diff options
Diffstat (limited to 'old/62968-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/62968-0.txt | 6880 |
1 files changed, 0 insertions, 6880 deletions
diff --git a/old/62968-0.txt b/old/62968-0.txt deleted file mode 100644 index 336755c..0000000 --- a/old/62968-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6880 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Don Juan három éjszakája, by Lajos Biró - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll -have to check the laws of the country where you are located before using -this ebook. - - - -Title: Don Juan három éjszakája - Regény - -Author: Lajos Biró - -Release Date: August 18, 2020 [EBook #62968] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK DON JUAN HÁROM ÉJSZAKÁJA *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - - - - - -Don Juan három éjszakája - -Regény - -Irta Biró Lajos - -Budapest 1917 - -Singer és Wolfner kiadása - -_Minden jogot fenntartunk._ - -Budapesti Hirlap nyomdája – 15012 - - - - -AZ ELSŐ - - -I. - -A hotel mögött sötét fenyőerdők mentek a hegynek fel. A fenyőerdőkön túl -már a zord hegy meztelen kőteste látszott. A hotel előtt széles terrasz -volt; messze el lehetett róla látni a sikságra. A terrasz székein és -padjain fehérruhás és tarkaruhás nők sütkéreztek. Délfelé járt az idő. - -A nők között egyszerre mozgás támadt. A hotel kőlépcsőjén két férfi jött -lefelé és a terraszon át lassan ballagott egy üres gloriett felé. Az -egyik karcsú és igen magas fiatal ember. Barna arc, keskenyre nyirott -barna bajusz és diószínű, de éles és kötekedő pillantásu szem. Puha -kalapját kissé félrecsapva ráhúzta az egyik szemére. Olyan volt, mint -egy nagyon szép magyar parasztlegény. Ez Aradi János volt, az énekes. A -másiknak – az alacsonyabbnak és kövérebbnek – borotvált, sápadt arca nem -lett volna csúnya, ha az orra nem nagyon lapos és ha duzzadt szája nem -nagyon nagy. Ez Lippai Kázmér volt, költő és zenekritikus. - -A nők felzaklatottan mozgolódtak, suhogtak, susogtak; a beszélgetések -tüntetően elhalkultak vagy tüntetően hangosakká lettek; a János lehúzott -kalapja alá kék és fekete tekintetek kerestek utat, és az egyik -csoportból, amelyben lányok állottak, hangosan zugott fel az -elragadtatás: - -– Milyen édes! – mondták bele a fiatal hölgyek a János arcába. – Milyen -drága. - -János mozdulatlan arccal, de kötekedő tekintettel vette le a kalapját -egy-két ismerőse előtt. Lippai mosolyogva mondta: - -– Őfelsége lever-je. Ez, remélem, mindennap így van. - -– Mindennap, – felelte János. Azóta gyűlnek ide ennyien, amióta -déltájban erre megyek le ujságot olvasni. - -– Hagynak? - -– Tudják már, hogyha ilyenkor zavarnak, goromba vagyok. - -Leértek a glorietthez és leültek. Lippai leveleket szedett elő a -zsebéből. Szerződési ajánlatokat János számára. János meghallgatta az -ajánlatokat, azután így szólt: - -– Szóba se álljunk velük. Arra kérlek, csak Wormserrel tárgyalj. – Ne -garasoskodjék; ne fecsegjen arról, hogy engem Amerikában még nem -ismernek; ha egyszer énekeltem, majd megismernek; garantáljon ne -ötvenezer márkát, hanem százezret; viszont én októbertől májusig akkor -azt teszem, amit ő akar. Nekem ez jobb így; én szeretek engedelmeskedni, -mert ambicióim nincsenek; és minél többet keres ő, annál jobb nekem. - -– Jó, – mondta Lippai, – még ma irok neki. És ha alkudni akarna? - -– C’est à prendre ou à laisser, – mondta János. - -Elővette az ujságjait és olvasni kezdett. Lippai a leveleket -rendezgette, azután ő is ujságot vett a kezébe. Félóra múlva egy boy -sietett le a hotel felől hozzájuk. - -– Nagyságos úr, – mondta Jánosnak, – kérem szépen, tessék feljönni. Egy -hölgy keresi a nagyságos urat. Fent vár a hallban. - -– A déli vonattal jött? – kérdezte János csodálkozva. – Nem láttam… - -– Automobilon jött. - -János elsötétült arccal állott fel. Lippai várakozó tekintettel nézett -fel rá. - -– Csak gyere, – mondta János. – Nemcsak, hogy terhemre nem vagy, hanem -inkább hasznos a jelenléted. - -Felmentek a hallba. A portás szótlan meghajlással mutatott az egyik -sarok felé. A sarokban – hátával kifelé – egy karosszék állott. A -karosszékből, amikor odaléptek, egy lobogó kékfátylas, feltűnő és -feldúlt szépségű hölgy állott fel. Lippai nagy meghajlással köszönt -neki. - -– Ah, báróné, – mondta különös tisztelet nélkül. - -A báróné nem törődött Lippaival. Jánoshoz fordúlt és keztyűs kezével -megragadta a János kezét. - -– Kegyetlen, szívtelen, – mondta zihálva, – volt lelke… Csakugyan elment -szó nélkül. És nem ír. Egy hete. - -János összehúzott szemöldökkel nézett körül. Az a néhány ember, aki a -hallban volt, nagy figyelemmel kisérte a jelenetet. - -– Kedves, – szólt János szigorúan, – ha azt akarja, hogy beszélgessünk, -akkor kegyeskedjék… több nyugalommal és halkabban. - -Helyet mutatott a bárónénak a karosszékben; helyet mutatott Lippainak is -és leült ő is. Egy-két másodpercig csend volt, azután a báróné ismét -megszólalt és halk, de lázas szemrehányásokkal halmozta el Jánost. János -most már derült részvéttel és jóindulatú figyelemmel hallgatta a -szemrehányásokat. A báróné egyre fokozta a szemrehányásai támadó erejét. - -– Nyomorúlt. Hűtelen. Csábító. Csaló. Gazember, – sziszegte végűl a -János arcába. - -János derült arccal nyúlt a belső zsebébe, kivette a tárcáját és a -tárcájából kivett egy gondosan elhelyezett lila borítékot. A lila -borítékból kivett egy lila levelet, átnyujtotta Lippainak. - -– Olvasd kérlek, – mondta. - -Lippai elhülve vette át a levelet és halkan olvasta: - -„Kedves János, – először: jó reggelt. Másodszor: imádom magát. -Harmadszor: ezennel írásban adom, hogy ami közöttünk lesz, legfeljebb -egy félévig tarthat és legkésőbb egy félév múlva elmúlik, mint egy álom. -Meddig kinoz még? – _Elvira_.“ - - -János bólintott. - -– Nézd meg a dátumot, – mondta Lippainak. - -– December huszonhét. - -– Ma van július tizenötödike. - -A báróné sötétvörös arccal nyult a selyemköpönyege zsebébe és szikrázó -szemmel méregette Jánost. János derült arccal hajolt meg feléje. Azután -szótlanul belenyúlt ő is a zsebébe, kivett egy pisztolyt és a báróné -felé nyujtotta. - -– Itt van, – mondta. – Ez sokkal jobb, mint a magáé. Az a gyöngyháznyelű -játékszer nagyot puffanna, nagy feltünést keltene és semmit se -használna. Ez azonban… - -A báróné hirtelen mozdulattal eltolta a János pisztolyát, azután minden -átmenet nélkül sírva fakadt. János engedte, hogy sírjon. Visszavette -Lippaitól a levelet, eltette, várt még egy kicsit, azután közelebb -csúszott a székével a báróné karosszékéhez és halkan mondta: - -– Na! Kedves. Egy ilyen szép asszony. Egy ilyen okos asszony. Egy ilyen -elbűvölő teremtés. - -A báróné abbahagyta a sírást. - -– Akkor… miért?… gazember! – mondta duzzogva, de nagyobb felindulás -nélkül. - -– Mert itt volt az ideje, – felelte János szeretetreméltóan. – Ezentúl -kezdett volna már a dolog rosszízűvé lenni. Kellemetlenné. Magának is, -nekem is. Hiszen… ebben megegyeztünk. - -– Meg, – mondta a báróné sóhajtva. – De én azt hittem… - -– Hm, – kérdezte János gondolkozva, – mondja csak: otthon vannak már -Borsodnánáson? - -– Most megyek. Azt hittem, magát el tudom vinni. - -– Hm… hát Garamszigethy kapitány nem lesz vendégük nyárra? - -– De igen, – felelte a báróné zavarodottan, – de csak két hét múlva jön. - -– És a báró? - -– Ő talán egy hét múlva. - -– Adja át kérem a bárónak az üdvözletemet. A legszeretetreméltóbb -házigazda és a legkiválóbb műértő. Maga innen három óra alatt hazaér. - -– Kettő alatt. - -– Persze maga vezeti a kocsit. - -– Én. - -Csend lett. A báróné sóhajtva állott föl. - -– Hát Isten vele, – mondta bágyadtan. - -János megfogta keztyűs kezét, kézcsókot jelzett, azután kérő arccal, -biztatva és derülten felmosolygott a bárónéra. A báróné vonogatta a -vállát; a szája vonaglott, de azután durcásan elmosolyodott. - -– Jó mulatást nyárra, – mondta János. - -– Isten vele Lippai, – mondta a báróné. - -Kezét nyújtotta Lippainak, azután siető lépésekkel indult ki a hotel -elé. A hotel előtt ott állott nagy kék automobilja. A chauffeur -megforgatta a fogantyút, a báróné a kormánykerékre tette a kezét, a -chauffeur felugrott a hátsó ülésre, a férfiak köszöntek és az automobil -elindult. A chauffeur magánkívül fütyült, a nagy automobil zuhogva és -recsegve vágtatott le a hegyről. - -– Megy ez nyolcvan kilométerrel, – szólt Lippai meghökkenve. - -– Megy ez még százzal és százhússzal is, – mondta János. – Ha hazáig ki -nem töri a nyakát, otthon már megvigasztalódik. - -Egy darabig elgondolkozva néztek a síkság felé rohanó kocsi után, azután -visszamentek a hallba. Csengetés hallatszott. - -– Ez már a harmadik csengetés, – mondta János. – Gyerünk ebédelni. - -Bementek az étterembe. Amikor beléptek, itt is halk mozgás támadt, és -amikor leültek, egy csomó női fej fordult több kevesebb nyiltsággal -János felé. Az asztalukon rögtön ott volt a leves. A pincérek lázas -igyekezettel szolgálták ki Jánost. János jó étvággyal evett, azután -derülten nézett körül. - -– Nem kedves ez? – mondta. – Ennyi nő. A tizenkilencedik század -legforradalmibb gondolata a nyaralás volt. A polgárság asszonyai így -majdnem akkora szabadsághoz jutottak, mint az arisztokrácia asszonyai. -Szaturnália két-három hónapig. Így alakul át a világ nemi morálja. - -– Na, – mondta Lippai szkeptikusan, – talán a pihenés vágya is… - -– Hogyne, – felelte János. – Megszabadulnak a kis menage gondjaitól; és -idegen férfiakkal ismerkednek meg. Nekik is jó. De milyen jó nekünk. Itt -összeterelődtek; lényegileg egész nap a szerelem gondolatával -foglalkoznak; csak választani kell közülök. - -– Neked! - -– Dehogy. Neked is. Mindenkinek. Itt minden férfi pasa és szultán. - -– Te, ha jól látom, már választottál. - -János kissé zavarodottan nézett Lippaira. - -– Azt nem láthatod, – mondta. – Nem láthatja senki. - -– Rajtad nem, – felelte Lippai. – Te itt három-négy nővel foglalkozol -egyforma figyelemmel. Azzal az ábrándos barnával ott, azzal a démoni -szőkével, a kékruhással, ott a sarokban, azzal a hervadó marquise-zal -ott a terem végén és még eggyel, akit nem láthatok, mert a hátam mögött -ül. Diszkréten. Egy-egy hosszú, de teljesen nyugodt pillantás. Mindegyik -azt hiszi, csak az övé az igazi. Rajtad nem is látnám, melyik az igazi. -De rajta látom. - -János kételkedő mosolygással rázta meg a fejét; Lippai nyugodtan fordult -féloldalt egy asztal felé, amelynél egy feltünő asszony, egy fiatal -leány és egy monoklis úr ült. Nézett az asszonyra, az asszony felnézett -rá, Lippai köszönt neki, az asszony mosolyogva intett vissza. Lippai -visszafordult János felé. - -– Cavallar Ninette, – mondta nyugodtan. - -– Ismered őket? – kérdezte János meglepetve. - -Lippai legyintett. Azután befejezte a mondanivalóját: - -– A te arcodról nem láttam volna még. De a Ninette arcáról mindent -láttam. Nem titkolódzik ez a kislány. - -– Nem, – felelte János kissé elszomorodva. – Ami annál nevezetesebb, -mert a vőlegénye ott ül az asztalnál. - -Lippai szinte felugrott a helyéről. - -– Ne mondd, – kiáltotta elképedve. – Hopfner Olivér a vőlegénye? - -– Úgy hivják? Én nem tudom. Csak azt tudom, hogy itt jegyezte el nyolc -napi ismeretség után. - -– Óriási, – mondta Lippai elragadtatva, – óriási. - -Diszkréten feléjük fordult és nagy figyelemmel nézegette őket. Az -asszony evés közben rámosolygott. Nagy barna hajkoszorúja volt; egy -kissé hervadt arca; teli szája; nyugtalan, szomjas mély szeme, kövéres, -kis teste. A leány nem hasonlított rá. Hófehér arca volt, csillogó -fekete, sűrű haja, amelynek a nehéz fonatai asszonyosan voltak a fejére -rakva. Nagy fekete szeme, amelynek a tekintete néha meglepően komorrá -lett. Tisztán metszett orra és ékesen rajzolt szája. Karcsú, magas -fiatal teste. Mindkettőjük öltözködésében volt egy hangos vonás. A ruha, -amelyet hordtak, a legjobb szabónál készült, de a színében, vagy a -diszítésében volt valami feltűnő. A férfi, aki velük ült, hosszú úr -volt; gőgösen és kihivóan hordta a monokliját; nagyon korrektül -viselkedett, halkan beszélt és ha beszélt, kilátszottak a szájából előre -álló nagy fogai. Lippai jól szemügyre vette ezt a társaságot, azután -felvidultan fordult vissza Jánoshoz. - -– Most legalább el fogod nekem mondani, – szólt János, – hogy kik ezek. - -Lippai boldogan kezdett beszélni. - -– Mindenekelőtt Hopfner úr, – mondta kéjjel. – Hopfner úr egy egészen -különös, intellektuális bivaly. Szeszgyára van, nagy szeszgyára, -élesztőgyára, más rokontermékek gyára. Időről-időre azonban tollat ragad -és tajtékzó dühvel, egy-egy hosszú tanulmány keretében nekiront -valaminek. Kezdte az irodalmon. Azután reformálni akarta a magyar -hitelügyet és rettenetesen megtámadta a bankokat. Foglalkozott már -joggal, közigazgatással, közlekedésüggyel, magyar zeneélettel és a -magyar filozófiai élettel. A lapok most már nem adják ki a dolgait. Ő -hetilapot akart alapítani, de nem tudta magát elszánni: pénzügyi -legyen-e a lap vagy filozófiai. Inkább könyveket ad ki; a könyveit senki -se olvassa, pedig néha nagyon mulatságos támadások vannak benne – engem -is megtámadott már egyszer – és most, ha jól tudom, az a szándéka, hogy -ő fogja végre megalapítani a hiányzó magyar filozófiát. Időről-időre -mozgalmakat is akar indítani, de semmiféle mozgalom, amelyet ő kezd, nem -sikerülhet, mert Hopfner mester olyan gőgös, mint egy fiatal lángelme és -úgy bánik az emberekkel, mint a hódító normann urak az alattvalóikkal. E -mellett az aprópénzt nagyon megbecsüli… nézd meg a pincér arcát… ha -semmit se tudnék rólatok, akkor is tudnám, hogy te szórod a pénzt, ő -pedig háromszor veri a fogához. - -– Én nem szórom, – mondta János. – Szeretem jól megfizetni azokat, akik -nekem szolgálatot tesznek. - -– Egyszóval Olivér Budapest egyik ékessége; és nekem különös kedvencem. -Majd meglátod, ha zenéről beszélgetünk. - -– És a nők? - -– A nők! A nőket te ismered. - -– Nem én. - -– Dehogy nem. Az öreg Cavallar-ra csak emlékszel. - -János gondolkozott. - -– Oh, – kiáltotta egyszerre, – Cavallar Raoul? - -– No úgy-e? Tudod, hogy azt beszélték, hogy te ölted meg? - -– Én! - -– Te. Az öreg akkor már elmúlt hetvenéves. A szklerózisa nagyon -előrehaladt volt és nem is volt tiszta elméjü. De színpadon még -hibátlanul mozgott és a hangja… a hangja már csak egy tiszteletreméltó -rom volt… de ha nem akadt jobb, még mindig meg lehetett hallgatni. No, -és az öreg királyi gőggel nézte le a fiatalokat, mondjuk: fiatalabbakat; -amiben igaza is volt, mert akkortájt évekig a legvigasztalanabb -hangproletárok tolongtak az opera színpadán. És amikor te először -énekelted Tannhäusert, akkor eljött a színházba. Mondom: már nem volt ép -elméje. Nem lehetett vele három percig értelmesen beszélni. De egy dolog -megmaradt benne: a művész-düh és a művészgőg. Kimondhatatlan, fájdalmas -féltékenység a másik iránt; kimondhatatlan lenézés mindenki iránt, aki -nem énekelt úgy, mint ő és nem értett zenéhez úgy, mint ő. Akkor este -beült a páholyba; reszkető fejjel, de fejedelmi lenéző, gőgös -mosolygással. És azt mondják, hogy amikor először kinyitottad a szájadat -és ő az első hangot meghallotta, akkor hangosan felkiáltott. Azután még -jobban elkezdett reszketni a feje. Belekapaszkodott a bársonypárkányba -és reszkető fejjel és halálsápadtan ült egész este. Várt. Reménykedett. -És amikor nemcsak nem romlott a dolog, hanem még javult – hiszen három -percnél tovább nem tartott az elfogódottságod és azután úgy jártál, -keltél, mintha tíz éve volnál színpadon – szóval, amikor egyre jobb lett -a dolog, egyre példátlanabb és a felvonások végén jött az őrjöngés és az -öreg tudta, hogy teljes joggal jött, mert ő igazán értett hozzá, akkor -összeroskadtan ült a helyén, az előadás végén tántorogva kiment, kocsiba -ült, hazament, lefeküdt és élve nem kelt fel többé. Három nap múlva -meghalt. - -János elgondolkozva vonogatta a vállát. - -– Egyszóval a szklerózis ölte meg. Tanulság: az ember hetven éves -korában ne járjon színházba. Ha én megérem a hetvenedik évemet, én kint -lakom a tanyámon és a buzavetéseim iránt érdeklődöm, nem a zene iránt. - -Hallgatott egy ideig, azután megkérdezte: - -– És az asszony? És a… a leány? - -– Az asszony. Az asszony… hm, hiszen látod. Cavallar valami ötven éves -volt, amikor a budapesti operában félig már hajótörötten kikötött. A nő, -Hudacsek Juli, valami kis vendéglőben szolgált fel. Lehetett tizennyolc -éves. Cavallar elvette. Az első évben megszületett a leány. Anna. -Annina. Ninetta. Az apja imádta. Az anyja nem sokat törődött vele. De -amíg Cavallar élt, addig az asszony egészen rendesen viselkedett. Az -öregnek nagyon éles szeme volt. - -– Azóta? - -– Hm. – Az öreg a vagyonát a leányra hagyta. - -– Nagy vagyona maradt? - -– Jóval több egy félmilliónál, alig kevesebb a milliónál. A pénz a -leányé, de amíg az asszony él, ő kapja a jövedelmet. Ha a leány -férjhezmegy, a jövedelem fele az övé. A leány egyébként színésznőnek -készül. - -– Úgy? Hm. Ez a Cavallar ez olasz volt. - -– Az. Állítólag valami hires családból… az öreg néha azt állította, hogy -az ősei valami grófok voltak. - -János elgondolkozva nézett át a túlsó asztalhoz. Ninette egész arccal -feléje fordult. Az arcán türelmetlenség és bosszúság volt. János nagyon -megváratta. János egy futó pillantást vetett Hopfnerre, látja-e, mi -történik körülötte. Hopfner gőgös arccal és korrekt mozdulatokkal evett. -A János tekintete erre visszatért Ninette-hez és nyugodtan, -egyenletesen, de hosszan belemélyedt a szemébe. A Ninette fekete, mély, -nagy szeme nyugtalanul lángolt fel. A leány fekete hajfonatos fehér -fejét dacosan emelte magasra. Karcsú felső teste előrehajolt. Egész -lénye kihivóan és tüntetően, ígérve, követelve, sugározva fordult János -felé – szégyenkezés nélkül, a feltünést inkább keresve, mint kerülve – -mintha hangosan rá akarna kiáltani vagy mintha egy hangos rákiáltást -várna tőle. János sokáig nézett vele szembe, azután az az érzése támadt, -hogy a teremben most már mindenki őket nézi. Lassan lehajtotta a fejét, -mintha a tányérjára hajolna, de a leánynak látnia kellett, hogy ez a -meghajlás – egy kérés, egy kérdezés, egy igenlés – neki szól. - -– Ennek a leánynak a feje, – gondolta, – csakugyan pompás olasz kameákat -juttat az ember eszébe. De van valami, ami engem zavar rajta. - -Az ebéd véget ért. Az ebédelők kimentek a hallba és a terraszra -feketekávét inni. Cavallarék felkeltek. Az asszony rámosolygott -Lippaira. Ninette hosszan és sötéten ránézett Jánosra, olyan hosszan, -hogy Jánosnak megint kényelmetlen érzése támadt. Hopfner mozdulatlan -gőggel várt rá, míg az asszonyok elindulnak. Amikor végre elindultak, -akkor feszesen, mereven, gőgösen ő is utánuk ment. - -János várt egy darabig, azután Lippaival együtt ő is kisétált a -terraszra. A Cavallarék asztalánál megálltak. Az asszony nagyon örült -Lippainak. - -– Most legalább lehet valakitől, – mondta boldogan, – jó budapesti -dolgokat hallani. Tud-e új pletykákat? - -– Hogyne. - -– Jaj, mondja el. - -János bemutatkozott Hopfnernek. Hopfner száraz gőggel fogadta a -bemutatkozást. Lippai leült az asszony mellé és beszélni kezdett. Az -asszony nagy érdeklődéssel és néha-néha elfuló nevetéssel hallgatta. -János leakart ülni az asszony másik oldalán, Ninette azonban megfogta a -mellette lévő széket, gyors fejmozdulattal felnézett rá és mintegy -odanyújtotta neki a széket. János mosolyogva köszönte meg; leült és -önkénytelenül elbiggyesztette a száját. No mi lesz ebből? Semmi se lett. -Lippai az asztalfőn suttogott az asszonynak, ők pedig mind a hárman -hallgattak. János gondolkozva, várakozva és egy felsőbbséges belső -mosolygással nézett egyszer Hopfnerre, egyszer a leányra. Mit akarnak -ezek? Mi készül itt? - -A leány karcsú nyaka egyszer-kétszer megmozdult. A feje előbb jobbra -hajolt, azután balra hajlott. Miért mozog ilyen idegesen és -türelmetlenül ez a lány? Miért rángatja szépen metszett, nyugalomra -teremtett száját? – A leány egyszerre felkapta a fejét és megszólalt. -Meleg, de rekedtes hangja volt; odavetve, gyorsan, pattogva beszélt. - -– Mikor énekel megint? – kérdezte félvállról, nagyon gyorsan Jánostól. - -– Hamarosan. - -– Megint a kurszalonban? - -– Nem. Most már zongorám van az egyik szobámban. - -– Akkor az ablaka alatt gyűlnek össze. Türi? - -János nevetve vont vállat: - -– Miért ne? - -– Libák. - -János összehúzta a szemöldökét. - -– Fiatal leányok, – mondta nyugodtan. – Joguk van rá, hogy -túlbecsüljenek mindent, amit értéknek tartanak. Fiatal emberek ebben nem -is különböznek egymástól… és egyik fiatal lány olyan, mint a másik… - -– Azt hiszi? Téved, – mondta nagyon gyorsan Ninette. - -János egy udvarias, de kételkedő mozdulattal belenyugodott a dologba. A -Ninette karcsú nyaka megmozdult. Ninette ide-oda forgatta a fejét, -azután hirtelen egész arccal odafordult János felé: - -– Magának, – mondta gyors és pattogó hangon, – módjában lesz meglátni, -hogy nem minden fiatal lány egyforma. - -János meghökkenve nézett Hopfnerre. A Hopfner szeme most rámeredt. A -Hopfner szemében világossárga, szinte fénylő karika volt egy barnás mag -körül. Hideg kutyaszem, gondolta János. Ez a hideg kutyaszem most -nyugodt, konok, gőgös tekintettel rámeredt. Jánoson egy villamosáram -futott végig. Izgatott jókedve támadt. No végre. Csakhogy itt vagyunk. -No lássuk. - -Nagyon lassú fejmozdulattal odafordult Hopfner felé. Hosszú szemöldöke -felett egy vonalnyit – csak egy vonalnyit – összeráncolódott a homloka. -Dióbarna meleg szemének a héjja is egy kissé – csak egy vonalnyira – -összehúzódott. Egész, szép arcáról, keményen formált, barna fejéről -csakúgy suhogott le a felsőbbséges, nyugodt kötekedés. Nagyon nyugodt, -nagyon hetyke magyar parasztlegény volt. - -Lássuk csak. Meddig birod ezt? Mit akarsz ebből? Hosszú másodpercek -teltek el. A Ninette fehér arca előbb sápadt lett, azután kipirult. -Hopfner végre megmozdult. Csendesen megingatta a fejét, mintha igent -intene valami ki nem mondott kérdésre, a szájával kiszáradtan nyelt -néhányat, azután lesütötte a szemét. János várt egy kicsit, azután -odafordult Ninettehez. - -– Hm, mondta udvariasan, – nem készülnek valahová kirándulásra? - -Ninette előbb sóhajtott egyet, azután gyorsan peregve felelte: - -– Nem. Utálom a kirándulásokat. - -– Itt nagyon szép kirándulóhelyek vannak. - -– Nem érdekelnek. - -– Talán társaságban… a társaság azután… - -– Utálom a társaságot. - -János elmosolyodott. - -– Hát mi érdekli, ha szabad kérdeznem? - -Ninette odafordult hozzá: - -– Maga nagyon jól tudja, – mondta gyorsan és hangosan bele az arcába, – -hogy engem mi érdekel. - -János nem tudta megállni, hogy egy gyors, ijedt pillantást ne vessen -Hopfnerre. Hopfner lehajtott fejjel forgatta a kanalát a feketekávés -csészében. Jánosnak mégis elég volt. - -– Maguk, – mondta, – ebéd után ugyis le szoktak feküdni. Én tehát -búcsúzom. - -Mindnyájan fölálltak és mentek be a hotelbe. Ninette előre ment és -magával vitte Jánost. - -– Délután mit csinál? – kérdezte tőle halkan, pattogva. - -– Olvasok… később sétálok. - -– Hat után? - -– Hm… hat után… - -– Én lemegyek a nyirfaerdőbe. A zöld padhoz. Lejön? - -– Le. - -A leány megállt, gyorsan kezet nyújtott neki, erősen, fiúsan -megszorította a kezét, kurtán bólintott Hopfnernek és az anyjának, -azután fölment a lépcsőn. Hopfner utána nézett, azután gőgös -fejbiccentéssel elbúcsúzott és elment. Az asszony utána fordult. - -– Mit szólnak ehhez a nyirott majomhoz? – kérdezte jókedvü -fölháborodással. - -– Nevezetes ember, – szólt Lippai elismerően. - -János nem felelt. Elbúcsúzott és egyedül hagyta az asszonyt Lippaival. - - -II. - -A hotel előtt szólt a zene és a terraszon megkezdődött a fürdővendégek -alkonyati sétája. János bement a fenyvesek közé, a széles útról letért -egy szűk hegyi ösvényre és lassan ereszkedett le a nyirfaerdő felé. A -nyirfaerdő kis lombos sziget volt a fenyőfák között, a közepén világos -zöldre festett pad állott. Jánosnak az úton még fanyar volt a szája ize, -de amikor a nyirfaerdő közelébe ért és a fák sűrűségéből kivillogott egy -női ruha fehérsége, akkor megmelegedett a szíve. Milyen szép, hogy az -embert itt egy fiatal leány várja. És milyen szép ez a fiatal leány. - -– Jó napot kis Ninette, – mondta derülten. - -Ninette gyors, fiús mozdulattal nyújtotta neki a kezét. János megfogta a -kezét; nem eresztette el: a két keze közé fogta. - -– Hideg a keze, kis Ninette. - -Leült melléje a padra. A leány nála hagyta fiús, hideg kezét. - -– Nézzen rám, kis Ninette. Örül, hogy itt van? - -A leány feléje fordította mély, nagy fekete szemét és nem felelt. - -– Jó magának itt, én velem? – kérdezte János. - -A leány a fejét forgatta. A nyaka megmozdult. - -– Jó, – felelte gyorsan. Különben nem jöttem volna. Különben nem híttam -volna. - -– Hm. Igaz. - -János lassan eleresztette a leány kezét. Pár másodpercig hallgattak. A -leány karcsú nyaka megmozdult. A fejét ide-oda forgatta, az alsó ajka -egyszer-kétszer megmozdult; odafordult Jánoshoz és pattogva, -villámgyorsan kérdezte: - -– Mondja, ki volt az az undok nő? - -– Mi? – kérdezte János elhülve. – Ki? Miféle nő? - -– Aki délben itt volt magánál. - -János dühbe jött. - -– Hja az, – mondta haragosan, – az az én legutóbbi barátnőm volt. - -Ninette nem volt meglepetve. - -– És mit akart? – kérdezte pattogva. - -– Azt akarta, – felelte János kegyetlenül, – hogy ne szakítsak még vele. -De én elküldtem, mert soha tovább egy ilyen barátkozást nem folytatok… -legföljebb öt-hat hónapig. - -Ninette bólintott. - -– Igaza van, – mondta kurtán. – Minek is tenné? - -János elhallgatott, és meghökkenve nézett rá. Mi ez? Tudja ez a leány, -hogy mit beszél? Ninettenek megint vonaglott a nyaka és tiszta metszésü -feje ide-oda forgott. Egyszerre odafordult Jánoshoz: - -– Tudja maga, – kérdezte gyorsan, – hogy _azok_ odafent miért libák? - -– Kik? - -– Akiket maga úgy védett. A lányok. Az ostoba libák, akik olyan -elbüvölten gágognak maga körül. - -– Nem tudom. - -– Azért ostoba libák, mert erre nem mondanák, hogy igaza van. - -– Úgy? - -– Igen! És ha tudni akarja: még azért, mert elbűvölten gágognak maga -körül és mindegyik úgy tesz, mintha halálosan szerelmes volna magába, – -de próbálná csak azt mondani valamelyiknek, hogy bizonyítsa be a -szerelmét. Majd lenne: papa! mama! – ostoba, ijedt libagágogás. - -Hangosan és haragosan beszélt. És most, amikor indulatban beszélt, nem -pattogtak a szavak olyan gyorsan az ajkáról. János elhülten hallgatott, -azután fejcsóválva mondta: - -– Tudja kis Ninette, én jobban is szeretek fiatal lányokhoz nem is -intézni ilyen felszólításokat… - -– Miért? Csak az igazit kell megkeresni. Nem olyan libát, mint azok ott. - -Egész arccal János felé fordult. Fehér arca most kigyulladt; finom szája -felindultan, lihegve szítta be a levegőt; mély fekete szeme kitágultan, -sötéten sziporkázott. Jánosnak megdobbant a szíve. - -– Tudja kislány, – mondta fanyar mosolygással – maga igazán nehézzé -teszi az embernek a hallgatást. - -– Lehetetlenné akarom tenni. - -Toppantott a lábával. Lakkcipőjének a talpa alatt csikorgott a kavics. - -– Nem akarom, hogy hallgasson. Azt akarom, hogy beszéljen. - -János dobogó szívvel hallgatott. A leány egy mozdulattal közelebb jutott -hozzá. - -– Én tudom, mit beszélek, – mondta gyorsan. – Én tudom, mit teszek. Én -tudom, mit akarok. - -János nem birt magával. Az egyik kezével megfogta a Ninette kezét, a -másik karjával magához hajlította a leány derekát. - -– Tudod, hogy mit beszélsz? – suttogta felindultan. – Tudod, hogy mit -akarsz? - -– Tudom. - -János hátrahajlította a fejét és belenézett a szemébe. - -– Szeretsz engem, kislány? - -A lány nyugodtan felelte: - -– Nagyon. - -Ekkor közeledő beszélgetés zaja hallatszott. János eleresztette a lányt -és lassan felállott. A beszélgetés közeledett. - -– Ide jönnek, – szólt János. – Ne lássanak együtt. - -– Én nem bánom, – mondta dacosan a lány. - -– Én igen. - -Odalépett hozzá. Egészen mellette volt és újra megszédült a lány friss -és édes szagától. - -– Mikor vagy egyedül? – kérdezte. - -– Tizenegy után. - -– De akkor…? - -– Az anyám a másik szobában van. De ha egyszer jó éjszakát kívántunk -egymásnak, reggelig egyik se törődik a másikkal. - -– Tizenegy után… várlak. - -Ninette bólintott. - -– Eljössz? - -– El. - -János megszorította a lány kezét. A lány visszaadta a szorítást, azután -megfordult és eltünt a fák között. János lassan indult az ellenkező -irányba. - -Este, a vacsoránál Lippai a tányérja fölött odaszólt Jánosnak: - -– Igaz, hát mennyire vagytok a kis démonnal? - -– Miféle kis démonnal? – kérdezte idegenkedve János. - -– Mifélével? Ninette-tel. Egyébként: minek a kérdezősködés. Ha megnézem -őt és megnézlek téged, az arcok többet mondanak, mint amit a szájak -tudnának… Na, mi a baj?