos-kendőjét egészen letolta égő -arczára, mikor szólongatták. - -Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe. - -Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az anyja sem -bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely dolog is kapóra -jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel gomblyukában, mint a -legboldogabb vőlegény a világon. - -Örömtől volt piros az arcza, meg tán a jó bortól, mert ebben sem volt -hija az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben és csintalan -ördögök tánczoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a bortól. - -Mikor a bodoki korcsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak előre a -korcsmaajtón. - -– Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – Úgyis csak -egy ilyen nap van a napok között! - -Bement, ivott. Az első itczétől még boldogabb lett, a többitől szilajjá -vált, az utoljától veszetté. - -– Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marczi! - -Az ablaknál egy hamiskodó festett arczot pillantott meg éppen kapóra. - -– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! Neked adom -ezt a baboskendőt. - -A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, kőszénnel -megrakodva. - -– Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – No, te -ugyan szépen mentél el Gózonba. - -– Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, itt az -ára… - -Kivette az erszényét és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a -forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó fölszedte. -A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta… - -Mák Gergely uram fejét csóválta s közibe vágott a lovainak: - -– No ’iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust csinálni! - -A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arczát, összecsapkodta gesztenyeszín -haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsudott. Ki vezette haza, -nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még akkor is: alig tudott -a szobába menni. - -Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a piros -jegykendő, amit az Erzsiéknél hagyott tegnap délben. - -Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? Lehetetlen, -lehetetlen… mert a babos-kendő még akkor is itt lenne, amit tőle hozott! -Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne vesztette volna el! Nincs, -semmi sincs!… - -Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szúszékre… Hátha nem is volt ő -Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet? - - - - -GALANDÁNÉ ASSZONYOM. - -A palócz nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben és -rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya -suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el nem -lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, csodálatos -dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit összegyúrja s azok -hitté keményednek lelkében. - -Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A -tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem -oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a szegény -Palyus. - -A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt bezáratta -huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol nyugodtan töltötte -az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba az ilyesmit! - -Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és -fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk. - -Alig mult el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi -gyerekek, egyszerre kétségbeesett, fájdalmas kiáltásokat hallunk a -kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el. - -– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? Szóljon -kend! - -Semmit sem válaszolt. - -Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé s kénkő-gőz -tódult kifelé, odabent pedig dobogott a palló, mintha két ember -viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló szusszanás -vegyült olykor a zsivajba. - -Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, hogy a -Palyussal történik valami. - -– Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket ijesztget a vén -imposztor. - -S hogy ezt mingyárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót s visszaadta -a Palyus szabadságát. - -Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilencz esztendeig -szagolta volna a börtön penészvirágát. - -– Késő! – hörgé. – Már késő van! - -– Mi van későn, te medve, te! - -– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek! – lihegé és a fogai vaczogtak. - -– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy írta -volna kend alá, mikor írni sem tud? - -– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – mondá keserűen, s felgyűrve -durva ingeujját, egy kis léket mutatott a balkarján, melyen akkor is -domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen buggyantotta a vért a -sátán. - -– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve. - -– Eladtam magamat egy rámás csizmáért, meg egy piros selyem viganóért, -amit a Galandáné számára hoz az ördög a putnoki vásárról. Csak egyetlen -esztendőt engedett. - -Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk többé, -mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az öreg -Palyust, ki napról-napra komolyabb lett, vasárnaponkint pontosan eljárt -a templomba s napközben is sokszor láttam valamely asztag mögé vonulva, -levett kalappal imádkozni. - -Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! -Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott -himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső -pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka össze-összeütődött, -mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus. - -Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel kötött -kontraktusára, amit oly becsülettudóan beváltott. Visszaidézték minden -szavát, amit akkor mondott, különösen a Galandánéra való megjegyzését. - -Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község -teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg lett -valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte keresztül. Ha -a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt és nem tarthatta meg az ünnepi -prédikácziót, vagy a határt a jég elverte, azt is mind Galandáné okozta. - -Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó mosott, nem jelent -talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. Aki az -agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, az a kísérő árnyéka; -megbecsüli, ha él, megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az -eskü, hanem egy csomó gunya köt össze. - -A szegény Palyust is Galandáné kisérte ki a temető-árokba. - -Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér lepedővel -volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a süvítő szélben a -fák zuzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a csontok. - -Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis fehér ház, -mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek összes ablakai a -temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije volt ott, akihez -közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk ebben a házban, ahol oly -szomorú, olyan kisérteties volt minden. - -Hát még egy-egy Lucza-nap, mely úgyis a boszorkányok napja. - -Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után -következett. - -A juhászbojtárok hozzáfogtak a Lucza-székek faragásához, a kocsisok -kereszteket pingáltak foghagymával az istálló-ajtókra, a gonosz -boszorkányok hatása ellen, – mi gyermekek pedig remegve néztük: hogyan -esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes seprű szörnyetegei. - -Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk érkezett: apám -nővére a kis leányával. Felbátorított az a tudat, hogy a szomszéd -szobában is aludni fog valaki. Most már a boszorkányok csak azon -keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben aludtam el édesdeden, tovább szőve -álmomban édes anyám meséit. - -Szüleim semmitől sem féltek és én akkor úgy csodálkoztam ezen. Ők észre -sem látszottak venni Lucza-napját, legalább említésbe sem jött. - -Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari néni -sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kis leánykának -lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott feküdt reszketve, -félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán szaggatott szavakkal -bírta felhívni figyelmünket a kívül történőre. - -Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, embersikoly, -jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások. - -Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg a -temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok fehéredtek; -csak kriptánk magas oszlopa piroslott. - -Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy csodaszép -leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes szemekkel s egy -csomó óriási szelindek tépte, marta. - -Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből vérzett, -karjairól az ing letépve egészen s délczeg testéről is czafrangokban -lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában bugyogott föl -melléből. - -A vért picziny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli szelindekeknek -szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, fájdalmasan vonítva ugrottak -szét hogy csakhamar uj dühhel ismét visszaforduljanak. - -S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után támadt a -fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, villámgyorsan -növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással csörtettek soha meg nem -fogyó falkában a Palyus sírjához. - -Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal félájultakat, -ágyunkhoz vonszolt. - -Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Lucza-éjjelén, egy -boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök. - -Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban -bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet. - -Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupak-tanácscsal mehessek. - -Elől az öregbíró ő kegyelme ballagott, utána Bugó Istók uram poroszkált, -nagy somfa-botjával döfködve az anyaföldet. Ott volt Suska Mihály is, ki -váltig bizonykodott, hogy boszorkányok nincsenek e világon, hanem ez az -egyetlen eset mégis kivétel lehet. - -A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. Olyan volt -a Palyus sírja, mint egy ujdonat uj hímes szűr. (Szegény Palyus egész -életében egy ilyen szűrre vágyott) Csakhogy azok a virágok vérrel voltak -pingálva a fehér havon! - -A végzetes hely tele ruhafoszlánynyal. Egy darab kék gyolcs: ez a kendő, -– egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, melyért Palyus a -kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott egy-egy foszlány durvább -házi vászonból: ez bizonyosan az ingváll. - -Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt (lestük is -mindnyájan a mondását): - -– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten sem -esett az éjjel. - -– Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? – kérdik sürgetve a tanácsbeliek. - -– Szólni szólnék én, – mondja az öregbíró, – csak egy nagyon nagy baj ne -volna… - -– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram? - -– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a luczifernátus -dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég közel a -határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a luczifernátus dolog esett, -közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy odaajándékoznók a -falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a gózoni bíró ő -kegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy mi a cselekedni -való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert nekünk semmi sem -maradna. - -E mély bölcseségnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáczió s nyomban -kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, hogy a helyet -és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, még pedig íziben, -mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel nem léphet, sem, amint a -vizsgálat megkívánná, a gyanus, pokolbeli tárgyakat kezébe nem veheti. - -Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a kívánt -helyet és tárgyakat, azalatt összegyültek a «felső vég» összes öreg -asszonyai s azok csakhamar megpillantották a tépett ingváll gallérján -lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint – dícsértessék a Jézus Krisztus -– a Galandáné asszonyomé. - -– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén boszorkányt! -– kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki színről-színre -láttam, mintha e perczben is szemem előtt volna, hogy az egy gyönyörű -fiatal leány volt, akit a mult éjjel a kutyák szétszaggattak. - -– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palócz asszonyok -feleselgetései. - -– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden meg -birták őket égetni, hát én is csak birom… vagy micsoda? - -S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, egyenesen a -Galandáné szurtos viskója felé. - -Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, amint -azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté vala a -csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk beeresztve. -Legelől mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a füstölővel. - -A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban mindenféle -koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott orral, lassan, -lábújjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő uram meghúzta az -ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a szent füstöt s csak -azután bátorkodtunk be. - -Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején -jégborogatás volt, utálatos ránczai nem árultak el semmit, még -kiváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál meredezett, még -ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak. - -– Hogy van kigyelmed, édes néném-asszony? – kérdé az öregbíró -tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett bolondgombát, -hogy egy vén boszorkányt magára haragítson. - -– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, harapással. -Nézzétek a testemet! - -S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a sebet s -aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok kék mezőben, – -mint valami heraldikus mondaná. - -– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – egy kis -dolgom volt az éjjel. - -S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgy hogy -azoknak összevaczogtak a fogaik. - -– Már bizonyos, ő a boszorkány! – súgá felém Buga Istók uram. - -– Nem ő!… Dehogy ő – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, hogy a -boszorkány egy szép leány volt. Színről-színre láttam. - -Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s -megfenyegetett vele: - -– Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép lenni, ha -akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén Galandánéval ne -találkozzék, mikor a legszebb női arczot látja maga előtt… - -Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram megdöfte a -kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő uramat s szép -rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a szobából. - - - - -A GÓZONI SZŰZMÁRIA. - -Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép szőke -asszony van az istenek között. Az ő szelid égi arcza segített -meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik hisznek -benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a Bágy -hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja meg magát -azoknak, akik jók, akiket megszeretett. - -Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, nemkülönben -Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, hogy megjelent -légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a gózoni gesztenye-erdőben -a kilencz kápolnát a kálváriával. - -Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának adatott meg, -hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a szent kútnál, -valahányszor búcsu van, mert ő a legjámborabb a hívek között s oly szép, -ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az előéneklő Mindég Jancsi, ki -a koszorús Krisztust viszi, nem győzi mondogatni: «Ez aztán a hang, a -kántoré otthon, az semmi.» - -De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb bámulója a menyecske hangjának, -meg… ki tudja… talán a két piros orczája, csípőn ringó karcsú derekának -is, Csuz Gábor, éppen azért, mert olyan kihiresztelt vallásos legény, -hogy nála még Gughi Panna sem buzgóbb búcsujáró. Mert éppen abban van -valami különös, ha valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki -sokat ácsorog a bíró udvarán, pöre van az olyannak. - -Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék szérűjén, -hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami Kovács Maris nevű -érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy megvette a szívét, hogy az -eszét is elvette. Ezek a becsületes emberek egészen fel vannak háborodva -a magaviseletén; mikor szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget -neki szegény Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá -sem hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt -toppan a leány szégyenével együtt. - -Vigyázzátok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke -szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég felé. Ha -meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, hogy így, -hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány lutheránus, esze ágában -sincs elvenni, neki, a buzgó katholikusnak! De ’iszen, Csuz Gábor, ilyen -dolgokat már nem kíván az Isten! - -Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő dolga, mert -vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, vagy viszony van -köztük… hej Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss meg, ha vétkezem, – -de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete sem. - -Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle olvasó is van a -rokolyája zsebében, a hóbortos ura, meg a falu is úgy becsüli, mint egy -szentet; azt sem lehet tagadni, hogy grácziában áll a mennyeiek előtt; -ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a boldogságos Szűznél; de már az -nagyon gyanus, hogy ami pénzt küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a -Máriának, abból egy lyukas tallért multkor fölismert a kartali boltosnál -Bede Erzsi; tulajdon az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is -kérdezte Pannától, hogy od’adta-e? - -– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megigérte, kiengeszteli az -édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is és köszöni -alássan. - -No már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az egy -áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a kartali -zsidóhoz. - -Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a gózoni -őszi búcsun. - -Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi talpig -fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az istentelen -Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul fordul már a -világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem szégyel emberek -közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné elszámlálni a többit: voltak -jók-rosszak vegyest, köztük mondanom sem kell Gughi Pannát és Csuz -Gábort. - -Nagy sokadalom, vagy harmincz proczesszió jött a környékről. Gózon, -Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a palóczok, -még tán a messze Majornokról is a katholikus rész. Ilyenkor volna jó -kivenni árendába a papoktól a perselyeket! - -A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a kilencz -kápolnát stácziórúl-stáczióra, idejük sem volt szétnézni a -mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mingyárt -besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét nyomban -elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, ki csodás -dolgokat beszélt el a gózoni Szűz-Máriáról. - -– Hát aztán, aztán… mondja csak tovább, édes Panna lányom! – ösztökéli -Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz? - -– Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül. - -– Óh, óh, óh! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon, – de boldog -is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a nagy kendőt -is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te pedig, Csuz -Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd lássuk a galambom -arczát, mikor beszél… - -Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok fahasábot s -úgy világította meg a tömött fekete hajat s a szemvesztő két gödröcskét, -mely azon a piros arczon mintha feneketlen verem volna, hova a nyugalma, -lelke odaveszett. - -– Mondjad csak, édes szívem, – faggatja Filcsikné – hogy néz ki a Mária? - -– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arcz, aranyos szőke haj, egész -vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, mely tövistől -vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik… - -– Az ám… a kis Jézus! – Szakasztott igy van lefestve az én imádságos -könyvemben… - -– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá Gábor s átszellemülve szívja -magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy távozik a Szűz, vakító fény -övezi néha, máskor meg egyszerű karton-ruha van rajta. De csak ő -láthatja, ha egyedül van ott a Mária-fáknál. - -– Hát ma meglátod-e? – kérdik. - -– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán Gáborhoz -hajolt és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, amikorra mondtam! - -A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a pernye -alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is kialudtak a -tüzek s az egész búcsus nép, akihez jött, az Úr ölében pihent a téres -tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, csak a gózoni erdő -zúgott balról s a levegőben rebbenté meg szárnyát egy-egy éji madár. E -miatt pedig épp oly nyugodtan álmodhattak a hivők a vakító fehér arczról -az aranyos szőke hajjal… mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz -Gábor a gödrös, piros arczról a hollóhajjal. - -A bodoki búcsusnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig a jó -Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak gyakran -megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, hogy ott is -hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, az is a nagy -semmit bámulja talán, mint ő. - -Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a kálvárián a -harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s eltünni az éjben: -várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, s aztán ő is -ellopózkodott. - -Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha megállt a -tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket hallana a háta -mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné? - -Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút párkányán, -fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok fénye mellett nézte -magát a kút vizében. - -– Sokáig maradtál, Gábor! Gyere no, ülj le mellém! – suttogá lágyan. - -Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem merte -átkarolni. - -– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr híve vagy, -megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy szeressük -egymást. - -– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis kétkedőleg. - -– Isten a tanum rá… - -E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört volna és -fényes cserepei szétesve, bevilágították a selyemgyepet. - -Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a gallyak s -hirtelen összecsapódtak… - -… S eléjük lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: vakító fehér -arcz, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos kék szemek… hófehér -jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik… - -– A Szűz Mária! – sikoltott Panna rémülten. - -Gábor némán fedte el arczát kezeivel. - -– Jaj nekem, Szűz Anyám! – Óh, könyörülj rajtam! – verte mellét Panna -kétségbeesetten s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A pénzedet loptam, -nevedre hazudtam… - -A szomorú arczú anya szelíden elmosolyodott. - -– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat hoztam -el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni. - -Akadozva és szemérmesen folytatta: - -– Meglestelek… utánad jöttem s itt megtaláltalak. - -Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken közeledett a -beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a szemecskéit s -mosolygott. - -– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is vesztesz el soha többé, ha -megbocsátasz… - -Maris nyájasan nyujtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón kapott -utána, de csakhamar eleresztette. - -– Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele! - - - - -KÉT MAJOR REGÉNYE. - -Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj alatt, -már félig a síré. Sápadt arczán kerek piros foltok vannak: Szent Mihály -lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa. - -– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele vannak -szóval, tanácscsal. – Itt van ni. Az apák haragja átokká nőtt meg a -gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem valami nagy öröm még -tán segíthetne. - -Az öreg juhász is azt gondolja. - -– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. Nem -bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt. -Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek néztelek, -észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már ne búsulj, nem -ellenzem tovább, megkérem a kezét. - -Az aszkóros legény arczán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. Fejét -fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is uj volt valaha és -virágos… - -– Még ma. Ugy-e, még ma, édesapám? - -– Mihelyt a nyájat kihajtom az «Ordas»-ba, ott rábízom addig a bojtárra, -míg én elszaladok a fekete majorba. - -A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi: - -– Mikor kerül kend vissza, apámuram? - -– Naplemente táján… valamivel előbb, mint egyébkor. - -– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtott a fiú. – Hanem egyre kérem; van a -Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól végezte a -dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse a négy -vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam. - -– Úgy lesz, fiam. - -– Attól a csengetyű-szótul, érzem, meggyógyulok. - -– Hallani fogod, édes fiam. - -A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel örökös -ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, bolondság, a -közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől a fű javát, ebből -aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, haragból gyűlölség. - -Délben zörgetett be a fekete major ablakán. - -– Hallod-e, öreg ficzkó, Marczi! Én vagyok itt, a veres major juhásza, -én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem. - -– No hát gyere be, ha már itt vagy! - -– Adod a lányt? Mi? - -– Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat. - -– Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak. - -– Hát nem halt meg? - -– Hiszen nem is beteg, csak gyenge. - -– Azt mondják, száraz betegségbe esett. - -– Hazudnak! – mondá Koppantyu Demeter mogorván. - -– Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik. - -A vörös major juhásza fölkaczagott, de bizony erőltetve tette. - -– Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem? - -– Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya! - -– Gyere te ki! - -– Nem megyek. Én nem alázom meg magam. - -– No hát akkor itt várlak meg. - -Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa levelei, -mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a csápjaikon… és -nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök alul sütkérezni a -napra. - -Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a természet! -Minden élet előlről kezdődik benne! Csak az az egy sorvad. - -Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment s ujra megzörgette: - -– Hát jól van, no!… bemegyek hozzád! - -Megnyomta a pitvar kilincsét, bement. - -A fekete major juhásza mereven az arczába nézett. Bizony össze-vissza -volt az karczolva barázdákkal, mintha lerajzolnák láthatónak azt a -szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arczon semmi kevélység, -semmi gőg, a veres major juhásza meg volt törve. - -– Hát jól van no! – mondá a fekete major juhásza. – Odaadom a leányt. -Isten neki… legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni. - -– Hogy tudod? - -– Az ő arczát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg te is, -Koppantyu! - -A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét kiáltotta, de a -tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott bele a némaságba. - -– Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni… Itt a nyomok a homokban. - -Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő nyúl -szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné keresztül, -az özvegy Gálné luczernása felé vágott rézsut. - -– Rossz jel! – mondá a veres major juhásza. - -– Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében. - -De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott meg… -Mégis különös dolog, hogy ott hagyta! - -Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két óriási -tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott messziről -valami. - -Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt… - -Az atya megdöbbenve kérdé: - -– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy talán… - -A vén Koppantyu Demeter kiegészítette a sötét gondolatot: - -– Vagy talán nem akarta magával vinni oda… oda, ahova ment… - -A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte megkérdezni, hova -érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A pajkos Ipoly nem -törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem fecsegett ki semmit. - -Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a szomorú -szép leány. Mert nem volt rá semmi szüksége: az angyalok mezítláb járnak -odafönn… - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn a -szobában fekszik s figyel, hallgatózik: «Jaj, a juhok jönnek!» - -Hiába magyarázzák neki az öreg asszonyok, hogy még nincsen este, -minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli kézzel -szórja a nap a fényét. - -– De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az út, -érkezik-e a nyáj? - -De hisz még dél sincsen. - -Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot csuklik, feje -erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja: - -– Hallom a csengőket… – suttogja – hallom, hallom… - -Édes mosoly pirosítja meg arczát, de csakhamar aztán kékes ónszín váltja -föl. - -… A csengetyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező birkák -robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj előtt… - -Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a fehérje; -még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak hörgés. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A négy -vezérürü nyakán nincsen semmi. - -– Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyu! - -– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam -meggyógyuljon. - -– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is gyógyult -tőle! - - - - -A «KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA». - -Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek közé -igazságot tenni… - -Az öreg Bogát-hegy ha kilép a ködből, a földszakadékok színes kavicsai -beleavatkoznak a jó palóczok dolgába. Erdők-mezők, tavak, folyamok, -nádasok zordonan beülnek a bírói székbe… - -Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven boglya is -lett a «királyné szoknyáján» (amint a Gyócsi-had híres rétjét hívják), -mert olyan széles rét az a rétek között, mint amilyen széles a királyné -viganója lehet (kivált vasárnap) a többi közönséges szoknyák között. -Többet ért az az egy rét a Gyócsi-család minden jószágánál. - -De hova beszélek a Gyócsi-családról, mikor tudvalevő, hogy Gyócsi Istók -halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé férjnek az asszony, s -hogy ime most a szemét ő is behunyta, az lett volna az igazságos: minden -dűlőt, minden földet három egyenlő darabra osztani, az ingó-bingó -jószágot azonképp; a porta pedig hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő -fizetné ki, mint legöregebb és férfi, két kiskorú húgát, Gyócsi Esztert -és a mostohaapjától való Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes -emberek között. - -Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál -megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi-árvákat, pedig a megboldogult, akié -a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes lehetetlen, -hogy meg ne forduljon a sírjában! - -Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a háta. -Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz esztendőben a -vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a «Csipke» dűlőbe; árok hátán -árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy van beírva, hogy -«hasznavehetetlen». - -Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes igazság -meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az igazságnak a -nyelvén. - -Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, ha csak még magához a -királyhoz egy instánczia?… De az is, ki tudja, milyen ember? - -A nótárius meg is komponálta olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő is -meghasadna tőle. De ’iszen, okos ember a mi nótáriusunk, habár nem -fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz. - -Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a városból, hol -a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad minden, amint van. -Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a «Csipke», Erzsié pedig a -selyemrét, a «királyné szoknyája». No, ez után a szoknya után fognak még -csak bolondulni igazán a csoltói legények… - -Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a másik az -elhagyottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem bánná, rút is, -púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha a házból is kitudják -őket maholnap, ő még beállhat valahová cselédnek, de a szegény Eszter?… -Oly kicsike, vézna; aztán istenem, hiszen csak gyerek még. - -Fölemelte öklét. «Hej, ha most itt volna, aki koldússá tett!» Csordultig -tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha úgy -elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és bérczek azt -mind megértenék! - -Haragos zöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói rétek, amint -ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A «királyné szoknyájának» mintha -ráncza volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú hullámzó csíkokban a sugár -s az árnyék. - -Éppen a nap nyugszik s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… Az ott -rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég hitványok -ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék búzavirágok is éppen -olyan szépen fonódnak közéjük, mint egyebütt. - -Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A paradicsom is -nehezen lesz ilyen… - -Igaz, hogy az övé belőle a legcsunyább rész, ez a kopár hegyhát, de hát -mégis csak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, ha jobban -meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz nem viszi el, ha -terem rajta valami. - -De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még szántani sem -érdemes. - -Olyan innen az a széles nagy ugar a mesgyén túl, mint egy odacsapott -csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, szomorú: -szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld testén. - -Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még jobban. - -Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az -árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is épp -ilyen fehéres… - -De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! Milyen buja -kövér, s hogy ránevet Imrére! A «királyné szoknyáján» sem terem ennél -különb, még annak is legszebb fodra lenne. De hiszen van ennek a földnek -ereje, ha akarja. A czukorrépa is lám, hogy neki indult a túlsó végben… -Nem kell ezt a földet még sem lebecsmérelni. - -Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, mint a -selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? Hát már miért -ne beszélgetnének?… - -Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, meggyűri, -összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, mintha soha sem lett -volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek a piczike, gyenge fűvek -erősebbek az embereknél… - -Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos palócz föld -szép, színes kövei. Hát biz’ ezeket nem igen szokták gyűrűbe -foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a hibásak, nem -a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint az aranyat, -ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk kitalálni a -hasznukat. - -Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a tótok -között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak annyi -bajuk van, itt mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős kavicsokat hány -ki. - -Imre lehajolt és tele szedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, sárga, -piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete kőnek látszott -a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle egy darab, azt is a -többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek otthon játszani. - -Megkönnyülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a hegy, meg -az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy megelégedjék velök. Még -tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a selyemrét. Maholnap meg talál -halni az apja, nem marad senkije, ő pedig csak itt lesz azontúl is a -húga mellett. Aztán Eszter arcza is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut -annak idején főkötő alá. Bizony Isten, jól van az így, ahogy van! - -Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki a hegy -felől közelgett, csak mikor már megszólította. - -– Jó estét, fiam! Hova való vagy? - -– Csoltóra. - -– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát? - -Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen még sem veszi magára, nincs vele -mit dicsekedni. - -– A Gyócsi Imréé, – mondá kelletlenül. - -– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami nagyon jó. - -Imrét bosszantotta a lenéző beszéd. De bizony csak nem hagyja bántani a -Bogátot. - -– Maradhatós biz az, egészen maradhatós. - -– Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig? - -– Csintalan, majd mindig csintalan… - -A vadász dünnyögött erre valamit s mert éppen a faluba értek, elválóban -kérdé: - -– Hol lakik az a Gyócsi? - -– Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az – vallotta be pirulva. - -– Akkor hát veled alkuszom meg. - -Imre nem birta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az idegen úr -igazán utána jön a házba. - -Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött. - -Gyanus szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami prókátort -hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már… - -Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel idősebb -Eszter az asztalon könyökölt és sóvárgó szemekkel nézte a húga kincseit. -Neki nem jutott semmi a vásárfiából. - -Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak, panaszkodón, reménykedve, -várakozólag. - -A púpos észrevette s a kedvetlenség felhője futott át arczán. Nem is -hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály ő kigyelme -felelgetett neki. - -– – Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostoha fiamtól? -Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a Bogátot. -No, felelj hát neki. - -Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás dominium az! -Ugyan mit adna érte az úr? - -Imre maga is nagy szemeket meresztett s zavarodottan makogá: - -– Nem adom a hegyemet!… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr semmi -hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem. - -Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. Elmosolyodott, -megörült nekik s hamiskás hunyorítással magához intette Eszterkét. - -Az tündöklő arczczal szökött oda s kezeivel összefogta a köténykéje alsó -szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi hozott. - -Kirakta a köveket egyenkint. Félénken nézte, tetszenek-e húgának? Hogyne -tetszenének! - -Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét oda -vonja, mintha azt mondaná: «Látod, mim van nekem!» Aztán ő is visszaült -az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. Idegenül, irigykedve -méregették az egymás játékait, melyiké ér többet, de mind a kettőnek -látszott a tekintetén, hogy a fagy nemsokára fölenged. - -– Ejnye, fiam, ide hallgass hát… – szólt a vadász türelmetlenül. – Nem -jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok… a belédi gyáros. - -– Az a gazdag ember, – vágott bele élénken Mudrik Mihály, – akié az -üveghuta meg a nagy majorság? - -– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van az -üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, mert nem -tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma megvizsgáltattam. Nekem -az a hegy sokat ér, mert közel van. Megveszem tőled jó pénzen. - -Mudrik arcza olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál halványabb -az Imréé. - -– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – Nekem -jutott, legyen az enyim. - -– De ha jól megfizetném? - -– Nem adom én azt még talán… - -Gondolkozott micsoda nagy dolgot mondjon: - -– … Még talán ezért az egész határért sem. - -Az üveghutás elmosolyodott. - -– No jó, jó… látom, hogy igazi palócz vagy… odanőttél a röghöz, – akkor -hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, művelheted a -tetejét, adok érte évenkint ötszáz forintot. - -Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől s Gyócsi Imre pirult ki -az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a világon! Ötszáz -forint! Még a «királyné szoknyája» sem ér talán annyit. Micsoda gazdag -menyasszony lesz ebből a… - -Eszterke volt az első gondolatja. - -– Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem. - -De az Eszterke nem nevetett, makranczos arczot vágott. Hogy ím az egyik -kavicsot a szájába vette és megnyalogatta, kisült, hogy nem czukorból -van. - -– Hisz ezek kövek! – sóhajtá elpityeredve. – Egye meg őket. - -S durczásan vágta földhöz valamennyit. - -Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz. - -Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is még -egyszer megnézte. - -– Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok? - -– A kis hugom földjén egy nagy kőből törtem. Tele van annak a belseje -ilyenekkel. - -– No fiam, – mondja a hutás fölugorva – tudod-e, hogy ti gazdag, de -nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok!? - -A lányka, ki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a sírást -és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott ő már -valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről. - -Imre pedig behunyta a szemeit s nehogy fölébredjen, nem merte kinyitni -sokáig. - -Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból. Hisz -mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói kőszénbányát. - -Sőt a magvát is kitalálták… mert nem ostoba nép az… tud ez gondolkozni, -ha akar… s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom… akármit mondjon is -Filcsik uram, aki istentelen pogány ember. - -Hegyek, folyók, völgyek vették itt a kezükbe ezt az osztálydolgot. - -A Bogát meg a «Csipke» még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét bizony -nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették. - -De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha az -húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymásután öntötte el a -réteket s akkora nádast növesztett a «királyné szoknyáján», hogy -évről-évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik Mihály uram -kaszapengéjét. - - - - -SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI. - -Előbb a «Bokros» aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az istállóban a -gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a «Tündér» éjfekete sörényét -fonja be, azután sorba a többiét. - -Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz -kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy molnárnét, -Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen hányják-vetik a nyakukat, -mintha a viczispán hátaslova volna valamennyi… - -De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból etetnék -rózsa levelével, ezüst vályuból itatnák a gózoni szent kút vizével, még -sem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze alatt. - -Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen -gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta a -zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a szénából, -sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg pokróczczal, nyáron -megúsztatta, kis csikó-korukban meg is csókolgatta. - -Most már nem csókolja, mióta menyecske került a házhoz, még pedig az a -bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé volt már egyszer – kétszer lett -édessé… Most már nem csókolja, de azért él-hal értük most is s nem adná -a négy lovát tizenhat csoltói, bodoki ménesért. - -Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind morzsa csak a Csoltó, -Bodok dicsőségéhez mérve. Kilencz vármegyében tudják, ötvenkettőben -mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos csípőiket, gyönyörű -nyakukat. - -Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a -parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom Pál -megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony abból a -házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm még fiatal és -a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a világon pedig nincs -ilyen ló. - -… Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s olyanná -nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek Csoltón, Bodokon, -kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az emberek az irigységtől. - -… Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy be volt -csomózva az egyik hámistráng, hogy alig birta kioldani. A négy tüzes -csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s csapkodott a -farkával ide-oda. - -Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép piros pozsgás menyecske jelent -meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Rákó nyaka és a -szénatartó eltakarta. - -János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó hangját -odakünn… szakgatott szavakat, amelyeknek értelme is alig volt, mire -hozzá értek. Vajjon kivel beszélget? - -«Mondja meg neki, a lakziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom még, mi -lesz…» - -Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, nyöszörgő -köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem lehetett megérteni. -Hanem a Klári suttogását ismét megértette. - -«Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a -kenderáztatóknál.» - -János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a dobogón a -sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt hallgatta. - -«Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, ha a -fehéret, akkor jőjjön.» - -Gélyi János alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, elszorult a -szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. Sötét sejtelem -nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a szelíd hangot -ilyennek! - -Eh, bolondság! A szavak is megijeszszék? Aminek teste nincs, annak az -árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson? - -Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári éppen -akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt. - -– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda féltréfásan. - -– Vőnekiné, a templomsorról. - -– Mit keres nálad az a boszorkány? - -– Egy kis élesztőt kért szegény. - -– Hüm! Hát kenyeret dagaszt ő kigyelme?… No, de most már siess -felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk. - -A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az udvaron, -egy percz alatt be volt fogva. Felültek. - -János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok -prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó tánczban indultak ki az udvarból. - -Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, mely hol a -szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a rézkarikák a szerszámon -amint csillognak, tündökölnek, a czifra sallang hogy körülröpködi -nyúlánk derekukat és az aczélpatkó amint meg akarja lábaik alatt -gyujtani az anyaföldet, szíve megdagad örömében. - -De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig hányszor -kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze Bodok, Csoltó, -hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd veszszen magva a különb -fajnak! - -De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép piros -arczára, hófehér keblére, hófehér keblén a két mályva-rózsára, pirosra, -fehérre. - -Megmondta… így mondta. - -Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott a -gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből ernyőt -csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is röpült. - -– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen teszed… -mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán meg… - -Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a vidéket -bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, melyek úgy -csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek s messzebb a -hegyszakadékokat, ezeket az öblös, nyitott koporsókat. - -– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra készültél, a -Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz. - -Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jőjjön még közelebb az az -asszony a töviseivel. - -– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restel. Hogy lesz hát, hadd -hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel? - -– Ott hagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a lakzi. - -A kenderáztatóhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor a -tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha csak -véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a föld is -messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova jön. - -De mit most a lovak!… A felesége arczát fürkészi. Ni, hogy csillog a -szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, lopva, hosszan -vetette rá édes tekintetét. - -… S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér mályva-rózsa. - -Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a siető -szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; nem is -paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete szárnynyá, -amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult halál! - -– Irgalom, segítség! Óh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér Klári. – -Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!… - -– Verjen meg az Isten; de meg is fog verni! - -– Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem! - -Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a szájával s -egy lóriasztó szisszenést hallatott: - -– Gyi Tündér! Ráró! - -Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a Villám nyaka -közé… - - - - -A GYEREKEK. - -Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a nászmenet, -olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnás-familia került össze: a -néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali Major Jánosék Anna -leánya. - -Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék bandája. -A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A legelső kocsin -a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette lovagolt hóka lován a -vőlegény. - -Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom Józsi -lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Még pedig úgy -botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert ha alácsúszott -a nyereg, hiába volt kezére csavarva a kantárszár. - -Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott -föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön és -elkezdett keservesen sírni. - -A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki -nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy -egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett. - -Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a kocsiba. A -lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben vagdosta fel kendős -fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, ami aztán lassankint -csendes, pihegő zokogásba ment át. - -Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb pletyka -a vászonnépnél is, – gúnyosan nevették ezt a dolgot. - -Hát még ezek is házas emberek! Óh, hogy is lehetett ilyen két tacskót -összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak papiros-sárkány, nem -feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a gyámja, kerestek volna -neki olyan párt, akinek már megjött az esze. Ott van, teszem azt, -mingyárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… azzal jár jól valaki. - -Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a legényke is -nyulánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is illenének valamikor, -de most még – uram én Istenem! – mi lesz ezekből, ha majd a lakodalom -után hazamegy Majorné asszonyom, meg Seregély uram, a gyám, s magukra -maradnak a nagy Csillom-portán? - -Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak s mikor a zajos -násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő nevetésüktől és -ajtócsapkodásaiktól. - -Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is ebédeltek. - -– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, hogy még ma -nem ettem? - -– Az ám, – mondja az hüledezve – én sem, Józsi, én sem ettem. - -– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan. - -A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ránczba szedte s a -jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá. - -– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult arczczal -osont ki a konyhába. - -Egy félóra mulva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a kanalat, -de az első kortynál elsápadt, felugrott. - -– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan. - -– Óh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is vettél el! - -Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott özvegy Tél -Gáborné s megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez bizony nem méreg, -hanem igazi só helyett timsót vett ki a pohárszékből a menyecske, s -azzal sózta meg a kis gyámoltalan a cziberelevest. - -Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett a -következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: negyven -váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés gyertyaszentelőkor. - -Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az ételnek, -meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött hajadon korában, -– csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és goromba! Alig hogy -megmelegedett a portán, mingyárt ő lett az úr mindenben, kifogott az -együgyű fiatalokon. - -Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a szítója. A -faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit hozott. Pedig -minden híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha nem, ő idomította át olyan -ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig hatott. - -Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba, vagy ki a -házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz bánásmód az ő -ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg keserűséggel Télné iránt. - -– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nem egyszer. - -– Hát akkor ugyan mi lenne? - -– Úti laput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas asszony -ám, Józsi… - -– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem mult. -Meg mered-e tenni? - -– Én? Már hogy én? – selypíté Anna huzódozva. - -– Éppen hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen. - -– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm. - -Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy forralnak -valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem maradhatott meg nyugton -miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró gazdasszonyát veréssel is -fenyegette. - -– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – Látod… -látod!… - -Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és behunyva -szemeit, szelíden suttogta: - -– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a férfi… - -– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen. - -De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta holnapról -holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna anyja. - -– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet. - -– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben. - -– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon lesztek. - -– Jó, nem bánom, de a csengőket is fölteszszük a lovakra. - -– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni. - -– Én pedig nem megyek a csengők nélkül, – durczáskodék Anna – inkább -maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála Istennek, hogy itt van. - -De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő? - -Eső se lett belőle, úgy mult el hirtelen. - -Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé be is -robogott Csillomék portáján a csengős szán. - -Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez: - -– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert mingyárt -kezdi. - -Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy bundából, -már fent a kocsin rágyujtott: - -– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspis-kígyót! Majd -mingyárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! Jőjjön -csak ki! - -A gyerekek összebujtak a kertben egy dértől csillogó ribizke-bokor -mögött; orczáik egymást érték s nem a hideg csípte, de az ijedelem, az -izgatottság festette pirosra. Lélekzetük elállt; szíveik hangosan -dobogtak. - -– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna. – Istenem, Istenem, csak -szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap! - - - - -HOVA LETT GÁL MAGDA. - -Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyú vizükkel! Ha megszoktuk -az édes vizet, hát iszszuk az édes vizet és nem vágyakozunk a savanyúra. -Víz, víz! Hiába állították oda határőrző szent Vendelint a csevicze háta -mögé, több galibájuk volt már vele, mint amennyi gyönyörűségük. - -Igaz, hogy jó erős víz; a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül el -fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy hogy az halva bukdácsol bele a -levegőből. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár alant, ki a -magasba termett. - -Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy rajokban a -brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, széles kalapjával -merített belőle s úgy ivott egy nagy kortyot. - -– Emberek! – mondá hüledezve – bor, veszszek meg, ha ez nem bor! - -Megízlelték egymás után. Persze, hogy bor, csakhogy nagyon meg van -keresztelve. - -Mohón neki estek erre s abban a tudatban, hogy csakugyan borban -dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan tánczolást, dalolást vittek végbe -a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára. - -Hanem aztán volt e miatt a kút miatt «hiba» is. Mikor azt a -határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a felső -réteket, úgy hogy immár a kút is az ő határukba esett, a prókátor -felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, melynek -használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó forintnyi jogtalan -hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi állapotában, minélfogva -most ezen kártétel egy kerek summában lészen visszatérítendő a -majornokiaknak. - -No, ha ezt így itéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész határ -úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé. - -A rétet már nem is sajnálták, a szent Vendelinen is segítettek, -rávésetve, hogy: «Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén, ámbátor -most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon, mindazonáltal -a bodoki határra ügyel fel», de bezzeg a kút, vagyis az ujonnan -támasztott követelés miatt nagy rémület volt a faluban. - -Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek s nem fogadnak -ők is ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi határt. - -De ha elmult a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre egy -gyalogösvénye. - -Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába -hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sohse lehet -egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való legény ide -ugyan nem téved kérőbe, de még a bodoki ember is, ha szerét teheti, -idegen helységből hoz magának asszonyt. - -Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a suhogó nád, koronája hajló, -töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig bizonyítom, az a kút az oka. - -Színes korsóikkal oda járnak a lányok, arra várják őket a legények. Az a -savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok keserű megbánásnak… - -Czifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kaczéran, nyíllal a -szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már az, aki ezt az -utat egy-két évig járja. - -Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot… elég abból a -szelid Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy Gálné, az -édesanyja, hiszi, meg beszéli… Az ilyen öreg asszonynak már létra van a -szívétől az eszéhez! - -Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony csoda -esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra. - -Akkor volt az, mikor azok a lókupeczek tanyáztak a faluban s itták az -áldomásokat a korcsmában. A leghetykébb köztük, valami Sás Gyuri, -ki-kikacsintgatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig útban találta -a kis Magdát. - -Csinos fiatal ember volt. Minden esztendőben megfordult itt egyszer s a -legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor nyolczvanat is. S -erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se háborút az idén a királyok? - -Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen -gyereket, a Gál Magdát… Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak, tegnap már -meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már -összecsókolta – s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára. - -No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált a Magdára nézve, mert nem -olyan nevelés, sem nem olyan fajta… anyja is becsületes asszony annak s -pórázon tartja. - -Hanem hogy annyi savanyú víz fogy egy idő óta a háznál, az mégis csak -gyanus volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor volt Magda a -kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a kezeügyén megfordult, -mind visszájárul volt megtéve. - -Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól. - -– Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? Micsoda -dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én tudni, hé? - -Lángba borult a kis Magda fehér arcza. Egy szót sem tudott volna -kiejteni a világért. - -– Veted le mingyárt azt az ünneplő ködmönt?! Ejnye, te erdei gyík, hát -hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát hétköznapra való az -a tisztességes emberek gyerekeinek? Hányd le, mingyárt! Nem vettem én -azt sem az alsó végnek, sem a felső végnek. Hanem vettem az Úr házába, -vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent kedve abban a selyemkendőben… - -Magda elpityeredett s félénken, reszketve hányta le magáról a ruhákat. - -– Most pedig takarodj a szemem elől… Hanem azt mondom, hogy össze ne -törd azt az ujdonat uj fehér korsót… Uram, én Istenem, ez már a harmadik -korsó húsvét óta… Mert ha te azt a korsót összetöröd, vissza ne kerülj -ide többé! De vissza ne jőjj, mert amilyen igaz, hogy én vagyok az -özvegy Gálné, olyan igaz, hogy összetöröm a csontjaidat! Hallod-e, hej, -vesd le még azt a csizmát is! - -Hosszú fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis csizmát is -levetette. Úgy mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. Gondolkozott, -hogy tán el se menjen, de azért mégis csak elindult. Önkénytelen vitte -ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: szíve. - -Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a falu -végén a haranglábnál s csak azt várta már, míg a tiszteletes uram -tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétől függ vala az -estének pontosan való elharangozása Bodokon. - -– Hova igyekszel, kis Magda? - -– Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed? - -– Köszönöm, húgocskám. Hát úgy, hogy sehogy se legyek, még soha sem -voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a pátrónusaimat, ezeket -a lókupeczeket. - -– Elmennek? – rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ő azt, hogy elmennek. - -– Amott indulnak, ni… Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy az én -lovamat nem vették meg… pedig olcsón adtam volna. - -– Miféle lovát? – kérdé Magda, de már tűkön állott. - -– Hát az enyimet, Magdácska… A Szent-Mihály lovát, hehehe. Azt kináltam -nekik, hihihi! - -– Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! – kiáltá oda a lány s a -legrövidebb kerülő úton, a Csillomék szérüs-kertjén át, futott ki a -rétre a «savanyú kút»-hoz. - -Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette a szép fehér korsót a -tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó fülére, -megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint szokás, nagy -óvatosan lebocsátotta. - -Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem vette, -hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már azóta ide -kellett volna érniök a kupeczeknek! - -Vajjon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De jaj, ha meg -nem ösmeri! - -Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy ezer -lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet. - -Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön s a kúthoz sietett. Éppen -jókor jött oda, hogy feladja Magda vállára a korsós tarisznyát. - -Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem birta megkötni a -mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól fölszedve a hóna alatt. - -Sás Gyuri odanyult, megigazította. S ha már olyan közel járt a keze, -egyuttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett volna -elmulasztani. - -– Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se menjek -soha többé! - -– Azt szeretném én csak. Bár soha ne mennél. Ne is menj, azt mondom. -Gyere velem, Magda! - -– Ne beszéljen bolondokat… mert mingyárt itt hagyom! - -– Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A szelet -sem engedem rád fújni s még a helyet is megfújom, ahová ültetlek. - -A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda arczát -vérvörösre marta. - -– Nem… Ne beszéljen így. Ne is szomorítson… Magának már felesége van. -Mondták a többiek… - -– Esküszöm, csak téged szeretlek… soha senkit még így. Elviszlek… olyan -helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi ketten. - -– Ne kisértsen engem! Istenem, ne hagyj el! - -– Látom, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess, ülj fel -szaporán a kocsira, senki sem látja meg. - -De nini… Micsoda bosszuság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a -tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen a -kolomp. Éppen arra, ő mellettük ment el a Riska s nagy szelíd szemeivel -olyan csodálatosan nézett Magdára, még a ránczos-nyakát is megcsóválta -hozzá. - -– Ni, a Riska! A Riska! Haza hí engem a mi Riskánk! - -S a leány erőszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után hazafelé. - -Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, túl a -veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a szegény -Gyurira még egyszer… utoljára egyszer. - -És amint hirtelen megfordult, – Istenem, Istenem! – odaütötte a csűrből -kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?! - -Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, liliom -két arczán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz -keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, végigcsurgott -a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép derekához s annak -az igazi formáját, színét mutogatta… - -… A Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett neki, hogy -jőjjön vissza. - -– Ejnye, adta, adta… összetörted, fiam, a korsót! – szólalt meg -egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. – No ’iszen, majd ad neked az anyád -otthon! - -A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint látta, hogy -Magda ijedten kapott a hátához s egészen elhalványodik, megesett a szíve -rajta. - -– No, semmit se félj! Én majd előre megyek s kiengesztelem az anyádat, -mert ösmerem, hogy nagy sárkány ő kigyelme. Maradj el egy kicsit. - -Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló hegyes gerendához, melyen -a korsóját összetörte s mereven, fátyolos szemekkel bámult, talán a -semmibe, talán a cseviczekút felé. - -Az esti szürkület lassankint leereszkedett a házakra és füvekre. Azok -legelőbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat. - -Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre -közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta volna -be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt várta. - -A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta, -beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltünt -nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt vele -többé… - -Szegény édesanyja évek óta siratja s epeszti magát álmatlan éjszakákon: -hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, ártatlan gyermek -mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány korsó miatt nem mert -hazajönni, világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a -korsó, az a korsó! - -Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek vele. - -Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el… és nem is az volt a -gyenge. - -… No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb bizony, ha -behánynák, betaposnák földdel… Hogy alant repültek, sok apró madárnak -lett a temetője… temetőnél rosszabb sok bodoki lánynak. - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: Megyei tisztviselők.] - - - - -TARTALOM. - - -A TÓT ATYAFIAK. - - Az arany kisasszony 3 - Az a fekete folt 45 - Lapaj, a híres dudás 76 - Jasztrabék pusztulása 108 - - -A JÓ PALÓCZOK. - - A néhai bárány 123 - Bede Anna tartozása 131 - Péri lányok szép hajáról 136 - A kis csizmák 141 - Timár Zsófi özvegysége 146 - Az a pogány Filcsik 151 - A bágyi csoda 162 - Szűcs Pali szerencséje 168 - Galandáné asszonyom 173 - A gózoni Szűz Mária 182 - Két major regénye 189 - A «királyné szoknyája» 194 - Szegény Gélyi János lovai 203 - A gyerekek 209 - Hova lett Gál Magda? 215 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -19 |Cutkás úr megdicsőülve |Csutkás úr megdicsőülve - -39 |Búczuzni jöttem |Búcsuzni jöttem - -49 |idegen hely en |idegen helyen - -138 |Judit darázs-derekál |Judit darázs-derekát - -170 |annnyi bizonyos |annyi bizonyos - -183 |fel sem néz |felé sem néz] - - - - - - -End of Project Gutenberg's A tót atyafiak; A jó palóczok, by Kálmán Mikszáth - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÓT ATYAFIAK; A JÓ PALÓCZOK *** - -***** This file should be named 62788-0.txt or 62788-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/7/8/62788/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org Section 3. Information about the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - diff --git a/old/62788-0.zip b/old/62788-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 719564d..0000000 --- a/old/62788-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62788-h.zip b/old/62788-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 326667d..0000000 --- a/old/62788-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62788-h/62788-h.htm b/old/62788-h/62788-h.htm deleted file mode 100644 index 6cc1bee..0000000 --- a/old/62788-h/62788-h.htm +++ /dev/null @@ -1,6703 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of A tót atyafiak; A jó palóczok -by Kálmán Mikszáth</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.summary { - text-align: center; - text-indent: 0; - width: 90%; - margin: auto; - font-size: 90%; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.footnotes { - border: dashed 1px; -} - -.footnote { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; - font-size: 0.9em; - text-align: justify; -} - -.footnote .label { - position: absolute; - right: 84%; - text-align: right; -} - -.fnanchor { - vertical-align: super; - font-size: .8em; - text-decoration: none; -} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - - -<pre> - -Project Gutenberg's A tót atyafiak; A jó palóczok, by Kálmán Mikszáth - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll -have to check the laws of the country where you are located before using -this ebook. - - - -Title: A tót atyafiak; A jó palóczok - -Author: Kálmán Mikszáth - -Release Date: July 30, 2020 [EBook #62788] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÓT ATYAFIAK; A JÓ PALÓCZOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -</pre> - -<div class="transnote"> -<h3>Megjegyzések:</h3> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_224">224</a>. oldalon -található.</p> -<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href= -"https://hdl.handle.net/2027/uiug.30112089181389">https://hdl.handle.net/2027/uiug.30112089181389</a>.</p> -<p>Facebook oldalunk: <a href= -"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= -"" /></div> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-large">MIKSZÁTH KÁLMÁN -MUNKÁI</span></p> -<p class="center"><span class="caption">A TÓT ATYAFIAK</span></p> -<p class="center"><span class="caption">A JÓ PALÓCZOK</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150">MIKSZÁTH KÁLMÁN -MUNKÁI</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">TIZENÖTÖDIK -KÖTET</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">KÖZREBOCSÁTOTTA AZ -IRÓ<br /> -NEGYVENÉVES JUBILEUMÁRA<br /> -ALAKULT ORSZÁGOS BIZOTTSÁG<br /> -BUDAPEST MDCCCCX.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-largest">A TÓT -ATYAFIAK</span></p> -<p class="center"><span class="caption-largest">A JÓ -PALÓCZOK</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">AZ ORSZÁGOS JUBILEUMI<br /> -BIZOTTSÁG MEGBIZÁSÁBÓL<br /> -KIADTA A RÉVAI TESTVÉREK<br /> -IRODALMI INT. RÉSZV.-TÁRS.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">MINDEN JOG -FENNTARTVA</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">Pallas -részvénytársaság nyomdája, Budapesten.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= -"Page_1">-1-</a></span></p> -<h1>A TÓT ATYAFIAK.</h1> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_2" id= -"Page_2">-2-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3"><br /> --3-</a></span></p> -<h2>AZ ARANY KISASSZONY.</h2> -<h3>BEVEZETÉS.</h3> -<p>Uraim, ha a pokolban egyszer az a gondolatjuk támadna az -ördögöknek, hogy várost építsenek, az bizonyosan olyan lenne, mint -Selmeczbánya.</p> -<p>Bocsássa meg az ottani érdemes magisztrátus ezt a becsmérlést, -nem akar lenni sem sértés, sem gúny, különösen az élőkre -vonatkozólag, kik bizonyára nem tehetnek róla, hogy az őseik olyan -bolondos helyre építkeztek. Nyájas olvasó, ki még nem jártál e -görbe országban, képzelj magadnak háromezer hegycsúcsot, ugyanannyi -völgykatlant, egy tuczat sziklát, mely sűrűn be van építve -mindenféle alaku házakkal, melyeknek előrésze sokszor -háromemeletes, míg ellenben a háta szerényen odalapul a -hegyhez.</p> -<p>Ha végigjárod e maga a természet által kikövezett várost, szíved -csordultig megtelik humanisztikus érzelmekkel s elérzékenyülten -sóhajtasz föl: «Hát még itt is emberek laknak?»</p> -<p>A vidék kietlen, rút, az időjárás mostoha.</p> -<p>A zimankós «Szitnya», a «felhők szeretője» erővel aszott keblére -húzza le szeretőit, akármerre tartanak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_4" id="Page_4">-4-</a></span></p> -<p>Ha felhője nincs, mint a mellőzött vén leány, duzzog, fölfújja -magát. Ha tehát eső nem esik, szél sivít végig a zig-zugos utczákon -és sikátorokon.</p> -<p>Szomorú város ez! A levegője méreg a bányák kipárolgásától, -vizétől «golyva» nő a halványarczu leányok és idétlen férfinép -nyakán. A harmadévi ujonczozásnál hatszáz katonakötelezett ifjú -közül négy vált be «császár emberinek». (Szinte szégyenlem -megírni.)</p> -<p>Egy idősb nőt láttam egyszer a «kamara-utczán», amint lihegve és -a fáradságtól kimerülten egy mennydörgős nagy kosárral a hátán -mászott a hegynek, mert Selmeczbányán vagy fölfelé mászik az ember, -vagy lefelé ereszkedik; tertium non datur.</p> -<p>A kosár átkozottul füstölgött. Azt hittem, valami portékája -meggyuladt benne s rákiáltottam a szegény tót asszonyra:</p> -<p>– Anyó, ég a kosara!</p> -<p>Ónszürke arczát mosolyogva fordítá felém s anyai büszkeséggel -mondá:</p> -<p>– Ej, dehogy. <i>A Náczkó pipázik bent.</i></p> -<p>S valóban, egy veszekedett kamasz ült a kosár alján -összekuporodva, aki már pipázott s akit anyjának még mindig a hátán -kellett czipelnie.</p> -<p>Sehol a világon nem olyan részrehajló a mennyei gondviselés, -mint Selmeczbányán. A hegyen lakó Csemez Stevónak egy órával -korábban kel és későbben nyugszik a nap, mint közvetlen -szomszédjának, az alant lakó Kutlik Stevónak, valamint sehol sem -mutat föl olyan eredeti közlekedési viszonyokat geográfiai helyzet, -mint itt.</p> -<p>A Csemezék Krisztina nevű leánykája például kiáll ebéd után a -zöldre festett kapuajtóba, s amint merengő fekete szemeivel -meglátja a szomszéd <span class="pagenum"><a name="Page_5" id= -"Page_5">-5-</a></span> hegygerinczen, hogy a Mirkovszkiék Bohuska -nevű kisasszonya a kertben sétál, nyájasan int gyönyörű -fejecskéjével és üde, csengő hangján átkiált:</p> -<p>– Megebédeltetek, Bohuska?</p> -<p>Bohuska megfordul a kedves, nyájas és ismerős hangra, s -ugrándozva fut a kis Krisztina felé egész a hegygerincz széléig, -hol a tátongó mélység kezdődik; alig vannak húsz lépésnyire -egymástól, kedvükre fecseghetnek.</p> -<p>– El is felejtettük már. Hol leszesz ma?</p> -<p>– Itthon – felelte Krisztina.</p> -<p>– Mindig otthon! Jobban tennéd, ha átjönnél most délután -hozzánk.</p> -<p>– Magam is szeretném, Bohuska, mert kiállhatatlan vendégeim -lesznek… csúf emberek…</p> -<p>– No, no, megállj csak! Kik azok a nagyon csúf emberek? Vajjon -igazán azok-e?</p> -<p>A szép Krisztina fölnevetett. Csengő kaczagásuk hallatára -abbahagyták dalukat a fülemilék a «fekete csalitosban». A szebb -hangra figyeltek ők is.</p> -<p>– Ha igazán csúfak-e? Meghiszem azt, Bohuska. Az öreg bányagróf -lesz itt, meg a Csutkás professzor.</p> -<p>– Juj, Krisztina!… Így már csakugyan hozzánk kell szöknöd.</p> -<p>– Meg is tenném, ha olyan messze nem volna.</p> -<p>S valóban, a Csemezék lakásától a Mirkovszkiékig jó másfél -órányi út volt, mert le kellett ereszkedni egész a lutheránus -templomig, onnan megkerülni a várost Szélakna felé s ott a -katholikus anyaszentegyház melletti kőlépcsőzeten fölkapaszkodni a -«Klopacskára», melytől már aztán türhető út visz a -Mirkovszki-házig.</p> -<p>– Ha messze van is, Tinikém, mit tesz az? <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p> -<p>– Nem, nem, Bohuska… ha azelőtt meglátogattalak és rám -esteledett, nálatok tölthettem az éjt, – de most… most, tudod, -hiszen tudod… nem lehet…</p> -<p>Krisztina kifejezésteljes, gyönyörű arczát pír öntötte el. -Szemvesztő tündérszín, még a szivárvány is megirigyelhetné.</p> -<p>– Igaz, igaz… Az a haszontalan fiunk! Ugyan, hogy juthat -eszedbe? – viszonzá Bohuska kedvetlenül, – én el is felejtettem, -hogy a világon van.</p> -<p>Tini szótlanul nézett le a mély völgytorokba, melynek alján és -oldalain, mint a tündérmese tánczra kelt rögei, megelevenedtek az -időfeketített házfödelek és elkezdtek mozogni, ingadozni, mintha el -akarnának indulni valahova Bakabánya felé.</p> -<p>– Ti jertek át! Te kedvesem… indítványozá Tini és a fejére -kötött fehér tüll-kendőt egy rántással olyan nagyon mélyen lehúzta -a szemére, hogy semmi sem látszott szép arczából, csak az -állahegye; egy kis darabka a mennyországból.</p> -<h3>ELSŐ FEJEZET.</h3> -<p class="summary">Csutkás tanár úr és Luppán Demeter úr -bemutattatik a nyájas olvasónak.</p> -<p>Bizonyára egyike a legszebb dolgoknak ez árnyékvilágon a -házasság. Isten ments, hogy ezt eldisputáljam az utánam következő -nemzedéktől; mert ha már mi ittunk a suvikszos palaczkból, az -adomabeli czigány logikája szerint, hadd igyanak ők is.</p> -<p>Ha tehát nem kárhoztatom a jövő maradékra nézve, nincs okom a -multakba visszatekintve sem <span class="pagenum"><a name="Page_7" -id="Page_7">-7-</a></span> megróni elődeink közt akár Luppán -Demeter lovagot, akár Csutkás tanár urat, amiért abba a meleg -fürdőbe vágyakozának, amelyből, mikor benne van, nyomban -kikívánkozik az ember.</p> -<p>Nagyobb baj, hogy ugyanazon egy fürdőkád felé vonta hajlamuk -őket, kik annyi év óta a lehető legnagyobb barátok.</p> -<p>Nem is csoda ez, kérem, olyan embereknél, kik szakadatlanul -együtt vannak, kölcsönös tisztelet, egyetértés uralkodik köztük, -természetök, hajlamuk, gondolkozásmódjuk bizonyos egyöntetűséget -nyer s addig-addig dicsérgetik, bámulják közösen egy harmadik -hasonló lelkitesti barátjuk, Csemez István chemiae-professor -Krisztinkáját, míg halálosan beleszeretnek.</p> -<p>Én legalább nagyon természetesnek tartom, hogy ennek így és nem -másképp kelle történnie. Egyszerre sütött ki szíveikben a «vének -nyara» s egyugyanazon virág fogamzott meg a száraz talajban.</p> -<p>Ha valamin, csak azon bámulok, hogy maga Csemez István úr nem -lett szerelmes valakibe, mert hiszen egy lélek voltak ők három -testben, aztán soha a világ eleje óta nem merült föl köztük -semminemü vitás kérdés, vagy nézetkülönbség, kivévén a burnót -élvezetében.</p> -<p>Ezen az egyetlen téren önálló kapaczitás volt mind a három -úr.</p> -<p>Luppán lovag ugyanis azt állította, hogy a burnótot olyanformán -kell fölszíni, mint mikor a mágnespatkó vagy a megdörzsölt -spanyolviasz messziről felhúzza a tűt, vagy a nyirott -papirszeleteket; a világért sem szabad a burnótot egészen odavinni -az orrlyukakhoz s ezáltal devalválni a mennyei kéjt, mely ezen -methódus szerint őrjítő fokra hág. <span class="pagenum"><a name= -"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p> -<p>De már ezt Csutkás tanár úr nem engedheti. Ő sem a szemeten -szedte tudományát, hogy holmi felületes és ferde… ferde és egyéni… -egyéni és rossz szokás által megdönteni engedje ama sarkalatos -princzipiumot, miszerint az orrlyukak egyenesen arra valók, hogy -azok tubákkal tömessenek be. Még pedig jól tömessenek be. – A lyuk -fogalma már magától valamely hiány fogalmát nyujtja. Ha egyéb -hiányt nem, testfolytonossági hiányt mindenesetre. A hiány -pótlandó! s vajjon mivel lehetne pótlandó egyébbel, mint -burnóttal?</p> -<p>Csakhogy ezt némi csinnal és izléssel kell tenni. A szelenczét -azalatt, míg az orrt lakmároztatjuk, szépen alá kell tartani, a -mutató- és mellékujj közé szorítva, hogy a lehulló burnót -kárbavesztének tudata ne háborítsa meg a gyönyört. E pontnál, t. i. -a szelencze alátartásánál több grácziát fejthet ki egy férfi, mint -amennyi elég, hogy minden asszony fejét elbolondítsa.</p> -<p>Érdemes kollégája nézetét vallja Csemez úr is, de azon lényeges -eltéréssel, hogy a szelencze alátartása tiszta ostobaság; egy a -tökély magasabb fokán álló tubákoló bizonyára nem is fog vetemedni -e primitiv fölfogásra, egy igazi szakember, míg a fölösleges burnót -aláhull, a nyelvét nyujtja ki s azzal fogja föl a veszendő -részeket. Ez az egyedüli helyes rendszer Csemez úr szerint, melyet -kötelességének tart az emberi nem fölvilágosítása czéljából -mindannyiszor megvédelmezni, ahányszor szükséges.</p> -<p>E részletesen körvonalazott véleménykülönbségen kívül csak a -mély emberismerő találhat még némi elütő tulajdonokat köztük, -kiknek időjártával még alakjuk, arczuk is majdnem egyforma lett, -sőt <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= -"Page_9">-9-</a></span> azóta, hogy Luppán lovag parókát visel, a -hajuk is. Mindamellett nem tartunk fölöslegesnek néhány szót -elvesztegetni az érdemes férfiak bővebb megismertetésére, legalább -Csutkás és Luppán urakat mutatva be – Csemez professzor úr közbül -esik és a kettőnek arányos vegyüléke; minden okos ember -eligazodhatik rajta látatlanban is.</p> -<p>Csutkás úr személyleirata, szóról-szóra lemásolva a tavalyi -útlevélről, a következő:</p> -<p>Vallása: lutheránus.</p> -<p>Születéshelye: Podzemcsok, Trencsénmegye.</p> -<p>Életkora: negyvennyolczéves.</p> -<p>Arcza: hosszukás.</p> -<p>Orra: rendes.</p> -<p>Szeme: kék.</p> -<p>Haja: szőke, őszbeboruló.</p> -<p>Különös ismertető jelei: orra vörös.</p> -<p>A Luppán lovag személyleiratával is azonnal készen vagyunk, ha -megemlítjük, hogy az ő útlevelében az illető rovatok betöltésénél -csak két helyen történik némi elágazás, arcza: «tojásdad», különös -ismertető jelei: «orra sötétkék».</p> -<p>Bezzeg, mennyivel tágabb mezőt nyujt az elmélkedésnek a két -férfiú szellemi világa.</p> -<p>Csutkás tanár úr egy rajongó pedagógus, egy valóságos -Pestalozzi, ki a legmodernebb elvekből indulva ki, jutalmát ebben -leli s ezzel dicsekszik egész az unalomig. Keveset beszél, -csendesen, elmélyedve ül esténkint két barátja közt, csak néha veti -föl szemeit, egyet szippant ismert methódusa szerint a -burnót-szelenczéjéből és halkan dörmögi:</p> -<p>«Csüggnek rajtam…»</p> -<p>Aztán behunyja szemeit, barátait látszik hallgatni, hümmög közbe -és addig bólingat, bizonyoz <span class="pagenum"><a name="Page_10" -id="Page_10">-10-</a></span> nekik fejével, míg minden perczben -elszunnyad, meg fölébred, mint a csirke, ha hintázzák.</p> -<p>– Igen, igen… csüggnek… – riad föl e szavakkal, bambán nézve -szét maga körül.</p> -<p>Barátai, kik már tudják, hogy ezalatt a tanítványai szeretetét -érti, annyira megszokták évek óta e koronkinti felkiáltást, hogy -csakis annyiba veszik, mint a «hüm» vagy «hja» gondolatpótló -szavakat és egészen természetesnek találják.</p> -<p>Csutkás tanár úr tekintélyes férfi s habár multjában nincs annyi -fényes és szomorú emlék, mint a minőkkel Luppán lovag -dicsekedhetik, mindamellett meg kell említenem, hogy igenis történt -vele egy csodálatos esemény, mely félig-meddig őt is az -irodalomtörténet közvetlen közelségébe helyezi.</p> -<p>Ő volt Petőfi poeseos professzora!</p> -<p>Halljátok uraim, a Petőfié! Hát nevelt még ennél valaki különb -embert a nemzetnek? – ő (Csutkás tanár úr) adja neki az alapot. -Nos, ki mondhatja, hogy az alap nem volt jó? Senki. A tények -beszélnek, mindig a tények… valóban csak a tények.</p> -<p>A rossz nyelvek ugyan azt suttogják, mintha Petrovics Sándor -(Csutkás úr e néven emlegeti) ő róla írta volna: «mégis szekundába -pónált sok szamár professzorom, – a poézisból is abba estem», de -minthogy a tények beszélnek, mindig és mindenütt, a tények azt -beszélik, hogy ez nem igaz, ott van a hiteles klasszifikáczió még -mai napig is az iskolai archivumban, abból kiviláglik, hogy Petőfi -tőle jó «kalkulust» kapott. – Mert hát fölismerte ő nyomban, kiben -mi lakik.</p> -<p>Van még erről a Petőfiről egy regényes legenda <span class= -"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> Selmeczen, -melyről mindenki tud valamit, de egészen nem tudja senki, csak -Csutkás tanár úr.</p> -<p>Nemzedék nemzedéket vált föl a nagy, sárgára meszelt lyceumban, -de a Petőfi-legendából nem vesz el morzsányi sem. Híven adják át az -elődök az utódok emlékezetének s az emlékezet gonddal virraszt -fölötte, s úgy őrzi, mint a két szeme világát. Örökkön-örökké élni -fog az ott amúgy csonkán, hézagosan is, – aminőnek azt a költő -ottléte után egy negyedszázad év mulva találtam.</p> -<p>Ha Csutkás úr akarna szólni!… Ő tudja! Neki tudnia kell, mert -vele áll összeköttetésben a legenda.</p> -<p>Azaz, Csutkás úr nem azon ember, aki csukva tartsa a száját -ilyenekben, nem is az itt a baj, mintha nem akarná elmondani, -szívesen tölti kedvét barátjainak és ismerőseinek, Csutkás úr -valóságos «jó ember», aki semmit sem képes megtagadni tőlük, azok -pedig eleget kérik, faggatják, de mi haszna, mikor megvan az a -tulajdonsága, hogy a «praelectión» kivül, a burnótozás elméletét -kivéve, nem képes semmiről hosszasabban beszélni. Harminczéves -tanári pályájának egyhangusága és sajátságos természete -lehetetlenné tett számára a betanultakon kívül bárminemű -előadást.</p> -<p>Csak a bor képes feloldani a nyelvét, ami nem lehetne ugyan -akadály a legenda elmondására, mert Csutkás úr igen gyakran iszik -bort s ily alkalmakkor évek óta mindig szőnyegre kerűl a Petőfi -multjának ezen kalandos és homályos része, bele is kezd az érdemes -férfiú, mindannyiszor elmondván, hogy a boglyas Petrovics ott -lakott a lyceum fölötti hegyen az öreg Muszurnál, a kamarai -hajdunál, akinek nem rég jött meg a fia Olaszországból <span class= -"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> a -légiótól, honnan kitüntetésül vizit-kártyára ragasztva egy darab -tépést hozott abból a rongyból, melylyel a megsebesült Garibaldi -véres lábát borogatták. Micsoda? Hát lehet ennél különb érdemrend? -Vagy van-e Garibaldinál nagyobb hős akár az ó-, akár az uj-világ -történetében? Nincs, ki mondja, hogy van? Senki sem meri mondani. -De nem is tanácsolná Csutkás úr, mert annak ő vele, az ő -argumentumaival gyűlnék meg a baja. Mert az argumentumok nagy -fegyver, kimondhatatlanul nagy fegyver… Aki nem hiszi, annak ezt be -is bizonyítja. Nézzük pl. Katalin czárné egy esetét…</p> -<p>Egyszóval, Csutkás tanár úr ilyenkor mindig oly messze távozik -el az alapgondolattól, melyből kiindult, hogy mire oda visszatérne, -addig elálmosodik, feje bágyadtan lekonyul az asztalra s azt -makogja félébren, félálomban: «Csüggnek rajtam…» és elalszik.</p> -<p>Már Luppán lovag egészen más ember! Csupa beszéd, a megtestesült -nyiltság. Emlékeit nem tartja zár alatt. Még olyan dolgokat is -elmond, aminők sohasem történtek meg vele, amikről csak ő képzeli, -hogy átélte, átszenvedte.</p> -<p>Szomorú emlékek, mik fájó rezgésbe hozzák szívét, mikor beszéli, -elérzékenyítik, könyeket facsarnak szemeiből és mégis mindig -beszéli, mert jól esik neki ez a kegyeletes bánat.</p> -<p>Arcza átszellemül, hangja szelid, hajlékonynyá lesz, midőn a -meghatottság legőszintébb jeleivel elmondja boldogult neje halálát, -amint a szegény asszony napokig feküdt ott betegágyán a -megsemmisüléssel viaskodva; milyen aggodalommal virrasztott ő -éjjel-nappal a haldokló anya fölött, ki midőn utólszor keblére -zárta kicsi gyermekeit, így <span class="pagenum"><a name="Page_13" -id="Page_13">-13-</a></span> szólt hozzájok bágyadt mosolylyal: «Ne -sírjatok, el fogok jönni értetek; magammal viszlek».</p> -<p>… S elvitte nemsokára mindkettőt.</p> -<p>A kis Laczika rá egy félévre meghalt tüdőgyuladásban. Istenem, -Istenem, milyen okos, kedves gyermek volt! Luppán úr ezer meg ezer -dolgot tudna a kis Lacziról és a később elhalt gyermekről, -Eszterkéről, ha szavait el nem nyomná fuldokló zokogása…</p> -<p>… Pedig hát az egész dologból egyetlen szó sem történt meg, -Luppán lovag multját, gyermekségétől kezdve egész mai napig, minden -selmeczi ember ismeri és bizonyára nagyon jól tudja, hogy soha sem -volt felesége, következésképp gyermeke sem.</p> -<p>De ha tudják is az ellenkezőt, nem mondanak neki ellent, mert ő -maga szentül hiszi és hiszi anélkül, hogy elmeháborodott lenne. -Nem, nem, a «bányagróf»-nak (Selmeczen az atya titulusát a fiú is -örökli) nem hiányzik egyetlen kereke sem.</p> -<p>Okos, derék és becsületes ember, az agglegénység összes jellemző -tulajdonaival, de ebben az egyetlen dologban nagyon sajátságos, -nagyon különös.</p> -<p>A legtöbben arra vezetik vissza e dolgot, hogy Luppán lovag egy -fiatal, szép leányba volt szerelmes valaha, akit szülei nem akartak -hozzá adni. A leány e miatt annyira elbúsult, hogy mérget vett be s -szörnyű kínok közt meghalt. Luppán úr túlérzékeny kedélyére -(valóban túlérzékenynek mondják e miatt a selmecziek) nagyon hatott -ez az esemény s maga is forró lázba esett, melyből alig birt -kigyógyulni.</p> -<p>E két hónapig tartó betegség alatt folyt le alkalmasint -<span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span> sokat emlegetett családi élete, ezalatt -született, nőtt fel s halt meg szemefénye, a kis Laczi és a szőke, -angyalarczu Eszterke…</p> -<p>Lehet benne valami, de nekünk elvégre is semmi közünk hozzá, s -bemutatván igéretünk szerint a két derék úri embert, nyugodt -lelkiismerettel térhetünk át elbeszélésünk második fejezetéhez, -mely, ünnepélyesen igérem, nem lesz olyan unalmas, mint az – -első.</p> -<h3>MÁSODIK FEJEZET.</h3> -<p class="summary">Egy kis virág leszakítására – három kéz -nyul.</p> -<p>Luppán lovag és Csutkás úr, mint a kis Krisztina már a -bevezetésben említé, ma délutánra Csemez úr vendégei voltak egy kis -kalabriásra. Fölváltva szokott folyni e nemes mulatság majd az -egyiknél, majd a másiknál. Ma az «aranycsinálón» volt a sor. Csemez -urat így nevezték azon tulajdonságaiért, hogy örökké -aranykészítésen törte a fejét s minden fogalmat aranynyal fejezett -ki. A májusi eső fölért neki egy mázsa aranynyal, ha valakit -megdícsért tanítványai közül, azt mondta rá, hogy aranyat ér az -esze és szorgalma, ha valakinek jót kivánt, azt is aranyban fejezte -ki: «aranynyá váljék minden hajadszála!» stb. Ez már gyengéje volt -és sok jó tulajdonságai mellett bizvást el lehetett neki nézni.</p> -<p>Tehát kalabriásoztak, még pedig a kerti szőlőlugasban. A -selmeczi talajba erőszakolt venyige bizony vékony testnek ütött ki -a bordákul szolgáló léczezetre, s a nap akadálytalanul sütött be a -három kopaszodó koponyára, kegyetlen izzadságcsöppeket sajtolva ki -a derék úri személyekből. Jó szerencse, <span class= -"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> hogy a -szép Krisztina felsőbb meghagyás folytán minduntalan gondoskodott -hűsítő sörről, mely folytonosan ébren és élénkségben tartá őket a -lankasztó melegben. Krisztina maga is ott ült az apja mellett, -szemlélgetvén annak kártyáját, mely igen jó lehetett, mert már több -izben kiáltott fel: «Arany kártyám jár!»</p> -<p>Luppán lovag és Csutkás tanár úr ellenben valóságos «balekok» -ma, még a «terczbéla» sem szuperál nekik, nyakra-főre buknak -mindenre és oly türelemmel, mosolyogva fogadják a sors nyakukba -szakadó csapásait, hogy Csemez úr helyén látja csodálkozásának adni -kifejezést.</p> -<p>– Horribile dictu… Önök ma nagyon szórakozottak! Önök ma -valóságos aranybánya. Már az ötödik forintot nyerem. Noch a’ glas, -Krisztin!</p> -<p>Ezen aranyos kívánság folytán a kedves gyermek felkelt és a -rózsabokor árnyékában felállított vizes vödör jégkebelébe temetett -kancsók egyikéből sört öntött előbb a papának, azután a többieknek, -kik hálateljes pillantással fogadták ezt a kis fehér -kezecskéktől.</p> -<p>E hálateljes pillantásoknak pedig nagyon gyanus kinézésük volt. -Valamire való pszichologus felfedezhetett volna azokban különféle -vegyüléket: szerelmi epedést, vágyat, reményt és elégültséget, hát -hiszen volt is okuk megelégedve lenni szivök választottjával. Olyan -gyönyörű, mintha nem is anyától lett volna, mintha maga szülte -volna a költők szilaj, csapongó képzelete, mely átröpül a mindenség -fölött, tündérvirágoktól válogat színeket az arczhoz és ajkhoz, a -mennybolttól kölcsönzi a homlok alakját, a suhogó nádtól a termet -délczegségét. gyémánttól a szemek ragyogását, mandolától az -<span class="pagenum"><a name="Page_16" id= -"Page_16">-16-</a></span> alakjukat, sötét éjszakától a színüket és -ami szépet kölcsön kér a rózsától, a rubinttól, a harmattól, -napsugártól, mindazt vétkes vakmerőséggel öt betüvel fejezi ki -«ideál»-nak.</p> -<p>Ilyen ideál Krisztina.</p> -<p>Maga a derék Csemez úr is, kit pedig az arany szépségén kívül -semmi sem gyönyörködtet, mikor egy-egy oldalpillantást vetett az -immár felserdült hajadonra (Hogy megnőnek a gyerekek!), meg nem -állhatta, hogy el ne dünnyögje magában:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">«Ecce! mulier -formosa…»<br /></span></div> -</div> -<p>Midőn pedig egy ízben Csutkás kollégája jegyezte meg neki -négyszemközt: «No te ugyan elérted, ami után vágyakoztál: aranyat -kerestél teljes életedben s ime, meg is van a nagy darab igazi -arany, a – Krisztinka», Csemez úr vérszemet kapott s csodálatos -gondolatokkal népesíté meg agyvelejét.</p> -<p>«Csakugyan arany… színarany ez a leány! Hehehe! Az emberek -bolondok s aranynak nézik a sarat. A sarat, az embert. S denique, -ha az egész világ téved, az egész világnak mégis igaza van; ha az -egész világ aranynak tartja Krisztinát, bizonyára aranyból van ő a -kis körme hegyétől kezdve egészen a sarkáig.»</p> -<p>És aztán eszébe jutottak azok a különféle lovagregények, -melyekről Luppán lovag (ki kapni szokott az ilyeneken) sokszor -beszél. Gazdag herczegek és királyfiak lejönnek váraikból a szegény -pásztorhajadonokhoz; a leányzónak patyolat-fehér kezecskéje van, a -királyfinak fényes koronája, a királyfi odatérdel a lábaihoz és azt -suttogja: «Leányzó, cseréljünk: legyen a kezed az enyém, -<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span> legyen a koronám a tied.» Hát hiszen elég -nagy bolondság biz ez, de megeshetik, mert ha nem eshetnék meg, nem -lenne nyomtatásban a históriája.</p> -<p>Később azután egyszer azt is mondta Csutkás úr:</p> -<p>– Te, Stevo! (az «István» név Selmeczen «Stevónak» -finomíttatik). Ez a te aranyod mindig nagyobb, nagyobb. Maholnap -menyecskévé növi ki magát. Elviszik tőled!</p> -<p>Csemez úr megütődve mereszti szemeit érdemes kollégájára.</p> -<p>– Elviszik? Hehehe! De nem adom ám!</p> -<p>Erre az eredeti nyilatkozatra Csutkás úr fejet csóvált, aztán -tarka zsebkendőjét húzta ki zsebéből s megrázván azt óvatosságból, -hogy, ha véletlenül paprikát hintettek volna rá a nebulódiákok (mi -gyakori dolog, ha a kathedrán feledi), azt, amennyire lehetséges, -lerázza onnan, miután tapasztalta, hogy most az egyszer ment -mindennemű idegen és oda nem illő alkatrészektől, izzadó arczát és -homlokát vele két ízben megtörlé.</p> -<p>– Óh, dehogy, dehogy! Ők csüggnek rajtam… Hova is gondoltam? -Igen, igen, ők csüggnek… Ami azonban előbbi állításodat illeti, -Csemez Stevo barátom, az, szerény véleményem szerint, nem áll a kor -színvonalán. Hiszem, hogy nem áll… meg vagyok győződve, Csemez -Stevo barátom, hogy elhamarkodott szavakat ejtettél ki… mert a nő -rendeltetése az…</p> -<p>– Ugyan mi?</p> -<p>Csutkás úr mélyen elpirult. Az előhúzott zsebkendőn hirtelen -bogot kötött és elkezdte azt rágcsálni.</p> -<p>– Azt hiszem… azt gondolom, – sőt tüzetesebben <span class= -"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> elemezve, -állítani merem, hogy közel járok a helyes definiczióhoz, ha a nő -rendeltetésének súlypontját a férjhezmenetel eszméjével hozom -szoros és rendszeres, rendszeres és kizárólagos kapcsolatba. Mert -minden dolognak szeretet a lelke… óh, mennyire csüggnek rajtam…</p> -<p>Az öreg aranycsináló megmaradt álláspontja mellett.</p> -<p>– Én a Krisztinát nem adom senkinek. Nem azért neveltem, hogy -valami gézengúz elkaparja; itt találja készre, mint ahogy az epret -szokás a réten, aztán leszakítsa és hamm… megegye.</p> -<p>– De a vonzalom, a szeretet?</p> -<p>– Szeressen engem!</p> -<p>– Az nem elég.</p> -<p>– Hát szeressen téged is…</p> -<p>Csutkás hirtelen leereszté nagy szempilláit és mosolygott.</p> -<p>– Vagy ha az sem elég, szeresse Luppán lovagot is.</p> -<p>Csutkás hirtelen fölnyitá szemeit és nem mosolygott.</p> -<p>– A szívnek bajos parancsolni. A szívnek jogai vannak, Stevo. Te -nem ismered a szívet. A szív mennydörgős jószág, Stevo! Könnyen -megtörik!</p> -<p>Csemez úr ásított és azt mondta kategoricze, hogy nagyobb zörejt -támaszt egy széttört ablaküveg, mint egy széttört szív… Kár az időt -vesztegetni ilyen haszontalan fecsegésekkel; többet érne egy kis -kalabriás; ő a Krisztinát oda nem adja senkinek, hacsak nem akkora -darab aranyért, amennyit ő maga nyom. Hehehe! Egy akkora darab -aranyért, amennyit Krisztina nyom. <span class="pagenum"><a name= -"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span></p> -<p>Csemez úr hamiskásan hunyorított a félszemével és míg összes -vonásai egyetlen ravaszságot kifejező fintorrá vicsorodtak, -kinyujtá nyelvét is s jellemzően csettentett vele.</p> -<p>– Milyen gondolat! – sóhajtott Csutkás, szemérmetesen pillantva -pecsétgyűrűjére az ujján, melyhez még bizonyára sok hiányzott, hogy -Krisztinát ellensulyozza.</p> -<p>Ennyi s nem több volt azon párbeszéd, mely Krisztinára -vonatkozólag már korábban ejtetett meg Csutkás és Csemez úr közt. -Ennek is már körülbelül fél éve, azóta vissza sem emlékezik már -arra Csutkás úr, tán Csemez sem.</p> -<p>Krisztina pedig olyan szép volt ma, amint ott sürgött-forgott -kecsteljesen, a sör olyan jó volt, a burnót olyan isteni, hogy -Csutkás úr megdicsőülve, valóságos mennyországban érezte magát s -egy vesztett játék után mosolyogva kifizetvén a buktit, összeszedé -a kártyákat, megkeverte, elemeltette Luppán lovaggal, s aztán egy -hirtelen mozdulattal a kabátja hátsó zsebébe csúsztatta.</p> -<p>Vakmerőségét megdöbbentő csend követé. Mi fog történni? Minden -arcz kérdőleg fordult feléje.</p> -<p>Csutkás úr kivette burnót-szelenczéjét, maga elé tevé az -asztalra és a jobb keze mutató- és hüvelykujját reá nyugasztá, hogy -annál ünnepélyesebb színben tünjék fel mindaz, amit mondani -kíván.