… Hát azt hiszed, nem tudta délután az egész -fürdő, hogy találkoztok. És azt hiszed, kételkedett benne valaki, hogy -legalább is újabb találkozásban állapodtok meg. Én csak azt az egyet -szeretném megtudni, mit tud ez a Hopfner. Ül ott, mint egy gutaütött -kőszobor… egy fölszarvazott vőlegény, ez még a budapesti jó társaságban -is ritkaság, és… - -– És én azt szeretném, – mondta halk ingerültséggel János, – ha szíves -volnál más hangon beszélni… akármilyen dolgomról. Az én számomra -elviselhetetlen ez a budapesti hang. - -– Miféle budapesti hang? - -– Ha akarod: ez az irodalmi hang, ez a színházi hang, ez a művész-hang, -amely nem ismer asszonyi titkot és nem ismer férfi-szemérmet. Én nem -hívom meg a nyilvánosságot az életem legprivátabb eseményeihez tanúnak, -és arra az orra, amely bele akarja magát dugni ezekbe az eseményekbe, -még mindig hatalmasan ráütök. - -– Pardon, pardon, – felelte Lippai mosolyogva, – én csakugyan még mindig -elfelejtem, hogy te voltaképpen még mindig tiszteletbeli szolgabíró -vagy. - -– Remélem, az is maradhatok. - -Hallgattak, azután másról beszélgettek. Az étterem lassan kiürült. János -nem mutatott hajlandóságot rá, hogy fölálljon. Kényelmesen -elhelyezkedett a székén; mintegy mélyen beleült; a lábát messzire -elnyujtotta és szivarozva nézegetett maga elé. A cigány a terem másik -végén már abbahagyta volna a játékot. Minthogy azonban János nem -mozdult, a primás tovább játszott és izgatottan horgászott a János -tekintetére. Végre sikerült elcsípnie egy pillantását; a primás ekkor -egy kérdő, kérő, alázatos és szuggeráló meghajlásba merült a vonójával. -János bólintott. A primás ekkor villámgyorsan megfordult, a banda felét -elküldte, a banda másik fele pedig a pincérek lázas segédkezése mellett -átköltözött a terem innenső oldalára. - -Lippai gúnyos jóindulattal nézte ezt a lázas tevékenységet. A cigányok -halkan játszani kezdtek. János ránézett Lippaira. - -– Mért nem szólsz? – kérdezte derülten. - -Lippai vállat vont. - -– Tudod mit, – mondta János, – akkor fölszólítlak, hogy teljesítsd a -szerződésünk szerint való legfontosabb kötelezettségedet. - -– A legfontosabbat? - -– A legfontosabbat. Az, hogy az ügyeimet intézed, helyettem tárgyalsz és -a nevemben megállapodol, az másodrangú fontosságú. A legfontosabb: -időről-időre nekem gorombaságokat mondasz. - -– Ha nagy sikereid vannak. - -– Ha nagyon is bugyborékol bennem a jókedv. Most bugyborékol… Légy olyan -szíves. Egy-kettő. Egészen kíméletlen dolgokat. Hogy pojácává ne váljak. -Nem akarod? Majd én elkezdem. „Ez voltaképpen még mindig írnok a -megyeházán. Nem is megyei úr. Segédjegyző. Soha ebből igazi művész nem -lesz. Belészorúlt a világ egyik legszebb hangja, de a lélek az sohase -lesz egy művész lelke. Ha jókedve van, huzatja magának a cigánnyal. -Paraszt… - -Lippai mosolygott. - -– Hát nagyon tévedsz, – mondta csendesen. – Én igenis mindjárt -kellemetlenkedem neked, de éppen az ellenkezőjét fogom mindennek -mondani. - -– No. Mit? Hogy? - -– Te mindent megteszel arra, hogy fönntartsd azt az illuziót, hogy te -privát ember vagy, úr vagy, gentleman vagy. Te elutasítod magadtól a -művészhangot, te kerülöd a művész-társaságot, te ideinted a cigányt és -ostobánál ostobább nótákat huzatsz a füledbe. - -– No, és? - -– Te többet is tettél: a két predikátumod közül kiválasztottad az -egyiket és ahelyett, hogy altorjai és aradi Altorjay Jánosnak neveznéd -magadat, nevezed magadat Aradi Jánosnak. - -– Úgy van. És nekem Aradi Jánoshoz… - -– Semmi közöd nincs. Annak a véletlennek, hogy a világ egyik legszebb -hangja számára toknak a teremtés téged választott ki, a hasznát -kiélvezed… - -– Ostoba volnék, ha nem tenném. - -– Úgy van. Kiélvezed… de mihelyt annyi pénzt összeénekeltél, hogy -három-négyezer hold földet vásárolhass, rögtön abbahagyod az egészet, -mégy haza gazdálkodni, megválasztatod magad képviselőnek. - -– Igen. Magyarországon, ha az ember grófnak nem születik, legyen -képviselő. Az majdnem annyi, mintha gróf lenne. - -– Addig is úr vagy, gentleman vagy, zárkózott, privát ember vagy… - -– Az vagyok. - -– Hát: nem vagy az. - -– Nem-e? - -– Nem hát… Te nagyon csinos legény vagy… De mit gondolsz: amikor ezek -között a részeg tyúkok között délelőttönkint mint egy nagytarajú kakas -végigmégy, kinek szólnak a kótyagos sóhajtozásaik: Altorjay Jánosnak -vagy Aradi Jánosnak? - -– Aradi Jánosnak. - -– No? - -– Mit no! A színész, a művész, az író, a politikus, minden nyilvánosság -előtt szereplő ember mellesleg társadalmi luxus-cikk. Köztárgy. -Mindenkinek joga van rá. Köztárgy. Érzelmi hordár. Rajongási közszolga. -Unatkozó nők érzelmi hordárja és kezdő kislányok rajongási gyakorlótere. -Ez így van. Én ezt az állapotot tudmásul veszem, az előnyeit magamtól – -nem vagyok szamár, – el nem utasítom. De mi közöm nekem az Aradi János -olcsó sikereihez! - -A Lippai halvány arca kivörösödött. - -– Mi közöd hozzá? – kérdezte hangosan. Az a közöd hozzá, hogy te már -csak kacérkodol azzal, hogy nem vagy az ünnepelt énekes, hanem te vagy a -tiszteletbeli szolgabíró, aki véletlenül énekel. Szerep lett ez is. Más -komédiások nappal más érdekes szerepet játszanak. Te ezt. De te is csak -komédiás vagy, mint a többi. - -János meghökkenve nézett rá. - -– Te, – mondta elkedvetlenedve, – te komolyan dühös vagy. Te már nem -pedagógiai szempontból mondasz nekem rosszakat. - -Lippai bágyadtan elmosolyodott. Hallgattak egy ideig. - -– Egyébként, – mondta János – azt hiszem, nincs igazad. Én nem vagyok -művész. Én sohase fogok büvölögni és bájologni, hajladozni és énemet -szivet döglesztően csavargatni. Én nem fogom soha megkérdezni, „milyen -voltam“ és „mit szólsz ma hozzám“, és sohase fogom várni, hogy mindenki -hálás legyen azért, hogy én a világon vagyok, és sohase hiszem el, hogy -nekem jogom van hangosabbnak, gyávábbnak, neveletlenebbnek, -szószegőbbnek, szabadosabbnak, erkölcstelenebbnek lenni, mint más -embernek. - -Lippai hallgatni akart. De azután felforrott bosszankodással csóválta -meg a fejét és felindultan nézett szembe Jánossal. - -– Hát ha szabad kérdeznem, – mondta élesen – mi jogon dobsz akkor te ki -nőket és mi jogon szédítesz hármat-négyet egyszerre és mi jogon… - -Nem folytatta. Egy heves és gúnyos mozdulatot tett a fejével és a -kezével egyszerre. János csendesen felelte: - -– Nőket azon a jogon dobok ki, hogy akiket kidobok könnyü jószágok és -nem árt nekik a kidobás. Én három-négy nővel azon a jogon foglalkozom, -hogy amikor közigazgatási gyakornok voltam otthon, akkor is -hárommal-néggyel foglalkoztam egyszerre. Mert nem tudok nélküle élni, -mert tizenötéves korom óta nem kerültem olyan helyre, ahol az első -dolgom ne lett volna körülnézni: van-e itt nő. - -– Don Juan tragikus szomjusága a nő után. - -János vonogatta a vállát. Lippai gúnyosan folytatta: - -– Most Don Juant tanulod. Tehát Don Juant játszod. Elvirát éppen -kidobtad. Az öreg Cavallart – a komturt – te ölted meg. És Annát, – -Anninát, – Ninettát – éppen ma készülsz a vőlegényétől elrabolni. - -János megütközve nézett a Lippai gúnyos arcába. Gondolkozott, azután -fanyarul mondta: - -– Don Juant én a színpadon se játszom kedvvel. A színpadi Don Juan -nevetséges és ostoba fickó. Paprikajancsi. Házasságszédelgő. Aki -mindenkinek házasságot igér, az nem csábít, hanem csal. Én a legenda Don -Juanját szeretem… - -– Aki is? - -– Aki is olyan tökéletesen meghódítja azokat a nőket, akiket szeret, -hogy azok életre és halálra kiszolgáltatják neki magukat. Hogy boldogan -ajándékozzák oda magukat, mert semmi más akaratuk és vágyuk nincs többé, -csak az, hogy magukat odaadhassák. Akármi jön is később. - -– Úgy? – kérdezte sápadtan és a foga között Lippai. És ha szabad -kérdeznem, miért tudod te ilyen szenzációsan hipnotizálni a kis Ninettát -és miért nem tudom én? - -János rábámult Lippaira. - -– Te? – kérdezte csodálkozva. Hát te… hát neked… - -Lippai elvörösödött. - -– Én? – felelte gyorsan, – nekem nem. Nekem mindegy. Csak tedd boldoggá -azzal, hogy feláldozhatja magát. Akár te vagy az első, akár más. De azt -tudnod kellene, hogy akinek ez a sikere van, az nem az ember, hanem a -komédiás. - -János elgondolkozva nézett Lippaira. - -– Én azt hiszem, – mondta halkan – hogy te voltaképpen gyülölsz engem. - -– Ugyan kérlek. Ha az őszinteséget így fogadod… - -János legyintett. Hátrafordult, közelebb intette a primást. A primás a -füléhez hajolt. János halkan fütyült. - - Az alispán kalapomhoz rózsát tett, - Most is ott van hogyha még el nem veszett. - Rózsa mellett, rózsa mellett szép a piros tulipán. - Piros borral, piros borral itatott az alispán. - -A primás elragadtatva húzta a János fülébe. János néha-néha az ajkához -emelte a poharát. Lippai egy ideig nézte, hogy mulat János, azután -felkelt és kiment. János régi nótákat huzatott, szomorúakat és vígakat, -féltizenegykor azután felállott és felment a szobájába. - - -III. - -János idegesen járkált két szobájában ide-oda. A hálószobájában végül -lecsavarta a villamos lámpákat, hogy a szoba egészen sötét legyen. A -másik szobában megállt és körülnézett. Egy másodpercig arra gondolt, -hogy ezt a szobát fel kellene díszíteni; virágot kellene hozni; -édességeket; valami édes italt. Azután bosszankodva és szégyenkezve -kergette el ezt a gondolatot. Az asszonyvárás izetlen rutinja ide nem -való. - -Az erkélyajtóhoz ment és szélesen kinyitotta mind a két szárnyát. -Kivülről bejött a nagy hegyek nyári éjszakájának éles, fűszeres -lehellete. János kilépett az erkélyre. Lent, az erkély alatt fenyőbokrok -sötétlettek, a fenyőbokrokon túl egy ember ment be az erdőbe. Messzebb a -hegy magasodott fel az ég felé, a csúcsok felett mozdulatlanul pihent a -sötétkék égbolt. János hosszú, remegő lélekzetet vett. Ingerülten -nyujtózkodott; szomjasan szítta be újra meg újra a fenyveserdők éjszakai -szagát. Az orra, a szája, a szive lassan megtelt egy vad ünnep fanyar -édességének az izével. - -Visszament a szobába és várt. Kint tizenegy órát ütött az igazgatói -épület nagy órája. János – inkább a szivével, mint a fülével – könnyü -lépteket hallott a folyosón. Felugrott és az ajtóhoz ment. Az ajtó -felnyílott és belépett a szobába Ninette. - -János egy halk és gyors kézmozdulattal bezárta mögötte az ajtót, azután -elébe lépett, megfogta a kezét és beljebb vezette a szobába. Ninette -nyugodtan vezettette magát. A lábán aranycsipkés vörös papucs volt. A -testén könnyüszövetü pongyola: kivágott nyaku és bő ujju kimonó. Fekete -haja laza, asszonyos kontyba volt csavarva. Fehér arca nagyon nyugodt -volt, mozdulatlan, összezárt ajku. Tágra nyílt, sötét szeme mélyen és -komoran lángolt. - -János fogta a kezét és belenézett a szemébe. Nagy felindulás borzongott -végig rajta. A leány hideg kezét lassan felemelte, a két kezébe fogta és -kétszer, háromszor, négyszer lassan megcsókolta. - -– Hideg a kezed, kislány, – mondta fuldokló, mély hangon. – -Megmelegítem. - -A lány átengedte a kezét a csókjainak. Mozdulatlanul állott és sötét, -nagy szemmel nézett rá. Jánost zavarta ez a mozdulatlanság. Szinte fájt -neki. - -– Kis Ninette, – mondta könyörögve, – jó itt neked? - -A lány szótlanul bólintott. János a mellére szorította két kezébe fogott -kezét. - -– Mondd, hogy nagyon jó, – suttogta lázasan. – Azt kell mondanod, hogy -szeretsz. Azt kell mondanod, hogy boldog vagy. Azt kell mondanod, hogy… - -Elakadt a szava. Türelmetlenül vonta magához közelebb a lányt és egyik -kezével óvatosan megsímogatta a haját. - -– Milyen szép a hajad. Milyen dús. Milyen puha. Milyen jószagu. – Azt -kell nekem mondanod… nem tudsz nekem semmit se mondani? - -– Boldog vagyok, – mondta halkan és engedelmesen Ninette. - -– Szeretsz? - -– Nagyon. - -János az egyik karjával átkarolta; a másik kezével megfogta az állát és -maga felé emelte a száját. Lassan magához ölelte, azután haragos vággyal -lehajolt a szájára. A Ninette teste engedelmesen követte a karja -szorítását. A szája engedelmesen adta át magát a János forró szájának. - -Egy hosszú csók jött; János mohón és ijedten akart mámort színi ebből a -csókból; kétségbeesetten tapasztotta rá forró száját a Ninette tiszta és -fanyar szájára, de a csók közben kétségbeesetten érezte, hogy hidegség -és kiábrándulás hűti le a vérét. Mi ez? Miért van ez? Honnan jön ez? A -Ninette mély szeme nyugodt és hüséges, csak egy kissé komor pillantással -nézett fel rá. Miért ilyen nyugodt ennek a leánynak a tekintete? Miért -ül benne most is elszánt komorság? János még egy másodpercig a karjában -tartotta a Ninette karcsu testét, azután lehülten és szégyenkezve -elbocsátotta. - -– Oh, – mondta magában fogcsikorgatva és szégyenkezve – hisz ez egy -gyerek. Fejletlen gyerek. Tacskó. Gyereklány. - -Ninette zavarodottan állott meg rosszindulatu tekintete előtt. Nem -tudta, mi történt. Ijedt és tehetetlen kifejezés jelent meg az arcán. -Fehér arca sötétvörösre pirult. János bosszúsan nézte karcsú, fiús -testét; asszonyosan diszített fejét; kivágott pongyoláját. Ninette -gyerekesen eltorzult szájjal, könyörögve és hebegve kérdezte: - -– Mi… mi az? - -János nem felelt. Rosszindulatu tekintetének a súlya alatt Ninette egyre -inkább összeomlott. Karcsu teste megroppant, a szeme ijedt lett és a -szája fájdalmas. János megsajnálta. Közelebb lépett hozzá. - -– El akar küldeni? – kérdezte egyszerre Ninette suttogva. - -– Nem, nem, dehogy, – felelte János gyöngéden, felsőbbségesen, -vigasztalóan. - -– Nem szeret engem? – kérdezte a lány gyorsan, pattogva. - -– De… de igen… szeretlek. - -– Én magát nagyon szeretem. Azért jöttem ide. - -Felnézett Jánosra. Ujra kiegyenesedett. A két kezét megmozdította, a -fejét felkapta és hangosan így szólt: - -– Itt vagyok. - -János elmosolyodott. A Ninette két karjának a megmozdulása olyan volt, -mint mikor a bábszínházban tárja ki egy bábu a karját. A hangja a -legrosszabb fajtáju hősnő-pátosz volt. János mosolyogva nézett rá. -Ninette folytatta: - -– A magáé akarok lenni. Ezen a mámoros nyári éjszakán magának akarom -ajándékozni magamat… - -Jánosnak harcolnia kellett magával, hogy ne nevessen. Hol olvashatta ezt -ez a lány? Milyen izetlen színpadon láthatta? Lehajtotta a fejét és -közelebb hajolt Ninette-hez. - -– Itt vagyok, – mondta Ninette. - -János felé nyújtotta az ajkát. János elfogadta fanyar és ügyetlen -csókját, de mosolygott azon az igyekezeten, amellyel vágyat és odaadást -akart játszani. – Te kedves bábu, te ügyetlen csacsi kisleány, te komor, -elszánt, szédült gyerek te. – A karjában tartotta még néhány másodpercig -a Ninette karcsu testét, azután érezte, hogy nem szabad tovább a -karjában tartania. Megcsókolta a Ninette homlokát, azután egy gyöngéd -mozdulattal leültette a leányt egy karosszékbe. - -Szédülve kergette el magától a leány szépségének a varázsát. Oh Istenem, -ez szerelmes asszonyt játszott; – még csak nem is leány. Gyerek. -Felindultan rázta meg a fejét, hogy minden más gondolatot, minden vágyat -elkergessen magától. Hogy lehetett így csalódni? Hogy engedhette magát -így megcsalni? Felindultan járt-kelt a szobában, azután kilépett az -erkélyre. Itt jó hűvös van. Bent a szobájában ott van egy ragyogó -szépségü nő, aki most aggódó szemmel kiséri minden mozdulatát, és akire -most nem fog többé úgy nézni, mintha nő volna. - -Elgondolkozva nézett bele a sötét, szép éjszakába és egyszerre úgy -tetszett, mintha fény villant volna fel előtte. Ennek a leánynak az -egész féktelenségét az magyarázza meg, hogy arról a szerelmes -vágyódásról, amelyet játszik, éppen sejtelme sincs. Gyerek. És ezért -olyan bátor, ezért olyan hangos, ezért olyan szájas. És a hangossága és -a szájassága mögött egy gyereknek az ijedtsége és a zavara van. És ez a -leány, amikor a leghangosabb, akkor éppen ijedt zavarban van. Zavarban -van, ezért vonogatja a vállát és ezért mozdul meg egy kétségbeesett -mozdulattal a nyaka, mielőtt megszólalna. Ijedt, zavarodott, elvadult -gyerek. De honnan van ez a komorság a tekintetében? És miért vadult így -el? - -János vissza akart fordulni a szobába. Fordulás közben megállott. Lent, -a bokrok mögött áll valaki. Ki az? Ugyanaz az ember, aki már az előbb is -a bokroktól az erdőbe ment. Ugyanaz az ember; se most nem más, se az -előbb nem volt más – milyen jó, ha az embernek ilyen éles szeme van – -nem más, mint Hopfner Olivér. Jánost derüs, nagy jókedvre hangolta ez a -felfedezés. Lám, egy ilyen intellektuális bivaly milyen éles szimatu egy -vőlegény. Hát nem itt jár éjnek éjszakáján az ember ablaka alatt? Vajjon -mit akar? Vajjon hogy képzeli ez azt, ami idebent történik? Vajjon mikor -akart közbelépni? No, most elvárhat itt egy kicsit. - -János visszament a szobába. Ninette komor tekintettel várakozott rá. Meg -fogom én szelidíteni ezt a te komor tekintetedet, – mondta magában -János. Odament Ninettehez és ráült a széles karosszék oldalára. - -– Ide figyelj, kislány, – mondta neki derülten. – Akarod, hogy én -szeresselek? - -– Akarom, – felelte komoran Ninette. - -– Akkor most szépen, őszintén, – de egészen őszintén – felelsz nekem -minden kérdésemre. Akarod? Fogsz? - -Ninette vonogatta a vállát. - -– Kislány, – mondta János – ez a feltétel. Különben nem vagyunk barátok. -Őszintén felelni mindenre. Igen? - -– Igen. - -János derülten lógatta a lábát és elgondolkozott. Azután megfogta a -leány finom állát és maga felé fordította a fejét. - -– Mondd meg mindenekelőtt, kis Ninette, miért jegyezted te el magadat -ezzel a Hopfner úrral. - -Ninette komoran és dacosan vonogatta a vállát. - -– Őszintén! – intette meg János. – Becsületesen, nyiltan, őszintén. -Tehát. Miért? - -A leány dacosan vonogatta a vállát, azután kifakadt. - -– Mert úgy akartam, – felelte gyorsan és pattogva. - -– Úgy? – mondta János szigorúan. – Akkor mindjárt el is mehetsz. Akkor -vége a barátságnak. Vagy felelsz őszintén, vagy alászolgája. - -A Ninette szeme könnyes lett. A szája keserüen vonaglott. János -megsimogatta az arcát. - -– No kislány, – mondta gyöngéden – hát felelj szépen, őszintén, ahogy -illik. Miért jegyezted el magadat Hopfner úrral? - -Ninette könnyes, hűséges szemmel, meghatva és engedelmesen felelte: - -– Hogy az anyámat bosszantsam. - -Jánosnak nagy kedve lett volna nevetni, de tudta, hogy most már nem -szabad nevetni. Egy konok és elvadult gyereklélek kezd itt kinyílni. - -– Csak azért? Semmi másért? - -– Csak azért. Semmi másért. - -János elgondolkozott azon, miért örül úgy a Ninette feleleteinek. Azután -egyszerre megértette. Azért, mert Ninette nem beszél a gyors, kihivó, -pattogó harci hangján. Szeliden, csendes kislányhangon beszél. - -– Úgy? Hát akkor azt mondd meg kedves kislány, miért akarod bosszantani -az anyádat. - -Ninette komor és sötéten lángoló tekintetet vetett Jánosra, és megrázta -a vállát és a fejét. Most mindjárt fellázad. Most mindjárt kitör. - -– Mondd kis Ninette, – kérdezte János gyöngéden – általában: nagyon -gyülölöd az embereket? - -A leánynak kitágult a szeme. - -– Minden ember gazember, – mondta mély meggyőződéssel. - -– Honnan tudod? - -Ninette meglepetve nézett rá és a gyors kérdésre nem tudott válaszolni. -A nyaka megmozdult és a fejét zavarodottan forgatta ide-oda. - -– Rólam például, – kérdezte János nyugodtan – honnan tudod, hogy -gazember vagyok? - -Ninette ide-oda forgatta a fejét. - -– Mert lehet, hogy az vagyok, – folytatta János – de szeretném tudni, -hogy te honnan tudod? - -Ninette dacosan és zavarodottan forgatta a fejét. - -– Szóval minden ember gazember? – kérdezte János még egyszer derülten. - -– Az, – felelte Ninette kétségbeesve. - -– No jó, – mondta János – akkor most egy másik kérdésre fogsz nekem -felelni. - -Lehajolt hozzá és halkan, de nyomatékosan kérdezte: - -– Hány éves vagy te voltaképpen Ninette? - -Ninette vörösre pirult. - -– Tizennyolc, – felelte gyorsan és pattogva. - -János még jobban lehajolt hozzá. - -– Nem igaz, – mondta derülten. - -– De igaz. - -– Nem igaz. Kis Ninette… hidd el… neked sokkal jobban is áll még, ha -fiatalabb vagy. Te tizenhétévesnek sokkal szebb vagy, mint -tizennyolcévesnek. Arról nem is beszélve, hogy igazat kell mondani. – -Hát hány is vagy? - -Ninette lehajtotta a fejét és szégyenkezve mondta: - -– Tizenhét. - -– Tizenhét? Nézzük csak: _vagy_ már tizenhét? - -– Leszek. - -– Mikor? - -– Jövő májusban, – suttogta Ninette megtörten. - -János nevetve emelte égnek a szemét. Jövő májusban lesz tizenhét. És ezt -nézte ő érett nőnek. És ez tudta őt megcsalni. De hogy tudhatta? Mi -sugalta neki a sötéten vágyódó, hazug tekinteteit, azt a vad és keserü -elszántságot, amellyel odaadást játszott, az egész asszonyi dühöt, -amellyel hódítani akart és amellyel magát felkínálta? - -János leugrott a karosszék oldaláról, széket vett és odaült Ninette elé. - -– Felelj nekem most arra kislány, – mondta gyöngéden – felelj nekem -arra… mert igaz, hogy minden ember gazember és én is az vagyok… de ha -azt akarod, hogy hm… hozzám tartozz, akkor mindent tudnom kell rólad… -felelj nekem arra… miért akarod boszantani az anyádat? - -– Mert akarom, – felelte dacosan és pattogva Ninette. - -– Akkor hát –. - -János készült felállni. Ninette panaszosan és elkinzottan nézett fel rá. -János újra leült. - -– Nem, – mondta – nem akarom, hogy elmenj. De nagyon szépen kérlek rá, -mondd meg nekem: miért… Várj csak: sokat veszekszetek az anyáddal? - -– Most már nem. - -– Miért? - -– Mert most már úgyis tudja, hogy azt teszem, amit akarok. - -– Úgy? És azelőtt? - -– Azelőtt sokat. - -– Például miért? - -– Mert… mert ő azt akarta, hogy én még mindig kis gyerek legyek. - -– Úgy? Pedig te már nagy leány voltál. - -Ninette gyanakodva nézett Jánosra és kételkedve felelte: - -– Az. - -– Úgy. És még miért? - -– Sok egyébért. - -– Úgy. Mondd csak Ninette, nem szereted te az anyádat? – Felelj -őszintén. - -Megfogta a Ninette kezét. Ninette vonaglott, a kezét ki akarta -szabadítani, a fejét elforgatta a János tekintete elől. - -– Kis Ninette, mondd meg nekem őszintén. - -A János hangja gyöngéd volt és meleg. A Ninette szemébe könnyek gyűltek, -az álla remegett, a tekintetét még egyszer-kétszer el akarta fordítani, -de amikor Jánosnak sikerült a szemébe néznie, egyszerre kifakadt: - -– Gyűlölöm. - -– Miért? - -– Mert az apámat nem szerette. - -– Honnan tudod? - -– Apa mondta. - -– Neked? - -– Nekem. Megölelt és rámhajtotta a fejét és sírva mondta: látod -csillagvirág, – mindig csillagvirágnak nevezett – látod csillagvirág: -nem szeret. Hogy kell rá vigyáznom! Hogy kell őriznem. Te is vigyázz rá, -csillagvirág. - -János megrendülten hallgatott. Látta az öreg énekest, akit egész -életében elkényeztetett a szerelem és aki öregségére boldogtalan -jobbágya lesz egy késői szerelemnek, egy alacsony nőnek. A nő -türelmetlenül jár-kel a hűség ketrecében és az öreg cukorral és ostorral -próbálja tőle azt megszerezni, amit azelőtt boldog ajándékképpen a lába -elé raktak. És a keserüség legemésztőbb perceiben az amúgy is -megzavarodó elme elveszít minden korlátot és az öreg ember kétségbeesése -felzokogva kezd panaszkodni az egyetlen nőnek, aki még imádja, az -egyetlen emberi lénynek, aki egészen az övé: a tíz éves leányának. - -Ninette várakozó, könnyes szemmel nézett Jánosra. János szavakat -keresett: - -– Nagyon szeretted az apádat, kis Ninette? – kérdezte végre gyöngéden. - -– Nagyon. - -– Jó ember volt… téged imádott? - -– Igen. - -– No látod… - -No látod, nem minden ember gazember, – akarta János mondani. De a mondat -második részét elharapta. – Nem ezt kell mondani, mással kell -megpróbálkozni. - -– Kis Ninette, – mondta komolyan – a te apád nagyon kiváló ember volt. -Nagy énekes; tökéletes művész; zenéhez senki nála jobban nem értett. -Büszkének kell rá lenned és mindig nagy szeretettel kell rá gondolnod. -De… hiszen te okos leány vagy… próbáld azt megérteni, vagy ha nem tudod -megérteni, hidd el nekem, hogy abból többnyire baj lesz, ha idősebb -ember fiatal nőt vesz el. Nem szabad az anyádat nagyon szigorúan -megítélned; az ő neveltetése olyan volt és ő olyan körből került ki, -hogy meg se tudhatta magát értetni… nem tudott az új viszonyokba -beleilleszkedni. Nem szabad azt mondanod, hogy gyü… - -– Gyűlölöm. - -Ninette eddig figyelmesen hallgatta a János szavait, de most kifakadt. -Összehúzott homlokkal és szikrázó szemmel mondta újra: - -– Gyűlölöm. - -– Nézd csak kis Ninette… - -– Erről ne is beszéljen nekem. Gyűlölöm. - -János türelmesen mondta: - -– Nézd kis Ninette… nem szabad olyan szigorúan ítélkezni… vannak az -életben különös helyzetek… látod, te is a Hopfner úr menyasszonya vagy… -ugye az vagy és lám mégis –. - -Ninette meghökkenve nézett Jánosra és nagy zavarban hebegte: - -– Az… egészen… más. - -– Miért egészen más? – kérdezte János óvatosan. - -Ninettenek vacogott a foga. Az egész teste remegett, a fejét lázasan -forgatta ide-oda. - -– Miért? – kérdezte János szeliden. - -Ninette ekkor felemelte hozzá kétségbeesett, könnyes szemét és -reszketve, csüggedten, a szivéből lassan felszakadozva mondta: - -– Mert én… úgyis… nemsokára… meghalok. - -– Miii? - -– Mert én meghalok. - -– Miért halnál te meg, ha szabad kérdeznem? - -Ninette a szája elé kapta a kezét, hogy visszafojtsa a kitörő sírását. -De már későn volt. A száján kifakadt a sírás és Ninette eltorzult -szájjal, kétségbeesve zokogta: - -– Mert én örököltem az apám betegségét. - -– Oh te… - -János nem folytatta. Megfogta a Ninette kezét. Azután megint odaült -melléje a karosszékre, a haját simogatta, csitította, vígasztalta és -dédelgette. Ninette odahajtotta hozzá a fejét és keservesen, -felszabadultan, hosszan zokogott. János engedte, hadd sírja ki magát. - -– No kicsikém. No kis Ninette. No kedves kislány… - -Ninette még szepegve és lihegve bújt oda Jánoshoz, de a könnyei lassan -elfogytak. János várt még egy kicsit, azután megsimogatta a fejét, -azután gyöngéden megfogta az állát. - -– Nézz fel rám Ninette. – Te komolyan azt hiszed, hogy örökölted az apád -betegségét? - -– Én tudom… - -– Honnan tudod? - -– Tudom. - -Ninette könnytől ázott arca megint dacos lett. - -– Kislány, – mondta János figyelmeztetően, – légy őszinte. Honnan tudod? -Mondta valaki? - -Ninette igent intett. - -– Ki mondta? - -– Az anyám. - -János bosszankodva ugrott le a karosszék karfájáról. - -– Mikor mondta? Hogyan mondta? – kérdezte dühösen. - -– Tizenegy éves koromban. Összevesztünk. - -– Hát ide figyelj Ninette. Amit az anyád mondott, az nem igaz. -Egyszerüen nem igaz. Ostobaság. Szamárság. Hazugság. - -Ninette szomorú mosolygással rázta meg a fejét. - -– Nem hiszed? - -– Nem, – felelte Ninette csendesen. - -– Nem hiszel nekem? - -– Nem. Csak meg akar vigasztalni. - -– Ejnye, a teremtésit… Mondd, Ninette, tudod te azt, hogy voltaképpen mi -volt az apád betegsége? - -– Tudom. - -– Mi? - -Ninette elsápadt. Mintha valami halottidéző szörnyüséget ejtene ki, -remegve és habozva mondta: - -– Szklerózis. - -– Úgy van. Ezt akkor hallottad? - -– Igen. - -– De azt sohase hallottad, hogy ezt nem lehet örökölni? Ezt idővel -minden ember megkapja kisebb-nagyobb mértékben, de nem azért, mintha -örökölné, hanem mert vele jár az öregséggel. Ez nem is annyira betegség, -ez maga az öregség. - -Ninette kételkedő arccal hallgatta Jánost, azután megrázta a fejét. -János káromkodott. - -– Ejnye a teremtésit… hát kérdezősködtél-e legalább valakitől! - -– Nem… - -– Hát mért nem nézted meg valahol? Tudom is én: a lekszikonban. - -Ninette bágyadtan elmosolyodott. - -– Én azt hiszem, – mondta János, – hogy te nem hiszel nekem. - -Ninette szomorúan mosolygott. - -– Hát ha nyomtatásban megmutatom neked, elhiszed? - -Ninette vonogatta a vállát. Nem hitte, hogy ezt nyomtatásban meg lehet -mutatni. János dühbe jött. A villamos-csengőhöz ment és hosszan, dühösen -megnyomta. Várt, azután újra mérgesen harangozott. A folyosón végül -izgatott futás zaja hallatszott. - -– Eredj be a másik szobába, – mondta János. - -Ninette felkelt és bement a másik szobába. Az ajtón kopogtattak. A -szobapincér nyitott be. - -– Ide figyeljen, – mondta neki János. – Az igazgatói irodában van egy -lekszikon. Maga most lemegy oda és felhozza nekem az A köteteket és az E -köteteket. Megértette? - -– Meg, – felelte a pincér elképedve. - -– Azokat a köteteket, amelyekben A betűs szavak vannak és azokat, -amelyekben E betűs szavak vannak. Egy-kettő. Repülni. - -A pincér álmélkodva sietett ki a szobából. János türelmetlenül sétált a -szobában, biztatóan bemosolygott Ninettehez, aki a sötét hálószobában -leült egy székre; azután kilépett az erkélyre. Rögtön meglátta Hopfnert. -– Ez a csengőszót hallhatta. A pincért láthatja. Ki fogja vallatni. Mit -gondol majd vajjon, ha megtudja, hogy a találkához ide türelmetlenül és -gyorsan néhány lekszikon-kötetet hozattak. Mire gondol majd? - -János felnevetett. Könnyü szívvel fordult vissza a szobába és derülten -ment a hálószoba ajtajához. - -– Mit csinálsz kislány? - -Ninette fázósan gubbaszkodott könnyü ruhájában a széken. - -– Fázol? – kérdezte János. - -– Igen. - -János becsukta az erkélyajtót. Hopfner ettől fog véglegesen megőrülni. -Három kötet lekszikon és ugyanakkor az ajtó bezárása. Visszament -Ninettehez: - -– Ne hozassak egy teát vagy más valamit? - -Ninette intett, hogy ne. - -– Van egy doboz csokoládés-cukrom. Nem akarod? - -Ninette intett, hogy nem. János ekkor látta, hogy egészen sápadt. -Istenem, ez mindezt rettentő komolyan veszi. Ennek az ijedt gyereknek -most fogják kihirdetni az ítéletet. Élet vagy halál. - -János elkomolyodva fordult az ajtó felé. Nemsokára lépések hallatszottak -a folyosón és az ajtóban lihegve megjelent a pincér a három kötettel. -János átvette tőle és a kezébe nyomott egy bankjegyet. A pincér -elragadtatva hajolt meg. Hát még ha azt tudnád, gondolta János, mit -kapsz Hopfner úrtól azért, hogy eláruld neki azt a titkot, hogy az ajtó -becsukása idején három kötet lekszikont hoztál ide. Kiküldte a pincért -és bezárta mögötte az ajtót. - -– Gyere ki kislány, – szólt be Ninettenek. - -Ninette kijött. Az arca fehér volt és sötét, mély szeme ájuldozó. Leült. -Didergett. - -– Fázol. Vedd fel ezt a kabátot. - -Ninette felvette a bő fekete köpönyeget. A fekete köpönyegben fehér arca -még sápadtabb volt. János a lekszikont lapozgatta. E… É… Ér… Er – -Endréd… Érelmeszesedés? Nincs. János bosszankodott. Az ü betűt kellett -volna hozatnia. Ütőérelmeszesedés. Ha arterioszklerózis alatt nincs, -kénytelen lesz még egyszer csengetni, a pincért fokozott ámulatba ejteni -és Hopfnert megoldhatatlan rejtély elé állítani. Á… Árpád… Artagnan… -Arteria… Arterioszklerózis. Megvan. - -– Ide figyelj, kislány. - -Odahuzta az asztalt Ninette elé és odaült melléje. Olvasni akart. -Ninette reszketve és gyanakodva hajolt feléje. - -– Nem hiszed? – kérdezte János. – Olvasd magad. - -Ninette remegő kezébe fogta a nehéz könyvet, keskeny mutatóujját rátette -az első szóra és fojtott, reszkető, iskolásleány-hangon olvasni kezdett: - -– Arterioszklerózis… - -Felnézett Jánosra. - -– Csak szklerózis, – mondta habozva. - -– Az ugyanaz, – felelte János. – Röviden szklerózisnak hijják. De ez az -igazi és teljes neve. - -Ninette visszanézett az ujjára és tovább olvasott: - -– … ütőérelkeményedés, főleg magasabb életkorban… - -– Látod, – szólt János – főleg magasabb életkorban. - -Ninette hálás pillantással nézett fel rá, azután folytatta: - -– … az ütőerek belső hártyáján, a szívbillentyűkön mutatkozó elfajulás, -melynél a kötőszövet egynemüvé, homogénné, tömötté lesz, megvastagodik, -később meszesen beszűrődhetik. - -Ninette elgondolkozva nézett maga elé. - -– Látod, – mondta János – hol van itt szó átöröklésről? - -Ninette ránézett, azután visszafordult a könyvhöz és emelt, éneklő -hangon sietve olvasta: - -– Az ütőerek ez úton merevebbekké, kevésbbé ruganyosakká lesznek; -törékenyekké, szakadékonyakká főleg akkor válnak, ha az ütőér belső -hártyája a középső rétegre is átterjedő idült gyulladásba esik s az így -képződött lobos termék zsírosan elfajul, kásaszerüen szétesik… - -Ninette ijedten nézett fel Jánosra. Az arcán borzalom és undor volt. - -– Olvasd csak gyorsan, – mondta János. - -Ninette rémülten nézett rá. János kivette a kezéből a könyvet és gyorsan -olvasta: - -– … s az úgynevezett kásás (a-the-ro-ma-to-sus) fekélyt vagy legalább -kénsárga, elzsírosodási foltokat, szigeteket hoz létre. Mindkét folyamat -együttesen szokott fellépni, s az így elváltozott ütőerek könnyen -megrepedhetnek; ha ez az agyban történik, agyvérzés, gutaütés támadhat. - -János letette a könyvet és ránézett Ninettere. - -Ninette ijedten nézett rá. - -– Na! – mondta János. - -Ninette tehetetlen mozdulatot tett. - -– Hol van itt szó átöröklésről? Van itt arról szó? - -– Nincs. - -– Más betegségeket se igen lehet örökölni. De ezt! Ezt soha. - -– Nem? - -– Nem hát. Hiszen olvastad. Magas korban. - -– _Főleg_ magas korban. - -– Hát lehet olyan csuda, hogy ezt fiatal korában is megkapja valaki, de -te nem leszel ilyen csoda. Majd ha megöregszel. Vagy talán még akkor se. -Aki sokat szivarozik, sok erős szivart szí, azt mondják, az kapja meg. -Hát ne szíjj sok Havanna-szivart. - -Ninette hangosan, édesdeden felnevetett. Csengő, meleg kislánynevetése -volt, felszabadult, boldog kacagás. - -– No, – szólt János elégedetten, – no… - -Lenézett a földre. Elgondolkozott azon, mit mondjon és mit kérdezzen -most. - -– Hol van az a cukor? - -Meghökkenve nézett fel. Ninette mosolygó arccal és csillogó szemmel -nézett ki a fekete köpönyegből és kérő és figyelmeztető hangon intette -meg: - -– Azt mondta, hogy csokoládés cukra van valahol. - -János kinyitott egy szekrényt, kivett egy doboz csokoládé-cukrot és -mosolyogva tette Ninette elé. Amikor ott állott mellette, akkor Ninette -gyorsan megfogta az egyik kezét és megcsókolta. Azután, mielőtt János -még egy szót szólhatott volna, az ölébe vette a dobozt és enni kezdett. - -János állva maradt és mosolyogva nézte. - -– Magad akarod megenni az egészet? – kérdezte. – Nekem egyet se adsz. - -Ninette feléje nyújtotta a dobozt. - -– Ezt egye, – mondta teli szájjal. – Ez jó. Ami pirossal van töltve, az -undok. - -János kivett egy cukrot és megette. Azután szivarra gyújtott és várt. -Ninette még mindig evett. - -– Ninette, – mondta végre János – most komoly dolgokról akarok veled -beszélni. Figyelj ide. - -– De közben ugye ehetem? – kérdezte Ninette. - -– Ehetsz kis falánk… barbár. – Te, úgy hallottam, színésznő akarsz -lenni. - -Ninette igent intett. - -– Énekesnő? - -– Dehogy, – felelte Ninette tele szájjal mosolyogva. – Nekem se hangom, -se hallásom. - -– Mi? Mi az hogy… - -– Se hangom, se hallásom. Apa is kipróbálta már. - -– Jó, de azóta… - -Ninette megrázta a fejét. - -– Nem, – mondta derülten – nekem zongoraszó vagy ajtónyikorgás majdnem -mindegy. - -– De ének…? - -Ninette bocsánatkérő grimászt vágott. - -– Az is, – mondta. – Nekem akár maga énekel, akár Hnatyuk, a -hotelszolga, akit a szobaleányok nagyon szeretnek hallgatni. - -– Mi? – kérdezte János álmélkodva. - -Gondolkozott egy másodpercig. - -– Mi? – kérdezte azután elragadtatva. – Komolyan mondod, hogy neked nem -tetszik az énekem? - -Ninette habozott. - -– Csak mondd, – kiáltotta János jókedvüen. – Annak örülök, ha ezt -mondod. - -– Nekem nem: nem tetszik, – szólt Ninette óvatosan. – Csak: mindegy. - -– Hát akkor miért akartad, hogy csak te légy ott, mikor énekelek? - -– Azért… hogy senki más ne legyen ott. - -– És ha szabad kérdeznem, mi tetszik akkor neked én rajtam voltaképen? - -Ninette elragadtatva nézett fel Jánosra és őszintén mondta: - -– Az, hogy olyan gúnyosan néz le a libákra. Olyan csendesen lemosolyog -rájuk. - -– Oh te kedves, oh te drága, – mondta János elragadtatva. – Egyszóval én -magam tetszem neked. - -Ninette habozott egy kissé, azután lesütött szemmel mondta: - -– De nagyon. - -Lesütött szemmel várt egy kicsit. Azután a dobozt az öléből félretette. -Egy kicsit babrált rajta. Valami nagy cselekedetre készült, amelyhez -minden figyelmére szüksége volt. A kezét végre az ölébe húzta. Azután -sötét, mély szemét Jánosra emelte. A szemében most nem volt már -komorság. Könnyek voltak benne és a könnyek mögött egy egyenletes nagy -lángolás. - -– Én magát, – mondta remegő hangon – én magát… - -Nem tudta folytatni. Lehajtotta a fejét. Azután újra nekifogott. - -– Maga nekem, – mondta – maga énnekem… - -Az egyik kezével a könnyeit törölgette, a másikkal a János keze után -nyúlt. Meg akarta csókolni a János kezét. János nem engedte. Megfogta a -kezét. - -– Csillagvirág, – mondta meghatva. – Betévedtél hozzám… és a fiatal -bátorságod a legszebb szavakat mondja… és az emléked nekem édes marad, -akármi lesz is veled… - -– Én a magáé leszek, senki másé, – mondta Ninette könnyes szemmel. - -– Az enyém leszel, – mondta János meghatva. – Az enyém vagy. Csak -kinyílsz előbb, asszonybimbó. Majd én vigyázok rád. Majd én nevellek és -én gondozlak. Magamnak. Akarod? - -Ninette boldogan intett igent. János eleresztette a kezét. Ninette -visszahúzta a kezét az ölébe és boldogan várakozott. János gondolkozva -sétált a szobában fel és le. Ninette egy ideig némán és boldogan nézte, -azután óvatosan kinyújtotta a kezét a doboz után és megint enni kezdett… - -– Tudod kis Ninette, – mondta végül János – én még mindig nagyon -csodálkozom a te bátorságodon. - -Ninette felemelte a fejét. - -– Miért? – mondta evés közben. – Én önmagammal korlátlanul rendelkezem. - -– De ezentúl úgy élsz, ahogy én mondom. Azt teszed, amit én mondok. -Igen? - -– Igen. - -– Tehát: reggel először is megmondod Hopfner úrnak, hogy az eljegyzést -felbontod. Meglesz? - -– Meg, – felelte Ninette gonosz mosollyal. - -– Hohó barátom, – szólt János. – De nem úgy mondod meg, hogy az őt -megbántsa. Azt ő nem érdemli meg. - -– De megérdemli, mert tudta, hogy utálom. - -János habozott. - -– Mindegy, – mondta azután. – Egyszerűen, csendesen és bántás nélkül -mondod meg neki. Azt mondod, hogy tévedtél az érzelmeidben és mind a -kettőtöknek legjobb lesz, ha az eljegyzés felbomlik. És hogy terád ne -haragudjék. Igy lesz. - -– Ha maga akarja –? - -– Én akarom. Továbbá: ezentúl… Ezentúl… hm… ott kezdjük a dolgot, hogy a -hajadat ezentúl másképpen hordod. Nem ilyen asszonyosan. Kislányosan, -ahogy hozzád illik. - -Ninette ijedten nézett Jánosra. János könyörtelenül mondta: - -– Le ezzel a frizurával. Rögtön. - -Ninette habozott. - -– Nekem ez nem tetszik. - -Ninette erre gyorsan a hajához nyúlt. A művészi alkotmány, amely a fején -volt, egy másodperc alatt szétomlott. Lágy, fényes, fekete haja sima -fonatokban omlott a vállára. János odament hozzá és segített neki. - -– Szalag kellene, – mondta Ninette. - -János szalagot adott neki. Egy perc múlva készen volt a Ninette új -frizurája. Befont, vastag, hátul felhajtott hajfonat. - -– Látod, – mondta János – így tetszel nekem. - -Tükröt adott neki. Ninette nagy figyelemmel megnézte magát, azután -elégedetten dőlt hátra a karosszékben és ismét enni kezdett. - -– Továbbá: ezentúl olyan ruháid, mint ez a pongyola is itt és az is, -amelyik ma délben rajtad volt, olyan ruháid nem lesznek. Minden ruhád -túlságosan asszonyos és minden ruhádon nagyon sok a dísz. Ezentúl majd -én választom ki a ruháidat. Jó? - -– Jó. Legalább magának bizonyosan tetszik majd. - -– Úgy van. Azután: ezentúl… hm… nagyon csendesen és szerényen fogsz -mindenütt viselkedni. - -Ninette zavarodottan és csodálkozva hajtotta félre a fejét. - -– Eddig, – mondta János – a szemed is, a szájad is nagyon hangos volt. -Ezentúl kevésbbé fogsz feltünni… - -Megsajnálta Ninette-et. - -– Te éppen elég szép vagy arra, – mondta barátságosan – hogy akkor is -megbámuljon mindenki, ha nem akarod a figyelmet magadra vonni. Nem kell -fickándozni… akkor fogsz csak igazán tetszeni minden jóizlésü embernek. - -Ninette felderülten vonogatta a vállát. - -– A pattogó, harci hangodat, – mondta János – ezentúl ne halljam. -Mindenkivel olyan csendesen és nyugodtan fogsz beszélni, mint ma éjjel -itt velem. Nem állsz te harcban az egész világgal. És nem ellenséged -minden nő, aki a világon van. - -Ninette elbiggyesztette a száját. Nem mert szólni, de a nőket még mindig -ellenségének érezte. - -– Ami a többit illeti, – mondta János, – majd meglátjuk. Hogy szinésznő -leszel-e, majd elhatározzuk. Annyit már most is mondhatok neked, hogy -akár leszel, akár nem, a műveltséged szégyenletesen hiányos. Nem nagyon -szerettél iskolába járni. - -– A tanárok olyan ostobák, – mondta gyorsan és pattogva Ninette. - -– Vagy a tanárok vagy a tanítvány, – mondta János filozófusan. Egy -bizonyos, hogy mire én télen Berlinben vagy Amerikában leszek, te -hibátlan helyesírású leveleket fogsz nekem írni. Mert hogy őszinte -legyek, az a pár sor, amelyet tőled láttam, szégyenletesen tele volt -hibákkal. - -Ninette kezdett elkomorodni. János odament hozzá és megsimogatta az -arcát. - -– És ha nekem szép leveleket írsz, – mondta – én minden leveledre -válaszolok. És mindig gondolok rád… - -Ninette boldogan felmosolygott Jánosra. - -– És minden ügyedbe beleszólok… mert ezentúl olyan teljes tétlenségben -nem élhetsz, mint eddig… majd megállapodunk benne, mit csinálsz, vagy -mit tanulsz… és ha eltelik néhány év… és tizenkilenc-húsz éves leszel… -nagyleány, virág, asszony… akkor, akkor, akkor… - -Ninette hirtelen felállott. A fekete köpönyeg lehullott róla és most is -olyan volt, mintha a fekete burokból csodamódon egy példátlan édes -illatú virág bontakozott volna ki. János megszédült az illatától. - -Ninette felemelt fejjel és leeresztett karral állott előtte. Itt vagyok. -János összeszorította a fogát. Gyöngéden a két kezébe fogta a Ninette -arcát és megcsókolta a homlokát. - -– Jó lesz így Ninette? - -– Minden úgy lesz jól, ahogy maga akarja. - -– Akkor… most szépen eltelt az idő… mindjárt hajnal lesz… el is -álmosodtál… eredj szépen haza és aludj. Holnap majd tovább beszélgetünk. - -Ninette boldogan intett igent. Visszafordult a dobozhoz, kivette belőle -az utolsó cukrot, azután megindult az ajtó felé. János vele ment. Az -ajtónál Ninette hirtelen megállott és János felé fordult. - -– De ugye, – kérdezte halkan – maga sokat lesz együtt velem odalent is. - -– Odalent? Hja: a terraszon? Az erdőben? - -– Igen. - -– Hm… igen. De miért? - -– Hogy a libák lássák, – felelte Ninette álmosan. - -János nevetett. - -– Álmos vagy Ninette, – mondta. - -Kikisérte Ninette-et a folyosóra, elkisérte a szobája ajtajáig. Ninette -az ajtóban odanyújtotta neki a homlokát, azután bement a szobába és -becsukta maga mögött az ajtót. - -János megfordult és elindult a maga szobája felé. A lépcsőnél -találkozott Cavallarnéval. - - -IV. - -Cavallarné a földszintről jött fölfelé. János egy másodpercnyi -meglepetéssel állott meg előtte. Egy másodpercig rajtakapottnak érezte -magát. Azután hirtelen dühbe jött. Ki itt a rajtakapott? Ő vagy ez az -asszony? Dühösen állott oda elébe. - -– Jőjjön csak, – mondta. – Éppen van némi mondanivalóm a maga számára. - -Az asszony meglepetve, fáradt szemmel nézett rá és engedelmesen odaállt -elébe. - -– Ninette-et, – mondta János dühösen – ebben a percben kisértem vissza a -szobájába. Eddig nálam volt. - -Az asszony elsápadt. - -– Maga meg kódorog, ahelyett, hogy a gyerekére vigyázna, – mondta János -dühösen. - -Az asszony sápadtan fogózkodott bele a lépcsőház karfájába, fáradt, -nedves szemmel nézett Jánosra és nem szólt. Jánost a közelléte, a szeme, -a tekintete, a parfümje egyre nagyobb dühbe hozta. - -– Hallja-e Hudacsek Julia, – kiáltott rá dühösen – mért mondta maga -ennek a gyereknek, hogy örökölte az apja betegségét? - -Az asszony ekkor megmozdult. - -– Én? – kérdezte sápadtan és hebegve – én? - -– Maga. - -– Én? Soha… Isten engem… - -– Ne esküdjék. Ninette nem hazudik. Maga mondta neki… vagy hat évvel -ezelőtt… - -– Én? Én? - -Cavallarné töprengve gondolkozott. Az arca ráncos lett az erőlködéstől. - -– Hat évvel ezelőtt? – hebegte halkan. – Hat évvel… Akkor egyszer… -tessék elhinni olyan nehéz volt vele bánni… az apja is mindig heccelte -ellenem… már akkor is ő akart nekem parancsolni… tíz éves korában az -ablakon akart kiugrani, ha nem tettem, amit ő akar. Akkor… azt mondtam -neki… bolond vagy te is… és ő az apját emlegette ellenem… és én valami -olyat mondtam mérgemben, hogy mindent az apjától örököl… szó szót -követett… de én csak mérgemben mondtam… nem is gondoltam, hogy még -valaha gondol rá… nem tehetek róla, tessék elhinni… - -Lehajtott fejjel és összegörnyedt derékkal állott. János megsajnálta. -Mindjárt nagyságos úrnak fog szólítani, ha még egyszer rákiáltok, -gondolta. - -– Hát látja, – mondta neki nyugodtabban, – nagyon kell vigyázni arra, -amit az ember egy ilyen érzékeny gyereknek mond. Ninette megjegyezte… és -évekig kínlódott miatta. Különben: ami Ninette-et illeti, -megnyugtathatom. Ninette nálam volt, de a… a beszélgetésünk neki csak -hasznára lesz. Holnap majd meglátja. Ninette hamarosan, remélem, más -lesz, mint eddig volt. Lányosabb. Kislányosabb. Hiszen ez egy kislány. -Miért járt ez nagykoru démonnak öltözve? - -Cavallarné kiegyenesedett és fellélegzett. - -– Hát bírtam én vele? – sóhajtotta panaszosan. - -– Én talán birok majd vele, – mondta János. Ezentúl majd én intézem… -majd beleszólok a nevelésébe, ha… ha ön is úgy akarja… - -Habozott egy kicsit. - -– … Nagyságos asszony, – mondta azután. - -– Nagy hálára kötelez vele, – mondta Cavallarné. - -A beszélgetésük hangja egyszerre átalakult. Nyugodt, korrekt, társalgó -hang lett. Hogyan történt, hogy néhány percig olyan volt a -beszélgetésük, mint egy úr és egy rajtakapott cseléd között? Jánosnak -eszébe jutott a kérdés, de nem gondolkozott rajta. Nem baj, hogy olyan -volt. Most azonban jó lesz az egész beszélgetésnek véget vetni. - -– Akkor… jó éjszakát nagyságos asszonyom, – mondta halk, benső -grimásszal. - -– Jó éjszakát Aradi, – mondta az asszony előkelően. - -Ő is természetesnek találta, hogy az előbb más hangon beszéltek és most -így beszélnek egymással. János menni akart. - -– És Ninette? – kérdezte az asszony aggódva. - -– Azt hiszem, már alszik, – felelte János. - -Az asszony gyorsan bement a szobájába, onnan átment a Ninette szobájába, -azután visszajött. - -– Csendesen alszik, – mondta boldogan. - -János indult a szobája felé. Amikor belépett a szobájába és -elgondolkozva ment befelé, abból a karosszékből, amelyben az imént még -Ninette ült, felállott valaki. Egy kisértetiesen hosszú lény, sápadt és -vacogó fogu. Hopfner. - -János meghökkent tőle és ez dühbe hozta. Szikrázó szemmel állott Hopfner -elé és várta, hogy megszólaljon. Hopfner hallgatott. Erre ő szólalt meg. - -– Nem gondolja kérem, – mondta élesen – hogy a tulajdonos megkérdezése -nélkül nem helyes egy idegen lakásba behatolni? - -Hopfner meggörnyedt, és hosszú karjával tehetetlen mozdulatot tett -kifelé. - -– A hátsó lépcsőn jöttem, – szólt halkan. - -– Akárhol jött, – felelte János dühösen – előbb talán meg kellett volna -engem kérdeznie, mit szólok hozzá. - -– Beszélnem kell önnel, – mondta Hopfner. - -– De talán nem éppen most. - -– Beszélnem kell önnel, – ismételte Hopfner. - -– De talán nem éppen most, – kiáltotta János. – Én ilyenkor nem szoktam -látogatásokat fogadni. - -Hopfner sárgakarikás szeméből egy váratlan villanás érte. Jánosnak ekkor -eszébe jutott a Ninette látogatása. Elszégyelte magát és a -szégyenkezését túl akarta kiabálni. - -– Én nem vagyok hajlandó látogatást fogadni, – ordította dühösen. - -– De nekem beszélni valóm van önnel, – mondta Hopfner csendesen. - -– De nekem nincs beszélni valóm önnel. - -– Holnap. - -– Holnap se. Egyáltalában nincs. - -Hopfner erre egy furcsa mozdulatot tett. A két tenyerét kifelé -fordította, a fejét több izben meglóbálta. Az egész egy alázatos mimika -volt. Mintha azt akarta volna mondani: „hát még ez is“, vagy: „hát ha -így kell lennie“. Alázatosan lóbálta a fejét még egy kicsit, János már -rá akart szólni, hogy menjen el, de erre nem került a sor, mert Hopfner -még egy hosszút bólintott, azután megfordult és szótlanul elment. - -János bosszankodva nézett utána. Azután lefeküdt, de rosszkedvüen -hánykolódott és sokáig nem tudott elaludni. Másnap délelőtt tizenegy óra -tájban Lippai jött fel Jánoshoz. János már várta. - -– Jó reggelt, – mondta Lippai – fél szájjal mosolyogva. Hogy aludtál? -Mit álmodtál? - -– Te, – felelte János hidegen – hogy ezzel alaposan végezzünk: ne -mosolyogj olyan rejtelmes és gúnyos félszájjal; – mert Ninette csakugyan -itt volt nálam; de az egész idő alatt ott ült abban a karosszékben és az -egész idő alatt arról beszélgettünk… hogy ezentúl én fogom nevelni. - -– Te? Kinek? – kérdezte Lippai nyugodtan. - -– A kérdés helyes. Magamnak. De ez későbbi dolog. Ninette egyelőre -kislány és szeretném, ha úgy beszélnél vele és úgy beszélnél róla. - -Lippai gúnyos arccal hajolt meg, de mielőtt szólhatott volna, János -megszólalt: - -– Egyelőre pedig erről van szó. Hopfnerrel én összeszólalkoztam. Az -előbb járt itt két úr… itt vannak a névjegyeik… én téged kérlek, végy -magad mellé még valakit és vállald az én –. - -Lippai elámulva egyenesedett ki. János ismét elébe vágott. - -– Csak egyet kérek, – mondta. – Csináljátok minél előbb. Lehetőleg még -ma. A többit rád bízom. - -Lippai huzogatta a vállát. - -– Hm, hm, – mondta lassan – tudod-e, hogy Hopfner Magyarország egyik -legjobb vivója? Célba pedig úgy lő, mint… - -– Én arra kértelek, – mondta János bosszankodva – hogy végy magad mellé -valakit és csináld gyorsan a dolgot, nem pedig arra… - -– Csak semmi álfölény, – vágott Lippai a szavába. – Minthogy nem a -golyók és a pengék ölnek, hanem a segédek, nekem igenis nagyon fontos, -hogy Hopfner hogy tud vivni. - -– Fontold meg, de csináld gyorsan. - -Lippai vette a kalapját, gondolkozva nézett egy darabig Jánosra, azután -elment. János idegesen járkált a szobájában, azután lement a portáshoz a -postájáért, magához vette a lapokat és a terraszon át lement a -gloriettbe. A terrasz tele volt fehérruhás és tarkaruhás nőkkel. Ninette -nem volt közöttük. János végigment a mindennapi elragadtatás sorfalán, -azután leült a gloriettben ujságot olvasni. - -Déltájban megjött Lippai. János felnézett rá. - -– Kard, – mondta Lippai. – Félbandázs. Harcképtelenség. - -János bólintott. - -– Délután ötkor, – mondta Lippai. – Le kell kocsiznunk a városba. A -másik segéded a vármegye első aljegyzője, az egész vidék legfőbb -lovagiassági szakértője, az ad kardot, termet. - -– Köszönöm, – mondta János. - -Tovább olvasott. Lippai bosszankodva nyúlt egy ujság után és ő is -olvasott. Egy órakor felmentek ebédelni. Velük szemben ott ült Ninette. -A haja símára volt fésülve, a szeme néha neki készült egy-egy kihívó -lángolásnak, de azután ijedten sülyedt le a tányérjára. Az arcára néha -egy halk, belső mosolygás alig észrevehető fénye verődött fel. Ebéd után -János odament hozzájuk. Az asszony tartózkodó alázattal fogadta, Ninette -heves mozdulattal odafordult hozzá: - -– Megtörtént, – mondta gyorsan – amit akart. - -János felhúzott szemöldökkel nézett rá. Ninette elpirult, zavartan -csavargatta a nyakát, fel akart lázadni, de a János tekintete alatt -lehajtotta a fejét és magával hősiesen harcolva, nagyokat nyelve így -folytatta: - -– Felbontottam az eljegyzésemet… és azt mondtam, amit maga kívánt. - -– Nagyon jól van, kis Ninette – mondta János. – Én ezt nagyon helyeslem… -és remélem, az édesanyja is meg van elégedve magával. - -Az asszonynak vonaglott a szája. Ninette dacosan vonogatta a vállát. - -– Remélem, megkérdezte? – szólt János szigorúan. – Remélem, -bejelentette? - -Néhány másodpercig csend volt. Ninette fel akart lázadni, de mihelyt a -János szemébe akart nézni, le kellett sütnie a szemét. Vörös arccal -forgatta a fejét ide-oda, végre odafordult az anyjához és pattogva -mondta: - -– Remélem, te is helyesnek tartod? - -Az asszonynak könnyes lett a szeme a megindultságtól. Sírva fakadt -volna, ha János sietve meg nem szólal: - -– Joggal remélhetjük, hogy igen. És így ezt az ügyet közmegelégedésre -nemcsak elintézettnek tekinthetjük, hanem meg is mondhatjuk, hogy -Ninette igazán jól viselte magát és igazán kedves, jó kis lány. - -Ninette boldogan mosolygott fel Jánosra és János másról kezdett -beszélni. Három óra tájban elbúcsúzott a hölgyektől és felment a -szobájába. Fél ötkor feljött hozzá Lippai, azután lementek és kocsin -elindultak a város felé. Az úton hallgattak, az út vége felé azonban -Lippai megszólalt: - -– Látod, – mondta elismerő hangon – most becsületesen ideges vagy. - -János fel akart fortyanni, de meggondolta a dolgot és vállat vont. A -kocsi nemsokára megállott egy ódon vendéglő előtt. Kopott falépcsőn -felmentek az első emeletre. Hopfner már ott volt a két segédjével, a két -orvossal és a János második segédjével. János megismerkedett az urakkal, -megkérdezte, lehet-e kezdeni a dolgot, azután gyorsan vetkőzni kezdett. -Az előkészületek gyorsan megtörténtek. Jánost az egyik úr odavezette egy -karikára, amelyet krétával rajzoltak a padlóra. Hopfnert egy másik -karikára vezették. János lesütötte a szemét és idegesen várakozott. -Lippai megkérdezte tőlük, nem akarnának-e kibékülni. János lesütött -szemmel hallgatott. Az egyik segéd erre kezébe adta a kardot. János -ekkor ránézett Hopfnerre. Hopfner halálsápadt volt, felindultan remegett -és sárga karikás kutyaszeme állandó meredt, kérdő tekintettel szegződött -Jánosra. A János ideges nyugtalanságát felbőszült dühre ingerelte ez a -tekintet. Mit néz ez az ember? Mit bámul ez az ember? Mit akar ez az -ember? - -Megmarkolta a kardot. Lippai vezényelt. Vigyázz! Kész! Rajta! János -ugrott és vágott. Ekkor egy harsány ordítás hangzott fel. _Halt!_ Négyen -kiáltottak egyszerre. A Hopfner kezéből kiesett a kard, a fején -keresztűl, az arcán a szeme felett át le az álláig egy erős vágás -szaladt végig, amelyből mindenhonnan egyszerre bugyogott a vér. Mind a -négy segéd egyszerre kiáltotta a halt-ot és a két orvos már vezette is -Hopfnert az előre elkészített tálak és szerszámok felé. Mi történt? -János megkönnyebbülten, de álmélkodva adta át a kardját az egyik -segédnek és megzavarodva nézett a vérző Hopfner felé. Mi történt? Ő -nekivágott, amint szokott. A másik vívni tud, ő nekivág. Kapni kap -talán, de bizonyosan ad is. Itt mi történt? Az első vágásával úgy -átvágott egy parade-ot, hogy mindjárt odajutott a Hopfner fejéig? Egy -ostoba prim hogy jut ilyen eredményhez, holott erre csak egy többperces -vagdalkozás végén lehet számítani? Egy ostoba prim… Talált-e maga előtt -ez az ostoba prim ellentállást? A lezuhanó kard előtt ott volt a másik -kard, de azt a kardot mintha egy gyerek tartotta volna a kezében. Az a -kard csörömpölve engedte magát félrevágni. - -János bosszankodva öltözködött. Lippai odajött hozzá: - -– Te, – mondta – Hopfner ki akar veled békülni. - -– De én nem akarok vele – felelte János mérgesen. - -Lippai félrevont szájjal akart valamit mondani, de János szikrázó -szemmel fordult vele szembe. Lippai erre vállvonogatva hallgatott. János -sietve felöltözködött, lement, beült a kocsiba és elhajtatott. - -Otthon bevette magát a szobájába és tehetetlen, emberevő kedvvel -járt-kelt ide-oda, kanapéról iróasztal elé, zongorától a -könyvesállványhoz. Hét óra tájban bejött hozzá Lippai. János -harcrakészen állott fel. Lippai azonban semmiféle szemrehányást nem -tett. - -– Hopfner arra kéret, – mondta nyugodtan – hogy látogasd meg. - -János elbámult, azután dühbe jött. - -– Nem, – mondta dühösen. – Hagyjatok nekem békét. Mit akar tőlem ez az -ember? - -– Azt én nem tudom – mondta Lippai. – Csak azt tudom, hogy sebesült, -beteg ember és ha egy sebesült, beteg ember ilyet kér… - -– Oh, az a te áldott, tiszta jó szíved! Oh, az a te nagylelkű lovagias -lelked! Oh, az a… - -János dühösen csúfolódott. Lippai nyugodtan hallgatta. - -– Egyszóval jössz vagy nem jössz? – kérdezte Lippai. - -János hallgatott, azután fogcsikorgatva mondta: - -– Megyek. - -Lippai elvezette a Hopfner szobájáig, azután előre eresztette a szobába -és utána maga is bement. Hopfner óriási fehér kötelékkel a fején a -díványon feküdt. Amikor beléptek, Hopfner felállott, elébük ment és -kinyújtotta János elé a kezét. János sötét arccal elfogadta a -kézszorítást és összeszorított foggal várakozott. Hopfner hellyel -kinálta meg. János leült. - -– Bocsásson meg, – mondta Hopfner a nagy fehér kötései mögül – hogy -fárasztottam. Én kértem volna rá engedelmet, hogy önhöz menjek, de egy -kis seblázam is jelentkezik már és különösen nem szeretném, ha ebben a -díszben itt a csőcselék megbámulna. - -János szótlanul hajolt meg. Hopfner várakozott egy kicsit, azután tovább -beszélt. Az íróasztala felé intett. - -– Én a napomat – mondta – írással töltöttem. Végre az sem volt -lehetetlen, hogy ott maradok. Egy jó hónaljvágás, vidéki doktorok… - -János önkéntelenül a szájába harapott. - -– Ha ott maradtam volna, akkor ön megkapta volna azt, amit ma délután -írtam. Így a lényegét személyesen mondom el. - -János merev udvariassággal hajolt meg. - -– A legelső, – szólt Hopfner – amit önnek meg szeretnék mondani, ez: én -bennem semmiféle harag ön ellen nincs. Semmiféle harag, alacsony -neheztelés, ordináré gyűlölet… sem ön ellen, se Ninette ellen… semmi, -semmi, semmi. - -János mereven meghajolt. - -– Ellenkezőleg, – mondta Hopfner – ha nem a művésznek, hogy úgy mondjam, -lirai objektivitásával nézem önt, inkább azt mondhatom, hogy mély hálát -érzek ön iránt. - -János elcsodálkozva, de gyorsan ágaskodni kezdő ingerültséggel bámult -Hopfnerre. Hopfner félrehúzta egy kissé a fehér köteléket, hogy az -arcából minél többet megmutasson. - -– Amikor én Ninette-tel megismerkedtem, – mondta felhevülten – már akkor -éreztem: a sors lép elém ilyen tiszta, fehér kegyetlen szépségben. De -még nem láttam az útját. Amikor önnel megismerkedtem, akkor megrendülve, -szomjasan és kutatva néztem önt: vajjon így kell-e, ön által kell-e -beteljesednie. Így kellett. Ön által kellett. - -János nem tudott szólni. A Hopfner hangja egyre élesebb és egyre -magasabb lett. - -– A boldog élet, a könnyű élet, a győzelmes élet eljött és nyilvánvaló -lett, hogy nekem elgázoltan mindig a lába alatt kell vergődnöm. Az -egyiknek adatik a büszke szépség és a könnyű hódítás, a másiknak a -kijátszatás, a rútság megalázottsága és kint didergése. De mindegy, hogy -melyiket kapjuk; sőt szenvedni nagyobb, tisztább és nemesebb, mint -örülni; csak ismerjük fel, hogy mi jutott nekünk és adjuk át neki boldog -alázattal az egész szívünket… - -A Hopfner hangja trombitált. - -– Én most – trombitálta magánkivül – megéreztem az élet tragikus -forróságát. Megéreztem a nagy árnyékot, amely a létet beborítja. -Elteltem azzal, amit eddig hiába kerestem: tragikus életérzéssel. Én -vagyok ennek a tragédiákat nem ismerő országnak a legnemesebb és -legbüszkébb szenvedője; megtaláltam a sorsomat, ma délután halhatatlan -sorokat írtam le, és ehhez öntudatlan eszközként bár ön juttatott. -Térdre bukva… mint egy halálra sebzett keresztes vitéz… -martirboldogsággal nyújtom ön felé a kezemet és azt mondom: köszönöm. - -Elhallgatott. Kinyújtotta a kezét. János egy másodpercig habozott, -azután újra odaadta a kezét. Meg akart szólalni, de Hopfner a szavába -vágott. - -– Ne szóljon semmit – mondta. Én azt remélem, hogy ön még a barátai közé -fogad majd engem. Én akkor megmondom majd, mit kell önnek tennie, hogy a -győzelmes életnek az a kérlelhetetlen eszköze legyen, aminek a sors önt -szánta. Megmondom, hogyan válik szuverén művésszé… - -János nem birt magával. A Lippai figyelmes hallgatása is bosszantotta. -Komolyan, csak egy kötekedő szembehunyással közbeszólt: - -– Bocsánat, ez az egy már a Lippai dolga. - -– Lippai úr, – mondta Hopfner, – nem ért zenéhez. - -János ránézett Lippaira. Lippai nem szólt. Hopfner folytatta: - -– Mindezt megmondom. De most, amikor az egyedüllét fájdalmas örömét is -élvezem végre, most csak annyit mondok mégegyszer: köszönöm. - -Felállott. - -– Kérem, – mondta János derülten. - -Ő is felállott. Mondja-e még, hogy „nagyon szívesen“, hogy „máskor is“, -vagy más effélét? Ránézett Hopfnerre és látta rajta, hogy ha a győzelmes -élet nevében valami otrombaságot mond, azzal kimondhatatlan örömet -szerez neki. - -– Kérem, – mondta – én csak a magam passziójára tettem. - -– Ez az, – kiáltotta Hopfner. – Köszönöm. - -Még egyszer kezet fogtak. János kiment, Lippai vele ment. János a -folyosón ránézett Lippaira. Lippai összezárt szájjal és szigoru szemmel -haladt előre. Meg van ez hatva? - -– A zenei tudásodról, – kezdte János – Hopfner úr nincs valami jó -véleménnyel. - -– Nincs, – felelte Lippai szárazon. - -– De te, úgy látszik, kedvedet leled az ő tragikus élethangulatában. - -– Igen. - -János elnevette magát. Lippai odafordult hozzá és ingerülten mondta: - -– Te, úgy látszik, nem érted és nem is tudod megérezni, milyen szépség -van abban, amit ez az ember mond és érez. - -– Nem. - -– Nem. Mert nem vagy művész. - -– Hopfner úr az? - -– Ő az. Te pedig… - -A János szobája előtt álltak. János megállt és várt, hogy Lippai -befejezhesse a mondatát. Lippai azonban legyintett és el akart búcsuzni. -János nem engedte. - -– Én pedig? – kérdezte. - -Lippai menni akart. - -– Fejezd be, kérlek, – mondta János. – Én pedig? - -– Te pedig paraszt vagy, – mondta Lippai. - -János nevetve nyújtott neki kezet és jókedvüen ment be a szobájába. -Nemsokára lement vacsorázni és vacsora után Cavallarékkal beszélgetett. -Ninette jól viselte magát, csendes volt, de át volt szellemülve attól a -boldogságtól, hogy miatta párbajoztak és hogy Jánosnak semmi baja se -történt. Hopfnert semmiképen se volt hajlandó sajnálni. János azután -korán lefeküdt és késő délelőttig kitünően aludt. - -Másnap délben János meghökkenten nézte végig Ninette-et és ebéd után -halkan így szólt hozzá: - -– Kis Ninette, mi dolog ez: ma már megint paradicsommadárnak -öltözködtél. - -Ninette elpirulva, de dacosan vonogatta a vállát. - -– A libák miatt, – mondta halkan. - -– Mit? Hogy? Miért? - -– Hogy ne higyjék, hogy én is olyan vagyok, mint ők. - -– Hát mért nem vagy te olyan, mint ők? - -Ninette elcsodálkozva nézett Jánosra. Hogy lehet ezt kérdezni. Hát hogy -volna ő olyan, mint a többiek. - -– Hát mert nem vagy olyan, – kérdezte János újra. – Fiatal lány, mint a -többi? Szép, kedves, egyszerű úrilány, aki éppen az egyszerűségével és a -kedvességével hódítja meg azt, akinek egyébként is tetszik. - -Ninette zavartan és csodálkozva nézett Jánosra és idegenkedve -hallgatott. - -– Te azt hiszed, – kérdezte János – hogy egyéniségnek kell lenned? - -Ninette nem mert válaszolni, de az arcán látszott, hogy ő csakugyan így -gondolja. - -– De miért barátom? – kérdezte János ingerülten. Miért vagy te egyéniség -voltaképen? - -Ninette-nek legörbült a szája. János nagyon is szigorú kezdett lenni. -Ijedten nézett fel rá, dadogva keresett szavakat és hirtelen kimondta: - -– Mert én művésznő vagyok. - -János elhúzta a száját. - -– Még ha volnál is, – mondta – akkor se kellene ilyen bübájosan -hintáznod magad a nyilvánosság előtt. De legfeljebb leszel. – Leszel? - -– Leszek, – felelte habozva Ninette. - -– Ki mondta neked voltaképen… hogyan határozódott az el, hogy te -színésznő leszel? - -– Még apa akarta, – felelte Ninette félénken. - -– Úgy? Ő akarta? – kérdezte János elgondolkozva. - -– Hogy énekesnő legyek, – mondta Ninette őszintén. – De azóta kiderült, -hogy zenei hallásom nincs. - -– Úgy? És egyébként… tudsz valamit? Tehetséges vagy? - -Ninette vonogatta a vállát. - -– No majd meglátjuk, – mondta János. – Itt nem kezdhetsz szavalni. De -délután… öt óra tájban… Hol? - -– Magánál, – felelte Ninette természetesen. - -Délután ötkor beállított Jánoshoz. Megint paradicsommadárnak -öltözködött, ami Jánosban halk elégedetlenséget keltett. Ninette azonban -az elégedetlenséget nem vette észre, boldogan járt-kelt a szobában, -vidáman beszélgetett és egész lényéről annyi elégedett és tiszta öröm -sugárzott, hogy János megbékült vele és teljes jóindulattal nézett rá. - -– Hát kislány, – mondta neki, – milyen verset tudsz felmondani? - -Ninette felállt és elsorolt egy csomó verset. János gondolkozva nézett -rá. - -– Mondd csak, – szólt habozva – színdarabból nem tudsz valamit? Egy nagy -szerepből… valami monológot vagy más effélét. - -– Dehogynem. Egész csomót. - -– Tudod-e, – kérdezte János hirtelen – Juliát? - -– Hogyne. Az egészet. - -– Hát tessék. - -– Mit? A kriptában? A búcsuzást? Az ismerkedést? - -– Hm. Az erkélyjelenetet… az elejét. Mikor Julia kijön. - -Ninette vidáman bólintott. Azután elkomolyodva nézett maga elé egy -percig, azután megfordult, néhány lépést tett és a hajához nyúlt. -Művészi frizuráját két gyors mozdulattal átalakította, azután -megfordult. János összevont szemöldökkel nézte. Mi ez? Ez más lény, mint -az, aki az előbb állt itt előtte. A Ninette mély szeme elnéz a -messzeségbe… nem is nappali világosságba… az olasz éjszakába… talán a -szembogara is kitágult… az olasz éjszakába néz. Néhány lépést tesz -előre… nem egy hotelszoba padlóján, hanem egy veronai palota szűk -erkélyén… karcsú nyaka előrehajlik… az egész teremtés – tizennégy éves, -szerelemre éppen megérett olasz leány – szenved és felmagasztosul attól -a gyötrő és édes szerelemtől, amely egy órával ezelőtt levillámlott rá. -Jánosnak dobogni kezdett a szive. Mi lesz, ha megszólal? Ninette -kinyitotta a karját és az ajkáról elröppent az első szó: - -– Oh Romeo, mért vagy te Romeo. - -János felállt, mint akit lelki rázkódtatás ért. A Ninette ajkáról, mint -az izzó aranycseppek úgy hullottak a szavak. Hallatlan volt. Példátlan -volt. Julia: különben, mint ahogy Shakespeare álmodta. Egy Julia, aki a -világot fogja elbüvölni. - -Ninette elhallgatott és kételkedő mosolygással nézett Jánosra. - -– Még, – mondta János. - -Ninette szavalt, sorra a darab minden jelenetéből egy részt és János -szinte komoran hallgatta. Ninette végül ismét elhallgatott. - -– Mondd Ninette, – kérdezte János elfogódva – ki hallott már így téged? - -– Csak az iskolában… - -János kiment az erkélyre. Meg kell mutatnia valakinek. Közölnie kell -valakivel. Ha más nincs, ki kell állítania Ninette-et ide az erkélyre és -bele kell szavaltatnia az erdőbe, hogy