</p> -<p>– Uraim és kisasszonyaim! Önök azt fogják mondani, hogy ők -csüggnek rajtam. Igen, igen, ők csüggnek, de…</p> -<p>Egy kortyot ivott a poharából és suttogva folytatá:</p> -<p>– De ez nem elég. Ki mondja, hogy elég? <span class= -"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> Te nem -mondod, lovag. Csemez se mondja, én sem mondom. – Nos, ha nem elég, -törekedni kell, hogy az legyen! Azt mondom hát, hogy nekem szív -kell… Szívet keresek, uraim és kisasszonyom!</p> -<p>Luppán lovag sóhajtva bólintott a fejével.</p> -<p>– Én is… szavamra mondom, én is. Egy úton járunk, átkozottul egy -úton… Mióta szegény boldogult nőm…</p> -<p>– Ugyan, oszszatok már! – vágott közbe az aranycsináló.</p> -<p>Csutkás úr fölemelkedett s a két kezét színészies páthoszszal -nyujtá Krisztina és apja felé.</p> -<p>– Azon szív itt van, Stevo – kiáltá lelkesedve, – itt találtam -meg, a Krisztina az; ő csüggni fog rajtam, ő az enyém leend, ha -nekem adod. Az én feleségem leend. S te meg nem tagadhatod őt -tőlem, mert szeretem, mert… mert… boldoggá teszem; csüggni fog -rajtam.</p> -<p>Ezzel erősen megmarkolta a leány és a Csemez úr kezét, behunyta -szemeit, és sötétben várta a választ Csemez úrtól, ki zavartan -nézett maga körül, míg a leány sápadtan, reszketve állt ott, -hasztalan kisérletekkel iparkodva kezét kitépni a Csutkás kövér -markából.</p> -<p>– Mit mondasz ehhez, Luppán? – kérdé Csemez úr hanyagul, a lovag -felé fordulva.</p> -<p>– Én azt mondom, hogy jobban tennéd, ha nekem adnád a Krisztina -kezét. Óh, mennyire hasonlít szegény megboldogult feleségemhez. Még -azt a helyet is csókolnám…</p> -<p>Elérzékenyülten törülgeté meg szemeit zsebkendőjével, amelyen a -Luppánok czímere díszlett, két keresztbe fektetett kalapács, ez -aláírással: «Glück auf!» <span class="pagenum"><a name="Page_21" -id="Page_21">-21-</a></span></p> -<p>Csutkás úr e szavakra hirtelen elereszté a Krisztina és a Csemez -kezeit s egy irtóztató pillantást vetett a szónoklatában megakadt -lovagra.</p> -<p>– Uram! ön a kártyámba nézett… Vagy igen, igen, mit is beszélek? -ön az én kártyámat önmagának akarja osztani… azaz… ön ellenem -támad, ellenem tör. Nos, jól van. De jegyezze meg… ő csügg… ő csügg -rajtam, uram! Igaz-e, Krisztina?</p> -<p>Csutkás úr körülnézett, de Krisztinának csak a hült helye volt -ott. Mint a megriadt őzike futott ki a kertből a ház felé. Arcza -már nem sápadt, hanem lángba van borulva, szíve hangosan dobog, -melle gyorsan zihál. Istenem, Istenem, milyen nagy baj érte! -Istenem, Istenem, mi fog most történni?…</p> -<p>De amint vakon fut, maga sem tudva miért, hova, egyszerre útját -állja valaki.</p> -<p>– Hahó! hahó!</p> -<p>– Nini, a Bohuska, meg a…</p> -<p>A Bohuska meg a bátyja, Mirkovszki Miklós Az a csúf Miklós -gyerek, akivel mindennap fecsegni szokott a szakadékon keresztül, -aki miatt most már Bohuskáékhoz sem járhat, mióta haza került -Pestről, mert hát nagy fiú és…</p> -<p>Krisztina ujra elsápad, megrezzen, kezeit bágyadtan leereszti, -lába megtörik s úgy áll ott vendégei előtt, mint egy roskadozó -márványszobor.</p> -<p>– Micsoda? Te meg sem csókolsz? Hidegen nézel – panaszkodik -Bohuska. – Talán haragszol hogy a Miklóst elhoztam?</p> -<p>Krisztina fejét rázta csendesen, szomorúan.</p> -<p>– Egészen az én bűnöm – folytatá az. – Verj meg érte, kedvesem. -Ő nem mert volna eljönni; <span class="pagenum"><a name="Page_22" -id="Page_22">-22-</a></span> én bátorítottam föl. De milyen sápadt, -izgatott vagy! Történt tán valami?</p> -<p>Krisztina bágyadtan intett igent szép fejével. Azután egy -hirtelen fordulattal Miklós mellé ugrott s parányi kezét az övébe -tette.</p> -<p>– Nemde, Miklós, ön szeret, – nagyon szeret engem?</p> -<p>Bohuska a legyezőjét ejtette el e váratlan szavakra s álmélkodva -tekintett barátnéjára, ki gyengéden simult Miklóshoz.</p> -<p>Az ifjú lángvörös lett. Hiszen még eddig egyetlen szó, egyetlen -vonatkozás sem történt köztük erre. Csevegtek együtt néhányszor, -ennyi az egész! És ime, most!…</p> -<p>– Hogy szeretem-e, Krisztina? Nagyon, egyedül önért élek. – Oh, -Bohuska, mondd meg, te mondd, mint szeretem! Magam nem birom -elmondani. Istenem, mily boldogság! Ki hitte volna? Az első -pillanattól kezdve, amint megláttam önt.</p> -<p>Miklós remegett, mint a nyárfa.</p> -<p>– Mertem volna-e álmodni? – folytatá szaggatottan. – Óh -Krisztina, tehát ön… ön is óhajtja az én szerelmemet?</p> -<p>– Igen – suttogá ő mintegy fáradtan, lezárt szemekkel.</p> -<p>– Ön kérdezi, ön kéri tőlem?</p> -<p>– Igen – ismétlé panaszosan, gyönyörű arczát kezei közé rejtve. -– Ön jobb, mint a többiek, ön szebb, mint a többiek, ön jobban -illik hozzám, mint a többiek. Szeressen hát engem, igen, szeressen -és én…</p> -<p>– S ön, Krisztina?</p> -<p>– Én? – s elereszté őt, mintha álmából ébredt volna s arcza -sajátságosan semmitmondóvá vált. <span class="pagenum"><a name= -"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> – Én? Ki beszél rólam? – -mondá majdnem szerényen. – Nem érzi ön, milyen rettenetes hőség -van?</p> -<p>– Menjünk a lugasba – indítványozá Bohuska zavartan, kit még -mindig leigázva tartott a leírt jelenet meglepő regényessége. -Szemeit szégyenkezve süté le, mintha ő követett volna el valami -nagy bűnt.</p> -<p>– Nem, nem! – kiáltá Krisztina szilajan – oda nem!</p> -<p>– Hova hát? – kérdé Bohuska szeliden.</p> -<p>– Akárhova! A világba – mondá Krisztina keserűen és egy -könycsepp gördült végig szép arczán.</p> -<p>Miklós kínosan nézett a guruló könycseppre és arról -gondolkozott, ha ő azt most lecsókolhatná arról a bájos -tündérarczról.</p> -<h3>HARMADIK FEJEZET.</h3> -<p class="summary">Melyben azon események mondatnak el, melyek az -előbbi fejezetből kiszorultak.</p> -<p>Mirkovszki Miklós egyike azon alakoknak, kikről a nők azt -mondják, hogy «érdekesek». Nagy, beszélő, kék szemei voltak, dús -szőke haja, délczeg termete és ügyes modora. Mindössze fél év óta -került haza, hogy itthon jogi tanulmányait kiegészítse a -bányászakadémián s ha a jó szerencse kedvez, neki indulhasson az -életnek azon reménynyel, hogy valaha még bányatanácsos is lehet -belőle. Elérheti; elég tehetsége van hozzá, aztán az élethez is -tudja magát alkalmazni. Mint mondtuk, még csak fél év óta van -Selmeczen s máris ő a «tóngéber» nemcsak az ifjusági gyülhelyeken, -az «Arany mécsesben» és <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= -"Page_24">-24-</a></span> az «Eleven kalapácsnál», hanem a női -szalonokban is, mert nem ilyen ügyetlen ám mindig, mint most, amint -ott áll némán, meredten, földbe gyökerezve Krisztina előtt, kezével -önkénytelenül feje fölé kapkodva az akáczfa levelei után, -melyektől, midőn szórakozottan morzsolgatja ujjai közt, szinte -kedve támad megkérdezni: «Szeret-e?… Nem szeret-e?…»</p> -<p>Sehogy sem foghatja meg, ha szereti Krisztina, miért sírt, miért -eresztette el kezét oly hirtelen, midőn viszontszerelméről -kérdezősködött s miért lett elmélázó és szomorú…</p> -<p>Isteni homály a női szívben, szent misztérium tele költészettel, -bűbájos árnyéka a féltett valóságnak.</p> -<p>Oh, az első vallomás nagy költői szó.</p> -<p>A füvek álmodozva sóhajtják a szép leánynak: «Ide lépj, taposs -meg: üdébb, zöldebb leszek…»</p> -<p>A napsugár leszól az ifjúhoz: «Neked is egy világod van, nagyobb -az enyimnél: nagyobb is, meg szebb is…»</p> -<p>A közelgő alkony sürgős hirt küld hátra az éjhez: «Ne jőjj el, -maradj el… itt olyan sor esett, hogy láttára te sem maradhatnál -sötét»…</p> -<p>És akik ezeket a nagy szavakat mondták, miket a mindenség -megdöbbentő áhitattal hallgat, a szerelmes ifjú és a vakmerő -leányka, még mindig ott állnak némán, ügyetlenül és félénken dobogó -szívvel várják, mikor fog rájok szakadni a mennybolt.</p> -<p>– Oh, Istenem, mit tettem… mit tettem! – rebegi Krisztina s úgy -érzi, hogy a világ kezd egy nagy, gömbölyű gyurmává összeszorulni -és ádáz sebességgel forog körülötte egyre szűkebbre. Lankadtan -ereszti le fejét és kezeit, mint a haldokló madár a szárnyait, s -Bohuskához támolyogva, odatámaszkodik a vállaira. <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p> -<p>És Miklósnak nincs egyetlen szava sem feleletül, vigasztalásul, -tompa fásultság vesz erőt rajta s csirájában legyűri benne a -születendő gondolatot. Szívének olyan nagy lökést adott e váratlan -esemény, hogy mint a túlhajtott órainga, a végtelenben csapong. S a -végtelen sajátszerű képekkel van benépesítve, száz meg száz -megujuló változatban, aszerint, amint Krisztina szemeiben, -hangjában, mozdulataiban a megbánást, a vonakodást, a közönyt, a -csüggedést, a bánatot vagy szerelmet véli látni kifejezve.</p> -<p>Végre is Bohuska jut legelőbb lélekjelenlétéhez és szokott -elevenségével mondja:</p> -<p>– De most már, gyerekek, elég volt ebből ennyi: igazán menjünk -valamerre. A séta jót fog neked tenni, kedvesem. Nyujtsd ide a -karodat, Miklós.</p> -<p>Miklósnak még maradt annyi esze, hogy a karját legalább nem -Bohuskának, hanem Krisztinának nyujtotta.</p> -<p>Az megrezzent és összerázkódott, mint mikor alvót érint idegen -kéz.</p> -<p>– Istenem, Istenem! nem értem önt… – szólt Miklós fojtott hangon -és kezét, melyet a leányka elfogadni vonakodott, forró homlokára -tapasztá.</p> -<p>– Ön? engem? Mondtam valamit?</p> -<p>S álmélkodva tekintett Miklósra nagy, beszélő szemeivel.</p> -<p>– Ne tegyen őrültté. Ne nyissa meg előttem az eget csak azért, -hogy megvakuljak a fényétől és hogy aztán bezárja azt előttem. Hogy -lehet olyan nagyon kegyetlen!</p> -<p>– No bizony! – pajkoskodék Bohuska – egy kis tréfa volt, semmi -egyéb. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span></p> -<p>– Tréfa? – fakadt ki Miklós keserűen s pír borítá el arczát. – -Azt mondani «szeretlek», aztán azt mondani «nem szeretlek», ez mind -tréfa? Az szó csak s a szó üres levegő csak! De a levegőben méreg -lehet, kedves kisasszonyok! Vagy igaz, igaz… hiszen egy szívet -megölni, az is csak tréfa.</p> -<p>Amint Bohuska bátyja dúlt arczába nézett, egyszerre sírásra -pityeredtek csókra termett piczi piros ajkai. Természetes -ijedtséggel s bájos naivsággal borult Krisztina nyakába.</p> -<p>– Látod, látod – szólt és könyeit törülgette – már most -csakugyan nincs egyéb hátra…</p> -<p>Krisztina tétovázó pillantása kérdő jelleget öltött.</p> -<p>– … Mint hogy szeresd ezt a bolondos Miklós fiút. Látod, milyen -szomorú…</p> -<p>Macska-hizelgéssel símogatta meg Krisztina állacskáját, lecsüggő -fejét mind a két kezével felemelte s nyájas, rábeszélő hangon -mondá:</p> -<p>– No, szeresd hát már! – Aztán türelmetlenül tette hozzá: – -Hirtelen szeresd… no, szeresd! Még valamit tesz magának. Mindig -olyan makacs, önfejű volt…</p> -<p>Krisztina daczosan vetette hátra fejét.</p> -<p>– Nem lehet – mondá lassan – nem tehetem, én mást szeretek… Azt -hiszem… úgy gondolom.</p> -<p>– Ön mást szeret! – kiáltá Miklós s szemei ökölnagyságúakra -tágultak. – Az lehetetlen! Gondolja meg jobban, mondja, hogy csak -tréfál!</p> -<p>A nap elsötétült, közelgő vihar előszele rezegtette meg az -akáczfaleveleket, a hőség egész a türhetetlenségig nevekedett. Az -ifjú néhány lépést tett, hogy távozzék, de csakhamar erőtlenül -rogyott le egy fatörzs mellé és eltakarta sápadt arczát. -<span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span></p> -<p>– Ön nagy fájdalmat okozott szívemnek – mondá szeliden s -szemrehányó tekintetét, melyet könycseppek homályosítottak el, óva -fordítá el Krisztinától: ne fájjon az annak, akit olyan nagyon -szeret.</p> -<p>De Krisztinának mégis fájt az. Miklóshoz lépett tántorogva s két -kis kezét fejére bocsátá.</p> -<p>– Miklós, mi lelte önt? Neheztel rám, mert őszinte voltam önnel -szemben? Istenem, ne hagyjon el, maradjon jó hozzám, fogadjon el a -maga… óh, Istenem, hogyan mondjam ki?… a maga feleségének.</p> -<p>Miklós hirtelen felugrott, szemeiben felszáradtak a könyek s -arcza szokatlan büszkévé változott.</p> -<p>– Legyen nyugodt. Már én sem epedek önért – szólt tompán, -kimérten, – de nem fogom elhagyni sem. A szerelem halhatatlan! A -szerelem nem vész el, mint a letiport hernyó, csak alakot ölt. -Szeresse ön azt, akit akar, de legyen az én nőm.</p> -<p>Aztán egész magasságban fölegyenesedett és szemei szikráztak. -Krisztina meglepetve hátrált előle egy lépést és így szólt -nyájasan, de szomorúan:</p> -<p>– Igen, Miklós; én neje akarok lenni, hogy megvigasztaljon -odaadó szerelmével, hogy segítsen elviselnem az életet, hogy…</p> -<p>Omló könyzápor borítá el szép arczát.</p> -<p>Óh, ezt nem nézhette Miklós tovább. A düh démona erőt vett -rajta, végignyargalt az erein és kivillogott a szemeiből. -Öntudatlanul s bizonyos durvasággal ragadá meg a leány karját s -fenyegető, szilaj hangja reszketett.</p> -<p>– Nem, nem, Krisztina! Soha, nem… Soha semmit… Meg fogunk halni! -Te is, én is. Nem engedem és ha a mennybolt megszakad, leomlik, sem -<span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span> hagyom… Nem hagyom egyetlen hajszáladat -sem, egyetlen hajszáladnak a falra vetett tűnő árnyékát… Meg fogsz -halni! – kiáltá s hangja mennydörgés lett, – ha meg nem mondod azt -az embert, akit szeretsz!</p> -<p>Krisztina mosolyogni próbált, apró fehér fogaival ajkaiba -harapott, hogy elfojthassa könyeit.</p> -<p>– Hogy kit szeretek? Senkit, Miklós! Senkit, senkit…</p> -<p>A visszhang a «Szitnya» hegyéről kétszer visszamondta: -«Senkit…»</p> -<p>Miklós nem ereszté el, hanem míg hevesen eltaszította egyik -kezével, oly erősen szorítá karját a másikkal, hogy a szegényke -fölszisszent az éles fájdalomtól. Nem ember volt már, hanem -féltékeny vadállat. Egy szörny, aki nem gondolkozik, hanem az -indulatai ragadják.</p> -<p>– Nem igaz, Krisztina! Te megcsalsz engem! Tudnom kell… -akarom!</p> -<p>– Jól van tehát; én nem szeretlek téged, de mást sem szeretek, -legalább nem olyat, akit megnevezhetnék; én olyan férfiúról -álmodom, aki szép legyen, mint Don Alvira a «Fekete nő» czímű -regényben és olyan vitéz legyen, olyan könnyelmű természetű, mint -Athos a «Három testőr»-ben, úgy tudjon szeretni, oly különösen, -mint Gaston a «Hét aranyhajszál»-ban, aki annyit tudjon, mint -Berend Iván a «Fekete gyémántok»-ban.</p> -<p>– Hisz akkor te valóságos kis bolond vagy! – kaczagott fel -Bohuska kedélyesen. – Csak te azokra a fellengős poétákra -hallgass!</p> -<p>– Óh, Istenem, magam sem tudom igazán, hogy milyennek kell -lennie… Csak azt érzem, hogy nem egészen olyannak, mint Miklós… -Jaj, a fejem majd <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= -"Page_29">-29-</a></span> megszakad! Egy kicsit, nagyon kicsit -lenne csak más a Miklós, akkor igazán szeretném… de most… most…</p> -<p>Miklós még szorosabban fogta a karját.</p> -<p>– … Most csak azért akarok a maga felesége lenni, mert maga -szép… egészen csinos fiú és a Csutkás bácsi, meg a Luppán feleségül -kértek meg az apámtól a lugasban.</p> -<p>Ijedt tekintettel fordult a kertnek.</p> -<p>S valóban, a ribizli-bokrokkal szegélyezett gyalogúton a három -úri ember lépegetett feléjök.</p> -<p>Luppán lovag úr ért legelsőnek az ifjakhoz. Mézes-mázos -nyájasságtól ragyogott az ábrázata.</p> -<p>– Nini, nini, – kiáltá kedélyesen, – maga bizony sír, Krisztina! -Ki ríkatta meg? Aha! Csutkás. Most már emlékszem… Csutkás. Átkozott -vén ficzkó… De csitt! itt jő… Még meg találja hallani.</p> -<p>Luppán úr fürkészőleg tekintett hátra.</p> -<p>– Igen, igen, átkozott vén ficzkó, aki még ezenfelül nevetséges -is. Igen, igen, ki merem mondani az egész világ előtt…</p> -<p>Hősi mozdulattal fordult meg körültekinteni, ha vajjon messze -van-e még Csutkás, aztán halkan folytatá:</p> -<p>– De mert igen epés ember… nem szeretném, ha a fülébe jutna, -egészségének árt az epe. Valóban, kisasszony, ön jól tette, hogy -elfutott. Helyeslem, szép Krisztinám! Ön semmivel sem tüntethetett -volna ki jobban az «öreg»-gel szemben. Ez vallomás volt, Krisztina. -Finom, de érthető; én megértettem.</p> -<p>– Óh, óh, Luppán bácsi – szólt közbe Krisztina ravaszkás -mosolylyal. <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span></p> -<p>A nők értenek hozzá, ugyanazon pillanatban sírni, gyülölni, -haragudni, szeretni, ábrándozni és mosolyogni. Egy időben naiv -együgyűek és raffinirozott diplomaták.</p> -<p>Luppán lovag megütődött a «bácsi» megszólításon.</p> -<p>– Ne te ne, kecske-béka, leányocska! Nézze meg az ember, hogy -megtréfál. Hüm, Krisztina… Azt hiszem, ön nem köti magát erősen a -«bácsi» szóhoz s kész lesz azt helyesebbel felcserélni. -Helyesebbel, mondtam, Krisztina, de mondhattam volna talán azt is, -hogy édesebbel?…</p> -<p>Miklós nyugtalanul izgett-mozgott, s ha a Bohuska kérlelő -tekintete nem csillapítja, Isten a megmondhatója, milyen hevesen -megsértheti a bányagrófot.</p> -<p>– Luppán bácsi tréfál – szólt Krisztina s kartonköténykéjét -kecses dévajsággal emelte fölfelé, úgy hogy az egészen elfödje -Luppán úr elől arczát s azon egy negédes grimace-t, mely Bohuskát, -ki oldalvást látta, csintalan kaczajra fakasztá.</p> -<p>– Már megint? – szólt Luppán panaszos hangon. – Hát úgy nézek én -ki, mint aki tréfál? Nem úgy, Krisztina! Egy komoly férfi szava, -olyan férfié, mint én, annyi, mintha nyomtatva lenne. Aztán lássa, -én egészen arra való vagyok, hogy szeressenek. Minden ízem arra -való. Próbált, tapasztalt egyéniségnek mondhatom magam s nem valami -sihedernek, kinek be nem nőtt a fejelágya, ki csak úgy hűbelebalázs -megy neki az élet Szahara pusztájának.</p> -<p>Luppán úr nagy lélekzetet vett ez ékes kifejezésnél, szerette -volna látni a hatást, amit vele Krisztina arczán előidézett, -minélfogva önkénytelenül <span class="pagenum"><a name="Page_31" -id="Page_31">-31-</a></span> odakapott a köténye felé, hogy azt -szeretetreméltó pajkossággal elrántsa.</p> -<p>– Nem, nem, nem! – sikított Krisztina, néhány lépést futva -Miklós felé.</p> -<p>A vén szerelmes utána iramodott s a futó angyalt, ki egy az -udvaron heverő vályuban megbotlott, gyöngéden megfogta a derekánál. -Óh, hogy dobogott a szíve!…</p> -<p>– Hol is hagytam csak el?… Izé, izé… – hebegé zavartan, szikrázó -szemekkel.</p> -<p>– A Szahara-pusztában – figyelmezteté Bohuska.</p> -<p>– Igen, igen. Azt mondtam, hogy én már tapasztalt ember vagyok, -élveztem a házasélet gyönyöreit, benne voltam e szent kötelékben, -én már eltemettem egy asszonyt. Óh, én már eltemettem és tudni -fogok egy másikat is…</p> -<p>Az elérzékenyülés, mint ilyenkor mindig, egy perczre -megakadályozta a beszédben, s a gyönyörtől mintegy kimerülten -ereszté el Krisztina karcsu derekát, melynek érintésétől csodálatos -izgató forróság szökött ereibe és lüktetve nyargalt keresztül -lankadt tagjain.</p> -<p>– Eltemetni, – úgy van, eltemetni… Azaz, hogy mégsem úgy van!… -Hova beszélek? E szót kívántam használni: boldogítani. – Hallja, -Krisztina, boldogítani! – Ön méltó arra, hogy a feleségem -legyen.</p> -<p>E pillanatban azonban, midőn Luppán úr már egészen a helyzet -magaslatán állott, egyszerre odalépett Csutkás úr és vaskos, szőrös -kezét, mely most ónsulylyal birt – vállára helyezé:</p> -<p>– Ember! – mondá és a másik kezét is odanyomta. – Ne -ízetlenkedj! Nem látod, hogy ő <span class="pagenum"><a name= -"Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> idegen rád nézve, mint -előttem a szanszkrit-betü. Valóban egy betü a leányszív, nemde, -Csemez? Betü, mely néma, mégis beszél; én ösmerem e betüt, Luppán, -és el bírom olvasni. Ő csügg rajtam…</p> -<p>– Barátaim! – szólt közbe Csemez úr, komoly arczot vágva, -mialatt kezével arany óralánczát babrálta – a dolog, melyet ti -feszegettek, kényes magánügy, a tárgy, mely a mai kalabriást -megrövidíté, családi dolog és míg egyrészt nem érdemel annyi szót, -amennyit ily jeles, derék férfiak reá pazarolnak, másrészt vegyétek -tekintetbe azt is, hogy a leányomnak fiatal vendégei vannak jelen, -a kis Bohuska és Miklós, kiknek még korán van az ilyen úgynevezett -«jeleneteket» végighallgatni…</p> -<p>Csutkás úr igent bólintott, Miklós azonban előlépett s büszkén -fölemelve szép fejét, határozott, csengő hangon mondá:</p> -<p>– Engedje meg, bátyám, de e jelenet ellen nincs kifogásom; én -magam is szerepelni akarok abban; én is szeretem Krisztinát, én is -kezét kérem öntől…</p> -<p>Ünnepélyes csend következett.</p> -<p>Csutkás úr zsebkendőjével megtörlé egyre izzadó homlokát s alig -hallhatólag dörmögé: «Vakmerő ifjoncz!» – Luppán lovag ajkaiba -harapott és az égre emelte kezeit, mintha panaszkodnék a -boldogultaknak ottfönn: «Látod, kedvesem, látod, Eszterkém, -Laczikám, megint milyen malheur!»</p> -<p>Csupán Csemez úr tartá meg hidegségét, s miután tetőtől-talpig -végignézte a kipirult arczú ifjút, egyet szippantott előljáró -beszéd gyanánt a szelenczéjéből s oly nyomatékos csattanással -ereszté le annak fedelét, hogy előrelátható volt ama rendkivüli -<span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> esemény, melylyel a következő percz méhe -terhes.</p> -<p>Ezen rendkivüli esemény pedig Csutkás úr nyilatkozata volt.</p> -<p>– Hehehe! A helyzet bonyolódik. Igazi gordiusi csomó!… Eddig is -kényes volt a helyzet, egy szál szövevénynyel több vagy kevesebb, -egyre vezet… Nos, öcsém, nagyon jól van, hehehe! Te is sorompóba -léptél! Miért ne? Ösmerem az apádat. Derék, becsületes ember és jó -barátom… Hát csak várakozz egy kicsit, majd mingyárt kettévágom én -az egész gordiusi csomót valamivel. Hehehe!</p> -<p>– Atyám! – szólt Krisztina, apja kezét megragadva – meg kell -mondanom önnek, hogy…</p> -<p>– Csitt! Semmit sem kell megmondanod. Egy elaborátumot -készítettem fejemben válaszul kedves barátaim nyilatkozatára és -ezen elaborátum semmi változást sem szenved e harmadik nyilatkozat -folytán épp úgy, mint nem szenvedhetne a te szavaid következtében. -Szilárd az, mint Sion. Az igazi szerelem olyan, mint a hárompróbás -arany, de az igazi férfi szava is olyan, mint a hárompróbás arany. -Csemez István pedig igazi férfi.</p> -<p>Csutkás úr és Luppán lovag ez erőteljes szavakra helyén látták, -oda járulni az «igazi férfiúhoz» és melegen megrázni a kezét.</p> -<p>– Köszönöm, – szólt – de itt átkozott hőség van. Hol a sör, -Krisztina? Hozasd el a kancsókat utánunk a szobába. Igen, urak, -menjünk a szobába, mert, mert…</p> -<p>Megakadt, nem birta megtalálni a mondat befejezéséhez a logikai -indokolást.</p> -<p>– Mert – mivel a kancsók is ott lesznek. Te is siess, Krisztina. -Te is hallani fogod. Csemez István <span class="pagenum"><a name= -"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> nem titkolódzik, amit mond, -az meg van mondva. Ha különöset gondol, neki ahhoz is joga van, ha -bolondot mond, ahhoz is; kiki ura a saját gondolatainak.</p> -<p>E tudományos fejtegetés után öntelt arczczal nézett szét s -egyenkint nógatá be a jelenlevőket a festett pitvarba, honnan -dolgozószobájába lehetett nyitni.</p> -<p>Ez aztán igazán olyan szoba volt, mely rögtön rávallott a -tudósra. Nemcsak, hogy tavaly söpörtek benne utoljára, nemcsak, -hogy padlón, széken, almáriom-tetőn szanaszét hevertek a vastag, -penészes foliánsok, különböző lombikok, üstök, görebek és gépek, -hanem a falakon is csupa taláros és meztelen nyakú tudós férfiak, -világhírű aranycsinálók arczképei függtek. Pedig bizony -valamennyinek a tudománya nem ért egy jó pipa dohányt sem, s ha -igazi «aranycsináló» vonásaiban akart gyönyörködni Csemez, bizvást -kiakaszthatta volna a Luka Zeelig nevű zsidó uzsorás képét, aki a -tanár urak fizetési íveire szokott hitelezni «jutányos» kamatok -mellett.</p> -<p>Míg a sört be nem hozták, nyomott hangulat uralkodék a komor -szobában, a sör azonban lenyomta a nyomott hangulatot s Csemez úr, -mindenkinek helyet csinálva azon figyelmeztetéssel, hogy semmihez -hozzá ne nyuljanak, némi torokköszörülő köhécselés után a -következőleg kezdé az elaborátumot:</p> -<p>– Igen meg vagyok tisztelve… Igazán mondom. S hogy Krisztina is -meg van tisztelve, azt is igazán mondom… Becsületszavamat adom rá. -A dolog azonban úgy áll, hogy nekem elveim vannak; én nem adom a -leányt, nekem a leány kell <span class="pagenum"><a name="Page_35" -id="Page_35">-35-</a></span> Azt mondjátok, hogy ő szép, virító és -kedves és azért akarjátok, de én is éppen azért akarom. Nekem is a -szép és kedves kell. Viruljon ő nekem! Mert vegyük az ellenkezőt, -ha nem volna sem szép, sem kedves, sem virító, ti nem akarnátok, de -nekem akkor is akarnom kellene őt. Ebből világos, hogy ez hátrány -volna rám, minélfogva megérdemlem, hogy előnyöm is legyen. Az öreg -Csemez makacsfejű ember s nincs rá hatalom, hogy azt a fejéből -kiverje valaki, amit ő oda beültet; én a leányomat csak olyan -embernek adom…</p> -<p>Hosszú lélekzetet vett s behunyta a szemeit és hátravetette a -fejét.</p> -<p>– Csak olyan embernek, csak olyannak…</p> -<p>Rövid szünetet tartott s mind a két markát összeszorítva, a -karját kinyujtá.</p> -<p>– Ki egy akkora darab aranyat hoz nekem, mint Krisztina.</p> -<p>Néma csend, csak Bohuska mosolyog.</p> -<p>– Akkora darab valóságos színaranyat értek. Ha csak egy lattal -lesz is kevesebb, annyi, mintha semmi sem volna. Esküszöm, mintha -semmi sem volna…</p> -<p>Luppán lovag élénken kiáltott közbe:</p> -<p>– Ábránd! Ez ábránd, Stevo!</p> -<p>Csemez úr megbotránkozva tekintett a közbeszólóra s méltóságos, -lassú hangon felelé:</p> -<p>– Itt az atya beszél, uraim, nem a jó barát! A komoly, az érett -atya. Adják meg önök a tiszteletet! Az eszme regényes, de nem -bolond. Amit mondtam, megmondtam. Ne beszéljünk többet e tárgyról. -Add ide azt a kancsót, fiam, Krisztina!</p> -<p>Luppán úr erre a szóra vette a kalapját és így szólt az ajtóból: -<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span></p> -<p>– Isten veled, Stevo! Sohasem hittem volna ezt! Ez az eljárás -annyi, mint a szegénység kigunyolása. Jól van, Stevo! Azt mondom, -hogy jól van, Stevo! Igen, azt mondom…</p> -<p>Azzal becsapta maga után az ajtót és lecsatolt esernyőjével -merész vágásokat intézvén a levegőbe, dünnyögve távozott.</p> -<p>Miklós gondolkozva ült egy percig nővére mellett, ki a Csemez -szavai után, melyek semmi további reményt nem hagytak fönn, -bátorítólag szorítá meg bátyja kezét; de e bátorításra tán nem is -volt szükség; a pillanatnyi borulat, mely homlokán látszott, tán -csak egy vajudó, merész gondolatnak odavetett tűnő árnyéka.</p> -<p>Nyugalommal kelt föl s lépett Csemez elé.</p> -<p>– Meghallgattam önt – mondá – és szaván fogom; én meghozom önnek -azt a darab aranyat.</p> -<p>– Ah, ah! – kiáltá Csemez úr meglepetve. – Te meghozod?</p> -<p>– Nem ma, sem holnap, Isten tudja mikor: de meghozom, vagy – -meghalok.</p> -<p>Krisztina szemeiben csodálatos tűz gyuladt ki, mely, mint égő -gyertya, hosszú, vékony lángnyelveket látszott ereszteni az ifjú -felé, ki az égető sugarak bűvös befolyása alatt lesüté lelkes -arczát.</p> -<p>– Óh, Miklós, – suttogá a leány boldogan – ez szép, regényes szó -volt öntől. Ilyen nagyon szeressen. Úgy érzem most, mintha én is -szeretném, én is olyan nagyon szeretném.</p> -<p>Csutkás úr bambán nézett szét a csoportozaton, majd szomorúan -lehajtá fejét s egymásután nyujtogatta ki becsukott markának -megnövesztett <span class="pagenum"><a name="Page_37" id= -"Page_37">-37-</a></span> köröm-agancsait, mintha számolna vagy -magyarázna segítségökkel valamit önlelkének. Egy-egy hörgő sóhajtás -emelkedett föl koronkint melléből, végre behunyta szemeit, hosszú, -torzonborz szemöldei rájok húzódtak, széles tenyerét pedig elindítá -a hasára, megtapogatni sorban a diónyi ezüst gombokat a mellényén, -mintha találgatná rajtuk: «pap… katona… kutyapeczér…» Aztán nagyot -csuklott kétszer-háromszor és halkan motyogta:</p> -<p>– No nem baj… nem baj! Ők csügg… csüggnek rajtam.</p> -<h3>NEGYEDIK FEJEZET.</h3> -<p class="summary">Megmagyaráztatik az olvasónak a «Tempus» szó -csodálatos ereje.</p> -<p>A selmeczi erdész- és bányász-tanulók nagyon eredeti fiúk. Nagy -kedvök telik abban, hogy ujjat húznak a világgal, a divattal, a -társadalommal, a tanáraikkal és a koreszmékkel, mely elsorolt -csekély dolgokat ők mind ezen gyüjtőnév alá fogják: «wurst» és nem -törődnek velök.</p> -<p>Egy kis, külön állam az akadémiai ifjuság, a német -«Burschenschaft»-ok mintájára, mely sorban karrikaturája a mai -társadalomnak, de sok tekintetben jellemző sajátságokkal bir. A -testületi szellem valóságos testvéri lánczczá forr itt össze, -csakhogy sajátságos kinövései vannak. Ha egy tanulót befognak -valami büntényért, a többi kész életét feláldozni kiszabadításáért: -tömegesen ostromolják a büntetőbíróság épületét, míg az meghajlik a -viharosan nyilvánuló közakarat előtt az igazság rovására, mert az -igazságnak elvégre is sem torka nincs, amivel ordíthasson, sem -ökle, amivel fenyegethessen, <span class="pagenum"><a name= -"Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> sem pedig semmiféle -telekkel, házzal vagy bárminemű ingatlannal s következésképp -befolyással nem bir Selmeczbányán. Ha valamely tanulónak a -korcsmáros vagy kávés nem hitelez, az mingyárt «casus belli» s -annak a szerencsétlennek nem lehet tovább maradása az aranytermő -város ódon falai közt; üzletét becsukhatja menten s kulcsát -dobhatja akár a kút mélységes fenekére, mert amire a «gyakornokok» -azt mondják, hogy «abczug», az meg van halva örökre. Feje az -eredeti szoczietásnak az, aki a legtöbb sört birja meginni egy -ülőhelyében és ezen czímet viseli: sörkirály. A sörkirály nagy úr, -majdnem korlátlan hatalommal, melyet csak a két legnagyobb -borivóból alakult államtanács szabályoz valamennyire. Az adófizető -jobbágyok a «fuchsok», az első-évesek, kik az öregebbekhez -szolgákul osztatnak be s vak engedelmességgel tartozik kiki a maga -«veterán»-jának, amiért aztán annak pártfogásában részesül, -valamint azon kegyben, hogy a havi pénzéből nagy kegyelmesen -megvendégeltetni engedi magát a nagytekintélyű negyedéves, kinek -már minden szabad e gyarló világon, ki ront, bont, zúz, -keresztül-kasul megy büntetlenül mindenkin, világi törvény nem -fogja, emberi erő nem akadályozza, az isteni törvénynyel nem -törődik, ki csak egyetlen egy szót respektál még minden földi -hatalomtól.</p> -<p>Ez az egyetlen szó a «tempus».</p> -<p>Ha a selmeczi bányászgyakornok egy százas bankóra azt írná fel, -hogy «tempus» és aztán eldobná az utczán, talán napokig se venné -fel senki, mert az a szó annyit tesz: «Ne nyulj hozzá!» s jaj annak -a halandónak, aki mégis hozzá nyul. Ha a veterán a fuchsra azt -mondja: «tempus a fuchsomnak», <span class="pagenum"><a name= -"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> attól a percztől kezdve -valóságos szent és sérthetetlen személylyé válik; – ha a kabát -bélésére fel van tintával írva a «tempus», még a tolvaj sem meri -elvinni, vagy ha elviszi, remegve csempészi vissza másnap. Amin -nincs rajta a «tempus», az «res nullius»: ha ellopja valaki, jól -járt vele, azt nincs joga keresni senkinek.</p> -<p>De mindez igen terjedelmes és nem is valami mulattató dolog, -azonfelül nem is tartoznék beszélyünkhöz, ha nem kellene -megmagyaráznom, miért volt kivésve azon a gyűrűn a «tempus» szó, -melyet Mirkovszki Miklós húzott másnap a Krisztina ujjára.</p> -<p>Délután jött oda és egyedül találta Krisztinát. Halaványabb -volt, mint máskor, a tegnapi események után átvirrasztott éj nyomai -meglátszottak szép arczán, más szóval, érdekesebbé tették.</p> -<p>– Búcsuzni jöttem, Krisztina.</p> -<p>Krisztina letette kezeiből a vizes-kannát, melyből virágait -öntözgette és bámulva vetette Miklósra nagy fekete szemeit.</p> -<p>– Hova megy ön? – kérdé lassan.</p> -<p>– Kaliforniába, San-Franciscóba, vagy mit tudom én hova… Olyan -helyre, ahol aranyat ásnak az emberek…</p> -<p>– Ne bolondozzon!</p> -<p>– Azt még tegnap határoztam el. Ez már nem kérdés többé; én -megyek, Krisztina, mert kimondhatatlanul szeretem, most csak az a -kérdés már, hány…</p> -<p>– Hogy hány fontot nyomok, ugy-e? – mondá Krisztina mosolyogva, -de mosolya erőltetett volt és színtelen.</p> -<p>– Igen, ezt mindenekelőtt tudnom kell, Krisztina – felelte -Miklós komolyan. <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span></p> -<p>– Nyolczvanegy font vagyok… A mult héten ültem a mázsán a sánta -mészároséknál.</p> -<p>– Sok, nagyon sok! – sóhajtott Miklós, azután lassan közeledett -Krisztinához, megfogta kis kezét és hozzátette előbbi szavaihoz: – -De mindegy… Egy-két font ide-oda.</p> -<p>Majd egy ezüst karikát vont elő a mellényzsebéből, melybe maga -gravirozta be az éjjel a «tempus» szót és a leány ujjára húzta.</p> -<p>– Itt van, Krisztina, ez a gyűrű! Aranyat nem adhatok, nem -szabad vesztegetnem az aranyat, de elég jó az így is a czélnak. Ön -az én jegyesem e percztől. Igaz, úgy van-e?</p> -<p>A leány csendesen bólintott igent szép fejével.</p> -<p>– De meg fog-e várni? Ha tán évekig nem jönnék vissza, ha -híremet sem hallaná, levelet nem írhatnék, várni fog-e rám mégis? -Mert ha nem. akkor… akkor, ha a szívem megszakad, dobja el azt a -gyűrűt.</p> -<p>Krisztina ahelyett, hogy eldobta volna, odaemelte ajkaihoz és -megcsókolta.</p> -<p>– Köszönöm neked… – suttogá. – Köszönöm. Most már erős leszek, -most már czélt érek. Ennek a percznek emléke el fog kisérni, velem -lesz mindig és segíteni fog. Avagy megszünt volna már csodákat -művelni az igazi szerelem? Érzem, hogy nem. Isten veled, édes… édes -Krisztina!</p> -<p>– Nem, nem, Miklós… Csak nem távozik ily gyorsan? Megálljon! -Beszélni fogok atyámmal, neki le kell térnie e különös gondolatról. -Nem lehet az, hogy ön elmenjen, lehetetlen az.</p> -<p>Miklós a fejét rázta.</p> -<p>– Ösmerem édesapját, Krisztina, ő hozzá hiába fordulna, ő a -legmakacsabb ember a világon. Isten <span class="pagenum"><a name= -"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> önnel még egyszer! Őrizze -meg ön szerelmét számomra, önről gondoskodtam… önt megőrzi nekem az -a kis karika-gyűrű…</p> -<p>A leányka önkénytelenül megragadta a Miklós karját és nem -ereszté el sokáig, mígnem észrevette, hogy ez talán illetlen is és -elpirulva rebegé:</p> -<p>– Óh, tegye hát azt, amit jónak lát; én szeretni fogom mindig és -várni fogom örökké… Isten a tanum rá…</p> -<p>Miklós szemébe könycseppek gyűltek, hirtelen elfordítá arczát és -egy merész, ügyes és hirtelen mozdulattal lehajolt Krisztinához, -megcsókolta korállpiros ajkát és rohant ki az ajtón, mint az -eszeveszett.</p> -<p>Krisztina szoborként megkövülten, mozdulatlanul, meredt -szemekkel nézett utána, majd a szívére szorítá kezét s úgy érzé, -hogy hangja eláll s életereje rohamosan fogy, mint a lehellet a kés -pengéjén.</p> -<p>– Elment… – gondolá inkább, mint mondá és kis szíve -elfacsarodott – … elment, elment! – kiáltá aztán hangosan.</p> -<p>Zokogva rogyott le egy székbe.</p> -<p>– Istenem, csak most tudom, mennyire szeretem. Hiszen olyan ő, -mint a regények hősei…</p> -<h3><i>Befejezés.</i></h3> -<p>Mirkovszki Miklóst azon naptól kezdve senki sem látta többé -Selmeczen. Elment nyomtalanul, elhagyva szüleit, nővérét. Egy álló -évig még csak híre sem jött, hova tűnt, merre ment, a széles világ -melyik részébe hajtotta szenvedélye? él-e, hal-e? <span class= -"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p> -<p>Végre aztán egy levél érkezett a san-franciscói postabélyeggel -Krisztinához; ez volt szóról-szóra a tartalma:</p> -<p>«Kedves Krisztinám! Élek. Tizenhét font aranyom van, már csak -hatvannégy hiányzik. Azon tudat, hogy ön végre is enyém lesz, éltet -és boldoggá tesz. Válaszát intézze San-Franciscóba az «Aranyásók -szállodájába». Ott fogom keresni. Miklós.»</p> -<p>Krisztina rögtön válaszolt:</p> -<p>«Kedves Miklós! Még mindig várom! Atyám hajthatatlan, de a -dolgon mégis segítettem valamit. Azóta, amint ön elment, csak -annyit eszem, hogy éhen ne haljak. Istenem, olyan jól esik önért -koplalni! Ma megmérettem magam s képzelje, tizennégy fontot -soványodtam egy év alatt. Ha így megy, önnek esztendőre nem lesz -nehéz összehozni a szükséges súlyt. Jaj, csak igazán összehozná. -Krisztina.»</p> -<p>Körülbelül tíz év mult el, de Krisztina levelére nem jött -válasz. Azóta az öreg Csemez is meghalt s a szép Krisztina -kifejlett hajadonná lett, aki már egy kicsit szégyenli is, hogy -pártában van. De hiszen mindenki tudja, miért nem megy férjhez! -Távoli országban, túl a tengereken ássa a homokból jegyese az -aranyat és minden kapavágásnál egyet sóhajt utána. Még a népdal is -így örökítette meg:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Ássa az aranyat,<br /></span> -<span class="i0">Hej, minek is ássa!…<br /></span> <span class= -"i0">Csemez Tini arczán<br /></span> <span class="i0">Mindenik -fövényszem<br /></span> <span class="i0">Egy rózsa -hullása.<br /></span></div> -</div> -<p>Mindössze egy az óperencziáról hazakerült csavargó hozott némi -értesítést róla annyi idő alatt; <span class="pagenum"><a name= -"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> ez azt beszéli, hogy -Braziliában találkozott Mirkovszki Miklóssal mintegy három év előtt -és már akkor egy félmázsa aranya volt.</p> -<p>Istenem, ha meg lehetne üzenni neki, hogy már nem kell semmi, -csak ő maga jőjjön, sebesen repüljön.</p> -<p>Csutkás úr és Luppán lovag mindennapos vendégek Krisztinánál; -annyira megszokták a házat, hogy az öreg halála után is mindig ott -jönnek össze beszélgetni és burnótozni. Házasságra, szerelemre már -egyikük sem gondol, de hiába is volna, mert ott a gyűrű a Krisztina -ujján, hogy: «Tempus a menyasszonyomra!»</p> -<p>Akire ki van mondva, hogy «tempus», azt nem meri többé az -életben nőül kérni senki.</p> -<p>Krisztina majd tűnő, majd élődő reménynyel vár egyik napról a -másikra.</p> -<p>A bizonytalanságnak valami fájó és mégis édes költészete -van.</p> -<p>Ha a kapuajtó csikorog vagy valami zörren, talán a Miklós az, -most teszi a kezét a kilincsre, ha a kis kutya felmordul, az is a -Miklós jövetelét jelentheti, ha az olló kiesik kezéből s hegyével a -padlóba furódik, kedves ember érkezése várható a házhoz; ma jön meg -Miklós. Ha Csutkás urral, kinek most még kevesebb a szava, -véletlenül egyszerre ejtenek ki valami azonos szót, két szerelmes -találkozása lészen akkor, «Istenem, hátha csakugyan itt terem…»</p> -<p>Csutkás úr ilyenkor rendesen egyet szippant a saját rendszere -szerint és így szól:</p> -<p>– Nem lehetetlen! De mégis, mégis, Krisztina, ha nem volnék -ilyen öreg… elmennék, Krisztina… igen, elmennék s fülön fogva -hoznám őt <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span> ide. Hallod-e, Luppán, én az az ember -vagyok, hogy felkeresném. Hallod, felkeresném! Lehet, hogy meg is -teszem, Luppán. Én megteszem.</p> -<p>Lehajtja fejét és elgyengült szemeiből a könyeket törülgeti.</p> -<p>– De nem, nem! Nem mehetek, Krisztina, nem hagyhatom itt őket… a -fiúkat… a tanítványaimat, mert csüggnek… igen, igen, csüggnek -rajtam.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span></p> -<h2>AZ A FEKETE FOLT.</h2> -<p>Nincsen olyan híres akol, mint a brezinai akol…</p> -<p>Bemeszelt fala van, veres födele van, ólomszegekkel a kapuja -kiverve. Tulipánvirágok nyílnak a környékén. Magas, százados fák -tartanak neki árnyékot s fedik el kényesen: ne lássa minden bolond; -csak a karcsú kémény magaslik ki, amint ott pipázik egykedvűen az -akol végén, hol a «bacsa» lakik egy fedél alatt a juhaival.</p> -<p>Csak hadd beszélje bátran annak a kéménynek a kavargó füstje, -hogy a híres brezinai számadó juhász, Olej Tamás most alkalmasint -«méretlen húst» főz otthon a bográcsban, neki ugyan nem árt vele. A -vén Mátrától le egészen a «Kopanyicza» völgyig ő az egyedüli úr. – -Méla furulyaszó egymásnak adja a nótát hetedhét mérföldön:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Olej juhainak<br /></span> -<span class="i0">Selyem legelője,<br /></span> <span class= -"i0">Ezüst a nyakszíja,<br /></span> <span class="i0">Arany a -csengője.<br /></span></div> -</div> -<p>És amikor végiglépdel mind az ezer darab a harmattól csillogó -gyepen, a nagy kilencz vezérkos legelől, a kisebb bárányok -szökdécselve, a jerkék mélán, a száz bársony-gyapjas ürü méltóságos -komolysággal, <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span> ha így együtt van az egész nyáj és a -«Merkuj» kutya vígan körülszaladgálja, hogy karikában tartsa, az -Olej Tamás szíve olyan nagyra hízik a kevély gyönyörűségtől, mint -egy uralkodóé, ha hadi szemlét tart.</p> -<p>Czifra halinás bojtár kiséri a nyáj egyik oldalát, míg a -balszárnyon maga a «bacsa» baktat utánuk, gyöngéden tekintve végig -kedvenczein, miket egytől-egyig, színről-színre ismer. Még a -történetét is tudja valamennyinek.</p> -<p>… Ott az a suta toklyó egyszer eltévedt a harasztosban, befonva -magát átszakíthatatlan töviságak és iszalagok közé. A Merkuj akadt -rá. Becsülettel kiszabadítá onnan, s úgy féldöglötten vonszolá a -nyájhoz. Okos kutya az, megérdemli, hogy nem lett belőle – -ember.</p> -<p>Annak a körbe futó szarvú ürünek meg amott, a fekete jerke -mellett, el volt törve harmadéve a hátulsó ballába. Az akolajtóba -szorult volt bele. Olej három fadarab közé kényszeríté s -addig-addig orvoskodék mellette, hogy most olyan tökéletes és -egyforma mind a négy lába, mint a parancsolat.</p> -<p>Az a fogatlan, vén anyajuh, mely most olyan vígan kaparja el -lábával a harasztot, hogy alatta jóízűt torkoskodjék a titkon nőtt -fűben, bezzeg milyen himpellér jószág volt valamikor! – kemény -hideg éjjel ellett és idő előtt. Mikor a bacsa éjfél táján benézett -az akolba, félig meg volt fagyva. Az anyja maga is beteg volt s nem -melengethette párájával: költözőben volt már az akkor… Olej -megfogta az idétlen báránykát és bevitte a szobába, de bizony ott -is hideg volt, odafektette hát kisérletképpen a kis Anika ágyába a -meleg párnák közé. Úgy aludt ott a gyermek és a bárány, nem tudva -<span class="pagenum"><a name="Page_47" id= -"Page_47">-47-</a></span> egymásról semmit. Reggel, mikor -felébredtek, a gyermek mosolygott a felelevenedett állatnak, az meg -a farkát rázogatta. Mind a kettő örült. És sem a mosolygó -gyermeknek, sem a víg báránynak nem volt már édes anyja.</p> -<p>Az Anikáé is akkor halt meg, mikor Anika született. Az Isten úgy -intézkedett Olej Tamással, hogy e gyermekért elvitte cserébe a -feleségét, mert a jó Isten is csak ritkán ad ingyen valamit. Bizony -szomorú csere volt eleinte, de belenyugodott, mert a brezinai bacsa -olyan ember, aki ösmeri a «mórest».</p> -<p>Az Úr akarta így. Három ura közül a legnagyobbik, az Isten, kibe -nem lehet belekötni, kinek szabad a keze és beéri az egész világot, -úgy üt vele, amint akarja, ha fájó is az ütés nyoma, türelem annak -az orvossága.</p> -<p>Urának tiszteli Olej még a talári herczeg ő kegyelmességét is, -akinek számadással tartozik, akié az egész Brezina aklostól, -mindenestül és még azontúl is, merre a szem lát. A talári herczeg -hatalmas, nagy ember, s kilencz vármegyében süvegelik, míg él. -Tamás hűségesen szolgálja, mert nem okos ember az, ki olyan fának -nyesegeti ágait, melynek árnyékába húzódott. Ami aztán a többi -embert illeti, az mind nem parancsol a brezinai bacsának. A saját -talpán áll ő kelme. Meg nem bánt senkit, őt se bántsa meg senki. Az -a kis gyengeség, hogy innen-onnan egy-egy birka kerül a bográcsba, -mely nem tartozik a világ elejétől az ő nyájához, nem megy -hiba-számba, benne van az már a vérében a született juhásznak, -amint azt minden okos ember tudhatja, kivévén a tekintetes -vármegyét, melynek semmi érzéke nincsen a juhászvirtus iránt. -<span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span></p> -<p>Sokszor támad hát egy kis torzsalkodás ezzel a harmadik urával, -aki csak úgy maga teszi meg magát úrnak a többiek fölé. No de nem -nagy baj ez. Egy-egy ajándékbárány még mindig tellik Olejtól a -szolgabírónak; annak a báránynak a mekegésétől nyomban elnémul az -igazságszolgáltatás.</p> -<p>Olej nem tartozik az érzékeny emberek közé, kitől tanult volna ő -meg érzékenykedni? Nem érintkezett az emberekkel, csak a juhokkal. -Ezek a türelmes állatok pedig nem szenvednek ebben a -fogyatkozásban; azoknak jó minden.</p> -<p>De azért megvolt hősünkben amaz ösztön, amaz őserő, amit az -Isten talán azért oltott bele a legvadabb, a legmiveletlenebb -szívbe is, hogy legyen valami benne, ami azt az ő arcza felé -fordítsa néha-néha.</p> -<p>Anikát ugyan nem sokkal szerette jobban, mint kedvencz bárányát, -de azért ha már egyszer az Isten nyakában felejtette a kis -porontyot, nem tehette ki a farkasoknak a gyepre, dajkát fogadott -mellé és fölnevelte. Ma már nagy lány, maga főzi a köménymagos -levest, meg a «demikatot», maga szabja, varrja az Olej fehérneműit, -meg a bojtárét… Annyi tudománya van már, mint az anyjának volt.</p> -<p>Hát hiszen az anyját is sajnálta Tamás, mikor meghalt. Jó -asszony volt, Isten nyugosztalja. Meg is érdemelte a tisztességes -eltemettetést háromszori harangszóval, két óráig tartó búcsuztató -versekkel. Az emberek, azok, akik odaát a faluban élnek és -czivakodnak egymással és akik résztvettek a temetésen, szemére -vetik, hogy az «erdők vadállatja» még csak nem is sírt Boris után, -egyetlen könynyét sem látták. <span class="pagenum"><a name= -"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p> -<p>Olej nem ismerős a falusi szokásokkal. Nem sírt, nem akaródzott -neki. Mit tudta ő, hogy azt így kívánja az illedelem. A Brezina -hallgatag fái nem tanították meg őt hazudni.</p> -<p>Boris meghalt, oda van, vissza nem tér többé. Szíve elszorult. -Némán, fedetlen fővel kisérte ki a nyugalom helyére, a temetés után -kifizette a papot és a kántort, aztán keservesen szemébe nyomta a -széles kalapot s megindult a veresfedelű akolba.</p> -<p>Ugyan miről gondolkozhatott az úton?</p> -<p>A régi, ismerős, százszor megjárt gyalogút volt, mégsem ismert -rá. Azt hitte, idegen helyen bolyong Hát a brezinai háztáj hová -lett? Minden úgy áll mint azelőtt, szemben a bérczek, alant a -selyem rét a futó patakkal, a kerekes kút az udvaron, s a nagy -vályú az akol mögött. Minden, minden ott van, minden, minden úgy -van, s még sincs ott semmi és még sincs úgy semmi… Valami hiányzik, -üres, néptelen az egész ház tájéka.</p> -<p>A tündér Brezina ki van cserélve – egy sokkal szomorúbbal!</p> -<p>Vajjon tudta-e, miért?</p> -<p>És még most, tizenhat év mulva is, míg az Anika ábrándos dalait -kéjelegve viszi fülébe a völgyből a szellő, ha a domboldalon -bogárzó nyáj mellett a hétköznapi szűrén heverész, néha egy-egy -suttogó, titokzatos hang rezg végig a lég miriád atomjain:</p> -<p>«Tamás!…»</p> -<p>Az erdő fái közül jön és az erdő fái közt elsuhan. A bokrok -megrezzennek tőle, a füveken végighullámzik s mélységes csend -ereszkedik utána a Brezinára.</p> -<p>A bacsa szíve nagyot dobban, hirtelen felüti <span class= -"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> -lekonyított fejét. Hangzani fog-e még egyszer az a «Tamás» szó amaz -ismerős, régi hangon, melyet talán tizenhat év előtt kapott el a -visszhang azokról a szép piros ajkakról, miket már azóta hamuszínű -porrá őröltek a férgek odalenn a fekete földben.</p> -<p>És a brezinai visszhang tizenhat éven át mindig odább adta azt a -hangot, erdő az erdőnek, patak a pataknak elkiáltotta azon módon, -míg most nagy körútján visszajutott ismét az Olej fülébe, szíve -közepébe…</p> -<p>Vagy tán nem úgy volna?</p> -<p>A meghalt feleség árnya jár a fák közt, az szólította meg édes, -szelíd hangján? Vagy hogy egyenesen a szívébe rajzolódott le valaha -régen az a hang, s mostan szárnya támadt?</p> -<p>A bacsa felugrik és a fejéhez kap. A sárga, nagy fésű, melylyel -térdig érő haja le volt tűzve, lecsúszott a földre s a haj -végigfoly izmos vállain. Egy csomó odaszorul a czifra tüsző -rézcsattja alá. Olej nem veszi észre. Feszűlten figyel és -fürkészőleg néz szét a tájon.</p> -<p>Óh, mert annak, ki negyven éve társalog az erdővel, a sziklával, -a felhőkkel, olyan mindenféle gondolata támad!</p> -<p>Hátha csak úgy álmodta ő azt, hogy Boris meghalt… Hiszen az ő -hangja volt ez! Szakasztott az ő hangja. A bacsa fölemeli -ökleit.</p> -<p>Ki merte ezt a hangot utánozni?</p> -<p>És elboruló tekintettel hordozza körül szemeit, miknek fehéres -része aláfordítja a kékeset.</p> -<p>Senkit sem lát, semmit sem hall.</p> -<p>A birkák némán legelésznek, a kolompos kos mereven, semmitmondó -ábrázattal néz rá, a bojtár <span class="pagenum"><a name="Page_51" -id="Page_51">-51-</a></span> jóízűen alszik a gyepen, a fák levelei -nem mozdulnak, még a madarak is hallgatagok.</p> -<p>Ki szólította meg hát Olejt?</p> -<p>Ki tudja?</p> -<p>Talán maga a némaság, melyet csak a méhek dongása rezegtet meg -titokzatos méla harmóniában.</p> -<p>Ha meg tudná mondani valaki, miről döngnek a méhek a brezinai -völgyben!</p> -<p>Tudnak-e ők arról valamit, hogy a halottak olyan sokáig ittfenn -bolyongnak, mikor már porrá lettek?</p> -<p>A bacsa ujra visszadől félkönyökére és elgondolkozik, különös -gondolatok azok! Aki az erdő fáitól, a sziklától, a zuhogó pataktól -és a vándorló felhőktől kéri kölcsön a gondolatokat, az nem fogy ki -soha belőlük.</p> -<p>Az a nagy, mélységes talány, mely a természet fönséges arczán -honol, betölti még azt a vad lelket is és beszél hozzá, az meg -felelget neki.</p> -<p>Ne higyjétek, hogy Olej nem gondolkozik.</p> -<p>Gondolkozik és még sincs gondolatja, mert szétfolyt, mint a -megolvasztott ólom.</p> -<p>Egy kavargó kaosz az, mely nem nyer alakot; egy nagy éjszaka az, -melynek sötétsége fény. És ez a fény az ősköltészet.</p> -<p>Olej mindenről gondolkozik, de gondolatait nem cseréli meg -senkivel. Mulatságból gondolkozik. És ez sohasem rossz mulatság. -Csak szomorú néha.</p> -<p>Ritka nap, hogy most is ne jusson eszébe felesége s meg ne -emlékezzék a mulandóságról, mikor egyszer csak ő is majd kifeslik -az életből, csendes, mozdulatlan halott lesz, szépen elszólítják -innen a temetőbe és sohasem fogja többé látni a Brezinát, -<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span> sem a veres aklot, sem a kilencz -vezérkost, sem a száz bársonyürüt, miknek nincsen másuk széles e -világon. És a nap azután is csak így fog sütni, mint most, s az -erdő akkor is oly rejtelmesen fog susogni, mint ma, a fű nőni fog -tavaszszal, a patak vize fölenged meg befagy, uj báránynemzedék -vígan ugrándozza körül az ismerős bokrokat, – csak ő nem lesz itt -soha többé.</p> -<p>Hát aztán ezeknél a szomorú gondolatoknál felhangzanak a -völgyben Anika nótái, szinte jól esik a lelkének rájönni, hogy az -életnek mégis lesz valami folytatása.</p> -<p>– Kár, hogy nem fiú lett – sóhajt fel s szilajan vágja botját a -nyáj közé, melytől az szakgatott csoportokká riad.</p> -<p>Érezzék azok is a bacsa haragját, ki bosszús gondolatait így -közli velök.</p> -<p>És ezalatt lenn az akolnál uj meg uj dal kél szárnyra a tót nép -modorában, mélabúsan, fájón…</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Jön már Garibaldi a szomszéd -faluba,<br /></span> <span class="i0">Klapka is vele van, Graczát, -Záhonyt hozza,<br /></span> <span class="i0">Bíróék Gyurija lovát -kantározza.<br /></span></div> -</div> -<p>Hogy jutott el a politika is a brezinai völgybe, hol csak a -madár jár? Ki hozta ide a lezajlott harczok tépő emlékét és -reményeit? A levegő hozta. Becsempészte a költészet ruhájában. Így -aztán szívesen látott vendég. Ma Anika dalolja. Erdő madarai -hallgatják. Holnap már a rigó is utána fütyűli.</p> -<p>Olej előtt felélednek a régi emlékek, a nagy «háború» zaja, -amikor Gracza, Záhony Brezináról tettek kirohanásokat. Vitéz két -honvéd volt… vagy most is az még… mert hát a jó tót nép, ámbár -bebizonyult, hogy orv kezek által haltak el <span class= -"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> Vadkerten, -midőn menekültek, még mindig visszavárja valahonnan.</p> -<p>Olej nem vett részt a háborúban; neki nem lehetett, hanem azt -beösmeri, hogy szép világ volt; mert már az is valami, mikor két -jóravaló legény összeméri az erejét, hát még két ország…</p> -<p>… Ne lett volna csak a keze alatt akkor is ez a nyáj, melynek a -kolompja olyan édesen hívó, marasztaló, mint a mesebeli -tündérének!