az erdő örüljön, és tudja meg az -öreg hegy, milyen kincset talált ő. – Messze, az úton, úgy tetszett, a -Lippai szalmakalapját látja. Hangosan lekiáltott: - -– Lippai. - -A szalmakalap közeledett feléje. A szalmakalap mellett egy virágos -nőikalap volt. Ki az? Amint közelebb jöttek, kiderült, hogy Cavallarné. -Mindegy. Most minden mindegy. János lekiáltott nekik: - -– Kérem szépen, tiszteljenek meg egy percre. Jőjjenek fel. - -Elébük ment a folyosón. - -– Bocsánatot kérek, – mondta Cavallarnénak, – hogy ilyen furcsa módon -invitálom meg. De… tudja-e… tudja-e… ki lesz egy év múlva a világ -legelragadóbb színésznője? Világcsoda! Az ég kegyelmes mosolygása! - -Bementek a szobába. Ninette zavart mosollyal várt rájuk. - -– Kis Ninette, – mondta János – kérem, legyen olyan szives, mondja el -még egyszer… onnan, ahol kezdte… végig. - -Helyet mutatott Cavallarnénak és Lippainak. Ő állva maradt. - -– Romeo és Juliából, – mondta – az erkélyjelenet. Julia kijön az -erkélyre. – Kérem, Ninette. - -Minden izma megfeszült a boldog várakozásban. Ninette megállott, azután -két lépést tett előre. János megrezzent. Mi ez? Az előbb nem így lépett -előre. Erkélyen van, nem egy téres hotelszobában. Ninette felemelte a -karját és megszólalt: - -– Oh Romeo mért vagy te Romeo… - -János elsápadt. Mi ez? Micsoda szavak ezek? Micsoda fahang ez? Hideg -citromlé csepeg itt, nem forró arany. Minden izmát elbágyasztotta a -bosszúség és az ijedelem. Ninette elhallgatott. János nem nézett -Lippaira, úgy is tudta, mi van az arcán. Összeszedte magát és -megszólalt: - -– Kis Ninette… ne így… ez nem volt olyan, mint az előbb. Úgy, mint az -előbb. Próbáljuk még egyszer. Előlről az egészet. Mint az előbb. - -Ninette sápadtan hajtotta le a fejét, azután megint felemelte a kezét és -megszólalt: - -– Oh Romeo mért vagy te Romeo… - -– Nem, – kiáltotta János – nem jó. Nem így. Ninette, hát ne légy -ügyetlen. Úgy, mint amikor nekem mondtad. Előrehajolni… melegebben… -mélyebbről… szerelmesebben. Egy órával ezelőtt levillámlott rád a -szerelem. Forrón. – Gyerünk. - -Ninette előrehajtotta a fejét, felemelte a karját és megszólalt: - -– Oh Romeo, mért vagy te Romeo… - -János csüggedt haraggal hallgatta. Micsoda izetlen színpadi ágálás ez -itt? Micsoda iskoláslány szaval itt a vizsgán néninek, bácsinak, -igazgató úrnak? – Ninette szavalás közben ránézett és rosszindulatu -pillantásától nem tudta elfordítani a fejét. Rémült szemmel nézett rá, -dadogni kezdett, azután keserves sírásra fakadt. - -– No, mi az, Ninette? – kérdezte János. - -– Nem birom, – zokogta Ninette. - -– Az előbb olyan nagyszerűen ment. - -Ninette vonaglott a zokogástól. - -– No, kis Ninette, – mondta János gyöngéden. - -– Nem birom, ha más is hallja, – mondta Ninette zokogva. - -– Hogyan kis Ninette? Hát nekem megint tudnád úgy, mint az előbb? - -– Hogyne, – felelte Ninette. - -– És…? - -Ninette szégyenkezve fordította el a fejét. - -– És? – kérdezte János. - -– Ne haragudjék rám, – mondta Ninette sírva. - -– Dehogy haragszom, – felelte János. És más előtt nem birod? - -– Nem. - -– Pedig kis Ninette, színésznőnek más előtt is kell tudnia… - -– Én nem tudom, – mondta Ninette csüggedten. - -János bocsánatot kért Cavallarnétól és Lippaitól és megvigasztalta -Ninette-et. Másnap azonban új kisérletet tett vele. Amíg csak ő volt a -szobában, addig Ninette elbűvölő volt. Játszotta Júliát és játszotta -Oféliát, játszott harsogó jókedvet, csendes boldogságot és lángoló -kétségbeesést, de ha még valaki jelen volt, – ha csak a szobalány, akit -János egyszer behivott – akkor a teste megmerevedett, a hangja megfakult -és a lelke eltünt. Hasznavehetlen volt. - -– Tudod mit, Ninette, – mondta végül János – benned mindig nagy öröme -lesz annak, akit szeretni fogsz, de… - -Habozott, hogy kimondja-e. - -– De… de színésznő… belőled… hm… aligha lesz. - -Ninette mosolyogva nézett rá. - -– No, nem lep meg ez téged? Nem szomorít el? - -– Nem, – felelte Ninette. – Én ezt úgyis tudtam. - -– És nem szomorít? - -– Nem. Azelőtt szomorított. Azelőtt szerettem volna színésznő lenni. - -– És most? - -– Most olyan nő szeretnék lenni, amilyen… - -Habozott egy kicsit, azután derülten belenézett a János szemébe. - -– Amilyen magának tetszik, – mondta nyugodtan. - -János elragadtatva simogatta meg hófehér arcát, amely a János tetszésére -elpirult az örömtől. - -A nyár azután csendesen és különös események nélkül telt el. Lippai két -hét múlva egy este így szólt Jánoshoz: - -– Te parancsoltad rá erre a szegény Ninette-re, hogy tanuljon? - -– Igen, – felelte János. – Megdöbbentően műveletlen volt. - -– Tudod, – mondta Lippai – hogy valaki a szerelmen kívül -irodalomtörténetet és politikai földrajzot is kivánjon –? - -– Budapesti költőnek kell lenni, – felelte János mérgesen – hogy valaki -fennakadjon azon, ha egy elvadult kisleányból szelid és tiszta nő -nevelődik. - -Lippai félrehúzott szájjal mosolygott. - -– Nevelődik, nevelődik, – mondta. – Ki számára nevelődik? - -– Az én számomra. - -– Akkor, – mondta Lippai elégedetten – ha megengeded, hogy ezt a -kifejezést használjam, te akkor… hogy úgy mondjam… - -– Mondd már. - -– Úgyszólván… ha szabad magamat így kifejeznem… - -– Mondd már, – szólt János fogcsikorgatva. - -– És ha ez a szó számodra is csak szerény kritika, nem pedig hadüzenet. - -– De most –. - -– Te… egészen raffinált gazember vagy. - -János összevont szemöldökkel nézett Lippaival farkasszemet. Lippai -félrevont szájjal mosolygott. Erre János is vállat vont, legyintett és -erről a tárgyról többé nem beszéltek négy teljes évig. - - - - -A MÁSODIK - - -I. - -János leugrott a vonatról. Előbb Lippait látta meg, azután Ninette-et. -Feléjük sietett. Ninette ekkor már néhány gyors lépést tett feléje és -megindult mosolygással nyújtotta elébe keztyütlen jobb kezét. János a -két kezébe fogta a Ninette meleg kezét, fölemelte magához és -megcsókolta. Azután elragadtatva belenézett Ninette arcába, amely puhán -és fehéren mosolygott rá a fekete télikabát fekete prémjéből, lehajolt -és mégegyszer megcsókolta a Ninette kezét. - -– Milyen szép vagy Ninette, – mondta elragadtatva. - -Lippai ferde mosolygással állt mellettük. János odafordult hozzá és -melegen kezetszorított vele. Lippai ferde szájjal mosolygott és látszott -rajta, hogy egy kissé meg van hatva. János erre megölelte. - -Ekkor egy szürke prémbundás, alacsony, szőke asszony ment el mellettük. -A vonatról szállott volt le. Amikor rajtuk túlhaladt, megállott és -néhány másodpercig figyelmes, szenvedő kék szemmel vizsgálta meg -Ninette-et. János a kalapjához nyult és köszönt neki. A fitos orru, -szenvedő szőke hölgy bólintott, azután megfordult és tovább ment. -Mögötte még két nő igyekezett a kijárat felé. - -– Ki ez? – kérdezte Lippai meglepetve. – Nem budapesti. - -– Nem, – felelte János odavetően – amerikai. Robertsonné. Valami nagy -gyáros a férje. - -– Ugyancsak nagy lehet, – szólt elismerően Lippai. – Mit szól Ninette a -bundájához? Nincs Budapesten még két ilyen kékróka-bunda. - -– Nagyon szép, – mondta Ninette elismerően. - -János sürgette őket, és erre kimentek a pályaudvar elé és kocsiba ültek. -János kiváncsian nézegetett ki a kocsi ablakán és örömmel állapította -meg, hogy a háború nem látszik meg Budapest arcán. - -– Nem, – mondta Lippai – eleinte úgy tett, mintha meg volna hatva, de -most már éppen olyan ordinárén vigyorog, mint azelőtt. - -János azután elmondta az angolországi élményeit. Az angolok nagyon -szeretetreméltóak voltak hozzá; általában semmiképp sincsenek elvadulva. -Neki már a háború kitörésekor megigérték, hogy eleresztik; hónapokig -tartott, míg ez az igéret beváltódott; egy héttel ezelőtt azonban -áteresztették Hollandiába, ő onnan Berlinbe utazott, hogy Wormserrel -beszéljen; Wormser azt akarta, hogy maradjon mindjárt ott, de őneki már -égett a talpa alatt a föld; a konzulátuson különben is besorozták -katonának; tegnap tehát vonatra ült; Wormser azt mondta, hogy utána jön. -Ennek az utazásnak azonban nem sok értelme van. - -Megérkeztek a hotelbe és felmentek János két szobájába, amelyet Lippai -előre megrendelt. A fogadószobában leültek. János reggelit hozatott. -Ninette letette a kabátját és a kalapját, leült és hallgatva, csendes -mosolygással nézett Jánosra. - -– Miért mondod, – kérdezte Lippai – hogy a Wormser idejövetelének kevés -az értelme? - -– Mert katona vagyok, – felelte János derülten. - -– És hogyan akarod a hazát szolgálni? Mint furvézer vagy mint szanitéc? - -– Hm. - -– Mert ha netalán huszár akarnál lenni, ki nem jutsz a frontra. Olyan -huszárkapitány Magyarországon nincs, aki megengedné, hogy kint tölts egy -éjszakát a szabadban. Egy éjszaka a lövészárokban olyan szépen elvihetné -a hangodat, hogy nincs az a győzelem, amely visszahozza. – Ezt nem én -találtam ki. Ezt tegnap nekem a miniszter mondta. És egyuttal küldi -neked ezt. - -Egy hivatalos iratot adott át. - -– Mi ez? – kérdezte János. - -– Ez, amint látod, a népfölkelői szolgálat alól való fölmentésed. - -– Én azonban… - -– De édes, jó öregem. - -Lippai meghatva tiltakozott. János habozva forgatta a kezében az -okiratot. - -– Ezért cserébe, – mondta Lippai – az operával meg kell állapodnod -néhány vendégszereplésre. - -– Hogyne. Hiszen azért jöttem haza. - -– Négy éve nem énekeltél itthon. Épen azóta, amióta a legnagyobb -sikereid voltak. Én helyetted máris megigértem, hogy egy-két hét mulva -énekeled Don Juant… - -– Nagyon jó. - -– És még néhányat. - -– Helyes. - -– Én az operától mértéktelen pénzeket követeltem. Soha senkinek ennyit -nem fizettek, de ez rendben van, mert soha olyan énekes nem járt az -opera színpadján, mint te. A fellépéseidből nagy parádé lesz. Példátlan -helyáremelések. Viszont… - -– No mi az? - -– Viszont… hm, nem én… Ninette akarja… - -– No mi az már? - -Ninette nyugodtan mondta: - -– Én rábeszéltem Lippait, mondja meg már előre a maga nevében, hogy maga -valamennyi budapesti fellépésének a tiszteletdíját hadi jótékony célra -adja. - -János elragadtatva tárta ki a karját. - -– Te kedves, te drága, – mondta Ninettenek. – Persze. - -Odafordult Lippaihoz: - -– Megmondtad? - -– Egyelőre nem mertem. Csak jeleztem, hogy valami efféle lesz. - -– Csak mondd meg. Hiszen egyre azon töröm a fejemet, hogy nagyobb -feltünés nélkül hogy adhatnék ötvenezer… százezer… tudom is én mennyit. - -– Nekem van egypár emberem, aki rászorul, – mondta Ninette. – Adjon majd -azoknak. - -János jókedvüen intett igent. Lippai felállott, - -– Én akkor, – mondta – telefonozok az operába. Kiírhatnak már holnapra -próbát? - -– Hogyne. - -Lippai kiment. János odaült egy alacsony székre Ninette elé. Olyan volt, -mintha térdelt volna előtte. A kezébe vette a Ninette két kezét. - -– Olyan szép vagy, – mondta – olyan tiszta, olyan sugárzó, hogy alig -merek hozzád nyulni. Nem azért, mert utaztam, át kellene öltözködnöm, -kormos vagyok; hanem mert téged nem lehet egyszerüen átvenni, az -enyémnek tekinteni azáltal, hogy megérkeztem. Valami más kell… egy nagy -óra… egy hallatlan elragadtatás… részegség… semmi másra nem gondolni, -csak arra, hogy minden örömemnek te vagy a koronája. - -Ninette szótlan mosollyal nézett le rá. - -– Tudod te, hogy milyen szép vagy? – kérdezte János elragadtatva. - -Ninette mosolyogva vonogatta a vállát. - -– Most virultál ki. Most ragyogtál ki. Most érez édességet az, aki -rádnéz. - -Ninette szótlanul mosolygott. - -– Kedves vagy, egyszerű vagy, ragyogó asszony vagy, alázatos szűz vagy. - -– Én olyan lettem, – mondta Ninette csendesen – amilyen maga akarta, -hogy legyek. - -János megcsókolta a kezét. - -– Most olyan vagy. Imádandó vagy. – És… és te… - -Felállott és összeráncolta a homlokát. - -– És te… szeretsz még engem? - -Ninette a kezét nyújtotta neki. János megcsókolta, azután eleresztette a -kezét. - -– Azóta, mióta nem voltam itthon… háromnegyed éve… nem gondoltál… nem -találkoztál senkivel, aki –? - -Ninette komolyan válaszolt: - -– Én nem találkoztam senkivel… Én nem gondoltam senkire, csak magára. Én -magát már nagyon, nagyon vártam, és nagyon boldogtalan lettem volna, ha -sokáig nem jöhetett volna haza. - -– Te kedves. – Néha megijedtem, amikor eszembe jutottál. - -– Miért? - -– Én negyven éves leszek. Te húsz. Vajjon… - -Habozott, azután fanyar mosolygással kérdezte: - -– Tetszem még neked? - -Ninette igent intett. János grimászt vágott egy tükör felé. - -– Én, őszintén szólva, kezdek magamnak néha nem… - -Ninette felállott és melléje lépett. - -– A bajuszát leborotváltatta, – mondta csendesen. - -– Igen, – szólt János ijedten. - -– Az nem tesz semmit. Hanem a szine nem nagyon jó. Az arca nem olyan -egészséges barna, mint máskor és… - -– És hízom is egy kicsit, – mondta János bűnbánóan. - -– Igen. Megint sportolnia kell. Majd együtt, velem, – jó? - -János megfogta a kezét és meg akarta ölelni, ekkor azonban visszajött -Lippai. Az operával beszélt: minden rendben van; el vannak ragadtatva. - -– Jó, – mondta Ninette. – Akkor mi talán megvárjuk, amíg most megfürdik, -megborotválkozik, átöltözködik. – Adjak-e ki utcai ruhát?… talán még -eligazodom a kofferjeiben… - -– Köszönöm, – mondta boldogan János. – Csak azért, hogy úgy érezzem, -mintha tegnap mentem volna el. - -Ninette ruhát adott ki neki. - -– Azután, – mondta – azt hiszem magának legkedvesebb lesz, ha sétálunk -egy órát. - -– Úgy van, – mondta János boldogan. - -– Azután eljönnek hozzánk ebédre. Délután nyilván kávéházba akarnak -menni; este pedig… - -– Ti vagytok a vendégeim, – mondta János. - -Ninette bólintott és János felvidultan ment át a másik szobába. A másik -szobából egypárszor átszólt. - -– Ninette, – mondta előbb – legfőbb ideje, hogy fehérnemüt rendelj -nekem. - -– Majd egyszer eljövök és megnézem, mi minden kell, – mondta Ninette. - -– Ninette, – mondta azután János – egy csomó levelemre is válaszolnod -kell. - -– Majd elhozatom az írógépet, – felelte Ninette. - -János azután kijött a szobájából, vette a télikabátját és elindult velük -sétálni. Amikor az előcsarnok forgó kapuján kiléptek, akkor érkezett a -szálló elé egy automobil. Az automobilból a kékróka-bundás hölgy -szállott ki, mögötte a másik két nő, aki már a pályaudvaron is mögötte -ment. János kedvetlenül köszönt, a szőke hölgy bólintott és bement a -szállodába. Lippai elhúzta a száját, befordult a hall felé, azután -visszafordult Jánoshoz és elismerő hangon mondta: - -– No, ez hamar utánad talált. - -János rosszkedvüen vonogatta a vállát. Ninette is hallgatott. Lippai -velük ment egy ideig, azután engedelmet kért rá, hogy egy órára elhagyja -őket. Dolga van. Egy óra mulva fent lesz Cavallaréknál. János hálásan -szorított vele kezet, azután tovább ment Ninette-tel a Dunapart felé. -Egy ideig szótlanul mentek, azután János fanyarul megszólalt: - -– Ninette, hiszen te tudod, ki ez a Robertsonné. - -– Én… nem… - -– Dehogy nem. Hiszen akkor válaszoltál is a levelemre. Én megírtam: -Robertsonné vagy Flemingné. Te döntöttél Robertsonné mellett. - -– Ah már emlékszem. De akkor a keresztnevüket írta: Bessie vagy Auróra. - -– Nohát… te azt írtad, hogy ha nekem mindegy, akkor azt válasszam, -amelyiknél nem lesz majd fájdalom, kétségbeesés és tragédia. A másiknál -tragédia lett volna: férj, válás, mindenféle komplikáció. Ennek a férje -kényelmes gazember, évek óta nem élnek együtt, az asszony nagyon gazdag, -előre megmondtam neki mindent: ennél csak joggal számítottam rá, hogy a -lebonyolitás majd simán megy? - -– Igen… és? - -– És mielőtt Angolországból eljöttem: megmondtam neki, hogy Isten áldja -meg, én most elmegyek. - -– És? - -– És erre Doverben találkozom vele. Hurcolkodik a társalkodónőjével és a -komornájával. Megkérdezem, hová megy. Hollandiába. No jó. Jó mulatást. -Rotterdamból indulok Berlinbe. Ki vonul fel a pályaudvaron? Bessie a -társalkodónővel és a komornával. Hová megy? Berlinbe, már régen meg -akarja nézni Berlint, ki tilthatja meg neki azt, hogy ő Berlint -megnézze. Azóta azután jön… Berlinben is egy óra alatt megtudta, hol -lakom… nem szól hozzám… én köszönök neki, ő fogadja… csak itt döng -körülöttem, mint egy szőke szitakötő… a keserves mindenségit. - -János mérgesen káromkodott. - -– Szegény, – mondta Ninette csendesen. – Bizonyosan nagyon szenved. - -– De mikor előre megmondtam neki, – kiáltotta János dühösen. - -– Nagyon szereti magát… azért hálásnak kell lenni… - -– Hálás a hóhér… - -János csendesen káromkodott a foga között. Ninette hallgatott. Leértek a -Dunapartra. A Dunaparton sok volt a sétáló és közöttük sok az ismerős. -Két köszönés között Ninette halkan és gyorsan megkérdezte Jánost: - -– Tudja ez az asszony, hogy… hogy én ki vagyok? - -– Hm… most már nyilván sejti… kitalálta. - -Tovább sétáltak és pár perc mulva Ninette ujra megkérdezte: - -– Beszélt maga… én rólam neki? - -– Igen, – felelte János kényelmetlenül. - -– Mit? - -János szeretett volna mindent letagadni, de éppen megfordultak, Ninette -ránézett, és a Ninette mély és tiszta pillantásától egészen ellágyult a -szive. - -– Azt mondtam neki, te szépség és kedvesség, hogy eljövök… és otthagyom -őt és otthagynék mindent… tudniillik faggatott és azt kérdezte, van-e -valami különös okom rá, hogy őt otthagyom… hogy hazajövök, mert itt vár -rám… mi vár rám?… az életem jutalma, – a legszebb és a legkedvesebb – -maga a szépség, a kedvesség és a fiatalság, – akit én neveltem, – -barátnőm, leányom, szerelmem… - -Halkan, de forrón suttogta a Ninette fülébe: - -– Szerelmem, szerelmem, szerelmem. - -Ninette felmosolygott hozzá, azután szótlanul mentek tovább. - -– Hogy gyülölhet most engem, – szólt azután Ninette. - -– Remélem, nem törődöl vele. - -– Nem… hozzászoktam, hogy akik magát szeretik, azok engem gyülölnek. - -– Nohát, akkor –? - -– De sajnálom. Szegény. - -János bosszankodva kérte, hogy Robertsonnéról ne beszéljenek többet. Ő -nem akarja azt az örömét rontatni, hogy most végre Ninette-tel sétál. -Erre nem beszéltek többet Robertsonnéról. Félóra mulva fölmentek -Cavallarékhoz. Cavallarné nagy örömmel fogadta Jánost. Olyan volt, mint -háromnegyed évvel ezelőtt és négy évvel ezelőtt: kövéres, szép, de kissé -hervadt; és nyugtalan és szomjas mély szemü. Az ebéd alatt, – amelyhez -Lippai is megérkezett – János arra kérte Cavallarnét, hogy esténként -vacsoráljanak vele úgy, mint háromnegyedévvel ezelőtt. Az asszony mély -és szomjas szeme ekkor elsíklott Ninette felé és nyugtalanul kereste a -Ninette tekintetét. Ninette Lippaival beszélgetett; Cavallarné erre -zavarodott és tehetetlen arccal nézett előbb Jánosra, azután kínosan -mondta: - -– Igen… szívesen… de majd Ninette… - -– Tessék? – kérdezte János meglepetve. - -– Majd Ninette mondja meg. – Ninette kérlek… hogy esténként úgy, mint a -múlt évben…? - -Aggódva nézett Ninette-re. Ninette sietve és nyomatékos udvariassággal -felelte: - -– Hogyne, kedves mama. - -– Akkor… igen, – mondta Lippainé megkönnyebbülten és felderülten. - -Ebéd után egy küldönc jött a hotelből és nagy csomagot hozott Jánosnak. -János a csomagot átvette és felbontotta és a tartalmát át akarta -Cavallarnénak adni. Ajándékok voltak, amelyeket neki és Ninette-nek -hozott. Cavallarné a kezébe vett egy régi csipkét és ijedten és habozva -mondta: - -– Nem tudom… Ninette akarja-e, hogy elfogadjam… - -– Hogyne mama, – szólt Ninette sietve – hogyne. - -Cavallarné erre boldogan vette át és ujjongva tapogatta végig az -ajándékokat. János fejcsóválva nézte. - -– De kedves jó nagyságos asszony, – szólalt meg végre – nem gondolja, -hogy maga túlságosan is sok tekintettel van Ninette-re? Az ember azt -hinné, hogy Ninette még mindig terrorizálja… - -– Dehogy, dehogy, – tiltakozott Cavallarné – szó sincs róla. - -Ninette közbeszólt. - -– De azért maga János jól teszi, hogy szól a mamának. Mialatt maga távol -volt, én úgyis mindig azt mondtam, hogy maga fogja eldönteni: helyes-e -az, hogy a mama ennyire az én véleményemtől teszi függővé a -cselekedeteit és az élete egész berendezését. - -Cavallarné odafordult Jánoshoz. - -– De ha én egyszer rájöttem, – mondta remegő szájjal – hogy Ninette -mindenről jobban tudja, helyes-e vagy nem… és ha énnekem… ha énnekem az… -ha énnekem az kimondhatatlanul jólesik, hogy tőle megkérdezzem…? - -– Akkor, – mondta János mosolyogva – azt hiszem: csak kérdezze meg, -nagyságos asszony. És magának Ninette, akkor nincs igaza. Ha egyszer ez -az édes anyjának jól esik. - -– Nekem jól esik, – mondta Cavallarné remegő hangon. Mert látja, -valahányszor én Ninette-re ránézek… és látom, hogy milyen szép… és -valahányszor hozzám szól és látom, hogy hozzám milyen jó… - -– De mama, – tiltakozott Ninette. - -Cavallarné könnyes szemmel intett feléje, hogy hallgasson. - -– És ha látom és hallom, – mondta reszketve – hogy ő a legokosabb és a -legműveltebb és a legfinomabb, akkor mindig összeszorul a szivem és azt -mondom: édes Istenem, hogy jövök én hozzá, hogy ez az én leányom legyen, -hogy jövök én hozzá, hogy nekem ilyen leányom van… - -A könnyek lassan hullottak a szeméből. - -– Hogy jövök én hozzá, – kiáltotta reszkető hangon – hogy jövök én -hozzá? - -János mosolyogva akarta megnyugtatni. De Cavallarné ekkor még jobban -fölemelte a hangját. - -– És én már régen készülök rá, – kiáltotta zokogva – hogy magának meg -fogom mondani… hogy ezt én a jó Istenen kivül csak magának köszönhetem… -és hogy áldja meg érte magát a jó Isten. - -Sírva hajolt le és János alig tudta egy gyors mozdulatát meggátolni -benne, hogy a kezét megcsókolja. - - -II. - -Cavallarné már leült, Ninette a télikabátját vetette le és János habozva -állott a páholy hátterében. Ninette biztatóan rámosolygott. - -– Üljön le, no, – mondta, mintha egy gyereket bátorítana. - -János gondolkozva vetette le a télikabátját, azután leült Ninette mellé, -áthajolt a páholy bársony könyöklőjén, végignézett a színházon és -kételkedő grimásszal huzódott vissza. - -– Kibírja, csak akarni kell, – mondta Ninette mosolyogva. - -– Nem hiszem, – felelte János. Nem érdekel. - -– Nem szabad, hogy ne érdekelje. Tudja, hogy az én apám sohase -mulasztott el egyetlen alkalmat se arra, hogy egy operai előadást -végignézzen. - -– Ah? Úgy? - -– Igen. És tudja, miért? - -– Miért? - -– Mindig ezt mondta, tíz éves voltam, de minden szavára emlékszem: nincs -olyan rossz előadás, amelyből tanulni ne lehetne; nincs olyan kontár, -akitől tanulni ne lehetne, ha mást nem, hogy egyszer, egy nehéz helyen -hogy vesz lélegzetet, hogy egyszer egy szokatlan mozdulata miért jó és -miért tetszik; nincs olyan nagy művész, akinek tanulnia ne kellene, -minél nagyobb művész valaki, annál inkább; és egy nagy művész nem is -tanulhat másból csak abból, hogy magát állandóan ellenőrzi, és magát -csak úgy tudja ellenőrizni, ha soha meg nem pihenve magát másokkal -összehasonlítja. A börziánernek minden nap el kell mennie a börzére, -katonának a kaszárnyába, tanárnak az iskolába, színésznek a színházba. - -Halkította a hangját, mert a függöny felment. - -– És ő mindennap el is jött a színházba és senki nem ismerte jobban a -mások értékét… - -– Igen, – mondta János halkan – hiszen igaza volt… De engem annyira nem -érdekel és annyira untat –. - -Elhallgatott. A színpadon megjelent Kodovszki, a tenorista és énekelni -kezdett. János előrehajolva hallgatta. Az öreg Cavallarra gondolt, a -megöregedett művészre, aki kétségbeesett figyelemmel fülelt minden új -énekhangra, amely az ő színpadján megcsendült. Szegény, szorongó, öreg -ember. Szüksége volt erre a feszült lesbenállásra. De neki? Mit -hallgatja ő itt ennek az ízetlen legénynek a szegény ordítozását? Az -egész unalmas és fáradt erőlködést és kiabálást, amely a színpadon -folyik? Itt ülni, – megkötve lenni, – se bele nem szabad énekelni, se -hátat nem lehet fordítani, se ezzel a kedves lénnyel itt az oldalán nem -szabad foglalkozni. - -Megkereste és megszorította a Ninette kezét. Ninette visszaadta a -szorítást, azután szelíden elvonta a kezét és tovább is a színpadra -nézett. - -– Ninette, – sugta neki János – imádlak, de nem bírom ki. - -Cavallarnéhoz fordult. - -– Nagyságos asszony, – mondta halkan – bocsásson meg… én elmegyek… -színház után ugy-e lesz szerencsém? - -Cavallarné igent intett, János mind a kettőjüktől elbúcsuzott, azután -halkan kiment a páholyból. Lent az előcsarnokban Lippaival találkozott. - -– Láttam, – mondta Lippai – hogy elmégy. Nekem is elég volt. - -János nagyon megörült neki; karonfogta; egy óra hosszat sétáltak, azután -elmentek a hotel éttermébe vacsorálni. Lippai egy birtokról beszélt -Jánosnak. A birtok kétezerhatszáz holdas. Prima földek. Eladó. - -– Helyes, – mondta János – majd megnézzük. Lejössz velem? - -– Hogyne, – mondta Lippai. – Holnap énekelsz, tehát holnap nem, de -holnapután. Legfőbb ideje, hogy barátaim közül valaki földesúr legyen. - -Ekkor élénk sarkantyúcsörrenéssel egy katonatiszt állott meg az -asztaluknál, akit az első percben meg sem ismertek. Hopfner volt. Előbb -állva beszélgetett velük; azután mikor a beszélgetés hosszúra nyúlt, -felszólították rá, hogy üljön le. Cavallarékat várják. Hopfner ennek -nagyon örült. Leült és sárga kutyaszemével rajongva nézett körül. - -– Milyen szép itt minden, – mondta lelkesen. - -János tisztelettel gratulált neki a harctéren szerzett kitüntetéséhez. -Hopfner hidegen fogadta a gratulációt. Lippai megkérdezte tőle, meddig -marad itthon. Hopfner ránézett és gőgösen mondta: - -– Én itthonról többé el nem mozdulok. - -– Ohó, – mondta Lippai – ez nagyon helyes: de ki akart engem hét -hónappal ezelőtt arra terrorizálni a kötelesség nevében, hogy többször -hitelesített alkalmatlan létemre bakának menjek el? - -– Egy kötelesség van, – felelte Hopfner – az, hogy életben maradjon az -ember. - -Lippai nevetett. Hopfner merev szemmel, hideg lázzal magyarázta: - -– Az élet most megnyitotta minden lángoló lehetőségét. Gyötrődni, a -poklot elszenvedni, hősnek lenni, a halállal hálni: ez az egyik. Örülni, -nevetni, soha nem érzett örömmel részegnek lenni, soha nem érzett -forrósággal szeretni: ez a másik. Most minden fölfordult; minden inog; -milliók patakja folyik az utcán; olyan női szájak tüzesednek át, amelyek -mindig hidegek voltak; soha így nem forrott az élet, – én most azt a -parancsoló kötelességet érzem, hogy ezt az életet mámorosan és szenvedve -egészen kiélvezzem. - -– Szóval, – mondta Lippai – szerelem és hadseregszállítás. Újabban erre -a két szóra gyullad fel az ön lelke. - -– Hogy őszinte legyek, – mondta János óvatosan – én se vagyok ettől a -lángoló élettől elragadtatva. - -Hopfner hevesen bizonyítgatta, hogy ettől az élettől neki mint művésznek -igenis el kell ragadtatva lennie és hosszasan magyarázta annak a -szépségét, hogy a világ most halállal és szerelemmel van tele. Közben -megvacsoráztak, és nemsokára azután megérkeztek Cavallarék. Hopfner -elragadtatva üdvözölte őket, azután hallgatásba sülyedt és néma -borongással vetett néha egy-egy pillantást Ninette-re. Az étterem -időközben egészen megtelt; messze tőlük a terem túlsó végén leült egy -asztalhoz a társalkodónőjével Robertsonné és időről-időre figyelmesen, -szenvedő kék szemmel végignézte őket. Lippai az előadásról -kérdezősködött Ninette-től. Milyen volt Kodovszki? - -– Olyan mint mindig, – felelte Ninette. Nem jobb és nem rosszabb. - -– Kellemetlen, ordítozó, – mondta dühösen Lippai. – Hogy a közönség -milyen ostoba egy műértő csőcselék… - -János közbevágott: - -– A közönségnek, öregem, mindig igaza van és nekünk, akik előtte -táncolunk, minden ítéletét fellebbezhetetlennek kell tekintenünk. És -mondok neked valamit: a legjobb között és aközött, amit a közönség -elfogad, nincs is olyan nagy különbség, mint ahogyan művészek, -kritikusok, esztétikusok, mindenféle hangos műértők állítani szokták. - -– Például közted és Kodovszki között, – mondta Lippai – az a különbség -van, hogy Kodovszkit nem tudom öt percnél tovább hallgatni, nálad pedig -az utolsó percig szomjasan és boldogan ülök a színházban és sajnálom, -hogy vége van. - -– Ilyen különbséget, – felelte János – csak elrontott inyü és -megcsömörlött szakemberek ismernek. Nem ismeri se a közönség általában, -se az, aki a művészetet önmagáért szereti. Nézd, itt jön valaki, aki nem -lesz a te véleményeden. - -Egy magas fiatalember lépett az asztalukhoz. János bemutatta: - -– Kerékgyártó Elek. - -Hozzátette még: - -– Földim és barátom. - -Ninette-hez fordult: - -– Magának írtam róla: a háború előtt együtt voltunk Londonban. - -Ninette azt mondta, hogy emlékszik rá és nagyon örül, hogy megismerkedik -Kerékgyártó úrral. Kerékgyártó leült. Szögletes, józan arcán, friss -arcbőrén egy kis pirulás futott végig. Nyilvánvalóan zavarban volt. -János mosolyogva sietett segítségére. - -– Látod Elek, – mondta – most csakugyan olyan időket élünk, hogy -megvalósíthatod a régi vágyadat: a földgolyó olyan rozoga, hogy most -éppen összedrótozhatod. – Elek tudniillik mindig azt állította, hogy -vasbetonból ujjá kell építenie a földet, mert a mai összetétele el van -hibázva és már nem tarthat sokáig. - -– Körülbelül azt csinálom János bátyám, – mondta Kerékgyártó pirulva – -csak egyelőre az országot drótozom körül: erődítéseket építek. - -– No és hány órát dolgozol napjában? - -– Tíznél kevesebbet soha. - -– És honfitársaink egyébként? - -Kerékgyártó mosolygott és úgy válaszolt, mint aki leckét mond fel: - -– Még mindig úgy dolgoznak, mintha mulatnának és úgy mulatnak, mintha -dolgoznának. - -– No, – mondotta János elégedetten. – Ezek után pedig átadlak Lippainak, -hogy mondd meg neki, hogy mulattál ma az operában. - -– Nagyon jól. - -Lippai hevesen bizonyítgatta Kerékgyártónak, hogy erre semmi oka sem -volt; Kerékgyártó azonban ragaszkodott hozzá, hogy neki a Puccini zenéje -is nagyon tetszett, az előadás is nagyon tetszett és ő a napi munkája -után ma is igen jól elszórakozott az operában. - -– Hja, – mondta Lippai csendes megvetéssel, – ha ön azért megy oda. - -– Hát miért kellene odamennem? - -Lippai előbb nem akart neki válaszolni, de azután tekintettel arra, hogy -a János barátja, mégis belefogott egy leereszkedő hangú magyarázatba. -János előbb mosolyogva figyelt a magyarázatra, azután Ninette-tel -beszélgetett. Nagyon jó kedve volt. - -– Látod, Ninette, – mondta halkan, – ez olyan ember, akihez majd -valamikor nyugodtan férjhezadnálak. - -– Ki? Melyik? - -– Kerékgyártó. - -Ninette csodálkozva nézett Kerékgyártóra. - -– Ez? – kérdezte lassan és csodálkozva. - -– Ez; ez jó férjnek született. Ez fanatikusan dolgozik tíz órát, hogy a -többi tizennégyben fanatikusan imádja a feleségét. - -Ninette nem felelt. Csodálkozva nézte Kerékgyártót. - -– Ne nézd már, – mondta János türelmetlenül. – Elég volt. Miért nézed? -Talán bizony tetszik neked? - -– Nem, – felelte Ninette őszintén. – De mert maga azt mondta, hogy hozzá -férjhez adna… - -– Oh, ohó, de nem most. Mikor lesz az még. Most ne gondolj még rá. Most -csak rám szabad gondolnod. Szeretsz? - -Ninette igent intett. János odahajolt hozzá: - -– Ninette, drága Ninette, – mondta suttogva. - -Lippai ekkor Jánost hívta föl döntésre egy vitás kérdésben, az egész -társaság résztvett a beszélgetésben, gyorsan telt az idő és Cavallarék -éjféltájban hazamentek. Kerékgyártó is hazament. János kocsiba ültette -Cavallarékat, kezet fogott Kerékgyártóval, azután visszament Lippaihoz -és Hopfnerhez. Mire visszament, mind a ketten keményen ittak. Hallgattak -és ittak. János leült közéjük és derülten nézett az egyikről a másikra. -Türelmesen és vidáman várta, mikor szólalnak meg. - -Hopfner mereven bámult a kijáratra. Végre Jánosra nézett, de azután -ismét a kijárat felé fordult. Fölemelte a kezét és kinyujtott -mutatóujját a kijárat felé taszította. - -– Bűnt követ el, – mondta, – az élet ellen. És bűnt követ el ellene. - -– Ki? Mit? Ki ellen? – kérdezte János nevetve. - -– Ön. Ninette ellen. - -János összehúzta a szemöldökét. - -– Tessék? – kérdezte lassan. - -– Mire vár? – mondta Hopfner emelkedett hangon. – Mit késlekedik? Aki az -érett virágot, az édes gyümölcsöt nem szakítja le, az vétkezik ellene, -önmaga ellen és a legszentebb ellen: az élet ellen. - -János előbb dühbe jött, azután nevető-ingere támadt, azután elkomolyodva -mondta: - -– Arra kérem, Hopfner úr, mellőzzük ezt a témát. Vannak dolgok, -amelyeket én senkivel sem óhajtok megtárgyalni, akármennyire szokásos is -Budapesten az ilyen ügyek kitárása baráti körben. - -A szavai udvariasak voltak, de a hangja dölyfös és kihívó. Hopfner -válaszolni akart, de még mielőtt válaszolhatott volna, Lippai -közbeszólt. - -– Azt szeretném végre tudni, – mondta dühösen fölkapott fejjel, – mi -kifogásod van neked Budapest ellen? - -János csodálkozva nézett rá. - -– No, – mondta jóakarattal, – mi bajod? Egy héttel ezelőtt még te -szidtad. - -– Az más, én… - -– Hát jó: nem Budapest, mert minden nagyváros ilyen; te tudod, hogy én -ezzel azt akarom mondani, hogy én a művész-körökben szokásos… hm… -nyiltságot még mindig nem tudtam megszokni. - -– Nem? Nem? – kérdezte Lippai ingerülten. – Úgy láttam, nagyon -bugyborékol benned a jókedv. Szerződésünk szerint gorombaságokat kell -mondanom; én csak őszinteségeket mondok: ha tudni akarod, se külsőleg, -se belsőleg nem különbözöl többé akármilyen elkényeztetett komédiástól. - -– Vajjon?… - -– Nem. Nézd meg magad a tükörben: olyan vagy, mint akármelyik elhízó és -győzelmesen elbizakodott tenor-király, zongora-király vagy mozikirály. -És nézd meg magad belülről: neked már csak egy élő lény fontos, az te -magad vagy; és nőbűvölő hangod, amelyről elég azt mondani, hogy egy -éjszaka tönkre mehet kint, hogy erre rögtön elállj a haza megvédésének a -szándékától. - -János ingerülten, azután elgondolkozva nézett a Lippai szikrázó szemébe. - -– Te, – mondta neki lassan, – már megint komolyan meg akarsz sebezni -engem… A furcsa az, hogy amikor hazajöttem, úgy látszott, mintha -csakugyan szeretnél és komolyan meg volnál hatva. - -Lippai az ajkába harapott. - -– Én, akkor – mondta szaggatottan, – valóban meg voltam hatva és -csakugyan szerettelek. - -– De most valóban gyűlölsz. - -– Most… valóban, – felelte Lippai az ajkát rágva. - -– De miért? - -Lippai nem felelt. Elfordította a fejét és hallgatott. Azután fölhajtott -két pohár bort, azután hirtelen újra odafordult Jánoshoz. - -– Nekem, – mondta fogcsikorgatva, – kínlódnom kell, mint egy kutyának. -Nemcsak azért, hogy valami szépet írjak… egy szép strófáért keresztre -feszíttetném magamat… hanem a hitvány sikerért is és a rongy pénzért is. -És te jársz-kelsz és mosolyogsz és semmibe se veszed az egészet és az -egyik asszony ott ül órák hosszat, hogy nézzen és a másik, a legszebb, -aki itt ült, csak arra vár, hogy… Gyűlöllek és meg tudnálak ölni. - -János bámúlva nézett rá. - -– Szerelmes vagy te Ninette-be? – kérdezte csodálkozva. - -Lippai bosszankodva intett. - -– Ah, dehogy. Ezt se érted? Csak: hogy miért te? Miért te? - -János vonogatta a vállát. - -– Tudják mit, uraim, – mondta azután, – én megyek aludni. Itthagyom -önöket, talán sikerül egymást meggyőzniök és holnap talán Hopfner úrtól -hallom a Lippai úr véleményét és Lippai úrtól a Hopfner úr véleményét. - -Lippai szikrázó szemmel, Hopfner pedig merev és hideg tekintettel nézett -rá. János fölállt, meghajolt előttük és elment. Rögtön utána elment -Robertsonné is. Lippai és Hopfner sokáig ivott. János jókedvűen lefeküdt -és gyorsan elaludt. - -Másnap délben megérkezett Berlinből Wormser, egy pirosarcú és rókafejű -aggastyán, aki Jánossal szerződést akart kötni németországi és -hollandiai föllépésekre. János a szerződést egyelőre nem akarta -megkötni. Gondoljuk meg, mondta, egy-két napig. Wormser belenyugodott a -várakozásba és jegyet kért az esti előadásra. Se János, se Lippai nem -tudott neki jegyet szerezni és János erre megkérte Cavallarékat, -fogadják be a páholyukba. Este együtt mentek el a színházba. -Cavallarékat már ott találták a páholyban. Cavallarné ijedten nézett rá -Jánosra, mikor belépett. - -– Elkésik, – mondta aggódva. - -János legyintett. - -– Dehogy késem, – mondta. – Öt perc alatt készen vagyok. - -Lenézett a zsúfolt nézőtérre, megállapodott a társasággal, hogy előadás -után a hátsó kijáratnál megvárják, azután lassan elment a színpad felé. -Az öltözőjében már türelmetlenül várták, az öltözködéssel azonban éppen -olyan gyorsan készen volt, mint a maszkjával, és mire az ügyelő -másodszor, izgatottan odarohant az öltözőjéhez, már ment is a színpadra. -Donna Anna várt rá a színfalak mögött, a színpadon Leporello már sétált -föl és le fekete köpönyegében, elénekelte az introdukciót és elbújt a -baloldalon. Donna Anna megfogta János jobb kezét; leszaladtak a lépcsőn; -János fehér köpönyegébe eltakarta a fejét és mélyen a szemébe húzta a -kalapját. A zsúfolt nézőtéren ekkor harsány taps csattant föl és -másodpercekig záporzott végig az embertestekkel bélelt óriási skatulyán. -Donna Anna elhallgatott. János belenézett az óriási skatulyába és előbb -egy meghajlást jelzett, azután mélyen meghajolt. Semmiféle különös -meghatottságot nem érzett. Ez az óriási skatulya mindenütt a világon -ugyanaz. Mindenütt így ki van bélelve emberi testekkel és Saint Louisban -ugyanúgy porzik rajta végig a taps, mint Budapesten. Még néhányszor -meghajolt, azután a taps megszünt és Donna Anna elkezdett fenyegetőzni. -Azután jött a komtur, János leszúrta, Leporelloval együtt elmenekült, a -színfalak mögött megállott és hallgatta Annát és Oktáviót. Ez az Oktávió -voltaképpen nagyon jó szerep. Ha nem mindig ízetlen tenoristák -énekelnék. Voltaképpen – igaz, – tenor-szerep. De Don Juan voltaképpen -bariton. Ő mind a kettőt énekelhetné. Ámbár ez az Oktávió egészen jó. -Sőt nagyon jó. Fiatal, magyar énekes. Nagyon jó. - -A titkár jött oda hozzá, azután más színházi emberek és sürgölődő -beszélgetésbe fogtak vele. Kis történeteket mondtak el arról, milyen ára -volt tegnap egy-egy jegynek a mai előadásra és hogy ez meg az, – ismerős -emberek és ismeretlenek, – mit nem tettek azért, hogy jegyhez jussanak; -– mert hiszen már az első nap minden jegy elfogyott és a mester tudja, -ugy-e, hogy az operának a fönnállása óta nem volt ekkora bevétele egy -este. János türelmesen és barátságosan hallgatta végig ezeket a -történeteket, azután megint kiment a színpadra és megint visszajött a -társasághoz. Bent Leporello énekelt. János abbahagyta a beszélgetést és -az énekre figyelt. - -– Milyen jó, – mondta. – Kitünő. - -Az urak helybenhagyták. Igen, az öregnek a hatalmas basszusa még mindig -a régi, bár mindent megtesz, hogy eligya. Azután Zerlina jelent meg a -színpadon; János is kiment a színpadra és nemsokára megkezdődött a -Zerlinával való duettje. Amikor a duett véget ért, mielőtt Elvira -közbeénekelt volna, a nézőtéren taps hangzott föl. Elszórt, akadozó -taps, amely nem is emelkedett egységes csattanásig, hanem rongyokká -szakadozva visszahullott a nagy skatulyába. Elvira énekelni kezdett, -azután megint Leporello jött és János a korcsma előtt belefogott az -áriába. _Hogyha a bortól tűzben forr a véred._ Végigénekelte az áriát és -elment balra a villába. A háta mögött a nézőtéren újra taps hangzott -föl. A taps fölszállt, azután ronggyá foszolva visszahullott a fekete -skatulyába. Mi ez? Csakugyan elhallgatott? Nem tapsolnak tovább? Nem -döng és nem recseg és ropog a színház addig, amíg ő – kedve ellenére, – -megismétli az áriát?… A színpadon már Zerlina és Masetto énekelték a -recitativet. Ha nem, hát nem. Annál jobb. - -Egyedül állott a színfalak mögött. Egy színpadi munkás – olyan áhítatos -szeretettel, amely nem a művészetének és nem is a hírének, hanem az -állandóan gyakorolt bőkezüségének szólt, – széket vitt oda neki. János -megköszönte és leült. Egyedül ült, fölnézegetett a zsinórpadlás kusza -magasságába, kinézegetett a színpadra és egyszerre nagyon egyedüllévőnek -érezte magát. Azután jött az ügyelő és figyelmeztette rá, hogy megint ki -kell mennie a színpadra. Kiment a parasztok közé; jött a Zerlinával való -jelenete, újra Anna, Elvira és Oktávió; János énekelt és játszott, de -állandóan az az érzése volt, mint hajdan – fiatal legénykorában, – a -fotográfus előtt. Mintha megmerevedett volna, mintha a hátgerincétől a -nyakáig egy vasrúd meredne föl. Lejátszották az utolsó jelenetet, Don -Juan megszökött és a függöny lement. A nézőtéren tapsoltak. A rendező -jött Jánosért. János a többi szereplővel együtt kiment és meghajolt a -közönség előtt. A nézőtéren tovább tapsoltak. A többi szereplő nem akart -kimenni. János kiment és meghajolt. Ekkor még mindig tapsoltak, de a -taps egyre ritkult, már meg lehetett különböztetni a tenyerek hangját, -amelyek dolgoztak… néhány tisztátlan rongydarab úszik a levegőben… -azután az is lehull és csend lesz. - -János lassan ment vissza az öltözőjébe. Cigarettára gyújtott, -szórakozottan cigarettázott és néha habozva nézett körül, mintha valamit -keresne. Nemsokára Lippai jött hozzá látogatóba, azután különböző -előkelőségek. Lippai hangos volt és mindenféle mellékes történeteket -adott elő a nézőtérről. Az előkelőségek gratuláltak. János figyelmesen -nézte őket és néha gyanakodva vetett egy-egy pillantást Lippaira. - -Mikor a szünetnek vége volt, Lippai is menni akart. János -visszatartotta. - -– Mondd csak, – szólt hozzá gondolkozva, – mi van a nézőtéren? Nem -tetszem? - -– Dehogy, – kiáltotta Lippai, – nagyszerű vagy. - -– Nem azt kérdeztem. Hanem: mit mond a közönség? - -– El van ragadtatva. - -János megcsóválta a fejét. Lippai nagyon is hangosan felelt. - -– No, – mondta halkan, – talán majd ezentúl. Az első fölvonás nem nagyon -alkalmas rá, hogy az ember megmutassa… Hát szervusz. - -Lassan elindult a színpad felé. Amikor kint volt a színpadon és a -függöny fölment és ő újra belenézett a nézőtérbe, akkor összeszorította -a fogát. Te hitvány skatulya te, éppen ma ne tudnálak én fölzavarni és -meggyújtani? De az idő múlott és a darab haladt előre, egyik énekszáma -jött a másik után, János reszkető erőfeszítéssel akart úgy énekelni és -úgy játszani, mint még soha; és verejtékező homlokkal érezte, hogy -minden erőlködése hiábavaló. Jeges szellő suhogott feléje… egy jeges -tenger van közte és a közönség között… nincs híd, amely átvezet, és a -vándor legföljebb véresre sebzi a kezét és a szívét a jégtáblákon, -átjutni azonban sohse jut át rajtuk. De hát lehetséges ez? Tizennégy év -óta soha ez meg nem történt. - -Kint volt a színfalak mögött és megint egyedül állott. Hol van a titkár -és hol van a rendező? Ezeknek a színházi embereknek a csalhatatlan orra -már régen megérezte a bukást és ezért már egy órája elhúzódtak tőle. -Most itt áll egyedül, megvert magányosságban, a bukás pusztaságában. -Lehetséges ez? Ha most kimegy a színpadra… most jön a lakoma… ha most -összeszedi minden erejét egy utolsó, egy démoni erőfeszítésre… nem -ránthatja most magával a közönséget?… Nem kényszerítheti ki belőle a -sikert? - -Kiment a színpadra. Énekelt. Soha ilyen szépen nem énekelt. Soha ilyen -csodálatos, vakmerő és tragikus Don Juan nem kísértette az égieket. Hol -vannak a sír lakói?… A márványszobor kékes fehér fényben megjelent, a -hatalmas akkordok végighömpölyögtek a zenekaron és János kétségbeesve -érezte, hogy minden erőlködése hiábavaló. Ennek a rossz basszistának az -éneke is jobban tetszik, mint az övé. A komtur legyőzi Don Juant. - -A darabnak vége volt… A nézőtéren tapsoltak. János kétszer megjelent a -közönség előtt, de másodszor már a nagy skatulya üresen meredt rá. Egy -fogatlan száj. Egy hústalan koponya… Ki tapsol még? Egy ember, vagy -kettő? János körülnézett. A színpadon is egészen egyedül állott. A többi -szereplő már elment. Diszkréció? Tapintatos elhúzódás a nagy -vendégművész mellől? Sietés a vacsorához? Rosszakarat? - -A színpadi munkások már nekiestek a díszleteknek. Ezek még jóakarói, de -ezek is a maguk dolgával vannak elfoglalva. Az ember egyedül van… hol?… -a bukás pusztaságában. János lassan ballagott az öltözője felé; nem -találkozott senkivel; keserű kéjjel mondta magában: a bukás pusztasága. -Bement az öltözőbe; cigarettázott; nézett a levegőbe; szórakozottan -vetkőztette le magát és lassan lemosdott. Fuj, – utálatos festék. Mit -keresett ez egy férfiarcon? - -Amikor tisztára mosakodva és civilruhába felöltözködve megint megállott -az öltöző ajtajában és magára segíttette a télikabátját és kezébe vette -a kalapját, egyszerre ránehezedett a két lábára, mintha azt akarta volna -magának bizonyítani, hogy ezen a két lábon erősen és keményen áll. -Nyugodt dacot és kevély nyugalmat érzett. Oh, – ohó, – lássuk csak, – -majd meglátjuk. - -Lement a lépcsőn. A lépcső alján ott találta Cavallarékat, Lippait, -Wormsert és Kerékgyártót. A társaság gratulációkkal fogadta. János -végignézte őket, nyugodtan belenézett mindegyiküknek az arcába. - -– Valljuk be, – mondta csendesen, – hogy ez bizony kegyetlen bukás volt. - -A társaság tiltakozott. János újra belenézett az arcokba. Őszintén -tiltakozik Wormser, Kerékgyártó és Cavallarné. De Ninette? És Lippai? - -– Ninette-kém, – mondta nyugodtan, – kis Ninette: ugy-e, hogy bukás? - -Ninette lesütötte a szemét és mélyen elpirult. Válaszolni akart, de -János nem engedte. Odafordult Lippaihoz és egy biztató, baráti, meleg -fejbiccentéssel megismételte a kérdést. Lippai félrehúzott szájjal -mosolygott és hosszú előadásba akart belefogni. - -– Én egyet mondok: csodálatos voltál és… - -– Köszönöm, – mondta János. – Ez elég. De miért állunk itt. Akármi -történt: nem ok rá, hogy ne vacsorázzunk. - -Lassan kimentek az utcára. Senki se tudott mit mondani és Lippai -erőltetett hangossággal beszélt arról, hogyan üljenek majd kocsiba és -hogy három bérkocsi elég lesz, de legrosszabb esetben megteszi kettő is. -Wormser szótlanul rázogatta a fejét és végre megszólalt: - -– Kedves Aradi, – mondta Jánost karonfogva, – én nem értem önt. Tombolás -itt ma este nem volt. De az én számomra megfoghatatlan, hogyan lehet itt -bukásról beszélni. - -– Mert ön nem ismeri Budapestet, – felelte János nyugodtan. – Ami másutt -félsiker, az itt nálunk tombolás. A tombolás… ah, ha ön egyszer egy -igazi, nagy sikert látna Budapesten!… A mi ma este volt, az… Tudja, itt -jók az emberek. Ha nem is tetszik nekik egy darab, vagy egy színész, -azért tapsolnak. Hadd higyje szegény (szerző, színész) hadd higyje! Itt -soha semmit és senkit ki nem fütyültek. Ami ma este volt… az pontosan a -bukás. - -Wormser értetlenül rázogatta fehér rókafejét. Csend lett. A -bérkocsiállomáson voltak. Két bérkocsi állott ott és éppen jött egy -harmadik. Néhány másodpercnyi csend volt. Ebbe a csendbe egyszerre -belekárogott a Lippai rekedt hangja. - -– Mert barmok, mert értelmetlen kulturállatok, mert szemét csőcselék. -Mert nem tudják, hol lakik az Isten és mert nem tudnak megkülönböztetni -egy pelenkát a csillagos égbolttól. És én is barom vagyok, hogy -beleegyeztem abba, hogy Don Juanban lépj föl, holott ismertem ezeket és -barom vagyok, hogy megengedtem ezt a helyáremelést. - -Megfogta a János karját és a hangja reszketett, amikor újra megszólalt. - -– János, – mondta könnyes szemmel, – én mondom neked, hogy csodálatos -voltál. Mozart, ha igaz, hogy egy éjszaka írta a nyitányt, azért írta, -mert érezte, hogy te énekled valamikor a Don Juant… De ezek? Ezek csak -azt tudták rólad, hogy te vagy a világ legelső énekese. Ezek azt várták, -hogy ha kilépsz a színpadra, kinyitod a szájadat és akkorát bődülsz, -hogy a fejükre esik a csillár. Ezek azt várták, hogy te vagy az a -harminc és feles ágyú, akitől egy páncéltorony összedől. Hogy egy -mennyei viziót láttak, egy bűbájos hangot hallottak…? Eh, de hiszen -ezeknek nincs szemük és nincs fülük. És én is ökör voltam. Tudhattam: -mit várnak ezek az ötven és a harminc koronájukért. Mondok neked -valamit: egy olyan ember, aki ötven koronát fizet egy földszinti -ülőhelyért, az soha nem is elégíthető ki. Az egy gazember. Az egy -gazember. Az egy gazember. - -Magánkívül ordította bele az éjszakába, hogy az egy gazember. János -hálásan fogta karon. - -– Nagyon kedves tőled, öregem, – mondta neki mosolyogva, – de mindez -most már azon, ami történt, nem változtat. Gyerünk vacsorázni. - -Beültek a kocsikba és elhajtattak a hotelbe. János Lippaival ment. A -kocsiban nem beszélgettek. Mind a ketten hallgatva néztek ki az utcára. -A hotel előcsarnokában találkoztak a többiekkel, a felső ruháikat a -ruhatárban hagyták, azután együtt mentek be az étterembe. Az étterem -tele volt. Egy asztalnál ott ült Robertsonné. Amikor bementek, halk -mozgás támadt. Végig kellett menniök az éttermen, amíg az asztalukig -eljutottak. János mereven és erőlködve lépegetett az asztalok között és -érezte, hogy fölösleges módon elhúzza a száját. Miért? Miért van a -nyakában megint olyan érzés, mintha legénykorában a fotografus előtt -állna? Miért lett az ő számára kínossá egy ilyen bevonulás? - -Érezte, hogy vörösre pirul a szégyentől. Ezt a bevonulást az teszi az ő -számára kínossá, hogy most itt mindenki azt nézi, milyen egy -világhíresség, aki Budapesten megbukott. - -Leültek és a pincérek nagy igyekezettel kezdték őket kiszolgálni. János -fogcsikorgatva küzdött a zavarodottsága ellen és hogy a maga -zavarodottságát és a többiekét is legyőzze, gyorsan és elfogulatlanul -rátért a dologra. - -– Itt most egy csomó ember van, – mondta, – aki az operából jön. De a -többiek is tudják már a dolgot. És ahogy én Budapestet ismerem, itt most -mindenki büszke arra, hogy én ma este megbuktam. Az emberek jeleket -adnak egymásnak. Kifeszítik a mellüket. Gőgösen nevetgélnek. Hja, -mondják, Budapestet nem lehet becsapni. Aki külföldi nagyság idejön, azt -Budapest megeszi. Ez is be tudta csapni az egész világot. De velünk -kezdjen el valaki… Ma énrajtam hízik Budapest önérzete. - -Nevetett, de azután elpirult. A nevetésének nem volt visszhangja. A -társaság erőltetetten mosolygott. Ninette szenvedő mosollyal nézett rá; -Kerékgyártó csodálkozó idegenkedéssel. Mi az? Nem hiszik ezek azt, hogy -az ő nevetése őszinte? Miért? Tovább beszélt. Most már erőlködött, hogy -elfogulatlan és vidám legyen, de minél jobban erőlködött, annál inkább -érezte, hogy a többiek észreveszik az erőlködését és most már éppen nem -hisznek a nyugodtságában és a vidámságában. Abbahagyta a beszélgetést és -evett. Ekkor azonban a hallgatást érezte kínosnak. Magán érezte a -Ninette szenvedően mosolygó, anyás részvéttel telt tekintetét, a -Cavallarné ijedten és keresően rá-rálobbanó szemét és a Kerékgyártó -elcsodálkozó pillantását. Ezek most sajnálják, mert hallgat. - -Odafordult Wormserhez. - -– No, Wormser papa, – mondta neki, – ugy-e, hogy most már nem unszol rá, -hogy szerződjünk. Ugy-e, hogy jó, hogy meggondolási időt adtam? - -Wormser csöndesen símogatta fehér szakállát és nyugodtan mondta: - -– A meggondolási idővel én élek; és ha majd lejár, megmondom, mire -szántam el magam. - -Mi? Mi ez? Mi volt ez? Biztatni akarja őt ez az ember, vagy óvatosan -vissza akar vonúlni? János dühbe jött. - -– Tudja mit, öregem, – mondta dölyfösen, – ne nagyon gondolkozzék a -dolgon. Én holnap kimegyek egy birtokot megnézni és ha az megtetszik -nekem, akkor kereshet mást, aki kócot eszik és tüzet hány a nagyérdemű -publikum előtt. - -Wormser rókafeje odafordult hozzá és szkeptikusan ingott ide-oda. János -érezte, hogy már megint rossz hangon beszélt és ettől az érzéstől és a -Wormser szkeptikus rókafejétől még nagyobb dühbe jött. - -– Únom és utálom az egész dolgot, – mondta hangosan. – A közönség egy -ostoba csőcselék… - -Meghökkent. Elhallgatott. Eszébe jutott, amit ugyanitt Lippainak mondott -volt a közönségről. Néhány másodpercig levegő után kapkodott, azután -hangosan folytatta: - -– Jogom van a közönséget a legmélységesebben lenézni, mihelyt nem akarok -többé elébe állni. Abban a percben idegen csürhévé válik a számomra, -amelyhez egészében semmi közöm és amelyet egyes tagjaiban lenézek. -Mihelyt magánember vagyok… úr vagyok… ha katonának jelentkezem… kinek mi -köze hozzá akkor, hogy énekelek és hogy játszom egy olyan ostoba -szerepet, mint Don Juan. - -Elhallgatott és egy másodpercre szédülve húnyta be a szemét. Mi -kényszeríti őt arra, hogy itt folyton beszéljen és milyen titkos és -gonosz erő adja a szájára ezeket a szerencsétlen szavakat. „Olyan ostoba -szerep…“ Ilyen ostoba énekes. Ilyen ostoba komédiás. Most még Mozartot -kell szidnia, akkor azután mindjárt öngyilkosságot követhet el. Ninette -meghatott mosolygással néz rá. Kerékgyártó egy idegen világból való -ember csodálkozó részvétével. Az egész terem… mivel?… tolakodó -részvéttel vagy röhögő rosszakarattal? Kin nevetnek annál az asztalnál -ott? Az az érzése támadt, hogy mindjárt fölkap egy széket, kiáll a terem -közepére, mint egy duhaj parasztlegény és mindenkit kiver, aki idebent -van. - -A fölbuggyanó dühét szégyenkezve lenyelte. Hallgatott, evett, azután -szótlanul szivarra gyujtott. Most mind sajnálnak, gondolta, mert -hallgatok. Ekkor Hopfner jött oda az asztalukhoz. Köszönt a hölgyeknek, -azután leült János mellé. - -– Sohasem irigyeltem önt úgy, – mondta rajongva, – mint ma este. - -– Miért? - -– Mert ezt a bukást ki merte hívni. Mert minden mozdulatán és minden -hangján érzett az a végtelen lenézés, amellyel a közönség itéletét -semmibe veszi. A csőcselék azt mondja: ön rosszúl játszott és rosszúl -énekelt. Én azt mondom: ön nagyszerűen játszott és nagyszerűen énekelt: -éppen mert rossz volt, éppen mert ez mutatja, milyen hideg magasságban -van ön a tömeg fölött és mennyire megveti. - -János fuldoklott. A Hopfner orrát nézte. Ezt a széles és kissé fölfelé -néző orrlyukakkal ellátott eleven orrot egyetlen ökölcsapással véres -húslappá lehetne változtatni. Soha ez az intellektuális orr olyan közel -nem volt hozzá, hogy kihívó léte megszünjön, mint ebben a percben. János -nehezen nyelt néhányat és egy hosszú lélekzetvétellel válaszolni -készült, de Lippai megelőzte. - -– Hopfnerkém, – mondta édesen, – maga a tapintatlanság genieje. A maga -tapintatlansága már transzcendens. Maga az az ember, aki sírok nyugalmát -tudná megzavarni egy-egy szavával. - -Hopfner nyugodtan fordult Lippai felé és vitatkozni kezdett vele. Nem -látja be, miért volna tapintatlan az, amit ő mondott. Lippai nagy -lendülettel vetette bele magát a vitába, amelyet azonban nem a konkrét -esetről, hanem csak Hopfner egész lényéről volt hajlandó folytatni. -Hopfner ebbe is belement. Lippai mézédes arccal rettentő gorombaságokat -mondott neki, ő elvi alapon válaszolt rájuk és így tanulságos és nagyon -érdekes szellemi párbaj fejlődött ki. - -János örült, hogy most már nem róla és az ő ügyéről van szó, de viszont -érezte, hogy Lippai az egész vitát csak azért folytatja, hogy ne róla és -az ő ügyéről legyen szó. Kerülte a Ninette tekintetét; érezte, hogy az -is rossz, ha mosolyog a vitán, az is rossz, ha komolyan hallgatja; az is -rossz, ha felnéz, az is rossz, ha lenéz. Egyszer-kétszer még föllobbant -a dühe, azután nagy fáradtság és mély csüggedés borult rá a lelkére. - -Lippai erőltette még a vitát, de már látszott, hogy nincs mit mondaniok -egymásnak. Azonban senki se mer másról beszélni. Wormser ásított. Most -senki se meri azt mondani, hogy gyerünk haza. - -– Mi volna, – szólt János nyugodtan, – ha hazamennénk? - -Most senki se mer válaszolni, mert nem tudják, hogy ő milyen választ -vár. - -– No gyerünk haza, – mondta János energikusan. - -Indultak kifelé. Elmentek Robertsonné előtt. Ez itt ül, néz a fájdalmas -kék szemével és csak a maga ostoba kis ügyét látja és nem lát azonkívül -semmit. Az előcsarnokban János megállott. - -– Ti kikíséritek a hölgyeket a kocsikig, ugy-e? – kérdezte Lippaitól és -Kerékgyártótól. – Én fáradt vagyok. - -Ez már megint rossz volt. Minek mondta ezt? Valami okosabbat kellett -volna mondani. Elfogulatlanabbat. - -– Felmegyek. Lefekszem. - -De ezzel nem lehet elbúcsuzni. Még valamit kell mondani. - -– Visszavonulok, – mondta mosolyogva. – Mint… a sebzett vad a -barlangjába. - -Oh, ez egészen rossz volt. Ez vétkes ostobaság volt. És most még egy -egész csomó ostobaság jön, ha gyorsan végét nem veti a búcsuzásnak. -Gyorsan kezet csókolt a hölgyeknek és sietve elindult a lépcső felé. -Felment a lépcsőn. Miért csókolt olyan gyorsan kezet és miért sietett -el? Mit gondolnak most ezek? – Berúgta a szoba ajtaját, földhöz vágta a -kalapját, hogy csakúgy porzott; a tükör felé fordult és kínos, harapó -grimászokat vágott bele a tükörbe. - - -III. - -Félórája ődöngött már ide-oda a két szobájában. Hány óra lehet? Éjfél -után fél egy. Mit csináljon? Lefeküdni céltalan. Lippait megkeresni, -lehetetlen. Ivásnak látni valami elhagyott korcsmában, reménytelen. Ha -pisztolyt lehetne fogni valakire… de kire? minek? Ha össze lehetne törni -valamit… ezt a széket, amelyet megmarkol, a világot, az életet… ha nem -volna minden olyan oktalan, olyan céltalan és reménytelen. - -De valamire csak el kell szánnia magát. Ebben a hitvány állapotban csak -nem maradhat. Újra előrántotta az óráját. Ekkor hirtelen kinyílott az -ajtó és Ninette surrant be rajta. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót -és aggódó arccal hallgatózott. - -– Mi az? – kérdezte János elámulva. Ki kerget? kitől félsz? - -Ninette még a kilincsen tartotta a kezét, mintha attól félne, hogy -valaki be akarja nyomni mögötte az ajtót, de aggódó arcát már -odafordította János felé. - -– Robertsonné, – mondta elfogódottan. Higyje el: figyeltette magát. - -– Ugyan… - -– A komornája kint leskelődött a folyosón. Amikor engem meglátott, -gyorsan beszólt neki. Én futni kezdtem, de még meglátott. - -– No! És? - -Ninette csendesen vonogatta a vállát. - -– Én nem bánom, – mondta csendesen. De higyje el: rettenetes volt az -arca. - -Megint ijedten fülelt a folyosó felé. János bosszankodva lépett oda -hozzá, gyöngéden félretolta, kiment a folyosóra, azután visszajött. - -– Senki, – mondta kurtán. – Azt hiszem, képzelődöl. - -Mind a ketten az ajtóban állottak még. Ninette télikabátban és kalapban, -nyugodt arccal, amely a ruhája feketeségéből tisztán és fehéren -tündökölt ki, János házi-kabátban, felborzolt hajjal, ingerülten és -kipirultan. - -– Hogy jöttél ide? – kérdezte azután János mogorván. - -– Idejöttem… - -Nem tudott tovább beszélni. Elfogódottan és félénken nézett Jánosra. -János megkeményítette a szivét. Nem akart érzékenykedést. - -– Hogy jöttél… tudja az anyád, hogy idejöttél? - -– Tudja. - -János csodálkozva nézett rá. - -– És az anyád… - -Ninette sietve szólt közbe: - -– Lippai segített. Rögtön megértett, amikor azt mondtam, hogy magát fel -kellene keresni. Elkisért idáig. - -– Úgy? Hm? – mormogta János komoran. – Úgy? És… minek akartál engem -felkeresni? - -Ninette habozott és a szeme ijedt és könyörgő pillantással kereste a -János szemét. De János nem nézett rá. Lenézett a földre. - -– Minek jöttél? – kérdezte komoran. - -Ninette-nek könnybe lábadt a szeme, könnyes szemmel, kutatva és kérdezve -nézett Jánosra, azután összeszedte magát, felkapta a fejét és hősies -derü ragyogott ki az arcán. Hátrafordult az ajtó felé, a kulcson kettőt -csavart, azután beljebb lépett a szobába, letette a kalapját, levetette -a kabátját és csendesen, mosolyogva és alázatosan odaállott János elé. - -– Én azért jöttem, – mondta tiszta, halk hangon, – mert maga azt mondta, -hogy egyszer el kell jönnöm… egyszer, amikor úgy érzem, hogy itt az -ideje… egy forró és elszánt percben. – Én most… úgy éreztem… és itt -vagyok. - -János szótlanul nézett le rá, megható, fiatal szépségére, hűséges -szemébe, egész áldozatnak kinált édes lényére. De az a céltalan düh, -amely a lelkében tajtékzott, még mindig habot hányt. A meghatottságot és -a hálát nem eresztette be a szívéhez, keserűvé tette a szája ízét és -olyan szavakat adott az ajkára, amelyek neki is fájtak. - -– Éppen ma jött el az a perc? – kérdezte összeszorított foggal. - -– Ma. - -– Miért éppen ma? - -Ninette félrehajtotta a fejét és szótlan, szelíd, megindult pillantással -nézett rá. János rosszindulatú komorsággal tekintett a szemébe, de -érezte, hogy ezt így nem bírja és lesütötte a szemét. Ninette ekkor újra -megszólalt: - -– Itt vagyok, – mondta nagyon halkan. – Fogadjon el. - -János lesütött szemmel hallgatott. De a Ninette hangja és a szavai és a -félénk mozdulata olyan megható volt, hogy felelni kellett rá valamit. - -– Te kedves vagy és jó vagy, – mondta János halkan. – Nagylelkü és -áldozatkész. – Egyébként… ez a perc talán soha el nem jött volna. A -szíved… és a véred… soha ide nem küldött volna… a jóságod küldött most. -Kárpótolni akarsz. – Szánalomból jöttél. - -– Nem, nem szánalomból, – tiltakozott Ninette. - -– Hanem? - -Ninette ide-oda forgatta a fejét, szép fehér nyakát csavargatta, mint -kislánykorában, ha zavarban volt. - -– Hanem? - -– Hanem, – mondta Ninette nagyon halkan – szeretetből… szerelemből. - -– Úgy. Hm. - -János hallgatott egy ideig, azután összeszorított foggal megint -megszólalt: - -– És miért éppen ma? - -Ninette felemelte a két karját, mintha ki akarta volna tárni őket. A -jobb keze visszahullott, de a bal kezét a szívére szorította. - -– Mert a szivem összefacsarodott, – mondta halk rajongással, – amikor -magára gondoltam. Mert úgy éreztem… meg tudnék halni azért, hogy -megvigasztaljam… úgy sajnáltam. - -– Egyszóval szánalomból. - -A János hangja felcsattant. Ninette ijedten nézett rá, azután elsápadva -akart megszólalni. János azonban nem engedte. Elfordult tőle, ökölbe -szorította a kezét, messze elrúgta azt a széket, amely mögötte állt, -ide-oda rohant a szobában és kivörösödve ordította: - -– De mit szánakoztok ti énrajtam! Mit sajnáltok ti engem? Hogy mert én -hozzám az az egész nevetséges társaság a szánalmával odatolakodni? Hát -mi van én rajtam sajnálni való? Egy nézőtér, amely tökfejekkel volt -telerakva, nem értette meg, hogy én ki vagyok és mi vagyok. Hát aztán? -Magam mögött hagyom ezt a piszkos kis várost és hercegek tapsolnak -nekem, nem bugrisok, mint itt. - -Ide-oda rohant a szobában és ha szék akadt az útjába, azt felrúgta. -Ninette sápadt arccal állott a helyén, azután lassan hátrahúzódott a -falhoz, leült egy karosszékbe és tiszta, nyugodt, szánakozó szemmel -követte a rohanását. - -– Mit tudjátok ti, – ordította János – hogy ki vagyok én. A lancasteri -hercegné kétszer jött el hozzám, hogy énekeljek nála, nem azért, mert a -királyné is ott lesz és kéret rá, hanem mert a barátja vagyok. Mi nekem -ez a piszkos város. Ez az ostoba közönség. Mindazok, akikkel együtt ülök -a vacsoránál, mert szeretem, ha emberek vannak körülöttem? Vincent -d’Indy azt mondta, hogy az élete legszebb estéjét nekem köszönheti. És -akkor jön egy ilyen rókafejü gazember, mint ez a Wormser… És Lippai, aki -egy esztelen fecsegő… és az a tacskó, az a vizslakölyök, Kerékgyártó és -beleköpködnek a szánalmukkal az arcomba… és jön az a megátkozott -Hopfner, akit orron kellett volna vágnom… és nekem… és velem… Hát ki -vagyok én? Hát ki vagyok én? Hát ki vagyok én? - -Ökölbe szorított kézzel fordult Ninette felé. Ninette hallgatott és -szótlan, nagy részvéttel nézte. János újra kiáltani akart, de a torka -fájt és fáradt volt. Harcias, kifeszült állásából fáradtabb, -kényelmesebb állásba ment át. Ökölbe szorított kezét kieresztette és a -karját lelógatta. Azután ide-oda járkált még egy kicsit a szobában, de -most már lassan és céltalanul, és a fejét is leeresztette. Odament -Ninette-hez, megállt mellette és lehajtott