</p> -<p>Órákig eltünődik ezen, – míg lassan aláereszkedik az est. A nyáj -pihenője megjött. Sűrű gombolyagba torlódik össze, annak jeléül, -hogy jóllakott s most már csak kérődzni akar.</p> -<p>A bojtár reggel óta először meri megszólítani a bacsát.</p> -<p>– Nem hallja, gazduram, estét harangoznak Taláron?</p> -<p>– Hallom. Ne fecsegj annyit! Keresd meg inkább az ólmos botomat, -aztán megyünk. Oda dobtam a nyáj közé.</p> -<p>Még egyszer végignéz birkáin, ha vajjon jól van-e lakva -valamennyi, vajjon nincs-e hijuk?</p> -<p>Tán ha egy hiányoznék is, gyakorlott szeme, mely ezerhez -szokott, a kilenczszázkilenczvenkilenczben legott észrevenné az -apadást.</p> -<p>Nincs semmi baj. Nyugodtan kanyarítja nyakába a szűrt, aztán -lassan leereszkednek a völgybe.</p> -<p>A kilencz vezérkos csengetyűje szép összhangba vág ki, s a -bojtár dudája is megszólal. Anika messziről hallhatja, hogy a nyáj -hazatért s a tűzre teheti a finom «demikát»-ot, a juhászok czímeres -eledelét, hogy éppen akkorra forrjon fel, mikor haza érnek.</p> -<p>A bojtár hátára akasztja a dudát, amint az <span class= -"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> akol -közelébe érnek és kémlelő szemekkel néz az otthonra, nem látja-e -meg az udvaron annak a sugár, délczeg alaknak körrajzát, aki úgyis -mindig a szemei előtt van – még ha be is hunyja. Be sokért nem -adja, hogy így meglophatja a lehetetlenséget.</p> -<p>Anika már künn várja őket, ami jól esik Matyinak. Pedig hát ki -tudja, miért van künn, talán unalomból, talán, hogy a nyájat -lássa.</p> -<p>Gyönyörű teremtés, amint ott áll, karcsu termete meghajolva, -szemei ábrándosan kémlelik a távolt, a természettől puha kis keze -aláeresztve, hogy odaszaladhasson s elérhesse az ismerős öreg -birka, ki báránykorában mellette aludt. Hálából, szeretetből -nyalja-e meg, vagy megszokásból? Arra emlékszik-e vissza, hogy -együtt aludtak valaha régen, vagy arra, hogy az a sós bödönben -vájkáló gazdasszonyi kezecske igazán milyen jóízű. Ki ismerhetné a -birkafilozófiát egészen!</p> -<p>– Jó estét, Anika – szólítja meg Matyi a leányt szelíden. – Hogy -mulattál azóta?</p> -<p>– Ma jobban, mint tegnap – felel az mosolyogva. – Hát kendtek -hogyan dícsérik meg a napjukat?</p> -<p>– Megvolnánk, kis fecském, – mondá a bacsa, halináját levetve – -kérdés, ha te meg vagy-e a vacsorával?</p> -<p>– Már párolog a pörkölt, édesapám.</p> -<p>A bacsa arcza kiderült a pörkölt szóra, ünnepi eledele ez -neki.</p> -<p>– Eredj, Matyi fiam, kavard föl a tűzön, mert már én babonás -vagyok az ilyenekben, s azt tartom, úgy lehet csak jóízű a pörkölt, -ha juhászkéz is csinál benne valamit.</p> -<p>– Azt sem tudom, gazduram, merre a tűzhely, aztán nem is értek a -szakácsmesterséghez. <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span></p> -<p>– Ne okoskodj, kópé, ha mondom… hát nem a tűzhelyen öntöttétek -együtt az ólmot Anikával Szent András éjszakáján, amikor a te -fizonómiád öntődött ki a lányom jövendőbelijének?</p> -<p>– Nem egészen… mondja Matyi elpirultan,… csak egy ólomfigura -volt az, dudával a vállán…</p> -<p>– Nem is duda volt, – ellenveté Anika, – hanem…</p> -<p>– Hanem? – hörgé Matyi.</p> -<p>– Puska, ha éppen tudni akarja kend.</p> -<p>Mintha kést szúrtak volna a Matyi szívébe.</p> -<p>Miért hogy puskának nézi azt Anika most, amit dudának tartott -eddig? Valami szomorú sejtelem kezdte összeszorítani a szívét!…</p> -<p>Gépileg sietett bezárni az akolajtót a betódult nyáj után.</p> -<p>Olej gondolatai rögtön visszatértek a pörkölthöz, vagy hogy -talán még el sem távoztak tőle.</p> -<p>– Pörkölt lesz? No, az derék dolog, Anika. Azt hinné az ember, -vendég van a háznál.</p> -<p>– Amint van is. Mindjárt itt lesz.</p> -<p>– Kicsoda?</p> -<p>– Hát bizony az egy nagyon különös ember – felelt Anika.</p> -<p>– Ösmerősöm?</p> -<p>– Nem, nem. Egy úr, valami vadász… Soha sem láttam.</p> -<p>– Nem vadász lesz az, leány, hanem a vármegyén könyöklő.<a name= -"FNanchor_1" id="FNanchor_1"></a><a href="#Footnote_1" class= -"fnanchor">1)</a> Hogy csak nem lehet az ember soha békén!</p> -<p>– Nem megyei úr az, nagyon fiatal még ő ahhoz. Olyan az arcza, -mint a patyolat, tán még szél sem érte. <span class= -"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span></p> -<p>– Van-e puskája? – kérdé a bacsa.</p> -<p>– De még milyen!</p> -<p>Matyi most már egészen lehúzta a kalapot szemére s a nagy -jegenyefának támaszkodék, mert olyan keserű gondolata támadt, mint -a mélységes pokol; jaj, mindjárt elszédül.</p> -<p>– Bátor ficzkó lehet, – dünnyögi Olej Tamás – hogy ide mer jönni -vadászni a herczeg erdeibe. Ha nem volna vendégnek igérkezve, -leakasztanám a puskáját.</p> -<p>– Úgy uzsonna táján jött ide – fecsegett Anika tovább. – -Képzelhetik kendtek, mennyire megijedtem tőle eleinte. Tejet kért -inni. Hoztam neki, erre ezt az aranyos pénzt adta.</p> -<p>– Minek fogadtad el? – méltatlankodék Olej.</p> -<p>– Mondtam, hogy nem pénzért adjuk a tejet, van hála Istennek -elég, de csak itt felejtette az asztal csücskén.</p> -<p>– Visszaadjuk – szólt Olej. – Isten ments! Mit gondolna a világ -a brezinai bacsáról, ha pénzért adná a hozzá betérőnek a tejet -is.</p> -<p>Azzal a kezébe vette a pénzt és ámulva kiáltott föl:</p> -<p>– Ne legyen Olej a nevem, ha ez nem koronás arany! Tudjátok-e, -hogy mit gondolok? – tette hozzá suttogva, – ez vagy Gracza lesz, -vagy Záhony. Náluk láttam ilyen pénzt… ezer mennydörgős menykő, -Matyej, ma nagy ünnep lesz. Ne búsulj, ficzkó, hanem inkább le kell -vágni még egy bárányt. Aztán szaporán borért! Mondom nektek, hogy -vagy Gracza, vagy Záhony. Ide jött a brezinai bacsához.</p> -<p>Anika mosolyogva rázta a fejét. Olej pedig oda volt a -lelkesüléstől. <span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span></p> -<p>– És jó helyre jött, mert itthon lesz. Úgy megőrzöm, mintha a -saját édesanyja kötényében ülne. Olej Tamás kezéből ki nem veszi -ezer zsandár sem. Micsoda? Puskája is van? Keveset mondtam! Ötezer -sem veszi ki. Hanem aztán csitt, gyerekek, még a falnak is füle -lehet.</p> -<p>Anika még mindig hitetlenül rázta fejét.</p> -<p>– Váltig mondom kendnek, édes apám, hogy az egy fiatal ember, -aki annyi sok mindenféle bolondot összefecsegett…</p> -<p>– Mit birnád te azt megitélni, tacskó!</p> -<p>– Mezei virágnak, szíve bálványának nevezett.</p> -<p>– Éppen ilyen nagy selyma Záhony, ha vászoncselédet lát.</p> -<p>– De Záhonynak, apám, már idősebb embernek kell lennie.</p> -<p>– Tesz is az valamit! Záhony olyan nagy «gaukler», ki tetszés -szerint változtatja a fizonómiáját. Ma nyolczvan éves aggastyán, -hosszú ősz szakállal, tar fejjel, holnap meg már pelyhedző állu -siheder. Éppen arról ösmerek rá.</p> -<p>– De mikor azt is mondta, hogy kendet nem ösmeri.</p> -<p>– No bizony, hát miért ne mondta volna? Mondás, levegőrontás, -aki hiszi, annak szentírás.</p> -<p>Anikának mégis olyan nehéz volt elhinni, hogy a vén Záhony lenne -az a deli ifjú.</p> -<p>– Aztán meg azt is, hogy én tündér vagyok és erőnek erejével meg -akart csókolni.</p> -<p>Matyi önkénytelenül fölemelte az öklét.</p> -<p>– Igazán? – hörgé tompán.</p> -<p>– Mellém ült a pitvar-küszöbre s olyan édesen rimánkodott, hogy -engedjem egyszer, egyetlen egyszer <span class="pagenum"><a name= -"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> csak átkarolni a derekamat, -mert megőrül, ha nem hagyom.</p> -<p>– Hát hagytad, ugy-e? – szisszent föl Matyi.</p> -<p>– Mikor olyan igazán mondta, hogy ő akkor megbolondul.</p> -<p>– Szakasztott Záhony! – rikkantott föl kedvteléssel az öreg.</p> -<p>– Midőn aztán meg akart csókolni, úgy odavágtam a gyomlálástól -piszkos kezemet a képéhez, hogy finom arczán, tudom, ott maradt a -nyoma.</p> -<p>– Óh, óh! – nevetett a bacsa. – Nem haragudott meg?</p> -<p>– A másik arczát nyujtotta ide, hogy üssem meg azt is. Azt -mondta, nagyon jól esett neki és sohasem fog többé mosakodni, -nehogy letörölje. Nyájasan búcsuzott el, kérve, jó vacsorát -készítsek, mert ha kijárta magát, visszafelé benéz. De nini, ott is -jön már!</p> -<p>Olej és Matyi a mutatott irányba vetették a szemeiket, karcsú -vadász lépegetett le a domboldalon, zöldhajtókás szürke zubbonyban, -térdig érő csizmákban, urias vadász-szerelvénynyel.</p> -<p>– Jó estét, juhász! – szólt, kalapját sem érintve meg, amint az -udvarba lépett. – Nos, kész-e a vacsora, galambom?</p> -<p>– Fogadj Isten, – felelt Olej lehangoltan, egyrészt, mert nem -Záhony a vendég, másrészt boszantotta, hogy a titulusa akként -csorbíttassék. Ha nem nála történnék a formalitások ilyetén -megsértése, bizony furcsa dolog lehetne a következése, mert azért -bacsa az ő neve, hogy fölötte áll a juhászhivatalnak, aztán meg -azért vagyon kalap az emberek fején, hogy legyen mit megemelni, -mikor <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> tisztességes háztájékra lépnek. De csak -mégis mind el kell ezt nyelni a vendégtől.</p> -<p>– Készen a vacsora, csak magát vártuk – szólt Anika s befutott a -szobába.</p> -<p>A bacsa közel lépett a vendéghez s odanyujtotta kérges, nagy -tenyerét.</p> -<p>– Kerüljünk beljebb.</p> -<p>A szoba csinos volt és tiszta: három tulipántos láda a -szögletekben, néhány pad, egy szék, meg egy csinos abroszszal -megterített asztal képezték butorzatát. Falát a juhászok mennyei -közbenjárójának: szent Vendelnek arczképe és földi közbenjáróik: a -szépen egymás mellé felaggatott kancsók és pálinkás butykosok -díszíték, de a legnagyobb ékessége az egésznek a párolgó tál volt -az asztalon, melyből finom paprikáspörkölt mosolygott eléjök.</p> -<p>– Tessék hozzálátni, mintha otthon lenne – biztatá a bacsa -vendégét, a legöblösebb fakanalat markába nyomva. – Hármunknak elég -lesz.</p> -<p>– Négyen vagyunk hozzá.</p> -<p>– A lány nem számít, úrfi, annak ha jut valami, úgy is jó.</p> -<p>A vadász mohón neki esett az ételnek s váltig dícsérgette:</p> -<p>– Még ilyet nem ettem.</p> -<p>– Meghiszem. Olyan pörköltet a talári herczegnél sem főznek, -mint a brezinai bacsánál.</p> -<p>A vendég mosolygott.</p> -<p>– Bárcsak mindennap ehetném.</p> -<p>A bacsának erre azt illett mondani:</p> -<p>– Jól van, azt eszünk hát holnap is.</p> -<p>– Köszönöm meghívásodat, eljövök.</p> -<p>A bacsa ajkaiba harapott. Ez már mégis csak <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> sok. Ilyen -siheder szólítja «te»-nek, aki még szopós gyerek volt, mikor őt már -a nótárius is megkendezte.</p> -<p>Hej, ne volna csak vendég!</p> -<p>– Nemhogy eljön, hanem el sem megy ma. Jó helyen van itt. Anika -a kamrában vet majd ágyat. Hova menne most már, mindjárt koromsetét -lesz.</p> -<p>– Ide rendeltem a kocsimat az akolhoz.</p> -<p>– Tán a környékből való az úrfi? ha meg nem sérteném a -kérdezősködéssel.</p> -<p>– Innen a közelből.</p> -<p>– Bajjal talál ide a kocsi.</p> -<p>– Dehogy. Az Olej aklánál volt mondva. Téged hívnak, ugy-e, -Olejnek?</p> -<p>– Olej Tamás a nevem, az egész nevem pedig – mondá a türelemből -kijött gazda hetykén – Olej Tamás, a Brezina bacsája és hozzá -tehetném: ura.</p> -<p>A vendég nevetett.</p> -<p>– Ha te vagy a Brezinának az ura, öreg, mi marad akkor -nekem?</p> -<p>A bacsa sértődve nagy szemeket meresztett a nevetőre s -önkénytelenül is kifakadt belőle a kevély kérdés:</p> -<p>– Mi is légyen hát a becsületes neve és állapota? Mert azok -szerint szoktuk egymást tisztelni mi gyarló emberek.</p> -<p>– Én Taláry Pál herczeg vagyok.</p> -<p>Olej kezéből kiesett a villa, ijedten ugrott fel és elsápadt. -Nagy szó volt az neki. A fiatal herczeg ül vele szemben, akinél a -király is már csak egy paraszthajszállal nagyobb úr; ki gondolta -volna.</p> -<p>– Óh, kegyelmes uram… óh, kegyelmes herczeg, – dadogta félénken -– ki tudhatta azt! <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span></p> -<p>– Nincs semmi baj, öreg, – szólt a herczeg vidáman – ha nem is a -tied a Brezina, van neked annál többet érő kincsed is, a szép -Anika.</p> -<p>Matyiban, ki ott ült az asztalnál a herczeg mellett, jéggé -fagyott minden csepp vér, nem birt volna megmozdulni, vagy egyetlen -szót kiejteni, ha fejét veszik sem.</p> -<p>– Nem érték a leány, kegyelmes uram, inkább költség.</p> -<p>E perczben lépett be Anika, bort helyezve az asztalra. -Elfogulatlan pajkossággal töltött az ifjúnak poharába s azt mondta -neki:</p> -<p>– Aztán csinján bánjék a borral: könnyen megzavarhatja a -fejét.</p> -<p>– Eléggé megzavartad már te.</p> -<p>– Mikor már tán azelőtt is zavaros volt – felelt a leány naiv -pillantással, amitől a selymes szobák hősének melegen kezdett a -szíve dobogni.</p> -<p>– Óh, te boldogtalan! – förmedt rá az apja. – Miként merészelsz? -óh, óh!…</p> -<p>– No bizony – felelt vissza Anika gyorsan. – Hiszen nincs -czukorból, se nem viczispán. Ismerjük mi már egymást délutánról. Ha -megharagszik, majd kibékül a maga kenyerén.</p> -<p>A herczeg még sohasem érzett hasonló gyönyört, mint most, amint -azokról a duzzadt, piros ajkakról ilyen fitymáló szavak peregtek. -Szívébe rajzolódott le a bűbájos ékesszólás. Elhallgatná ezer -esztendeig.</p> -<p>– Csitt, leány! tanuld meg, vakmerő, kivel beszélsz. Ő -kegyelmessége a fiatal herczeg, a mi urunk.</p> -<p>Anika felkaczagott. Üde nevetése olyan volt, mint egy -tündér-csengetyű. <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= -"Page_62">-62-</a></span></p> -<p>– Jajaj! Majd bizony bolonddá tesznek. Hiszi a piszi. A fiatal -herczeg nem jár a Brezinára, de még Talárba sem. Bécs városában -lakik a színarany palotában, száz vadász lövöldözi a vacsorára -valóját, nemhogy ő maga csatangoljon nyúl után a Brezinában. De meg -kell is annak az Olejék pörköltje, tejfelt vacsorál az, -rozmaringvirág magjából sütött kenyérrel. Aztán olyan is a herczeg, -mint a többi ember! Mintha nem tudnám! Nem azért herczeg, hogy -olyan legyen.</p> -<p>– Bocsásson meg ennek a bűnös gyermeknek, kegyelmes uram.</p> -<p>A kegyelmes úr pedig annyira megbocsátott, hogy elkezdett -Anikával versenyt kaczagni, amire Anika azon hitben, hogy őt -neveti, egyszerre duzzogó, haragos arczot vágott (illett neki), -mire durczásan kifordult az ajtón, olyasvalamit motyogott: kikéri -magának, őt ne tegyék bolonddá.</p> -<p>De mikor már künn volt, mégis szöget ütött fejébe a dolog. Hátha -mégis a herczeg. Hátha eljött Bécsből. Az Anika is hallotta a -csősztől, Lapaj Istóktól, hogy azelőtt egy öreg herczeg volt az -urok s most halála után a fiatalra szállott a rengeteg sok -uradalom. Bizony nem lehetetlen! Istenem, milyen kár érte, hogy -herczeg: mikor olyan módos lenne parasztlegénynek is.</p> -<p>Egészen elszomorodva futott föl a létrán az akol padlására, hogy -onnan lenézzen a szürkülő tájra.</p> -<p>Szíve nagyot nyilallik. Csakugyan a herczeg. A talári -várkastélyon, melynek csillogó bádogfödele ide látszik, ott lobog a -zászló. Lapajtól hallotta, hogy a herczeg jelenlétét ez tudatja a -környékkel.</p> -<p>… Könyörülő Isten; ő arczul ütötte a kegyelmes <span class= -"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> urat. -Ellenkezett vele, megcsúfolta, kinevette. Jaj, uram, teremtőm, tán -fejét is veszik.</p> -<p>Anika szorongó szívvel lépett le a létrán, éppen azon -gondolkozva, hova bújjék szégyenletében és valljuk meg, félelmében -is a herczeg előtt, – midőn fényes hintó állott meg a ház előtt és -mire Anika az utolsó fölhágó pálczáig lekászmálódék, azalatt maga -Pál herczeg is az udvaron állt. Óh, csak meg ne látná.</p> -<p>De bizony azért is meglátja s valóság-e vagy káprázat, ő maga -ugrik a lajtorjához, hogy a hágcsóról csintalanul felkapva, mint -valami pelyhet a földre emelje, amitől Anika nem érez, nem tud -semmit, mert minden érzékét fogva, elzsibbasztva tartja valamely -igézetes félálom, gyötrelmes és mégis kellemetes félébrenlét.</p> -<p>– Már most elhiszed, ugy-e, hogy én vagyok a herczeg?</p> -<p>Azzal a délczeg ifjú nevetve a hintóba pattan, búcsut int -kezével az öreg Olejnek, Anikának pedig azt súgja lágy, behizelgő -hangon:</p> -<p>– De ne legyek én előtted soha herczeg, Anika. Te pedig -herczegnő leszesz előttem mindig… mindig…</p> -<p>A hintó elrobog, de a búcsuszavak itt maradnak. Csodálatos -szavak! Égő tűzből vannak szőve, mely hosszú lángnyelveket ereszt -egyenesen a szívnek, amik úgy égetik, ugy megdobogtatják azt, -mintha vesztét akarnák. Félrevert harang a szív most: a csodálatos -szavakat kongatja folytonosan és utána egyik estétől a másikig -ismétli minden, minden… Éjjel a sötétség kiáltja, reggel a fák -levelei suttogják, a hallgatag bérczek hangot adnak, a föld -párázata azt sóhajtja a füveknek, még a <span class= -"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> felforrt -demikát is erről zúg a pattogó tűzhelyen: «te pedig herczegnő -leszesz előttem… mindig… mindig…»</p> -<p>És Anika olyan szívesen hallgatja azt, amiről minden beszél.</p> -<p>Egész nap szórakozott, hallgatag. A Brezinák dalai pihennek. -Anika nótáit nem hallja ma sem Olej, sem Matyi; valamint a Matyi -dudája is néma. Igazibb költészet uralkodik itt ma! Félre a -bokorral, erdő jött helyette…</p> -<p>A leány arra gondol, hogy minek is van a világon herczeg, mikor -olyan szép az, hogy a gerliczemadár nem mondhatja párjának: külömb -madár vagyok, fényesebb tollam van, nem szerethetlek. Olyan nagyon -szép az, hogy a gerliczemadár mind egyforma madár.</p> -<p>A bojtár pedig arra gondol, hogy miért lett a duda egyszerre -puskává a Szent-András napján ólomöntelékben elővarázsolt -jövendőbeli vállain…</p> -<p>Szomorú kérdésre szomorú felelet minden jel.</p> -<p>Este, mikor a bacsával hazatért, megint az az ujság, ott volt a -herczeg.</p> -<p>És ezután másnap, harmadnap is mindig ott vadászik a fiatal -uraság és mindig betér egy pohár tejre Anikához. Nagyon szeretheti -a vadat és tejet.</p> -<p>Az öreg Olej harmadnap már összeránczolta homlokát e hírre s így -szólt a bojtárhoz:</p> -<p>– Holnap magad nézel a nyáj után. Az uraság sokat vadászik itt. -Beszélni akarok vele.</p> -<p>Anika összerezzent s egyetlen szavát nem lehetett venni az -este.</p> -<p>Olej otthon maradt másnap. Húsz év óta kétszer sem történt tán -ilyen eset. Az ezer darab birka <span class="pagenum"><a name= -"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> ugyancsak gondolkozóba -eshetik, hova maradt el mellőlük földi gondviselőjük, a hatalom -derék jelvényével, az ólmos bottal és a megszokott «nete ne» és -«brcs ki» vezényszavakkal. Nem lesz nekik ma jóízű még a só sem és -rosszabb lesz még a fű is! Legalább Olej hiszi úgy, ki szintén unja -magát nyája nélkül. Anikát elküldte mingyárt délután üzenettel -Lapaj Istókhoz, honnan csak késő este jöhet meg, maga pedig -megtömte a «vászonpipát», abból a boldogtalan növényből, melyért -királyok és népek kapnak egymással hajba, amelyet úgy szokott -szaporítani a juhász, mint a tavaszi gyapjút: nedves helyen tartja, -hol megszíván magát egy kis vizenyősséggel, még egyszer annyit ad -ki. Olej rágyujtott, hanyatt feküdt a himes gyepen az udvaron és az -aklot nézte, szép veres födelét, ékes fehér falait, a kikandikáló -izmos gerendákat… Sokáig nézegette és soha sem tudott betelni vele… -Uram én teremtőm, de helyes kőmives lehetett, aki megalkotta!</p> -<p>Amint így bámészkodik, mozgó árnyékot vett észre a falon s amint -hátra tekint, Pál herczeget pillantja meg. Éppen őt várja Olej.</p> -<p>Egyenesen a pitvarajtónak tart, de midőn az ajtó-madzagot -megrázva, a závár még nem enged, kedvetlenül kerül az ablaknak s -bezörget.</p> -<p>– Nyisd föl az ajtót, Anika! Talán elaludtál, szép tündérem, kis -báránykám…</p> -<p>De bizony hiába zörgetett a herczeg, a bárányka nem eresztette -be, helyette Olej durva hangja felelt:</p> -<p>– Be van csukva az ajtó, kegyelmes uram. Én vagyok itt, ha talán -valamit parancsolna herczegséged? <span class="pagenum"><a name= -"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> -<p>– Hm! Te vagy itt, öreg Olej? Nos, hol van Anika?</p> -<p>Olej megrázta czifra tüszőjét derekán, aztán végigsimítá nagy -barna kezeivel homlokát.</p> -<p>– A leány nem áll az uradalom szolgálatában, – szólt – én és egy -bojtár vagyunk itt kegyelmességed rendelkezésére: a leánynyal csak -én rendelkezhetem.</p> -<p>Taláry Pál csodálkozó szemeket meresztett Olejra.</p> -<p>– Mit akarsz ezzel mondani?</p> -<p>A bacsa egészen közel lépett a főúrhoz és megrázta ökleit a -levegőben. A bornyuszájú ing szétvált s látni hagyta hatalmas -izmait, füstös hangja dörgővé, viharossá vált:</p> -<p>– Azt akarom mondani, hogyha ott az akol környékén vadászgat -ezentúl, bár a puskáját csak madárseréttel tölti, könnyen -megeshetik, madár helyett medvével állhat szemben.</p> -<p>És e szavainál jellemzőleg öklével saját mellét ütötte meg, -mintha mondaná: «én leszek az a medve».</p> -<p>A hatalmas úr, kinek hetven faluban harangoznak, ha meghal s -kilencz vármegyében süvegelnek, ha él, oly piros lett, mint a -pipacs, s amint ott állt, nem tudta, hova legyen, mit feleljen, -amint a brezinai bacsa reá szegezte nagy, vérben forgó szemeit, e -nézés behatása alatt elkezdtek a lábai reszketni. A puska, melyet a -válláról leemelt, hogy tán Olejra szegezze, szintén reszketett.</p> -<p>– Megfeledkeztél, kivel beszélsz? – hebegé.</p> -<p>– Tudom, kivel beszélek: urammal. De kegyelmességed se -feledkezzék meg, kivel beszél.</p> -<p>– Vajjon kivel? <span class="pagenum"><a name="Page_67" id= -"Page_67">-67-</a></span></p> -<p>Olej magasra emelte fejét, kevélyen, mint egy hős.</p> -<p>– Annak a leánynak az apjával.</p> -<p>Taláry könnyedén bólintott. Egy jó gondolata támadt.</p> -<p>– Jól van, bacsa, úgy beszélek hát veled, mint egy apával illik. -Nekem a leányod kell minden áron.</p> -<p>– Én pedig nem adom semmi áron.</p> -<p>– Hallgass meg, bacsa. Mit szólanál hozzá, ha ez az akol a tied -lenne minden birkájával, ha neked ajándékoznám.</p> -<p>A bacsának nem lehetett volna nagyobbat mondani. Az ezer egy éj -szemkápráztató regéi mind csak hitványság e vakító valósághoz -képest! A brezinai veres födelű akol, a kilencz vezérkos, a száz -selyemürü és a többi birka mind övé lenne. Mennyi kevés maradna -ezenkívül a többi embereknek, kik még a világon vannak!</p> -<p>Ingadozva állt ott, mint a mérleg, melynek egyik serpenyőjébe -egy oly nagy súlyu darabot dobnak, mely még akkor meglógázza azt -egy pár perczre, ha nem nyomná is tán alá később.</p> -<p>A herczeg gyönyörrel nézte e biztató inogást.</p> -<p>– Igy aztán igazán te lennél a Brezinák ura.</p> -<p>A bacsa mereven nézett maga elé. Fényes képek vonultak el lelki -szemei előtt a jövőből. Aranyos csatt lesz tüszőjén; selyemből lesz -az inge; mikor a nyájjal kimegy, mézes-pálinkás butykost fog -hordozni utána egy szolga, ki csak arra való lesz, hogy -valahányszor egyet húz a butykosból, kedves egészségére kívánja, -minden élő ember megsüvegeli s megirigyli: ni, ott megy a brezinai -bacsa, kinek annyi a gazdasága, kincse, hogy a burkus király -ládafiának sem válnék szégyenére.</p> -<p>Olej megrázkódott. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span></p> -<p>De azt is megtudják, ki adta neki a rengeteg kincsét és azt is -megtudják, miért adta. Mit ér minden hiú becsültetés, ha egy nagy -fekete árnyék jár majd nyomában? Egy nagy fekete árnyék, – az -önvád.</p> -<p>– Nos, Olej, határozz!</p> -<p>– Nem, nem, kegyelmes úr, hagyjon el engem, kérem. Hagyjon el, -hagyjon el. Becsületes szolgája voltam apjának, ne csúfolja meg ősz -fejemet!</p> -<p>– Vigyázz, ne hamarkodd el! nem mindig találsz tékozló -kedvemben. Ezer ember közül egy, ha visszautasítana ilyen -ajánlatot! Anikát szeretem, magammal viszem Bécsbe, olyan jó dolga -lesz, mint egy grófkisasszonynak. Ő maga is szeret engem s szívesen -jő. Mit gondolkozol hát, öreg Olej? Ide a tenyeredet!</p> -<p>Az öreg arczáról nagy verejték-csöppek gyöngyöztek, halk, -reszkető hangon mondá:</p> -<p>– Soha!… Soha!</p> -<p>– Bolond vagy, esztelen vagy. Értsd meg, mit kívánok. Azt, hogy -szemet hunyj, ne vicsorgasd a fogadat és ne ordítozd tele a -világot. Ezért adom oda az aklot s juhait. Semmi szenny nem fog -hozzá tapadni. Ha például megszöktetem Anikát, tudtod nélkül -történik, nem tehetsz róla. Ez csak a sors kereke lesz, melynek -küllőibe nem lehetett kapaszkodnod.</p> -<p>Olej elfordította a fejét.</p> -<p>– Minek mondta hát el akkor, – hörgé tompán, – cselekedett volna -anélkül…</p> -<p>– Jó, tehát anélkül fogom cselekedni, – szólt a herczeg hirtelen -megfordulva – Isten megáldjon!</p> -<p>Ezzel siető léptekkel fütyörészve távozott.</p> -<p>Olej a falnak tántorodék. Elhagyta ereje. Kiáltani <span class= -"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> akart még -valamit a távozó után, de csak a szája mozgott, hanggal nem -rendelkezett; vadul forgó szemei leírhatatlan pillantással -szegződtek a herczeg után; ijedség, undor tükröződött bennök.</p> -<p>A falhoz lapulva s támaszkodva tántorgott be a szobába. Feje -szédült, gyötrelmes gondolatok gomolyogtak benne, melyek mint -megannyi meredek hegyről guruló szikla, lassan a szívére -ereszkedtek és összeszoríták.</p> -<p>– Jaj, a kólika! – kiáltá hörögve.</p> -<p>A bérczek visszamondták: jaj, a kólika.</p> -<p>És Olej tudta jól, hogy ez nem igaz. Az ember hazudik -önmagának.</p> -<p>A szobába érve, ágyba feküdt, elhitette magával, hogy kólikában -szenved. Eleinte nyögött, mint egy beteg vadállat, később aztán -kisértetiessé vált arczát a párnák alá rejtve, azon könnyebbséget -találta fel kínjai elviselésében, hogy elkezdett énekelni.</p> -<p>Hátha a daltól kölcsönkért gondolatok elkergetik az ő fekete -gondolatait?</p> -<p>Sokáig kínlódék így, mígnem feszülten figyelve, meghallotta künn -az Anika ruganyos lépteit.</p> -<p>– Megjött, látni fog! – kiáltá az öreg ember és fölugrott, mint -az őrült. Átellenben az ágygyal a tükör függött, mely dúlt arczát -mutatá: megállt előtte, üvegesedő szemekkel nézve a saját énjét, – -aztán egyszerre fölordított, fölemelte öklét, odarohant és oly -rettenetest ütött rá, hogy millió darabra zúzódva pergett szét -üvegje.</p> -<p>Kezeiből a vér folyt, szemei fölfelé fordultak karikáikkal, mire -Anika bejött a Lapajtól hozott üzenettel, eszméletlenül hevert a -földön.</p> -<p>Anika el nem birta gondolni, mi baja, sietve <span class= -"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> -föllocsolta vízzel és ismét ágyba fekteté. Egész éjjel -félrebeszélt, vivódva csodálatos szörnyekkel, kigyókkal, -sárkányokkal, mik a szívét marták és a máját akarták kivájni.</p> -<p>Hajnalra jobban lett, kihajtotta a nyájat Matyival, de nem -költötte fel Anikát, mint egyébkor szokta, reggeli végett: úgy -mentek el éhgyomorral.</p> -<p>Szép nyári reggel volt. A természet derült mosolyából minden -tárgynak jutott. A harmatos fű buján kinálta magát a birkáknak, s -azok szót fogadva, vígan ropogtatták, a madarak szintén vidáman -csicseregtek… egyszóval, olyan kellemes reggel volt, minőt a poéták -szoktak megénekelni, de amely mindig mögötte marad a valóságnak: a -természet az egyedüli, melyet a fantázia nem szépíthet, nem -nagyíthat, csak törpíthet.</p> -<p>Minden vidám volt, csak Olej mogorva és Matyi szomorú.</p> -<p>Olej nem találta helyét egész nap. Feküdni rossz volt, a nyájat -dirigálni, kast kötni is unalmas volt, járni-kelni fárasztó volt, -gondolkozni, óh, gondolkozni gyötrelmes volt.</p> -<p>És mégis lehetetlenné vált menekülni a gondolatoktól; -megrohanták, utána mentek mindenüvé, elől ügettek minden -foglalkozásában.</p> -<p>A gondolatok szemtelenek és nem engedik magoknak azt mondani: -«takarodjatok innen!»</p> -<p>Mi lesz Anikából? Ő el akarta adni gyermekét, ő, Olej Tamás, a -brezinai bacsa. Kincsért, gazdaságért a vérére alkudott. Soha! -soha!</p> -<p>És az a hang, mely tizenhét éve bolyong az erdő fái közt, ma már -harmadszor szólította meg szemrehányólag: Tamás! Tamás!</p> -<p>Irtóztató! A kilencz vezérkos csengője mikor <span class= -"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> összevág, -ebbe a rímbe megy ki: «aklot cserélt… becsületért».</p> -<p>– Hej, bojtár, szedd le azokat a csengőket!</p> -<p>Matyi engedelmeskedik, de el nem gondolhatja, hova lett a bacsa -esze.</p> -<p>– Hej, bojtár, hallod-e, hagyd a csengőket: mást gondoltam. Vedd -föl a szűrödet! Mennyi idő lehet?</p> -<p>– Túl van a nap a fele útján.</p> -<p>– El fogsz menni Talárba.</p> -<p>– Értem, gazd’uram.</p> -<p>– Ott a herczegi kastélyba mégy s azt mondod, hogy a brezinai -bacsa küld, magával a herczeggel akarsz beszélni.</p> -<p>Matyi úgy figyelt, hogy a lélekzetét is elfojtá.</p> -<p>– Beeresztenek. Oda fogsz állani a herczeg elé és ezt fogod neki -mondani, szóról-szóra: «Kegyelmes uram, azt üzeni a brezinai bacsa, -hogy abból a bizonyos dologból soha nem lehet semmi: tegyen le -róla, kegyelmes uram». Megértettél-e? Siess!</p> -<p>Matyi szerette volna még jobban megérteni, mi az a bizonyos -dolog, de a bacsa kevély természete nem tűri a beavatkozást, de még -kérdezősködést sem. Ösztönszerűleg sejté, hogy az üzenet nem lesz a -herczegnek kedves – és sietett vele.</p> -<p>Uzsonna ideje volt, mire megjárta Talárt. Lihegve, fáradtan és -mégis fütyörészve került vissza. Hol a pokolban szedte ezt a -jókedvet?</p> -<p>– Mit üzen a herczeg? – kérdé a bacsa fojtott hangon.</p> -<p>– Hát csak semmit, gazduram: még annál is kevesebbet.</p> -<p>– Tán bizony nem is beszéltél vele? – faggatá szorongva. -<span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span></p> -<p>– De nem ám – felelte nyugodt lelkiismerettel.</p> -<p>– Nem parancsoltam? – ordítá dühösen.</p> -<p>– Akár parancsolta, akár nem… a herczeg ma déltájban elutazott -Bécsbe; oda csak nem mehettem utána – szólt a bojtár némi -kötődéssel, azon biztos tudatban, hogy jó hír hozója.</p> -<p>A bacsa nem szólt semmit, csak a szemei düledtek ki és arcza -sápadt el még jobban.</p> -<p>Nyakába kanyarította a halinát és elkezdett eszeveszetten futni -hazafelé.</p> -<p>Sejtelme valósult.</p> -<p>A ház előtt friss keréknyomok látszottak. Bent a szobát üresen -találta.</p> -<p>Anika hétköznapi ruhája hevert az asztalon: a fehérpettyes -kendő, az olajos pruszli, a zöld rása szoknya és a skófiummal -kivarrt, viseltes sárga ködmön. Az ünneplőjét vitte magával. A -ködmönre egy írás volt kiterítve, a talári herczeg czímeres -pecsétjével, fogai közt kardot tartó oroszlánnal. Ez az -ajándék-levél az akolról és nyájról.</p> -<p>A bacsa szívébe mintha éles kést döftek volna, mikor ezeket -megpillantotta. Mindent kitalált, mindent megértett. Az önvád -találékony útmutató! A herczeg úgy tett, amint ő hagyta meg neki: -magától cselekedett és pedig villámgyorsan.</p> -<p>Az öreg ember megsimította a homlokát, tétován nézett körül és -elkezdett kiáltozni kétségbeesetten:</p> -<p>– Anika! Anika!</p> -<p>Tudta pedig, hogy nem jő felelet sehonnan. Hol van már Anika -azóta! Bécs városa felé röpíti a vasút!</p> -<p>Midőn aztán jól kikiabálta magát, egyszerre elcsendesült: sápadt -arczáról eltünt a bánat és kétségbeesés, <span class= -"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> sötétté, -daczossá vált, kiment az ajtóba, leült a küszöbre s megtömvén -pipáját, oly egykedvűen eregette ott a füstöket, mintha legföljebb -azon tünődnék, lesz-e vajjon eső holnap?</p> -<p>Egyszerre azonban hirtelen fölállott és megfenyegette -mutatóujjával az eget.</p> -<p>– Hallod-e, Isten! Mutatok én még ma neked valamit!</p> -<p>Aztán megint leült s mintha egyéb dolga se volna, pipázott -szakadatlanul.</p> -<p>Csak akkor emelkedék föl ismét, midőn a nyáj Matyi kormányzata -mellett besétált az udvarra.</p> -<p>– Jó, hogy jösz, édes Matyi fiam – szólt a bojtárhoz, oly -nyájasan, mint soha azelőtt. – Egy sürgős írás van odabenn az -asztalon, melyet rögtön el kell vinned a tisztartó úrhoz Talárba; -küldje a kegyelmes úr után, de ne pecsételje be még ma, várjon -holnapig. Holnap több írnivalója is lesz hozzá.</p> -<p>– Mingyárt bemegyek érte, gazd’uram.</p> -<p>– Ne fáraszd magad, majd kihozom.</p> -<p>– De legalább egy kis főtt ételt hadd kérjek Anikától.</p> -<p>– Ne bántsd. Itt ez a pénz, ihatsz és ehetsz útközben.</p> -<p>Matyi fejét csóválta. Mi történhetett odabenn, hogy az öreg be -nem ereszti? Bizonyára Anika végett. Tán alszik? Tán sír? Pedig oly -jól esnék Matyinak, ha megpillanthatná legalább fél perczre, hogyan -néz ki. Mindennap látja, mindig előtte lebeg s mégis mindennap -elfelejti a kinézését. De furcsa is az a szerelem.</p> -<p>Mindegy no, ma csak hadd évődjék a herczeg távozása miatt, -holnap, holnapután már megint <span class="pagenum"><a name= -"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> visszatér a szeretete -őhozzá. Megint duda lesz az öntött ólom-figura vállain…</p> -<p>Matyi jókedvvel indult el a herczeg által ott hagyott -okmánynyal. Olej keresztbe tett kezekkel nézett utána, míg csak -beláthatta, csak aztán fordult be az akolba.</p> -<p>Sorba járta kedvencz birkáit, itt-ott megállt egyik vagy másik -előtt és értelmetlen fél szavakat morgott hozzá; végre még ezek a -félszavak is elvesztek előtörő zokogásába.</p> -<p>A brezinai bacsa sírt, mint egy gyermek.</p> -<p>Mélyen lehúzta kalapját szemére, ne lásson alóla semmit, úgy -ment ki az akol ajtaján. Midőn kiért, kétszer fordítá meg a kulcsot -az ajtózárban, mint mindig tenni szokta éjszakára, de amit sohasem -tett meg azelőtt, most egyenesen a vályú mellett kúthoz lépett s a -kulcsot egy nagy sóhajjal a kútba dobta.</p> -<p>Most azután a dologhoz látott, bár már sötétedni kezdett. Az -udvaron egy boglya száraz nád volt, azt emberfölötti gyorsasággal -hordta szét s az akol körül állítá föl, tömötten, vastagon.</p> -<p>És mikor mindennel készen volt, felölté czifra halináját és -meggyujtá a nádat vagy hat helyen: egy nagy égő kévét pedig, -fölhágván a létrára, a takarmánynyal telerakott padlásra -dobott.</p> -<p>A szél mohón kapott a vígan lobogó tűznyelveken s egy pillanat -alatt óriásokká nevelte.</p> -<p>A híres brezinai bacsa pedig futott tüskön, bokron keresztül -irány, czél nélkül; vissza sem nézett többé… Minek is? Tudhatta -ugyis, mi történik. Amerre futott, mindenütt világos az erdő, -mintha fényes nappal lett volna. Messzebb azután, ott, hol a sűrű -fákon át nem tudott hatolni a tűzfény, <span class= -"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> valami -csodálatos, hernyóalakú állatok szálltak a levegőből arczára, mik -csipték és viszketegséget okoztak… Egyet megfogott futtában, -markába vette, hogy megvizsgálja, mi!… Nem hernyó volt, hanem -fekete pernye, mit idáig hozott a szél a brezinai égő akolról…</p> -<p>És a brezinai bacsa egyre futott. A jó Isten tudja, hol fog -megállni?…</p> -<p>Midőn Matyi haza került hajnalban, a brezinai aklot nem találta -sehol, csak egy nagy füstölgő foltot a helyén.</p> -<p>Halomra dőlt gerendák, leomlott falak, megfeketedett -csontok…</p> -<p>Emberé volt-e valaha az a csont, vagy birkáé?</p> -<p>Az a nagy, megdöbbentő talány, mely előtte kitárult, -összeszorította a bojtár szívét.</p> -<p>Anika és a bacsa nevét kiáltozta.</p> -<p>Senki sem felelt.</p> -<p>«Istenem, hol lehetnek?»…</p> -<p>A tüzes sziporkák, mik itt-ott kicsillogtak a hamu alól, bizony -nem adtak erre feleletet.</p> -<hr class="tb" /> -<p>És a brezinai völgy csendes azóta, kövér füvét nem tapossa sem -ember, sem állat; évek jönnek, mennek, a vadkörtefa meghozza -gyümölcsét, meg elhullatja, a fű megnő és ujra kiszárad, csak egy -nagy fekete, négyszögletű folt nem zöldül ki soha. Ki tudja, miért -nem? Még a búsongó nóta is csak annyit mond útbaigazításul:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Ott künn a Brezinán az a -fekete folt…<br /></span> <span class="i0">Fekete folt helyén -valaha akol volt.<br /></span></div> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<h2>LAPAJ, A HIRES DUDÁS.</h2> -<p>Tűzhelyalapító tót atyánkfia nyes magának nyolcz darab -másfélöles husángot, azoknak meghegyezi mind a két végét s beszúrja -a földbe sorjában mintegy másfél arasztnyi távolságra, miáltal -vázát nyeri leendő tanyájának. A félkört képező husángok tetejére -odaköt madzagokkal egy végig lefutó mogyorófahajtást összetartó -kapocsnak, mely egészen olyan, mint az oldalbordák foglalatául -szolgáló hátgerincz. Most aztán berakja a kezdetleges alkotmányt -gallyakkal, gazzal, nyirkos fűvel, oldalait kibéleli csalamádéval, -lekonyuló hátára odaköt «másli»-nak egy füstös, ócska zsúpot s kész -a rendőrségi palota.</p> -<p>Félelmetes, hivatali tekintélyt kifejező hatással uralkodik -egy-egy dűlő fölött, méltó tisztelettel és megdöbbenéssel halad el -mellette minden jó és rossz járatban levő jámbor keresztény lélek, -mert a gonosz cselekedetek megtorlásának «első fóruma» ez, melynek -külseje nyomban elárulja, hogy ha kisebb is valamivel, mint a -vármegyeház, annak a képére ütött; egy vérből való azzal.</p> -<p>De igazi méltóság, hatalom csak akkor ömlik el a csősz-kunyhón, -ha egy nagy kerek folt feketedik <span class="pagenum"><a name= -"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> előtte, jeléül a büntető -igazság jelenvalóságának, melynek személyesítője, Lapaj Istók, a -hires dudás, az itt föllobogó rőzsetűznél süti a burgonyát s néha -egy kis «méretlen» húst is, mely iránti vonzalmát az ősöktől, -juhászelődeitől örökölte.</p> -<p>Még nyomatékosabb a hatás, ha a nagy görcsös bot, a hatalmi -jelvény oda van támasztva a «guliba» oldalához, vagy ha tán -mindenki elrettentésére a vörös szegélyű «halina» is kint lóg a -homlokzaton, mert ez esetben majdnem kétségtelen, hogy a csősz, az -élesszemű Istók, bent pihen s a hasadékokon kilát a határra, -keletre az egyik szemével, nyugatra a másikkal. Olyankor még a nyúl -sem mer arra járni!</p> -<p>Nem lehetetlen különben az sem, hogy az egész dolog csak -gyalázatos fortély s míg itt a szűr-ujjas és bot őrzi a vidéket, -addig a gazdájok, a hires Lapaj, más irányban kalandozik, mert -bizony széles, terjedelmes az ő hivatalos köre, s tudomány kell, -hogy valaki oly tökéletességre vigye, mint ő, ki minden -csinját-binját érti szakmájának, melyet sokszor úgy kell betölteni, -hogy önmagát megsokszorozza.</p> -<p>Nem tréfadolog ám az ő kenyere; meg van szolgálva emberül s ha -az izzadó munkás irigykedve nézi, mikor Lapaj Istók hason fekve -bámulja a napot, bizony nem gondol rá, hogy ő kelmének meg van -fordítva a világ rendje s amit más ember fia a nyugalomnak szentel, -neki az éjszaka a megháborítója.</p> -<p>Az ő hivatalos órái este kezdődnek. Az egész természet alszik, -neki ébren kell lenni. Méla csönd ül a tájon. Az öreg Fátra -mogorván néz le fényes szemeivel: a csillogó pásztortüzekkel az -éjbe, a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> felhők feketén ereszkednek alá, mintha -láthatatlan köpenyt akarnának a tolvajok nyakába lebocsátani, míg a -költői Garam habjai alant a völgyben gyanusan locsogják: «Lapaj nem -lát ilyenkor. Csopp, csopp, csopp! Lophattok most!»</p> -<p>De bizony nincs igazok; Lapaj ilyenkor lát a legjobban.</p> -<p>Kint guggol az ajtó előtt. Tüzét kioltotta politikából. A tűz -rossz szövetségese a rendészetnek: őt messziről látják, ha tűz -világítja meg alakját s ő közelre sem lát miatta. A tüzet csak a -«zapekacská»-ban tűri ilyenkor. Ott a maga helyén van, hogy -megbirkózzék az átkozott nyirkos dohánynyal, melyet fonnyadt -burgonyaszárral szokott keverni, mert hát szép dolog az, ha okos -ember megtesz egy ilyen mihaszna növényt «magyar kir. dohánynak.» -Aztán jól izlik így is. Füst, füst! Lapajnak semmi panasza ellene, -élvezettel szívja s szemei andalogva követik, míg csak láthatják a -bodor karikákat, amint fölszállnak a nagy semmibe s -belefogódzkodnak a felhőkbe. Reggelre harmat lesz belőlük.</p> -<p>A némaságot csak néha szakítja meg kollégáinak szellőszárnyon -idehajtott hangja a faluból, – a kutyaugatás és a kakaskukorékolás. -Azok a falut őrzik; ő a mezőt. Lapaj jó ismerősük s kettőt lehetne -tenni egy ellen, hogy majdnem érti őket. Hangjukat legalább ismeri, -tudván: a Svarka Mátyás «Viszkocs»-a, vagy a Lipták Marcziék -«Ulan»-ja-e a felszólaló? A kakas-nemzetséggel sincs különben: sőt -e tekintetben a huszonkét éves tapasztalás (mióta a határ fölött -virraszt) egy mindig jól járó óra fölfedezését akasztotta -nyakába.</p> -<p>Az első kakas rendesen a rektor uramé, már <span class= -"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> tizenegy -órakor kezdvén éneklését (s jobb torka van, mint a gazdájának), -talán mert ez a legéhesebb a faluban, siet elkiáltani az éjfélt, -hosszú az ideje s azt hiszi a bolond, hogy így hamarább jő meg a -reggel. Utána az özvegy tekintetes asszony, a tisztartóné -kokin-khinai szárnyasai veszik át a szót, – éppen féltizenkettőre. -A tiszteletes úrék kakasa a legpontosabb, éjfélkor kukorékol, mint -a parancsolat; könnyű neki, orra előtt a toronyóra, leolvashatja. -Az eklézsia után a közönséges hívekéi szólnak bele az éjbe, ki -vékonyan, ki vastagon, ki egészen köszörületlen hangon, amiket -Lapaj mind meg tud egymástól különböztetni, mintha egyenkint lenne -ismerős mindenikkel.</p> -<p>Öröklött tudomány ez, nemzedékről nemzedékre száll. Lapaj -öregapja számadó «bacsa» volt a hlinai akolban, ami a -juhászvilágban legalább is akkora rang, mint a közönséges életben a -főispánság: apáról fiúra, unokára fényt vet az előd ez állása. Apja -vödörből csöbörbe csöppent, egyszerű juhászszá lett, de ő is kint -élt a természetben s eltanulta titkát, összeszokott annak jámbor -lakóival: az állatokkal s inkább tartozott közéjük, mint az -emberekhez. Tömérdek birka volt a keze alatt, egyforma, -kifejezéstelen arczu állatok, melyeket nem különböztet meg elütő -arczszín, különféle homlok, saját testhordozás, jellemző hang, -annyira egymás képére vannak teremtve, mint a lóhere levelei. Nincs -is olyan akadémiai tag, kinek tudománya el birjon igazodni: melyik -az egyik és melyik a másik; de bezzeg a juhász ösmeri mind, az ő -szemei behatolnak a rejtett vonásokig, melyeket közönséges ember -megfigyelni nem képes, nemcsak megismeri külön-külön a maga -birkáját, legyen elszórva <span class="pagenum"><a name="Page_80" -id="Page_80">-80-</a></span> bármely óriási idegen nyájban, de még -a nemzetségét is tudja, anyjára s nagyanyjára is emlékszik. Mesének -tartanám, ha annyiszor meg nem győződtem volna róla.</p> -<p>Lapaj az ősöktől örökölte éles megfigyelő tehetségét s ha -leszorult is az arisztokratikus juhászpályáról, hasznát veszi annak -mint csősz is. Nagy örökség neki, hogy édesanyja a természet s -legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostoha anyja, ezek -jobbak, mint az emberek. Legalább olyanok, aminőnek mutatkoznak, -meg lehet őket ismerni, tenyerükön hordják a tulajdonságaikat.</p> -<p>A ló megrágja, csúfosan elrondítja a káposztát, ha beleszabadul; -a kutya, mint a filozófus, bebarangolja őszszel a kertet s nagy -kárt tesz néha a féltett gyümölcsösben; ökör, borju egyenesen -szalad a luczernásnak, pedig attól fujódik föl, nemhogy a jóízű -csalamádét hajhaszná (no de azért ökör, a boldogtalan), a tudósabb -malacz a föld titkaiban turkál s könnyen boldogul, mert az -élhetetlen krumpli csimbókos szárat tol ki saját vesztére.</p> -<p>S míg az állatokról előre tudhatni, mi van a begyükben s jönnek -nyiltan, ösztönük által hajtva, addig a legveszedelmesebb ember -alattomban, álnok ravaszsággal közelít, kilesve a Lapaj távollétét, -fölhasználva álmát, a sötétséget, az őszi ködöt s amit két szeme -lát ilyenkor, a két keze utána nyul.</p> -<p>Az embert nem lehet kiismerni. Barátságos arczczal jő, szíves jó -estét kíván Lapajnak, megkinálja dohánynyal, pálinkás butykosából -húzni enged neki egyet s Istók már azt hinné, no ezt most a -barátság hajtotta ide, mikor rövid idő mulva rájő, hogy a legszebb -káposztafőnek lába támadt, s hogy az óriási uri tök is, a határ -büszkesége, melyre <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= -"Page_81">-81-</a></span> a tiszteletes asszony még a nevét is -kivájta kötőtűvel, utánuk kérezkedett.</p> -<p>Csoda-e, ha nem szereti az embereket? Méltán gyanakodó, -bizalmatlan irántok; nem is volt s talán sohasem is lesz velök -közelebbi érintkezésben. Alig birom fölfogni, hogyan s kitől tanult -beszélni, s azt meg már éppen nem, hogy azóta el nem felejtett.</p> -<p>De miről is beszélne, még ha volna is kivel? Neki nincsenek sem -örömei, sem fájdalmai, következésképp gondolatai sem, melyeknek -kifejezést kivánna adni. Hiszen már az egész tót faj hidegebb, -szenvedélytelenebb, érzéketlenebb, mint a magyarság. Nem is csoda. -Hidegebb tájék szüli őket, későbben kel föl nekik a nap, korábban -nyugszik le s még déltájban is bágyadtan melegít, mintha nem tenné -szívesen. A természet ismeri már őket s nem veszi nekik rossznéven, -hanem szépen hozzájok alkalmazkodik.</p> -<p>Gyümölcsüket, a diót, mogyorót kemény héjba zárja; földjüket -tele rakta kővel, hogy az sohase mosolyoghasson igazán s ne -öltözhessék föl egészen vidám ünnepi ruhába; a derült égből csak -egy kis darab jutott nekik; a többit elzárják előlük komor, -hóborította bérczek.</p> -<p>A szelet, vihart ott tartja a Fátrában s ha kiereszti, annak -lehelete őket éri először; a tavaszt nyáron hozza meg nekik, a -nyarat semmikor, hanem ahelyett odaküldi nyakukra a telet, amikor -az még senkinek sem kell. Nekik minden jó, mindennel meg vannak -elégedve. Csendes, türelmes nép.</p> -<p>A természet csintalan paczkázását majmolja minden. A búzakalász -nem nő meg, csak félannyira, mint az elkényeztetett alföldi rónán, -s oly apró, <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span> kedvetlen szemet hoz s keményet, mintha -maga sem vágynék egyéb lenni korpánál: káposztájuk emeleteket épít -magából, ahelyett, hogy szépen összeborulna, s nincs az a hatalom, -mely haraszt voltából kivetkőztesse; körte, alma elvadul, s ízétől -Szibériára gondol, aki beleharap.</p> -<p>Még a szerelem költészete is, mely minden népnél, minden -bérczen, minden völgyben üdén csendül, mely széles e világon forró, -mint a tűz, andalító, mint a virágillat, ő náluk fanyar, színtelen -és furcsa:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">«Kedvesem oldalánál -ültem,<br /></span> <span class="i0">Szíveink dobogni kezdtek, -orczáink kigyultak,<br /></span> <span class="i0">S már-már -elcsattant volna az első bűbájos csók,<br /></span> <span class= -"i0">De e pillanatban a pipám kialudt,<br /></span> <span class= -"i0">S kénytelen voltam eltávozni, hogy azt -megtömjem.»<br /></span></div> -</div> -<p>És ez nem valami tréfás, humoros vers ám, hanem szomorú, bánatos -melódiáju dal. A legény viharos fájdalommal siratja a végzet ádáz -kezét, mely az édes pillanatot semmivé tette, kioltván a -«zapecskából» a szuszt, mely nélkül semmiféle boldogság nem -tökéletes e világon.</p> -<p>Lapaj Istók be szépen, be szívhez szólón tudja ezt a dalt -eldudálni! Pedig hát ő még ezt sem érzi át. Nem szeretett soha -senkit. Leányarcznak nem volt rá hatása a földi életben. Nem -emlékezett, hogy szíve (ha van) valaha megmozdult, sebesebben -dobogott: pedig bizony elég alkalma lett volna rá, mert ő dudál -minden valamirevaló lakodalomban a vidéken. Sok szép leány talpa -viszketett már meg az ő híres nótáitól.</p> -<p>Hol tanulta ezeket, olyan szomorúan, olyan édes-fájón, olyan -selyemlágyan, viharos vigan, hogy aki meghallja, majd a szíve reped -meg bánatában: de <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= -"Page_83">-83-</a></span> azért mégsem reped meg, hanem megolvad, -viaszszá válik s csodás tündérérzelmek nyomódnak beléje… aztán még -jobban szétfoly, most már nem is viasz többé, hanem folyó méz, mely -édes a duda szavától s mely nyomban keserűvé válik, ha Lapaj búsat -fúj, éppen mint a méz, ha egy méregmorzsa hull beléje?</p> -<p>Ki volt mestere a természet fiának, aki nem társalog az -emberekkel? Tán a saját szíve tanította? Nem. Az közömbös, idegen. -Bérczek, hegyek, völgyek hallgatagon néznek rá, mint ő rájuk; azok -sem tanították. Hallgató közönsége: a káposztafejek és a -kukoriczaszárak nem buzdították tapsaikkal. Hol, kitől nyerte tehát -a dudálás hatalmát? A juhászbojtár, ki gyermekkorában megmutogatta -neki a fogásokat az eredeti hangszeren, maga kontár volt, más pedig -messze földön nincs, aki ehhez a művészethez értsen; Hikszum -Nógrádban lakik a hegyek lábánál, Petrus meg valahol Nyitrában.</p> -<p>Aztán Istók sohasem távozott el vidékéről, kivévén régen, fiatal -korában, pályaválasztási vajudásai közt, őt is meglepvén a nemzeti -hivatás láza, mely abban áll, hogy a törékeny fizikai testeknek a -mulandósággal folytatott küzdelmében a gyengébbek pártjára áll s -drótozás által segíti daczolni a végzettel (egyéb rebellis hajlam -nincs is a tót népben). Istók e pályán messze világba -elkalandozott, de egy félév mulva megunta dícséretes foglalkozását, -mely a halhatatlanság nagy eszméjét a lelketlen cseréptárgyakra is -kiterjeszti s haza kerülvén, az éppen üresedésben levő kerülőséget -foglalta el.</p> -<p>Ő maga nem igen emlegeti óperencziántúli útját, <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> hanem a -tiszteletes úr, ki igaz lutheránus létére külső országban, -világhírű burkus népek között szedte föl a tömérdek igét s -bölcseséget, mit most vasárnapokon apródonkint hullatgat szét -jámbor hívei közt, gyakran beszéli, hogy amint egyszer kétévi -távollét után éppen az édes hazai földről álmodozva ballag -Berlinnek utczáin, egy szurtos, falujabeli alakot pillant meg -örömben úszó szeme: gyermekkori játszótársát, Lapajt, ezerrétű -drótkarikával a karján, széles, rézcsattos szíjjal a derekán.</p> -<p>– Te vagy, igazán te vagy, édes Istók? – kiáltá nyakába borulva -a hazájából jött drótosnak, kinek bocskorán tán még otthoni por is -van.</p> -<p>Lapaj közönyösen fejtőzött ki karjaiból.</p> -<p>– Úgy no, – az Istók vagyok: hát aztán? – s azzal zavartalanul -haladt odább, parányi meglepetést, örömet sem érezve a találkozás -fölött.</p> -<p>– Lapaj! Lapaj! Állj meg hát! Talán nem ismertél rám?</p> -<p>Erre (a tiszteletes úr előadása szerint) hősünk mégis megfordult -s bosszus hangon visszafelelt:</p> -<p>– Hopp no! Mit akar? Maga a tiszteletes úr «student» fia. Tán -van valami drótozni valója?</p> -<p>Valahányszor a tiszteletes úr ez epizód elbeszélésébe -bocsátkozik, ami igen gyakran megesik, mert Istenem! hisz oly kevés -történik egy emberrel, akit a «hegyek elnyelnek» (ezt a kifejezést -használja ama fátum jellemzésére, mely széles tudományát e szegény, -félreeső tót eklézsiába temette), hogy kénytelen ahhoz ragaszkodni, -ami már rég megtörtént; mivel pedig ezenkívül egy fiatalkori csíny -emléke, egy állítólag jelenlétében véghezment nagyszerű verekedés -és harmadikul a tiszteletesné asszonynyal csodálatosan keletkezett -viszonya képezik <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= -"Page_85">-85-</a></span> élete magvát és főmozzanatait s miután az -anyatermészet jobb sorsra érdemes bőbeszédűséggel áldotta meg amaz -idő óta, ahogy az iskolai leczkefölmondás alól kikerült, nem lehet -csodálkozni, ha az annyiszor fordult elő társalgásában, mint -bizonyos megunt ételek némely vendéglő étlapjain. Annyival is -inkább megengedhető ez neki, mert e történetke lelkipásztori lében -eresztetik föl a hívek épülésére, kifejtvén, hogy a tót népben -nincs gyöngédebb érzelem s nincs fogékonyság a szülőföld iránt, s -hogy Lapaj egy korcs, egy darab fa, ki nem érez, ki csak azért -látszik teremtve lenni a világon, hogy egy széles karimáju kalappal -több fogyjon el a tizenkilenczedik században.</p> -<p>Mindezek daczára azonban szereti Lapajt s télen, mikor a -természet magára csukja az ajtót, úgy hogy Lapaj is kiszorul -öléből, az eklézsiának messze a «lazok»-ban fekvő s ilyenkor -elhagyott malmában van lakása; a tiszteletes úr adja, amiért aztán -tartozik tavaszig az üres malomra felügyelni; az erdő pedig anyagot -ad a foglalkozáshoz: a kosár- és méhkaskötéshez, a lapát- és -gereblye-faragáshoz.