fejjel, halkan mondta: - -– Tudod, mi vagyok? Csakugyan: ostoba és azonfelül öregedő komédiás -vagyok. - -Fanyarul elmosolyodott: - -– Komédiás-ordítozást csapok. – A magam szavaitól berúgok. Nem azt -mondom, amit akarok. – És mindennek a tetejébe: amikor te… - -Hallgatott egy ideig, azután újra kezdte: - -– Te drágaság és kedvesség, te eljössz ide, kimondhatatlan jóságból és -olyan áldozatkészséggel, amelytől egy életre részeg lehetne az, akinek -szól… és én akkor ordítozom, mintha tíz éve a feleségem volnál, régen -tűrő feleség, akinek – öreg komédiás – kitombolhatom magamat… ahelyett, -hogy letérdelnék és megfognám a kezedet… - -Ninette ekkor boldog és meghatott mosollyal nyújtotta fel neki a kezét. -János megfogta és lassan megcsókolta a kezét, azután letérdelt előtte, -azután leült eléje a földre és felnézett rá. - -– Drága Ninette, – mondta fáradtan – olyan szégyen és olyan utálat, -mikor az embernek szégyen és utálat ellen kell védekeznie. - -– Mért törődik az egésszel? – mondta Ninette könyörögve és gyöngéden. - -– De Ninette, látod, hiszen éppen ez az: én csak akkor jöttem dühbe, -mikor láttam, hogy sajnáltok. Hiszen én nem törődöm vele. - -Látta Ninette-en, hogy nem hiszi. - -– Ezt nem hiszed? Nem tudod ezt megérteni? - -Megint fel akart lobbanni. - -– De igen. De értem. De hiszem, – mondta Ninette sietve. - -János látta rajta, hogy nem hiszi. - -– No mindegy, – mondta. – Én úgy belefáradtam az egészbe. Sokkal -fontosabb mindennél, hogy te itt vagy és… - -Belehajtotta a Ninette ölébe a fejét. Ninette puha, fehér, anyás kézzel -simogatta le szétkuszált haját és anyás mozdulattal hajolt fölébe. - -– Milyen jó ez, – mondta János behunyt szemmel. – Ninette… mondd azt, -hogy szeretsz… még akkor is, ha nem igaz. - -Ninette föléje hajolt, néha még végigsimította a fejét, azután halk -lelkendezéssel, csendes, becéző, duruzsoló, elragadott hangon beszélni -kezdett: - -– Most én magának elmondom, hogy mi maga énnekem. – Amikor én kislány -voltam, nyolc, kilenc, tíz éves, akkor engem egy szédítő kérdés kínzott, -amelyről eleinte beszéltem a többieknek, azután nem mertem nekik -beszélni róla, mert kinevettek. De este feküdtem egyedül a sötétben és -néha világos nappal is körülnéztem és egyszerre szédülve azt kérdeztem: -mi az az én. Mi a világ? Mi a többiek? Mi az én? Ki az a Cavallar -Ninette? – Az apám azután meghalt és… és akkor egészen egyedül voltam… -és már nem töprengtem ugyan azon, hogy mi az én… de elveszve, -kétségbeesve, szédülve tántorogtam a világban. Akkor jött maga; és -emlékszik még rá… mikor éjjel hazamentem magától, évek óta akkor aludtam -először nyugodtan és csendesen… És azután magával sokszor együtt voltam… -Eleinte néha nem akartam engedelmeskedni, de azután rájöttem, milyen jó -magának engedelmeskedni… és akkor lassanként úgy lett… de ezt én -akartam, hogy így legyen… hogy én nekem mindenki mással szemben volt -véleményem és akaratom, csak magával szemben nem. És maga… akkor éjjel -azt mondta, hogy én a magáé vagyok. És én azután nem is kérdeztem -magamtól soha többé szédülve, hogy ki vagyok én. Ha belenéztem a -tükörbe, vagy ha az utcán mentem és valaki rámnézett, akkor azt mondtam -magamban: ez itt Cavallar Ninette, az Aradi János tulajdona. - -János felnézett rá. - -– Te drága, – mondta elragadtatva. - -– Én azt akartam tenni, amit maga akarhat, hogy tegyek. Én azt akartam -gondolni, amit maga akarhat, hogy gondoljak. A más sorsába tudtam -beleszólni; a magam sorsa majd az lesz, amit maga akar. Én tudtam… már -az első évben megértettem, milyen furcsa volt az, amikor én eljártam ide -magához és a leveleit írtam meg és a női látogatóit fogadtam és a -fehérneműjét gondoztam. - -Mosolyogva nézett le Jánosra és János mosolyogva nézett fel rá. - -– De én ezzel nem törődtem; és azzal se, mit mondanak rólam mások. Én -csak így tudtam élni. Ez a lány Aradi János tulajdona. - -János megfogta a kezét és felhevülve szorította az ajkához. - -– Én velem az történik, amit maga akar. - -János felgyulladt vággyal nyújtotta ki feléje a két karját. - -– Ha maga azt mondja valakire: „látod, ehhez férjhez adnálak majd“, -akkor én úgy nézek rá… - -János felszisszent. A két karját visszahúzta és hidegen és kijózanodva -ült egyenesre. Ninette ijedten kérdezte: - -– Mi az? - -– Semmi. Csak folytasd. Úgy nézel rá… - -– Nem, semmi, – mondta Ninette zavarodottan, – csak az… hogy én azt -teszem, amit maga akar. - -János lassan felállott és elgondolkozva tett néhány lépést. Azután -visszafordult Ninette felé. - -– Hogy jut most, – kérdezte lassan, de nem barátságtalanul, – éppen ez -teneked eszedbe? - -Ninette ijedten hebegett valamit. - -– Miért gondolsz itt… most… ő rá? - -– Csak azért, – felelte Ninette gyorsan és becsületesen – mert maga azt -mondta, hogy látod ehhez majd férjhezadnálak. - -– És ez ok arra, hogy most eszedbe jusson és… - -Ninette ijedten nézett rá és megint hebegett valamit. - -– Látod Ninette, – mondta János összeszorított foggal, – ez a -Kerékgyártó Elek… igazán nagyon jelentéktelen… minden érdekesség nélkül -való fiatalember… alig is ismered… hát hogy jut most és itt eszedbe? - -– Csak azért, – mondta Ninette reszkető szájjal, – mert maga azt mondta, -hogy –. - -– Én azt mondtam, én azt mondtam! - -Megint járkálni kezdett és fogcsikorgatva mondta magában: én mondtam; -barom voltam, hogy mondtam. Visszafordult Ninette-hez. - -– Hát olyan fontossá lesz egy ember, – szólt fanyarul és kérdő hangsúly -nélkül, – pusztán az által, hogy azt mondják róla, hogy –. - -– Nem, – szólt Ninette panaszosan, – de maga mondta. - -János leült vele szemben és elgondolkozva nézte. Ninette aggódva -várakozott. - -– Hihetetlen, – mondta János csendesen és rosszakarat nélkül, – hogy -hatnak rátok ezek a szavak. „Férj.“ „Férjhezmenni.“ „Házasság.“ „Papuka, -mamuka.“ Az egyik oldalon ott áll az álmok hercege (de most nem rólam -van szó, én egy öregedő komédiás vagyok), a másik oldalon ott áll Potroh -Barnabás a hálósipkával a fején és kettős nachtkaszlira berendezett -lelkével (láthatod, hogy nem Kerékgyártó Elekről van szó) és a hálósipka -levágja a koronát és a nachtkaszli lehengereli a virágos nyoszolyát. - -– De mikor mondom, hogy nekem ez a Kerékgyártó egészen közömbös és én -csak azért… - -– Ne mondd, mert ez már nem volna egészen igaz; és nem is baj, mert a -szomorú a dologban az, hogy éppen a legjobb fajtájú lányok, – az okosak -és a tisztességre születettek – az ilyenek; és hogy nekem… - -– Maga akarta, hogy én ilyen legyek. - -– Hiszen éppen ezt akarom mondani. Nekem is ez a fajta tetszik, és -minden rendes és jóravaló és igazi férfinek ez a fajta tetszik. És ha -meggondolom a dolgot, jó okát is tudom az egésznek; – és a faj érdeke, -ha jól meggondolom, nem az álmok hercege mellett szól, hanem -határozottan Nachtkaszli úr mellett, aki jó családapa lesz; – másrészt -száz meg száz férfigeneráció brutalitása és hálátlansága az oka az -egésznek; – és végül az egész én rám nézve, ha jól meggondolom -átkozottul elszomorító. - -Ninette erőltetett figyelemmel hallgatta a János csendes filozofálását. -Nem nagyon értette, amit mond; a szavak csak a füléig hatottak el; csak -azt látta, hogy János elszomorodott és most nekibúsúl; lázasan -gondolkozott, hogy mit mondjon neki, ami nem sebzi meg, ami -megvigasztalja és felderíti. Lázasan törte a fejét; könnyes szemmel -hajolt előre, de még kereste a leggyöngédebb szót és a legvigasztalóbb -gesztust. János azonban nem várta meg, amíg megszólal. Elmélyedve nézett -rá és egyszerre halkan ezt kérdezte: - -– Mondd Ninette… sohase gondoltál te arra… hogy én téged elvehetnélek -feleségül? - -Ninette megrezzent. Kétségbeesve gondolkozott azon, mi volna a legjobb -válasz és végül csüggedten határozta el, hogy őszinte lesz. - -– Nem, – mondta határozottan és a maga merészségétől mélyen elpirulva. - -– Miért? - -– Mert maga nem mondta. Mert az ellenkezőjét mondta: azt, hogy máshoz -fog férjhez adni. És… - -– És? - -– És gondolkoztam is róla… egy évvel ezelőtt sokat töprengtem rajta… és -megállapítottam, hogy maga nem olyan ember, akinek egy nőért egy egész -élettel kellene fizetni. - -– Úgy? Ezt állapítottad meg? Ezt állapítottad meg hosszas töprengés -után? Hiszen ez még hangzani is pompásan hangzik. - -Ninette megint ijedten nézett rá. Attól félt, hogy megint rosszat -mondott. A János szeme azonban tele volt jóindulattal és melankóliával. -Hosszan és szótlanul nézte Ninette-et, azután dünnyögve, úgy, hogy a -szavait alig lehetett érteni, így szólt: - -– A kérdés csak az, nem vagy-e te olyan nő, akiért gazság is, ostobaság -is kisebb árat fizetni. - -Ninette megremegett, azután János felé hajolt, kinyújtotta a kezét és -könnyel telefutott szemmel ezt felelte: - -– Én… maga… hiszen tudja… - -Elakadt a hangja; azután összeszedte magát és könnytől elfulladt hangon -mondta: - -– Ez a lány az Aradi János tulajdona. - -János meghatva állott fel, odaült melléje a karosszék karfájára, -megfogta a kezét és gyöngéden megsimogatta a fejét. - -– Kislány, – mondta – kedves kislány, kedves, bűbájos, megható Ninette. -Ismered-e te kislány a la Vallière kisasszony történetét, Françoise -Louise de la Vallière-ét? Nőktől minden kitelik, a legfurcsább és a -legjobb is. És látod, ez a la Vallière kisasszony nemcsak szeretett egy -királyt, hanem mérhetetlenül szenvedett is e miatt a szerelem miatt és -feláldozta magát ennek a szerelemnek. Ha te színésznő lettél volna, -neked elhinnék ezt a la Vallièret. Van egy arcképe, abból az időből, -amikor már kolostorba vonult, apácaruhában, azon a képen néz így, mint -te most én rám… - -Lehajolt feléje. Ninette szenvedő odaadással emelte fel hozzá a fejét. -János forró ajakkal közeledett az ajkához és halkan mondta: - -– Szenvedő szép Ninette… milyen szenvedő a szemed… és azután te is -kolostorba mennél?… mi lenne te veled Ninette? - -Hirtelen meghökkenéssel nézett Ninette-re, beleharapott forró ajkába -úgy, hogy fájjon, leugrott a karosszék karfájáról, Ninette-el szemben -leült és tünődve nézett rá. Azután hirtelen megkérdezte: - -– Mondd Ninette: és ha valamikor… azután… férjhez mégy, – mit fogsz majd -a férjednek mondani? - -Ninette bágyadtan nézett rá. A szeme égett és a feje zúgott; nagy -erőfeszítésébe került, hogy megértse a kérdést. - -– El fogom mondani, – felelte azután, – mi volt maga nekem. Hogy maga -mentett meg engem; és az életemet maga formálta. A magáé voltam, amíg -akarta és nem voltam a magáé, amikor már nem akarta. - -János felszisszent. - -– Ezt akarod mondani? – kérdezte kínosan elbiggyesztett szájjal. Ez nem -lesz jó. - -– Maga mondta, hogy őszintének kell lenni. - -– De ennyire-e Ninette? De ennyire-e? - -– Mit kell mondanom? – kérdezte Ninette. - -– Azt hogy… édes Istenem… azt kellene, hogy sohase is ismertél. - -– De hisz az nem igaz. - -– Persze, hogy nem, – mondta János fanyarul, – de éppen ez az, éppen ez -az. - -– Hát azt mondom, hogy soha nem is… - -– És ha megtudja, hogy nem igaz? - -Ninette rémülten nézett rá. János fanyar felsőbbséggel integette neki, -hogy erre a kérdésre bizony válaszolni kell. - -– Akkor, – mondta Ninette rémülten, – megkérdezem majd magától, mit -mondjak neki. - -János keservesen nevetni kezdett. Ninette kétségbeesve nézett rá. - -– Nincs tehetséged Ninette a hazugsághoz, – mondta keserűen hahotázva -János. Kis Ninette, megbuktál. - -Ninette kiszáradt torokkal akart megszólalni. De nem tudott szólni és -erre csüggedten lehajtotta a fejét. János megsajnálta, a kezébe fogta az -állát és gyöngéden felemelte a fejét. - -– No, ne búsúlj kislány, azért nagyon kedves vagy. - -Ninette kétségbeesve kifakadt: - -– Ne kínozzon engem most már. Én azelőtt már mindig tudtam, mit kell -magának mondanom. Most nem tudom… és mindig rosszat mondok. De amit -akarok az jó… én mindent megtennék, hogy magát… hogy magának örömet -szerezzek. És nekem mindegy, hogy mi lesz. És nekem minden mindegy, csak -maga mondja meg, hogy mit tegyek. Én azelőtt sohase tudtam, miért élünk. -És amióta magát ismerem, azóta tudom, hogy azért, hogy másoknak örömet -szerezzünk. És én azelőtt olyan elárvult és elvadult szegény lélek -voltam, de mióta magát ismerem… Én magára négy éve mindig úgy gondolok, -úgy vonult be az életembe, olyan ragyogva, mint ahogyan először láttam -színpadon az apámat Lohengrinben… - -Megakadt. - -– Nem tudok beszélni, – mondta rekedten, – a torkom egészen kiszáradt. - -János vizet adott neki. - -– Tessék, – mondta. - -Ekkor érezte, hogy az ő hangja is fáradt és rekedt. Előbb halkan -köhécselt, azután ivott egy korty vizet, de a hangját még mindig nem -érezte tisztának. Ninette beszélni akart hozzá, de ő elfordult és néhány -hangtalan torokmozdulatot tett. Hirtelen nagy ijedelem futott végig -rajta. A torkát egészen bénultnak érezte. Gyorsan visszafordult -Ninette-hez, hogy valami okát adja annak, miért fogja a hangját -kipróbálni, zavarodottan állott meg Ninette-tel szemben és semmiféle -magyarázat nem jutott eszébe. Ninette csodálkozva és kérdően nézett rá; -János megint elfordult tőle, néhány lépést tett a másik szoba felé, de -azt sem tudta megvárni, míg a másik szobába beér. Szégyenkezve, de egy -ellenállhatatlan vágytól, egy dühös és kétségbeesett kiváncsiságtól -hajtva előbb félhangon, azután kinyitott szájjal és győzelmesen zengő -torokkal énekelte Lohengrin búcsúját a hattyútól. A torka ép volt és a -hangja hibátlan teliséggel és zengéssel töltötte meg a szobát. - -Visszafordult Ninette felé és neki énekelt. Ninette mosolyogva figyelt -rá. János elhallgatott. - -– Milyen szép volt, – mondta Ninette elragadtatva. - -János még a szégyenkezésének egy kis maradványa ellen küzdött. Szép -volt? Ez bizony nevetséges volt, nótára gyújtani hajnalban, egy -hotelszobában, amikor… - -– Igen, – mondta dühösen, – de nekik Kodovszki kell. Egy ilyen ordítozó -ripacs. Egy ilyen galiciai kántor. Ez a hang, ez nem kell nekik. - -Újra elszégyelte magát. Milyen ostobaságok jönnek ma ki az ő száján. -Mielőtt Ninette szólhatott volna, megvetően legyintett egyet. - -– Különben jól van ez így, – mondta komoran. – Nekem elég volt a -komédiásságból. Engem színpad nem lát soha többé. - -– Bizonyosan nyugodtabb lesz és egészségesebb lesz az élete, ha -gazdálkodik. - -János úgy érezte, mintha a szívére ütöttek volna egyet. Rábámult -Ninette-re. - -– Hát hogyan? – kérdezte komor csodálkozással – te azt elhiszed, hogy én -többé nem énekelek? - -– Elhiszem, – felelte Ninette ijedten dadogva – hiszen… maga… mondta. -Amit maga mond… - -– Én mondtam, én mondtam… - -János mérgesen járt fel és le Ninette előtt. - -– Te abba, – mondta azután ingerülten – olyan könnyen belenyugszol, hogy -én a színpadról örökre elkotródjam? - -– Én, – felelte rémülten Ninette – csak azt kivánom, hogy legyen úgy, -ahogy magának a legjobb. - -– Ahogy nekem a legjobb. Ahogy nekem a legjobb. Most nem arról van szó. -Most arról van szó, hogy csakugyan olyan mindegy-e az, hogy ezt a -hangot, _ezt a hangot_ soha senki többé ne hallja. Hát olyan mindegy az? -Hát olyan közömbös dolog az? Hát olyan semmi esemény az? Hogy abba csak -úgy bele lehet nyugodni. Hogy jobb is, ha ez a rongy legény elhordja -magát. - -– Nem, nem, dehogy, – tiltakozott Ninette rémülten. - -– Nohát akkor? - -– Én úgy szeretném azt mondani, – szólt Ninette kétségbeesve – ami -magának jól esik. - -Egy tehetetlen mozdulatot tett. - -– De nem tudom, – suttogta kétségbeesve – nem tudom kitalálni. - -– Mért nem tudod, – mondta János elkeseredve és dühösen. – Mért nem -tudod? Olyan nehéz azt kitalálni? - -Ninette-nek remegett a szája. - -– Én csak azt tudom, – suttogta megtörten – hogy én magáért mindent… -mindent… - -Nem tudta folytatni. A kezét a szája elé kapta, de már késő volt. A -szája eltorzult és felbuggyant rajta a sírás. Megpróbálta még egyszer -legyűrni a sírását, szólni nem akart, bocsánatot kérő mozdulattal -nyújtotta ki az egyik kezét, de hiába erőlködött és erre megadta magát. -Lehajtotta a fejét és csüggedten, elfáradtan, megadóan sírt. - -János összeráncolt homlokkal nézte, azután egyszerre levetette magát -elébe. - -– Te kedves, – kiáltotta felindultan – te drága. Milyen gazember vagyok -én. Milyen ostoba komédiás lettem. Milyen hitvány tökfilkó. - -Ninette sírva emelte fel és tiltakozva rázta a fejét. János azonban -őszinte dühvel szidta magát tovább, lázas odaadással vigasztalta -Ninette-et és könyörögve kérlelte, ne haragudjék rá és ne sírjon tovább. -Ninette szepegve, tiltakozva intette, hogy nem haragszik, és a sírása -lassanként elállott. - -János letörülgette az utolsó könnyeit, azután térdelt előtte és a kezébe -fogta a kezét. - -– Te ragyogás, te áldás, – mondta neki. – Nem haragszol rám? - -Ninette mosolyogva intett, hogy nem. - -– Szeretsz engem? - -Ninette hűséges mosollyal intette, hogy igen. - -– Szeress engem, – mondta János forrón könyörögve – szeress… semmire ne -gondolj most, csak arra, hogy szeretsz és vágyódol arra, hogy -szeresselek. - -Ninette feléje hajolt. Csak fáradt szemének egy bágyadtan mosolygó, -hűséges tekintetével tudott beszélni. - -– Te szegény, – mondta János – hiszen te meghalsz a kimerültségtől. - -Felugrott. - -– Gyere, – mondta – hajtsd ide hozzám a fejedet. Eddig kínoztalak, most -pihenj… - -Melléje ült. Ninette boldogan hajtotta hozzá a fejét. János gyöngéden -akarta magához ölelni. Lenézett rá és látta, hogy a Ninette szeme -fáradtan lecsukódik. A karját erre visszavonta. Ninette felnézett rá még -egyszer, a karját kereste, azután rámosolygott és újra lehúnyta a -szemét. János gyöngéden megsimogatta, azután várt és nézett le -Ninette-re. Mi az? Alszik? Csakugyan elalszik? - -Ninette odahajtotta Jánoshoz a fejét és csendesen aludt. János vigyázva -és feszesen ült, hogy az álmát ne zavarja. Nézett le a Ninette tiszta, -tejfehér, kimerült arcára és a szívébe mély megindultság költözött be. - -– Az Aradi János tulajdona, – mondta magában meghatva és mosolyogva. - -Elgondolkozva és tünődve, egyszer-egyszer feltámadó habozással, de -azután újra megerősödő, tiszta elérzékenyüléssel nézett le Ninette-re; -hálával és meghatottan gyönyörködött a tiszta és szűzi szépségében; még -egyszer harcolnia kellett magával, de legyűrte a forrón fellángoló -habozását; elhatározta, hogy mit fog tenni, és azután idején valónak -látta, hogy megkezdje amit akar. Nagy erőfeszítéssel hátrahajlott és a -kanapéról elvett egy párnát. Nagy óvatossággal lelépett a karosszék -karfájáról és a párnát a Ninette feje alá tette. Ninette felnézett rá. - -– Csak aludj, – mondta János. - -Ninette lehajtotta a fejét a párnára és rögtön tovább aludt. János -odament az ajtóhoz, kinyitotta, és kétszer keményen megnyomta a csengőt. -Pár perc múlva egy álmos pincér jelentkezett. János kiment hozzá a -folyosóra és egy nagyobb bankjegyet nyomott a kezébe. - -– Telefonozzon, fiam, – mondta – a Művészklubba és kérdezze meg ott -van-e Lippai úr. Ha nincs ott, akkor… egyszóval keresse meg. Bizonyos, -hogy valami vendéglőben vagy kávéházban van. Ha megtalálta: kéretem, -jőjjön azonnal ide. - -A pincér elsietett és egy negyedóra múlva bekopogtatott. Lippai úr itt -volt a közelben egy kávéházban; mindjárt itt lesz. János ekkor odament -Ninettehez és gyöngéden felköltötte. - -– Mindjárt itt lesz Lippai, – mondta neki – azután hazakisérünk, kis -Ninette. - -Ninette álmosan nézett rá. Azután megpróbálta az álmot kidörzsölni a -szeméből, felállott és engedelmesen, álmosan kérdezte: - -– Hazaküld? - -Jánosban a megbánás lobbant fel. - -– Hazaküldelek, – mondta halkan. – De azért az enyém vagy. - -Ninette álmosan bólintott. - -– Az enyém maradsz, – mondta János halkan, féltékenyen – és ha -megtanítottalak igazat mondani, megtanítalak még, asszonykorodban talán, -hazudni is. - -Ninette álomtól kábultan, mosolyogva intett igent. Azután megjött -Lippai. Amint János várta, látszott rajta, hogy mindezideig ivott. De -részeg nem volt, csak a szeme volt borus, nagyon egyenesen járt, nagyon -mereven mozgott és nagyon keveset beszélt. - -– Öregem, – mondta neki János – ne haragudj, hogy zavartalak: haza kell -kisérnünk Ninette-et. - -Lippai szótlanul intett, hogy rendben van és zavaros szemmel nézett -Jánosról Ninette-re és Ninette-ről Jánosra. János fogta a Ninette -télikabátját, Ninette álmosan bújt bele a kabátba, azután szó nélkül -indultak kifelé. A folyosón szokatlan futkosás volt, ezért sietve mentek -le a lépcsőn és hamarosan kint voltak az utcán. Beültek egy kocsiba. -Ninette-nek a hajnali levegőtől kiment az álmosság a szeméből. Éberen -ült a helyén, de fáradtan ásítozott és szótlanul nézett ki az utcára. A -kocsiból azután kiszálltak. János kezet csókolt Ninette-nek, Ninette -rámosolygott, azután bement a házba. - -János egyedül maradt Lippaival. Habozva nézett rá. - -– Eredj csak haza, – mondta Lippai akadozó nyelvvel. – Én már kettőnk -helyett is eleget ittam. - -Beültek a kocsiba és visszahajttattak a hotelhez. Az úton Lippai -megszólalt: - -– Az a Kerékgyártó itt ténfergett a hotel körül. Azt hiszem, meglátott, -amikor Ninette-tel idejöttem. - -János nem felelt. A kocsi megállott a hotel előtt. János ki akart -szállni. Ekkor Lippai mégegyszer megszólalt: - -– Itt pedig azért futkosnak, mert valami asszony megmérgezte magát. - -János megdöbbenve nézett rá, de Lippai ekkor már a maga címét mondta oda -a kocsisnak. János bement a hotelbe és sietve felment a lépcsőn. Az első -emeleten a Robertsonné társalkodónőjével találkozott, aki izgatottan -mondta neki, hogy már többször kereste. – Mi történt? – Az történt, hogy -Robertsonné, olyan okokból, amelyeket nem lehet elmondani… azaz hogy el -lehet: azért, mert látta, hogy a mester egy fiatal hölgy látogatását -fogadja… igenis, mert nem bírta már ezt a szenvedést, a mester kegyetlen -kőszívűségét… igenis ezért… megmérgezte magát. Egy félórával ezelőtt -vették észre, orvosért futottak, és ő – a társalkodónő – nem birta ki -tovább, a mesterhez ment, hogy megmondja, nézze meg ezt a szegény -asszonyt… - -János egy felindult mozdulattal elhallgattatta. Bement a Robertsonné -lakásába és dobogó szívvel kérdezte meg az orvostól, mi van a beteggel. -Úgy látszik, – felelte az orvos – egy kicsit sok veronált szedett. -Holnap délutánra felébred és egy kis főfájáson kívül nem marad semmi -baja. - -János fellélegzett és odafordult a társalkodónőhöz. Mondják meg, hogy -itt volt. Egyébként: ha a nagyságos asszony felébred… küldjenek át érte, -hogy… személyesen érdeklődhessék a nagyságos asszony hogyléte iránt. A -társalkodónő ragyogó arccal igérte meg, hogy így lesz és János -visszaballagott a szobájába. - -Nagyon fáradt volt és nagyon álmos. De amikor az első szobájába bement, -egy halk illatmaradvány Ninette-re emlékeztette és ekkor ismét megbánás -gyulladt fel a szívében. Dühösen nyitotta ki az ablakokat. Hideg reggeli -levegő jött be. Lent egy villamos rohant el az utcán. Mindjárt világos -reggel van. - -János becsukta az ablakokat, átment a hálószobájába, gyorsan levetkőzött -és beledobta magát az ágyba. Behunyt szeme előtt lázas tarkaság -kavargott, izzó rongydarabok a furcsa, színes, kavargó életből; de -mindezzel most nem akart törődni és lélekben elfordult az egésztől; erre -jött a puha álom. Elaludt és délután két órakor ébredt fel. - - -IV. - -Kinyitotta a szemét és kiugrott az ágyból. Eszébe jutott mindaz, ami -tegnap történt és egy másodpercig azt hitte, hogy még mindig bosszúság -és megszégyenülés ellen kell védekeznie. De olyan jól kialudta magát, -olyan frissnek és pihentnek érezte magát, hogy egyetlen hosszú, -egészséges lélegzetvétellel elfujt magából minden nyomasztó és -kellemetlen érzést. Erősnek és frissnek érezte magát, hatalmas étvágyat -érzett és sietett le az étterembe ebédelni. - -Az étteremben ott találta Wormsert és Lippait. Eleinte mind a ketten -nagyon óvatosan beszélgettek vele, de amikor látták, hogy jó étvággyal -és jókedvűen eszik, akkor mind a ketten nekibátorodtak és előbb -tartózkodva, később teljes nyíltsággal beszélgettek a tegnapi estéről. - -– Nagyszerű sajtód van, – mondta Lippai. – Kollégáim velem együtt, -egy-egy hasábon át csuklanak a művészi gyönyörűségtől. Nincs nagyobb -öröm, mintha az ember az elragadtatásával másokat megszégyeníthet. -Budapesti ember általában csak akkor tud nagyon jó véleménnyel lenni -valakiről, ha nincs nagyon sokadmagával ezen a jó véleményen. Ha nagyon -nagy sikered lett volna, akkor éppen azok, akik adnak valamit magukra és -a hozzáértésükre, kénytelenek lettek volna ellentmondani. Igy kétszeres -élvezettel fekszenek bele az ellenmondásba, és ebben a percben már egy -csomó ember tajtékzó szájjal szidja a közönség hozzánemértését; ez a -düh, tudom, ragadós; holnap már senki se mer szembeszállni vele és akik -a közönség hozzánemértését szidják, az már maga a közönség lesz; és a -legközelebbi fellépéseden összedől az opera, úgy fognak tapsolni. - -János mosolyogva hallgatta ezt a magyarázatot, aztán derülten mondta: - -– Majd meglátjuk, majd meglátjuk. Tegnap egy-egy negyedórára azt hittem, -hogy másodszor én már soha többé nem lépek fel. Most… most nem tudom, -lesz-e sikerem, ha fellépek. De abban az egyben bizonyos vagyok, hogy -nem olyan fontos az egész. - -– Abban nagyon nincs igazad, – mondta Lippai ingerülten. – Ez a -legfontosabb. És affektálás mást mondani. - -– Tudod mit, – felelte János nyugodtan, – én velem ma nem lehet -veszekedni. Tulságosan jól érzem magamat hozzá. - -Lippai durcásan belenyugodott a dologba, azután félrehúzott szájjal -mondta: - -– Ma a birtokot akartad megnézni. - -– Igen, igen… de kérlek, halasszuk el, ma annyi a dolgom… és nincs hozzá -igazi kedvem. - -Lippai elhallgatott. Wormser ekkor kihúzott a zsebéből egy okiratot, -odatette János elé, azután kivett a zsebéből egy töltőtollat és a János -kezébe adta. - -– No, – mondta János meglepetve, – mi az? Csak nem a szerződés? - -– De igen, – felelte Wormser, – és pedig minden az ön kívánsága szerint. - -– Wormser papa, – mondta János nevetve, – maga már nem könnyelmü, maga -hős. - -– Én uram, – felelte Wormser komolyan, – meghökkentem, amikor tegnap -nekem azt mondták, hogy az bukás volt. Ilyet üzletember közömbösen nem -hallgathat. De azután megfontoltam a dolgot és már tegnap itt a vacsora -alatt ezt mondtam magamnak: én a fejemet a más fejével ki nem -cserélhetem és én már csak a magam feje szerint csinálhatok üzletet -ezentul is úgy, mint eddig. Ha pedig a magam feje után indulok, akkor -azt kell mondanom: itt valami malőr történt, valami érthetetlen -kisiklás, elcsúszás egy narancshéjon, tudom is én, a nézőtéren légvonat -volt vagy a központi tejcsarnok ma egész Budapestnek rossz tejet -szállított és most az egész nézőtérnek gyomorcsikarása van. De én a -magam fülének és a magam szemének hihetek csak és nem a budapesti kedély -előttem ismeretlen titkainak: ez az Aradi János még mindig a világ -legelső énekese és én vele ezentúl is olyan jó üzleteket fogok csinálni, -mint eddig. - -János nevetve írta alá a szerződést. - -– Elárulok magának egy titkot Wormser papa, én rám nem lehet rám -fizetni, mert ha egyszer elkezdene rám fizetni, akkor igazán agyő, akkor -igazán elkotródom a színpadról és az a szerződés, amely magának terhessé -lett, már nem is exisztál többé. - -– Én is elárulok magának egy titkot kedves Aradi, – mondta Wormser, – -magának eddig egyetlen egy hibája volt: túlságos könnyedén vette a -dolgot. Arra a harminc-negyven évre, amelyet még színpadon fog tölteni, -nagyon jó hatással lesz az, hogy éppen a szülőhazájában, hosszú idő után -az első fellépésénél hatalmasan megbukott. - -János derülten vonogatta a vállát, azután másról kezdett beszélni. -Később elolvasta a lapokat és a róla szóló kritikák még jobban -felviditották. Az ebédjét befejezte. Át akartak menni a kávéházba, az -előcsarnokban azonban egy hosszú és sápadt fiatalember lépett elébük. -Kerékgyártó Elek volt. Nyilván várt rájuk. - -Odalépett János elé és halkan mondta: - -– Arra kérlek, légy olyan kegyes, adjál módot nekem egy pár perces -beszélgetésre. - -János felhúzott szemöldökkel nézett rá és gondolkozott. Azután -odafordult a többiekhez. - -– Menjetek át a kávéházba. Nekem ugyis dolgom van fent. Nemsokára -utánatok megyek. - -Szótlanul mentek fel a lépcsőn. Amikor a János szobájába beléptek, János -kérdő arccal, de nem barátságtalan tekintettel fordult Kerékgyártó felé. -Kerékgyártó nagyon izgatott volt. - -– Én, – mondta, – arra kérlek… - -Abbahagyta. Ideges mozdulatot tett, mintha a rossz kezdetet el akarná -dobni magától. Összeszedte magát, újra kezdte és nagy erőfeszítéseket -tett, hogy szerényen, de röviden beszéljen. - -– Te egyszer Londonban, – mondta folyékonyan, de remegő hangon, – azt -mondtad nekem, hogy… te fogsz engem megházasítani. Tudsz egy leányt… azt -éppen nekem valónak tartod. - -János ellenséges fanyarsággal nézett rá. Kerékgyártó segítségére sietett -az emlékező tehetségének: - -– A hotelbe mentem érted. A Covent Gardenbe indultunk. Én elmondtam, -milyennek képzelem én a házasságot és akkor te csak úgy mellesleg, -mielőtt másról beszéltünk volna, ezt mondtad: tudod mit, majd én foglak -téged… - -– Ezt mondtam? – kérdezte János. – Lehet; lehet, hogy ezt mondtam. - -– Ezt mondtad. És én most arra kérlek: mondd meg, kire gondoltál akkor. - -– Kire? Kire… - -– Cavallar Ninette-re? - -– Hogy emlékezzem én… - -– Szóval ő rá. Miért mutattál volna be neki egyébként? - -János elgondolkozva nézett rá és csendesen mondta magában, hogy -csakugyan, miért mutatta volna be egyébként; és ez tőle igen nagy -baromság volt, aminthogy ebben az ügyben általában a baromságok egész -sorozatát követte el. Mielőtt azonban hangosan is mondhatott volna -valamit, Kerékgyártó felcsattanó hangon kiáltotta bele az arcába: - -– De ha rá gondoltál, mit keresett akkor Cavallar Ninette tegnap éjszaka -itten tenálad? - -– Hohó fiatal úr… - -Kerékgyártó a szavába vágott. - -– Felelj nekem, – mondta magánkívül, – mert itt emberéletről van szó. - -– Ugyan. Mindjárt emberéletről. És kiéről, ha szabad kérdeznem? - -– Az övéről. Az enyémről. A tiedről is. - -János dühbe jött. - -– Hallod-e kis öcsém, – mondta mérgesen, – nekem ne ordíts itt és ne -kapkodj a revolvered után, mert mindjárt kint leszel innen, és akkor -akár sortüzeket adhatsz le tőlem, én veled szóba nem állok. - -Kerékgyártónak vonaglott az arca és lázas szemében olyan kétségbeesés -volt, hogy János megsajnálta. - -– Ha azonban nem kiabálsz, – mondta elnézőbben, akkor legalább szóba -állok veled. No: hát mindenekelőtt: mi jogon csinálsz te itt máris -tragédiát, holott neked Cavallar Ninette senkid és semmid. - -Kerékgyártó kétségbeesett mozdulatot tett. Senkije és semmije. Ezt lehet -neki mondani? - -– Hát szedd össze magadat, – mondta János jóakarattal. – Hát mi… hát -mit… hát miféle szándékaid vannak neked voltaképen? - -Kerékgyártó beszélni kezdett. - -– Látod, János bátyám, – mondta kétségbeesve, – amikor én őt először -megláttam és amikor ő később egyszer-kétszer kiváncsian rámnézett… - -(Aradi János a legnagyobb barom, mondta János magában csendesen.) - -– … akkor tudtam, hogy csak ő lehet az. Vagy ez, vagy senki. Én ilyen -leányt akartam mindig feleségül; én meghalok, ha ez nem lesz a -feleségem… - -– Született férj vagy, – szakította félbe János. – Máris milyen -meggyőződéssel és milyen teli szájjal tudod kimondani: a feleségem. – De -hiszen alig ismered. És egyelőre semmit se tettél, hogy ő is ilyen -meggyőződéssel és ilyen rutinnal mondja: a férjem, az uram, az uracskám, -a kis uram, vagy tudom is én, mit. - -Kerékgyártó szomjasan nyelt néhányat és kétségbeesetten rázta meg a -fejét. - -– Nem erről van szó most, – mondta könyörögve. – Mit keresett itt nálad? - -János habozva nézett rá, előbb el akarta utasítani a kérdését, azután -megesett rajta a szíve. - -– Tudod mit, – mondta, – elmondom, mit keresett nálam. Én, amint tudod, -tegnap este hatalmasan megbuktam és igen csúnya lelkiállapotban voltam. -Ő eljött, hogy megvígasztaljon. Én, mint minden megbukott komédiás, -ideges voltam, gorombáskodtam vele, kínoztam, mert nem találta ki, hogy -mit kell kedélyállapotom változásai szerint mondania, egyebek között -énekeltem is, hogy mondjon ítéletet a hangomról; azután Lippaival együtt -megint hazakísértem. - -– Szavadat adod rá… - -Kétségbeesve szakította félbe önmagát. Mit ér itt a becsületszó. János -megint megsajnálta. Végét is akarta vetni a beszélgetésnek. Rátette a -vállára a kezét. - -– Hallod-e barátom, – mondta neki, – mondok én neked valamit és ezzel -felelek minden kérdésre, melyet eddig hozzám intéztél és amelyet ezentúl -még hozzám intézhetsz. Én nem tudom, sikerül-e neked elérned azt, hogy a -Ninette hajlandósága adjon majd neked jogot az ilyen kérdésekre. De azt -vedd már most is tudomásul: minden lány azzal kezdi, hogy a tanárjába -vagy egy tenoristába szerelmes, de soha tisztább és nemesebb lányt férfi -el nem akart venni feleségül, mint Cavallar Ninette. Csak azután tudj rá -vigyázni. - -– Óh azután, azután… - -Töprengve nézett maga elé, azután megnyugodva vette a kalapját, -elbúcsúzott és elment. János halk boszúsággal nézett utána, azután -átment Robertsonnéhoz. Robertsonné már felébredt és rajongó, kék -szemmel, halk felsikoltással fogadta Jánost. János leült melléje; -megvigasztalta; kijelentette neki, hogy szereti, és panaszos kérdéseire -azt is elmondta neki, hogy azzal a fiatal hölggyel való összeköttetését -ő teljesen félreérti, mert az a fiatal hölgy neki úgyszólván gyámleánya, -akit éppen most akar elvenni egy fiatalember. Robertsonné ebbe boldogan -belenyugodott. János megigérte, hogy ma mégegyszer meglátogatja, azután -kibékülten és szerelmesen búcsút vettek egymástól. - -János lement a kávéházba. Wormser nemsokára otthagyta őket a rendes -délutáni alvása miatt, János és Lippai pedig Robertssonnéról -beszélgetett. - -– Lehetséges, – mondta János, – hogy az egész csak azért történt, mert -nem tudja eltürni, hogy én akartam őt elhagyni. Ő akar engem elhagyni. -Egyébként: nagyon kedves. Csak meglepően komolyan veszi a dolgot. -Általában… az emberek meglepően komolyan… meglepően komolyan veszik a -dolgot. - -Erről elbeszélgettek még egy ideig, azután Lippai nyugodtan mondta: - -– És Ninette-et tegnap hazaküldted. - -– Igen, – felelte János szórakozottan. Megbuktam Don Juanban a -színpadon, hitvány dolog lett volna, ha így akartam volna az önérzetemet -helyreállítani. - -– Ez nagyon jó, – mondta Lippai felélénkülve, – ez nagyon jó. - -János elgondolkozva nézett rá. Nagyon jó? Nem is nagyon jó. - -– Ebből kiderül, – mondta Lippai, – milyen igazi művész vagy. - -János elmosolyodott. - -– Szóval, – mondta nyugodtan, – ha az embernek van egy józan -civilemberek számára érthetetlen álláspontja és ha mellesleg nyiltan -beszél olyan dolgokról, amilyenekről tisztességes ember a legjobb -barátjával se beszél, akkor művész. - -– Pedig ez így van, – felelte Lippai dühösen – és te most már hiába -akarsz lelkedben aljegyző vagy szolgabíró lenni, sohase leszel az, -éppen, mert művész vagy. - -János vonogatta a vállát; Lippai lassan megnyugodott. János estefelé -felment Cavallarékhoz. Ninette már várt rá. János figyelmesen és kutatva -nézte az arcát, de Ninette nyugodt volt, derült és tiszta pillantása. - -– Hogy vagy? – kérdezte János kissé elfogódottan. - -– Köszönöm, most már nagyon jól, – felelte Ninette. Jól kialudtam -magamat. Délben keltem fel. - -János csodálkozva nézett rá. Mi ez? Csakugyan ilyen nyugodtan tud nézni -és ilyen derülten tud beszélni arról, ami történt. - -– Tudod, – mondta habozva – mára már én is kihevertem a nagy, ostoba, -kapkodó idegességemet… - -– Tudom, – felelte Ninette nyugodtan. - -– Tudod? Honnan? - -– Délben telefonoztam Lippainak és megkértem, hogy mihelyt magával -beszélt, telefonozza meg, milyen hangulatban van. - -– Te kedves, – mondta János elragadtatva. Példátlan… hallatlan… -hihetetlen, Ninette, hogy ezek után is még… rám volt gondod. - -– Lippai azután a kávéházból meg is telefonozta… akkor, amikor maga -Kerékgyártóval felment. - -– Úgy? Szóval ezt is tudod: - -– Ezt is. De ezt különben is megtudtam volna, mert Kerékgyártó magától -egyenesen idejött. - -– Ne mondd, – kiáltotta János meglepetve. – És mit akart? - -– Elmondta a magával való beszélgetését. - -– Az egészet? - -– Az egészet. - -– És mit akart tőled? - -– Arra kért, vegyem tudomásul, hogy az ő legnagyobb és legforróbb vágya, -hogy én őt megszeressem és hozzá menjek feleségül. - -– És te mit feleltél? - -– Azt, hogy én most nem tudok neki semmiféle feleletet adni. Majd -beszélek magával. - -– Velem? - -– Magával. És hogy várjon. - -– Szóval nem utasítottad el? - -– Nem. - -János felugrott. - -– Ez óriási, – mondta bosszankodva – kétszer látják egymást és már -házassági határidő-üzletet kötnek. - -Ninette nyugodtan nézett fel rá. - -– Tudja, miért van ez? - -– Miért? - -– Ez azért van, mert maga azt mondta neki, hogy engem neki szánt és mert -azt mondta nekem, hogy őhozzá férjhezadna. - -János némán dühöngve járt fel és le a szobában, azután odafordult -Ninette-hez: - -– És most mit akarsz csinálni? - -– Azt, amit maga mond. - -– Amit én… Szereted? - -– Nem. Hiszen azt tudja. De… - -– Mit de? - -– Nagyon szimpatikusnak és nagyon megbizhatónak találom. - -– Felmerül egy fiatalember, akit sohase látott és ő azt rögtön nagyon -szimpatikusnak és megbizhatónak találja. - -– Én már előre tudtam… - -– Mit? - -– Hogy ilyen. - -– Honnan? - -– Magától. - -János megint néma dühöngéssel járt-kelt a szobában. Ninette halkan -megszólalt: - -– De ha maga csak egy szót mond, engem nem érdekel többé és én nem -akarok róla tudni. - -János visszafordult hozzá, belenézett tiszta, szép arcába és kissé -fájdalmas szemébe és lecsillapodva ment oda hozzá. - -– Hogy mondhatnám én azt Ninette-kém, – szólt csendesen. – Hátha -csakugyan ez az, akire szükséged van… - -Melankolikusan folytatta: - -– És aki egy életen át melletted lesz. – De nem könnyü Ninette, hidd el, -nem könnyü. - -Leült Ninette-tel szemben és tünődve nézett rá. - -– Lemondani arról, – mondta csendesen – hogy a szivedben én legyek -otthon és belenyugodni abba, hogy mást szeress… - -– Soha, – felelte Ninette – soha. Látja, én ezt már ma megmondtam -Kerékgyártónak. - -– Mit mondtál meg neki? - -– Hogy én magát éppen úgy… hogy az érzelmeim magával szemben nem -változnak meg soha. - -– És ő mit felelt? - -– Hogy ha csak el tudom szánni magamat arra, hogy hozzá megyek, akkor -minden rendben van. - -– Igaza van Ninette-kém, igaza van. - -Ninette várakozóan nézett rá. János azonban tünődött és hallgatott. - -– Majd meglátjuk, – mondta halkan – majd meglátjuk. - -Este együtt vacsoráztak a hotel éttermében. Ott volt Robertsonné is, -nagyon sápadtan, de felderült, tiszta szemmel. János néhány percre -odaült hozzá. Amikor visszajött, Ninette kiváncsian fordult hozzá. - -– Tegnap öngyilkosság történt, – mondta János fanyar grimásszal. – Erre -ma kibékülés. - -– Hála Istennek, – mondta boldogan Ninette. - -Nemsokára megérkezett Hopfner. Előadta, hogy nagy munka tervével -foglalkozik. Meg akarja írni, milyen volt a háborús országok lelki élete -a háború alatt. Legközelebb kimegy Berlinbe, mert hallja, hogy ott -különösen vidám az élet. - -– Azt akarja kihozni, – kérdezte Lippai – hogy a háború jót tesz a -kedélynek? - -– Egy grandiózus szellemi emlékműben, az első igazi történelmi munkában -örök időkre meg akarok állapítani egy igazságot. - -– És pedig? - -– Azt, hogy ha a szomszédomat nyúzzák, az nekem nem fáj. - -Lippai mérges gorombaságokkal válaszolt neki, de Hopfner nem zavartatta -magát, hanem nyugodtan fejtegette nagy munkájának a tervét. Kerékgyártó -szótlanul ült az asztalnál és csak néha szólt egy-egy szerény szót -Ninette-hez. Ninette zavar nélkül fordult oda hozzá és kiváncsi -jóindulattal hallgatta. Jánosnak egy párszor rossz kedve támadt, ha -rájuk nézett, de ezt a rossz kedvet mindig gyorsan legyűrte. Vacsora -után együtt ültek még egy ideig, azután mindnyájan korán hazamentek. - -János másnap Lohengrint énekelte. Előadás előtt nagyon ideges volt; -izgatottan nyitotta ki a száját az első énekhangra is, de amikor a saját -hangját meghallotta, teljesen elmúlt az izgalma. Az első éneke után -féktelen taps záporzott végig a nézőtéren; ez a taps minden lehetséges -alkalommal újra megindult, a színház szinte összedőlt, úgy tombolt benne -a lelkesedés. - - - - -A HARMADIK - - -I. - -Március elején Cavallarné eljött Jánoshoz és azt mondta, hogy beszélni -szeretne vele… egy nagy kérése van hozzá. János leültette, leült vele -szembe és csodálkozva nézte az izgatottságát. - -Cavallarné ki volt pirulva, de amikor meg akart szólalni, elsápadt. - -– Parancsoljon nagyságos asszonyom, – mondta János nagyon -szeretetreméltóan. - -– Talán… talán mégse… meggondoltam a dolgot. - -– Nem szeretném erőltetni… ahogy parancsolja… de higyje el, hogy én a -legnagyobb érdeklődéssel hallgatom és igen örülök, ha valamiben -rendelkezésére lehetek. - -Cavallarné hálásan és habozva nézett rá, azután összeszedte magát. - -– A jövő héten lesz, – mondta – a Ninette esküvője. - -– Igen… - -– Ha Ninette férjhez ment… én szeretnék Budapestről elköltözködni… - -– Elköltözködni? - -– Igen. Bécsbe vagy talán külföldre. És nagyon szeretném… nagyon kérem -rá, mondja meg ezt maga Ninette-nek… - -– Én? - -– Maga. És magyarázza meg neki maga, hogy így a legjobb. Akkor rögtön -belenyugszik. - -János csodálkozva nézett rá. - -– Én szívesen megmagyaráznám neki, – mondta habozva, – de akkor -mindenekelőtt nekem kellene róla meggyőződve lennem… Már pedig én, – én -őszintén szólva, nem értem. - -Cavallarné sápadt volt és a szeme meg-megrebbenve kerülgette a Jánosét. - -– Miért lesz így a legjobb? – kérdezte jóindulattal és biztatóan János. -– Mondja meg nyiltan… ne féljen az őszinteségtől. Ha már egyszer szó van -a dologról. - -Cavallarné egyenesre ült a székében. Kövéres, keztyűs kezét rászorította -a szívére; szólni akart, azután szégyenkezve elhallgatott és végül -lesütött szemmel ezt mondta: - -– Én most majd egyedül maradok… És látja: én Ninette-et, én Ninette-et… -imádom… Amikor kislány volt, tíz-tizenöt éves… féltem tőle. De azóta úgy -nézek rá, mint… mint egy szentre, földre szállt áldásra… úgy-e olyan, -mintha az égnek az angyala volna? - -– Olyan. - -– És most már évek óta ő mondja meg, hogy mit tegyek. Nem úgy, mintha én -volnék az anyja; – mintha ő volna kettőnk között az idősebb, a -tapasztaltabb, a meggondoltabb… mintha ő vigyázna rám. - -– Igen. És? - -– És hogyha én most egyedül maradok… én… én… nem tudom, tudok-e… tudok-e -úgy élni… mint ahogy neki kedvére van… - -János elgondolkozva nézte puha, szép, egy kissé hervadt arcát és -szomjas, mély szemét. - -– Igen, – mondta. – Tehát? - -– Tehát a legjobb, ha én nem élek az ő közelében, hanem elmegyek… minél -messzebbre. Néha meglátogatom… gyakran meglátogatom… de őneki énrám most -már semmiképen sincs szüksége… és jobb, ha őneki miattam nem kell magát… -ha velem nem kell törődnie. - -– Hm… igen… ezt most határozta el? - -– Oh dehogy. Már négy évvel ezelőtt, akkor, amikor Ninette úgy -megváltozott. De mindig azt mondtam: most várnod kell, most ki kell -tartanod addig, amíg a lányodnak nincs biztos támasza az életben és amíg -rád szüksége lehet. - -János figyelmesen és furcsa szimpátiával nézte a felindultságát és a -lelkendezését. Lám, ez is hősiesség volt. Négy évet feláldozni egy -alkonyodó asszonyiságból, amely olyan szomjasan keres kárpótlást azért, -amit elmulasztott. Hősiesség volt. - -– Helyes nagyságos asszonyom. Megmondom Ninette-nek és remélem, meg -tudom győzni róla, hogy így lesz a legjobb. - -Cavallarné felállott, lesütött szemmel köszönte meg Jánosnak a jóságát, -azután elment. János másnap beszélt Ninette-tel. Ninette elámulva -hallgatta a hírt, azután felindultan tiltakozott. Mire jó ez? Minek ez? -Ennek igazán nincs értelme. Ők, ha nem is laknak ezentúl együtt, mégis -összetartoznak. Jánosnak nagy fáradságába került, amíg rábírta, hogy -nyugodjék bele a dologba és ne okozzon fölösleges fájdalmat az anyjának -azzal, hogy lebeszéli. - -Március közepén megvolt az esküvő. A fiatal pár elutazott Bécsbe. -Cavallarné, miután görcsös zokogással elbúcsuzott Ninette-től, elutazott -Svájcba. János pedig nagyon rosszkedvűen elutazott Berlinbe. - -Junius közepén levelet kapott Ninette-től. A levélben egyebek között az -állott, hogy Cavallarné látogatóban volt otthon, de rövid látogatás után -megint elutazott. Kerékgyártó Eleket pedig besorozták katonának; -kinevezték mérnökhadnagynak; még nem tudni, hová osztják be; ha lehet, -Ninette oda fog menni, ahol a férje lesz, és így nem tudja, hogy együtt -nyaralhatnak-e, amint tervezték, Jánossal. Julius végén Ninette megint -írt. A férjét, írta, Galiciába küldték; ő nem mehet utána; Budapestről -elmegy a Tátrába; nagyon szomorú és nagyon elhagyott. János erre rögtön -vonatra ült és elutazott Berlinből. - - -II. - -Ninette-et már nem találta Budapesten. Felkereste Lippait és -megállapodott vele, hogy másnap együtt utaznak a Tátrába. Estére -Lippainak Hopfnerrel volt találkozója. - -– Az utóbbi időben nagyon összebarátkoztam vele, – mondta természetes -hangon. – Igazán elsőrangú ember. - -Este együtt vacsoráztak mind a hárman. Hopfner rosszkedvű volt és komor -kutyatekintettel nézte egypárszor végig Jánost. - -– Hová utaznak holnap? – kérdezte egyszerre felhorkanva. - -– A Tátrába. - -– Ott van Kerékgyártóné is? - -– Ott. - -– Ő hítta? - -– Nem hívott éppen… még a télen megállapodtunk… - -– De várja? - -– Vár. - -Hopfner nem szólt semmit, de sárgakarikás kutyaszeme olyan dühvel -szegződött neki Jánosnak, hogy János nem állotta meg szó nélkül. - -– Kérem, – szólt udvariasan – mondja meg, miért gyűlöl. Tekintetek, -hiába, nem tudnak ölni. - -Hopfner lassan és ünnepiesen szólalt meg: - -– Gyűlölöm… nem önt; gyűlölöm a nevetőket, az élvezőket, az élőket. - -János meg akart szólalni, de Hopfner még folytatta: - -– A szenvedők és a megalázottak nevében… valamennyi megcsalt férj -nevében szeretném önt egyetlenegy mozdulattal szíven döfni, hogy a -szívetlázító mosolygása örökre ráfagyjon az arcára. - -– Nagyon szeretetreméltó, – felelte János. – De minden egyébtől -eltekintve… legutóbb még ön is részeg élvező volt. - -Hopfner nem felelt. A szemét előbb lesütötte, azután tüntetően -elfordult. De mikor a vacsorának vége volt és elbúcsuztak egymástól, -akkor nyugodtan így szólt: - -– Én holnap visszamegyek a frontra. - -– Hogyan? Hiszen… - -– Minden héten legalább húsz névtelen feljelentés érkezett ellenem. - -Felemelte a fejét. - -– Itthon maradhatnék, – mondta kevélyen. – De most látom végre, hogy e -között a hitvány világ között és köztem kiegyenlíthetetlen az ellentét. - -Kint voltak az utcán és János meglepetve nézett rá. A fogyatékos utcai -világításban az arca és az egész feje más volt, mint eddig. Sötét -nemesség ömlött el rajta. - -– Örök ellenségek vagyunk, – folytatta Hopfner – és egyikünknek el kell -pusztulnia. - -Kezet nyújtott nekik, megfordult és elment. János Lippaival szótlanul -ballagott hazafelé. A hotel előtt, mielőtt kezet fogtak volna, Lippai -elhúzott szájjal így szólt: - -– Minthogy a világ nem fog elpusztulni, –. - -Kezet fogtak és elváltak. Másnap korán reggel találkoztak a vasútnál és -délután megérkeztek a Tátrába. Ninette várta őket. János boldog -jókedvvel csókolt neki kezet, azután elragadtatva nézett bele az arcába. - -– Ninette-kém, – mondta – én azt hittem, hogy egy bús szenvedőt találok -itt beesett szemmel és hervadó arccal. Ehelyett –. - -– Én szomorú voltam és nagyon egyedül voltam, – felelte Ninette -mosolyogva. – De nekem nagyon nagy szerencsém van és a legnagyobb -hálátlanság volna tőlem, ha beesett szemmel bánkódnám. - -– Miben van szerencséd? - -– Abban, hogy az uram mérnök és hogy nincs veszedelmes helyen. Ha -meggondolom, hogy másoknak mi jut ki és hogy az én uram hová került, -akkor nem tudok eléggé hálás lenni… és eleget imádkozni. - -János elbiggyesztette a száját. - -– Az uram, – mondta szelíd csúfolódással. – Az uram… az uracskám… a kis -uram. – Milyen rutinnal mondod ezt már ki. - -Ninette nyugodtan nézett a szemébe. - -– Hogyne, – felelte – hiszen már féléve, hogy asszony vagyok. - -János nem felelt. Felmentek a hotelbe. János a régi, két szobáját kapta -meg. Portás, pincér és szobalány elragadtatva üdvözölte. Felmentek a -szobáikba átöltözködni. - -János sietve öltözködött át, azután jókedvüen ment le Ninette-et -megkeresni. Ninette-re várnia kellett. Mialatt a hallban üldögélt, egy -világoskék ruhás, dús barnahajú, szabályos szépségű, karcsú nő ment át a -terraszról a lépcső felé. János gondolkozva nézett rá. Ezt a nagyon dús -barnahajú hölgyet már látta valahol. Mialatt gondolkozott, a barnahajú -hölgy hosszú szempillái alól nyugodtan nézett a szemébe, az utolsó -másodpercben rámosolygott és megbiccentette a fejét. János sietve -köszönt neki, és a barnahajú hölgy elment. - -Nemsokára jött Ninette. János nagy elégedettséggel nézett végig rajta. - -– Elragadó vagy Ninette, – mondta. - -Ninette leült. - -– Mondd, Ninette… itt az elébb átment egy nő… görög istennőnek -stilizálja magát… - -Ninette gondolkozott. - -– Feltűnően dús, barna haja van, görögös kontyban. - -– Ah. Theodori Vilma. - -– Persze, – mondta János. – Képzeld, nem ismertem meg. Igaz, hogy csak -egyszer voltam vele együtt. - -– Pedig Theodori Vilma… a maga kedvéért jött ide. - -– Ugyan, kérlek. - -– Igazán. Mikor télen együtt voltak, magától hallotta, hogy valószínűleg -idejön. És nekem őszintén elmondta… előbb gyanakodott rám és -ravaszkodott velem… de azután őszintén megmondta. - -János elhúzta a száját. - -– Gyűlölöm pályatársnőimet. Csak a színpadon van létjogosultságuk. - -Mosolyogva hajolt Ninette-hez. - -– De te imádandó vagy Ninette. Soha ilyen szép nem voltál. Azt hittem, -hogy az arcod csodálatos fehérsége már szebb nem lehet… most ebbe a -tejfehérségbe egy nagyon halk rózsaszín is vegyül bele… de igazán csak -annyi, mint egy halvány rózsaszirom gyöngéd pirossága… - -– Sokat vagyok a napon. Lesültem. - -Hallgatott egy ideig, azután felnézett Jánosra. - -– Igaz, – mondta nyugodtan – mi van… hm… Bessie asszonnyal. - -– Bessie? Már három héttel ezelőtt elment Hollandiába. Onnan visszamegy -Londonba, ahol most igen érdekes személyiség lesz. - -– Úgy? Elutazott? - -– Igen… azért ment el már három héttel ezelőtt, mert így mégis megvolt -az az elégtétele, hogy ő hagyott el engem és nem én hagytam el őt. - -– De vajjon ez a… győzelem… nem volt-e nagyon fájdalmas neki? - -– Ugyan. Te mindig sokkal jobbnak tartod a nőket, mint amilyenek. - -Ninette nyugodt, kutató szemmel nézett Jánosra. János heves fejtegetésbe -akart fogni. Ekkor azonban megérkezett Lippai is. - -Elmentek sétálni. Vacsoratájban visszajöttek. - -– Igaz, – mondta Ninette – nekem Theodori Vilmával van közös asztalom. -Ha maguknak nem kellemes… - -– Rettentő vagy Ninette, – mondta János kétségbeesve. – Éppen egy ilyen -művésznőt kellett kikeresned. - -– Nagyon egyedül voltam és örültem, hogy van valakim. - -Lippai bosszankodva szólt közbe. - -– És különben is, mi kifogásod van neked Theodori Vilma ellen? Ami a -hírét illeti, királynők is megelégedhetnének, ha olyan jó hírük volna. - -– A híre, – bánom is én a hírét… - -– Ami pedig a művészetét illeti, két-három év múlva éppen olyan magyar -világhíresség lesz nőben, mint amilyen te vagy férfiban. - -János halkan káromkodott. - -– Bánom is én, – mondta – ha akár kínai császárnévá választják. De -terhemre lesz. Minek ide közénk még valaki. - -Bementek vacsorázni és a vacsorához megjött Theodori Vilma is. János -bocsánatot kért tőle, hogy nem ismerte meg. - -– Bocsásson meg, – mondta. – Én tudtam, hogy láttam már valahol. De azt -hittem, hogy szép békeidőben a Louvre-ban… a hosszú folyosó végén… a -kupola alatt… márványban és letört két karral. - -Theodori Vilma gyanakodva kapta fel a fejét, de azután nyugodtan mondta: - -– Magának énvelem csúfolódni tetszik. Nem tesz semmit. Én a hajamat -azért tovább is így hordom. És majd néz maga engem még más szemmel is, -mint a miloi Vénuszt. - -– Lehet asszonyra nagyobb tisztesség, mintha őhozzá hasonlítják? - -– Ha márványból van kifaragva, nem. - -Lippai tüntetően undorodó arcot vágott és János sietett másról beszélni. -A vacsora alatt Theodori Vilma előadta, hogy egy hét múlva jótékony -célra a fürdő kis színházában előadást tartanak. Eljön Kodovszki is; itt -nyaral a közelben. A János ellenszenve erre dühös haraggá lett, és nagy -erőfeszítéseket kellett tennie, hogy ezt a haragot valahogyan elrejtse. -A vacsora végén Theodori Vilma mosolyogva búcsut intett nekik és -elsétált tőlük. János boldogan fordult Ninette-hez. - -– Mégis van ebben a nőben tapintat, – mondta. – Látta, milyen szörnyű -módon terhemre van. - -Lippai ránézett, és amikor kimentek a terraszra, ő is elsétált tőlük. - -– Egyedül vagyok veled Ninette, – mondta János boldogan. – Milyen jó -veled lenni. Te nem örülsz, hogy egyedül vagy velem? - -– De igen… örülök… - -– Édes Ninette… - -Ninette átnézett a szomszéd asztalhoz és tüntető hangossággal kérdezte: - -– És a jövő szezonra milyen tervei vannak? - -János érezte, hogy igaza van. - -– A jövő szezonra? – mondta bosszankodva. – Természetesen minden attól -függ, el van-e még zárva a világ. - -– Amerikába lehetetlen átjutnia. - -– Lehetetlen. - -A jövő szezonról beszélgettek. Azután visszajött Lippai, más ismerősök -is jöttek és Ninette nemsokára felállott. - -– Mindig korán kelek, – mondta. - -– Hánykor? – kérdezte János. - -– Hét órakor már itt lent reggelizem. - -Barátságosan búcsúzott a társaságtól és elment lefeküdni. János lent -maradt. A társasága egyre nagyobb lett; nők jöttek oda olyan arccal, -mintha őt nem is látták volna, hanem a társaság többi tagjaihoz -jönnének, azután megálltak és édes zavarodottsággal néztek róla a -többiekre és a többiekről rá. Jánosnak erre olyan mosolygással, amelytől -úgy érezte, hogy csikorog az arca, fel kellett állnia és be kellett -mutatkoznia. - -– És ha nem akarom Ninette-et kompromittálni, – mondta magában mérget -nyelve, – kedvesnek kell lennem. - -Keservesen fáradozott, hogy kedves legyen. Theodori Vilma leült egy -szomszéd asztalhoz és elnéző mosolygással szemlélte a fáradozását. Az -idő rettentő lassan telt, de végre éjfél lett és aludni lehetett menni. - -Egy hét múlva este, vacsora után János lázas türelmetlenségtől reszketve -sugta Ninette-nek: - -– Ninette, drágaság, ettől a csőcseléktől nem lehet élni… nekem -beszélnem kell veled. - -– Menjünk le a fasorba, – mondta Ninette. - -– Nem… ott is nyüzsögnek. - -– Holnap reggel…? - -– Nem. Még ma kell. - -Ninette nagy szemmel nézett rá és mozdulatlanul várakozott. - -– Éjfélután, – mondta János felindultan. – Jó? - -– Jó. - -– A te szobádban. Igen? - -– Igen. - -– Imádlak. – Szeretsz engem? - -Ninette igent intett, azután a szomszéd asztalokra való tekintettel -hangos beszélgetést kezdett. - - -III. - -János lábujjhegyen kilépett a szobájából, végigment a homályos folyosón, -megállott, körülnézett és benyitott a Ninette szobájába. A szoba ki volt -világítva és a közepén, a kis asztal mellett, esti ruhában ott ült -Ninette. János halkan betette az ajtót és ugyanezzel a mozdulattal -fordított egyet a kulcson is. Azután háttal az ajtónak megállott és -felindult mosolygással nézett Ninette-re. - -Ninette sötét ruhájában mozdulatlanul ült a helyén. Dús fekete haja -nehéz, fénylő hullámokban fogta körül fehér arcát. Az arca nyugodt volt, -a szeme mélységesen sötét, de tiszta pillantásu. János elragadtatva, de -figyelmesen nézett bele felfelé fordított arcába és puha arcában valami -merevséget látott. Mintha a tiszta és puha arcbőr mögött az izmok és az -idegek pattanásig meg volnának feszülve. Oh, drága Ninette, oh dobogó -szívű, szép Ninette. - -Állva maradt az ajtó előtt, azután egyenesen nekitámaszkodott az -ajtónak, hogy kényelmesen és kedélyesen álljon, hogy egyetlen mozdulata -se legyen siető és megriasztó. - -– Jó itt nálad Ninette, – mondta nyugodtan. – Halk illat van a -levegőben. Az egész szobában van valami különös tisztaság és édes -melegség. - -Nyugodtan körülnézett. - -– Pedig ez is olyan közönséges hotelszoba, mint a többi. Érdemes volna -egyszer apróra utánajárni, hogyan alakul át egy ilyen közönséges -hotelszoba egy Isten különös kegyelmétől megáldott női lény által. – -Legalább a durva realitásokat megállapítani. – Itt van először ez a halk -illat. – Azután itt vannak a toalettszerek. Ezeken is rajtuk van a -tulajdonosuk egyénisége. Azután: a fogason ruhák lógnak. – Az ágyra rá -van vetve egy pongyola. - -Beljebb ment a szobába. - -– Ajándékba kapott rózsák, hálóing, koffer, könyv az éjjeli szekrényen… - -Közelebb ment Ninette-hez. Ninette megmozdult. János megállott és -széles, ölelő mozdulatot tett. - -– Egyszóval minden, ami Ninette és ami Ninettehez tartozik, amitől színe -és fénye van egy közömbös szobának és amit én úgy imádok. - -Leült egy székre Ninette-tel szemben. - -– Jó itt Ninette, – mondta nyugodtan. – Boldog vagyok, hogy itt vagyok. -Nézz rám jóindulattal… a szemed komor… nem enyhül meg a tekintete?… nem -adod szívesen nekem ezt az örömet?… nem örülsz annak, hogy örömet -szerezhettél nekem? - -– De igen. Örülök. - -– Emlékszel rá: öt évvel ezelőtt hányszor voltunk így együtt. A hangod -most egy kicsit megint olyan volt, mint akkor. Kicsit rekedt. De nem -olyan pattogó. Akkor harciasan pattogtál: „Azt akarom, hogy azt akarja, -amit én“. „Azt akarom, hogy a libák megpukkadjanak a méregtől.“ - -Ninette bágyadtan elmosolyodott. - -– Milyen szép vagy, ha mosolyogsz, – mondta János. – A mosolygásod olyan -édes és olyan megható, hogy sírni lehetne az embernek örömében és szíve -megindultságában. - -Előrehajolt. - -– Az élet nem mulatságos, Ninette… én is torkig voltam keserű -elteltséggel és utálattal… szomorú voltam és elhagyott… de ha előtted -térdelhetnék, ha te ilyen megható jóságu mosolygással megint rám -lemosolyognál… - -Megfogta a Ninette kezét. Ninette engedte. - -– … ha az öledbe hajthatnám a fejemet és te megint megsimogatnád a -fejemet és ha ebből az egész világból megint senkivel és semmivel nem -törődném, csak te veled… - -Ninette elhúzta a kezét. János nem engedte. - -– … ha átadnám magamat a te szépségednek és a jóságodnak és te… te édes -Ninette… át akarnád… - -Ninette határozott mozdulattal elhúzta a kezét és felállott. - -– Ninette! - -Ninette átült egy másik székbe. A szemében fájdalmas és tüzes komorság -volt, puha arcán merev megkövültség. - -– Ninette, – mondta János panaszosan, – elmégy tőlem? Kis Ninette: hát -nem tartozunk mi egymáshoz? - -– De igen. - -– Van-e még két ember a világon, aki olyan szorosan összetartozik, mint -mi? - -– N… nincs. - -– Látod, kis Ninette. Milyen jó akkor, hogy együtt lehetünk. Csendes -éjszaka van. Nem tudja senki és nem kell tudnia senkinek. A te titkod és -az én drága titkom. – Az én titkom, hogy már megutáltam az életet és -Ninette által újra megszerettem. Nélküled Ninette semminek sincs -értelme… nem sajnálsz? - -– De igen. - -– Sajnálj, kis Ninette. - -Megfogta a Ninette kezét. Ninette nyugodt, de határozott mozdulattal -elhúzta a kezét, csendesen felállott és átült egy másik székbe. - -– Ninette! - -Ninette megkövült arccal nézett rá. - -– Ninette, – mondta János szemrehányóan, – te elhúzod tőlem a kezedet? - -– El, – felelte Ninette halkan. - -– Miért Ninette? - -– Mert nem helyes, hogy a kezemet a kezében tartsa. - -– Ninette… mi van abban, ha a kezedet megfogom? - -Ninette egyenesre ült a székében, felemelte a fejét és reszkető ajakkal -mondta: - -– Nem volna benne semmi. Máskor. De most maga félreérthetné. És így -jobb, ha én mindjárt megmondom… - -– Mit? - -– Hogy az én kezemet így csak az uram foghatja meg. - -János olyan arcot vágott, mintha fába harapott volna. Fanyar és gúnyos -grimásszal nézett Ninette-re, Ninette mozdulatlan arccal és lobogó -szemmel nézett vele farkasszemet. Sokáig hallgattak. - -– Ninette-kém, – mondta végül János, – te… úgy látom… előre tudtad, hogy -ezt fogod nekem mondani. Készültél rá. - -Ninette elpirult. - -– Nem, azért nem baj, – mondta János. – Azért nagyon jól mondtad. Csak -érzett rajta, hogy készültél rá. Akkor bizonyosan készültél egyébre is… - -– Igen, – felelte habozva és dacosan Ninette. - -– Hát… beszélgessünk. Miért ne beszélgetnénk el? Sokszor beszélgettünk -már… csendes éjjel… senki olyan jókedvűen nem tud beszélgetni, mint mi -ketten. - -Ninette dacosan emelte fel a fejét. Nem akart ezen a kedélyes hangon -beszélgetni. János észrevette. Komolyan folytatta: - -– Ninette, hát… készültél te arra… hogy én… idejövök hozzád? - -– Készültem. - -– Ah. - -Ninette a János felsőbbséges hangjára újra megrázta a fejét és elszántan -villant fel a szeme: - -– Mióta itt van, – mondta elszántan, – azóta tudom, hogy ez jön… De -sejtem, amióta asszony vagyok. Egy lány… Istenem egy lány mégis csak -tudatlan nagy csacsi, akármennyire hiszi is magáról, hogy mindent tud. -De egy asszony… egy asszonynak ezt tudnia kellett, ezt várnia kellett… - -– Ah… ne mondd. - -Ninette az ajkába harapott. Habozott egy másodpercig, azután felkapta a -fejét. - -– Különösen, – mondta csattanó hangon, – ha olyan forrón szereti a -férjét, mint én. - -János visszahőkölt. - -– Ne mondd, te olyan forrón szereted? - -– Forrón szeretem, – felelte Ninette hangosan, szinte elvakult -elszántsággal. – Mindig rá gondolok, Reggel és este utána vágyódom; -éjjel megölelem a párnámat s belesuttogom a levegőbe: Elek, édes Elek, – -hátha az éjszaka elviszi magával, és ő meghallja Galiciában. - -János sebzetten ugrott fel a helyéről és felháborodottan tett néhány -lépést a szobában. Bosszús és kelletlen arccal fordult Ninette-hez. -Ninette merev elszántsággal hajolt még mindig előre. - -– Ah Ninette-ke, – szólt János megenyhülve, – az elszántságodból látom, -hogy a te izlésednek is megvan a véleménye erről a te -nyiltszívüségedről. Nem baj. Te előre elhatároztad, hogy ezt fogod -mondani… védekezésképen… egészen felesleges védekezésképen. No, jó. -Elmondtad. Most beszélgethetünk nyugodtan. - -Ninette mereven intett nemet. - -– Nem? Mit nem? – kérdezte János. - -– Én nem mondhatok most mást… mi itt nem beszélhetünk másról, csak -arról, hogy én őt hogy szeretem. - -– De Ninette, kérlek… ez a fanatizmus igazán sok. Hiszen jó, szereted, -mert drága lény és kedves fiatal asszony vagy. De talán Kerékgyártó úron -kívül is van még egy és más a világon. - -– Nincs. - -– Nincs! – mondta János nevetve. – Ami nincs: az mindenekelőtt a mi -kedves Kerékgyártó Elekünk. Ő bizony alaposan itthagyott téged és nem -igen törődött vele, mit csinálsz majd itt. Máris igazi férj. - -– Itthagyott. Kellett. De hagyhatott nyugodt lélekkel és ő tudta, hogy -hagyhat. Oh, ő nagyon jól tudta. - -– Ne mondd. Ezt tudta? Ilyen bölcs volt. - -– Ő fiatal ember és nincs élettapasztalata. De egyet tudott: ha egy -férj, ezt mondta, igazán szereti a feleségét, akkor a feleségét -eltéphetetlenül magához láncolja. Hűségért hűség jár. Egy egész életért -egy egész élet. Ezt tudta. Ez volt az ő bölcsessége. - -János mosolyogva nézte Ninette-et. - -– Ninette-ke, – mondta jóindulattal, – és azt, hogy te… négy évig az -enyém voltál… azt mindenki elfelejti? - -– Neki az mindegy. Ő