</p> -<p>Unalmas lakás, szaporátlan munka! Ember ritkán fordul meg e -helyen, de farkas gyakran. Legföljebb farsang táján vetődik be -egy-egy vidékbeli, ki megalkudni jő a dudáshoz, lakodalom lévén -esendőben házánál.</p> -<p>Sok szószaporítás ilyenkor sem történik. A Lapaj művészetének -szabott ára van, melyből nem enged semmit. Egy verdung dohány, -estefelé egy kancsó törkölypálinka, éjféltáján egy itcze mézes, -hajnalban pedig egy messzely szilvapálinka, enni torkig, -készpénzben nyolcz garas. Nem kevés, de <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> nem is -sok, kivált ha egy kicsit szétnézünk a világban. Ott van például -Hikszum, a kékkői dudás! Egy Balassa báró Olaszországból hozott -piktorral festette le dudástól, bocskorostól, képét odaakasztották -a palotaterembe palatinusok, főispánok közé és aranynyal fizetik. -Petrust, egy másik világraszóló dudást meg a nyitrai gróf lát el -mindennel s olyan jó dolga van, hogy borban fürdik, zsír az étele, -olvasztott vaj az itala (aminő életmódot pedig a tót fantázia is -csak a jövő életben igér az igazaknak).</p> -<p>S Lapaj mindkettőjöknél nagyobb, híresebb. Ő nem tudja azt, de -más mindenki tudja, mert a két nagy dudás, mint a nép beszéli, -hetedvármegyékből kergetve a hiuság és féltékenység által, egy -éjszaka álruhában fölkereste Lapajt kunyhójában, lefizetvén nyolcz -garast egy nótáért, ha igazán olyan legény-e, mint a híre?</p> -<p>Istók elfujta mélabúsan, édes-fájón a hegyek legszomorúbb -nótáját, hogy még a hold is megállt hallgatni az égen, a gyönyörtől -megittasodva, s a vén folyó habjai megszüntek locsogni, zúgni, -nehogy zavarják:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Hej, szomorú akol<br /></span> -<span class="i0">Ott künn a havasban;<br /></span> <span class= -"i0">Hiányos a nyája,<br /></span> <span class="i0">Bacsa talpig -vasban!<br /></span></div> -</div> -<p>Hikszum nem várta be a dal végét, szégyenletében futott a -világnak s még ma is szalad, ha el nem fáradt; Petrus pedig sírva -fakadt, mint a gyermek s amint visszatért a faluba, hol dudáját -hagyta, az volt az első dolga, hogy fogott egy bicskát s -kettéhasította nagy dicsőséget szerzett szerszámát, mely most már -csak hitvány doromb az ő szemében, mióta Lapajt hallotta. -<span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span></p> -<p>És nagy elkeseredésében fűt, fát kikérdezett: hol tanulta, kitől -tanulta Lapaj a művészetet? Ha addig él is, ha térdig kopik is a -lába, ha a világ legvégén lakik is, fölkeresi a tanítómesterét s -kitanulja még jobban a duda fortélyát, hogy Lapajt elérje.</p> -<p>Hanem erre bizony nem tudott felelni senki, hiába volt minden -töprengés, találgatás. Végre is abban állapodott meg a közvélemény, -hogy a dudában van a csodatevő varázserő. A duda egy fekete szőrű -birka porhüvelye. Vannak, kik még báránykorából ismerik. Lucza -éjszakáján, éppen éjféltájban egy eltévedt koromfekete bárányka -sompolygott be mekegve a néhai Lapaj nyája közé, ki azt az Istók -gyereknek ajándékozta, ama kenetes atyai hitben, hogy úgyis gazdája -kerül. Istók nagyon szerette a bolyhos, gyapjas állatot, órákig -eljátszott vele, kezéből etette, üde fűvel, drága sóval kedvezett -neki, úgy hogy az tökéletes kezes lett, egyéb hija sem volt talán, -mint az, hogy beszélni nem tudott. Istók nevet is adott neki, ami -egy birkára nézve szokatlan kitüntetés; Pokolkának hítta.</p> -<p>Mikor azonban tizenhárom évvel a nagy ember-kolera után -változatosságból a birkanemzetségre került a tömeges halál sorsa, -Pokolka is engedett az uralkodó járványnak, de annyi hálaérzet -benne is volt, mint a többiben s bőrét itt hagyta emlékül Istóknak; -csináljon vele, amit akar.</p> -<p>Istók dudát csinált belőle. Gyönyörű, művészi dudát, melynek -felső sípja gazdagon be van öntve színezüsttel, az alsó fogása -pedig, ha nem arany, hát legalább is réz. Nincs olyan szerszáma még -szent Dávidnak sem! Abban, ha Istók fújja, nyomban megjelenik a -Pokolka szelleme, mert négyszemközt <span class="pagenum"><a name= -"Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> legyen mondva, a néhai -fekete bárány azért jött Lucza éjszakáján a vén Lapaj Mátyás -nyájába, mivel ő elátkozott, birkává vált tündér-királyleány s hogy -ott az Istók meggondozta, most olyan nótákat lehel holta után a -billegetésére, hogy az öreg Fátra hava februárban is majd megolvad -tőlük; mert nem kell ám azt bolond észszel hinni, hogy Istók fújja -a nótákat, ő csak külszín okáért tartja ott száját, legfeljebb a -kezdetét sugja bele, aztán billeget hozzá, szorongatja a hóna -alatt, izeg-mozog mellette, mintha ő csinálná.</p> -<p>Petrus képzeletét gúzsba kötötte e sok regényes beszéd, nem birt -szabadulni a vágytól, hogy a Lapaj dudáját megszerezze. Hanem hát -ez nem volt eladó, daczára annak, hogy Petrus – fölizgatva Éliás -zsidó által közvetített ajánlatainak folytonos visszautasítása -miatt, – rangos hetykeséggel száz kemény tallért igért a -szerszámért.</p> -<p>De bizony még így sem kapta meg. Lapaj csak nevetett. Hát mi -szüksége neki a pénzre? Ő még a bocskorszíját sem adja oda egy -királyságért, ha megszokta; hát még a dudáját, egyetlen kincsét? -Hiába magyarázta Éliás, hogy ötven talléron (mert csak ötvenet -vallott be az imposztor) három dudát is vehet, szebbnél-szebbet s -még tetejébe annyi pénze marad, hogy ha kiadja kamatra, nagyobb úr -lesz Rothschildnál.</p> -<p>Hanem hát a Lapaj Istók őszülő fejében soha sem fordult meg az a -vágy: pénzt kamatoztatni, sem Rothschildon túltenni; ha már -legalább azt mondta volna neki Éliás, hogy aminél ezentúl -burgonyáját süti, polituros lesz a tüzelő fája, suhogó selyem lesz -a viselő inge, karbunkuluscsatt a derékszíján s kilencz lépésről -veszi le kalapját, ha erre jár, a <span class="pagenum"><a name= -"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> brezinai bacsa: úgy tán -mégis megértette volna, mekkora haszon és uraság háramlik rá a duda -eladásából.</p> -<p>Egyszóval, az adásvételből nem lett semmi, Éliás nagy -boszúságára, ki azon vékony reménynyel bocsátá útnak Petrust, hogy -ez idő szerint teljes lehetetlenség ugyan a dudához jutni, mert -pénzért nem adja, ellopni pedig nem lehet, minthogy nappal mindig a -vállán hordja, éjjel alvó párnául használja; emberi hatalom azt -kézhez nem veheti tőle, sem most, sem a jövőben, mert ha most nem -kell neki a pénz, ezután sem fog kelleni, minthogy – fájdalom! – -nem iszákos ember, a minővel, torka lévén a tanácsadója, könnyebb -boldogulni.</p> -<p>Azonban (úgymond Éliás) a ficzkó már öreg, maholnap lerázza -magáról a földi port: és akkor ő megszerzi a híres dudát (mely -annak fog jutni, aki eltemetteti), minélfogva, ha Petrus szavát -állja, adjon előpénzt s hogy üzenni lehessen neki, hagyja hátra az -adresszét.</p> -<p>Petrus fölcsapott, hátrahagyván az adresszét a következőkben: -tul a brezinai nagy erdőn van egy düledező malom, attól balra -nyílik a «Rocska» nevű völgykatlan; három gyalogút visz rajta; a -legelhagyottabbikon menjen a hírvivő addig, míg a két szeme lát, -míg a «Motiká»-nak nevezett hegyhez nem ér; mikor odajut, menjen -föl a legmagasabb csúcsára s onnan szétnézve, hol a legnagyobb -pásztortűz ég, ott kell lenni Petrusnak, vagy ha nincs ott, mondják -meg, hol van. A száz tallér éjjel-nappal mindig készen nála a -dudáért.</p> -<p>Hősünk semmit sem tudott az alkuról, mert Éliásban volt annyi -előrelátás, hogy azt nem kötötte <span class="pagenum"><a name= -"Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> a falusi mende-mondák -orrára; Lapaj még azt sem tudta meg, hogy Petrus és Hikszum voltak -a hallgató vendégei. Egykedvűen folytatta tovább is régi -életmódját, néha napokig sem beszélve emberi lénynyel s még sem -unva el magát soha. Mert hát olyan jó barátságban volt a -természettel! Különösen mulattatták egymást! Vagy ő dudált s az -ünnepélyes csend, mely a völgy és bércz fölött ült hallgatagon, -rezgésbe jött, mint az ébredező szív; a fűszálak dugdosva -integettek egymásnak jobbra-balra hajladozva: fű, virág, bűbájos -illatot lehelt, melybe rejtélyesen vegyült be a föld párázata, mint -egy titkos szerelmi sóhajtozás: hallani nem, de érezni -lehetett.</p> -<p>Vagy pedig Lapaj némult el, hogy a természetet hallgassa. Erdők -zúgása, folyam locsogása, lombsuttogás, méhdöngicsélés, munkások -dala a távolban s elhaló kürtszó még távolabb, összefoly édes, -olvadó harmóniában, melynél szebbet, kéjesebbet, altatóbbat, -elbájolóbbat szív nem érezhet, fül nem hallhat, hideg, hitvány -hangszer nem tolmácsolhat.</p> -<p>A mestert, ki Lapajt a tökély fokára vitte a dudában, nem -kellene messze keresnie Petrusnak, mindenütt jelenvaló az. Csak -beszélni kell tudni vele és tudni hallgatni rá.</p> -<p>Nem mindenre a természet, az anyaföld tanít-e minket? A földnek -szíve van. Aki ráborul s fülét odaszorítja közös tápláló anyánk -barna testéhez, rejtélyes dobogást hall alant, mintha egy óriási -kalapács tompa ütései volnának, száz mérföldnyire mélyen -belsejében; a szíve dobogása az.</p> -<p>A föld gondolkozik is. Gondolatai a virágok. Avagy honnan van -az, hogy ez elhagyott rengetegben, hová emberi kéz nem ültette, -hová madár <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span> sem viszi a magvát, egy nap ezer meg ezer -soha nem látott színű és alakú virág támad magától? A föld -költészete ez! Az ő uj gondolatai!</p> -<p>És ha gondolkozik, ha szíve van, érezni is kell tudnia, -bánatának, örömének lennie. Nagy szárazság idején keble -fölrepedezik s mint a szenvedő anya emlőin a gyermek, növényzete -elsinylik, elsatnyul, míg ellenben harmatos hajnalon egész valója -vidám mosoly.</p> -<p>És növényzete: a virágok, fák, füvek is mind éreznek, mind -gondolkoznak s mindnyáját összekapcsolva tartja a szeretet nagy -eszméje. A földet szereti növényzete, ő pedig a felhőt és -napsugárt. – A magyar ember, ha ültetménye kiszárad, nem fogamzik -meg, jól mondja: «nem szerette a földet». A földet, melynek -jószívűséget, érző szívet tulajdonít, midőn azon kéréssel adja át -kedves halottját: «Legyen neki könnyű a föld.»… És az bizonyosan -könnyű is annak.</p> -<p>Mindent a szeretet tart össze. Hát csak egyedül Lapaj ne érezne, -ne gondolkoznék, ne szeretne? Hát lehetne az? Ki tudja megmondani? -Azért, mert hó borítja a vén Fátrát s kopáran hirdeti, hogy -belsejéből nem fakad éltető meleg erö, mely tápot adjon fűnek, -virágnak, ki tudja, mélyen eltemetve nem forr-e gyomrában a tűz, -mely bömbölve tör ki, ha nyílása támad?</p> -<p>A szomorú árvalányhaj, mely minden szeretet nélkül nőtt ott s -mely mint egy ősz hajszál teng kopasz lapályán, csak a hideg, -kietlen világról beszél, de azt ő sem tudja megmondani, mi lehet -beljebb?</p> -<p>Komor őszi éj van. A csípős szél hideg esőcsöppeket vagdos a -Lapaj arczához, de azért nem <span class="pagenum"><a name= -"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> siet a kunyhója felé, hanem -gondosan kémleli a tájat, melynek terményei ilyenkor forognak a -legnagyobb veszedelemben, mert minden valamirevaló tolvaj az ilyen -kutyaidőt választja műveleteihez köpönyegnek. Koromsötétség festi -feketére az egész világot. Az embert inkognitó ütheti arczul -akárki. Szemét ilyenkor a halinája zsebébe dughatná a csősz: a füle -veszi át az egész hivatalt.</p> -<p>Hallgat, figyel. Semmi nesz. Csak egy-egy káposztafő reped meg -imitt-amott a túlságos áldás alatt, mely az égből csurog, vagy -átfutó nyúl zörgeti meg alig észrevehetően a harasztot. De mégis -valami olyast hall messze, ami hasonlít az emberi léptekhez, melyek -besüppednek a locs-pocsban, oly hangot adva nagyban, mint a lúgzó -kád potyogó csöppjei.</p> -<p>A léptek elé siet. Nagy gyakorlata van az irány kiismerésében: a -kunyhó tájáról jő valaki a folyóvíz felé. Istók tanácsosnak látja -megállni egy mogyorófa-bokor mögött, nehogy saját lépteivel -futamodásra serkentse a veszedelem elé siető tolvajt, amint hogy -nem is lehet más ebben a czudar időben, mikor künn lenni csak az eb -nem átal, meg a csősz.</p> -<p>Sugár női alak suhan el a bokor mellett; szemei még az éjben is -villognak, mint két szentjánosbogár, karcsú termetére ázott fehér -lepedő simul, két lecsüggő vége fodrozva libeg-lobog a szélben. Hol -megáll habozva, majd futva indul meg; a szél nagyot kaczag a háta -mögött.</p> -<p>A szél nagyot kaczag s Lapaj a nagyujját hevenyészett sípnak a -szájába dugva, olyat sivít utána, az öreg Fátra azt hihetné -hirtelenében, hogy ott a gőzmozdony szaladgál. <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span></p> -<p>– Hohó! Állj meg! Ki vagy? Mit viszesz?</p> -<p>A nő visszafordul, messziről úgy látszik, mintha roskadoznék, a -fehér lepedő csücske a földig ér, de ujra fölmagasodik és reszkető, -lágy hang jő meg feleletnek:</p> -<p>– Magamat viszem csak. Magamat, magamat.</p> -<p>És aztán mohón hozzáteszi:</p> -<p>– Ha nem hiszi, nézze meg a kötényemet, lepedőmet. Nem loptam én -semmit, utamat ne állja.</p> -<p>Lapaj közel ment hozzá s fürkészőleg néz ki kalapja széles -karimája alól, de semmi gyanus jel, amiben megfogózhatnék a -hivatalos eljárás, mely a megmotozást rendeli.</p> -<p>– Ne állja utamat – ismétlé a nő keserűen, lepedőjét kiterítve -és megrázva, – messze út az, hosszú út az.</p> -<p>Hát hiszen Istók nem bánja, akármilyen hosszú is. Miatta az -egész világ utazhat akár Amerikába, csak a határ maradjon a maga -helyén. Szó nélkül fordul meg s visszafelé baktat.</p> -<p>A nő tétovázó léptekkel áll eléje s görcsösen kapaszkodik a -halina lelógó ujjába.</p> -<p>– Álljon meg egy szóra, csak egy rövid szóra, édes Lapaj bátyó. -Ismer-e kend engem? Tudja-e, ki vagyok?</p> -<p>A csősz fejét rázza feleletül, hogy nem ismeri. De hát minek is -ismerné, ha semmit sem lopott?</p> -<p>– Nézzen meg hát engem – rebegi fojtott hangon, egész testében -remegve, vaczogó fogakkal, melyek olyan fehérek, mint az -alabástrom. – Óh, nézzen meg engem, hajamat, szememet, halovány -arczomat s mondja el majd neki, ő neki szegénynek, hogy én milyen -voltam…</p> -<p>Az öreg Istóknak sohasem volt ilyen esete: <span class= -"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> sötét -éjszakában deli, sugár leány hozzásimul, félig vállára roskadva és -azt mondja neki:</p> -<p>– Óh, nézzen meg engem!</p> -<p>Ez már olyan dolog, amire nem lehet határozatot hozni anélkül, -hogy az ember rá ne gyujtson.</p> -<p>Lapaj hát nem szól semmit, hanem, hogy az eső ne -tiszteletlenkedjék a pipájával, a fejéről levett kalappal -boltozatot csinálván föléje, megtömé azt s lassú tempóban -kicsiholt. A kova bőven adta a szikrát, melyek a nő arczát is -megvilágíták egy pillanatra s hősünk akaratlanul is úgy rajta -felejtette szemeit, hogy az égő taplót tévedésből a szíjába -tuszkolta be; miből különben nem támadt semmi veszélyes dolog, mert -a taplónak volt ám belátása; amint észrevette, hogy rossz helyre -került, kialudt csendesen, mely nemes tapintatát éppen nem lehet -csodálni, ha meggondoljuk, hogy a tiszteletes úr tudós fején ért -meg – sapka minőségében.</p> -<p>És az sem csoda, hogy Lapaj megzavarodott kissé. Ilyen szép -fehércselédet még soha nem látott. Hollófekete varkocsa fölbontva -omlik le a fehér lepedőre s halvány arczára fájdalom van festve; -fekete szemében a kétségbeesés, remegő ajkán egy láthatatlanul ott -lebegő imádság. Ruhája, a zöld szoknya, fehér kötény veres -rojtokkal, a tót nép ezredéves, soha nem változó divatja, ázottan -tapadt a kecses idomokhoz.</p> -<p>Lapaj azonban nem birt fogékonysággal az ilyesmi iránt.</p> -<p>– Hát aztán? – kérdé mogorván, ismét szikrafogdosásra tévén -készületeket. – Mit nézzenek rajtad? Menj Isten hírével és semmihez -ne <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= -"Page_95">-95-</a></span> nyulj útközben! Meg ne dézsmáld a fiatal -uraság baraczkfáját a «Tövises»-ben, mert meg van olvasva!</p> -<p>– A fiatal uraságét? – kaczag föl a leány fájdalmasan, -görcsösen. – Verje meg őt az Isten, amikor ébren van és amikor -alszik!</p> -<p>– Ne kisértsd az Istent, leány! – mondta Lapaj. – Annyit -mondhatok neked, hogy az is az urakkal tart. Az is csak olyan -csősz, mint én, csakhogy nagyobb területre kell vigyáznia. Meg is -teszi emberül. Hagyd békességben! Eredj utadra.</p> -<p>– Megyek már, megyek már. A jó Isten áldja!</p> -<p>Roskadozva tett néhány lépést.</p> -<p>– De mondja meg neki, hogy én milyen voltam.</p> -<p>Lapaj önkénytelen dörmögé érdes medvehangján:</p> -<p>– Ki az ördögnek mondjam meg?</p> -<p>A nő meghallotta. Megállt egy perczig. Felelni akart, de -hirtelen mást gondolva, sebes futásnak eredt, föl a dombnak, mely -alatt a víz foly s onnan kiáltott le szívszaggató, éles hangon, -melyet nyögve adtak odább egymásnak a bérczek:</p> -<p>– Bocsássa meg, amit tettem! Amit kendnek tettem…</p> -<p>A csősz megnyomkodta a tüzet pipájában és azt gondolá magában: -«Hát mégis lopott az istentelen? Pedig milyen jó ábrázata van! És -még nem átalja rám kiáltani, hogy meglopott. No, megállj! Kerülj -csak még egyszer a szemem elé!»</p> -<p>A csősz-tekintély ily csúfos megcsorbítása kivételes eset lévén, -Lapajból gondolatokat fejtett ki, melyek, talán először életében, -az asszonyi nem hiúsága és gonoszsága körül forogtak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p> -<p>Hogy megnézette magát! Óh, hiú asszonyi állatok! Még a sötétben -is bámultatni szeretnék magukat. Maholnap megérjük, mécset -akasztanak éjszakának idején is nyakukba, hogy örökösen meg legyen -világítva az arczuk, mint némely toronyórán a mutató.</p> -<p>No hiszen, kerüljön csak még egyszer a szemem elé.</p> -<p>Hanem hát bizony az sohasem történik meg.</p> -<p>Egy velőt hasító sikoltást csap füléhez a szél: a haragos folyó -nagy loccsanást hallat utána, összecsapó habok tompán, vadul -hörgik, hogy egy szomorú történet lett most eltemetve.</p> -<p>Lapaj lábai dermedten gyökereztek a földbe. Tudja, mi történt: a -leány beleugrott a vízbe. Kiveszi szájából a pipáját, lekapja a -széles kalapot a fejéről, odahelyezi azt a lucskos földre s -rátérdelvén, a folyó felé fordulva, elmondja a miatyánkot -csendesen, vigyázva, hogy meg ne akadjon benne.</p> -<p>A szél is megfordul most s panaszos nyögéssel viszi az ima -szavait a hullámkoporsó felé. Egyszerű halotti szertartás, de -Lapajtól elég ennyi is. Legalább ne menjen pogánymódra a másvilágra -a szegény leány, kit az imént még lopással gyanusított. Pedig hát -mi szüksége lenne a halottnak földi eleségre? Annak untig elég -útravaló az imádság is, amit utána küldött.</p> -<p>Még némi megelégedést is érzett szívében, amiért a leány -ártatlansága ily hamar kiderült. A csúfolódás is, mely annyira -bántotta, most már elveszté élét, megszünt sértő lenni, bár még -egyre megmaradt rejtélyesnek.</p> -<p>Istók azon vette magát észre, hogy gondolkozik s hogy -visszaidézi a leány szavait. Mondta <span class="pagenum"><a name= -"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> hogy hosszú útra megy, (Igaz -a!), megátkozta a fiatal uraságot (már hiszen ezt sem valami nehéz -megfejteni), de hogy mit kelljen megbocsátania s kinek mondani el, -minő volt, milyen szeme, szája volt, azt nem birta -megmagyarázni.</p> -<p>Ami azt illeti, nem is sokat törte rajta fejét. Nem volt barátja -a rébusz-találgatásnak. Minden úgy van jól, ahogy van. Az ember, a -halina, a kunyhó, a pipa, sőt még a duda is ki van téve a -mulandóságnak, az enyészetnek, hanem a határ – az örökkévaló. Itt -volt mindig és itt lesz mindig a maga helyén. Ámbár a folyóvíz -olyan nagy potentát, hogy még abból is elvisz egy darabot, ha -tavaszi áradáskor neki rugaszkodik.</p> -<p>Nos, a szép leányt is elvitte a folyóvíz. Azon ugyan nem lehet -változtatni többé: hiába kérné vissza tőle akárki…</p> -<p>Bőrig átázva ért kunyhójához s még egyszer végignézve tág -birodalmán, a határon, miután a béke ünnepélyes némaságát látta -elömölve, tekintetbe véve az idő előhaladottságát és a szakadó -záport is, igazi megelégedettséggel vonult kunyhójába «szárazt -váltani», ami nála abból állott, hogy a nagy kalapról és a -halináról lerázta a csurgó folyadékot s az utóbbi öltönyt -megfordítva vette magára.</p> -<p>Mivel odakint is sötétség uralkodék, nagyon világos dolog, hogy -a kunyhóban még sötétebb volt. A dudát tehát találomra egy -szögletbe dobta s hozzálátott az elébb vázolt átöltözéshez, mely -nemcsak tükröt nem igényelt, hanem világosságot sem.</p> -<p>A halináról is bővebben kell szólanunk, mert az egyszersmind -családi genealógia volt. A nyakán <span class="pagenum"><a name= -"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> levő repedés nagyapjára -emlékezteté Lapajt, mert ő viselte azt ezelőtt száz évvel a híres -körmöczi verekedés alkalmával, hol hat juhászt vert meg ötven -közönséges paraszt; (valaki ugyancsak megmarkolhatta az akkor -virágkorát élt «fiaszűrt», mert a repedés egész a háta közepéig -terjed). Az egyik lyuk, a zseb tájékán, apja idejében keletkezett: -egérrágás. A zsírpecsét a baloldalon, ki tudja honnan támadhatott, -de bizonyára szintén családi esemény emléke s valószínű, hogy a -néhai Lapaj oldalbordájának enyelgései közben keletkezett, mikor -röpült néha a zsíros fazék is, melyet állításához nyomatékul hozzá -vagdosott. A hóna alatti zöld folt az édesanyja ünneplő -szoknyájáról való, míg a zseb fölött alig látszó dudorodás ma is -egy mélységes titok; azaz, hogy egy Szent-György-nap éjszakáján -talált kétfarku gyík van oda aszaltan bevarrva, mely a halina -gazdáját megőrzi minden gonosztól és kisértettől ezen az -árnyékvilágon.</p> -<p>E nevezetes öltönyt hámozta le tehát Lapaj legelőbb testéről és -hatalmasan megrázta, úgy hogy a rajta levő mocsok szétfreccsent -minden irányban, ami nem lett volna magában olyan nagy baj, ha -senki sem veszi zokon.</p> -<p>Az alább előadandó körülmények következtében azonban Lapaj e -művelete igen sérelmesen ütött ki s e sérelem a kunyhó hátsó -részéből nyilatkozott hatalmasan felhangzó – gyermeksírásban.</p> -<p>Lapaj ijedten ejté ki kezéből a halinát és szájából a pipáját. -Az elébbinek nem lett természetesen semmi baja, hanem az utóbbi -fényesen megpecsételé fönnebbi elméletét a mulandóságról.</p> -<p>De mi volt ez a szerencsétlenség, jelenlegi ijedelme a -meglepetéshez képest? <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span></p> -<p>Eleinte el akart futni, mint az eszeveszett, de fölemelvén a -halinát s megtapogatván benne az aszalt gyíkot, visszanyeré -bátorságát s derékszíjából egy faggyugyertya-darabot kotorászott -elő, melyet csak nehezen sikerült meggyujtani, mert keze reszketett -s abban a gyufa égő vége és a gyertya kanócza sehogysem birt -egymásnak találkozót adni.</p> -<p>Midőn végre mégis világossá lőn, a hórihorgas, erős Lapaj egy -gyermek gyávaságával indítá el tekintetét a végzetes hely felé, -honnan a sírás megszüntével lassú, szabályos szuszogás -hallatszék.</p> -<p>Egy pólyába takart gyermek feküdt a kunyhó hátában felhalmozott -füvön.</p> -<p>A picziny lény széles, duzzadt orczácskái mozogtak, parányi -szája összecsucsorítva csámcsogott s szabadon hagyott kezecskéi -czéltalanul mozogtak ide-oda a vöröscsíkos párnán, melybe erősen be -volt kötözve. Nagy szeme némi kíváncsisággal tapadt Lapajra, míg -könyei, vagy talán a halina ráfreccsent esőcseppjei üdén fénylettek -piros képén, mint a harmat a virágon.</p> -<p>Lapaj még sohasem látott ilyet.</p> -<p>– Hm! – dünnyögé és fejét csóválta. – Ezer mennydörgős mennykő! -– mondá aztán fönnhangon és még jobban csóválta a fejét.</p> -<p>Tán még mai napig is csóválná, ha kis vendége ujra ríva nem -fakad.</p> -<p>– Nos, hadd ordítson a poronty, van elég oka rá. Anyja ott úszik -a hullámok között, ő maga pedig szintén nem fekszik aranyos -bölcsőben.</p> -<p>Ezt gondolá hősünk s visszaesve szokott egykedvűségébe, ledőlt a -kunyhó előrészébe kissé pihenni; de bizony ő unta meg hamarabb -hallgatni <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> mint a csecsemő sírni, minélfogva nem -tehetett egyebet, mint hogy karjára vette, elkezdte lógázni -jobbra-balra s dúdolt neki valamit, hogy elaltassa. A szél kaczagva -süvített be a hasadékon: Hahaha! A mogorva Lapaj gyermeket -ringat.</p> -<p>A kis gonosz azonban oda sem hederített a ringatásnak, még -jobban sírt. Lapajnak majdnem fogyófélben volt már a türelme, midőn -eszébe jutott, hogy a duda hangja betömné a száját. Fujta hát neki -a szebbnél-szebb nótákat, olyan kedvvel, odaadással, mintha kilencz -falu hallgatná.</p> -<p>A parányi teremtés csakugyan elnémult rövid időre s ujjacskáival -játszogatva kaparászott a Lapaj arczán, miből észrevette, hogy a -csecsemő kezei jéghidegek, minélfogva nagy tenyerébe vette azokat s -lehelletével melengeté.</p> -<p>– Átkozott poronty! Nem szeretném, ha itt fagyna meg a -nyakamon!</p> -<p>Eközben virradni kezdett s a gyermeket nem szórakoztatta a duda: -sírása olyan volt, mint az őszi eső, nem lehetett kivárni a -végét.</p> -<p>– Az ördög vigyen el engem, ha birok evvel a kis lánykával. No, -no, no… ne sírj, édes morzsácskám!</p> -<p>A mogorva Lapaj megtanult hízelegni.</p> -<p>– Ne, te, ne. Csom, csom! Látod a napocskát, amint kel? Látod, -az jó, nem sír. Te se sírj hát! Csingilingi csin! Szeret téged a -Lapaj bátyó, ha nem sírsz.</p> -<p>De a hízelgő szónak sem lett foganatja s Lapajjal az a csuda -történt, hogy komolyan elkezdte törni a fejét: mi baja lehet a -gyermeknek, s azt – becsületére váljék a tudományának, – ki is -találta. Éhes az istenadta. <span class="pagenum"><a name= -"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span></p> -<p>Sőt annyira belejött a leleményességbe, hogy amint a távolban -kecskéket hajtó fiút pillantott meg a «csapáson», egy talpraesett -gondolata támadt s letevén a gyermeket karjairól, utána futott, -kevés vártatva utólérte s magával hozta kecskéivel együtt a -kunyhóhoz.</p> -<p>– Hallod-e, Matykó – mondá a fiúnak – itt hagyod a jószágot és -sietsz a faluba vissza, s elmondod a bírónak, hogy a vén Lapaj -tisztelteti és azt izeni: a határban semmi baj, nem lopott el senki -semmit, de bezzeg belopott valaki egy csecsemőt a kunyhóba. -Minthogy a gyerek eleven s agyonütni nem lehet, rendeljen ő kelme -valami vén asszonyt anyjául, aki azt tőle mai napon átvegye. Siess! -Öreg ozsonnáig megfordulj!</p> -<p>A pásztorfiú készségesen iramodott útnak, megtisztelve érezvén -magát, hogy a falu dolgában járhat. Istók megfejte a kecskéket s a -tejet a kis lelenczczel szürcsöltette föl, ami bizony sok galibával -járó foglalatosság; de neki most mindez hatalmas mulatságnak -tetszett, sőt midőn a jóllakott gyermeket kihozta a melegítő -napfényre s az ott elkezdett mosolyogni, a vad csősz úgy érezte, -hogy őt nem a nap, hanem belülről melegíti most valami.</p> -<p>– De furcsa, bolondos kis jószág ez!</p> -<p>És aztán egyszer, mikor a furcsa kis jószág úgy tett karjaival, -mint a madárka a szárnyakkal: kiterjeszté, hogy velök a Lapaj -nyakába repüljön, meg nem állhatta, hogy oda ne vegye s hogy (akár -hiszik, akár nem hiszik,) meg ne csókolja piros kis orczáját, -amitől az még egyszer pirosabb lesz, mert a tövises álla -megszurkálta. És lám, még csak nem is sírt miatta.</p> -<p>Lapaj nem adta a világért, hogy nem sír. <span class= -"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p> -<p>– Így, így, kis mókuskám! Így szeret téged a Lapaj, ha nem -sírsz. Hajsó! hajsó! Ugy-e, te is szereted a Lapajt?</p> -<p>A csecsemő nagy, okos szemét ráveti, mintha értené a kérdést és -aztán egy édeset hunyorít velök. A tavasz első mosolyából, a nap -aranyos sugaraiból, a csalogány legszebb dalából veszi a színeket -és zamatot ehhez az édes hunyorításhoz.</p> -<p>Istók maga is valóságos gyermek lett a mai napon annak a másik -gyermeknek a kedvéért; elvitte a folyóhoz, annak a zúgását -hallgatni, magával hurczolta a sziklákra s odaülteté a legmagasabb -csúcsra, az erdőn virágot szedett neki, a mezőn madárfészkeket -fosztogatott ki a mulattatására. Jól mulattak egymással mind a -ketten. Az ozsonna ideje úgy megjött, mintha hirtelenkedésből a -déllel cserélte volna ki magát.</p> -<p>Ozsonna táján híven megérkeztek, akiket már nem is várt: a -kecskéért a fiú, a gyermekért felsőbb rendeletre egy öreg asszony. -Azok, kik azt hiszik, hogy ez későn történt, feledik, hogy a -felföld falvainak határai többnyire mérföldekre terjednek s maga a -nemes helység gyakran oly messze esik a «laz»-nak nevezett -tanyától, hogy a gazda, mint aki messze útra megy, ünnepélyesen -búcsuzik el családjától, ha a kukoriczásföldjét megnézni -kirándul.</p> -<p>A töpörödött anyóka, a falu bábája, már messziről elkezdett -kiabálni:</p> -<p>– Hej, Lapaj fiam! Hahó, Lapaj fiam! Ide azzal a gyermekkel, -majd megismerem én mindjárt a nemzetségét. Az már az én dolgom. -Adjon Isten jó napot és munkát! Hát hol van a prücsök? Hadd vigyem -el a nyakadról, édes fiam; remélem, <span class="pagenum"><a name= -"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> csak megemberelsz hálából -egy-két káposztafővel; hoztam nekik tarisznyát is.</p> -<p>– A gyermek alszik, – mondá Lapaj, egy galagonya-bokor felé -mutatva – nem lehet fölkelteni.</p> -<p>– Micsoda? Nem lehet fölkelteni? – sipított az anyóka, egyetlen -kiülő agyarát Istókra vicsorítva. – Tán bizony én várjam, míg -fölébred? Ejha, fiam, de nagyra vagy vele! Princz-e vagy -princzesz?</p> -<p>– Leány, Agnisa néném, leány. Félre innen! Nem engedem -fölkelteni. Csak az imént aludt el, szegényke!</p> -<p>És a vad ember ellökte az asszonyt s gyöngéd tekintetet vetvén -az alvóra, mellé ült s csendes pipaszó mellett hallgatta annak -szabályos szuszogását.</p> -<p>– Mi lelt téged, Lapaj fiam? Megbolondultál! Nini, nézze meg az -ember! De jó pesztonka vált volna belőled! A gyermeket nem szabad -felkölteni, meg kell várni, míg az maga nyitja föl a szemét. No, -no, Istók! Miféle bolond beszéd ez? A vén Agnisa nem olyan ostoba, -hogy itt vesztegesse az időt. Aztán a falu messze van; éjfél lesz, -mire Hlinára beérek. Vagy talán be sem érek ma.</p> -<p>– Legalább nem ma lesz akkor a világ vége, – mondá nevetve -Lapaj, támaszkodva az ezredéves közmondásra, mely a világ végét -arra a napra teszi, midőn az országban örökösen elszéledt hlinai -tótok mind együtt lesznek a falujokban. Ez elmélet szerint -csakugyan örökkévaló a világ.</p> -<p>– Ne tréfálj az öregekkel, Lapaj, mert megbánod. Azt mondod, -hogy hatvanéves vagy! Mi az, te tacskó! Én tartottalak a -keresztvízre. Ne űzz hát <span class="pagenum"><a name="Page_104" -id="Page_104">-104-</a></span> belőlem csúfot, ne tartóztass föl, -add ide a porontyot, mert ha engem dühbe hozol, kikaparom a -szemedet.</p> -<p>S könnyen meg is tette volna, amit igért, ha a gyermek -véletlenül tárgytalanná nem teszi a vitát azzal, hogy -fölébredt.</p> -<p>Lapaj fölvette a bokor árnyékából és oda nyujtotta a vén -asszonynak. Szinte szomorú volt az arcza, mikor ezt tette, keblében -sajátságos érzelmek zajlottak, lelkére valami lehangoló, fárasztó -köd nehezedék.</p> -<p>A kisded nyugtalanul mozgott uj helyén. Ijedten nézett föl az őt -átfogó aszott karok birtokosára s annak arczától nyomban ríva -fakadt. Kezét kiterjeszté Lapaj felé. Hozzá kérezkedett.</p> -<p>Az ellent nem állhatott, hogy még egyszer karjára ne vegye. A -boldogtalan kis teremtés megszünt sírni s szorosan oda simult a vad -ember kebléhez. Tán tudta, érezte, hogy onnan mélyen rejtett -melegség sugárzik ki. Kezével átkarolta nyakát oly erősen, hogy az -szinte érezte a szorítást. És mikor az asszony erőszakosan akarta -lefejteni, egy sikítással fonódott össze még szorosabbra.</p> -<p>Lapaj meg volt indulva és nem birt szólni semmit, csak a kezével -integetett Agnisának, hogy ne nyuljon a gyermekhez. Homlokán -kidagadtak az erek, szíve hangosan dobogott s szemében egy -könycsepp jelent meg, – egy könycsepp.</p> -<p>Mialatt átölelve tartá könnyű terhét, szeme merően szegződött a -földre, a néma fekete rögre, mintha attól akarna tanácsot kérni, ki -az eldobott búzaszemre ráborul, fölneveli.</p> -<p>És az bizonyosan meg is mondta neki, amit kérdezni látszott -tőle. <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span></p> -<p>Nyugodtan lépett Agnisához s kezét annak vállára helyezvén, a -megindulástól lágy, de határozott hangon mondá:</p> -<p>– Mást gondoltam, anyó. Visszamehet kend.</p> -<p>– Hogy érted azt, Lapaj fiam?</p> -<p>– Úgy, hogy a gyermeket nem adom. Nekem adta az Isten; legyen az -enyém!</p> -<p>S azzal elfordult az ámuló asszonytól és csendes, nyugodt -léptekkel ballagott be kunyhójába.</p> -<p>Az elhatározó szó ki volt mondva. Apa lett. Apai gondok komoly -felhője ült ki homlokára. Édes gondok, nehéz gondok! Édes a -gazdagoknak, nehéz a szegényeknek.</p> -<p>Addig csak hagyján, míg az éj be nem állt, míg a gyermek éhes -nem lett és nem fázott, hanem aztán?… Lapaj kétségbe volt esve. -Hiába kinálta az általa használt ételneművel, hiába takargatta be a -halinával; az nem kellett neki, ez nem melegítette eléggé. Egy -kecskét és néhány párnát kell szereznie minden áron, ha a föld alól -kaparja is ki.</p> -<p>Hanem könnyű azt elgondolni, amit kikaparni igen nehéz. Egy -kecske és párnák! Boldog Isten! Milyen vagyon volna az! A -gyermeknek mindig lenne friss teje és meleg ágya.</p> -<p>Egész éjfélig arról ábrándozott álomkerülte fekhelyén, majd -édelegve, majd kínosan, amint kis pártfogoltja nyugodt volt vagy -nyöszörgött. Éjfél után majdnem folytonossá vált a nyöszörgés s -Lapajból kínos elhatározást facsart ki.</p> -<p>Fölkapta a kis leányt a karjaiba, a dudát vállára s először -életében őrizetlenül hagyván a határt, majdnem oly sebes és oly -nagy léptekkel indult meg a falu felé, mint a tót mesék siető -óriásai, kik az egyik hegyről a másikra hágtak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> -<p>Hajnalban már ott kopogott az Éliás zsidó ablakán, ki ijedten -riadt föl a dörömbölésre.</p> -<p>– Kicsoda kend, odakünn? Minden jó lélek alszik ilyenkor. Mit -akar kend?</p> -<p>– Nyiss ajtót, Éliás, én vagyok, a Lapaj.</p> -<p>– Nyitom már, – hangzott belülről – dehogy nem nyitom. Ejnye no, -mi járatban van kend ilyen korán reggel? Nini, hát ez a gyermek? -Ilyen növény is terem már a lazokban?</p> -<p>– Az ám! De most ne kérdezősködjél, hanem gyujts tüzet a -kályhában és adj tejet: szaporán járjon a lábad!</p> -<p>Csakhamar vidám tűz pattogott s a gyermek jóizűen szürcsölte a -tejet.</p> -<p>– Éliás! – mondá Lapaj komoran, ujjával nagyot bökve az asztalon -fekvő dudán – eladom.</p> -<p>– Mit ad el kend?</p> -<p>Lapaj a világért sem birta volna kiejteni a száján azt a -fájdalmas szót most, csak reszkető kezével mutatott ismét a -dudára:</p> -<p>– Ezt itt! – szólt tompa, fojtott hangon.</p> -<p>– Micsoda? A dudát adja el kend? Most, mikor a kutyának sem kell -már? Akkor kellett volna verni a vasat, mikor tüzes volt, mikor -vevő volt; most már ütheti bottal a nyomát. Öt garas nem sok, de az -is kidobott pénz volna a kend dudájáért.</p> -<p>Istók arczán iszonyú levertség tükröződött e szavakra, szomorú -pillantást vetett a kicsikére, fejét lekonyítá és mélyen -sóhajtott.</p> -<p>– Pedig – hebegé szakgatottan, kalapját mélyen szemébe nyomva – -azt hittem, Éliás, azt gondoltam, hogy megveszed. Nincs semmi -egyebem, nagyon olcsón odaadnám. <span class="pagenum"><a name= -"Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> -<p>– Nos! Ugyan mit kérne kend érte?</p> -<p>– Két párnát, egy derékaljat és – tette hozzá nagyfélénken, -mintha már maga is sokalná – egy eleven anya-kecskét.</p> -<p>Éliás az emberbaráti jóakarat gunyájába (rosszul állt neki) -öltöztette ravasz, rőt arczát.</p> -<p>– Tudja mit, kend? Mondok valamit kendnek. Mivel szeretem és -tisztelem kendet, s mivel ilyen korán reggel még a zsidó esze nem -tiszta s mivel tegnap nagyon összevesztem a feleségemmel, úgy hogy -most daczból erőnek erejével tönkre akarok jutni, adja ide kend a -tenyerét, kész az alku.</p> -<p>A kívánt dolgok csakhamar elő voltak teremtve. Istók könyezett, -mikor a dudától el kellett válnia örökre. Az ajtóból még egyszer -visszatért, még egyszer elfujta a legkedvesebb nótáját -utoljára.</p> -<p>Oly szépen hangzott, mint soha még. A Pokolka bőre igazi tündér -lett, mely az öreg Éliást is kevés hija, hogy tánczra nem -gyulasztotta, míg a gyermek arczára vidám, játszi mosolyt -ültetett.</p> -<p>Oly szép, ragyogó, oly üde volt ez a mosoly, hogy Lapaj láttára -egyszerre elfelejtett nótát, dudát, mindent, fölkapta a gyermeket -az egyik karjára, a párnákat a hóna alá, s vidáman ügetett velök a -«lazok»-ba.</p> -<p>Szép őszi reggel volt. A gyermek az egész úton gagyogott a -karján valamit, a kecske, mely előttük ment, mintha felelgetne rá, -egyet-egyet mekegett közbe, míg ő maga olyan szívesen hallgatta -mind a kettőt, mintha értené.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_108" id= -"Page_108">-108-</a></span></p> -<h2>JASZTRABÉK PUSZTULÁSA.</h2> -<p>Éppen ott kint ül az ambituson nemzetes Gerge István uram s -természetesen pipázik. Mert amikor nem pipázik, örökké káromkodik, -de minthogy mindig pipázik, tehát istenfélő kegyes ember.</p> -<p>Különben pedig a nemzetes úrnak valóságos mesterségéhez tartozó -eszköz a káromkodás, miután Gerge István uram már huszonöt esztendő -óta a vármegye csendbiztosa.</p> -<p>Még pedig olyan csendbiztos, kinek nemcsak hetedhét vármegyére -szól a híre, hanem kihat a külső országokba is.</p> -<p>Van ám ott ész bőven, ha nem néz is ki belőle; apró, szürke -szemű, rövidre nyírott haju öreg ember, szakállát, bajszát is -borotválja s lefelé álló orrával s hegyesedő állával madárhoz vala -hasonlatos az ő ábrázata.</p> -<p>De az igénytelen külső daczára is igazi oroszlán ő, -győzhetetlen, bátor és szívós. Réme a rablóknak, kevélysége a -tekintetes vármegyének, melyre ő miatta még a fölséges császár is -rászorult egy izben.</p> -<p>Valami nagyon fontos és tekervényes bűnügy volt az, mely iránt -maga a császár is igen érdeklődik <span class="pagenum"><a name= -"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> vala s melyet a bécsi -rendőrség hónapokig nem birt kinyomozni, úgy hogy az e miatt -haragra lobbant uralkodó, Reviczky Ádám uram ő nagysága tanácsára, -Gerge István ő kegyelmét hozatta föl a fényes birodalmi -székvárosba.</p> -<p>A bécsi rendőrfőnök alattomban gúnyosan nevetett a markába:</p> -<p>– No ’iszen, ez fogja majd kikutatni az ököraffairet, aki -mozdulni sem bír majd ezekben a czikk-czakkos utczákban! Jó -szerencse, ha az utczáról haza tud találni a vendéglői szállására. -Milyen gondolat az ő felségétől, egy ügyetlen táblabírót -szalasztani bele a szaglálásba ott, ahol a mi orrunk sem érzett meg -semmit?</p> -<p>A rendőrfőnök, hogy tökéletes legyen a magyar csendbiztos -fölsülése, megengedte magának azt ajuxot is, hogy felöltöztetett -két közönséges rendőrt csirkefogónak s lelkükre kötötte, hogy -lopják el a nemzetes uram klepszidra-óráját a zsebéből. Hadd -emlegesse meg Bécset holtig.</p> -<p>De bizony, mikor enemű rendeleteit osztogatná a derék úr, -egyszerre csak betoppan Gerge uram e szavakkal:</p> -<p>– Megvannak az ökrök, kolléga!</p> -<p>– Ne bolondozzon az úr! Hogy jött rá?</p> -<p>– Az az én titkom.</p> -<p>Ugyanazon ezer darab ökör volt ez, melyet Szatmármegye -ajándékozott természetben a franczia hadjárat viseléséhez I. -Ferencznek, amelyekkel nagyon furcsa história történt – a haláluk -után.</p> -<p>Ugyanis mind az ezernek csak ötszáz mázsa húsa lett az -élelmezési konzorczium kezei közt s csak százkilenczven darab -bőre.</p> -<p>Kitünt tehát, hogy egyik-másik állat nem volt <span class= -"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> több 50 -fontosnál s hogy nyolczszáztíz jámbor ökör bőr nélkül taposta -hajdan e földi élet sarát.</p> -<p>A császár dühös lett, rendőrfőnököt, vizsgálóbírót mozgásba hoz -szigorú parancsa, – de hasztalan! a katonaélelmező konzorcziumoknak -már akkor is majd annyi eszük volt, mint most, olyan sötétséggel -vették körül magukat, hogy abba ugyan ember legyen, aki -behasson.</p> -<p>Gerge az az ember volt; megérkezése után huszonnégy óra alatt -kisütötte, mi okozá az ezer, történeti nevezetességű tulok oly nagy -mértékű testi fogyatkozását. Kár, hogy nem tartozik ide ennek a -története.</p> -<p>Az ezer ökörről még csak annyit, hogy nemcsak a történelem -örökítette meg őket, nemcsak a «Pitaval» beszél felőlük, de még a -költészet is visszatér rájuk.</p> -<p>Midőn az uralkodó ezen kázus után nemsokára uj főispánt nevezett -ki Szatmármegyébe, a tekintetes megyei karok és rendek közt az az -elmés karmen kezdett czirkulálni:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">«Ezer ökröt küldött Szathmár a -császárnak,<br /></span> <span class="i0">De a császár ezért csak -egyet Szathmárnak».<br /></span></div> -</div> -<p>Különben nem is ökrökről van itt szó, még kevésbbé ő -méltóságáról, a szatmármegyei főispánról, vagy az ottani tekintetes -karok és rendekről, hanem csupán a Bornemisza uram néhány -virtuscselekedetének elsorolásáról.</p> -<p>Számos bravur-vallatása forog közszájon otthonról is, melyek -közül nem utolsó három megátalkodott csavargó állapotának elmés -kifürkészése.</p> -<p>A főbíró semmire sem tudott menni velök. Úgy állt ott előtte -mind a három, mint egy-egy czövek, <span class="pagenum"><a name= -"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> némán, megrögzötten, -készek, hogy inkább szíjat hasítsanak hátukból, mintsem egy hangot -valljon valamelyik.</p> -<p>A főszolgabíró elunta a bajlódást három napon keresztül, -elküldte hát őket a csendbiztos úrhoz: hadd legyen egy kis -mulatsága annak is.</p> -<p>Gerge István uram éppen a nagy tanácsteremben diskurálgatott az -ülnökökkel, mikor a hajdu jelenté, hogy itt van a három néma, -kiknek már akkor híre járt a városban s kikről kalandosabbnál -kalandosabb mesék keringtek. Hallgatásuk a regényesség színeivel -foltozta meg rongyaikat. Széltében találgatták: kik lehetnek?</p> -<p>Nem a híres Zöld Marczi-e az egyik, vagy hogy Szellő Miska, az -Alföld banditája, hahogy nem maga a dánus királyfi kiséretével, ki -álruhában jött ide a Majornoky kisasszonyok kiismerésére – amint az -a népmesékben szokás.</p> -<p>– Hozd be őket! – parancsolá a hajdunak.</p> -<p>A három marczonaképű fiú előállott.</p> -<p>– Mi a neved? – kérdé az egyiktől. – Ki vagy?</p> -<p>Semmi felelet. Érzéktelen, kifejezés nélküli arczczal bámult -vissza a legény a tekintetes úrra, mintha nemcsak néma lenne, de -siket is.</p> -<p>– Hát ti ketten, kik vagytok?</p> -<p>Azok sem feleltek.</p> -<p>Gerge uram megvakarta az ajka alatt deresedő fiók-szakállt s -nyájasan mondá:</p> -<p>– Nem tesz semmit, édes fiaim; majd csak megösmerkedünk -lassankint.</p> -<p>Azután a hajdu felé fordult:</p> -<p>– Szólítson kend elő három pandurt!</p> -<p>Nyomban előállt mind a három. <span class="pagenum"><a name= -"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p> -<p>– Ti pedig, édes fiaim, ha már nem akarjátok megmondani, kik -vagytok, én bizony nem erőltetlek, – szólt az ismeretlen -csavargókhoz – hanem oda fogtok állani a terem egy-egy szögletébe a -fal felé fordulva s mindenik mellé töltött fegyverrel a pandur, -azon utasítással, hogy ha mocczanni mertek addig, míg én nem -szólok, lőjjön agyon. Jó lesz-e, édes fiaim?</p> -<p>És hangja olvadó édes volt a nyájasságtól.</p> -<p>Azután csakugyan odaállította foglyait a tanácsterem egy-egy -szögletébe s maga karonfogván két megyei urat, elkezdett -gondtalanul föl s alá sétálni s mikor egész tűzzel demonstrálgatná -a napoleoni hadjáratok szükségét a korhadt Európában, úgy hogy -minden egyébről elfeledkezni látszék, ami még a világon van, – -egyszerre kiszakítá magát a két sétáló úr karjaiból s hatalmas -hangon kiáltá a terem közepén:</p> -<p>– Halbrechts!</p> -<p>Az ismeretes vezényszóra a három csavargó közül kettő gépiesen -megfordult.</p> -<p>– Ahá! Most már ösmerjük egymást. Kendtek reguláris katonák! -Milyen regementből valók kendtek?</p> -<p>Most már nem volt mit tagadni. A fiúk bevallották az egész -esetet: megunták a komisz katonakenyeret s úgy mentek el az -ezredtől, hogy a kapitány úrnak elfelejtették bejelenteni.</p> -<p>A főbíró úr nagyon csodálkozott, midőn alig félóra mulva, ime, -mind a három foglyát visszaküldi Gerge uram kivallatva, kettőt -ezredéhez leendő kisértetés czéljára való tekintettel (a fölvett -jegyzőkönyv hivatalos stilusa), a harmadikat pedig azért, hogy a -szentenczia kimondásáig küldje be abba a <span class= -"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span> fényes -épületbe, melyről varjú, holló hirdeti károgva, hogy ebben a nemes -vármegyében ez a legtágasabb, ez a legszükségesebb épület.</p> -<p>Tömve volt az gazemberekkel. Két évtizeden keresztül ugyancsak -derekasan benépesíté Gerge uram. Hivataloskodása első éveiben -egészen meg volt ingatva a közbiztonság. Nemcsak a burjánmódra -fölszaporodott benszülött rablók és betyárok garázdálkodtak, hanem -még a szomszéd megyék szegénylegényei is ide jártak olcsó -kalandokra.</p> -<p>Ilyen viszonyok között nem a régi praxishoz nyult az uj -pandur-hadnagy, mely már kezdett teljesen hasznavehetetlennek -bizonyulni: érezte, hogy valami ujat kell kigondolnia.</p> -<p>A régi praxis ugyanis az volt, hogy a csendbiztosok embere úgy -tett, mintha a rablókkal és tolvajokkal czimborálna, velök járt, -velök főzte ki a terveket, velök lopott, de azért mindent elmondott -a komiszárusnak. Ha ugyan mindent elmondott, mert e rendszer -mellett ritkán került valaki hurokra.</p> -<p>Gerge egyet fordított az ősi szokáson: nem saját emberét küldte -közéjük, hanem az ő emberüket fogadta magához. Ez pedig nem volt -senki más, mint a híres birkózó, Szlimák Matyej, a félelmes -Jasztrab tót rabló bandájából, mely, mint a legrégibb czég, nagy -renomméval birt úgy a rablók, a közönség, mint a tekintetes -vármegye előtt.</p> -<p>Gerge így szólt a kézrekerített Szlimák Matyejhoz:</p> -<p>– Kár az ilyen derék legénynek ott kint égni el a napon, ahol -senki se látja, az erdőben, ahol senki sem bámulja meg. Te bátor -ember vagy, fiam, Matykó, az Isten is katonának teremtett. Ott vón’ -<span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span> a te helyed. Olyan ember vagy te, édes -szolgám, Matykó, hogy míg így a nemes vármegye a sarkadban, ott még -a király is kalapot emelne előtted.</p> -<p>Nagyot dobbant a Matyej szíve ettől a néhány szótól s mélyen -felsóhajtott:</p> -<p>– Az volna nekem jó, komiszárus uram!</p> -<p>– Ott mérik még csak marokszámra a dicsőséget… Hallottad-e -Kinizsi Pál esetét valaha? Mint molnárlegény ment a hadsereghez s -paraszthajszál hija, hogy nem mint király végezte.</p> -<p>Matyej lihegett a kéjtől, a lelkét édesen csiklandozta ez a -szőrmentes beszéd.</p> -<p>– Az csak a gyönyörű élet, fiam, Matykó, – vitte tovább a Matyej -képzeletét Gerge uram – ahogy a népmeséitek beszélik, zsírt ennél -ott folyvást száraz kenyér helyett s olvasztott vajat innál rá -szomjuságodban. Aztán mikor lefeküdnél aludni, kilencz közönséges -baka kergetné rólad a legyeket.</p> -<p>– Szerezzen be oda, komiszárus uram! – hörgé Szlimák Matyej -fojtott hangon.</p> -<p>– Nem olyan könnyen megy ám az, édes gyermekem, Matykó. Látod, -most még először elitélnek, azután lecsuknak vagy tíz esztendőre. -Tíz év mulva, ha élünk, majd beszélünk erről, csakhogy mi leszesz -te már akkor? Saját magadnak árnyéka.</p> -<p>Szlimák nagyon elszomorodott, szórakozottan tologatva lefelé, -fölfelé a rézcsattos, másfél arasznyi széles szíjat.</p> -<p>– Aztán nem lehetne ezen segíteni valahogy?</p> -<p>– Bizony bajos lenne, mert igaz, hogy úgy szeretlek, Matyej -fiam, magam sem tudom, miért, mintha édes testvérem lennél, -mindazonáltal az irnokom már beterjesztette a jelentést a -vármegyéhez, hogy el vagy fogva. <span class="pagenum"><a name= -"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> -<p>– Ez már hiba, nagy hiba – dünnyögé Matyej s borsónyi -izzadságcseppek verődtek ki a homlokán.</p> -<p>Gerge úgy tett egy darabig, mint aki gondolkozik, majd hirtelen -a Matyej vállára ütött, mintha egyszerre határozta volna el:</p> -<p>– Te nem vagy aljas ember, Matyej – mondá mohón és mégis -ünnepélyesen.</p> -<p>Matyej behunyta szemeit s egyet bólintott nagy, idomtalan -fejével, hogy ő nem aljas.</p> -<p>– Te nem fogsz engem megcsalni!</p> -<p>A rabló kezét nyujtotta Gergének, azt a kezet, melylyel éppen -tegnap nyúzta meg a lesti zsidótól lopott tehenet.</p> -<p>– Itt a becsületes parulám!</p> -<p>– Tudtam, hogy ember vagy a talpadon. Azért határoztam el, hogy -úrrá teszlek, hogy megtisztítlak a bűnöktől s amiként én veled -kezet fogtam, azonképp fog veled kezet a tekintetes vármegye is. -Hanem hát kézfogás nem lehet anélkül, neked is oda kell nyujtanod a -vármegyének a magadét…</p> -<p>– Hadd hallom – mondá Szlimák sötéten.</p> -<p>– El fogod beszélni minden esetedet, rávezetsz a társaid -tartózkodási helyére, hogy azokból is faraghassak valamit. -Elmondod, mit loptatok, hová tettétek stb. Visszamégy ujra a -Jasztrab bandájához, olyan jó czimborájuk leszel, mint eddig, -loptok, garázdálkodtok, s te azt aztán szombat esténkint, amikor -mindig hozzám jössz vacsorára, szögrül-végrül elbeszéled.</p> -<p>– Hát aztán? – sürgeti Szlimák, nagy, kidülledt szemeivel -mereven nézve Gergére.</p> -<p>– Egy évig szolgálod ilyen minőségben a vármegyét. Egy év mulva -letelik az utolsó szombat s <span class="pagenum"><a name= -"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> akkor én fölterjesztem -hasznos szolgálataidat a viczispánnak, s az fölment minden -üldözéstől.</p> -<p>– Hát aztán?</p> -<p>– Vagy magam viszlek ekkor a regementhez, vagy pedig te viszel -tőlem olyan ajánló írást a tüsződben, hogy nyomban megtesznek -káplárnak.</p> -<p>A Matyej szeme fölcsillogott s kérges tenyerét gyorsan -belecsapta másodszor is a Gerge markába.</p> -<p>– Áll a dolog, komiszárus uram. Eb, aki megbánja.</p> -<p>Úgy is lett. Matyej nem szegte meg, amit igért, hűségesen -referált a pandur-hadnagy úrnak mindenről, minélfogva a szegény -Jasztrab bandája nagyon megfogyatkozott egy félesztendő alatt. -Egyenkint fogták el főembereit, kiket Gerge uram könnyű szerrel -kivallatott, mert nagy zavarba hozta őket a mindentudóságával.</p> -<p>– Nos, fiam, mit loptál? – szokta a csendbiztos úr kérdezni -egy-egy kézrekerült ficzkótól.</p> -<p>– Semmit, tekintetes uram. Görbüljön meg az ujjam, ha nem -kénytelenségből voltam Jasztrabéknál. Én nem tartozom hozzájok.</p> -<p>– Engem el nem bolondítasz, kedves fiam, mert én mindent tudok, -s ha kérdezlek, azért teszem csupán, hogy lássam, mennyire szánod s -milyen töredelmességgel ismered be hibádat. Felesleges dolog -titkolnod! Hát nem te loptad el gyertyaszentelőkor a tiszteletes -uram malaczait? A hlinai akolból is te vitted el tavaly husvét -vasárnapján a nyolcz jerkét. Ott nyúztad meg őket a fekete -majorban, a nagy akáczfa alatt, a Madzag Istók késével, aztán ott -sütöttétek meg őket a Vreczjar bacsa bográcsában, a bőrüket -elraktátok a szurdoki molnár padlására, <span class= -"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> mai -napig is ott van mind a nyolczé. Mondjak-e még többet?</p> -<p>– Nem, nem – sziszegé ilyenkor megsemmisülve a vallatott. – -Mindent tud… minden úgy történt.</p> -<p>Híre menvén a tót nép közt a mindentudó csendbiztosnak, iszonyú -rémület szállta meg a tolvajokat, rablókat és gazembereket. Az a -babona terjedt el, hogy Gerge uram megkente szemeit a -Szent-György-napja előtt talált százesztendős gyík májával, azokkal -az emberi testen keresztül belát a szívekbe s ott elolvassa a -láthatatlan betüket, melyekkel a cselekedetek vannak felírva.</p> -<p>Nem egyszer történt, hogy puszta gyanuból holmi lúdlopási -kalandokért idéztetett magához valakit s az egyszerre csak kezdte -kivallogatni, hogy hát, ha már egyszer idekerült a tekintetes úr -színe elé, úgyis mi türés-tagadás, a tekintetes úr úgyis tudja, ő -ölte meg a zeherei postást is.</p> -<p>Gerge ügyes rendszere rövid idő alatt megtisztítá az egész -felvidéket a rablóktól, csupán magát a vezért, Jasztrabot nem -lehetett elfogni: csel, ármány nem birta megejteni, mert ő legalább -is még egyszer olyan ravasz volt, mint a vármegye.</p> -<p>Ott garázdálkodott az erdőkben, a hegyek közt és nem lehetett -onnan lecsalni semmi módon. Ott pedig ő volt az úr, száz üldöző -pandur láttára még csak a szemöldöke sem rándult meg.</p> -<p>A regényes felföld volt a patrónusa s megvédelmezte előlük: -barlangok nyílása, sziklák repedése elfödte Jasztrabot üldözői -elől.</p> -<p>Elmondhatnám, milyen megfeszített és mégis hiú erőlködések -történtek kézrekerítésére, ha szót akarnék szaporítani, így azonban -csupán arra szorítkozom, hogy Gerge lázas dühbe jött mindannyiszor, -<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span> ha egy-egy elfogatási kisérlet nem -sikerült, mert azt tartotta, míg a híres rabló szabadon van, ha -csak egymaga is, addig nincs helyreállítva a közbiztonság.</p> -<p>Egyszer, midőn összes pandurjait küldé ki a «laz»-okba Jasztrab -elfogatására s azok üres kézzel tértek meg, azt állítva, hogy maga -az eleven ördög sem bir vele, elsápadt haragjában.</p> -<p>– Egy ütet taplót sem érnek kendtek! Takarodjanak a szemem elől. -Magamnak kell elmennem.</p> -<p>S ezzel nyakába kanyarítva az ócska ősi flintát, melylyel a -hajdani Gergék nyúlakra vadásztak valaha, de melytől a hajdani -nyúlaknak, akik csak előtte álltak, sokkal kevésbbé kellett -félniök, mint a hajdani Gergéknek, akik fogták és elsütötték, -elindult egyes-egyedül Jasztrab borzalmas birodalmába, a «Lopata» -rengetegbe.</p> -<p>Az erdőnek volt egy «messzelátó» pontja; Gerge jól tudta Matyej -elbeszéléséből, hogy itt tartózkodik leginkább Jasztrab György, -mert már a hivatala is úgy kívánja, hogy ilyen pontrul nézegesse az -utasokat, keletre lelátva egész a «Motuz»-völgyig, északra a -klokovai keresztútig s e nagy területen mindazt észrevéve, amit a -jó szerencse zsákmányul eléje tologat.</p> -<p>Jasztrabot csakugyan ott látta messziről a kimagasló helyen -puskájára támaszkodni, mozdulatlanul, akár egy kőszobrot.</p> -<p>Ő is észrevette, hogy a vármegye kopóinak ura jön, tudta, hogy -ez nem hiába jön ide.</p> -<p>Eltünhetett volna ugyan előle igen könnyen, de a rablónak -tetszett az, hogy Gerge egyedül jön, mikor jöhetne ötven pandurral -is. Úgy érezte, valami tisztelet kifejezése ez az ő személye iránt. -A híres Jasztrab Györgygyel a híres Gerge akar kikötni. -<span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span> Igen jól van. Jasztrab György nem fog -kitérni a becsületes, egyenlő tusa elől, hanem bevárja nyugodtan, -ami következni fog.</p> -<p>– Add meg magad! – kiáltja Gerge már messziről. – Érted jöttem, -fiam. Magam jöttem érted, mert nem tartalak holmi kapczabetyárnak, -akit ha elfognak jó, ha el nem fognak, akkor is jó. Aztán egy ilyen -legény nem is adja ám meg magát a közönséges komisz pandurnak. -Ismerlek, édes fiam, kevély ember vagy, sokat adsz a becsületedre, -azért jöttem magam. Gyere no, ne bolondozz, Gyurka: úgy -megbecsüllek otthon, hogy anyád ölében sem volt olyan jó dolgod, -mint a kezem alatt lesz.</p> -<p>A rabló csak a fejét rázta s röviden felelt vissza:</p> -<p>– Ösmerlek, ördöngős csendbiztos és nem hiszek neked. Ne jőjj -közelebb, mert rád lövök!</p> -<p>Gerge azonban csak azért is közelebb ment. Már alig húsz lépés -választotta el őket egymástól.</p> -<p>Jasztrab megfenyegette izmos ökleivel, azután fölemelte -puskáját, czélzott s mind a két csövet elsütötte.</p> -<p>A kis emberke, a híres csendbiztos, rendületlenül fogadta a -golyókat, melyek közvetlenül a füle mellett süvítettek el, nem -hagyta el bámulatos lélekjelenléte egy másodperczig sem. Ennek -köszönhette diadalát. A lövés csattanásának pillanatában két -ólomgolyót vett ki zsebéből hirtelen s midőn a füst eloszlott s a -rabló odatekintett, hol Gergének holtan elterülve kellett volna -feküdnie, ott látta azt a leáldozó nap fénysugaraitól övezve, -büszkén állani, mint egy gladiátort, ki fölemelt kezében a két, -testébe küldött golyót mutatja.</p> -<p>– Ne kínlódj azzal a lövöldözéssel, Jasztrab fiam! – kiáltá rá -bátor, csengő hangon. – Kár <span class="pagenum"><a name= -"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> fogyasztani a puskaport! -Nem fog engem a golyó, édes Gyurkám. Most is megfogtam mind a -kettőt. Itt van ni, azon módon…</p> -<p>A mogorva rabló rémült tekintetet vetett a folyton közeledőre, -aztán nagy elkeseredve földhöz vágván széles tót kalapját, fojtott, -tompa hangon hörgé:</p> -<p>– Látom, hogy ördög vagy! Gyere hát, egyél meg. Megadom -magam.</p> -<p>S Gerge uram kézenfogva vezette haza a szilaj rablót, kivel -három vármegye nem tudott boldogulni.</p> -<p>Útközben megkinálta a dohányzacskójából, kicsiholt neki, aztán -mintha örök idők óta kenyeres pajtások lettek volna, szelid -szavaival kivallatta, mint egy gyermeket.</p> -<p>– De csak furfangos, nagyeszű ember vagy te, Gyurka! Ugy-e, te -törted fel a Motosiczky-pinczét?</p> -<p>– Bizony Isten, nem volt bezárva.</p> -<p>– Tudom, fiam! Hanem a bodonyi granáriumban is a te kezed -járt.</p> -<p>– Körömnyi hasznát sem láttam, zsizsikes volt a búza, a zsidó -nem akarta elvenni, csak a fuvardíjba. De még erre is, hogy -ráálljon, meg kellett vernem előbb.</p> -<p>– Mind jó volna az, édes fiam; csak azt az egyet ha nem teszed, -hogy agyonverted a nagyatyádat…</p> -<p>– Kinek mi köze hozzá! – pattant föl Jasztrab méltatlankodva. – -Hiszen az én tulajdon öregapám volt!</p> -<p>– Igaz, fiam… tökéletesen igazad van! Csakhogy, tudod, a -vármegye szörnyen bolondul veszi a dolgot.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_121" id= -"Page_121">-121-</a></span></p> -<h1>A JÓ PALÓCZOK.</h1> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123"><br /> --123-</a></span></p> -<h2>A NÉHAI BÁRÁNY.</h2> -<p>Az napról kezdem, mikor a felhők elé harangoztak Bodokon. -Szegény Csuri Jóskának egész hólyagos lett a tenyere, míg -elkergette a határból Istennek fekete haragját, melyet a villámok -keskeny pántlikával hiába igyekeztek beszegni pirosnak.</p> -<p>Minden érezte az Isten közeledő látogatását, a libák felriadtak -éji fekhelyeiken és felrepülve gágogtak, a fák recsegve -hajladoztak, a szél összesöpörte az utak porát s haragosan -csapkodta fölfelé. A Csökéné asszonyom sárga kakasa fölszállt a -házfedélre és onnan kukoríkolt, a lovak nyerítettek az istállóban, -a juhok pedig egy csomóba verődve riadoztak az udvarokon.</p> -<p>Hanem a harangszó, mely fönségesen rezgett a viharban, egy kis -eső híján, s az is inkább használt, mint ártott, elfordította a -veszedelmet. A kisértetiesen szaladó búzavetések és kukoriczaszárak -megállottak, lassankint kitisztult az ég s csak a megdagadt Bágy -hömpölygő vize, mely szilajan, zúgva vágtatott a kertek alatt, -mutatta, hogy odafönn Majornok, Csoltó környékén nagy jégeső volt, -vagy talán felhőszakadás.</p> -<p>No, ha most ez egyszer ki nem csap az a patak <span class= -"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> s ki -nem önti a bodokiakat, mint az ürgét, akkor mégis jó dolog -keresztény katholikus falunak lenni – lutheránus vidéken.</p> -<p>Megnépesült a part s itt-ott megvillant egy-egy ásó vagy kapa. -Az öreg Sós Pál még csáklyát is hozott. A gazdák barázdákban -eresztették le a folyóba az esővizet. Csak aztán vissza ne térjen -többedmagával!</p> -<p>Piszkosan hömpölygött alá az ár s a partok tömött fűzbokrairól -nemcsak a leveleket tépdelte le alul, de a kérget is lehámozta, -itt-ott kirepedt az olvadékony földből egy darab s elmált a vízben. -Hajnalra szélesebb csipke szeli majd a határt s a czikk-czakkjai is -ujak lesznek!</p> -<p>Gerendák, ajtók és mindenféle házi eszközök úsztak a hullámokon, -szakajtó, zsúp és ablaktábla. (Egész házakat mosott el a víz -valahol!) Azután jött egy petrencze, utána pedig valami -négyszögletes tuskót gurítottak a habok…</p> -<p>A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános -láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy -piczike bárány.</p> -<p>Az ám, most, hogy ím a partnak hozza a szél, Tót-Perenye -Jánoséktól egészen jól látszik, amint két hátulsó lábát alászedve, -az első lábacskáival megkapaszkodik. Szép patyolatgyapjas, két -fekete folt van a hátgerinczén, piros pántlika a nyakában. Nagyon -szerethette valahol valaki!</p> -<p>Olyan türelmesen ül az ide-oda billenő jószágon, mintha -jószántából hajókáznék, s ha mekken is néha, csak azért, mert éhes. -Pedig itt még ehetik is, ha a láda bolondjában utóléri a -petrenczét. Nincs valami messze… amott fordul ni a Périék -pajtájánál! Nosza, szaladj hát utána, öreg láda! <span class= -"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p> -<p>Nézték egy darabig, hogy majd csak előbukkan a kanyarodónál, de -meg nem láthatták. Elnyelte nyilván a sötétség, vagy hogy talán Sós -Pál uram fogta ki útközben a csáklyával…</p> -<p>Hanem hát azt mondja ő kigyelme, hogy ott volt ugyan, de színét -se látta a jószágnak, ami úgy is van akkor, ha olyan módos, -tekintélyes ember állítja, ki már az idén is keveselte a mezőbírói -hivatalt, mert öregbíró lesz, ha élünk, esztendőre ilyenkorra.</p> -<p>Ámbátor, ha már szóba jött az a bárány, mégis furcsa eset, hogy -míg a felső végén mindenki tud róla, Sós Pálék kertjénél egyszerre -nyoma vész, az alsóvégiek közül már nem látta senki.</p> -<p>Amennyi itt a rossz nyelv, még mingyárt másnap, ott a hálaadó -misén is csak addig pihentek, míg az imádságos könyvek leveleit -nyálazták, ahol pedig az Úr kimélő kegyelmét kellett volna inkább -megköszönni, amiért nem sujtotta a falut… de amennyi itt a rossz -nyelv, százan is kinyujtják lapátnak, hogy a mások becsületét -hordják el rajta.</p> -<p>Nyomban neki estek a gyanusítással Sós Pálnak: csak ő húzhatta -ki, senki más, a ládát! Hanem ’iszen, az Isten nem alszik, rossz -tűz el nem alszik, nem marad ez annyiban. Kerül annak gazdája -akárhonnan!</p> -<p>Súgtak, búgtak, hogy (ugyan ki szopja az ilyeneket az ujjából?) -ennyi meg annyi tömérdek régi ezüst tallér volt a ládában.</p> -<p>Ami igaz, igaz, lehet az öregnek is tarka macskája, mert a -«nagyitalú» Mócsik György, a gózoni szűcs olyasfélét mondott a -minap ittjártában, hogy ebben a dologban, ha nem volna lakat az ő -száján… Ki tudhatja hát? De az már egyszer mégis bolond beszéd, az -ezüst tallérokról. <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span></p> -<p>Nem volt abban a ládában egy veszett garas sem, hanem (ma már -tudjuk) benne volt a szép majornoki Baló Ágnes kelengyéje: három -perkálszoknya, négy szélből az egyik, hat olajos kendő, nyakba való -kettő, ezüst-csattos mellény, tíz patyolat-ingváll s azonfelül a -mente, meg egy rámás csizma, ujdonatuj, még a patkó se volt -ráverve. Szegény Baló Ágnes, benne volt abban a ládában -mindene!</p> -<p>Hogy az ár elmosta a csőszházat, elmosta a házasságot is. Gunya -nélkül nem léphet az oltárhoz szégyenszemre. Már mindene megvolt, -pedig beh keservesen, mint cseléd, szerezte, minden ruhadarabot -egyenkint. Szüretre lett volna meg a dolog, legalább úgy mondta az -utolsó szombaton maga a vőlegény, – de most már vagy lesz -valamikor, vagy sem.</p> -<p>Bezzeg a búbánat venné fel a Baló Mihály házát, ha a ház -megvolna, s ha nem éppen amiatt venné fel, mert a víz felvette. -Ágnes majd kisírja két ragyogó szemét, pedig legalább ő vigasztalná -azt a szegény Borcsa gyereket, kinek a báránya veszett el gonoszul, -a tarka Czukri bárányka, akivel együtt játszott, együtt hált… Jó, -hogy a czudar Bágy elöntötte a rétet is… úgy sincs már, aki selyem -füvét megegye, mert a kedves, az édes Czukri bárány oda lett…</p> -<p>Milyen szépen rázogatta farkát még az utolsó nap, ugrándozott -ott künn a verőfényen, Borcsa piczike tenyerét hogy megnyalogatta, -jámbor szemeivel nyájasan bámulta, mintha érezné, hogy utoljára -látja.</p> -<p>De hátha megkerül, hátha visszahozzák?</p> -<p>Jött is hetek mulva valami nesze az úszó ládának, <span class= -"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> -amelyiken egy bárány ült, makacsul, mintha őrizné. Látták Csoltón, -sőt Még Bodokon is, körülbelül éjfélre vitte odáig a haragos -folyó.</p> -<p>No ez, ha úgy igaz, nem lehetett más, mint a Baló-lányok -kincse!</p> -<p>El is indult Baló Mihály azonnal. Majd kikeríti ő a lányai igaz -jószágát, ha térdig kopik is a lába.</p> -<p>S így esett meg a csúfság Bodokon, hogy a legmódosabb ember -házát kikutatták. Istenem, de csak nagy úr is a törvény! Maga volt -ott a bíró, meg a tizedes, mert Baló Mihály a pletyka után indulva, -a hatalomhoz fordult.</p> -<p>De nem volt foganatja: semmit sem találtak a Sós-portán. -Bosszúsan indult haza Baló, lányai egész a határig eleibe jöttek, -ha vásárba lett vón, se várhatnák jobban.</p> -<p>– Megvan-e a bárány? – kérdé Ágnes fojtott hangon. Jaj, dehogy -is merné a ládát kérdezni előbb! Még tán el is ájulna, ha hirtelen -azt hallaná, hogy megvan.</p> -<p>– Se a bárány, se a láda. Pedig mindent kikutatott a bíró annál -az embernél, akire gyanakszom.</p> -<p>Apróra elbeszélte, amit tudott. Ágnes a szép fejét rosszalóan -csóválta.</p> -<p>– Kend, az erős, a hatalommal ment ellene, most én megyek, a -gyenge, – szólt daczosan – és a furfang lesz a fegyverem.</p> -<p>Csak a gyermek nem szólt. Pedig még ő is ott volt: a -leggyengébb.</p> -<p>Egy hétig járt oda Ágnes, kutatott, fürkészett, fűt-fát -kikérdezett, Gózonban is megfordult, hol egy leánya van férjnél Sós -Pálnak, hátha ott lesz a ruha? De nem ment semmire, sőt még -tetejébe meg is betegedett, kocsin kellett érte menni Bodokra. -<span class="pagenum"><a name="Page_128" id= -"Page_128">-128-</a></span></p> -<p>Hát lám, hiába volt az Ágnes útja is. Nem segített sem a -hatalom, sem a furfang. A gonoszok ereje nagyobb ezeknél.</p> -<p>Hanem ha tán elindult volna az igazság, nem álruhában, nem -kerülő úton, nem pallossal, hanem csak puszta kézzel?…</p> -<p>Le kellett most már mondani a reményről is. Kár volt akár egy -szalmaszálat is keresztültenni ebben a dologban; mert csak -rosszabbra fordul.</p> -<p>Nemcsak a hozománya van oda a szegény Ágnesnek, hanem most már -az egészsége is.</p> -<p>Ahogy érte mentek, vánkost és dunyhát téve a kocsiülésbe, -Boriskát is magával vitte az öreg, hadd lásson egy kis világot ő -is. Nyolcz éves innen-onnan s még nem volt ki soha a faluból, -nagyon anyás… vagy mit is beszélek, hiszen régen nincs már anyja -szegénynek!</p> -<p>Nagyobb volt az ijedelem, mint a betegség, amint, nehogy a kocsi -megrázza, gyalog mentek mind a hárman a kövezett nagy utczán -keresztül, hogy a haranglábnál majd felülnek. Ágnes olyan könnyedén -lépdelt, hogy akár hazáig kibírná. Bizony Isten, kár volt a -kocsiért!</p> -<p>Hát amint a Csorba Gergelyéktől befordulnak, a Kocsipálék csűre -mögül egyszer csak szembe jön az egész előljáróság, meg a -főemberek, köztük Sós Pál uram is, ünnepiesen felöltözve, ujdonatuj -ködmenben, mely panyókára fogva lógott a válláról. Igaz biz’ a – az -uj templomot szentelték itt föl a mai napon.</p> -<p>– Nézd, Boriskám, nézd meg jól azt a hosszúhajú magas embert – -súgja kis hugának Ágnes, – az vitte el a Czukrit.</p> -<p>Éppen a községházához értek ő kegyelmeik, s <span class= -"pagenum"><a name="Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> -minthogy Sánta-Radó Ferencz uram azt találta megjegyezni a födélre, -hogy uj zsúp kellene rá, megállottak a falu hatalmasai s műértőleg -nézegették az ócska eszterhajat. Már csak különös az, hogy minden -kopik a világon, még a községháza is!</p> -<p>Borcsa félénken nézte meg azt az embert, nagy kék szemei tele -lettek könynyel.</p> -<p>– Ne rángass hát! – förmedt rá Ágnes s eleresztette a kezét.</p> -<p>– Nem én… csak megrezzentem… Mintha a Czukrit láttam volna felém -szaladni a levegőben.</p> -<p>Eközben ők is odaértek a faluházához. Baló Mihály uram -dicsértesséket mondott és tovább ment, Ágnes nemkülönben. De nini, -az a bolond gyerek, a bizony odamegy egész közel s még meg is -szólítja azt a hatalmas embert. Ejnye no, mire való az!</p> -<p>– Bácsi! – szólt csengő, szelid hangon. – Adja vissza a -bárányomat!</p> -<p>A tanácsbeliek összenéztek. Kié vajjon ez a szép, szomorú arczú -leányka?</p> -<p>– Adja vissza a bárányomat! – ismétlé s a vékony gyermeki hang -úgy süvített a levegőben, mint egy parittyakő.</p> -<p>Sós Pál odanézett fanyarul, azután megigazította hátul -palóczosan fésűre fogott deres haját s nyájasan kérdé:</p> -<p>– Miféle bárányodat, fiacskám?</p> -<p>– Az én Czukri bárányomat, a két fekete folttal a hátán, piros -pántlikával a nyakában. De hiszen tudja maga nagyon jól…</p> -<p>– Nem láttam én a te bárányodat soha – szólt szemlátomást -kedvetlenedve. – Takarodj innen, azt mondom… <span class= -"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p> -<p>Aztán odafordult a tanácsbeliekhez:</p> -<p>– Biz ez már régi fedél, bíró uram, becsurog biz ezen…</p> -<p>– Be ám, – de a kelmed fedelén is nagyon becsurog, úgy nézem. -Alighanem lyukas az valahol, Sós Pál uram.</p> -<p>Fülig vörösödött ő kigyelme a bíró gúnyos vádjára.</p> -<p>– Esküszöm, bíró uram, ebben a báránydologban…</p> -<p>A gyermek bámészan nézte a jelenetet, amint ingerülten hátrább -taszítá ködmönét s kezét elővonván alóla, felemelte két húsos ujját -az égre.</p> -<p>– Esküszöm kendtek előtt, itt a szabad ég alatt, az egy élő -Istenre…</p> -<p>A gallér-zsinór megereszkedvén a rántásban, magától oldózott s a -nehéz új ködmön kezdett lassan-lassan lefelé csúszni, mígnem a -csipőktől egyszerre lecsapódott a földre.</p> -<p>Boriska sikoltva egy szökéssel termett a leesett -ruhadarabnál.</p> -<p>Mindenki ránézett. Még a vén Sós Pál szájában is ott akadt a -következő esküszó. Jó is, hogy ott akadt.</p> -<p>– Czukri, kis báránykám! – kiáltott fel a leányka -fájdalmasan.</p> -<p>Lehajolt. Fejecskéjét odaszorította, ahol a bélésen két barna -folt látszott…</p> -<p>Ügyes szűcsmunka és szép tisztára mosott báránybőrből volt az -egész bélés, hanem az ismerős közepe mégis a legkülönb.</p> -<p>A kis Baló Borcsa könyhullatásával még tisztábbra mosta.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span></p> -<h2>BEDE ANNA TARTOZÁSA.</h2> -<p>Mind együtt ültek a bírák. Ott künn a köd neki nehezedett az -idomtalan épületnek s szinte összébb szorítá annak falait, ráült az -ablakokra és elhomályosítá a jégvirágokat. Minek is ide a -virágok?</p> -<p>A teremben nehéz, fojtott levegő volt, ködmön és pálinkaszag s a -legfelső ablaktáblán csak lassan, lomhán forgott az ólomkarika.</p> -<p>A bírák fáradtan dőltek hanyatt székeiken, az egyik behúnyta -szemeit s kezét bágyadtan leeresztve, hallgatta a jegyző tollának -perczegését, a másik ásítozva dobolt irónjával a zöld asztalon, míg -az elnök, letolva pápaszemét orra hegyére, izzadó homlokát törlé -kendőjével. Szürke, hideg szemei fürkészve szegződtek az ajtóra, -melyen most távozik az imént letárgyalt bűnügy személyzete: a -beidézett tanuk és vádlottak.</p> -<p>– Van-e még odakünn valaki? – kérdi vontatott, hideg hangon a -szolgától.</p> -<p>– Egy leány – mondja a szolga.</p> -<p>– Hadd jőjjön be az a leány.</p> -<p>Az ajtó kinyílt és a lány belépett. Üde légáramlat surrant be -vele, mely szeliden meglegyintette <span class="pagenum"><a name= -"Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> az arczokat s -megcsiklandozá a szempillákat: a vastag ködön át mintha egy sugár -is lopózott volna az ablakhoz és ott tánczolna a jégvirágok között, -megsokszorozva magát a tárgyalási terem falain és bútorzatán.</p> -<p>Takaros egy teremtés. Délczeg, arányos termet, melyre a kis -virágos ködmönke olyan módosan simult, mintha szoborra lenne öntve; -fekete szemei szendén lesütve, magas, domború homloka elborulva, -megjelenésében báj, mozdulataiban kecs, szoknyája suhogásában -varázs.</p> -<p>– Mi járatban vagy, gyermek? – kérdi az elnök közönyösen. (Az -ilyen merev, szigorú hivatalnoknak nincs érzéke semmi iránt.)</p> -<p>A lány megigazítja fekete kendőjét a fején és mély sóhajjal -feleli:</p> -<p>– Nagy az én bajom, nagyon nagy.</p> -<p>Hangja lágy és szomorú, a szívekig hat, mint a zene, mely, mikor -már elhal is, mintha még mindig zendülne a levegőben, elváltoztatva -mindenkit és mindent.</p> -<p>A bírák arcza nem oly mogorva többé, a király képe, meg az -országbíróé is odább, nyájasan integet neki a néma falról, hogy -csak beszélje el azt a nagy bajt.</p> -<p>Ott az írás, elmondja az; csakhogy azt még előbb meg kell -keresni a keblében, ki kell gombolni a pruszlik felső kapcsát s -kezeivel benyúlni érte.</p> -<p>Óh, a csúf kapocs! Ni, lepattant… leesett. Milyen elbűvölő -látvány, amint lehajol érte szemérmesen s az írás is kihull -onnan.</p> -<p>A kegyetlen szürke fej, az elnöké, elfordul, csak a nagy, kövér -kéz van kinyujtva az írás felé. <span class="pagenum"><a name= -"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p> -<p>– Egy végzés – dünnyögi, amint szúró szeme elszalad az iraton. – -Bede Anna felhívatik, hogy félévi fogházbüntetését mai napon -megkezdje.</p> -<p>A lány szomorúan bólint a fejével s amint azt mélyen lesüti, -hátracsúszik rajta a gyászkendő s a gazdag, fekete haj egy vastag -fonata kioldózva ömlik arczára. Jobb is, ha eltakarja, mert ha -fehér liliom volt előbb, olyan most a szégyentől, akár a bíbor.</p> -<p>– Ma egy hete kaptuk az írást – rebegi töredezve. – Maga a bíró -uram hozta, meg is magyarázta az értelmét, édesanyám pedig így -szólt, szegény: «Eredj, lányom, a törvény törvény, nem lehet vele -tréfálni.» Hát én el is jöttem, hogy kiálljam a félesztendőt.</p> -<p>Az elnök kétszer is megtörölgeti a szemüvegét, mérges, hideg -tekintete fölkeresi a kollégák arczát, az ablakot, a padlót, a nagy -vaskályhát, melynek likacsos ajtaján szikrázó tűzszemek nézik -vissza mereven és azt morogja önkéntelenül: «A törvény -törvény».</p> -<p>Majd ujra meg ujra végigolvassa az idéző végzést, azokat a -kacskaringós szarkalábakat a fehér lapon: de bizony következetesen -azt mondják, hogy Bede Anna orgazdaság vétsége miatt félévi -fogságra van itélve.</p> -<p>A bádog-karika őrült sebességgel kezd forogni. Bizonyosan szél -támadt odakünn, aminthogy rázza is már az ablaktáblákat s mintha -valakinek a hazajáró lelke volna, rideg borzongatást keltve, -besüvít a nyílásokon: «A törvény törvény».</p> -<p>A kegyetlen fej helyeslést bólint a túlvilági hangnak, a nagy, -kövér kéz pedig a csengetyűt rázza meg a törvény-szolgának: -<span class="pagenum"><a name="Page_134" id= -"Page_134">-134-</a></span></p> -<p>– Kisérje ön el Bede Annát a fogházi felügyelőhöz.</p> -<p>A szolga átveszi az iratot, a lány némán fordul meg, de piczi -piros ajka, amint görcsösen megmozdul, mintha szavakat keresne.</p> -<p>– Talán valami mondanivalód van még?</p> -<p>– Semmi… semmi; csak az, hogy én Erzsi vagyok, Bede Erzsi, mert -tetszik tudni, a testvérnéném, az az Anna. Ma egy hete temettük -szegényt.</p> -<p>– Hisz akkor nem te vagy elitélve?</p> -<p>– Óh, édes Istenem! Hát miért itélnének el engem? Nem vétek még -a légynek sem.</p> -<p>– De hát akkor minek jösz ide, te bolond?</p> -<p>– Hát úgy volt az, kérem, hogy mialatt «ez a dolga» a király -tábláján járt, meghalt. Mikor kiterítve feküdt a virágos kamrában, -akkor jött ez a parancsolat a «félesztendő miatt», hogy mégis ki -kell állani. Óh, mennyire várta! Beh jó, hogy nem birta kivárni. -Nem ezt várta…</p> -<p>Könyei megerednek a visszaemlékezésben, alig birja -folytatni:</p> -<p>– Amint ott feküdt mozdulatlanul, becsukott szemekkel, örökre -elnémulva, megsiketülve, megigértük neki az anyámmal, mindent jóvá -teszünk, amit a szeretője miatt elkövetett. (Mert nagyon szerette -azt a Kártony Gábort, miatta keveredett bűnbe.) Azt gondoltuk -hát…</p> -<p>– Mit, gyermekem?</p> -<p>– Azt, hogy legyen meg a teljes nyugodalma a haló porában. Ne -mondhassa senki, hogy adósa maradt: édes anyám a kárt fizeti ki, én -meg a vármegyénél szenvedem el helyette azt a félesztendőt. -<span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span></p> -<p>A bírák egymásra néznek mosolyogva: «Milyen naiv, milyen együgyű -lány!» Az elnök arcza is, mintha nem volna már olyan szertartásosan -hideg. Sárga kendőjével nem is annyira a homlokát törli, talán -lejebb valamit…</p> -<p>– Jól van, lányom, – szólt halkan és szeliden, – hanem megállj -csak, most jut eszembe…</p> -<p>Széles tenyerét homlokára tapasztja s úgy tesz, mintha -gondolatokba mélyedne.</p> -<p>– Igen, igen, nagy tévedés van a dologban. Hibás írást küldtünk -hozzátok…</p> -<p>Nagy, mélázó szemeit élénken emeli fel a lány az öregre s mohón -szól közbe:</p> -<p>– Lássák, lássák!</p> -<p>Olyan fájós szemrehányás van hangjában, hogy az öreg elnök -megint a zsebkendőhöz nyúl. A kegyetlen ember egészen el van -érzékenyülve. Odalép a lányhoz, megsimogatja gyöngéden azt a -holló-hajat a fején.</p> -<p>– Odafönt máskép tudódott ki az igazság. Eredj haza, lányom, -tisztelem édes anyádat, mondd meg neki, hogy Anna nénéd ártatlan -volt.</p> -<p>– Gondoltuk mi azt! – suttogá s kis kezét szívéhez -szorította.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span></p> -<h2>PÉRI LÁNYOK SZÉP HAJÁRÓL.</h2> -<p>Hát bizony a Péri lányok híres aranyszőke haja inkább ne nőtt -volna soha olyan hosszúra, olyan szépnek, tömöttnek, inkább -változott volna lennek, vagy hullott volna ki egyenkint.</p> -<p>Len ha lenne, patyolatnak fonnák, ha kihull, azt hitte volna a -föld, ahova leesett egy-egy szál, hogy mennyei-fű s meghozná uj -tavaszkor megkétszerezve.</p> -<p>Hanem így mi történt. Szegény öreg Péri!… de minek is eresztette -el őket hazulról felügyelet nélkül olyan messze földre?</p> -<p>Valahol a Cserháton aratott részből a két szép hajadon. Ott -esett meg a nagy szégyen.</p> -<p>Kati, a nagyobbik, sarlóval dolgozott, míg a kis Judit csak a -markot szedte össze kévékbe, amiket aztán a hetyke Csató Pista -kötögetett össze utána izmos kezeivel s valahányszor lehajolt a -leány, kibontott úszó haja is éppen olyan volt káprázó szemében, -mintha aranyfelhővé lett búzakéve lenne.</p> -<p>Aztán meg a búzakévék lettek olyanok, mintha mindenik a Péri -Judit szőke haja volna.</p> -<p>Pedig Csató Pistának nem szabad ilyen kétfélekép látni, házas -ember már s nem is utolsó <span class="pagenum"><a name="Page_137" -id="Page_137">-137-</a></span> asszony a felesége, ott az a magas, -délczeg, a Péri Kata mellett. (Ni, bizony megvágja a kezét a -sarlóval!) Olyan nyugtalanul nézeget vissza a férjére. Vagy nagyon -szereti, vagy nagyon gyanakszik.</p> -<p>Karikában nyiszál a sarló az aratók kezében, ropog a -kalász-szár, nagyobbodik a tarló s nyitva marad rajta a -madárfészek; a piczike sárga fürjek kíváncsian nézegetik, hova lett -az árnyékos szalmaerdő? Hát még szegény anyjuk, hogy elcsodálkozik -majd?</p> -<p>Judit leoldá fejéről a kendőt és a fészekre terítette. Arról -majd ráakad, mikor este hazamennek, – addig pedig hadd tartson -nekik árnyékot.</p> -<p>Pista azonban elvette onnan és a keblébe rejté. Beh édes kendő -volt. Égette, csiklandozta. Rajta volt még a kis madárfiak melege s -annak a selyemhajnak az illata.</p> -<p>– Teszi kend vissza azt a kendőt mingyárt! – förmedt rá Judit -haragosan.</p> -<p>– Odadom egy csókért! – lihegte Csató Pista szenvedélyesen s -olyat csavarított a gerczén, hogy hatfelé szakadt.</p> -<p>– Menjen! Nem szégyenli magát?! – mondá Judit elpirulva. – -Inkább sohse lássam azt a kendőt.</p> -<p>Elfordult durczásan, mintha neheztelné a vakmerő szót. No -bizony, nem a világ, hadd vigye el, van még ott elég kendő, ahol ez -volt.</p> -<p>– De jó dolga is van a madárnak! – sóhajtott fel Pista.</p> -<p>Judit nem kérdezte meg, miért van jó dolga. Hallgatott.</p> -<p>– Más fészket rakhat, ha az egyiket megunta.</p> -<p>Judit nem kérdezte meg, mire érti; lesütötte a fejét. -<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span></p> -<p>Másnap is hiába kérte Pista a csókot, hanem mikor aztán -harmadnapon haza indultak, lent a tisztáson, hol a füzes eltakarta -őket a hátul jövő aratók elől, egyszerre átkapta a Judit -darázs-derekát s el nem bocsátá addig, míg egy parázs csókkal ki -nem váltotta kendőjét.</p> -<p>No bizony, nem a világ, van ott még elég csók, ahol ez az egy -termett.</p> -<p>Pista pedig nevetett magában: «ha már egyszer peregni kezd a -kalász szeme, megérett egészen.»</p> -<p>Aztán így szólt hangosan:</p> -<p>– Mikor az éjfélt kiáltják, légy a csalitosban a templom mögött. -Én már előbb ott leszek.</p> -<p>A leány ijedten nézett hátra.</p> -<p>– Lassabban beszéljen! Hátha meghallották?</p> -<p>– Mezitláb gyere el, – suttogta – át ne ázzon a csizmád; arról -megtudnák reggel. Rövid szoknyában légy: csatakossá tenné a hosszút -a harmat.</p> -<p class="center">*</p> -<p>… Négyesével, ötösével feküdtek a lányok, asszonyok az asztag -mögött. Éj betakarta a bájos képet. Csak a csillagok nézték fenn, -mialatt a szép szemek behunyódtak idelenn. Csillagoknak mindig kell -lenni.</p> -<p>Kakasszó előtt felébredett egyszer Péri Kata, közbül feküdt -Juditnak és Csatónénak; észrevette, hogy egyik sem alszik.</p> -<p>Csatóné vánkosa alól, amint hánykolódék, valami fényes tárgy -csúszott ki. – Kata megtapogatta: olló volt. «No, ez bizonyosan -babonát csinált most.»</p> -<p>Kakasszó után ismét fölébredett Péri Kata, de csak a hült helye -volt Juditnak, Csatónénak. Elrémülve <span class="pagenum"><a name= -"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> ugrott fel, hová lehetett -a húga? Mintha zürzavaros hangokat is hallana onnan, ösztönszerűen -a csalitos felé futott, hol megtalálta Juditot élettelenül -összerogyva.</p> -<p>Köröskörül a fű mintha arany hímmel lenne kivarrva, a Judit -hosszú haja csillogott rajta. Le volt vágva tövestől. Bosszúálló -kéz feldobta az egész csomót a levegőbe, szellő felkapta s mintha -egy széthasogatott üstökös csillag foszlányai lennének, pajkosan -szétszórta a hajszálakat. A megtaposott füvek elismerték -testvéreiknek s szelíden engedték maguk közé fonódni.</p> -<p>Kati mindent megértett.</p> -<p>– Kelj fel! Menjünk innen! Haza vezetlek apánkhoz.</p> -<p>De csak a szomszéd városkáig mehettek, Judit lázba esett, -napokig kellett feküdnie idegenek között messze a falujoktól. Kati -meg ápolta, gondoskodott róla.</p> -<p>Mikor minden pénze elfogyott, még a fölösleges ruhadarabok is, -nem volt már egyéb gazdaságuk, csak az a haj, amit Kati szedett -össze a csalitosban, az a szép, aranyos haj, melybe a Csató Pista -szíve belefonódott s melyet a Csatóné ollója levágott; vagy hogy -csak a fele annak a sok hajnak. Ha szégyen lehetett abból, ami -gyönyörűség volt, hátha lehetne belőle még pénz is.</p> -<p>Kati remegve, reménykedve nyitott be a zsidó boltoshoz.</p> -<p>– Vegye meg ezt a hajat! Egy beteg testvéremé volt. Orvosságra -van szüksége és nincs pénzünk. De vegye meg tüstént. Sietnem kell. -Egyedül hagytam.</p> -<p>Vállat vont a boltos, nem használhatja, mert <span class= -"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> -egymagában nagyon kevés, arra pedig nagyon különös színű, hogy -összekeverhetné más hajjal, hanem mivel a Katinak is szakasztott -olyan haja van, a kettőt együtt megveszi jó pénzen.</p> -<p>A lány elhalványult, szomorú pillantást vetett a tükörbe, -sóhajtott és lehajtotta szép fejét, mint a búzakalász a sarló -alá.</p> -<p>Lihegve ért haza nemsokára, de a beteg nem volt már egyedül. Az -öreg Péri járkált sötéten fel s alá a szobában. Eljött, ide talált; -a hír megsúgta neki, mi történt, s a keserűség útra készté.</p> -<p>– Hová lett a húgod koronája? – kérdé a belépőtől dühösen.</p> -<p>– Levágták! – szólt Kati daczosan, az ágyhoz lépve, mintha el -volna készülve megvédni azt, ki eszméletlen fekszik benne.</p> -<p>Péri elballagott, majd egyszerre vadul szegződtek megüvesedett -szemei Katira.</p> -<p>– Hát a te hajad hová lett?</p> -<p>– Levágtam! – mondá félénken s kivette az orvosságos-üveget a -köténye alól.</p> -<p>Sóhajtott az öreg, azután sokáig nézte, nézte a két szép lány -közül hol az egyiket, hol a másikat. Az egyik, aki ott áll, olyan -piros, mint a rózsa, a másik, aki ott nyög, olyan fehér, mint a -liliom.</p> -<p>És mégis a rózsát sajnálta meg <i>elébb</i>. Hozzá ment, -megsímogatta azt a csitri fejecskét gyöngéden, szeretettel:</p> -<p>– Szegény Katám! A te hajad kinő még!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span></p> -<h2>A KIS CSIZMÁK.</h2> -<p>Keskeny, szürke felhő-foszlányok úsznak a környék fölött. Nagy -égiháború lehetett az éjjel, esővel, viharral, villámlással vegyes. -Látszik is a nyoma mindenfelé, a fák gallyai le vannak tördelve, -faleveleken, fűszálakon esőszemek csillognak, a templomsoron a nagy -garádban zuhog a víz. Vőneki János uram portáján egész tócsák -állanak, a Zákó Mihályék kertjében pedig – éppen az imént mesélte -Mihók Magda, – a madárfészket is lemosta a fárul a zuhogó -zápor.</p> -<p>Köd gömörödik a sár fölött, átlátszó és fehéres, mint a -muszelin-ruha, a falusi kémények füstje fölfelé száll, megannyi -jele, hogy már nem lesz eső, bár az ég morcsos, borús még, akár a -Bizi apó arcza, ki meghajolva, ingadozó léptekkel megy a hosszú -utczán Szűcs Istókkal, a kőművessel.</p> -<p>Hogy összeesett az öreg! Nem is csoda, csövestől éri a -veszedelem. A lánya meghal, ökrei fölfujódnak, csűre, asztagja -megég, lovait elhajtják a szegénylegények.</p> -<p>Hanem érzi is a súlyát az Isten «másik» kezének, ha nem tudta -megbecsülni a jobbikat. Bezzeg kellemeztetné most már magát ő szent -felsége <span class="pagenum"><a name="Page_142" id= -"Page_142">-142-</a></span> elött, mióta a legény fia is halállal -vívódik, megfogadta, csak arra való lesz a vagyona, hogy jót tegyen -vele.</p> -<p>De bizony hidegen fogadják az egek. Valóságos csoda történt. -Mikor a Mária-képet hozták, amit a templomnak vett, – leszakadt a -szekér alatt a Bágy hídja, ló odaveszett, kocsi, kép dirib-darabra -zúzódott.</p> -<p>Az emberek az udvarukról és a kerítések mögül nézik, amint -végigmegy a hosszú krispinben, apró, kopasz fejét a váll-lapoczkái -közé húzva.</p> -<p>– Csiba te, ne te, – veszi föl a szót Böngér Panna – legalább -már ti ne bántsátok. Eleget veri az Isten. Ugyan tegyen, lelkem, -egy-két hasábot az üst alá, míg megkavarom.</p> -<p>– Nedves ez a tüzelő – veszi át a szót özvegy Csupor Mátyásné. – -Az én időmben még a fa is jobban égett, Panna. Hanem ez a Bizi -dolga! Tudod-e, mi történt megint az éjjel?</p> -<p>– Talán a kőkereszttel a temetőben?</p> -<p>– Beleütött a mennykő, lelkem. Összetörte. Pedig csak tegnap -állították föl nagy költséggel.</p> -<p>– Óh, óh! – hüledezék Böngér Panna. – Akkor bizonyosan -odamennek. Eredj csak, kis Andris, nézz utánuk, fiam, hova -fordulnak el a savanyú-kúttól?</p> -<p>A «falu gyermeke» (úgy hítták a szelíd képű, anyátlan-apátlan -fiút) ott guggolt az udvar közepén, a lekvárfőző-katlan mellett, -ami igen irigylendő állapot volt reá nézve, mert nemcsak a lábait -melengethette a tűznél (csípős az idő egy kicsit), hanem a jószívű -Böngér Panna a kóstolást is engedte.</p> -<p>Hogy most már ott kell hagyni a vén Bizi miatt ezt a nagy -boldogságot! <span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span></p> -<p>Kelletlenül kullogott utánuk. Csakugyan a temetőbe mentek.</p> -<p>Az asszonyok igazat mondtak, a gyönyörű piros kőkereszt ott -hevert két darabban a sárguló pázsiton. Nini, hova lettek az -aranyos betük! «Isten dícséretére emeltette Bizi József». Éppen a -betűknél, derékon törte ketté nyilával az Isten, mintha mondaná: -«Nem kell a dícséreted, Bizi József, a Mária-kép sem kellett, ez -sem kell».</p> -<p>Az öreg ember elkapta fejét a földről, hol adománya széttörve -hevert és nem mert fölnézni az égre sem, ahol olyan nagyon -haragusznak rá. Révedező szeme a gyermeken akadt meg, mintha annak -a boglyas feje lenne közbül égnek-földnek.</p> -<p>András a kőrisfának dűlt s az ittas, kövér temetői földbe -besüppedt lábait fölváltva emelgetve, bámész kiváncsisággal nézte -Biziéket.</p> -<p>– Menjünk innen – mondá Istók.</p> -<p>– Hát a kereszttel mi történjék? – kérdé Bizi fojtott hangon. – -Összeragasztod?</p> -<p>– Nem én! – viszonzá Istók tompán. – Amit az Isten ujja -összetört, azt nem szabad az ember ujjainak összeilleszteni. -Bizony, kigyelmedet meglátogatta az Isten…</p> -<p>Az öreg ember fogai összevaczogtak.</p> -<p>– Hiszen, ha csak látogatna! – kiáltott föl keserűen – ő már -nálam lakik, Istók, állandóan nálam lakik.</p> -<p>– Tűrni kell, Bizi uram!</p> -<p>– Pedig hidd el, Istók, nem vagyok rossz ember.</p> -<p>– Fösvény volt kelmed, szívtelen, gőgös. A világ elejének -képzelte magát. Aztán, valljuk meg az igazat, uzsorával szerezte -kincseit. <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= -"Page_144">-144-</a></span></p> -<p>– Nem becsülöm már őket semmire – hörgé. – Fázom, reszketek. -Valami rossz előérzetem van. Mintha marokkal fogná össze valaki a -szívemet. Meglásd, ismét szerencsétlenség vár reám… Óh, te -kifogyhatatlan Isten, mivel engeszteljelek meg?</p> -<p>Elhagyták a temetőt.</p> -<p>– Hej, ni! – kiáltott föl Istók. – Hát ez a poronty mindig a -sarkunkban van! Milyen vörösek a lábszárai a hidegtől! Takarodsz -innen mingyárt, te kölyök!</p> -<p>– Ne kergesd azt a gyereket, Istók. Olyan jól esik, hogy itt -látom mellettünk. Gyere idébb, kis fiam!</p> -<p>Az öreg arra gondolt, hogy abból a borús égből egyszerre -lepattanhat még egy villám, de csak akkor, ha már az a gyerek itt -nem lesz.</p> -<p>– No, gyere hát közelebb!</p> -<p>– De csak hadd menjen haza, – véli Istók – megveszi a lábát az -Isten hidege!</p> -<p>– Miért nem húztál csizmát, te fiú – kérdi Bizi uram -szelíden.</p> -<p>– Nincsen csizmám – mondá a gyerek szomorúan.</p> -<p>– Hát miért nem varrat apád?</p> -<p>– Nincsen apám! – felelte közönyösen.</p> -<p>Ez a közönyös szó fogta meg Bizi apót. Hogy nevekedik ez föl, ha -még a szeretetet sem ösmeri?…</p> -<p>Szótlanul megfogta a kis András kezét s vitte magával végig a -nagy utczán, le egész a templom mellé.</p> -<p>Ott aztán benyitottak egy házba, amelynek kapujára két -sarkantyús csizma volt kifestve aranyos rojtokkal s a következő -aláírással: «Filtsik István csizmadia-mester». <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p> -<p>– Mérjen ennek a gyereknek egy pár csizmát, Filtsik uram, az én -kontómra! – mondá Bizi apó.</p> -<p>Filtsik megnézte a gyereket s így szólt:</p> -<p>– Éppen van egy ilyen kis csizma készen. Fölteszem a bundámat -egy ócska lajbi ellen, hogy jó lesz.</p> -<p>A kis csizmát előhozták, csakugyan jó volt: mintha a lábára -öntötték volna.</p> -<p>A gyerek örült neki, ragyogó mosoly ült ki arczára s vígan -kopogott az öreg után a pitvarba.</p> -<p>Ott künn ezalatt eloszlottak a felhők. Mikor Bizi apó kilépett -az udvarra, a napfény elöntötte szomorú arczát, az égbolt nyájasan -mosolygott. A füvek nevettek rá az úton, sőt még a meggyűlt -esővizek is.</p> -<p>Mintha uj levegőt szívott volna be, könnyebben érzé magát.</p> -<p>– Add ide a kezedet, fiam! Olyan jó meleg kezed van. Eljösz-e -hozzám?</p> -<p>A gyermek a csizmáit nézte gyönyörködve s így szólt:</p> -<p>– A lekvárfőzéshez szeretnék menni!</p> -<p>– Nem, te velem jösz. Ime, itthon vagyunk már, itt lakunk ebben -a cserepes házban.</p> -<p>A kapuajtóban a kocsis várta azzal a hírrel, hogy az ellopott -lovak megkerültek, a fia már túl van a veszélyen.</p> -<p>Bizi apó hálateljesen nézett föl az égre.</p> -<p>Milyen messze van és mégis milyen közel…</p> -<p>Egy pár kis csizmával meg lehet járni egy óra alatt…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span></p> -<h2>TIMÁR ZSÓFI ÖZVEGYSÉGE.</h2> -<p>Ezek a kedves kis portékák, ezek a szőke asszonyok, olyan -szelídek, olyan jók, mint a bárányok. Legalább ez a Timár Zsófi, ez -egészen olyan.</p> -<p>Mióta férjhez ment, csak a mosolyát láthatni. Azelőtt a boldog -mosolyát, most a fájót.</p> -<p>A boldogságával nem volt terhére senkinek, a fájdalmával -sincsen. Nem kérkedett, nem panaszkodik. Hanem az a fehér arcza, az -a mindig fehérebb arcza, elbeszéli mindennap mindenkinek, amit -úgyis mindenki tud.</p> -<p>Itt hagyta a férje kegyetlenül, gonoszul. Pedig derék fiatal -ember volt, a legdolgosabb, legügyesebb ács a környéken; ki hitte -volna, hogy megcsalja azt az áldott, kedves asszonyt, két hamis -szem éjszakája hogy annyira megfeketíti a lelkét… s elmegy azzal a -másik nővel a világba elkárhozni.</p> -<p>Hírét sem hallotta, ki tudja, merre mentek; út pora, melyben -nyomuk veszett, el nem beszéli, szellő nem árulja el, hol vannak, -suttogó lombok nem mondják meg értelmesen, pedig arról -beszélnek.</p> -<p>Csak legalább egy szót mondott volna, mikor elment Bágyról, nem -fájna úgy a szíve annak a <span class="pagenum"><a name="Page_147" -id="Page_147">-147-</a></span> szép szőke asszonynak, akinek most -az a neve, hogy «szalma-özvegy». Ha legalább megcsókolta volna még -egyszer, ha hidegen is, ha erőltetve is és így szólt volna: «Engem -te már nem látsz soha többé: mást szeretek, annak adom az -életemet».</p> -<p>Hanem lopva mentek el, össze voltak beszélve. Elment és nem jött -vissza. Pedig már egy éve, egészen egy éve.</p> -<p>Visszajön. Óh, bizonyosan visszajön. Péter nem rossz ember. A -szíve mindig jó volt, nem lehet végképp elromolva; az a személy -elvehette az eszét, bevehette magát a szívébe; hanem olyan az csak, -mint a hamis festék, az idő kiszívja, meghalványítja; vissza fog ő -térni.</p> -<p>Timár Zsófi remélt s mikor az olló varrás közben kiesett a -kezéből, mindig felsóhajtott, óh bár csak a földbe szúródnék; mikor -repülő szarkát látott az ablakból, mindig felsóhajtott, óh, bárcsak -az ő kerítésükre ülne rá.</p> -<p>De az olló sem akart hazudni, a szarka-madár sem…</p> -<p>Esténkint a küszöbre ült ki, onnan el lehetett látni -messze-messze a kígyózó országúton, egészen odáig, hol már a felhők -lába lóg le.</p> -<p>A szép, halovány arcz fölé ernyőt csinált kis kezéből s úgy -bámult arra a nagy, titkos lapra, amelyről, mint egyes betük, -bontakoznak furmányosszekerek, utazó, vásárosok, vándorok és a jó -Isten tudná elmondani, kik még.</p> -<p>A falubeliek sokszor mentek el mellette, köszöntek is neki, de -észre nem vette.</p> -<p>– Zsófi az urát várja! – suttogták egymás közt és még nevettek -is hozzá.</p> -<p>Pedig mégis szegény Zsófinak volt igaza. Az ő <span class= -"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> szíve -többet tudott, többet sejtett, mint amennyit az egész világ -bölcsesége megmondhatna.</p> -<p>Amint egy délelőtt a dohány-palántát öntözné nagy gonddal (ha -megjön a gazda, legyen mit füstölnie a télen), ragyás öreg asszony -lépett be az udvarra: üzenetet hozott.</p> -<p>– A férjedtől jövök, Zsófi. Arra kér, bocsáss meg neki, -megbánta, amit tett. Ott dolgozik a harmadik faluban, Gózonban: a -bádog-tornyot reperálják. Ő maga nem mert eljönni, félt, nagyon -haragszol. Ha megbocsátasz neki, jőjj el hozzá, azt üzeni.</p> -<p>– Menjünk! – mondá a szelíd szőke asszony.</p> -<p>A fekete kendőt leoldotta s piros olajosat kötött fel az útra. -Péter kedvencz színe, meg aztán illőbb is ehhez a szép naphoz.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egy aranyozott keresztet kellett feltenni a torony tetején a -gombra. A tekintetes asszony, a tisztartóné ikreket szült, annak az -örömére ajándékozta az eklézsiának.</p> -<p>– Ki vállalja el a dolgot, fiúk? – kérdi az ácsmester, Rögi -Mihály uram.</p> -<p>– Én! – mondá Péter. – Én megyek, majszter uram.</p> -<p>– Inkább talán Belindek Samu. Te már nehéz vagy egy kicsit.</p> -<p>– Sohasem éreztem magamat könnyebbnek.</p> -<p>– Elhiszem. Megszabadultál a nyügtől. Hát csakugyan elkergetted? -Hm! Elég csinos vászoncseléd volt. Igaz-e, Samu?</p> -<p>Péter lesütötte a fejét s lassan, kelletlenül mondá:</p> -<p>– Megutáltam benne magamat. De meg az igazat megvallva, ami -egyszer karika, gurul az. <span class="pagenum"><a name="Page_149" -id="Page_149">-149-</a></span></p> -<p>– Gurult a te kezedből is, ugy-e? Hallod-e, Samu? hehehe! Ejnye, -kópé, kópé! No most már csakugyan te teszed fel az aranygombot.</p> -<p>Péter megvető, nyugodt pillantást vetett Samura.</p> -<p>– Hagyja Samut, Rögi uram! Majd fölteszem én. Várok valakit -valahonnan. Úgy dobog a szívem, ha vajjon eljön-e? Már csak azért -is felmegyek a toronyra, hogy egy pillantást vethessek Bágy felé -véges-végig az országúton.</p> -<p>– No, én azt se bánom. Eredj hát szaporán, a felső ablakból -magam adom ki majd a keresztet, ha már fent leszel.</p> -<p>Fent is volt Péter nemsokára; olyan ügyesen kúszott a -deszka-párkányzatról, akár az evet.</p> -<p>– Ide most azt a keresztet! – kiáltá aláhajolva, – hadd tegyem -föl szaporán.</p> -<p>– Itt van, fiam.</p> -<p>Péter még följebb kapaszkodott s mikor már egészen helyén volt, -legelőször is odanézett a bágyi országútra.</p> -<p>Amott jön! Zsófi az! A vén asszony mellett ügető léptekkel, -éppen most fordul be a faluba.</p> -<p>Szíve nagyot dobban, majd összeszorítja valami, keze megreszket, -szeme elhomályosul.</p> -<p>– Hohó, Péter! Föltetted-e már?</p> -<p>Zavartan, remegő hangon felelt vissza:</p> -<p>– Melyik gombra tegyem föl?</p> -<p>A vén ács elsápadt a torony-ablakban, keresztet vetett magára s -szomorúan dünnyögé:</p> -<p>– Teheted már akármelyikre!</p> -<p>Nem volt ott több gomb egynél. Azt a szédülő ember látja csak -kettőnek, háromnak. Tudta, mi következik.</p> -<p>Eszeveszetten rohant le a garádicsokon; tudta, <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> mire -leér, azalatt már Péter lent lesz… még messzebb lesz – a -túlvilágon.</p> -<p>Egyszerre értek a torony alá férj, feleség. Csakhogy egyik a -magasból halva.</p> -<p>Mégis csak a fekete kendőt kellett volna elhozni ehhez a -találkozáshoz!</p> -<p>Zsófi némán borult a holttest fölé, csókokkal borította és -sokáig tartá átkarolva, görcsösen.</p> -<p>Mikor erőszakkal elszakították onnan, akkor is olyan szelíd, -olyan nyugodt volt az a bánatos arcza, mint egyébkor. Nem volt még -sem szava, sem könye.</p> -<p>Visszafordult, egy utolsó tekintetet vetett a halottra s -összeroskadt.</p> -<p>Majd felkelt, megragadta aczélerővel az öreg asszony vállát s -szilaj, dúlt arczczal, tompa hangon kérdé:</p> -<p>– Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?</p> -<p>S könye csak most eredt meg, mint a kiengedett patak.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span></p> -<h2>AZ A POGÁNY FILCSIK.</h2> -<p>Olyan bolond gyanu van elterjedve Csoltón, Majornokon, Bodokon, -hogy az öreg Filcsik híres bundája csak képzeletbeli; beszél róla, -kérkedik vele, fölteszi, de tulajdonképpen nincs bundája s talán -nem is volt soha.</p> -<p>Már pedig volt. A gózoniak (mert a Bágyon túlról költözött -mihozzánk) nagyon jól emlékeznek rá, kivált az öregebbek.</p> -<p>Hosszú, sárga alkotás volt az, széles fekete -báránybőr-gallérral, melynek két végén in natura lóg le a bárányláb -körmöstül, bojtnak, s két szép ezüst csatt tartja össze. A bunda -két alsó csücskén egy-egy zöld tulipán kihímezve skófiummal. -Távolabb különféle madarak valának láthatók, rendesen vörös -színben, hátul pedig Miskolcz városa számtalan házával és -valamennyi templomával: még a kálvinista kakas is ott áll az egyik -tornyon.</p> -<p>Igazi remekmű ez, melynél nem kimélt sem fáradságot, sem anyagot -a szűcs.</p> -<p>De nem is a gózoni Mócsik csinálta azt, hanem a leghíresebb -szűcs egész Miskolcz városában. Még ha félrőfnyit hajt is föl -Filcsik, gombokra szedve alul, akkor is a földet söpri a világ e -kilenczedik csodája. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span> Egyszóval, ehhez a bundához képest még -a muszka császáré is csak vattás lajbi.</p> -<p>De bármilyen nevezetes ruhadarab is s akármint büszkélkedett -vele Filcsik István, azért az idő vasfoga előtt még sem volt -respektusa. Az csak olyan gorombán bánt azzal is, mintha a -nótáriusék jurista fiának téli bekecse lett volna. A hímzés -színtelen, foszladozott, a sárga alapbőr pedig piszkos, zsíros. A -molyok is megtették a magukét, kivált a bélésben és gallérban -okozva botrányos kárt.</p> -<p>De Filcsik, mint a szerelmes férj, ki észre nem veszi, felesége -arczán a rózsák hogy fogynak, pedig ő maga tépdeli… nem vett -tudomást e szomorú átalakulásról; ő mindig a régi jó bundát látta -az ócskában s rendes szójárása: «Fölteszem a bundámat», sohasem -veszített kevély jellegéből körömnyit sem.</p> -<p>Egy nagy, fényesre csiszolt szögön függött télen-nyáron, hogy ha -a kaptafa mellett ült a gazda, szemben legyen vele, örökké -láthassa.</p> -<p>No az igaz, hogy nem valami sokat ült annál a kaptafánál. Hiszen -azért csúfolták az «Isten csizmadiájának», mert tulajdonképpen nem -volt más kuncsaftja, csak maga az Úristen.</p> -<p>Lusta volt az öreg. Ha néha megvarrta is valakinek a kívánt -csizmát, szinte kegyelemképpen tette azt is. Nem igen háborgatták -hát a megrendelések, mert még ezenfelül gorombáskodott is az -emberekkel: «Mire való a parasztnak a csizma? Járjanak kendtek -mezítláb!»</p> -<p>Mogorva, rideg ember volt; nem szeretett az a világon senkit, -semmit, azon a bundán kívül.</p> -<p>Hát ’iszen, nem lehet égbekiáltóbb kegyetlenség, mint amit a -saját egyetlen gyermekével tett: a Terkával. <span class= -"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p> -<p>Pedig mi volt a vétke? Az apja a csoltói sánta molnárhoz akarta -erőltetni. Egy cserépbe ültetni a rezeda-virágot a csalánnal.</p> -<p>Nem csoda, ha elbúsulta magát, ha elfacsarodott a szíve, -elszédült a feje, félrelépett a lába. Elment, megszökött a fiatal -szolgabíróval.</p> -<p>Nagy hiba volt, de hát fiatalság bolondság. Az egész világ követ -dobhatott volna rá, csak éppen az apja nem.</p> -<p>Azóta még komorabb, vadabb lett az öreg s mikor egy idő mulva -bűnbánó arczczal hazajött a Terka látogatóba, hogy szüleit -kiengesztelje, az öreg Filcsik elfordult: «nem ismeri a -kisasszonyt», leakasztotta bundáját a szögről s úgy elment -hazulról, hogy vissza sem jött addig, míg el nem ment a lánya.</p> -<p>Azután már nem mert hazajönni soha többé a szegény Terka. -Mindössze egyszer látta még az apját, mikor a falun -keresztülkocsizott a szolgabíróval. Filcsik éppen a -«Patyolat-inghez» ballagott, ahogy a kocsiról utána kiáltott: -«Apám, édes apám!»</p> -<p>Az öreg fölnézett, lekapta nagy alázattal a süvegét, aztán odébb -ment szó nélkül. Bizony kő van annak az öreg embernek a szíve -helyén.</p> -<p>Ahány majornoki ember a szolgabírónál megfordult, az mind nem -győzte elbeszélni, hogy mily jó dolga van Filcsik Terkának: akár ő -lenne a nagyságos asszony. Biz’ az a lelkem egészen eltanulta az -úri módot. Azután micsoda becsülete van azóta a falunak! A -majornokiak igazsága bezzeg lenyomja most a többi faluét. Meg aztán -azt is elmondták az öregnek, hogy mit izent súgva: látogassa őt meg -az ő édes apja, kocsit küldenek érte, selyem-vánkosra ültetik, -mézes pálinkát ihatik éjjel-nappal, <span class="pagenum"><a name= -"Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> megbecsülik, -megtisztelik, maga az úr is szívesen cserél vele parolát, csak -jőjjön el minél előbb, mert már a Terka nem mer elmenni többé.</p> -<p>De hát az öreg Filcsikkel semmire sem lehetett menni.</p> -<p>Pedig ha esze lett volna, nemcsak a saját sorsán segíthet, de a -nemes helység szerencséjét is megállapíthatta volna örökre.</p> -<p>Mert… de köztünk maradjon, ez a Majornok a leghitványabb falu az -egész környéken. Egyrészt, hogy legszegényebb a népe, de kivált, -mert nincs egyetlen kövezett útja, hídja, még csak helységháza -sincs.</p> -<p>Ami nem is csoda, mert a megyei uraknak még soha sem volt -szeretőjük Majornokon, minélfogva arrafelé építették az országutat, -amerre jártak.</p> -<p>Ott van, teszem azt, a csoltói országút: olyan, mint a palló; a -szép Bitró Erzsébetnek köszönheti a Bágymellék, míg a Karancsalja a -deli Vér Jánosné tejszín arczát áldhatja.</p> -<p>Mert hiába, olyan a világ, egy szép asszony arcza szebb formát -adhat az egész határnak.</p> -<p>No, ennek a Majornoknak ugyan nem adott.</p> -<p>A megyei viczemérnök, ki mappát csinált a vármegye ábrázatáról, -úgy beszélik a környéken, kihagyta belőle. Sőt a tekintetes megyei -karok és rendek száznyolczvan váltóforintot igértek volna a -szomszéd Hontvármegyének, ha elvállalja a magáénak; de annak még -ráfizetéssel sem kellett. Majd bizony, őt érje mindaz a csúfság és -szidalom, ami Majornok után háramlik a nemes vármegyére!</p> -<p>Hanem ha Filcsik akarta volna… lett volna Majornokon út, még tán -vörös márványból is… Mindnyájan boldogok lehetnének most. De -visszautasította <span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span> a szolgabíró úr nemes indulatját. Pedig -ugyancsak ráfért volna egy kis jólét. Az Isten csizmadiája nagyon -vékonyan állt a földi javak dolgában. A mult hetekben már az ezüst -csatt is lekívánkozott a bundáról a «Palyolat-ing»-hez. Ott is van -azóta a Száli szekrényében.</p> -<p>No de nem azért volt az Isten csizmadiája, hogy ez a -«kuncsaft»-ja legnagyobb bajában ne segítse. Egyszer csak jönni -kezdtek névtelen levelek a postán, tíz, húsz, ötven forinttal -terhelve. Rendesen valami régi, ismeretlen, hirtelen meggazdagodott -adósa küldte meg tartozását nagy hálálkodások és köszönet mellett. -Mégis csak sok becsületes ember van a világon.</p> -<p>Egy ideig hitte, hogy ez bizony megeshetett, ha nem is ő vele, -de az apjával, ki szintén István volt. Csak az a csodálatos, honnan -adta kölcsön apja azt a sok pénzt?</p> -<p>S amint gyanuja fölébredt, mingyárt kitalálta a dolog nyitját -is. Egyenkint visszaküldte az érkező pénzes-leveleket a -szolgabírónak. Hogy mer az Filcsik Istvánnak ajándékot küldeni? -Tudja-e, hogy az ő nagyanyja a híres Becsky-familiából való asszony -s a többi.</p> -<p>Nem is jöttek hát pénzes-levelek többé ezután, hanem szomorú -híreknek akadt elég hozója.</p> -<p>A szép Filcsik Terka halálosan megbetegedett. S amiben kedvét -lelte eddig, megvetette a fényt, a pompát, eltolta magától a drága -ételeket és a mediczinás üveget, hanem az édesapját kívánta látni. -Még se volt hát olyan rossz lány az a szegény Terka!</p> -<p>S annyira ment ez a forró kívánsága, hogy végre is maga a -szolgabíró volt kénytelen eljönni az öregért. <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span></p> -<p>– No, öreg, most én magát viszem, ha akar, ha nem. Ne tagadja -meg beteg lányától…</p> -<p>– Nekem nincs leányom!</p> -<p>– Velem jön, punktum.</p> -<p>– Nem lehet, kérem alássan. Nagyon sürgős dolgom van. Nem -lehet!</p> -<p>– Tegye meg az én kedvemért! – szólt a főszolgabíró úr -nyájasan.</p> -<p>Filcsik sóhajtott. Talán ez volt az első sóhajtása, mióta -él.</p> -<p>– Nem jön? Ön megtagadja tehát gyermekét?</p> -<p>– Igenis, kérem alássan.</p> -<p>– Ön a társadalom söpredéke!</p> -<p>– Az bizony nem lehetetlen. Az ilyen magamforma vén csizmadiától -kitelik minden.</p> -<p>Most már szép szóra, igéretre fogta a fiatal úr, de bizony -minden visszapattant arról a márványszívről, még a fenyegetés -is.</p> -<p>– Fogasson el, tekintetes uram, veressen lánczra. Akkor aztán -megyek, ha visznek, akárhová.</p> -<p>Bizony végre is a csizmadia nélkül kellett hazamennie annak a -hatalmas úrnak, ki az egész környéknek parancsol.</p> -<p>Hanem nem azért volt a hajduja Suska Mihály, hogy ki ne gondolt -volna valami ügyes haditervet útközben.</p> -<p>– Ösmerem én azt a Filcsiket, tekintetes uram! Úgy jönne az -utánunk, mint a malacz a kukoriczásszakajtó után, ha…</p> -<p>– Beszéljen kend.</p> -<p>– Ha ellopnánk a bundáját. Mert él-hal ezért a bundáért. Nagyon -különös ember az…</p> -<p>– No hát lopassa el kend minél előbb! <span class= -"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span></p> -<p>Iszen egyéb sem kellett az öreg kiszolgált obsitosnak, csakhogy -ő reá bízzák. A revoluczió óta úgy se volt már a kezében ilyen nagy -dolog. Bezzeg akkor… de nem mondja el, mert még el sem hinnék.</p> -<p>A beteg nő nyugtalanul hánykolódott ezalatt selyempárnái között, -megrezzenve, valahányszor kocsizörgést hallott. Félkönyökére -emelkedett, hallgatózva, megsoványodott kezeit fekete, hosszú -hajába mélyesztve, mely körültakarta a fehér hálóköntöst.</p> -<p>Mindennel el van látva, amit szeme-szája kíván, s mégis a -legszegényebb a világon, mert az egészsége hiányzik s még valami: a -szeretet.</p> -<p>A szerelem éget csak, őt már elégette, a szeretet melegít s ő -sohasem fázott még ilyen nagyon.</p> -<p>Semmi sem jó neki; a férfi hangja, kit szeretett, oly -kiállhatatlan, inkább ne is virrasztana mellette, hagyná magára; az -ágy kemény, hiába van selyemből, lágy pehelyből, hiába igazgatják -minduntalan a cselédek.</p> -<p>Milyen más lenne most, ha otthon feküdhetnék, a szegényes atyai -kunyhó fedele alatt, a búbos kemenczénél, a nyitott ablakon ha -hallaná, hogy szólnak vecsernyére a majornoki harangok s be lenne -takarva hidegülő lába az atyai híres bundával.</p> -<p>Erről beszélt, erről álmodott az éjjel s ime – reggelre a sors -meghallgatta, amikor fölébredt, a szép piros paplan fölébe oda volt -terítve kedves, régi ismerőse: a bunda.</p> -<p>És azok a rózsák, piros tulipánok, amik a gallérját olyan széppé -teszik, Terka halovány arczára másukat vetették. Az utolsó öröm -éppen olyan édes, mint valaha régen az első lehetett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p> -<p>Suska Mihály hamar váltotta be szavát s nagyon jól számított. -Mikor Filcsik éjjel hazajött a «Patyolat-ing»-ből, lakását feltörve -s a bundának hült helyét találta. A nagy szög üresen, árván volt, -megfosztva minden ékességétől. Pedig október végét mutogatta a -kalendárium. A tél küszöbön várakozott.</p> -<p>Filcsik kétségbeesve, sötét homlokkal, mélyen szemére húzott -kalappal járt-kelt a faluban. Nem evett, nem ivott és nem beszélt. -Ez a csapás végképp megtörte. Nem mert az emberek szemébe nézni, -mert mindenkinek ajkán ott látta lebegni azt a gúnyos kérdést: «Hát -a kegyelmed híres bundája ugyan hova lett?»</p> -<p>De a remény nem hagyta el. Érezte, hogy a drága jószág -előbb-utóbb megkerül. Nem veszhet el, aki ellopta, nem -használhatja, az egész vidék tudja, hogy az övé.</p> -<p>Nem is csalatkozott. A hír meghozta, hogy a tettesek csakugyan -kézrekerültek s a bunda most ott van a szolgabírói hivatalban. Négy -nap alatt átveheti a tulajdonosa, ellenkező esetben elárverezik, -mint gazdátlan tárgyat, a kórház javára.</p> -<p>Nyomban útra kelt a kastélyba. Nem habozott egy perczig sem. -Hiszen csak az igazi jussát megy keresni.</p> -<p>A szolgabíró nem tett semmi ellenvetést, beösmerte, hogy a bunda -itt van s némán intett Filcsiknek, hogy jőjjön utána.</p> -<p>Sok fényes, szőnyeges benyílón keresztül vezette a sáros -csizmájú Filcsiket, ki félénken tipegett utána, míg végre egy félig -sötét szobába értek.</p> -<p>– Ott a bundája! – szólt reszkető hangon egy szögletbe mutatva, -– vigye el!</p> -<p>Az öreg szemek lassankint szokták meg a homályt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> De -azért önkénytelenül is oda talált, ahonnan a halk nyögés -hallatszott.</p> -<p>A szolgabíró odalépett s széthúzta az ágyfüggönyöket, Filcsik -hátratántorodott.</p> -<p>Ott feküdt Terka haloványan, mint a letört liliom, hosszú fekete -szempillái lecsukva, lábai a híres tulipános bundával -letakarva.</p> -<p>Szép volt így haldokolva is. Egy a földtől búcsuzó angyal. -Vajjon hová siethet? Hiszen az égből már lebukott egyszer!</p> -<p>Lehet, fel sem nyitja többé azokat a bűbájos szemeket, melyek -oly hamisan tudtak kacsintani, azokat az édes ajkakat, melyeket -olyan gyönyör volt csókolni.</p> -<p>Filcsik némán, mozdulatlanul állott egy perczig, mintha -gondolkoznék; azután szilárdan lépett az ágyhoz és levette a -haldoklóról azt a takarót, mely után az olyan nagyon vágyott. -Meglehet, úgy sem lesz rá szüksége többé.</p> -<p>A haldokló angyal még csak meg sem mozdult. Filcsiknek még csak -a keze sem reszketett. Még csak egy utolsó pillantást sem vetett a -szegény leányra. Némán, szótlanul ment ki, mintha nem fájna neki -semmi.</p> -<p>Még arra sem fordult vissza, mikor a szolgabíró borzalommal -sziszegte utána, hogy: «pogány».</p> -<p>Ott künn nyakába kanyarította igaz jussát, annak daczára, hogy -esteledett, haza indult járatlan utakon. Nem akart most emberekkel -találkozni. Talán érezte, hogy ő nem az.</p> -<p>Arczáról nem lehetett leolvasni semmit, úgy látszott, nyugodt. -Talán még némi megelégedés is van rajta, a bunda megkerülése miatt. -Csakugyan kő van ennek az embernek a szíve helyén. <span class= -"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> -<p>Egy cserjéhez érve, a majornoki hegyszakadéknál (ott, ahol -éjente, mint mondják, a Gélyiné lelke nyargal megriadt lovakon) -megbotlott valamiben a gyalogúton.</p> -<p>Egy koldus-tarisznya volt, száraz kenyérdarabokkal megrakva. Jól -imádkozhatott a gazdája, holnapra is maradt neki a mindennapi -kenyérből.</p> -<p>De nini, hiszen ott fekszik a tulajdonosa is a fa alatt: egy -rongyos koldusasszony, ölében gyermekével.</p> -<p>Melléjük tette a tarisznyát és gyufát gyujtott, hogy jobban -lássa, nincsenek-e meghalva?</p> -<p>A mély lélekzet elárulta, hogy édes álomban szunnyad anya és -gyermek. Öldöklő fáradság altathatta el így. Mert a csípős idő, -hideg szél és a rongyos ruha nem alkalmasak az álomhoz. Csak az -alhatik így, aki el van csigázva. Arczuk, különösen a gyereké, már -most is kék a hidegtől s parányi tagjai reszketnek, mint a -kocsonya.</p> -<p>Filcsik előkereste a pipáját a dolmányzsebből, megtömte, -rágyujtott és leült a földre – az alvók mellé.</p> -<p>Nézte, sokáig nézte őket. Jól láthatott. Az ég tele volt -csillagokkal. A csillagok őt nézték és talán integettek is neki, -biztatták.</p> -<p>Egyre lejebb hajolt az alvókhoz, homlokáról izzadság csurgott, -feje lehanyatlott, a híres bunda lecsúszott a válláról. Jól volt az -így; olyan melege van különben is. Aztán sohasem nyomta még így, -sohasem volt még ilyen nehéz az a bunda.</p> -<p>Amint lecsúszott, fölemelte s hirtelen végigterítette az -alvókon.</p> -<p>Azzal felugrott s lassan, gondolkodva megindult a gyalogúton. -Egyszer megállt, megfordult. Hátha mégis csak visszamenne érte? -<span class="pagenum"><a name="Page_161" id= -"Page_161">-161-</a></span></p> -<p>Nem, nem! Mit szólna hozzá az a millió szem az égen?</p> -<p>Most már sietni, majdnem futni kezdett hazafelé.</p> -<p>Az éj csendes volt, de hideg; az öreg ember pedig bunda nélkül -és még sem fázott.</p> -<p>Egy gondolat melegítette ott belül, azon a helyen, hol szíve -szokott lenni más embernek, de ahova neki ahelyett csak egy követ -tett – a közvélemény szerint – a gondviselés.</p> -<p>Azóta nincs meg a bundája. De ő azért mindig csak úgy emlegeti, -mintha megvolna. Fogad rá, henczeg vele.</p> -<p>Az emberek tudják már s ha nem félnének a nagy szájától, csak -nevetnék, de így mindössze nem törődnek vele. Isten, ember -elfordult tőle, mert istentelen rossz keresztyén. Ha maholnap -meghal a lésza alatt, holló, varjú lesz megsiratója, a temető árka -lesz pihenő ágya.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span></p> -<h2>A BÁGYI CSODA.</h2> -<p>Kicsi a bágyi patak. A keskenyebbé vált ezüst szalag széles -homokrámát kapott és a csillogó homoknak is, melyet a népregék -tündéreinek piczike lábai taposnak, sehol véget nem érő füzesek a -kerete.</p> -<p>A bágyi malomban nem tudnak őrölni. Tele van zsákkal az udvar s -türelmetlen férfiak, asszonyok, Gózonból, Csoltóról, ülik a Bágy -partját a malom környékén és a vizet várják.</p> -<p>Ha nem jön, tesznek róla. Kocsipál Gyuri, a molnár-legény, már a -szent Mihály lovát is ellopta a majornoki temetőből, lévén annak az -elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi -hatalmasságoktól.</p> -<p>Legyen is foganatja, mert a zsilipek le vannak ugyan eresztve s -minden éjszakára gyüjt is annyi vizet a gát, hogy a kereket -megmozgassa egy-két óráig, – de mi az annyi életnek? Kieszi a -penész az utolsó zsákot, mire sor kerül rá.</p> -<p>Mindenki bosszankodik, csak a molnárné, a gyönyörű Vér Klára -jár-kel mosolyogva az őrlők között, pedig neki van a legnagyobb -kárára az idei szárazság. <span class="pagenum"><a name="Page_163" -id="Page_163">-163-</a></span></p> -<p>Ha így megy, elpusztul a bágyi molnár, kivált ha sokáig oda -marad a katonaságnál, mert hiába, nagy az árenda is – de meg, csak -asszony az asszony, ha arany paszománynyal övezi is a derekát.</p> -<p>Hanem ezt a véleményt nem hagyja szó nélkül Pillér Mihályné -Gózonból.</p> -<p>– Asszonya válogatja biz azt. Igaz-e, Timár Zsófi? Ámbátor a -molnárnéért magam sem teszem kezemet a tűzbe, mert a veres haj… -hej, az a veres haj… Igaz-e, Zsófi lelkem?</p> -<p>– Nem igaz, Zsuzsi néni! Jó asszony az, ha szép is.</p> -<p>– Látod is te a fekete kendőd alul!</p> -<p>– Itt voltam, mikor férje elment… hogy megsiratta, százszor -megölelte.</p> -<p>– Minden okos asszony úgy viseli a viganóját, húgom, hogy a -színes oldala van kívül. Ej no… hát csak érzékenyen búcsuztak?</p> -<p>– A molnár azt kérdezte Klára asszonytól: «Hű maradsz-e hozzám?» -Vér Klára így szólott: «Előbb folyik fölfelé a bágyi patak, mintsem -az én szívem tőled elfordul.»</p> -<p>– A Bágy fölfelé? – kaczagott fel Pillérné gúnyosan. – Ehhez -tartsd magadat, Gélyi János!</p> -<p>A többiek is nevettek. No ’iszen, az kellene még, hogy ez a -kevés víz is visszaforduljon… Jámbor bágyi patak, még lefelé is -immel-ámmal folyik. Maholnap neki gyürkőzik a homok s megiszsza az -egészet egy kortyra.</p> -<p>Mindenki jól mulatott a patakon és a molnárné fogadásán, csak -Gélyi János nem. Elpirult a Pillérné szavára, mélyen a szemére -húzta a kalapot, de mégsem olyan mélyen, hogy el ne láthasson alóla -<span class="pagenum"><a name="Page_164" id= -"Page_164">-164-</a></span> a sövényig, hol a molnárné ruhákat -terítget a karóra száradni.</p> -<p>A napfény kiöltött nyelvecskéi végigtánczolnak a sövényen s ahol -megnyalják a nedves vásznat, fehérebbé válik.</p> -<p>A Gélyi János szeme is arra vet sugarakat s a Vér Klára arcza -pirosodik tőlük.</p> -<p>Észreveszik… hogyne… az őrlő asszonyok az odanézést is, a -visszanézést is. Szóba rakják… hogyne… s amit nyelvük érint, -nyomban feketébb lesz.</p> -<p>De nini, mintha ők beszélték volna hirtelen azt a sötét felhőt, -egyszerre elborítja nyugat felől az egész égboltot. No, emberek, -gózoniak, majornokiak, mozogni fog itt a garat estére.</p> -<p>Kis-uzsonna táján olyan záporeső kerekedett, hogy még a barázdák -is patakká dagadtak. De ’iszen mégse bolond ember Kocsipál Gyuri, -hogy elégette a szent Mihály lovát.</p> -<p>Három nap, három éjjel járt a malom, megfogyott az őrölni való, -meg az őrlő; harmadnap estefelé nem maradt más, csak Gélyi János -tíz zsák búzája.</p> -<p>Talán szándékosan hagyta utolsónak a menyecske, hogy ő maradjon -a legtovább? De hátha csak incselkedik vele? Hátha az akáczfa -virága a kacsintása… Mindenkire hullatja, de olyan magasan nyílik, -hogy nem lehet ágat szakítani róla…</p> -<p>Alig várta, hogy kijőjjön a szép molnárné:</p> -<p>– Hallod-e, Vér Klári… Magunkban maradtunk. Jól tetted, amiért -utolsónak hagytál…</p> -<p>– Nem én hagytalak. Öregeké az elsőség a malomban – felelte Vér -Klára sértődve s hátat fordított Jánosnak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p> -<p>A köpczös, zömök legény eléje állott s szép nagy szemei mámoros -fényben égtek.</p> -<p>– Ne menj be! Azt akarom mondani, négy napja vagyok itt már -szekérrel, elfogyott a takarmányom, éhesek a lovaim. Adj egy köteg -sarjút a padlásról.</p> -<p>– Akár kettőt.</p> -<p>– Én pedig már két éve vagyok szomjas egy csókodra – suttogá s -szemei bámészan tapadtak arra a liliomderékra, mely megtörni -látszott ettől az egy szótól. – Adj egy csókot, Klára!</p> -<p>– Egy felet se, Gélyi János. A te szeretőd voltam valaha, de -csókot mégsem adtam. Most másnak a felesége vagyok.</p> -<p>Fölszakadt a sóhajtás a Gélyi János melléből:</p> -<p>– Verje meg hát az Isten azt a csillogó, veres hajadat, mely a -nyugalmamat megint elsöpörte.</p> -<p>Befutott az asszony, még az ajtót is magára zárta. Nem is jött -ki többet, csak az ablakról törülgette le egyszer belülről az őszi -könyezést.</p> -<p>János ott is megpillantotta.</p> -<p>– Hej, majszterné asszony! Mikor lesz már lisztté az én búzám? – -kérdé fojtott gúnynyal az ablakhoz lépve.</p> -<p>– Nem lesz az, csak dercze! – vágta vissza csintalan mosolylyal -a molnárné. – Vagy igaz, hisz te a zsákjaidat érted! Éppen mostan -őrlik, a fele már megvan.</p> -<p>Ajkaiba harapott Gélyi János s zavartan hebegte:</p> -<p>– Hát a másik fele?</p> -<p>– Egy-két óra alatt az is meglesz s mehetsz Isten hírével. -<span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span></p> -<p>– Hanem addig legalább ereszsz be magadhoz a melegre. Otthon -felejtettem a ködmönömet; fázom.</p> -<p>Klári megsajnálta, oly szomorú, panaszos hangon kéri. Aztán -igazán hideg lehet ott künn… hiszen ő is fázik, reszket az -ablaknál, mikor azt feleli:</p> -<p>– No, gyere be hát, ha szépen viseled magad…</p> -<p>Bement Gélyi János és akár ki se menne többé soha. De takaros -asszony, de mindene módos, járása, nézése, szava, mosolygása. Csak -meg ne őrölnék hamar azt a búzát!</p> -<p>Gondolt valamit s kiosont a molnárlegényhez. Rátalált a sötétben -a füttyéről. A gádorhoz volt támaszkodva.</p> -<p>– Te Kocsipál Gyuri! Tied lesz a furulyám, ha megáll a malomkő -és meg nem mozdul reggelig.</p> -<p>– Hüm. De mikor annyi vizünk van!</p> -<p>– Mondd az asszonynak, hogy nem elegendő, hogy gyüjteni kell s -ereszd le a zsilipeket.</p> -<p>A pörgetyű meg a pitle zaja elnyelte fojtott hangját, de -Kocsipál Gyuri mégis megértette.</p> -<p>– Ühüm! Csakhogy akkor átcsap a gáton…</p> -<p>– Ne törődj te azzal, neked adom még a selyemvarratú -dohányzacskómat is.</p> -<p>– Szurkálóval, aczélostul?</p> -<p>– Mindenestül.</p> -<p>Mikor leeresztette a zsilipeket Gyuri, megállt, várakozott. -Hátha figyelmessé teszi a molnárnét a kerék megállítása s kijön, -megindíttatja.</p> -<p>Senki sem jön sokáig. Egyszerre a gyertyavilág elaludt benn a -szobában. És a nagy némaságban csak mintha messze, nagyon messze -csikordult volna egy kulcs a zárban. <span class="pagenum"><a name= -"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span></p> -<p>Gyuri vigyorogva húzta szét a nagy száját, kivicsorított apró -fogai, amint bozontos fejét megrázta, úgy néztek ki, mintha valami -fehér lepke vergődnék a fekete éjben.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Nagyon meggyűlt a víz éjfél táján a malomgátnál s amint a két -sziklás hegyoldal között megtorlódott, megduzzadt, de mert nem -áradhatott ki, zúgva csapkodta egy darabig a gátat, majd a -partokat, hanem aztán meggondolta magát s szép csendesen -visszafordult.</p> -<p>A hold most kukkan ki s végighúzza ezüstös fényes haját a bágyi -patak tükrén.</p> -<p>A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj, simogatni akarta a -vizet – s ime, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófaborok -reszketve hajtják le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik -a bágyi patak!…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span></p> -<h2>SZŰCS PALI SZERENCSÉJE.</h2> -<p>Ahogy az öreg Biziék nagy rétjéhez ért Szűcs Pali, leült egyet -pihenni a határkőre. Különös gondolatai támadtak. Nem jobb volna-e -visszafordulni?</p> -<p>Ha akarná, sem teheti már. Az egész világ tudja, hogy Gózonba -siet, Bede Erzsit megkérni. Látták végigmenni a falun -ünneplő-ruhában, a gomblyukba fűzött piros selyemkendővel, melyet -ki akar cserélni másikkal. Azóta már találgatják odahaza, vajjon -lesz-e szerencséje?</p> -<p>Nyomasztó sejtelem nehezíti meg lábait, fejét. Hátha most is -csúfság éri? Mert már három év előtt is Erzsi körül legyeskedett, -de a jómódú Bedéné kereken kimondta: nem adja a lányát -korhelynek.</p> -<p>Igaz, hogy azóta megjavult, józan, szorgalmas lett s ha kedve -jött is néha kilépni a hámból, mintha erős gyeplő rántotta volna -vissza mindig: szíve volt a gyeplő. Csakhogy mióta az őszszel -meghalt a szegény Bede Anna, Erzsi megint gazdagabb lett. Rátartó -lett az ő szegénységével szemben… Ha legalább szolgálatban nem -állna, akkor talán hozzámenne, – hanem így, hanem így… Ejh, mégis -jobb lesz visszafordulni! <span class="pagenum"><a name="Page_169" -id="Page_169">-169-</a></span></p> -<p>Haragos-zöld füvek, amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, -a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le fejét, a zúgó nádas, -melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, -hogy forduljon vissza…</p> -<p>Csak egy piczike lóhere-bokrocska a lábainál, amint a felhő alul -kibukkanó nap első sugara rá esett, nevette ezt a rossz tanácsot. A -napsugarak pajkosan szaladgáltak rajta levélről levélre, a kis -tömzsi levelek mosolyogva nyujtózkodtak ki a melegítő fénytől s -ragyogásukban aranyos színt nyertek, de elvesztették a csillogó -harmatcsöppeket.</p> -<p>Szűcs Pali egy négylevelű lóherét pillantott meg köztük: -lehajolt utána… szerencse az… letépte.</p> -<p>Csakugyan egy a szára mind a négynek. Aztán milyen szépek, -duzzadtak a levelek, mind kifejlett, húsos, egyik sem csonka, -rozsdaverte, még csak sárguló sincs köztük, a fehér, eres -foltocskák csillagoknak csókja rajtuk…</p> -<p>Gondosan betette erszényébe az ezüst forintosok közé a -szerencsét s mire ujra fölvetette szemeit, már akkor teljes -pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott. -Távol a gózoni pléh-fedeles torony mintha arany szalagokat -nyujtogatna eléje, mik végighullámzanak két falu határán…</p> -<p>De hiszen most már vissza nem fordul a szerencsével.</p> -<p>Fütyörészve folytatta útját Bodokig, hol a korcsma mellett -gózoni fuvarosok jöttek rá szembe.</p> -<p>– Hova, Pali öcsém? – szólította meg Mák Gergely.</p> -<p>– Gózonba.</p> -<p>– Látom rajtad. Csak siess, otthon vannak! <span class= -"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> – mondá -és megállította szekerét. – Valami jut eszembe, te Pali! Talán -hallottad is már, hogy hajdu leszek «Mindenszentektől» kezdve. S ha -meg a te sorsod is így fordul, kivehetnéd a kis jószágomat -haszonbérbe.</p> -<p>– Bizony mond valamit kegyelmed… csakhogy pénz kellene ahhoz – -teszi hozzá hirtelen elkomolyodva.</p> -<p>– Fizeted majd a haszonból. Embernek ismerlek. Megkóstoltad a -rosszat is s vissza nem estél. Inkább neked adom, mint másnak. -Gyere át vasárnap, megcsináljuk a kontraktust.</p> -<p>Pál szíve megdagadt a reménységtől. Mégsem bolondság a -szerencsefű!… Bizott már a jövőben s nem is ment, de futott Gózon -felé. Éppen delet harangoztak, mikor Bedééknél benyitott a -kapuajtón.</p> -<p>Bedéné kendert tilolt az udvaron, nyájasan fogadta a legény -köszöntését s lerázta kötényéről a pozdorját, amint illik érdemes -vendég előtt.</p> -<p>– Kerüljünk beljebb, Pali öcsém! Éppen jókor jöttél: Erzsi főzi -az ebédet.</p> -<p>Csakugyan ott szorgoskodék a konyhában, amint beléptek s nem -ejtette ugyan le a főzőkanalat zavarában, hanem annyi bizonyos, -hogy elpirult.</p> -<p>S az is bizonyos, hogy mikor anyja bement Palival a szobába, a -macskát, amelyet csak az imént ütött meg csínyjeért, fölvette az -ölébe, megczirógatta szeliden és egy tányér ételt adott neki.</p> -<p>– Ne haragudjál, kis czirmosom… neked adom a részemet. Jaj, ha -te tudnád, kis czicza, ki van itt?… Gyere, hadd veregessem meg a -pofácskádat.</p> -<p>A macska okos ábrázatot vágott, éppen szóba lehetett volna vele -eredni, mikor Pali valahogy nesztelenül csak egyszer előtte -termett. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span></p> -<p>– Tudod-e Erzsi, miért jöttem? – kérdé halkan és nyakkendője -csokrát babrálta.</p> -<p>– Sicz, te czudar! – kiáltá Erzsike s minden igazi ok nélkül -elugrasztotta onnan a macskát, aztán, mintha haragjával nem birva -üldözné, maga is utána iramodék.</p> -<p>Ugyancsak várhatták! Nehéz volt visszacsalogatni. Elbujt a -virágos kertbe, az orgonabokrok mögé, a fehér babos-kendőjét -egészen letolta égő arczára, mikor szólongatták.</p> -<p>Pedig éppen azt a kendőt akarta elvinni Szűcs Pali cserébe.</p> -<p>Nem is esett benne később nagy nehézség. Erzsi is akarta, az -anyja sem bánta, mert megjavult a legény, de meg az a Mák Gergely -dolog is kapóra jött. Pali úgy indult vissza a baboskendővel -gomblyukában, mint a legboldogabb vőlegény a világon.</p> -<p>Örömtől volt piros az arcza, meg tán a jó bortól, mert ebben sem -volt hija az ebédnek, pajkos szikrák ugráltak a szemeiben és -csintalan ördögök tánczoltak előtte: azok az örömtől, ezek meg a -bortól.</p> -<p>Mikor a bodoki korcsmához ért, az apró ördögök mind beszaladtak -előre a korcsmaajtón.</p> -<p>– Eh, miért ne mennék be magam is? – gondolta Szűcs Pali. – -Úgyis csak egy ilyen nap van a napok között!</p> -<p>Bement, ivott. Az első itczétől még boldogabb lett, a többitől -szilajjá vált, az utoljától veszetté.</p> -<p>– Húzd el a nótámat, öreg Gilagó Marczi!</p> -<p>Az ablaknál egy hamiskodó festett arczot pillantott meg éppen -kapóra.</p> -<p>– Gyere be, Réki Maris, régi szeretőm. Mulassunk még egyet! -Neked adom ezt a baboskendőt. <span class="pagenum"><a name= -"Page_172" id="Page_172">-172-</a></span></p> -<p>A gózoni fuvarosok megint arra mentek, de most már hazafelé, -kőszénnel megrakodva.</p> -<p>– Ejnye, Pali, Pali! – kiáltott be Mák Gergely szemrehányóan. – -No, te ugyan szépen mentél el Gózonba.</p> -<p>– Mi nekem Gózon! Bort ide még! Hogy is van a nótám? Megfizetem, -itt az ára…</p> -<p>Kivette az erszényét és kiszórta, ami benne volt. Szétgurultak a -forintok, mintha a sátán szekerének kerekei volnának. Gilagó -fölszedte. A lóhere is kiesett. Réki Maris összetaposta…</p> -<p>Mák Gergely uram fejét csóválta s közibe vágott a lovainak:</p> -<p>– No ’iszen, Szűcs Pali, jöhetsz már te hozzám kontraktust -csinálni!</p> -<p>A hajnali hűs szél kékre marta dúlt arczát, összecsapkodta -gesztenyeszín haját, mire otthon az udvaron mámorából fölocsudott. -Ki vezette haza, nem tudta. Zúgott a feje, forgott vele a világ még -akkor is: alig tudott a szobába menni.</p> -<p>Bár ne tudott volna. Már akkor ott volt az ágyon kiterítve a -piros jegykendő, amit az Erzsiéknél hagyott tegnap délben.</p> -<p>Eszmélni kezdett. Hogy lehet az itt? Visszaküldték volna? -Lehetetlen, lehetetlen… mert a babos-kendő még akkor is itt lenne, -amit tőle hozott! Hát a négylevelű lóhere? Jaj, csak azt ne -vesztette volna el! Nincs, semmi sincs!…</p> -<p>Ködös fejét gondolkozva hajtotta le egy szúszékre… Hátha nem is -volt ő Gózonban, hanem csak úgy álmodta az egészet?</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span></p> -<h2>GALANDÁNÉ ASSZONYOM.</h2> -<p>A palócz nép babonás, szereti a misztériumokat, hisz az ördögben -és rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya -suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül, s hova el -nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyékkal, borzalmas, -csodálatos dolgokkal. Fantasztikus népmesék elhullatott morzsáit -összegyúrja s azok hitté keményednek lelkében.</p> -<p>Én magam is dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A -tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de -nem oszlatta el, mert emlékszem még, sohasem megy ki a fejemből a -szegény Palyus.</p> -<p>A kocsisunk volt, s apám egyszer valami apró vétség miatt -bezáratta huszonnégy órára. Egy sötét kamra volt a börtöne, hol -nyugodtan töltötte az éjt. Katonaviselt ember nem is veheti sokba -az ilyesmit!</p> -<p>Reggel jelenlétemben vitt neki ételt a szolgáló. Víg volt és -fütyörészett, midőn az ajtót ismét rázártuk.</p> -<p>Alig mult el azonban egy óra, amint az udvaron játszogattunk mi -gyerekek, egyszerre kétségbeesett, <span class="pagenum"><a name= -"Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> fájdalmas kiáltásokat -hallunk a kamrából, mintha egy bölönbika bődült volna el.</p> -<p>– Palyus, Palyus! – kiáltám az ajtót megzörgetve. – Mi baja van? -Szóljon kend!</p> -<p>Semmit sem válaszolt.</p> -<p>Benéztem a kulcslyukon. Metsző szél vágott a szemem közé s -kénkő-gőz tódult kifelé, odabent pedig dobogott a palló, mintha két -ember viaskodnék egymással; egy-egy tompa hörgés, egy-egy elhaló -szusszanás vegyült olykor a zsivajba.</p> -<p>Ösztönszerű félelem fogott el. Apámért futottam, elmondtam neki, -hogy a Palyussal történik valami.</p> -<p>– Bolond vagy, fiam, nincs annak semmi baja. Benneteket -ijesztget a vén imposztor.</p> -<p>S hogy ezt mingyárt be is bizonyítsa, felnyitá a kamraajtót s -visszaadta a Palyus szabadságát.</p> -<p>Az halálsápadtan, erőtlenül támolygott ki, mintha kilencz -esztendeig szagolta volna a börtön penészvirágát.</p> -<p>– Késő! – hörgé. – Már késő van!</p> -<p>– Mi van későn, te medve, te!</p> -<p>– Már aláírtam a kontraktust az ördögnek! – lihegé és a fogai -vaczogtak.</p> -<p>– Bolondokat beszél kend, Palyus – szóltam én közbe. – Már hogy -írta volna kend alá, mikor írni sem tud?</p> -<p>– Kezem keresztvonását adtam a véremmel, – mondá keserűen, s -felgyűrve durva ingeujját, egy kis léket mutatott a balkarján, -melyen akkor is domborodott egy sötétpiros vércsöpp. – Innen -buggyantotta a vért a sátán.</p> -<p>– Aztán mit írtál alá? – kérdé apám nevetve.</p> -<p>– Eladtam magamat egy rámás csizmáért, meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> egy -piros selyem viganóért, amit a Galandáné számára hoz az ördög a -putnoki vásárról. Csak egyetlen esztendőt engedett.</p> -<p>Mélyen emlékembe vésődött e jelenet, melyre vissza nem tértünk -többé, mert mindenki elfelejtette a háznál, csupán én vigyáztam az -öreg Palyust, ki napról-napra komolyabb lett, vasárnaponkint -pontosan eljárt a templomba s napközben is sokszor láttam valamely -asztag mögé vonulva, levett kalappal imádkozni.</p> -<p>Szegény Palyus! Hiába volt az imádság, nem lett semmi foganatja! -Esztendő fordulóján, egy viharos reggel, mikor fölébredtünk, ott -himbálta a szél a kamraajtón, mert ott akasztotta föl magát a felső -pántra: nagy bagariabőr csizmáinak izmos két sarka -össze-összeütődött, mintha a bokázót csinálná a szegény Palyus.</p> -<p>Most aztán egyszerre mindenki visszaemlékezett az ördöggel -kötött kontraktusára, amit oly becsülettudóan beváltott. -Visszaidézték minden szavát, amit akkor mondott, különösen a -Galandánéra való megjegyzését.</p> -<p>Ez a Galandáné már rég boszorkány hírében állt Bodokon: a község -teheneit ő rontotta meg, ha nem tejeltek; ha pedig súlyos beteg -lett valaki, az is bizonyosan a Galandáné bűbájos főztét lépte -keresztül. Ha a tisztelendő úrnak gyomorgörcse támadt és nem -tarthatta meg az ünnepi prédikácziót, vagy a határt a jég elverte, -azt is mind Galandáné okozta.</p> -<p>Ez a Galandáné mosott a szegény Palyusra. Ez a szó mosott, nem -jelent talán a szalonokban semmit, de a köznépnél az egy viszony. -Aki az agglegényre mos, az annak az agglegénynek mindene, -<span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span> az a kísérő árnyéka; megbecsüli, ha él, -megsiratja, ha meghal. Egy házasság az, melyet nem az eskü, hanem -egy csomó gunya köt össze.</p> -<p>A szegény Palyust is Galandáné kisérte ki a temető-árokba.</p> -<p>Ez úgy ősz elején volt. Kemény, makacs tél következett. Fehér -lepedővel volt a föld borítva, mint a poéták szokták mondani, a -süvítő szélben a fák zuzmarás gallyai ropogtak, zörögtek, mint a -csontok.</p> -<p>Aki valamikor Bodokon járt, annak bizonyosan feltűnt az a kis -fehér ház, mely közvetlenül a temető mellett épült, s melynek -összes ablakai a temetőre néznek. Anyám építtette azt oda. Valakije -volt ott, akihez közel szeretett lenni mindig. Itt laktunk ebben a -házban, ahol oly szomorú, olyan kisérteties volt minden.</p> -<p>Hát még egy-egy Lucza-nap, mely úgyis a boszorkányok napja.</p> -<p>Elevenen emlékszem egy ilyenre, arra, mely Palyus temetése után -következett.</p> -<p>A juhászbojtárok hozzáfogtak a Lucza-székek faragásához, a -kocsisok kereszteket pingáltak foghagymával az istálló-ajtókra, a -gonosz boszorkányok hatása ellen, – mi gyermekek pedig remegve -néztük: hogyan esteledik s mint veszik át az éjt hatalmukba a tüzes -seprű szörnyetegei.</p> -<p>Félelmem azonban egészen eloszlott, midőn este vendégünk -érkezett: apám nővére a kis leányával. Felbátorított az a tudat, -hogy a szomszéd szobában is aludni fog valaki. Most már a -boszorkányok csak azon keresztül jöhetnek be. Ebben a hitben -aludtam el édesdeden, tovább szőve álmomban édes anyám meséit. -<span class="pagenum"><a name="Page_177" id= -"Page_177">-177-</a></span></p> -<p>Szüleim semmitől sem féltek és én akkor úgy csodálkoztam ezen. -Ők észre sem látszottak venni Lucza-napját, legalább említésbe sem -jött.</p> -<p>Éjfél táján azonban egyszerre fölrázott mindnyájunkat a Mari -néni sikoltása a szomszéd szobából. Odarohantunk, hogy tán a kis -leánykának lett valami baja. Mari néni szétbontott hajjal ott -feküdt reszketve, félájultan, összerogyva a szoba közepén s csupán -szaggatott szavakkal bírta felhívni figyelmünket a kívül -történőre.</p> -<p>Valóban pokoli zűrzavar hangzott kívülről, kutyavonítás, -embersikoly, jajveszéklés s mennydörgésszerű roppanások.</p> -<p>Kitekintettünk az ablakon. A hold kísértetiesen világította meg -a temetőt. A hóval borított sírdombok mint legelésző bárányok -fehéredtek; csak kriptánk magas oszlopa piroslott.</p> -<p>Távolabb, a temető legszélén, hol a Palyus sírja volt, egy -csodaszép leány állt, lebontott fekete hajjal, csillogó, fényes -szemekkel s egy csomó óriási szelindek tépte, marta.</p> -<p>Márvány-homloka, melyen valami démoni sötétség ült, sebből -vérzett, karjairól az ing letépve egészen s délczeg testéről is -czafrangokban lógott a ruha. A piros vér vékony vízsugár alakjában -bugyogott föl melléből.</p> -<p>A vért picziny tenyereivel fogta föl s a pokolbeli -szelindekeknek szemközt fecskendezte, amitől azok üvöltve, -fájdalmasan vonítva ugrottak szét hogy csakhamar uj dühhel ismét -visszaforduljanak.</p> -<p>S mintha ezalatt sírok nyílnának a temetőben, kutya kutya után -támadt a fehér rögökből. Először csak fekete, apró pontok voltak, -villámgyorsan növekedők, mígnem idegreszkettető csaholással -<span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span> csörtettek soha meg nem fogyó falkában -a Palyus sírjához.</p> -<p>Atyám remegve csapta be az ablakot, s minket, anyámmal -félájultakat, ágyunkhoz vonszolt.</p> -<p>Reggelre nagy híre ment a faluban, hogy az éjjel, Lucza-éjjelén, -egy boszorkányt téptek szét kutyák alakjában az ördögök.</p> -<p>Minthogy mi is erősítettük a tényállást, a magisztrátus nyomban -bizottsággá alakult, hogy a helyszínén konstatálják az esetet.</p> -<p>Elkérezkedtem apámtól, hogy én is a nemes kupak-tanácscsal -mehessek.</p> -<p>Elől az öregbíró ő kegyelme ballagott, utána Bugó Istók uram -poroszkált, nagy somfa-botjával döfködve az anyaföldet. Ott volt -Suska Mihály is, ki váltig bizonykodott, hogy boszorkányok -nincsenek e világon, hanem ez az egyetlen eset mégis kivétel -lehet.</p> -<p>A Palyus sírjához értünk és megtaláltuk a dulakodás nyomait. -Olyan volt a Palyus sírja, mint egy ujdonat uj hímes szűr. (Szegény -Palyus egész életében egy ilyen szűrre vágyott) Csakhogy azok a -virágok vérrel voltak pingálva a fehér havon!</p> -<p>A végzetes hely tele ruhafoszlánynyal. Egy darab kék gyolcs: ez -a kendő, – egy piros selyemdarab: ez a viganó (talán éppen az, -melyért Palyus a kontraktust kötötte az ördöggel), imitt-amott -egy-egy foszlány durvább házi vászonból: ez bizonyosan az -ingváll.</p> -<p>Öregbíró uram csurgóra vágta a fején a kalapot és így szólt -(lestük is mindnyájan a mondását):</p> -<p>– Már én csak a mondó vagyok, hogy ilyen dolog talán még Pesten -sem esett az éjjel. <span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span></p> -<p>– Mégis, mit szól hozzá kegyelmed? – kérdik sürgetve a -tanácsbeliek.</p> -<p>– Szólni szólnék én, – mondja az öregbíró, – csak egy nagyon -nagy baj ne volna…</p> -<p>– Ugyan mi legyen az, nemzetes bíró uram?</p> -<p>– Az itten a baj, hogy ez a hely, ahol állunk s ahol ez a -luczifernátus dolog esett, nagyon közel van a faluhoz és nincs elég -közel a határszélhez; mert ha ez a hely, ahol ez a luczifernátus -dolog esett, közelebb volna a határszélhez, azt cselekednénk, hogy -odaajándékoznók a falu határát egész idáig a gózoniaknak, s akkor a -gózoni bíró ő kegyelmének fájna a feje s nem a miénk afölött, hogy -mi a cselekedni való. Így azonban nem adhatjuk oda a határt, mert -nekünk semmi sem maradna.</p> -<p>E mély bölcseségnek nagyot bólintott a boszorkány-deputáczió s -nyomban kiküldték a kisbírót főtisztelendő Kubcsik plébános úrért, -hogy a helyet és a ruhafoszlányokat fölszentelni ne röstelkedjék, -még pedig íziben, mivelhogy addig keresztény ember oda sem közel -nem léphet, sem, amint a vizsgálat megkívánná, a gyanus, pokolbeli -tárgyakat kezébe nem veheti.</p> -<p>Mialatt a főtisztelendő úr megjött a füstölővel s beszentelé a -kívánt helyet és tárgyakat, azalatt összegyültek a «felső vég» -összes öreg asszonyai s azok csakhamar megpillantották a tépett -ingváll gallérján lévő hímzésről, hogy az senki másé, mint – -dícsértessék a Jézus Krisztus – a Galandáné asszonyomé.</p> -<p>– Meg kell égetni! Nyársra kell húzni a megátalkodott, vén -boszorkányt! – kiálták mindenfelől, csupán én ráztam a fejemet, ki -színről-színre <span class="pagenum"><a name="Page_180" id= -"Page_180">-180-</a></span> láttam, mintha e perczben is szemem -előtt volna, hogy az egy gyönyörű fiatal leány volt, akit a mult -éjjel a kutyák szétszaggattak.</p> -<p>– Nem ég az meg a tűzön sem! – hallatszottak a palócz asszonyok -feleselgetései.</p> -<p>– Majd meglássuk, hé! – mondja az öregbíró uram. – Ha Szegeden -meg birták őket égetni, hát én is csak birom… vagy micsoda?</p> -<p>S mellére ütve, nagy kevélységgel indult meg a menet élén, -egyenesen a Galandáné szurtos viskója felé.</p> -<p>Egész sereggé szaporodtunk, odaérve. A kerítésnél a két kisbíró, -amint azt az illedelem kívánja, hatalmas ütlegekkel szétkergeté -vala a csőcseléket, s csupán én s a hivatalbeli személyek lettünk -beeresztve. Legelől mindenütt Kubcsik tisztelendő úr ment a -füstölővel.</p> -<p>A konyhába léptünk. Ott a tűzhelyen hatalmas fazekakban -mindenféle koktumok rotyogtak, pokolbeli bűzt árasztva. Befogott -orral, lassan, lábújjhegyen léptünk a szobaajtóhoz, főtisztelendő -uram meghúzta az ajtómadzagot s a nyíláson át beereszté előbb a -szent füstöt s csak azután bátorkodtunk be.</p> -<p>Ott feküdt tarka ágyán lihegve, nyöszörögve a vén banya. Fején -jégborogatás volt, utálatos ránczai nem árultak el semmit, még -kiváncsiságot sem, az állán öt darab hosszú ősz szőrszál -meredezett, még ijesztőbb külsőt kölcsönözve e varangynak.</p> -<p>– Hogy van kigyelmed, édes néném-asszony? – kérdé az öregbíró -tiszteletteljes gyöngédséggel, mert bizony senki sem evett -bolondgombát, hogy egy vén boszorkányt magára haragítson. -<span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span></p> -<p>– Bizony rosszul vagyok, édes fiam. Tele vagyok sebbel, -harapással. Nézzétek a testemet!</p> -<p>S ezzel feltakarta a dunyha csücskét, látni hagyva mellén a -sebet s aszott lábain az ebharapások nyomait. Kidudorodó csontok -kék mezőben, – mint valami heraldikus mondaná.</p> -<p>– Hihihi! – röhögött föl, fogainak hajdani lakóhelyét mutatva – -egy kis dolgom volt az éjjel.</p> -<p>S vöröses szemeivel nagyokat sandított a tanácsbeliek felé, úgy -hogy azoknak összevaczogtak a fogaik.</p> -<p>– Már bizonyos, ő a boszorkány! – súgá felém Buga Istók -uram.</p> -<p>– Nem ő!… Dehogy ő – feleltem halkan vissza. – Amellett maradok, -hogy a boszorkány egy szép leány volt. Színről-színre láttam.</p> -<p>Csontos, bepólyázott kezét Galandáné kihúzta a dunyha alól s -megfenyegetett vele:</p> -<p>– Ej, ej! hát azt hiszi, hogy a vén Galandáné nem tud szép -lenni, ha akarja. Ej, ej, vigyázzon, hogy valahogy a vén -Galandánéval ne találkozzék, mikor a legszebb női arczot látja maga -előtt…</p> -<p>Öregbíró uram megdöfte törvénybíró uramat, törvénybíró uram -megdöfte a kisbíró uramat, kisbíró uram pedig megdöfte tisztelendő -uramat s szép rendben, szó nélkül, csöndesen kisompolyogtunk a -szobából.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span></p> -<h2>A GÓZONI SZŰZMÁRIA.</h2> -<p>Azért lett olyan népszerű a keresztény vallás is, mert egy szép -szőke asszony van az istenek között. Az ő szelid égi arcza segített -meghódítani az emberiséget. S ábrándos, álmadozó embereknek, kik -hisznek benne, ő jelenik meg a legtöbbször. Kutak fenekéről jön, a -Bágy hullámaiból kel ki, vagy az erdő titokzatos homályában mutatja -meg magát azoknak, akik jók, akiket megszeretett.</p> -<p>Látta már néhai Préda János is, azonképpen Szűcs Gergelyné, -nemkülönben Sánta-Nagy Mihálynak az apja, de meg azelőtt is kell, -hogy megjelent légyen az elődöknek, mert nem hiába építették a -gózoni gesztenye-erdőben a kilencz kápolnát a kálváriával.</p> -<p>Már ami a bágyiakat illeti, azokból csupán Gughi Pannának -adatott meg, hogy a Mária megjelenik előtte s elbeszélget vele a -szent kútnál, valahányszor búcsu van, mert ő a legjámborabb a hívek -között s oly szép, ájtatos hangon énekli a zsoltárokat, hogy az -előéneklő Mindég Jancsi, ki a koszorús Krisztust viszi, nem győzi -mondogatni: «Ez aztán a hang, a kántoré otthon, az semmi.»</p> -<p>De még a vén Mindég Jancsinál is nagyobb <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> -bámulója a menyecske hangjának, meg… ki tudja… talán a két piros -orczája, csípőn ringó karcsú derekának is, Csuz Gábor, éppen azért, -mert olyan kihiresztelt vallásos legény, hogy nála még Gughi Panna -sem buzgóbb búcsujáró. Mert éppen abban van valami különös, ha -valaki úgy egyszerre nagyon a szentekhez fordul. Ki sokat ácsorog a -bíró udvarán, pöre van az olyannak.</p> -<p>Rebesgetik… Ki is beszélte csak?… Alighanem a cséplők a Biziék -szérűjén, hogy ott náluk Csoltón, ahol tavaly szolgált, valami -Kovács Maris nevű érdemes hajadonnal járt mátkaságban s úgy -megvette a szívét, hogy az eszét is elvette. Ezek a becsületes -emberek egészen fel vannak háborodva a magaviseletén; mikor -szerencsétlenné tette, ott hagyta. Hiába üzenget neki szegény -Maris, hogy megöli a szégyen, hogy égeti fejét a párta, rá sem -hederít, felé sem néz. Nem lesz ennek így jó vége. Egyszer csak itt -toppan a leány szégyenével együtt.</p> -<p>Vigyázzátok meg jól ezt a Csuz Gábort, van annak az apró szürke -szemeiben valami alattomosság, akárhogy fordítja is őket az ég -felé. Ha meg Kovács Marist emlegetik előtte, kenetesen hímez-hámoz, -hogy így, hogy úgy, volt ugyan köztük valami, de a leány -lutheránus, esze ágában sincs elvenni, neki, a buzgó katholikusnak! -De ’iszen, Csuz Gábor, ilyen dolgokat már nem kíván az Isten!</p> -<p>Tisztelet-becsület Gughi Pannának, de ez már alighanem az ő -dolga, mert vagy hülye a legény és ő veri bele a vakbuzgóságot, -vagy viszony van köztük… hej Panna, Gughi Panna! – már Uram bocsáss -meg, ha vétkezem, – de nem egészen tiszta dolog az ő szent élete -sem.</p> -<p>Igaz, hogy imádság a fekvése, ébredése, s ötféle <span class= -"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> olvasó -is van a rokolyája zsebében, a hóbortos ura, meg a falu is úgy -becsüli, mint egy szentet; azt sem lehet tagadni, hogy grácziában -áll a mennyeiek előtt; ha valakinek baja van, ő a közbenjáró a -boldogságos Szűznél; de már az nagyon gyanus, hogy ami pénzt -küldenek tőle az ügyes-bajos emberek a Máriának, abból egy lyukas -tallért multkor fölismert a kartali boltosnál Bede Erzsi; tulajdon -az a pénz, melyet ő küldött a Máriának. Meg is kérdezte Pannától, -hogy od’adta-e?</p> -<p>– Oda bizony, húgom. A Boldogasszony megigérte, kiengeszteli az -édesanyád szívét a Szűcs Pali iránt. Átvette a tallért is és -köszöni alássan.</p> -<p>No már hogy volt, hogy nem volt, senki sem tudhatja, hanem az az -egy áll, hogy maga a Szűz Mária csakugyan nem vihette a tallért a -kartali zsidóhoz.</p> -<p>Hanem hiszen úgy félig-meddig minden kiviláglott rá egy hétre a -gózoni őszi búcsun.</p> -<p>Szép, enyhe napok voltak. Sokan mentek Bágyról: Timár Zsófi -talpig fekete gyolcsruhában, az öreg Bizi József, Böngérné, még az -istentelen Filcsik István is egész háznépestől (bizony visszájárul -fordul már a világ!), ott volt a hetyke-petyke Vér Klári (hogy nem -szégyel emberek közé jönni a gyalázatos!), meg ki győzné -elszámlálni a többit: voltak jók-rosszak vegyest, köztük mondanom -sem kell Gughi Pannát és Csuz Gábort.</p> -<p>Nagy sokadalom, vagy harmincz proczesszió jött a környékről. -Gózon, Bodok, Kartal, Szilke, Tarján, Beléd, Kesziről, Csoltóról a -palóczok, még tán a messze Majornokról is a katholikus rész. -Ilyenkor volna jó kivenni árendába a papoktól a perselyeket! -<span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span></p> -<p>A bágyiak hajlott estén érkeztek s alig hogy megjárták térden a -kilencz kápolnát stácziórúl-stáczióra, idejük sem volt szétnézni a -mézeskalácsosok közt, hol legjobban hullámzott a népség, mingyárt -besötétedett, s ott, ahol éjjelre megtelepedtek, a nagy részét -nyomban elnyomta a buzgóság, csak kevesen hallgatták Gughi Pannát, -ki csodás dolgokat beszélt el a gózoni Szűz-Máriáról.</p> -<p>– Hát aztán, aztán… mondja csak tovább, édes Panna lányom! – -ösztökéli Filcsikné. – Mit mondott még a Szent Szűz?</p> -<p>– Mindent el kell neki beszélnem kegyelmetek felül.</p> -<p>– Óh, óh, óh! – hajtja a ragyás Böngér Panna éneklő hangon, – de -boldog is, aki olyan istennek tetsző, mint te! Ne adjam alád ezt a -nagy kendőt is, Pannus? Úgy nézem, kemény a fekhelyed, drágám. Te -pedig, Csuz Gábris, piszkáld meg egy kicsit azt a tüzet, hadd -lássuk a galambom arczát, mikor beszél…</p> -<p>Gábornak nem volt kifogása: megcsóvált egy végén zsarátnok -fahasábot s úgy világította meg a tömött fekete hajat s a -szemvesztő két gödröcskét, mely azon a piros arczon mintha -feneketlen verem volna, hova a nyugalma, lelke odaveszett.</p> -<p>– Mondjad csak, édes szívem, – faggatja Filcsikné – hogy néz ki -a Mária?</p> -<p>– Jaj, nehéz azt elbeszélni… Vakító fehér arcz, aranyos szőke -haj, egész vállára omlik, bánatos kék szemek, hófehér jobb karján, -mely tövistől vérzik, egy kicsike gyermek édesdeden alszik…</p> -<p>– Az ám… a kis Jézus! – Szakasztott igy van lefestve az én -imádságos könyvemben…</p> -<p>– Meg a bodoki templomban! – teszi hozzá <span class= -"pagenum"><a name="Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> Gábor s -átszellemülve szívja magába Panna minden szavát; hogy jön, hogy -távozik a Szűz, vakító fény övezi néha, máskor meg egyszerű -karton-ruha van rajta. De csak ő láthatja, ha egyedül van ott a -Mária-fáknál.</p> -<p>– Hát ma meglátod-e? – kérdik.</p> -<p>– Nem tudom; álmomban szokott híni – felelte Panna, aztán -Gáborhoz hajolt és a fülébe súgta: – De te azért csak gyere el, -amikorra mondtam!</p> -<p>A tűz már nem égett, csak itt-ott pislogott egy-egy szikra a -pernye alatt; az álom lecsukta lassankint a szemeket, távolabb is -kialudtak a tüzek s az egész búcsus nép, akihez jött, az Úr ölében -pihent a téres tisztáson, mely az erdő alján elterült. Csend volt, -csak a gózoni erdő zúgott balról s a levegőben rebbenté meg -szárnyát egy-egy éji madár. E miatt pedig épp oly nyugodtan -álmodhattak a hivők a vakító fehér arczról az aranyos szőke hajjal… -mint amilyen nyugtalanul álmodozék ébren Csuz Gábor a gödrös, piros -arczról a hollóhajjal.</p> -<p>A bodoki búcsusnép, a tarjániak, belédiek, a túlsó oldalon pedig -a jó Isten tudja, miféle népek fehéredtek körös-körül. Egy alak -gyakran megmozdult köztük, mintha errefelé kémlelne. Gábor látta, -hogy ott is hánykolódik valami nyugtalan lélek, az sem tud aludni, -az is a nagy semmit bámulja talán, mint ő.</p> -<p>Hosszú, hosszú idő telt el, míg végre megkondult fent a -kálvárián a harang. Látta fölkelni Pannát az asszonyok közül s -eltünni az éjben: várt előbb egy félórát, úgy volt neki meghagyva, -s aztán ő is ellopózkodott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p> -<p>Sietve ment az erdő tövis-bokrokkal szegett gyalogútján, néha -megállt a tüskét kivenni lábaiból, s ilyenkor mintha lépteket -hallana a háta mögött. Követi tán valaki? De ugyan ki követné?</p> -<p>Lihegve ért a Mária-fákhoz. Panna már várta. Ott ült a kút -párkányán, fekete, lebontott hajával játszadozott s a csillagok -fénye mellett nézte magát a kút vizében.</p> -<p>– Sokáig maradtál, Gábor! Gyere no, ülj le mellém! – suttogá -lágyan.</p> -<p>Kigyulladt a Csuz Gábor szürke szeme, oda is ült mellé, de nem -merte átkarolni.</p> -<p>– Miért félsz tőlem? Hajtsd a fejedet az ölembe. Te is az Úr -híve vagy, megjavítottam a lelkedet. A Szűz Mária megengedte, hogy -szeressük egymást.</p> -<p>– Igazán mondta? – hebegé a legény babonás áhítattal s mégis -kétkedőleg.</p> -<p>– Isten a tanum rá…</p> -<p>E pillanatban a hold tányérja mintha a földre vágódva összetört -volna és fényes cserepei szétesve, bevilágították a -selyemgyepet.</p> -<p>Hűs szellő suhant át az erdőn. Gyönge zörejjel váltak szét a -gallyak s hirtelen összecsapódtak…</p> -<p>… S eléjük lépett a fák közül egy mennyei látomány, egy nő: -vakító fehér arcz, aranyos szőke haj egész vállára omlik, bánatos -kék szemek… hófehér jobb karján, mely tövistől vérzik, egy kicsike -gyermek édesdeden alszik…</p> -<p>– A Szűz Mária! – sikoltott Panna rémülten.</p> -<p>Gábor némán fedte el arczát kezeivel.</p> -<p>– Jaj nekem, Szűz Anyám! – Óh, könyörülj rajtam! – verte mellét -Panna kétségbeesetten s leborult a földre. – Bűnös vagyok. A -pénzedet loptam, nevedre hazudtam… <span class="pagenum"><a name= -"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span></p> -<p>A szomorú arczú anya szelíden elmosolyodott.</p> -<p>– Semmi közöm hozzád, jó asszony! Nézz ide, Gábor, a kis fiadat -hoztam el. Ott a népek között nem akartalak megszégyeníteni.</p> -<p>Akadozva és szemérmesen folytatta:</p> -<p>– Meglestelek… utánad jöttem s itt megtaláltalak.</p> -<p>Gábor megdörzsölte érdes kezével a homlokát s félénken -közeledett a beszélő felé. A gyermek éppen most nyitotta ki a -szemecskéit s mosolygott.</p> -<p>– Megtaláltál, Kovács Maris, de nem is vesztesz el soha többé, -ha megbocsátasz…</p> -<p>Maris nyájasan nyujtotta neki engesztelésül a gyermeket. Mohón -kapott utána, de csakhamar eleresztette.</p> -<p>– Nem, nem! Hadd nézzelek még. Olyan nagyon szép vagy vele!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span></p> -<h2>KÉT MAJOR REGÉNYE.</h2> -<p>Biz a szegény Gyuri oda van. Ott fekszik a bundán az eszterhaj -alatt, már félig a síré. Sápadt arczán kerek piros foltok vannak: -Szent Mihály lovának a kantárkarikái. Az ínye is akár a rózsa.</p> -<p>– Rossz jel! – mondják az ápoló asszonyok, kik ilyenkor tele -vannak szóval, tanácscsal. – Itt van ni. Az apák haragja átokká -nőtt meg a gyerekeknek. Szerelem lesz az oka, ha meghal… Hanem -valami nagy öröm még tán segíthetne.</p> -<p>Az öreg juhász is azt gondolja.</p> -<p>– Ide hallgass, valamit gondoltam, Gyuri… Megteszem a kedvedért. -Nem bánom, megteszem. Megalázom magam a fekete major juhásza előtt. -Tudhattam-e, hogy olyan nagyon szereted Boriskát? Gyereknek -néztelek, észre sem vettem… nem akartam észrevenni. No, de most már -ne búsulj, nem ellenzem tovább, megkérem a kezét.</p> -<p>Az aszkóros legény arczán mosoly jelen meg, gyönge, bágyadt. -Fejét fölemeli s félkönyökre dől az ócska bundán. Az is uj volt -valaha és virágos…</p> -<p>– Még ma. Ugy-e, még ma, édesapám?</p> -<p>– Mihelyt a nyájat kihajtom az «Ordas»-ba, ott rábízom addig a -bojtárra, míg én elszaladok a fekete majorba. <span class= -"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p> -<p>A beteg hálás szemeket vet az öregre s elmélázva kérdi:</p> -<p>– Mikor kerül kend vissza, apámuram?</p> -<p>– Naplemente táján… valamivel előbb, mint egyébkor.</p> -<p>– Nehéz lesz kivárni! – sóhajtott a fiú. – Hanem egyre kérem; -van a Boriska apjának négy csengője… ösmerem a hangjukat… ha jól -végezte a dolgot, ha a leányt ideadják, kérje el a csengőket, kösse -a négy vezérürü nyakára, hogy én messziről hallhassam.</p> -<p>– Úgy lesz, fiam.</p> -<p>– Attól a csengetyű-szótul, érzem, meggyógyulok.</p> -<p>– Hallani fogod, édes fiam.</p> -<p>A juhász elment. Elment ahhoz a kegyetlen emberhez, akivel -örökös ellenség. De hát miért is ellenségek tulajdonképpen? Eh, -bolondság, a közös legelő az oka; két juhász legelteti egymás elől -a fű javát, ebből aztán bosszúság lesz, bosszúságból harag, -haragból gyűlölség.</p> -<p>Délben zörgetett be a fekete major ablakán.</p> -<p>– Hallod-e, öreg ficzkó, Marczi! Én vagyok itt, a veres major -juhásza, én, Koppantyu Demeter. Egy virágért jöttem.</p> -<p>– No hát gyere be, ha már itt vagy!</p> -<p>– Adod a lányt? Mi?</p> -<p>– Gyere be előbb, hadd lássam az ábrázatodat.</p> -<p>– Bolond vagy! Nem magamnak kérem. A fiamnak.</p> -<p>– Hát nem halt meg?</p> -<p>– Hiszen nem is beteg, csak gyenge.</p> -<p>– Azt mondják, száraz betegségbe esett.</p> -<p>– Hazudnak! – mondá Koppantyu Demeter mogorván. <span class= -"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span></p> -<p>– Pedig tegnap beszélte itt valaki, hogy haldoklik.</p> -<p>A vörös major juhásza fölkaczagott, de bizony erőltetve -tette.</p> -<p>– Ostoba pletyka! Adod a lányt vagy nem?</p> -<p>– Nem adom, míg nem látom az ábrázatodat, te kevély kutya!</p> -<p>– Gyere te ki!</p> -<p>– Nem megyek. Én nem alázom meg magam.</p> -<p>– No hát akkor itt várlak meg.</p> -<p>Leült egy kőre az udvaron, hallgatta, mit suttognak az eperfa -levelei, mit döngnek a méhek, mikor azt a sárga hímet viszik a -csápjaikon… és nézte az Isten tehénkéit, amint kijönnek a rögök -alul sütkérezni a napra.</p> -<p>Mégis csak szép ez a világ tavaszkor. Hogy nevet, hogy örül a -természet! Minden élet előlről kezdődik benne! Csak az az egy -sorvad.</p> -<p>Fölugrott indulatosan, az ablakhoz ment s ujra megzörgette:</p> -<p>– Hát jól van, no!… bemegyek hozzád!</p> -<p>Megnyomta a pitvar kilincsét, bement.</p> -<p>A fekete major juhásza mereven az arczába nézett. Bizony -össze-vissza volt az karczolva barázdákkal, mintha lerajzolnák -láthatónak azt a szomorú képet odahaza. Nem volt már azon az arczon -semmi kevélység, semmi gőg, a veres major juhásza meg volt -törve.</p> -<p>– Hát jól van no! – mondá a fekete major juhásza. – Odaadom a -leányt. Isten neki… legyen a tiétek. Ő is bele fog egyezni.</p> -<p>– Hogy tudod?</p> -<p>– Az ő arczát is láttam tegnap és ma. Menjünk a kertbe, nézd meg -te is, Koppantyu! <span class="pagenum"><a name="Page_192" id= -"Page_192">-192-</a></span></p> -<p>A kertbe mentek, de Boriska nem volt ott. Apja a nevét -kiáltotta, de a tájék nem adott feleletet, csak az Ipoly locsogott -bele a némaságba.</p> -<p>– Nyilván az Ipoly felé ment virágot szedni… Itt a nyomok a -homokban.</p> -<p>Arra tartottak a füzesen át. A téglaégető felől hatalmas süldő -nyúl szaladt egyenesen feléjük, s azután, mintha az útjukat szelné -keresztül, az özvegy Gálné luczernása felé vágott rézsut.</p> -<p>– Rossz jel! – mondá a veres major juhásza.</p> -<p>– Nini, a Boris kendője! Bizonyosan elaludt a bokor tövében.</p> -<p>De Borcsa nem volt ott, csak a kendője; az a gallyba akadhatott -meg… Mégis különös dolog, hogy ott hagyta!</p> -<p>Most már a parthoz értek a juhászok. Az ereszkedőnél mintha két -óriási tulipán nyílt volna ki a buja fű között, éppen úgy piroslott -messziről valami.</p> -<p>Odamentek. A Boriska piros karmazsin csizmája volt…</p> -<p>Az atya megdöbbenve kérdé:</p> -<p>– Miért húzta ez le a csizmáját? Talán a lábát szorította, vagy -talán…</p> -<p>A vén Koppantyu Demeter kiegészítette a sötét gondolatot:</p> -<p>– Vagy talán nem akarta magával vinni oda… oda, ahova ment…</p> -<p>A fekete major juhásza lehajtotta fejét és nem merte -megkérdezni, hova érti. Szótlanul, megmerevedve néztek a vízbe. A -pajkos Ipoly nem törődött velük, vígan locsogott tovább… de nem -fecsegett ki semmit.</p> -<p>Pedig talán tudta, miért húzta le a piros rámás csizmát az a -szomorú szép leány. Mert nem volt <span class="pagenum"><a name= -"Page_193" id="Page_193">-193-</a></span> rá semmi szüksége: az -angyalok mezítláb járnak odafönn…</p> -<hr class="tb" /> -<p>Lábujjhegyen járnak a veres majorban. Gyuri rosszabbul van, benn -a szobában fekszik s figyel, hallgatózik: «Jaj, a juhok -jönnek!»</p> -<p>Hiába magyarázzák neki az öreg asszonyok, hogy még nincsen este, -minduntalan ki kell nyitni az ablakot, maga lássa, hogy még teli -kézzel szórja a nap a fényét.</p> -<p>– De lassan megy az idő! Menjenek, nézzék meg, porzik-e már az -út, érkezik-e a nyáj?</p> -<p>De hisz még dél sincsen.</p> -<p>Nem bánja már ő azt, talán nem is érti. Egyszerre nagyot -csuklik, feje erőtlenül hanyatlik a párnára, szemeit behunyja:</p> -<p>– Hallom a csengőket… – suttogja – hallom, hallom…</p> -<p>Édes mosoly pirosítja meg arczát, de csakhamar aztán kékes -ónszín váltja föl.</p> -<p>… A csengetyűk mindig közelebb, közelebb szólnak. Már az érkező -birkák robaját is hallja. A négy selyem-ürü vígan ugrándozik a nyáj -előtt…</p> -<p>Behunyt szeme látja, még egyszer fölnyitná, de az már csak a -fehérje; még egyszer szívná a balzsamos levegőt, de az már csak -hörgés.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Este megjött a nyáj, szomorúan csilingel az egyetlen csengő. A -négy vezérürü nyakán nincsen semmi.</p> -<p>– Csakhogy megjöttél, öreg Koppantyu!</p> -<p>– Megjöttem, de nem szólnak a csengők, hogy a hangjuktól a fiam -meggyógyuljon.</p> -<p>– Gyere be csak! Hallotta az már a szavukat délben s meg is -gyógyult tőle!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_194" id= -"Page_194">-194-</a></span></p> -<h2>A «KIRÁLYNÉ SZOKNYÁJA».</h2> -<p>Regényes völgyeink, ha ti megszólaltok, ha odaálltok az emberek -közé igazságot tenni…</p> -<p>Az öreg Bogát-hegy ha kilép a ködből, a földszakadékok színes -kavicsai beleavatkoznak a jó palóczok dolgába. Erdők-mezők, tavak, -folyamok, nádasok zordonan beülnek a bírói székbe…</p> -<p>Mert úgy volt az… mindenki emlékszik. Sokszor negyven-ötven -boglya is lett a «királyné szoknyáján» (amint a Gyócsi-had híres -rétjét hívják), mert olyan széles rét az a rétek között, mint -amilyen széles a királyné viganója lehet (kivált vasárnap) a többi -közönséges szoknyák között. Többet ért az az egy rét a -Gyócsi-család minden jószágánál.</p> -<p>De hova beszélek a Gyócsi-családról, mikor tudvalevő, hogy -Gyócsi Istók halála után Mudrik Mihályt állította maga mellé -férjnek az asszony, s hogy ime most a szemét ő is behunyta, az lett -volna az igazságos: minden dűlőt, minden földet három egyenlő -darabra osztani, az ingó-bingó jószágot azonképp; a porta pedig -hadd lett volna a nyomorék Imréé, ő fizetné ki, mint legöregebb és -férfi, két kiskorú húgát, Gyócsi Esztert és a mostohaapjától való -Mudrik Erzsit. Mert így szokás a becsületes emberek között. -<span class="pagenum"><a name="Page_195" id= -"Page_195">-195-</a></span></p> -<p>Hanem a ház, a nagy rét is Erzsié lett. Gonosz apja az osztásnál -megrövidítette, kijátszotta a Gyócsi-árvákat, pedig a megboldogult, -akié a vagyon volt, nekik is úgy anyjuk, mint az Erzsikéé. Teljes -lehetetlen, hogy meg ne forduljon a sírjában!</p> -<p>Imre a Bogát-hegyet kapta. Éppen olyan púpos a jószága, mint a -háta. Nyomorult egy irtvány, az bizony nem hozza meg a száraz -esztendőben a vetőmagot sem. Esztert pedig odaszorította a «Csipke» -dűlőbe; árok hátán árok. Legelőnek se jó, még a telekkönyvbe is úgy -van beírva, hogy «hasznavehetetlen».</p> -<p>Minden jó lélek megbotránkozott a faluban, de a törvényes -igazság meghagyta. Jól tudott beszélni Mudrik Mihály uram annak az -igazságnak a nyelvén.</p> -<p>Nem is lehetett már ezen segíteni sehogy, ha csak még magához a -királyhoz egy instánczia?… De az is, ki tudja, milyen ember?</p> -<p>A nótárius meg is komponálta olyan érzékenyen, szépen, hogy a kő -is meghasadna tőle. De ’iszen, okos ember a mi nótáriusunk, habár -nem fogant is meg sehol a magasban ez a nehéz panasz.</p> -<p>Vígan jött haza Mudrik, de annál szomorúbban Gyócsi Imre a -városból, hol a tekintetes vármegye is kimondta, hogy úgy marad -minden, amint van. Imréé a Bogát, Eszteré a kavicsos ugar, a -«Csipke», Erzsié pedig a selyemrét, a «királyné szoknyája». No, ez -után a szoknya után fognak még csak bolondulni igazán a csoltói -legények…</p> -<p>Hiszen az is testvére neki, de csak az anyjáról, azután ez a -másik az elhagyottabbik; szíve ehhez húzza. A maga dolgát nem -bánná, rút is, púpos is, hasznát se vehetné a vagyonnak, aztán, ha -a házból is kitudják őket maholnap, ő még beállhat <span class= -"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> -valahová cselédnek, de a szegény Eszter?… Oly kicsike, vézna; aztán -istenem, hiszen csak gyerek még.</p> -<p>Fölemelte öklét. «Hej, ha most itt volna, aki koldússá tett!» -Csordultig tele volt a szíve keserűséggel. Ha úgy kiönthetné, ha -úgy elpanaszolhatná valakinek, ha ezek a hegyek, folyamok és -bérczek azt mind megértenék!</p> -<p>Haragos zöld színben mosolyogtak feléje távolról a csoltói -rétek, amint ott haladt a poros úton a Bogát alatt. A «királyné -szoknyájának» mintha ráncza volna, egymás fölé hajlik rajta hosszú -hullámzó csíkokban a sugár s az árnyék.</p> -<p>Éppen a nap nyugszik s még a vén Bogátot is hogy megaranyozza… -Az ott rajta az ő vetése. Szép abban a hegyben az igyekezet. Elég -hitványok ugyan a kalászok, de csak mégis megnőttek. A kék -búzavirágok is éppen olyan szépen fonódnak közéjük, mint -egyebütt.</p> -<p>Istenem, Istenem, de csak szép is ez a csoltói határ! A -paradicsom is nehezen lesz ilyen…</p> -<p>Igaz, hogy az övé belőle a legcsunyább rész, ez a kopár hegyhát, -de hát mégis csak van valamije benne. Aztán nem is olyan rossz az, -ha jobban meggondoljuk, csak jól kell művelni. És legalább a víz -nem viszi el, ha terem rajta valami.</p> -<p>De már az Eszter jussa, az csakugyan nem ér semmit, azt még -szántani sem érdemes.</p> -<p>Olyan innen az a széles nagy ugar a mesgyén túl, mint egy -odacsapott csúf folt valami zöld ünnepi köntösön, szemet bántó, -szomorú: szakadékaival egy mindig terjedő seb az anyaföld -testén.</p> -<p>Amint odább mellette vinné útja Imrét, megállott, megnézte még -jobban. <span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span></p> -<p>Bizony csenevész egy tartomány! Nem terem itt meg semmi, csak az -árvaleányhaj teng a szakadékok partján. A szegény kis Eszterkéé is -épp ilyen fehéres…</p> -<p>De nini, milyen szép fűbokor nőtt odalenn a kavicsok közt! -Milyen buja kövér, s hogy ránevet Imrére! A «királyné szoknyáján» -sem terem ennél különb, még annak is legszebb fodra lenne. De -hiszen van ennek a földnek ereje, ha akarja. A czukorrépa is lám, -hogy neki indult a túlsó végben… Nem kell ezt a földet még sem -lebecsmérelni.</p> -<p>Lement az árokba, megsimogatta a bokrot. De puha, de kedves, -mint a selyembársony! Ugyan beszélgetnek-e néha ezek a fűszálak? -Hát már miért ne beszélgetnének?…</p> -<p>Aztán olyan furcsa az, ha valami durva láb letapossa őket, -meggyűri, összegázolja, reggelre azért megint csak felkelnek, -mintha soha sem lett volna semmi bajuk. Mégis különös az, hogy ezek -a piczike, gyenge fűvek erősebbek az embereknél…</p> -<p>Patkós csizmái alatt megcsördültek a kavicsok, a jó, agyagos -palócz föld szép, színes kövei. Hát biz’ ezeket nem igen szokták -gyűrűbe foglaltatni, hanem azért mégis nagyon szépek. Az emberek a -hibásak, nem a föld. Az csak olyan jó szívvel adja ezeket is, mint -az aranyat, ezüstöt, csakhogy mi nem becsüljük meg, mert nem tudjuk -kitalálni a hasznukat.</p> -<p>Pedig már az is milyen nagy jóság a földtől, hogy míg odafönn a -tótok között nagy szürke kövekkel béleli meg magát, amikkel azoknak -annyi bajuk van, itt mintha kedvezni akarna, apró, tetszetős -kavicsokat hány ki. <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= -"Page_198">-198-</a></span></p> -<p>Imre lehajolt és tele szedte a szűre ujját. Volt azok közt kék, -sárga, piros és aranyszínű. A szakadékban alant egy nagy fekete -kőnek látszott a csücske: amint sarkával ráhágott, lehámlott belőle -egy darab, azt is a többi mellé tette. Jó lesz a kis Eszternek -otthon játszani.</p> -<p>Megkönnyülve folytatta útját hazafelé. Egészen megbiztatta a -hegy, meg az ugar. Hiszen csak rájuk kellett nézni, hogy -megelégedjék velök. Még tán jól is van az úgy, hogy Erzsié lesz a -selyemrét. Maholnap meg talál halni az apja, nem marad senkije, ő -pedig csak itt lesz azontúl is a húga mellett. Aztán Eszter arcza -is sokkal szebb, kevesebb ráadással jut annak idején főkötő alá. -Bizony Isten, jól van az így, ahogy van!</p> -<p>Úgy elgondolkozott, hogy észre sem vette az öreg úri vadászt, ki -a hegy felől közelgett, csak mikor már megszólította.</p> -<p>– Jó estét, fiam! Hova való vagy?</p> -<p>– Csoltóra.</p> -<p>– Akkor azt is tudod, kié ez a hegyhát?</p> -<p>Imre elmosolyodott. Egészen egyenesen még sem veszi magára, -nincs vele mit dicsekedni.</p> -<p>– A Gyócsi Imréé, – mondá kelletlenül.</p> -<p>– Úgy nézem, szántónak használja. Arra ugyan nem lehet valami -nagyon jó.</p> -<p>Imrét bosszantotta a lenéző beszéd. De bizony csak nem hagyja -bántani a Bogátot.</p> -<p>– Maradhatós biz az, egészen maradhatós.</p> -<p>– Hát az út milyen tőle a belédi üveghutáig?</p> -<p>– Csintalan, majd mindig csintalan…</p> -<p>A vadász dünnyögött erre valamit s mert éppen a faluba értek, -elválóban kérdé:</p> -<p>– Hol lakik az a Gyócsi? <span class="pagenum"><a name= -"Page_199" id="Page_199">-199-</a></span></p> -<p>– Itt a mostohaapjánál. Én magam vagyok az – vallotta be -pirulva.</p> -<p>– Akkor hát veled alkuszom meg.</p> -<p>Imre nem birta elgondolni: mire, s álmélkodva nézte, amint az -idegen úr igazán utána jön a házba.</p> -<p>Mudrik otthon volt már, mert ő kocsin jött.</p> -<p>Gyanus szemekkel kémlelte az idegent, attól tartott, valami -prókátort hozott magával a fiú. Hanem hiszen jókor hozza már…</p> -<p>Erzsike a mézeskalácsaival és a fabábuival játszott. A két évvel -idősebb Eszter az asztalon könyökölt és sóvárgó szemekkel nézte a -húga kincseit. Neki nem jutott semmi a vásárfiából.</p> -<p>Szép kék szemecskéi a bátyja felé fordultak, panaszkodón, -reménykedve, várakozólag.</p> -<p>A púpos észrevette s a kedvetlenség felhője futott át arczán. -Nem is hallotta, hogy az idegen mit beszél. Mudrik Mihály ő -kigyelme felelgetett neki.</p> -<p>– – Micsoda? A Bogát-hegyet akarja megvenni a mostoha fiamtól? -Megbolondult az úr? Hallod-e, Imre, meg akarja tőled venni a -Bogátot. No, felelj hát neki.</p> -<p>Aztán nevetve csapta össze a tenyereit. No, ugyan pompás -dominium az! Ugyan mit adna érte az úr?</p> -<p>Imre maga is nagy szemeket meresztett s zavarodottan makogá:</p> -<p>– Nem adom a hegyemet!… dehogy adom. Hiszen úgysem venné az úr -semmi hasznát… Én pedig megszerettem, igazán megszerettem.</p> -<p>Eszébe jutottak a kavicsok, amik a szűre ujjában vannak. -Elmosolyodott, megörült nekik s hamiskás hunyorítással magához -intette Eszterkét. <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= -"Page_200">-200-</a></span></p> -<p>Az tündöklő arczczal szökött oda s kezeivel összefogta a -köténykéje alsó szélét: csak belefér talán, amit Imre bácsi -hozott.</p> -<p>Kirakta a köveket egyenkint. Félénken nézte, tetszenek-e -húgának? Hogyne tetszenének!</p> -<p>Tapsolt örömében, vagy talán azért is, hogy az Erzsi figyelmét -oda vonja, mintha azt mondaná: «Látod, mim van nekem!» Aztán ő is -visszaült az asztalhoz, eleinte húzódozva Erzsitől, messzire. -Idegenül, irigykedve méregették az egymás játékait, melyiké ér -többet, de mind a kettőnek látszott a tekintetén, hogy a fagy -nemsokára fölenged.</p> -<p>– Ejnye, fiam, ide hallgass hát… – szólt a vadász türelmetlenül. -– Nem jöttem én ide tréfálni, komoly vevő vagyok… a belédi -gyáros.</p> -<p>– Az a gazdag ember, – vágott bele élénken Mudrik Mihály, – akié -az üveghuta meg a nagy majorság?</p> -<p>– Éppen az üveghuta hozott ide. A Bogát földjére szükségem van -az üvegcsináláshoz. Eddig négy mérföldnyiről hozattam az anyagot, -mert nem tudtam, hogy a Bogát gyomra is viselős vele. Ma -megvizsgáltattam. Nekem az a hegy sokat ér, mert közel van. -Megveszem tőled jó pénzen.</p> -<p>Mudrik arcza olyan vörös lett, mint a skarlátposztó, de annál -halványabb az Imréé.</p> -<p>– Nem tudok én megválni attól a hegytől – szólt restelkedve. – -Nekem jutott, legyen az enyim.</p> -<p>– De ha jól megfizetném?</p> -<p>– Nem adom én azt még talán…</p> -<p>Gondolkozott micsoda nagy dolgot mondjon:</p> -<p>– … Még talán ezért az egész határért sem.</p> -<p>Az üveghutás elmosolyodott. <span class="pagenum"><a name= -"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span></p> -<p>– No jó, jó… látom, hogy igazi palócz vagy… odanőttél a röghöz, -– akkor hát kiveszem árendába. Vagyis csak a belsejét. Szánthatod, -művelheted a tetejét, adok érte évenkint ötszáz forintot.</p> -<p>Most már Mudrik Mihály sápadt el az irigységtől s Gyócsi Imre -pirult ki az örömtől. Hiszen annyi pénz együtt talán nincs is a -világon! Ötszáz forint! Még a «királyné szoknyája» sem ér talán -annyit. Micsoda gazdag menyasszony lesz ebből a…</p> -<p>Eszterke volt az első gondolatja.</p> -<p>– Eszterke! No, nevess hát! Gyere ide, lelkem.</p> -<p>De az Eszterke nem nevetett, makranczos arczot vágott. Hogy ím -az egyik kavicsot a szájába vette és megnyalogatta, kisült, hogy -nem czukorból van.</p> -<p>– Hisz ezek kövek! – sóhajtá elpityeredve. – Egye meg őket.</p> -<p>S durczásan vágta földhöz valamennyit.</p> -<p>Hát az egyik, a fekete kő éppen odagurult a hutás lábaihoz.</p> -<p>Fölvette, megkopogtatta az ujjával, a pápaszemén keresztül is -még egyszer megnézte.</p> -<p>– Ejnye, de finom fekete kőszén ez! Honnan hoztátok?</p> -<p>– A kis hugom földjén egy nagy kőből törtem. Tele van annak a -belseje ilyenekkel.</p> -<p>– No fiam, – mondja a hutás fölugorva – tudod-e, hogy ti gazdag, -de nagyon-nagyon gazdag emberek vagytok!?</p> -<p>A lányka, ki csak most lett figyelmes az idegenre, abbahagyta a -sírást és bámészan nézte ősz haját, hosszú fehér szakállát. Hallott -ő már valahol a mesékben ilyen kinézésű emberekről. <span class= -"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span></p> -<p>Imre pedig behunyta a szemeit s nehogy fölébredjen, nem merte -kinyitni sokáig.</p> -<p>Pedig kinyithatta bízvást, mert szín valóság lett a dologból. -Hisz mindenki tudja, hogy történt, hogy nyitották meg a csoltói -kőszénbányát.</p> -<p>Sőt a magvát is kitalálták… mert nem ostoba nép az… tud ez -gondolkozni, ha akar… s van ám a vármegyénél is nagyobb hatalom… -akármit mondjon is Filcsik uram, aki istentelen pogány ember.</p> -<p>Hegyek, folyók, völgyek vették itt a kezükbe ezt az -osztálydolgot.</p> -<p>A Bogát meg a «Csipke» még szelídek voltak, Mudrik Erzsi rétjét -bizony nem bántották, a Gyócsi-árvákat csak fölsegítették.</p> -<p>De a Bágy kegyetlen. (Ámbátor sokszor füstölög a Bogát is, hátha -az húzza le neki a felhőket?) A Bágy négy álló évig egymásután -öntötte el a réteket s akkora nádast növesztett a «királyné -szoknyáján», hogy évről-évre bízvást eheti a rozsda otthon Mudrik -Mihály uram kaszapengéjét.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span></p> -<h2>SZEGÉNY GÉLYI JÁNOS LOVAI.</h2> -<p>Előbb a «Bokros» aranyszőrű nyakát csinosítja ki bent az -istállóban a gazda, tengeri-haraszt pántlikával, majd a «Tündér» -éjfekete sörényét fonja be, azután sorba a többiét.</p> -<p>Megérti a négy okos állat a parádét… a csörgőket is a kantárhoz -kapcsolják… éppen mint tavaly ilyenkor, mikor a szép özvegy -molnárnét, Vér Klárát hozták a házhoz s olyan kevélyen -hányják-vetik a nyakukat, mintha a viczispán hátaslova volna -valamennyi…</p> -<p>De ha volnának bár magáé a nádorispányé, hogy arany rácsból -etetnék rózsa levelével, ezüst vályuból itatnák a gózoni szent kút -vizével, még sem lehetne olyan jó dolguk, mint a Gélyi János keze -alatt.</p> -<p>Maga nevelése mind a négy, a szemei előtt nőttek fel ilyen -gyönyörűségnek, ő gondozta, fésülte őket éber szeretettel, megmosta -a zabot, de meg is rostálta, mielőtt od’adta volna, kiszedte a -szénából, sarjúból, ami nem jóízű, takargatta őket télen meleg -pokróczczal, nyáron megúsztatta, kis csikó-korukban meg is -csókolgatta.</p> -<p>Most már nem csókolja, mióta menyecske került <span class= -"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> a -házhoz, még pedig az a bizonyos, a régi szerető, aki, mert másé -volt már egyszer – kétszer lett édessé… Most már nem csókolja, de -azért él-hal értük most is s nem adná a négy lovát tizenhat -csoltói, bodoki ménesért.</p> -<p>Pedig ha van valami nagy dolog a világon, az mind morzsa csak a -Csoltó, Bodok dicsőségéhez mérve. Kilencz vármegyében tudják, -ötvenkettőben mesélik a lovak szép növését, vékony lábaikat, módos -csípőiket, gyönyörű nyakukat.</p> -<p>Ahol egy nagy úr van, Csoltóra, Bodokra jön négyest válogatni a -parasztoktól és bizony megesik ilyenkor… legalább az öreg Csillom -Pál megmondta egykor a belédi grófnak, mikor nősült, hogy de bizony -abból a házasságból semmi sem lesz tavaszig, mert az én kis csikóm -még fiatal és a Péri Jánoséra is korán volna a hám; egyebütt a -világon pedig nincs ilyen ló.</p> -<p>… Bezzeg van már most, elleste a tudományukat Gélyi János s -olyanná nevelte ezt a négy csikót, hogy mikor végigröpülnek -Csoltón, Bodokon, kiszalad a falu a csodájára s elsápadnak az -emberek az irigységtől.</p> -<p>… Ahogy befonta a sörényüket, felrakta rájuk a szerszámot. Úgy -be volt csomózva az egyik hámistráng, hogy alig birta kioldani. A -négy tüzes csődör nyugtalanul rakosgatta szép, karcsú lábait s -csapkodott a farkával ide-oda.</p> -<p>Az istálló ajtaja ki volt nyitva s szép piros pozsgás menyecske -jelent meg benne – de nem vette észre Gélyi Jánost: a Rákó nyaka és -a szénatartó eltakarta.</p> -<p>János se vette észre az asszonyt, de nemsokára hallotta suttogó -hangját odakünn… szakgatott szavakat, <span class= -"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> -amelyeknek értelme is alig volt, mire hozzá értek. Vajjon kivel -beszélget?</p> -<p>«Mondja meg neki, a lakziba én is elmegyek, de aztán… nem tudom -még, mi lesz…»</p> -<p>Ez a Klári szava volt, tisztán hallotta. Aztán egy cserepes, -nyöszörgő köhécseléstől kísért hang felelt, ki tudja, mit, nem -lehetett megérteni. Hanem a Klári suttogását ismét megértette.</p> -<p>«Két mályva-rózsa lesz a mellemen, legyen ott… legyen a -kenderáztatóknál.»</p> -<p>János kiejtette kezéből a Ráró kantárját, nagyot csördült a -dobogón a sok karika, meg a zabla, de nem hallotta… nem azt -hallgatta.</p> -<p>«Ha a piros rózsát ejtem ki a kezemből az útra, akkor maradjon, -ha a fehéret, akkor jőjjön.»</p> -<p>Gélyi János alig birta felszerszámozni a negyedik lovat, -elszorult a szíve, megzsibbadt a keze, mindent visszájárul tett. -Sötét sejtelem nehezedett a szívére. Hallotta ő már valaha ezt a -szelíd hangot ilyennek!</p> -<p>Eh, bolondság! A szavak is megijeszszék? Aminek teste nincs, -annak az árnyékát lássa? Fekete gyanúnak fehér ágyat bontson?</p> -<p>Nyugodtan vezette ki a felszerszámozott lovakat megitatni. Klári -éppen akkor kisért ki a kapun egy töpörödött öreg asszonyt.</p> -<p>– Ki volt az az ördögök nagyanyja? – kérdé a fiatal gazda -féltréfásan.</p> -<p>– Vőnekiné, a templomsorról.</p> -<p>– Mit keres nálad az a boszorkány?</p> -<p>– Egy kis élesztőt kért szegény.</p> -<p>– Hüm! Hát kenyeret dagaszt ő kigyelme?… No, de most már siess -felkészülni, Klári! Mindjárt indulunk. <span class= -"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span></p> -<p>A könnyű szekér már ki volt húzva a színből s megkenve állt az -udvaron, egy percz alatt be volt fogva. Felültek.</p> -<p>János meglegyintette az ostort a négy tüzes állat fölött s azok -prüszkölve, ziháló orrlyukkal, aprázó tánczban indultak ki az -udvarból.</p> -<p>Végigtekintett rajtuk s amint elnézte azt a négy formás főt, -mely hol a szügybe vágódik, hol fölhajlik nagy kényesen, a -rézkarikák a szerszámon amint csillognak, tündökölnek, a czifra -sallang hogy körülröpködi nyúlánk derekukat és az aczélpatkó amint -meg akarja lábaik alatt gyujtani az anyaföldet, szíve megdagad -örömében.</p> -<p>De jó is, hogy oda nem adta a négy lovat senkinek, pedig -hányszor kérték. Csak nemrég is négyezer forintot rakott össze -Bodok, Csoltó, hogy megvegyék és agyonüssék a határon. Hadd -veszszen magva a különb fajnak!</p> -<p>De a lovakról egyszerre leesett a tekintete a felesége szép -piros arczára, hófehér keblére, hófehér keblén a két -mályva-rózsára, pirosra, fehérre.</p> -<p>Megmondta… így mondta.</p> -<p>Kieresztette az ostort Gélyi János, röpült a négy ló, ágaskodott -a gyeplős és az ostorhegyes, a szép asszony rózsás tenyeréből -ernyőt csinált hamis szemeinek, merengve nézte a vidéket s ő is -röpült.</p> -<p>– Nem is hittem, János, hogy elviszel, tudom, hogy nem szívesen -teszed… mert még a rossz nyelvek nem teltek be velem, aztán -meg…</p> -<p>Megvárta Vér Klári, hogy az ura szóljon, kérdezzen, de az is a -vidéket bámulta, a szaladó réteket, a közeledő kenderáztatókat, -melyek úgy csillogtak zöldes vizükkel, mint valami gúnyos szemek -<span class="pagenum"><a name="Page_207" id= -"Page_207">-207-</a></span> s messzebb a hegyszakadékokat, ezeket -az öblös, nyitott koporsókat.</p> -<p>– Aztán meg azt gondoltam, hogy mivel a holnapi vásárra -készültél, a Csillomék lakodalmáról egyenesen oda indulsz.</p> -<p>Még erre sem felelt Gélyi János. Csak hadd jőjjön még közelebb -az az asszony a töviseivel.</p> -<p>– Ej, beh kényes lett kend! Beszélni is restel. Hogy lesz hát, -hadd hallom? Ott hagysz-e azalatt, vagy magaddal viszel?</p> -<p>– Ott hagylak – mondá kelletlenül. – Úgyis három napig tart a -lakzi.</p> -<p>A kenderáztatóhoz értek. A dűlő-úton ott mendegélt Csipke Sándor -a tulipános szűrében, az ünneplő kalapjával, s úgy tett, mintha -csak véletlenül fordulna meg a kocsirobogásra, – pedig azt még a -föld is messziről megérzi, ha a Gélyi János négy híres lova -jön.</p> -<p>De mit most a lovak!… A felesége arczát fürkészi. Ni, hogy -csillog a szeme, ni, hogy oda nézett a nyalka legényre, epedően, -lopva, hosszan vetette rá édes tekintetét.</p> -<p>… S jaj, kiesett kezéből, nincs többé mellén a fehér -mályva-rózsa.</p> -<p>Ereszté a gyeplőt ellankadó keze mindig jobban, jobban… mint a -siető szél, ha felhőket vinne, vágtatnak szilajan Gélyi paripái; -nem is paripák már, a szörnyű sebesség összegyúrja őket egy fekete -szárnynyá, amely röpül… röpül… Nem is szárny az, de tán a megvadult -halál!</p> -<p>– Irgalom, segítség! Óh, tartsd azt a gyeplőt! – sikolt fel Vér -Klári. – Itt a hegyszakadék, jaj, ott is egy örvény!…</p> -<p>– Verjen meg az Isten; de meg is fog verni! <span class= -"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span></p> -<p>– Oh, tartsd azt a gyeplőt, édes uram, férjem!</p> -<p>Tartotta is, de csak míg kioldta rajta a bogot. Csettentett a -szájával s egy lóriasztó szisszenést hallatott:</p> -<p>– Gyi Tündér! Ráró!</p> -<p>Aztán odahajította két kibontott gyeplőszárát a Bokros és a -Villám nyaka közé…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_209" id= -"Page_209">-209-</a></span></p> -<h2>A GYEREKEK.</h2> -<p>Mikor megindultak a menyasszonyi háztól, a malomzúgóig ért a -nászmenet, olyan hosszú volt, mivelhogy híres két mágnás-familia -került össze: a néhai Csillom János Józsi fia Bodokról és a kartali -Major Jánosék Anna leánya.</p> -<p>Kilencz szekérben ült csupán a násznép, a tizedikben a Gilagóék -bandája. A legutolsón a tulipános ládákat hozták, meg az ágyat. A -legelső kocsin a menyasszony ült fehér koszorúval, mellette -lovagolt hóka lován a vőlegény.</p> -<p>Hanem mikor a bodoki köves határba értek, megbotlott a Csillom -Józsi lova: pedig nem vak, de meg lámpás is van a homlokán. Még -pedig úgy botlott, hogy a lovas maga is lefordult róla a hóba, mert -ha alácsúszott a nyereg, hiába volt kezére csavarva a -kantárszár.</p> -<p>Leesett; az ügyetlen állat ráhágott dolmányára is; alig tudott -föltápászkodni s mi tűrés-tagadás… megütötte magát a fagyos rögökön -és elkezdett keservesen sírni.</p> -<p>A kis menyasszony csak nézte, nézte egy darabig és mert mindenki -nevetett, addig-addig csucsorította a száját ő is a nevetésre, hogy -egyszer csak eltört a mécses… elpityeredett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span></p> -<p>Józsi nem mert többé lóra ülni; menyasszonyához kívánkozott a -kocsiba. A lovat odakötötték a saraglyához. Még kevélyebben -vagdosta fel kendős fejét, míg bent a gyerekek érzékenyen ríttak, -ami aztán lassankint csendes, pihegő zokogásba ment át.</p> -<p>Homokos Pálné, Filcsikné és Felsővégi Kapor István – aki nagyobb -pletyka a vászonnépnél is, – gúnyosan nevették ezt a dolgot.</p> -<p>Hát még ezek is házas emberek! Óh, hogy is lehetett ilyen két -tacskót összeadni! Az egyiknek bábu kellene még, a másiknak -papiros-sárkány, nem feleség… Vagy ha mégis meg akarta házasítani a -gyámja, kerestek volna neki olyan párt, akinek már megjött az esze. -Ott van, teszem azt, mingyárt a szomszédban a nagyobbik Péri-lány… -azzal jár jól valaki.</p> -<p>Hiszen szép, szép a menyasszony, akár a gyönge majoránna; a -legényke is nyulánk, jó növésű, mint a rozmarinszál, össze is -illenének valamikor, de most még – uram én Istenem! – mi lesz -ezekből, ha majd a lakodalom után hazamegy Majorné asszonyom, meg -Seregély uram, a gyám, s magukra maradnak a nagy -Csillom-portán?</p> -<p>Hát bizony az lett belőlük, hogy egész nap csókolóztak s mikor a -zajos násznép elszállingózott, még elevenebb lett a ház az ő -nevetésüktől és ajtócsapkodásaiktól.</p> -<p>Uzsonna táján jutott csak eszükbe, hogy még nem is -ebédeltek.</p> -<p>– Annácska!… No, ne szaladj hát! Nem a csókod kell… Tudod-e, -hogy még ma nem ettem?</p> -<p>– Az ám, – mondja az hüledezve – én sem, Józsi, én sem ettem. -<span class="pagenum"><a name="Page_211" id= -"Page_211">-211-</a></span></p> -<p>– Tudsz-e te főzni? – kérdé a férj aggodalmasan.</p> -<p>A kis Anna elgondolkozott; fehér homlokát asszonyosan ránczba -szedte s a jobb kezét méltóságosan csípőjére szorítá.</p> -<p>– Hát hogyne tudnék! – felelte vontatottan s lángba borult -arczczal osont ki a konyhába.</p> -<p>Egy félóra mulva már bent volt a leves. Belemerítette Józsi a -kanalat, de az első kortynál elsápadt, felugrott.</p> -<p>– Megmérgeztél! – sziszegte halálra váltan.</p> -<p>– Óh, én szerencsétlen! Nem tudok én semmit. Jaj, minek is -vettél el!</p> -<p>Nagy ijedelemben voltak a kicsinyek, amikor éppen benyitott -özvegy Tél Gáborné s megizlelvén az ételt, kitalálta, hogy ez -bizony nem méreg, hanem igazi só helyett timsót vett ki a -pohárszékből a menyecske, s azzal sózta meg a kis gyámoltalan a -cziberelevest.</p> -<p>Híre is ment, de nyomban, ennek a szégyennek a faluban s az lett -a következése, hogy Télnét meg kellett fogadni főzőasszonynak: -negyven váltó forint, tizenkét rőf vászon és egy pár fejelés -gyertyaszentelőkor.</p> -<p>Meg is érte volna a summát, mert meg tudta adni savát-borsát az -ételnek, meglátszott, hogy a főtisztelendő esperes úrnak főzött -hajadon korában, – csak ne lett volna olyan nagyon kötekedő és -goromba! Alig hogy megmelegedett a portán, mingyárt ő lett az úr -mindenben, kifogott az együgyű fiatalokon.</p> -<p>Féltek tőle, mint a tűztől. Pletykának, háborúnak ő volt a -szítója. A faluban ő hordta szét a híreket, s amennyit vitt, annyit -hozott. Pedig minden <span class="pagenum"><a name="Page_212" id= -"Page_212">-212-</a></span> híre egy-egy éles tövis volt, vagy ha -nem, ő idomította át olyan ügyesen tövissé, hogy ahova szúrt, vérig -hatott.</p> -<p>Tűrték a gyerekek egy ideig s lopva sompolyogtak be a házba, -vagy ki a házból, nehogy szóba álljon velük, de végre a rossz -bánásmód az ő ártatlan szíveiket is csordultig töltötte meg -keserűséggel Télné iránt.</p> -<p>– Ha az én jó anyám itt volna! – sóhajtott fel Anna nem -egyszer.</p> -<p>– Hát akkor ugyan mi lenne?</p> -<p>– Úti laput kötne a talpára. Mert az én anyám nagyon hatalmas -asszony ám, Józsi…</p> -<p>– Ejnye, hogy az nem jutott eddig is eszünkbe. De ha késett, nem -mult. Meg mered-e tenni?</p> -<p>– Én? Már hogy én? – selypíté Anna huzódozva.</p> -<p>– Éppen hogy te. Az asszonyok dolga az ilyen.</p> -<p>– Az asszonyoké? Jól van hát. Holnap elküldöm.</p> -<p>Dehogy küldte, dehogy. Sőt, mert észrevette Télné, hogy -forralnak valamit, még házsártosabb lett: ember, állat nem -maradhatott meg nyugton miatta. Gazdáját kamasznak nevezte, apró -gazdasszonyát veréssel is fenyegette.</p> -<p>– Hát mégsem kergetted el!… – szólt Józsi szemrehányóan. – -Látod… látod!…</p> -<p>Annácska megint sírva fakadt, odaborult a Józsi nyakába és -behunyva szemeit, szelíden suttogta:</p> -<p>– Ne kívánd azt tőlem, Józsi! Nem merem… nem tehetem. Te vagy a -férfi…</p> -<p>– Meg is mutatom! – vágott közbe Józsi kevélyen. <span class= -"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p> -<p>De bizony csak a szónál maradt ez is. Addig-addig halogatta -holnapról holnaputánra, míg egyszer csak eszébe jutott az Anna -anyja.</p> -<p>– Eredj érte, kis pehelykém… Ő majd elküldi a cselédet.</p> -<p>– Hová gondolsz? Egy napi út, ebben a nagy hidegben.</p> -<p>– Nem lesz semmi bajod, úgy betakargatlak. Holnap itthon -lesztek.</p> -<p>– Jó, nem bánom, de a csengőket is fölteszszük a lovakra.</p> -<p>– Majd bizony! Én a csengőimet nem adom koptatni.</p> -<p>– Én pedig nem megyek a csengők nélkül, – durczáskodék Anna – -inkább maradjon hát a Télné; úgyis jó asszony az… hála Istennek, -hogy itt van.</p> -<p>De mi ilyenkor a harag, ha nem bárányfelhő?</p> -<p>Eső se lett belőle, úgy mult el hirtelen.</p> -<p>Anna elutazott az anyjáért, s másnap, mint mondva volt, estefelé -be is robogott Csillomék portáján a csengős szán.</p> -<p>Előre ugrott le a kis menyecske s beszaladt férjéhez:</p> -<p>– Jaj, elhoztam!… Fussunk el messzire. Siessünk a kertbe, mert -mingyárt kezdi.</p> -<p>Azaz, hogy már kezdte is. Még alig hogy kikászmálódott a nagy -bundából, már fent a kocsin rágyujtott:</p> -<p>– Ej hó! Hol az a személy? Hadd lássam azt az áspis-kígyót! Majd -mingyárt megmutatom én neki az utat innen! Hej, Télné, vén Télné! -Jőjjön csak ki! <span class="pagenum"><a name="Page_214" id= -"Page_214">-214-</a></span></p> -<p>A gyerekek összebujtak a kertben egy dértől csillogó -ribizke-bokor mögött; orczáik egymást érték s nem a hideg csípte, -de az ijedelem, az izgatottság festette pirosra. Lélekzetük elállt; -szíveik hangosan dobogtak.</p> -<p>– Hallod? Jaj! hallod-e? – suttogta Anna. – Istenem, Istenem, -csak szerencsésen végződnék ez a rettenetes nap!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_215" id= -"Page_215">-215-</a></span></p> -<h2>HOVA LETT GÁL MAGDA.</h2> -<p>Van is mit dicsekedniök a bodokiaknak a savanyú vizükkel! Ha -megszoktuk az édes vizet, hát iszszuk az édes vizet és nem -vágyakozunk a savanyúra. Víz, víz! Hiába állították oda határőrző -szent Vendelint a csevicze háta mögé, több galibájuk volt már vele, -mint amennyi gyönyörűségük.</p> -<p>Igaz, hogy jó erős víz; a verebet, fecskét, ha nem magasan röpül -el fölötte, megkábítja, megfojtja, úgy hogy az halva bukdácsol bele -a levegőből. Sok apró madárnak lett a temetője. Mert minek jár -alant, ki a magasba termett.</p> -<p>Az se utolsó dolog, hogy mikor csépelni mentek erre nagy -rajokban a brezinai tótok, az egyik, aki megszomjazott közülök, -széles kalapjával merített belőle s úgy ivott egy nagy kortyot.</p> -<p>– Emberek! – mondá hüledezve – bor, veszszek meg, ha ez nem -bor!</p> -<p>Megízlelték egymás után. Persze, hogy bor, csakhogy nagyon meg -van keresztelve.</p> -<p>Mohón neki estek erre s abban a tudatban, hogy csakugyan borban -dúskálnak, becsíptek a tótok, s olyan tánczolást, dalolást vittek -végbe a kút körül, hogy egész Bodok összeszaladt a csodájára. -<span class="pagenum"><a name="Page_216" id= -"Page_216">-216-</a></span></p> -<p>Hanem aztán volt e miatt a kút miatt «hiba» is. Mikor azt a -határigazítási pört vitték a majornokiak ellenük s megnyerték a -felső réteket, úgy hogy immár a kút is az ő határukba esett, a -prókátor felszámította az eddigi haszonélvezetbe a savanyúvizet is, -melynek használata huszonhét esztendő óta naponta egy váltó -forintnyi jogtalan hasznot eszközölt minden bodoki ember egészségi -állapotában, minélfogva most ezen kártétel egy kerek summában -lészen visszatérítendő a majornokiaknak.</p> -<p>No, ha ezt így itéli meg a tekintetes vármegye, nemcsak az egész -határ úszik utána a kútnak, de a hajszálaik sem az övék többé.</p> -<p>A rétet már nem is sajnálták, a szent Vendelinen is segítettek, -rávésetve, hogy: «Ezen Szent Bodok helység költségén emeltetvén, -ámbátor most kápolnástól, mindenestől a majornoki határban vagyon, -mindazonáltal a bodoki határra ügyel fel», de bezzeg a kút, vagyis -az ujonnan támasztott követelés miatt nagy rémület volt a -faluban.</p> -<p>Nem is tudom, mi lett volna a vége, ha észre nem térnek s nem -fogadnak ők is ügyvédet, aki megint visszaperelte a régi -határt.</p> -<p>De ha elmult a veszedelem ez úton, volt még az ördögnek is erre -egy gyalogösvénye.</p> -<p>Mert tisztesség minden pártának, ha fényes, de hiába -hímeznénk-hámoznánk, ami úgy van, úgy van, a bodoki lányból sohse -lehet egyéb, mint legfeljebb bodoki menyecske. Más faluból való -legény ide ugyan nem téved kérőbe, de még a bodoki ember is, ha -szerét teheti, idegen helységből hoz magának asszonyt.</p> -<p>Olyan vékony itt a fehérnép erkölcse, mint a <span class= -"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> suhogó -nád, koronája hajló, töve mocsárba vész. S ennek is csak, váltig -bizonyítom, az a kút az oka.</p> -<p>Színes korsóikkal oda járnak a lányok, arra várják őket a -legények. Az a savanyú kút az oka sok édes találkozásnak, sok -keserű megbánásnak…</p> -<p>Czifrán kiöltözve, ropogós szoknyában, begyesen, kaczéran, -nyíllal a szemükben úgy húzódnak át, mint a pávák. Az ördögé már -az, aki ezt az utat egy-két évig járja.</p> -<p>Ott van, hogy ne is említsem Vér Klárát, Péri Juditot… elég -abból a szelid Gál Magda esete. Mert nem úgy volt ám az, ahogy -Gálné, az édesanyja, hiszi, meg beszéli… Az ilyen öreg asszonynak -már létra van a szívétől az eszéhez!</p> -<p>Amilyen pirulós, szégyenlős, hisz gyerek még a Magda, bizony -csoda esett, hogy úgy egyszerre rákapott a kúthoz való járásra.</p> -<p>Akkor volt az, mikor azok a lókupeczek tanyáztak a faluban s -itták az áldomásokat a korcsmában. A leghetykébb köztük, valami Sás -Gyuri, ki-kikacsintgatott, kijött az ajtó elé is, némelykor pedig -útban találta a kis Magdát.</p> -<p>Csinos fiatal ember volt. Minden esztendőben megfordult itt -egyszer s a legjobb lovakat veszi össze. Néha tíz darabot, máskor -nyolczvanat is. S erről lehetett megtudni, csinálnak-e vagy se -háborút az idén a királyok?</p> -<p>Özvegy Télné mondja, hogy nagyon szemügyre vette azt az éretlen -gyereket, a Gál Magdát… Tegnapelőtt este szóbeszédbe álltak, tegnap -már meg is csipkedte. Igaz, hogy Magda ráütött a kezére, de ma már -összecsókolta – s az igaz, hogy rá sem ütött a szájára.</p> -<p>No de a Télné szava nem jár komolynak, kivált <span class= -"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> a -Magdára nézve, mert nem olyan nevelés, sem nem olyan fajta… anyja -is becsületes asszony annak s pórázon tartja.</p> -<p>Hanem hogy annyi savanyú víz fogy egy idő óta a háznál, az mégis -csak gyanus volt egy kicsit. Azon a bizonyos napon is háromszor -volt Magda a kútnál. Nem volt odahaza maradása, nyugta, ami a -kezeügyén megfordult, mind visszájárul volt megtéve.</p> -<p>Gálné asszonyom csak úgy szikrázott a haragtól.</p> -<p>– Már megint azt a korsót nyaggatod? Hova szaladsz már megint? -Micsoda dolgod van neked örökösen annál a kútnál? Azt szeretném én -tudni, hé?</p> -<p>Lángba borult a kis Magda fehér arcza. Egy szót sem tudott volna -kiejteni a világért.</p> -<p>– Veted le mingyárt azt az ünneplő ködmönt?! Ejnye, te erdei -gyík, hát hogy mered azt a selyemkendőt a nyakadba venni? Hát -hétköznapra való az a tisztességes emberek gyerekeinek? Hányd le, -mingyárt! Nem vettem én azt sem az alsó végnek, sem a felső végnek. -Hanem vettem az Úr házába, vasárnapra. Az Úrnak teljék az ő szent -kedve abban a selyemkendőben…</p> -<p>Magda elpityeredett s félénken, reszketve hányta le magáról a -ruhákat.</p> -<p>– Most pedig takarodj a szemem elől… Hanem azt mondom, hogy -össze ne törd azt az ujdonat uj fehér korsót… Uram, én Istenem, ez -már a harmadik korsó húsvét óta… Mert ha te azt a korsót -összetöröd, vissza ne kerülj ide többé! De vissza ne jőjj, mert -amilyen igaz, hogy én vagyok az özvegy Gálné, olyan igaz, hogy -összetöröm a <span class="pagenum"><a name="Page_219" id= -"Page_219">-219-</a></span> csontjaidat! Hallod-e, hej, vesd le még -azt a csizmát is!</p> -<p>Hosszú fekete hajából a selyempántlikát kifonta, a szép kis -csizmát is levetette. Úgy mezítláb ment el, mint a zsellérlányok. -Gondolkozott, hogy tán el se menjen, de azért mégis csak elindult. -Önkénytelen vitte ahhoz az átkozott kúthoz a lába, jobb, ha mondom: -szíve.</p> -<p>Alkonyodni kezdett. Csuri Jóska, a bakter, éppen ott guggolt a -falu végén a haranglábnál s csak azt várta már, míg a tiszteletes -uram tehenei beérnek a csordával, mert ezeknek a megérkezésétől -függ vala az estének pontosan való elharangozása Bodokon.</p> -<p>– Hova igyekszel, kis Magda?</p> -<p>– Vízért, Jóska bácsi! Hogy van kigyelmed?</p> -<p>– Köszönöm, húgocskám. Hát úgy, hogy sehogy se legyek, még soha -sem voltam. Az a legnagyobb bajom, hogy elvesztettem a -pátrónusaimat, ezeket a lókupeczeket.</p> -<p>– Elmennek? – rebegé Magda akadozva. Pedig érezte ő azt, hogy -elmennek.</p> -<p>– Amott indulnak, ni… Csak azt az egyet neheztelem tőlük, hogy -az én lovamat nem vették meg… pedig olcsón adtam volna.</p> -<p>– Miféle lovát? – kérdé Magda, de már tűkön állott.</p> -<p>– Hát az enyimet, Magdácska… A Szent-Mihály lovát, hehehe. Azt -kináltam nekik, hihihi!</p> -<p>– Maga mindig bolondozik, Jóska bácsi! – kiáltá oda a lány s a -legrövidebb kerülő úton, a Csillomék szérüs-kertjén át, futott ki a -rétre a «savanyú kút»-hoz.</p> -<p>Mikor odaért, egy lélek sem volt ott. Kivette <span class= -"pagenum"><a name="Page_220" id="Page_220">-220-</a></span> a szép -fehér korsót a tarisznyából, a tarisznyamadzagot odakötötte a korsó -fülére, megcsörögtette előbb gyerekes kedvteléssel, aztán, mint -szokás, nagy óvatosan lebocsátotta.</p> -<p>Bugyborékolt a víz, míg megtelt a korsó, de ő bizony észre sem -vette, hogy megtelt, szeme folytonosan az országúton volt; már -azóta ide kellett volna érniök a kupeczeknek!</p> -<p>Vajjon megösmeri-e Sás Gyuri az útról? Jaj, ha megösmeri! De -jaj, ha meg nem ösmeri!</p> -<p>Bizony megösmerte. Nem azért volt olyan kerek, hamis szeme, hogy -ezer lány közül is, messziről ne lássa meg ezt az egyet.</p> -<p>Az utolsó kocsin jött, megállította rögtön s a kúthoz sietett. -Éppen jókor jött oda, hogy feladja Magda vállára a korsós -tarisznyát.</p> -<p>Szegény Gál Magdának reszketett a keze, sehogy sem birta -megkötni a mellén a tarisznyakantárokat. Nem is voltak jól -fölszedve a hóna alatt.</p> -<p>Sás Gyuri odanyult, megigazította. S ha már olyan közel járt a -keze, egyuttal átnyalábolta azt a gyönyörű derekát. Vétek is lett -volna elmulasztani.</p> -<p>– Jaj, össze ne törje a korsómat, vigyázzon! Mert akár haza se -menjek soha többé!</p> -<p>– Azt szeretném én csak. Bár soha ne mennél. Ne is menj, azt -mondom. Gyere velem, Magda!</p> -<p>– Ne beszéljen bolondokat… mert mingyárt itt hagyom!</p> -<p>– Magammal viszlek, ha akarod. Megbecsüllek, szeretni foglak. A -szelet sem engedem rád fújni s még a helyet is megfújom, ahová -ültetlek.</p> -<p>A szenvedély hangja, mintha viharos szél volna, a Gál Magda -arczát vérvörösre marta. <span class="pagenum"><a name="Page_221" -id="Page_221">-221-</a></span></p> -<p>– Nem… Ne beszéljen így. Ne is szomorítson… Magának már felesége -van. Mondták a többiek…</p> -<p>– Esküszöm, csak téged szeretlek… soha senkit még így. -Elviszlek… olyan helyre viszlek, hol senki sem tudja. Ott élünk mi -ketten.</p> -<p>– Ne kisértsen engem! Istenem, ne hagyj el!</p> -<p>– Látom, te is szeretsz, hiába tagadnád. Gyere no, ne reszkess, -ülj fel szaporán a kocsira, senki sem látja meg.</p> -<p>De nini… Micsoda bosszuság ilyenkor! Itt jön rájok szemben a -tehéncsorda. A Gálék Riskájának nyakán megszólalt édesen, ismerősen -a kolomp. Éppen arra, ő mellettük ment el a Riska s nagy szelíd -szemeivel olyan csodálatosan nézett Magdára, még a ránczos-nyakát -is megcsóválta hozzá.</p> -<p>– Ni, a Riska! A Riska! Haza hí engem a mi Riskánk!</p> -<p>S a leány erőszakosan kiszakítva kezét, futott a Riska után -hazafelé.</p> -<p>Hanem, amint vagy száz lépés után odaért a legszélső csűrhöz, -túl a veszedelmen, meg nem állhatta, hogy vissza ne tekintsen a -szegény Gyurira még egyszer… utoljára egyszer.</p> -<p>És amint hirtelen megfordult, – Istenem, Istenem! – odaütötte a -csűrből kiálló gerendához a korsót. Jaj, talán el is tört?!</p> -<p>Még észre sem vette, csak a Gyurit nézte, csak a Gyurit látta, -liliom két arczán a csókját érezte. Egyebet nem érzett, pedig a víz -keresztülbuggyant a tarisznyán, átszivárgott az ingvállon, -végigcsurgott a szoknyácskáin. A vékony gyolcsvászon odatapadt szép -derekához s annak az igazi formáját, színét mutogatta… <span class= -"pagenum"><a name="Page_222" id="Page_222">-222-</a></span></p> -<p>… A Gyuri még mindig ott állt mélázón a kútnál és integetett -neki, hogy jőjjön vissza.</p> -<p>– Ejnye, adta, adta… összetörted, fiam, a korsót! – szólalt meg -egyszerre a háta mögött Csuri bácsi. – No ’iszen, majd ad neked az -anyád otthon!</p> -<p>A derék férfiú éppen most végezte el a harangozást, s amint -látta, hogy Magda ijedten kapott a hátához s egészen elhalványodik, -megesett a szíve rajta.</p> -<p>– No, semmit se félj! Én majd előre megyek s kiengesztelem az -anyádat, mert ösmerem, hogy nagy sárkány ő kigyelme. Maradj el egy -kicsit.</p> -<p>Magda megállt, odatámaszkodott ahhoz a kiálló hegyes gerendához, -melyen a korsóját összetörte s mereven, fátyolos szemekkel bámult, -talán a semmibe, talán a cseviczekút felé.</p> -<p>Az esti szürkület lassankint leereszkedett a házakra és füvekre. -Azok legelőbb odaengedték neki a színüket, aztán az alakjukat.</p> -<p>Lehet, nem is látta Magda, amint az az ember a kút felől egyre -közelebb-közelebb jön feléje. Lehet, ha észreveszi, nem is várta -volna be ott, de az se lehetetlen, hogy éppen csak őt nézte, őt -várta.</p> -<p>A szürkület azonban mindig barnább lett. Magdát is eltakarta, -beburkolta. És nem oszlott el soha többé róla. Fedi most is. Eltünt -nyomtalanul, híre-hamva sincsen. Senki sem látta, senki sem beszélt -vele többé…</p> -<p>Szegény édesanyja évek óta siratja s epeszti magát álmatlan -éjszakákon: hogy ő volt az oka, tudhatta volna, az a szelíd, -ártatlan gyermek mennyire szívére veszi a fenyegetését. Egy hitvány -<span class="pagenum"><a name="Page_223" id= -"Page_223">-223-</a></span> korsó miatt nem mert hazajönni, -világnak bujdosik. Ki hallott már ilyet valaha? Hej, az a korsó, az -a korsó!</p> -<p>Az emberek nem szomorítják el még jobban, nem ellenkeznek -vele.</p> -<p>Pedig meglehet, hogy nem is csupán a korsó tört el… és nem is az -volt a gyenge.</p> -<p>… No, csak kár azzal a kúttal dicsekedni a bodokiaknak. Jobb -bizony, ha behánynák, betaposnák földdel… Hogy alant repültek, sok -apró madárnak lett a temetője… temetőnél rosszabb sok bodoki -lánynak.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="footnotes"> -<h2>Lábjegyzetek.</h2> -<div class="footnote"> -<p><a name="Footnote_1" id="Footnote_1"></a> <a href= -"#FNanchor_1"><span class="label">1)</span></a> Megyei -tisztviselők.</p> -</div> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span></p> -<h2>TARTALOM.</h2> -<h3>A TÓT ATYAFIAK.</h3> -<ul class="TOC"> -<li>Az arany kisasszony <span class="ralign"><a href= -"#Page_3">3</a></span></li> -<li>Az a fekete folt <span class="ralign"><a href= -"#Page_45">45</a></span></li> -<li>Lapaj, a híres dudás <span class="ralign"><a href= -"#Page_76">76</a></span></li> -<li>Jasztrabék pusztulása <span class="ralign"><a href= -"#Page_108">108</a></span></li> -</ul> -<h3>A JÓ PALÓCZOK.</h3> -<ul class="TOC"> -<li>A néhai bárány <span class="ralign"><a href= -"#Page_123">123</a></span></li> -<li>Bede Anna tartozása <span class="ralign"><a href= -"#Page_131">131</a></span></li> -<li>Péri lányok szép hajáról <span class="ralign"><a href= -"#Page_136">136</a></span></li> -<li>A kis csizmák <span class="ralign"><a href= -"#Page_141">141</a></span></li> -<li>Timár Zsófi özvegysége <span class="ralign"><a href= -"#Page_146">146</a></span></li> -<li>Az a pogány Filcsik <span class="ralign"><a href= -"#Page_151">151</a></span></li> -<li>A bágyi csoda <span class="ralign"><a href= -"#Page_162">162</a></span></li> -<li>Szűcs Pali szerencséje <span class="ralign"><a href= -"#Page_168">168</a></span></li> -<li>Galandáné asszonyom <span class="ralign"><a href= -"#Page_173">173</a></span></li> -<li>A gózoni Szűz Mária <span class="ralign"><a href= -"#Page_182">182</a></span></li> -<li>Két major regénye <span class="ralign"><a href= -"#Page_189">189</a></span></li> -<li>A «királyné szoknyája» <span class="ralign"><a href= -"#Page_194">194</a></span></li> -<li>Szegény Gélyi János lovai <span class="ralign"><a href= -"#Page_203">203</a></span></li> -<li>A gyerekek <span class="ralign"><a href= -"#Page_209">209</a></span></li> -<li>Hova lett Gál Magda? <span class="ralign"><a href= -"#Page_215">215</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_19">19</a></td> -<td>Cutkás úr megdicsőülve</td> -<td>Csutkás úr megdicsőülve</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_39">39</a></td> -<td>Búczuzni jöttem</td> -<td>Búcsuzni jöttem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_49">49</a></td> -<td>idegen hely en</td> -<td>idegen helyen</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_138">138</a></td> -<td>Judit darázs-derekál</td> -<td>Judit darázs-derekát</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_170">170</a></td> -<td>annnyi bizonyos</td> -<td>annyi bizonyos</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_183">183</a></td> -<td>fel sem néz</td> -<td>felé sem néz</td> -</tr> -</table> -</div> - - - - - - - -<pre> - - - - - -End of Project Gutenberg's A tót atyafiak; A jó palóczok, by Kálmán Mikszáth - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK A TÓT ATYAFIAK; A JÓ PALÓCZOK *** - -***** This file should be named 62788-h.htm or 62788-h.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/7/8/62788/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org Section 3. Information about the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - - - -</pre> - -</body> -</html> diff --git a/old/62788-h/images/cover.jpg b/old/62788-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index eaad95f..0000000 --- a/old/62788-h/images/cover.jpg +++ /dev/null |