mindent tud, mert én mindent elmondtam neki. De ő -azt mondja: amit egy lány átél, amit egy lány érez, az eltünő -ábrándozás, futó reggeli álom, amelyet felébredéskor elfelejt az ember. -A házasság alakít át minden lányt, a férje teremti újjá, új emberré -lesz, aki mögött évszázados messzeségben van az, ami félévvel előbb -történt. - -– No lám, hát ti ilyen bölcsek vagytok. Hát minden el van felejtve, ami -félévvel ezelőtt volt? - -Ninette hallgatott. János gyöngéden, félig emlékeztetve s idézve, félig -meghatottan és könyörögve mondta: - -– Ez a lány az Aradi János tulajdona. - -Ninette lecsendesedve, bánatosan nézett rá, azután csendesen megcsóválta -a fejét. - -– Nem? – kérdezte János. – Már nem? - -– Nem. - -– Egészen… egészen a Kerékgyártó úré? - -Ninette egy másodpercre lehunyta a szemét. - -– Azt hiszem, – mondta azután, – én egészen a magamé vagyok. Ezért úgy -kell élnem s azt kell tennem… - -János nem bírt magával. Egy gyors mozdulattal megfogta a kezét, az -ajkához szorította, azután egy másik mozdulattal letérdelt előtte és -átkarolta. - -– Hát ha a magadé vagy, – mondta részeg haraggal, – akkor mért kell -énnekem szomjaznom és elepednem? Mit kínzol, Ninette? Az ajkadat, -Ninette! - -Ninette sápadtan és behunyt szemmel ült. - -– Ninette, mért nem szólsz? - -Ninette nem felelt. A János két karja lassan lehullott. - -– Ninette. - -Ninette felnézett. Fájdalmas, szinte ájuldozó pillantással nézett a -szemébe; azután lassan felállott, megsimogatta a homlokát, ide-oda -tévelygett a szobában, azután leült egy székre, a térdére tette a két -kezét és a fejét belehajtotta a kezébe. - -János térdelve nézte, azután lassan felállott. - -– Ninette. - -Ninette felemelte a fejét. Az arca halálsápadt volt és a szeme megtört. -Reszkető, fehér ajakkal megszólalt. - -– Volt itt, – mondta – ebben a szállodában egy legény. Háziszolga. -Hnatyuknak hítták. Sokat énekelt; a szobalányoknak nagyon tetszett. És -volt itt egy kis tót lány. Anka. Szőke haja volt, mindig vizesen le volt -szorítva, kis varkocsba, hátra. Ez a kis szőke Anka itt nőtt fel. -Hnatyuknak idén megtetszett. Anka hallgatott rá. Nyár elejére Hnatyuk -jobbnak látta inkább elköltözni innen. Titokban el is ment. Anka azután -beleugrott egy kútba… ezek az ostoba kis tót cselédek még az -öngyilkosságnak is ezt a legostobább módját választják… én ott voltam, -amikor kihúzták. - -Összeborzongott. János elsötétült arccal hallgatta. - -– Mit akarsz ezzel mondani? – kérdezte komoran. - -– Ezzel azt akarom mondani, hogy ha maga engem… mert én annyi hűséget és -szeretetet érzek maga iránt… mégis rákényszerítene, hogy hallgassak -magára, akkor… utána én is mennék egyenesen a kúthoz. Mert tovább élni -nem tudnék. - -János kínzottan és gyanakodva nézett rá. Hátha itt valakit -félrevezetnek? Hátha Ninette önmagát csalja meg? Odalépett hozzá. - -– És ha én azt mondom neked, – mondta dühödten és összeszorított foggal, -– hogy amit kérek tőled, tedd meg az életed árán is, –? - -Ninette kitágult, nagy szemmel nézett rá. Az arcát hirtelen nagy -pirosság öntötte el. Felállott. - -– Akkor, – mondta ziháló mellel – én azt felelem, hogy nem teszem meg. - -– Nem? - -– Nem. Mert az életemmel… tartozom magamnak. Mert élni akarok és boldog -akarok lenni. Mert tartozom az életemmel az uramnak és azt akarom, hogy -ő is boldog legyen. - -Jánoson nagy kedvetlenség és őszinte elszomorodás vett erőt. Lassan -elfordult. - -– Úgy? – mondta csüggedten és félig önmagának. Akkor hát… azt, ami volt… -azt csakugyan elfelejthetjük. - -Ninette reszkető hangon mondta: - -– Kérem… ne forduljon így el tőlem… nem bírom el, ha szomorú… nézzen -rám. - -János visszafordult. Ninette szembeállott vele és a szeme most tele volt -hűséggel és odaadással. - -– Kérem, – mondta reszkető hangon – hallgassa meg, amit mondok. - -A szívére szorította a kezét. - -– Az én szivem úgy tele van hálával és szeretettel maga iránt. Én -magának annyival tartozom… mindennel. Ami vagyok… hogy élek, hogy boldog -tudok lenni, az maga által lettem. De látja, éppen ezért… nem szabad, -bűn volna, nemcsak tőlem… - -János elgondolkozva nézte. - -– Az uram, – mondta Ninette – ideadta nekem az egész életét. Ezért én az -egész életemet adom cserébe. - -János fanyarul bólintgatott. - -– És magának, – mondta Ninette könyörögve – mi volnék? Nézze, annyi -asszony van… én nem mondom, hogy rosszak, nyilván rossz férjeik vannak. -De ha egy asszonynak jó ura van és ha az urát szereti, akkor… Nemcsak -éntőlem, magától is bűn volna. - -János keserű szájjal mosolygott. - -– Kis Ninette, – mondta elbiggyesztett szájjal – most állsz itt és -tanítasz engem. - -– Mert látja, én ezt olyan biztosan tudom, én ezt a vérem minden -cseppjében érzem. - -Halkabban és nyugodtabban tette hozzá: - -– És különben: maga nevelt engem ilyenné. - -– Tessék? - -– Maga nevelt ilyenné. Maga tanította, hogy ilyen legyek. Ha maga -énvelem nem törődött volna, akkor én egy tántorgó, szegény lélek lettem -volna. Akkor most nem haragudnék rám. De… sem eddig nem szeretett volna, -sem azután nem szeretne. - -János vonogatta a vállát. - -– Maga akarta, – mondta Ninette – hogy én ilyen legyek. Maga tanított -meg rá, hogy őszintének, hűségesnek, jónak, becsületesnek kell lenni. - -– Én megmondtam neked, – felelte János komoran és a foga között – hogy -én megtanítottalak igazat mondani; meg foglak tanítani hazudni is. - -Ninette elmosolyodva csóválta meg a fejét. - -– De látja, – mondta gyöngéden és hízelegve – akkor már későn volt. -Velem maga azt tehette, amit akart. És ha maga belőlem jó, tisztességes -és boldog asszonyt csinált, akkor most már rossz, hazug és boldogtalan -akkor se lehetek, ha maga akarja. - -Előre hajolt. Gyöngéd, odaadó és hízelgő volt a mozdulata. - -– De akarja-e? – kérdezte megindultan. - -János is meghatva nézett rá. De könnyes szép szeme, hozzáhajlása, hűsége -és odaadása olyan asszonyi volt és olyan sugárzó volt, hogy János még -azt mondta, amit akart, de a könnyed szavakban már forró indulat -reszketett. - -– Pedig, – mondta – én megmondtam… hogy azért… az enyém vagy… - -Ninette mosolyogva várt. János nem bírt magával. Egy hirtelen -mozdulattal magához karolta Ninettet és szomjas szájjal kereste az -ajkát. Ninette megrettenve kapta hátra a fejét, elfordította az arcát és -kétségbeesve akart kiszabadulni a János karjaiból. János feszesen -szorította az egyik karjával magához, a másik kezével a fejét akarta -maga felé fordítani. Ninette acélizmokkal védekezett, a fejét -hátrafeszítette, és amikor János utána hajolt, rántott magán egyet és -mind a két kemény öklével mellbe ütötte Jánost. János eleresztette és -hátratántorodott. - -Ninette kiegyenesedve, kibomlott hajjal, ökölbe szorított kézzel és -villámló szemmel állt: - -– Ezt teszed velem? – szólt János fuldokolva. - -– Ezt. Menjen el innen. - -– Utálsz engem… - -Ninette megrázta a fejét. Kibomlott fényes, fekete hajfürtjei lobogtak. - -– Mindenkit utálok, – mondta lázasan – csak őt szeretem. - -János csikorgatta a fogát. - -– Hát elmehetek? – kérdezte tajtékzó dühvel. - -– El. - -– Ha most… így… elmegyek, akkor közöttünk mindennek örökre vége, – -mondta János magánkívül. Akkor soha többé nem ismerjük egymást. - -Ninette hallgatott. - -– Igy is menjek el? - -– Igy is. - -János az ajtóhoz ment és egy haragos kilincscsapással ki akarta nyitni -az ajtót. Az ajtó nem engedett. János hevesen rángatta. Végre eszébe -jutott, hogy ő zárta be kulcsra az ajtót. Szégyenkezve fordított egyet a -kulcson, kinyitotta az ajtót, visszanézett Ninettere, Ninette dacosan -állt a helyén, János behúzta maga mögött az ajtót és szégyenkezve, -megverve, megalázatottságtól és dühtől fuldokolva rohant végig a sötét -folyosón a lakásába. - -A két szobájában szégyenkezéstől őrjöngve járt ide-oda. A székeket -felrugdalta és a tükreibe hangtalanul ordító grimászokat vágott. Félórai -nyargalás után belevágta magát az ágyába, órákig fetrengett a forró -vásznak között és régen világos reggel volt, amikor sajgó fejjel, -kimerülten elaludt. - - -IV. - -Másnap déltájban ébredt fel. Kinyitotta a szemét és az ébersége első -másodpercében megrohanta a szégyenkezés és a megalázottság. Eltorzult, -keserű szájjal rágott szét haragos káromkodásokat, azután hirtelen -elhatározással felugrott az ágyból. No jó. Majd meglátjuk. - -Csengetett. Felhozatta a lapjait és reggelit hozatott. Miután -megreggelizett, még nagy étvágyat érzett. Erre mindjárt ebédet hozatott. -Miközben evett, belépett Lippai. - -– Csak nem vagy beteg? – kérdezte meglepetve. – A hölgykoszorú odalent -már türelmetlenül várja a feljöttödet. - -János halkan káromkodva mondott valamit a hölgykoszorúról, azután -Lippaihoz fordult. - -– Nem vagyok beteg, – mondta. De úgy vágyódom az egyedüllét iránt, hogy -ez a vágy szinte már beteges. - -– Kérlek. - -Lippai vette a kalapját. Mielőtt kiment volna, üzletszerű hangon -megkérdezte: - -– Óhajtasz valamit? Kivánsz valamit? Akarsz tudni valamit? - -– Köszönöm, semmit, – felelte János habozva. - -Lippai felsőbbségesen mosolygott. - -– Tudod, mit, – mondta – akkor majd én kérdezek tőled valamit: nem -tudod, mi történt Ninette-tel? Az arca sápadt és a szeme ki van sírva. - -– Nem tudom, – mondta János dühösen. – És nagyon leköteleznél, ha -magamra hagynál. - -János megebédelt, szivarra gyújtott, visszafeküdt az ágyba, végigolvasta -a lapokat, azután újra befordult és elaludt. Délután négykor ébredt fel -megint. Ekkor felkelt, megfürdött, felöltözködött és lement sétálni. -Találkozott Theodori Vilmával. - -– Fenséged újabban egészen elkerül bennünket, – mondta Theodori Vilma. - -– Ha tudnám, hol lehet magát egyedül találni, – mondta János komoran, – -akkor oda elmennék. - -Theodori Vilma kutató és vidám pillantást vetett rá. - -– Aki ezt ilyen komoran kérdezi, – felelte mosolyogva – az természetesen -nem kap választ. - -Biccentett a fejével és tovább ment. János elgondolkodva nézett utána. -Később felment a terraszra Lippait keresni. A terraszon ott ült Ninette. -János elment előtte, nem nézett rá, és később, amikor Lippait a -szobájából lehozta, a terrasz másik végén ült le vele. - -– Ninette egyedül van, – mondta Lippai félrehúzott szájjal – és azt -várja, hogy odaülünk. - -– Én nem ülök oda. - -– Úgy? Hm. De estére… együtt van páholyunk… együtt kell ülnöd vele. - -– Nem kell. Nem megyek el a színházba. - -Lippai húzogatta a száját. - -– No csak gyere, – mondta gúnyosan. – Ninette szerzett egy földszinti -jegyet… a Theodori Vilma kedvéért el akar jönni… de nem akar terhedre -lenni. – Viszont: ez a hadiállapot lassanként igen feltünővé válik. - -– Bánom is. És nagyon kérlek, szüntesd be ennek a témának a tárgyalását. - -Lippai hallgatott. Uzsonnáztak, azután elmentek sétálni. Egyszer -meglátták a távolban Ninette-et; János erre lefordult az útról és -bevitte Lippait is az erdőbe. Az egész idő alatt többnyire hallgattak. -Hét óra tájban megindultak a színház felé. Lippai ekkor félrehúzott -szájjal megszólalt. - -– Ha jól látom, – mondta csendesen – Ninette-nél dobva vagy. - -A budapesti argot-t használta. Az az érzése volt, hogy a megszólalása -így bizalmasabb és semmi sértő nincs benne. János összehúzta a -szemöldökét, de azután szótlanul bólintott igent. - -– Hm. Ha jól rekonstruáltuk a történteket, akkor az történt… - -János feléje fordult. - -– Tuk, – mondta csodálkozva. – Miért tuk? Ki ez a többes szám? - -– Theodori Vilma, – felelte Lippai nyugodtan. - -Kötekedve nézett Jánosra. - -– Mert azt csak nem akarod, hogy Ninette-et faggassam? - -János nem felelt. Lippai tovább beszélt. - -– Ha tehát a történteket jól rekonstruáltuk, akkor te, miután eddig -ernyedetlenül főzted Ninette-et, tegnap végre megjelentél nála, – -körülbelül félegykor, mert az ablakaid akkor elsötétedtek, – hogy a -járandóságaidat behajtsd. A csevegés eltartott vagy másfél óra hosszat, -– kettőkor a szobád megint világos lett – és a csevegés során nemcsak az -derült ki, hogy egy lánynál hiába írja be magát az ember a főkönyvbe, -hanem az is, hogy egy fiatal asszony csak az urát szereti. Vagyis: -Ninette-nek egy szerelme van és az Kerékgyártó úr. Téged pedig a szó -legszorosabb értelmében kidobott. - -János bámulva nézett rá. - -– Óriási, – mondta. – Hogy a ti agyatok, hogy be van rendezve az ilyen -kutatásokra. - -– Budapesten, – mondta Lippai büszkén, – sokkal különb kombinációk is -sikerültek már. Hisz ez itt gyerekjáték volt. Itt még azt is meg -lehetett állapítani, hogy a drámának nagyon kínos részletei lehettek, -mert a Ninette szeme ki van sírva és te bőszülten jársz és messze -elkerülöd őt. - -– Óriási, – mondta János. - -– Óriási; de most azt hiszem itt az ideje, hogy jobban bánj vele. A -végén mindennek te vagy az oka. - -– Én? - -– Hogyne. Miért voltál négy évig ájtatos és nagylelkü patriarka. -Tudhattad volna előre, hogy ez jön. Egy asszony, akit szeret a férje, az -a férjét szereti és senki mást. - -János rábámult. - -– Furcsa, de így van, – mondta Lippai. – Mi néha már elfelejtjük, hogy -tisztességes asszonyok is vannak a világon. Megérdemled a büntetést, -mert te is elfelejtetted. Felsültél. Nyugodj bele. Bánj jól vele. - -– Nem. - -– Don Juan megbukott és most tombol… - -János dühbe jött. - -– Tudod mit, – mondta felfortyanva Lippainak, – kegyeskedjél nem -belefecsegni ilyen indiszkrét módon az ügyeimbe. Utálom ezt a budapesti -hangot… - -Lippai harsányan hahotázott. - -– Utálod? Ez nagyon jó. Előbb alaposan megtárgyalod az ügyet, azután -kijelented, hogy utálod ezt a budapesti nyiltszívűséget, vagy ha úgy -tetszik művészszabadságot, vagy ha úgy tetszik bohém indiszkréciót. Most -már igazán bevallhatnád, mennyivel jobb nyiltan beszélni, mint -diszkrétnek lenni. - -János hallgatott. - -– Ezzel szemben és szívesen elismerem, hogy most már művész vagy és nem -segédjegyző. - -János tiltakozó mozdulatot tett. - -– Ne tiltakozz, – mondta Lippai. – Tiltakozol? Úgy? Hát… hm… mondd csak -kérlek… mikor nézzük meg végre azt az eladó birtokot? - -A színházhoz értek és lassan felmentek a páholyba. - -– Nem válaszoltál a kérdésemre, – mondta Lippai. - -– Ne kínozz. - -Leültek. János rátámaszkodott a páholy kopott bársony könyöklőjére és -elbúsúlva nézett le a nézőtérre. A nézőteret lassan megtöltötték a -fürdővendégek. János nem látta őket. Vakon bámult bele a földszint -nyüzsgésébe. A kis zenekar játszani kezdett. János megmozdult, -figyelmesen kiegyenesedett, azután nekibúsúltan mondta: - -– A szomorú az, hogy engem ez most lázasan érdekel. - -– Micsoda? - -– Ez az előadás. És minden színházi előadás. - -– Miért szomorú ez? - -– Azelőtt nem tudtam tíz percnél tovább egy nézőtéren megmaradni. De a… -hm… a nagy budapesti bukásom előtt való estén azt hallottam, hogy… hm, -az öreg Cavallar azt szokta volt mondani, hogy nincs olyan rossz -előadás, amelyből tanúlni ne lehetne. - -Gondolkozva és lassan mondta: - -– Nincs olyan kontár, akitől tanúlni ne lehetne, ha mást nem: hogy -egyszer, egy nehéz helyen hogy vesz lélekzetet, hogy egyszer egy -szokatlan mozdulata miért jó és miért tetszik. Nincs olyan nagy művész, -akinek tanulnia ne kellene; minél nagyobb művész valaki, annál inkább; -egy nagy művész nem is tanúlhat másból, csak abból, ha magát állandóan -összehasonlítja másokkal. A börziánernek mindennap el kell mennie a -börzére, katonának a kaszárnyába, diáknak és tanárnak az iskolába, -színésznek a színházba. - -– No hát… ez nagyon helyes. - -– Nagyon helyes, – mondta János búsan. – De azóta én mindennap ülök egy -színházban, fogom a páholy undok párkányát és elejétől végéig kidülledt -szemmel lesem az előadást. - -A színpadon játszani kezdtek. János megmarkolta a párkányt és egyenesen -ülve, előrehajtott fejjel, feszült figyelemmel nézett a színpadra. - -– A tragédia teljes, – súgta Lippai. – El akartad csábítani Annát. Ez -nem sikerült. De az öreg Cavallar, a Komtur egyszer csak megjelent és -magával ragadott a pokolba. - -János egy kérdő pillantást vetett rá. - -– Már benne is ülsz, – mondta Lippai. – Már kínlódol is. Fogod a -párkányt… kidülledt szemmel nézel a színpadra… marcangolod magad: hogy -lehetne még jobbnak lenni, hibátlannak lenni, tökéletesnek lenni… benne -vagy már a pokolban. - -János bágyadtan elmosolyodott, azután figyelmesen nézte, ami a színpadon -történik. Az első felvonás végén lelkesen fordult Lippaihoz: - -– Te, ez a Theodori Vilma nagyszerű. - -– Mondtam én. - -– Kodovszki is egészen jó. - -– Na. - -Mikor a darabnak vége volt, mind a ketten felmentek a színpadra. János -odament Theodori Vilmához. - -– Nagyszerű volt, – mondta neki. – Legelsőrangú. - -Theodori Vilma gyanakodva nézett rá. - -– Őszintén mondja? - -– Esküszöm. Tudja mit: nagyon örülnék, ha a télen együtt énekelhetnénk -valahol. - -Theodori Vilma a nyakába ugrott és megcsókolta. - -– Döntő bizonyítékul pedig, ha akarja, összehozom Wormserrel. - -Theodori Vilma boldogan köszönte meg a kedvességét, azután sietett -átöltözködni. János azután Kodovszkinak is gratulált, később átsétáltak -a vendéglőbe vacsorázni. Együtt ültek egy nagy asztalnál. A terem másik -végén egy kis asztalnál egyedül ült Ninette. János úgy helyezkedett el, -hogy ne kelljen látnia. Theodori Vilmával foglalkozott. Theodori -Vilmának ragyogó jókedve volt. János most nagyon szépnek találta. -Vacsora végén egyszer odahajolt hozzá. - -– Mondja Vilma, – kérdezte halkan – nem vagyunk mi itt a kelleténél -sokkal többen? - -Theodori Vilma körülnézett, gondosan megszámlálta a jelenlevőket, azután -nevető arccal, kötekedő szemmel ezt súgta Jánosnak. - -– Kilenccel vagyunk többen, mint kellene. - -Az asztalnál tizenegyen ültek. János nevetett. - -– Hol lehet magát egyedül találni? - -– Jőjjön le holnap délután hatkor a keresztúthoz; a nyirfaerdő mellett… - -János bólintott. Az asztal alatt megszorította a kezét és Theodori Vilma -visszaadta a keze szorítását. A társaság ekkor már nagyon jókedvű volt. -A cigány a terem túlsó oldalán izgatottan horgászott a János tekintete -után. Tizenegy óra volt. - -Az asztaluk előtt ekkor Ninette ment el. Befejezte a vacsoráját és most -ment kifelé. Egyedül haladt végig a termen karcsuan, sötét ruhájában, -fehér arcával. Amikor előttük elment, fejbólintással, szerény és óvatos -mosolygással köszönt a társaságnak. János ekkor az arcába nézett. Az -arca sápadt volt és beesett, a szeme kisírott. A társaság tagjai -köszöntek neki. Ninette erre tovább ment, odaért az ajtóhoz és hamarosan -eltünt a folyosón. - -János ekkor intett a cigánynak. A cigányok lázas buzgósággal -hurcolkodtak át és nemsokára magukon kívül játszották a János nótáit. A -társaság egyrésze elment, a másik része ottmaradt és Jánost figyelte. -János nekibúsultan mulatott. Theodori Vilma egy óra hosszat elragadtatva -nézte, – János néha-néha szépeket mondott neki – azután elment -lefeküdni. János megcsókolta a kezét, hosszan az ajkához szorította; -Theodori Vilma megszorította a kezét. Nemsokára már csak Lippai maradt -ott. János ekkor féktelenül ivott és dühödten tombolt; ivott, énekelt, -tajtékzó haraggal szidta a világot és csörrenve vágta földhöz a -poharakat. Egy óra tájban végét vetette a zenének és lesöpörte az italt -az asztalról. Úgyse tud lerészegedni, – hát minek? Lassan felállott, -Lippaival együtt szótlanul elment és indult fel a lépcsőn. Az első -emeleten, mielőtt elváltak, Lippai mondani akart valamit, de János -intett neki, hogy ne szóljon, egy bólintással búcsut vett tőle, azután -komoran elindult a lakása felé. - -Az első szobájában megállt és körülnézett. Mit keres? Semmit. De nem jó -így egyedül lenni. És nem jó inni, ha az ember úgyse tud lerészegedni. -És minek tombolni, amikor az ember a rosszkedvét úgyse tudja kitombolni. -Az élet nem mulatságos. Szégyenkezéseknek, keserűségeknek és gonosz -indulatoknak a rút rétege rakódik le a szívben, mint a mérgek a pohár -fenekén. Soha a víz tiszta már nem lehet. Nincs nyugodt és derült öröm. -Az ember fáj magának. - -Fuldokolva ment az erkélyajtóhoz és haragos rántással feltépte mind a -két szárnyát. Levegőt! Tiszta, csillagos eget. Kint sötéten és -mozdulatlanul álltak a fekete erdők, túl rajtuk ott volt a néma hegy és -az egészre ráborult a tiszta, nagy égbolt. János szomjasan szítta be az -erdőnek éles, fűszeres lehelletét. Ez jó. Tiszta és éles. A zúgó fejből -elűzi a tisztátlan mámort; a lélekben nem gomolyog többé az alaktalan -düh; a szenvedő agyvelő képeket és gondolatokat forgat, ahelyett, hogy -üresen őrölné a maga kínját. Lám, aki valamire tud gondolni, az nem is -kínlódik már olyan keservesen. Csak gondolkozni kell, tiszta és világos -képeket forgatni; mintha az élet egy nagy képeskönyv volna: egyik képet -a másik után fellapozni… - -Jánosnak az orra, a szeme, a szája, a szíve egyszerre tele lett egy régi -emléknek a képével, az ízével, a színével, a szagával. Igy ömlött be a -nyitott ablakon a hegyi éjszaka éles, fűszeres lehellete, amikor öt -évvel ezelőtt nála, ebben a szobában fölnyílt az ajtó és gyorsan, -komoran, egy vakmerő találkozóra asszonyosan földiszítve, belépett a -tizenhatéves Ninette. Gyorsbeszédű, pattogószavú, elkeseredett, elvadult -gyerekleány. Tántorgó szegény lélek. Milyen furcsa, milyen fanyar -kedvességű, milyen mulatságosan megható kis vadmacska volt… - -János nekitámaszkodott az ajtónak, belenézett az éjszakába és elmélázó -szeme előtt egyik kép a másik után bukkant föl tisztán, élesen és olyan -elevenen, hogy váltakozó illatukat érezte… Eleinte Ninette lázadozott -még néha; azután már csak azt akarta akarni, amit ő akart. És mit akart -ő? Azt akarta, hogy Ninette derült legyen, egyszerű, jó és tiszta. Az -lett-e? Az… Egyszer, bágyadt színességű őszi napon a budai hegyekben -sétáltak és ő ezt mondta Ninette-nek: „Te, Ninette, te sohase tudod -magadat a tisztelettől rászánni arra, hogy engem tegezz? Olyanok -vagyunk, mint egy magyar parasztpár. A férj tegezi az asszonyt és az -asszony magázza a férjet.“ – Ninette mosolyogva felelte: „Vagy olyan, -mint egy apa és a lánya.“ – Milyen különös volt, milyen kedves volt, -milyen gondos volt ez a fiatal leány, amikor két-három évvel ezelőtt -minden nap eljött hozzá és a látogatóit fogadta, a leveleit írta meg és -a ruháit tartotta rendben. Mennyi asszonyi tapintat és anyai gyöngédség -volt benne. És egy félévvel ezelőtt milyen nagylelkű, milyen drága és -milyen hősies volt, amikor a fogcsikorgatásnak egy éjszakáján eljött -hozzá, hogy egy megsebzett komédiás vígasztalására önmagát áldozza föl. -És tegnap éjjel… Mi történt tegnap éjjel? - -János föllapozta az utolsó lapot. Egy pillanat alatt végig élte az egész -jelenetet és olyan irtózatosan keserű szégyenkezést érzett, hogy -eltorzult tőle a szája és verejtékes lett a homloka. De ezt a szégyent -nem a kudarca miatt érezte. Ezt a szégyent azért érezte, mert a kudarcot -kihívta. Mert belefogott valamibe, amibe soha, soha belefognia nem lett -volna szabad. - -Csikorgó foggal szorította ökölbe a kezét. Elmozdult az ajtóból. -Tehetetlenül állott meg, néhány támolygó lépést tett a szobában, levágta -magát a diványra, fölugrott róla, beleült egy karosszékbe és -meggörnyedve hajolt előre, mintha testi fájdalom kínozná. - -– Milyen ostoba egy gazember vagyok én, – mondta hangosan. – Milyen vak, -ostoba és alacsony gazfickó. Hogy én ezt tehettem! Hogy én ettől vissza -nem szédültem. Hogy én ezt a kedves, szép, tiszta lényt ilyen megalázó -védelemre kényszerítettem. - -Egyszerre föltünt előtte a Ninette arca: úgy, ahogyan ma este látta. -Sápadtan, beesett, kisírt szemmel. A Ninette édes arca. A Ninette -mélységes, hűséges, szép szeme. - -– Nemcsak, hogy gazember voltam, hanem még utána is még én kínoztam -pimasz duzzogással, aljasan ordináré haraggal, mint a leghitványabb -fajtájú férfiak a nőket, akikkel nem boldogúlnak. Üldöztem! Üldöztem! -Üldöztem! - -Látta Ninette-et, amint sötét ruhájában, fehéren, kisírt szemmel -végigmegy a termen, óvatos, fájdalmas mosolygással meghajtja a fejét és -az ajtón át eltünik. Egyedül van. Egyedül… Ninette. Az ő kis Ninette-je. -Az ő drága kislánya… A fájdalma olyan görcsösen kínzó lett, hogy a -nyelvébe harapta bele a fájdalomordítását. Behúnyta a szemét és vak -dühvel szorította le a két szemehéját, hogy forró könnyek ne hulljanak -végig az arcán. - -Sokáig ült így összegörnyedten, mintha a megbánásnak, a fájdalmának és a -szégyenének a korbácsütései alatt ülne. Átszolgáltatta magát ezeknek a -korbácsütéseknek, hosszan, tűrve és megadóan. A tűrés azután lassan -lefegyverezte a fájdalmat. Szívének kínja megenyhült. A fájdalmas görcs, -amelyben ült, föloldódott. Sóhajtva tért vissza a nyugalma és a -józansága. Kiegyenesedett. Bús nyugalmat érzett, amelyben élesen lát és -tisztán gondolkozik az ember. - -Milyen nagyszerű volt tegnap ez a kedves Ninette. Ez a drága és tiszta -asszony. Egy alávaló helyzetben milyen okos, elszánt és bátor. És miért -volt ilyen? Mert jóra született? Azért is. De még inkább azért, mert ő -nevelte ilyenné. Milyen rút és csömörletes dolog volna, ha más lett -volna. Ha engedte volna, hogy ő egy vétket elkövessen. De nem engedte. -Okossá, tisztává, bátorrá nevelte az, aki nevelte. Ki nevelte? Aradi -János. Ha azzal, ami tegnap történt, ő csak próbára akarta volna tenni -Ninette-et, akkor most dagadhatna a szíve a büszkeségtől. Ilyen -győzelem. Ilyen pompásan megformálni egy puha gyereklelket… De ő nem -próbára akarta tenni. Ő megrohanta… - -Hogy történt ez? Hogy volt ez lehetséges? Hiszen őt nem is hajtotta egy -mindent elsöprő vágy. Ő nem is néz Ninette-re olyan szemmel, mint -férfiak nőkre. Hogy történt? Unatkozás? Elfoglalatlanság? Hiszen neki -mindegy: a könnyű Theodori Vilma vagy… vagy más. Miért gondolt -Ninette-re? A lelkünk alján gonosz indulatok rakódnak le, mint a mérgek -a pohár fenekén. A férfihiúság szégyennek tekinti, ha az ember elereszt -egy nőt, akit a kezében tartott. Könnyű nők repdesnek az ember körül; -szédültek, játszók, nagyon erősek, nagyon gyöngék; egy nagyon részeg, -vagy egy nagyon józan világ. Az elveszettek. Akik nem ismerik az anyai -mosolyt és a halálos hűséget. És az ember elfelejti, hogy ezek mögött -ott van egy másik világ, millió és millió asszony, a jók, hűségesek, -feleségek, anyák. Itt csillog a szemét az ember szeme előtt és a -csillogó szeméttől már nem is látja az ember azokat, akik cserébe egy -életért odaadják a maguk életét. - -Egy életet adni?… Ő nem született rá. De ha nem született rá és ha -Ninette-et odaadta másnak, akkor a kezét utána csak azért szabad -kinyújtani, hogy… nevetséges: végig se lehet gondolni… de mégis csak -azért… azért, hogy megáldja. Don Juan megbukott? Nem, nem bukott meg. -Don Juan meghalt. Amikor próbára tevődött a konoksága és az elszántsága, -vergődni kezdett és kimúlt. – Don Juan. Ki mer a maga kedvének életeket -föláldozni? Ki tud a maga kedvének életeket föláldozni? - -Ki Don Juan? Hnatyuk, a rutén hotelszolga. A sánta Hnatyuk, aki az -énekével elbűvöli a szobalányokat és aki a kútba küldte a kis Ankát. De -aki azt mondja: olyanná akarom tenni a lelkét, hogy örömem teljék benne? -Aki gyanakodva néz minden közeledő szerelmeskedést, nem hoz-e valami -komplikációt? Aki asszonyi könnyeket nem tud látni? Az fogadja el azokat -a könnyű nőket, akiket, mint a láng a lepkét, a furcsa híressége feléje -vonz, az játssza azt, ami játék, de óvakodjék sorsokkal játszani és ne -merjen lelkekhez hozzányúlni. Don Juan meghalt. És milyen jó, hogy -meghalt. És milyen szeretni való az a puha, erős és áldott asszonykéz, -amely a halálos döfést megadta neki. - -Édes Ninette! Keserű elszántságú, kisírt szemű, bánatos, hősies Ninette! -Milyen jó lesz melletted ülni és tiszta örömmel a tiszta szemedbe -belenézni. Édes, árva Ninette, – kihez van nekem közöm ezen a kerek -világon! Kim van nekem ezen a kerek földtekén! Milyen szép tőled, hogy -megtartottad magadat nekem. És milyen jó lesz nézni a te virágzó -életedet, nézni, örülni, boldognak lenni, örülni annak, hogy szeretsz és -szeretni azokat, akik hozzád tartoznak. Minek él az ember? Azért, hogy -jó legyen. Hogy másoknak örömet szerezzen, – úgy-e kis Ninette, ugy-e -elhagyott, szomorú, árva Ninette, ugy-e édes, édes kislányom? - -Jánosnak olyan csordultig megtelt a szíve forró és tiszta szeretettel, -hogy felugrott és kirohant a folyosóra. Odament a Ninette szobája elé és -hallgatózott. Csend van? Alszik? Alszik-e… vagy… nem fáradt sírás az, -aminek egy-egy halk hangja átszűrődik az ajtón? János összefacsarodó -szívvel hallgatózott, de azután megint nem hallott semmit. Ah, késő -éjjel van… három óra… most várjunk még… mindjárt hajnalodik… azután -gyorsan reggel lesz. - -Visszament a szobájába, lefeküdt és elaludt. Hét óra tájban felriadt. Mi -az? Miért riadt fel ilyen frissen és felindultan? Oh, Ninette! -Felugrott, lázasan felöltözködött és sietett lefelé. A reggeliző -szobában kereste Ninette-et. Nem volt ott. Hol van? A terraszon. - -Kiment a terraszra. Meglátta Ninette-et és feléje indult. Az asztaloknál -már más reggelizők is ültek, de ő nem látott senkit. Dobogó szívvel ment -előre és elhomályosodó szemmel Ninette-et nézte. - -Ninette sápadtan és megrettenve pillantott rá. Ő odaért hozzá, szólni -akart, de nem tudott szólni. Tehetetlenül mosolygott, azután szótlanul, -ügyetlenül leült Ninette mellé, a száját rágta és aggódva nézett -Ninette-re, megérti-e. De Ninette már megértette. A megrettenése most -már eltünt; a szeme tele lett könnyel; sápadt arcára hálás és megindult -mosoly ült ki. - -Jánoshoz odarohant a pincér és János merev arccal reggelit rendelt. A -pincér elrohant. János ügyetlenül rámosolygott Ninette-re. Ninette-nek -vonaglott a szája. Egy ideig hallgattak. Ninette azután előrehajolt. - -– Nem haragszik, – mondta zihálva – ugye nem haragszik rám? - -– Édes kis lányom… - -Ninette sírni kezdett. A szomszéd asztaloktól oda néztek. - -– Ninette, – mondta János halkan – ne sírj… bocsáss meg nekem… majd -máskor mindent elmondok, nézd… nem szeretem a mézet könnyekkel. - -Ninette mosolyogni próbált; lehajtotta a fejét, hogy elrejtse az arcát. -János a reggelijével foglalkozott, hogy elfogulatlannak lássék. Ninette -kezdte legyőzni a sírását; de a fejét még lehajtva tartotta. János -mondani akart neki valamit… ami mindent elmondjon, valamit, ami könnyed -és vidám, amit egy hotelterraszon a reggeli mellett el lehet mondani. - -Ráhajolt a csészéjére és halkan, közömbösen, Ninette-re rá se nézve így -szólt: - -– Mondd Ninette… ha majd gyerekeid lesznek… hogy fognak engem híni a -gyerekeid? - -Ninette bámulva nézett fel. - -– Nem érted? Hát valahogy csak szólítanak majd a gyerekeid. – Te fogod -őket tanítani rá. Hát hogy szólítanak majd? - -Ninette nagy szemmel nézett rá. - -– Hát hogy már, no? Jancsinak szólítanak? Vagy bácsinak? Vagy minek? - -A Ninette arca felderült. Kitalálta. Megindult mosoly futott végig a -szája körül. Előrehajolt; egy-két könnye még rápergett az asztalra, a -vaj és a méz közé, de a szemében már hűség, hála és jókedv világított. A -könnyei között felszabadultan, tisztán nevetett. - -– _Nagyapának_, – mondta sírva, nevetve, halk, ujjongó, hálás -elragadtatással. - -VÉGE. - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Don Juan három éjszakája, by Lajos Biró - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK DON JUAN HÁROM ÉJSZAKÁJA *** - -***** This file should be named 62968-0.txt or 62968-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/9/6/62968/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the HathiTrust Digital Library - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org Section 3. Information about the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - |