diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/63586-0.txt | 9285 | ||||
| -rw-r--r-- | old/63586-0.zip | bin | 193729 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/63586-h.zip | bin | 302763 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/63586-h/63586-h.htm | 8749 | ||||
| -rw-r--r-- | old/63586-h/images/cover.jpg | bin | 99491 -> 0 bytes |
8 files changed, 17 insertions, 18034 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..0705c85 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #63586 (https://www.gutenberg.org/ebooks/63586) diff --git a/old/63586-0.txt b/old/63586-0.txt deleted file mode 100644 index 44fb51e..0000000 --- a/old/63586-0.txt +++ /dev/null @@ -1,9285 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Solus eris, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this ebook. - -Title: Solus eris - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: October 31, 2020 [EBook #63586] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK SOLUS ERIS *** - -Ambrus Zoltán Munkái - -v. kötet - -SOLUS ERIS - -Ambrus Zoltán Munkái - -V. - -SOLUS ERIS - -BUDAPEST MDCCCCVII - -VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -Ambrus Zoltán - -SOLUS ERIS - -BUDAPEST MDCCCCVII - -VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL. - -Révai és Salamon könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18. - - -I. - -– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam hozzá. – -Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy? - -– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se voltam -ennyire – feleltem. - -– Mi bajod? - -– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van, soha -sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. Egyéb bajom -nincs, de nekem ez is elég. - -– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg kevés a -vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való bizalmadat? - -– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s jövőmben -nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj ez. - -– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond óráim. -A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most neked. - -– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, lenéz az -alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek magatokat! Én -is vesződtem, a míg ide jutottam!« - -– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az egészséged, -mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi kellene még? - -– Egy garas ára siker. Egy kis hit. Valami kevés öröm. - -– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De ilyen bolond -az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; észre se veszi a -gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. Mikor aztán megöregszik, -már nem akarna semmit, de mindenét odaadná az eltűnt évekért. Nem tudja -élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, megszerzett; csak kesereg, hogy -nem tud visszafiatalodni. - -– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A mester ma is -fiatalabb, mint én… - -– Igen, lélekre. Köszönöm. - -– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, úgy -látszik, soha se fogok eljutni. - -– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem szerelmeskedtem -annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; de ha lefestettem -őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz rá lefesteni őket! -Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel korábban értem el, mint -ti fogjátok, hogy nem kell robotban dolgoznom; de mit ér ez? Most már -volna időm szerelmeskedni, a kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te -kiállsz a kapuba, és egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te -vagy; én kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki -kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként nem -azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy ne -csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd egészen -ennek adod a lelkedet: a siker eljön magától, nem kell hínod. -Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit másoknak éltél, az -mind a művészetednek fog kamatozni. De ha ennyire bolygat az alkotás -láza: próbálj már egyszer valami nagyot. - -– Kicsit se tudok én már, mester. - -– Téged bánt valami, fiam. Beszéld el, mi történt veled? - -– Higyje el, semmi se történt. - -– Akkor hát beteg vagy. - -– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az én -bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát alszom -naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. Úgy eszem, -mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm olyan, mint egy -bikáé. - -– Ettől még nagyon rosszak lehetnek az idegeid. - -– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem tapasztalom, -hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, mester. Ép, -egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni kell: erős is. -Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a »Hungaria« -csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az erőm. Kinyitom -a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem ügyetlen, néha -valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem jut eszembe semmi, nem -tudok kitalálni semmit, annyit se látok és érzek, mint egy fűszeres. A -materiális élet, a melybe belemerültem, mint Harold Harfagar király a -tenger fenekére, nem ereszt vissza; a lomhaság tündérei lenn tartanak, -nem tudok fölemelkedni. Majdnem minden időmet a szabadban töltöm, s néha -megkapnak: a fák, a víz, a sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a -napfény játéka egy hullámfodorral, a növényvilág szivárványos bűbája, -egy-egy tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai. -A napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan -édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha még -tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele fáradok, s -kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a lelkem akart. -Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet csinálni. Valamit, a mi -bizonyos. A mihez nem ér fel a kicsinyesség, s a minek nem árthat az -idő. Valami olyat, mint a Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha -már a rendkivüli tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább -valami olyat, a mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is -meg legyek elégedve. - -– Mondom, hogy ideges vagy. - -– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva -elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz éves -vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy más pályát, -elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. És azt kell -hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs elég tehetségem. - -– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, hanem -az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, a mire -vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat kinőni. - -– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe ejtheti -az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy azt az -egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban lesujtana, -mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy mesterséghez konyitunk s -ebben az egyben is kontárok vagyunk? Itt van ez a nagy, haszontalan test -a maga mindennapos követeléseivel; csupa apró, de parancsoló és türelmet -nem ismerő követeléssel… és a szellem, a dicső szellem, melynek játszva -kellene előteremtenie, a mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a -kielégítésére szükséges, a szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk, -kínlódva se bir valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a -mivel elhallgattathatná ezt az éhes kutyát. - -– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle kételkedések, és -hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem vitatkozom veled. E helyett -egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a munkát, a melyről szóltam. - -– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen azt -rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul. - -– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az orvos -nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a míg az -étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s azon lesz, -hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az étvágyadat, azzal az új -erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb eledel ad. Én is ilyenforma -kúrát ajánlok. Most már, hogy kibeszélted magad, tisztában vagyok a -bajoddal, s elmagyarázhatom, hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig -elhanyagoltad a művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a -legnagyobbnak. Egy szép napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s -iszonyu hévvel fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De -meglepetve vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi -ügyességedet, s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt -szerető duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is asszony! Ekkor -rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó viszonyt; persze, -éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most aztán lecsüggeszted a -karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: tulajdonképpen mi történt -veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, azt nem lehet csak úgy -visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra megszerzed, de ne félj, semmi -baj. Szép lassan visszahizelged magad úrnőd kegyébe; nem vívod az eget, -de addig sántikálsz és udvarolsz a haragos szépségnek – hiszen csak nő!… -– míg egy napon észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd, -barátom, az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább -szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a -rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi becsvágyadat, -de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való feladat, ha mondom. - -– Értem. Egy öreg péknét kell lefesteni, az összes smukkjaival együtt. - -– Nem. Egy nagyon szép asszonyt, a ki már nem él. - -– Fényképek után? - -– Igen. - -– Csakugyan betegnek való munka. - -– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven arczképe -is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a leányka most -tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem tudom, mondjuk: -tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a fényképek és a tizenhat éves -hasonmás látásából el kell képzelni… nem… látni kell: milyen volt az -asszony huszonöt-huszonhat éves korában. - -– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes -szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot! - -– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó képet, a -melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit kapsz, a mennyit -akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert ismertem az asszonyt. A kis -leányt folyton látni fogod, a mi ér annyit, mint a fényképek. Szóval a -feladat nem nehéz; persze, művész szeme kell hozzá. - -– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! Esküszöm, -hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára! - -– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig ugyanerre a -munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, mely mindenkorra -nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk a dolgot. Most is rám -gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam be az igéretemet. De nemet -kellett mondanom. - -– Világos! Kinőtt már a mester az efféléből. - -– Most is csak azért nem vállalkoztam, mert ki kellene mozdulnom a -fészkemből, hogy a kis leányt láthassam. Már pedig nincs az a csábítás, -a mivel engem el lehetne csalni hazulról. Egy köszvényes embernek a -megszokott kényelme, a nyugalma, a helyben maradhatása az első dolog a -világon. - -– És a kis leány nem jöhetne ide? - -– Nem, mert vidéken laknak, télen-nyáron, és jó messze innen. - -– E szerint még utazgatni is kellene? - -– Érdemes lesz oda utaznod, mert kitünően fogod tölteni a nyarat. - -– Az egész nyarat ott tölteni!… Mért? - -– Mert másutt sehol se tölthetnéd jobban. Biztosítalak, hogy nem fogsz -haza kivánkozni; tőlük meg ott maradhatsz, a meddig akarsz. Megjegyzem, -bár ezt már nem volna szabad elárulnom, hogy szó van a kis lány -arczképéről is. - -– Ahá! Ez attól függ, hogy a pályázó miképpen tudja megoldani az első -feladatot?… - -– Természetesen, de e felől nyugodt vagyok. - -– Köszönöm. A kérdéses nyárspolgárok azonban, úgy látszik, -bizalmatlanabbak. És tán kényesebbek is. - -– A kérdéses nyárspolgárok egy cseppet se nyárspolgárok. Olyannyira nem, -hogy az az úr, a ki kért, küldeném el, ha már magam nem mehetek, a -legtehetségesebb tanítványomat, ez az úr Magyarország utolsó -oligarchája: Szepessy Kristóf báró. - -– Tyű, teringette! Ezt a nevet ismerem az ujságokból. - -– Ha szorgalmasabban lapozgatnád a könyveket, ismernéd a történelemből -is. Annak idején nagy szerepet játszott Magyarország politikai életében. - -– Ez már régen lehetett. - -– Régen, a kiegyezés előtt. Azok közé az aulikusok közé tartozott, a kik -itthon is bizonyos megbecsülésnek örvendtek. Hatvanhét óta azonban -visszavonult. - -– Akkor hát ő az oka, hogy olyan keveset tudok róla. - -– Azért jó lesz, hogy ha tájékozódol egy kissé. Akármilyen rég letűnt -nagyság, szereti, ha tudják, hogy ki volt. - -– A fődolog az, hogy most már semmi. Magánzó. - -– Exczellencziás úr és aranykulcsos vitéz. Olyan aranykulcsos vitéz, a -kit egy tolószéken hurczolnak jobbra-balra, de a ki azért megköveteli, -hogy az egész világ folyton süvegelje. - -– Nagyon öreg úr lehet, a ki már nem sok vizet zavar. - -– Ne gondold azt. Úgy hiszem, közelebb van a nyolczvanhoz, mint a -hetvenhez, és akármilyen öreg, nem tudott nagyobbra nőni, mint egy -lovászgyerek. De ez a kis öreg a tolószékében is kemény legény. Majd -meglátod, hogy arra felé, három vármegye határán belül, csak az -történik, a mit ő akar. - -– Az arczkép is az ő kivánsága? - -– Az is az övé. Te, figyelmeztetlek valamire. Ha festésről lesz szó, -Angelit és Canont a világért se dicsérd az öreg előtt. Először ezekkel -tett kisérletet. De az egyik, már nem tudom mért, nem vállalkozott, a -másik meg olyan képet festett, a mely a bárót éktelen haragra -lobbantotta. Megsemmisítette a képet, s azóta hallani se akar a bécsi -mázolókról. - -– S a mester azt hiszi, hogy én szerencsésebb lennék, mint híres elődöm? - -– Híres elődöd nem láthatta az eleven hasonmást, a ki akkor még nagyon -kicsi volt. Aztán meg híres elődödnek az a szerencsétlen gondolata -támadt, hogy egy bájos Dubarryt festett, a báró pedig – és ezt meg fogod -érteni, mihelyt meglátod a fényképeket – szentképet akar. Igen, -szentképet, és nem valami »à la Watteau« kecses alakot vagy holmi -Fragonard-féle bájosságot. Az öreg úr ugyanis, a mint látni fogod, -nemcsak kegyelettel, hanem valóságos rajongással viseltetik a menye -emléke iránt. - -– A menyét becsüli meg ennyire? Ez uj. A nagyon öreg emberek -halott-kultusza nem szokatlan dolog. Azt hiszem, ez a kultusz nem -annyira sírontúli szeretet, s örökös emlékezése a már csak emlékeiben -élőnek, mint inkább tüntetés a hálátlan élők ellen. »Látjátok, így tudom -én imádni, a haló porában is, azt, a ki szeretett és megbecsült engem, a -hogy megérdemlem, és a hogy ti nem tudtok szeretni és megbecsülni!…« Ezt -akarja mondani. De hogy valaki a halottai közül éppen a menyét tegye -öreges érzéseinek bálványképévé, ez, meg vagyok győződve, eddigelé igen -ritkán fordult elő a világtörténelemben. - -– Mondasz valamit. Sőt meglehet, egészen igazad van, mert ezt a -rajongást, a mely még a halotthoz is hűséges maradt, ugyan senki se -jósolta volna meg, tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt. Az öreg báró -tudniillik sehogy se akart beleegyezni fiának a házasságába. Hiába -kérlelte az egész család, nem engedett és utóljára is megtagadta a -jóváhagyását. De a fiatal báró is Szepessy volt, azaz makacs, -hajlíthatatlan és minden pokollal szembeszálló. Mikor látta, hogy nem -tudja megtörni apjának az ellenállását, túltette magát rajta. -Elveszített egy hitbizományt, de feleségül vette a kis nevelőnőt. - -– És a vén oligarcha most egy ex-nevelőnőt gyászol? - -– Te ezt vigjátéknak találod, és mulatsz rajta. Hja, barátom, minden -élet: tragédia, de ez a sok tragédia néha ilyen vigjátékokból alakul ki, -a mi azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a vigjátékok anyaga ugyanegy, -vagyis: nincsenek vigjátékok, csak olykor vigjátékoknak tűnnek fel, a -közönbös néző előtt, a tragédiák egyes részletei. Lásd, ez a nyakas -öreg, a kiben minden nyakassága mellett is oly kevés a következetesség, -a maga rendíthetetlen elveivel – mert az elvei most is rendíthetetlenek -– messziről kitünő vigjátéki alaknak tetszik, és mily szomorú sorsot -mért rá előbb a komikus konokság, utóbb a komikus következetlenség! Nem -fogom elbeszélni az egész regényt… - -– Miért ne beszélné el? Ráérek. - -– Mert magam sem ismerem. Csak a száraz tényeket tudom, de ezek is -érdekesek. - -– A tényeket kitalálom. Megjelent az első baba; a fiatal anya felpakolta -a kis kitagadottat, és beállított vele a bősz nagypapához. A bősz -nagypapa ellágyult és beleszeretett a fiatal mamába. - -– Megjelent az első baba és a fiatal anya nem adott életjelt. Hanem a -férj, a ki elég bolond volt lemondani egy hitbizományról, hogy -elvehessen egy szegény nevelőnőt, megint gondolt valami bolondot. Azt -gondolta, hogy elmegy az északi sarkra, és nem lehetett otthon tartani. -Bolondabbat már nem gondolhatott volna, az igaz, és hogy miért tette -ezt, igazán nem tudom megmondani. Máris megunta volna a feleségét, a -kiért olyan nagy áldozatot hozott, vagy nem szerette volna eléggé a kis -porontyát? – nem hiszem, mert ismertem az asszonyt. Daczból tette volna, -hogy keserüséget okozzon az apjának, vagy hogy aggodalmakat keltve -kierőszakolja a bocsánatát? – nem hiszem, mert ismertem őt is. Inkább -azt képzelem, hogy nem tudta tűrni a szegénységet, vagy jobban mondva: -nem tudta elviselni, hogy szegénynek lássák otthon. És mindenesetre -valami sikert várt ettől a vállalkozástól; az expediczió, a melylyel -elment, nagy port vert fel akkor. Bizonyára nem azért ment el, hogy soha -se térjen vissza. De nem tért vissza. Háromnegyed év se telt el, mikor -meghozták a hírt, hogy odaveszett, az egész expediczióval. - -– Ezt megtehette volna egy pár évvel előbb is. - -– Az özvegye nem így fogta fel a dolgot. Legalább nem siránkozott a -tulajdon baján; csak azt gyászolta, a kit elveszített. Hogy mi lesz vele -s a gyermekével? – csak mások kérdezgették; ő maga soha. Azt hitték, -hogy házalni fog a nyomorúságával, s majd sorra járja férje rokonait. -Nem ezt cselekedte, hanem azt, hogy elment egy kis tót faluba, a hol -kivüle mindenki bocskort viselt, s beállott tanítónőnek. Az öreg báró -mindennap kinézett a küszöbre, nem lát-e ott egy kis lányt, meg egy -czédulát, a mire ez van irva: »Tőletek való; tartsátok el.« Bizony nem -látott ott semmit. Várt; azt hitte, hogy az idő megtöri ezt a kis -tanítónőt, a ki arról álmodozik, hogy a büszkeség fényüzését is -megengedheti magának. De hiába várt. Mikor aztán elúnta, hogy egyre csak -lesse az unokáját: okosabbat gondolt. Követet küldött a menyéhez és -megüzente neki, hogy fia özvegyének és árvájának ott van a helye a többi -családtag között, az ősi fészekben. A tanítónő a szép szóra is nehezen -hajlott, de a gyermek jobblétéért végre engedett. - -– A többit ki lehet találni. - -– Nem lehet kitalálni. Az öreg, a mint látni fogod, teljességgel nem -érzelgős természetü. Még ma is kordában tartja a családját, s azt -gyanítom, nem valami nagyon lelkesedik a többi sarjadékáért. Többet -mondok. Egyetlen fiának, a halottnak, soha se tudta megbocsátani, hogy -búcsutlanul ment el az óperencziákra, a nélkül, hogy egy szót üzenjen -haragos atyjának. A halálhír után is csak úgy emlegette, hogy: »az az -úr«, vagy: »a sarkutazó.« Később letett erről, hogy ne okozzon -fájdalmat, előbb az özvegynek, utóbb az árvának. Azóta nem beszél róla; -mintha soha nem is gondolna rá. S az élők irányában még keményebb tud -lenni. Otthon is oligarcha; zsarnokoskodó, rideg családfő s olykor -kegyetlen pater familias. A leányai, s ezek családja, kivételképpen se -látták gyöngédnek; egyik unokája, a kire egyszer ráijesztett, fél tőle, -mint egy öreg krampusztól. Más véleményét soha se hallgatta meg; nyájas -szavakat, kedvességeket nem hallott tőle senki; alárendeltjeivel szemben -– s ő a családját is ebbe az osztályba sorozta – csak a szigorúságát -éreztette. Egyetlenegy lény volt a világon, a ki ki tudta forgatni -magából: a menye. - -– Mondom, hogy: bele szeretett. - -– Azt se csodáltam volna. Mert ez az asszony bizony édes-kedves teremtés -volt, és én például, én csakugyan bele szerettem. - -– A mester mindig őszinte tisztelője volt az asszonyi nemnek, mint -mindazok, a kik az ifjuságukat józanságban töltötték el, és – igen -bölcsen – távol maradtak attól a veszedelemtől, hogy nagyokat -csalódhassanak. - -– Hiába csúfolsz. Én elhiszem a te tapasztalásodnak, hogy az asszonyok -nagy többsége rossz, képmutató, hazug; de annyit láttam, hogy vannak jó -asszonyok is. És ha kinevetsz is, mondok még valamit. Látod, én hiszem -és vallom, hogy a jó asszonyok között, a kik talán kevesen vannak, -vannak még kevesebben, a kik magasabb rendü lények, mint a többi ember. - -– A szépek, a kik csodálatosképpen jók maradtak. - -– Nem, hanem azok, a kiknek a kedvességében van valami kifejezhetetlen, -a mi a virágillatra emlékeztet. Azok, a kiknek egyénisége a -tisztalelküségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan melegét sugározza, -a mely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe… - -– Szóval a mester hisz a tündérekben? - -– Ha nem volnának tündérek, azt mondanám, hogy nem érdemes élni. - -– Pedig tündért látni, úgy látszik, csak keveseknek adatott. - -– Minden ritka, a mi méltó rá, hogy vágyódjunk utána. - -– És ennek a hitnek ott kell lennie a képen? - -– Ott lesz, akármilyen kételkedő vagy; a kis lány meg fog téríteni. Csak -aztán túlságosan bele ne bolondulj, mert ez nagy baj volna rád nézve. - -– Ó, mester, sokkal romlottabb vagyok én, mint képzeli! Az angyalok -engem már nem tesznek szerelmessé, csak az ördög fajzatja; ez se -annyira, hogy bajba sodorhatna. - -– Az előbb azt mondtam, hogy: ne csüggedj, most meg azt mondom, hogy: ne -bízd el magadat! Én elhiszem, hogy otthon vagy ebben a szakmában, és -hogy nem tartozol azok közé, a kik hamar megperzselődnek; de láttam én -már ennél nagyobb csudákat is. Az öreg ridegebb legény, mint te… - -– Mégis megperzselődött. - -– Azt nem hinném, mert régen túl van az már minden bolondságon. De ha a -szíve nem is fogott tüzet – talán soha se is volt neki – lélekben -ugyancsak ellágyult a menye rövid uralkodása alatt. És ezt meg tudom -érteni. A családi élete, meglehet, hogy főképpen az ő hibájából, mindig -szomoru volt; igaz, hogy ő se kényeztetett senkit, de őt se -kényeztették. Egyszerre beköltözött a kastélyába… - -– A napfény, a virágillat, a mosoly. - -– Jól mondod, és sajnállak, ha mindezt soha se találtad együtt egy leány -vagy asszony alakjában. Úgy járhatsz, mint az öreg, a kinek akkor nyílt -meg a szeme, a mikor már jobb lett volna vakon maradnia. Azt hiszem, már -közel járhatott a hetvenhez, a mikor megértette, hogy mi az, a miért -érdemes élni, és hogy miképpen kellett volna élnie. A tolószékben -ocsúdott föl: »Lám, milyen jól ülök itt! Lám, milyen jó, ha kedves -arczok vannak az ember körül!« S a bünhödése az volt, hogy alig ismerte -meg, már el is veszítette ezt az uj, szebb világot. - -– E szerint a veszedelem még nagyobb, mint gondoltam. Most már igazán -nem tudom, hogy menjek-e vagy ne menjek. A mester küld; de minél inkább -tájékoztat, annál nehezebbnek látom a feladatot. - -– Persze hogy küldelek. És azok után, a miket mondtam, tisztában lehetsz -vele, hogy nem küldenélek, ha nem volnék bizonyos benne, hogy meg fogsz -felelni a várakozásomnak. Mindezt nem hallgathattam el; de látom, ideje, -hogy a feladat nehézségeiről rátérjek az ügy kellemesebbik oldalára. - -– Halljuk. - -– Először is úri dolgod lesz; soha még úgy gondodat nem viselték. A -kastélynak Magyarországon nem igen van párja; csak Angliában látni ilyen -várszerü, hét tornyos palotákat. Herczegi lakást kapsz benne; -válogathatsz vagy húsz szoba közül, a melyek mindegyike csupa kényelem. -Annyi cseléd áll a rendelkezésedre, a mennyit kivánsz; a kastélynak -olyan nagy a szolga-személyzete, hogy egy másodrangu német nagyherczeg -hadseregét könnyü szerrel legyőzné. Aztán úgy élsz, a hogy kedved -tartja; senki se kérdi: hová méssz, mikor jössz haza. Ha tetszik, -elbarangolsz az erdőbe; vadászgatsz, kirándulsz, tutajra ülsz, s egy -sebes kis folyón, vad szikla-óriások közepett, elkalandozol -Lengyelország felé. Ha nem akarsz, napokig nem jössz ki a szobádból. A -kastélyt gyönyörü park környezi; ha az embergyűlöletnek akarsz élni, s -megkivánod a remeteséget, egész nap kedvedre ábrándozhatol. - -– Ez már beszéd. - -– Viszont, ha társaságra szomjazol, bő részed lehet benne. A kastélynak -mindig sok a lakója. A család maga is… várj csak… kilencz vagy tiz -tagból áll; azonkivül soha sincsenek vendég nélkül. Néha annyi ott a -kisasszony, hogy három nap is bele telik, míg megismered őket. Ezekkel -aztán annyit játszhatsz lawn-tennis-t meg mi az ördögöt, hogy nemsokára -álmodban is angolul beszélsz. Asszonyok dolgában már szegényebb a vásár, -de ha éppen flirtelni óhajtasz valakivel, mindig akad egy-két pasasér. - -– Mester, én azt kezdem gyanítani, hogy engem erre a küldetésre nem a -tehetségem, hanem a kabátom jelölt ki. - -– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a -fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy »merci.« -A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem volna el, se -Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi. - -– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a festés csak -ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet fog játszani, -mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, a ki minden -játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel jobban -szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak férfi, az -istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó kisegítő s -olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy szegénynek -nincsen pénze… - -– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre cselédszerzőnek -álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, akár soha feléjük se -nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; felhozatod magadnak. Mikor oda -méssz, bemutatkozol a családnak, és pont. Igaz… ők nem fognak neked -bemutatkozni, azért nem lesz fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy -valamelyik kisasszonyt a másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis -Kata, Viktor bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni. -Megjegyzem, hogy a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét -kell viselnie. Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok. -Ez Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket, -mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már mindegy. -Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született gyermek s az -egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a legifjabb. Most már -nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy kicsit selypes beszédü s -feltünően kis termetü asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz -az öreg báróra. Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán -sokat lármázik, de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan -beszél, ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel, -nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban -semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, a -kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti nénivel -élj barátságban. - -– Nála van a pénztárkulcs, ugy-e? - -– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. Ezek közül -a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony lányával, a papa, a -miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a minisztert?!… Már minden nevet -elfelejtek! - -– Mindegy. Majd megtudom. - -– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a -tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A grófkisasszonyok -közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind igen kivánatos -hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A miniszterék, a papa nélkül, -évente csak hat hónapot töltenek a kastélyban, de neked ez is elég lesz. - -– Mit tudni azt előre? - -– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok -unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy -leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a folytonos -ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem el a család -bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel vagy a másikkal -egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten soha sincsenek -egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik menekül. - -– Ez a kettő alighanem férj és feleség. - -– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de férj és -feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A törvényes -elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza után törvényesen -is elválasztották őket, már nem emlékszem, mikor. - -– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A törvényes -elválás után is? - -– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se tudják, -hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak fogták -pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi családtag. A -férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb lányának a fia. -Hanna bárónő annak idején egy szegény katonatiszthez ment feleségül, a -kinek a »Freiherr« czímen kivül nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem -él se a Freiherr, se Hanna bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu -származott, a ki idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge -kora óta nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög -is kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a -leánya. - -– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van irva, hogy -valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét nemzedéken át, a -míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a családból. - -– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság csak -becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem volt -semmije… - -– Ezt a refraint már ismerem. - -– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez egyszer -nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi jót; -egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy akar, de -ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára többé ne számítson. A míg él, -nem segiti semmivel, s ha meghal, unokájának még csak a neve se lesz -benne a végrendeletben. Albert urfi, bár ez a várandóság volt az egész -vagyona, nyugodtan lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg -senkit, mert nem volt sem az első, sem az utolsó. - -– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a -kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett unokája -életepárjába. - -– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez a -barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a kastélyban. Az -elvált asszony különben nem él vissza a neki felajánlott -vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s egy idő óta -éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat betegeskedett, s ez idő -tájt az orvos leánya hónapokat töltött a kastélyban. A mi Albert urfit -illeti, ez nem nagy kedvelője a családi életnek; azt hiszem, legjobban -szeret biliárdon aludni. Házaséletének három esztendeje alatt nem is -lábatlankodott sokat az öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta -látogat el sűrűbben a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével. -Abból, hogy mindig olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált -felesége is ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az -asszonynyal. Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát -a kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, Albert -urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja ott a -levegőt. - -– Ezzel az érdekes párral tehát aligha fogok találkozni. - -– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, nyáron, -ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, ugy-e, hogy -a kastélytól nem messze, gyalog egy jó órányira, egy csinos fürdőhelyre -jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az ördög! Nem világhírü, nem is -nagyan látogatott, mert rosszak a közlekedési viszonyai, de a vize -csodás hatásu. Legsűrűbben a lengyelek keresik fel, Magyarországból csak -kevesen. Nálunk nem is igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely; -völgykatlanban rejtőzik… köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El -ne mulaszd ezt a kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át -többször is, mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a -lengyel asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes, -meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek minduntalan van -valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert urfinak az elvált -felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a vidékről való, itt van a -rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen használja. Természetesen, azalatt, -míg itt tartózkodik, gyakran átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban -egy-egy hetet, s aztán visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint -tehát találkoznod kell vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a -kastély összes lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb -ugorj át a fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy, -keveset láttál, a mióta eleven vagy. - -– És ezt csak most mondja a mester?! Ezen kellett volna kezdeni! - -– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok közé -küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz kötélnek, a -csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a kifogásaid -ellen. - -– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét -hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz? - -– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha a hírét -hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen elforgathatja a fejed! - -– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal fenyegetett -meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony foszt meg az -eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy elragad a cziklon. -Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két veszedelemtől, ellenben -igen valószinü, hogy soha se fogom látni se az egyik, se a másik -hölgyet. - -– Hohó! Az előbb már azt mondtad, hogy elméssz! - -– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni készül. -De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: »föltéve, hogy -megyek«. - -– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a Szepessyek -történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül tudtomra add: -»Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, barátom, így nem -fogsz lerázni a nyakadról! - -– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy kicsit a -dolgon. - -– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. Különben -nem mondanád meg, hogy miért habozol? - -– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni valónak. -Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: »Így jár, a -ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!« - -– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak gorombáskodol -velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle voltam közöttük? - -– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim volna. -Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a mester -harmincz éves korában már dicsőségben gazdagon állított be hozzájok. De -én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen szegény ficzkó vagyok, -nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem tudom hány forintért, -továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés csizmáért, akárki is -lóhátról beszélne velem. - -– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr gőgösebb ember -a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi klenódiumait, mélyen -elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza napvilágra. Ilyenkor aztán -ragyog. De erről az oldaláról nem lesz módod megismerni. Veled, -ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; olyan túlzottan, alázatosan -udvarias, mint a minők a vele egyívásu nagyurak voltak, a kik a -terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe a megtámadhatatlan formába -rejtették el a kevélységöket. Mindig nagyságos úrnak fog szólítani; a -hányszor csak beszélsz vele, mindannyiszor körülményesen elsorolja -összes czímeidet; s oly czerimóniásan udvarias, oly túlságosan -illedelmes lesz, hogy eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a -szavaiban. De aztán látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így -beszél, mert mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien -szives emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben -tartják a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is, -és bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt helyezel -rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy rémesen udvarias -levelet. - -– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. Mondjuk: -huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet. - -– Nem bánom, ha megigéred, hogy holnap igent mondasz. - - -II. - -A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy -hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal -intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon óvakodtam a -szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet kaptam a bárótól. - -Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és -»kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt továbbá, -mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal szerencséltetem. Az irás -idegen kézből eredt, de a tolószékből nem is várhattam sajátkezü -levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. Kétszáz éves okiratokon látni -efféle aláirást. Azt hittem volna, hogy török betükből van összeróva, ha -a boríték violaszin pecsétjén föl nem ismerem a Szepessy-czímert. - -Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon kezdtem, -hogy szemrehányást tettem a mesternek. - -– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem -másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva -vezetni. - -Még ő kerekedett feljebb. - -Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, meglep és -lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam beleegyezni, -hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett elégednem azzal, -hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig hamarjában lehetett: a hét -utolsó napjáig. - -– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De figyelmeztetlek, -hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, mert úgy intézkedem, -hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék érted. - -– Ha elkésném, majd csak kapok kocsit az állomáson. - -– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; egy -közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S föltéve, -hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen alkalmatossággal -késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba. - -– Ha már benne vagyok – feleltem – jól van, fel fogok kelni. - -S a mester azzal búcsúzott el tőlem: - -– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a legjobb -orvos a világon. De addig is irj néha. - -Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy feketét, -hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, kivasaltattam -összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a könyveket, a -melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok elolvasni. Aztán -átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig majd csak történik -valami, a mi meghiusítja az elutazást. - -Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más -választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után. - -Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti programmomat. -Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a vonat, azonnal -betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok magamba a legerősebb -borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz előérzet kerített hatalmába, -és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak kellő vigasztalást. - -Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi felfordulna, -akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak példás józansággal -teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki a lovaitól nem tanult -józanságot, minden igyekezete kárba veszett: a villamos kocsikkal se -sikerült összeütköznünk. - -A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, hogy -kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a legjobb -helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a kapus -elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, Miskolcz, -Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a párbajozónak az: -»Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a párbajvezető segéd! Ugyan -miért siet úgy? - -Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után -fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi -holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. Már -benne vagyok az árban. - -Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le kellett -mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok utazni, s legalább -füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, kalapskatulyával, -táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a fülke ajtaja előtt, s -kérdő tekintetet vetett még láthatatlan megbízójára. Aztán egy -lefátyolozott arczu hölgy magas alakja vált láthatóvá. Bepillantott a -folyosóról a fülkébe s rögtön utasította a szolgát: - -– Tegye csak ide! (A hangja fiatalosan csengett.) - -Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első -pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az ellenséget -látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a helyzettel; a -kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a kedves utitárstól. Ez -százszor történik meg velünk, de azért az utazás kezdetén mégis -ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön szólal meg bennünk, az -ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek szűk ez a világ, s a mely a -másik emberben csak a zsákmányára leső ragadozót látja. Homo homini -lupus. - -Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen megenyhül, néha -teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén ősi önzésben. De -megjelenésének a pillanatában még a szép asszony se tudja eloszlatni a -barlanglakó féltésének némi maradványát; a másik önzés rendesen oly -keveset igér, a legjobb esetben oly távolba néz, s oly kétes eredményről -suttog!… Ellenben az egészen bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony, -vele született érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több -veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a legkellemetlenebb -utazó ügynöknél. - -Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, s mi -több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy megjelenése -inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára mindenre gondoltam, -csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha szerelemmel fogom szeretni. - -– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s az a -kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben érintett. - -Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, határozottan -boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt jelentette: - -– Ezzel az úrral nem törődöm. - -Sőt talán még többet. Például, a mi már igen bántott volna: - -– Ennek az úrnak bizalomgerjesztő arcza van; itt jó helyen leszek. - -De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá szakértő szem, -hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő szépségét. Ezt a termetet -semmiféle útiruha nem rejthette el. Vannak hatalmas lányok, a kiken -látni, hogy sohase lesznek Júnókká, hanem asszony korukban, és még -harminczas éveikben is megmaradnak hatalmas lányoknak; mert formáik -tökéletességében van valami kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a -szépség teljességének és az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak -valami örök s velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt -akarta kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta -el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta eltitkolni. - -A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt utasításokat -adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen helyezze el, a -szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített vele. - -Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót -megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára sem. -Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb védelmi eszköz, -mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. Ide ugyan nem jön -be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében nem tartja a táskáját -Budapesttől Kassáig. - -Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, hogy -tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja és egy -cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett többé észre. -Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a perronon szaladgálókat -nézegette, még most is fátyola mögül: viszont én is szemügyre vegyem őt, -hosszasan és szemtelenül, a kalapjától a lábujja hegyéig. - -A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az átlátszó, -könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy gondtalan életnek -örvend: a czipője, kalapjának a formája és útiruhájának a szerény -átlagtól elütő, nem közönséges szabása menten elárulta. Ez a ruha egyéni -ízlésre, merészlelkü szabóra, tiszteletet parancsoló czégre és -tarka-barka számlára vallott. Nem titkolom el azt a gyöngémet, hogy a -jól öltözött szép asszony nagyobb hatással van rám, mint a szegényes -ruháju, ha még oly bájos is. Esztetikai érzékemet bántja és -elkedvetleníti, ha isten legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi -szépségnek, valamely gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája; -mert én a finom és ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges -kiegészítőjének, a szép asszonyok természetes örökének, soha el nem -játszható tulajdonának, jogos és köteles pompájának tekintem. A -szegénység látványa akkor sért a legjobban, mikor közém és a szépség -közé tolakodik, s a sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet. -És a rongyokba burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a -természetes tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors -mostohaságát!… Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül -ruházkodó szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől -idegen gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és -lelohasztja élnivágyásomat. - -A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó, -ellenkezőleg! - -Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek ez az -első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon mi járatban -s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem asszony, egy pillanatig -se lehetett kétségem – mert alakjának lányos vonása a rá leselkedő vén -rókát nem ejthette tévedésbe. Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná -megkülönböztetni, hogy egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a -nevelést, az életmódot, a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s -az egész már lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett -és örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon mi -a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és mi a -»Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos hölgy a -menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami mélyreható tekintet; -a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy a mai világban már semmit -se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; mért ne utazhatnék egy leány -egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. De az ilyen leány, a kit az egyik -állomáson feladnak, a másikon levesznek, mialatt magára van, másképpen -viselkedik, másképpen néz és másképpen köhög. A fellépésnek az a -biztonsága, melyet a fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is -meggyőzte volna; de az öltözködése is asszonyra vallott. - -Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik rangosztályába -tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. Azonkivül, hogy -erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a bizonyos esetben -csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több önérzet sugárzott, -semhogy ez a föltevés megállhatott volna. Igaz, hogy ez a kor a -bámulatos utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és -ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon kivül -álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél fogva -eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely egykor a legjobb -körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel tudnak versenyezni az -igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le is főzik az előkelő -hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek ezek a legtanultabbjai -(nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban mindig kezdők maradnak. -Kitünően utánoznak mindent, csak az önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van -a viselkedésnek egy »nem tudom mi«-je, a mit minden éleslátásukkal, -minden szinészi tehetségükkel s az asszonyi tanulékonyságnak minden -hősies erőfeszitésével se tanulnak meg soha. - -– Nem – szóltam magamban – ehhez az önérzethez nem ért az, a ki maga -kovácsolta meg a szerencséjét, s a szépségével és az emberekhez, meg a -körülményekhez való alkalmazkodással vívta ki, hogy másnak mutathassa -magát, mint a mi valójában. Ezt az önérzetet csak az tudja alkalmazni, a -kinek otthon egyszerüen rendelkezésére bocsátották a pénzt, mert -hozományul kapta a papától, vagy mert a férje keres. Csak az a kérdés, -hogy a papa meg a férj még most is vesződnek-e, mert még nem jutottak el -a harmadik osztályból a másodikba, s a másodikból az elsőbe – avagy már -ott ülnek az égi békében, a legelső osztályban? - -De miért nem kisérte ki senki a vonathoz, noha a podgyászán látni, hogy -messzi útra megy? - -Ezt a magánosságot nem értettem. Szinésznő volna? Akkor másképpen -öltözködnék. Nem tudna lemondani arról az örömről, hogy a jó ízlésével -legalább egy kis feltűnést keltsen. - -Az évei számát se tudtam eltalálni. Azt láttam, hogy túl van a húszon és -innen a huszonötön. De hogy pontosabban itélhessek, meg kellett várnom, -míg fátyol nélkül láthatom az arczát. - -Úgy számítottam, hogy ennek akkor érkezik el az ideje, ha majd a vonat, -végre-valahára, elindul. A kisebb csomagjai között egy könyvet vettem -észre; az úton nyilván olvasni akar. Mikor olvasni kezd, majd csak -fellebbenti a fátyolát, s ha megtudom, hogy mit olvas, megkapom a -feleletet összes kérdéseimre. Mondd meg, hogy mi az olvasmányod, s -megmondom, ki vagy. - -Ebben a pillanatban egy kis meglepetés ért: a fátyolos hölgy hirtelen -olyan mozdulatot tett, a mely e helyütt annyira váratlan volt, akár egy -sikoltás. Az előbb még kissé előre hajolva, mozdulatlanul, közönbös -tekintettel nézte a vonat körül lévők sürgését-forgását, az elkésettek -sietését, az elutazók kisérőinek hosszas ácsorgását, s a kalauzok -nyugalmas készülődését; egyszerre – jól láttam, mert nem vettem le róla -a szemem – összerezzent, hátra kapta a fejét s ijedten huzódott vissza a -kocsi belsejébe. Oly kevéssé tudta leplezni az izgatottságát, hogy -hirtelen felindulása szinte felmentett a köteles illendőség alól, s mint -a ki önkéntelenül pillant fel, hogy lássa, mi baj érte a szomszédját, -kiváncsian néztem ki az ablakon, hogy megtudjam: mi vagy ki ijesztette -meg a velem szemben ülő, hirtelen elváltozott hölgyet? - -Nem kellett tanakodnom, hogy mely irányból jöhetett a baj; azonnal -megtaláltam a feleletet. A perron már tisztulni kezdett; a ki el akart -utazni, már beszállott, s a kisérők, csoportokba verődve, egy-egy -oszlophoz húzódtak, vagy megállottak valamelyik kocsi ajtaja előtt, hogy -még néhány pillantást vagy még egy pár szót válthassanak az elutazókkal. -A jövés-menés megszűnt; a vasuti személyzet is előre vonult, a -szolgálati kocsi tájékára. Arra, a hol mi ültünk, egészen néptelenné -vált a perron, s a mi kocsink tájékán csak egy alak volt látható: egy -szőke úriember, a ki a kezét zsebre dugva, nyugodtan sétált a vonat -közelében, koronkint megállva, s egy-egy pillantást vetve az ablakokból -kikandikáló asszonyi fejekre. - -Látásból már ismertem ezt a szőke urat. Többször találkoztam vele, sok -ember közt, nem tudom hol, alighanem a legnagyobb nyilvánosság helyein: -a színházakban, s szóval a hol mulatnak. Annyira sohase érdeklődtem -iránta, hogy megtudakoljam a nevét és nemzetségét, de most, hogy ujra -megpillantottam, határozottan emlékeztem, hogy már korábban is eszembe -jutott: milyen jó volna pofonvágni! Van sok arcz, a mely az első -pillantásra fölkelti bennem ezt a platonikus vágyakozást; az olyan arcz, -a melyről lesugárzik gazdájának az a szent hite, hogy az egész világ -csak ő érte van, s hogy a többi ember mind azért lélekzik, hogy neki -legyen min mosolyognia. Istenem, hány ilyen arczczal találkoztam rövid -néhány év alatt!… És a sok, sok vágynak kielégítetlenül kellett -elhervadnia!… Milyen szomorú is az élet! - -A szőkét egyébként az asszonyok csinos embernek mondták volna. Nekem, a -ki a férfi-szépséget fából-vaskarikának tartom, ebben a tárgyban nincs -véleményem. Öltözete ízléses és kifogástalan volt, a mi nálunk ritkaság; -föllépésének biztonsága és öntudatossága, járása, tekintete, tíz -lépésnyire is láthatóvá tették, hogy a kiváltságosak közé tartozik. - -Bár csak sétált a perronon, mint akárhány utas, a ki elhelyezvén a -holmiját, kimegy a fülkéjéből, s a vonat elindulásáig frissebb levegőt -szí és kényelmesen járkál a kocsija közelében: mégis úgy tetszett nekem, -mintha keresne valakit, s mintha nemcsak esztetikai érdeklődésből -nézegetné a kocsiablakokból kikukucskáló női fejeket. De ha keresett -valakit: a viselkedése ezt nem árulta el. Gonddal ápolt alakját -tökéletes nyugalom pánczélozta; még azt se lehetett leolvasni róla, -vajon csakugyan el akar-e utazni, akár a mi vonatunkkal, akár a -következővel, vagy csak vár valakit, hogy elbúcsúzzék tőle. - -Visszapillantottam a fátyolos hölgyre. Ez, ellenkezőleg, éppenséggel nem -titkolta el, hogy mi foglalkoztatja. Úgy behuzódott az ülés mélyére, a -hogy csak lehetett, s mialatt tekintete önkéntelenül követte a kint -eltávolodó alakot, arczát nem hagyta el az ijedtség és szorongás -kifejezése. Úgy látszott, nem törődik vele, hogy mozdulatait egy idegen -férfinak a tekintete illetlen figyelemmel kiséri; egy pillantásra se -foglalkozott velem, mintha ott se lettem volna. Annyira lenéz? Vagy oly -zavarban van, hogy az idegen eszébe se jutott? Hamarjában nem tudtam, -mit gondoljak. - -Akármennyire boszantott, be kellett látnom, hogy az a föltevés a helyes, -a mely egy cseppet se hizelgett a hiúságomnak. Mikor a szőke úriember -odakint megfordult és megint közeledett az ablakunk felé, a hol most már -okvetetlenül meglátta volna a fátyolos hölgyet, mert szembe jött vele s -csak egy lépésnyire volt a kocsinktól: érdekes útitársam felugrott a -helyéről, kimenekült a folyosóra s meglapult az első oldalfalnál. -Világos volt, hogy nem nagyon érdekli, mit gondolok róla és -viselkedéséről. - -Ebben a perczben végre megindult a vonat. - -Elképzeltem, hogy künn, a folyosón, milyen nagyot lélekzik valaki. De -magam is örültem, hogy megszabadultunk a kellemetlen szőkétől. Mert hogy -megszabadultunk tőle, a felől nem volt semmi kétségem. Egy -szempillantással előbb még a perronon láttam; ha el akar utazni, -bizonynyal nem várja meg az utolsó másodperczet, mert az induló vonatra -felugrani tilos, s a ki már elszánta magát az utazásra, nem koczkáztatja -meg, hogy egy kis kényelmeskedésért lemaradjon az orra elől meginduló -vonatról. - -Utitársam is úgy gondolkozhatott, mint én, mert a hogy kiértünk az -állomás nyílt részére, láthatóan megnyugodva tért vissza a helyére. A -mint előbb nem igyekezett elrejteni az ijedelmét, most se palástolgatta, -hogy mi jár a fejében. Azt képzeltem, hogy könyvet vagy ujságot vesz -elő; ha a csomagjaival foglalkozik, vagy elolvassa a Cook-vállalatnak a -fülke falán olvasható hirdetését: ezzel már elismeri, hogy nincsen -egyedül, s jelzi, hogy az ügyei nem tartoznak rám. De ennyi figyelemmel -se tisztelt meg. Elgondolkozva nézett ki az ablakon, s mintha mosolygott -volna fátyola alatt. A mellettünk elsuhanó tárgyak egyike se tudta -megkapni érdeklődését, s tekintetéből, mely valahol a távolban veszett -el, kiolvashattam, hogy gondolata most is a szőke úr körül jár. - -Ha egy hölgy ennyire elárulja érdeklődését valaki iránt, a ki férfi, egy -idegennek, a ki szintén férfi, a szemeláttára: ez már magában véve is -sértő az idegen úrra nézve. Mert az idegen úr született vetélytárs, hogy -ne mondjam: vetélytárs hivatalból; a másiknak az ő orra előtt való -kitüntetése tehát a mellőzésnek legfelső foka, az elutasításnak -leghatározottabb alakja. Ha még hozzá a hölgy észre se akarja venni az -idegen urat, s nemcsak hogy a férfit nem látja meg benne, de, a mi már -lenézésnél egyebet nem jelenthet, még csak mint közönséget se veszi -számba: a sértés kettős. - -Akkoriban pedig kényes legény voltam, s éppen az ily dolgokban a -legérzékenyebb. Eszem ágában se volt, hogy egyszerüen zsebrerakjam a -lekicsinylést, s minél rosszabbul kezdődött az ügy, annál erősebben -buzgott bennem a szándék, hogy csak azért is észrevétetem magam. - -Megvallom, még az is megvillant a fejemben, hogy durván torolom meg a -sértést, a »szemet szemért, fogat fogért« elve szerint: kicsinylést -kicsinyléssel. Igen nagy kedvem lett volna egyszerüen megszólítani s -vidáman czélozni a lefolyt némajelenetre. Vagy, még durvábban, egy -mondattal intézni el a köztünk fenforgó lovagias ügyet. Például -ilyenformán: - -– Nagyon örülök, nagysám, hogy sikerült megszöknie a szőke úr elől. - -Ennek a gondolatnak a mentségéül nemcsak arra hivatkozom, hogy a velem -szemben tanusított mélységes lenézés szinte jogot adott a bosszuállásra. -A milyen a jónap, olyan a fogadj isten. Végre is, én nem kerestem az ő -társaságát; véletlenül, sőt az ő hibájából kerültünk egy kocsirekeszbe, -s azért, mert én kénytelen vagyok valahová utazni, neki nincs joga -éreztetni velem, hogy nem tart a maga világából valónak, és hogy, -magyarán szólva, kutyába se vesz. Ha megcselekedtem volna, a mi egy -pillanatig kisértett, bizonyára egyebet is felhozhatok a védelmemre. A -fátyolos hölgy fesztelen viselete akárkit felbátoríthatott -kisebb-nagyobb szemtelenségre. Ez a fesztelenség eredhetett gőgből, de -eredhetett máshonnan is, például rossz nevelésből, közönséges lélekből, -hogy a legrosszabb esetet ne is említsem. S ha gyanítottam is, hogy egy -elkényeztetett és igen gőgös valakivel ülök szemben: senkise köteles a -látszatot hosszasan elemezni; a félreértés következményeiért mindig azt -terheli a felelősség, a ki a félreértésre alkalmat ad. Végül a fátyolos -hölgy viseletének nyilván megszokott, teljes és tökéletes szabadsága -gyanut kelthetett a legálmosabb észjárásu gavallérban is, s az imént -látott furcsa jelenet felszabadíthatta a képzeletet, hogy olyan -következtetést vonjon le a látottakból, a milyen neki tetszik. - -Hanem azért nyomban elutasítottam magamtól a rossz ötletet. Finomabb -bosszúra áhitoztam, s minél inkább szabadjára bocsátottam felingerelt -képzeletemet, annál jobban elment a kedvem minden illetlenségtől. Nem -fogom elrontani a dolgot azzal, hogy ajtóstól rohanok a házba, valami -tapintatlansággal, vagy éppen durvasággal. Nem lehetetlen éppen, hogy -vakmerőséggel hamarább czélt érnék, de a másik út biztosabb. A -vakmerőség néha fényes jutalomban részesül, de a legtöbbször mindent -elront; s mit ér, ha az ember azon kezdi, hogy mindjárt az első perczben -betörte a fejét? Aztán a vakmerőséggel csak a kis és könnyü győzelmeket -nyerik; a nagy és nehéz győzelmekhez stratégia kell. Ha tévedtem volna, -és a győzelem könnyü, akkor tévedtem abban is, hogy valamit meg kell -torolnom. Akkor nem nézett le, hanem csak komédiázott előttem. De minden -érzésem tagadta ezt, s minden arra vallott, hogy erős ellenféllel van -dolgom, a kivel szemben jó körültekintőnek lenni. - -Szóval, jobban meggondolván a dolgot, egyelőre békén maradtam. De ez a -béke csak fegyveres béke volt. - -Mert végre a tartózkodásnak is megvan a maga határa. Semmi illetlenséget -nem vethet a szememre, ha az arczom nyiltan tükrözi a viselkedése után -nagyon is érthető, kifejezetten férfiui érdeklődést. Azért a szememet -nem igen vettem le róla; erre feljogosított a némajelenetével. S a -tekintetemben volt valami alig észrevehető, barátságos mosolygás, mely -felelet akart lenni az ő fenséges közönyére. Utóljára is észre kellett -vennie nem tolakodó, de szavak nélkül is beszédes hódolatomat. És -annyit, nagynehezen, elértem, hogy kezdtem terhére válni. - -Fölkelt, s odább tolva egy kalapskatulyát, elővette a könyvet, melyre -már tiz percz óta lestem. Az első pillantásra észrevettem, a -halványsárga borítékról, s a füzet alakjáról, hogy a könyv a -Tauchnitz-féle gyüjtemény egyik ujabban megjelent kötete. Tehát angolul -olvas; ez már tájékoztató. - -Aztán visszaült a helyére, megkereste a könyvben azt a fejezetet, melyet -egy begyürt lappal jelölt meg, s olvasni kezdett. Ej, hát a fátyolát még -most se emeli fel? - -Úgy látszott, azzal akar felelni nem titkolt s túlontúl állhatatos -érdeklődésemre, hogy arczát nem teszi ki tekintetem kiváncsiságának. De -a fátyol sokkal inkább akadályozta az olvasásban, mint képzelte, s pár -percznyi kisérletezés után, egy hirtelen mozdulattal, mely világosan ezt -fejezte ki: »Eh, mit törődöm vele?! Hadd bámészkodjék!« – felhajlította -a selyemből készült pókhálót a keresetten egyszerü, de szemmelláthatóan -párisi kalapra. - -Szerencse, hogy ültem; mert ha véletlenül állok, meglepetésemben talán -igen gyorsan találtam volna leülni. Ariosto hires mondása jutott -eszembe. Mennydörgettét! Ha szép, a mit látni enged: a mit eltakar, -felülmul minden képzeletet. - -Persze, a fátyol alól a legjobb szem se veheti ki a _teint_ csodás -finomságát, egészségét és üdeségét. (»Arczbőr«-ről beszélni ilyenkor -istenkáromlás volna; a teremtés remekének rendőri leirása.) Nem -sejthettem, a míg csak a fátyolon át láttam az eltitkolhatatlanul finom -vonalakat, az arcz egyéni varázsát sem. Ez a varázs abban állott, hogy -nála a klasszikusan szép formákat érzékies báj sugározta be. Nem volt -ezen az arczon semmi szabálytalanság, de nem volt meg a szabályosság -hidegsége sem. Eszem ágában sincs, hogy megpróbáljam leirni; egyszer, -később, megpróbáltam lefesteni, az se sikerült. - -Azt hiszem, egy jó negyedóráig nem jutott eszembe, hogy megnézzem, mit -olvas; annyira belefelejtkeztem a most fölfedezett arcz apró -szépségeibe. Mikor test és lélek versenyeznek az érdeklődésért, rendesen -a lélek húzza a rövidebbet. - -Arra emlékszem, hogy jóval túl jártunk Rákoson, mikor a könyv -visszahódította a figyelmemet. Nehéz volt kibetüznöm a Rudyard Kipling -nevét, mert a könyvet majdnem az ölében tartotta; de utóbb rájöttem arra -is, hogy a Dsungelról szóló munkát olvassa. - -Közben néha kitekintett az ablakon, s szórakozottan nézte a meglehetősen -egyhangu tájékot. E szellemi kirándulások előtt és után, bár soha se -nézett rám, látnia kellett, hogy két figyelmes szem tapad rá; s úgy -gondolom, rajtakapott, mikor egy cseppet meghajoltam, hogy a könyv -czímét elolvashassam. De ha szemem nem tágított mellőle: ő se lankadt, -és nem vett észre, akárhogy mozgolódtam. Hódolatom nem hatotta meg; -kiváncsiságom nem csalt mosolyt ajkára. - -Igen boszankodtam volna, ha nem látom, hogy Rudyard Kiplingnek se -sikerült lekötni a figyelmét. Lassan és odaadás nélkül olvasott; -látszott rajta, hogy egy kissé únja a tanulságban gazdag állat-mesét, s -csak azért olvas, mert valamivel el akarja ölni az időt. - -Minthogy én is ebben fáradtam, szárnyra bocsátottam a képzeletemet, s az -olvasmányból következtetve, ezeket állapítottam meg magamban szép -útitársamról: - -– Jobban szereti a komoly olvasmányt, mint a léhaságot, s jobban szereti -az állatokat, mint az embereket. Valami nagy csalódás érhette, s ez -tulságosan józanná, kételkedővé és bizalmatlanná tette. Különben -ábrándozásra hajló természet; egy regényes jellemü erdész vagy egy -szabad vadász, a ki hű a feleségéhez, mint Rip Van Winkle, még -visszaadhatná a hitét. Nagyon büszke és nagyon jellemes; büszkébb és -jellemesebb, mint okos, bár a jó nevelés és műveltség lelki -fogékonyságát igen kifejlesztette. A »szép szellem«-ek gyöngéiből semmi -sincs benne; nem szenvedélyes olvasó, mert nem hisz az iróknak. -Általában nem rajong semmiért és senkiért; a művészetek iránt közönbös, -igazán csak a természetben tud gyönyörködni. Hidegnek tartják; pedig -azok közül való, a kik képesek a legnagyobb fellángolásra, ha akad, a ki -bánni tudjon velök. De ennek Prométheüsznek kell lennie, a ki az égből -lopja a gyujtót. Őszinte, bátor és makacs; szenvedélyes életre -született, de körülményei nyugalmas és kicsinyes életre kényszerítették. -Azért azt hiszi magáról, hogy már összes gyöngéit eltemette; pedig csak -legény kell a gátra… ha ugyan mindebből egy szó is igaz. - -Idáig fűztem lenge következtetéseimet, a mikor egyszerre valami árnyékot -pillantottam meg a fülke ajtajánál. Oda néztem, s ha a mennykő csap le -mellettem, nem ért volna nagyobb meglepetés. Megismertem a szőkét. - -Tehát nem maradt a poklok fenekén! Velünk jött és azóta sorra járja az -első- és másodosztályu kocsikat, hogy megtalálja, a kit keres. A vasuti -személyzetnek nem volt annyi esze, hogy visszarántsa, mikor felugrott az -induló vonatra; vagy csak nem vettem észre, hogy az utolsó pillanatban -fölszállt, s nyugodtan elhelyezkedett, talán egy lépésnyire tőlünk. - -Néhány másodperczig mozdulatlanul állott a fülke betett ajtaja előtt, s -olyan arczot vágott, mintha azt akarná mondani: »Nini, ez éppen nekem -való hely!« Majd, miután egy kis darabig élesen nézte a szép asszonyt, -félretolta az ajtót, belépett, s illedelmesen köszönt: - -– Jó napot! - -Aztán, nem várva feleletet, helyet foglalt az ajtó közelében, azon az -oldalon, a melyiken én ültem. A podgyásza egy szivarból állott. - -A szép asszony csak most vette észre, hogy üldözője ismét megjelent, -mintha a felhőkből cseppent volna, vagy mintha a sülyesztőből bujt volna -fel, a hogy Luczifer, a zöld ördög, a balettben. Talán ő is látta, vagy -érezte, hogy előbb valami árnyék állotta el a fülke ajtaját, de nem -ügyelt oda; egy-egy kiváncsi azelőtt is bepislantott az ajtón. - -Azt hittem, fel fog sikoltani. Bámulatomra azonban, most sokkal jobban -uralkodott magán, mint annakelőtte. Megrezzent, és arczát láng borította -el, de ez volt az egész. A következő másodperczben már úgy tett, mint a -ki lerázott a nyakáról valami alkalmatlan embert, s aztán tovább olvassa -könyvét. - -Egyébként a szőke úr fogadtatása teljességgel nem volt szivesnek -mondható. A szép asszony egyáltalán nem felelt az üdvözlésre, s az én -»jó napot«-om igen ridegen hangzott. Aztán mély csend. Ilyen csend -állhat be egy pillanatra akkor, ha »kinn a bárány, benn a farkas«-t -játszó gyerekek közepett egyszerre csak megjelenik az igazi farkas. - -A szőke csendesen mosolygott a bajusza alatt. Alighanem elképzelte és -méltányolta érzelmeimet. - -Az első dolga az volt, hogy a szivarját letette a hamutartóba. Ez a -figyelem nem hatotta meg szépünket. Bármennyire igyekezett uralkodni -magán, láttam, hogy szinte reszket a haragtól, s egy szót se ért abból, -a mit ujra meg ujra olvas. - -Fölvetettem magamban a kérdést, vajon mi történhetett e két ember, az -üldöző és üldözött között? De alig koczkáztattam meg a legelső -föltevést, megzavart a kalauz, a ki jött és a jegyeinket kérte. - -A szőke úr nem mozdult, mintha őt nem illette volna a felszólitás. Csak -akkor adott életjelt, mikor a kalauz visszaadta előbb az én jegyemet, -aztán a szép asszonyét, s végül feléje fordult. - -– Nekem nincs jegyem – szólt. – Kérem, váltsa meg a legközelebbi -állomáson. - -– Meddig tetszik utazni? – kérdezte a kalauz. - -– A meddig ez a vonat megy – felelt a szőke, és pénzt vett ki -tárczájából. - -– Orlóig? – tudakozódott egy kissé meglepetve a kalauz, a kinek feltűnt, -hogy emberünk jegy nélkül ugrott fel a vonatra, s nem akarja megmondani, -hogy hol fog leszállni. - -De gyanuját, mely az első pillanatban talán szökevényt és a büntető -törvénykönyvvel való összeütközést szimatolt, nyomban eloszlatta a -tökéletesen nyugodt arcz és az előkelő megjelenés. - -– Mondjuk Orlóig – hagyta rá a szőke, de egyszersmind befejezte a -felvilágosítást, mert a hangjában volt valami, a mi eleve útját vágta -minden további kérdezősködésnek. Ez a nehezen elemezhető »nem tudom mi« -főképpen sok fenséget és legalább ötszáz éves eredetü, kemény ősöktől -örökölt, vérbeli türelmetlenséget fejezett ki. Talán megvolt benne a -fenyegetésnek egy halovány árnyéka is. Mintha messziről, igen messziről, -azt villogtatta volna, hogy: jaj az alkalmatlankodónak, mert a levegő -villamossággal terhes és a jövendő méhében pofonok is rejtőzhetnek. De -meglehet, ezt már csak a képzelet magyarázta bele. Annyi bizonyos, hogy -a szőke hangjának gyanus recsegésében parancsoló erő volt, mely -megtehette hatását a fenyegetés legcsekélyebb árnyalata nélkül is. A -biborban születettek utánozhatatlan hanghordozása nem szorul rá erre a -nyomatékra. Gazdag skálájával, melyben mintha a koronázási harangszó -ünnepiességétől a szemtelenség éles diszkántjáig a hangok egész világa -benfoglaltatnék, mindig megigézi azokat, a kik csak rózsabokorban jöttek -a világra. - -A kalauz nem okvetetlenkedett tovább, s én nem tudtam meg, hogy a szőke -meddig óhajt terhemre lenni. - -A készülődése mindenesetre rosszat jelentett. Úgy látszott, maga se -tudja, hová megy, csak megy a szép asszony után, akár a lengyel határig. -De honnan sejti, hogy a szép asszony nem Poprád, hanem Orló felé utazik? -Tisztában volna vele, hogy az üldözött hová készül? Vagy csak találomra -vált jegyet egyenes irányban, s ha a szép asszony már Füzes-Abonyban -kiszáll, hogy egy szárnyvonalon folytassa útját, kiszáll ő is, és nem -törődik vele, hogy kidobta a pénzét? - -Abból, hogy a jegyét nem váltotta meg előre, ki lehetett találni, hogy -csak az utolsó pillanatban határozta el magát erre a kirándulásra. -Alighanem akkor történt ez, mikor mind a ketten azt hittük, hogy már -megszabadultunk tőle; néhány másodperczczel az indulás előtt -észrevehette az ismerős alakot, és habozás nélkül, úgy a hogy volt, -felugrott a vonatra. Kétségtelennek tűnt fel előttem, hogy, mint a görög -bölcs, minden podgyászát magával hordja; ha a holmija itt volna, -valamelyik szomszéd fülkében: bizonyosan előre gondoskodik jegyről. De -ez nem zárta ki annak a lehetőségét, hogy ismeri a szép asszony -útitervét. Talán csak azt nem tudta, egy félórával ezelőtt, hogy az -üldözött ma indul-e, vagy holnap. A felől se lehetett kétségem, hogy az -üldöző és üldözött jól ismerik egymást. De ha így van, mi az oka, hogy -az üldöző, mikor utólérte a menekülőt, minden szó nélkül ült le vele -szemben? Mire vár? Mit akar? Hogy én legalább is annyira alkalmatlan -lehetek neki, mint ő nekem, ez szintén a bizonyosságok közé tartozott. -De mi a szándéka velem szemben? Ki akar böjtölni? Vagy arra számit, hogy -majd kiugrat? - -Ezek a kérdések sokkal rövidebb ideig foglalkoztattak, mint a mennyi idő -alatt elmondom, s mikorra a kalauz elszállásolta az átvett pénzt, már -elhatároztam, hogy kiábrándítom a szőkét. Ne tápláljon hiábavaló -reményeket, s tudja meg, hogy kitartó útitársra akadt. Azért föltettem -magamban, hogy nyomban megkérdezem a kalauzt: - -– Mondja csak, mikor érünk Jablonkára? - -A feleletre ugyan nem voltam kiváncsi, de ebből a kissé tüntető -kérdésből megértheti a szőke – ha akarja – hogy én innen egyhamar nem -tágitok. - -Hanem a szép asszony megelőzött. - -– Kérem – szólította meg a kalauzt – én külön fülkét akarok bérelni. -Nyisson ki egyet és szállitsa át a podgyászomat. - -A kalauz, a kinek a szeme előtt hirtelen kövér borravalók kezdtek -tánczolni, az őszinte kétségbeesés egy önkéntelen mozdulatával -kapargatta a fejét. - -– Csakhogy, engedelmet kérek, rögtön nem szolgálhatok. Még a szolgálati -szakasz se üres. Hatvanban már lesz hely elég, de addig… - -Ekkor egy mentő gondolata támadt. - -– Ha ugyan az Uraságok nem lesznek olyan kegyesek átülni más fülkébe… - -Az ajánlatra felelni kellett. - -– Ó, kérem, igen szivesen – hazudtam az udvariasság parancsához képest. -De a készségemmel egyedül maradtam, mert a szőke konokul hallgatott. - -– Köszönöm – felelt a szép asszony ridegen – de senkit se akarok -háborgatni. - -A hangjából bajos volt kitalálni, hogy a jelenlevők közül kire haragszik -a legjobban. - -Lehet, hogy mindnyájan vétkesek voltunk, de bűnbánatot csak a kalauz -mutatott. - -– Bocsánatot kérek – mentegetőzött – de ezen a vonaton tavasztól őszig -igen nagy a forgalom és a felügyelőség… de utána fogok nézni… - -Az arczáról leolvasható volt az a remény, hogy majd csak talál valahol -néhány, kevésbbé előkelő utast, a kiket ki lehet tuszkolni a helyükből. - -A szép asszony menten lekaszálta ezt a frissen sarjadzott, zsönge -reménységet. - -– Mondom, hogy senkit se akarok háborgatni. Gondoskodjék róla, hogy -Hatvanban megkapjam a külön szakaszt; addig várhatok. - -– Igenis. - -A kalauz kiment, és szép haragosunk ismét bele mélyedt a Dsungelbe. - -A szőkét hidegen hagyta ez a kis viszontagság. Talán valamelyes -eredményt is várt a nekem oly kellemetlen fordulattól. A mint -mosolygósan pödörgette gondosan ápolt bajuszát, s gúnyos tekintete -czélba vette azt, a kit előbb csak az én pillantásom ostromolt, felforrt -bennem az indulat, s egyszerre úgy tetszett, hogy mindazt, a mi előttem -gyűlöletes, rendre feltalálom ebben a szőke ábrázatban. - -Dühömben egy perczig arra gondoltam, hogy bele fogok kötni. Talán -illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó feleletet ad, -megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még jókor eszembe jutott, -hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két embert a mult szorosabban -fűzte egymáshoz, mint szeretném: fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry -Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a meggondolás -kijózanított és leszerelte harczi készségemet. - -De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, hogy híven -ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget szinlelt, ott hagyjam -őket, a hol vannak. A következetesség ezt hozta volna magával; mert ha -czélom őszintén az, hogy ő nagysága vagy ő méltósága minél előbb hozzá -jusson a kifejezetten óhajtott kényelemhez: valakinek csak meg kell -kezdenie a visszavonulást. A természetes és szigoruan illedelmes viselet -az lett volna: ha nem törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már -csak azért is, hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem -ágában se volt. Ha a szőke nem, hát én se. - -Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a kecsegtető -kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság végképpen el van -rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, e felől, sajnos, nem -lehetett semmi kétségem. A minden udvariatlanságra kész szőke nem fogja -egykönnyen elereszteni zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két -óra mulva, a szép asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke, -szivarjával és podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába, -vagy a világ végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja -tovább, egy szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok, -s nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé. - -De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem csupán egy, -hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom ellenére – a helyemen -maradjak. A legjobb okom nem volt éppen nemes, de csak az vessen rám -követ, a ki hasonló körülmények között másképpen cselekednék. A bosszu -dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke -tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy -átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is -mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag szivességet, -hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes szándékai számára. -Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül áldozatomba kerülne a hosszas -őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem a helyemen maradni, mert férfi -férfinak nem csinál alkalmat; még jóravaló restségből, hanyagságból, -figyelmetlenségből sem. A szőke ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak -a férfira való örök agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál -jobb, hadd egye a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is -mondjon le arról, hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt -maradok, s ha kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét -szerez nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek -ismernek. - -Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző prédájául? -Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett udvariasságommal; -mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, csak ezt a másikat -akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy minő hatást tett rá a -szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy megvédelmezzem attól a -kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után nyomban bekövetkeznék; mert -a szőkét nyilván csak az tartja féken, hogy nincsenek egyedül, hogy egy -harmadik, egy idegen szeme figyeli meg minden mozdulatukat. Ha a szép -asszony nyiltan beszélhetne, bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam -magára. - -És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy letettem -vérmes várakozásaimról, egy más fajta érdeklődés kerített a hatalmába: a -titokzatossal szemben való gyerekes tudnivágyás. Mi lehet e között a két -ember között? És főképpen: mi lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e -az üldözöttet, vagy eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e -szépünket a megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet -lesz-e a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések -egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott képzeletemet. - -Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam volna -kiváncsiságból is. - -Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén -észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett, -azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes -vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a -kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas -pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz: -»Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy -okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén hagytuk -egymást. - -Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. Látnivaló -volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi finom idegei -megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, szinte -összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni magát -olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a folyosóra, s -megállott a szomszéd, népes fülke előtt. - -A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s -elhelyezkedett a mi ajtónk mellett. - -Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de ezzel -nem sokat értem el, mert a menekültet a szőke jól táplált alakja -eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy a tájék csak kevéssé -érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s minduntalan arra a helyre -nézegetett, a hol a szép asszonyt sejtettem. Úgy látszott, még most se -teheti rá kezét az üldözött karjára; ez alighanem olyan ponton -állapodott meg, a hol az idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden -merészebb támadástól. - -Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem láttam -egyiket sem. - -Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba -mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy -okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a hol a -legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, hogy nem -marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet sürgése-forgása meg fogja -óvni a tolakodásnak még a kisérletétől is. A szőke azonban nem csüggedt, -hanem nyomon követte. - -Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek utánuk. Ez az -általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én további -szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép szökevényt csak egy -árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen bosszantó; de két árnyékkal -már mulatságosnak találhatja a helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni -neki se a biztonságot, se azt az örömet, hogy mialatt a másikkal -kergetőzik, mellesleg mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy -figyelemmel, a mely mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy -túlságos érdeklődést tanusítok iránta. - -De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két emberhez? Mit -törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S mit tartozik rám, -hogy hol vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak közönség vagyok, s mint -közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a mit a legkényelmesebbnek -találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem tetszik, akármit következtessen -is ebből valaki, a kinek kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre -elhatároztam, hogy az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni, -a bor segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza -semmi. - -Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás után, -csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár volt egy -perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, mert az -étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, máris igen -sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam érkezőknek a -pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet szorítani. - -Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az egész -társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy kövér úriember -foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy beszélgetésre birjon. -Jobboldalt egy derék családapa nagy gyönyörüséggel nézte gyermekeinek -hajmeresztő neveletlenségeit. A többieket csak úgy láthattam, ha oldalt -fordulva szemügyre vettem őket. - -Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen lemondtam -arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az őrangyal szerepét -fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre nincs is szükség. Az -érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta teáját, mintha semmi se -történt volna. Az első pillantásra észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem -haladt előre. Jó helyet biztosított magának, a honnan nem veszthette -szem elől az üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, s a tisztes -távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem másodperczéig egy -lépésnyi területet se sikerült lealkudnia. - -Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr végre -is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt megtámadómmal szemben -némi figyelmet szinleltem, elvégeztem magamban, hogy azokra, a kik -jobban érdekeltek volna, nincs mért ügyelnem. A kaland reményét már -korábban elveszítettem, s lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem -unni a néma ostrom egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem -törődöm velök. - -Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a másik -sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy miről van -szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta át, a másiknak -pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön szakaszt mikor foglalhatja -el. De feltünt, hogy mind a ketten ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s -halkan tárgyalnak vele. - -– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, hogy -miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, bizony -megzavarodtam volna egy kicsit. - -Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, nagy -meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a melyen -bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se volt rajta az -izgatottságnak vagy az aggodalomnak. - -Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos gyanu -kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes előtte, mint -az imént látott némajátékból képzeltem. S azt kérdeztem magamtól: - -– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét kötöttek volna -a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel? - -Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. De -kiváncsiságom ujra feltámadt. - -A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is elhagyta -az étkező-kocsit. - -Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, egy üveg -bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér úriember és a -köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes -kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol előbb -árván hagytuk Rudyard Kiplinget. - -Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel -ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében; -semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az -előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek. - -Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van; -belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt sehol. - -Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon -maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha ugyan le -akarták főzni. - -Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt csalnak -meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én vagyok az, a -ki itt fölösleges volt?! - -Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a szőkét, -akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg fogom találni. - -Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. Átvizsgáltam a -szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy emlékeztem, hogy a -vonatunkon nincs több első osztályu szakasz, de hogy eredmény nélkül -vonuljak vissza, erről szó se lehetett. Keresztül törtettem a második -osztályu kocsik egész során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam -lehetetlennek, hogy a szép asszony csak a második osztályban kaphatott -külön fülkét. De se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam -megtalálni. A következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem -lemondani, a mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv -egy-két üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek -elül kell lenniök. Azért csak tovább! - -Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik osztályu -kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a melynek néptelen -folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen kereskedem. Ez a kocsi csak -Hatvanból jöhetett velünk; különben tele volna, mint tele van a többi. - -Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. Bepillantottam -végre a harmadikba, és majd kővé meredtem. - -Megtaláltam a szőkét is, a külön szakaszt is, de minő együttesben! - -A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan mellette. -Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az üldözöttet, a ki már -nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy hosszu csókkal tartotta -fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, mely elzárta a kegyelemért -esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu -férjek ismerhetik azt a szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre -a váratlan látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a -haragom volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az -első, szerencsére, nem jutott szóhoz, mert értelmem a második érzésnek -fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen mondjak le minden -további kiváncsiskodásról. - -Elillantam, s azzal biztattam magamat, hogy nem vettek észre. - -Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal teli, sok, -sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se éreztem, mert még -a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre. - -Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem ajándékozza el -érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem érheti ekkora kudarcz. - -Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely máskor is -szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen nagy tévedésbe. -No lám, a büszke tekintet és az önérzetes viselkedés! Ki hitte volna, -hogy a legközönségesebb szerelmi kalandról van szó, egy vasuti -kalandról! - -Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen hölgyet -kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy pillanatig se -gondolok többé az egész esetre. - -De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, tovább is -foglalkoztatni fog. - -Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a szőke. -Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a tájékot, mint -a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit csináljon. - -Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló becsületéért -unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön utazzanak, mintha nem -tartoznának együvé. Szeretné megóvni a látszatot; nem akarja, hogy -rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, hogy már ismerem a titkukat, s a -szőkét, a ki okosabban óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte hozzám, hogy -a felsült szerelmest adva, megtéveszsze itéletemet. - -Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt kivánná -elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem valószinü, -hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak elfoglalva, s mire -kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a látóhatárról. - -Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt hallottak, és -erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához tért, s nem engedte -meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem tudják, hogy én voltam az, a ki -megzavarta őket, de a nesz, a melyet hallottak, óvatosságra -figyelmeztette és szétválasztotta őket. - -Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a gondolatban, -hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi sovány elégtételt -találtam. - -De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben tüntette fel -az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak aggodalmai vannak, ez már -valami; s hogy a szőke tiszteletben tartja ezeket az aggodalmakat, -olyannyira, hogy kész komédiázni akkor, a mikor más férfi gondolkozni se -hajlandó, ez meg éppen nem egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam. - -Szóval kezdtem nem érteni a dolgot. - -De a legnagyobb meglepetésem még csak ezután következett. - -Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a pályaudvarban, -s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem tért vissza hozzám. -Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, a tulajdon szememmel -láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt. - -Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy majd -csak kiokoskodom a magyarázatot, végül be kellett látnom, hogy -talánynyal, még pedig megfejthetetlennek látszó talánynyal állok -szemben. - -Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott Miskolcz -városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet egészen a -határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az első vonattal -vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal beszélt, nem is -gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, hogy velünk tart akár -az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az elhatározását, vagy pedig -elérte a czélját. Az utóbbi nem volt valószinü. Bármily sokat mondott az -a némajelenet, a melyet a külön szakaszban láttam: e tekintetben nem -adhatott kielégitő magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid -ideig voltak magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem -őket; s alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott. -Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam -elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke -elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta rá, -hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra biztatta, -hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, ama rövid percz -alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent fülkémben, -nyugodtan, mintha a hivatalból jönne? - -A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, többé-kevésbbé -elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább éreztem, hogy hamis -nyomon járok. - -– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – Bizonyára a -szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és süket, nem vettem -észre! - -De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer keresztül -küzdtem magamat azon a tömegen, mely a szomszédos kocsik folyosóin -szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni kezdte, meggyőződtem -róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép asszony még most is ott volt a -külön szakaszban és semmi jelét se mutatta annak, mintha a következő -állomáson ki akarna szállni, hogy valahol a közelben találkozzék -imádójával, a ki talán csak a látszat kedvéért maradt le a vonatról s -kocsin fog megérkezni. - -Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet véletlenül -történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a merről jöttünk. A -semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta maga előtt? Annyi bizonyos -volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit látott vagy gondolt, mert – bár -hallania kellett lépéseim zaját – egy pillanatra se fordult a folyosó -felé. - -Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok egy -cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A jobb -sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, oly -elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették volna. - -Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, hogy az -ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy lobogott volna is -bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett hagyni azzal a reménynyel, -hogy a változott és szerencsésebb viszonyok között majd csak -észrevétetem magam. A szép asszony szemmellátható zárkozottsága, s azok -az éppen nem biztató jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett -vennie, a friss erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz -valósággal elzárta előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta -a magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést -tiszteletben kellett tartanom. Mit érek vele, ha csak ily tisztes -távolságból leshetem? S várhatok-e még többet, mint hogy a legjobb -esetben kielégítem a kiváncsiságomat? - -Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam feleletet. -Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban szeretném, ha a -szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, utóljára és most már -minden szentekre, hogy nem gondolok rá többet. - -De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha se veszi -észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az örvény. - - -III. - -Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetlen összeköttetése van a -kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a mely -Eperjes felé visz. Ha ma felülök a reggeli egy negyed nyolczkor Kassa -felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán vagyok. Akkor nem így -volt. Csak három óra tájban indultunk el Kassáról, s hat óra felé járt -az idő, a mikor Jablonkára értem. - -A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek fel, -egyre feljebb. Következésképpen már messziről láthattam a vasuti -őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót. Az a hintó engem vár. - -Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem. Egy nagy -darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem látszik… valahol -messze egy kecske legel, az isten tudja mit… a távolban hegyek… a -közelben kanyargó, hosszu sinpár… és ennek a kopasz térnek még nevet -adnak! - -Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit hívjak, a -ki a kocsihoz vigye a podgyászomat. Nem láttam senkit, csak az őrt, a ki -nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre rohant, a lokomotiv irányába. -Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok segítséget, s ha nem akarom itt -hagyni a holmimat: »magad uram, ha szolgád nincsen.« Sebaj. Kiczipeltem -bőrládáimat, leraktam a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem, -hogy vajjon jön-e már az őr? - -Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a podgyászát -emelgette ki az egyik legelső kocsiból. Hogyan? Más is jön ide, a hol a -madár se jár? Ki az ördög lehet az? S a földre rakott kalap-skatulyák -olyan ismerősöknek tetszettek!… És csakugyan, a szép asszony szállt ki -az őr után. - -No lám! Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha ugyan nem -indult Kassáról a másik irányba. - -Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár nem, ujra -meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét. - -Szegény asszony! Mit fog ez itt csinálni kocsi nélkül? - -Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; egy kicsit -csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; megállapítottam magamban, -hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a melyről a mester olyan nagy -lelkesedéssel beszélt; a fürdőről eszembe jutott az ugyanakkor -emlegetett elvált asszony, a ki csodaszép volna, mint ez… s ekközben a -kocsi felé tartottam. - -Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg. Áthaladtam a »kijárat«-on, -s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta leugrani a bakról: - -– Jöjjön, hozza ki a podgyászomat. - -Keserves csalódás várt rám. - -– A bárónéval tetszett jönni? – kérdezte a kocsis. - -– Miféle bárónéval? Nem a bárónéval – feleltem. – De magát a kastélyból -küldték, ugy-e? - -– Nem, kérem, én a fürdőből jövök, a bárónéért. - -– Hát a kastélyból nem küldtek kocsit? - -– Ha küldtek volna, itt volna. - -A felelet oly logikus volt, hogy el kellett hallgatnom. Szépen vagyunk. -Úgy látszik, elfelejtettek kocsit küldeni értem. Lehet ugyan, hogy a -kocsi csak késik, de hátha félreértés történt, s nem tudják, hogy ma -érkezem? Mit fogok csinálni itt, távol minden emberlakta helytől, egy -vasuti őr meg egy kecske társaságában? Nemsokára rám sötétedik, s hogy -az őrházban kell töltenem az éjt, az még hagyján, de a vacsora! - -– Nézze, barátom… - -Azt akartam megkérdezni tőle, nem szólhatna-e be a kastélyba, ha a -bárónét arra viszi, vagy nem kaphatnék-e kocsit a fürdőből? Ha legalább -késő éjszakára eljuthatnék a fürdőbe, minden meg volna mentve. - -De a kocsis nem hallgatott rám. Az őr kiabálni kezdett rá, hogy jöjjön -már segíteni, s a kocsis ott hagyott a faképnél. - -Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legokosabb volna visszaülni a vasúti -kocsiba, s tovább utazni az első kisvárosig. De lesz-e időm a -podgyászomat is visszadobálni? Ezt az érdekes kisérletet nem tehettem -meg, mert a vonat időközben megindult. - -Nem maradt egyéb, mint kikérdezni az őrt; talán tud valamit. Már jött; -hozta az ismerős kalapskatulyákat. De tudni nem tudott semmiről. Azt -tanácsolta, hogy várjak. Ha a levél nem veszett el a postán, és a -levélben határozottan benne volt a kocsi, akkor a kocsinak előbb vagy -utóbb meg kell érkeznie. - -Ezt is logikusnak találtam, és elhatároztam, hogy megfogadom a jó -tanácsot. Egyebet úgy se tehetek. Sétálni kezdtem a csomagjaim mellett -és várakoztam. - -Egyszerre észrevettem, hogy a báróné, a ki már kocsijához ért, meg a -másik két ember sűrűn tekintgetnek felém. Látnivaló volt, hogy rólam -értekeznek. - -Kitalálhattam, hogy miről van szó, s megvallom, nem volt ellenemre, hogy -a báróné kimentsen keserves helyzetemből. Az ördög szivességét is -elfogadtam volna, s ha a szivesség azzal jár, hogy ismét együtt lehetek -a szép asszonynyal, annál jobb. Aztán, végre is, ez a szivesség -meglehetősen természetes. Én is felajánlottam volna neki. - -Azért nem lepett meg, csak megelégedéssel töltött el, mikor az őr -jelentette, hogy a báróné beszélni kiván velem. A fogadtatás azonban egy -kissé lehűtött. - -Nem azzal kezdte, hogy: »Önnek nincs kocsija; az én kocsimban van elég -hely; megférünk benne ketten« – hanem előbb megkérdezte, hogy ki vagyok. - -– Ön az a festőművész, a kit a kastélyban várnak? - -(E szerint tud róla, hogy a kastélyban kiket várnak? Ismerős ott, de nem -oda, hanem a fürdőbe készül? Mintha már hallottam volna erről a -hölgyről.) - -Bemutattam magam. - -– Valami tévedésnek kellett történnie – folytatta aztán – hogy nem -küldtek önért kocsit. Szerencsére itt az enyém, s nagyon örülök, hogy -szivességet tehetek nekik. A podgyászát ugyan nem vihetem el, mert -magamnak is sok van, de az őr majd vigyáz rá, a míg érte küldhet. - -(Ejha! E szerint nekem nem tenné meg a szivességet; csak »nekik« teszi -meg! No de sebaj. A fő az, hogy megteszi. Egy kissé zord hozzám, de, úgy -látszik, máskor se édeskés szavu.) - -Egyszerüen megköszöntem a kegyességét. - -– No hát üljön fel. - -(Semmi esetre se sorol azok közé a nagy művészek közé, a kik a -Faubourg-Saint-Germain-ben is otthon érezhetik magukat. Alkalmasint -sohase hallotta a nevemet. De meglehet az is, hogy a művészekről -egyáltalán nincs nagy véleménynyel. Nem baj. Azért, hogy elfogult, sőt -talán előitéletes a művészekkel szemben, s azért, hogy a rendetlen életü -emberek iránt leküzdhetetlen idegenkedést érez, még igen jó lélek -lehet.) - -Szót fogadtam, s vártam, míg ujra rám kerül a sor. Mert egyelőre nem ért -rá velem foglalkozni. Utasításokat adott az őrnek, aztán utasításokkal -látta el a kocsist. Végre elindultunk. - -Azt hittem, jó néven veszi, ha egy pár köszönő szóval kezdem. - -– Engedje meg a báróné… - -De mindjárt félbeszakított. - -– Ne nevezzen bárónénak – szólt. – Ez a czimzés nekem kellemetlen. -Először is, mert most már nem vagyok az. - -(Tehát csakugyan az elvált hölgygyel utaztam! Vajjon mit fog mondani a -mester, ha elmesélem úti kalandjaimat?) - -Bocsánatot kértem, s elmondtam, a mibe belekezdtem. Mintha nem is -hallgatott volna rám. - -Mégis azt képzeltem, hogy felelni fog egy pár szót. Mért ne mondhatna -ennyit: - -– Szivesen teszem. Az ember elbeszélget útközben. Úgyis hosszu az út. - -De ennyit se felelt; azt se mondta, hogy: »bikkmakk.« S látni lehetett -az arczán, hogy másutt jár az esze. - -No, azért ne csüggedjünk. Hangtalanul csak nem ülök mellette másfél vagy -két órán át! Az emberi ügyesség ma már beszédre bírja a siketnémákat is; -és én ne tudnék egy szép asszonyt megszólaltatni?! - -– Attól tartok – erőltettem a társalgást – hogy terhére vagyok a -méltóságos asszonynak. Ez annyival inkább bántana, mert, akaratom -ellenére, már a vasuton… - -Hirtelen a szavamba vágott. - -– Nem, nincs terhemre – szólt. – Ha terhemre volna, nem vinném magammal, -hanem sorsára hagynám. - -Olyan szárazon mondta ezt, hogy szavainak igazi értelmét így kellett -megállapítanom: - -– Nekem mindegy, hogy ön itt van-e, vagy nincs itt. Ne nyugtalankodjék; -ön oly kevéssé foglalkoztat engem, mintha itt se volna. - -De bár inkább bántóan, mint megnyugtatóan hangzott, a mit biztatásul -mondott, azért még nem akartam megadni magamat. Jól van, hagyjuk ezt; és -ne emlegessük, hogy a vasuton már láttuk egymást, ha ez nem kellemes -neki. Beszélhetünk másról is. Csak nem néz cselédnek, a kivel egyáltalán -nincs miért beszélgetnie? - -– Ha sorsomra hagy – szóltam – azt hiszem, nagyon rosszul jártam volna. -Az állomásról, akármerre néztem, még csak egy viskót se láttam. Úgy -látszik, még a falu is messze van az őrháztól. - -– Nem, csak nem vette észre, mert a falut eltakarják a halmok. Különben -a falu mindössze tiz-húsz kunyhóból áll; szállást nem kapott volna -benne. - -– A méltóságos asszony ismeri ezt a vidéket? - -– Igen. - -Azt reméltem, elmondja, mi köti ide s mióta. De nem tisztelt meg a -részletekkel. - -Egy kis szünet után ismét fölvettem a beszélgetés fonalát, a melyet -nyilván készakarva ejtett el. - -– Nem tesz kerülőt a kocsi, ha a kastélynak tart? - -– Nem. - -Ez a »nem« oly kemény és határozott volt, hogy valósággal fölingerelt. - -– Zavarom a méltóságos asszonyt a kérdéseimmel? - -– Szivesen felvilágosítom, ha valamit tudni óhajt. - -Csakhogy oly ridegen fejezte ki szives készségét, hogy el kellett -nyelnem, a mit kérdezni akartam. - -Mindössze egy kis mentegetőzésre szorítkoztam, abban a reményben, hogy -ez az utolsó kisérlet talán sikerülni fog. - -– Nem fogom megbocsátani magamnak, ha be kell látnom, hogy untatom a -méltóságos asszonyt. A világért se akarnék alkalmatlan lenni, s ha bátor -voltam kérdésekkel zaklatni, a mentségem az, hogy teljesen idegen vagyok -ezen a vidéken, s mert hosszabb időt fogok itt tölteni, minden érdekel, -a mit magam körül látok. - -Rám nézett. - -– Kérem – szólt, más hangon, mint előbb, s olyan tekintettel, mely -elárulta, hogy egyszerre valami nem várt fölfedezésre jutott – én úgy -veszem észre, hogy ön, viszonzásul, a miért elviszem a kastélyba, minden -áron mulattatni akar engem. Sohase erőltesse magát; nem vagyok beszédes -természetü. - -Éktelen düh fogott el. - -Mi a mennykő?! Hát ez a fél-mágnásasszony, a biliárdon háló Albert urfi -elvált felesége, menye annak a Freiherrnek, a ki nem tudom minő »von und -zu« névvel, meg egy örök békében pompázó kardbojttal vívta ki a -megélhetéséhez szükséges hozományt, – ez a polgári házban született -báróné, a kinek a mésalliance segítségével elkövetett kapaszkodását csak -azért bocsátották meg, mert egykori férjeurát senkise tekinti komoly -embernek – ez a szép kis néni, a ki tulajdonképpen kalandornő, mert az -eszét és a szépségét felhasználva, olyan körökbe kívánkozott, a hová nem -való, – ez a gőgös fellépésü, de alapjában vidám teremtés, a ki, ha -látják, a márkizt játszsza, s ha nem látják, önfeledten csókolózik a -vasuti kupéban, – ez a hölgyecske nem tartja a méltóságával -összeegyeztethetőnek szóba állani velem, – velem, a ki nem kerestem az ő -ismeretségét, s a ki csak véletlenül, az ő felszólítására kerültem -melléje, – velem, a ki akármilyen kis helyet töltök be a világban, nem -akarok más lenni, mint a minek születtem, mert akármilyen kis pont, de a -magam ura vagyok! Ejha! Olyan nagy volna köztünk a társadalmi különbség, -hogy akkor se szólhatna hozzám egy pár jelentéktelenül udvarias szót, a -mikor minden illendőség ezt kivánja, még a legkezdetlegesebb illendőség -is, a társaságon kivül találkozó művelteknek egymás irányában való, a -hasonlóság és a viszonosság czimén joggal megvárható figyelme, az a -köteles jóindulat, melylyel az ember embertársának tartozik?! Vagy olyan -alsóbbrendü alaknak talál, a kit megillet ugyan a jóindulat, de nem a -figyelmesség?! Úgy visz magával, a hogy a dadát vagy a zongorahangolót -vinné?! Nem vagyok túlságosan érzékeny, és szép asszonyoknak sokat meg -tudok bocsátani, de ez egy kicsit sok volt a jóból. - -– Nagyon sajnálom, méltóságos asszony – tört ki belőlem a jogos -felháborodás – hogy visszaéltem a szivességével; mélyen sajnálom ezt, és -bocsánatot kérek az ügyetlenségemért. Bizonyára ostobaság volt, -alkalmatlankodással hálálnom meg a kegyességét; s félek, hogy igen -helytelenül cselekedtem, a mikor elfogadtam a jóságát, noha méltóságod -biztosított róla, hogy ez a lekötelező szivesség nem az én csekély -személyemnek szól, hanem azoknak, a kik vendégül fognak látni. Most már -nem tehetem jóvá a hibámat, de talán még kiérdemelhetem bocsánatát -azzal, ha bebizonyítom, hogy, bár a látszat ellenem vall, a tolakodás -szándéka nem volt meg bennem. - -Ezekkel a jól kikerekített körmondatokkal, melyek híven fejezték ki a -harag kívánta czerimóniás udvariasságot, igen meg voltam elégedve, s -mikor elhallgattam, úgy éreztem, hogy némi – sovány – elégtételt -szereztem magamnak. Nem akartam lemondani erről a jóleső érzésről, annál -kevésbbé, mert, mialatt beszéltem, úgy tett, mintha felelni akarna -valamit. De nem szólt közbe, s mire befejeztem, mást gondolt. -Elfordította tőlem a tekintetét, és nem szólt semmit. Talán, mert nagyon -sokat találtam mondani. - -Önérzetem még sohase szenvedett ilyen súlyos vereséget. Akkor se, a -mikor a legvastagabb gorombaságokat irták a képeimről. - -Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nyomban ott hagyhatom, a hol van; -de, sajnos, erről szó se lehetett. Leszállani a kocsiról kész nevetség -lett volna. Azt mondjam neki: »Köszönöm a barátságot, de ha így bánik -velem, akkor inkább megyek gyalog, torony iránt?« S meginduljak a -sötétben, tudom is én merre, csak valahová az orrom után? Világos, hogy -a szemembe kaczag, s a kaland komikumát sohase heverem ki. - -De mellette maradni is meglehetősen nevetséges volt. Meghúzódni -valakinek az oldalán, a ki szolga számba vesz bennünket, tovább is a -szivességére szorulni egy hölgynek, a ki ily alaposan letárgyalta az -embert – megalázó helyzet, még abban az esetben is, ha a krédóba került -férfi minden hiúság nélkül való, a mit én nem mondhattam el magamról. - -És mégis bele kellett törődnöm. Mit tehettem volna? Átkoztam a sorsot, -mely oda kötött kiállhatatlan útitársamhoz, de meg kellett maradnom az -átkozódásnál. - -– Szép kilátások! – elégedetlenkedtem magamban, mialatt, némaságra -kárhoztatva, gyűlölködő tekintettel nézegettem a sötétedő tájékot. Vagy -két óra hosszat ülni igy, a pellengéren, bizony keserves mulatság lesz! -És meglehet, nem az utolsó efféle mulatság. Mert ha ilyen a tisztelt -családnak a fiatalja, milyen lehet még az öregje! Ha ennyi gőg szorult a -jövevénybe, a kit az ősök arczképei lenéznek, mit várhatok a vén -oligarchától? De úgy kell nekem! Mért ugrom bele minden őrültségbe! - -Rossz sejtelmek kínoztak, s tisztán emlékszem, hogy e kellemetlen -perczek alatt még bosszuságomat is elfojtotta egy határozott, erős -előreérzés. Az az érzés, hogy az ismeretlen helyen, a hová készülök, -valami nagy, nagy megaláztatás vár rám. - -Ennek a hatása alatt azon kezdtem tépelődni: nem volna-e mód kikerülni a -kastélyt, eljutni valahogyan a fürdőbe, s onnan mindjárt visszautazni a -nagyvárosba, mely nekem: az otthon, a magánosság és a nyugalom. - -Egyszerre az úton valami világosságot vettem észre. - -A világosság közelebb jött, s ez a fölfedezés olyan örömmel töltött el, -mint a hajótörötteket a: »Föld! Föld!« Igen, az kocsilámpa! És az a -kocsi már csakugyan értem jön! - -Ez egyszer nem csalódtam. Mikor a szemközt jövő hintó a közelünkbe ért, -a báróné rákiáltott az idegen kocsisra. Amaz megállította a kocsiját; a -miénk is megállott. - -– A vasuthoz méssz, Gyurka? – kérdezte a báróné. - -– Igenis, kezét csókolom. - -– A pesti úrért? - -– Igenis, azért. - -– Aztán mért jössz ilyen későn? - -– Kezét csókolom, csak most kaptam a parancsot. - -– No hát fordulj meg, mert a pesti úr már itt van. - -(Lám, lám, nem is lök ki a kocsijából! Hanem én megyek.) - -– De most jut eszembe – szólt aztán, felém fordulva – hogy a podgyászát -az állomáson hagyta. És meglehet, hogy még ma szüksége van rá. - -– Hosszu utról jövök – feleltem – és azért szeretném, ha minél előbb -hozzá juthatnék. - -– Akkor hát jó éjt. - -– Engedje meg a méltóságos asszony, hogy még egyszer megköszönjem a -jóságát, és még egyszer bocsánatot kérjek. - -– Nincs mért. - -És a kezét nyujtotta. - -Ez valamelyest kibékített vele. De keztyüjének megérintése sokkal -légiesebb élvezetet nyujtott, semhogy ez az érintés az emlékemben rekedt -sok bosszuságot eloszlathatta volna. Az út egy kicsit sokáig tartott… s -a kicsinylés, melyben oly bőven részesített, egy kicsit tulságos volt… -nem, nem tudtam neki megbocsátani. - -– Megállj, szép asszony – fenyegetőztem magamban, mialatt Gyurka az -állomás felé hajtott – megállj, még találkozunk! És biztosíthatlak, hogy -addig nem hagyod itt ezt az utálatos vidéket, míg elégtételt nem adsz -nekem, teljes elégtételt, olyan elégtételt, a milyet csak szerelmes nő -adhat!… - -Azt hiszem, a vasuti jelenet emléke hevítette fel ennyire a -képzeletemet. Annyi bizonyos, hogy okosabban cselekszem, ha más valamin -töröm a fejem. De nem tudtam elűzni magamtól a bosszu tetszetős -gondolatát, s emlékezetem vissza-visszaszállt a bárónéhoz. - -Úgy tetszett, mintha Gyurka kerülő úton vinne az állomásra. A báróné -társaságában mégis csak gyorsabban mult az idő, bár vele kevesebbet -értekeztem, mint a barátságos Gyurkával. - -A hosszu értekezésnek egyébként kevés volt a magja. A báróné szokásairól -Gyurka nem tudott sokkal többet, mint én; azt például, hogy mennyi időt -szokott tölteni a fürdőn, nem sikerült kiszámítania. Két nézet között -ingadozott. Az egyik véleménye az volt, hogy a báróné három hétnél -tovább soha se marad a fürdőben, de ha másképpen tettem fel a kérdést, -ahhoz a föltevéshez húzott, hogy bajosan megy el hamarább, mint három -hónap mulva. - -A vasutnál egy kis kellemetlenség ért. Az őrt nem találtam az állomáson; -utána kellett menni a faluba. Ott ugyan könnyü volt ráakadnom, mert -psychologiám egyenesen a kocsmába vezetett, de mégis időbe telt, míg a -podgyászomat megkaptam. - -Igy történt, hogy késő este lett, mire a kastélyba értem. - -Mikor a hatalmas, sok tornyu épületnek az esti homályból kibontakozó -sötét kőtömegét megpillantottam, az órám már majdnem tizet mutatott. - -– Itt ugyan már senkit se találok ébren, a szolgákon kívül, de annál -jobb – szóltam magamban. - -Nagyon fáradt voltam, nem vágyódtam társaságra, s örültem, hogy nem kell -átöltözködnöm csak azért, hogy egy csésze teát kapjak. - -De a ki vendégül megy valahová: ne szőjjön terveket. Ha kiléptél az -otthonod négy fala közül, nem vagy többé a magad ura; nem azt teszed, a -mit akarsz, hanem: a mit lehet. - -És az az uj világ, a mely felé két szép fekete vitt, nem engedte meg, -hogy pár percznyi mosakodás után nyugalomra hajthassam a fejem. - -Még nem szállottam le a kocsiról, a mikor már gyanítottam, hogy baj van. -Azon a tájon, a hová Gyurka igyekezett, nagyon sok világosságot láttam, -s nemsokára meggyőződhettem róla, hogy a kastélyban és környékén szép -számmal vannak, a kik nem feküsznek le a tyúkokkal. - -A közelben néhány nagy ház sötétlett: nyilván a gazdasági épületek. De -ezek körül is feltünően sok árnyék mozgott. S aztán lakóházak -következtek: ezeknek már mindenikében égett a lámpa vagy pislogott a -mécs. - -– Teringettét, hisz ez Brüsszel! – dörmögtem olyan hangosan, hogy Gyurka -hátrafordult. - -– Mi az? – kérdeztem. – Itt este nem szoktak lefeküdni az emberek? - -Gyurka elértette, hogy hova vág a kérdésem. - -– Hja, kérem, ennek így kell lennie, mert a kegyelmes úr nem tud aludni. -Mindenki sokáig marad szolgálatban; a méltóságos asszony nem érti a -tréfát. - -– Melyik méltóságos asszony? - -– A főispánné méltósága. - -(Értem. A kormányzóról van szó. A kis szürkéről, a ki mindenütt jelen -van.) - -– Aztán terhes a szolgálat? - -– Bizony, kérem, itt nem úgy van, mint Késmárkon. Itt dolgozni kell az -embernek. - -Pedig elég sok lélek állhatott a kegyelmes úr és tolószéke szolgálatára. -Mióta a jablonkai állomásról eljöttünk, három falut hagytunk magunk -mögött, de ezekben mindössze se láttam annyi embert, a mennyit itt, a -kastély közelében. - -Valóságos telepen mentünk keresztül. Gyárszerü, kéményes épületek -meredeztek körülöttem; három, négy, öt kéményt is számláltam. -Szeszfőzők, vagy mi a tatár. A kegyelmes úr, úgy látszik, akármilyen -feudális érzésü, ha pénzről van szó, halad a korral. - -Közben a kastélyt szem elől vesztettük. Most ismét felbukkant előttem, -de láttam, hogy távolabb van, mint előbb képzeltem. - -Még hozzá, jókora vargabetüt kellett csinálnunk, míg tornyait -megközelithettük. Kőfallal kerített, óriási park zárta el az -alsóbbrendüek világától, s ezt a parkot jó részben meg kellett -kerülnünk. Végre egy nyitott, nagy, vasrácsos kapu elé értünk, s Gyurka -behajtott a százados fák közé. - -Ezektől a hatalmas fáktól nem láthattam a kőtömeget egész -kiterjedésében, de abból, hogy jó nagy távolságban mindenfelé -világosságot láttam, kitalálhattam, hogy a kastélynak, azon az oldalon, -a mely felé közeledtünk, két nagy épületszárnya van, s hogy a kocsi az -egyik épületszárny felé tart. - -Szemlélődésemből, mely egyelőre igen kevés eredménynyel járt, váratlan -hang zavart fel: egy czifrán káromkodó férfinak a hangja. - -– Hogy a mennydörgős mennykő üssön belétek! Hát nem megmondtam, hogy -jön! - -Határozottan tiszteletet parancsoló hang volt, mely diadalmasan -versenyzett volna bármely harsonával. - -A káromkodásra senkise felelt, s hasztalan néztem körül, hogy honnan -ered a szives fogadj Isten. A harsona a sötétben, valahol a fák között -szólalt meg. - -De nem értem rá tanakodni, hogy vajjon kinek köszönhetem a furcsa -vendéglátást, mert hirtelen nagy világosság csapott az arczomba, s a -kocsi megállott. A világosság egy nyitott ajtóból áradt ki, a melyhez -öt-hat fokból álló kőlépcső és széles perron vezetett. Ahogy oda -tekintettem, a perronon két libériás inas jelent meg, a kik minden -sietség nélkül, az előkelő helyen alkalmazott szolgák mértékletes -szolgálatkészségével jöttek a podgyászomért. - -Kiszálltam, s mialatt borravalót kerestem elő Gyurka számára, a park -sötétje felől egy harmadik alak került elő, a ki már sokkal nagyobb -ügybuzgósággal sietett üdvözlésemre, mint az inasok. Ez az ügybuzgó -harmadik egy deresedő szakállu, jóképü, feketesipkás úriember volt. -Hamarjában nem tudtam eldönteni, kit tiszteljek benne: családtagot-e, -vagy valamely magasabb rangu gazdatisztet, de az nyomban kiderült, hogy -az imént hallott harsonának ő a tulajdonosa. - -– No brávó, a kutyafáját, csakhogy itt vagy! – harsogott. – Ezek a -marhák… Szervusz, kedves öcsém, isten hozott, én Sárossy vagyok! - -(No lám, a főispán úr ő méltósága!) - -Bemutattam magamat s megszorítottam a felém nyujtott kezet. - -– Ezek a marhák megvárakoztattak, ugy-e? – folytatta a főispán, mialatt -barátságosan megveregetvén a vállamat, feltuszkolt a lépcsőn. – A lusta -kutyák!… Nem mozdulnak ezek, ha az ember nem hajtja őket, mint az -állatot; mindig elkésnek, mindenünnen!… Hanem várj, mindjárt intézkedem, -hogy legalább most már kényelembe tehessed magad! - -De egyelőre nem igen tudott intézkedni, mert előbb meg kellett kérdeznie -az egyik inast: - -– Vilmos, hova kell vezetni a nagyságos urat? - -Vilmos megmondta. - -– Hát csak gyere utánam – biztatott – s azonnal intézkedem. - -Mondtam, hogy a szolga is elvezet, s kár volna fáradnia. De a világért -se akart elereszteni. - -– Ha magam nem ügyelek fel, ezek az állatok a legszükségesebbről se -gondoskodnak! Mindennek utána kell néznem; ezekre nem bízhatok semmit, -éppen semmit, hogy a mennykő csapjon beléjük! - -Végig mentünk egy hosszú folyosón, aztán fel az emeletre, mindenütt -Vilmos nyomában. - -A főispán ekközben elmagyarázta, hogy mért késett el a kocsi. - -– Tudod, egy kis hiba történt. A feleségem eltévesztette a napot. Mindig -azt mondta, hogy tizenhatodikán jössz és hogy tizenhatodikán kell érted -küldeni a kocsit. Mondtam neki, hogy jól van, majd intézkedem. Persze, -tizenötödikét kellett volna mondania, de rosszul emlékezett a leveledre. - -– Bátyám téved; ma csakugyan tizenhatodika van, nem tizenötödike. - -– Tizenhatodika? No igen; tehát ha a feleségem nekem azt mondja, hogy te -tizenhetedikén jössz, akkor én tizenhatodikán nem intézkedhetem, ugy-e?! -Elég az hozzá, mikor látja, hogy Gyurka még itthon van, akkor jut -eszébe, hogy neked ma kell érkezned. Persze, azonnal intézkedtem, de míg -azt a lajhárt előkeritettem és ki tudtam kergetni a vasuthoz, no -képzelheted! Szóval, öcsém, az asszonyok szórakozottak, hanem azért -bocsáss meg a feleségemnek… - -– De kérem, bátyám… - -– Tudod, öcsém, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy az asszony -feje üres, mint egy tatárnak a pénzes tarsolya. Ezt nem a feleségemre -mondom, mert ő, szegény, nagyon szelid, jó asszony, de hát ő is csak -asszony, és azt, hogy egy előre kijelölt napot megjegyezzen magának, ne -várd tőle, mert hát neki is hosszú haja van… Ejnye, hol van az az állat? - -Vilmos eltünt előlünk, s az első emeleti folyosó egy elágazásához jutva, -vezetőm nem tudta elhatározni, hogy jobbra vagy balra forduljunk-e? - -– Nézd ezt a bivalyt! – mérgelődött a főispán – épp akkor nincs itt, a -mikor szükség volna rá! Elfelejtettem, hogy melyik szobát mondták, és ez -a vadállat nem tartja itt az orrát! Pedig az imént, a mikor nem kellett, -itt lábatlankodott előttünk, hogy az ember majd a sarkára lépett. De ne -félj, majd rendet csinálok én ezek között! - -Olyan éktelenül káromkodott, hogy azt hittem, az egész ház össze fog -szaladni. De a kastélyban már megszokhatták ezt a hangot, mert egy -szolga, a ki szembe jött velünk, nyugodtan sétált el mellettünk és füle -botját se mozdította. - -– Nem láttad Vilmost? – rivallt rá a főispán. - -– Vilmost? Nem – felelt a szolga, és tovább ment. - -– Agyonverem a gazembert – szólt hozzám a főispán. - -Bár régi dolog, hogy az ugató kutya nem harap, s az igéretet különben se -lehetett szó szerint venni, éppen mentegetni akartam Vilmost, mikor a -keresett egyszerre csak megszólalt mögöttem: - -– Erre méltóztassék. - -A főispán egy rövid és minden kegyelet nélkül való megemlékezést -hevenyészett Vilmos öregatyjáról, de Vilmos, mintha nem is hallotta -volna ezeket a tartalmas megjegyzéseket, tovább is csak hozzám intézte a -szót: - -– A méltóságos asszony üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy a nagyságos -úr a szobájában parancsol-e vacsorát vagy át méltóztatik fáradni az -ebédlőbe? Tizenegyig az uraságok fenn vannak. - -Kértem a főispánt, hogy mentsen ki, mert mire illedelmes alakban -jelentkezhetném a méltóságos asszony előtt, már oly kései lesz az óra, -hogy a világért se merném zavarni, és így tovább. - -Vilmos meghajolt, mintha neki szóltam volna. - -Aztán bevezetett a szobámba, vagy jobban mondva: a termeimbe, melyek -pontról pontra igazolták a mestert és igéreteit. - -– Ha nem leszek terhedre – szólt a főispán – nálad maradok, míg a -szivaromat elszívom. A feleségem irtózik a füsttől, és én ugyan nem -vagyok barátja az asszonyi szeszélyeknek, mert azt tartom, a mit az -orosz közmondás… Tudod, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy: -»Szeresd a feleségedet, mint a lelkedet, és rázd meg, mint a -gyümölcsfát.« Nekem már ez az elvem, öcsém, s mondhatom, ha az én -feleségem olyan volna, mint az asszonyok nagy része, én, barátom, -összetörném a csontját. Mert nagyon igaza van az orosz közmondásnak… -tudod-e, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja: »Minél többször vered -meg a feleségedet, annál jobb lesz az ebéded.« Ez szent igaz, s neked -megvallhatom, öcsém, hogy én zord ember vagyok, a kitől rettegnek, mert -kiméletlen erély lakik bennem, s kereken ki szoktam mondani a -véleményemet… és bizony, barátom, beszéljenek nekem akármit -lovagiasságról, gyöngédségről, és más efféle ostobaságot, engem nem -bántana a lelkiismeret, ha félholtra vernék egy rossz asszonyt, mert: -verd a bundát, és meleg lesz, verd az asszonyt, és hű lesz hozzád… De az -én feleségem szelid, csöndes asszony; meglátod, egészen az ellentétem. -Bennem sok a zsarnoki vonás, az akaratom vas, a karom kemény, a -szavamjárása durva… ő, szegény, maga a gyöngeség. Azért kimélem az -egészségét, s ha vacsora után el akarok színi egy vagy két szivart, -inkább kimegyek a parkba. Ott maradjak az ebédlőben, szivar nélkül, egy -sereg lány és asszony között?!… Örülök, ha nem látom őket. - -A zsarnoknak szemmelláthatóan jól esett, hogy szelid, csöndes -feleségétől távol, szabadon szivarozhat. - -Őszintén megvallva, igen szerettem volna megszabadulni tőle, mert nagyon -fáradt voltam. De ezt csak itt vallom meg; neki egy kukkot se szóltam -érzelmeimről. Sőt ellenkezőleg. A mikor hirtelen eszébe jutott, hogy: -»De kedves öcsém, mondd meg őszintén, nem vagyok terhedre?« – -megesküdtem, minden szentekre, hogy a világért se tudnék aludni, s -nélküle el kellene sorvadnom unalmamban. Volt bennem annyi »élni tudás«, -hogy nem ugrottam be mindenkinek, a ki az őszinteségemre hivatkozott. -Ismerem ezt a szólásformát, s tudom, mit jelent. Ha félreérted, és -csakugyan őszinte vagy: ugyanaz az ember, a ki előbb könyörgött a -nyiltságodért, azt fogja mondani rólad, a hátad mögött, hogy -kiállhatatlan fráter vagy, a kiben nincs egy garas ára illendőség-érzet. -Már pedig én nem akartam megharagítani a vendégemet. Gyanítottam ugyan, -hogy akármennyire szeret intézkedni s akármilyen hévvel játszsza a -házigazdát – előkelő hivatala és lármás beszéde ellenére – igen keveset -számít a családi tanácsban: de arra gondoltam, hogy senkit se jó -kicsinyleni, s nem lehetetlen, hogy ebben az ismeretlen világban, nem -tudom micsoda veszedelmek közepett, még szükségem lehet rá. - -Azért letagadtam a csillagokat az égről, s marasztaltam, a míg csak -maradt. Egy jó darabig nem is mozdult mellőlem, de a mikor észrevette, -hogy a második csésze tea után már nagyon laposakat pislantok, -végre-valahára komolyan búcsúzni kezdett. - -– De ideje, hogy menjek – szólt – mert a szegény asszony nem tudja, hová -lettem. - -(Az ember azt hitte volna, hogy a méltóságos asszony azóta izgatottan -járkál a szobájában, aggódva pillant ki a sötétbe, s kétségbeesetten -tördeli a kezét.) - -– Akkor hát a viszontlátásra, kedves bátyám! - -Megrázta a kezemet, és biztosított: - -– Ne félj semmit, itt nem fogsz unatkozni. Majd intézkedem, hogy jól -érezd magad. - -Ezzel aztán magamra hagyott. - -Majdnem egy óráig volt nálam, és ez alatt az idő alatt megtöltötte a -szobámat szivarfüsttel, a fejemet pedig orosz közmondással. A szobát is, -a fejemet is szellőztetni akartam egy kissé, s noha már erősen -kívánkoztam a hálószobába, a honnan egy hatalmas sárgaréz-ágy hívogatóan -kandikált ki, előbb kinyitottam az egyik ablakot. - -Mialatt felhúztam a függönyt, s az ablakpárnát félre téve az egyik -sarokba, kikapcsoltam a külső ablaktáblákat, még egyre az imént -hallottak jártak a fejemben: - -– Ha az orosz nép lelkivilágát csak azokból a közmondásokból lehetne -megítélnem, a melyeket a rusznyákok főispánjától hallottam, azt kellene -gondolnom, hogy a szlávoknál aggasztóan elharapózott a nőgyűlölet… »Ha -reggel megvered a feleségedet, ne feledd el délben ujra kezdeni a -dolgot.« Ez lehet czélszerü, de semmiesetre se lovagias… »A hová az -ördög nem tud eljutni, a fiatal feleségét küldi el.« Ez inkább csak -gúnyos czélzás, mint arany szabály, de a csúfolódó szándék itt se valami -gyöngéd… És hogyan egyeztessem össze ezt a közmondásokba fojtott nagy -keserűséget azzal a sok széppel és jóval, a mit a főispánné ő méltósága -csöndes szelidségéről hallottam?!… Attól tartok, hogy ez a káromkodó -zsarnok, a kinek minden második szava: »százezer mennydörgős mennykő«, -az a bizonyos »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!« – s az -előbb hallott élet-bölcseségben egy elnyomott lélek szubjektivitása -rejtőzködik, megtörve s meglapulva… - -De a nyitott ablakon betóduló májusi levegő másfelé terelte -gondolataimat. A langyos szellő felélénkitett, s mintha elfujta volna -kábultságomat. Már nem éreztem semmi törődöttséget. Az éles, friss -levegő ott tartott az ablaknál. Visszatettem a párnát a helyére, rá -könyököltem, s kiváncsian tekintgettem ki a sötétbe: merre vagyok? mi -van a közelemben? láthatok-e valamit az éjszakában is? A ki valaha késő -éjjel érkezett meg egy uj, érdekes és egészen ismeretlen világba, -bizonynyal ismeri ezt a kiváncsiságot. - -Szemközt, alattam és fölöttem, jobbra, balra és mindenfelé, nagy, sötét -ablakokat pillantottam meg. Szobáimat a rengeteg épület egy másik -részétől szűk udvar választotta el. - -Kik szunnyadhatnak ezek mögött a nagy, sötét ablakok mögött? Azok, a kik -ilyenkor még nem tudnak aludni, a kastély más részében lehetnek. - -Itt mély csöndesség ült mindenen. A földszint se volt világos. Némi -tanakodás után annál a föltevésnél maradtam, hogy az épület egy lakatlan -részét nézegetem. Alighanem itt szokták elszállásolni, vendégjárás -idején, a vadász urakat. Vagy az unokatestvérek és más -kisasszony-rokonok egy csapatját, mikor a szokottnál is többen jönnek -össze. - -De egyszerre zongorahang ütötte meg a fülemet, s ez a hang abból az -irányból jött, a hová nézegettem. Tehát mégis laknak odaát. Valamelyik -belsőbb szobában szólhatott a zongora, mert hangja kissé tompultan -hatott el hozzám, s az ablakok sötétek maradtak. - -Figyelni kezdtem a zongoraszóra. Nini, hisz ez a »Fekete dominó«!… Igen, -igen… ez Angela belépője, az első felvonásbeli románcz, mely így -kezdődik: - -– Tündér vagyok!… - -És mialatt, az ária ismétlődésében, másodszor hallgattam végig Angela -kedves, kissé melankolikusan vidám bemutatkozását, eszembe jutottak a -mester szavai: »Nem hiszed, hogy vannak tündérek? Sajnállak…« Tessék, -egy már jelentkezik! Ha ugyan hihetek annak, a mit a zongora mond. - -A zongora egyébként mindjárt elhallgatott, sajnálatomra. Már egy cseppet -se voltam álmos; fáradtságom eltünt, s a kiváncsiság egyre erősebben -dolgozott bennem. Még az a csekély életjel is érdekelt, a melyet az -imént a zongora közvetített. Végre is, a zenénél semmi se mond többet. -Mondd el sorra, melyek a zeneszámaid, s megmondom, ki vagy. Határozottan -megbántam, hogy nem mentem át az ebédlőbe. Mindenesetre láttam volna egy -pár leány-arczot, s kellemesen töltöttem volna az időt. És most nem -izgatna az érdeklődés. - -A mint így méláztam és bámészkodtam, hirtelen úgy tetszett, mintha egy -leányfejet látnék a velem szemközt levő sötét ablakban. Eleinte azt -hittem, hogy csak képzelődöm. »Bolond vagyok! – szóltam magamban – -leányokról álmodoztam, és ime, már mindenütt leányokat látok, mint a -fáradt vándor, a ki a Hortobágyon mindenfelé falu-tornyokat lát.« - -De nem értem rá sokáig kérdezgetni magamtól, hogy csakugyan -képzelődöm-e, mert a sötét ablak kivilágosodott és megnyilt, a -leány-arcz pedig megjelent a jól látható, a kétségtelen valóságban, és -rám szólt: - -– Jó estét. - -Hogy, hogy nem, ebben a perczben elment az eszem. Talán mert egyszerüen -rám szólt, ismeretlenül, a késő éjszakában… igen, főképpen ez lehetett -az oka, hogy az első pillanatban gyönyörü kis szobacziczának néztem. De -talán azért ment el az eszem, mert egy nagyon, nagyon bájos arcz -mosolygott rám, s akármilyen késő éjszaka volt, előttem egyszerre -földerült a világ. - -Elég az hozzá, így feleltem: - -– Jó estét, mennyország! - -– Miért nevez mennyországnak? – kérdezte. - -– Mert kék ruhája van – feleltem – és kék ruháján apró sárga csillagok -vannak, mint az égen. - -Nevetett, és nevetésének zengése engem arra a csilingelésre -emlékeztetett, a mely régen, nagyon régen, tudtomra adta, hogy -megnézhetem az első karácsonyfámat. - -– A hasonlat nagyon megtisztelő – szólt, s komolykodva, de pajkosan -bicczentve meg a fejét, mind a két karjával rátámaszkodott az -ablakpárkányra – és köszönöm a bókot. De attól félek, hogy téved, és -hogy valami nagyon mélyen bele ne essék ebbe a tévedésbe, azt hiszem, jó -lesz, ha bemutatkozom. Maga engem szobalánynak néz, ugy-e? - -– Én?! – kiáltottam fel, megbotránkozást tettetve, mert most már nem -lehetett kétségem, hogy nagyot tévedtem. – Én?! - -De nagyon hirtelen mehettem át egyik hangból a másikba, vagy -buzgóságomban a kellőnél magasabb hangot ütöttem meg – soha se -szinészkedjék az, a kinek ez nem mestersége – szóval kiérzett a -hangomból, hogy hazudom, s képmutatásomnak egy csepp sikere se volt. - -– Ön! Ön! – bizonykodott kétszer is, a hogy én előbb kétszer tagadtam -meg magam. – Ne is tagadja! Nem szeretem, ha valaki hazudik, még ha -tréfából teszi is. Maga engem szobalánynak nézett, mert nagyon egyszerü -ruhában lát, és mert nem vártam meg, míg annak rendje és módja szerint -bemutatják. No hát ez nem baj, de hogy hamarjában sokat ne találjon -mondani, figyelmeztetnem kell, hogy nem vagyok szobalány, hanem höher, -höher… mert én a Burgfräulein vagyok, urnője mindannak, a mit itt lát, -vagy nem lát, s holnaptól fogva a maga kritikusa, szigorú kritikusa… - -És ennek a különös bemutatkozásnak is nevetés volt a vége. - -Ó, ez az édes, csengő, ifju nevetés! Most, a mikor egyetlen örömöm az, -hogy papirra teszem az emlékeimet, most, a mikor… de ne beszéljünk a -jelenről… ó, milyen boldog volnék, ha csak még egyszer, egyetlen egyszer -hallhatnám ezt a nevetést! - -Akkor, emlékszem tisztán, hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. Először -is megint hazudni akartam. Hogy már azért se nézhettem szobalánynak, -mert hallottam, hogy zongorázott. De attól tartottam, hogy megint -ostobaságot találok mondani. Mert hátha nem ő zongorázott?! - -Elnyeltem tehát az első ötletemet, s ő nem várta meg, míg ujat eszelek -ki. - -– Furcsának találja, ugy-e – folytatta – hogy a megismerkedésnek ezt a -szokatlan módját választottam? Tudja, a hogy a zongoraszobából egy -pillanatra benyitottam ide, észrevettem, hogy maga még fenn van, kinéz -az ablakon, és mereng, a hogy én szoktam. Hopp, szóltam magamban, ez a -megismerkedésre a legalkalmasabb pillanat! Miért várnám meg, míg holnap -reggel a nagypapa bemutatja: »No itt van, és most már hagyjatok -békében!« Megjegyzendő, hogy én nagyon elkényeztetett leány vagyok, és -azt teszem, a mit akarok. - -Nem tudnám megmondani, mért tetszett nekem ez a »megjegyzendő«, a -nevelőnői stilusnak ez a szerény kerti virága. Csak azt bizonyithatom, -hogy én már ekkor el voltam ragadtatva. - -Az előbb, mikor szobacziczának vagy nem tudom minő házikisasszonynak -néztem, felvillanyozott a látása: »Ohé, itt nem fogok unatkozni!« – -ujjongtam magamban. Most egészen mást, valami csodálatos jólétet -éreztem, a minek nem tudtam volna okát adni. Folyton egy német verssor -kóválygott a fejemben, Mirza Schaffy egy sora: »O, wenn es doch immer so -bliebe!« - -És mert egyszerüen el voltam ragadtatva, érthetetlenül és bután – -világos, hogy legelsőbben a csúfolódás szólalt meg az ajkamon. (Pedig, -mily idegen volt tőlem, ebben a pillanatban!) - -– No, azt látom. - -– Rosszalja? – kérdezte megütközés és szemrehányás nélkül. – Akkor hát -el kell mondanom, hogy nagyon kiváncsi voltam magára. Tudja maga, hogy -én voltam az, a ki kezdettől a mellett kardoskodott, hogy magát kell -meghívni? - -– Nem, ezt nem tudtam. - -– Pedig úgy van. A nagypapa haragudott, mikor az öreg mester azt irta, -hogy így meg úgy, ő már csak a köszvényénél marad, és egy másik öreghez -akart fordulni. Megjegyzendő, a nagypapa egy kicsit elfogult az uj -emberekkel szemben, és semmi jót se vár a fiatalságtól. De én -bizonygattam, hogy a mesternek van egy nagyon tehetséges tanitványa, s a -mester váratlanul segítségemre jött. És ha már erről van szó, egy -bizalmas vallomást kell tennem. - -– Kérem. - -– Tehát ne vegye rossz néven, de én csak a sokszorosításból ismerem a -maga műveit, és mondhatom, hogy nekem nem mind tetszik, ó, éppen nem -mind! A tájképei hagyján, de a női arczképei… no tudja, nem értem, hogy -ezeken a hölgyeken mi a lefesteni való. A mythologiai képeiről nem is -beszélek; van köztük egy… nem haragszik meg az őszinte kritikáért?… az -egyszerüen fuj! - -– És mégis méltónak tart a pártfogására? - -– Igen, mióta megláttam az arczképét a »Magyar Művészet«-ben. Lássa, ez -igen jó arczkép. A hogy megláttam, azt mondtam magamban, a kinek ilyen -jó arcza van, annak derék embernek és tehetséges művésznek kell lennie, -bár néha méltatlan tárgyra pazarolja az ecsetet és a vásznat. -Képzelheti, milyen kiváncsi voltam, nem csalt-e meg az arczkép? - -– Nos, nem csalta meg? - -– Nem. Ön tetszik nekem. - -Olyan egyszerüen mondta ezt, hogy nem tulajdoníthattam a szavainak más -értelmet, mint hogy: »Igen, ön tetszik nekem; persze ennek semmi -jelentősége.« - -De a hangjában annyi becsületesség csengett, hogy arra kellett -gondolnom: - -– Épp ilyen egyszerüen mondaná azt is, hogy: »Szeretlek.« - -És, különös, mialatt elbeszélte, mit olvasott rólam a »Magyar -Művészet«-ben, folyton egy kérdés járt az eszemben, egy olyan kérdés, -mely azelőtt soha se foglalkoztatott, mert nem is tartottam kérdésnek, s -eddig egy rövid »nem«-mel intéztem volna el az egészet. - -Azt kérdeztem magamtól: - -– Lehetséges-e, hogy egy férfi és egy leány megszeressék egymást -mindjárt az első látásra?! A hogy Rómeó és Júlia megszeretik egymást, s -a hogy a régi regényekben ez minduntalan megtörténik?! Vagy -lehetséges-e, hogy akár csak az egyik is örökre rajta felejtse a szemét -a másikon?! Előfordul-e az életben is az a bizonyos »villámcsapás«, -melyről a költők és a regényirók annyit tudnak mesélni?! - -Nem, most sem hittem ebben a hagyományban. De a velem beszélő kis leány -hangjának a zenéje valami sajátságos vonzódást ébresztett fel bennem. Ez -a hang uj volt előttem, és mégis ismerősnek tetszett. Hallatára -megremegtek összes, régóta szunnyadó emlékeim, s csudálatosan édes érzés -fogott el. Mint a hogy a csipős hidegből a kandallóhoz eljutó utast -átjárja a kellemes meleg, át meg átjárt a jólét valamely szokatlanul -erős és tudatos érzése. A szeretőim közelében soha se tapasztaltam -effélét. De ez a gyermekiesen üde, kedves hang, nem tudom minő -titokzatos úton, azonnal beférkőzött a lelkem legmélyébe. Esküt tettem -volna rá, hogy minden helyes és jó, a mit csak gondol; szerettem volna -segítségére lenni, ha valamire törekszik, szerettem volna gondját -viselni, oltalmazni, örömet okozni neki; hálából a jólétért, melyet -öntudatlanul szerzett nekem, hirtelen keletkezett barátságot éreztem -iránta; és máris aggodalommal gondoltam rá, hogy lesz idő, a mikor ezt a -kedves hangot nem fogom hallani többé. - -Ez volna a »villámcsapás«? A szerelem – első látásra? Nem hittem. - -De mit is beszélek: »első látásra«?!… Hisz nem is láthattam jól! -Mögöttem is, az ő szobájában is, két-két villamos-körte égett, de mind a -ketten árnyékban voltunk, mert a szűk udvarból, mely elválasztott -bennünket, sehonnan se sugárzott felénk világosság. Alattunk és -felettünk köröskörül mindenütt vak homály ült. - -Hogy szeme csupa ragyogás, hogy mosolya elbájoló, s hogy arczocskája -formás: azt így is láthattam. De jól esett arra gondolnom, hogy a -nappali világosság, az apró árnyalatokat is feltáró, teljes nyiltságával -nem fogja lehűteni lelkesedésemet. - -S mialatt csacsogott, már nem is tudom miről, szinte kinéztem a -szememet, hogy jobban lássam. Az ablak félhomálya nem engedte, hogy -kedvemre kigyönyörködhessem magamat, de lassankint, a mint egy kissé -megmozdult az ablakpárkányon, el-elfogtam arczának legfinomabb vonalait -is, csak szinei kerülték ki vizsgálódó tekintetemet, és alakját nem -láthattam eléggé. Annyit azonban észrevehettem, hogy tizenhat -esztendejéhez képest gyönyörüen fejlett kis teremtés, a ki holnap -délelőtt nem fog kiábrándítani. - -És a mint egyre jobban láttam, egyre erősebbé vált bennem egy uj s -érthetetlen érzés, a melynek mását eddig sohase tapasztaltam. Úgy -tetszett, mintha ezt az édes arczot, ezt az egész kedves valóságot már -rég ismertem volna. Régesrég, a mikor ő talán még nem is volt a világon. -Hol láttam? Álmomban? A születésem előtt? - -Most a mi szegény, púpos Jánosunkról beszélt, és azt mondta el, hogy -látta Jánosnak egy képét, fájdalom, csak a »Magyar Művészet«-ben, a -Madonnát a kis Jézussal, és hogy ő ennél szebb képet sohase látott; -milyen kár, hogy a ki ezt festette, az a nagyszivü, nagytehetségü ember, -nyomorék, szegény! Aztán hirtelen azt kérdezte tőlem: - -– Mondja, magas ember ön? - -– Félek, hogy hórihorgasnak fog találni. Miért kérdi? - -– Kiváncsiságból. Mindig csak a mellképét láttam, és ebből nem tudtam -kitalálni, hogy magas-e, vagy alacsony. - -Nem tudnám elmondani, hogy ezek a gyerekes szavak mért hatottak meg -mélyen. A kislányosan naiv kérdésnek nem lehetett semmi komoly -jelentősége. Ezt a kérdést bizonynyal az eszmetársitás szülte, s ily -nyiltan nem mondathatta el más, csak az az ártatlan kiváncsiság, mely -nem is sejti, hogy az efféle kérdések mögött mellékes gondolatok is -lappanghatnak. Asszony nem kérdezne ilyet; ha leány kérdi, ez azt -jelenti, hogy nem tudja, mit lehet az ilyen kérdésbe belemagyarázni; -hogy gyermek, a ki ártatlanságában nem fél az én gondolataimtól, s nem -gyanítja, hogy ez után a kérdés után mit képzelhetek arról, hol -kalandoznak az ő gondolatai. - -És mégis – most már nem tartok attól, hogy nevetséges elbizakodottsággal -fognak vádolni, a mi sohase volt a betegségem – megvallom, -keresztülvillant a fejemen, hogy hátha ezt a gyermeket, félig tudtán -kívül, ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják, a minők engemet?! És erre -a nem valószinü, de nem is lehetetlen föltevésre, mély megilletődés -fogott el. Valami ünnepies komolyság, a melybe bele borzongott a hátam. - -Az ember néha érzi maga körül a végzet szárnycsapásait. Ritkán bár, -olykor keresztül fut rajtunk egy hideg sejtelem, hogy az örök ellenség -kiterjesztette fölénk óriási, sötét denevérszárnyát. Pedig verőfényen -járunk. Az apa gyermeke bölcsőjénél, a menyasszony a templom hajójában, -a hajós a tökéletes szélcsendben egyszerre minden érthető ok nélkül -összerázkodik. Mert egy árnyék vonult el a szeme előtt. - -Ilyen árnyék vonult el az én szemem előtt is; s az a hideg sejtelem -futott rajtam végig. - -És – mit tudom én, mért? – az ártatlan kiváncsiság gyerekes szavaira -szivemben a kötelességérzet dobbant meg. Mintha ez a kedves csacsogás -valami nagy feladat elé állított volna. A hős hazafi, a ki ünneplőbe -öltözve megindul a templom felé, hogy átvegye a püspök kezéből a dicső -elődök kardját, – mikor megkondulnak a székesegyház harangjai, s komor, -mély zengésük elmondja, hogy neki ott kell maradnia a harczmezőn, a -dicső elődök kardjával – nem érezhetett ünnepiesebb megilletődést. - -Észrevehetett rajtam valamit, mert megkérdezte: - -– Mért lett egyszerre olyan komoly? Csak nem azért, mert folyton a mások -képeit dicsérem? Én azt hiszem, hogy maga nem hiú. - -– Egy cseppet se vagyok az. - -– Örülök, hogy nem tévedtem. Én se vagyok az. Pedig ha egy leány hiú, az -még megbocsátható, ugy-e? De a férfiban a hiúság már kiállhatatlan. -Nincs igazam? - -– De mennyire igaza van! - -– Azt hiszem, mi nagyon sokban egyetértünk. E szerint bátran -kritizálhatom a képeit, ugy-e? - -– Hogyne! Sőt, ha megengedi, segédkezni fogok, és olyan buzgalmat fejtek -ki ezen a téren, hogy meg lesz elégedve velem. Meg fogom mutatni azokat -a hibákat is, a melyek talán elkerülték a figyelmét. - -– Megbántottam? - -– Dehogy bántott meg! Én komolyan beszélek. Igazán nincs bennem művészi -hiúság. Nagyon jól tudom, milyen gyönge dolgokat festettem. De nagyon -szeretnék valami szépet csinálni. És ez a vágy ér bennem a legtöbbet. - -– Hát a »Tavaszi reggel«? - -– Az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz. - -– No, azt látom, hogy nincs elbizakodva. De most jóéjszakát mondok. - -– Engedje meg, hogy előbb megkérdezzek valamit. Ki zongorázta az imént -azt, hogy: »Tündér vagyok…« - -– Én zongoráztam. A »Fekete dominó« volt az. - -– Igen, Angela bemutatkozó dala, mely így kezdődik: »Tündér vagyok…« - -– Úgy? Azt nem tudtam. De jó éjt. - -– Jó éjt. - -– Azaz, hogy a viszontlátásra, holnap délelőtt! - -– A viszontlátásra! - -Visszahúzódott, s betette az ablakot. Néhány másodpercz multán a két -villamos körte elsötétedett, s egy darabig nem láttam semmit. Majd ismét -fényesség csapta meg a szemem; egy ajtó nyilt meg odaát, s a mint a -sötét szobából átment a kivilágított belső terembe, egy pillanatra jól -láthattam fiatalos, de szépen kifejlett alakját. - -Én is betettem az ablakomat, s bár a látomás minden álmosságot kivert a -fejemből, elhatároztam, hogy le fogok pihenni. Bizony már jó késő volt. - -Átmentem a hálószobába s lefeküdtem. De sokáig nem tudtam elaludni. - -Izgatott, rosszkedvü és elégedetlen voltam. - -Reggel óta nagyon sok történt velem, s elmondhattam Titus császárral, -hogy a napomat nem vesztettem el. De mindaz, a mi történt, csak arra -való volt, hogy nyugtalanná tegyen. - -– Szép kilátások! – zsörtölődtem magamban, mialatt egyik oldalamról a -másikra fordultam, hogy talán amott találom az álmot. – Ha úgy -folytatódik, a hogy kezdődött, csinos élmények várnak rám és szegény -önérzetemre! Először is az az asszony! Határozottan úgy bánt velem, -mintha egy konfidens cseléddel lett volna dolga. Festő, vagy -mázoló-legény, úgy látszik, mindegy neki. No megállj! Úgy fogsz -vonaglani előttem, mint Derblayné ő nagysága az utolsó felvonásban!… De -hát a többiek… mit várhatok a többiektől?! A meztelen igazság az, hogy -nem azért hívtak ide, mintha valami nagy véleménynyel volnának a -képességeim felől, hanem mert a képes ujságban mutatósabb alak voltam, -mint a púpos János!… - -Igaz, hogy az a bájos teremtés, a ki csak nemrég tünt el a szemem elől, -mindennel kibékített… de éppen ez volt a legnagyobb aggodalmam! - -Már világosodott, a mire elaludtam. - - -IV. - -»Te fiú! - -Mégis csak haszontalan fráter vagy te! Szentül megigérted, hogy irni -fogsz, és apróra elmondod, mi történik veled a dunajeczi kastélyban – és -semmi! Tiz napja, hogy elmentél, és még csak egy képes kártyát se kapok -tőled, annyi értesítést se, hogy: »Köszönöm kérdését, szerencsésen -megérkeztem, a mivel ezennel bezárom levelemet, tisztelő öcscse…« és -pont. - -Pedig elképzelheted, hogy érdekelnek a viselt dolgaid, és nem is csak -egy okból. Hogyan találtad bátyámat, nénémet, és a tenger sok -húgomasszonyt? Ez egy. Leharapták-e az orrodat az öregek, vagy: -agyontánczoltattak-e a fiatalok? Ez kettő. Aztán a munka. Halad-e előre? -Ez három. Rossz próféta és rossz orvos vagyok-e? Mert te is érdekelsz, -bár nem vagy rá méltó, hogy törődjem veled, hálátlan fiú! - -Ellenben kapok egy hosszú levelet a Nusitól. Szavamra mondom, mikor az -aláirást megláttam, hamarjában nem tudtam, hogy fiú-e ez a Nusi, vagy -leány? - -De a hogy olvasni kezdtem a levelet, mindjárt megtudtam, hogy a Nusinak -leánynak kell lennie, mert vagy tizenöt toalettet ir le, minden -komolyabb szükség nélkül. Hosszas tanakodás után rájöttem arra is, hogy -ez a Nusi alighanem a miniszter leánya. - -És látod, barátom, ez a Nusi ir nekem, vagy két árkust tele, akkora -betükkel, mint egy-egy régi négykrajczáros. - -Az igaz, hogy a Nusi leveléből nem lettem sokkal okosabb. - -De annyit megtudtam belőle, hogy szerencsésen megérkeztél, és hogy, -istennek hála, elég jól vagy, legalább a kezed-lábad nem fáj. - -Mert a Nusi levelében igen sűrűn szerepel egy bizonyos Asztalos Gyula. -Majdnem annyi Asztalos Gyula van benne, mint a hány tavaszi ruha. - -Ez az Asztalos Gyula tenniszezik, lovagol, kirándulást rendez, bosztont -tánczol, csolnakázik, szóval mindent csinál, majd hogy képet is nem -fest. - -Ilyen körülmények között meg tudom érteni, hogy ez a sokat emlegetett -Asztalos Gyula okosabbat is tud csinálni, mint hogy beüljön a szobájába, -s hosszú levelekkel mulattassa köszvényes, öreg mesterét. - -Az igazat megvallva, én is úgy tennék az ő helyében, a hogyan ő -cselekszik. Élném a világomat, és nem törődném az öregekkel. Sőt -akármilyen vén vagyok, nem titkolom el, hogy roppant szivesen utánoznám -ezt az Asztalos Gyulát. Tudod-e, fiú, mihez volna legnagyobb kedvem?! -Egész nap »Blindekuh«-t játszani, Nusival meg a többiekkel, lehetőleg -sötétben, vagy »Haragszom rád«-ot, zálogkiváltással. Nincs szebb játék, -fiam, mint a szembekötősdi. Az embert csipkedik, az ember megcsipi, a -mit a keze ügyében talál… ó, ez csak álom, talán soha se volt igaz! - -S a valóság az, hogy megint fekszem – mert nem igen tudom megmozdítani a -lábamat – hallgatom a Slezákné zsörtölődését, a változatosság kedvéért -hol aszpirint eszem, hol Szalvátor-vizet iszom rá, s ha mulatni akarok, -orditozom. - -Szóval hiába akarnám utánozni Asztalos Gyulát. Addig, addig készültem -élni, míg végképpen elkéstem vele. És teljes elpenészedésemben már az is -nagy szerencse rám nézve, ha találkozik egy-két irgalmas lélek, a ki -hirt ad róla, hogyan élnek és vigadnak a többiek. Ez idő szerint nem -lehet egyéb szórakozásom. Az öregség, fiam, abból áll, hogy az ember -kibiczel és nézi mások játékát. De ne kivánd hallani, hogyan gondolkozom -az öregségről, a melyet a régi római irók számos fejezetben dicsértek és -melegen ajánlottak mindenkinek; jó nevelésü ember vagyok, és nem -szeretek káromkodni. - -Egy szó mint száz, vedd elő a jobbik eszedet, és ne sajnáld azt a kis -fáradságot. Felelj meg a kérdéseimre; ne engedd, hogy a podagrával -egyetemben a kiváncsiság is gyötörjön. Aztán ne rázz le a nyakadról -telegrammstilusban; egészítsd ki Nusi tudósítását azokkal a -részletekkel, a melyek engem jobban érdekelnek a Nusi tavaszi ruháinál. -A hálátlanság az ifjuságnak legszentebb joga, alap-természete, lényege, -»Ding an sich«-e (vagy nem tudom, hogyan mondanák a bölcsek), de -kivételképpen függeszd fel a legszentebb jogaidnak gyakorlását, s -gondolj egy kicsit arra is, hogy, ha térdig jársz a rózsában, ebben nem -csekély része van a te szegény, vén – jaj, jaj, jaj! - -(Ordítanom kellett, mert rám jött a roham.) - -Ezek után remélem, hogy most már be fogod váltani az igéretedet, és -postafordultával földeritesz élményeidnek részletes – minél részletesebb -– elbeszélésével. - -Öreg barátod - -_Antal_.« - -Mikor ezt a levelet megkaptam, nagyon elszégyeltem magam. Napközben nem -jutottam hozzá, hogy mindjárt megirhassam a feleletet, mert az a nap -véletlenül az események napja volt, de éjjel egy órakor leültem az -iróasztalomhoz, s a következő beszámolót szerkesztettem meg: - -»Kedves Mester, - -tartalékos hadnagyi szavamra mondom – azt hiszem, erre még ad valamit – -hogy fogalmam sincs róla, ki az a Nusi, a ki olyan kimerítő tudósitást -irt rólam a mesternek. Illetőleg fogalmam sincs róla, hogy melyik a Nusi -a sok közül, mert annyian vannak, hogy még most se tudom mindnek a -nevét. - -De bármelyikük a Nusi, annyi bizonyos, hogy ez a Nusi kiváló -zsurnalisztikai erő, a kinek helyet lehetne szorítani valamelyik -szerkesztőségben. Nemcsak gyorsan értesitette a mestert, hanem pontosan -is; megirt mindent, a mi nevezetes. Hatvan forint fizetésért ez a -kisasszony csudákat mívelne. Persze, ha a miniszter leánya, nem vállal -hivatalt; különben akkor se, ha véletlenül nem az, mert ebben a boldog -családban nincsenek szegény rokonok. - -Kár, mert hirlaptudósítónak meglepő tehetség. - -Általában ezek a kisasszonykák tele vannak tehetséggel. Van köztük -egy-kettő, a ki műkedvelő fényképész. Ezek, miután a környéken már -mindent és mindenkit számtalanszor lefényképeztek, most folytonosan -engem fotografálnak. A dunajeczi kastélyban az ön szegény Asztalos -Gyulája immár vagy harminczhatezer példányban forog közkézen, és az itt -lakó művelt családnak nincs olyan asztala, a melyen Asztalos Gyula -helyet ne foglalna. - -Mások remekül rajzolnak, s szenvedélylyel csinálnak karrikaturákat. -Talán nem kell mondanom, hogy a legujabb torzképek főalakja én vagyok; -Bismarck, ha élne, megirigyelhetné a népszerüségemet. Némelyik kép, -például: »Asztalos Gyula hölgyválaszkor«, »Asztalos megmenti Snob -életét« – Snob egy szemtelen, rosszul nevelt, elkényeztetett kis kutya – -»Asztalos Gyula a Dunajeczen« – egyedül eveztem, s a csolnak majdnem -felborult a sok kisasszonynyal – »Asztalos és Nelly tandemen« – Nelly -egy kövér angol lány, a kivel különben soha se biczikliztem – s -különösen az a kép, melynek czime: »Néhai Asztalos, vagy: a danse -macabre«, határozottan igen sikerült. Ezek a torzképek, fölötte -szeretetreméltóan, mind azon csúfolódnak, hogy sehol a messze távolban -nem mutatkozván más fegyverfogható férfi, milyen nagy keresletnek -örvendek, s engem mily fontossággal tölt el ennek a helyzetnek a tudata. - -És hogy tánczolnak! A mester talán még emlékszik, hogy ebben az -amazonokkal népes kastélyban, mint a falu végén, folyton szól a muzsika. -Néha három helyen egyszerre. - -Természetesen mind fényesen zongoráznak, s van köztük, a ki oly -elragadóan énekel, mintha rá volna szorulva, hogy pénzt keressen. -Mindent tudnak. - -Csak egy kicsit egyformák. Majdnem annyira egyformák, mint azok a -liliomnagyságu, hosszú, szegletes betük, a melyekkel napi élményeiket -estéről-estére megörökítik. Unalmában tudniillik mind naplót ir; egyik -naplóból már volt szerencsém hallani néhány mulattató szemelvényt. Azt -hiszem, a naplóikba mind ugyanazt irják. - -De ha egyformák is, azért nagyon kedvesek. Mint azok a piczi kis hüllők, -a melyekről még nem látni, mi lesz belőlük: szelid kurta kigyó, vagy -mérges vipera. - -Tehát: igen, mester, én élem világomat. Tánczolok, lovagolok, -tenniszezek, csolnakázom, kirándulásokat teszek, csak éppen -szembekötősdit és »haragszom rád«-ot nem játszom. Nyakig benne vagyok a -jó életben, s már úgy hozzászoktam az előkelő társasághoz, hogy ha -véletlenül megpillantom magamat a tükörben, oda köszönök: - -– Szervusz, te kis mágnás! - -Élem a világomat. De éppen ez az, a mi nem tetszik nekem. - -És ezzel elérkeztem oda, a hol kezdenem kellett volna. A mentségemhez, -hogy mért nem irtam eddig. - -Azért nem irtam, mester, mert én még most se tudom bizonyosan, hogy itt -maradok-e. Nevezetesen addig, a míg az a bizonyos kép elkészülne. És -miért irni, ha valószinü, hogy hamarább érkezem meg, mint a levelem?! Ha -arra számit az ember, hogy a mikorra a levélhordó benyit a képes -kártyámmal, engem már ott talál, a mint éppen jelentem: - -– Megszöktem, mester. Nem tudtam elviselni a jó életet. - -Már pedig ilyenformán áll a dolog. Még most is. - -Imádom ezeket a leányokat, mester. Külön-külön és együttvéve. De -fő-mulatságrendezőnek lenni, órák hosszú során át folyton-folyvást -szórakoztatni egy egész táncziskolára való hölgykoszorút, cselekvőleg, -vagyis: bicziklin, lovon, csolnakon, automobilon stb., és szenvedőleg, -vagyis: jó képet vágni ahhoz, hogy mulassanak rajtam, hogy -lerajzoljanak, hogy naplójegyzeteket és verseket irjanak rólam, és így -tovább, ehhez nekem se tehetségem, se kedvem. - -És ezt itt bajos elkerülni. - -Ó, nem követel itt tőlem senki semmit. Jöhetek, mehetek, azt tehetem, a -mit akarok; jól mondta, mester: ha úgy tetszik, egy hétig nem lépek ki a -szobámból; nem fognak utánam küldeni, a világért meg nem zavarnának. - -De ezeknek az embereknek valami különös adományuk van ahhoz, hogy -észrevétlenül is ránk kényszeríthessék az akaratukat. Azt képzeljük, -hogy a magunk fejével gondolkozunk, és voltaképpen úgy tánczolunk, a -hogy ők fütyölnek. - -Szeretetreméltósággal halmoznak el, és olyan kedvesen, olyan félénken, -annyi bocsánatkéréssel czélozgatnak apró szivességekre, a melyeket -véletlenül éppen mi tehetnénk meg, hogy lehetetlen önként nem -ajánlkoznunk. És ha megtettük a magunkét, olyan hálásak, olyan -lekötelezettek! Másodszor már nekünk kell kikönyörögnünk, hogy fogadják -el, a mit csak ők akarnak. - -Pedig tulajdonképpen épp úgy engedelmeskedtünk, mínt a cselédek. - -Például, ha a főispánné rám emeli jóságos tekintetét, s megszólít -félénken, zavartan, kissé selypesen: - -– Édesz Asztalosz!… - -Akkor két dologgal már tisztában vagyok. Az egyik az, hogy az egész -napom le van foglalva. S a másik, hogy ma és holnap pontról-pontra az -fog történni, a mit a félénk tekintet mögött főztek ki. Arra, a mit -Guszti néni sok bocsánattal, talánnal, ha ugyannal, és a mennyibennel -fejez ki, mint a kősziklára, anyaszentegyházat lehet épiteni. - -Aztán Guszti néni még hagyján. Van más, a ki fölöslegesnek találja a -mandulát megczukrozni. - -Ez a más az ön híres szépsége, Albert urfinak az elvált felesége. - -Mondhatom, a milyen szép, olyan kiállhatatlan személy. Talán nem is -olyan szép, mint kiállhatatlan. - -A véletlen úgy akarta, hogy együtt utazzunk, s hogy a jablonkai -állomáson megtudja, hova igyekszem. Későn küldtek értem kocsit; -felajánlott egy ülést maga mellett. Igen meggondolatlanul elfogadtam a -szivességét, s már akkor kedvem lett volna visszafordulni és meg se -állni Pestig. A jótékonyságával ugyanis kimerítette kegyeinek -kincstárát. Ennyire lóhátról még nem beszéltek velem. Csak egy pár szót -szólt, azt is lassan mondta, s utóbb kereken beszüntette a társalgást. -Szerencsére jött a kocsim, s én is elválhattam tőle – örökre, mint -Albert urfi, a kit élénken méltánylok. - -Azóta egyszer átjött a kastélyba. Bemutattak neki; úgy tett, mintha soha -se látott volna. És többé egy tekintettel se foglalkozott velem. A mit -egyébként szivből viszonoztam. - -A mester erre azt fogja mondani, hogy mit törődöm vele?! A szép Valéria -nem tartozik a kastély lakói közé, s a kastélyban bizonyára vannak -másféle kedélyek is. - -Igen, például a főispán. Ez jó fiu, a kutyafáját. De az ő barátsága nem -oszt és nem sokszoroz. Ha lármázik, ha csöndes, nem jár a szava, mint -nem jár a régi kétgarasos. - -Ha tehát a kastélyban nem harapták le az orromat: jóformán ebből áll -minden sikerem. - -Mert hogy az öreg kegyelmes nagy reverencziával fogadott, azzal nincs -mit dicsekednem. - -– Nagyon sok szépet és jót hallottunk Nagyságod nevezetes talentumáról – -szólt, mikor bemutattak neki. – Igyekezni fogunk – folytatta – hogy -Nagyságod jól találja magát a mi kis körünkben… - -De úgy látszik, így beszél az ispánjával is, a mikor elcsapja kis -köréből. - -A bemutatás czerimóniája a parkban folyt le. Azt hiszem, érdekelni fogja -a mestert, ha egy pár szóval kiterjeszkedem erre a találkozásra. - -Az öreg kegyelmes a déli verőfényen sütkérezett. Megparancsolta a -napnak, hogy süssön rá, és a nap engedelmeskedett. - -Nem tudom, mester, emlékszik-e még a parkra? Két halastó van benne; egy -nagyobb, meg egy kisebb. A nagyobbikban gyönyörü pisztrángok -kergetőznek; a másik csak afféle kerti diszlet, szökőkúttal és -aranyhalakkal. Élelmes vendéglősök, a giardinetto diszéül, nagyobb -halastavat szoktak feltálalni nyolczvan krajczárért. - -Ennek a kisebbik – tréfásan halastónak nevezett – medenczének a partján -várt bennünket. Természetesen tolószékében kuczorgott; a tolószék nélkül -már nem ember. Egyedül volt és az aranyhalakat nézte. - -Azt gondolhatta magában: - -– No, ti ugyan ostoba módon jöttetek a világra! Ilyen silány és ilyen -rövid exisztencziáért bizony nem érdemes életre kelni. De ne féljetek. -Akármilyen nyomorult békahalak vagytok, azért nem bántalak benneteket, -sőt kalács-morzsát engedélyezek nektek, mert én vagyok az öreg kegyelmes -úr. - -Hosszu gesztenyefasor vezet oda. Mi ezen a nyílegyenes úton közeledtünk, -s már messziről láttam az öreget. - -Már messziről láttam, s már messziről utáltam. - -Körülöttem minden a tavasz és az ifjuság dicsőségét magasztalta. A -faleveleknek az a tulságosan élénk, egyszinü zöldje, mely a festőt -kikelet idején olyan sokszor kétségbeejti, a májusi napfénynek a -menyecskék csókjára emlékeztető tüze, a kisasszonykáknak a távolból -hozzánk hallatszó boldog hihihizése – folyton cseng ez a sok kis -csengettyü, mintha valami láthatatlan lélek nem hagyna békét nekik és -minduntalan csiklandozná őket – és az égbolt isteni derüje, mert mikor -levettem a szememet a tolószékben gubbaszkodó kis fekete pontról, és -máshová forditottam a tekintetemet, bármerre néztem, nem tudom hogyan, -mindenütt az égboltot láttam. - -A sétautak keresztező pontjain kőbe vésett Dianák, Vénuszok és Minervák -szomorkodtak, s mint megannyi szolgáló, türelmesen várták a kis fekete -pont kegyes tekintetét. A szökőkút közepén egy elzüllött Neptun -panaszkodott némán: - -– Hová jutottam! Isten voltam, és kertészlegény lettem! - -Ennyi mythologia közepett a tolószékben látható, mozdulatlan kis -feketeség azt a hatást tette rám, mintha így makacskodott volna: - -– Itt vagyok és itt maradok, a vasakaratommal. Ráültem erre a vidékre, a -melyet szem nem lát be, és meg fogok kövesedni ezen a helyen. - -Mikor a közelébe értünk, és ujra rápillantottam, majdnem elkaczagtam -magam. - -Egy zöld vadászkalap volt rajta, fajdkakastollas és kissé viseltes, zöld -vadászkalap, mely oly legényesen ült a fején, mintha kaczérkodni készült -volna a falubeli leányzókkal. Becsületszavamra mondom, mester, hogy -kaczkiásan félre volt csapva, mint a hogyan vig hajtók viselik. Ha azóta -nem láttam volna, hogy az öreg rendesen így hordja, azt hinném, hogy a -szemem káprázott. - -Ez a hetyke, fiatalos viselet annyira nem illett a vastag köpönyeghez, -melynek oltalma alatt apró, vértelen tagjai fázékonyan kuczorogtak, hogy -hirtelen egészen neki vidámodtam. De a mint jobban megnéztem az arczát, -nyomban eltünt minden vidámságom. Rövid ősz szakálla, mely lakat formára -fonta körül előre álló, s hatalmas csont-szerkezetről tanuskodó, erős, -széles állát, mintha azt jelezte volna, hogy e mögött a fehér zár mögött -egy első osztályu ragadozónak még ép, hegyes fogai rejtőznek. Egyenes -homloka, finom metszésü, az öregségtől el nem húsosodott, vékony orra, s -tekintetének biztos járása arczának olyan különös, nyugtalanító -kifejezést adott, mely az első pillanatban, a puszta benyomások, az -ösztönszerü érzések pillanatában, szinte megdöbbentett. Az arcz öreg, -ránczos volt, de arczának kifejezése kemény, s tekintete éles, -megbecsülést parancsoló. A nevetségesen kicsiny alak, apró tagjaival, -engem is egy lovászfiura emlékeztetett; de az alakot nem igen látta meg -az ember, mert olyan fej ült rajta, mely azonnal leszereli a nevető -kedvet: egy minden vihar látott, vén arkanzászi lókötő feje. - -Mikor bemutattak neki, rám emelte a tekintetét. Azt mondhatnám, hogy: -rám tette, és nem vette le rólam. Valósággal rám nehezedett a szeme, -mintha ki akarná próbálni, hogy mennyit birok ki, milyen erejü vagyok. - -Csak arisztokraták tudnak így nézni. Ennyire minden tartózkodás nélkül; -ilyen leplezetlen kiváncsisággal; ilyen sértően, elbizakodottan, nem -titkolt, világos kifejezésével annak, hogy: »Hadd látom, mit érsz?!« – -abban a semmivel sem igazolható, bosszantó, nevetséges föltevésben, hogy -nekik szabad bejárásuk van a lelkünk fenekéig. Mintha ez is a -kiváltságaik közé tartoznék. - -De nekem véletlenül nem imponált az öreg. - -Tudniillik én az embereket két osztályba sorozom. Az első osztályba -tartoznak Lionardo, Velasquez, Millet, Corot, Bastien Lepage, a mester -és Dagnan-Bouveret is, bár az utóbbira nézve a mester nem ért egyet -velem. Szóval Lionardo és társai, Dagnan-Bouveret-ig, nem tudom könyv -nélkül hányan. - -A második osztályba tartoznak a többiek. - -Bizonyára, ha valaha megláthattam volna az élő Millet-t, ha ő kegyesen -bebocsátott volna magához, rám vetette volna a tekintetét: akkor, akkor -kétségen kívül erőt vett volna rajtam a megilletődés, az áhitat és a -félelem érzése. Millet küszöbén állván, remegett volna a lábam, a -hátgerinczemen borzongás futott volna végig, nem tudtam volna egy okos -szót kidadogni, és mit tudom én, még mi. - -Aztán, ha történetesen rám nehezedik a szeme, tekintetének a súlya alatt -bizonyosan elvesztettem volna az eszemet, s talán elkezdtem volna a -mellemet verni az öklömmel, a hogy tudom, ijedten hebegve: - -– Domine, non sum dignus! Uram, nem vagyok méltó! - -Ha valaki az első osztályba tartozik, az más. De a többi ember nekem -mindegy. Bánom is én a rangját. Nem találok rajta semmi -irigylésreméltót. És hogy nagy az uradalma, vagy tenger a pénze! Mit -törődöm vele? Hisz a pénzét úgy se adná nekem. És ha hirtelen -megőrülvén, nekem adná, én pedig hirtelen lakájjá lennék és elfogadnám, -mit érnék vele? - -Azért engem az a lehetőség, hogy az öreg kegyelmes ősei netalán már a -keresztes háborúkban szíjjat hasitottak néhány hitetlen hátából, -tökéletesen hidegen hagyott. Hátha mindjárt ő maga is a keresztes -háborukban született volna, mit nekem az ő földje és gazdagsága! Ha -hétszáz év óta élne, s ő volna a rusznyák császár, nekem nem parancsol. - -Szóval az illetlenül felsőbbséges, kiméletlenül kutató, s nyiltan -mérlegelő tekintet nem ejtett zavarba. S mert nekem is van szemem: -visszabámészkodtam. - -Mintha egy mély kútba néztem volna. Igazán, úgy rémlett, hogy századokat -és századokat látok szemének mélyvizü tükrében. - -Századok bűneinek s tragikusan sötét eseményeinek emlékét; századok -rettentő babonáit; századok megátkozott örökségét. - -Azt képzelem, tetszett neki, hogy nem riadtam meg tekintetének -támadásától, s olyanformán álltam meg a helyemet, mint az utczagyerek, a -ki szemtelenül nevet bele az ágyucső feketeségébe. - -Legalább ennek tulajdonítom, hogy a második természetévé vált -szertartásos udvariasságon kívül még némi tisztelettel is fogadott. Ó, -tisztában vagyok vele, hogy ez nem a tehetség jóhirnevének vagy a -művészet magasztosságának szólt, mert neki, lelke mélyén, az egyik is, a -másik is Hekuba, de esküszöm, hogy a hangjából bizonyos elismerés érzett -ki, melylyel különben meglehet, csak az európai megjelenésnek óhajtott -adózni. - -– Nagyon örülök – kezdte – hogy Nagyságodat itt tisztelhetjük a mi kis -körünkben. Remélem, hogy szerencsénk lesz minden tekintetben kedvére -lenni, s fölötte óhajtanám, vajha kiérdemelhetnők megelégedését. Mi jó -hirt hozott a tiszteletreméltó Antal tanárról, az én szeretve tisztelt, -kedves barátomról? - -Csakhogy ez a sok nyájasság engem a királydrámák alakjaira -emlékeztetett, a kik ilyenformán üdvözlik egymást: - -– Üdv, nemes Hastings! Baráti szivvel köszöntlek, s kérlek, tekintsd e -házat a magadénak. Térj pihenőre, s álmaid legyenek szépek, mint egy -gyermeké, ki anyja keblén aludt el. - -A mi nem zárja ki azt, hogy mikor Hastings aludni tér, a házigazda egy -intésére két marczona és borzas ember sompolyog utána, a kiknek -közbenjöttével Hastings nem ébred föl többé. - -Nem teszek fel az öreg kegyelmesről semmi szörnyüséget, de mindjárt az -első szavaira az jutott eszembe, hogy akármennyi szépet és jót hallott -nevezetes talentumomról, s akármilyen udvariasan szólna hozzám minden -viszontagság közepett, alkalom adtán igen kegyetlenül tudna elbánni -velem. - -Miért villant fel bennem ez a gondolat, nem tudnám megmondani. De a -benyomások és a sejtelmek embere vagyok. A sejtelmeim, legalább -eddigelé, sokkal ritkábban csaltak meg, mint az asszonyok. - -A mester azt fogja mondani, hogy rosszul itéltem meg az öreg kegyelmest, -minden alap, s minden igaz ok nélkül. No majd meglátjuk. - -A mennyiben pedig alap kell ahhoz, hogy valakiről rosszat mondhassak: -beszéljünk a miniszternéről. - -Ez alapjában igen jó lélek, és ártatlan kedélyü, kedves teremtés. A ki -egész napokat tud eltölteni azzal, hogy a haját hol arany-, hol -lilaszinűre festi, annak nem lehet rossz szive. - -De nem akarja elismerni, hogy végre is kollégák vagyunk, s ugyancsak -rosszul bánik velem. - -Az igaz, hogy jóindulatból bánik velem rosszul; csakhogy éppen ez -bosszant a legjobban. - -Jóindulattal van irántam, bizalommal tüntet ki, sőt elhalmoz a -bizalmával. Ezt azonban nem tekinthetem kitüntetésnek, mert mást itt, -errefelé, lehetetlen volna a barátságára méltatnia. - -Azt a temérdek rosszat ugyanis, a mit a barátnőiről tud, csak férfinak -mondhatja el. Mert ezek a dolgok többnyire kényes természetüek. - -Képzelheti a helyzetét. Hónapokig itt kell lennie, egy bokréta -szebbnél-szebb pletyka tudatában, és csupa fiatal leány van körüle, a -kik között nem oszthatja szét virágait. Néha a szép Valériánál -el-elhelyez egyet, de más közönsége nincsen. A papáról, az öreg -kegyelmesről nem lehet szó; Guszti néni nem ér rá meghallgatni; a -főispán nem számit. - -De végre jöttem én, s világos, hogy soha ennyi bizalommal nem -találkoztam. - -Az e fajta bizalmasságok engem soha se gyönyörködtettek tulságosan. Nem -szeretem, ha elveszik a kedvemet az asszonyoktól. De a bizalom, -nyilvánuljon bármilyen formában, mindig megtisztelő. S az ember mindenbe -beletanul. Mióta a kastélyban vagyok, rájöttem, hogy szükség esetén a -komorna feladatainak is meg tudok felelni. - -Csakhogy ő méltósága vidám és rémes történeteit olyan jóakaratu -magyarázattal szokta kisérni, a melyet talán egy igazi komorna is -fölöslegesnek vélne. Elmagyarázza, mi a szokás s mi nem szokás, mi -_fair_ s mi nem _fair_, és rendesen így végzi: - -– Persze, ezt maga nem érti… Tudja, Asztalos, nálunk ez így szokás… Ez -angolul van és azt teszi, hogy… Mert azt tudnia kell, hogy a jobb -körökben… - -Nagyon kicsinyes gondolkozásu vagyok? Meglátszik rajtam, hogy nem -származom előkelő családból?… Meglátszik rajtam a nép fia, már azon is, -hogy így idegeskedem, mikor mosolyognom kellene? Meglehet. Elég az -hozzá, megvan bennem a mezítlábas, önérzet s nem szeretem, boszant, ha -lenéznek. - -Képzelődöm? Meglehet. És mégis… Hogy is mondjam el? Nem rágalmazom -tovább a miniszternét, a ki türhetetlenül oktat; beszéljünk a Nusikról. - -Mikor körülrajzanak, ez a sok kis lány, a kiknek a gondolkozása még -gyermekes, de a kiknek az érzése ezer esztendővel ezelőtt eredett, mint -a ma megelevenült kis halnak a kopoltyuja, mikor körültánczolnak és -vigan kiáltozzák: »Asztalos! Asztalos!« – mindegyiknek az ajka annyiszor -hangoztatja a nevemet, mint a gyermekeké a Lengyel Lászlóét – akkor -nekem nem az jut eszembe: »Ejnye, be ünnepelt férfiu vagy te, Asztalos! -Hogy felvitte az Isten a dolgodat, te liliputi lányok közé tévedt -Gulliver! Milyen nagyra szökött az értéked, édes Robinson, te jámbor -kereskedősegéd, mióta egyedül páváskodol a Száz Szüz szigetén!« Hanem az -jut eszembe: »Te nem vagy unokatestvér, derék Asztalos; te csak -játszótárs vagy; felnőtt játszótárs, jobban öltözött s műveltebb -czimbora, de voltaképpen ugyanolyan rendü _utilité_, a minők néhány -évvel ezelőtt azok a parasztfiuk voltak, a kik ma már be se mernek nézni -a rácsos kapun. A míg madarat fogsz és fészket szedsz nekik, minden -rendben van; de ha véletlenül azt vennéd a fejedbe, hogy egyéb akarsz -lenni valamelyiknek, nem csupán játszótárs, mindjárt meglátnád, hogy -milyen nagyot néznének… azaz, hogy nem látnál semmit, mert mire -körülnéznél, azon vennéd észre magad, hogy már kipenderítettek a rácsos -kapun. Azért ne bízd el magad, Asztalos; hanem légy alázatos és -tetszetős; kellesd magadat szépen, mert a helyzeted így követeli.« - -Igazán nem akarom őket megszólni. Jó kis lányok ezek, mind egy szálig. -Csak egy hibájok van. Azt hiszik, s ha nem is mondják, a lelkök mélyén -meg vannak győződve, hogy csak értök van a világ, az egész világ csak ő -érettök: a nap, a hold, a csillagok, a folyók és a tengerek, az emberek -és az állatok, és én is, Asztalos Gyula, a ki nem a harapós emberek, -hanem a szeretetreméltó és fogatlan háziállatok rendjébe tartozom… Vajon -csakugyan úgy volna? - -Engem bosszant ez a gondolatuk. - -Aztán, ha csak urak volnának a világon! De az uraknak cselédjeik is -vannak. - -Az urak, azok még csak eltitkolják valahogy, legalább is illedelmesen -leplezgetik a lenézésöket, hanem a cselédek! - -Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, akár az -öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes -tartózkodással szólnak hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, mint a hogy a -_Ne nyúlj hozzám_ kisasszonyokhoz, sőt még több reverencziával, hogy meg -ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek vannak itt, a kik mintha a -»Cortegiano«-ból tanulták volna a tökéletes viselkedés művészetét; -mindannyian mintaszerüen udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre, -gyöngédek! De – noha igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás -vagy a legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben, -a mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész magukviseletében -van valami, a mi némán, de világosan azt mondja: - -– Olyan tisztelettel és olyan előzékenységgel kell kiszolgálnunk téged, -mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. Tudjuk, mi a -kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás nélkül; bár nem a te -szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy mindez csak látszat; -ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is cseléd vagy, mint mi. -Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több pénzért kevesebb, -kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki dolgozik, és a kit -megfizetnek. - -Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült gróf -vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen olyan -embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint magamagát, -– ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen csodabogarat, – de olyan -cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és derék embert úrnak, az őrült -gróffal egyforma valakinek, a cselédsor fölé emelkedett, -tiszteletreméltó személynek tartsa, ilyen cseléd nincs, nem jött a -világra, vagy elrejtőzött valahová a mesevilágba, a hol a romantikusok -kék virága nő. - -A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a mágnás talán -megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd könyörtelen. - -Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki fogják -mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. El tudom -képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik »szabadság, -egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint máris voltak -jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a demokráczia elveit és -könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. Meglehet, hogy a világ -valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az bizonyos, hogy a lakájok még -akkor is fenn fogják tartani elveiket. - -Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami -William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle -tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé nézek, -érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni rajtam, -felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi méltóság érzése -ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, hogy ne gondolkozzam -egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, erősebb-e az öklöm, mint ennek a -simára borotvált oráng-utángnak a széles pofacsontja?! És el kell -hallgattatnom az emberi méltóság érzését! - -A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de mondhatom, nem -értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És hamarjában nem is -tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt eddig? - -Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy szó -nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb megértetni, -hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom után, miért nem -akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, könnyelmüen, botorul, de -végre is magamra vállaltam. - -És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. A -feladat csakugyan csábító. - -Nehéz, de azért, vagy éppen azért csábító. - -Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben él! Még -most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem. - -Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már tudom, hogy -egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az álmot, s azóta -valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem! - -Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. És mért -szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok tenni holnap? - -Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a -melyeknek késedelméért bocsánatát kéri - -hálás tanítványa: a hires _Asztalos_.« - -Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem fojthatta -magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint üzenetet hozott a -posta. Az üzenet így szólt: - -»Te, barátom! - -Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról nem, a -miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót se. - -Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába készülődöl, mert -maradni fogsz! - -_Antal_. - -U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is kérdezted?« - -Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor már nem -irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már akkor -bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok. - -És nem akartam, hogy kinevessen. - - -V. - -A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se. Azt hittem, hogy ez a -szándékos feledékenység észrevétlen marad. - -Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről. Hogy -megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna. Vagy -megirni a teljes igazságot. - -Hazudhattam-e a mesternek? S a teljes igazságot megirni nem volt kedvem. - -Nem is illett volna. - -Lehetetlen volt elárulnom a titkomat. Nem is csak az én titkomat, hanem: -a titkunkat, kettőnk titkát. - -Ó, nem volt valami nagy titok! De a legédesebb titka egész életemnek… - -Akkor már nagy barátságban voltunk. Hogyne! A mi barátságunk rohamosan -fejlődött. - -Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett várakozott -ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó »eleven fénykép-« et, -– a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, Kata így szólt hozzám: - -– Furcsa! Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már régen -ismerném, mintha nem is lett volna olyan idő, a mikor nem ismertük -egymást. Mintha már százszor hallottam volna a hangját; mintha kis -gyermek koromban sokszor találkoztunk volna. Én azt hiszem, ez azt -jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk. - -– Igen, ez azt jelenti – feleltem én, és hamarjában nem tudtam egyebet -mondani. Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki csalódásból, -félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt képzelődésben -találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én számomra is -rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra rendeltetett, nem is érhetem -el soha – és majdnem elárultam a meghatottságomat. - -Aztán egész nap arra gondoltam: - -– Vajon kinyitja-e az ablakát ma este is? Vajon eszébe jut-e neki a -tegnap? - -Úgy izgatott ez a kérdés, mint az őrültet a rögeszme. - -Kinyitotta. - -És attól fogva kinyitotta minden este. Nem kértem erre, nem beszéltünk -össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase mulasztottuk el ezt a -kései találkozót. Mikor a többiek már elálmosodtak, mi akkor -kikönyököltünk az ablakba tereferélni. Napközben is sokat voltunk -együtt; máskor is megtörtént, hogy magunkban beszélgethettünk; de ezek a -rövid nocturne-ök kedvesebbek voltak nekem, mint a nappali találkozások. - -Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor se -mondtunk semmit. - -De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket légyottá -édesítette, boldoggá tett. Titkom volt vele, olyan titkom, mely másokat -ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb hozott volna -bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében. - -Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester jelentés-tételre -szólított fel, Kata ezekkel a szavakkal lepett meg: - -– Egész nap mondani akartam magának valamit. De sohase maradtunk -egyedül. - -– Parancsoljon. - -– Egészen őszinte lesz hozzám, ha nagyon szépen megkérem? - -– Mindig őszinte vagyok és leszek. - -– Akkor hát mondja meg: haragszik maga Valériára? - -– Már hogyan haragudnám?! Hisz alig ismerem! Miért kérdi, miből -következtette ezt? - -– Ne kérdéssel feleljen. Először én kérdezek. - -– Kérem, szolgálatjára állok. - -– Nem történt maguk között semmi? Se azóta, hogy itt van, se azelőtt, -soha? - -– Nem történt, soha, semmi. Először is, olyan rövid idő óta ismerem… -másodszor alig váltottunk pár szót… - -– Éppen ez az. Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek egymásra. -Azóta feltünően kerülik egymást. Mi ez? - -– Véletlen. Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a melybe bele -kell nyugodnom. Úgy látszik, nem tetszettem neki, s minthogy én nem -vagyok törlészkedő természetü… - -– Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb? Akkor látták egymást -először, a mikor én bemutattam magát? - -– Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először. Aznap, a mikor -megérkeztem. - -– Ah, ez érdekes! - -– Egy cseppet se érdekes. Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid ideig -ugyanabban a szakaszban. De aztán külön szakaszt váltott magának, s csak -a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a mikor megmondták neki, hogy a -kastélyba igyekszem s nem jött értem kocsi. - -– Hohó, ne olyan sebesen! A részleteket is szeretném hallani. - -– Semmit se hallgattam el, a mi szóra érdemes. - -– Feleljen a kérdéseimre. A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek -egymással? Mért váltott Valéria külön szakaszt? A legtakarékosabb -asszony a világon! - -Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, »ad usum -Delphini.« Ilyenformán: - -– A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett. Hogy -mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de alighanem azért, -mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy pöfékelt, mint egy gőzös. - -– Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom megérteni, -mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a szivarját. Ez -alkalmasint magának is feltűnt. De halljuk tovább. Tehát Jablonkáig nem -történt semmi. Nos, mi történt Jablonkán? - -– Majdnem semmi. Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától kérdezősködöm, -nem küldtek-e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy nézegetek -mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az árbocz-kosárban, odaküldte -hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: én vagyok-e az a mázoló, a kit a -kastélyban várnak? Az igenlő feleletre a báróné felajánlotta, hogy -elszállít a kastély kapujáig. Természetesen siettem elfogadni az -ajánlatot; de megjártam. Azt képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány -hálálkodó szót ejtenem, hanem a báróné felvilágosított. Kijelentette, -hogy nem azért vett fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna. Erre -persze nagyot koppantam és elhallgattam. Nemsokára aztán jött az igazi -kocsi, és én örültem, hogy volt szerencsém. Ez a mi románczunk; a többit -tudja. - -– Hm, hm. Egy kicsit hézagosnak találom az előadását. - -– Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam. »Rien que -la vérité, la vraie vérité, toute la vérité.« Különben kérdezze meg -tőle. - -– Az is furcsa, hogy Valéria ezt nem mondta el nekem. - -– Nem helyezett rá nagy súlyt. Egyáltalán nem sokat foglalkozik velem. - -– Pedig lett volna rá alkalma. Mert beszéltünk magáról. - -– Ugyan? - -– Igen; az igaz, hogy nem sokáig. - -– Lássa, ez már érdekesebb. El nem tudom képzelni, hogy miképpen -kerülhettem szóba. - -– Ezt ugyan könnyü elképzelni. Én hoztam szóba a dolgot, mint most -magával. - -– Mikor? - -– Tegnap este. - -– Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.« Ez azt jelenti, hogy -másodszor majd rám kerül a sor. Szabad arra kérnem, hogy most már -cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától egyetmást? - -– Tessék. - -– Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem? Mért beszélt először a -bárónéval? - -– Megmondom. Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése. Akkor, -mikor Valéria először jött át. Valéria ugyan nem mindenkivel barátságos; -vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő. Ez nem igaz; -ellenkezőleg, csupa szív – a parasztok megmondhatnák – s maga még nem -látott embert, a ki a legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan -erélyesen védelmezné. De szerencsétlen. És mert szerencsétlen: ideges, -szeszélyes, csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó, -és a haragosaival szemben kiméletlen. Ezért gőgösnek is mondják. Pedig -nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem -örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, ez is -a szerencsétlenségéből következik. Szóval az a hire, hogy -felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz, hogy van egy pár férfi, a -kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna. Mert egy cseppet se -kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha alakot, a ki -odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga közelében; no és -jaj annak, a ki udvarolni akarna neki! De maga nem olyan ember, mint a -kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz. Azért nem értettem, hogy magát sehogy -se akarja meglátni, s eleinte azt képzeltem, hogy talán tévedek. Úgy -okoskodtam, hogy talán akkor valami nagyon elfoglalta a lelkét – mert ő -kiszámíthatatlan, néha lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen – és -mert akkor beteg lehetett, igazán nem vette észre magát. Hanem mikor -másodszor átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek! Úgy tett, -mintha nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga -társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a -hányszor magáról volt szó, mindig másról kezdett beszélni. Maga pedig -mintha értette volna ezt a viseletet, igyekezett az illetlenséget meg -nem látni és lehetőleg távol tündökölni. De a legkülönösebb az volt, -hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót se. Pedig Valéria nekem -mindent elmond. Még egy olyan titkát is elmondta nekem, a mit senki se -tud kivülünk a világon; senki, csak ő meg én. Az igaz, hogy nem -pazarolta érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a -férjemnek se. - -– Ha magának elmondta, nem lehet valami borzasztó titok. - -– Ne gondolja. Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, ha -megtudhatná, a mit én tudok. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, mikor -láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: »Ha Valéria -szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek csak egy magyarázata -lehet…« De nem veszi majd rossz néven, ha elmondom?… tudja, nem hizelgő, -a mire gondoltam. - -– Nem mondhat olyat, a mit rossz néven vennék. - -– Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint hogy -Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi vendégünket. -Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle ellenállhatatlannak, a ki -azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell bolondulnia. És aztán, legyünk -őszinték… igazán mulatságos, hogy szemébe kell mondanom ezt a -gorombaságot… - -– Csak rajta. Ne féljen; én nem félek. - -– Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő komolyság. -Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az ember azt gondolja: -»No ez aligha lángész, mert iszonyatosan csinos fiú.« Csak később látja -az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, hanem kiragyog a szeméből, -hogy nem rossz ember. - -– Ez volt az a nagy gorombaság? Tudom én jól, hogy nekem afféle -cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz ki. - -– Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa okosság, és -nem is olyan szép, mint képzeli. A maga arcza csak kedves. De Valéria ki -nem állhatja a csinos fiúkat. Azért, a míg nem beszéltem vele, azt -hittem, hogy egy kicsit lenézi magát. A mi vendégünknek – szóltam -magamban – az a szerencsétlensége, hogy a nők képzelődő, elbizakodott -urfinak tartják; s őt méltán bosszantja ez a föltevés. Azonkivül nem -ismeri Valériát; és mert másképpen nem torolhatja meg a sértő viseletet, -igyekszik másra gondolni, s rá se nézni arra, a ki őt ennyire -félreismeri. Itt egy félreértés van, a mit el kell oszlatni. Ó, azzal -tisztában voltam, hogy maga nem szorult rá az én védelmemre! De én -szeretem Valériát, s azért bántott a dolog. - -(»Így éltem akkor Odesszában…« _Ő_ mondott bókokat nekem, az édes, -gyönyörü teremtés! Én, én nem mertem volna elárulni, nem hogy szóval, -még csak egy tekintettel se, hogy milyen elragadtatással hallgatom!) - -– Értem. A kínos helyzeten változtatni csak neki állott módjában. Tehát -hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én úgy se mondhatnék -semmit. - -– Magának nem szólhattam. Nem az volt a szándékom, hogy a bosszuságát -növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, hogy Valériának a -viseletét más is észrevette. De azt se akartam, hogy tovább tartson ez -az állapot. - -– Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le? Nem jutott -eszébe, például, hogy a báróné – ki tudja? – valahol rosszat hallott -rólam? - -– Rosszat? Magáról? Ez sohase jutott volna eszembe. - -– Köszönöm. - -– Erről különben szó se lehet. Valéria az első perczben megmondta volna -nekem, s akkor nincs félreértés, mert én természetesen azonnal -felvilágosítom, hogy roppantul téved. De mért kérdezi ezt? Magának -ellenségei is vannak? Nem tudom elképzelni. - -– Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné viseletének ez -volna a magyarázata. De érdekelt, hogy maga nem gondolt-e erre? - -– Engedelmet, annál már jobban ismerem a vendégünket. - -– Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak. De szabad élnem -az engedelmével? Nekem is volna még egy pár kérdésem. - -– Meg fogok felelni mindegyikre. - -– Mért kérdezte, hogy akkor láttam-e a bárónét először, a mikor -bemutatott neki? Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már előbb -is ismertem? - -– Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat előttem. -Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet. Alig akarta tudni, hogy -kiről beszélek. »Úgy? A kit bemutattál? Én bizony észre se vettem!…« -Majd később: »És aztán, mondd, kérlek, kicsoda, micsoda ez az Asztalos?« -Elmondtam neki. Azt felelte, hogy: »No, ha ilyen kiváló férfiu, akkor -ezután majd jobban megnézem.« Bizonyos voltam benne, hogy elhallgat -valamit. És csakugyan. Mért nem szólt az első találkozásukról? - -– Nem tartotta olyan fontosnak. Vagy talán már el is felejtette. Annyi -kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta. Nagyon jelentéktelennek -talált és egyszerűen nem vett észre. Ennyi az egész. De őszinteséget -kérek az őszinteségért. A míg azt hitte, hogy már előbb is ismertem a -bárónét, mit képzelt, mi történhetett köztünk? - -– Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy megkisérlette az -udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt ingerli az, a mi mást -talán mulattatna. De nem is tudom elmondani, hogy mit képzeltem. Sok -mindenfélét képzeltem. Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába. - -– És… mondja… – zavarban voltam, meg merjem-e koczkáztatni ezt a kérdést -– mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok-e a bárónéba? - -Rám nézett. - -Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet! Hogy is felejteném el! -Hisz a míg ezt a tekintetet láttam… igen, mindössze ennyiből állott -életem nászéjszakája! - -Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert -elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét udvarba, a -hol nem láthatott semmit. - -Aztán megszólalt: - -– Kiváncsi voltam. És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány vagyok, -a kinek nem szabad kiváncsinak lennie. - -Megilletődésemben – esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem életem -egész reménytelenségét – nem tudtam mit felelni. Ismét ő szólt: - -– Nem is kérdezősködöm többet erről. Csak még egyet mondjon meg. Azt -hiszem, hibát követtem el. - -– Hogyhogy? - -– Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez. -Megkérdeztem Valériát, nem tart-e velünk? Azt mondta: igen. - -– De hiszen úgy volt, hogy a báróné holnap reggel visszamegy a fürdőbe? - -– Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott. Az igazat -megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki. Akkor még azt hittem… csak -most látom, hogy tévedtem. Kellemetlen lesz magának, ha csakugyan eljön -ő is? - -– Édes istenem, nekem teljesen mindegy. Ha eljön, ott lesz; nem -okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is foglalkozzék velem, és -nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a nélkül, hogy ez feltünővé -válnék. A hol annyian vannak, könnyü dolog elkerülni valakit, a kit nem -kedvelünk. Maradunk a régiben és nem látjuk meg egymást. - -– Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe kerülnek. -Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, de azt kezdem -gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját. Talán csak ezért -jön el. Azért kérem, ne éreztesse vele a neheztelését. Megteszi a -kedvemért? - -– Mindent. De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene megtennie… - -– Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni. Csak maga ne -legyen rideg, vagy éppen visszautasító. Valériának se akarnék -kellemetlenséget okozni. - -Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem lesz -kifogása a viseletem ellen. - -– Máris hálás vagyok a bárónénak – szóltam, hogy nagyobb súlyt adjak a -fogadalomnak. - -– Miért? - -– Azért, hogy alkalmat adott erre a beszélgetésre. - -– Jó, hogy emlékeztet. Ma nagyon is sokáig beszélgettünk. Már mindenki -alszik: ideje, hogy elbúcsúzzunk. Tehát: ne felejtse el, a mit igért, és -jó éjszakát! - -– Jó éjszakát! - -Valóban az volt, jó éjszakám. Ámbátor még sokáig hallgattam az éj -hangjait. Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud lenni a -csöndes éj, az álmok éjszakája. - -Másnap kirándultunk a tengerszemhez. A tengerszem nem annyira a -tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének -sötétzöldje nélkül legfeljebb halastónak néztem volna. A legszerényebb -tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket mintha csak azért -alkotott volna a természet, hogy kirándulások czélpontjaiul -szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy kicsit kocsikázni, -aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek fel, majd igen jó -étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza. Ennek a czélnak -tökéletesen megfelelt. - -Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a melyek közül -már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen csakugyan velünk -tartott szép ellenségem is. Eleinte azonban nem volt hozzá szerencsém, s -egy darabig azt hittem, hogy Kata tévedett. - -A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin indult útnak. -Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a rövid idő alatt ki -ne essem a szerepemből, természetesen az egyik kocsiba kerültem, a hol -kedvemre gyakorolhattam magamat a mulattatás mesterségében, mert nem -kevesebb, mint három Nusit bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér -angol hölgyet. Ez idő szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély -legnépszerübb alakjai. Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy -térfogatnak örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt, végül én, -mert szegény és vidám voltam. - -A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé – meg -kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett legyőznöm – -s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat. Sikerrel -végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez alkalommal nem -versenyzett velem. - -Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss Nelly -más társaság után nézett, s helyette ujabb Nusik jelentkeztek, a kik -közül egy páran, talán hogy kipróbálják a tornázásban való ügyességemet, -azt követelték, hogy virágot szedjek nekik. Volt köztük egy – -Géraldine-nak nevezték, és ha jól emlékszem, a másodunokatestvérek -sorába tartozott – a ki ugyancsak megdolgoztatott. Szép, karcsu, jó -alaku, fekete leány volt; ragyogó, nagy szemének eleven járása és -határozott, túlságosan élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak. -Ez a Géraldine valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a -poney-ját szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg. - -Katát az egész úton nem láttam. Olyankor, ha csapatosan mentünk -valahová, nem igen volt mellettem. Lehet, hogy ez véletlenül történt; -lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen gavallérját. De -engem boldoggá tett az a gondolat, hogy férj és feleség vannak így; azok -a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik egymást: társaságban, a hol -sokan látják őket, nem nézegetnek egymás szemébe, az asszony szinte -kikerüli a férjét, hogy senki le ne olvashassa róluk az érzéseiket, de -alig várják, hogy megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik -egymást, hogy elfelejtsék a többieket mind, és végre arról -beszélhessenek, a mi igazán érdekli őket. - -És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy pillantást -váltottunk, hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a mit napközben -gondoltunk. De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem az én egyetlen -barátomat. A mint a cousine-ok között buzgón végeztem tisztemet, a púpos -János képe jutott eszembe: sok kis gyerek ül egy nagy talyigán, a -talyigát egy nagyfejü, nevető szemü szamár húzza, a szamár körül is -gyerekek, egyik a fülénél fogva vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik -és tolja, a harmadik egy pálczikával püföli a lábát, a negyedik szóval -noszogatja – de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé -kifárasztották. - -Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok nem -tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a nagyfejűt -miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a híres -tengerszemhez. - -A társaság másik része már ott volt, de nem egy csoportban. Kata, a -báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a többiek -állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít. A terítés -természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek a fűre; az -ifjuságnak ott kellett lakmároznia. De néhány kényelmesebb ülőhely is -találkozott: a padon kivül egy-két simára levágott fatörzs, melyek nem -minden haszon nélkül helyettesítették a székeket. Az egyiket mintha csak -Miss Nellynek készítették volna. - -A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás -legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata -teljesedett volna. - -Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért is, hogy -megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól. Géraldine az uzsona alatt -egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem biztatott. - -Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy -legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a szép -asszony gondolkozását, – és Géraldine éppen ujra be akart fogni igájába: -a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s megváltott Géraldinetól -ezekkel a szavakkal: - -– Induljunk hazafelé, s ezt az urat bocsásd el egy pár perczre. - -A kezdet nem igért sokat. A folytatás azonban meghaladta a -várakozásomat. - -– Nem sokáig terhelem – szólt, meglassítva a lépteit, hogy utolsóknak -maradjunk. – De egy kis beszédem van önnel. - -A hangja meglepett, s nem állhattam meg, hogy a szemébe ne nézzek. - -– Kata figyelmeztetett – kezdte – hogy hibát követtem el önnel szemben. - -– De, méltóságos asszony!… (Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha -bárónénak szólítják.) - -– Kérem, hallgasson meg. Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha végig -hallgat, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni rám. - -– Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a bárókisasszonynak. Többek -között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s mindenekelőtt: mert -nem volt okom panaszra. - -– Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam. A -büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha megértjük -egymást. Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én éppen olyan jól -tudok, mint ön?! Hogy én önt megbántottam, arra nem Kata -figyelmeztetett; ezt én tudtam jól. Csakhogy tegnapig nem törődtem vele, -hogy ön megsértődött-e vagy egyszerüen zsebre vágta a bántalmat, mert -hozzászokott a bántalmakhoz. És ha önt véletlenül beteggé teszi a harag, -a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se törődtem volna. - -– Ezt már meg tudom érteni. - -– No lássa! E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről. Elég az -hozzá, Kata tegnap felvilágosított. Megmagyarázta, hogy -igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az ember, a -ki ilyen bánásmódot érdemelne. - -– Ah! A bárókisasszony csupa jóság, de… legyen szabad megjegyeznem… neki -még oly kevés az élettapasztalata!… Hátha ő téved, s én nem érdemlek -ennyi figyelmet? - -– Ne gúnyolódjék. Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé joga -erre. A kérdésre különben szivesen megfelelek. Igenis, teljesen megbízom -a Kata itéletében. Ez nem olyan tizenhat éves leány, mint a többi; talán -már észrevette. Vakon elfogadhatja a Kata nézeteit; nem teszi ki magát -vele semmiféle nagyobb csalódásnak. De nekem most nincs szükségem arra a -föltétlen bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek. Tegnapig -egyszerüen nem volt véleményem önről; ma már van. Azelőtt nem érdekelt, -hogy ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny-e, s gondol-e -valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem -észre. Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették a -figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a bántalomra. - -– Ilyen hamar megalkotta a véleményét? - -– Ilyen hamar. Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném. Annyi -leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve köteles -tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy uj feladattal -állok szemben. Nos, elismerem, hogy igazságtalan voltam ön iránt; de ha -megkövetem önt és bocsánatot kérek a bántalomért, el kell mondanom a -mentségemet is. - -A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a szép -Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat. - -Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon -hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével. - -– A báróné nagylelküsége… bocsánatot kérek, méltóságos asszonyom, ha a -tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán nem tudom… - -– Szólítson, a hogy kedve tartja. Az a megjegyzés csak az ismeretlennek -szólt. - -– Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül dús -kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen bántalomnak -nevezni. Az első alkalommal nem lehettem olyan szerencsés, mint most, -mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi az egész. Nem szeretném -kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, s kérem, ne térjünk vissza az -én multkori balesetemre, a melynek a czímén igazán nem érdemlem meg, -hogy a báróné ennyi kegyet pazaroljon rám. - -– Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen -felejteni. Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely -káros vagy értékes, a szerint, hogy mit óhajt inkább: kényelmes, nyugodt -életet-e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve magával? Az ön -dolga. De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első benyomásához: ez -előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél előbb túlesünk a -kimagyarázkodás szükséges jelenetén. Annyival inkább, mert ön egyelőre -téved. Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el akarom mondani a -mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa kellemes dolgot fogok -mondani önnek. - -Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára. Abban, a mit mondott, de -még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz fűződésében, olyan -határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, látnivalóan -önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép asszonyoknál, legalább is -szokatlan, s rendesen csak olyanoknál tapasztalható, a kik csak az -olvasmányaiknak és csak az olvasmányaikban élnek. Ezt a hajlandóságot -hamarjában sehogy se tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel, -a szőke úrral és egyéb emlékeimmel. De ha már az okoskodó szavak is -megleptek, az utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért, -valósággal kiváncsivá tett. - -– Kérem, báróné, hallgatom. - -– Tehát meg kell önnek mondanom – és azt hiszem, méltányolni fogja ezt a -mentséget – hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban voltam, a -milyenben talán még soha; pedig már volt részem rossz napokban. Hogy mi -zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; különben nem tartozik a -dologra. A nélkül is elhiheti nekem, hogy nagyon izgatott valami; ha -jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is elmondok, mert éppen nem vagyok -közlékeny természetü. Ön, meglehet, azt fogja mondani, hogy abban az -órában, a mikor a jablonkai állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta, -hogy ön rám szoruljon, már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak; -legalább is lecsillapultnak látszottam. Ebben van valami igazság; -csakugyan akkor már kezdtem csendesedni. De még később is nagyon ideges -voltam, s mialatt ön mellettem ült, nem igen tudtam egyébre gondolni, -csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a nyugalmamtól. -Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam uralkodni magamon, mással -is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön az első, a kit megsértettem, -mert nem szoktam színeskedni, udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik -azt mondják, hogy gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok. De -nem lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül -másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett -ellenem, s a kinek az arcza leszereli a kötekedő kedvemet. Csakhogy -önnel szemben nem tudtam ilyen szelid lenni. - -– Éppen velem szemben nem? Miért? - -– Mert mindjárt az első perczben megboszantott – még a vasúton, alig -hogy helyet foglaltam a kupéban – s mert az, hogy ujra találkoztunk, -kellemetlen hatással volt rám. - -– Sejtelmem sincs róla, mivel boszantottam meg. - -– Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni. Alig -helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki rám nézve -nem volt senki és semmi, ön jónak látta a tekintetével tudtomra adni, – -és milyen kifejezetten adta tudtomra! – hogy a megjelenésemet kedvére -valónak, s a személyemet… hogy is mondjam?… izlésére méltónak találja. -Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s olyan durván, a milyen durva az -ön néma vallomása volt?! Az ön tekintete ezt mondta… nem, ezt kiáltotta: -»Tetszel nekem; pompás teremtés vagy!« Nos, kedves művész úr, ez -utálatos volt! - -Mintha villamos ütés ért volna. Tessék elképzelni Szent Antalt, a kit -két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb teremtések; Szent -Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, oldalán a világ egyik -legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi illattal terhes levegő; fenn -derüs, halványkék, örökkévalóságot igérő égbolt; alant a mélységben, -csörgedező patak, mely folyton azt beszéli, hogy az idő eljár; a -távolból villik nevetése hallatszik… és a szép asszony, a ki eddig a -kazuisztika témáihoz hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli -a szót, a kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre. - -És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most megrótt -tekintet, önkéntelenül, valamely mágnesség erejénél fogva, oda csapódott -a hirtelen megvillant fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól -ragyogó szempár mély tüzébe. - -Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek. Csodálatos -arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő – vagy az -indulat? Világos tavaszi ruhája mintha magából a szépségéből fakadt -volna ki, mintha pompás alakjának teljes kivirágzása lett volna… És -nagyon közel voltam hozzá; mikor arczomba vágta az »utálatos« szót, -szinte éreztem a lehelletét. - -Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az -ostobaságot, tehát igy szóltam: - -– Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a szememet, mint -hogy megbántsam… bár ezt büntetésnek is sokallanám… És őszinte -megbánással kérek bocsánatot. De engedjen meg egy kérdést. - -– Tudom, mit akar kérdezni. Hogy, ugy-e, nem ön volt az első férfi, a ki -billet doux-t küldött számomra a tekintetével? Nem, nem ön volt az első. -De ez nem menti önt. Akármilyen megszokott valami ez a nem kérdezett, -sértően tolakodó némabeszéd: az én érzésem szuverén, s nekem jogom van -mindannyiszor felháborodni, a hányszor valaki helyénvalónak találja, -hogy engem ilyen formán megtiszteljen. És ha valamennyi férfi azt -gondolja, hogy neki joga van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a -kegyes tetszését, a lovagias szolgálatokra való hajlandóságát, vagy nem -tudom mit, ezt én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak, -minél több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a -hódolatnak ez a formája mindennapos. - -– Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki nem így -fogja fel a dolgot. Van a ki megbocsátja az illetlen érdeklődést, s nem -lát benne egyebet, csak azt, hogy fölkeltette a szépségét megillető -elragadtatást, a minek még semmi következése. - -– Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az úgynevezett -hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment elfogadhatóknak -találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek csak csinos állatok. - -– A báróné igen szigoru. Ebben a pontban az emberiség egy nagy része -elnézésre szorul. És ha a hiba, a melyet a báróné annyira elitél, -meglehetősen gyakori, ennek a magyarázata talán az, hogy az érzés, a -melyből keletkezik, nagyon természetes. - -– Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz. Tőlem -az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt teheti, a mit -akar. Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen. De mire jó az a lelki -finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a művelt embert a -műveletlentől, ha nem arra, hogy a legtermészetesebb érzéseinkkel se -okozzunk kellemetlenséget senkinek?! - -– Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom. Tekintsen arra az -enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a lovagiasság egy -csunya kinövése. - -– Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem követelek -senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok. De az már a -személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, egy akárki, -csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy – bármilyen formában – -tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, s kedve szerint -megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert asszony vagyok. Ha -szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én – én vagyok, a kihez, se szóval, -se tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem. - -Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom. No lám, no lám, minő császárnői -kevélység lakozik egyik-másik hölgyben, a ki alattomban szivesen perdül -tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt feltűnés nélkül tehesse. -De annyit már megtanultam, hogy a »semmin se csodálkozni« elvét főképpen -az asszonyokkal szemben kell alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az -ellentét a között, a mit a vasúton láttam, és a között, a mit most -hallottam, nem árultam el a meglepetésemet. Csak ennyit feleltem: - -– Mindezt meg tudom érteni. De kevesen gondolkodnak így, és én nem -ismertem a bárónét. - -– A mint hogy én se ismertem önt. Ha elmondanám, hogy mit képzeltem -önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után itélve, egyszerűen -letaszítana a mélységbe. Szóval meg akartam önt büntetni; -izgatottságomban, elkeseredésemben, szinte örültem, hogy véletlenül a -körmeim közé került valaki, a kivel jogosan éreztethetem a bennem -meggyűlt sok keserüséget, haragot és ember-gyűlöletet, vagy inkább -megvetést, mert ez az igazi szó. Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más -ember, mint a minőt a külseje mutat. Igaz, akar egy jó tanácsot? Ne -öltözködjék úgy, mintha mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet -nem állna egyébből, mint hogy az ember reggeltől estig angolok -társaságában ebédel! A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen -boszantóan korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis -egyéni ízlést. - -– Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam alkotta -jelmezben élhetném végig az életet. - -– Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott. Láttam a képeit, s őszintén -szólva, nem ragadtak el. Lehet, hogy valamennyi lelkiismeretes munka. -Annyi bizonyos, hogy az egyik unalmasabb, mint a másik. De azt hiszem, -ön többet ér, mint a munkái. - -– A báróné kissé kegyetlenül dicsér. Felvilágosított róla, hogy az -arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és – a mi -sokkal fájdalmasabb – a munkáim se találtak a bárónénál részvétre. Ezek -után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok hibám ellenére mivel -érdemeltem ki a bocsánatát? - -Rám nézett, és mintha komolyan szólt volna: - -– Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán. Ezek előttem -értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán sokat tart. -Adjon kezet és béküljünk ki. - -Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha kezét, -melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, hirtelen arra -gondoltam, hogy mindez, a mit beszélünk: csak komédia. - -Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy a -különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz túlságosan -büszkévé, de megelőzött. - -– Mondja – szólt, rövid elgondolkozás után – sokára lesz kész a -munkájával? - -– Ez nem csupán tőlem függ – feleltem kitérően, mert az jutott eszembe, -hogy ugyan miért sietnék vele? - -– Tudom, de azt gyanítom, hogy ön úgy dolgozik, mint Penelope. - -Ez talált. Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem megszökni, -most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett vallanom magamnak, -hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem engedte, hogy megszökjem. -És ebben a perczben gondoltam rá először, de nem szivesen gondoltam rá, -hogy lesz egy nap, a mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a -máris felejthetetlen tájékhoz. - -Mosolyogni próbáltam. - -– Nem vagyok annyira lusta, mint a báróné képzeli, mert… - -Aligha érdekelte a feleletem, mert közbe vágott: - -– Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt. Meg -akarják kérni, hogy készítse el a Kata arczképét is. Ne vállalkozzék -erre. Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már hozzáfogott, csomagoljon -össze, utazzék el, és valahogy vissza ne nézzen!… a mesevilágra nem jó -visszatekinteni. - -– A mesevilág nem oly rejtelmes, mint a báróné szavai. - -Sehogy se akartam megérteni. Bántott, hogy beleavatkozik abba, a mi nem -tartozik rá. - -– Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez fölösleges, mert -ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez kötelessége. Hanem azért -meghallgathatja, a mit mondok; azon a czímen beszélek, hogy Katához ma -még én állok a legközelebb. Nos, nekem nem tetszik, hogy Kata olyan -melegen védelmezi önt. Csak rövid ideje, hogy megérkezett, s már -valóságos barátság van Kata és ön között. Mi jut eszébe, hogy kis -lányokkal kezd barátkozni? - -– Az ember azokkal barátkozik, a kiket kedveseknek talál. - -– Az ember azokkal barátkozik, a kik hozzávalók. - -Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett ismernem, -hogy igaza van. - -– Csak most látom – szóltam – hogy a báróné olyan jelentőséget -tulajdonit a »barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam. Ezt nem -magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe ejtette a -túlságosan aggodalmas szeretet… - -Nem fejezhettem be a mondatomat, mert a szép asszony a szavamba vágott: - -– Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet. Nézze, Géraldine -visszaköveteli önt. - -Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk. Elvált a nem messze -zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a meggyőződésben, -hogy már eleget pihentem. - -– Látogasson meg egyszer odaát – szólt a szép Valéria, valamivel -halkabban, hogy Géraldine ne értse. Nagyon jó czigányunk van, s ha -udvarolni akar valakinek, udvaroljon nekem. Ennek sincs semmi czélja, de -ez legalább nem sodorja veszedelembe. - -Nem felelhettem, mert Géraldine már elállta az utat. - -– Kérlek, add kölcsön ezt az urat egy perczre!… - -Mintha egy gombostűt kért volna, a melyet nem érdemes visszaadni. - - -VI. - -Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször. - -Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül indultam -el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta köteles robot -teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy ne forduljon-e -vissza, mikor már közel ért a czélhoz. - -– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar még -tudtomra adni? - -Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit régebben nem -sejtettem. - -Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás. - -– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a -titokról, melyet csak ő tud. - -Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit olvasott -a kis lány szivében? - -Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se mondhattam el -neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a honnan jöttem, mert -sokallja a barátságunkat. Valéria volt az egyetlen, a ki erről a -barátságról tudott, s talán többet tudott, mint mi. - -A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria kaczérkodni -kezd velem, Kata iránt való szeretetből. El akar bolondítani, hogy -nevetségessé tehessen Kata előtt. Ez a gondolat mulattatott. - -És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap ellátogattam -a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy a szép Valéria -maga is érdekel. - -Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete büntelenebb -volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a kivánságok -legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, bájos és csintalan -kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü remetének is voltak -perczei, a mikor megingott, megzavarodott. - -A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy huszonnyolcz -éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a szavaiban is volt -sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a huszonnyolcz éves kedély -nem volt ment minden kételkedéstől, s elvből nem hitt a szép -asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú báróné kijelenti, hogy az -udvarlásnak vele szemben semmi czélja, ezért a kijelentésért csak az -ördög áll jót, a ki nem egészen elfogadható kezes. - -Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a szőkének, ha -csak egy pillanatra is! - -És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?!… - -Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy kicsit -kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, bízvást -kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett volna vennie a -kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud fakasztani egy szűzi -lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan kegyek után futkos, a -melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai közül talán akármelyik -részesülhet, föltéve, hogy a pasasér szemrevaló legény, ügyes és -vakmerő. - -De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. Ha -valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés közepett, -az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, hogy -el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést is, a melyre -nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja. - -Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely -okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a -gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép asszonytól -hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy észretérített volna, -ellenkezőleg, szárnyat adott a képzeletemnek. - -Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a legkényesebb -témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a során a szép -Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a melyek, azután, -hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak aláfütöttek a -reményeimnek. - -Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot néztem. - -A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, szokása -szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan letárgyaltuk a -kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, rápillantottam a könyvére. -Egy ujabb franczia regény volt, a melyet véletlenül én is olvastam. - -Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy asszony, -férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett fiókot, s az ott -lelt irományokból megtudja férje titkait, többek között azt, hogy -hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor megcsalta. Természetesen -felháborodik, de a férj messze jár, s az asszony magánosságában, -önkéntelenül vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a -multat minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett -el házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy neki -is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a melyeket sohase -vallana meg senkinek. Ez végül arra az elhatározásra birja, hogy nem -fogja szétbontani a házassági köteléket, s férjének sohase fogja -elárulni, hogy titkait megtudta. - -Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést ráterelte a -könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra határozottan emlékszem, -hogy a szép Valéria, miután tüzetesen megvitattuk a regény alapeszméjét, -áttérve a nagy általánosságokra, a következőket jelentette ki előttem, a -kit még alig ismert, a kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett: - -– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert -hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, vagy -gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: a -szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a czélból, -hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi találmányok -leggonoszabbjai közül is kimagaslik. - -– Talán nem is emberi találmány – vitatkoztam a szép asszonynyal. – Az -állatok életében sok olyan jelenséget látni, a mely erősen emlékeztet a -házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség híve; a rozmár hölgy, miután -fölnevelte kicsinyét, tavaszszal fölkeresi a rozmár urat, azt a -bizonyost, a kire hálával és szeretettel emlékszik. - -– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a házasság -intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok számára, a kik -méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az erkölcsös lény -számára valami okosabbat kellett volna kitalálni. - -Megkérdezhettem volna, hogy: - -– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, el tudja -képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai között?… stb. - -De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek -találjon. S azért így feleltem: - -– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára hamarabb -meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása. - -– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak akkor -szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az -erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem -házasodik meg. - -– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy -ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán visszanyeri. - -– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A gazemberek. Ezek -elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a nyugodt elhatározással, -hogy a másik szerződő felet, ha kell, erőszakkal is rá fogják -kényszeríteni kötelessége teljesítésére, viszont ők soha semmi szín -alatt nem fogják teljesíteni az elvállalt kötelezettséget. - -– De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü vőlegények is. - -– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak meg. Ezek -között akad egy pár jóhiszemü. - -– Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné mondja. - -– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, és -mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba. -Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat -jelentékenyen erősiti az, hogy vannak gazemberek, a kik egyszersmind -ostobák is. - -– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy -szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden kötelességét, -és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy megházasodott. - -– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, valahol a -Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és Baucis, ámbár nem -hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis asszonyságban se bízom. De -lássa, több ezer esztendővel kell visszasétálnia a multba, hogy egy -általánosan ismert, elfogadható példát idézhessen. Csakhogy én nem a -csodaállatokról beszélek; nem szólok most a szárnyas lóról, a főnixről, -az egyszarvuról; arról beszélek, a mit magunk körül látni. - -– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz betegeket, -a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket? - -– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… vagy azt se -ismeri el, hogy megházasodni ostobaság? - -– Sok esetben mindenesetre. De elképzelek eseteket… - -– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. Megházasodni -ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni nagyon koczkázatos, -nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a sorsjátékban igen nagy -betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, a mely a legtöbb esetben nem -nyer, minthogy a temérdek szám közül csak igen keveset húznak ki. Néha -az ostobaságnak is szerencsés a következése; vannak burokban -születettek, a kik rendesen nem érdemlik meg a szerencséjöket. De -hagyjuk ezeket; azt ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki -veszít, megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott -olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is remélhető -szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az egyik -legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már tudniillik a -tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, azért, ugy-e, hogy -asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, és mit mutat a -tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül kilenczvenkilencz megcsalja az -urát. - -– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint inkább -felvidulva – kilenczvenkilencz! - -– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz ártatlant, bár -a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem fontos. Szóval a -legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a házasság alapföltételét -se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, a ki egy kicsit szétnézett a -világban. Már most azt kérdem öntől: micsoda szemtelen önbizalom, vagy -más szóval: mekkora ostobaság kell ahhoz, hogy a többször említett -jóhiszemü vőlegény boldogan mosolyogjon és azt mondja magában: »Én _az a -századik_ leszek, a kit nem csalnak meg!« - -– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok kerülni; a -nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A szerint a -számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik legény -kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, derék, fiatal -és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az ötödik, mikor a többi -négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik rászolgáltak, a kik nem -törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik utaznak és csak két év mulva -jönnek haza, és így tovább? - -– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal legényének azt -mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint például azoknak, a -kik rászolgáltak. Mert az egész világ segítségére van annak az -asszonynak, a ki a férjét ki akarja játszani; s az egész világ rajta -van, hogy az ön fiatal Bartoloja észbe ne kapjon. - -– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt hiszem, a -legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy még a között a -nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz az ördög, sok van, a -ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba vezető utat. Azok a nagyon -vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így szólnak magukban: »No megállj, -öreg, majd meglátod, milyen gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem -lehetnek túlnyomó számmal. Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy -jókora százaléka éppen nem forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény; -de van egy másik, a mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a -kedv, hajlandóság vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat -férjeik megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az -érzelmi életnek. - -– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, már ki -akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul fejeztem ki -magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, hogy még az olyat -is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, idővel oda puhítja, hogy -aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, hogy az uram valahogy meg ne -tudja!« Mert az egész világ úgy van berendezve, hogy az asszonyt -mindenki a csalásra ösztökéli; és minden szinte kényszeríti rá. Először -a személyek, és még inkább a dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik -után; csaknem kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint -foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy hiába -várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem -foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja meg, -hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a melyekre -vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy sokasága. Egyszerre -azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és Zsuzsik veszik körül, a kik -mindannyian a Cherubin szekerét tolják, még akkor is, ha Cherubin már -kopasz és öröktől fogva kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak -műszeretetből, pusztán a világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá, -Rozinának látnia kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá -akarja szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a -másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a férje, -de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek sikertelenül -fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. Legelsőbben az -életnek az a folyamata, mely magából a házasságból következik. Igen, -maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a legtöbb házasságtörésben. -Aztán: minden hiba, a mit a férj követ el, és minden hiba, a mit az -asszony már elkövetett… minden odavezet. - -– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki megházasodik, -vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az következik, hogy a -házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag bátorság. Ez a bátorság -meglehet valakiben, minden szemtelen elbizakodottság nélkül, a -megkövetelhető férfi-önérzet erejénél fogva is. Épp oly akadémiai -tárgyilagossággal védem a házasságot, mint a milyennel a báróné támadja, -és megvallom, ma még igen kevéssé izgat annak a képzeletbeli lénynek a -sorsa, a kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának -nevezett. Ha megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné, -mint Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem -hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még a -koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak ágas-bogas -agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, hanem csöndes -részvéttel megyek tovább, mint a más országból való idegen. De nem -tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás okvetetlenül bekövetkezik, s -azért az eleven Almavivát, a kinek a báróné olyan kétségbeejtő jövőt -jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne hagyd magad!…« Különben meg vagyok -győződve, hogy fölösleges a biztatás, s meg fogja védelmezni az -érdekeit. Végre is két nagy erőssége van a fenyegető veszedelmekkel -szemben… - -– Vajon?! És ugyan mi ez a két erősség? - -– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A házasság – -lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve két ember -érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának ennek a -szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, még azokban a -házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt egymáshoz, a mely -hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem könnyü megküzdenie. S ha -már ennek a szövetségnek a puszta tudata is javára válik a másik fél -érdekének: az együttélés még közelebb hozza egymáshoz a házastársakat. -Még a kutya és a macska is összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell -élniök. Az élet közössége az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is -kifejleszt bizonyos érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont -következtetése; ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a -melynek látható jelei vannak. A kik sokáig élnek együtt, utóljára -nemcsak apró külsőségekben, hanem még arczban is hasonlítanak egymáshoz. -És ha a világ valaha lemond a házasságról, hogy a szerelmet a mai -társadalom ellenségeinek az ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára -szabályozza, egy rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt -fog elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt, -az egyén érdekének javára… - -– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok semmit. -Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az elsőnél. - -– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A báróné nagy -súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne lehetnének a -férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java sohase házasodnék -meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: »Maradt itthon -egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a házassága előtt, voltak -is jó tulajdonságai, a házasság nyomban kiöli ezeket a jó -tulajdonságokat?! - -– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant őrültté, a -vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, annál -tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha mondom. Hogy -ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: a legcsúnyább -zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, akkor már a -nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a részegségről azt -mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a szelidet vaddá, a -szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a jókedvüt siránkozóvá -varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a házasságról is. A különbség -csak az, hogy a házasság a jó tulajdonokat rosszakká változtatja, a -rosszakat pedig megkettőzteti. - -– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz -tulajdonságot, elválik a feleségétől?… - -– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos egy -szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi zsugoriságát, -zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé válik; arczára ismét -kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, mint valaha. Mondom, hogy -nem az emberekben van a hiba, hanem az intézményben. - -– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, milyen -csodálatos kék színt öltött a hegy! - -– Azért nevezik Kékkőnek. - -És másra tereltük a szót. - -Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. Mindössze -annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét. - -– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, mialatt -a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit – az ilyen -nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik ismertető jele -az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se akar hinni benne, -hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz senkinek, nagyon közelről -láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán miért ócsárolná a házasságot -és minden férjet a világon, még a képzeletbelieket is, ha nem azért, -hogy védekezzék, s hogy önmaga előtt kimenthesse magát?! - -Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint vélekedjenek is -a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és akármennyire tetszetős -is, ha egy ilyen nagyon szép asszony komolykodik, erkölcsi kérdéseket -fejteget és lépten-nyomon az olvasmányaival példálózik, azért ez a szép -szellemü és szép arczu bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a -komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam magamban, -hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél alatt maradni, -ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a mentségéül eszembe -jutott, hogy aligha alszik minden éjjel biliárdon, és elképzeltem, hogy -voltaképpen azért váltak el, mert a kitagadott báró nem tudott a szép -asszonynak olyan kényelmet teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított -a nagyapja bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen -meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya -zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem -tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, kivált -azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is park vagy -fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is jobban szereti a -fényűzés apró áldásait. - -De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a -tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, hogy -elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban érdekelt, -mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, Plátontól Herbert -Spencerig: - -– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden bevezetés -nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy eszébe ne -jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, hogy a legokosabb, -ha egyáltalán nem beszélünk erről. - -– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó lesz, ha -egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A báróné, úgy látszik, -abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok készítve arra az érzésre, -a mely a magamfajta embernek csak bolond dolgokat tanácsol. Talán úgy -van; de az meg egészen bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a -szerencsések közé, a kik a lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos, -az elérhető czélokról is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek -legyűréséhez nincs bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa -helyes, s már a közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem -lehet egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját -megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt -érdemel.« - -Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem -tréfálok-e? - -– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. Kissé -kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor -szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel nélkül -furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a legsajátságosabb -mindegyik közül. A létra alján mindig vannak néhányan, a kik éhen -halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak halni. A létra legfelső foka -felé mindig eljut egy-kettő; ezek közül a legügyesebb lefesti a pápát, s -a pápával együtt belekerül a világtörténelembe. Nos, a -világtörténelemnek ezekkel a jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a -létrának már a magaslatán vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem -mondhatom azt, hogy büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte -állnak minden gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész -örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen kivételes -fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek nagyralátásról. Ő -magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek feleségül, akkor is csak -leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a gondolatát, mert nem tudom, -hogy milyen helyet foglal el a létrán. - -– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta -nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és még -csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek szert -valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a vezető -egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy számát -szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem. - -– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek tartja -magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta árnyékává -tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem vitatkozik az -egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli olyan sokra a -tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, épp olyan -képzelődő, mint a többi. - -– Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra. - -Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a tárgyba s -egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a multkor, a -mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes figyelmére. A -kirándulás napján néhány szóval ugyancsak lekicsinyelte a képeimet, s -most egyszerre azt kezdte bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a -barátaim munkái. Az összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem -ki, hogy szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a -művészet iránt, ha néha hamisan ítél is. - -De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos Jánosunk nagy -erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget környékének egész -mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk vele, – bár önzésből csak -ritkán mondtuk fennen, – hogy mindannyiunk közül a púpos János a -legkeményebb legény. - -Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a -képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. Minél -tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban hallgattam. -Folyton az járt az eszemben: - -– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta rá, hogy -nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán valahogy eszébe ne -jusson Katába beleszeretni!…«?! - -Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, mialatt -a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy mondására -emlékeztem. - -– De hát mit vett észre Katán?!… – kérdezgettem magamtól. - -Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni a -fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem volna. - -Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi engem -akkortájt a legkevésbbé érdekelt. - -– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. Az -írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj! - -Szerettem volna azt mondani: - -– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! És az -olvasói?! - -Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! Védelmezni -kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb szavakkal. Olyan -lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki hivatalból és ingyen védi a -szegény embert. - -– Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? – kérdezte a szép Valéria. - -– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a tanulsága ugyanaz, a mit -Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne ítéltessél! - -– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást mond. -Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én megbocsátom a -te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt hirdeti, hogy az -élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem igaz. Vagy ha igaz, -akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése megsemmisíti az egész világot. -Csakhogy én nem hiszem, hogy a másféle emberek már kihaltak volna. Az én -lelkemben nincsenek ilyen mocskok. - -Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre gondoltam, csak -arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. Inkább azon tünődtem, -hogy: - -– Ugyan miért mondja ezt nekem? - -De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi logikájával, -egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé értettem a -közlékenységét. - -– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók azt írják -le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a tapasztalásuk. És -mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a házasság végképpen -elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy bokrétába fűzik azokat a -hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen asszonyok a házasság átka -ellen védekeznek. - -Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a mint a -férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam a saját -szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr mocskot. - -– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az ellenvetésemre. -– Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a házasság kötelékét, mert -ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak néhány, mindenre kész martir, -meg az a sok képmutató, a ki alattomban segít magán, a hogy tud. - -Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi világot -fognak vetni a tulajdon balesetére. - -De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, a melyek -nem tettek okosabbá. - -– Micsoda képtelenség is – fejtegette tovább a nézeteit – ha egy férfi -azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át ne legyen -egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! Hogy ne legyen -más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen más szórakozása, -csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! Az a szegény fiatal -teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, mindent tudni óhajt, egy -eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a legtöbb asszony materialista. -Az eszme, a távoli érdek, a sokaság ügye hidegen hagyja; de annál inkább -megbecsül minden apró élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt. -Észreveszi, hogy az idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja -kellemesebb, mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a -tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat -kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a -levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél -korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói is -vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket azonban -nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, ó, éppen nem -tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet csak addig tart, a -míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben hitetlen gondolkozása egyre a -körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat sem! Nem élsz attól a naptól -fogva, a mikor már nem vagy fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és -oda a szépsége, a mi az egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását. -Ha értelmes, nem sokat törődik a férfiak javára készült -életszabályokkal; tudja, hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy -azok a szabályok csak arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez -igazodjék. Kitalálja, mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat -csak az ő megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek -iránt a szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No -és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha véletlenül -lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az ilyen lelki -életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a legjobb esetben -más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; és idővel, minél -fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak az érzéseik, annál -idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa ehhez, hogy az asszony, -akár gondolkodó lény, akár csak a természet vadvirága, magamagát jól -ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke az odaadásban van, s minden -lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy ő: jutalom, a melyet meg kell -érdemelni. Ha szerelemből ment férjhez: mindig számon tartja ezt a -jutalmat, mint egy hozományt; s ha szerelem nélkül adta oda magát a -férjének, soha se bocsátja meg ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És -ne hagyja számításon kívül azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad -egy kissé, a kire okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló -betyár, a ki a lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a -kalandos hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit -gondol magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár -hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, előre el -van veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a bizalmatlanságot? És ha -bízik? Ó, a szegény ember! - -– Egy kérésem volna, báróné. - -– Komoly kérés? - -– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, ha -valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a mikor a -legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz – legyen -olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt szerencsém hallani. -Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná beszélni a házasságról. - -– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy -látszik, önnel kár komolyan beszélni. - -Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam megérteni, -miért értekezik folyton a házasságról és a házasság veszedelmeiről. Csak -azért szól erről, mert ez a legkedvesebb témája? Vagy czéljai vannak a -filippikájával? Remélem, nem gondolja, hogy a szavai komolyan -megriasztanak? Azzal akarna rám hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a -falra? - -Nem; ehhez sok naivitás kellene. Pedig ez az asszony éppen nem naiv. - -És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára gonoszkodásból -beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem Katára, s mert nem -tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy lehűti a lelkesedésemet, s -burkolt baljóslatokkal és gonosz példálózással rontja meg azt az örömet, -a melyet ábrándjaimban találok, vagy meglehet: reménységeimben. - -A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a fürdőbe, -le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem Katára czéloz, -mert most már a leányokról is rosszat mondott, nemcsak az asszonyokról, -és ez sehogy se egyezett azzal a rajongással, a melylyel Katáról szokott -beszélni. Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen -kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet -játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül -nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá előttem -azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra visszatért a -témájához, minden igaz ok nélkül. - -A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már nem is -emlékszem, hogyan talált rá ürügyet. - -Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés után ismét -benne voltunk a rendes kerékvágásban. - -Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt: - -– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; hogyan -bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se titkol el -előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, mindenki -hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett százszor e -tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent elmondana, ha sohase -hazudnék a feleségének: a felesége nem szeretné. Tehát hazudik, hogy -szeressék. Ha sohase hazudott volna, a felesége nem ment volna hozzá. -Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet, -mint ő?! Mert ennek a fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem -nyugtathatja meg; a hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut -az eszébe, hogy talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent -elmondott volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben -az időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek, -akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak egymásról! -Mert az a szegény asszonyi teremtés, mielőtt elvette, még alig élt? -Annyit mindenesetre élt, hogy gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana -el senkinek. Azt tudja a férj, hogy felesége, menyasszony korában, -igyekezett a jó tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit; -mutogatni a fogait, ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai -rosszak. Csak a külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj -se képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja -elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek pillanatai, a -mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi lehetetlen: társ -nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is nyomtalanul tehette -volna… - -– Már leánykorában! Báróné, az égnek mered minden hajamszála! - -– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! Csak -ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr fujja bele a -lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. Tehát sohase jut -eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes arczu ismeretlen, a ki -végigsétál az utczán, egy idegennek látszó férfias alak, a ki egy -nyilvános étteremben, mialatt ebédel, körülnézeget, vagy egy jómodorú -úr, a kit éppen hogy bemutattak s a ki egy óra mulva elutazik, nagyobb, -mélyebb hatást tehetett a feleségére, mint ő, minden sok éves -igyekezetével, s hogy annak az egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a -jómodoru és bizonyára szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban -tetszhetett ő nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb -erővel hatott legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a -melylyel ő életének osztályosát valaha elhalmozta?!… - -A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem volt vége -akadémiai tárgyalásainknak. A hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor -talált alkalmat visszatérni oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész -kátéját átkorrepetáltatta velem; s mondhatom, kitanított. - -Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a melyekkel -udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott: - -– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan engedheti -meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, hogy mi a -táncz, akkor értem. - -Vagy: - -– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek nevezünk, -az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen asszonyokkal és -egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag illedelmes, -valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… érintkezése a szónak -elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a társaságos életet, a melyet ő -kiván, a mely őt gyönyörködteti, egyik házastárs se bocsátja meg a -másiknak. - -Aztán: - -– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a fődolgok -kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább fenmaradó -vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb megalkuvása. A -házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés elő-örömei, az _i_, a min még -nincs rajta a pont. _Fuj!_-nak is lehetett volna nevezni. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– És a _gondolat_ra senki se féltékeny! Pedig a tett csak sántikál és -kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki soha. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a haja. -Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, azok közül, a kiket ismerek. De -hát mért állott ellent, ha olyan nagy munkájába került?! - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra gondolok, hogy a -nő rendesen nem _választ_, hanem ahhoz _hajlik_, a ki a legravaszabbul -tudja fölkelteni az érdeklődését. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg: - -– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de _nem_-et -mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek föltételei vannak, az -nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira szeret, hogy még a -templomról is megfelejtkezik? - -– Nem kivánnék tőle előbb semmit. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte hozzászoktam, -valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a szellemi nyugtalanság, -mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor egy csöppet se bántott. De -minél többször mentem át a fürdőbe, annál inkább kezdett érdekelni, nem -a mit mondott, hanem ő maga; nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt -valami az arczában, a mi ellene mondott a szavainak, de szemtelenül -hazudnám, ha komolyan erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat. - -Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem -mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában. - -És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja. - - -VII. - -Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának idején, be -fogok törni a Hygiea-villába – nem tudnám megmondani. Már akkor -megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, megismerkedésünk -első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a férfiúi büszkeségemet, -vagy legalább is minden hiúságomat. Már akkor valami efféle kóválygott -az eszemben, s mialatt a dunajeczi kastély felé haladó kocsiban -némaságra kárhoztatva üldögéltem mellette, a boszúállás vágya így -morgott, hörgött bennem (természetesen nem olyan fennen, hogy ő is -hallhatta volna): - -– Várj, ezért elégtételt fogsz adni! Akarva, nem akarva, olyan -elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak nem -adhat! - -Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás hamarosan -elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy boszútervem, ha -nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő kérdése, tehát csak -gyerekes óhajtás. Igaz az is, hogy azóta a sértés ügyét lovagiasan -elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond gondolat, melyet az első dühroham -sugallt, a lehiggadás órájától fogva heteken át egyáltalán nem -foglalkoztatott. - -De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak -szunnyadt, mint a bibliai leányzó. Legalább nagyon kevés kellett neki, -hogy ujra életre keljen. - -Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg egyszer -csak végképpen elszenderedik – ha véletlenül nem hallom, hogy a szép -Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész életről s különösen a -házasságról. Elsorvadt volna – azok nélkül az erkölcsi fejtegetések -nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem mindennap volt részem. Azok -nélkül a séták nélkül – a nagy Fürdőház tájékán, s a hegyi utakon -szoktunk bölcselkedni – a melyeknek ezt az összefoglaló elnevezést -adhatnám: »Utazás az erkölcs körűl.« - -Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a báróné -erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez ébresztette fel. A -kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei. - -Igy vagy úgy – elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre gyakrabban -kisértgetett. Eleinte nem hagyott békét… utóbb valóságos rögeszmévé -érlelődött bennem… és végűl teljesen hatalmába kerített. - -Azt képzeltem: - -– Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a kiknek a -legkevesebb közük van az erkölcshöz… a kik, a legjobb esetben, már -összekülönböztek az erkölcscsel… Ez az asszony, ha nem sokkal rosszabb, -mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: egyszerüen rossz és -képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet bizonyos korban a -legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen megelégedve. Azért -foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások rosszaságával, mert ki akar -egyezni a lelkiismeretével, és igazolni szeretné maga előtt, hogy a mit -ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye… Ugy -látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van. A gyümölcs megérett, és -annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa alatt. - -Időközben nagyon összebarátkoztunk. Észrevettem, hogy tetszem neki; hogy -megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető ifjuúrnak talál. -Nem titkolta el, hogy ő, a ki másokat éppen nem szokott kitüntetni, -örül, ha egyre gyakrabban találkozunk. Valósággal a bizalmasává tett. -Életének legfontosabb eseményeiről ugyan nekem se szólt egy szót se, de -sok olyan dolgot mondott el az érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát -előtt szokás elárulni. Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi -kastély lakói közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan -kevéssé lelkesedik Kata környezetéért. Ebben az egy pontban tökéletesen -egyetértettem vele. - -Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a -gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.« - -Határozottan kaczérkodott velem. - -Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat. Látta, jobban -látta, mint magam, hogy Kata milyen mély hatással volt rám, s mert -mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, érzése szerint magyarázza -mások viselkedését, ebből azt következtette, hogy udvarlásom csak a szép -asszonyokat megillető hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás, -melyre csak az a gavalléros szándék ösztönöz, hogy őt egy kissé -elszórakoztassam. Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott – -pedig ugratott és én ugrottam – csak azért tette, mert ártatlannak -látszó udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, mint -valami csinosan játszott szinpadi enyelgés – aztán, ezenkívűl talán még -azért is, mert azt remélte, hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerűl -engem elszórakoztatnia, ez csak javára válhatik Katának, a kit ő már -akkor féltett attól a veszedelemtől, hogy komolyabb embernek hisz, mint -a milyen vagyok. - -De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen -czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi -fáradság«-omat; nem hittem, hogy igazán annak véli. Nagyobbat ugrottam, -mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a fülemüle felelete -a fülemüle-szóra. Azt képzeltem, hogy játékunk az az örök játék, a -melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig valójában előre halad s -megteszi a feleutat, hogy hamarább találkozzék Jancsival; hogy szavaink -csak ugyanarról a közeledésről akarják elterelni a másiknak a figyelmét; -hogy enyelgésünk az a hagyományos másról való vitatkozás, a melyben -minden szónak csak az a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az -egyet, a miről egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre -gondol… minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig -elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy rejtekutakon -járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja boruljon rá, hogy -fátyola csak egy pillanatra legyen föllebbenthető, s hogy mindig -megőrizzen egy takarót a lélek titkolózásában… - -A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép Valéria -irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak halálosan nem -szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az Asztalos Gyula nevű -fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan forgolódik körülte. De én ezt -nem is vártam; nekem elég volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha nem -méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a kellemes -viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen nem elriasztó -külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, hogy nincsen -szeretetreméltó tulajdonságok híjján. Ahhoz, hogy czélomat elérjem, -minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam. Úgy okoskodtam, hogy -hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép Valériába, és ez mégse -csökkenti a buzgalmamat. Annyira meg voltam győződve, hogy a szép -Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató, legalább is afféle, tökéletesen -megpuhított lélek, a kinek már csak alkalom kell, hogy végképpen az -ördögé legyen, – a vasúti kaland és erkölcsi tanakodásaink annyira -megtévesztettek, hogy a szerelmes nyugtalanság segítségét nemcsak -elérhetetlennek, de egyszersmind szükségtelennek tartottam, s -boszútervemet pusztán arra építettem, hogy: én tizenkilencz, ő egy -híjján húsz… és a többit megteszi majd: a váratlan támadás, a -meglepetés. - -Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a melylyel a -nagy hadvezérek győznek. - -És itt egy vallomást kell tennem. Vagy nyolcz esztendőn át jóformán csak -a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az élményeiből azt a -meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint a játékban, a -szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a legelső időben. A -mi meg akar történni, annak hamarosan kell megtörténnie; csak az -nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem azonnal mer. Azt tartottam, -hogy – különösen a nem könnyű esetekben – a legjobb rendszer a huszáros -roham. - -A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is sokszor -gondol arra, a mire én gondolok, s hogy ő, addig is, míg ellenem kell -védekeznie, már védekezik önmaga ellen, ha ugyan alattomban már előre -meg nem adta magát – nyomban föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig -várakozni az érett gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg -is rázom, ha kell. - -Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan körültekintés. -Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak engem tüntet ki -kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót most is távol tartja -magától. Pedig a fürdőn találkozott akárhány lovag, a ki érdeklődve -hallgatta volna a szép asszony erkölcsi fejtegetéseit, s ezek között -lehetett olyan is, a ki nem rejtegetett semmiféle erkölcstelen -szándékot. De Valéria kitért valamennyi elől; nem férhetett a közelébe -egy se. Ez fölkelthette volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a -milyennek Valériát néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha -az udvarlók seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél -nagyobb udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon, -egy kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak. Kinyithatta volna -a szememet az a megfigyelés, hogy Valéria nem igen tűri a társaságot, s -ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel szemben feltünően -visszahúzódó. Még az asszonyokkal se barátkozott, s majdnem mindig -egyedül találtam. - -Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer nem tett -tünődővé a kételkedés. Valéria viselkedését, mert kedvemre volt, -természetesnek találtam. Beértem azzal a magyarázattal, hogy különbnek -tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett volna, ha mindig -nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, s szinte magától -értetődőnek tartottam, hogy olyanok kedvéért, a kik nem érdeklik, nem -akarja feláldozni az én társaságomat. A legkomolyabb huszonnyolcz -esztendős embert is megtéveszti néha a magában való bizakodás. - -Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se verhette -volna ki a fejemből. - -És végre: egyre jobban izgatott a játék – a mit egy kissé ment a -huszonnyolcz esztendőm. Ebben a korban a bölcsek még nem tökéletesek; -kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a kísértések virágos -kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak az anakoréták élnek. - -Már pedig az izgalomban nincsen körültekintés és nincsen megfontolás. - -Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már csak az -alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem – nekem, ahhoz, -hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán csak az alkalom -hiányzott. - -És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert ügye van. -Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és legtüzesebb kohók -folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják. - -Egy délután, tenniszezés közben, Kata – mintha csak azt várta volna, -hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak – a hogy a két lány egy kicsit -messzibbre szaladt, hirtelen így szólt hozzám: - -– Egy darabig este nem fog látni. Valami gyanusat vettem észre; azt -hiszem, leskelődnek utánam. És én senkinek sem akarom az orrára kötni, -hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze hozzá. -Remélem, hogy felültetem a kémet, ha két vagy három este nem mutatkozom. -Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly aggasztóan közel van… -hamar, hamar, folytassunk egy meg nem kezdett társalgást!… - -És mire Nusi hozzánk toppant, már másról beszéltünk. - -Vajon mit akart még mondani? - -Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam meg, -mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se -maradhattunk magunkra. Feltünt, hogy néhány nap óta ez mindig így van. -Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se törődött -se vele, se velem. Most a véletlen mindig úgy intézte, hogy akármennyit -jártam utána, folyton csak a többiek közt láthattam. Talán nem is a -véletlen intézte így?!… - -Egyszerre eszembe jutott: - -– Nini, az alkalom! - -Mert – tisztában voltam vele – abban, hogy hozzá lássak a huszáros -kirohanáshoz, eddig csak az az egy dolog késleltetett, hogy semmiért se -akartam lemondani a Katával való esti találkozóról, szerenádjaimról, a -hogy Kata nevezte. Ez a tizperczes találkozó volt a legnagyobb -gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam ujabban a fürdőn, egész nap alig -vártam az estét. De valami nagy – és talán átlátszó – hazugság -kieszelése nélkül nem is tehettem azt, hogy ne legyek ablakomban, mikor -Kata a szerenádot várja. És megcsalni Katát! Nem, ehhez nem volt semmi -kedvem. - -A kirohanást pedig csak éjjel hajthattam végre. - -A ki türelemmel kíséri hosszú gyónásomat, e helyütt azt mondhatja: - -– Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! Ön azt -állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be. Ha nem is -meri megvallani, mit érez, még magának se, nemhogy annak, a ki -mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán szerelmesek… és -tessék! Ön az üdvösségről, vagy nem tudom miről álmodozik, és miután egy -kissé kiábrándozta magát, azonnal a szórakozás után szalad! El akarja -hitetni velem, hogy önt egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog -hatni az egész életére, és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár -napig nem láthatja kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja -egy pár napi szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás -bűvös köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú, -a ki vadúl rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz csínyeket -követhessen el! Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! - -Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam, -egyetlen-egy mentséggel felelhetek. - -Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal teli -Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a bennök -lappangó rossz, javíthatatlan Gyula – ez igaz, de nem mentség. - -Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a -jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt. - -Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve bennem, -s még csak megszólalni se fog soha. Ha álmodoztam, tudtam, hogy álmom -soha se válhatik valóra; »égre vágyódás«-om tehát nem szakított el a -földtől. - -De nem akarok mentegetőzni; csak elmondom, hogy mi történt. - -Nos, a hogy az alkalom megvolt, már megállapítottam a haditervemet is. - -A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik. De csak úgy remélhettem -a sikert, ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber szemeket, s ha -mindjárt az első perczben meggyőzöm a szép asszonyt, hogy támadásomról, -már akármilyen eredménynyel jár, soha senkinek még csak sejtelme sem -lehet. - -Tervemet erre építettem: - -A szép Valéria a fürdő legmagasabban álló és a többiektől meglehetősen -messzeeső villájában lakott, az első emeleten. Két szobát bérelt, és az -övé volt az első emeleten lévő veranda is. Csak egy szobalány volt vele, -s ez a második emeleten aludt. - -Este tiz órakor a villa kapuját bezárták. De a szép asszony ilyenkor még -nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha éjfélig olvasgatott, -a függő villamos lámpa világánál. Két nap egymásután éjszakára is a -fürdőben maradtam, s vacsora után felsétáltam a villa elé, jó éjt -kivánni szépemnek. A hódolatnak ezt a kétségtelen jelét természetesnek -találta, s azzal hálálta meg, hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám -a verandáról. De, hogy ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára -elküldött. - -Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány pontban -féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a lakás -kulcsát, s ettől fogva eltűnik. Tizenegykor bizonyosan már alszik -odafenn. - -A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba. Valériának, hogy szobáiba -juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia. A folyosón balra az -első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak innen -lehetett eljutni. - -Gondosan szokott elzárkozni; mindig elcsukta a verandának a folyosóra -vezető ajtaját is. De nappali szobája erkélyes volt, s egyszer, mikor -fenn jártam nála, láttam, hogy az erkélyajtónak nincs kulcsa. Utóbb, a -mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a fürdőben valakit megloptak, -hallottam is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett. - -Tehát az erkélyre kellett eljutnom. De a verandáról ez lehetetlen volt. - -A ki keres, talál. A második emeletnek az a szobája, mely a Valéria -nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel költözött ki, s -a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban. Tovább nem; mert -egyet gondoltam és elloptam. Kedvezett a szerencse; senki se volt a -folyosón, senki se látott. - -Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba nem kap -hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre. - -Nos, el is jutottam. Minden úgy történt, a hogy terveztem, egészen a -terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig. - -Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, mozdulatlanul -vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a villamos lámpát. Éjfél -táján minden elsötétedett. Még egy darabig vártam, mert a -vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott. Végre mély csend ült -az egész tájékon. - -A feladatom első része nem volt nehéz. A földszint verandájáról feljutni -előbb az első, aztán a második emeleti verandára: semmiféle nehézséggel -se járt. Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki jó tornász, ennyit mászni -nem olyan nagy dolog. És egyelőre nem koczkáztattam semmit. Ha -véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy a szobalányhoz igyekeztem. Egy -kicsit kinevetnek, és sebaj. - -A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt zárva. -Odafenn senki se aggodalmaskodott. Igyekeztem tolvajmódra járni, s -meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal előbb az üres -szoba ajtaját, majd az erkély fölött lévő ablakot. De most következett a -feladat nehezebbik része. Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az -első emeleti erkélyre, egy vékony, rövid kötélen, a melyet a -függöny-zsineg megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem. - -Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a -dolgomat, kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s -azonkivül a botrány!… De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült. Érosz -isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett rám, de -magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, hogy -becsületére váltam az atletikai klubnak. - -Ott voltam az erkélyen. - -Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a sötétbe, s -lábujjhegyen néhány lépést tettem előre… a mikor egyszerre csak gyökeret -vert a lábam, s szinte megdermedtem. - -Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat hallottam: a -szép Valéria hangját, meg egy férfiét. Tisztán hallottam a hangjukat; -tisztán hallottam azt is, hogy nevettek. - -Dühömben majdnem elkáromkodtam magam. - -– No, itt én teljesen fölösleges vagyok! – morogtam, pár pillanatnyi -várakozás után. - -És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem! Az igazat -megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb. Azt reméltem: az -ajtón fogok kimenni, hajnal felé, s a folyosóról a lépcsőn kerülök a -második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az ablakot. - -S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a második -emeletre! Koczkáztatnom kell a nyakamat ujra, nagyobb veszedelemnek -indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha véletlenül bajom esik, -egyszersmind nevetségessé váljak! Nagyon szégyeltem magam. - -Ha a kötél valamivel hosszabb volna!… ha leszedhetném a két vasgombról, -hogy lebocsátkozhassam az erkélyről!… Vagy ha megkisérthetném a -leugrást!… Ha át tudnék kúszni a verandára!… Csakhogy mindez pusztán -óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még veszedelmesebb, mint a -szomorú visszavonulás felfelé. - -Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis -testgyakorlatot, mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, és -valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, visszakerültem -oda, a honnan kiindultam, azon az úton, a melyet egy macska se talált -volna kényelmesnek. - -Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak. Minden áron tudni -akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett. - -Megtudtam azt is. - -Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol fog -kilopózni a jól ismert épületből. A kit titokban, éjjel bocsátanak be, s -titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a kapun keresztül, -hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a melynek a kulcsa -akármelyik cselédtől megszerezhető. (Nekem is lehetett volna annyi -eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha nem féltettem volna olyan -ostobán annak a hölgynek a jóhírnevét!) - -Csak várakoznom kellett. - -El voltam rá készűlve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, és -csakugyan, magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora kitartásra. -Órák multak el, és még egyre ott állottam, őrhelyemen, a villa mögött -meredező fenyőfák között. - -Végre – már világosodni kezdett – emberem kibujt a hátulsó kis ajtón, a -melyet aztán gondosan bezárt. Majd, határozott léptekkel, mint a ki jól -ismeri a járást, megindult azon a szűk gyalogösvényen, mely a fürdőtelep -mögött, a hegyen át, Jablonkára visz. - -A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel odább a -magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az arczát. -Megismertem. A szőke volt; a vasúti szőke ember. - -Éktelen harag fogott el. És nem tudtam, hogy kire haragszom jobban: -magamra-e, vagy arra az asszonyra? - - -VIII. - -A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám. - -Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a minő csak -a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első órájában, a mikor -az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak a legkegyetlenebb, a -legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. Mélységesen szégyenkezve -gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni szerettem volna az elmémben -egyre kavargó, elcsöndesedni és leülepedni nem akaró, még eleven -benyomásoktól; elhatároztam, hogy összeszedem magamat és kiverem a -fejemből mindazt, a mi legutóbb történt, összes fürdői élményeimet, -Valériát, a kit ezentúl nem fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a -rossz Gyulának minden gondolatát. - -Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a megbékítő -gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a felüdítő -benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát. - -És Katához nem tudtam hozzáférni. - -Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a -sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata járt. -Észre kellett vennem, hogy szemmel tartják… mintha tőlem őriznék. És -Kata is mintha szökött volna előlem. Néha meg olyan különösen nézett -rám! - -Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve -készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De mihelyest -eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a parkban. - -Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, hogy -kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült meg -rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre egyedül -találtam, de csak egy pillanatra. - -A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem -biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele. - -Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar -elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára beszéltünk -tanúk nélkül? - -De ő szólított meg. - -– Nini, nem ment el a fürdőbe? - -– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül találom és -megkérdezhetem… - -– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol járt -tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja meg, hogy -udvarolni járt! - -Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis szemrehányás -rejtőzött volna. - -Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már ott -voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel. - -– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a kivel -vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten kivántam jó -napot. - -(Náthás vagyok? No, az nem csoda!) - -Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a -mondanivalójával, és szorongva vártam az estét. - -Vajon ki fog-e nyílni az ablak? Vagy megbüntetnek, a hogy érdemlem? - -Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; a mi -ezután következett, abban nem volt köszönet. - -Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik czigarettát a -másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott átellenben, csak nem -akart kivilágosodni. - -Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata kidugta -fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a szokatlan -világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme is -megdöbbentett. - -– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy olyasmit vettem -észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk nagyon nem tetszenék -a Guszti néninek. El akartam pletykálni magának ezeket a gyanús -dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó -volna, ha a nagy nyilvánosság előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben -maga egy kicsit hízelegni próbálna a Guszti néninek. De ez most már -meghaladott álláspont. És azért nem is beszélem el az apró -megfigyeléseimet… nincs sok időnk… különben is fölösleges. Mert már nem -csak gyanítom ezt; most már bizonyos vagyok benne. A Guszti néni -tudniillik színt vallott. Nem mondom el, mit szónokolt… most is minden -pillanatban rám nyithatja az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától! -Meglehet, sokáig nem lesz alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha -társaságban lát, úgy találhatja, hogy megváltoztam… Előre -figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy akármit -lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem változtat meg! De -színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, ha följelentenének a -nagypapának. Persze, ezentúl nem beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság -későn jutott eszembe. Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik. -Meg kellett igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal -fenyegetett, hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a -nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon -erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot várok -tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az arczképemet! -Megértett? - -– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy többet -nem tudtam mondani. - -Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az ablak -bezárult. - -– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a pad -alatt! - -De azért nem volt kedvem tréfálkozni. - -Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a mely -huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, a melyről -tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a melytől megválni -épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a milyen érthetetlen -(nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – azalatt oda jutottam, -hogy annyira se vagyok, mint a legelső napon! - -Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép virágban! -Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s azóta kitették -melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, hogy az elkerített -virágokhoz hozzáérni tilos!« - -S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy bűnhödöm a -bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, hogy nagyon sokat -akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, hanem, telhetetlenül, a -szórakozásra is ráéheztem, hogy profán szívvel az élvezetet kerestem -akkor, a mikor csak az áhitatnak lehetett helye bennem! - -De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a -legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz -bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a -világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék nevezni, a -végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a gondviselés vagy a -buta véletlen. - -A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk – a -legjobb érzéseinkért! - -Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta – a mit -különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte kiáltozta -körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét. - -– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert eddig nem -tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat győz meg róla, és -ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok akárki. Ennél is többet. -Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, a kik iránt közönbös. Talán -még többet, még többet!… Milyen jóleső, milyen édes érzés! Csakhogy… és -mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a mikor még nem is örülhettem a -fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se juthattam ehhez az édes érzéshez – -már előre pofon vág a világrend, már előre megrontja, megmérgezi az -örömömet! Egy perczre se adhatom át magamat az ábrándozásnak, mert a -Guszti néni szürke ruhájában sürgő-forgó világrend már előre bejelenti, -hogy minden ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a -mit fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi -ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet -megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, azután -pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő szerepet, a -melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is elismerném, hogy -szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy lakájról, – ha tettetem, -hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi az alázatos helyzetébe bele -nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha színeskedem, ha jól viselem magam, ha -nem is merek felnézni az égre: akkor, akkor messziről tovább -gyönyörködhetem annak puszta látásában, hogy milyen tündéri lények -születnek a kiválasztottak számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a -megalázó szerepet, akkor: le is út, fel is út! Az az édes kis teremtés -persze nem is sejti, hogy ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli: -mesevilágban élünk, a hol a szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis -ügyes játszadozás után, jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos -csínyjeinek segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó, -ha jó a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a -megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy sorsom -mindenképpen: a reménytelenség. - -Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, erőködni, -hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek látszik, hogy -elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom róla! – bizony, ez -nem éppen megtisztelő feladat! - -És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra! - -De úgy kell nekem! - -Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más gondolkozású, -más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben az idegen világban, -a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a mi vagyok, nem büszke -művészléleknek, hanem síma beszédű és hibátlan viseletű udvarfinak, -fizetett játszótársnak, mert a kikötött bérért ezt is megvárják, nem -csak a munkámat, – ebben a nekem olyan kellemetlen világban, a hol -minden nyájas szó bánt, mert minden nyájas szó megannyi sértő -leereszkedés, s a hol minden tettem megaláz önmagam előtt, mert minden -tettem hozzám nem illő kicsinyesség, megfizetettnek nézett -játékrendezés, haszontalanság, melynek a művészethez nincsen semmi köze, -– mit is keresek én itt, hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar -felvenni, hol egy fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se -fogják előttem leereszteni?! - - -IX. - -Három nappal később elkészültem a régen megkezdett munkával. - -A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg -»kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és kért, -tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is. - -A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az ecsetemet, -mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek nesztora – a -nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – felugrott volna -tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és átnyujthassa. - -(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És -feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet merek -vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az isten, de -csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a bárókisasszonyokat, és nem -azért, hogy meg is lássam őket.) - -Ötöltem-hatoltam, s végezetül nem tudom mit feleltem. - -Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a dunajeczi -kastély birálóinak – pedig egyre több és nagyobb lelkesedést fakasztott -– annál kevésbbé tetszett nekem. Hogy röviden jellemezzem, azokat a -szavakat használom, a melyek magukban foglalják minden idegenkedésemet. -Hideg és élettelen volt. Csinos, tetszetős, síma, hibátlan, -kifogástalan, szóval rossz. Azt az elragadó földi bájt, mely a Kata -arczáról sugárzott, anyjának arczképére nem tudtam átlopni. - -Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker vigyorgott -szemembe. - -– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna egy -lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni. - -Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az elégedetlenségből kevés -is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy sajnálattal gondoltam arra a -szomorú békességre, a melyben otthon éltem. - -– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban folyton, -mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, Géraldine-ok. - -Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek ugyan -elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se szabadulhatok -meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen kevés telik ki tőlem! -– de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, minduntalan parancsolnak -velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. Aztán csak cselédsorban lévő -emberek békülhetnek ki azzal a szereppel, a melyet itt nem háríthatok el -magamtól, a melyet most, akarva, nem akarva, játszanom kell. - -Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy magam is -szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen tudnám tükröztetni -képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi gyönyörüséget találok? - -Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig tartó -habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom – arra -kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a másik -arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb -elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám. - -Mi tart hát vissza? Maga a kis lány? - -Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért késlekedem, mert -jól esik tovább is látnom őt. - -Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy pár hónap -multán mégis csak el kell szakadnom tőle. - -Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan -hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak? - -Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; ennyi -az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre fog esni, -hogy végre is le kell mondanom róla. - -Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek hirtelen -elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig mozdulatlanul ülnek mély -tengerfenéken, de ha egyszer neki lendülnek, hogy no most hamar -cselekedni fognak, akkora elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez -igazán esztendőkig kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki -akarnák pótolni a sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt, -hogy semmiféle anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel. - -A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a világból, a -hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl csak ujabb -keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen támadt, de nem -tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon. - -Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a családomban – -pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e miatt azonnal el kell -utaznom. Este, mikor a többiek már visszavonultak, megirtam a -bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam és elhajtattam Jablonkára, az -éjszakai vonathoz. - -Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, hogy -végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt bennem, s -a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam el. Valami -szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton hagyni. - -A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug -igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű -igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét. - -– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – igaz, -hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől megválni most -olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak megadatott, s a boldogság -mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez az Eldorádó épp olyan -elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság maga. A lehetetlenségek -sárkányaival kellene megküzdenem, hogy eljuthassak a közelébe, s ennek a -küzdelemnek a vége az volna, hogy le kellene buknom egy örvénybe akkor, -mikor már láttam a vizen imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó -körvonalait. Jobb előbb mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak -pillanatoknak a fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a -minek áhitjuk, reméljük. - -Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha valóvá -tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha a boldogság -isteni italának egy aranygyűszűbe kimért cseppjeit, ha társaddá tehetnéd -is azt a leányt, a kit ma minden élő lény közül a legjobban szeretsz, s -a legtovább, talán halálodig fogsz szeretni: abban a világban, a melyet -magad alkottál magadnak, lelkednek igazi otthonában, énednek minden -magasabb rendű vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig -_solus eris_, egyedül léssz. - -És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a tájékra, -a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a melyet a sötétség -eltakart előlem. - - -X. - -Mégis visszamentem. Nem is sokára. - -Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott benne: -»Várom.« - -Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam meg a -feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely nyilatkozat-tételre szólított -fel: elkészítem-e az unokája arczképét, _avagy_ családi gyászom -következtében _netalán_ úgy alakultak a körülmények, hogy ezek _immár_ -megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem össze a -hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, teljesen lehetetlen, -nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ siettem eldobni ezt a -fogalmazványt! - -Most már megvallottam magamnak, hogy tizenegy napon át nagyon -szenvedtem. - -Nem részletezem itt, hogy ezen a tizenegy napon át Kata mennyire -hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot, -mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést -köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre. - -Tudom, hogy gyónásom türelmes hallgatója így ítél meg magában: - -– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre két nyúl -után szalad! - -A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen tisztelettel -tiltakozom. - -Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi engem az -utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető legkeservesebben -foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg elmémben, mint az a tudat, -hogy van valahol egy Ausztrália nevű világrész, a mely csodálatosan -különbözik a miénktől, s a melyről ennél sokkal többet nem igen fogok -tudni, mert ezt a messzeeső világrészt én soha se fogom látni. Arra, -hogy Kata egyszer olyan vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam, -mely lelkemet minden tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb -izgalmakkal fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha -gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél -félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, mint -egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha. - -Ha szaladtam: csak egy irányban szaladtam. - -A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette -nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek -valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van bennem -egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, a mi később -történt. - -Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén felsorolt -léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a komoly érzés -ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit eleve végzetesnek -sejtettem. - -És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, hogy -egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell vallanom, hogy -addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam tisztán, csak -gyanitottam, hogy ez a kis lány milyen mély hatással volt rám. És azt -képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a szívtől… - -Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett látnom, -hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – furcsának -tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá tartozik a -történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik éjszakán, a melyet már -otthon töltöttem: egy álomlátásból megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt -érzek, sokkal jobban hozzá forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint -öntudatom hinni akarta. Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a -szívem nagyon hangosan szólalt meg, és felvilágosított. - -»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell mesélnem, -hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az ostoba álom, -vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden fegyelem alól -kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása. - -Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az alant -nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a kedvesem, rongyos -ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya egyik sarkában, a -legvédettebb helyen húzódott meg, és a fegyvereinket töltögette. Az -embermagasságú falak csak úgy a hogy oltalmaztak bennünket; jobban -védett a sötét, csillagtalan éj. Gránátok és bombák röpködtek a fejünk -felett, s a fekete éjszakában nem láthattam Katát, csak olyankor, ha -alulról egy-egy óriási tüzes csóva lobbant fel, mely megvilágította a -táj egy részét, néha az égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz -ilyen kivilágítással kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk… -boldogan láttam, hogy: még most is ott van!… és összemosolyogtunk. -Ajkamon még ott égett a csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte… -hanem ujra meg ujra átéreztem annak a tudatnak a gyönyörüségét, hogy: -ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő él! ő az enyém!… a karomban -csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt zeneként hallgattam, és az az -egyre ismétlődő, a felcsapó lángok nyomán ujra meg ujra felvillanó -gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – valami soha se ismert édes érzéssel -töltött el… - -Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes kábultságomból, -mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, mielőtt megízlelte az -álmában látott édességet, felsóhajtottam: - -– Milyen szép álom volt!… Milyen kár, hogy már fölébredtem!… - -És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az öntudatlanul átélt -gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az élet örömét, az élet -tudatának testi gyönyörüségét még soha se éreztem át ennyire, az -élvezetnek ilyen erejével, mint most, a mikor nem voltam magamnál. - -Utóbb megpróbáltam mosolyogni azon, hogy milyen furcsa volt ez az álom: - -– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, ilyen -odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan csapongását. - -De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában küzdünk, -mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem hogy milyen tüzű -lelket viszünk az ügy szolgálatába. - -És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak -magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az életet, -hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó. - -Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás -felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam. - -Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam »átkos -hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről most már -tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik és még valóra -válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell mondanom, az egész életem -olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint ezek a legutolsó napok?! - -Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a megtisztelő, -hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével mehetek vissza, mintha -csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se fogja gyanítani, hogy nem -ez volt a szándékom, és hogy, mint egy megvert kutya, csak -visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent mondjak; mert ha most -igent mondok, senki előtt se kell szégyenkeznem – magamat kivéve. - -De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes lelki -vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy cseppnyi -akaratom! - -Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a legjobbnak -gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok szenvedni, mint -képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek arra a fájdalmas -elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, minél keservesebb rám -nézve, hogy szakítanom kellett, annál bizonyosabb, hogy: jobb előbb -szakítani, mint később, a mikor csak még keservesebb volna. - -Hanem Katának a sürgönyére sutba dobtam minden bölcseséget. - -Most már, igenis, változott valami. - -Most már nemcsak magamról van szó, hanem mindenekelőtt: róla. - -Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a csodában való -reménységről – az ő nevében is? - -– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, hogy visszamenjek – -siettem elhitetni magammal, a mit jól esett elhinnem. – Lesz, a mi lesz. -De Kata megvárhatja, és meg is várja tőlem, hogy öregasszonyos -szomorkodás helyett megkíséreljem kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy -mi az ördög… - -És rögtön találtam egy másik kitünő okot is. - -– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? Az, hogy -egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy ezentúl nem -láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében beszélhetek -vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés már megszakadt -közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira elkeserített, azóta -leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, visszavonulásom bizonyára -eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell gondolnia, hogy rosszúl -okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, a minőkkel gyanúsított, -semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen hosszú időre. Ha nem így volna, -ha nem így gondolkoznék, okvetetlenül megakadályozza, hogy -visszahívjanak. Tehát most már nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni -Katát, legalább egy darabig nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha -őröket állítana melléje olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek, -vagyis azt teszem, a mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is -megértette, hogy mi keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az -igazi oka hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való -beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos találkozóinkról nem -mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja találni a módját, hogy -olyan szabadon találkozhassunk, mint az első időben; talán még többször -láthatom, mint eddig… - -Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a leghamarább -induló gyorsvonattal. - - -XI. - -Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az idő dél -felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött értem; s -délután két órakor már a kastélyban voltam. - -A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A főispán, -szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült azonnal a nyakamra. -Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a hatalmába, ha nemsokára elő -talál kerülni: és mihelyt tűrhető alakban mutatkozhattam a hölgyek -előtt, jelentettem, hogy tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál. - -A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A dohányzóban? -Furcsa! - -Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba -beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy szinte -megzavarodtam. - -Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit félig már -ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó szőke embert… a -szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a kire egy idő óta -gondolni sem akartam. - -A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét -szobájában meghallottam ugyanennek az embernek a nevetését. Annyira -elbámultam, hogy észrevehették rajtam. - -Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak: - -– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem iszmert: -Albert báró! - -Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, egy és -ugyanazon személy! - -Hályog hullott le a szememről. - -Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől hallottam, a -mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül mindazt, a mivel -a szép Valéria annak idején tele beszélte a fejemet… képzeletem -elvégezte a munka többi részét, és – mindent megértettem. - -De hát mit érdekel engem most már mindez?! - -Ez a gondolat magamhoz térített. - -Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, hogy -úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem csalódik, -a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, aztán -megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a dohányzóban adott -neki kihallgatást, és magunkra hagyott bennünket. - -Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s figyelmeztettem az -egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – szemtelenül hazudtam, -mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy én úgyis csak jelentkezni -óhajtottam… - -– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje engem nem -zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő rossz szivart szí. - -Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt. - -– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a gyanúját elaltassam – mert a -legutolsó napokig magam se tudtam, hogy eleget tehetek-e a megtisztelő -felszólításnak, a családi gyászeset következtében ugyanis az én -életviszonyaimban is változás állott be… – és így tovább, mintha -könyvből olvastam volna. - -El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha mégis itt -vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest. - -Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig olyan -egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le nem -olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal szólt -hozzám, mint eddig. - -A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán megindulhattam: -fölkeresni Katát. - -– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a parkban -találja őket. Már epedve várják. - -Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor messziről -megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér galamb -hollóseregben…« - -No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit! - -Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan -indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan -tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű -embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek között -ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb vigasság -kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos ugrándozást -vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó megünneplése végett. - -A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban: - -– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az egyik -Nusi. - -– Bele akartunk ugrani a halastóba! – tódította egy másik. - -– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a Géraldine-ok -egyike. - -– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott égi -ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában járt. - -És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, úgy -ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a gödölyékkel -játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam mindazt, a mit -egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig vártam, hogy abba -hagyhassam ezt a komédiázást. - -Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is csalódtam. Egy -negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék ürügyével élve, félre lopott -a víg bandától. - -És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart. - -Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan néztünk -egymás szemébe, így szólt: - -– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. A -felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg -kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, soha -se fogok férjhez menni. - -Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se tudtam, -hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a gyönyörüségtől! -Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott volna a helyemben. -Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne mindez? - -Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a részletei -kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – megvallottam neki, -milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk még jóra fordulhat, s -hogy csakugyan azért utaztam el, mert elveszítettem minden -reménységemet. Kata ugyanúgy látta a dolgokat, csak reménykedni tudott -jobban, mint én; mert kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette -azokat az embereket, a kiktől a jövője függött. - -Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz – Valéria. - -– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap reggel, és -tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan képzelik, én azt -fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak. - -– Beszélt már vele? - -– Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki mindent. - -– És Valéria – biztatta? - -– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa -beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. Talán -csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De megigérte, hogy -mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak megtehet. A sürgönyömet is ő -küldötte el. - -– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az egész -kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő egymagában is -fölér egy egész táborral… és százan lehetnek mellettünk, még se érhetünk -el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. Mit gondol, már nem gyanakszik? - -– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs róla, mit -gondol magában. - -– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt nem -tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem gondolja, hogy -így van? - -– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is maga -készítse el: a nagypapa kívánsága; az édes anyám arczképe nagyon -tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta meg, hogy a nagypapa magát -visszahívja… csak úgy akadályozhatta volna meg, ha nagyon komoly okkal -áll elő… ha elmond mindent, a mit észrevett. Ezt nem merte tenni. A -nagypapa már nagyon öreg ember; féltjük minden izgalomtól. És ez a -leleplezés olyan lelki megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti -néni is bizonyosan el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a -Guszti nénit ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt -látná, hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja -annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is -veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt gondolhatja, -hogy maga is meg tud birkózni velünk. - -– Félek, hogy igaza van. - -– Neki vagy nekem? - -– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga jól -magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy semmit se -jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az ellenkezőt -hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a reménykedésem lát -biztató jelt. - -– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú -távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel -nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán mégis -javunkra vált. - -(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – ez úgy -se érdekel senkit.) - -– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, melyre -fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan szívesen -fogadott, mintha soha se gyanakodott volna rám; és az is jó jelnek -látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem költöztetett máshová. - -– Ezekben a jó jelekben se bízom. - -– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a gyanuját -előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a bizonyosságot; sőt -csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél kevésbbé ügyeljek magamra, -és ő minél hamarább tisztában legyen azzal, a mit tudni akar. Az is -valószinű, hogy nem azért kerültem vissza a régi szobámba, mintha már -nem gyanusítana, hanem ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket. - -– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint eddig. -Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a véletlentől kell -kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk. - -– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a -sarkunkban. - -– És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne féljen. - -(Ismét szünet.) - -– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, hogy -felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon -megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs -veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem -értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, és még -kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden mésalliance-nak. -Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához! - -– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni egyszer -igen-igen szerelmes volt a bácsiba… - -– Kibe? A főispánba? - -– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi -házasságot. - - -XII. - -Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél -hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson. Igaz, még nem régen nagyban -fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a mióta -megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon halandó, – -a mióta mindent, de mindent megértettem, – már nem volt mért húzódoznom -ettől a találkozástól. - -Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult rendes -sétájára, hegynek fel. A legelső fordulónál elállottam az utját. -(Ismertem az utjait s valamennyi szokását.) - -Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok előtte. -Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott: - -– Előkerült végre, Don Juan?!… - -– Én és Don Juan? Úgy látszik, a bárónét jókedvében találom. - -– Igenis, Don Juan. A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se udvarol -nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don Juannak -nevezem. Tessék, a míg én abban a boldogító hitben éldegélek, hogy egy -magasabb rendű, mondhatnám szent czélból, sikerült elbolondítanom ő -veszedelmességét, addig ő, suttyomban, meghódítja a kis hugom szívét, -természetesen egy szót se szólva arról, hogy odaát, túl a hegyen, miket -szokott suttogni a nénike fülébe! És milyen ármányos! Én se vagyok a -leggyermekesebb lélek… de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden -asszonyi éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével, -mert soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár! Lám, lám, mikor -elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több gondozást… -csak meg kell várni, míg a mag kikel… mikor látja, hogy a szénája már -rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és nagyot, vakmerő -játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy visszahívják, hogy -utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne legyen egyéb dolga, mint: -aratni. - -– Nem is vagyok olyan nagy betyár! – feleltem. – Ez a sok ravasz -számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben. Csak -azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet. - -– Melyik reménységét, ha szabad kérdeznem? - -– Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, senkit -se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról ábrándozom. -Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a báróné csak tréfál -velem, e felől nem lehettek kétségeim. - -– Szépen vagyunk. Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon kezelhető -udvarlót, az ex-udvarló ezt be is jelenti, ugyszólván hivatalosan -jelenti be, tudtomra adja, hogy nem álomképének, hanem ügyvédjének -óhajt… és később talán nászasszonyának, mert nem jó az embernek egyedül -lennie… És most én, én boronáljam össze ezt a házasságot?! - -– Félek, senki se boronálhatja össze. - -– No, magam se bízom valami nagyon ennek az ügynek a sikerében! De ez a -szegény kis Kata!… Ha tudná, milyen szép akkor, a mikor szerelmesen -sír!… Lelketlen ember, hogy’ tehette ezt?!… De ezen túl volnánk, és -egyelőre ott tartunk, ugy-e, hogy most már csapjak fel -házasság-közvetítőnek?!… Mondja, nem találja furcsának, hogy csak azért, -mert imádom ezt a kis lányt, és mert részvéttel vagyok egy érdemes -ex-udvarlóm iránt, éppen én legyek az, a ki kimódolja ezt a majdnem -lehetetlen házasságot, éppen én, a ki a legjobban tudom, hogy a szerelmi -házasság soha se vezet jóra, én, a ki esküdt ellensége vagyok minden -házasságnak?!… - -– Bocsánatot kérek, báróné, ha nagyon merésznek talál… De szeretném, ha -megengedné, hogy őszintén feleljek. - -– Csak rajta. - -– Tehát, engedelmével szólva, ha egy északi regényíró, a ki ötször vált -el, s a kit egymásután öt különböző feleség csalt meg, mert mind az öt -utálatosnak találta… ha egy ilyen északi regényíró engesztelhetetlen -gyűlölséggel szónokol a házasság intézménye ellen, ezt még meg tudom -érteni. De azt már kevésbbé tudom megérteni, hogy mért szónokol a -házasság intézménye ellen egy olyan szép asszony, a ki csak egyszer vált -el, s a ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével?! - -– Tessék? - -– A ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével! – ismételtem. - -Valéria arcza biborszinűvé vált. Erre nem volt elkészülve. - -– És maga… honnan szedi ezt a gyanusítást? – kérdezte a meghökkenés pár -pillanatnyi némasága után. (Kiélvezhettem a hatást.) - -– Én nem gyanusítom a bárónét, és soha se mondok olyat, a mit nem tudok -bizonyosan. Csakhogy… van nekem egy kis ujjam, az igen sokat tud, és -nekem mindent megsug. Egész regényt tudnék elmondani, a melynek a -részleteit mind a kis ujjam pletykálta el nekem. - -– Mondja el, kérem! Ez a tudós kis ujj igen érdekel engem. - -– Tehát a kis ujjam sokat pletykált nekem egy szép asszonyról, a ki -nagyon szerette az urát és mégis elvált tőle, pedig az is nagyon -szerette őt. Nem az érzéseik választották el őket, hanem a makacsságaik, -vagy a mint ők mondták: a viszonyok, az idegen emberek, a társadalmi -élet követelései. Azok a félreértések, melyek abból keletkeztek, hogy a -világ ellenére kötött házasságban nem élhettek kedvök, igényeik szerint. -Nem tudom, folytathatom-e, mert a kis ujjam, ha egyszer hozzá fog a -pletykáláshoz, nagyon illetlen tud lenni. - -– Csak folytassa. Maga nem felelős azért, a mit a kis ujja pletykál. - -– A szép asszony és a férje, így fecsegett a kis ujjam, minthogy az -egész világ ellenére kötötték meg a házasságukat, már az első naptól -fogva érezni kezdték Jázon és Medea átkát, azt az átkot, mely mindig -feltámad, a mikor két külön világból való ember házasodik össze. Mert -csak egymásért és csak egymásnak akartak élni, mindenekelőtt a -nélkülözést vállalták a nyakukba; a nélkülözést, a melyet, míg -külön-külön éltek, otthon nem ismertek. Ez már kezdetben beárnyékolta -egy kissé a boldogságukat; mert nem olyan sorsban nőttek fel, hogy a -nélkülözést fel se vették volna. De a nélkülözés még hagyján; vannak -ennél nagyobb bajok is. És később meg kellett érniök a keserűségeket is. -Minthogy az egész világ ellenére keltek össze, az egész világ letett -róluk; a régi társaságukat, mely hozzájuk való volt, elvesztették, az uj -társaságot, mely önként közeledett feléjök, nem találták kedvökre -valónak. Az uj környezet embereinek minden lépése, minden hangja -sértette az ízlésüket, bántotta az önérzetüket, megalázta őket maguk -előtt. Visszavonultak ettől a társaságtól, a melyben nem találtak örömet -csak boszúságot, és egymásban keresték a kárpótlást azért, a mit a -társaságban nem tudtak feltalálni. Igen ám, de – férfié az élet gondja. -Az önkéntes szegénység arra kényszerítette őket, hogy bele nyugodjanak -minden szegény ember sorsába; a kereset szüksége a férfit naponkint sok -órára elvonta az otthontól. S a különválás, a kénytelenséggé vált -kétfelé járás óráiban, a magánosságban, az egymástól való lassú -elszokásban észrevették, hogy tulajdonképpen áldozatot hoztak egymásért. -Észrevették, hogy, ha nem is vallják meg egymásnak, és ha még maguknak -se akarják megvallani, azért bizony: néha szenvednek, s míg örömeik -egyre fakúlnak, szenvedéseik egyre terhesebbek. Szenvedéseikért előbb -maguk-magukat okolták; később úgy gondolkoztak, hogy mind a ketten -hibásak; végül mindegyik a másikat okolta. Utóbb már azért is -nehezteltek egymásra, hogy a másik szenved, hogy a másik most már -nincsen oda a boldogságtól, hogy a másik néha elgondolkozik. Ezután már -nem következhetett egyéb, mint hogy fenszóval is okolják egymást; nem -következhetett egyéb, csak a kölcsönös szemrehányások, az egyre -gyakoribb és egyre hangosabb viszálykodás. Aztán… aztán a férfi, a ki -hamar elunta az örökös viszálykodást, elkeseredésében visszatért a régi -életmódjához, s ezzel a koczka el volt vetve. A viszálykodások mind -élesebbek, s ha tompább hanguak, de egyre mérgesebbek lettek, s végre, -néhány lázas jelenet után, elhatározták, hogy elválnak, mert azt hitték, -hogy már nem szeretik, hogy már gyűlölik egymást, pedig csak haragudtak -egymásra, a helyett, hogy az egész világra, a végzetre, vagy nem tudom -kire és mire haragudtak volna… Nagyon szemtelen vagyok? - -– Magát nem terheli semmi felelősség; felhatalmaztam rá, hogy csak -beszéljen el mindent, a mit hallott. Pletykált még egyebet is… a kis -ujja? - -– Igen. Elmondta, hogy az a szőke férfi, a kiről a történet szól, teljes -négy éven át üldözte az elvált feleségét, mert hamarosan megbánta, hogy -beleegyezett a válásba, és nagyon szeretett volna kibékülni a szép -asszonynyal. De a szép asszony konokabb volt, mint a férfi, s négy éven -át mindenünnen bujdokolt életepárja elől; ha az megjelent valahol, a -szép asszony mindjárt tovább állott onnan. Pedig neki is nehezére esett -a konokság. - -– Ugyan! Még ezt is tudta a kis ujja? - -– Ezt is tudta. Elmagyarázta nekem, hogy ha a szép asszony annyi rosszat -mondott a többi asszonyról, azért történt, mert örökkön az bántotta, -hogy neki, a ki minden asszonynál különbnek tartja magát, házasságon -kívül kell élnie. - -– Igaza van, a kis ujja csakugyan szemtelen gyerek. - -– De könnyü elhallgattatni. - -– A világért se hallgattassa el. A kis ujjának a magyarázatai ugyan csak -vakmerő találgatások, a melyek épp oly illetlenek, mint a milyen -önkényesek, de engem azért érdekelnek. Folytassa, és semmit se -hallgasson el. - -– A magyarázatait se? - -– A magyarázatait se. - -– Tehát a kis ujjam elmagyarázta azt is, hogy a szép asszony azért -jósolt olyan rossz véget minden férjnek, mert boszantotta, hogy az az -ember, a ki őt, hite szerint, nem érdemelte meg, nyugton alszik, a -lehetetlen helyzetben sem félti őt, a lehetetlen helyzetben is bízik -benne, annyival inkább boszantotta, mert tudta, hogy a betyárnak igaza -van!… Hogy a szép asszony azért rágalmazta meg a női lelket, még -legtitkosabb gondolataiban is, mert rettenetesen haragudott azért, hogy -neki soha se volt más gondolata, csak az a haszontalan ember!… És -elmagyarázta végül, hogy a szép asszony azért lázongott a házasság -intézménye ellen, mert nagyon is érezte ennek a kötésnek a hatalmát, és -át kellett látnia, előre érezte, hogy minden büszkesége ellenére se -tudja megtagadni szerelmi háláját attól a férfitól, a kinek egyszer -odaadta magát. - -– Mégis magának volt igaza. A kis ujjának a magyarázatai csakugyan -olyan… hogy is mondjam?… olyan… minden tartózkodás nélkül valók, hogy -lehetetlen végig hallgatni mindazt, a mit magának elsuttogott. Maradjunk -csak a pletykáinál. Az eseményeknél, a melyeket elbeszélt vagy -elhazudozott magának… - -– Beszámolok azzal is, a mit elbeszélt, mert nem hiszem, hogy füllentett -volna… Tudtomra adta, mindenekelőtt, hogy a szőke férfi, a ki elválása -óta folyton rajta volt, hogy visszahódítsa a feleségét, éppen azon a -napon törte meg először a szép asszony ellenállását, a melyik napon -engem az a szerencse ért, hogy a bárónéval megismerkedhettem. Az előbb -említett nevezetes esemény, tudniillik a makranczos hölgy -megszelídítése, a gyorsvonaton történt, Füzes-Abony és Miskolcz között. -Az elvált férj az elvált feleséget akkor csókolta meg vagy négy év után -először, egy kicsit erőszakkal… s ez a családi jelenet úgyszólván az -orrom előtt, mert tőlem nem messzire, zajlott le, egy lefoglalt -kocsiszakaszban. A szőke férfi ekkor csikarta ki a szép asszonytól azt -az igéretet, hogy ujra látni fogják egymást – a mit az elvált feleség -már csak azért se tagadhatott meg, mert látta, hogy az ura most az -egyszer nem ereszti ki a körmei közül, mert látta, hogy a szőke férfi -még egy kis botránytól se riad vissza, csak hogy czélját érje, és a -szorongatott, szégyenkező szép asszony folyton attól tartott, hogy a le -nem függönyzött kocsiajtón kiváncsi szem pillanthat be… és méltán -tartott ettől, mert ezt a családi jelenetet egy másik kocsiszakaszban -nagyon sajátságos és feltűnő némajáték előzte meg, a mely máris -fölkeltette… - -– Egy kiváncsi kis ujjnak a figyelmét. No és még egyebet is tudott -mondani ez a kis kiváncsi? - -– Még egyebet is tudott mondani. Elbeszélte, hogy a makacskodó szép, -mikor látta, hogy kényre-kegyre meg kell adnia magát az ellenségnek, a -ki őt kiböjtölte, kifárasztotta, s nem tudom miféle emlékezések erejénél -fogva lenyügözte – a daczot, mely benne élt, minden bajainak ártatlan -okozója: a házasság ellen fordította, s azt eszelte ki, hogy a házasélet -mindennapos kicsinyességei, nyomoruságai közepett nem lehetnek többé -boldogok, csak titkos szerelmi viszonyban, a melyet a világ nem sejt, -külön-külön élve és csak a szerelmi mámorban találkozva, a mit a szőke -ember, a ki szükség esetén a biliárdon is tud aludni, mosolyogva -vállalt. - -– Hihetetlen történet. - -– Hihetetlen, de igaz. Tudtomra adta aztán a hírforrásom még azt is, -hogy én, a mint akaratom ellenére, öntudatlanul közbenjárója voltam a -szerelmes párnak a vasúton – mert én voltam ártatlan okozója, hogy a -szép asszony a lefoglalt szakaszba menekült, a hol meg kellett kötnie a -miskolczi békét – később, mikor a miskolczi békekötés összes pontozatai… -hogy is mondják ezt a diplomaczia nyelvén?… igen: »érvénybe léptek«… -tehát később én csak arra szolgáltam a szép asszonynak, hogy – ha már se -a bánatát, se küzdelmeinek a történetét, se szerelmi élete -ujjászületésének a titkát nem kiálthatta ki a világnak, a hegyeknek, a -virágoknak, a madaraknak és a kislányoknak – legyen valakije, a ki -meghallgassa, a mit elmondhatott. - -– Lárifári. - -– Végül szemtelen hírforrásom most azt hireszteli… nem tudom, ezuttal -alapos-e az értesülése?… hogy az elvált házaspár nemsokára végképpen ki -fog békülni, s ismét férj és feleség lesz isten és emberek előtt is. Nem -tudom, hogy ez egyszer nem csalódik-e?… de alighanem most is jó az -értesülése, mert hosszu idő multán most történik először, hogy abban az -időben, a mikor Albert báró a kastélyban tartózkodik, a báróné nem siet -vissza Budapestre. - -– Magának ördöge van, nem kis ujja!… Különben mindebből egy szó se igaz… -csak annyi igaz, hogy kibékültem a férjemmel és megint együtt fogunk -élni. - -– No csakhogy mégis eltaláltam valamit! - -– Az már igazán nem fontos, hogy eltalált-e valamit. De mit is beszél -folyton rólam?!… a mikor nem rólam van szó! - -– Csak annyit akartam mondani, hogy a báróné a házasság intézményének -nem olyan engesztelhetetlen ellensége, mint a milyennek mutatja magát. - -– Mért? Mert megadtam magamat a sorsomnak? Hja, az én dolgaimat már nem -lehet másképpen összedrótozni! De ez nem szól a házasság mellett, sőt! -És nem tagadom, ennek a szegény kis lánynak a jól felfogott érdekében -nagy kedvem volna lebeszélni magukat minden szép szándékukról, ha azt -hinném, hogy ennek a kisérletnek, a legszebb szónak és a legokosabb -szónak is, foganatja lehetne. És ha már erről beszélünk, vallja meg -őszintén, hogy mindabban, a mit maga körül lát… és, példának okáért, -abban a regényben is, a melyet rólam eszelt ki, nem találja-e meg az -elrettentő példát? - -– Ijesztgetni ne ijesztgessen, báróné. Láthatja, hogy úgyis eléggé meg -vagyok riadva. Hiszen, ha nem volnék megriadva, akkor egyszerüen az -ölembe kapnám ezt a kis lányt, és elszökném vele. - -– S azok közt a viszonyok közt, a melyekkel el kell számolnunk, -alighanem ez volna legokosabb. Mert hogy szép szerével csak úgy magának -ajándékoznák Katát, abban nagyon, de nagyon kételkedem. És hogy végre -arról is beszéljünk: mit lehetne hát tenni?!… mondja – mert ez az első -kérdés, a főkérdés… s Kata ezt nem kérdezhette meg magától – mondja: -elszánt ember maga? Kész maga mindenre, de mindenre? - -– Nem vagyok elszánt ember s nem vagyok kész mindenre. Az én sorsom, -báróné, olyan bizonytalan, mint az, hogy mi lesz holnap ezzel a -falevéllel. Ha azt mondom, hogy igen-igen szegény ember vagyok, ezzel -szemérmetesen keveset mondok. Már pedig én nem akarom, hogy Katát valaha -szegénységben kellessen látnom. Nem akarom megérni, hogy olykor-olykor -rongyos czipőcskében járjon, hogy néha egy kicsit éhesen feküdjék le a -szerelem karjaiba, s hogy olyankor, ha társaságba vágyik, a cselédekhez -üljön le beszélgetni. Nem vagyok elszánt; félénk, gyáva vagyok. Tartok -tőle, hogy a báróné kalandornak fog nézni, de – mégis így van. - -– Nem nézem kalandornak, hanem ellenkezőleg látom, hogy derék ember, a -miben különben soha se kételkedtem. Egy kalandor, édesem, nem haboznék. -Az úgy gondolkoznék, hogy: első a feloldhatatlan, vagy legalább is igen -nehezen feloldható kötés, a többi aztán megjön magától. És magának -annyival könnyebb volna nem habozni, mert Kata, úgy látom, nem habozik. -Hát az igen szép, édes barátom, hogy maga nem hajlandó koczkára tenni -Katának az egész jövőjét, akkor, a mikor Kata maga hajlandó erre… és még -szebb, hogy maga ezt félénkségnek nevezi – pedig több bátorság és -elszántság kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki megszöktessen egy -szerelmes kis lányt – … és azt se tagadom, hogy nekem ez az úgynevezett -gyávaság jobban tetszik, mint a mindenre kész szerelem, ha még oly tüzes -is… csakhogy… csakhogy a tökéletes becsületesség, kedves barátom, igen -hálátlan dolog, és az erőszakos emberekkel szemben csak egy fegyverünk -lehet: az erőszak. Azért most már azt kérdem, el van-e készülve arra, -hogy, ha a másik utat-módot választjuk, könnyen elveszíthetünk mindent, -még a csatateret is, s akkor bizony, egyszerűen le kell mondani?!… - -– Igen, el vagyok készülve rá. - -Ezzel a Memento Morival kezdtük meg a tanácskozást arról, hogy miképpen -fogjunk hozzá a békés ostrom nehéz munkájához. - -Én abban a véleményben voltam, hogy mesterkedéssel, taktikával nem sokat -segíthetünk magunkon, s hogy mindjárt színt kellene vallani. Vagy-vagy. -Vagy mutatkozik irányunkban némi jó hajlandóság, vagy kiderül, hogy soha -se leszünk képesek ezeket a vén szíveket meglágyítani. A jobbik esetben -– úgyis nagy időbe fog kerülni, a mig Kata kikönyörögheti a -beleegyezést; a késlekedésnek tehát semmi értelme. A rosszabbik esetben -pedig – jobb, ha mindjárt megtudjuk a sorsunkat, legalább nem -reménykedünk hiába. - -De Valéria letorkolt: - -– Ajtóstól ne rohanjunk a házba; ne rontsunk el mindent előre a -vigyázatlansággal. - -Úgy okoskodott, hogy minden attól függ: le tudjuk-e szerelni a félelmes -Guszti nénit? Ha Guszti nénit a pártunkra tudjuk hódítani, azt az -egyetlen lényt, a kinek a szavára az öreg úr sokat ad, mert ez a lánya -mindig együtt érzett vele – akkor nyert ügyünk van. Akkor az egész -család letérdepel az öreg kegyelmes előtt, s az öreg kegyelmes, látva, -hogy még leggőgösebb leánya is a Kata javára használja fel a befolyását, -nem lesz meglágyíthatatlan, annál kevésbbé, mert hiszen a kis unokája -fog siránkozni előtte, az, a kit a legjobban szeret a világon. Ha -azonban Guszti nénit nem tudjuk meghóditani, akkor mindennek vége. Mert -ha az öreg kegyelmes azt látja, hogy helyette a leánya lengeti a -feudalizmus zászlaját, akkor bizony maga is visszavonul -megközelíthetetlen fellegvárába; azt már nem engedheti, hogy valaki -nagyobb arisztokrata, hajthatatlanabb és gőgösebb legyen, mint ő, ha ez -a valaki a leánya is. - -– Csakhogy Guszti nénit még nehezebb lesz levenni a lábáról, mint a vén -kegyelmest, mert a nagyapa gyöngéjéhez még csak hozzá lehet férni, a -nagynéni ellenben inkább: a családi akarat, mint: a családi érzés. És ez -a csöndes, szorgos, mindent látó s mindenütt jelenvaló személyke éppen -nem látszik érzelgős teremtésnek. - -– De asszony! – felelt a báróné. – Udvaroljon neki! - -Bánatomban is elnevettem magam. - -– Ó, a mi ezt illeti, igazán mindenre kész vagyok!… - -– Udvaroljon neki – folytatta Valéria, ugyanazon a hangon – már csak a -szegény főispán kedvéért is! - -– Azt hiszi, hogy ez egy kis békességet szerezne neki?!… - -– Szeretem, hogy nem ment el a kedve a tréfálkozástól. Katával -tegnapelőtt nem voltunk ilyen vigan. - -– Azért, hogy ilyen siralomházi vidámságot lát rajtam, ne gondolja, -mintha nem volnék érdemes Katára. - -– Maga olyan jóravalónak látszik – felelt a báróné – hogy a -legrosszabbtól tartok. Fájdalom, a siker soha se azoké, a kik a -leginkább érdemlik. - -És tovább is ilyen baljóslatokkal fűszerezte a tanácskozásunkat. - -– Ha minden áron keseríteni akar, lelke rajta! De szeretném, ha Katának -valami biztató ujságot vihetnék. - -– Igaza van; ő még ráér kétségbeesni. - -Abban állapodtunk meg, hogy Valéria teszi meg az első lépést. Beszélni -fog az egérkével, és felfedi előtte, a mit az egérke úgyis gyanít, hogy -Kata vonzalommal van irántam. Ez kitünő alkalom lesz elhitetni az -ellenséggel, hogy nekem sejtelmem sincs semmiről, és hogy eszembe se -jutott udvarolni Katának. Kitünő alkalom lesz továbbá, kitapogatni: -milyen, mekkora ellentállást szándékoznék kifejteni a jó Guszti néni, -abban az esetben, »ha a Kata vonzalma komolyabbá válnék«, s kitünő -alkalom végül: észrevétlenül kegyelmet esdekelni számomra, nagy hírnevem -és fényes jövőm nem feltünő, de figyelmet keltő ügyes emlegetésével… ezt -rábízhatom. - -– Mondja meg neki – szóltam – hogy egy festőből minden lehet. Még nagy -festő is; fejedelmek és pápák barátja! - -– Azt fogom mondani, hogy máris az; ez hatásosabb lesz. Igaz!… a képhez -még ma fogjon hozzá!… El kell hitetnie, hogy csak a munkájának él. - -– Annyival inkább sietek hozzáfogni, mert ez a kép lesz az egyetlen -erősségem. Egy pár nap mulva, a mikor már javában dolgozom rajta, Guszti -néni, ha véletlenül meg is tudja a titkunkat, nem teheti ki egykönnyen a -szűrömet. - -– Azt hiszi? - -– Én semmit se hiszek, de Kata azt hiszi. Úgy okoskodik, és igaza lehet, -hogy nénje addig, a míg be nem fejezem a képet, mindenesetre hallgatni -fog; mert ahhoz, hogy a kastélyból kilökhessen, mindent el kellene -mondania az öreg kegyelmesnek. Már pedig az öreg kegyelmes beteges -ember, a kit féltenek minden izgalomtól. - -– Kata még gyermek, és nem ismeri ezeket az embereket. Én jobban ismerem -őket. Ha Guszti néni mindent fölfedez, és akkorra, mikor a maga -teljességében megismeri a veszedelmet, nem tud megbékélni ennek a -házasságnak a gondolatával: biztosíthatom, nem fogja a nagypapát -kimélni. Akkor az lesz a fődolog, hogy ez a házasság ne történjék meg; -inkább üsse meg a nagypapát a guta! - - -XIII. - -Mialatt a Kata arczképét festettem, oly gyorsan multak a napok, mint se -azelőtt, se azóta soha, – s ennek az időnek a történetét nem tudnám -pontosan elmondani. Az izgalomban átélt óráknak csak egy-egy percze -marad meg elevenen emlékezetünkben; egy-egy nagyon is átérzett benyomás -örökre bevésődik elménkbe, de benyomásaink nagy részét – minthogy akkor -szálltak meg, a mikor tulajdonképpen nem voltunk magunknál – -elfelejtjük, a mint elfelejtjük álomképeinket, a melyek akkor -foglalkoztatták gondolkozásunk műhelyét, a mikor az öntudatunk -szendergett. - -És mennyi izgalmat éltem át ezalatt a néhány hét alatt! Mennyi édes -izgalmat – ha Katával olykor kettesben lehettünk, vagy olyankor is, ha -társaság közepett ült előttem, mialatt én festettem, s gyönyörködve -láttam, hogy ez a képem nem lesz olyan rossz, mint a másik! És mennyi -más, nagyrészt gyötrő izgalmat! Az aggodalom és a boszúság, a -reménykedés és a csalódás, a várakozás és a keserűségek, a felbuzdulás -és a megaláztatás minden izgalmát! - -Az első napok nem igen tájékoztattak bennünket a felől, hogy -remélhetünk-e valami sikert. Az egérke igen hidegen fogadta Valéria -közlését. Azt mondta neki: - -– Vettem észre, de nem baj!… Kata át fogja látni, hogy ez lehetetlen. - -– Tudod – színeskedett Valéria – az efféléről a legjobb és -legengedelmesebb kislányokkal se lehet okosan beszélni. Kata úgy -gondolkozhatik, hogy végre is: ez már az isten tudja hányadik -mésalliance volna a családban!… és, meglehet, nem fogja megérteni, hogy -mért találnátok ezt olyan szörnyüségnek? - -– Mondom neked, át fogja látni, hogy ez lehetetlen. - -És mikor Valéria, azon a czímen, hogy milyen veszedelmessé lehetek, -felmagasztalt előtte, csak ennyit felelt: - -– Igazán kitünő fiatalember. Csak egy hibája van: az, hogy szó se lehet -róla. - -Ennél többet Valéria nem tudott kicsikarni belőle. - -Vajon átlátott volna a szitán? - -Az, hogy a közlés nem izgatta fel, jót is jelenthetett, de rosszat is. -Azt is jelenthette, hogy nem botránkozik meg Katának az ábrándozásán, -hogy a kis lány gyerekes vonzalma nem teszi aggódóvá, hogy nem -háborodnék fel azon, ha Kata hozzám kívánkoznék feleségül, és hogy bele -tudna törődni, ha arra kerülne a sor, hogy Kata rangján alul kössön -házasságot. De jelenthette azt is, hogy nyugodt, hideg, elszánt -ellenségünk lesz. - -Csak később tudódott ki, hogy szűkszavúsága a kegyetlenebb gondolatot -leplezte. - -Akkor tudniillik, mikor Valéria egyre sűrűbben kezdte környékezni, s -megvallotta neki, hogy ő bizony a Kata pártjára áll. - -– Nem látom át – ügyvédkedett mellettünk a báróné – mért kellene -ellenkezni, s mért kellene szerencsétlenné tenni ezt a nagyon érzékeny -kis lányt egész életére. - -– Erről a házaszszágról nem lehet szó – mondta ki szigorú végzését az -egérke. - -– És ugyan miért nem? – érdeklődött Valéria. - -– Mert megölné az apámat. - -– Eh, nem először történik, hogy ilyesmit kell megérnie, és mindig -kiállotta. - -– Akkor még nem volt ennyire öreg, ennyire megtört. Nem volt beteg. - -– Meg vagyok győződve, hogy ha te is a Kata javára szólnál, hamar bele -nyugodnék. - -– Rám nem számíthattok – fejezte be Guszti néni az értekezést. - -A báróné nem adta meg magát, s bár mindinkább fogyó reménységgel, de -azért nem kevesebb kitartással fáradozott tovább érdekünkben. Egy idő -óta minduntalan ott volt a kastélyban, s a mint utóbb megtudtam, -párthiveket toborzott. Albert bárót, a kivel már nyilvánosan is -kibékült, egyetlen szóval megnyerte az ügyünknek, a mi annál -kellemesebben lepett meg, mert a mésalliance ellen tüzelők táborában -rendesen az a legindulatosabb, a kinek magának is mésalliance terheli a -lelkiismeretét. De pártunkra hódította Valéria a miniszternét is, a ki -különben mindig kegyes szemmel nézett rám. - -Ez a szövetség egészségesebb ügyre érdemes hévvel igyekezett meggyőzni -Guszti nénit, hogy a Szepessy-családban egy bolond házassággal több vagy -kevesebb az már nem számít. - -S ekközben én is rajta voltam, hogy megszelidíthessük a konok -ellenséget. Szót fogadtam Valériának, és – ah, mily lelkesen udvaroltam -a márványszívü hölgynek! Olyan lelkiismeretesen igyekeztem minél -kedvesebbnek, a megtestesült szeretetreméltóságnak mutatkozni, hogy -ezzel az erőkifejtéssel valami szerencsésebb halandó két asszonyt is -meghódíthatott volna, a kik közül az egyiknek az apját s a másiknak a -férjét ölte meg. De az egérke változatlanul hideg maradt. Mintha észre -se vette volna Jaufre Rudelhez méltó gyöngédségemet, vagy mintha -keresztül látott volna rajtam. Meg volt írva, hogy miután nyolcz évig -nem panaszkodhattam: a dunajeczi kastély körül barangolva, minden -elképzelhető alakjában megismerjem a szerelmi szerencsétlenséget. - -Az egérke még ekkor is abban a hitben élt, hogy nekem sejtelmem sincs -Kata kislányos érdeklődéséről. Azt az arczátlanságot, hogy egy senki és -semmi föl merje vetni a szemét egy Szepessy-leányra, az egyetlen egy -leányra, a ki a Szepessy nevet viseli, olyan elképzelhetetlennek -tartotta, hogy gőgje megtévesztette az éleslátását. - -Hanem egy szerencsétlen napon megtudta az igazat. Kitől és hogyan -tudhatta meg? – soha se derült ki; alighanem meglesett valaki a parkban, -a mikor azt hittük, hogy egyedül vagyunk. - -Magához hívatott. - -Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették. Kérdőre vont, hogy -mindez igaz-e. Nem tagadtam le semmit. - -Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan fejtegette, hogy -az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő lehetetlenség. - -Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen lehetetlenségek -ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem egyszer történt meg -már ilyen lehetetlenség – magában a Szepessy-családban is. - -– Egy okkal több – szólt – hogy vigyázzunk magunkra. - -Mintha egy rablóvezérrel tárgyalt volna. - -– Nem tagadom – selypelt tovább – hogy Kata nyugalmára nagyon -kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az -összeköttetésünket. De ez egyelőre szintén lehetetlen. Sőt, -ellenkezőleg, kérnem kell – és számítok a lovagiasságára, hogy -tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre – kérnem kell, mondom, hogy -maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna. Igen, tegye meg, -ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán iránt, a ki önnek -semmit se vétett… tegye meg az ő érdekében, hogy egyelőre ne hagyja el a -kastélyt. Míg a Kata képe el nem készül, az ön eltávozása igen feltünő -volna. Meg kellene mondanom atyámnak az igazi okot. És atyám már nemcsak -igen öreg, hanem egyszersmind igen beteg ember. Közlésem olyan -felindulást okozhatna neki, a mely megölhetné. - -Meghajoltam; jeléül, hogy engedelmeskedem. - -– E helyett csak arra kérhetem – folytatta – arra kell kérnem, hogy ne -igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se mondjon neki -semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben megerősitené. Ugy-e, meg -fogja igérni nekem, becsületszavára, hogy kerülni fog minden alkalmat, a -mikor Katával magára maradhat, hogy soha se fog olyat mondani neki, a -mit tanúk előtt, a mit előttem nem mondana, és hogy mások előtt se fog -beszélni vele olyan értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?! -Igérje meg, szavára! Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman! - -Szerettem volna azt felelni neki: - -– Dehogy vagyok gentleman! Én csak egy mázoló legény vagyok, a kit, ha -nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép szemébe, pusztán -azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő volna. - -De csak annyit mondtam: - -– Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel tőlem, mint a -mennyit megigérhetek. - -– Akkor hát – szólt – úgy védekezem, a hogyan tudok. Különben köszönöm -az őszinteségét; az is valami. - -Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete nélkül. Vagy a -Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok követték nyomon. Még -Valéria se maradhatott egyedül vele; ha egy-egy perczre összesugtak, az -egérke nyomban előkerült, mintha a falból bujt volna ki. - -Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni a -dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel Katát. -Utóbb már, az űlés félóráját kivéve, egész nap alig találkozhattam vele. - -Párthíveim ezalatt két irányban működtek. Egyfelül, nem hagytak békét az -egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték! Másfelül, elképpedésemre, -folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének mások az én -helyemben, s hogy itt meg ott, ezek meg amazok hogyan oldották meg -ugyanezt a gordiusi csomót. Szép hegedűszóban, de félreérthetetlenül, -azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, hogy: nincs más választásom, -mint megszöktetni Katát. - -A miniszterné nyiltan megmondta: - -– Szöktesse meg!… A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, de az -erőszaknak mindig megadják magukat! Ez nálunk már hagyomány; még talán a -czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak az erőszaknak -engedünk!« De annak aztán mindig engedünk! - -Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam-e ki rajta a -tanácsát? Isten bocsássa meg, de azt hiszem, hogy ebből a kísérletből -nem következett volna semmi szörnyű vérontás. - -Az erőszak! Persze, hogy mindíg az erőszak a legokosabb, a mit csak -megtehet az ember! - -Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti magát?! -Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak meg?! Mi vár -akkor Katára? - -Időközben titkunk nem maradt titok. Guszti néninek a kémei fecsegtek-e? -Vagy a Kata őrízetére kirendelt szoknyás kis testőröknek nyilt meg a -szemök? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy a titok lassankint -kiszivárgott, s a kastélyon belül, a legszélesebb körben is megtudták, -hogy kitől és miért kell Katát olyan gondosan őrizni. A leánysereg egy -idő óta minduntalan szétszakadozott kisebb csoportokba; hol itt, hol -amott bujt össze két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk -akadt. A cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele, -hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: az -öreg kegyelmes. - -Valériától megtudtam, hogy a kisasszonykák is pártállást foglaltak. - -– A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák hajba kaptak -magán. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk az erősebb. - -Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek. Az ő -gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok -betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig -arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az urak. - -A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok. -Természetesen rögtön a pártomra állt. - -És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél ritkábban -láthattam Katát, annál gyakrabban élvezhettem az ő társaságát. - -Esténkint iszonyú kiabálást vitt végbe a szobámban: - -– Lánczhordtát! Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?! (A -feleségét értette.) - -Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden este -hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a melyeknek a -tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell verni, és ha már -nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni. - -– Hanem azért ne félj! – biztatott. – Majd teszek róla! Csak azért is -megkapod a kis lányt! Majd teszek róla! - -No, akkor már végünk van! - -Nem is igen lehetett többé reménységem. A képem majdnem egészen kész -volt – kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek találtam – még -csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi ürügye, és csak az -imádság tartott a kastélyban. És az ellenséges erő ki tudta vinni, hogy -az ülés rövid félóráját nem számítva – a mit nem lehetett számítani, -mert ez alatt az egérke le nem vette rólam a szemét – már soha se -juthattam a Kata közelébe. - -Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet csempészett -hozzám. - -Azt írta Kata ebben a levélben: - -»Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni. Elszakadok -tőlük, ha akarja. Követem akárhová. A magáé vagyok. - -Éjjel – a viszontlátásra! - -Kata.« - -Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, a -melyet az élet valaha adott. - -És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes perczét is -beárnyékolta valami. - -A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki azelőtt -mindíg vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, a két kis -szemebogara folyton rajtam volt. - -Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a császár -előtt. S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet várta, ezt -mondta némán, de érthetően: - -– Ó, most már elismerlek úrnak! Ha az ocsmány kis öreg állat felfordul, -te léssz itt az úristen. Ura a földnek, a melyet belátsz; satrapája -ennek a sok gyámoltalan asszonynak. És ha eszedbe jut, hogy egyet rugj -rajtam, csak jogaidat gyakorlod: megfizetsz érte. Mindezt -kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó vagy! - -Arczomba szökött a vér erre a gondolatra. Eszembe jutottak a -lovászmesterek, házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek el; -és a festők, a festők is! - -Az örömem el volt rontva. - - -XIV. - -A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a nyári -éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a kitől a másik -épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység – és még egy másik -mélység: a kettőjük külön-külön világa közt tátongó, áthidalhatatlan -szakadék – választotta el: - -– Gyula! - -A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a sötétbe: - -– Kata! Édes kis Katám! - -– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság árult el -bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk el, a míg -beszélgettünk. - -– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben -hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az igéretét -nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, a hogy most, -mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más szobába. - -– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se -számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe jutott -valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor Gyurka -Jablonkára megy a postáért, s akkor, úgy tudom, a hátulsó kis kapu már -nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a -parkban, a nagy halastónál találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a -kioszkba… csolnak mindig van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn -megvárjuk egymást, s majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk. -Addig aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy -köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején is -hideg van. Megkapta a levelemet? - -Mindössze annyit feleltem: - -– Megkaptam! - -– Csak annyit mondjon még: mit felel rá? - -– Nem tudok egy pár szóval felelni. A feleletem hosszú lesz. - -– Várom! - -Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem a -parkba; Kata már a halastónál várt. - -Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a kapucznis -porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta egész alakját. -Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a kastélyból, nem hiszi -el, hogy a bárókisasszonyt látja. - -Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek tűnt -fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert alakját még -soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében egészen gyerek -lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. Csak a nagy szeme -volt asszonyi. - -Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, éppen -kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a -felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a kis -szigetre. - -Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És én, -mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra a -gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én karjaim -közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies test előttem -most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a mit egyszer régen -olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje emelkedik a puszta -állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb pártfogó ösztöne, melylyel -emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az állatban némi öntudatosság, -valamelyes lelki élet csillan fel… Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg -kell védelmeznem, és a ki ellen meg kell védelmeznem, az: én magam -vagyok, a védelmező! Különös feladat! - -Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem, -körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes szókat, -a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. Különben ez -volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután így szóltam: - -– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a kinek maga -az egyetlen öröme?! - -– Ne keserítsen! Mit tehetek róla? Ő akarja így. Az ő hajthatatlansága. - -– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga az első, -a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez az öreg ember -azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az életet és az ő érzése -szerint érezzen – szenvedést okoz. Megrontotta ezzel mindazok életét, a -kiket valaha szeretett; volt, a kit örökre boldogtalanná tett, -mindegyiknek temérdek szenvedést okozott. Mintha bizony valami dicső -életet szerzett volna az ő életbölcsesége azoknak, a kik a tetszéséhez, -a parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó alakokat -teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi szenvedést okozott -a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú élete csupa szenvedés… -Ő maga tette, hogy így volt, és mégis sajnálnivaló. Aztán magán kivül -most már igazán senkije, semmije. Senkit se szeret, csak magát; maga -neki: minden gyönyörüsége, minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja -ezt; és bár ő boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért -mégis szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem -ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem -büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, hogy -őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a mire már -elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. Hanem -magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok szenvedést; -hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre kárhoztatná magamagát -is! - -Kata sírt. - -– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha igazán el -kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, később, gyanusítani -fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert nem azt fogja gondolni, -hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva vagyok – hanem azt fogja -képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a kit nem akartak hozzám adni, -elvettem volna, de olyan önző voltam, hogy azt a leányt, a ki önként -követett volna a szegénységbe, a mi neki a mellett: a minden földi jóról -való lemondás, majdnem a magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval -az önkéntes számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész, -nagylelkű, szerető szívű leányt, magát a leányt, a javai nélkül, nem -vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy maga -valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, hogy: -íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell kinyujtanom érte, -és nekem mégis önként kell lemondanom a boldogságról, egész életem -öröméről, testem-lelkem üdvösségéről! - -Kata csak sírt. - -– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem kisértésbe, hogy -visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem sejti, hogy mekkora -áldozatot akart hozni értem. Később soha se bocsátaná meg nekem, hogy -elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, hogy a szegénységben, a -szegénység kicsinyes bajai közepett, nem tudna megélni. Maga üvegházi -virág; a mezőn elhervadna. Szennyes ember volnék, ha magammal rántanám -az elhagyatottságba és az örökös küzködésbe. Igaz, eleinte volnának -édes, nagyon édes napjaink, a melyek egy darabig magát is sok mindenért -kárpótolnák; és nekem, nekem ezek az édes napok olyan boldogságot -adnának, a mely nekem, nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok -szenvedést, akár a sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány -ember volnék, ha azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel -fölérő boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és -szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a legjobban -szeretek a világon! - -– Csak a szegénység?!… – kérdezte Kata. - -– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket, -magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A -szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a szerelem -halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit meg ne öljön, a -mit lassankint meg ne mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én -ismerem a szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon, -hogy mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi; -fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és semmire -sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is gyanítja, mik azok -a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az emésztő, minden lelki -életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek elkergethetetlen piszkos -kuvaszokként folyton ott kullognak a szegénység nyomában! De én láttam, -már a gyermekkoromban is láttam, mivé tudja silányítani a legkülönb -embereket, milyen szenvedések parazitáit tenyészti, milyen rettenetes -tud lenni – a családban! Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi, -hogy lélekzik. Nincs fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene -kiállania, milyen kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek -a szennyes ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik -a szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást -okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység -közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a szerelem -a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak elhagyatottság van, és -veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak rágondolni is, mit hozhatna a jövő! -Ha elképzelem magát lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös -nyüglődés, vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint -álmodozva gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol: -vagy a sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli -magányosságba menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak -arra emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben -két embert, a kik a sok szenvedéstől, elkeseredéstől már csak kiáltozni -tudnak, két embert, a kik átkozzák az órát, a mikor egymást szerették, -és ez a két ember mi vagyunk!… Nem! - -Kata egyre törölgette a könnyeit. - -– És ez volt az utolsó reménységem! – sóhajtozott. - -Vigasztalni próbáltam: - -– Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a szívét! - -De nem hittem abban, a mit mondtam… - -És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a fülébe – ez -volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a honnan hoztam. - -Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha valamelyik -cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne találjanak bennünket. - -Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a melyeken -a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött. - -Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. Milyen -kicsiny, szegényke! - -– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – lemondtam -örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a lelkiismeretem azt -mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa alak vagyok, és ha -valaki megtudná a történetemet, vagy a leggaládabb önzéssel vádolna, -vagy hamarjában nem tudna megérteni… végre is régente nem történtek -effélék. De az aranykor gyermekeinek jobb volt; azok nem gondolkoztak, -csak szerettek. - - -XV. - -Csak hallottam, hogy ezután mi történt. - -Kata leborult a nagyapja lába elé, sírt és elmondott mindent. - -Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte meg. - -Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam meg, -párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére beszélni. -Az egérkét kivéve, az egész család »letérdepelt előtte«, a hogy Valéria -igérte. Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a beleegyezését, hogy: »Ki -tudja?! Talán Kata nem is mond el mindent?!…«, – példálóztak, hogy Kata -is örökre elhagyhatja a kastélyt, a mint elhagyta az apja, – végül -minden hangnemben kérték – a kegyelmét és, természetesen nem az én -kedvemért, hanem a Kata boldogságáért, valósággal könyörögtek neki. De -minden ravaszkodás gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden -fenyegetőzés hatás nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra -hányt borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az -aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott. A többieket -egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba ereszkedett. - -A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül. Elszántsága, -nyíltsága és kitartása, úgy látszik, meghatották egy kevéssé. Könnyei -pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az egyetlen élő -lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még gyöngéi is voltak. - -Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg. Magához -hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a családi -klenódiumot: a sok százados gőgöt. - -Igy szólt hozzám: - -– Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám szivét. Ez -nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő is. De én sokkal -jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem azzal gondolok, hogy -mit érzek én, hanem azzal, hogy mi az ő óhajtása. Nem titkolom el -Nagyságod előtt, hogy oly szavak, melyekre Nagyságod egész életén át, -szép sikereinek teljében is büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem -oszlatták el aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség -tanácsát. Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő -oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az első -fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet. Megadom tehát -magamat a nagyobb erőnek, mely kis unokámat elragadta tőlem. De házamban -régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom lelkülete bizonynyal -méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg magát kényre-kegyre. Én -is föltételt szabok; föltételt, a melyet vele már közöltem. Ha kis -unokám engem is szeret még egy kissé, akármilyen kevéssé, rá fogja birni -azt, a kit választott, hogy teljesítse ezt a föltételt. És ha Nagyságod -szereti őt, ha annyira szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor -Nagyságod, bármily fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt -áldozatot. - -Elhallgatott, mintha feleletet várt volna. - -Csak azt feleltem: - -– Hallgatom, kegyelmes uram. - -– Az én családomban – folytatta az öreg – az a felfogás, és Nagyságod -meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim kegyeletben tartanak -mindent, a mi a rég elhunytak előtt tiszteletreméltónak tűnt fel, az én -családomban, mondom, már régóta az a felfogás, hogy: az ember értékét, -mondhatnám: az embernek az élethez való jogát az határozza meg, hogy -miképpen jut hozzá ahhoz a pénzhez, a miből él. Azok, a kiknek a képeit -Nagyságod itt látja, ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a -vagyonhoz, a melyből éltek. A legtöbben örökölték. Némelyek -donáczióképpen kapták a királytól, véres harczok dijául. Nagyságod talán -azt fogja mondani – mert a mai világból való emberek már ilyeneket -szoktak mondogatni – hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal -vették el másoktól, véres harczokban; lehetséges. De az bizonyos, hogy -egy se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely -játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is tagadhattak -volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye szerint. Csak -egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen kegyes végig -hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi Nagyságodat -méltán kellemetlenül érinthetné. Én a művészetet nagyrabecsülöm, s a -művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem. Csakhogy úgy vélem, és ebben -tér el családunk nézete a közfelfogástól, hogy ez a hívatás csupán akkor -gyakorolható a hívatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből -gondtalanságnak örvend. A művészetről, mint kenyérkeresetről, azt vélem, -hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől megalázása. Nem -akarom azt mondani, Isten mentsen, hogy ez a kereset nem tisztességes, -de végtelenül kínos volna rám nézve, ha a családom egy tagja akként -tartaná fenn magát, hogy Istennek tetsző munkájáért bizonyos -pénzösszeget kap, hol kevesebbet, hol többet, a szerint, a mint a -vásárló alkuszik, vagy adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is -kivánja jutalmazni a művészt. Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és -nem gyanusítja meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod -irányában viseltetem. A föltételem tehát a következő. Minthogy, ismerve -Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy Nagyságod -tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, Nagyságod kegyes -lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, példának okáért a -közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi állást, a melyre nézve a -kinevezésről természetesen én gondoskodom, és nehogy szóba kerülhessen -annak a lehetősége, hogy valamely művészi alkotása elárusíttassék, -Nagyságod becsületszavát adja nekem, hogy a festészet gyakorlásával -teljesen fel fog hagyni. Ha Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám -iránt, meg fogja hozni érte ezt az áldozatot. - -Nem feleltem. Azon gondolkoztam, hogy vajon nem rosszhiszemű-e? - -– Őrült, de nem rosszhiszemű – szóltam magamban. – Hiszen akkor -megfognám, ha igent mondanék! - -– Könyörgök Nagyságodnak – fejezte be, látván, hogy nem sietek felelni – -gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a mikor akarja. - -Tehát választanom kellett. Választanom egyfelől a gondtalanság, a -nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, másfelől -pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a mely balsikerről -balsikerre vitt, a mely még azt az érzést is megtagadta tőlem, hogy -egyszer, csak egyetlen egyszer meg lettem volna elégedve. - -Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig -osztályrészemnek tartottam, – a boldog jövő és a között, a minek eddig -éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda adtam. - -No, nem sokáig haboztam! - -– Kegyelmes uram – morogtam, de nem fenszóval, csak magamban – ön igen -nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az ön szeszélyét nem -tartom tiszteletben! Áldozatot, azt hoznék a kis unokájáért! Az életemet -is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van. De az énemet, azt a mi -vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a lelkemet nem adhatom oda a -boldogságért sem! Azt az ön Istenétől kaptam, és csak neki fogom -visszaadni! Megmondhatnám ezt a kegyelmes úrnak most azonnal, de nem -szeretem a nagy szavakat, nem szeretek szónokolni, nem szeretem a -mellemet verni, és jobb, ha nem mondok semmit. - -Nos hát, itten már nincs keresetem. Előre, induljon a gálya! -Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül! De a lelkem szava -szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a munkámat, a hogy -Isten tudnom adta. Ám jöjjön ujra, mindig a balsiker; legyen örök Szépem -halálomig könyörtelen; ha a munkám haszontalan, ha a munkám értéktelen -is, ha senkinek se kell, s még nekem magamnak se szerez örömet, de az -álmomnak fogok élni! Előre, induljon a gálya! - -Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele. - -– Mit felelt neki? – kérdezte, és láttam, hogy remeg. - -– Semmit. Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit. - -– Nem fogadja el a feltételt, ugy-e?! – és felragyogott az arcza. - -– Nem fogadom el. Remélem, nem ítél el érte. - -– Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek… – nem fejezte be; -zokogásra fakadt. - -De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt hozzám: - -– Csókoljon meg. - -Megcsókoltuk egymást, utóljára. - -Azután… azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás kezét, és -elváltunk örökre. - -VÉGE. - - - - -A GONDOLATOLVASÓ - - -I. - -– Hogyan? Ön a Cumberland II.!… Ön az a gondolatolvasó, a kit ezek a -plakátok hirdetnek!… Ön, Don José Maria Gomez, az én Don Ruy Gomez de -Silva barátom fia!… A kit, mig Madridban laktam, gyakran tisztelhettem -házamban!… Ön, a ki Castilia egyik legrégibb családjából származik, ön, -a ki mintaképe volt a komoly, tanult, törekvő fiatal embereknek!… és – -gondolatolvasás!… Eh, ön tréfál! - -– Nem tréfálok, kedves Villegas úr, és ha holnapután este elfárad a -Thalia-terembe, meggyőződik róla, hogy igenis a Cumberland II. én -vagyok! - -A beszélgetők: egy idősebb úr és egy jól öltözködő, csinos, de nagyon -halvány arczu fiatalember, a ki csakugyan hasonlított a plakátokon -látható arczképre, künn ültek az utczán, egy kávéházi asztalka előtt, a -Galleria Vittorio Emanuele egyik legnépesebb pontján, szemben Milano -legdrágább szállójával. - -– De hát hogy jutott eszébe?!… vagyis… mert az igazat megvallva, nem -értem… de nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy… - -– Hogy miképpen jutottam idáig? Vagyis hogyan sülyedtem ennyire? Nagyon -egyszerü történet. A mint jól tudja, átkozott rossz pályát választottam: -műépítész lettem. És attól a naptól fogva, hogy megkaptam az -oklevelemet, Spanyolországban nem építenek többé házakat. Senki se -építtet házat; az emberek inkább nem laknak, csakhogy házat ne kelljen -építtetniök. - -– De, édes istenem, ebből még nem következik… Jól van, elképzelem, hogy -nem jutott hamar semmiféle megbízáshoz, még azt is, hogy nem kapott -alkalmazást a nagyobb vállalatoknál vagy valamelyik már elismert -műépítőnél… csakhogy engedjen meg, ön teljességgel nem volt rászorulva -arra, hogy azonnal keressen… ön kivárhatta volna a jobb jövőt… hiszen az -ön atyja vagyonos ember! - -– Igen, az apám vagyonos ember, de lobbanékony és heves. Különben méltán -boszanthatta, hogy a két fia közül az egyik semmit se csinál, csak -játszik és költ, a másik pedig tanul, próbálkozik, kész volna a -csillagokat lehozni az égből, de olyan élhetetlen, hogy egy fityinget -nem tud megszerezni. Azt hiszem, rám még jobban haragudott, mint az -öcsémre; attól legalább soha se várt semmit, minden reménységét belém -helyezte és huszonnégy éves koromban, miután addig folyton taníttatott, -én is csak ott voltam, a hol az öcsém: mind a ketten az öreg úr nyakán -élősködtünk. Elég az hozzá, egy rossz órájában, a mikor az öcsémért -nagyobb összegü játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az -arczunkba, hogy ingyenélők vagyunk. - -– No és? - -– No és a többit elképzelheti. Ha más ember sért meg ilyen mélyen, és -nem az apám, azon az emberen keresztülgázolok. Az apámtól természetesen -nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól se nyelem le, hogy engem -ingyenélőnek nevezzen. Még abban az órában elhagytam az apám házát. - -– Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy szó miatt, melyet az -atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem is úgy gondolt…?! - -– Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még egyszer, -joggal, ingyenélőnek mondhasson. Meg akartam élni a magam emberségéből, -és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az apai ház küszöbét -nem lépem át mindaddig, mig nem lesz vagyonom. - -– És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu ideig -tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között?… hogy -elváljanak évekre, meglehet mindenkorra?… és hogy ön tönkretegye a -jövőjét? - -– Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok. Különben meg kell -vallanom, később megbánta a heveskedését. Üzent, hogy megbocsátja a -szökésemet. Kerestetett; nyomomba akarta uszítani a rendőrséget, a mely -persze semmit se tehetett volna ellenem, mert nagykoru vagyok, és nem -követtem el semmi olyast, a mi jogot adott volna a rendőrségnek arra, -hogy beleavatkozzék a dolgaimba. Aztán magándetektiveket fogadott fel, -hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet. De én olyan jól eltüntem, hogy hiába -kerestek. - -– S ha én most nyomban sürgönyzök Don Ruynak? - -– Czéltalan volna. Mire az apám ideérne, én már más városban leszek. -Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol. Letartóztatni nincsen -módjában, de azt hiszem, bele is fáradt… - -– Hogy önt ne lehetne letartóztatni?!… De hiszen álnéven bolyong a -világban! - -– Nem én. Bejelentem én mindig az igazi nevemet is. A Cumberland II.? – -az csak művészi név! Mintha azt mondanám: Pulcinella. - -– Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az tisztára -őrültség! Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a jóistennek, tudom, -hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, tudom, hogy az emberi -lélek rendkivül bonyolult gépezet, és hogy az emberek gondolkozása a -végtelenségig különböző lévén, nincs az a bolondság, a melyre ne akadna -vállalkozó, de azért el merem mondani, hogy önnél nagyobb bolondot -keveset láttam szabad lábon… Ne haragudjék, hogy így beszélek; öreg -ember vagyok, önöknek jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért -se akarnám megbántani. - -– Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember közül -kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön. De már én olyan vagyok, a -milyen; castiliai vagyok! - -– Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom a -castiliai büszkeséget. Mert – engedje meg még ezt a bizalmasságot is! – -ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már nem olyan -nagy hidalgo az egész világgal szemben. Mert végre is, az a mesterség, a -melyet ön most folytat, nem valami előkelő foglalkozás, sőt… hogy is -mondjam?… legjobb lesz, ha megmondom kereken… egy kissé világcsalás! - -– Ebben ön téved. Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a czipőkészítés -se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal tisztességesebb ember -lehet, mint akárhány királyi kincstartó. Nem előkelő foglalkozás! -Persze, hogy nem előkelő foglalkozás, ha az ember pénzért mutogatja, -hogy mit tud! Sokkal szebb foglalkozás, ha az ember a várkastélyában ül -és beszedi a jövedelmeit. De sohasem előkelő, ha az ember a közönség -garasaiból él s a közönség tetszéséből eszik, vagy nemtetszéséből -koplal. És szorosan véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő. Pénzt -örökölni sokkal előkelőbb. Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem -kell a pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a -házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, csak -ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez. Hajdan, -mint műkedvelő, sportot találtam benne; nagyobb tökéletességre tettem -szert ezen a téren, mint a többi ember; most tehát, mikor rászorultam a -pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez nem értek, s mert ezt jobban -tudom, mint más. De kereken tagadom, hogy ez a mesterség »egy kissé -világcsalás«; épp olyan tisztességes mesterség ez, mint a czipőkészítés -vagy a házépítés. - -– A gondolatolvasás? - -– Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót: -»gondolatolvasás« – meglehetősen félreérti. Hát ha én azoknak, a kik egy -lira belépődíjat fizetnek, valami affélét bizonygatnék, hogy le tudom -olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, vagy mit gondol -ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s akkor engem ki kellene -seprüzni a világból. - -– De hát mit csinál ön tulajdonképpen? - -– Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerübbet, megérti -valamennyit. A legegyszerübb mutatványom az, hogy: megtalálom az -elrejtett gombostűt. Engem becsuknak valahová, az impresszáriómmal -együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott tárgy: ne mondhassa -senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el nekem a rejteket, valami -titkos jellel… ó, a gyanusítás mindig nyomon követ!… Mialatt mi foglyok -vagyunk, a nézők elrejtik a tűt; akárhová, akármelyik emeleten, ha -akarják: a pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül, -valahol a harmadik házban. Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom -egy olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s ujjaim -hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok. Én megyek elül, -ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, egyenesen oda megyek, -az ismeretlen épület labirintusain keresztül, a hol a gombostűt -elrejtették; ha más házban rejtették el, kivezetem emberemet az utczára, -megtalálom a házat, s megtalálom a tűt. - -– És hogyan lehetséges ez? - -– Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem mindig -gyorsan, de mindig biztosan. Én tudniillik az ő gondolataiból olvasom -ki, hogy merre menjek; nem szóval árulja el a rejtekhelyet, hanem a -gondolataival. Mert minden gondolatára reagál a szívműködése, s ütőere -mozgásának még oly csekély elváltozásait is megérzem, az ujjaim hegyén -át. Ha ő ellenséges indulattal van irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja -bebizonyítani, hogy szemfényvesztő vagyok, ha gondolatában félrevezet, -ha más helyre gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem -az igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová -csal. De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi helyre -gondol, s arra, hogy jól megyek-e: akkor az ő ütőere biztosan vezet -engem, mert folyton elárulja, jó utra léptem-e, mindig megmondja: »viz«… -»tűz!«… »nem«… »igen!« Ez az egész; nagyon egyszerü dolog, de tessék -utánam csinálni. Megmondom, mi szükséges hozzá. Először is rendkívül -fejlett tapintóérzék. Nézze, milyen puha, finom kezem van; az ujjaim -hegyének az érzékenysége kivételes. Azután az egész idegrendszernek -hasonlóan kivételes érzékenysége, fogékonysága, ingerlékenysége. Nálam -ez is megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot. A -mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az egészségemet, -mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a betegségemet, s a tréning -napjain mesterségesen idézem elő, temérdek teával és fekete kávéval, az -idegeim ingerlékenységét. Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok -aludni; csak olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek; -ilyenkor altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy -félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek. Mert -a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes figyelem, -a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése. Mondhatom, mindig össze -kell szednem minden megfigyelő erőmet. Azután nagy gyakorlat kell hozzá, -és higyje el, nem közönséges lelkierő. Mert a megerőltetés olyan nagy, -hogy az ember könnyen kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést -jelenti. Nem képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat. Ha az -előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom -csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem. Gondolja, hogy nem -érdemlem meg, a mit szerzek? No, lehet, hogy nem érdemlem meg. A mit -teszek, nagyon kicsinyes, igaz. Csakugyan nem mozdítja elő az emberiség -jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt. De hogy ez nem -tisztességes kenyérkereset, azt már senki se mondhatja. A mit egy -liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már csak azért is, mert nem -igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt szintén meg tudná csinálni. -Aztán keservesen megszolgálom a kenyeremet; megdolgozom azért a kis -bevételért, a melyet némelykor nem veszek be. És végül az egészségemet -adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több esztendőt -árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a mesterséget folytatom, -és bizony potom pénzt kaptam érte. Hol itt a világcsalás? - -– Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé«-t is. -Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, hogy ez -komolyabb mesterség, mint képzeltem… az orvosokat különösen érdekelheti. -De egyben megmaradok a véleményemen. Bizony, kedves José Maria, kár, -hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt a nagy lelki erőt, és -mindezeket a kivételes képességeket, általában egész komolyságát, -tanultságát nem fordítja valami érdemesebb dologra. - -– De ha nem építhetek házat!… Mit csináljak?! - -– Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa. Meg -vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi erőfeszítéssel -más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, hogy kénytelen volna -az életéből ujabb és ujabb esztendőket adogatni el… Egyébként hogyan -jövedelmez a mestersége? Szerez legalább vele? Gyüjthet így akkora -vagyont, a mely lehetővé teszi, hogy egy pár év mulva visszavonulhasson -és a pihenésnek élhessen? - -– Hogyan jövedelmez a mesterségem? Nem egyformán. Néha jól, néha -rosszabbul. Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem éppen -kedvezők. De sok helyütt szép eredményeket értem el. Hogyan jövedelmez? -Hm… Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy félreértett. Az -imént én nem akartam panaszkodni; ó, semmi okom panaszkodni!… - -– Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást… Csak az -ön iránt való érdeklődés… Szóval, nagyon örvendek, hogy találkoztunk. A -mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek földivel!… És annak -örömére, hogy találkoztunk… Pinczér, egy üveg xeresit!… Igaz, most jut -eszembe!… Nálam ma nagyobb fogadóest van… legyen szerencsém; nagyon -fogok örülni… Tudja mit? Keressen meg nálam egy gombostűt! Ó, nem akarom -kihasználni a többi vendégem szórakoztatására!… de azt hiszem, nem -ártana önnek sem… mert sokan járnak a házamba olyanok, a kik minden -társaságban megfordulnak… és nem rossz reklám volna holnaputánra, ha -holnap az én vendégeim az egész Milanót tele kürtölik azzal, hogy mit -láttak… De kocczintsunk! A szegény Don Ruy egészségére! - -Kocczintottak. Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is megnedvesítette -vértelen, vékony ajkát az aranysárga borral. - -– Nem parancsol a borhoz piskótát? – kérdezte Villegas úr. - -A gondolatolvasó fehér arczát valami érthetetlen pirosság futotta el. - -– Köszönöm, nem kérek – felelt. - -Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő sokaságból -egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant ki, a kinek a -szája nyájas mosolyra nyilt. - -Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem lehetett -más, csak: impresszárió. - - -II. - -– Kérem, mutasson be! – szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de olyan -kiejtéssel, mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét nem a -dajkatejjel szivta be magába. - -Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek. Most a -gondolatolvasó is francziául szólalt meg: - -– Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és -legszerencsétlenebb emberét. Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, Varsóban -ismerkedtem meg vele, nemzetiségére nézve: apai ágon levantei, anyai -ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy az én impresszárióm. -Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a filozófiája kissé felszines; -hanem azért nagyon jó fiú. No, Mr. Brown, mi ujság? - -– Az az ujság, – felelt Mr. Brown, olyan előkelő fesztelenséggel, a -melynek láttára José Maria ajka széléről valami mosolyféle lebbent el – -hogy holnaputánra az összes jegyeket elkapkodták. Mindössze két -elsőrangu ülés maradt meg… kettő vagy három… három vagy négy, szép, -finom sarokülés, valamennyi az első sorban és éppen a középen, a terem -legjobb helyén… ezt az öt-hat jegyet magamhoz vettem… és ha a barátja -netalán parancsol… - -– Ó hogyne, hogyne!… – bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown fehér -mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy akármilyen -kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó már gyakrabban -láthatott borus napokat. - -– De semmiesetre! – tiltakozott José Maria. – Ön, a kit talán szabad -atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy -visszautasítaná azt a páholyt, a melylyel tiszteletemet óhajtanám -kifejezni. - -Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza. Törte a fejét, mi módon -viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár -xeresit töltött Mr. Brownnak. - -Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral kinálják -meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak minden -magyarázatot, minden titulust. Nem hiányzott belőle az »élni tudás«, s -ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok között, még csak -egy pillantással se veszi észre az ember. Elővett a tálczáról egy -piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, aztán egy másik piskótát -csipett fel, és ezt is megmártogatta, olyan mozdulattal, a melyet csak -valami párisi szinésznőtől leshetett el. - -– Arról beszélgettünk, – szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez a -bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el – hogy nekem nagy örömet okozna -és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna haszontalan, ha az én -kedves José Maria barátom nálam is bemutatná ma este egy kisebb társaság -előtt, a mit holnapután a nagy nyilvánosság elé visz. Az ilyesmi -reklámul szolgálhat. - -Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre. Azt szerette volna -kifürkészni: kérhet-e ezért és mekkora összeget? De José Mariának egy -tekintetéből, mely villámokat lövelt rá, nyomban megértette, hogy ez a -reménység is csalfa reménység volt, hogy mint már annyiszor, most is -ujra csalódott!… - -– Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem élhetek a -szerencsével, mert akármilyen jól esnék is a reklám, kifáraszthatna, ha -ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel a föllépés előtt, -tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután szükséges erő -koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba… - -– Lárifári – vágott közbe Mr. Brown. – Biztosíthatom, kedves Villegas -úr, hogy mindenesetre elmegyünk!… Hogyne mennénk el!… Miért ne mennénk -el!… - -Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria aggodalmait. A -gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy köszöni a meghívást, de -nem élhet vele. - -– Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van – erőszakoskodott Mr. -Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, hogy miért vonakodik José -Maria olyan állhatatosan. – Mert, barátok közt nem titkolom el ön előtt, -hogy a jelen pillanatig még egyetlen egy jegyet se tudtunk eladni! -Egyetlenegyet se! – ismételte vésztjósló nyugalommal. - -José Maria elnevette magát. - -– Mindig kitör belőle a lengyel! – szólt spanyolul Villegashoz. – -Különben jó fiu, és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s mindig -lengyel marad! De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, hogy mi afféle -éhenkórászok vagyunk. Csak a balsikertől való félelem beszél belőle; az -aggodalom elvette az eszét. - -– Hiába beszél spanyolul – haragudott Mr. Brown – nem fogja -félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat!… Én -megmondom, a mit mondani akarok, és kijelentem, hogy ebben az egyben már -nem fogok engedni. Végre is az impresszárió dolga, hogy az efféléről -határozzon. Én vagyok az impresszárió, vagy ön? Nos, ha én vagyok, akkor -elmegyünk. Minden bizonynyal, kedves Villegas úr, minden bizonynyal. - -– Ön elmehet, de én nem megyek el. - -– Akkor itt hagyom önt végképpen. Nem bajlódom tovább az ön ügyeivel. -Keressen magának más impresszáriót. Én nem szaladgálok tovább. Ön -eszeveszettül makacs. Elmegyek ebben a perczben. Adja el a jegyeit ön -maga. Itt vannak. - -És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet négy -különböző zsebből kotorászott elő. - -– Bánom is én, menjen el! Majd visszajön! - -– Persze, hogy visszajövök. Mit csináljak itt, Milanóban, ön nélkül?! Én -nem produkálhatom magamat!… mit tegyek?… a hatalmában vagyok! De ez nem -ok, hogy visszaéljen a helyzettel! Nem ok, hogy szeszélyből megtagadja -azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek tart! - -– Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát – szólt közbe Villegas ur -– és igérje meg, hogy eljön. Ha estig mást gondol: megkeres egy -gombostűt. Ha nem: igérjük, hogy egy szóval se fogjuk erőltetni. De -mindenesetre a vendégem lesz! - -José Maria lassankint megingott. Attól tartott, hogy ha sokáig -vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni. Nem akarta, hogy -mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; inkább -megigérte, hogy elmegy. Földije megmutatta, hogy a Galleriának melyik -házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és tizennyolcz piskótát, -aztán elbúcsúzott tőlük. - -Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó -szemrehányással halmozta el impresszárióját. - -– Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül! Azt hiszi, -Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele erőnek -erejével, noha önt nem is hívta?!… - -– Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák meg -valahová, azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és -meglopjanak mind a kettőnket!… - -– Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között!… Gyönyörü -ötletei vannak, mondhatom! Ez a Villegas engem még a jólétben ismert; -pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem méltányolja, ha az ilyen -ember belelát a gyomromba!… Aztán semmi kedvem elmenni. Miért menjek el? -És ön nem nyugodott addig, mig meg nem igértette velem!… - -Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség«-nek nevezett mozdulattal dőlt -hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a Szardanapálé -lehetett, a mikor már mindent megizlelt és mindenbe beleunt. És azon a -hangon, a melyen a művészek a szinpadon beszélnek egymáshoz, alig -mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a közönség ne hallja őket, igy -szólt, utánozhatatlan előkelőséggel: - -– Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel. Éhes vagyok; -enni akarok. - -– Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem vacsoráról van -szó, csak száraz mulatságról, teáról és művészetről… - -– Ó, majd csak találunk ott valami ennivalót is!… - -– És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már harminczhat -órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő rezsimet, és azért -mégse panaszkodom. - -– Hja, ön jóllakik filozófiával is! De az én gyomromnak másféle -követelései is vannak. - -– Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember tulságosan -elkényezteti magát! Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az emberi -szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van szüksége, mint a -mennyit az örök emberi telhetetlenség, az inyesség, a mindig tulságos -mértékben kielégített s éppen azért falánk vágy, a tulságos gyakorlat -által fokozott inger, a gyomor idegessége s a második természetté vált -rossz szokás diktál be az emberbe. - -– Ön szerencsés ember, mert ön filozóf. Ön ki tudja számítani, hogy: -ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú -szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi ideig -teszi lehetővé – és ez önnek elég. De az én gyomrom ordít. - -– Ez tévedés. Ön ordít és nem a gyomra. A gyomra szerény, csak a -psychéje követelő. Különben egyáltalán nem értem ezt a követelőzést. -Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített valahonnan… nem akarok -tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a rejtelmes ügynek a részleteit… -most pedig annyi piskótát kebelezett be… mondhatom, sokfelé jártam már a -világban, sok mindenfélét láttam, de hogy valaki egyszerre annyi -piskótát evett volna meg!… - -– Nagyszerű! Úgy segítek magamon, a hogyan tudok! Csak nem fogok éhen -halni azért, mert önnek a szeszélye így kivánja?! Végre is kettőnk közül -csak én vagyok részvétre méltó. Mert én kényszerűségből koplalok, mig ön -szabad akaratból. Ha olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az -hagyján; ám legyen tetszése szerint; úgy kell neki! De én ártatlanul -koplalok. Hogy jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni -akar, mert önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?! Vagy nem ön maga akarta -így? Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk. Ehhez nem -kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés. Ha egy legelsőrangú -fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, ha -magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a -titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, – pedig -ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi?! – akkor most ehetnénk, -ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit akarunk, s ha -kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, egyszerüen bemennék a -szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy adjanak ide ezer lirát. Pénzt -söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe -nyúlunk! De ön makacskodott, önnek egy zugfogadó kellett, a hol már a -harmadik napon számlával álltak elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot -se kapunk hitelbe, és én itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy -sakál-csorda, pénz helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány -piskótával a gyomromban, és ön nekem – bölcselkedik!… mikor én -Arisztotelesz, Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál -spaghettiért! - -– Kibírja! Legyen nyugodt, kibírja! Látott már ön más szeleket is! Nekem -pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok-e, a mikor a -vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig olyankor böjtölök, -mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a gazdagok fényűzését… Egyre -megy, higyje el, egyre megy. Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem -szeszélyből mondtam önnek ellent, hanem józanságból. Megpróbáltuk -egypárszor, a mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer -nagyon rossz rendszer. Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb -esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta jövedelemhez, -addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase maradt elég pénzünk -a továbbutazásra. Meguntam, hogy mindig mindenünnen a szálló kapusától -kölcsönzött pénzen utazzunk el a harmadik osztályon, egy pár garas ára -cseresznyével a zsebünkben. Nem csalunk meg senkit, de ez nagy -szépséghiba volt a viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert -önnek most aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára -is, Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért! - -– Szépséghiba! Persze, ha ön ilyenkor is az esztetikával bibelődik!… Az -esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való mulatság, a kik unalmukban -már nem tudnak mit csinálni, tehát folyton azon törik a fejöket, hogy mi -hibát lelhetnek másokban, s ha csak messziről megérzik a szegénység -szagát, már finnyáskodnak. De a magunkfajta munkásembernek nem szabad -finnyásnak lennie. Élnie kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy -éhen haljunk. Tudom, hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk! -Hol volnánk már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi! Hja persze, ha -az ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is -iszonyodik, – pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! – -bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül! De hogy jutok én ebbe a -krédóba?!… hogyan, miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok bele -én, éppen én?! Sírni szeretnék, ha arra gondolok, hogy ön micsoda -puritánná tett engem! Önnek csak akarnia kellene, és annyi kölcsönt -vehetne fel, a mennyit akar. Önt olyan föllépéssel s olyan -bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az istenek, hogy mondhatom, -halálos vétek, ha ezt az égi adományt parlagon heverteti. Csak meg kell -jelennie, és még a Wertheim-zárak is felpattannak. De hiába. Mert -képtelen vagyok rábírni önt, hogy egy kis kölcsönért megmozduljon; a -legártatlanabb, a legszendébb kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan -megesik, hogy még azt a kölcsönt is visszaútasítja, a mely önként -kinálkozik, a mely úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek! -Velem kaczérkodnék a kölcsön, a kutyafáját! De milyen galádul csúfolódik -az emberrel a sors! Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos -látásom van, azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat -bizalmatlanság fogadja és minden lépésem gyanut kelt. Elég mutatkoznom, -és az emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van: -minden második halandó úgy beszél velem, hogy jobbkezét a kabátja belső -zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját. Nem mondom, hogy -mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert azzal fizetett ki, -hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a pénzügyekben. Nézze meg jól -az én arczomat. Ez az arcz az, mely minden szobaleányt és minden -félvilági nőt megőrjít, s őt ha elmondanám önnek, hogy milyen -hódításokat tettem a legjobb körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ -romlottságán… - -– Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud meglenni a -nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és olyankor, a mikor én -nem ülök fel önnek: magamagát áltatja. - -– Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely bizalmatlansággal ne -találkozzék. De hát ön azt képzeli, hogy én nagyra vagyok a szerelmi -sikereimmel? Ördögöt! Arról nem is beszélek, hogy ha most egy nagy fazék -káposztaleves és a szép Helena között kellene választanom, -becsületszavamra egy pillanatig se haboznám… Csak annyit mondok, hogy -egész szerelmi jövőmet odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen -önnek van, mert az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó -uzsorást is; és ez már beszéd! Mit érek vele, hogy mosolyomtól -elolvadnak a nők, ha komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a -pénzemberek csak gúnyos vigyorgással felelnek?! Nem ezt, nem ezt kértem -én osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó -kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak -asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át pukkadozzam -mérgemben. Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse pottyant az ölébe, -mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz százezreket érő forgó tőke, -véka alá rejtőzik ezzel a könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely -nekem többet érne minden pénzverő gépnél! Most is! Látott valaki ilyet?! -Hallott valaki ilyet?! Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is -fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott -tyúknak… meg lehetne enni egyszerre. Úgy pottyan közibénk, mint a hogy a -mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek szájába… és -éppen a legjobbkor! Mint a vérmességtől folyton szédülő ember, szinte -várja, hogy eret vágjanak rajta… Ismeri önnek egész úri atyafiságát, önt -magát is minden fentartás, minden rejtett gondolat, minden gyanakvás -nélkül becsüli: kettejük találkozásából a korlátlan hitel égi szikrája -pattan ki… És a hízott jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü, -ismervén rendeltetését, vár és egyre várja a taglót… Nagy kínban van, -mert nem tudja, milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját, -csekk-könyvének legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát, -villáját, szántóföldjeit, szélmalmait, mindent, a mit ön akar… És ön, -ön, a ki már kéket és zöldet lát az éhségtől, mert, ha nem csalódom, már -harmadnapja viszi túlságba a vegetariánus életmódot… egy örökkévalóságig -tartó üres csevegés után, mely engem előbb izgatottá, aztán -hiszterikussá, s végül lázas beteggé tett – mert már egy végtelenség óta -egyre szenvedélyesebben, egyre ingerültebben vártam, és vadul kalapáló -szívvel, a lélekzetemet is elveszítve vártam, hogy mikor tér rá ön, -végre, valahára a fődologra… – ön elereszti őt úgy, a hogy jött!… -elbocsátja őt, mi több: kimenti karmaim közül, a nélkül, hogy átvenné -azt a sok, sok ezer lirát, a mely neki már a száján lebegett!… sőt a -nélkül, hogy megadóztatná legalább öt lira erejéig! - -– Soha, Mr. Brown, soha! - -– Persze, a rögeszme! Hát, kedves mester, én tudom, hogy ön kiváló, -tudós, nagyelméjü ember… sőt ritka ember… mert én méltánylom a -művészetét is… az egész világon a legjobban én méltánylom… sajnos, csak -igen kevesedmagammal méltánylom… De akármilyen szembeszökők az ön -jelességei… engedje meg kijelentenem, hogy önön már nem lehet segíteni, -mert mindig élhetetlen volt és mindig élhetetlen marad. Élhetetlen és -nem tébolyodott, ó nem, mert ön a tébolyodottságot csak szinleli, csak -szemérme palástjának használja… de élhetetlen, rettenetesen élhetetlen! - -José Maria elmosolyodott. - -– Éppen azért társultam egy élelmes emberrel, mert én élhetetlen vagyok. -Én bizony nem értek hozzá, hogyan kell közvetíteni a művészetet a -közönséggel, hát kerestem egy élelmes embert. De úgy veszem észre, hogy -ez az élelmes ember is átkozottul nehezen tud zöld ágra vergődni, mert a -legutolsó eredmény az, hogy ez az élelmes ember ugyanott van, a hol én -vagyok, sőt az élelmes ember még jobban kékül-zöldül, mint én, az -élhetetlen! És mig én valamiképpen belenyugszom sorsomba, vagy legalább -nem zúgolódom, az élelmes ember szeretne fellázadni, de nem tud… nagy -kedve volna itt hagyni a faképnél, de hozzám van kötve, az -élhetetlenhez, mert nélkülem nem tud mit kezdeni! - -– Sohase csúfolódjék, mert én csakugyan élelmes ember vagyok. Én például -nem követnék el olyan bolondságot, hogy végig éhezzem Közép-Európa -összes nagyvárosait, egy olyan impresszárió társaságában, a kinél -szerencsétlenebb flótás még nem született erre a világra, ha csupán egy -pár soromba, egy rövid levélkébe kerülne, hogy haza mehessek és -visszaüljek a jólétbe. Nekem, kedves mester, volna annyi sütnivalóm, -hogy már régen megírtam volna az apámnak azt a bizonyos levelet, a mely -tudatja vele, hogy minden meg van bocsátva… vagy betoppannék hozzá, -minden bevezetés nélkül, és fütyülnék Mr. Brownra. A ki ilyen elemi -dolgot mulaszt el, akármint vélekedjék egyébként a jelzálog nélkül való -kölcsönkérésről, az joggal mondható élhetetlen embernek. Én ilyen -szarvashibát sohase követtem el; az én lelkiismeretem tiszta. És azt -mondhatnám, hogy nem ismerek nálam élelmesebb embert. Igaz, hogy hiába -vagyok élelmes, mert nekem soha semmi se sikerül, de ez nem az én hibám. - -– Ez csak a rémséges, az égbekiáltó, a szemtelen balszerencse, ugy-e?! -Nem, Mr. Brown. A filozófia arra tanít, hogy semmi se történik ok -nélkül. A balsiker, ok nélkül, nem üldöz senkit. Mindig az emberben van -a hiba. - -– Akkor az arczomban van a hiba, de nem a psychémben, mint ön szokta -mondani. Talán az arczom kifejezésében. Vagy annyira meglátszik az egész -megjelenésemen, hogy tetszem a nőknek, hogy a férfiak csak irigységgel -és kajánsággal tekinthetnek rám, s igy előre meg volt írva, hogy, a -szerelmet kivéve, semmiben se lehet szerencsém. Minden tündér ott volt a -bölcsőmnél, csak a szerencsegolyóbison utazó tündért felejtették el -meghívni. De az élelmesség tündére ott volt. A minek bizonysága az, -hogy, ámbátor semmihez sem értek a világon, az impresszárióságot kivéve, -ismereteim, ha encziklopedikusok is, mindenesetre fölötte hézagosak, és -ámbátor a világ legélhetetlenebb, legholdkórosabb emberével szövetkeztem -arra a czélra, hogy üzletet csináljak: ezzel a holdkórossal is -megkerestetem a mindennapi piskótámat. Megélni egy olyan élhetetlen -ember keresete nyomán, a milyen ön!… ennél nagyobb élelmesség már nem -képzelhető. - -– Gratulálok az élelmességéhez!… de, jól van, nem vitatom el többé ezt -az erényét. Annyi bizonyos, Mr. Brown, hogy az ön balszerencséje még az -én élhetetlenségemet is tulszárnyalja. És igy olyanformán bolyongunk a -világban, mint a vak és a sánta, a kiknek a története az ön -encziklopedikus ismereteiből aligha hiányzik. Ön egy sántát czipel a -hátán, de világtalan lévén, kissé sokat bukdácsolunk, sőt mondhatnám, -hogy minduntalan a földhöz vágódunk. Mindegy, Mr. Brown; azért -bolyongjunk tovább. - -– Ugy érti, hogy keljünk fel és menjünk sétálni? - -– Ha úgy akarja. Közeledik a villásreggeli ideje: sétáljuk el! - -Egy percz multán már benne voltak abban a tömegben, a mely a Galleriából -a dóm felé hömpölygött. Szép időben, déli verőn a Galleria olyan népes, -hogy az idegennek egy pillanatra úgy tetszik, mintha Párisban járna. -Alig tudtak előre haladni. - -De még ebben a nagy tömegben is feltüntek azok előtt, a kik csak azért -mennek ki az utczára, hogy minél több ismerős és ismeretlen embert -lássanak. A gondolatolvasó érdekesen halvány feje kimagaslott a -sokaságból; Mr. Brown pedig a szemébe mosolygott minden csinosabb -fehérszemélynek. Fehér mellényének sajátságos zománczszerüségét csak az -avatottabb szem vehette észre, s mozgásának könnyedségéből, -fesztelenségéből olyan gondtalanság, vidámság és előkelőség sugárzott, -mely a haza igyekező ruhapróbáló-kisasszonyokra csak a legkellemesebb -hatással lehetett. De a kalapskatulyát czipelő kis nőcskék között is -akadtak, a kiket ez a hódító mosoly álmodozóvá tett, s a kik, miután Mr. -Brown tova lebbent, így sóhajtoztak magukban: - -– Istenem, mikor csípek fel már egy ilyen nábobot! - -És ki tudná, hogy ezen kívül még mennyi szerencséje volt?! - - -III. - -Este tiz órakor José Maria és Mr. Brown beállítottak Villegas úr házába. - -– Mire határozta magát? – kérdezte Villegas úr a gondolatolvasótól. - -– Ha ön megengedi, előadom mindazt, a mit tudok. - -(Arra gondolt, hogy hátha nem tud ellentállni a kisértésnek, és mégis -csak enni fog valamit?! Legalább leszolgálja, a mit megeszik.) - -– Akkor végig vezetem önt minden szobán, mert talán könnyebbségére lesz, -ha már ismeri egy kissé a házat. - -– Köszönöm – felelt José Maria, s valami bágyadt mosoly vonult át az -arczán – olyankor, ha be van kötve a szemem, sohase botlom el. - -– És még egyet. Bemutatom önt mindazoknak, a kik tehetnek egyet-mást a -végből, hogy önnek holnapután közönsége és kellő sikere legyen, de -mindenekelőtt bemutatom Pellegrini grófnénak. Mert Milanóban ma ez a -szép asszony gyártja az ugynevezett közvéleményt. A miért ő lelkesedik, -az divatossá válik; a mit ő kicsinyel, annak nálunk nem lehet sikere. -Meg is várja, hogy az, a ki a közfigyelmet egy perczre le akarja kötni, -előbb bemutatkozzék neki. Már itt van: keressük meg. - -Karon fogta José Mariát s átvezette a szomszéd termekbe. - -Buffet-n haladtak keresztül. A gondolatolvasó tejfehér arczán valami -könnyed pirosság jelent meg. - -Már ekkor a vendégek között elterjedt a hír, hogy eljön az a Cumberland -II. is, a kinek előadását már két napja hirdetik a plakátok. Sokan -ráismertek az arczképéről. - -– Valami világfájdalmas vonás van az ajka körül – mondták azok az -asszonyok, a kik a buffetben időztek. - -Villegas úr tovább vezette José Máriát s közben elpletykálta neki, a mit -a grófnéról tudott. - -– Mondhatom, igen veszedelmes személy és sokféleképpen veszedelmes. A -törvény előtt felesége egy öreg diplomatának, a ki úgy fél tőle, mint a -tűztől, s azért, ha csak teheti, elküldeti magát a pokolba, Londonba, -vagy Japánba, ha pedig Milanóban kénytelen tartózkodni, úgy tesz, mint a -struczcz: bedugja a fejét a homokba. Az asszony, a mint látni fogja, -nagyon szép, és már jó ideje zavartalanul éli világát. Igen sok kedvese -volt, de a szerelem eddig nem tett rá nagyobb hatást, mint a viz -tükörére akármilyen sok evezőcsapás: maga a nagy viztömeg mozdulatlan -marad, s mikor az evező tovavonul, egy percz mulva már a viz tükörén -sincs nyoma. Mindig ő mondja fel a barátságot, és nagyon hamarosan. -Afféle női Don Juan, vagy női Faust, a ki még nem találta meg azt a -pillanatot, melyhez így szólhatna: »Maradj, oly szép vagy!« De azért, -vagy éppen azért, folyton keresi ezt a szép pillanatot; idegesen, -lázasan keresi; rémesen kaczér, ellenben nagyon jószívü. Hanem vagy igen -nagy a becsvágya, s olyan Achillesre vár, a ki egyszersmind Apollo, vagy -nagyon sokat kellett csalódnia, elég az hozzá, most is ott van, a hol -kezdte, mert a barátjaival se törődik többet, mint az öreg diplomatával, -s mindig csak az uj szerelmet lesi. Ideges türelmetlenségében, -unalmában, folytonos lázában minden iránt érdeklődik, s mindenben -érezteti a hangulatát, vagy szeszélye változását. Ha holnap megtetszik -neki valaki, a ki a szivére pályázik, – mert olyan szép, hogy az -elrettentő példák ellenére is bőven akadnak ilyen pályázók, – ismét -gyönyörünek látja a világot, s bizonyosak lehetünk benne, hogy a -hangverseny-teremben bemutatkozó zongoraművésznek szerencsés estéje -lesz. Ha azonban holnapután olyan valakit vesz észre, a ki félénk, vagy -egyelőre nem értette meg az üzenetet: »Dites-lui, qu’on l’a remarqué!«… -vagy ha mához egy hétre nagyon megcsalódik utolsó szerelmei -valamelyikében, akkor az egész világgal éreztetni fogja a rosszkedvét: -önnek holnapután nem lesz sikere, s mához egy hétre adhatnak a Scalában -akármit, az előadást botrányosnak fogja találni. Azért azt ajánlom -önnek, hogy nagyon mélyen ne nézzen a szemébe, mert ön is úgy járhat, -mint a többiek, mint a neslei torony áldozatai, ellenben igyekezzék -fölkelteni az érdeklődését, mert ez többet érne, mint ha az ujságok -holnap hasábokat irnának önről. - -– Azt hiszem, hogy ön egy kissé túloz. Az angyal se olyan, mint a -milyennek festik, s az ördög még kevésbbé, különösen, ha az ördög az -asszonyi nemhez tartozik. Aztán meg Milano nem olyan kis város, a hol -egy ember csinálhatná a sikert és a divatot, akármilyen szép, akármilyen -előkelő, akármilyen divatos és akármilyen gonosz is ez az ember. De -mégis, ezek után megvallom, jobban szeretném, ha nem mutatna be. - -– Fél? - -– Nem, hanem a nélkül, hogy művészetnek tartanám, a mit csinálok, -megbecsülöm azt, a mi a kenyeremet adja. Sikert csak ettől várok és -óhajtok; a sikert se óhajtom, ha ezt nem a lelki képességemnek -köszönhetem, hanem annak, hogy a megjelenésem, az arczom, a tekintetem -vagy a mosolyom milyen hatást tett Kirke grófnéra. Nem szeretem a -Kirkéket; nem akarok disznóvá változni. - -– Ej, ez már tulságosan castiliai gondolkozás!… Különben, elismerem, -hogy egy kissé túloztam, a mi megnyugtathatja önt. Nincs szó egyébről, -mint hogy illendőségből eleget tegyünk annak, a mit ez az asszony joggal -megvár tőlem, és a minek az elmulasztása igazságtalanul káros lehetne -önre nézve. - -– A hogy parancsolja. - -Pellegrini grófnét a nagy teremben találták. José Maria egy kissé -megilletődött: az »imádkozó leányok«-nak festenek ilyen arczot. - -Villegas úr bemutatta a gondolatolvasót: - -– Grófné, megigértem Cumberland urat; ime, itt van. Az igazi nevén Don -José Maria Gomez de Silvának hivják; a predikátumait Victor Hugo négy -sorban mondja el _Hernani_ban. A személyazonosságot én magam -bizonyíthatom; ismerem az apját, ismerem őt magát is, négy éves kora -óta, s nem tévedek a személyében, mert három évvel ezelőtt épp ilyennek -láttam őt Madridban. Bátran nyujthatja feléje a kezét; ez a szép kéz -most is csak nemes ember kezét fogja érinteni. - -(Villegas úr nem volt meggyőződve, hogy a grófné kacsója másféle kezet -még nem érintett.) - -Aztán odább állott. De a teremben maradt, s más vendégeivel beszélgetve, -félszemmel azt nézte, hogy a szépművészetek milanói főfelügyelője, a ki -az imént kiváncsian emelte fel szép szemét, miképpen fogadja José -Mariát. - -Boszúságára azt kellett látnia, hogy a társalgás nem tart sokkal tovább, -mint maga a hosszas bemutatás. Ugy látszott, rövid mondatokat váltanak; -a gondolatolvasó olyan maradt, mint a jégcsap, s a hogy pár percz multán -a grófnét nagyobb udvar fogta körül, José Maria eltünt a közelből. - -Villegas úrnak úgy tetszett, hogy a grófné olyanformán biggyeszti az -ajkát, mint a mikor valamit kicsinyleni szokott. - -– Szegény földim! – gondolta az emberséges spanyol. – Sohase lesz belőle -semmi! - -Ugy vélte, a legjobb lesz, ha akkor kezdeti meg vele mutatványainak -előadását, a mikor már mindenki eljött és még senki se készül haza, s -kérésére José Maria tizenegy órakor dologhoz látott. - -Az előadás kezdete a legrosszabbat jósolta. José Maria -szerencsétlenségére, mindjárt először egy olyan fiatal úr jelentkezett -médiumnak, a ki nagyon eredeti szellemnek tartotta magát, s a ki a -gondolatolvasóban kalandort gyanított. Elhatározta, hogy leleplezi a -csalót, s mikor José Maria elmagyarázta neki, hogy mi a tennivalója, az -jutott eszébe, hogy nevetségessé teszi Cumberland urat. Fölviszi a -padlásra. Vagy ha odáig nem is, a harmadik emeletig mindenesetre -megsétáltatja. Csak ez járt a fejében, és örömmel látta, hogy a -gondolatolvasó úgy indul meg, mintha az ő sugallatát követné. José Maria -fölment a harmadik emeletre, egy darabig keresgélt, aztán észrevette, -hogy félrevezették. - -Kijelentette, hogy más médiumra van szüksége. Villegas úr, a ki nem -szerette volna, ha felsül a mutatványaival, s most már félteni kezdte a -pártfogoltját, míg amazok odafent jártak, föltette magában, hogy ő maga -áll kötélnek. És ebben az elhatározásában csak megerősödött, mikor -látta, hogy José Maria halott-halványan érkezik vissza, szemkötőjével a -kezében, tehát: kézzelfogható elismerésével annak, hogy a kisérlete nem -sikerült. »Én jobb médium leszek, – ajánlkozott Villegas úr – önnek -ideges emberre van szüksége.« José Maria, bár úgy nézte, hogy Villegas -úrnak az idegei hajókötél-keménységüek, s különben sem szivesen vállalta -a házigazdával való szereplést, elfogadta az ajánlatot, mert attól -tartott, hogy másodszor is rosszhiszemü médiumra találhat. De elindulni -se tudott, s azonnal kiderült, hogy Villegas úr elfelejtette, hová -rejtették a gombostűt. Végre, harmadszorra, sikerült a kisérlet: egy -szőke kisasszony jelentkezett médiumnak, s Cumberland nyílegyenesen -indult a gombostű felé, a melyet nyomban meg is talált, minden -keresgélés nélkül. Hogy eloszlassa az első rossz benyomást, megismételte -a mutatványt, – most már egy jóképü úriemberrel, – tétovázás nélkül -haladt le a földszintre, bement a ruhatárba, s kihúzta a gombostűt egy -felöltő béléséből. - -Már akadt hang, a melyik nem fukarkodott a tetszésnyilvánítással, de a -többség még kételkedett. - -– Ez semmi, – szólt Pellegrini grófné, mikor Cumberland visszatért a -terembe, – harmadszorra én is megtalálom. - -José Mariának, akarva, nem akarva, elő kellett hozakodnia műsorának -mindegyik számával. - -A második mutatvány az volt, hogy: a gondolatolvasó teljesíti a -társaságnak valamely, előtte eltitkolt kívánságát. Csak annyi segítségre -van szüksége, hogy attól fogva, mihelyt a terembe lép, olyan valakinek -az ütőerén tarthatja a kezét, a ki hallotta ezt a kívánságot. - -Elzárták, és efféle feladatokat eszeltek ki számára: - -Válaszsza ki Guicciardini grófné bokrétájából a hófehér rózsát és -nyujtsa át Bonafede kisasszonynak. Oldja ki Bragadino úr nyakkendőjét és -kösse meg ujra. Húzza ki az órát a Pandolfini úr zsebéből, nézze meg, -aztán kérje el a Tarchetti úr óráját, győződjék meg róla, hogy valójában -mennyi az idő, a második órát adja vissza, és végül igazítsa meg -Pandolfini óráját a szerint, a mint a Tarchetti órája jár. És így -tovább. - -Cumberland egy pár percz alatt pontosan teljesítette minden feladatát. -Sokan tapsoltak; de Pellegrini grófné gyanakodott: - -– Valaki megsugja neki, hogy mit csináljon – jegyezte meg, eléggé -hallhatóan. - -Hanem mindjárt el kellett ismernie, hogy a gyanuja alaptalan volt. -Cumberland uj mutatványnyal állott elő, a melyet egyetlenegy -czinkostársnak a segítségével nem hajthatott végre; azt pedig már nem -lehetett elképzelni, hogy a sorra jelentkező kilencz-tiz médium mind -egyetért vele. A gondolatolvasó, mindannyiszor más-más médium ütőerét -fogva, arra vállalkozott, hogy lerajzolja azt az európai nevezetességet, -a kire a médium gondol, csak annyit köt ki, hogy az illető igazán -nevezetesség legyen, a kinek az arczképét mindenki ismeri. -Lerajzoltatták vele a pápát, az uralkodókat, a nagy szinésznőket és -egy-két híres zeneszerzőt; a sokaság éljenezni kezdett, és Pellegrini -grófné csak annyit mondott: - -– A rajzban egy kissé gyönge, de lehet, hogy jobban fest, mint rajzol. - -A legnehezebb mutatványát Cumberland utóljára hagyta. A körülötte -lévőknek elmondta, hogy mutatványának a czíme: _Egy gyilkosság -fölfedezése_, s ő a detektiv szerepét fogja játszani. Őt elzárják, mint -előbb; úgy, hogy nem tudhat semmiről, a mi a ház többi részében -történik. A társaság ezalatt megállapítja a gyilkosság részleteit. -Kiosztják a szerepeket: a társaság melyik tagja lesz a gyilkos, melyik -az áldozat, s meghatározzák, hogy hol lesz a gyilkosság szinhelye: a -palotának bármelyik részében. A megállapított helyen a gyilkos megérinti -az áldozatot egy ezüst késsel, a milyen sok van a házban; ezt a kést -megjelölik egy karczolással, hogy a társaság annak idején ráismerjen, s -elrejtik a többi, hasonló kés közé. Mikor mindez megtörtént, Cumberland -kijöhet fogságából. A szeme be van kötve; csak egy ütőér vezeti, a -gyilkosság egy szemtanujának az ütőere. S a detektiv fölfedezi, hogy hol -történt a gyilkosság, megtalálja az áldozatot… - -Még nem készült el az elüljáró beszéddel, a mikor észrevette, hogy -Pellegrini grófnő Bragadino úr karján kisétál a teremből. És tisztán -hallhatta a grófné szavait: - -– Köszönöm, de nem kérek az efféle izgalmakból. - -José Mariát ez nem zavarta. Csak arra gondolt, hogy most következik a -legnehezebb feladat! A négyszeres-ötszörös munka. Fáradtságot érzett; a -mulatság végét már elengedte volna. De már benne van. Világos, hogy -könnyelműség volt belebonyolódni ebbe az erőpazarlásba. Attól tartott, -hogy nagyon kimerül, s hogy holnapután nem fog rendelkezni minden -képességével. Hanem hiába, most már nem elégedhetik meg az eddig elért -félsikerrel. Eleinte balszerencséje volt; a csorbát ki kell köszörülnie. -Ha nem akarja megkoczkáztatni, hogy a döntő estére eljátszsza a közönség -érdeklődését: meg kell mutatnia mindent, a mit tud. - -Fogságát, mint előbb, most is megosztotta üzlettársával. Mr. Brown olyan -volt, mint egy hervadt virág. - -– Mi baja? - -– De hát sohase fogunk vacsorálni?! – kérdezte Mr. Brown, -kétségbeesetten. - -– Szerencsétlen! Még nem volt a buffet-szobában? - -– Hol van? Az egész házat felkutattam, földszintet, második emeletet… -hiába, sehol, semmi!… - -– Talán azért nem találta meg, mert olyan lázasan kereste. De mért nem -szólt előbb?! - -– Nagyon el voltam keseredve. Azt hittem, túlságosan ideges, s féltem, -hogy ezzel még jobban felizgatom… - -Az ajtó kinyilt. Megjelentek a bizalmi férfiak s Cumberland úr szemét -bekötötték. A gyilkosság szemtanuja oda nyujtotta kövér, hideg kezét; a -detektiv megindult. - -Nehéz munkája volt, de nem mult el húsz percz, s mindent fölfedezett. A -második emeleten, a folyosó közepére érve, toppantott: »Itt történt a -gyilkosság!« Egy lépésnyit se tévedett; ott állott meg a krétával -megjelölt helyen. Lenn a földszinten, megtalálta az áldozatot; az -áldozat a cselédszobák egyikében várta. Fölment az első emeletre, s a -kis szalonban rátette kezét a Tarchetti úr vállára: »Ez a gyilkos!« -Végül fölemelte egy zongorának a fedelét, s a hangszer belsejéből egy -kis bőrládát vett ki, mely tele volt késsel. Keresgélni kezdett a kések -között… keresgélt, keresgélt… a szemkötő felett izzadság-cseppek -gyöngyöztek… végre fölkiáltott: »Ez az a kés!« - -Csakugyan az a kés volt, a melyet megkarczoltak. - -Mindenfelől taps hallatszott. Cumberland levette a szemkötőjét, -meghajolt, aztán zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát. - -– Ez mind igen szép, – szólt Pellegrini grófné, a ki Bragadino úrral -éppen akkor lépett be a szobába, – de el tudja-e olvasni, a mit _én_ -gondolok? Mondja meg nekem, például, hogy hol van ebben a perczben és -mit csinál az impresszáriója? Nézze, kiolvashatja a gondolataimból. -Tessék, fogja meg az ütőeremet! - -És odanyujtotta a kezét. - -Hogy hol van az impresszáriója és mit csinál? – ezt ugyan könnyü volt -kitalálnia. Ej, ej, a szép grófné nevetségesnek találta Mr. Brownt, és -most nevetségessé akarja tenni mind a kettőjüket! - -Egy pillanatig habozott. Szeretett volna úgy felelni, a hogyan máskor -szokott válaszolni hasonló kérdésekre. Ezekkel a szavakkal: »A grófné -nagyon lenéz engem, mindamellett meg fogja bocsátani, ha én magam -komolyan veszem a mesterségemet…« - -De nem állhatta meg, hogy ki ne aknázza a kedvező pillanatot, a mikor -föléje kerekedhetik igazságtalan bírálójának. A grófné egész este -pályázott rá: most is ki akarja csúfolni… valamelyes szelid megtorlást -Cumberland is megengedhet magának. - -Megfogta a grófné ütőerét, aztán, nagyon komolyan így szólt: - -– Impresszárióm a buffetben van és sandwichet eszik. - -– De hisz ez nagyszerű ember! – kiáltott fel a grófné, őszinte -bámulattal. - -És a mint önkéntelenül felpillantott a gondolatolvasóra, egyszerre -észrevette, hogy Cumberland, így egészen közelről nézve, nagyon, de -nagyon csinos ember. - -José Maria mosolyogva nézett a grófné szemébe… s a világért se hitte -volna el, hogy milanói sikerét nem verejtékes munkájával szerezte meg, -hanem ezzel a mosolylyal. - - -IV. - -A grófné másnap beharangozta Milano városát – a dóm harangjai nem -versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével – s az előadás estéjén a -gondolatolvasónak »zsúfolt ház«-a és nagy sikere volt. - -Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria és Mr. -Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb vendéglőjében. -Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld megemészthető javait Mr. -Brownnál lelkesebben méltányolta volna. - -– Látja, hogy nekem van igazam? – szólt Mr. Brown, pezsgőt töltve -magának. – Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga helyén, a maga -idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden tudásnál, minden komoly -munkánál! Mundus vult decipi, ergo decipiatur. - -Elhatározták, hogy megismétlik az előadást. Az ujságok olyan -elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est -sikerét is bizonyosra vehették. Még hozzá most már hirdetésre is -költhetnek. - -A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta meg José -Máriát. Megint szép közönségük és nagy bevételük volt. De Mr. Brown -nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, hogy: »Mundus -vult decipi…« – és José Maria másnap délben, mikor fölébredt, Mr. -Brownnak már csak hült helyét találta. Ellenben helyette egy levelet -talált az éjjeli szekrényén. A levélben ez állott: - -Kedves Mester, - -vérzik a szivem, hogy meg kell önt lopnom, de nem tehetek másképpen. - -Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; becsületszavamra, -meguntam. Én nem születtem arra, hogy éhezzem. Ehhez tehetség kell. -Önnek van hozzá tehetsége, nekem nincs. - -Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy ebből a -kronikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni. Elvétve, -nagyritkán, csinál az ember szerencsét… Milanóban például szép -szerencsét csináltunk, – ezt a gyönyörü várost nem is fogom elfelejteni -soha! – de ez, fájdalom, kivétel. A rendes dolog az, hogy a pénz elfogy, -egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz ujra kezdődik. Ez még isten -tudja meddig tarthatott volna, és én már belefáradtam. - -Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza megyek -Varsóba. Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember valami mást, -valami okosabb mesterséget. - -Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam. Az útiköltség is sok; -meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok. - -Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel, -testvériesen, becsületesen. Számítgattam, számítgattam… még abba is -belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek… de sehogy se ment a -dolog, becsületszavamra. - -Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg irántam -való jóságát… hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul becsapnom, önt, a -kit mindenekfelett tisztelek, becsülök!… legyen szabad mondanom: -szeretek!… Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, hogy mennyire tisztelem -és szeretem önt!… s hogy, a látszat ellenére, mennyire ragaszkodom -önhöz! Tűzbe-vízbe mennék önért!… bármely perczben odaadnám az életemet, -hogy önnek egy kis szolgálatot tegyek!… higyje el, még éhezni is tudnék -az ön kedvéért!… - -De ennyit éhezni!… Ez már meghaladja az erőmet. - -És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett történnie. Igen, -Don José, ön is hibás!… Ön olyan becsületes ember, hogy tisztára -lehetetlenség önt meg nem csalni! Miért legyek éppen én az az egyetlen -egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, a ki önt sohase csalja -meg?! - -Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy egyszersmind -pénzzavart zúditok a nyakába. Nem, ezt nem tettem. A fogadószámlát -kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki vannak egyenlítve: -nem tartozik ön semmivel, senkinek a világon! - -Csak éppen készpénzt nem hagytam önnél. - -Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek. Végre is ön be -fogja látni, hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig éltessen -az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon ereszteni. Hadd -erőltesse meg magát egy kicsit! Végre is, ön most már szivességet is -tett neki. Melegen ajánlom, ne engedje ki az obligóból. Jó ember az, -csak meg kell nyomni. - -És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot. Irja meg Don Ruynak azt -a bizonyos, rég várt levelet, a melyben megbocsát neki! A feleletet -nyugodtan várhatja meg Villegas úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem -fog sokáig késni. Hallgasson rám, kérem! Nem illik egy apát ilyen sokáig -boszantani. Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s -nem olyan derék fiatal embernek, mint ön, a ki még hozzá nemes ember! -Higyje el, hogy ez az élet nem méltó önhöz. Gondolja meg, hogy végre is -nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni?! Disznó mesterség -ez; _én_ mondom önnek! - -A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget mikor -szándékozom önnek visszatéríteni? – erre nézve a következőket kell -előadnom: - -Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, akkor a -kérdés tárgytalan. Mert ön várkastélyában semmiesetre se fogja azt -lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. Brown, mikor ad -életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben? Ha azonban ön makacskodnék s – -érthetetlenül – megmaradna a mellett, hogy tovább kisérti az istent ezen -az istentelen pályán, akkor mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét, -részletekben, már a hogyan tudom. Ha rossz sora lesz, csak irjon -bizalommal régi czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) – s ha csak -igen nagy bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet -megküldését. - -Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem baráti -jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig változatlan -barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe zárom. - -Sírig barátja: - -_Brown_. - -José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; nem -mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, bármikor, -idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson annak, a kit többé -nem nevezhetett kenyeres pajtásának. (Előbb se nevezhette annak valami -nagyon gyakran.) - -– Azt sajnálom a legjobban – szólt magában – hogy egyedül hagyott, a -zsivány! Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom neki, hogy vidámmá -tette harmadfél esztendőmet!… - -A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, tekintete -az éjjeli szekrénykére tévedt. A fehér márványlapon egy majdnem egészen -teli czigaretta-skatulyát pillantott meg. - -– Nini! Ezt itt felejtette! - -Rágyujtott egy czigarettára; a többit a zsebébe tette. - -Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre -hajléktalanul. Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi lesz?!… - -De nem arrafelé indult, a merre Villegas úr lakott. - -* * * - -Hogy mi történt aztán Don José Mariával? – Mr. Brown sohase tudta meg. - -Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas? -Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tünik el a világból? Vagy -megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát? Elment Villegas úrhoz, -kibékült az apjával, és most várkastélyában ül? - -Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószinünek, hogy José -Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát. Később, idővel. -Az idő mindent megőröl. Idővel a legszebb asszonyból is öregasszony -válik. - -Mindegy. Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José Mariára. Nem -tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért tetszettek neki a merev -jellemek. - -Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, valahol -Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. Brown jól -okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja adni a derekát. -Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a legszebb asszonyból is -öregasszony válik. - -Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy azok az -asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell válniok, -legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek. És czéljai lehetnek azzal is, -hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, mindig akadnak jellemek, -a melyek egy darabig, legalább egy darabig: hajlíthatatlanok. - -VÉGE. - - - - -GÓLIÁTH - -Egy öreg bohém – sok verses színdarab költője – beszélte ezt a -történetet, az »Eldorado«-kávéházban, a hol éjente fiatal czimboráinak -hazudozni szokott. - -– Azelőtt – így kezdte – még nem régiben is, két otthonom volt. Az -egyiket sokszor változtattam, a másikhoz hűséges voltam vagy harmincz -esztendeig. Azt a fészket, melyet közönségesen otthonnak mond az ember, -a zugot, a hol a hajnalt és a reggelt átaludni szoktam, -meg-megcseréltem; a futó évek folytán hol itt, hol amott ütöttem tanyát. -Másik otthonom, igazi otthonom az »Arany Csillag«-kávéház volt. - -Ha itthon voltam, a városunkban, nem mult el nap, hogy be ne tértem -volna a gazdagok negyedének egyik legfüstösebb zugába, egy-egy órát -agyonmélázni a mellett a kedves márványasztal mellett, melybe egy -figyelmes és kőfaragó hajlamokkal megáldott pinczér belevéste a -névbetűimet. És a mikor idegen földön barangoltam, álmodozva gondoltam -az »Arany Csillag«-ra, mint emberséges férj a távol szomorgó feleségre. -Ahányszor nagy útról tértem vissza, első látogatásom a kávéházamat -illette. - -Volt az életemnek olyan korszaka is, mikor az »Arany Csillag«-ba -czimborákat csődítettem magam köré. De soh’se jártam oda a társaság -kedvéért. Ez a kávéház nem a klubbot pótolta nekem: a hol az ember -ujságokat olvas és ujságokat beszél meg; nem kerestem benne szórakozást, -a játék se volt gyönyörűségem. Igazában talán azért jártam oda, amért -más ember kimegy a fenyvesek közé vagy a folyópartra, valahányszor -rabjául esik annak a furcsa, félig édes, félig szomorú hangulatnak, -melyet a legokosabbak melankóliának neveznek. - -A kávéházba már akkor is kevesen jártak, mikor én először vetődtem oda. -A leggyakoribb vendégek gabonaügynökök voltak, a kik délutánonkint a -közeli tőzsdéből átjöttek kártyázni. Magamforma, szellemi munkával -foglalkozó ember nem igen tévedt oda. Rajtam kívül a kávéháznak csak -egyetlen egy törzsökös vendége volt, a ki némi érdeklődést tanusított a -nyomtatott betű iránt. Hanem ez az egy aztán nevezetes ember volt, -legalább rám nézve nevezetessé vált. - -Mikor első ízben botlottam be az »Arany Csillag«-ba, már ott találtam. -És az alatt a harmincz esztendő alatt, melyet a szokás szolgálatában -ennek a kávéháznak áldoztam, ő is ott ült a kávéházban minden áldott -nap, kivéve néhány rendkivüli esetet; de ezekről a rendkivüli esetekről -nincs még mit szólanom. Az első tíz esztendőben úgyis nagyon gyéren -fordultak elő. - -Ez a másik, írástudó-féle vendég még hűségesebb oszlopa volt a -kávéháznak, mint én magam. Velem megesett, hogy néha esztendőszámra -idegen országban gyászoltam az »Arany Csillag«-ot; amaz nem utazott -soha. A mig csak valami nagy betegség le nem verte a lábáról – és ez -igen ritkán történt – minden este, pontban hat órakor megjelent a -kávéházban, beletemetkezett a külföldi lapokba, a melyeket csak ketten -olvastunk, s mikor az óra nyolczat ütött, összeszedelőzködött és -csöndesen elsompolygott. Oszlop létére nagyon kevés vizet zavart a -kávéházban. - -A legpontosabb ember volt, a kit ismertem. Perczre járt, perczre evett, -perczre köhögött. Egy-két félszeg mozdulata tudós ember pedantériájáról -árulkodott. Tudósra vallott arczkifejezésének az az egyetlen jellemzetes -vonása is, melyet csak később, nagysokára vettem észre, mikor jobban -megismertem. Ez az arcz zavartalan nyugalomról, állandó lelki békéről -beszélt; ha ki nem nevetnének, azt mondanám: komoly derültség ült rajta. -Meggyőződtem róla, hogy ezt a nagy nyugalmat, ezt az örök derűt a -léleknek is, az arcznak is, csak a könyvek adhatják meg, azok a könyvek, -a melyeket szerelemmel és pedig hűséges szerelemmel szeretünk. - -Akkor még jobban érdeklődtem az emberek iránt, mint mai napság. Pár -hónap multán bosszantani kezdett, hogy fogalmam sincs róla: ki lehet ez -az én testvérem a »Journal des Débats«-ban? Kérdezősködtem. Megtudtam, -hogy egy kissé csillagász, nagy mértékben fizikus és mindenképpen -mathematikus. Különben pedig tisztviselő a meteorologiai intézetben, és -Bruck úrnak hívják. Az ördögbe is, kitalálhattam volna a foglalkozását. -Az ember nem ok nélkül bujja a lapokban a meteorologiai tudósításokat. - -Mindenkor szent félelemmel viseltettem az exakt tudományok, s különösen -e tudományok mívelői iránt, ettől fogva tehát illő tisztelettel -tekintettem kávéházi szomszédomra. - -Figyelmemet természetesen csak tekintettel fejeztem ki, a mit nemsokára -Bruck úr szives volt viszonozni. Akkortájt került színre első verses -vígjátékom: »Diana«, a melylyel némi sikert értem el. Kevéssel az -előadás után Bruck úr egy jóakaró pillantása megértette velem, hogy -tudja: ki vagyok, s hogy, a mi őt illeti, megkülönböztet a -gabonaügynököktől. A figyelem jól esett, bár puszta udvariasságnak -vettem. Mit neki – tünődtem – a világ minden Dianái?! - -Lassan-lassan, hónapok, évek multán, némi rokonérzés fejlődött ki -köztünk. Hanem azért egyikünk se közeledett a másikhoz. Sohase szóltunk -egymáshoz egy szót se. De mit is szólhattunk volna? Mit érdekelte őt Poe -Edgar és Gérard de Nerval! S mit tudtam én a minimumhoz és a maximumhoz! - -A mint az idő telt, megszoktam Bruck urat, mint megszoktam a -névbetüimmel jelzett márványasztalt s a tiszteletemre kijavított -karosszéket. Éreztem, hogy hiányoznék, ha hirtelen elmaradna a -kávéházból, s néha-néha elgondolkoztam rajta: micsoda élete lehet ennek -az én tudós szomszédomnak? - -Egyszer oda voltam vagy másfél esztendeig. A vándor-éveimet éltem. Mikor -visszatértem, s ismét fölkerestem az »Arany Csillag«-ot, az első nyájas -arcz, melyet megpillantottam, a Bruck úré volt. Látszott rajta, hogy -örül a megérkezésemnek. S mértéktelenül tartózkodó barátkozásunk ujra -kezdődött. Társaság gyűlt asztalom köré, vidámság költözött az »Arany -Csillag«-ba. Asztalunk körül sok bolond tréfa s dísztelen szó hangzott. -Mindez hidegen hagyta szomszédunkat. Ilyen türelmesen békés és komoly -lehetett a názárethi arcza, mikor megcsúfolták. Nagyritkán azonban -megesett, hogy mikor valami túlságosan bolondot mondtam, Bruck úr is -elmosolyodott. Erre a mosolyra igen büszke voltam. - -Határozottan megszerettük egymást, Bruck úr meg én. Úgy hogy valósággal -megijedtem, mikor egyszer néhány hétig kimaradt a kávéházból. Tudtam, -hogy valami nagy bajnak kellett környékeznie. Úgy is volt, alig tudta -meglábolni. A viszontlátás megható volt, és légies nyájaskodásunk, -melyet csak a két halhatatlan árnyék: Jaufre Rudel és Melisande -túlvilági barátkozásához hasonlíthatok, mind élénkebbé vált. Már majdnem -megismerkedtünk. - -Úgy tíz év telhetett el azóta, hogy Bruck urat először láttam, mikor -szomorú emlékezetű »Psyché«-met színre hozták. »Psyche« alaposan -megbukott. Sem azelőtt, sem azután nem bukott meg verses színdarab olyan -rettenetesen. Az egész nézőtér pisszegett; a második felvonás után -valóságos üvöltözés támadt. Csak egy ember volt a földszinten, a ki az -utolsó perczig kitartóan, szinte kétségbeesetten tapsolt, hogy megmentse -a darabomat: Bruck úr. - -Mély hálát éreztem iránta, melyet nyilvánítani semmiféle alkalmam nem -kinálkozott. De kevéssel utóbb legalább udvariassággal viszonoztam a -szivességét. Valami értekezést olvasott fel az akadémiában. Nagyon tudós -felolvasás volt, annyi szent. Már a czíme is olyan tudós volt, hogy egy -szót sem értettem belőle. Nem tudtam kitalálni: fizikai vagy -mathematikai tárgyú-e? Hanem azért elmentem az akadémiába, meghallgatni -a felolvasását. S ha nem féltem volna, hogy felriasztom szomszédaimat, -az öreg fő-főcsillagászokat, bizonyára közbe is kiabálok: »Bravó, -helyes!« - -Bruck úrnak jól esett a figyelem. Mikor lejött a felolvasó emelvényről, -engem is könnyed meghajlással üdvözölt, mint a gratuláló öreg -csillagászokat. - -A sors mind közelebb és közelebb hozott bennünket egymáshoz. Úgy esett, -hogy az öreg Pistika, a pinczér, a ki körülbelül tizenöt év óta szolgált -ki bennünket, egyet gondolt és meghalt. Nagyon derék fiú volt ez az öreg -Pistika. Maga volt az eleven figyelem. Úgy ismert már bennünket, a két -törzsökös vendéget, hogy kitalálta a gondolatainkat, nem kellett vele -hosszan értekeznünk. Kedvelte ugyan az italt, de végletekre csak ritkán -vetemedett. Az öreg Pistikának egy éktelen frakkon kívül semmije és -senkije se volt a világon. Nem volt annak még kutyája se. Hárman -kísértük ki a temetőbe: a pap, Bruck úr, meg én. A temetés után Bruck -úrral néhány udvarias szót váltottunk a földi lét mulandóságáról, meg az -érdemekről, melyek túlélik a gyarló testet, s aztán kezet fogtunk. Attól -fogva köszöntünk egymásnak. - -Később, néha, helyet foglalt a társaságunkban is. Igen keveset beszélt, -de a szakjába vágó vitás kérdésekről szívesen és készségesen adott -felvilágosítást. Szócsatáinkat mindíg figyelemmel hallgatta, de békés, -derült mosolygásából kiérezhettük, hogy a Sirius magasságában van -irodalmi vitatkozásaink felett. Ha általánosabb érdekű tárgyakról volt -szó, s nagyon erőltettük a nyilatkozásra, udvariasan, bár kissé -kitérőleg válaszolt kérdéseinkre, óvatosan, tekintettel a józanság -törvényeire, a tények logikájára, a statisztikára, a személyekre, -tekintettel az egész világra. Maguk a tárgyilagosság és a realitás nem -lehettek volna tárgyilagosabbak és reálisabbak. - -Vagy husz évet értünk meg második otthonunkban, mikor egyszerre, -váratlanul, az »Arany Csillag« a hulló csillagok sorsára jutott. -Kávéházunk, helyesebben szólva: kávéházunknak a gazdája megbukott. A -szomorú ujság mind a kettőnket lesujtott. Az utolsóelőtti este, mielőtt -Pistika utódja végképpen bezárta a kávéházat, bankettet rendeztem a -névbetüs márványasztalon. A néhány árva vendég haza szállingózott: mi -maradtunk utolsóknak, a csillagász meg én. Kívüle csak két vendégem -volt: a kisasszony, meg a szerencsétlen Csillag. Míg én ezt a derék -embert biztattam a kétségtelen jobb jövővel, a meteorolog a -kisasszonynyal foglalatoskodott. Most beszélt vele legelőször, húsz -esztendő multán. Ez a leány megöregedett mellette, s Bruck úrnak -mindeddig nem volt hozzá egyetlen szava. Nem tudom, a szokatlan állapot, -vagy a bor tette-e, de a csillagász arcza egész este piros volt. Mikor -haza mentünk, megvallotta nekem, hogy nem szokott hölgyekkel társalogni. - -Egy pár hónapig úgy bolyongtunk az utczán, mint két kivert kutya. Ha -véletlenül találkoztunk, fájdalmas mosolylyal köszöntünk egymásnak. De -az »Arany Csillag« fénye nem aludt ki egészen. Akadt uj ember, a ki ujra -megnyitotta a kávéházat. Bruck úr is, én is, diadalmasan vonultunk -vissza az ujonnan kifestett zugba. - -S aztán még vagy tíz évig zavartalan barátságban éltünk, most már egymás -oldalán. Beszéltünk a minimumról és a maximumról, beszéltünk Poe -Edgarról és Gérard de Nervalról; hol én unatkoztam, hol ő; de türelmesek -voltunk egymás gyöngéje s elismerők egymás tehetsége iránt; a szeretet -sokféle különbséget kiegyenlít. A társaságom is megszerette Bruck urat: -nagyon nyájas ember volt, bár kissé hideg és tartózkodó. De a légynek se -vétett. - -Mondom, nagyon tartózkodó s izgatottságra képtelen embernek ismertem. -Annál inkább meglepett, mikor egy este valami kicsinység miatt, melyről -sehogyse tudtam belátni, hogyan érdekelhette, egészen kijött a sodrából. - -A mult télen történt. Asztalunk körül ismét irodalmi vitatkozás támadt. -Nem kiméltük egymást, s úgy rémlik, az én »igazság«-omat nagyon -eláztatták, mert emlékszem, hogy ezt az inkább nagyhangú, mint tartalmas -kijelentést koczkáztattam meg: - -– Az igazságot nem lehet csak így egyszerűen letorkolni. A remeket nem -lehet csak így hirtelenében tönkre ócsárolni. És ha az egész világ agyon -neveti is. Az igazság, melyet valamely remekben kifejeztél, akárhogy -temesse el a léhaság, a közönbösség és a gyerekes gúny, kitör sírjából -és eget kér, kikel és termékenynyé válik, mint a mag, mely háromezer -évig a fáraók sírjában hevert, s háromezer év multán a földbe jut és -kicsírázik. - -Valami képzelhetetlen történt: Bruck úr, a ki rendesen elnéző és néma -tárgyilagossággal hallgatta gyerekességeinket, Bruck úr szeliden -megveregette a vállamat. - -A meteorologtól ez a vállveregetés valóságos ömlengésnek tűnt fel. Annyi -volt ez, mintha más valaki a nyakamba borult és megcsókolt volna. -Mindnyájan összenéztünk. Bruck úr kissé elpirult. Hanem még akkor este -hazakisért. Először életemben. Csikorgó hideg volt, nem akartam -elfogadni a szívességét. Hiába. S ettől fogva elkisért minden este, -messze eső lakásomig, bárhogy szabadkoztam. - -Ezeken az esti sétákon, meg máskor is a kávéházban, szivesen -beszélgetett irodalmi dolgokról, rendesen magától. Mással nem igen -elegyedett szóba, de velem szemben szinte közlékenynyé vált. -Egyről-másról elmondta benyomásait. Úgy látszott, érdeklődni kezdett az -irodalom iránt. De önmagáról is elmondott egyet-mást. Hogy árva és -örömtelen életet élt, hogy egész élete a munkáé volt, hogy szereti -Shaksperet, s hogy Julius Caesart könyv nélkül tudja. - -És néha úgy tetszett, mintha még akart volna mondani valamit. -Elhallgatta. - -Néhány hónapi tünődés után végre is elszánta magát. - -– Akar nekem egy nagy, igen nagy szivességet tenni? – kérdezte egy este, -mikor éppen búcsúzkodtunk. - -– Bizonyára, és pedig örömmel. - -– Úgy kérem, látogasson meg holnap három és négy óra közt. Nagy, igen -nagy szivességre kérem. - -El nem képzelhettem, mit kivánhat tőlem. Másnap pontosan megjelentem a -lakásán. Igen szivesen fogadott; láthatólag izgatottan várt. - -– Engedje meg – szólt – hogy elhagyjak minden fölösleges bevezetést. -Azonnal látni fogja, mire nézve kérem nagybecsű véleményét. Hadd térjek -mindjárt a dologra. - -Leültetett egyetlen karosszékébe. Megkinált egy ezüstgöngyölegbe burkolt -szivarral, melyet nyilvánvalóan külön az én számomra vásárolt. Aztán -asztalához ült, kiszedett a fiókból valami papircsomagot, ránézett a -csomóra s így szólt: - -– Góliáth. Szomorújáték öt felvonásban. Irta Bruck Jeromos. - -Majd elájultam. Erre nem voltam elkészülve. - -Olvasni kezdett. Verses tragédia volt valósággal, s nem valami tréfa; -verses tragédia zsidókkal és filiszteusokkal. A zsidók és a filiszteusok -nagyon mulatságosak voltak benne. Ilyen színdarabot csak egy meteorolog -írhatott. Irtózatos kedvem lett volna hahotázni. - -De a hogy jobban megnéztem emberemet, elment a kedvem a nevetéstől. -Szeme vad tűzben égett, arcza lángolt, ki volt kelve magából. - -Az első felvonás után aggódva kérdezte: - -– Nos? - -Kezet szorítottam vele. Szerencsét kívántam munkájához, s elmondtam -Góliáthról mindazt, a mit Macbethről gondoltam. - -Végig olvasta, s én nagyon komolyan hallgattam. Nem éreztem többé a -nevetés ingerét. - -Ujból kezet fogtam vele és ujból magasztaltam. Elmondta, hogy -harminczkét éve dolgozik ezen a munkán. Húszszor is megváltoztatta, -átalakította, ujra írta. S megkérdezte tőlem: ebben a formában hagyja-e -végkép, vagy még változtasson rajta valamit? - -Tudtam, hogy ha a változtatás ellen nyilatkozom, ezután már színházi -összeköttetéseimre kerülhet a szó. Kellemetlenül éreztem magamat. Gyönge -voltam, a mit később keservesen megbántam. Ajánlottam, hogy valamelyik -lényegtelen jeleneten tegyen változtatást. Egy-két évet akartam nyerni. - -Nagyon hálálkodott a tanácsért. Idegesen szorította meg a kezemet, s -biztosított, hogy soha se fogja elfelejteni. - -Akkor este különösen vidám volt. Részletes magyarázattal szolgált az -asztaltársaságnak a new-yorki szabadság-szoborról. Hol van a világító -tornya, milyen sebességgel haladnak a tengeren át a vándorló madarak, -hogyan csalja őket a fény a toronyhoz, mint verődnek a falhoz s hullnak -élettelenül a torony párkányzatára. - -Hanem, mikor egyedül maradtunk, velem csak Góliáthról beszélt. Temérdek -dolgot tudott róla mondani. S minden szaván meglátszott, hogy erre az -egy kártyára tette az életét. - -Úgy három hónappal ezelőtt az én csillagászom halott-halványan érkezett -az »Arany Csillag«-ba. Megsemmisülten rogyott egy székre, s aggódó -kérdéseimre nagynehezen ezt hebegte: - -– Ellopták Góliáthot. - -Valami gazember feltörte az íróasztalát, elvitte az apró értékeit s -mindenféle írással együtt Góliáthot is. - -Igyekeztem vigasztalni, megnyugtatni. Bizonyítgattam, hogy az, a mi a -Góliáthban remek, megvan. Megvan a fejében. A mi a fődolog, azt a tolvaj -nem vihette el. Szomorú mosolygással hallgatott. - -Másnap felakasztotta magát. Akár csak Gérard de Nerval. - -Mert hát nemcsak a new-yorki halvány fény: az Ideál, ez az óriási -világító torony is megkívánja a maga áldozatait. Szegény madarak! - -Azóta nem mentem az »Arany Csillag«-kávéházba. - - - - -TARTALOM. - - Solus eris 1 - A gondolatolvasó 233 - Góliáth 275 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -9 |»à la Watteau» |»à la Watteau« - -15 |nem vise ték |nem viselték - -23 |Így törtent |Így történt - -83 |»Szeretlek.» |»Szeretlek.« - -83 |«Magyar Művészet« |»Magyar Művészet« - -94 |»haragszom rád»-ot |»haragszom rád«-ot - -103 |nyivánuljon |nyilvánuljon - -107 |Asztalos.» |Asztalos.« - -115 |magyarazat nem |magyarázat nem - -119 |vissza. utasító |visszautasító - -119 |okozni- |okozni. - -121 |Es máskor |És máskor - -151 |„Ne szalaszd |»Ne szalaszd - -174 |kettesbsn |kettesben - -284 |hagllatta |hallgatta] - - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK SOLUS ERIS *** - -***** This file should be named 63586-0.txt or 63586-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/3/5/8/63586/ - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - diff --git a/old/63586-0.zip b/old/63586-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 8e45484..0000000 --- a/old/63586-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/63586-h.zip b/old/63586-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 6a89269..0000000 --- a/old/63586-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/63586-h/63586-h.htm b/old/63586-h/63586-h.htm deleted file mode 100644 index 1634c48..0000000 --- a/old/63586-h/63586-h.htm +++ /dev/null @@ -1,8749 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Solus eris by Zoltán -Ambrus</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -p.i2 { - text-indent: 3em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.blockquot { - margin-left: 10%; - margin-right: 0%; - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.right { - text-align: right; - margin-right: 1.5em; -} - -.smcap { - font-variant: small-caps; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - text-indent: 0; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> -<pre style='margin-bottom:6em;'>The Project Gutenberg EBook of Solus eris, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this ebook. - -Title: Solus eris - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: October 31, 2020 [EBook #63586] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SOLUS ERIS *** -</pre><div class="transnote"> -<h3>Megjegyzés:</h3> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_288">288</a>. oldalon -található.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= -"" /></div> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="smcap">Ambrus Zoltán -Munkái</span></p> -<p class="center"><span class="smcap">v. kötet</span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">SOLUS ERIS</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150"><span class= -"smcap">Ambrus Zoltán Munkái</span></span></p> -<p class="center"><span class="caption-large">V.</span></p> -<p class="center"><span class="caption-largest">SOLUS -ERIS</span></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST -MDCCCCVII<br /></span> <span class="caption-small">VIII., ÜLLŐI-ÚT -18. SZÁM.</span></p> -<p class="center"><span class="caption">RÉVAI -TESTVÉREK<br /></span> <span class="caption-small">IRODALMI INTÉZET -R.-T.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150"><span class= -"smcap">Ambrus Zoltán</span></span></p> -<h1>SOLUS ERIS</h1> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST -MDCCCCVII<br /></span> <span class="caption-small">VIII., ÜLLŐI-ÚT -18. SZÁM.</span></p> -<p class="center"><span class="caption">RÉVAI -TESTVÉREK<br /></span> <span class="caption-small">IRODALMI INTÉZET -R.-T.</span></p> -<hr class="chap" /> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">AZ ÖSSZES JOGOK -FENTARTÁSÁVAL.</span></p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption-small">Révai és Salamon -könyvnyomdája Budapest, VIII., Üllői-út 18.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= -"Page_1">-1-</a></span></p> -<h3>I.</h3> -<p>– Tudnék neked egy munkát – szólt a mester, a hogy beállítottam -hozzá. – Csak az a kérdés, milyen kedvben vagy?</p> -<p>– Alacsony, pimasz, czudar rosszkedvben. Talán még soha se -voltam ennyire – feleltem.</p> -<p>– Mi bajod?</p> -<p>– Semmi különös. Télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg -van, soha sincsen jó idő. Rosszkedvü, fáradt, elcsüggedt vagyok. -Egyéb bajom nincs, de nekem ez is elég.</p> -<p>– Ez azt jelenti, úgy-e, hogy télen sok a kritikus, nyáron meg -kevés a vevő? És lassankint elveszíted a tehetségedben való -bizalmadat?</p> -<p>– Olyanformán. Kezdem átlátni, hogy multamban nincs öröm, s -jövőmben nincs remény. A mester nem is képzeli, hogy micsoda baj -ez.</p> -<p>– De képzelem. A régi szép időkben nekem is voltak efféle bolond -óráim. A mikor még nem volt semmi komoly bajom, mint most -neked.</p> -<p>– A mesternek könnyü. Kidugja csibukját a Pantheon ablakán, -lenéz az alant bukdácsolókra és azt kiáltja nekik: »Csak törjétek -magatokat! Én is vesződtem, a míg ide jutottam!« <span class= -"pagenum"><a name="Page_2" id="Page_2">-2-</a></span></p> -<p>– Te beszélsz így, semmirekellő?! Huszonnyolcz éves vagy; az -egészséged, mint a vas; egy kis tehetség is szorult beléd. Mi -kellene még?</p> -<p>– Egy garas ára siker. Egy kis hit. Valami kevés öröm.</p> -<p>– Szóval: a mi megjön magától; a mit csak ki kell várni. De -ilyen bolond az ember! A mig fiatal, mindent akar, a mi nincs; -észre se veszi a gazdagságát s kesereg, hogy ez meg az hiányzik. -Mikor aztán megöregszik, már nem akarna semmit, de mindenét odaadná -az eltűnt évekért. Nem tudja élvezni, a mit, cserében ifjuságáért, -megszerzett; csak kesereg, hogy nem tud visszafiatalodni.</p> -<p>– Vannak szerencsés kivételek. Itt van például a mester. A -mester ma is fiatalabb, mint én…</p> -<p>– Igen, lélekre. Köszönöm.</p> -<p>– … és huszonnyolcz esztendős korában már ott volt, a hová én, -úgy látszik, soha se fogok eljutni.</p> -<p>– Hja, barátom, én szorgalmasabb voltam, mint te. Nem -szerelmeskedtem annyit, hanem tanultam. Nekem is voltak modelljeim; -de ha lefestettem őket, azután békét hagytam nekik. Te… te nem érsz -rá lefesteni őket! Különben jól teszed; neked van igazad. Valamivel -korábban értem el, mint ti fogjátok, hogy nem kell robotban -dolgoznom; de mit ér ez? Most már volna időm szerelmeskedni, a -kedvem se hiányoznék hozzá, de vége! Ha te kiállsz a kapuba, és -egyet-kettőt kurjantasz, mindjárt tudják, hogy te vagy; én -kurjanthatok akárhányat, még se tudják, hogy én vagyok az, a ki -kiabál!… Annyi a szép lány, és mind másnak nő fel!… Ezzel egyébként -nem azt akartam mondani, hogy: csak lustálkodjál! Hanem azt, hogy -ne csüggedj. Ma még inkább az életé vagy, mint a művészeté. Ha majd -egészen ennek adod a <span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span> lelkedet: a siker eljön magától, nem kell -hínod. Biztosítalak, hogy nem pazaroltad el az idődet. A mit -másoknak éltél, az mind a művészetednek fog kamatozni. De ha -ennyire bolygat az alkotás láza: próbálj már egyszer valami -nagyot.</p> -<p>– Kicsit se tudok én már, mester.</p> -<p>– Téged bánt valami, fiam. Beszéld el, mi történt veled?</p> -<p>– Higyje el, semmi se történt.</p> -<p>– Akkor hát beteg vagy.</p> -<p>– Olyan egészséges vagyok én, mint a makk. És talán éppen az az -én bajom, hogy ilyen rettenetesen egészséges vagyok. Kilencz órát -alszom naponkint, de ha a lelkiismeretem engedné, többét is tudnék. -Úgy eszem, mint a mesebeli szörnyek, a fejem soha se fáj, a tüdőm -olyan, mint egy bikáé.</p> -<p>– Ettől még nagyon rosszak lehetnek az idegeid.</p> -<p>– Az idegeim? Talán nincsenek is idegeim. Én legalább nem -tapasztalom, hogy vannak. Tehát jók. Nincs nekem semmi testi bajom, -mester. Ép, egészséges vagyok, és a míg csak úszni, vívni, evezni -kell: erős is. Kérdezze meg azokat a tanítványait, a kik tagjai a -»Hungaria« csónakázó-klubnak. De mihelyt dolgozni akarok, elhagy az -erőm. Kinyitom a szememet, de már nem látok meg semmit; a kezem -ügyetlen, néha valósággal béna. A képzeletem szárnyaszegett, nem -jut eszembe semmi, nem tudok kitalálni semmit, annyit se látok és -érzek, mint egy fűszeres. A materiális élet, a melybe belemerültem, -mint Harold Harfagar király a tenger fenekére, nem ereszt vissza; a -lomhaság tündérei lenn tartanak, nem tudok fölemelkedni. Majdnem -minden időmet a szabadban töltöm, s néha megkapnak: a fák, a víz, a -sziklák, a hegyek fenséges mozdulatlansága, a napfény játéka egy -hullámfodorral, a <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span> növényvilág szivárványos bűbája, egy-egy -tájék szomorú, szép lelke, a tó-tükör és az égbolt varázslatai. A -napsugár néha át meg átjár, s szivem bele sajog ebbe a fájdalmasan -édes érzésbe. Mély szomoruságomba bele csillámlik a remény: hátha -még tudok valamit?! De alig hogy leültem dolgozni, már bele -fáradok, s kétségbeesve látom, hogy kezem nem azt csinálta, a mit a -lelkem akart. Pedig olthatatlan vágy él bennem: valami szépet -csinálni. Valamit, a mi bizonyos. A mihez nem ér fel a -kicsinyesség, s a minek nem árthat az idő. Valami olyat, mint a -Dagnan-Bouveret »Bretagnei búcsú«-ja. Vagy ha már a rendkivüli -tehetséget megtagadták tőlem az istenek, legalább valami olyat, a -mi másoknak is tessék, s a mivel egy kissé én magam is meg legyek -elégedve.</p> -<p>– Mondom, hogy ideges vagy.</p> -<p>– Nem, ez nem idegesség, csak szomorúság, vagy jobban mondva -elkeseredés. A kétség egy kissé későn látogatott meg. Huszonnyolcz -éves vagyok, már nem kezdhetem ujra az életet. Nem kezdhetek egy -más pályát, elülről; arra már késő, hogy másutt vihessem valamire. -És azt kell hinnem, hogy olyan pályát választottam, a melyhez nincs -elég tehetségem.</p> -<p>– Ezt én jobban tudom, mint te. Belőled nem a tehetség hiányzik, -hanem az akaraterő. Nem a képességeiden fog múlni, ha nem éred el, -a mire vágyakozol; a jellemedtől függ, hogy mivé fogod magadat -kinőni.</p> -<p>– Csak vigasztaljon, mert rám fér. Van-e, a mi jobban kétségbe -ejtheti az embert, mintha életének a derekán el kell ismernie, hogy -azt az egyet, a mit tud, rosszul tudja? Van-e érzés, mely jobban -lesujtana, mint ha tudatára ébredünk annak, hogy csak egy -mesterséghez konyitunk s ebben az egyben is kontárok <span class= -"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> vagyunk? Itt -van ez a nagy, haszontalan test a maga mindennapos követeléseivel; -csupa apró, de parancsoló és türelmet nem ismerő követeléssel… és a -szellem, a dicső szellem, melynek játszva kellene előteremtenie, a -mi ezeknek a kicsinyes követeléseknek a kielégítésére szükséges, a -szellem, ez a mi egyetlen erőnk, egész énünk, kínlódva se bir -valami értékeset alkotni, sőt azt se képes kiküzködni, a mivel -elhallgattathatná ezt az éhes kutyát.</p> -<p>– Azt mondhatnám, hogy a kontárt soha se bántják efféle -kételkedések, és hogy mindez csak ideges képzelődés. De nem -vitatkozom veled. E helyett egy orvosságot ajánlok. Fogadd el a -munkát, a melyről szóltam.</p> -<p>– Különös orvos a mester. Annak, a ki nem tud enni, egyszerüen -azt rendeli, hogy: egyék, ettől majd meggyógyul.</p> -<p>– Ha elmondod az orvosnak, hogy elveszítetted az étvágyadat, az -orvos nem fog koplaltatni, s nem tanácsolja azt, hogy: ne egyél, a -míg az étvágyad meg nem jön magától. Ellenkezőleg: tejkúrára fog, s -azon lesz, hogy éppen a táplálkozással szerezd vissza az -étvágyadat, azzal az új erővel, melyet a legkönnyebb és legjobb -eledel ad. Én is ilyenforma kúrát ajánlok. Most már, hogy -kibeszélted magad, tisztában vagyok a bajoddal, s elmagyarázhatom, -hogy mi történt veled. Egy-két esztendeig elhanyagoltad a -művészetet; az apró örömöknek éltél, nem a legnagyobbnak. Egy szép -napon aztán feltámadt benned a lelkiismeret, s iszonyu hévvel -fogtál hozzá, hogy majd kipótolod a mulasztottat. De meglepetve -vetted észre, hogy a tétlenségben elprédáltad a régi ügyességedet, -s meghökkentél, a mikor láttad, hogy az elhanyagolt szerető -duzzogva fordít hátat. Hja, barátom, a múzsa is <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> asszony! -Ekkor rádupláztál a hibádra. Erőszakolni akartad a régi jó -viszonyt; persze, éppen csak ez kellett a boszúálló kedvesnek! Most -aztán lecsüggeszted a karod, és rémülten kérded magadtól, hogy: -tulajdonképpen mi történt veled? Hát, barátom, a mit eltékozoltál, -azt nem lehet csak úgy visszafütyölni; időbe kerül, a míg ujra -megszerzed, de ne félj, semmi baj. Szép lassan visszahizelged magad -úrnőd kegyébe; nem vívod az eget, de addig sántikálsz és udvarolsz -a haragos szépségnek – hiszen csak nő!… – míg egy napon -észreveszed, hogy a munkádnak megint láttatja van. Nézd, barátom, -az a dolog, a mit én ajánlok neked, nem fog megerőtetni. Inkább -szórakoztatni fog, s könnyen meglehet, hogy azonnal eloszlatja a -rosszkedvedet. Könnyü munka; nem fogja ingerelni a művészi -becsvágyadat, de haldokolva is megcsinálhatod. Éppen betegnek való -feladat, ha mondom.</p> -<p>– Értem. Egy öreg péknét kell lefesteni, az összes smukkjaival -együtt.</p> -<p>– Nem. Egy nagyon szép asszonyt, a ki már nem él.</p> -<p>– Fényképek után?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>– Csakugyan betegnek való munka.</p> -<p>– Várj csak, még nem mondtam el mindent. A halottnak egy eleven -arczképe is maradt: a leánykája, a ki nagyon hasonlít rá. Ez a -leányka most tizenhat esztendős. Az asszony már régen meghalt; nem -tudom, mondjuk: tiz esztendeje. Arról van szó tehát, hogy a -fényképek és a tizenhat éves hasonmás látásából el kell képzelni… -nem… látni kell: milyen volt az asszony huszonöt-huszonhat éves -korában.</p> -<p>– Szép feladat! Nehéz is, hálátlan is, és főképpen ügyes -szemfényvesztőnek való, a ki bolonddá tudja tenni a világot! -<span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span></p> -<p>– Nagyon szigorú vagy. Csodát nem várnak tőled, csak egy jó -képet, a melyet modell nélkül kell elkészíteni. Fényképet annyit -kapsz, a mennyit akarsz; s a fényképek jók, mondhatom, mert -ismertem az asszonyt. A kis leányt folyton látni fogod, a mi ér -annyit, mint a fényképek. Szóval a feladat nem nehéz; persze, -művész szeme kell hozzá.</p> -<p>– Művész szeme? Nem. Hanem bűvész ügyeskedése… az már igen! -Esküszöm, hogy a mester soha se vállalkozott ilyes munkára!</p> -<p>– Látod, mennyire tévedsz! Igenis, vállalkoztam, még pedig -ugyanerre a munkára! De épp akkor ért utól ez az átkozott köszvény, -mely mindenkorra nyomot hagyott a kezemen; el kellett halasztanunk -a dolgot. Most is rám gondoltak először, és sürgették, hogy váltsam -be az igéretemet. De nemet kellett mondanom.</p> -<p>– Világos! Kinőtt már a mester az efféléből.</p> -<p>– Most is csak azért nem vállalkoztam, mert ki kellene mozdulnom -a fészkemből, hogy a kis leányt láthassam. Már pedig nincs az a -csábítás, a mivel engem el lehetne csalni hazulról. Egy köszvényes -embernek a megszokott kényelme, a nyugalma, a helyben maradhatása -az első dolog a világon.</p> -<p>– És a kis leány nem jöhetne ide?</p> -<p>– Nem, mert vidéken laknak, télen-nyáron, és jó messze -innen.</p> -<p>– E szerint még utazgatni is kellene?</p> -<p>– Érdemes lesz oda utaznod, mert kitünően fogod tölteni a -nyarat.</p> -<p>– Az egész nyarat ott tölteni!… Mért?</p> -<p>– Mert másutt sehol se tölthetnéd jobban. Biztosítalak, hogy nem -fogsz haza kivánkozni; tőlük meg ott maradhatsz, a meddig akarsz. -Megjegyzem, bár ezt <span class="pagenum"><a name="Page_8" id= -"Page_8">-8-</a></span> már nem volna szabad elárulnom, hogy szó -van a kis lány arczképéről is.</p> -<p>– Ahá! Ez attól függ, hogy a pályázó miképpen tudja megoldani az -első feladatot?…</p> -<p>– Természetesen, de e felől nyugodt vagyok.</p> -<p>– Köszönöm. A kérdéses nyárspolgárok azonban, úgy látszik, -bizalmatlanabbak. És tán kényesebbek is.</p> -<p>– A kérdéses nyárspolgárok egy cseppet se nyárspolgárok. -Olyannyira nem, hogy az az úr, a ki kért, küldeném el, ha már magam -nem mehetek, a legtehetségesebb tanítványomat, ez az úr -Magyarország utolsó oligarchája: Szepessy Kristóf báró.</p> -<p>– Tyű, teringette! Ezt a nevet ismerem az ujságokból.</p> -<p>– Ha szorgalmasabban lapozgatnád a könyveket, ismernéd a -történelemből is. Annak idején nagy szerepet játszott Magyarország -politikai életében.</p> -<p>– Ez már régen lehetett.</p> -<p>– Régen, a kiegyezés előtt. Azok közé az aulikusok közé -tartozott, a kik itthon is bizonyos megbecsülésnek örvendtek. -Hatvanhét óta azonban visszavonult.</p> -<p>– Akkor hát ő az oka, hogy olyan keveset tudok róla.</p> -<p>– Azért jó lesz, hogy ha tájékozódol egy kissé. Akármilyen rég -letűnt nagyság, szereti, ha tudják, hogy ki volt.</p> -<p>– A fődolog az, hogy most már semmi. Magánzó.</p> -<p>– Exczellencziás úr és aranykulcsos vitéz. Olyan aranykulcsos -vitéz, a kit egy tolószéken hurczolnak jobbra-balra, de a ki azért -megköveteli, hogy az egész világ folyton süvegelje.</p> -<p>– Nagyon öreg úr lehet, a ki már nem sok vizet zavar.</p> -<p>– Ne gondold azt. Úgy hiszem, közelebb van a nyolczvanhoz, mint -a hetvenhez, és akármilyen öreg, <span class="pagenum"><a name= -"Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> nem tudott nagyobbra nőni, mint -egy lovászgyerek. De ez a kis öreg a tolószékében is kemény legény. -Majd meglátod, hogy arra felé, három vármegye határán belül, csak -az történik, a mit ő akar.</p> -<p>– Az arczkép is az ő kivánsága?</p> -<p>– Az is az övé. Te, figyelmeztetlek valamire. Ha festésről lesz -szó, Angelit és Canont a világért se dicsérd az öreg előtt. Először -ezekkel tett kisérletet. De az egyik, már nem tudom mért, nem -vállalkozott, a másik meg olyan képet festett, a mely a bárót -éktelen haragra lobbantotta. Megsemmisítette a képet, s azóta -hallani se akar a bécsi mázolókról.</p> -<p>– S a mester azt hiszi, hogy én szerencsésebb lennék, mint híres -elődöm?</p> -<p>– Híres elődöd nem láthatta az eleven hasonmást, a ki akkor még -nagyon kicsi volt. Aztán meg híres elődödnek az a szerencsétlen -gondolata támadt, hogy egy bájos Dubarryt festett, a báró pedig – -és ezt meg fogod érteni, mihelyt meglátod a fényképeket – -szentképet akar. Igen, szentképet, és nem valami »à la Watteau« -kecses alakot vagy holmi Fragonard-féle bájosságot. Az öreg úr -ugyanis, a mint látni fogod, nemcsak kegyelettel, hanem valóságos -rajongással viseltetik a menye emléke iránt.</p> -<p>– A menyét becsüli meg ennyire? Ez uj. A nagyon öreg emberek -halott-kultusza nem szokatlan dolog. Azt hiszem, ez a kultusz nem -annyira sírontúli szeretet, s örökös emlékezése a már csak -emlékeiben élőnek, mint inkább tüntetés a hálátlan élők ellen. -»Látjátok, így tudom én imádni, a haló porában is, azt, a ki -szeretett és megbecsült engem, a hogy megérdemlem, és a hogy ti nem -tudtok szeretni és megbecsülni!…« Ezt akarja mondani. De hogy -valaki a halottai közül éppen a menyét tegye öreges érzéseinek -bálványképévé, <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= -"Page_10">-10-</a></span> ez, meg vagyok győződve, eddigelé igen -ritkán fordult elő a világtörténelemben.</p> -<p>– Mondasz valamit. Sőt meglehet, egészen igazad van, mert ezt a -rajongást, a mely még a halotthoz is hűséges maradt, ugyan senki se -jósolta volna meg, tizenöt vagy tizenhat évvel ezelőtt. Az öreg -báró tudniillik sehogy se akart beleegyezni fiának a házasságába. -Hiába kérlelte az egész család, nem engedett és utóljára is -megtagadta a jóváhagyását. De a fiatal báró is Szepessy volt, azaz -makacs, hajlíthatatlan és minden pokollal szembeszálló. Mikor -látta, hogy nem tudja megtörni apjának az ellenállását, túltette -magát rajta. Elveszített egy hitbizományt, de feleségül vette a kis -nevelőnőt.</p> -<p>– És a vén oligarcha most egy ex-nevelőnőt gyászol?</p> -<p>– Te ezt vigjátéknak találod, és mulatsz rajta. Hja, barátom, -minden élet: tragédia, de ez a sok tragédia néha ilyen -vigjátékokból alakul ki, a mi azt bizonyítja, hogy a tragédiák és a -vigjátékok anyaga ugyanegy, vagyis: nincsenek vigjátékok, csak -olykor vigjátékoknak tűnnek fel, a közönbös néző előtt, a tragédiák -egyes részletei. Lásd, ez a nyakas öreg, a kiben minden nyakassága -mellett is oly kevés a következetesség, a maga rendíthetetlen -elveivel – mert az elvei most is rendíthetetlenek – messziről -kitünő vigjátéki alaknak tetszik, és mily szomorú sorsot mért rá -előbb a komikus konokság, utóbb a komikus következetlenség! Nem -fogom elbeszélni az egész regényt…</p> -<p>– Miért ne beszélné el? Ráérek.</p> -<p>– Mert magam sem ismerem. Csak a száraz tényeket tudom, de ezek -is érdekesek.</p> -<p>– A tényeket kitalálom. Megjelent az első baba; a fiatal anya -felpakolta a kis kitagadottat, és beállított <span class= -"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> vele a -bősz nagypapához. A bősz nagypapa ellágyult és beleszeretett a -fiatal mamába.</p> -<p>– Megjelent az első baba és a fiatal anya nem adott életjelt. -Hanem a férj, a ki elég bolond volt lemondani egy hitbizományról, -hogy elvehessen egy szegény nevelőnőt, megint gondolt valami -bolondot. Azt gondolta, hogy elmegy az északi sarkra, és nem -lehetett otthon tartani. Bolondabbat már nem gondolhatott volna, az -igaz, és hogy miért tette ezt, igazán nem tudom megmondani. Máris -megunta volna a feleségét, a kiért olyan nagy áldozatot hozott, -vagy nem szerette volna eléggé a kis porontyát? – nem hiszem, mert -ismertem az asszonyt. Daczból tette volna, hogy keserüséget okozzon -az apjának, vagy hogy aggodalmakat keltve kierőszakolja a -bocsánatát? – nem hiszem, mert ismertem őt is. Inkább azt képzelem, -hogy nem tudta tűrni a szegénységet, vagy jobban mondva: nem tudta -elviselni, hogy szegénynek lássák otthon. És mindenesetre valami -sikert várt ettől a vállalkozástól; az expediczió, a melylyel -elment, nagy port vert fel akkor. Bizonyára nem azért ment el, hogy -soha se térjen vissza. De nem tért vissza. Háromnegyed év se telt -el, mikor meghozták a hírt, hogy odaveszett, az egész -expediczióval.</p> -<p>– Ezt megtehette volna egy pár évvel előbb is.</p> -<p>– Az özvegye nem így fogta fel a dolgot. Legalább nem -siránkozott a tulajdon baján; csak azt gyászolta, a kit -elveszített. Hogy mi lesz vele s a gyermekével? – csak mások -kérdezgették; ő maga soha. Azt hitték, hogy házalni fog a -nyomorúságával, s majd sorra járja férje rokonait. Nem ezt -cselekedte, hanem azt, hogy elment egy kis tót faluba, a hol kivüle -mindenki bocskort viselt, s beállott tanítónőnek. Az öreg báró -mindennap kinézett a küszöbre, nem lát-e ott egy kis lányt, meg egy -czédulát, a mire ez van irva: »Tőletek való; <span class= -"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> tartsátok -el.« Bizony nem látott ott semmit. Várt; azt hitte, hogy az idő -megtöri ezt a kis tanítónőt, a ki arról álmodozik, hogy a büszkeség -fényüzését is megengedheti magának. De hiába várt. Mikor aztán -elúnta, hogy egyre csak lesse az unokáját: okosabbat gondolt. -Követet küldött a menyéhez és megüzente neki, hogy fia özvegyének -és árvájának ott van a helye a többi családtag között, az ősi -fészekben. A tanítónő a szép szóra is nehezen hajlott, de a gyermek -jobblétéért végre engedett.</p> -<p>– A többit ki lehet találni.</p> -<p>– Nem lehet kitalálni. Az öreg, a mint látni fogod, teljességgel -nem érzelgős természetü. Még ma is kordában tartja a családját, s -azt gyanítom, nem valami nagyon lelkesedik a többi sarjadékáért. -Többet mondok. Egyetlen fiának, a halottnak, soha se tudta -megbocsátani, hogy búcsutlanul ment el az óperencziákra, a nélkül, -hogy egy szót üzenjen haragos atyjának. A halálhír után is csak úgy -emlegette, hogy: »az az úr«, vagy: »a sarkutazó.« Később letett -erről, hogy ne okozzon fájdalmat, előbb az özvegynek, utóbb az -árvának. Azóta nem beszél róla; mintha soha nem is gondolna rá. S -az élők irányában még keményebb tud lenni. Otthon is oligarcha; -zsarnokoskodó, rideg családfő s olykor kegyetlen pater familias. A -leányai, s ezek családja, kivételképpen se látták gyöngédnek; egyik -unokája, a kire egyszer ráijesztett, fél tőle, mint egy öreg -krampusztól. Más véleményét soha se hallgatta meg; nyájas szavakat, -kedvességeket nem hallott tőle senki; alárendeltjeivel szemben – s -ő a családját is ebbe az osztályba sorozta – csak a szigorúságát -éreztette. Egyetlenegy lény volt a világon, a ki ki tudta forgatni -magából: a menye.</p> -<p>– Mondom, hogy: bele szeretett. <span class="pagenum"><a name= -"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p> -<p>– Azt se csodáltam volna. Mert ez az asszony bizony édes-kedves -teremtés volt, és én például, én csakugyan bele szerettem.</p> -<p>– A mester mindig őszinte tisztelője volt az asszonyi nemnek, -mint mindazok, a kik az ifjuságukat józanságban töltötték el, és – -igen bölcsen – távol maradtak attól a veszedelemtől, hogy nagyokat -csalódhassanak.</p> -<p>– Hiába csúfolsz. Én elhiszem a te tapasztalásodnak, hogy az -asszonyok nagy többsége rossz, képmutató, hazug; de annyit láttam, -hogy vannak jó asszonyok is. És ha kinevetsz is, mondok még -valamit. Látod, én hiszem és vallom, hogy a jó asszonyok között, a -kik talán kevesen vannak, vannak még kevesebben, a kik magasabb -rendü lények, mint a többi ember.</p> -<p>– A szépek, a kik csodálatosképpen jók maradtak.</p> -<p>– Nem, hanem azok, a kiknek a kedvességében van valami -kifejezhetetlen, a mi a virágillatra emlékeztet. Azok, a kiknek -egyénisége a tisztalelküségnek, a jóságnak és a szeretetnek olyan -melegét sugározza, a mely a tavaszi napfényt juttatja eszünkbe…</p> -<p>– Szóval a mester hisz a tündérekben?</p> -<p>– Ha nem volnának tündérek, azt mondanám, hogy nem érdemes -élni.</p> -<p>– Pedig tündért látni, úgy látszik, csak keveseknek adatott.</p> -<p>– Minden ritka, a mi méltó rá, hogy vágyódjunk utána.</p> -<p>– És ennek a hitnek ott kell lennie a képen?</p> -<p>– Ott lesz, akármilyen kételkedő vagy; a kis lány meg fog -téríteni. Csak aztán túlságosan bele ne bolondulj, mert ez nagy baj -volna rád nézve.</p> -<p>– Ó, mester, sokkal romlottabb vagyok én, mint képzeli! Az -angyalok engem már nem tesznek szerelmessé, csak az ördög fajzatja; -ez se annyira, hogy bajba sodorhatna. <span class= -"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p> -<p>– Az előbb azt mondtam, hogy: ne csüggedj, most meg azt mondom, -hogy: ne bízd el magadat! Én elhiszem, hogy otthon vagy ebben a -szakmában, és hogy nem tartozol azok közé, a kik hamar -megperzselődnek; de láttam én már ennél nagyobb csudákat is. Az -öreg ridegebb legény, mint te…</p> -<p>– Mégis megperzselődött.</p> -<p>– Azt nem hinném, mert régen túl van az már minden bolondságon. -De ha a szíve nem is fogott tüzet – talán soha se is volt neki – -lélekben ugyancsak ellágyult a menye rövid uralkodása alatt. És ezt -meg tudom érteni. A családi élete, meglehet, hogy főképpen az ő -hibájából, mindig szomoru volt; igaz, hogy ő se kényeztetett -senkit, de őt se kényeztették. Egyszerre beköltözött a -kastélyába…</p> -<p>– A napfény, a virágillat, a mosoly.</p> -<p>– Jól mondod, és sajnállak, ha mindezt soha se találtad együtt -egy leány vagy asszony alakjában. Úgy járhatsz, mint az öreg, a -kinek akkor nyílt meg a szeme, a mikor már jobb lett volna vakon -maradnia. Azt hiszem, már közel járhatott a hetvenhez, a mikor -megértette, hogy mi az, a miért érdemes élni, és hogy miképpen -kellett volna élnie. A tolószékben ocsúdott föl: »Lám, milyen jól -ülök itt! Lám, milyen jó, ha kedves arczok vannak az ember körül!« -S a bünhödése az volt, hogy alig ismerte meg, már el is veszítette -ezt az uj, szebb világot.</p> -<p>– E szerint a veszedelem még nagyobb, mint gondoltam. Most már -igazán nem tudom, hogy menjek-e vagy ne menjek. A mester küld; de -minél inkább tájékoztat, annál nehezebbnek látom a feladatot.</p> -<p>– Persze hogy küldelek. És azok után, a miket mondtam, tisztában -lehetsz vele, hogy nem küldenélek, ha nem volnék bizonyos benne, -hogy meg fogsz felelni <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span> a várakozásomnak. Mindezt nem -hallgathattam el; de látom, ideje, hogy a feladat nehézségeiről -rátérjek az ügy kellemesebbik oldalára.</p> -<p>– Halljuk.</p> -<p>– Először is úri dolgod lesz; soha még úgy gondodat nem -viselték. A kastélynak Magyarországon nem igen van párja; csak -Angliában látni ilyen várszerü, hét tornyos palotákat. Herczegi -lakást kapsz benne; válogathatsz vagy húsz szoba közül, a melyek -mindegyike csupa kényelem. Annyi cseléd áll a rendelkezésedre, a -mennyit kivánsz; a kastélynak olyan nagy a szolga-személyzete, hogy -egy másodrangu német nagyherczeg hadseregét könnyü szerrel -legyőzné. Aztán úgy élsz, a hogy kedved tartja; senki se kérdi: -hová méssz, mikor jössz haza. Ha tetszik, elbarangolsz az erdőbe; -vadászgatsz, kirándulsz, tutajra ülsz, s egy sebes kis folyón, vad -szikla-óriások közepett, elkalandozol Lengyelország felé. Ha nem -akarsz, napokig nem jössz ki a szobádból. A kastélyt gyönyörü park -környezi; ha az embergyűlöletnek akarsz élni, s megkivánod a -remeteséget, egész nap kedvedre ábrándozhatol.</p> -<p>– Ez már beszéd.</p> -<p>– Viszont, ha társaságra szomjazol, bő részed lehet benne. A -kastélynak mindig sok a lakója. A család maga is… várj csak… -kilencz vagy tiz tagból áll; azonkivül soha sincsenek vendég -nélkül. Néha annyi ott a kisasszony, hogy három nap is bele telik, -míg megismered őket. Ezekkel aztán annyit játszhatsz lawn-tennis-t -meg mi az ördögöt, hogy nemsokára álmodban is angolul beszélsz. -Asszonyok dolgában már szegényebb a vásár, de ha éppen flirtelni -óhajtasz valakivel, mindig akad egy-két pasasér.</p> -<p>– Mester, én azt kezdem gyanítani, hogy engem erre a küldetésre -nem a tehetségem, hanem a kabátom jelölt ki. <span class= -"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p> -<p>– Nem, de ez egyszer nem árt, hogy tudsz egy kicsit forgolódni a -fehérnép körül, s nem jössz zavarba, ha valaki azt mondja, hogy -»merci.« A mi szegény Jánosunkat szomoru púpjával nem küldhettem -volna el, se Bereczkyt, a ki a fagylaltot elvből késsel eszi.</p> -<p>– Értem. Egy kis élnitudás föltétlenül megkivántatik, mert a -festés csak ürügy, s alapjában véve a művész úr olyanféle szerepet -fog játszani, mint a társalkodónő. Egy jó magaviseletü fiatalember, -a ki minden játékhoz ért s parancsolatra jókedvü… a ki valamivel -jobban szórakoztatja az embert, mint a mamzell, mert mégis csak -férfi, az istenadta… egy kellemetes egyén, a ki minden partiban jó -kisegítő s olyan magunkfélének látszik, noha mindenki tudja, hogy -szegénynek nincsen pénze…</p> -<p>– Eh, hagyj békében és ne fogd rám, hogy vénségemre -cselédszerzőnek álltam be!… Mondom, hogy, ha nincs kedved hozzá, -akár soha feléjük se nézel. Még az ebédnél se kell ott lenned; -felhozatod magadnak. Mikor oda méssz, bemutatkozol a családnak, és -pont. Igaz… ők nem fognak neked bemutatkozni, azért nem lesz -fölösleges, ha én mutatom be őket, nehogy valamelyik kisasszonyt a -másik mamájának képzeld. Tehát először is a kis Kata, Viktor -bárónak a leánya. Ezt ugyan nem lesz okod kerülni. Megjegyzem, hogy -a kis lány igazi neve: Victorine, de az anyja nevét kell viselnie. -Aztán: az öreg úr jobbkeze, Guszti néni, a várparancsnok. Ez -Katának egyik nagynénje. Fordított rendben kezdtem felsorolni őket, -mert a családfa utolsó hajtását említettem a legelőbb, de már -mindegy. Elég az hozzá, Viktor báró volt a legutóljára született -gyermek s az egyetlen fiú. Három nénje közül a nevezett Guszti a -legifjabb. Most már nem olyan ifju; túl lehet a negyvenötön. Egy -kicsit <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span> selypes beszédü s feltünően kis termetü -asszonyság, a kinek az arczában azonnal ráismersz az öreg báróra. -Sárossy főispán a férje; gyermekük nincs. A főispán sokat lármázik, -de nem kell törődnöd vele. A felesége keveset és halkan beszél, -ellenben soha se pihen. Örökkön mozog; szapora léptekkel, -nesztelenül járó szürke alakját mindenütt ott látod, s a kastélyban -semmi se történik az ő tudta nélkül. A legnyugodtabb lelkű személy, -a kit valaha láttam; az indiánusok Aczélszívnek neveznék. Guszti -nénivel élj barátságban.</p> -<p>– Nála van a pénztárkulcs, ugy-e?</p> -<p>– Az összes kulcsok. A többiek mind csak népség és katonaság. -Ezek közül a soron Adél grófné következik, három grófkisasszony -lányával, a papa, a miniszter nélkül. Ejnye, hogy is hívják a -minisztert?!… Már minden nevet elfelejtek!</p> -<p>– Mindegy. Majd megtudom.</p> -<p>– Adél grófné két évvel idősebb, mint a főispánné, de hála a -tudománynak, tíz esztendővel fiatalabbnak látszik. A -grófkisasszonyok közül csak a legkisebb lehet innen a húszon. Mind -igen kivánatos hölgyecskék; kár, hogy sokat beszélnek. A -miniszterék, a papa nélkül, évente csak hat hónapot töltenek a -kastélyban, de neked ez is elég lesz.</p> -<p>– Mit tudni azt előre?</p> -<p>– Csak ne henczegj, mert még megjárhatod; abban a parkban, a sok -unokatestvér meg a többi vendégkisasszony között mindennap egy -leánynevelő-intézetnek a majálisán képzeled magadat, s az a -folytonos ruhasuhogás könnyen elkábítja az embert. De hadd végezzem -el a család bemutatását. Még ketten volnának hátra, de az egyikkel -vagy a másikkal egyhamar nem fogsz megismerkedni, mert ezek ketten -soha sincsenek egyszerre a kastélyban. Ha az egyik jön, a másik -menekül. <span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span></p> -<p>– Ez a kettő alighanem férj és feleség.</p> -<p>– Közel jársz az igazsághoz. Most már nem férj és feleség, de -férj és feleség voltak. Vagy négy esztendeje nem élnek együtt. A -törvényes elválás temérdek nehézséggel járt, de sok herczehurcza -után törvényesen is elválasztották őket, már nem emlékszem, -mikor.</p> -<p>– És a kastély lakói mind a két féllel jó lábon maradtak? A -törvényes elválás után is?</p> -<p>– A kastély lakói nem vettek részt a háboruságban, mert ma se -tudják, hogy mi történt a házasfelek között. Vaktában az asszonynak -fogták pártját, pedig az asszony a jövevény, s a férj az igazi -családtag. A férj tudniillik Hanna bárónőnek, az öreg úr legidősebb -lányának a fia. Hanna bárónő annak idején egy szegény -katonatiszthez ment feleségül, a kinek a »Freiherr« czímen kivül -nem volt egyebe, csak a bajusza. Már nem él se a Freiherr, se Hanna -bárónő. Házasságukból csak ez az egy fiu származott, a ki -idejekorán nyakára hágott anyai örökének, és már zsönge kora óta -nem a legjobb hírnévnek örvendett. Hanem feleséget még az ördög is -kap, s így kapott Albert urfi is. Elvált házastársa egy orvosnak a -leánya.</p> -<p>– Olyan átok ül ezen a családon, mint az Atridákon. Meg van -irva, hogy valamennyinek rangján alól kell házasságot kötnie, hét -nemzedéken át, a míg a bárói rang végképpen ki nem kopik a -családból.</p> -<p>– Van valami a dologban… Egyébként Albert urfinak ez a házasság -csak becsületére vált, mert sokba került neki. Menyasszonyának nem -volt semmije…</p> -<p>– Ezt a refraint már ismerem.</p> -<p>– … s az öreg úr szokása szerint megtagadta a beleegyezését. Ez -egyszer nem indult fel, mert Albert urfitól régóta nem várt semmi -jót; egyszerüen kijelentette, hogy unokája cselekedjék úgy, a hogy -akar, de <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= -"Page_19">-19-</a></span> ha elveszi az orvos leányát, a nagyapjára -többé ne számítson. A míg él, nem segiti semmivel, s ha meghal, -unokájának még csak a neve se lesz benne a végrendeletben. Albert -urfi, bár ez a várandóság volt az egész vagyona, nyugodtan -lemondott mindenről. Könnyelmüsége nem lepett meg senkit, mert nem -volt sem az első, sem az utolsó.</p> -<p>– De ismét elkövetkezett Pál fordulása. A kitagadott megjelent a -kastélyban, bemutatta a feleségét, s az öreg úr beleszeretett -unokája életepárjába.</p> -<p>– Nem. Az uj asszonyt csak a kis Kata kedvelte meg nagyon, de ez -a barátság az orvos leányának örökre helyet biztosított a -kastélyban. Az elvált asszony különben nem él vissza a neki -felajánlott vendégszeretettel; ritkán hajlik a kis lány kérésére, s -egy idő óta éppen csak hogy jön-megy. De Kata azelőtt sokat -betegeskedett, s ez idő tájt az orvos leánya hónapokat töltött a -kastélyban. A mi Albert urfit illeti, ez nem nagy kedvelője a -családi életnek; azt hiszem, legjobban szeret biliárdon aludni. -Házaséletének három esztendeje alatt nem is lábatlankodott sokat az -öregnél; nem igyekezett megpuhítani. Csak azóta látogat el sűrűbben -a kastélyba, mióta nem él együtt a feleségével. Abból, hogy mindig -olyankor jelent meg a nagyapjánál, a mikor az elvált felesége is -ott volt, azt következtetem, hogy ki akart békülni az asszonynyal. -Ha ezt akarta, rosszul számított. A mikor ő beteszi a lábát a -kastélyba, az elvált asszony odább áll. Most már, azt hiszem, -Albert urfi nem is igen erőteti a dolgot, s egyre ritkábban rontja -ott a levegőt.</p> -<p>– Ezzel az érdekes párral tehát aligha fogok találkozni.</p> -<p>– Az asszonynyal mindenesetre találkozni fogsz. Mert ilyenkor, -nyáron, ha nincs a kastélyban, ott van a közelben. Még nem mondtam, -ugy-e, hogy a kastélytól <span class="pagenum"><a name="Page_20" -id="Page_20">-20-</a></span> nem messze, gyalog egy jó órányira, -egy csinos fürdőhelyre jutsz? Ej, hogy is hivják? Vigye el az -ördög! Nem világhírü, nem is nagyan látogatott, mert rosszak a -közlekedési viszonyai, de a vize csodás hatásu. Legsűrűbben a -lengyelek keresik fel, Magyarországból csak kevesen. Nálunk nem is -igen ismerik. Pedig nagyon kedves hely; völgykatlanban rejtőzik… -köröskörül fenyvesek… a berendezés európai. El ne mulaszd ezt a -kirándulást, s ha szereted a czigányzenét, menj át többször is, -mert a híres… hogy is híjják?!… mindegy… kár, hogy csak a lengyel -asszonyok hallják ezt a czigányt. A fürdő különben csöndes, -meglátszik rajta, hogy ideges asszonyok lakják, a kiknek -minduntalan van valami panaszuk. Elég az hozzá, barátom, Albert -urfinak az elvált felesége mindig itt tölti a nyarat. Erről a -vidékről való, itt van a rokonsága, s a fürdőt is rendszeresen -használja. Természetesen, azalatt, míg itt tartózkodik, gyakran -átrándul a kis Katához; eltölt a kastélyban egy-egy hetet, s aztán -visszatér a fürdőbe. Emberi számítás szerint tehát találkoznod kell -vele; de ha azóta véletlenül összezördült volna a kastély összes -lakóival, akkor, fiam, ne habozzál, hanem minél előbb ugorj át a -fürdőbe, mert olyan szép asszonyt, mint ez az elvált hölgy, keveset -láttál, a mióta eleven vagy.</p> -<p>– És ezt csak most mondja a mester?! Ezen kellett volna -kezdeni!</p> -<p>– Azt akartam, hogy tisztában légy vele, hová és mily viszonyok -közé küldelek. S mert tudtam előre, hogy nem szivesen állsz -kötélnek, a csábító körülményeket utóljára tartogattam, fegyverül a -kifogásaid ellen.</p> -<p>– Csak nem hiszi komolyan, hogy elég egy szép asszonynak a hírét -hallanom, s már izgatottan rohanok a vasuthoz? <span class= -"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> -<p>– Még megérhetjük, hogy izgatottan fogsz rohanni a vasuthoz, ha -a hírét hallod! A milyen szép és okos asszony, könnyen -elforgathatja a fejed!</p> -<p>– Nagyon lobbanékonynak tart a mester. Előbb a kis lánynyal -fenyegetett meg, most meg azzal ijesztget, hogy a szép asszony -foszt meg az eszemtől. Vagy elepedek a sivatagban szomjan, vagy -elragad a cziklon. Pedig egyelőre igen messze vagyok mind a két -veszedelemtől, ellenben igen valószinü, hogy soha se fogom látni se -az egyik, se a másik hölgyet.</p> -<p>– Hohó! Az előbb már azt mondtad, hogy elméssz!</p> -<p>– A mester félreértett. Úgy beszéltem, az igaz, mint a ki menni -készül. De csak a rövidség kedvéért nem mondtam mindig így: -»föltéve, hogy megyek«.</p> -<p>– Hallod-e, bolondítsd az öregapádat! Azért mesélem én el a -Szepessyek történetét a honfoglalástól mind e mai napig, hogy végül -tudtomra add: »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat rád!«…? Ohó, -barátom, így nem fogsz lerázni a nyakadról!</p> -<p>– Azt se mondtam, hogy nem megyek. De még gondolkoznom kell egy -kicsit a dolgon.</p> -<p>– Ne gondolkozzál sokáig, mert nekem hamar kell válaszolnom. -Különben nem mondanád meg, hogy miért habozol?</p> -<p>– Mert az udvari festők helyzetét soha se találtam irigyelni -valónak. Mert nem akarom, hogy a kirándulás után azt mondják rólam: -»Így jár, a ki a nagyurakkal egy tálból eszi a cseresznyét!«</p> -<p>– Úgy látszik, hogy, ámbátor virágnyelven, de mégis csak -gorombáskodol velem. Azt képzeled, hogy én olyan udvari bolond-féle -voltam közöttük?</p> -<p>– A mester helyzete egészen más volt, mint a milyen az enyim -volna. Régen ismeri őket, szinte a családhoz tartozik; s aztán a -mester harmincz éves <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= -"Page_22">-22-</a></span> korában már dicsőségben gazdagon állított -be hozzájok. De én, az ismeretlen tanítvány!… Pedig akármilyen -szegény ficzkó vagyok, nem szeretném, ha az ingyen nyaralásért, nem -tudom hány forintért, továbbá a kosztkvártély- és egy pár fejelés -csizmáért, akárki is lóhátról beszélne velem.</p> -<p>– Ha csak ez a baj, e felől megnyugtathatlak. Az öreg úr -gőgösebb ember a régi várgrófoknál, de a gőgjét, mint a családi -klenódiumait, mélyen elzárva tartja s csak alkalom adtán hozza -napvilágra. Ilyenkor aztán ragyog. De erről az oldaláról nem lesz -módod megismerni. Veled, ellenkezőleg, rendkivül udvarias lesz; -olyan túlzottan, alázatosan udvarias, mint a minők a vele egyívásu -nagyurak voltak, a kik a terjeszkedő harmadik renddel szemben ebbe -a megtámadhatatlan formába rejtették el a kevélységöket. Mindig -nagyságos úrnak fog szólítani; a hányszor csak beszélsz vele, -mindannyiszor körülményesen elsorolja összes czímeidet; s oly -czerimóniásan udvarias, oly túlságosan illedelmes lesz, hogy -eleinte gúnyt és nem titkolt lenézést vélsz a szavaiban. De aztán -látni fogod, hogy a kis Katát kivéve mindenkivel így beszél, mert -mindenki közönbös előtte. A többiek pedig valamennyien szives -emberek, a kik minél kevésbbé értik, annál nagyobb becsben tartják -a művészetet és a művészeket. Ismerlek jól, de ismerem őket is, és -bíztosíthatlak, hogy nem lesz boszúságod. Különben, ha súlyt -helyezel rá, hogy az öreg úr maga hivjon meg: irathatok vele egy -rémesen udvarias levelet.</p> -<p>– Szeretném. De előbb kérek egy kis időt a gondolkozásra. -Mondjuk: huszonnégy órát. Hadd aludjam rá egyet.</p> -<p>– Nem bánom, ha megigéred, hogy holnap igent mondasz.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_23" id= -"Page_23">-23-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>A mester tudta, hogy tőlem hiába várni elhatározást. Látva, hogy -hajlandó is vagyok, meg nem is, nem sokat tünődött, hanem azonnal -intézkedett. Így történt, hogy bár azon a bizonyos másnapon -óvakodtam a szeme elé kerülni, néhány nap mulva mégis levelet -kaptam a bárótól.</p> -<p>Ez a levél igen megnyugtatóan hangzott. Sok »méltóztassék« és -»kegyeskedjék« volt benne, sőt egy »könyörgöm« is. Benne volt -továbbá, mily megtisztelő rá nézve, hogy látogatásommal -szerencséltetem. Az irás idegen kézből eredt, de a tolószékből nem -is várhattam sajátkezü levelet. Alant ott voltak az ő betüi is. -Kétszáz éves okiratokon látni efféle aláirást. Azt hittem volna, -hogy török betükből van összeróva, ha a boríték violaszin pecsétjén -föl nem ismerem a Szepessy-czímert.</p> -<p>Most már nyilatkozni kellett, már akármelyik értelemben. Azon -kezdtem, hogy szemrehányást tettem a mesternek.</p> -<p>– Sajnálom – felelte – de előbb kellett volna szólnod. Már nem -másíthatjuk meg a dolgot. Az öreg bárót nem lehet az orránál fogva -vezetni.</p> -<p>Még ő kerekedett feljebb. <span class="pagenum"><a name= -"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> -<p>Engem az ilyen rosszhiszemü erőszakosság mindig bámulatba ejt, -meglep és lenyűgöz. Most is azonnal lefegyverzett. Kénytelen voltam -beleegyezni, hogy helyettem majd sürgönyöz a bárónak. Meg kellett -elégednem azzal, hogy addig halasztottam a dolgot, a meddig -hamarjában lehetett: a hét utolsó napjáig.</p> -<p>– Nem bánom – szólt kegyelmesen. – Legyen szombat. De -figyelmeztetlek, hogy el ne aludd a szombat reggeli gyorsvonatot, -mert úgy intézkedem, hogy a kocsit szombaton este hatkor küldjék -érted.</p> -<p>– Ha elkésném, majd csak kapok kocsit az állomáson.</p> -<p>– Jablonkán? Ott ugyan nem, barátom. Jablonka csak megállóhely; -egy közönséges őrház, a melytől a falu is jó félórányira esik. S -föltéve, hogy a faluban kapnál valami parasztszekeret, ilyen -alkalmatossággal késő éjszaka érnél a dunajeczi kastélyba.</p> -<p>– Ha már benne vagyok – feleltem – jól van, fel fogok kelni.</p> -<p>S a mester azzal búcsúzott el tőlem:</p> -<p>– A mikor majd visszajössz, el fogod ismerni, hogy én vagyok a -legjobb orvos a világon. De addig is irj néha.</p> -<p>Bevásároltam három gyönyörü angol bőrládát, két sárgát, meg egy -feketét, hogy legalább a podgyászomról le ne ríjjon a művész, -kivasaltattam összes ruháimat, s az asztalomra készítettem azokat a -könyveket, a melyeket minden útra magammal viszek, de soha se fogok -elolvasni. Aztán átadtam magamat annak a reménynek, hogy szombatig -majd csak történik valami, a mi meghiusítja az elutazást.</p> -<p>Csalódtam; s elkövetkezvén az idők teljessége, nem maradt más -választásom, mint: nekivágni a világnak, menni az adott szó után. -<span class="pagenum"><a name="Page_25" id= -"Page_25">-25-</a></span></p> -<p>Kihajtattam a pályaudvarba s útközben megcsináltam az úti -programmomat. Ennek a főpontja az volt, hogy mihelyt elindul a -vonat, azonnal betelepszem az étkező kocsiba, s bátorságot szívok -magamba a legerősebb borból. Határozottan aggódtam. Valami rossz -előérzet kerített hatalmába, és szép sárga bőrládáim nem nyujtottak -kellő vigasztalást.</p> -<p>Megnéztem az órámat. Ha a lovak megbokrosodnának, s a kocsi -felfordulna, akkor talán még lemaradnék a vonatról. De a lovak -példás józansággal teljesítették szolgálatukat, s a kocsisnak, a ki -a lovaitól nem tanult józanságot, minden igyekezete kárba veszett: -a villamos kocsikkal se sikerült összeütköznünk.</p> -<p>A váróteremben nem sokáig kellett méláznom. Mire körülnéztem, -hogy kifürkészszem, vajjon e sokaságból kikkel akadok majd össze a -legjobb helyért való versenyfutásban, már jelezték a vonatomat s a -kapus elharsogta az engem érdeklő állomások nevét:… »Füzes-Abony, -Miskolcz, Kassa, Abos« stb. Úgy hangzott most ez nekem, mint a -párbajozónak az: »Egy, kettő, három…« Milyen gyorsan számol a -párbajvezető segéd! Ugyan miért siet úgy?</p> -<p>Szinte megkönnyebbültem, mikor a podgyászomat hordó szolga után -fölléptem a vagon lépcsőjére. Innen már nincsen visszatérés. Ennyi -holmival a nyakamon nem hátrálhatok meg a legutolsó pillanatban. -Már benne vagyok az árban.</p> -<p>Alig helyezkedtem el a még üres kocsiszakaszban, máris le -kellett mondanom arról az ábrándról, hogy talán egyedül fogok -utazni, s legalább füstölhetek, a meddig meg nem únom. Egy ládával, -kalapskatulyával, táskával agyonrakodott vasuti szolga állott meg a -fülke ajtaja előtt, s kérdő tekintetet vetett még láthatatlan -megbízójára. Aztán egy lefátyolozott arczu hölgy magas <span class= -"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span> alakja -vált láthatóvá. Bepillantott a folyosóról a fülkébe s rögtön -utasította a szolgát:</p> -<p>– Tegye csak ide! (A hangja fiatalosan csengett.)</p> -<p>Mikor a vasuton ülök, én is olyan vagyok, mint más, s az első -pillanatban minden uj útitársban csak a betolakodót és az -ellenséget látom. A harmadik állomásnál az ember megbarátkozik a -helyzettel; a kiszállás előtt sajnáljuk, hogy meg kell válnunk a -kedves utitárstól. Ez százszor történik meg velünk, de azért az -utazás kezdetén mégis ugyanazok maradunk. Mert legelőször az ösztön -szólal meg bennünk, az ős-ember, a barlanglakó önzése, a melynek -szűk ez a világ, s a mely a másik emberben csak a zsákmányára leső -ragadozót látja. Homo homini lupus.</p> -<p>Szép asszonyokkal szemben ez az ösztönszerü érzés igen -megenyhül, néha teljesen felolvad s megsemmisül egy másik, szintén -ősi önzésben. De megjelenésének a pillanatában még a szép asszony -se tudja eloszlatni a barlanglakó féltésének némi maradványát; a -másik önzés rendesen oly keveset igér, a legjobb esetben oly -távolba néz, s oly kétes eredményről suttog!… Ellenben az egészen -bizonyos, hogy kényelmünket a szép asszony, vele született -érzékenységénél és a lovagiasság törvényénél fogva, több -veszedelemmel fenyegeti a legczudarabb angolnál s a -legkellemetlenebb utazó ügynöknél.</p> -<p>Ezek után talán megvallhatom, hogy, jóllehet nem vagyok barbár, -s mi több, életem akkor az asszonyoké volt, a fátyolos hölgy -megjelenése inkább megzavart, mint megörvendeztetett. Bizonyára -mindenre gondoltam, csak arra nem, hogy ezt a hölgyet valaha -szerelemmel fogom szeretni.</p> -<p>– Itt ugyan bajos lesz czigarettázni! – sajnálkoztam magamban, s -az a kilátás, hogy a folyosóra kényszerülök, nem a legkellemesebben -érintett. <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span></p> -<p>Aztán meg az a »tegye csak ide!«, a mivel beállított, -határozottan boszantóan hangzott. A legjobb esetben azt -jelentette:</p> -<p>– Ezzel az úrral nem törődöm.</p> -<p>Sőt talán még többet. Például, a mi már igen bántott volna:</p> -<p>– Ennek az úrnak bizalomgerjesztő arcza van; itt jó helyen -leszek.</p> -<p>De az első benyomás hamar elpárolgott. Nem kellett hozzá -szakértő szem, hogy észrevegye az ember a belépő alak feltünő -szépségét. Ezt a termetet semmiféle útiruha nem rejthette el. -Vannak hatalmas lányok, a kiken látni, hogy sohase lesznek Júnókká, -hanem asszony korukban, és még harminczas éveikben is megmaradnak -hatalmas lányoknak; mert formáik tökéletességében van valami -kifogyhatatlan üdeség, az érettségnek, a szépség teljességének és -az ifjuság erejének, a fiatal lányosságnak valami örök s -velökszületett harmoniája. Azt hiszem, a mythologia ezt akarta -kifejezni az Afrodite alakjában. A fátyolos hölgy nem titkolhatta -el, hogy ő is ebből a családból való, de talán nem is akarta -eltitkolni.</p> -<p>A hangjából ugyanez az örök lányosság csengett. Mialatt -utasításokat adott a vasuti szolgának, hogy a podgyászát miképpen -helyezze el, a szavából kiáradó ifjuság végképpen kibékített -vele.</p> -<p>Az meg éppen megvette a szivemet, hogy az egész podgyásztartót -megtöltötte a skatulyáival. Nem maradt ott hely egy esernyő számára -sem. Gyorsvonaton a helykeresők ostromával szemben nincs jobb -védelmi eszköz, mint ha az egész podgyásztartót le tudjuk foglalni. -Ide ugyan nem jön be, a ki valamit hoz magával, ha csak az ölében -nem tartja a táskáját Budapesttől Kassáig. <span class= -"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p> -<p>Az ablaknál foglalt helyet, szemben velem, a miből ismét kitűnt, -hogy tőle ott lehetek, a hol vagyok, ez őt egy cseppet sem zavarja -és egy cseppet sem érdekli. Nyugodtan megnézett és aztán nem vett -többé észre. Ez jogot adott rá, hogy mialatt ő az ablakon át a -perronon szaladgálókat nézegette, még most is fátyola mögül: -viszont én is szemügyre vegyem őt, hosszasan és szemtelenül, a -kalapjától a lábujja hegyéig.</p> -<p>A szemle igen kedvezően ütött ki. Hogy szép asszony: az -átlátszó, könnyü, fehér fátyol nem igen kivánta elrejteni. Hogy -gondtalan életnek örvend: a czipője, kalapjának a formája és -útiruhájának a szerény átlagtól elütő, nem közönséges szabása -menten elárulta. Ez a ruha egyéni ízlésre, merészlelkü szabóra, -tiszteletet parancsoló czégre és tarka-barka számlára vallott. Nem -titkolom el azt a gyöngémet, hogy a jól öltözött szép asszony -nagyobb hatással van rám, mint a szegényes ruháju, ha még oly bájos -is. Esztetikai érzékemet bántja és elkedvetleníti, ha isten -legtökéletesebb alkotásának, az asszonyi szépségnek, valamely -gonosz véletlenből nincs meg a kellő drapériája; mert én a finom és -ízléses ruhát az asszonyi szépség szükséges kiegészítőjének, a szép -asszonyok természetes örökének, soha el nem játszható tulajdonának, -jogos és köteles pompájának tekintem. A szegénység látványa akkor -sért a legjobban, mikor közém és a szépség közé tolakodik, s a -sajnálkozás érzésével zavarja meg a gyönyörüségemet. És a rongyokba -burkolt szép még hagyján, de a kin együtt látom a természetes -tetszeni vágyást, a szegényes erőködést és a sors mostohaságát!… -Igen, nem tagadom, a szegényesen vagy ízléstelenül ruházkodó -szépség lehangol, mélává és szomorúvá tesz, érdeklődésemtől idegen -gondolatokat kelt bennem, szárnyát szegi képzeletemnek és -lelohasztja élnivágyásomat. <span class="pagenum"><a name="Page_29" -id="Page_29">-29-</a></span></p> -<p>A fátyolos hölgy nem adott alkalmat ily elkedvetlenedésre; ó, -ellenkezőleg!</p> -<p>Természetesen tanakodni kezdtem – ilyen helyzetben mindenkinek -ez az első, leküzdhetetlen gondolata – hogy vajon ki lehet? vajon -mi járatban s hová megy? A felől, hogy már nem leány, hanem -asszony, egy pillanatig se lehetett kétségem – mert alakjának -lányos vonása a rá leselkedő vén rókát nem ejthette tévedésbe. -Furcsa volna, ha egy festő szeme se tudná megkülönböztetni, hogy -egy szép női alakban mi az, a mi a kort, a nevelést, az életmódot, -a környezetet, a véralkatot, az asszonyiságot, s az egész már -lefolyt életet tükrözi, s mi az, a mi egyéni, veleszületett és -örök!… ha egy festő se látná meg, hogy az előtte levő szép alakon -mi a mult jele, az »esetleges vonás«, a »történelmi eredmény«, és -mi a »Ding an sich!«… De annak kifürkészéséhez, hogy a fátyolos -hölgy a menyecskék osztályába tartozik, nem kellett valami -mélyreható tekintet; a gyerek is asszonynak nézte volna. Igaz, hogy -a mai világban már semmit se jelent, ha egy hölgy egyedül utazik; -mért ne utazhatnék egy leány egyedül? Végre is, Amerikában vagyunk. -De az ilyen leány, a kit az egyik állomáson feladnak, a másikon -levesznek, mialatt magára van, másképpen viselkedik, másképpen néz -és másképpen köhög. A fellépésnek az a biztonsága, melyet a -fátyolos hölgy tanusított, az amerikai szemlélőt is meggyőzte -volna; de az öltözködése is asszonyra vallott.</p> -<p>Fogasabb kérdés volt az, hogy: a társadalomnak melyik -rangosztályába tartozik? A legrosszabb föltevés kizártnak tűnt fel. -Azonkivül, hogy erre teljességgel nem adott okot (a mi abban a -bizonyos esetben csodaszámba menne), a viselkedéséből sokkal több -önérzet sugárzott, semhogy ez a föltevés megállhatott volna. -<span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span> Igaz, hogy ez a kor a bámulatos -utánzásoknak, s az értéktelen anyag művészi értékesítésének és -ügyes forgalombavitelének a kora. Az is igaz, hogy a társadalmon -kivül álló hölgyek, ha az értelem és vagyon csodatévő erejénél -fogva eljutottak arra a magasabb műveltségi szinvonalra, mely -egykor a legjobb körök kiváltsága volt, majdnem mindenben sikerrel -tudnak versenyezni az igazi úri asszonyokkal, sőt némely téren le -is főzik az előkelő hölgyeket. De a társadalmon kivül álló nőknek -ezek a legtanultabbjai (nálunk is találkoznak ilyenek) egy pontban -mindig kezdők maradnak. Kitünően utánoznak mindent, csak az -önérzetet utánozzák ügyetlenül. Van a viselkedésnek egy »nem tudom -mi«-je, a mit minden éleslátásukkal, minden szinészi tehetségükkel -s az asszonyi tanulékonyságnak minden hősies erőfeszitésével se -tanulnak meg soha.</p> -<p>– Nem – szóltam magamban – ehhez az önérzethez nem ért az, a ki -maga kovácsolta meg a szerencséjét, s a szépségével és az -emberekhez, meg a körülményekhez való alkalmazkodással vívta ki, -hogy másnak mutathassa magát, mint a mi valójában. Ezt az önérzetet -csak az tudja alkalmazni, a kinek otthon egyszerüen rendelkezésére -bocsátották a pénzt, mert hozományul kapta a papától, vagy mert a -férje keres. Csak az a kérdés, hogy a papa meg a férj még most is -vesződnek-e, mert még nem jutottak el a harmadik osztályból a -másodikba, s a másodikból az elsőbe – avagy már ott ülnek az égi -békében, a legelső osztályban?</p> -<p>De miért nem kisérte ki senki a vonathoz, noha a podgyászán -látni, hogy messzi útra megy?</p> -<p>Ezt a magánosságot nem értettem. Szinésznő volna? Akkor -másképpen öltözködnék. Nem tudna lemondani arról az örömről, hogy a -jó ízlésével legalább egy kis feltűnést keltsen. <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p> -<p>Az évei számát se tudtam eltalálni. Azt láttam, hogy túl van a -húszon és innen a huszonötön. De hogy pontosabban itélhessek, meg -kellett várnom, míg fátyol nélkül láthatom az arczát.</p> -<p>Úgy számítottam, hogy ennek akkor érkezik el az ideje, ha majd a -vonat, végre-valahára, elindul. A kisebb csomagjai között egy -könyvet vettem észre; az úton nyilván olvasni akar. Mikor olvasni -kezd, majd csak fellebbenti a fátyolát, s ha megtudom, hogy mit -olvas, megkapom a feleletet összes kérdéseimre. Mondd meg, hogy mi -az olvasmányod, s megmondom, ki vagy.</p> -<p>Ebben a pillanatban egy kis meglepetés ért: a fátyolos hölgy -hirtelen olyan mozdulatot tett, a mely e helyütt annyira váratlan -volt, akár egy sikoltás. Az előbb még kissé előre hajolva, -mozdulatlanul, közönbös tekintettel nézte a vonat körül lévők -sürgését-forgását, az elkésettek sietését, az elutazók kisérőinek -hosszas ácsorgását, s a kalauzok nyugalmas készülődését; egyszerre -– jól láttam, mert nem vettem le róla a szemem – összerezzent, -hátra kapta a fejét s ijedten huzódott vissza a kocsi belsejébe. -Oly kevéssé tudta leplezni az izgatottságát, hogy hirtelen -felindulása szinte felmentett a köteles illendőség alól, s mint a -ki önkéntelenül pillant fel, hogy lássa, mi baj érte a szomszédját, -kiváncsian néztem ki az ablakon, hogy megtudjam: mi vagy ki -ijesztette meg a velem szemben ülő, hirtelen elváltozott -hölgyet?</p> -<p>Nem kellett tanakodnom, hogy mely irányból jöhetett a baj; -azonnal megtaláltam a feleletet. A perron már tisztulni kezdett; a -ki el akart utazni, már beszállott, s a kisérők, csoportokba -verődve, egy-egy oszlophoz húzódtak, vagy megállottak valamelyik -kocsi ajtaja előtt, hogy még néhány pillantást vagy még egy pár -<span class="pagenum"><a name="Page_32" id= -"Page_32">-32-</a></span> szót válthassanak az elutazókkal. A -jövés-menés megszűnt; a vasuti személyzet is előre vonult, a -szolgálati kocsi tájékára. Arra, a hol mi ültünk, egészen -néptelenné vált a perron, s a mi kocsink tájékán csak egy alak volt -látható: egy szőke úriember, a ki a kezét zsebre dugva, nyugodtan -sétált a vonat közelében, koronkint megállva, s egy-egy pillantást -vetve az ablakokból kikandikáló asszonyi fejekre.</p> -<p>Látásból már ismertem ezt a szőke urat. Többször találkoztam -vele, sok ember közt, nem tudom hol, alighanem a legnagyobb -nyilvánosság helyein: a színházakban, s szóval a hol mulatnak. -Annyira sohase érdeklődtem iránta, hogy megtudakoljam a nevét és -nemzetségét, de most, hogy ujra megpillantottam, határozottan -emlékeztem, hogy már korábban is eszembe jutott: milyen jó volna -pofonvágni! Van sok arcz, a mely az első pillantásra fölkelti -bennem ezt a platonikus vágyakozást; az olyan arcz, a melyről -lesugárzik gazdájának az a szent hite, hogy az egész világ csak ő -érte van, s hogy a többi ember mind azért lélekzik, hogy neki -legyen min mosolyognia. Istenem, hány ilyen arczczal találkoztam -rövid néhány év alatt!… És a sok, sok vágynak kielégítetlenül -kellett elhervadnia!… Milyen szomorú is az élet!</p> -<p>A szőkét egyébként az asszonyok csinos embernek mondták volna. -Nekem, a ki a férfi-szépséget fából-vaskarikának tartom, ebben a -tárgyban nincs véleményem. Öltözete ízléses és kifogástalan volt, a -mi nálunk ritkaság; föllépésének biztonsága és öntudatossága, -járása, tekintete, tíz lépésnyire is láthatóvá tették, hogy a -kiváltságosak közé tartozik.</p> -<p>Bár csak sétált a perronon, mint akárhány utas, a ki elhelyezvén -a holmiját, kimegy a fülkéjéből, s a vonat elindulásáig frissebb -levegőt szí és kényelmesen <span class="pagenum"><a name="Page_33" -id="Page_33">-33-</a></span> járkál a kocsija közelében: mégis úgy -tetszett nekem, mintha keresne valakit, s mintha nemcsak esztetikai -érdeklődésből nézegetné a kocsiablakokból kikukucskáló női fejeket. -De ha keresett valakit: a viselkedése ezt nem árulta el. Gonddal -ápolt alakját tökéletes nyugalom pánczélozta; még azt se lehetett -leolvasni róla, vajon csakugyan el akar-e utazni, akár a mi -vonatunkkal, akár a következővel, vagy csak vár valakit, hogy -elbúcsúzzék tőle.</p> -<p>Visszapillantottam a fátyolos hölgyre. Ez, ellenkezőleg, -éppenséggel nem titkolta el, hogy mi foglalkoztatja. Úgy behuzódott -az ülés mélyére, a hogy csak lehetett, s mialatt tekintete -önkéntelenül követte a kint eltávolodó alakot, arczát nem hagyta el -az ijedtség és szorongás kifejezése. Úgy látszott, nem törődik -vele, hogy mozdulatait egy idegen férfinak a tekintete illetlen -figyelemmel kiséri; egy pillantásra se foglalkozott velem, mintha -ott se lettem volna. Annyira lenéz? Vagy oly zavarban van, hogy az -idegen eszébe se jutott? Hamarjában nem tudtam, mit gondoljak.</p> -<p>Akármennyire boszantott, be kellett látnom, hogy az a föltevés a -helyes, a mely egy cseppet se hizelgett a hiúságomnak. Mikor a -szőke úriember odakint megfordult és megint közeledett az ablakunk -felé, a hol most már okvetetlenül meglátta volna a fátyolos -hölgyet, mert szembe jött vele s csak egy lépésnyire volt a -kocsinktól: érdekes útitársam felugrott a helyéről, kimenekült a -folyosóra s meglapult az első oldalfalnál. Világos volt, hogy nem -nagyon érdekli, mit gondolok róla és viselkedéséről.</p> -<p>Ebben a perczben végre megindult a vonat.</p> -<p>Elképzeltem, hogy künn, a folyosón, milyen nagyot lélekzik -valaki. De magam is örültem, hogy megszabadultunk a kellemetlen -szőkétől. Mert hogy megszabadultunk tőle, a felől nem volt semmi -kétségem. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id= -"Page_34">-34-</a></span> Egy szempillantással előbb még a perronon -láttam; ha el akar utazni, bizonynyal nem várja meg az utolsó -másodperczet, mert az induló vonatra felugrani tilos, s a ki már -elszánta magát az utazásra, nem koczkáztatja meg, hogy egy kis -kényelmeskedésért lemaradjon az orra elől meginduló vonatról.</p> -<p>Utitársam is úgy gondolkozhatott, mint én, mert a hogy kiértünk -az állomás nyílt részére, láthatóan megnyugodva tért vissza a -helyére. A mint előbb nem igyekezett elrejteni az ijedelmét, most -se palástolgatta, hogy mi jár a fejében. Azt képzeltem, hogy -könyvet vagy ujságot vesz elő; ha a csomagjaival foglalkozik, vagy -elolvassa a Cook-vállalatnak a fülke falán olvasható hirdetését: -ezzel már elismeri, hogy nincsen egyedül, s jelzi, hogy az ügyei -nem tartoznak rám. De ennyi figyelemmel se tisztelt meg. -Elgondolkozva nézett ki az ablakon, s mintha mosolygott volna -fátyola alatt. A mellettünk elsuhanó tárgyak egyike se tudta -megkapni érdeklődését, s tekintetéből, mely valahol a távolban -veszett el, kiolvashattam, hogy gondolata most is a szőke úr körül -jár.</p> -<p>Ha egy hölgy ennyire elárulja érdeklődését valaki iránt, a ki -férfi, egy idegennek, a ki szintén férfi, a szemeláttára: ez már -magában véve is sértő az idegen úrra nézve. Mert az idegen úr -született vetélytárs, hogy ne mondjam: vetélytárs hivatalból; a -másiknak az ő orra előtt való kitüntetése tehát a mellőzésnek -legfelső foka, az elutasításnak leghatározottabb alakja. Ha még -hozzá a hölgy észre se akarja venni az idegen urat, s nemcsak hogy -a férfit nem látja meg benne, de, a mi már lenézésnél egyebet nem -jelenthet, még csak mint közönséget se veszi számba: a sértés -kettős.</p> -<p>Akkoriban pedig kényes legény voltam, s éppen az ily dolgokban a -legérzékenyebb. Eszem ágában se volt, <span class= -"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> hogy -egyszerüen zsebrerakjam a lekicsinylést, s minél rosszabbul -kezdődött az ügy, annál erősebben buzgott bennem a szándék, hogy -csak azért is észrevétetem magam.</p> -<p>Megvallom, még az is megvillant a fejemben, hogy durván torolom -meg a sértést, a »szemet szemért, fogat fogért« elve szerint: -kicsinylést kicsinyléssel. Igen nagy kedvem lett volna egyszerüen -megszólítani s vidáman czélozni a lefolyt némajelenetre. Vagy, még -durvábban, egy mondattal intézni el a köztünk fenforgó lovagias -ügyet. Például ilyenformán:</p> -<p>– Nagyon örülök, nagysám, hogy sikerült megszöknie a szőke úr -elől.</p> -<p>Ennek a gondolatnak a mentségéül nemcsak arra hivatkozom, hogy a -velem szemben tanusított mélységes lenézés szinte jogot adott a -bosszuállásra. A milyen a jónap, olyan a fogadj isten. Végre is, én -nem kerestem az ő társaságát; véletlenül, sőt az ő hibájából -kerültünk egy kocsirekeszbe, s azért, mert én kénytelen vagyok -valahová utazni, neki nincs joga éreztetni velem, hogy nem tart a -maga világából valónak, és hogy, magyarán szólva, kutyába se vesz. -Ha megcselekedtem volna, a mi egy pillanatig kisértett, bizonyára -egyebet is felhozhatok a védelmemre. A fátyolos hölgy fesztelen -viselete akárkit felbátoríthatott kisebb-nagyobb szemtelenségre. Ez -a fesztelenség eredhetett gőgből, de eredhetett máshonnan is, -például rossz nevelésből, közönséges lélekből, hogy a legrosszabb -esetet ne is említsem. S ha gyanítottam is, hogy egy elkényeztetett -és igen gőgös valakivel ülök szemben: senkise köteles a látszatot -hosszasan elemezni; a félreértés következményeiért mindig azt -terheli a felelősség, a ki a félreértésre alkalmat ad. Végül a -fátyolos hölgy viseletének nyilván megszokott, teljes és tökéletes -szabadsága gyanut kelthetett a legálmosabb észjárásu gavallérban -is, s az imént látott <span class="pagenum"><a name="Page_36" id= -"Page_36">-36-</a></span> furcsa jelenet felszabadíthatta a -képzeletet, hogy olyan következtetést vonjon le a látottakból, a -milyen neki tetszik.</p> -<p>Hanem azért nyomban elutasítottam magamtól a rossz ötletet. -Finomabb bosszúra áhitoztam, s minél inkább szabadjára bocsátottam -felingerelt képzeletemet, annál jobban elment a kedvem minden -illetlenségtől. Nem fogom elrontani a dolgot azzal, hogy ajtóstól -rohanok a házba, valami tapintatlansággal, vagy éppen durvasággal. -Nem lehetetlen éppen, hogy vakmerőséggel hamarább czélt érnék, de a -másik út biztosabb. A vakmerőség néha fényes jutalomban részesül, -de a legtöbbször mindent elront; s mit ér, ha az ember azon kezdi, -hogy mindjárt az első perczben betörte a fejét? Aztán a -vakmerőséggel csak a kis és könnyü győzelmeket nyerik; a nagy és -nehéz győzelmekhez stratégia kell. Ha tévedtem volna, és a győzelem -könnyü, akkor tévedtem abban is, hogy valamit meg kell torolnom. -Akkor nem nézett le, hanem csak komédiázott előttem. De minden -érzésem tagadta ezt, s minden arra vallott, hogy erős ellenféllel -van dolgom, a kivel szemben jó körültekintőnek lenni.</p> -<p>Szóval, jobban meggondolván a dolgot, egyelőre békén maradtam. -De ez a béke csak fegyveres béke volt.</p> -<p>Mert végre a tartózkodásnak is megvan a maga határa. Semmi -illetlenséget nem vethet a szememre, ha az arczom nyiltan tükrözi a -viselkedése után nagyon is érthető, kifejezetten férfiui -érdeklődést. Azért a szememet nem igen vettem le róla; erre -feljogosított a némajelenetével. S a tekintetemben volt valami alig -észrevehető, barátságos mosolygás, mely felelet akart lenni az ő -fenséges közönyére. Utóljára is észre kellett vennie nem tolakodó, -de szavak nélkül is beszédes hódolatomat. És annyit, nagynehezen, -elértem, hogy kezdtem terhére válni. <span class="pagenum"><a name= -"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> -<p>Fölkelt, s odább tolva egy kalapskatulyát, elővette a könyvet, -melyre már tiz percz óta lestem. Az első pillantásra észrevettem, a -halványsárga borítékról, s a füzet alakjáról, hogy a könyv a -Tauchnitz-féle gyüjtemény egyik ujabban megjelent kötete. Tehát -angolul olvas; ez már tájékoztató.</p> -<p>Aztán visszaült a helyére, megkereste a könyvben azt a -fejezetet, melyet egy begyürt lappal jelölt meg, s olvasni kezdett. -Ej, hát a fátyolát még most se emeli fel?</p> -<p>Úgy látszott, azzal akar felelni nem titkolt s túlontúl -állhatatos érdeklődésemre, hogy arczát nem teszi ki tekintetem -kiváncsiságának. De a fátyol sokkal inkább akadályozta az -olvasásban, mint képzelte, s pár percznyi kisérletezés után, egy -hirtelen mozdulattal, mely világosan ezt fejezte ki: »Eh, mit -törődöm vele?! Hadd bámészkodjék!« – felhajlította a selyemből -készült pókhálót a keresetten egyszerü, de szemmelláthatóan párisi -kalapra.</p> -<p>Szerencse, hogy ültem; mert ha véletlenül állok, meglepetésemben -talán igen gyorsan találtam volna leülni. Ariosto hires mondása -jutott eszembe. Mennydörgettét! Ha szép, a mit látni enged: a mit -eltakar, felülmul minden képzeletet.</p> -<p>Persze, a fátyol alól a legjobb szem se veheti ki a <i>teint</i> -csodás finomságát, egészségét és üdeségét. (»Arczbőr«-ről beszélni -ilyenkor istenkáromlás volna; a teremtés remekének rendőri -leirása.) Nem sejthettem, a míg csak a fátyolon át láttam az -eltitkolhatatlanul finom vonalakat, az arcz egyéni varázsát sem. Ez -a varázs abban állott, hogy nála a klasszikusan szép formákat -érzékies báj sugározta be. Nem volt ezen az arczon semmi -szabálytalanság, de nem volt meg a szabályosság hidegsége sem. -Eszem ágában sincs, <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span> hogy megpróbáljam leirni; egyszer, -később, megpróbáltam lefesteni, az se sikerült.</p> -<p>Azt hiszem, egy jó negyedóráig nem jutott eszembe, hogy -megnézzem, mit olvas; annyira belefelejtkeztem a most fölfedezett -arcz apró szépségeibe. Mikor test és lélek versenyeznek az -érdeklődésért, rendesen a lélek húzza a rövidebbet.</p> -<p>Arra emlékszem, hogy jóval túl jártunk Rákoson, mikor a könyv -visszahódította a figyelmemet. Nehéz volt kibetüznöm a Rudyard -Kipling nevét, mert a könyvet majdnem az ölében tartotta; de utóbb -rájöttem arra is, hogy a Dsungelról szóló munkát olvassa.</p> -<p>Közben néha kitekintett az ablakon, s szórakozottan nézte a -meglehetősen egyhangu tájékot. E szellemi kirándulások előtt és -után, bár soha se nézett rám, látnia kellett, hogy két figyelmes -szem tapad rá; s úgy gondolom, rajtakapott, mikor egy cseppet -meghajoltam, hogy a könyv czímét elolvashassam. De ha szemem nem -tágított mellőle: ő se lankadt, és nem vett észre, akárhogy -mozgolódtam. Hódolatom nem hatotta meg; kiváncsiságom nem csalt -mosolyt ajkára.</p> -<p>Igen boszankodtam volna, ha nem látom, hogy Rudyard Kiplingnek -se sikerült lekötni a figyelmét. Lassan és odaadás nélkül olvasott; -látszott rajta, hogy egy kissé únja a tanulságban gazdag -állat-mesét, s csak azért olvas, mert valamivel el akarja ölni az -időt.</p> -<p>Minthogy én is ebben fáradtam, szárnyra bocsátottam a -képzeletemet, s az olvasmányból következtetve, ezeket állapítottam -meg magamban szép útitársamról:</p> -<p>– Jobban szereti a komoly olvasmányt, mint a léhaságot, s jobban -szereti az állatokat, mint az embereket. Valami nagy csalódás -érhette, s ez tulságosan józanná, kételkedővé és bizalmatlanná -tette. Különben ábrándozásra hajló természet; egy regényes -<span class="pagenum"><a name="Page_39" id= -"Page_39">-39-</a></span> jellemü erdész vagy egy szabad vadász, a -ki hű a feleségéhez, mint Rip Van Winkle, még visszaadhatná a -hitét. Nagyon büszke és nagyon jellemes; büszkébb és jellemesebb, -mint okos, bár a jó nevelés és műveltség lelki fogékonyságát igen -kifejlesztette. A »szép szellem«-ek gyöngéiből semmi sincs benne; -nem szenvedélyes olvasó, mert nem hisz az iróknak. Általában nem -rajong semmiért és senkiért; a művészetek iránt közönbös, igazán -csak a természetben tud gyönyörködni. Hidegnek tartják; pedig azok -közül való, a kik képesek a legnagyobb fellángolásra, ha akad, a ki -bánni tudjon velök. De ennek Prométheüsznek kell lennie, a ki az -égből lopja a gyujtót. Őszinte, bátor és makacs; szenvedélyes -életre született, de körülményei nyugalmas és kicsinyes életre -kényszerítették. Azért azt hiszi magáról, hogy már összes gyöngéit -eltemette; pedig csak legény kell a gátra… ha ugyan mindebből egy -szó is igaz.</p> -<p>Idáig fűztem lenge következtetéseimet, a mikor egyszerre valami -árnyékot pillantottam meg a fülke ajtajánál. Oda néztem, s ha a -mennykő csap le mellettem, nem ért volna nagyobb meglepetés. -Megismertem a szőkét.</p> -<p>Tehát nem maradt a poklok fenekén! Velünk jött és azóta sorra -járja az első- és másodosztályu kocsikat, hogy megtalálja, a kit -keres. A vasuti személyzetnek nem volt annyi esze, hogy -visszarántsa, mikor felugrott az induló vonatra; vagy csak nem -vettem észre, hogy az utolsó pillanatban fölszállt, s nyugodtan -elhelyezkedett, talán egy lépésnyire tőlünk.</p> -<p>Néhány másodperczig mozdulatlanul állott a fülke betett ajtaja -előtt, s olyan arczot vágott, mintha azt akarná mondani: »Nini, ez -éppen nekem való hely!« Majd, miután egy kis darabig élesen nézte a -szép <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span> asszonyt, félretolta az ajtót, belépett, -s illedelmesen köszönt:</p> -<p>– Jó napot!</p> -<p>Aztán, nem várva feleletet, helyet foglalt az ajtó közelében, -azon az oldalon, a melyiken én ültem. A podgyásza egy szivarból -állott.</p> -<p>A szép asszony csak most vette észre, hogy üldözője ismét -megjelent, mintha a felhőkből cseppent volna, vagy mintha a -sülyesztőből bujt volna fel, a hogy Luczifer, a zöld ördög, a -balettben. Talán ő is látta, vagy érezte, hogy előbb valami árnyék -állotta el a fülke ajtaját, de nem ügyelt oda; egy-egy kiváncsi -azelőtt is bepislantott az ajtón.</p> -<p>Azt hittem, fel fog sikoltani. Bámulatomra azonban, most sokkal -jobban uralkodott magán, mint annakelőtte. Megrezzent, és arczát -láng borította el, de ez volt az egész. A következő másodperczben -már úgy tett, mint a ki lerázott a nyakáról valami alkalmatlan -embert, s aztán tovább olvassa könyvét.</p> -<p>Egyébként a szőke úr fogadtatása teljességgel nem volt szivesnek -mondható. A szép asszony egyáltalán nem felelt az üdvözlésre, s az -én »jó napot«-om igen ridegen hangzott. Aztán mély csend. Ilyen -csend állhat be egy pillanatra akkor, ha »kinn a bárány, benn a -farkas«-t játszó gyerekek közepett egyszerre csak megjelenik az -igazi farkas.</p> -<p>A szőke csendesen mosolygott a bajusza alatt. Alighanem -elképzelte és méltányolta érzelmeimet.</p> -<p>Az első dolga az volt, hogy a szivarját letette a hamutartóba. -Ez a figyelem nem hatotta meg szépünket. Bármennyire igyekezett -uralkodni magán, láttam, hogy szinte reszket a haragtól, s egy szót -se ért abból, a mit ujra meg ujra olvas.</p> -<p>Fölvetettem magamban a kérdést, vajon mi történhetett -<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span> e két ember, az üldöző és üldözött -között? De alig koczkáztattam meg a legelső föltevést, megzavart a -kalauz, a ki jött és a jegyeinket kérte.</p> -<p>A szőke úr nem mozdult, mintha őt nem illette volna a -felszólitás. Csak akkor adott életjelt, mikor a kalauz visszaadta -előbb az én jegyemet, aztán a szép asszonyét, s végül feléje -fordult.</p> -<p>– Nekem nincs jegyem – szólt. – Kérem, váltsa meg a legközelebbi -állomáson.</p> -<p>– Meddig tetszik utazni? – kérdezte a kalauz.</p> -<p>– A meddig ez a vonat megy – felelt a szőke, és pénzt vett ki -tárczájából.</p> -<p>– Orlóig? – tudakozódott egy kissé meglepetve a kalauz, a kinek -feltűnt, hogy emberünk jegy nélkül ugrott fel a vonatra, s nem -akarja megmondani, hogy hol fog leszállni.</p> -<p>De gyanuját, mely az első pillanatban talán szökevényt és a -büntető törvénykönyvvel való összeütközést szimatolt, nyomban -eloszlatta a tökéletesen nyugodt arcz és az előkelő megjelenés.</p> -<p>– Mondjuk Orlóig – hagyta rá a szőke, de egyszersmind befejezte -a felvilágosítást, mert a hangjában volt valami, a mi eleve útját -vágta minden további kérdezősködésnek. Ez a nehezen elemezhető »nem -tudom mi« főképpen sok fenséget és legalább ötszáz éves eredetü, -kemény ősöktől örökölt, vérbeli türelmetlenséget fejezett ki. Talán -megvolt benne a fenyegetésnek egy halovány árnyéka is. Mintha -messziről, igen messziről, azt villogtatta volna, hogy: jaj az -alkalmatlankodónak, mert a levegő villamossággal terhes és a -jövendő méhében pofonok is rejtőzhetnek. De meglehet, ezt már csak -a képzelet magyarázta bele. Annyi bizonyos, hogy a szőke hangjának -gyanus recsegésében parancsoló erő volt, mely megtehette hatását a -fenyegetés legcsekélyebb <span class="pagenum"><a name="Page_42" -id="Page_42">-42-</a></span> árnyalata nélkül is. A biborban -születettek utánozhatatlan hanghordozása nem szorul rá erre a -nyomatékra. Gazdag skálájával, melyben mintha a koronázási -harangszó ünnepiességétől a szemtelenség éles diszkántjáig a hangok -egész világa benfoglaltatnék, mindig megigézi azokat, a kik csak -rózsabokorban jöttek a világra.</p> -<p>A kalauz nem okvetetlenkedett tovább, s én nem tudtam meg, hogy -a szőke meddig óhajt terhemre lenni.</p> -<p>A készülődése mindenesetre rosszat jelentett. Úgy látszott, maga -se tudja, hová megy, csak megy a szép asszony után, akár a lengyel -határig. De honnan sejti, hogy a szép asszony nem Poprád, hanem -Orló felé utazik? Tisztában volna vele, hogy az üldözött hová -készül? Vagy csak találomra vált jegyet egyenes irányban, s ha a -szép asszony már Füzes-Abonyban kiszáll, hogy egy szárnyvonalon -folytassa útját, kiszáll ő is, és nem törődik vele, hogy kidobta a -pénzét?</p> -<p>Abból, hogy a jegyét nem váltotta meg előre, ki lehetett -találni, hogy csak az utolsó pillanatban határozta el magát erre a -kirándulásra. Alighanem akkor történt ez, mikor mind a ketten azt -hittük, hogy már megszabadultunk tőle; néhány másodperczczel az -indulás előtt észrevehette az ismerős alakot, és habozás nélkül, -úgy a hogy volt, felugrott a vonatra. Kétségtelennek tűnt fel -előttem, hogy, mint a görög bölcs, minden podgyászát magával -hordja; ha a holmija itt volna, valamelyik szomszéd fülkében: -bizonyosan előre gondoskodik jegyről. De ez nem zárta ki annak a -lehetőségét, hogy ismeri a szép asszony útitervét. Talán csak azt -nem tudta, egy félórával ezelőtt, hogy az üldözött ma indul-e, vagy -holnap. A felől se lehetett kétségem, hogy az üldöző és üldözött -jól ismerik egymást. De ha így van, mi az oka, hogy az üldöző, -mikor utólérte a <span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span> menekülőt, minden szó nélkül ült le vele -szemben? Mire vár? Mit akar? Hogy én legalább is annyira -alkalmatlan lehetek neki, mint ő nekem, ez szintén a bizonyosságok -közé tartozott. De mi a szándéka velem szemben? Ki akar böjtölni? -Vagy arra számit, hogy majd kiugrat?</p> -<p>Ezek a kérdések sokkal rövidebb ideig foglalkoztattak, mint a -mennyi idő alatt elmondom, s mikorra a kalauz elszállásolta az -átvett pénzt, már elhatároztam, hogy kiábrándítom a szőkét. Ne -tápláljon hiábavaló reményeket, s tudja meg, hogy kitartó útitársra -akadt. Azért föltettem magamban, hogy nyomban megkérdezem a -kalauzt:</p> -<p>– Mondja csak, mikor érünk Jablonkára?</p> -<p>A feleletre ugyan nem voltam kiváncsi, de ebből a kissé tüntető -kérdésből megértheti a szőke – ha akarja – hogy én innen egyhamar -nem tágitok.</p> -<p>Hanem a szép asszony megelőzött.</p> -<p>– Kérem – szólította meg a kalauzt – én külön fülkét akarok -bérelni. Nyisson ki egyet és szállitsa át a podgyászomat.</p> -<p>A kalauz, a kinek a szeme előtt hirtelen kövér borravalók -kezdtek tánczolni, az őszinte kétségbeesés egy önkéntelen -mozdulatával kapargatta a fejét.</p> -<p>– Csakhogy, engedelmet kérek, rögtön nem szolgálhatok. Még a -szolgálati szakasz se üres. Hatvanban már lesz hely elég, de -addig…</p> -<p>Ekkor egy mentő gondolata támadt.</p> -<p>– Ha ugyan az Uraságok nem lesznek olyan kegyesek átülni más -fülkébe…</p> -<p>Az ajánlatra felelni kellett.</p> -<p>– Ó, kérem, igen szivesen – hazudtam az udvariasság parancsához -képest. De a készségemmel egyedül maradtam, mert a szőke konokul -hallgatott. <span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span></p> -<p>– Köszönöm – felelt a szép asszony ridegen – de senkit se akarok -háborgatni.</p> -<p>A hangjából bajos volt kitalálni, hogy a jelenlevők közül kire -haragszik a legjobban.</p> -<p>Lehet, hogy mindnyájan vétkesek voltunk, de bűnbánatot csak a -kalauz mutatott.</p> -<p>– Bocsánatot kérek – mentegetőzött – de ezen a vonaton tavasztól -őszig igen nagy a forgalom és a felügyelőség… de utána fogok -nézni…</p> -<p>Az arczáról leolvasható volt az a remény, hogy majd csak talál -valahol néhány, kevésbbé előkelő utast, a kiket ki lehet tuszkolni -a helyükből.</p> -<p>A szép asszony menten lekaszálta ezt a frissen sarjadzott, -zsönge reménységet.</p> -<p>– Mondom, hogy senkit se akarok háborgatni. Gondoskodjék róla, -hogy Hatvanban megkapjam a külön szakaszt; addig várhatok.</p> -<p>– Igenis.</p> -<p>A kalauz kiment, és szép haragosunk ismét bele mélyedt a -Dsungelbe.</p> -<p>A szőkét hidegen hagyta ez a kis viszontagság. Talán valamelyes -eredményt is várt a nekem oly kellemetlen fordulattól. A mint -mosolygósan pödörgette gondosan ápolt bajuszát, s gúnyos tekintete -czélba vette azt, a kit előbb csak az én pillantásom ostromolt, -felforrt bennem az indulat, s egyszerre úgy tetszett, hogy mindazt, -a mi előttem gyűlöletes, rendre feltalálom ebben a szőke -ábrázatban.</p> -<p>Dühömben egy perczig arra gondoltam, hogy bele fogok kötni. -Talán illenék is megismételnem a kalauz ajánlatát, s ha tagadó -feleletet ad, megmondhatom neki, hogy mit gondolok róla. De még -jókor eszembe jutott, hogy abban a valószinü esetben, ha ezt a két -embert a mult szorosabban fűzte egymáshoz, mint szeretném: -<span class="pagenum"><a name="Page_45" id= -"Page_45">-45-</a></span> fogadatlan lovagiasságommal afféle Pry -Pál-szerü alaknak tűnhetek fel a szép asszony előtt. Ez a -meggondolás kijózanított és leszerelte harczi készségemet.</p> -<p>De akármennyire lehűltem, odáig már nem terjedt a jóakaratom, -hogy híven ajánlkozásomhoz, a mely nagy szolgálat-készséget -szinlelt, ott hagyjam őket, a hol vannak. A következetesség ezt -hozta volna magával; mert ha czélom őszintén az, hogy ő nagysága -vagy ő méltósága minél előbb hozzá jusson a kifejezetten óhajtott -kényelemhez: valakinek csak meg kell kezdenie a visszavonulást. A -természetes és szigoruan illedelmes viselet az lett volna: ha nem -törődöm a következendőkkel, hanem elpárolgok, már csak azért is, -hogy követendő példát adjak a másiknak. Ez azonban eszem ágában se -volt. Ha a szőke nem, hát én se.</p> -<p>Nem azért, mintha tovább is reménykedtem volna, hogy a -kecsegtető kezdetü kalandnak még folytatása lehet. Hogy a mulatság -végképpen el van rontva, s hogy itt már nem lesz körben-tánczolás, -e felől, sajnos, nem lehetett semmi kétségem. A minden -udvariatlanságra kész szőke nem fogja egykönnyen elereszteni -zsákmányát; a legjobb esetben, másfél, vagy két óra mulva, a szép -asszony elzárkozik mind a kettőnk elől. A szőke, szivarjával és -podgyásztalanságában, mehet utána Orlóig, Galicziába, vagy a világ -végére; nyomon követheti heteken át és ostromolhatja tovább, egy -szál tavaszi kabát nélkül. Én ellenben Jablonkán leszállok, s -nagyon valószinü, hogy a szép asszonyt soha se látom többé.</p> -<p>De ha fel kellett hagynom minden reménynyel: e helyett nem -csupán egy, hanem három okom is volt rá, hogy – fogadkozásom -ellenére – a helyemen maradjak. A legjobb okom nem volt éppen -nemes, de csak az vessen rám követ, a ki hasonló körülmények -<span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span> között másképpen cselekednék. A bosszu -dolgozott bennem, s a bosszu még a reménynél is édesebb. Ha a szőke -tönkre tette a reményeimet, viszont örvendetesen bizonyos, hogy -átkozottul terhére vagyok neki. A míg én itt vagyok, addig ő nem is -mukkanhat. Nos hát én nem fogom megtenni neki azt a vastag -szivességet, hogy szabadon hagyjam a teret, átlátszóan nem tisztes -szándékai számára. Nem tenném ezt még akkor se, ha véletlenül -áldozatomba kerülne a hosszas őrtállás. Tulajdonképpen kötelességem -a helyemen maradni, mert férfi férfinak nem csinál alkalmat; még -jóravaló restségből, hanyagságból, figyelmetlenségből sem. A szőke -ugyan csak arra gondol, hogy a férfinak a férfira való örök -agyarkodása tart a helyemen; ám legyen igaza. Annál jobb, hadd egye -a méreg. Nincs körben-tánczolás, jól van; de ő is mondjon le arról, -hogy majd csak szabad lesz a vásár. Itt vagyok és itt maradok, s ha -kitartásom nagyon nem tetszik neki, ez oly lelki békét szerez -nekem, a minőt csak az igazságosak, a tiszták és a bölcsek -ismernek.</p> -<p>Mit gondolna rólam a szép asszony, ha itt hagynám az üldöző -prédájául? Ugyancsak rossz szolgálatot tennék neki úgynevezett -udvariasságommal; mert látnivaló, hogy nem a magányosságot keresi, -csak ezt a másikat akarja lerázni a nyakáról. Én, a ki tudom, hogy -minő hatást tett rá a szőke megjelenése, tartozom neki azzal, hogy -megvédelmezzem attól a kellemetlen jelenettől, mely eltünésem után -nyomban bekövetkeznék; mert a szőkét nyilván csak az tartja féken, -hogy nincsenek egyedül, hogy egy harmadik, egy idegen szeme figyeli -meg minden mozdulatukat. Ha a szép asszony nyiltan beszélhetne, -bizonynyal felszólítana, hogy ne hagyjam magára.</p> -<p>És végre még egyéb is volt, a mi oda kötött a helyemhez. A hogy -letettem vérmes várakozásaimról, <span class="pagenum"><a name= -"Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> egy más fajta érdeklődés -kerített a hatalmába: a titokzatossal szemben való gyerekes -tudnivágyás. Mi lehet e között a két ember között? És főképpen: mi -lesz velök? Az üldöző hatalmába ejtheti-e az üldözöttet, vagy -eredménytelenül fog leszállni a vonatról? Rábirja-e szépünket a -megszólalásra? Elárulják-e előttem titkaikat? Drámai jelenet lesz-e -a némajáték folytatása, vagy bohózatos felsülés? Ezek a kérdések -egyre élénkebben foglalkoztatták tétlenséghez szokott -képzeletemet.</p> -<p>Szóval, ha nem lettek volna olyan kitünő okaim, ott maradtam -volna kiváncsiságból is.</p> -<p>Arczom nem nagyon leplezhette el gondolataimat, mert a szőkén -észrevettem, hogy figyelmességem kezdi bosszantani. Szemügyre vett, -azzal a tekintettel, mely azt akarja mondani: »Hadd lássam, érdemes -vagy-e rá, hogy esetleg megkardlapoljalak?« Én persze visszaadtam a -kölcsönt, annak rendje és módja szerint; s nyugodt, hosszas -pillantásomban benne volt a köteles, és könnyen olvasható válasz: -»Tetszik valami? Ha igen, rendelkezésére állok.« De a szőke is úgy -okoskodhatott, mint én az imént; mást gondolt, és aztán békén -hagytuk egymást.</p> -<p>Hármunk közül a szép asszony uralkodott magán a legkevésbbé. -Látnivaló volt, hogy izgatottsága nem szűnik; néha, mikor asszonyi -finom idegei megérezték, hogy a szőke ember szeme rá nehezedett, -szinte összeborzongott. Akárhogyan erőködött, nem tudta átadni -magát olvasmányának. Végre is letette a könyvet, kiment a -folyosóra, s megállott a szomszéd, népes fülke előtt.</p> -<p>A szőke a forma kedvéért egy kicsit várt, aztán utána ment, s -elhelyezkedett a mi ajtónk mellett.</p> -<p>Kényelmességet tettetve, én is közelebb huzódtam az ajtóhoz, de -ezzel nem sokat értem el, mert a <span class="pagenum"><a name= -"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> menekültet a szőke jól -táplált alakja eltakarta előlem. Az utóbbi nem igen titkolta, hogy -a tájék csak kevéssé érdekli. Rágyujtott egy czigarettára, s -minduntalan arra a helyre nézegetett, a hol a szép asszonyt -sejtettem. Úgy látszott, még most se teheti rá kezét az üldözött -karjára; ez alighanem olyan ponton állapodott meg, a hol az -idegenek érdeklődő tekintete megvédte minden merészebb -támadástól.</p> -<p>Egyszerre a szőke eltűnt előlem. Kinéztem a folyosóra: nem -láttam egyiket sem.</p> -<p>Könnyü volt kitalálnom, hogy hova lettek: csak az étkező-kocsiba -mehettek át. Az asszony bizonyosan elunta az ácsorgást, s úgy -okoskodott, hogy a védelemre ott számíthat a legbizonyosabban, a -hol a legtöbben vannak. Az étkező-kocsiban nyugodt lehet a felől, -hogy nem marad magára üldözőjével: a szolgaszemélyzet -sürgése-forgása meg fogja óvni a tolakodásnak még a kisérletétől -is. A szőke azonban nem csüggedt, hanem nyomon követte.</p> -<p>Az első gondolatom az volt, hogy oda bizony már nem megyek -utánuk. Ez az általános költözködés egy kissé furcsa volna, s az én -további szereplésem határozottan nevetséges. A míg a szép -szökevényt csak egy árnyék kiséri, a dolog, rá nézve, egyszerüen -bosszantó; de két árnyékkal már mulatságosnak találhatja a -helyzetet. Nos, én nem fogom megszerezni neki se a biztonságot, se -azt az örömet, hogy mialatt a másikkal kergetőzik, mellesleg -mulasson rajtam. Nem tisztelt meg olyan nagy figyelemmel, a mely -mentségemül szolgálna, ha azt gondolja, hogy túlságos érdeklődést -tanusítok iránta.</p> -<p>De aztán más jutott eszembe. Mi közöm nekem ehhez a két -emberhez? Mit törődöm vele, hogy akármelyikük mit gondol rólam? S -mit tartozik rám, hogy hol <span class="pagenum"><a name="Page_49" -id="Page_49">-49-</a></span> vannak, mit akarnak? Rájok nézve csak -közönség vagyok, s mint közönségnek úri jogom, hogy azt teszem, a -mit a legkényelmesebbnek találok, s azzal foglalkozom, a mi nekem -tetszik, akármit következtessen is ebből valaki, a kinek -kedvtelésem esetleg alkalmatlan. Ha már jóelőre elhatároztam, hogy -az idő egy részét az étkező-kocsiban fogom agyonütni, a bor -segítségével: miért ne mennék át én is? Itt már úgy se tart vissza -semmi.</p> -<p>Vagy egy negyedórai – az illendőségnek szentelt – várakozás -után, csakugyan átmentem, és azonnal meggyőződtem róla, hogy kár -volt egy perczig is aggódni. Megjelenésem feltünést nem kelthetett, -mert az étkező-kocsiban, noha az óra csak fél kilenczet mutatott, -máris igen sokan voltak. Az ajtó minduntalan nyilt, s az utánam -érkezőknek a pinczérek csak nagynehezen tudtak helyet -szorítani.</p> -<p>Én is rossz helyet kaptam. Háttal kellett ülnöm jóformán az -egész társaságnak. Velem szemben, mindjárt az ajtó mellett, egy -kövér úriember foglalt helyet, a ki nagyon rajta volt, hogy -beszélgetésre birjon. Jobboldalt egy derék családapa nagy -gyönyörüséggel nézte gyermekeinek hajmeresztő neveletlenségeit. A -többieket csak úgy láthattam, ha oldalt fordulva szemügyre vettem -őket.</p> -<p>Hátra tekintgetni pedig nem volt kedvem, s azért végképpen -lemondtam arról a tervemről, hogy a szép asszonynyal szemben az -őrangyal szerepét fogom játszani. Úgy látszott különben, hogy erre -nincs is szükség. Az érdekes ismeretlen már olyan nyugodtan itta -teáját, mintha semmi se történt volna. Az első pillantásra -észrevettem, hogy a szőke úr ügye nem haladt előre. Jó helyet -biztosított magának, a honnan nem veszthette szem elől az -üldözöttet, de közelebb nem jutott hozzá, <span class= -"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> s a -tisztes távolságból, a hová a józanság utalta, megérkezésem -másodperczéig egy lépésnyi területet se sikerült lealkudnia.</p> -<p>Régi dolog, hogy: »távol a szemtől, távol a szivtől.« A kövér úr -végre is kényszerített rá, hogy meghallgassam, s mialatt -megtámadómmal szemben némi figyelmet szinleltem, elvégeztem -magamban, hogy azokra, a kik jobban érdekeltek volna, nincs mért -ügyelnem. A kaland reményét már korábban elveszítettem, s -lassankint érdeklődésem is kifáradt. Kezdtem unni a néma ostrom -egyformaságát, s elhatároztam, hogy ezentúl nem törődöm velök.</p> -<p>Hanem azért félszemmel észrevettem, hogy előbb az egyik, aztán a -másik sokáig beszélget a kalauzzal. Tisztában lehettem vele, hogy -miről van szó, előbb és utóbb. A kalauz az egyiknek a jegyét adta -át, a másiknak pedig bizonyára azt jelentette, hogy a külön -szakaszt mikor foglalhatja el. De feltünt, hogy mind a ketten -ugyancsak meggyóntatják a kalauzt, s halkan tárgyalnak vele.</p> -<p>– Bánom is én – szóltam magamban, de ha véletlenül megkérdeznek, -hogy miről beszél oly hévvel az előttem szónokló kövér úriember, -bizony megzavarodtam volna egy kicsit.</p> -<p>Úgy emlékszem, Vámosgyörk táján jártunk, mikor a szép asszony, -nagy meglepetésemre, elhaladt mellettem, s kiment azon az ajtón, a -melyen bejöttünk. Egy szempillantásra láttam az arczát: nyoma se -volt rajta az izgatottságnak vagy az aggodalomnak.</p> -<p>Ez a váratlan nagy nyugalom nem tetszett nekem. Valami homályos -gyanu kezdett ébredezni bennem, hogy a szőke nem olyan gyűlöletes -előtte, mint az imént látott némajátékból képzeltem. S azt -kérdeztem magamtól: <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= -"Page_51">-51-</a></span></p> -<p>– Ugyan mi történhetett itt? Ostromló és ostromlott békét -kötöttek volna a hátam mögött? Húsz tanu előtt? Némajelekkel?</p> -<p>Eh, mit törődöm velök?! – erősítettem magamat jó szándékomban. -De kiváncsiságom ujra feltámadt.</p> -<p>A gavallér nem sokáig váratott magára. Néhány percz mulva ő is -elhagyta az étkező-kocsit.</p> -<p>Engem még sok szál fűzött a helyemhez. Egy fizetetlen húsétel, -egy üveg bor, a melyet épp akkor akartam megkóstolni, végül a kövér -úriember és a köteles udvariasság. De hamarosan leszámoltam összes -kötelezettségeimmel, s én is visszamentem abba a kocsiba, a hol -előbb árván hagytuk Rudyard Kiplinget.</p> -<p>Alig találtam rá a szakaszunkra, s csak nagynehezen ismertem fel -ujdonatuj sárga bőrládáimat. Rajtok kivül semmi se volt a fülkében; -semmi és senki. A szép asszony, Rudyard Kipling, a sok podgyász, az -előkelő eredetü kalap-skatulyák eltüntek.</p> -<p>Tehát útitársamat már átköltöztették a külön szakaszba. Jól van; -belenyugszom. De hát a szőke? Hol van a szőke? A szőke nem volt -sehol.</p> -<p>Pedig a külön szakasz rendeltetése az volt, hogy a szőke hoppon -maradjon. De azt, úgy látszik, nem lehet egykönnyen lefőzni. Ha -ugyan le akarták főzni.</p> -<p>Olyanforma ábrázatot vághattam, mint Basilio. »Kit az ördögöt -csalnak meg itten?!« – kérdezgettem magamtól. Hátha véletlenül, én -vagyok az, a ki itt fölösleges volt?!</p> -<p>Ezt meg kellett tudnom. S menten elhatároztam, hogy fölkeresem a -szőkét, akárhová lett. Ha nem bujt el valahol a lokomotivon, meg -fogom találni.</p> -<p>Végig mentem a vagonunkon; a szőkét nem láttam sehol. -Átvizsgáltam a szomszédunkban lévő első osztályu kocsit; hiába. Úgy -emlékeztem, hogy a <span class="pagenum"><a name="Page_52" id= -"Page_52">-52-</a></span> vonatunkon nincs több első osztályu -szakasz, de hogy eredmény nélkül vonuljak vissza, erről szó se -lehetett. Keresztül törtettem a második osztályu kocsik egész -során, s mindenüvé benéztem, mert nem tartottam lehetetlennek, hogy -a szép asszony csak a második osztályban kaphatott külön fülkét. De -se a lefoglalt szakaszt, se a szőkét nem tudtam megtalálni. A -következő kocsi harmadik osztályu volt. Már kezdtem lemondani, a -mikor egyszerre eszembe jutott, hogy Hatvanban a lokomotiv egy-két -üres kocsit szedhetett fel; ha csakugyan igy történt, ezeknek elül -kell lenniök. Azért csak tovább!</p> -<p>Jól sejtettem. Miután végig botorkáltam két vagy három harmadik -osztályu kocsin, ismét egy első osztályu vagonba nyitottam be, a -melynek néptelen folyosójáról mindjárt láttam, hogy jó helyen -kereskedem. Ez a kocsi csak Hatvanból jöhetett velünk; különben -tele volna, mint tele van a többi.</p> -<p>Benéztem az első fülkébe; senki. A második is üres volt. -Bepillantottam végre a harmadikba, és majd kővé meredtem.</p> -<p>Megtaláltam a szőkét is, a külön szakaszt is, de minő -együttesben!</p> -<p>A szép asszony a fülke közepén állott, s a szőke szorosan -mellette. Olyan szorosan mellette, hogy átölelve tartotta az -üldözöttet, a ki már nem tudott szabadulni. Az ostromló ugyanis egy -hosszu csókkal tartotta fogva; erőszakos s nyilván tüzes csókkal, -mely elzárta a kegyelemért esdő szájat. Éppen a kapituláczióhoz -érkeztem. Csak szerencsétlen sorsu férjek ismerhetik azt a -szégyenérzettel vegyes dühöt, a mely engem erre a váratlan -látványra elfogott. Igazán nem tudnám megmondani, hogy a haragom -volt-e nagyobb, vagy a szégyenkezésem. E két érzés közül az első, -szerencsére, <span class="pagenum"><a name="Page_53" id= -"Page_53">-53-</a></span> nem jutott szóhoz, mert értelmem a -második érzésnek fogta pártját, s ez azt sugallta, hogy sürgősen -mondjak le minden további kiváncsiskodásról.</p> -<p>Elillantam, s azzal biztattam magamat, hogy nem vettek -észre.</p> -<p>Mint a kit leforráztak, úgy vonultam vissza, a bámészkodókkal -teli, sok, sok folyosón keresztül. Hasonló megaláztatást soha se -éreztem, mert még a hiúságom se talált ki semmit a védelmemre.</p> -<p>Tehát vak voltam? Igen, vak. De úgy kell nekem! A ki nem -ajándékozza el érdeklődését az első csinos arcz láttára, azt nem -érheti ekkora kudarcz.</p> -<p>Abban kerestem némi mentséget, hogy az emberismeretem, mely -máskor is szivesen itélt külsőségek után, még soha se esett ilyen -nagy tévedésbe. No lám, a büszke tekintet és az önérzetes -viselkedés! Ki hitte volna, hogy a legközönségesebb szerelmi -kalandról van szó, egy vasuti kalandról!</p> -<p>Tartoztam magamnak azzal az elégtétellel, hogy az ismeretlen -hölgyet kitörlöm emlékemből, s erősen elhatároztam, hogy egy -pillanatig se gondolok többé az egész esetre.</p> -<p>De meg volt irva, hogy a csókos asszony, ha akarom, ha nem, -tovább is foglalkoztatni fog.</p> -<p>Alig helyezkedtem el a fülkémben, bámulatomra ismét előkerült a -szőke. Visszaült a helyére, szivarra gyujtott, s úgy nézegette a -tájékot, mint a ki beleunt az ujságolvasásba, s nem tudja, mit -csináljon.</p> -<p>Abban nem kételkedhettem, hogy a szőke most csak a zászló -becsületéért unatkozik előttem. Az asszony rábirta, hogy külön -utazzanak, mintha nem tartoznának együvé. Szeretné megóvni a -látszatot; nem akarja, hogy rosszat gondoljak róla. Aligha sejti, -hogy már ismerem a titkukat, s a szőkét, a ki okosabban -<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span> óhajtaná eltölteni az időt, kiküldte -hozzám, hogy a felsült szerelmest adva, megtéveszsze -itéletemet.</p> -<p>Vagy, sajnálatomra, mégis észrevettek volna, s a szőke most azt -kivánná elhitetni velem, hogy a szemem káprázott? Meglehet. De nem -valószinü, hogy láttak: abban a pillanatban mással voltak -elfoglalva, s mire kitekinthettek az ajtón, én már eltüntem a -látóhatárról.</p> -<p>Képzelhető volt végre egy harmadik eset is. Az, hogy neszt -hallottak, és erre szétrebbentek. Az asszony megriadt, magához -tért, s nem engedte meg, hogy imádója mellette maradjon. Nem -tudják, hogy én voltam az, a ki megzavarta őket, de a nesz, a -melyet hallottak, óvatosságra figyelmeztette és szétválasztotta -őket.</p> -<p>Nekem ez az utolsó föltevés tetszett a legjobban. Abban a -gondolatban, hogy talán én rontottam meg a szőke örömét, némi -sovány elégtételt találtam.</p> -<p>De így vagy úgy, a szőke megjelenése mégis csak más szinben -tüntette fel az előbb látott jelenetet. Hogy az asszonynak -aggodalmai vannak, ez már valami; s hogy a szőke tiszteletben -tartja ezeket az aggodalmakat, olyannyira, hogy kész komédiázni -akkor, a mikor más férfi gondolkozni se hajlandó, ez meg éppen nem -egyezett össze azzal, a minek tanuja voltam.</p> -<p>Szóval kezdtem nem érteni a dolgot.</p> -<p>De a legnagyobb meglepetésem még csak ezután következett.</p> -<p>Miskolczon a szőke leszállt a vonatról, le s fel sétált a -pályaudvarban, s mikor az utasokat beszállásra figyelmeztették, nem -tért vissza hozzám. Kassa felé már nélküle indultunk utnak. Láttam, -a tulajdon szememmel láttam, hogy a szőke Miskolczon maradt.</p> -<p>Előbb nem akartam hinni a szememnek, aztán megkisérlettem, hogy -majd csak kiokoskodom a magyarázatot, <span class= -"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> végül be -kellett látnom, hogy talánynyal, még pedig megfejthetetlennek -látszó talánynyal állok szemben.</p> -<p>Egy bizonyosnak tetszett. Az, hogy a szőke nem szándékozott -Miskolcz városát meglátogatni. Mert, ha oda készül, nem vált jegyet -egészen a határ-állomásig. Nyilván semmi keresete Miskolczon, s az -első vonattal vissza fog utazni Budapestre. A mikor a kalauzzal -beszélt, nem is gondolt rá, hogy hol fog leszállani; kész volt rá, -hogy velünk tart akár az óperencziákig. Tehát vagy megmásította az -elhatározását, vagy pedig elérte a czélját. Az utóbbi nem volt -valószinü. Bármily sokat mondott az a némajelenet, a melyet a külön -szakaszban láttam: e tekintetben nem adhatott kielégitő -magyarázatot, mert a szereplők csak nagyon rövid ideig voltak -magukra. Alig hagyták el az étkező-kocsit, már követtem őket; s -alig tértem vissza a helyemre, a szőke is nyomban mutatkozott. -Mindössze egy csókért üldözte volna hölgyét? Ezt sehogy se tudtam -elképzelni. Nem maradt tehát egyéb föltevés, csak az, hogy a szőke -elejtette a tervét. De mily okból hagyott fel szándékával? Mi birta -rá, hogy megmásítsa elhatározását, s épp akkor, mikor minden arra -biztatta, hogy kitartson? Mi történt e között a két ember között, -ama rövid percz alatt, a melynek elmultával a szőke ismét megjelent -fülkémben, nyugodtan, mintha a hivatalból jönne?</p> -<p>A képzeletem, természetesen, talált két vagy három, -többé-kevésbbé elfogadható feleletet, de sejtettem, vagy inkább -éreztem, hogy hamis nyomon járok.</p> -<p>– Milyen ostoba vagyok! – villant át egyszerre a fejemen. – -Bizonyára a szép asszony is leszállt a vonatról, s én, vak és -süket, nem vettem észre!</p> -<p>De ez a föltevés se bizonyult helyesnek. Miután még egyszer -keresztül küzdtem magamat azon a <span class="pagenum"><a name= -"Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> tömegen, mely a szomszédos -kocsik folyosóin szorongott, s alkalmatlankodásomat már sokallni -kezdte, meggyőződtem róla, hogy ok nélkül gyanakodtam. A szép -asszony még most is ott volt a külön szakaszban és semmi jelét se -mutatta annak, mintha a következő állomáson ki akarna szállni, hogy -valahol a közelben találkozzék imádójával, a ki talán csak a -látszat kedvéért maradt le a vonatról s kocsin fog megérkezni.</p> -<p>Az ablaknál ült, s a tekintete valahol kivül járt. Meglehet -véletlenül történt, de nekem feltűnt, hogy abba az irányba néz, a -merről jöttünk. A semmit nézte? Még most is csak a szőkét látta -maga előtt? Annyi bizonyos volt, hogy nagyon elfoglalta, a mit -látott vagy gondolt, mert – bár hallania kellett lépéseim zaját – -egy pillanatra se fordult a folyosó felé.</p> -<p>Különben nemcsak az arcza árulta el, hogy a közelben lévő dolgok -egy cseppet se érdeklik. Tanuságot tett erről Rudyard Kipling is. A -jobb sorsra érdemes könyv ott pihent mellette, de oly elárvultnak, -oly elhagyatottnak látszott, mintha a Dsungelben felejtették -volna.</p> -<p>Uj keletü tapasztalataim tökéletesen elvették a kedvemet attól, -hogy az ismeretlen hölgyhöz közeledni igyekezzem. De ha mégúgy -lobogott volna is bennem a vállalkozó kedv: immár fel kellett -hagyni azzal a reménynyel, hogy a változott és szerencsésebb -viszonyok között majd csak észrevétetem magam. A szép asszony -szemmellátható zárkozottsága, s azok az éppen nem biztató -jelenségek, a melyeket mindenkinek észre kellett vennie, a friss -erőt is leszerelték volna. Aztán a külön szakasz valósággal elzárta -előlem. Ha nem is én vagyok az oka, hogy megváltotta a -magánossághoz való jogot, ezt a készpénzzel megfizetett követelést -<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= -"Page_57">-57-</a></span> tiszteletben kellett tartanom. Mit érek -vele, ha csak ily tisztes távolságból leshetem? S várhatok-e még -többet, mint hogy a legjobb esetben kielégítem a -kiváncsiságomat?</p> -<p>Visszavonultam tehát, a kérdéseimmel, melyekre nem kaptam -feleletet. Bosszus voltam, s az járt a fejemben, hogy jobban -szeretném, ha a szőkéjével ő is eltünt volna. Aztán megesküdtem, -utóljára és most már minden szentekre, hogy nem gondolok rá -többet.</p> -<p>De az unatkozót minden talány ingerli. S a sellő áldozata soha -se veszi észre, hogy hol végződik a kiváncsiság, s hol kezdődik az -örvény.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_58" id= -"Page_58">-58-</a></span></p> -<h3>III.</h3> -<p>Az oderbergi vasut vonatainak ma már közvetetlen összeköttetése -van a kassai gyorsvonattal: annak is, a mely Poprád, s annak is, a -mely Eperjes felé visz. Ha ma felülök a reggeli egy negyed -nyolczkor Kassa felé induló vonatra, délután háromkor Jablonkán -vagyok. Akkor nem így volt. Csak három óra tájban indultunk el -Kassáról, s hat óra felé járt az idő, a mikor Jablonkára értem.</p> -<p>A jablonkai állomás közelében igen lassan halad a vonat, hegynek -fel, egyre feljebb. Következésképpen már messziről láthattam a -vasuti őrházat, s az őrház mögött egy urasági hintót. Az a hintó -engem vár.</p> -<p>Egyebet aztán nem is láthattam, akármelyik oldalra néztem. Egy -nagy darab kopár terület, a melyen az őrházon túl fedél nem -látszik… valahol messze egy kecske legel, az isten tudja mit… a -távolban hegyek… a közelben kanyargó, hosszu sinpár… és ennek a -kopasz térnek még nevet adnak!</p> -<p>Mikor a vonat megállt, kinéztem a vagon ajtaján, hogy valakit -hívjak, a ki a kocsihoz vigye a podgyászomat. Nem láttam senkit, -csak az őrt, a ki nem hallgatott a kiáltásaimra, hanem előre -rohant, a lokomotiv irányába. Beláttam, hogy itt ugyan nem kapok -segítséget, s ha <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= -"Page_59">-59-</a></span> nem akarom itt hagyni a holmimat: »magad -uram, ha szolgád nincsen.« Sebaj. Kiczipeltem bőrládáimat, leraktam -a podgyászt a vonat mellé a földre, s körülnéztem, hogy vajjon -jön-e már az őr?</p> -<p>Nem jött biz az, mert épp abban fáradt, hogy más valakinek a -podgyászát emelgette ki az egyik legelső kocsiból. Hogyan? Más is -jön ide, a hol a madár se jár? Ki az ördög lehet az? S a földre -rakott kalap-skatulyák olyan ismerősöknek tetszettek!… És -csakugyan, a szép asszony szállt ki az őr után.</p> -<p>No lám! Pedig azt hittem, hogy azóta Bártfa felé kocsizik, ha -ugyan nem indult Kassáról a másik irányba.</p> -<p>Az első érzésem nem a bosszuság volt, hogy: akár akarom, akár -nem, ujra meg ujra találkoznom kell vele, hanem: a részvét.</p> -<p>Szegény asszony! Mit fog ez itt csinálni kocsi nélkül?</p> -<p>Egy kicsit örültem, hogy felajánlhatom neki a szolgálataimat; -egy kicsit csodálkoztam, hogy ő is Jablonkán száll le; -megállapítottam magamban, hogy alighanem abba a fürdőbe készül, a -melyről a mester olyan nagy lelkesedéssel beszélt; a fürdőről -eszembe jutott az ugyanakkor emlegetett elvált asszony, a ki -csodaszép volna, mint ez… s ekközben a kocsi felé tartottam.</p> -<p>Az én vagonom éppen az őrház előtt állt meg. Áthaladtam a -»kijárat«-on, s megszólítottam a kocsist, a ki végre jónak látta -leugrani a bakról:</p> -<p>– Jöjjön, hozza ki a podgyászomat.</p> -<p>Keserves csalódás várt rám.</p> -<p>– A bárónéval tetszett jönni? – kérdezte a kocsis.</p> -<p>– Miféle bárónéval? Nem a bárónéval – feleltem. – De magát a -kastélyból küldték, ugy-e? <span class="pagenum"><a name="Page_60" -id="Page_60">-60-</a></span></p> -<p>– Nem, kérem, én a fürdőből jövök, a bárónéért.</p> -<p>– Hát a kastélyból nem küldtek kocsit?</p> -<p>– Ha küldtek volna, itt volna.</p> -<p>A felelet oly logikus volt, hogy el kellett hallgatnom. Szépen -vagyunk. Úgy látszik, elfelejtettek kocsit küldeni értem. Lehet -ugyan, hogy a kocsi csak késik, de hátha félreértés történt, s nem -tudják, hogy ma érkezem? Mit fogok csinálni itt, távol minden -emberlakta helytől, egy vasuti őr meg egy kecske társaságában? -Nemsokára rám sötétedik, s hogy az őrházban kell töltenem az éjt, -az még hagyján, de a vacsora!</p> -<p>– Nézze, barátom…</p> -<p>Azt akartam megkérdezni tőle, nem szólhatna-e be a kastélyba, ha -a bárónét arra viszi, vagy nem kaphatnék-e kocsit a fürdőből? Ha -legalább késő éjszakára eljuthatnék a fürdőbe, minden meg volna -mentve.</p> -<p>De a kocsis nem hallgatott rám. Az őr kiabálni kezdett rá, hogy -jöjjön már segíteni, s a kocsis ott hagyott a faképnél.</p> -<p>Hirtelen az jutott eszembe, hogy a legokosabb volna visszaülni a -vasúti kocsiba, s tovább utazni az első kisvárosig. De lesz-e időm -a podgyászomat is visszadobálni? Ezt az érdekes kisérletet nem -tehettem meg, mert a vonat időközben megindult.</p> -<p>Nem maradt egyéb, mint kikérdezni az őrt; talán tud valamit. Már -jött; hozta az ismerős kalapskatulyákat. De tudni nem tudott -semmiről. Azt tanácsolta, hogy várjak. Ha a levél nem veszett el a -postán, és a levélben határozottan benne volt a kocsi, akkor a -kocsinak előbb vagy utóbb meg kell érkeznie.</p> -<p>Ezt is logikusnak találtam, és elhatároztam, hogy megfogadom a -jó tanácsot. Egyebet úgy se tehetek. Sétálni kezdtem a csomagjaim -mellett és várakoztam. <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span></p> -<p>Egyszerre észrevettem, hogy a báróné, a ki már kocsijához ért, -meg a másik két ember sűrűn tekintgetnek felém. Látnivaló volt, -hogy rólam értekeznek.</p> -<p>Kitalálhattam, hogy miről van szó, s megvallom, nem volt -ellenemre, hogy a báróné kimentsen keserves helyzetemből. Az ördög -szivességét is elfogadtam volna, s ha a szivesség azzal jár, hogy -ismét együtt lehetek a szép asszonynyal, annál jobb. Aztán, végre -is, ez a szivesség meglehetősen természetes. Én is felajánlottam -volna neki.</p> -<p>Azért nem lepett meg, csak megelégedéssel töltött el, mikor az -őr jelentette, hogy a báróné beszélni kiván velem. A fogadtatás -azonban egy kissé lehűtött.</p> -<p>Nem azzal kezdte, hogy: »Önnek nincs kocsija; az én kocsimban -van elég hely; megférünk benne ketten« – hanem előbb megkérdezte, -hogy ki vagyok.</p> -<p>– Ön az a festőművész, a kit a kastélyban várnak?</p> -<p>(E szerint tud róla, hogy a kastélyban kiket várnak? Ismerős -ott, de nem oda, hanem a fürdőbe készül? Mintha már hallottam volna -erről a hölgyről.)</p> -<p>Bemutattam magam.</p> -<p>– Valami tévedésnek kellett történnie – folytatta aztán – hogy -nem küldtek önért kocsit. Szerencsére itt az enyém, s nagyon -örülök, hogy szivességet tehetek nekik. A podgyászát ugyan nem -vihetem el, mert magamnak is sok van, de az őr majd vigyáz rá, a -míg érte küldhet.</p> -<p>(Ejha! E szerint nekem nem tenné meg a szivességet; csak »nekik« -teszi meg! No de sebaj. A fő az, hogy megteszi. Egy kissé zord -hozzám, de, úgy látszik, máskor se édeskés szavu.)</p> -<p>Egyszerüen megköszöntem a kegyességét.</p> -<p>– No hát üljön fel. <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= -"Page_62">-62-</a></span></p> -<p>(Semmi esetre se sorol azok közé a nagy művészek közé, a kik a -Faubourg-Saint-Germain-ben is otthon érezhetik magukat. Alkalmasint -sohase hallotta a nevemet. De meglehet az is, hogy a művészekről -egyáltalán nincs nagy véleménynyel. Nem baj. Azért, hogy elfogult, -sőt talán előitéletes a művészekkel szemben, s azért, hogy a -rendetlen életü emberek iránt leküzdhetetlen idegenkedést érez, még -igen jó lélek lehet.)</p> -<p>Szót fogadtam, s vártam, míg ujra rám kerül a sor. Mert egyelőre -nem ért rá velem foglalkozni. Utasításokat adott az őrnek, aztán -utasításokkal látta el a kocsist. Végre elindultunk.</p> -<p>Azt hittem, jó néven veszi, ha egy pár köszönő szóval -kezdem.</p> -<p>– Engedje meg a báróné…</p> -<p>De mindjárt félbeszakított.</p> -<p>– Ne nevezzen bárónénak – szólt. – Ez a czimzés nekem -kellemetlen. Először is, mert most már nem vagyok az.</p> -<p>(Tehát csakugyan az elvált hölgygyel utaztam! Vajjon mit fog -mondani a mester, ha elmesélem úti kalandjaimat?)</p> -<p>Bocsánatot kértem, s elmondtam, a mibe belekezdtem. Mintha nem -is hallgatott volna rám.</p> -<p>Mégis azt képzeltem, hogy felelni fog egy pár szót. Mért ne -mondhatna ennyit:</p> -<p>– Szivesen teszem. Az ember elbeszélget útközben. Úgyis hosszu -az út.</p> -<p>De ennyit se felelt; azt se mondta, hogy: »bikkmakk.« S látni -lehetett az arczán, hogy másutt jár az esze.</p> -<p>No, azért ne csüggedjünk. Hangtalanul csak nem ülök mellette -másfél vagy két órán át! Az emberi ügyesség ma már beszédre bírja a -siketnémákat is; és én ne tudnék egy szép asszonyt megszólaltatni?! -<span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span></p> -<p>– Attól tartok – erőltettem a társalgást – hogy terhére vagyok a -méltóságos asszonynak. Ez annyival inkább bántana, mert, akaratom -ellenére, már a vasuton…</p> -<p>Hirtelen a szavamba vágott.</p> -<p>– Nem, nincs terhemre – szólt. – Ha terhemre volna, nem vinném -magammal, hanem sorsára hagynám.</p> -<p>Olyan szárazon mondta ezt, hogy szavainak igazi értelmét így -kellett megállapítanom:</p> -<p>– Nekem mindegy, hogy ön itt van-e, vagy nincs itt. Ne -nyugtalankodjék; ön oly kevéssé foglalkoztat engem, mintha itt se -volna.</p> -<p>De bár inkább bántóan, mint megnyugtatóan hangzott, a mit -biztatásul mondott, azért még nem akartam megadni magamat. Jól van, -hagyjuk ezt; és ne emlegessük, hogy a vasuton már láttuk egymást, -ha ez nem kellemes neki. Beszélhetünk másról is. Csak nem néz -cselédnek, a kivel egyáltalán nincs miért beszélgetnie?</p> -<p>– Ha sorsomra hagy – szóltam – azt hiszem, nagyon rosszul jártam -volna. Az állomásról, akármerre néztem, még csak egy viskót se -láttam. Úgy látszik, még a falu is messze van az őrháztól.</p> -<p>– Nem, csak nem vette észre, mert a falut eltakarják a halmok. -Különben a falu mindössze tiz-húsz kunyhóból áll; szállást nem -kapott volna benne.</p> -<p>– A méltóságos asszony ismeri ezt a vidéket?</p> -<p>– Igen.</p> -<p>Azt reméltem, elmondja, mi köti ide s mióta. De nem tisztelt meg -a részletekkel.</p> -<p>Egy kis szünet után ismét fölvettem a beszélgetés fonalát, a -melyet nyilván készakarva ejtett el.</p> -<p>– Nem tesz kerülőt a kocsi, ha a kastélynak tart?</p> -<p>– Nem. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span></p> -<p>Ez a »nem« oly kemény és határozott volt, hogy valósággal -fölingerelt.</p> -<p>– Zavarom a méltóságos asszonyt a kérdéseimmel?</p> -<p>– Szivesen felvilágosítom, ha valamit tudni óhajt.</p> -<p>Csakhogy oly ridegen fejezte ki szives készségét, hogy el -kellett nyelnem, a mit kérdezni akartam.</p> -<p>Mindössze egy kis mentegetőzésre szorítkoztam, abban a -reményben, hogy ez az utolsó kisérlet talán sikerülni fog.</p> -<p>– Nem fogom megbocsátani magamnak, ha be kell látnom, hogy -untatom a méltóságos asszonyt. A világért se akarnék alkalmatlan -lenni, s ha bátor voltam kérdésekkel zaklatni, a mentségem az, hogy -teljesen idegen vagyok ezen a vidéken, s mert hosszabb időt fogok -itt tölteni, minden érdekel, a mit magam körül látok.</p> -<p>Rám nézett.</p> -<p>– Kérem – szólt, más hangon, mint előbb, s olyan tekintettel, -mely elárulta, hogy egyszerre valami nem várt fölfedezésre jutott – -én úgy veszem észre, hogy ön, viszonzásul, a miért elviszem a -kastélyba, minden áron mulattatni akar engem. Sohase erőltesse -magát; nem vagyok beszédes természetü.</p> -<p>Éktelen düh fogott el.</p> -<p>Mi a mennykő?! Hát ez a fél-mágnásasszony, a biliárdon háló -Albert urfi elvált felesége, menye annak a Freiherrnek, a ki nem -tudom minő »von und zu« névvel, meg egy örök békében pompázó -kardbojttal vívta ki a megélhetéséhez szükséges hozományt, – ez a -polgári házban született báróné, a kinek a mésalliance segítségével -elkövetett kapaszkodását csak azért bocsátották meg, mert egykori -férjeurát senkise tekinti komoly embernek – ez a szép kis néni, a -ki tulajdonképpen kalandornő, mert az eszét és a szépségét -felhasználva, olyan körökbe kívánkozott, a hová nem való, – ez a -<span class="pagenum"><a name="Page_65" id= -"Page_65">-65-</a></span> gőgös fellépésü, de alapjában vidám -teremtés, a ki, ha látják, a márkizt játszsza, s ha nem látják, -önfeledten csókolózik a vasuti kupéban, – ez a hölgyecske nem -tartja a méltóságával összeegyeztethetőnek szóba állani velem, – -velem, a ki nem kerestem az ő ismeretségét, s a ki csak véletlenül, -az ő felszólítására kerültem melléje, – velem, a ki akármilyen kis -helyet töltök be a világban, nem akarok más lenni, mint a minek -születtem, mert akármilyen kis pont, de a magam ura vagyok! Ejha! -Olyan nagy volna köztünk a társadalmi különbség, hogy akkor se -szólhatna hozzám egy pár jelentéktelenül udvarias szót, a mikor -minden illendőség ezt kivánja, még a legkezdetlegesebb illendőség -is, a társaságon kivül találkozó művelteknek egymás irányában való, -a hasonlóság és a viszonosság czimén joggal megvárható figyelme, az -a köteles jóindulat, melylyel az ember embertársának tartozik?! -Vagy olyan alsóbbrendü alaknak talál, a kit megillet ugyan a -jóindulat, de nem a figyelmesség?! Úgy visz magával, a hogy a dadát -vagy a zongorahangolót vinné?! Nem vagyok túlságosan érzékeny, és -szép asszonyoknak sokat meg tudok bocsátani, de ez egy kicsit sok -volt a jóból.</p> -<p>– Nagyon sajnálom, méltóságos asszony – tört ki belőlem a jogos -felháborodás – hogy visszaéltem a szivességével; mélyen sajnálom -ezt, és bocsánatot kérek az ügyetlenségemért. Bizonyára ostobaság -volt, alkalmatlankodással hálálnom meg a kegyességét; s félek, hogy -igen helytelenül cselekedtem, a mikor elfogadtam a jóságát, noha -méltóságod biztosított róla, hogy ez a lekötelező szivesség nem az -én csekély személyemnek szól, hanem azoknak, a kik vendégül fognak -látni. Most már nem tehetem jóvá a hibámat, de talán még -kiérdemelhetem bocsánatát azzal, ha <span class="pagenum"><a name= -"Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> bebizonyítom, hogy, bár a -látszat ellenem vall, a tolakodás szándéka nem volt meg bennem.</p> -<p>Ezekkel a jól kikerekített körmondatokkal, melyek híven fejezték -ki a harag kívánta czerimóniás udvariasságot, igen meg voltam -elégedve, s mikor elhallgattam, úgy éreztem, hogy némi – sovány – -elégtételt szereztem magamnak. Nem akartam lemondani erről a jóleső -érzésről, annál kevésbbé, mert, mialatt beszéltem, úgy tett, mintha -felelni akarna valamit. De nem szólt közbe, s mire befejeztem, mást -gondolt. Elfordította tőlem a tekintetét, és nem szólt semmit. -Talán, mert nagyon sokat találtam mondani.</p> -<p>Önérzetem még sohase szenvedett ilyen súlyos vereséget. Akkor -se, a mikor a legvastagabb gorombaságokat irták a képeimről.</p> -<p>Nem tudom, mit adtam volna érte, ha nyomban ott hagyhatom, a hol -van; de, sajnos, erről szó se lehetett. Leszállani a kocsiról kész -nevetség lett volna. Azt mondjam neki: »Köszönöm a barátságot, de -ha így bánik velem, akkor inkább megyek gyalog, torony iránt?« S -meginduljak a sötétben, tudom is én merre, csak valahová az orrom -után? Világos, hogy a szemembe kaczag, s a kaland komikumát sohase -heverem ki.</p> -<p>De mellette maradni is meglehetősen nevetséges volt. Meghúzódni -valakinek az oldalán, a ki szolga számba vesz bennünket, tovább is -a szivességére szorulni egy hölgynek, a ki ily alaposan letárgyalta -az embert – megalázó helyzet, még abban az esetben is, ha a krédóba -került férfi minden hiúság nélkül való, a mit én nem mondhattam el -magamról.</p> -<p>És mégis bele kellett törődnöm. Mit tehettem volna? Átkoztam a -sorsot, mely oda kötött kiállhatatlan útitársamhoz, de meg kellett -maradnom az átkozódásnál. <span class="pagenum"><a name="Page_67" -id="Page_67">-67-</a></span></p> -<p>– Szép kilátások! – elégedetlenkedtem magamban, mialatt, -némaságra kárhoztatva, gyűlölködő tekintettel nézegettem a sötétedő -tájékot. Vagy két óra hosszat ülni igy, a pellengéren, bizony -keserves mulatság lesz! És meglehet, nem az utolsó efféle mulatság. -Mert ha ilyen a tisztelt családnak a fiatalja, milyen lehet még az -öregje! Ha ennyi gőg szorult a jövevénybe, a kit az ősök arczképei -lenéznek, mit várhatok a vén oligarchától? De úgy kell nekem! Mért -ugrom bele minden őrültségbe!</p> -<p>Rossz sejtelmek kínoztak, s tisztán emlékszem, hogy e -kellemetlen perczek alatt még bosszuságomat is elfojtotta egy -határozott, erős előreérzés. Az az érzés, hogy az ismeretlen -helyen, a hová készülök, valami nagy, nagy megaláztatás vár -rám.</p> -<p>Ennek a hatása alatt azon kezdtem tépelődni: nem volna-e mód -kikerülni a kastélyt, eljutni valahogyan a fürdőbe, s onnan -mindjárt visszautazni a nagyvárosba, mely nekem: az otthon, a -magánosság és a nyugalom.</p> -<p>Egyszerre az úton valami világosságot vettem észre.</p> -<p>A világosság közelebb jött, s ez a fölfedezés olyan örömmel -töltött el, mint a hajótörötteket a: »Föld! Föld!« Igen, az -kocsilámpa! És az a kocsi már csakugyan értem jön!</p> -<p>Ez egyszer nem csalódtam. Mikor a szemközt jövő hintó a -közelünkbe ért, a báróné rákiáltott az idegen kocsisra. Amaz -megállította a kocsiját; a miénk is megállott.</p> -<p>– A vasuthoz méssz, Gyurka? – kérdezte a báróné.</p> -<p>– Igenis, kezét csókolom.</p> -<p>– A pesti úrért?</p> -<p>– Igenis, azért.</p> -<p>– Aztán mért jössz ilyen későn? <span class="pagenum"><a name= -"Page_68" id="Page_68">-68-</a></span></p> -<p>– Kezét csókolom, csak most kaptam a parancsot.</p> -<p>– No hát fordulj meg, mert a pesti úr már itt van.</p> -<p>(Lám, lám, nem is lök ki a kocsijából! Hanem én megyek.)</p> -<p>– De most jut eszembe – szólt aztán, felém fordulva – hogy a -podgyászát az állomáson hagyta. És meglehet, hogy még ma szüksége -van rá.</p> -<p>– Hosszu utról jövök – feleltem – és azért szeretném, ha minél -előbb hozzá juthatnék.</p> -<p>– Akkor hát jó éjt.</p> -<p>– Engedje meg a méltóságos asszony, hogy még egyszer -megköszönjem a jóságát, és még egyszer bocsánatot kérjek.</p> -<p>– Nincs mért.</p> -<p>És a kezét nyujtotta.</p> -<p>Ez valamelyest kibékített vele. De keztyüjének megérintése -sokkal légiesebb élvezetet nyujtott, semhogy ez az érintés az -emlékemben rekedt sok bosszuságot eloszlathatta volna. Az út egy -kicsit sokáig tartott… s a kicsinylés, melyben oly bőven -részesített, egy kicsit tulságos volt… nem, nem tudtam neki -megbocsátani.</p> -<p>– Megállj, szép asszony – fenyegetőztem magamban, mialatt Gyurka -az állomás felé hajtott – megállj, még találkozunk! És -biztosíthatlak, hogy addig nem hagyod itt ezt az utálatos vidéket, -míg elégtételt nem adsz nekem, teljes elégtételt, olyan elégtételt, -a milyet csak szerelmes nő adhat!…</p> -<p>Azt hiszem, a vasuti jelenet emléke hevítette fel ennyire a -képzeletemet. Annyi bizonyos, hogy okosabban cselekszem, ha más -valamin töröm a fejem. De nem tudtam elűzni magamtól a bosszu -tetszetős gondolatát, s emlékezetem vissza-visszaszállt a -bárónéhoz.</p> -<p>Úgy tetszett, mintha Gyurka kerülő úton vinne az <span class= -"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> állomásra. -A báróné társaságában mégis csak gyorsabban mult az idő, bár vele -kevesebbet értekeztem, mint a barátságos Gyurkával.</p> -<p>A hosszu értekezésnek egyébként kevés volt a magja. A báróné -szokásairól Gyurka nem tudott sokkal többet, mint én; azt például, -hogy mennyi időt szokott tölteni a fürdőn, nem sikerült -kiszámítania. Két nézet között ingadozott. Az egyik véleménye az -volt, hogy a báróné három hétnél tovább soha se marad a fürdőben, -de ha másképpen tettem fel a kérdést, ahhoz a föltevéshez húzott, -hogy bajosan megy el hamarább, mint három hónap mulva.</p> -<p>A vasutnál egy kis kellemetlenség ért. Az őrt nem találtam az -állomáson; utána kellett menni a faluba. Ott ugyan könnyü volt -ráakadnom, mert psychologiám egyenesen a kocsmába vezetett, de -mégis időbe telt, míg a podgyászomat megkaptam.</p> -<p>Igy történt, hogy késő este lett, mire a kastélyba értem.</p> -<p>Mikor a hatalmas, sok tornyu épületnek az esti homályból -kibontakozó sötét kőtömegét megpillantottam, az órám már majdnem -tizet mutatott.</p> -<p>– Itt ugyan már senkit se találok ébren, a szolgákon kívül, de -annál jobb – szóltam magamban.</p> -<p>Nagyon fáradt voltam, nem vágyódtam társaságra, s örültem, hogy -nem kell átöltözködnöm csak azért, hogy egy csésze teát kapjak.</p> -<p>De a ki vendégül megy valahová: ne szőjjön terveket. Ha kiléptél -az otthonod négy fala közül, nem vagy többé a magad ura; nem azt -teszed, a mit akarsz, hanem: a mit lehet.</p> -<p>És az az uj világ, a mely felé két szép fekete vitt, nem engedte -meg, hogy pár percznyi mosakodás után nyugalomra hajthassam a -fejem. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= -"Page_70">-70-</a></span></p> -<p>Még nem szállottam le a kocsiról, a mikor már gyanítottam, hogy -baj van. Azon a tájon, a hová Gyurka igyekezett, nagyon sok -világosságot láttam, s nemsokára meggyőződhettem róla, hogy a -kastélyban és környékén szép számmal vannak, a kik nem feküsznek le -a tyúkokkal.</p> -<p>A közelben néhány nagy ház sötétlett: nyilván a gazdasági -épületek. De ezek körül is feltünően sok árnyék mozgott. S aztán -lakóházak következtek: ezeknek már mindenikében égett a lámpa vagy -pislogott a mécs.</p> -<p>– Teringettét, hisz ez Brüsszel! – dörmögtem olyan hangosan, -hogy Gyurka hátrafordult.</p> -<p>– Mi az? – kérdeztem. – Itt este nem szoktak lefeküdni az -emberek?</p> -<p>Gyurka elértette, hogy hova vág a kérdésem.</p> -<p>– Hja, kérem, ennek így kell lennie, mert a kegyelmes úr nem tud -aludni. Mindenki sokáig marad szolgálatban; a méltóságos asszony -nem érti a tréfát.</p> -<p>– Melyik méltóságos asszony?</p> -<p>– A főispánné méltósága.</p> -<p>(Értem. A kormányzóról van szó. A kis szürkéről, a ki mindenütt -jelen van.)</p> -<p>– Aztán terhes a szolgálat?</p> -<p>– Bizony, kérem, itt nem úgy van, mint Késmárkon. Itt dolgozni -kell az embernek.</p> -<p>Pedig elég sok lélek állhatott a kegyelmes úr és tolószéke -szolgálatára. Mióta a jablonkai állomásról eljöttünk, három falut -hagytunk magunk mögött, de ezekben mindössze se láttam annyi -embert, a mennyit itt, a kastély közelében.</p> -<p>Valóságos telepen mentünk keresztül. Gyárszerü, kéményes -épületek meredeztek körülöttem; három, négy, öt kéményt is -számláltam. Szeszfőzők, vagy mi a tatár. <span class= -"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> A -kegyelmes úr, úgy látszik, akármilyen feudális érzésü, ha pénzről -van szó, halad a korral.</p> -<p>Közben a kastélyt szem elől vesztettük. Most ismét felbukkant -előttem, de láttam, hogy távolabb van, mint előbb képzeltem.</p> -<p>Még hozzá, jókora vargabetüt kellett csinálnunk, míg tornyait -megközelithettük. Kőfallal kerített, óriási park zárta el az -alsóbbrendüek világától, s ezt a parkot jó részben meg kellett -kerülnünk. Végre egy nyitott, nagy, vasrácsos kapu elé értünk, s -Gyurka behajtott a százados fák közé.</p> -<p>Ezektől a hatalmas fáktól nem láthattam a kőtömeget egész -kiterjedésében, de abból, hogy jó nagy távolságban mindenfelé -világosságot láttam, kitalálhattam, hogy a kastélynak, azon az -oldalon, a mely felé közeledtünk, két nagy épületszárnya van, s -hogy a kocsi az egyik épületszárny felé tart.</p> -<p>Szemlélődésemből, mely egyelőre igen kevés eredménynyel járt, -váratlan hang zavart fel: egy czifrán káromkodó férfinak a -hangja.</p> -<p>– Hogy a mennydörgős mennykő üssön belétek! Hát nem megmondtam, -hogy jön!</p> -<p>Határozottan tiszteletet parancsoló hang volt, mely diadalmasan -versenyzett volna bármely harsonával.</p> -<p>A káromkodásra senkise felelt, s hasztalan néztem körül, hogy -honnan ered a szives fogadj Isten. A harsona a sötétben, valahol a -fák között szólalt meg.</p> -<p>De nem értem rá tanakodni, hogy vajjon kinek köszönhetem a -furcsa vendéglátást, mert hirtelen nagy világosság csapott az -arczomba, s a kocsi megállott. A világosság egy nyitott ajtóból -áradt ki, a melyhez öt-hat fokból álló kőlépcső és széles perron -vezetett. Ahogy oda tekintettem, a perronon két libériás inas -jelent meg, a kik minden sietség nélkül, az előkelő <span class= -"pagenum"><a name="Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> helyen -alkalmazott szolgák mértékletes szolgálatkészségével jöttek a -podgyászomért.</p> -<p>Kiszálltam, s mialatt borravalót kerestem elő Gyurka számára, a -park sötétje felől egy harmadik alak került elő, a ki már sokkal -nagyobb ügybuzgósággal sietett üdvözlésemre, mint az inasok. Ez az -ügybuzgó harmadik egy deresedő szakállu, jóképü, feketesipkás -úriember volt. Hamarjában nem tudtam eldönteni, kit tiszteljek -benne: családtagot-e, vagy valamely magasabb rangu gazdatisztet, de -az nyomban kiderült, hogy az imént hallott harsonának ő a -tulajdonosa.</p> -<p>– No brávó, a kutyafáját, csakhogy itt vagy! – harsogott. – Ezek -a marhák… Szervusz, kedves öcsém, isten hozott, én Sárossy -vagyok!</p> -<p>(No lám, a főispán úr ő méltósága!)</p> -<p>Bemutattam magamat s megszorítottam a felém nyujtott kezet.</p> -<p>– Ezek a marhák megvárakoztattak, ugy-e? – folytatta a főispán, -mialatt barátságosan megveregetvén a vállamat, feltuszkolt a -lépcsőn. – A lusta kutyák!… Nem mozdulnak ezek, ha az ember nem -hajtja őket, mint az állatot; mindig elkésnek, mindenünnen!… Hanem -várj, mindjárt intézkedem, hogy legalább most már kényelembe -tehessed magad!</p> -<p>De egyelőre nem igen tudott intézkedni, mert előbb meg kellett -kérdeznie az egyik inast:</p> -<p>– Vilmos, hova kell vezetni a nagyságos urat?</p> -<p>Vilmos megmondta.</p> -<p>– Hát csak gyere utánam – biztatott – s azonnal intézkedem.</p> -<p>Mondtam, hogy a szolga is elvezet, s kár volna fáradnia. De a -világért se akart elereszteni.</p> -<p>– Ha magam nem ügyelek fel, ezek az állatok a legszükségesebbről -se gondoskodnak! Mindennek utána <span class="pagenum"><a name= -"Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> kell néznem; ezekre nem -bízhatok semmit, éppen semmit, hogy a mennykő csapjon beléjük!</p> -<p>Végig mentünk egy hosszú folyosón, aztán fel az emeletre, -mindenütt Vilmos nyomában.</p> -<p>A főispán ekközben elmagyarázta, hogy mért késett el a -kocsi.</p> -<p>– Tudod, egy kis hiba történt. A feleségem eltévesztette a -napot. Mindig azt mondta, hogy tizenhatodikán jössz és hogy -tizenhatodikán kell érted küldeni a kocsit. Mondtam neki, hogy jól -van, majd intézkedem. Persze, tizenötödikét kellett volna mondania, -de rosszul emlékezett a leveledre.</p> -<p>– Bátyám téved; ma csakugyan tizenhatodika van, nem -tizenötödike.</p> -<p>– Tizenhatodika? No igen; tehát ha a feleségem nekem azt mondja, -hogy te tizenhetedikén jössz, akkor én tizenhatodikán nem -intézkedhetem, ugy-e?! Elég az hozzá, mikor látja, hogy Gyurka még -itthon van, akkor jut eszébe, hogy neked ma kell érkezned. Persze, -azonnal intézkedtem, de míg azt a lajhárt előkeritettem és ki -tudtam kergetni a vasuthoz, no képzelheted! Szóval, öcsém, az -asszonyok szórakozottak, hanem azért bocsáss meg a -feleségemnek…</p> -<p>– De kérem, bátyám…</p> -<p>– Tudod, öcsém, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja, hogy az -asszony feje üres, mint egy tatárnak a pénzes tarsolya. Ezt nem a -feleségemre mondom, mert ő, szegény, nagyon szelid, jó asszony, de -hát ő is csak asszony, és azt, hogy egy előre kijelölt napot -megjegyezzen magának, ne várd tőle, mert hát neki is hosszú haja -van… Ejnye, hol van az az állat?</p> -<p>Vilmos eltünt előlünk, s az első emeleti folyosó egy -elágazásához jutva, vezetőm nem tudta elhatározni, hogy jobbra vagy -balra forduljunk-e? <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= -"Page_74">-74-</a></span></p> -<p>– Nézd ezt a bivalyt! – mérgelődött a főispán – épp akkor nincs -itt, a mikor szükség volna rá! Elfelejtettem, hogy melyik szobát -mondták, és ez a vadállat nem tartja itt az orrát! Pedig az imént, -a mikor nem kellett, itt lábatlankodott előttünk, hogy az ember -majd a sarkára lépett. De ne félj, majd rendet csinálok én ezek -között!</p> -<p>Olyan éktelenül káromkodott, hogy azt hittem, az egész ház össze -fog szaladni. De a kastélyban már megszokhatták ezt a hangot, mert -egy szolga, a ki szembe jött velünk, nyugodtan sétált el mellettünk -és füle botját se mozdította.</p> -<p>– Nem láttad Vilmost? – rivallt rá a főispán.</p> -<p>– Vilmost? Nem – felelt a szolga, és tovább ment.</p> -<p>– Agyonverem a gazembert – szólt hozzám a főispán.</p> -<p>Bár régi dolog, hogy az ugató kutya nem harap, s az igéretet -különben se lehetett szó szerint venni, éppen mentegetni akartam -Vilmost, mikor a keresett egyszerre csak megszólalt mögöttem:</p> -<p>– Erre méltóztassék.</p> -<p>A főispán egy rövid és minden kegyelet nélkül való megemlékezést -hevenyészett Vilmos öregatyjáról, de Vilmos, mintha nem is hallotta -volna ezeket a tartalmas megjegyzéseket, tovább is csak hozzám -intézte a szót:</p> -<p>– A méltóságos asszony üdvözletét küldi és kérdezteti, hogy a -nagyságos úr a szobájában parancsol-e vacsorát vagy át méltóztatik -fáradni az ebédlőbe? Tizenegyig az uraságok fenn vannak.</p> -<p>Kértem a főispánt, hogy mentsen ki, mert mire illedelmes alakban -jelentkezhetném a méltóságos asszony előtt, már oly kései lesz az -óra, hogy a világért se merném zavarni, és így tovább. <span class= -"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span></p> -<p>Vilmos meghajolt, mintha neki szóltam volna.</p> -<p>Aztán bevezetett a szobámba, vagy jobban mondva: a termeimbe, -melyek pontról pontra igazolták a mestert és igéreteit.</p> -<p>– Ha nem leszek terhedre – szólt a főispán – nálad maradok, míg -a szivaromat elszívom. A feleségem irtózik a füsttől, és én ugyan -nem vagyok barátja az asszonyi szeszélyeknek, mert azt tartom, a -mit az orosz közmondás… Tudod, mit mond az orosz közmondás? Azt -mondja, hogy: »Szeresd a feleségedet, mint a lelkedet, és rázd meg, -mint a gyümölcsfát.« Nekem már ez az elvem, öcsém, s mondhatom, ha -az én feleségem olyan volna, mint az asszonyok nagy része, én, -barátom, összetörném a csontját. Mert nagyon igaza van az orosz -közmondásnak… tudod-e, mit mond az orosz közmondás? Azt mondja: -»Minél többször vered meg a feleségedet, annál jobb lesz az -ebéded.« Ez szent igaz, s neked megvallhatom, öcsém, hogy én zord -ember vagyok, a kitől rettegnek, mert kiméletlen erély lakik -bennem, s kereken ki szoktam mondani a véleményemet… és bizony, -barátom, beszéljenek nekem akármit lovagiasságról, gyöngédségről, -és más efféle ostobaságot, engem nem bántana a lelkiismeret, ha -félholtra vernék egy rossz asszonyt, mert: verd a bundát, és meleg -lesz, verd az asszonyt, és hű lesz hozzád… De az én feleségem -szelid, csöndes asszony; meglátod, egészen az ellentétem. Bennem -sok a zsarnoki vonás, az akaratom vas, a karom kemény, a -szavamjárása durva… ő, szegény, maga a gyöngeség. Azért kimélem az -egészségét, s ha vacsora után el akarok színi egy vagy két szivart, -inkább kimegyek a parkba. Ott maradjak az ebédlőben, szivar nélkül, -egy sereg lány és asszony között?!… Örülök, ha nem látom őket. -<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span></p> -<p>A zsarnoknak szemmelláthatóan jól esett, hogy szelid, csöndes -feleségétől távol, szabadon szivarozhat.</p> -<p>Őszintén megvallva, igen szerettem volna megszabadulni tőle, -mert nagyon fáradt voltam. De ezt csak itt vallom meg; neki egy -kukkot se szóltam érzelmeimről. Sőt ellenkezőleg. A mikor hirtelen -eszébe jutott, hogy: »De kedves öcsém, mondd meg őszintén, nem -vagyok terhedre?« – megesküdtem, minden szentekre, hogy a világért -se tudnék aludni, s nélküle el kellene sorvadnom unalmamban. Volt -bennem annyi »élni tudás«, hogy nem ugrottam be mindenkinek, a ki -az őszinteségemre hivatkozott. Ismerem ezt a szólásformát, s tudom, -mit jelent. Ha félreérted, és csakugyan őszinte vagy: ugyanaz az -ember, a ki előbb könyörgött a nyiltságodért, azt fogja mondani -rólad, a hátad mögött, hogy kiállhatatlan fráter vagy, a kiben -nincs egy garas ára illendőség-érzet. Már pedig én nem akartam -megharagítani a vendégemet. Gyanítottam ugyan, hogy akármennyire -szeret intézkedni s akármilyen hévvel játszsza a házigazdát – -előkelő hivatala és lármás beszéde ellenére – igen keveset számít a -családi tanácsban: de arra gondoltam, hogy senkit se jó -kicsinyleni, s nem lehetetlen, hogy ebben az ismeretlen világban, -nem tudom micsoda veszedelmek közepett, még szükségem lehet rá.</p> -<p>Azért letagadtam a csillagokat az égről, s marasztaltam, a míg -csak maradt. Egy jó darabig nem is mozdult mellőlem, de a mikor -észrevette, hogy a második csésze tea után már nagyon laposakat -pislantok, végre-valahára komolyan búcsúzni kezdett.</p> -<p>– De ideje, hogy menjek – szólt – mert a szegény asszony nem -tudja, hová lettem.</p> -<p>(Az ember azt hitte volna, hogy a méltóságos asszony -<span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span> azóta izgatottan járkál a szobájában, -aggódva pillant ki a sötétbe, s kétségbeesetten tördeli a -kezét.)</p> -<p>– Akkor hát a viszontlátásra, kedves bátyám!</p> -<p>Megrázta a kezemet, és biztosított:</p> -<p>– Ne félj semmit, itt nem fogsz unatkozni. Majd intézkedem, hogy -jól érezd magad.</p> -<p>Ezzel aztán magamra hagyott.</p> -<p>Majdnem egy óráig volt nálam, és ez alatt az idő alatt -megtöltötte a szobámat szivarfüsttel, a fejemet pedig orosz -közmondással. A szobát is, a fejemet is szellőztetni akartam egy -kissé, s noha már erősen kívánkoztam a hálószobába, a honnan egy -hatalmas sárgaréz-ágy hívogatóan kandikált ki, előbb kinyitottam az -egyik ablakot.</p> -<p>Mialatt felhúztam a függönyt, s az ablakpárnát félre téve az -egyik sarokba, kikapcsoltam a külső ablaktáblákat, még egyre az -imént hallottak jártak a fejemben:</p> -<p>– Ha az orosz nép lelkivilágát csak azokból a közmondásokból -lehetne megítélnem, a melyeket a rusznyákok főispánjától hallottam, -azt kellene gondolnom, hogy a szlávoknál aggasztóan elharapózott a -nőgyűlölet… »Ha reggel megvered a feleségedet, ne feledd el délben -ujra kezdeni a dolgot.« Ez lehet czélszerü, de semmiesetre se -lovagias… »A hová az ördög nem tud eljutni, a fiatal feleségét -küldi el.« Ez inkább csak gúnyos czélzás, mint arany szabály, de a -csúfolódó szándék itt se valami gyöngéd… És hogyan egyeztessem -össze ezt a közmondásokba fojtott nagy keserűséget azzal a sok -széppel és jóval, a mit a főispánné ő méltósága csöndes -szelidségéről hallottam?!… Attól tartok, hogy ez a káromkodó -zsarnok, a kinek minden második szava: »százezer mennydörgős -mennykő«, az a bizonyos »Beszélhetsz, jó vitéz, senki se hallgat -rád!« – s az <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span> előbb hallott élet-bölcseségben egy -elnyomott lélek szubjektivitása rejtőzködik, megtörve s -meglapulva…</p> -<p>De a nyitott ablakon betóduló májusi levegő másfelé terelte -gondolataimat. A langyos szellő felélénkitett, s mintha elfujta -volna kábultságomat. Már nem éreztem semmi törődöttséget. Az éles, -friss levegő ott tartott az ablaknál. Visszatettem a párnát a -helyére, rá könyököltem, s kiváncsian tekintgettem ki a sötétbe: -merre vagyok? mi van a közelemben? láthatok-e valamit az éjszakában -is? A ki valaha késő éjjel érkezett meg egy uj, érdekes és egészen -ismeretlen világba, bizonynyal ismeri ezt a kiváncsiságot.</p> -<p>Szemközt, alattam és fölöttem, jobbra, balra és mindenfelé, -nagy, sötét ablakokat pillantottam meg. Szobáimat a rengeteg épület -egy másik részétől szűk udvar választotta el.</p> -<p>Kik szunnyadhatnak ezek mögött a nagy, sötét ablakok mögött? -Azok, a kik ilyenkor még nem tudnak aludni, a kastély más részében -lehetnek.</p> -<p>Itt mély csöndesség ült mindenen. A földszint se volt világos. -Némi tanakodás után annál a föltevésnél maradtam, hogy az épület -egy lakatlan részét nézegetem. Alighanem itt szokták elszállásolni, -vendégjárás idején, a vadász urakat. Vagy az unokatestvérek és más -kisasszony-rokonok egy csapatját, mikor a szokottnál is többen -jönnek össze.</p> -<p>De egyszerre zongorahang ütötte meg a fülemet, s ez a hang abból -az irányból jött, a hová nézegettem. Tehát mégis laknak odaát. -Valamelyik belsőbb szobában szólhatott a zongora, mert hangja kissé -tompultan hatott el hozzám, s az ablakok sötétek maradtak.</p> -<p>Figyelni kezdtem a zongoraszóra. Nini, hisz ez a »Fekete -dominó«!… Igen, igen… ez Angela belépője, az első felvonásbeli -románcz, mely így kezdődik: <span class="pagenum"><a name="Page_79" -id="Page_79">-79-</a></span></p> -<p>– Tündér vagyok!…</p> -<p>És mialatt, az ária ismétlődésében, másodszor hallgattam végig -Angela kedves, kissé melankolikusan vidám bemutatkozását, eszembe -jutottak a mester szavai: »Nem hiszed, hogy vannak tündérek? -Sajnállak…« Tessék, egy már jelentkezik! Ha ugyan hihetek annak, a -mit a zongora mond.</p> -<p>A zongora egyébként mindjárt elhallgatott, sajnálatomra. Már egy -cseppet se voltam álmos; fáradtságom eltünt, s a kiváncsiság egyre -erősebben dolgozott bennem. Még az a csekély életjel is érdekelt, a -melyet az imént a zongora közvetített. Végre is, a zenénél semmi se -mond többet. Mondd el sorra, melyek a zeneszámaid, s megmondom, ki -vagy. Határozottan megbántam, hogy nem mentem át az ebédlőbe. -Mindenesetre láttam volna egy pár leány-arczot, s kellemesen -töltöttem volna az időt. És most nem izgatna az érdeklődés.</p> -<p>A mint így méláztam és bámészkodtam, hirtelen úgy tetszett, -mintha egy leányfejet látnék a velem szemközt levő sötét ablakban. -Eleinte azt hittem, hogy csak képzelődöm. »Bolond vagyok! – szóltam -magamban – leányokról álmodoztam, és ime, már mindenütt leányokat -látok, mint a fáradt vándor, a ki a Hortobágyon mindenfelé -falu-tornyokat lát.«</p> -<p>De nem értem rá sokáig kérdezgetni magamtól, hogy csakugyan -képzelődöm-e, mert a sötét ablak kivilágosodott és megnyilt, a -leány-arcz pedig megjelent a jól látható, a kétségtelen valóságban, -és rám szólt:</p> -<p>– Jó estét.</p> -<p>Hogy, hogy nem, ebben a perczben elment az eszem. Talán mert -egyszerüen rám szólt, ismeretlenül, a késő éjszakában… igen, -főképpen ez lehetett az oka, hogy az első pillanatban gyönyörü kis -szobacziczának <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= -"Page_80">-80-</a></span> néztem. De talán azért ment el az eszem, -mert egy nagyon, nagyon bájos arcz mosolygott rám, s akármilyen -késő éjszaka volt, előttem egyszerre földerült a világ.</p> -<p>Elég az hozzá, így feleltem:</p> -<p>– Jó estét, mennyország!</p> -<p>– Miért nevez mennyországnak? – kérdezte.</p> -<p>– Mert kék ruhája van – feleltem – és kék ruháján apró sárga -csillagok vannak, mint az égen.</p> -<p>Nevetett, és nevetésének zengése engem arra a csilingelésre -emlékeztetett, a mely régen, nagyon régen, tudtomra adta, hogy -megnézhetem az első karácsonyfámat.</p> -<p>– A hasonlat nagyon megtisztelő – szólt, s komolykodva, de -pajkosan bicczentve meg a fejét, mind a két karjával rátámaszkodott -az ablakpárkányra – és köszönöm a bókot. De attól félek, hogy -téved, és hogy valami nagyon mélyen bele ne essék ebbe a tévedésbe, -azt hiszem, jó lesz, ha bemutatkozom. Maga engem szobalánynak néz, -ugy-e?</p> -<p>– Én?! – kiáltottam fel, megbotránkozást tettetve, mert most már -nem lehetett kétségem, hogy nagyot tévedtem. – Én?!</p> -<p>De nagyon hirtelen mehettem át egyik hangból a másikba, vagy -buzgóságomban a kellőnél magasabb hangot ütöttem meg – soha se -szinészkedjék az, a kinek ez nem mestersége – szóval kiérzett a -hangomból, hogy hazudom, s képmutatásomnak egy csepp sikere se -volt.</p> -<p>– Ön! Ön! – bizonykodott kétszer is, a hogy én előbb kétszer -tagadtam meg magam. – Ne is tagadja! Nem szeretem, ha valaki -hazudik, még ha tréfából teszi is. Maga engem szobalánynak nézett, -mert nagyon egyszerü ruhában lát, és mert nem vártam meg, míg annak -rendje és módja szerint bemutatják. No hát ez <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> nem baj, -de hogy hamarjában sokat ne találjon mondani, figyelmeztetnem kell, -hogy nem vagyok szobalány, hanem höher, höher… mert én a -Burgfräulein vagyok, urnője mindannak, a mit itt lát, vagy nem lát, -s holnaptól fogva a maga kritikusa, szigorú kritikusa…</p> -<p>És ennek a különös bemutatkozásnak is nevetés volt a vége.</p> -<p>Ó, ez az édes, csengő, ifju nevetés! Most, a mikor egyetlen -örömöm az, hogy papirra teszem az emlékeimet, most, a mikor… de ne -beszéljünk a jelenről… ó, milyen boldog volnék, ha csak még -egyszer, egyetlen egyszer hallhatnám ezt a nevetést!</p> -<p>Akkor, emlékszem tisztán, hirtelen nem tudtam, mit mondjak neki. -Először is megint hazudni akartam. Hogy már azért se nézhettem -szobalánynak, mert hallottam, hogy zongorázott. De attól tartottam, -hogy megint ostobaságot találok mondani. Mert hátha nem ő -zongorázott?!</p> -<p>Elnyeltem tehát az első ötletemet, s ő nem várta meg, míg ujat -eszelek ki.</p> -<p>– Furcsának találja, ugy-e – folytatta – hogy a megismerkedésnek -ezt a szokatlan módját választottam? Tudja, a hogy a -zongoraszobából egy pillanatra benyitottam ide, észrevettem, hogy -maga még fenn van, kinéz az ablakon, és mereng, a hogy én szoktam. -Hopp, szóltam magamban, ez a megismerkedésre a legalkalmasabb -pillanat! Miért várnám meg, míg holnap reggel a nagypapa bemutatja: -»No itt van, és most már hagyjatok békében!« Megjegyzendő, hogy én -nagyon elkényeztetett leány vagyok, és azt teszem, a mit -akarok.</p> -<p>Nem tudnám megmondani, mért tetszett nekem ez a »megjegyzendő«, -a nevelőnői stilusnak ez a szerény kerti virága. Csak azt -bizonyithatom, hogy én már ekkor el voltam ragadtatva. <span class= -"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span></p> -<p>Az előbb, mikor szobacziczának vagy nem tudom minő -házikisasszonynak néztem, felvillanyozott a látása: »Ohé, itt nem -fogok unatkozni!« – ujjongtam magamban. Most egészen mást, valami -csodálatos jólétet éreztem, a minek nem tudtam volna okát adni. -Folyton egy német verssor kóválygott a fejemben, Mirza Schaffy egy -sora: »O, wenn es doch immer so bliebe!«</p> -<p>És mert egyszerüen el voltam ragadtatva, érthetetlenül és bután -– világos, hogy legelsőbben a csúfolódás szólalt meg az ajkamon. -(Pedig, mily idegen volt tőlem, ebben a pillanatban!)</p> -<p>– No, azt látom.</p> -<p>– Rosszalja? – kérdezte megütközés és szemrehányás nélkül. – -Akkor hát el kell mondanom, hogy nagyon kiváncsi voltam magára. -Tudja maga, hogy én voltam az, a ki kezdettől a mellett -kardoskodott, hogy magát kell meghívni?</p> -<p>– Nem, ezt nem tudtam.</p> -<p>– Pedig úgy van. A nagypapa haragudott, mikor az öreg mester azt -irta, hogy így meg úgy, ő már csak a köszvényénél marad, és egy -másik öreghez akart fordulni. Megjegyzendő, a nagypapa egy kicsit -elfogult az uj emberekkel szemben, és semmi jót se vár a -fiatalságtól. De én bizonygattam, hogy a mesternek van egy nagyon -tehetséges tanitványa, s a mester váratlanul segítségemre jött. És -ha már erről van szó, egy bizalmas vallomást kell tennem.</p> -<p>– Kérem.</p> -<p>– Tehát ne vegye rossz néven, de én csak a sokszorosításból -ismerem a maga műveit, és mondhatom, hogy nekem nem mind tetszik, -ó, éppen nem mind! A tájképei hagyján, de a női arczképei… no -tudja, nem értem, hogy ezeken a hölgyeken mi a lefesteni való. A -mythologiai képeiről nem is beszélek; van <span class= -"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> köztük -egy… nem haragszik meg az őszinte kritikáért?… az egyszerüen -fuj!</p> -<p>– És mégis méltónak tart a pártfogására?</p> -<p>– Igen, mióta megláttam az arczképét a »Magyar Művészet«-ben. -Lássa, ez igen jó arczkép. A hogy megláttam, azt mondtam magamban, -a kinek ilyen jó arcza van, annak derék embernek és tehetséges -művésznek kell lennie, bár néha méltatlan tárgyra pazarolja az -ecsetet és a vásznat. Képzelheti, milyen kiváncsi voltam, nem -csalt-e meg az arczkép?</p> -<p>– Nos, nem csalta meg?</p> -<p>– Nem. Ön tetszik nekem.</p> -<p>Olyan egyszerüen mondta ezt, hogy nem tulajdoníthattam a -szavainak más értelmet, mint hogy: »Igen, ön tetszik nekem; persze -ennek semmi jelentősége.«</p> -<p>De a hangjában annyi becsületesség csengett, hogy arra kellett -gondolnom:</p> -<p>– Épp ilyen egyszerüen mondaná azt is, hogy: »Szeretlek.«</p> -<p>És, különös, mialatt elbeszélte, mit olvasott rólam a »Magyar -Művészet«-ben, folyton egy kérdés járt az eszemben, egy olyan -kérdés, mely azelőtt soha se foglalkoztatott, mert nem is tartottam -kérdésnek, s eddig egy rövid »nem«-mel intéztem volna el az -egészet.</p> -<p>Azt kérdeztem magamtól:</p> -<p>– Lehetséges-e, hogy egy férfi és egy leány megszeressék egymást -mindjárt az első látásra?! A hogy Rómeó és Júlia megszeretik -egymást, s a hogy a régi regényekben ez minduntalan megtörténik?! -Vagy lehetséges-e, hogy akár csak az egyik is örökre rajta felejtse -a szemét a másikon?! Előfordul-e az életben is az a bizonyos -»villámcsapás«, melyről a költők és a regényirók annyit tudnak -mesélni?!</p> -<p>Nem, most sem hittem ebben a hagyományban. De <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> a velem -beszélő kis leány hangjának a zenéje valami sajátságos vonzódást -ébresztett fel bennem. Ez a hang uj volt előttem, és mégis -ismerősnek tetszett. Hallatára megremegtek összes, régóta szunnyadó -emlékeim, s csudálatosan édes érzés fogott el. Mint a hogy a csipős -hidegből a kandallóhoz eljutó utast átjárja a kellemes meleg, át -meg átjárt a jólét valamely szokatlanul erős és tudatos érzése. A -szeretőim közelében soha se tapasztaltam effélét. De ez a -gyermekiesen üde, kedves hang, nem tudom minő titokzatos úton, -azonnal beférkőzött a lelkem legmélyébe. Esküt tettem volna rá, -hogy minden helyes és jó, a mit csak gondol; szerettem volna -segítségére lenni, ha valamire törekszik, szerettem volna gondját -viselni, oltalmazni, örömet okozni neki; hálából a jólétért, melyet -öntudatlanul szerzett nekem, hirtelen keletkezett barátságot -éreztem iránta; és máris aggodalommal gondoltam rá, hogy lesz idő, -a mikor ezt a kedves hangot nem fogom hallani többé.</p> -<p>Ez volna a »villámcsapás«? A szerelem – első látásra? Nem -hittem.</p> -<p>De mit is beszélek: »első látásra«?!… Hisz nem is láthattam jól! -Mögöttem is, az ő szobájában is, két-két villamos-körte égett, de -mind a ketten árnyékban voltunk, mert a szűk udvarból, mely -elválasztott bennünket, sehonnan se sugárzott felénk világosság. -Alattunk és felettünk köröskörül mindenütt vak homály ült.</p> -<p>Hogy szeme csupa ragyogás, hogy mosolya elbájoló, s hogy -arczocskája formás: azt így is láthattam. De jól esett arra -gondolnom, hogy a nappali világosság, az apró árnyalatokat is -feltáró, teljes nyiltságával nem fogja lehűteni lelkesedésemet.</p> -<p>S mialatt csacsogott, már nem is tudom miről, szinte kinéztem a -szememet, hogy jobban lássam. Az <span class="pagenum"><a name= -"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> ablak félhomálya nem -engedte, hogy kedvemre kigyönyörködhessem magamat, de lassankint, a -mint egy kissé megmozdult az ablakpárkányon, el-elfogtam arczának -legfinomabb vonalait is, csak szinei kerülték ki vizsgálódó -tekintetemet, és alakját nem láthattam eléggé. Annyit azonban -észrevehettem, hogy tizenhat esztendejéhez képest gyönyörüen -fejlett kis teremtés, a ki holnap délelőtt nem fog -kiábrándítani.</p> -<p>És a mint egyre jobban láttam, egyre erősebbé vált bennem egy uj -s érthetetlen érzés, a melynek mását eddig sohase tapasztaltam. Úgy -tetszett, mintha ezt az édes arczot, ezt az egész kedves valóságot -már rég ismertem volna. Régesrég, a mikor ő talán még nem is volt a -világon. Hol láttam? Álmomban? A születésem előtt?</p> -<p>Most a mi szegény, púpos Jánosunkról beszélt, és azt mondta el, -hogy látta Jánosnak egy képét, fájdalom, csak a »Magyar -Művészet«-ben, a Madonnát a kis Jézussal, és hogy ő ennél szebb -képet sohase látott; milyen kár, hogy a ki ezt festette, az a -nagyszivü, nagytehetségü ember, nyomorék, szegény! Aztán hirtelen -azt kérdezte tőlem:</p> -<p>– Mondja, magas ember ön?</p> -<p>– Félek, hogy hórihorgasnak fog találni. Miért kérdi?</p> -<p>– Kiváncsiságból. Mindig csak a mellképét láttam, és ebből nem -tudtam kitalálni, hogy magas-e, vagy alacsony.</p> -<p>Nem tudnám elmondani, hogy ezek a gyerekes szavak mért hatottak -meg mélyen. A kislányosan naiv kérdésnek nem lehetett semmi komoly -jelentősége. Ezt a kérdést bizonynyal az eszmetársitás szülte, s -ily nyiltan nem mondathatta el más, csak az az ártatlan -kiváncsiság, mely nem is sejti, hogy az efféle kérdések mögött -mellékes gondolatok is lappanghatnak. Asszony nem kérdezne ilyet; -ha leány kérdi, ez azt jelenti, <span class="pagenum"><a name= -"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> hogy nem tudja, mit lehet az -ilyen kérdésbe belemagyarázni; hogy gyermek, a ki ártatlanságában -nem fél az én gondolataimtól, s nem gyanítja, hogy ez után a kérdés -után mit képzelhetek arról, hol kalandoznak az ő gondolatai.</p> -<p>És mégis – most már nem tartok attól, hogy nevetséges -elbizakodottsággal fognak vádolni, a mi sohase volt a betegségem – -megvallom, keresztülvillant a fejemen, hogy hátha ezt a gyermeket, -félig tudtán kívül, ugyanolyan gondolatok foglalkoztatják, a minők -engemet?! És erre a nem valószinü, de nem is lehetetlen föltevésre, -mély megilletődés fogott el. Valami ünnepies komolyság, a melybe -bele borzongott a hátam.</p> -<p>Az ember néha érzi maga körül a végzet szárnycsapásait. Ritkán -bár, olykor keresztül fut rajtunk egy hideg sejtelem, hogy az örök -ellenség kiterjesztette fölénk óriási, sötét denevérszárnyát. Pedig -verőfényen járunk. Az apa gyermeke bölcsőjénél, a menyasszony a -templom hajójában, a hajós a tökéletes szélcsendben egyszerre -minden érthető ok nélkül összerázkodik. Mert egy árnyék vonult el a -szeme előtt.</p> -<p>Ilyen árnyék vonult el az én szemem előtt is; s az a hideg -sejtelem futott rajtam végig.</p> -<p>És – mit tudom én, mért? – az ártatlan kiváncsiság gyerekes -szavaira szivemben a kötelességérzet dobbant meg. Mintha ez a -kedves csacsogás valami nagy feladat elé állított volna. A hős -hazafi, a ki ünneplőbe öltözve megindul a templom felé, hogy -átvegye a püspök kezéből a dicső elődök kardját, – mikor -megkondulnak a székesegyház harangjai, s komor, mély zengésük -elmondja, hogy neki ott kell maradnia a harczmezőn, a dicső elődök -kardjával – nem érezhetett ünnepiesebb megilletődést.</p> -<p>Észrevehetett rajtam valamit, mert megkérdezte: <span class= -"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span></p> -<p>– Mért lett egyszerre olyan komoly? Csak nem azért, mert folyton -a mások képeit dicsérem? Én azt hiszem, hogy maga nem hiú.</p> -<p>– Egy cseppet se vagyok az.</p> -<p>– Örülök, hogy nem tévedtem. Én se vagyok az. Pedig ha egy leány -hiú, az még megbocsátható, ugy-e? De a férfiban a hiúság már -kiállhatatlan. Nincs igazam?</p> -<p>– De mennyire igaza van!</p> -<p>– Azt hiszem, mi nagyon sokban egyetértünk. E szerint bátran -kritizálhatom a képeit, ugy-e?</p> -<p>– Hogyne! Sőt, ha megengedi, segédkezni fogok, és olyan -buzgalmat fejtek ki ezen a téren, hogy meg lesz elégedve velem. Meg -fogom mutatni azokat a hibákat is, a melyek talán elkerülték a -figyelmét.</p> -<p>– Megbántottam?</p> -<p>– Dehogy bántott meg! Én komolyan beszélek. Igazán nincs bennem -művészi hiúság. Nagyon jól tudom, milyen gyönge dolgokat festettem. -De nagyon szeretnék valami szépet csinálni. És ez a vágy ér bennem -a legtöbbet.</p> -<p>– Hát a »Tavaszi reggel«?</p> -<p>– Az egyik tizenkilencz, a másik egy hiján husz.</p> -<p>– No, azt látom, hogy nincs elbizakodva. De most jóéjszakát -mondok.</p> -<p>– Engedje meg, hogy előbb megkérdezzek valamit. Ki zongorázta az -imént azt, hogy: »Tündér vagyok…«</p> -<p>– Én zongoráztam. A »Fekete dominó« volt az.</p> -<p>– Igen, Angela bemutatkozó dala, mely így kezdődik: »Tündér -vagyok…«</p> -<p>– Úgy? Azt nem tudtam. De jó éjt.</p> -<p>– Jó éjt.</p> -<p>– Azaz, hogy a viszontlátásra, holnap délelőtt!</p> -<p>– A viszontlátásra!</p> -<p>Visszahúzódott, s betette az ablakot. Néhány másodpercz multán a -két villamos körte elsötétedett, s egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> darabig -nem láttam semmit. Majd ismét fényesség csapta meg a szemem; egy -ajtó nyilt meg odaát, s a mint a sötét szobából átment a -kivilágított belső terembe, egy pillanatra jól láthattam fiatalos, -de szépen kifejlett alakját.</p> -<p>Én is betettem az ablakomat, s bár a látomás minden álmosságot -kivert a fejemből, elhatároztam, hogy le fogok pihenni. Bizony már -jó késő volt.</p> -<p>Átmentem a hálószobába s lefeküdtem. De sokáig nem tudtam -elaludni.</p> -<p>Izgatott, rosszkedvü és elégedetlen voltam.</p> -<p>Reggel óta nagyon sok történt velem, s elmondhattam Titus -császárral, hogy a napomat nem vesztettem el. De mindaz, a mi -történt, csak arra való volt, hogy nyugtalanná tegyen.</p> -<p>– Szép kilátások! – zsörtölődtem magamban, mialatt egyik -oldalamról a másikra fordultam, hogy talán amott találom az álmot. -– Ha úgy folytatódik, a hogy kezdődött, csinos élmények várnak rám -és szegény önérzetemre! Először is az az asszony! Határozottan úgy -bánt velem, mintha egy konfidens cseléddel lett volna dolga. Festő, -vagy mázoló-legény, úgy látszik, mindegy neki. No megállj! Úgy -fogsz vonaglani előttem, mint Derblayné ő nagysága az utolsó -felvonásban!… De hát a többiek… mit várhatok a többiektől?! A -meztelen igazság az, hogy nem azért hívtak ide, mintha valami nagy -véleménynyel volnának a képességeim felől, hanem mert a képes -ujságban mutatósabb alak voltam, mint a púpos János!…</p> -<p>Igaz, hogy az a bájos teremtés, a ki csak nemrég tünt el a -szemem elől, mindennel kibékített… de éppen ez volt a legnagyobb -aggodalmam!</p> -<p>Már világosodott, a mire elaludtam.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span></p> -<h3>IV.</h3> -<p>»Te fiú!</p> -<p>Mégis csak haszontalan fráter vagy te! Szentül megigérted, hogy -irni fogsz, és apróra elmondod, mi történik veled a dunajeczi -kastélyban – és semmi! Tiz napja, hogy elmentél, és még csak egy -képes kártyát se kapok tőled, annyi értesítést se, hogy: »Köszönöm -kérdését, szerencsésen megérkeztem, a mivel ezennel bezárom -levelemet, tisztelő öcscse…« és pont.</p> -<p>Pedig elképzelheted, hogy érdekelnek a viselt dolgaid, és nem is -csak egy okból. Hogyan találtad bátyámat, nénémet, és a tenger sok -húgomasszonyt? Ez egy. Leharapták-e az orrodat az öregek, vagy: -agyontánczoltattak-e a fiatalok? Ez kettő. Aztán a munka. Halad-e -előre? Ez három. Rossz próféta és rossz orvos vagyok-e? Mert te is -érdekelsz, bár nem vagy rá méltó, hogy törődjem veled, hálátlan -fiú!</p> -<p>Ellenben kapok egy hosszú levelet a Nusitól. Szavamra mondom, -mikor az aláirást megláttam, hamarjában nem tudtam, hogy fiú-e ez a -Nusi, vagy leány?</p> -<p>De a hogy olvasni kezdtem a levelet, mindjárt megtudtam, hogy a -Nusinak leánynak kell lennie, mert vagy tizenöt toalettet ir le, -minden komolyabb szükség nélkül. Hosszas tanakodás után rájöttem -arra is, hogy ez a Nusi alighanem a miniszter leánya. <span class= -"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p> -<p>És látod, barátom, ez a Nusi ir nekem, vagy két árkust tele, -akkora betükkel, mint egy-egy régi négykrajczáros.</p> -<p>Az igaz, hogy a Nusi leveléből nem lettem sokkal okosabb.</p> -<p>De annyit megtudtam belőle, hogy szerencsésen megérkeztél, és -hogy, istennek hála, elég jól vagy, legalább a kezed-lábad nem -fáj.</p> -<p>Mert a Nusi levelében igen sűrűn szerepel egy bizonyos Asztalos -Gyula. Majdnem annyi Asztalos Gyula van benne, mint a hány tavaszi -ruha.</p> -<p>Ez az Asztalos Gyula tenniszezik, lovagol, kirándulást rendez, -bosztont tánczol, csolnakázik, szóval mindent csinál, majd hogy -képet is nem fest.</p> -<p>Ilyen körülmények között meg tudom érteni, hogy ez a sokat -emlegetett Asztalos Gyula okosabbat is tud csinálni, mint hogy -beüljön a szobájába, s hosszú levelekkel mulattassa köszvényes, -öreg mesterét.</p> -<p>Az igazat megvallva, én is úgy tennék az ő helyében, a hogyan ő -cselekszik. Élném a világomat, és nem törődném az öregekkel. Sőt -akármilyen vén vagyok, nem titkolom el, hogy roppant szivesen -utánoznám ezt az Asztalos Gyulát. Tudod-e, fiú, mihez volna -legnagyobb kedvem?! Egész nap »Blindekuh«-t játszani, Nusival meg a -többiekkel, lehetőleg sötétben, vagy »Haragszom rád«-ot, -zálogkiváltással. Nincs szebb játék, fiam, mint a szembekötősdi. Az -embert csipkedik, az ember megcsipi, a mit a keze ügyében talál… ó, -ez csak álom, talán soha se volt igaz!</p> -<p>S a valóság az, hogy megint fekszem – mert nem igen tudom -megmozdítani a lábamat – hallgatom a Slezákné zsörtölődését, a -változatosság kedvéért hol aszpirint eszem, hol Szalvátor-vizet -iszom rá, s ha mulatni akarok, orditozom. <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span></p> -<p>Szóval hiába akarnám utánozni Asztalos Gyulát. Addig, addig -készültem élni, míg végképpen elkéstem vele. És teljes -elpenészedésemben már az is nagy szerencse rám nézve, ha találkozik -egy-két irgalmas lélek, a ki hirt ad róla, hogyan élnek és vigadnak -a többiek. Ez idő szerint nem lehet egyéb szórakozásom. Az öregség, -fiam, abból áll, hogy az ember kibiczel és nézi mások játékát. De -ne kivánd hallani, hogyan gondolkozom az öregségről, a melyet a -régi római irók számos fejezetben dicsértek és melegen ajánlottak -mindenkinek; jó nevelésü ember vagyok, és nem szeretek -káromkodni.</p> -<p>Egy szó mint száz, vedd elő a jobbik eszedet, és ne sajnáld azt -a kis fáradságot. Felelj meg a kérdéseimre; ne engedd, hogy a -podagrával egyetemben a kiváncsiság is gyötörjön. Aztán ne rázz le -a nyakadról telegrammstilusban; egészítsd ki Nusi tudósítását -azokkal a részletekkel, a melyek engem jobban érdekelnek a Nusi -tavaszi ruháinál. A hálátlanság az ifjuságnak legszentebb joga, -alap-természete, lényege, »Ding an sich«-e (vagy nem tudom, hogyan -mondanák a bölcsek), de kivételképpen függeszd fel a legszentebb -jogaidnak gyakorlását, s gondolj egy kicsit arra is, hogy, ha -térdig jársz a rózsában, ebben nem csekély része van a te szegény, -vén – jaj, jaj, jaj!</p> -<p>(Ordítanom kellett, mert rám jött a roham.)</p> -<p>Ezek után remélem, hogy most már be fogod váltani az igéretedet, -és postafordultával földeritesz élményeidnek részletes – minél -részletesebb – elbeszélésével.</p> -<p>Öreg barátod</p> -<p class="right"><i>Antal</i>.« <span class="pagenum"><a name= -"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span></p> -<p>Mikor ezt a levelet megkaptam, nagyon elszégyeltem magam. -Napközben nem jutottam hozzá, hogy mindjárt megirhassam a -feleletet, mert az a nap véletlenül az események napja volt, de -éjjel egy órakor leültem az iróasztalomhoz, s a következő -beszámolót szerkesztettem meg:</p> -<p>»Kedves Mester,</p> -<p>tartalékos hadnagyi szavamra mondom – azt hiszem, erre még ad -valamit – hogy fogalmam sincs róla, ki az a Nusi, a ki olyan -kimerítő tudósitást irt rólam a mesternek. Illetőleg fogalmam sincs -róla, hogy melyik a Nusi a sok közül, mert annyian vannak, hogy még -most se tudom mindnek a nevét.</p> -<p>De bármelyikük a Nusi, annyi bizonyos, hogy ez a Nusi kiváló -zsurnalisztikai erő, a kinek helyet lehetne szorítani valamelyik -szerkesztőségben. Nemcsak gyorsan értesitette a mestert, hanem -pontosan is; megirt mindent, a mi nevezetes. Hatvan forint -fizetésért ez a kisasszony csudákat mívelne. Persze, ha a miniszter -leánya, nem vállal hivatalt; különben akkor se, ha véletlenül nem -az, mert ebben a boldog családban nincsenek szegény rokonok.</p> -<p>Kár, mert hirlaptudósítónak meglepő tehetség.</p> -<p>Általában ezek a kisasszonykák tele vannak tehetséggel. Van -köztük egy-kettő, a ki műkedvelő fényképész. Ezek, miután a -környéken már mindent és mindenkit számtalanszor lefényképeztek, -most folytonosan engem fotografálnak. A dunajeczi kastélyban az ön -szegény Asztalos Gyulája immár vagy harminczhatezer példányban -forog közkézen, és az itt lakó művelt családnak nincs olyan -asztala, a melyen Asztalos Gyula helyet ne foglalna.</p> -<p>Mások remekül rajzolnak, s szenvedélylyel csinálnak <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> -karrikaturákat. Talán nem kell mondanom, hogy a legujabb torzképek -főalakja én vagyok; Bismarck, ha élne, megirigyelhetné a -népszerüségemet. Némelyik kép, például: »Asztalos Gyula -hölgyválaszkor«, »Asztalos megmenti Snob életét« – Snob egy -szemtelen, rosszul nevelt, elkényeztetett kis kutya – »Asztalos -Gyula a Dunajeczen« – egyedül eveztem, s a csolnak majdnem -felborult a sok kisasszonynyal – »Asztalos és Nelly tandemen« – -Nelly egy kövér angol lány, a kivel különben soha se biczikliztem – -s különösen az a kép, melynek czime: »Néhai Asztalos, vagy: a danse -macabre«, határozottan igen sikerült. Ezek a torzképek, fölötte -szeretetreméltóan, mind azon csúfolódnak, hogy sehol a messze -távolban nem mutatkozván más fegyverfogható férfi, milyen nagy -keresletnek örvendek, s engem mily fontossággal tölt el ennek a -helyzetnek a tudata.</p> -<p>És hogy tánczolnak! A mester talán még emlékszik, hogy ebben az -amazonokkal népes kastélyban, mint a falu végén, folyton szól a -muzsika. Néha három helyen egyszerre.</p> -<p>Természetesen mind fényesen zongoráznak, s van köztük, a ki oly -elragadóan énekel, mintha rá volna szorulva, hogy pénzt keressen. -Mindent tudnak.</p> -<p>Csak egy kicsit egyformák. Majdnem annyira egyformák, mint azok -a liliomnagyságu, hosszú, szegletes betük, a melyekkel napi -élményeiket estéről-estére megörökítik. Unalmában tudniillik mind -naplót ir; egyik naplóból már volt szerencsém hallani néhány -mulattató szemelvényt. Azt hiszem, a naplóikba mind ugyanazt -irják.</p> -<p>De ha egyformák is, azért nagyon kedvesek. Mint azok a piczi kis -hüllők, a melyekről még nem látni, mi lesz belőlük: szelid kurta -kigyó, vagy mérges vipera.</p> -<p>Tehát: igen, mester, én élem világomat. Tánczolok, <span class= -"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> lovagolok, -tenniszezek, csolnakázom, kirándulásokat teszek, csak éppen -szembekötősdit és »haragszom rád«-ot nem játszom. Nyakig benne -vagyok a jó életben, s már úgy hozzászoktam az előkelő társasághoz, -hogy ha véletlenül megpillantom magamat a tükörben, oda -köszönök:</p> -<p>– Szervusz, te kis mágnás!</p> -<p>Élem a világomat. De éppen ez az, a mi nem tetszik nekem.</p> -<p>És ezzel elérkeztem oda, a hol kezdenem kellett volna. A -mentségemhez, hogy mért nem irtam eddig.</p> -<p>Azért nem irtam, mester, mert én még most se tudom bizonyosan, -hogy itt maradok-e. Nevezetesen addig, a míg az a bizonyos kép -elkészülne. És miért irni, ha valószinü, hogy hamarább érkezem meg, -mint a levelem?! Ha arra számit az ember, hogy a mikorra a -levélhordó benyit a képes kártyámmal, engem már ott talál, a mint -éppen jelentem:</p> -<p>– Megszöktem, mester. Nem tudtam elviselni a jó életet.</p> -<p>Már pedig ilyenformán áll a dolog. Még most is.</p> -<p>Imádom ezeket a leányokat, mester. Külön-külön és együttvéve. De -fő-mulatságrendezőnek lenni, órák hosszú során át folyton-folyvást -szórakoztatni egy egész táncziskolára való hölgykoszorút, -cselekvőleg, vagyis: bicziklin, lovon, csolnakon, automobilon stb., -és szenvedőleg, vagyis: jó képet vágni ahhoz, hogy mulassanak -rajtam, hogy lerajzoljanak, hogy naplójegyzeteket és verseket -irjanak rólam, és így tovább, ehhez nekem se tehetségem, se -kedvem.</p> -<p>És ezt itt bajos elkerülni.</p> -<p>Ó, nem követel itt tőlem senki semmit. Jöhetek, mehetek, azt -tehetem, a mit akarok; jól mondta, mester: ha úgy tetszik, egy -hétig nem lépek ki a szobámból; nem fognak utánam küldeni, a -világért meg nem zavarnának. <span class="pagenum"><a name= -"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p> -<p>De ezeknek az embereknek valami különös adományuk van ahhoz, -hogy észrevétlenül is ránk kényszeríthessék az akaratukat. Azt -képzeljük, hogy a magunk fejével gondolkozunk, és voltaképpen úgy -tánczolunk, a hogy ők fütyölnek.</p> -<p>Szeretetreméltósággal halmoznak el, és olyan kedvesen, olyan -félénken, annyi bocsánatkéréssel czélozgatnak apró szivességekre, a -melyeket véletlenül éppen mi tehetnénk meg, hogy lehetetlen önként -nem ajánlkoznunk. És ha megtettük a magunkét, olyan hálásak, olyan -lekötelezettek! Másodszor már nekünk kell kikönyörögnünk, hogy -fogadják el, a mit csak ők akarnak.</p> -<p>Pedig tulajdonképpen épp úgy engedelmeskedtünk, mínt a -cselédek.</p> -<p>Például, ha a főispánné rám emeli jóságos tekintetét, s -megszólít félénken, zavartan, kissé selypesen:</p> -<p>– Édesz Asztalosz!…</p> -<p>Akkor két dologgal már tisztában vagyok. Az egyik az, hogy az -egész napom le van foglalva. S a másik, hogy ma és holnap -pontról-pontra az fog történni, a mit a félénk tekintet mögött -főztek ki. Arra, a mit Guszti néni sok bocsánattal, talánnal, ha -ugyannal, és a mennyibennel fejez ki, mint a kősziklára, -anyaszentegyházat lehet épiteni.</p> -<p>Aztán Guszti néni még hagyján. Van más, a ki fölöslegesnek -találja a mandulát megczukrozni.</p> -<p>Ez a más az ön híres szépsége, Albert urfinak az elvált -felesége.</p> -<p>Mondhatom, a milyen szép, olyan kiállhatatlan személy. Talán nem -is olyan szép, mint kiállhatatlan.</p> -<p>A véletlen úgy akarta, hogy együtt utazzunk, s hogy a jablonkai -állomáson megtudja, hova igyekszem. Későn küldtek értem kocsit; -felajánlott egy ülést maga mellett. Igen meggondolatlanul -elfogadtam a szivességét, <span class="pagenum"><a name="Page_96" -id="Page_96">-96-</a></span> s már akkor kedvem lett volna -visszafordulni és meg se állni Pestig. A jótékonyságával ugyanis -kimerítette kegyeinek kincstárát. Ennyire lóhátról még nem -beszéltek velem. Csak egy pár szót szólt, azt is lassan mondta, s -utóbb kereken beszüntette a társalgást. Szerencsére jött a kocsim, -s én is elválhattam tőle – örökre, mint Albert urfi, a kit élénken -méltánylok.</p> -<p>Azóta egyszer átjött a kastélyba. Bemutattak neki; úgy tett, -mintha soha se látott volna. És többé egy tekintettel se -foglalkozott velem. A mit egyébként szivből viszonoztam.</p> -<p>A mester erre azt fogja mondani, hogy mit törődöm vele?! A szép -Valéria nem tartozik a kastély lakói közé, s a kastélyban bizonyára -vannak másféle kedélyek is.</p> -<p>Igen, például a főispán. Ez jó fiu, a kutyafáját. De az ő -barátsága nem oszt és nem sokszoroz. Ha lármázik, ha csöndes, nem -jár a szava, mint nem jár a régi kétgarasos.</p> -<p>Ha tehát a kastélyban nem harapták le az orromat: jóformán ebből -áll minden sikerem.</p> -<p>Mert hogy az öreg kegyelmes nagy reverencziával fogadott, azzal -nincs mit dicsekednem.</p> -<p>– Nagyon sok szépet és jót hallottunk Nagyságod nevezetes -talentumáról – szólt, mikor bemutattak neki. – Igyekezni fogunk – -folytatta – hogy Nagyságod jól találja magát a mi kis -körünkben…</p> -<p>De úgy látszik, így beszél az ispánjával is, a mikor elcsapja -kis köréből.</p> -<p>A bemutatás czerimóniája a parkban folyt le. Azt hiszem, -érdekelni fogja a mestert, ha egy pár szóval kiterjeszkedem erre a -találkozásra.</p> -<p>Az öreg kegyelmes a déli verőfényen sütkérezett. Megparancsolta -a napnak, hogy süssön rá, és a nap engedelmeskedett. <span class= -"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p> -<p>Nem tudom, mester, emlékszik-e még a parkra? Két halastó van -benne; egy nagyobb, meg egy kisebb. A nagyobbikban gyönyörü -pisztrángok kergetőznek; a másik csak afféle kerti diszlet, -szökőkúttal és aranyhalakkal. Élelmes vendéglősök, a giardinetto -diszéül, nagyobb halastavat szoktak feltálalni nyolczvan -krajczárért.</p> -<p>Ennek a kisebbik – tréfásan halastónak nevezett – medenczének a -partján várt bennünket. Természetesen tolószékében kuczorgott; a -tolószék nélkül már nem ember. Egyedül volt és az aranyhalakat -nézte.</p> -<p>Azt gondolhatta magában:</p> -<p>– No, ti ugyan ostoba módon jöttetek a világra! Ilyen silány és -ilyen rövid exisztencziáért bizony nem érdemes életre kelni. De ne -féljetek. Akármilyen nyomorult békahalak vagytok, azért nem -bántalak benneteket, sőt kalács-morzsát engedélyezek nektek, mert -én vagyok az öreg kegyelmes úr.</p> -<p>Hosszu gesztenyefasor vezet oda. Mi ezen a nyílegyenes úton -közeledtünk, s már messziről láttam az öreget.</p> -<p>Már messziről láttam, s már messziről utáltam.</p> -<p>Körülöttem minden a tavasz és az ifjuság dicsőségét magasztalta. -A faleveleknek az a tulságosan élénk, egyszinü zöldje, mely a -festőt kikelet idején olyan sokszor kétségbeejti, a májusi -napfénynek a menyecskék csókjára emlékeztető tüze, a -kisasszonykáknak a távolból hozzánk hallatszó boldog hihihizése – -folyton cseng ez a sok kis csengettyü, mintha valami láthatatlan -lélek nem hagyna békét nekik és minduntalan csiklandozná őket – és -az égbolt isteni derüje, mert mikor levettem a szememet a -tolószékben gubbaszkodó kis fekete pontról, és máshová forditottam -a tekintetemet, bármerre néztem, nem tudom hogyan, mindenütt az -égboltot láttam. <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= -"Page_98">-98-</a></span></p> -<p>A sétautak keresztező pontjain kőbe vésett Dianák, Vénuszok és -Minervák szomorkodtak, s mint megannyi szolgáló, türelmesen várták -a kis fekete pont kegyes tekintetét. A szökőkút közepén egy -elzüllött Neptun panaszkodott némán:</p> -<p>– Hová jutottam! Isten voltam, és kertészlegény lettem!</p> -<p>Ennyi mythologia közepett a tolószékben látható, mozdulatlan kis -feketeség azt a hatást tette rám, mintha így makacskodott -volna:</p> -<p>– Itt vagyok és itt maradok, a vasakaratommal. Ráültem erre a -vidékre, a melyet szem nem lát be, és meg fogok kövesedni ezen a -helyen.</p> -<p>Mikor a közelébe értünk, és ujra rápillantottam, majdnem -elkaczagtam magam.</p> -<p>Egy zöld vadászkalap volt rajta, fajdkakastollas és kissé -viseltes, zöld vadászkalap, mely oly legényesen ült a fején, mintha -kaczérkodni készült volna a falubeli leányzókkal. Becsületszavamra -mondom, mester, hogy kaczkiásan félre volt csapva, mint a hogyan -vig hajtók viselik. Ha azóta nem láttam volna, hogy az öreg -rendesen így hordja, azt hinném, hogy a szemem káprázott.</p> -<p>Ez a hetyke, fiatalos viselet annyira nem illett a vastag -köpönyeghez, melynek oltalma alatt apró, vértelen tagjai fázékonyan -kuczorogtak, hogy hirtelen egészen neki vidámodtam. De a mint -jobban megnéztem az arczát, nyomban eltünt minden vidámságom. Rövid -ősz szakálla, mely lakat formára fonta körül előre álló, s hatalmas -csont-szerkezetről tanuskodó, erős, széles állát, mintha azt -jelezte volna, hogy e mögött a fehér zár mögött egy első osztályu -ragadozónak még ép, hegyes fogai rejtőznek. Egyenes homloka, finom -metszésü, az öregségtől el nem húsosodott, vékony orra, s -tekintetének biztos <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span> járása arczának olyan különös, -nyugtalanító kifejezést adott, mely az első pillanatban, a puszta -benyomások, az ösztönszerü érzések pillanatában, szinte -megdöbbentett. Az arcz öreg, ránczos volt, de arczának kifejezése -kemény, s tekintete éles, megbecsülést parancsoló. A nevetségesen -kicsiny alak, apró tagjaival, engem is egy lovászfiura -emlékeztetett; de az alakot nem igen látta meg az ember, mert olyan -fej ült rajta, mely azonnal leszereli a nevető kedvet: egy minden -vihar látott, vén arkanzászi lókötő feje.</p> -<p>Mikor bemutattak neki, rám emelte a tekintetét. Azt mondhatnám, -hogy: rám tette, és nem vette le rólam. Valósággal rám nehezedett a -szeme, mintha ki akarná próbálni, hogy mennyit birok ki, milyen -erejü vagyok.</p> -<p>Csak arisztokraták tudnak így nézni. Ennyire minden tartózkodás -nélkül; ilyen leplezetlen kiváncsisággal; ilyen sértően, -elbizakodottan, nem titkolt, világos kifejezésével annak, hogy: -»Hadd látom, mit érsz?!« – abban a semmivel sem igazolható, -bosszantó, nevetséges föltevésben, hogy nekik szabad bejárásuk van -a lelkünk fenekéig. Mintha ez is a kiváltságaik közé tartoznék.</p> -<p>De nekem véletlenül nem imponált az öreg.</p> -<p>Tudniillik én az embereket két osztályba sorozom. Az első -osztályba tartoznak Lionardo, Velasquez, Millet, Corot, Bastien -Lepage, a mester és Dagnan-Bouveret is, bár az utóbbira nézve a -mester nem ért egyet velem. Szóval Lionardo és társai, -Dagnan-Bouveret-ig, nem tudom könyv nélkül hányan.</p> -<p>A második osztályba tartoznak a többiek.</p> -<p>Bizonyára, ha valaha megláthattam volna az élő Millet-t, ha ő -kegyesen bebocsátott volna magához, rám vetette volna a tekintetét: -akkor, akkor kétségen kívül erőt vett volna rajtam a megilletődés, -az áhitat <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> és a félelem érzése. Millet küszöbén -állván, remegett volna a lábam, a hátgerinczemen borzongás futott -volna végig, nem tudtam volna egy okos szót kidadogni, és mit tudom -én, még mi.</p> -<p>Aztán, ha történetesen rám nehezedik a szeme, tekintetének a -súlya alatt bizonyosan elvesztettem volna az eszemet, s talán -elkezdtem volna a mellemet verni az öklömmel, a hogy tudom, ijedten -hebegve:</p> -<p>– Domine, non sum dignus! Uram, nem vagyok méltó!</p> -<p>Ha valaki az első osztályba tartozik, az más. De a többi ember -nekem mindegy. Bánom is én a rangját. Nem találok rajta semmi -irigylésreméltót. És hogy nagy az uradalma, vagy tenger a pénze! -Mit törődöm vele? Hisz a pénzét úgy se adná nekem. És ha hirtelen -megőrülvén, nekem adná, én pedig hirtelen lakájjá lennék és -elfogadnám, mit érnék vele?</p> -<p>Azért engem az a lehetőség, hogy az öreg kegyelmes ősei netalán -már a keresztes háborúkban szíjjat hasitottak néhány hitetlen -hátából, tökéletesen hidegen hagyott. Hátha mindjárt ő maga is a -keresztes háborukban született volna, mit nekem az ő földje és -gazdagsága! Ha hétszáz év óta élne, s ő volna a rusznyák császár, -nekem nem parancsol.</p> -<p>Szóval az illetlenül felsőbbséges, kiméletlenül kutató, s -nyiltan mérlegelő tekintet nem ejtett zavarba. S mert nekem is van -szemem: visszabámészkodtam.</p> -<p>Mintha egy mély kútba néztem volna. Igazán, úgy rémlett, hogy -századokat és századokat látok szemének mélyvizü tükrében.</p> -<p>Századok bűneinek s tragikusan sötét eseményeinek emlékét; -századok rettentő babonáit; századok megátkozott örökségét.</p> -<p>Azt képzelem, tetszett neki, hogy nem riadtam meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> -tekintetének támadásától, s olyanformán álltam meg a helyemet, mint -az utczagyerek, a ki szemtelenül nevet bele az ágyucső -feketeségébe.</p> -<p>Legalább ennek tulajdonítom, hogy a második természetévé vált -szertartásos udvariasságon kívül még némi tisztelettel is fogadott. -Ó, tisztában vagyok vele, hogy ez nem a tehetség jóhirnevének vagy -a művészet magasztosságának szólt, mert neki, lelke mélyén, az -egyik is, a másik is Hekuba, de esküszöm, hogy a hangjából bizonyos -elismerés érzett ki, melylyel különben meglehet, csak az európai -megjelenésnek óhajtott adózni.</p> -<p>– Nagyon örülök – kezdte – hogy Nagyságodat itt tisztelhetjük a -mi kis körünkben. Remélem, hogy szerencsénk lesz minden tekintetben -kedvére lenni, s fölötte óhajtanám, vajha kiérdemelhetnők -megelégedését. Mi jó hirt hozott a tiszteletreméltó Antal tanárról, -az én szeretve tisztelt, kedves barátomról?</p> -<p>Csakhogy ez a sok nyájasság engem a királydrámák alakjaira -emlékeztetett, a kik ilyenformán üdvözlik egymást:</p> -<p>– Üdv, nemes Hastings! Baráti szivvel köszöntlek, s kérlek, -tekintsd e házat a magadénak. Térj pihenőre, s álmaid legyenek -szépek, mint egy gyermeké, ki anyja keblén aludt el.</p> -<p>A mi nem zárja ki azt, hogy mikor Hastings aludni tér, a -házigazda egy intésére két marczona és borzas ember sompolyog -utána, a kiknek közbenjöttével Hastings nem ébred föl többé.</p> -<p>Nem teszek fel az öreg kegyelmesről semmi szörnyüséget, de -mindjárt az első szavaira az jutott eszembe, hogy akármennyi szépet -és jót hallott nevezetes talentumomról, s akármilyen udvariasan -szólna hozzám minden viszontagság közepett, alkalom adtán igen -kegyetlenül tudna elbánni velem. <span class="pagenum"><a name= -"Page_102" id="Page_102">-102-</a></span></p> -<p>Miért villant fel bennem ez a gondolat, nem tudnám megmondani. -De a benyomások és a sejtelmek embere vagyok. A sejtelmeim, -legalább eddigelé, sokkal ritkábban csaltak meg, mint az -asszonyok.</p> -<p>A mester azt fogja mondani, hogy rosszul itéltem meg az öreg -kegyelmest, minden alap, s minden igaz ok nélkül. No majd -meglátjuk.</p> -<p>A mennyiben pedig alap kell ahhoz, hogy valakiről rosszat -mondhassak: beszéljünk a miniszternéről.</p> -<p>Ez alapjában igen jó lélek, és ártatlan kedélyü, kedves -teremtés. A ki egész napokat tud eltölteni azzal, hogy a haját hol -arany-, hol lilaszinűre festi, annak nem lehet rossz szive.</p> -<p>De nem akarja elismerni, hogy végre is kollégák vagyunk, s -ugyancsak rosszul bánik velem.</p> -<p>Az igaz, hogy jóindulatból bánik velem rosszul; csakhogy éppen -ez bosszant a legjobban.</p> -<p>Jóindulattal van irántam, bizalommal tüntet ki, sőt elhalmoz a -bizalmával. Ezt azonban nem tekinthetem kitüntetésnek, mert mást -itt, errefelé, lehetetlen volna a barátságára méltatnia.</p> -<p>Azt a temérdek rosszat ugyanis, a mit a barátnőiről tud, csak -férfinak mondhatja el. Mert ezek a dolgok többnyire kényes -természetüek.</p> -<p>Képzelheti a helyzetét. Hónapokig itt kell lennie, egy bokréta -szebbnél-szebb pletyka tudatában, és csupa fiatal leány van körüle, -a kik között nem oszthatja szét virágait. Néha a szép Valériánál -el-elhelyez egyet, de más közönsége nincsen. A papáról, az öreg -kegyelmesről nem lehet szó; Guszti néni nem ér rá meghallgatni; a -főispán nem számit.</p> -<p>De végre jöttem én, s világos, hogy soha ennyi bizalommal nem -találkoztam.</p> -<p>Az e fajta bizalmasságok engem soha se gyönyörködtettek -<span class="pagenum"><a name="Page_103" id= -"Page_103">-103-</a></span> tulságosan. Nem szeretem, ha elveszik a -kedvemet az asszonyoktól. De a bizalom, nyilvánuljon bármilyen -formában, mindig megtisztelő. S az ember mindenbe beletanul. Mióta -a kastélyban vagyok, rájöttem, hogy szükség esetén a komorna -feladatainak is meg tudok felelni.</p> -<p>Csakhogy ő méltósága vidám és rémes történeteit olyan jóakaratu -magyarázattal szokta kisérni, a melyet talán egy igazi komorna is -fölöslegesnek vélne. Elmagyarázza, mi a szokás s mi nem szokás, mi -<i>fair</i> s mi nem <i>fair</i>, és rendesen így végzi:</p> -<p>– Persze, ezt maga nem érti… Tudja, Asztalos, nálunk ez így -szokás… Ez angolul van és azt teszi, hogy… Mert azt tudnia kell, -hogy a jobb körökben…</p> -<p>Nagyon kicsinyes gondolkozásu vagyok? Meglátszik rajtam, hogy -nem származom előkelő családból?… Meglátszik rajtam a nép fia, már -azon is, hogy így idegeskedem, mikor mosolyognom kellene? Meglehet. -Elég az hozzá, megvan bennem a mezítlábas, önérzet s nem szeretem, -boszant, ha lenéznek.</p> -<p>Képzelődöm? Meglehet. És mégis… Hogy is mondjam el? Nem -rágalmazom tovább a miniszternét, a ki türhetetlenül oktat; -beszéljünk a Nusikról.</p> -<p>Mikor körülrajzanak, ez a sok kis lány, a kiknek a gondolkozása -még gyermekes, de a kiknek az érzése ezer esztendővel ezelőtt -eredett, mint a ma megelevenült kis halnak a kopoltyuja, mikor -körültánczolnak és vigan kiáltozzák: »Asztalos! Asztalos!« – -mindegyiknek az ajka annyiszor hangoztatja a nevemet, mint a -gyermekeké a Lengyel Lászlóét – akkor nekem nem az jut eszembe: -»Ejnye, be ünnepelt férfiu vagy te, Asztalos! Hogy felvitte az -Isten a dolgodat, te liliputi lányok közé tévedt Gulliver! Milyen -nagyra szökött az értéked, édes Robinson, te jámbor kereskedősegéd, -<span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span> mióta egyedül páváskodol a Száz Szüz -szigetén!« Hanem az jut eszembe: »Te nem vagy unokatestvér, derék -Asztalos; te csak játszótárs vagy; felnőtt játszótárs, jobban -öltözött s műveltebb czimbora, de voltaképpen ugyanolyan rendü -<i>utilité</i>, a minők néhány évvel ezelőtt azok a parasztfiuk -voltak, a kik ma már be se mernek nézni a rácsos kapun. A míg -madarat fogsz és fészket szedsz nekik, minden rendben van; de ha -véletlenül azt vennéd a fejedbe, hogy egyéb akarsz lenni -valamelyiknek, nem csupán játszótárs, mindjárt meglátnád, hogy -milyen nagyot néznének… azaz, hogy nem látnál semmit, mert mire -körülnéznél, azon vennéd észre magad, hogy már kipenderítettek a -rácsos kapun. Azért ne bízd el magad, Asztalos; hanem légy alázatos -és tetszetős; kellesd magadat szépen, mert a helyzeted így -követeli.«</p> -<p>Igazán nem akarom őket megszólni. Jó kis lányok ezek, mind egy -szálig. Csak egy hibájok van. Azt hiszik, s ha nem is mondják, a -lelkök mélyén meg vannak győződve, hogy csak értök van a világ, az -egész világ csak ő érettök: a nap, a hold, a csillagok, a folyók és -a tengerek, az emberek és az állatok, és én is, Asztalos Gyula, a -ki nem a harapós emberek, hanem a szeretetreméltó és fogatlan -háziállatok rendjébe tartozom… Vajon csakugyan úgy volna?</p> -<p>Engem bosszant ez a gondolatuk.</p> -<p>Aztán, ha csak urak volnának a világon! De az uraknak cselédjeik -is vannak.</p> -<p>Az urak, azok még csak eltitkolják valahogy, legalább is -illedelmesen leplezgetik a lenézésöket, hanem a cselédek!</p> -<p>Ó, épp oly készséggel, épp oly kifogástalanul szolgálnak ki, -akár az öreg kegyelmest; épp oly reverencziával, épp oly illedelmes -tartózkodással szólnak <span class="pagenum"><a name="Page_105" id= -"Page_105">-105-</a></span> hozzám vagy felelnek a kérdéseimre, -mint a hogy a <i>Ne nyúlj hozzám</i> kisasszonyokhoz, sőt még több -reverencziával, hogy meg ne sértődjem! Kitünően nevelt cselédek -vannak itt, a kik mintha a »Cortegiano«-ból tanulták volna a -tökéletes viselkedés művészetét; mindannyian mintaszerüen -udvariasak, hallgatagok, sőt, istenemre, gyöngédek! De – noha -igazságtalanság volna a tolakodás, a bizalmaskodás vagy a -legcsekélyebb konfidenczia vádjával illetnem őket – a nézésökben, a -mosolygásukban, a mozgásuk nem tudom mi-jében, egész -magukviseletében van valami, a mi némán, de világosan azt -mondja:</p> -<p>– Olyan tisztelettel és olyan előzékenységgel kell kiszolgálnunk -téged, mintha legalább is a pápa követe volnál; mert ez a parancs. -Tudjuk, mi a kötelességünk, és megteszszük, pontosan, vonakodás -nélkül; bár nem a te szolgálatodra születtünk. De ne feledd, hogy -mindez csak látszat; ámbátor mi másképpen mutatjuk, valójában te is -cseléd vagy, mint mi. Urforma, jobban fizetett cseléd, a ki több -pénzért kevesebb, kényelmesebb munkát végez; de csak cseléd, a ki -dolgozik, és a kit megfizetnek.</p> -<p>Mert az lehetséges, mester, hogy él valahol a világon egy őrült -gróf vagy herczeg, a ki a művelt, tehetséges és derék embert éppen -olyan embernek, és éppen olyan rangu társadalmi erőnek tartja, mint -magamagát, – ez lehetséges, noha én még nem láttam ilyen -csodabogarat, – de olyan cseléd, a ki ezt a művelt, tehetséges és -derék embert úrnak, az őrült gróffal egyforma valakinek, a -cselédsor fölé emelkedett, tiszteletreméltó személynek tartsa, -ilyen cseléd nincs, nem jött a világra, vagy elrejtőzött valahová a -mesevilágba, a hol a romantikusok kék virága nő.</p> -<p>A lakáj arisztokratább az arisztokratánál. Mert a <span class= -"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> mágnás -talán megbocsátja, hogy egyszerüen nem születtünk, hanem a cseléd -könyörtelen.</p> -<p>Nem lehetetlen, hogy a nagyurak egyszer, a messze jövőben, ki -fogják mondani az ész és jellem jogán alapuló teljes egyenlőséget. -El tudom képzelni, hogy majdan lesznek herczegi sarjadékok, a kik -»szabadság, egyenlőség és testvériség«-et fognak kiabálni, mint -máris voltak jóhiszemü előkelőségek, a kik komolyan vették a -demokráczia elveit és könyveket irtak erről a fantazmagoriáról. -Meglehet, hogy a világ valamikor ki fog fordulni a sarkából, de az -bizonyos, hogy a lakájok még akkor is fenn fogják tartani -elveiket.</p> -<p>Van köztük egy nagy kamasz, egy mammuth-csontozatu óriás, valami -William. Ez a William nem követett el velem szemben semmiféle -tiszteletlenséget, de ha rám mosolyog, s ha, jóllehet másfelé -nézek, érzem, hogy két kis fekete szemebogara meg akar telepedni -rajtam, felforr a vérem, s a tenyerem bizseregni kezd. Az emberi -méltóság érzése ilyenkor valósággal lázong bennem; azt követelné, -hogy ne gondolkozzam egy pillanatig se, hanem próbáljam ki, -erősebb-e az öklöm, mint ennek a simára borotvált oráng-utángnak a -széles pofacsontja?! És el kell hallgattatnom az emberi méltóság -érzését!</p> -<p>A mester elfogult, s mindezt nem fogja méltányolni, de -mondhatom, nem értem magamat, hogy már régen meg nem szöktem. És -hamarjában nem is tudnám megmagyarázni, hogy mi tartott itt -eddig?</p> -<p>Talán leginkább az ál-szemérem és a jóravaló restség. Az, hogy -szó nélkül megugrani kissé nevetséges volna; és még bajosabb -megértetni, hogy hosszas habozás és több mint egy heti eszem-iszom -után, miért nem akarom teljesiteni, a mit meggondolatlanul, -könnyelmüen, botorul, de végre is magamra vállaltam. <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> -<p>És igen, még egy. Az a bizonyos munka. Ebben igaza volt, mester. -A feladat csakugyan csábító.</p> -<p>Nehéz, de azért, vagy éppen azért csábító.</p> -<p>Ha ezt a képet meg tudnám csinálni úgy, a hogy már a lelkemben -él! Még most is hiszi, hogy meg tudom csinálni? Én nem hiszem.</p> -<p>Mert a milyen szép a feladat, olyan gyönge a legény. Azt már -tudom, hogy egy szétfoszlott álmot kellene lefestenem; látom ezt az -álmot, s azóta valami nem hágy békén. De mily ügyetlen a kezem!</p> -<p>Nem irok többet, mester; hajnalodik, s egy kissé fáradt vagyok. -És mért szaporítsam a szót, mikor azt se tudom megirni, mit fogok -tenni holnap?</p> -<p>Lehet, hogy egyet gondolok, s nyomon követem ezeket a sorokat, a -melyeknek késedelméért bocsánatát kéri</p> -<p class="right">hálás tanítványa:<br /> -a hires <i>Asztalos</i>.«</p> -<p>Erre a levélre nem vártam feleletet. A mester azonban nem -fojthatta magába a rövid megjegyzését. S három nap mulva megint -üzenetet hozott a posta. Az üzenet így szólt:</p> -<p class="i2">»Te, barátom!</p> -<p>Én tudok a sorok közt olvasni. Te mindenről irsz, csak arról -nem, a miről nem akarsz. Mindenről irsz, de a kis Katáról egy szót -se.</p> -<p>Keresztüllátok a leveleden, és megjósolom, hogy hiába -készülődöl, mert maradni fogsz!</p> -<p class="right"><i>Antal</i>.</p> -<p>U. i. Köszönöm kérdésedet, már jobban vagyok. Vagy nem is -kérdezted?« <span class="pagenum"><a name="Page_108" id= -"Page_108">-108-</a></span></p> -<p>Restelkedve jegyzem fel, de meg kell vallanom, hogy másodszor -már nem irtam a mesternek. Mert mire az üzenete megérkezett, már -akkor bizonyosan tudtam, hogy: igaza van, csakugyan maradok.</p> -<p>És nem akartam, hogy kinevessen.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_109" id= -"Page_109">-109-</a></span></p> -<h3>V.</h3> -<p>A kis Katáról csakugyan nem irtam egy szót se. Azt hittem, hogy -ez a szándékos feledékenység észrevétlen marad.</p> -<p>Róla nem irhattam azon a hangon, a melyen a többiekről. Hogy -megmagyarázzam, miért teszek vele kivételt, hazudnom kellett volna. -Vagy megirni a teljes igazságot.</p> -<p>Hazudhattam-e a mesternek? S a teljes igazságot megirni nem volt -kedvem.</p> -<p>Nem is illett volna.</p> -<p>Lehetetlen volt elárulnom a titkomat. Nem is csak az én -titkomat, hanem: a titkunkat, kettőnk titkát.</p> -<p>Ó, nem volt valami nagy titok! De a legédesebb titka egész -életemnek…</p> -<p>Akkor már nagy barátságban voltunk. Hogyne! A mi barátságunk -rohamosan fejlődött.</p> -<p>Még nem is láttam az öreg kegyelmest, a ki a halastó mellett -várakozott ránk, még meg se nézhettem jól a mellettem haladó -»eleven fénykép-« et, – a mint végig mentünk a gesztenyefasoron, -Kata így szólt hozzám:</p> -<p>– Furcsa! Most látom magát először, és az az érzésem, mintha már -régen ismerném, mintha nem is <span class="pagenum"><a name= -"Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> lett volna olyan idő, a -mikor nem ismertük egymást. Mintha már százszor hallottam volna a -hangját; mintha kis gyermek koromban sokszor találkoztunk volna. Én -azt hiszem, ez azt jelenti, hogy mi nagyon jó barátok leszünk.</p> -<p>– Igen, ez azt jelenti – feleltem én, és hamarjában nem tudtam -egyebet mondani. Mert abból, hogy egy megmagyarázatlan érzéki -csalódásból, félálomból és emléknek tetsző sejtésből szőtt -képzelődésben találkoztunk, én már megértettem, hogy az isten az én -számomra is rendelt boldogságot, ha azt, a mi számomra -rendeltetett, nem is érhetem el soha – és majdnem elárultam a -meghatottságomat.</p> -<p>Aztán egész nap arra gondoltam:</p> -<p>– Vajon kinyitja-e az ablakát ma este is? Vajon eszébe jut-e -neki a tegnap?</p> -<p>Úgy izgatott ez a kérdés, mint az őrültet a rögeszme.</p> -<p>Kinyitotta.</p> -<p>És attól fogva kinyitotta minden este. Nem kértem erre, nem -beszéltünk össze, de mintha összebeszéltünk volna, sohase -mulasztottuk el ezt a kései találkozót. Mikor a többiek már -elálmosodtak, mi akkor kikönyököltünk az ablakba tereferélni. -Napközben is sokat voltunk együtt; máskor is megtörtént, hogy -magunkban beszélgethettünk; de ezek a rövid nocturne-ök kedvesebbek -voltak nekem, mint a nappali találkozások.</p> -<p>Pedig ilyenkor mindig csak tiz perczig beszélgettünk, és akkor -se mondtunk semmit.</p> -<p>De a hallgatag megegyezés, mely ezeket az ártatlan tereferéket -légyottá édesítette, boldoggá tett. Titkom volt vele, olyan titkom, -mely másokat ugyan egy cseppet sem érdekelt, de mintha közelebb -hozott volna bennünket egymáshoz, a késő est mély csendjében. -<span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span></p> -<p>Egy este, vagy két nappal azelőtt, hogy a mester -jelentés-tételre szólított fel, Kata ezekkel a szavakkal lepett -meg:</p> -<p>– Egész nap mondani akartam magának valamit. De sohase maradtunk -egyedül.</p> -<p>– Parancsoljon.</p> -<p>– Egészen őszinte lesz hozzám, ha nagyon szépen megkérem?</p> -<p>– Mindig őszinte vagyok és leszek.</p> -<p>– Akkor hát mondja meg: haragszik maga Valériára?</p> -<p>– Már hogyan haragudnám?! Hisz alig ismerem! Miért kérdi, miből -következtette ezt?</p> -<p>– Ne kérdéssel feleljen. Először én kérdezek.</p> -<p>– Kérem, szolgálatjára állok.</p> -<p>– Nem történt maguk között semmi? Se azóta, hogy itt van, se -azelőtt, soha?</p> -<p>– Nem történt, soha, semmi. Először is, olyan rövid idő óta -ismerem… másodszor alig váltottunk pár szót…</p> -<p>– Éppen ez az. Mikor én magát bemutattam neki, alig néztek -egymásra. Azóta feltünően kerülik egymást. Mi ez?</p> -<p>– Véletlen. Vagy ha nem az, akkor a báróné antipathiája, a -melybe bele kell nyugodnom. Úgy látszik, nem tetszettem neki, s -minthogy én nem vagyok törlészkedő természetü…</p> -<p>– Becsületszavára mondja, hogy nem ismerte előbb? Akkor látták -egymást először, a mikor én bemutattam magát?</p> -<p>– Nem, pár nappal előbb láttuk egymást először. Aznap, a mikor -megérkeztem.</p> -<p>– Ah, ez érdekes!</p> -<p>– Egy cseppet se érdekes. Ugyanazon a vonaton jöttünk, s rövid -ideig ugyanabban a szakaszban. De <span class="pagenum"><a name= -"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> aztán külön szakaszt -váltott magának, s csak a jabblonkai állomáson ismerkedtünk meg, a -mikor megmondták neki, hogy a kastélyba igyekszem s nem jött értem -kocsi.</p> -<p>– Hohó, ne olyan sebesen! A részleteket is szeretném -hallani.</p> -<p>– Semmit se hallgattam el, a mi szóra érdemes.</p> -<p>– Feleljen a kérdéseimre. A vasuton, ismeretlenül, nem beszéltek -egymással? Mért váltott Valéria külön szakaszt? A legtakarékosabb -asszony a világon!</p> -<p>Elmondtam, hogy mi történt, természetesen egy kissé rövidesen, -»ad usum Delphini.« Ilyenformán:</p> -<p>– A vasuton nem beszéltünk egymással; azt hiszem, rám se nézett. -Hogy mért váltott külön szakaszt, nem tudom bizonyosan; de -alighanem azért, mert az az úriember, a ki mellettem ült, úgy -pöfékelt, mint egy gőzös.</p> -<p>– Az elbeszélés meglehetősen hiányos, mert sehogy se tudom -megérteni, mért nem kérte meg azt az urat, hogy tegye le a -szivarját. Ez alkalmasint magának is feltűnt. De halljuk tovább. -Tehát Jablonkáig nem történt semmi. Nos, mi történt Jablonkán?</p> -<p>– Majdnem semmi. Mikor figyelmeztették, hogy fütől-fától -kérdezősködöm, nem küldtek-e a kastélyból kocsit, s látta, hogy úgy -nézegetek mindenfelé, mint egy megszeppent matróz az -árbocz-kosárban, odaküldte hozzám a vasúti őrt, a ki azt kérdezte: -én vagyok-e az a mázoló, a kit a kastélyban várnak? Az igenlő -feleletre a báróné felajánlotta, hogy elszállít a kastély kapujáig. -Természetesen siettem elfogadni az ajánlatot; de megjártam. Azt -képzeltem ugyanis, hogy illendő lesz néhány hálálkodó szót ejtenem, -hanem a báróné felvilágosított. Kijelentette, hogy nem azért vett -fel a kocsijára, mintha társalogni kivánna. Erre persze -<span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span> nagyot koppantam és elhallgattam. -Nemsokára aztán jött az igazi kocsi, és én örültem, hogy volt -szerencsém. Ez a mi románczunk; a többit tudja.</p> -<p>– Hm, hm. Egy kicsit hézagosnak találom az előadását.</p> -<p>– Ha akarja, megesküszöm, hogy minden nevezeteset elmondtam. -»Rien que la vérité, la vraie vérité, toute la vérité.« Különben -kérdezze meg tőle.</p> -<p>– Az is furcsa, hogy Valéria ezt nem mondta el nekem.</p> -<p>– Nem helyezett rá nagy súlyt. Egyáltalán nem sokat foglalkozik -velem.</p> -<p>– Pedig lett volna rá alkalma. Mert beszéltünk magáról.</p> -<p>– Ugyan?</p> -<p>– Igen; az igaz, hogy nem sokáig.</p> -<p>– Lássa, ez már érdekesebb. El nem tudom képzelni, hogy miképpen -kerülhettem szóba.</p> -<p>– Ezt ugyan könnyü elképzelni. Én hoztam szóba a dolgot, mint -most magával.</p> -<p>– Mikor?</p> -<p>– Tegnap este.</p> -<p>– Az imént azt mondta: »Először én kérdezek.« Ez azt jelenti, -hogy másodszor majd rám kerül a sor. Szabad arra kérnem, hogy most -már cseréljünk szerepet, s én is megkérdezhessek magától -egyetmást?</p> -<p>– Tessék.</p> -<p>– Tehát mért nem szólt erről tegnap este nekem? Mért beszélt -először a bárónéval?</p> -<p>– Megmondom. Nekem már régebben feltünt a maguk viselkedése. -Akkor, mikor Valéria először jött át. Valéria ugyan nem mindenkivel -barátságos; vannak, a kik azt fogták rá, hogy embergyűlölő. Ez nem -igaz; ellenkezőleg, csupa szív – a parasztok megmondhatnák -<span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span> – s maga még nem látott embert, a ki a -legnyomorultabb állatokat úgy szánná, s olyan erélyesen védelmezné. -De szerencsétlen. És mert szerencsétlen: ideges, szeszélyes, -csekélységek miatt fellobbanó, néha éles szavu, haragtartó, és a -haragosaival szemben kiméletlen. Ezért gőgösnek is mondják. Pedig -nem az; hanem az olyanokkal, a kiket nem szeret, szivesen, majdnem -örömmel érezteti a felsőbbségét, vagy a neheztelését; azt hiszem, -ez is a szerencsétlenségéből következik. Szóval az a hire, hogy -felfuvalkodott, rideg és goromba; és az igaz, hogy van egy pár -férfi, a kivel úgy bánt, mintha csakugyan ilyen volna. Mert egy -cseppet se kaczér; a férfi-társaságot nem szereti; azt a sok léha -alakot, a ki odaát a hölgyek körül legyeskedik, nem tűri meg a maga -közelében; no és jaj annak, a ki udvarolni akarna neki! De maga nem -olyan ember, mint a kiket ő üldöz, gyűlöl vagy lenéz. Azért nem -értettem, hogy magát sehogy se akarja meglátni, s eleinte azt -képzeltem, hogy talán tévedek. Úgy okoskodtam, hogy talán akkor -valami nagyon elfoglalta a lelkét – mert ő kiszámíthatatlan, néha -lázasan ideges, s ilyenkor kifürkészhetetlen – és mert akkor beteg -lehetett, igazán nem vette észre magát. Hanem mikor másodszor -átjött, akkor már láttam, hogy dehogy is tévedek! Úgy tett, mintha -nem is emlékeznék a bemutatásra; feltünően kerülte a maga -társaságát; ha mégis összejöttek, állhatatosan másfelé nézett; s a -hányszor magáról volt szó, mindig másról kezdett beszélni. Maga -pedig mintha értette volna ezt a viseletet, igyekezett az -illetlenséget meg nem látni és lehetőleg távol tündökölni. De a -legkülönösebb az volt, hogy Valéria nekem se szólt magáról egy szót -se. Pedig Valéria nekem mindent elmond. Még egy olyan titkát is -elmondta nekem, a mit senki se tud kivülünk a <span class= -"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> -világon; senki, csak ő meg én. Az igaz, hogy nem pazarolta -érdemetlenre a bizalmát, mert én el nem árulom soha még a férjemnek -se.</p> -<p>– Ha magának elmondta, nem lehet valami borzasztó titok.</p> -<p>– Ne gondolja. Ismerek valakit, a ki a fél életét oda adná érte, -ha megtudhatná, a mit én tudok. De hagyjuk ezt. Elég az hozzá, -mikor láttam, hogy itt valami nincs rendben, azt mondtam magamban: -»Ha Valéria szándékosan nem veszi észre a mi vendégünket, ennek -csak egy magyarázata lehet…« De nem veszi majd rossz néven, ha -elmondom?… tudja, nem hizelgő, a mire gondoltam.</p> -<p>– Nem mondhat olyat, a mit rossz néven vennék.</p> -<p>– Nos hát így okoskodtam: a magyarázat nem lehet egyéb, mint -hogy Valéria, első pillantásra, rosszul itélte meg a mi -vendégünket. Jelentéktelen, üres embernek tartja; afféle -ellenállhatatlannak, a ki azt képzeli, hogy minden nőnek bele kell -bolondulnia. És aztán, legyünk őszinték… igazán mulatságos, hogy -szemébe kell mondanom ezt a gorombaságot…</p> -<p>– Csak rajta. Ne féljen; én nem félek.</p> -<p>– Tudja, magának az arczából nem néz ki valami rettentő -komolyság. Magának olyan arcza van, hogy az első pillanatban az -ember azt gondolja: »No ez aligha lángész, mert iszonyatosan csinos -fiú.« Csak később látja az ember, hogy nem is olyan nagyon csinos, -hanem kiragyog a szeméből, hogy nem rossz ember.</p> -<p>– Ez volt az a nagy gorombaság? Tudom én jól, hogy nekem afféle -cotillon-rendező ábrázatom van, a melyből nem sok bölcseség néz -ki.</p> -<p>– Bocsánat, a maga arcza, ha jobban megnézi az ember, csupa -okosság, és nem is olyan szép, mint képzeli. A maga arcza csak -kedves. De Valéria ki nem <span class="pagenum"><a name="Page_116" -id="Page_116">-116-</a></span> állhatja a csinos fiúkat. Azért, a -míg nem beszéltem vele, azt hittem, hogy egy kicsit lenézi magát. A -mi vendégünknek – szóltam magamban – az a szerencsétlensége, hogy a -nők képzelődő, elbizakodott urfinak tartják; s őt méltán bosszantja -ez a föltevés. Azonkivül nem ismeri Valériát; és mert másképpen nem -torolhatja meg a sértő viseletet, igyekszik másra gondolni, s rá se -nézni arra, a ki őt ennyire félreismeri. Itt egy félreértés van, a -mit el kell oszlatni. Ó, azzal tisztában voltam, hogy maga nem -szorult rá az én védelmemre! De én szeretem Valériát, s azért -bántott a dolog.</p> -<p>(»Így éltem akkor Odesszában…« <i>Ő</i> mondott bókokat nekem, -az édes, gyönyörü teremtés! Én, én nem mertem volna elárulni, nem -hogy szóval, még csak egy tekintettel se, hogy milyen -elragadtatással hallgatom!)</p> -<p>– Értem. A kínos helyzeten változtatni csak neki állott -módjában. Tehát hozzá fordult, s nekem nem szólt, tudva, hogy én -úgy se mondhatnék semmit.</p> -<p>– Magának nem szólhattam. Nem az volt a szándékom, hogy a -bosszuságát növeljem, s attól féltem, bántani fogja, ha megtudja, -hogy Valériának a viseletét más is észrevette. De azt se akartam, -hogy tovább tartson ez az állapot.</p> -<p>– Arra nem gondolt, hogy a báróné talán más okból néz le? Nem -jutott eszébe, például, hogy a báróné – ki tudja? – valahol rosszat -hallott rólam?</p> -<p>– Rosszat? Magáról? Ez sohase jutott volna eszembe.</p> -<p>– Köszönöm.</p> -<p>– Erről különben szó se lehet. Valéria az első perczben -megmondta volna nekem, s akkor nincs félreértés, mert én -természetesen azonnal felvilágosítom, <span class= -"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> hogy -roppantul téved. De mért kérdezi ezt? Magának ellenségei is vannak? -Nem tudom elképzelni.</p> -<p>– Tudtommal nincsenek, s nem gondolnám, hogy a báróné -viseletének ez volna a magyarázata. De érdekelt, hogy maga nem -gondolt-e erre?</p> -<p>– Engedelmet, annál már jobban ismerem a vendégünket.</p> -<p>– Ezért az elégtételért mindent megbocsátok a bárónénak. De -szabad élnem az engedelmével? Nekem is volna még egy pár -kérdésem.</p> -<p>– Meg fogok felelni mindegyikre.</p> -<p>– Mért kérdezte, hogy akkor láttam-e a bárónét először, a mikor -bemutatott neki? Hogyan jutott arra a gondolatra, hogy talán már -előbb is ismertem?</p> -<p>– Nem gondolhattam egyebet, mint hogy Valéria valamit elhallgat -előttem. Igen kurtán felelgetett és mentül kevesebbet. Alig akarta -tudni, hogy kiről beszélek. »Úgy? A kit bemutattál? Én bizony észre -se vettem!…« Majd később: »És aztán, mondd, kérlek, kicsoda, -micsoda ez az Asztalos?« Elmondtam neki. Azt felelte, hogy: »No, ha -ilyen kiváló férfiu, akkor ezután majd jobban megnézem.« Bizonyos -voltam benne, hogy elhallgat valamit. És csakugyan. Mért nem szólt -az első találkozásukról?</p> -<p>– Nem tartotta olyan fontosnak. Vagy talán már el is felejtette. -Annyi kétségtelen, hogy szóról-szóra az igazat mondta. Nagyon -jelentéktelennek talált és egyszerűen nem vett észre. Ennyi az -egész. De őszinteséget kérek az őszinteségért. A míg azt hitte, -hogy már előbb is ismertem a bárónét, mit képzelt, mi történhetett -köztünk?</p> -<p>– Azt képzeltem, hogy egyszer talán udvarolt neki, vagy -megkisérlette az udvarlást, és ez nem tetszett Valériának, mert őt -ingerli az, a mi mást talán mulattatna. <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> De nem -is tudom elmondani, hogy mit képzeltem. Sok mindenfélét képzeltem. -Azt is, hogy maga talán szerelmes Valériába.</p> -<p>– És… mondja… – zavarban voltam, meg merjem-e koczkáztatni ezt a -kérdést – mért érdekelte magát, hogy vajon szerelmes vagyok-e a -bárónéba?</p> -<p>Rám nézett.</p> -<p>Ó, soha se fogom elfelejteni ezt a tekintetet! Hogy is -felejteném el! Hisz a míg ezt a tekintetet láttam… igen, mindössze -ennyiből állott életem nászéjszakája!</p> -<p>Észre kellett vennie, hogy a lelkem csüng a kérdésemen, mert -elfordította tőlem szemének a fényességét, s lenézett a sötét -udvarba, a hol nem láthatott semmit.</p> -<p>Aztán megszólalt:</p> -<p>– Kiváncsi voltam. És csak most jut eszembe, hogy már nagy lány -vagyok, a kinek nem szabad kiváncsinak lennie.</p> -<p>Megilletődésemben – esküszöm, hogy ebben a pillanatban átéreztem -életem egész reménytelenségét – nem tudtam mit felelni. Ismét ő -szólt:</p> -<p>– Nem is kérdezősködöm többet erről. Csak még egyet mondjon meg. -Azt hiszem, hibát követtem el.</p> -<p>– Hogyhogy?</p> -<p>– Később szóba került, hogy holnap kirándulunk a tengerszemhez. -Megkérdeztem Valériát, nem tart-e velünk? Azt mondta: igen.</p> -<p>– De hiszen úgy volt, hogy a báróné holnap reggel visszamegy a -fürdőbe?</p> -<p>– Úgy volt, és engem is meglepett, hogy igent mondott. Az igazat -megvallva, csak kiváncsiságból szóltam neki. Akkor még azt hittem… -csak most látom, hogy tévedtem. Kellemetlen lesz magának, ha -csakugyan eljön ő is?</p> -<p>– Édes istenem, nekem teljesen mindegy. Ha eljön, <span class= -"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> ott -lesz; nem okvetetlenül szükséges, hogy egy pillanatig is -foglalkozzék velem, és nekem se lesz nehéz kitérni az útjából, a -nélkül, hogy ez feltünővé válnék. A hol annyian vannak, könnyü -dolog elkerülni valakit, a kit nem kedvelünk. Maradunk a régiben és -nem látjuk meg egymást.</p> -<p>– Ne legyen nagyon zord, ha véletlenül mégis egymás közelébe -kerülnek. Magának van rá oka, hogy úgy viselkedjék, a hogyan eddig, -de azt kezdem gyanítani, hogy Valéria jóvá akarja tenni a hibáját. -Talán csak ezért jön el. Azért kérem, ne éreztesse vele a -neheztelését. Megteszi a kedvemért?</p> -<p>– Mindent. De azt hiszem, az első lépést a bárónénak kellene -megtennie…</p> -<p>– Most már bizonyos vagyok benne, hogy meg fogja tenni. Csak -maga ne legyen rideg, vagy éppen visszautasító. Valériának se -akarnék kellemetlenséget okozni.</p> -<p>Megígértem, hogy kívánsága szerint fogok cselekedni, s hogy nem -lesz kifogása a viseletem ellen.</p> -<p>– Máris hálás vagyok a bárónénak – szóltam, hogy nagyobb súlyt -adjak a fogadalomnak.</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Azért, hogy alkalmat adott erre a beszélgetésre.</p> -<p>– Jó, hogy emlékeztet. Ma nagyon is sokáig beszélgettünk. Már -mindenki alszik: ideje, hogy elbúcsúzzunk. Tehát: ne felejtse el, a -mit igért, és jó éjszakát!</p> -<p>– Jó éjszakát!</p> -<p>Valóban az volt, jó éjszakám. Ámbátor még sokáig hallgattam az -éj hangjait. Mert ebben az órában tudtam meg, mily beszédes tud -lenni a csöndes éj, az álmok éjszakája.</p> -<p>Másnap kirándultunk a tengerszemhez. A tengerszem nem annyira a -tengerre, mint inkább egy jó nagy kútra emlékeztetett; vizének -sötétzöldje nélkül legfeljebb <span class="pagenum"><a name= -"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> halastónak néztem volna. -A legszerényebb tengerszemek közé tartozott, azok közé, a melyeket -mintha csak azért alkotott volna a természet, hogy kirándulások -czélpontjaiul szolgáljanak, olyanok számára, a kik szeretnek egy -kicsit kocsikázni, aztán gyalogolni vagy háromnegyed órát, hegynek -fel, majd igen jó étvágygyal uzsonázni, s végül danolva térni haza. -Ennek a czélnak tökéletesen megfelelt.</p> -<p>Maga a kirándulás is csak abban különbözött a többiektől, a -melyek közül már a harmadikat is sokalltam, hogy kivételképpen -csakugyan velünk tartott szép ellenségem is. Eleinte azonban nem -volt hozzá szerencsém, s egy darabig azt hittem, hogy Kata -tévedett.</p> -<p>A társaság egy része bicziklin, a másik része pedig kocsin -indult útnak. Én, hogy véletlenül magamra ne maradjak, s ez alatt a -rövid idő alatt ki ne essem a szerepemből, természetesen az egyik -kocsiba kerültem, a hol kedvemre gyakorolhattam magamat a -mulattatás mesterségében, mert nem kevesebb, mint három Nusit -bíztak rám, továbbá Miss Nellyt, a kövér angol hölgyet. Ez idő -szerint Miss Nelly, Snob és én voltunk a kastély legnépszerübb -alakjai. Miss Nelly, mert sok évet számlált és nagy térfogatnak -örvendett, Snob, mert kutya és szemtelen volt, végül én, mert -szegény és vidám voltam.</p> -<p>A könnyebb elhelyezkedés okáért, a bakra ültem, a kocsis mellé – -meg kell vallanom, hogy ezért a helyért sok ellenkezést kellett -legyőznöm – s a bakról visszafordulgatva teljesítettem feladatomat. -Sikerrel végeztem munkámat, annál nagyobb sikerrel, mert Snob ez -alkalommal nem versenyzett velem.</p> -<p>Mikor leszálltunk a kocsiról, és gyalog folytattuk az utat, Miss -Nelly más társaság után nézett, s helyette <span class= -"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> ujabb -Nusik jelentkeztek, a kik közül egy páran, talán hogy kipróbálják a -tornázásban való ügyességemet, azt követelték, hogy virágot szedjek -nekik. Volt köztük egy – Géraldine-nak nevezték, és ha jól -emlékszem, a másodunokatestvérek sorába tartozott – a ki ugyancsak -megdolgoztatott. Szép, karcsu, jó alaku, fekete leány volt; -ragyogó, nagy szemének eleven járása és határozott, túlságosan -élénk mozdulatai veszedelmes feleséget jósoltak. Ez a Géraldine -valósággal úgy ugrándoztatott jobbra-balra, a hogy a poney-ját -szokta; csakhogy az én fejemet nem ölelgette meg.</p> -<p>Katát az egész úton nem láttam. Olyankor, ha csapatosan mentünk -valahová, nem igen volt mellettem. Lehet, hogy ez véletlenül -történt; lehet, hogy nem akarta lefoglalni a kastély egyetlen -gavallérját. De engem boldoggá tett az a gondolat, hogy férj és -feleség vannak így; azok a fiatal házasok, a kik nagyon szeretik -egymást: társaságban, a hol sokan látják őket, nem nézegetnek -egymás szemébe, az asszony szinte kikerüli a férjét, hogy senki le -ne olvashassa róluk az érzéseiket, de alig várják, hogy -megszökhessenek a társaságból, és este megkeresik egymást, hogy -elfelejtsék a többieket mind, és végre arról beszélhessenek, a mi -igazán érdekli őket.</p> -<p>És máskor szinte örültem, ha a társaságban csak egy-egy -pillantást váltottunk, hogy aztán este, az ablakban elmondjuk, a -mit napközben gondoltunk. De ez egyszer sóvárogva kereste a szemem -az én egyetlen barátomat. A mint a cousine-ok között buzgón -végeztem tisztemet, a púpos János képe jutott eszembe: sok kis -gyerek ül egy nagy talyigán, a talyigát egy nagyfejü, nevető szemü -szamár húzza, a szamár körül is gyerekek, egyik a fülénél fogva -vonszolja, a másik a hátába kapaszkodik és tolja, a harmadik egy -pálczikával püföli <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span> a lábát, a negyedik szóval noszogatja – -de a szamarat Nusi, Géraldine és társai most egy kissé -kifárasztották.</p> -<p>Mikor aztán már nem volt mit leszedni a hegyről, s a kis leányok -nem tudták többé semmiféle uj módját se kieszelni annak, hogy a -nagyfejűt miképpen lehetne még ránczba szedni: végre elértünk a -híres tengerszemhez.</p> -<p>A társaság másik része már ott volt, de nem egy csoportban. -Kata, a báróné és a miss egy padon ültek, a tengerszem közelében; a -többiek állva, vagy járkálva várták, míg a két inas megterít. A -terítés természetesen abból állott, hogy nagy plaideket terítettek -a fűre; az ifjuságnak ott kellett lakmároznia. De néhány -kényelmesebb ülőhely is találkozott: a padon kivül egy-két simára -levágott fatörzs, melyek nem minden haszon nélkül helyettesítették -a székeket. Az egyiket mintha csak Miss Nellynek készítették -volna.</p> -<p>A báróné Katával a padon maradt, s az uzsonázás, a kirándulás -legérdekesebb eseménye, megtörtént a nélkül, hogy Kata jóslata -teljesedett volna.</p> -<p>Pedig kezdtem óhajtani az ígért változatosságot, már csak azért -is, hogy megszabadulhassak Géraldine zsarnoksága alól. Géraldine az -uzsona alatt egy kicsit becsípett, s ez a körülmény semmi jóval nem -biztatott.</p> -<p>Éppen arra gondoltam, hogy Kata ismerheti a báróné titkait, vagy -legalább a báróné titkai közül a szelidebbeket, de aligha ismeri a -szép asszony gondolkozását, – és Géraldine éppen ujra be akart -fogni igájába: a mikor a szép asszony csakugyan eljött értem, s -megváltott Géraldinetól ezekkel a szavakkal:</p> -<p>– Induljunk hazafelé, s ezt az urat bocsásd el egy pár perczre. -<span class="pagenum"><a name="Page_123" id= -"Page_123">-123-</a></span></p> -<p>A kezdet nem igért sokat. A folytatás azonban meghaladta a -várakozásomat.</p> -<p>– Nem sokáig terhelem – szólt, meglassítva a lépteit, hogy -utolsóknak maradjunk. – De egy kis beszédem van önnel.</p> -<p>A hangja meglepett, s nem állhattam meg, hogy a szemébe ne -nézzek.</p> -<p>– Kata figyelmeztetett – kezdte – hogy hibát követtem el önnel -szemben.</p> -<p>– De, méltóságos asszony!… (Eszembe jutott, hogy nem szereti, ha -bárónénak szólítják.)</p> -<p>– Kérem, hallgasson meg. Bocsánatot akarok kérni öntől, s ha -végig hallgat, bizonyos vagyok benne, hogy nem fog neheztelni -rám.</p> -<p>– Engedelmet kérek, de én nem panaszkodtam a bárókisasszonynak. -Többek között azért sem, mert nem szeretek panaszkodni; s -mindenekelőtt: mert nem volt okom panaszra.</p> -<p>– Ne legyen olyan büszke, és ne tagadja le, hogy megbántottam. A -büszkeségben úgyis hiába versengene velem, s jobb lesz, ha -megértjük egymást. Aztán meg ugyan miért tagadná azt, a mit én -éppen olyan jól tudok, mint ön?! Hogy én önt megbántottam, arra nem -Kata figyelmeztetett; ezt én tudtam jól. Csakhogy tegnapig nem -törődtem vele, hogy ön megsértődött-e vagy egyszerüen zsebre vágta -a bántalmat, mert hozzászokott a bántalmakhoz. És ha önt véletlenül -beteggé teszi a harag, a felháborodás, vagy nem tudom mi: azzal se -törődtem volna.</p> -<p>– Ezt már meg tudom érteni.</p> -<p>– No lássa! E szerint mégis csak egyet gondolunk a történtekről. -Elég az hozzá, Kata tegnap felvilágosított. Megmagyarázta, hogy -igazságtalanságot követtem el önnel szemben, mert ön nem az az -ember, a ki ilyen bánásmódot érdemelne. <span class= -"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span></p> -<p>– Ah! A bárókisasszony csupa jóság, de… legyen szabad -megjegyeznem… neki még oly kevés az élettapasztalata!… Hátha ő -téved, s én nem érdemlek ennyi figyelmet?</p> -<p>– Ne gúnyolódjék. Azok után, a miket már elmondtam, nincs többé -joga erre. A kérdésre különben szivesen megfelelek. Igenis, -teljesen megbízom a Kata itéletében. Ez nem olyan tizenhat éves -leány, mint a többi; talán már észrevette. Vakon elfogadhatja a -Kata nézeteit; nem teszi ki magát vele semmiféle nagyobb -csalódásnak. De nekem most nincs szükségem arra a föltétlen -bizalomra, a melyet az ő szavai megérdemelnek. Tegnapig egyszerüen -nem volt véleményem önről; ma már van. Azelőtt nem érdekelt, hogy -ön kicsoda, honnan jött, milyen ember, érzékeny-e, s gondol-e -valamit; nem igen foglalkoztam önnel, őszintén szólva: alig vettem -észre. Hanem a Kata szavai, a melyeket becsben tartok, fölkeltették -a figyelmemet, s ma már belátom, hogy ön nem szolgált rá a -bántalomra.</p> -<p>– Ilyen hamar megalkotta a véleményét?</p> -<p>– Ilyen hamar. Sajnos, több az emberismeretem, mint szeretném. -Annyi leczkét vettem ebből a kellemetlen, de mindenkire nézve -köteles tantárgyból, hogy hamarosan kiismerem magamat, ha egy-egy -uj feladattal állok szemben. Nos, elismerem, hogy igazságtalan -voltam ön iránt; de ha megkövetem önt és bocsánatot kérek a -bántalomért, el kell mondanom a mentségemet is.</p> -<p>A szavak értelme bizonynyal hizeleghetett a hiúságomnak, de a -szép Valéria kissé hidegen mondta ezeket a kegyes szavakat.</p> -<p>Azért én is minden nagyobb meghatottság nélkül és olyan hangon -hálálkodtam, mely nem igen egyezett a szólam jelentésével. -<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span></p> -<p>– A báróné nagylelküsége… bocsánatot kérek, méltóságos -asszonyom, ha a tilalma ellenére is bárónénak szólítom, de igazán -nem tudom…</p> -<p>– Szólítson, a hogy kedve tartja. Az a megjegyzés csak az -ismeretlennek szólt.</p> -<p>– Azt akartam mondani, hogy a báróné nagylelküsége érdemetlenül -dús kárpótlást nyujt valamiért, a mit tulzás nélkül lehetetlen -bántalomnak nevezni. Az első alkalommal nem lehettem olyan -szerencsés, mint most, mert a báróné talán rosszkedvü volt: ennyi -az egész. Nem szeretném kiaknázni a nagylelküségnek ezt a perczét, -s kérem, ne térjünk vissza az én multkori balesetemre, a melynek a -czímén igazán nem érdemlem meg, hogy a báróné ennyi kegyet -pazaroljon rám.</p> -<p>– Ön még folyton gúnyolódik, s úgy látszik, nem tud egykönnyen -felejteni. Nekem nincs kifogásom ez ellen a tulajdonság ellen, mely -káros vagy értékes, a szerint, hogy mit óhajt inkább: kényelmes, -nyugodt életet-e, vagy azt, hogy mindig meg legyen elégedve -magával? Az ön dolga. De ha ön most is makacsul ragaszkodik az első -benyomásához: ez előttem csak azt bizonyítja, hogy jobb, ha minél -előbb túlesünk a kimagyarázkodás szükséges jelenetén. Annyival -inkább, mert ön egyelőre téved. Ha úgy fejeztem ki magamat, hogy el -akarom mondani a mentségeimet, ez nem jelenti azt, hogy csupa -kellemes dolgot fogok mondani önnek.</p> -<p>Egy kissé meglepetve néztem az orvos leányára. Abban, a mit -mondott, de még inkább: szavainak és mondatainak egymáshoz -fűződésében, olyan határozott elmélkedő hajlandóság nyilvánult meg, -látnivalóan önkéntelenül, mely asszonyoknál, kivált szép -asszonyoknál, legalább is szokatlan, s rendesen csak olyanoknál -tapasztalható, a kik csak az olvasmányaiknak <span class= -"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> és csak -az olvasmányaikban élnek. Ezt a hajlandóságot hamarjában sehogy se -tudtam összeegyeztetni a vasúton látott jelenettel, a szőke úrral -és egyéb emlékeimmel. De ha már az okoskodó szavak is megleptek, az -utolsó mondat, mely nem csupa kellemes dolgot igért, valósággal -kiváncsivá tett.</p> -<p>– Kérem, báróné, hallgatom.</p> -<p>– Tehát meg kell önnek mondanom – és azt hiszem, méltányolni -fogja ezt a mentséget – hogy én akkor olyan feldúlt lelkiállapotban -voltam, a milyenben talán még soha; pedig már volt részem rossz -napokban. Hogy mi zaklatott fel ennyire, az maradjon az én titkom; -különben nem tartozik a dologra. A nélkül is elhiheti nekem, hogy -nagyon izgatott valami; ha jobban ismerne, csodálná, hogy ennyit is -elmondok, mert éppen nem vagyok közlékeny természetü. Ön, meglehet, -azt fogja mondani, hogy abban az órában, a mikor a jablonkai -állomásra értünk, s a véletlen úgy akarta, hogy ön rám szoruljon, -már nyoma se volt rajtam az izgatottságnak; legalább is -lecsillapultnak látszottam. Ebben van valami igazság; csakugyan -akkor már kezdtem csendesedni. De még később is nagyon ideges -voltam, s mialatt ön mellettem ült, nem igen tudtam egyébre -gondolni, csak arra, a mi aznap jóidőre megfosztott a békémtől s a -nyugalmamtól. Nagyon valószinü, hogy a milyen nehezen tudtam -uralkodni magamon, mással is úgy bántam volna, mint önnel; nem ön -az első, a kit megsértettem, mert nem szoktam színeskedni, -udvariaskodni, s igazuk van azoknak, a kik azt mondják, hogy -gyöngédség nélkül való, rideg és kiméletlen vagyok. De nem -lehetetlen, hogy megfékeztem volna az indulataimat, ha véletlenül -másvalaki ül ott az ön helyén: egy ártatlan, a ki soha se vétett -ellenem, s a kinek az arcza leszereli <span class= -"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> a -kötekedő kedvemet. Csakhogy önnel szemben nem tudtam ilyen szelid -lenni.</p> -<p>– Éppen velem szemben nem? Miért?</p> -<p>– Mert mindjárt az első perczben megboszantott – még a vasúton, -alig hogy helyet foglaltam a kupéban – s mert az, hogy ujra -találkoztunk, kellemetlen hatással volt rám.</p> -<p>– Sejtelmem sincs róla, mivel boszantottam meg.</p> -<p>– Megmondom, bár ezt az őszinteséget furcsának fogja találni. -Alig helyezkedtem el önnel, a teljesen ismeretlennel szemben, a ki -rám nézve nem volt senki és semmi, ön jónak látta a tekintetével -tudtomra adni, – és milyen kifejezetten adta tudtomra! – hogy a -megjelenésemet kedvére valónak, s a személyemet… hogy is mondjam?… -izlésére méltónak találja. Eh, mért ne beszélnék egészen nyiltan, s -olyan durván, a milyen durva az ön néma vallomása volt?! Az ön -tekintete ezt mondta… nem, ezt kiáltotta: »Tetszel nekem; pompás -teremtés vagy!« Nos, kedves művész úr, ez utálatos volt!</p> -<p>Mintha villamos ütés ért volna. Tessék elképzelni Szent Antalt, -a kit két hét óta tánczolnak körül csábosabbnál csábosabb -teremtések; Szent Antalt, a ki egy keskeny hegyi ösvényen halad, -oldalán a világ egyik legszebb asszonyával; köröskörül tavaszi -illattal terhes levegő; fenn derüs, halványkék, örökkévalóságot -igérő égbolt; alant a mélységben, csörgedező patak, mely folyton -azt beszéli, hogy az idő eljár; a távolból villik nevetése -hallatszik… és a szép asszony, a ki eddig a kazuisztika témáihoz -hasonló komoly dolgokról beszélt, hirtelen áttereli a szót, a -kazuisztika leplezetlenségével, a durva szerelemre.</p> -<p>És tekintetem, ez a fölötte nyilt s merészségéért éppen most -megrótt tekintet, önkéntelenül, valamely <span class= -"pagenum"><a name="Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> -mágnesség erejénél fogva, oda csapódott a hirtelen megvillant -fényességhez, s beleveszett az indulatosságtól ragyogó szempár mély -tüzébe.</p> -<p>Szép ellenségemet soha se láttam még ilyen gyönyörünek. -Csodálatos arczszinére élénkebb rózsapirosságot varázsolt a levegő -– vagy az indulat? Világos tavaszi ruhája mintha magából a -szépségéből fakadt volna ki, mintha pompás alakjának teljes -kivirágzása lett volna… És nagyon közel voltam hozzá; mikor -arczomba vágta az »utálatos« szót, szinte éreztem a lehelletét.</p> -<p>Nem vagyok olyan bolond, hogy kétszer kövessem el ugyanazt az -ostobaságot, tehát igy szóltam:</p> -<p>– Esküszöm, báróné, hogy inkább ki se nyitottam volna a -szememet, mint hogy megbántsam… bár ezt büntetésnek is sokallanám… -És őszinte megbánással kérek bocsánatot. De engedjen meg egy -kérdést.</p> -<p>– Tudom, mit akar kérdezni. Hogy, ugy-e, nem ön volt az első -férfi, a ki billet doux-t küldött számomra a tekintetével? Nem, nem -ön volt az első. De ez nem menti önt. Akármilyen megszokott valami -ez a nem kérdezett, sértően tolakodó némabeszéd: az én érzésem -szuverén, s nekem jogom van mindannyiszor felháborodni, a hányszor -valaki helyénvalónak találja, hogy engem ilyen formán -megtiszteljen. És ha valamennyi férfi azt gondolja, hogy neki joga -van bármely ismeretlen hölgynek értésére adni a kegyes tetszését, a -lovagias szolgálatokra való hajlandóságát, vagy nem tudom mit, ezt -én azért mégis utálatosnak találom, annál utálatosabbnak, minél -több ilyen férfit látok, s minél inkább meggyőződöm róla, hogy a -hódolatnak ez a formája mindennapos.</p> -<p>– Mentségül legyen szabad megemlítenem, hogy sok hölgy van, a ki -nem így fogja fel a dolgot. Van <span class="pagenum"><a name= -"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> a ki megbocsátja az -illetlen érdeklődést, s nem lát benne egyebet, csak azt, hogy -fölkeltette a szépségét megillető elragadtatást, a minek még semmi -következése.</p> -<p>– Megengedem, hogy vannak, a kiknek jól is esik ez az -úgynevezett hódolat, s elpirulnak az örömtől, ha az első jöttment -elfogadhatóknak találja őket; de ezekhez nincs közöm, mert ezek -csak csinos állatok.</p> -<p>– A báróné igen szigoru. Ebben a pontban az emberiség egy nagy -része elnézésre szorul. És ha a hiba, a melyet a báróné annyira -elitél, meglehetősen gyakori, ennek a magyarázata talán az, hogy az -érzés, a melyből keletkezik, nagyon természetes.</p> -<p>– Én nem itélek el senkit, a ki nekem alkalmatlanságot nem okoz. -Tőlem az emberiség nagy része azt gondolhatja, azt érezheti, azt -teheti, a mit akar. Nekem nincs kifogásom semmiféle érzés ellen. De -mire jó az a lelki finomultság, mely oly élesen megkülönbözteti a -művelt embert a műveletlentől, ha nem arra, hogy a -legtermészetesebb érzéseinkkel se okozzunk kellemetlenséget -senkinek?!</p> -<p>– Akkor már csak a kegyelmi szakaszra hivatkozhatom. Tekintsen -arra az enyhitő körülményre, hogy ez a hiba végre is csak a -lovagiasság egy csunya kinövése.</p> -<p>– Nekem nem kell senkinek a lovagiassága; nem várok, nem -követelek senkitől semmit, azon a czímen, hogy asszony vagyok. De -az már a személyes szabadságomnak a megsértése, ha egy ismeretlen, -egy akárki, csak azért, mert férfi, jogot formál arra, hogy – -bármilyen formában – tudtomra adja a tetszését vagy nem tetszését, -s kedve szerint megboszanthasson a tolakodásával, csak azért, mert -asszony vagyok. Ha szép vagyok, semmi köze hozzá; mert én – én -<span class="pagenum"><a name="Page_130" id= -"Page_130">-130-</a></span> vagyok, a kihez, se szóval, se -tekintettel nem közelíthet más, csak a kinek megengedem.</p> -<p>Lehetetlen volt a szőkére nem gondolnom. No lám, no lám, minő -császárnői kevélység lakozik egyik-másik hölgyben, a ki alattomban -szivesen perdül tánczra, ha a gavallér módot talál rá, hogy ezt -feltűnés nélkül tehesse. De annyit már megtanultam, hogy a »semmin -se csodálkozni« elvét főképpen az asszonyokkal szemben kell -alkalmazni, s bármily furcsának tűnt fel az ellentét a között, a -mit a vasúton láttam, és a között, a mit most hallottam, nem -árultam el a meglepetésemet. Csak ennyit feleltem:</p> -<p>– Mindezt meg tudom érteni. De kevesen gondolkodnak így, és én -nem ismertem a bárónét.</p> -<p>– A mint hogy én se ismertem önt. Ha elmondanám, hogy mit -képzeltem önről, a fellépése és túlságosan gondos ruházata után -itélve, egyszerűen letaszítana a mélységbe. Szóval meg akartam önt -büntetni; izgatottságomban, elkeseredésemben, szinte örültem, hogy -véletlenül a körmeim közé került valaki, a kivel jogosan -éreztethetem a bennem meggyűlt sok keserüséget, haragot és -ember-gyűlöletet, vagy inkább megvetést, mert ez az igazi szó. -Azóta meggyőződtem róla, hogy ön más ember, mint a minőt a külseje -mutat. Igaz, akar egy jó tanácsot? Ne öltözködjék úgy, mintha -mindig lóversenyre készülne, vagy mintha az élet nem állna -egyébből, mint hogy az ember reggeltől estig angolok társaságában -ebédel! A festőnek joga van hozzá, hogy ne legyen boszantóan -korrekt; megengedhet magának egy kis szabadságot, egy kis egyéni -ízlést.</p> -<p>– Sajnos, báróné, nem vagyok olyan nagy művész, hogy egy magam -alkotta jelmezben élhetném végig az életet.</p> -<p>– Tudja, ne is legyen nagyon elbizakodott. Láttam a képeit, s -őszintén szólva, nem ragadtak el. Lehet, <span class= -"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> hogy -valamennyi lelkiismeretes munka. Annyi bizonyos, hogy az egyik -unalmasabb, mint a másik. De azt hiszem, ön többet ér, mint a -munkái.</p> -<p>– A báróné kissé kegyetlenül dicsér. Felvilágosított róla, hogy -az arczom legalább is közönséges, az öltözködésem szerencsétlen, és -– a mi sokkal fájdalmasabb – a munkáim se találtak a bárónénál -részvétre. Ezek után igazán hálás volnék, ha megmondaná, hogy sok -hibám ellenére mivel érdemeltem ki a bocsánatát?</p> -<p>Rám nézett, és mintha komolyan szólt volna:</p> -<p>– Ön nem rossz ember; türelmes; és tud uralkodni magán. Ezek -előttem értékesebb tulajdonságok, mint azok, a melyekre ön talán -sokat tart. Adjon kezet és béküljünk ki.</p> -<p>Mialatt, egy pillanatig, kezemben tartottam szép, formás, puha -kezét, melynek ápoltsága éppen nem vallott embergyűlöletre, -hirtelen arra gondoltam, hogy mindez, a mit beszélünk: csak -komédia.</p> -<p>Azért valami olyat szerettem volna mondani, a mi kifejezze, hogy -a különösen hangzó elismerés, noha hálával tölt el, nem tesz -túlságosan büszkévé, de megelőzött.</p> -<p>– Mondja – szólt, rövid elgondolkozás után – sokára lesz kész a -munkájával?</p> -<p>– Ez nem csupán tőlem függ – feleltem kitérően, mert az jutott -eszembe, hogy ugyan miért sietnék vele?</p> -<p>– Tudom, de azt gyanítom, hogy ön úgy dolgozik, mint -Penelope.</p> -<p>Ez talált. Akárhogy elégedetlenkedtem, akárhogy készülődtem -megszökni, most, hogy valaki felnyitotta a szemem, meg kellett -vallanom magamnak, hogy igenis, örültem a kötelességnek, mely nem -engedte, hogy megszökjem. És ebben a perczben gondoltam rá először, -de nem szivesen gondoltam rá, hogy lesz egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> nap, a -mikor semmi se köt többé ehhez a szép, ehhez a máris felejthetetlen -tájékhoz.</p> -<p>Mosolyogni próbáltam.</p> -<p>– Nem vagyok annyira lusta, mint a báróné képzeli, mert…</p> -<p>Aligha érdekelte a feleletem, mert közbe vágott:</p> -<p>– Adok még egy jó tanácsot, s ez komolyabb, mint az első volt. -Meg akarják kérni, hogy készítse el a Kata arczképét is. Ne -vállalkozzék erre. Hanem mihelyt elvégezte, a mihez már -hozzáfogott, csomagoljon össze, utazzék el, és valahogy vissza ne -nézzen!… a mesevilágra nem jó visszatekinteni.</p> -<p>– A mesevilág nem oly rejtelmes, mint a báróné szavai.</p> -<p>Sehogy se akartam megérteni. Bántott, hogy beleavatkozik abba, a -mi nem tartozik rá.</p> -<p>– Akkor hát világosabban beszélek, bár tudom, hogy ez -fölösleges, mert ön csak játszsza az ártatlant; jól teszi: ez -kötelessége. Hanem azért meghallgathatja, a mit mondok; azon a -czímen beszélek, hogy Katához ma még én állok a legközelebb. Nos, -nekem nem tetszik, hogy Kata olyan melegen védelmezi önt. Csak -rövid ideje, hogy megérkezett, s már valóságos barátság van Kata és -ön között. Mi jut eszébe, hogy kis lányokkal kezd barátkozni?</p> -<p>– Az ember azokkal barátkozik, a kiket kedveseknek talál.</p> -<p>– Az ember azokkal barátkozik, a kik hozzávalók.</p> -<p>Ridegebben és durvábban nem szólhatott volna, de el kellett -ismernem, hogy igaza van.</p> -<p>– Csak most látom – szóltam – hogy a báróné olyan jelentőséget -tulajdonit a »barátság« szónak, a melyre én nem gondolhattam. Ezt -nem magyarázhatom meg másképpen, minthogy a bárónét tévedésbe -ejtette a túlságosan aggodalmas szeretet… <span class= -"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p> -<p>Nem fejezhettem be a mondatomat, mert a szép asszony a szavamba -vágott:</p> -<p>– Majd máskor beszéljünk erről, most már nem lehet. Nézze, -Géraldine visszaköveteli önt.</p> -<p>Géraldine csakugyan aggasztóan közeledett felénk. Elvált a nem -messze zajongó társaságtól, s jött visszafelé, nyilván abban a -meggyőződésben, hogy már eleget pihentem.</p> -<p>– Látogasson meg egyszer odaát – szólt a szép Valéria, valamivel -halkabban, hogy Géraldine ne értse. Nagyon jó czigányunk van, s ha -udvarolni akar valakinek, udvaroljon nekem. Ennek sincs semmi -czélja, de ez legalább nem sodorja veszedelembe.</p> -<p>Nem felelhettem, mert Géraldine már elállta az utat.</p> -<p>– Kérlek, add kölcsön ezt az urat egy perczre!…</p> -<p>Mintha egy gombostűt kért volna, a melyet nem érdemes -visszaadni.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_134" id= -"Page_134">-134-</a></span></p> -<h3>VI.</h3> -<p>Átmentem a fürdőbe, nem egyszer, hanem többször.</p> -<p>Mikor először mentem át, hosszas készülődés után és kelletlenül -indultam el, mint a ki nehezen szánta rá magát valami régóta -köteles robot teljesítésére, s az utolsó pillanatig habozik, hogy -ne forduljon-e vissza, mikor már közel ért a czélhoz.</p> -<p>– Meg kell lennie – biztattam magamat. – Halljuk, hogy mit akar -még tudtomra adni?</p> -<p>Kiderült, hogy semmi különöset. Nem mondott olyat, a mit -régebben nem sejtettem.</p> -<p>Másodszor már nem esett nehezemre ez a kirándulás.</p> -<p>– Katáról fog beszélni – suttogott bennem a remény – és arról a -titokról, melyet csak ő tud.</p> -<p>Aztán lestem: hátha elejt egy-egy szót, a melyből megtudom, mit -olvasott a kis lány szivében?</p> -<p>Katával csak közönbös dolgokról beszélhettem. Még azt se -mondhattam el neki, hogy Valéria vissza akar küldeni a pokolba, a -honnan jöttem, mert sokallja a barátságunkat. Valéria volt az -egyetlen, a ki erről a barátságról tudott, s talán többet tudott, -mint mi.</p> -<p>A harmadik alkalommal az a gondolatom támadt, hogy Valéria -kaczérkodni kezd velem, Kata iránt való <span class= -"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> -szeretetből. El akar bolondítani, hogy nevetségessé tehessen Kata -előtt. Ez a gondolat mulattatott.</p> -<p>És így tovább. Tizedszer – mert utóbb már majdnem mindennap -ellátogattam a fürdőbe – tizedszer már tisztában voltam vele, hogy -a szép Valéria maga is érdekel.</p> -<p>Ez bolond dolognak tűnhetik fel. De Szent Antal előélete -büntelenebb volt, mint az enyém; Szent Antal edzettebb volt a -kivánságok legyőzésében; nem kergetőzött naphosszat egészséges, -bájos és csintalan kisasszonyokkal; és mégis, ennek a példás életü -remetének is voltak perczei, a mikor megingott, megzavarodott.</p> -<p>A szép Valéria pedig annál könnyebben megzavarhatott egy -huszonnyolcz éves, egészséges kedélyt, mert a viseletében is, a -szavaiban is volt sok, nem érdektelen ellenmondás. Azonkivül a -huszonnyolcz éves kedély nem volt ment minden kételkedéstől, s -elvből nem hitt a szép asszonyoknak. Végre is, ha egy elvált ifjú -báróné kijelenti, hogy az udvarlásnak vele szemben semmi czélja, -ezért a kijelentésért csak az ördög áll jót, a ki nem egészen -elfogadható kezes.</p> -<p>Hiába, nem tudtam elfelejteni, mennyire hatalmában volt a -szőkének, ha csak egy pillanatra is!</p> -<p>És ha a szőke eredményeket érhetett el, hát én miért ne?!…</p> -<p>Ez bizonynyal közönséges lélekre valló gondolkozás, mert ha egy -kicsit kényesebb vagyok, – s a barátság, melylyel Kata megtisztelt, -bízvást kényessé tehetett, – annak a vasuti emléknek el kellett -volna vennie a kedvemet minden léhaságtól. A ki barátságot tud -fakasztani egy szűzi lélekben, csak lealacsonyítja magát, ha olyan -kegyek után futkos, a melyekben a gyorsvonat első osztályu utasai -közül talán akármelyik részesülhet, föltéve, hogy a pasasér -szemrevaló legény, ügyes és vakmerő. <span class="pagenum"><a name= -"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p> -<p>De, azt hiszem, bizonyos helyzetekben ez a gondolkozás menthető. -Ha valaki huszonnyolcz éve ellenére, sok cseresznyeajku kisértés -közepett, az anakoréták életmódjára van kárhoztatva: megtörténik, -hogy el-elcsuszamlik, s tévelygésében megkoczkáztat olyan lépést -is, a melyre nem a lelke, nem a jobbik énje unszolja.</p> -<p>Aztán nem ez az egyetlen mentségem. Egy másik mentségem, a mely -okvetetlenül javamra szól, az: hogy a fürdőn csak megerősödtem a -gyanumban és a kételkedésemben, s hogy mindaz, a mit a szép -asszonytól hallottam, csak bátorított a kalandra, s nem hogy -észretérített volna, ellenkezőleg, szárnyat adott a -képzeletemnek.</p> -<p>Történni nem történt semmi. De majdnem kezdettől fogva a -legkényesebb témákról beszélgettünk, s ezeknek a beszélgetéseknek a -során a szép Valéria olyan különös nézeteknek adott kifejezést, a -melyek, azután, hogy eleinte nagyon megleptek, lassankint ugyancsak -aláfütöttek a reményeimnek.</p> -<p>Mindjárt a legelső alkalommal mondott egyet-mást, a mire nagyot -néztem.</p> -<p>A fedett sétaúton találtam; egy padon ült és olvasgatott, -szokása szerint meglehetősen szórakozottan. Mialatt hamarosan -letárgyaltuk a kastélyban legutóbb történt apró eseményeket, -rápillantottam a könyvére. Egy ujabb franczia regény volt, a melyet -véletlenül én is olvastam.</p> -<p>Akkoriban mindenki olvasta ezt a könyvet. A meséje az, hogy egy -asszony, férjének a távollétében, átkutat egy nyitva felejtett -fiókot, s az ott lelt irományokból megtudja férje titkait, többek -között azt, hogy hitvestársa tizenhárom év óta számtalanszor -megcsalta. Természetesen felháborodik, de a férj messze jár, s az -<span class="pagenum"><a name="Page_137" id= -"Page_137">-137-</a></span> asszony magánosságában, önkéntelenül -vizsgálgatni kezdi a lelkiismeretét, emlékezetébe idézi a multat -minden részletével, s lassankint rájön, hogy noha ő nem követett el -házasságtörést, mégis sokat vétkezett a férje ellen; rájön, hogy -neki is vannak titkai, a melyeket elrejtett a férje elől, a -melyeket sohase vallana meg senkinek. Ez végül arra az -elhatározásra birja, hogy nem fogja szétbontani a házassági -köteléket, s férjének sohase fogja elárulni, hogy titkait -megtudta.</p> -<p>Már nem emlékszem, melyikünk volt az, a ki a beszélgetést -ráterelte a könyvre és a könyv irójára; talán én. De arra -határozottan emlékszem, hogy a szép Valéria, miután tüzetesen -megvitattuk a regény alapeszméjét, áttérve a nagy általánosságokra, -a következőket jelentette ki előttem, a kit még alig ismert, a -kivel akkor mindössze harmadszor beszélgetett:</p> -<p>– Minden intézmény közül a házasság a legerkölcstelenebb. Mert -hazugságra kényszeríti azokat, a kiket összefűz, s mert megöli, -vagy gyűlöletté változtatja át az egyetlen isteni eredetü valamit: -a szerelmet. Az emberek igen sok gonoszat eszeltek ki abból a -czélból, hogy megrövidíthessék a többieket, de a házasság az emberi -találmányok leggonoszabbjai közül is kimagaslik.</p> -<p>– Talán nem is emberi találmány – vitatkoztam a szép -asszonynyal. – Az állatok életében sok olyan jelenséget látni, a -mely erősen emlékeztet a házaséletre. A vaddisznó úr az egynejüség -híve; a rozmár hölgy, miután fölnevelte kicsinyét, tavaszszal -fölkeresi a rozmár urat, azt a bizonyost, a kire hálával és -szeretettel emlékszik.</p> -<p>– Nem vitatkozom, és megengedem, hogy az állatok beérhetik a -házasság intézményével is. De az emberek, már tudniillik azok -számára, a kik méltók az »ember« névre, a gondolkozó, az érző, az -erkölcsös lény számára valami okosabbat kellett volna kitalálni. -<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= -"Page_138">-138-</a></span></p> -<p>Megkérdezhettem volna, hogy:</p> -<p>– A bárónénak talán a »szabad szerelem« az ideálja? És ha igen, -el tudja képzelni ezt a formát a jelen másnemü társadalmi viszonyai -között?… stb.</p> -<p>De nem az volt a czélom, hogy meggyőzzem, hanem hogy tűrhetőnek -találjon. S azért így feleltem:</p> -<p>– Sajnos, ez mindeddig nem sikerült. S a repülőgép bizonyára -hamarabb meglesz, mint ennek a kérdésnek a megoldása.</p> -<p>– Elég nagy szerencsétlenség minden nőre nézve. Mert neki csak -akkor szabad rendeltetése szerint élnie, ha aláveti magát ennek az -erkölcstelen nyügnek. A férfi persze segít magán. Ha van esze, nem -házasodik meg.</p> -<p>– Megtörténik biz az a legeszesebb emberekkel is. Lehet, hogy -ideiglenesen az ilyen is elveszti az eszét, de aztán -visszanyeri.</p> -<p>– Igen, vannak eszes emberek is, a kik megházasodnak. A -gazemberek. Ezek elmennek a vásárra, s megkötik az alkut azzal a -nyugodt elhatározással, hogy a másik szerződő felet, ha kell, -erőszakkal is rá fogják kényszeríteni kötelessége teljesítésére, -viszont ők soha semmi szín alatt nem fogják teljesíteni az -elvállalt kötelezettséget.</p> -<p>– De azt csak megengedi a báróné, hogy vannak jóhiszemü -vőlegények is.</p> -<p>– A szamarak. A kik mások, a józan nőtlenek számára házasodnak -meg. Ezek között akad egy pár jóhiszemü.</p> -<p>– Az ördög nem olyan fekete, mint a milyennek a báróné -mondja.</p> -<p>– Ön nem hiszi, a mit mondok? Nézzen szét az ismerősei között, -és mutasson nekem egy férjet, a ki nem gazember, vagy nem ostoba. -Természetesen az ostobák vannak többségben, mert az ő táborukat -jelentékenyen <span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span> erősiti az, hogy vannak gazemberek, a -kik egyszersmind ostobák is.</p> -<p>– Én azt hiszem, hogy van olyan férj is, a ki szerelemből vagy -szeretetből házasodott meg, becsületesen teljesíti minden -kötelességét, és végül nem bánja meg, mert nem kell megbánnia, hogy -megházasodott.</p> -<p>– Édes istenem, én nem mondom, hogy nem akad egy-egy kivétel, -valahol a Spitzbergákon. Vagy az aranykorban, mint Philemon és -Baucis, ámbár nem hiszek az öreg Philemonnak… különben Baucis -asszonyságban se bízom. De lássa, több ezer esztendővel kell -visszasétálnia a multba, hogy egy általánosan ismert, elfogadható -példát idézhessen. Csakhogy én nem a csodaállatokról beszélek; nem -szólok most a szárnyas lóról, a főnixről, az egyszarvuról; arról -beszélek, a mit magunk körül látni.</p> -<p>– És nem lát egyebet, csak mankón járó betegeket… meg gonosz -betegeket, a kik mankóikkal agyonverik a feleségöket?</p> -<p>– Olyanformán. De nem csoda. Mert azt ön is elismeri, ugy-e… -vagy azt se ismeri el, hogy megházasodni ostobaság?</p> -<p>– Sok esetben mindenesetre. De elképzelek eseteket…</p> -<p>– Ám vegye ki a kivételeit, és maradjunk a szabálynál. -Megházasodni ostobaság, vagy mondjuk szelidebben: megházasodni -nagyon koczkázatos, nem eszélyes, nem tanácsos dolog, mert ebben a -sorsjátékban igen nagy betétet kell fizetni egy olyan igérvényért, -a mely a legtöbb esetben nem nyer, minthogy a temérdek szám közül -csak igen keveset húznak ki. Néha az ostobaságnak is szerencsés a -következése; vannak burokban születettek, a kik rendesen nem -érdemlik meg a <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> szerencséjöket. De hagyjuk ezeket; azt -ön is elismeri, hogy: a sokaság veszít. Nos, a ki veszít, -megérdemelte, hogy veszítsen. Úgy kell neki; mért koczkáztatott -olyan sokat a kétes, vagy helyesebben mondva: a joggal nem is -remélhető szerencséért?! Csak egy vonást emelek ki a sok közül; az -egyik legfontosabbat. Miért házasodik meg a legtöbb ember, már -tudniillik a tisztességesebbek? A mellékes czélokat nem tekintve, -azért, ugy-e, hogy asszonya legyen, a ki az övé és senki másé? No, -és mit mutat a tapasztalás? Azt, hogy száz asszony közül -kilenczvenkilencz megcsalja az urát.</p> -<p>– Teringettét! – kiáltottam fel, nem annyira meghökkenve, mint -inkább felvidulva – kilenczvenkilencz!</p> -<p>– Mondjunk csak nyolczvanat. Adok önnek még tizenkilencz -ártatlant, bár a számítást optimisztikusnak tartom. De a szám nem -fontos. Szóval a legtöbb asszony még ezt a legelső követelést, a -házasság alapföltételét se teljesíti. Ezt mindenkinek látnia kell, -a ki egy kicsit szétnézett a világban. Már most azt kérdem öntől: -micsoda szemtelen önbizalom, vagy más szóval: mekkora ostobaság -kell ahhoz, hogy a többször említett jóhiszemü vőlegény boldogan -mosolyogjon és azt mondja magában: »Én <i>az a századik</i> leszek, -a kit nem csalnak meg!«</p> -<p>– Bocsánat, csak azt mondja, hogy: »Én a húsz közé fogok -kerülni; a nyolczvanhoz semmi közöm.« És ez már nagy különbség. A -szerint a számítás szerint, a melyben megalkudtunk, minden ötödik -legény kiszabadul a veszedemből; miért ne remélhetné egy jóképü, -derék, fiatal és nem ostoba legény, hogy az öt közül ő lesz az -ötödik, mikor a többi négy bőven kikerülhet azok sorából, a kik -rászolgáltak, a kik nem törődnek vele, a kik megöregedtek, a kik -utaznak és csak két év mulva jönnek haza, és így tovább? -<span class="pagenum"><a name="Page_141" id= -"Page_141">-141-</a></span></p> -<p>– Ön tréfál, én pedig komolyan beszélek, s az ön fiatal -legényének azt mondom, hogy neki se sokkal több a jó esélye, mint -például azoknak, a kik rászolgáltak. Mert az egész világ -segítségére van annak az asszonynak, a ki a férjét ki akarja -játszani; s az egész világ rajta van, hogy az ön fiatal Bartoloja -észbe ne kapjon.</p> -<p>– Igen, ha az asszony ki akarja játszani a férjét. De, azt -hiszem, a legtöbb nem akarja kijátszani. Meg vagyok győződve, hogy -még a között a nyolczvan között is, a kiket végül csakugyan elvisz -az ördög, sok van, a ki a legjobb szándékokkal kövezi ki a pokolba -vezető utat. Azok a nagyon vidám hölgyek, a kik már az oltárnál így -szólnak magukban: »No megállj, öreg, majd meglátod, milyen -gyönyörüen fel foglak díszíteni!« – nem lehetnek túlnyomó számmal. -Az orvosi tapasztalás szerint a nők egy jókora százaléka éppen nem -forró vérü. Ez talán jelentéktelen körülmény; de van egy másik, a -mely már nem jelentéktelen. Tudniillik, hogy az a kedv, hajlandóság -vagy nem tudom hogyan nevezzem, a mi az asszonyokat férjeik -megcsúfolására készteti, a normális nőnél alá van vetve az érzelmi -életnek.</p> -<p>– Én nem is azt akartam mondani, hogy mikor az oltár elé lép, -már ki akarja játszani a férjét. Rosszul értett, vagy rosszul -fejeztem ki magamat. Ellenkezőleg, azt írom a házasság rovására, -hogy még az olyat is, a ki a legszűziesebb imádsággal kezdte, -idővel oda puhítja, hogy aztán már csak így imádkozzék: »Add, Uram, -hogy az uram valahogy meg ne tudja!« Mert az egész világ úgy van -berendezve, hogy az asszonyt mindenki a csalásra ösztökéli; és -minden szinte kényszeríti rá. Először a személyek, és még inkább a -dolgok. A személyek: egyik udvarló a másik után; <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> csaknem -kivétel nélkül mindenki, a ki az asszonynyal kedve szerint -foglalkozik. Ez mind »unszolja szóval igenre«; és ha kiderül, hogy -hiába várnak tőle hasznot, egész környezete szétrebben, s többé nem -foglalkozik vele; ám hadd epedjen el lelki magányosságában; tanulja -meg, hogy annak az elszórakozásnak, azoknak a kellemes szavaknak, a -melyekre vágyódik, ez az ára. Aztán a Figarók és Zsuzsik nagy -sokasága. Egyszerre azon veszi észre magát, hogy csak Figarók és -Zsuzsik veszik körül, a kik mindannyian a Cherubin szekerét tolják, -még akkor is, ha Cherubin már kopasz és öröktől fogva -kiállhatatlan. Ezek, azt hiszem, csak műszeretetből, pusztán a -világrend érdekében fáradoznak; elég az hozzá, Rozinának látnia -kell, hogy csak akkor vannak barátai, ha Almavivát rá akarja -szedni. Ebben az esetben számíthat az egész világ szivességére; a -másik esetben meghalhat egyedül. Mert azelőtt volt egy barátja: a -férje, de ezt a házasság elvonja tőle. És ha a személyek -sikertelenül fáradoztak, ott vannak, hogy megpuhítsák: a dolgok. -Legelsőbben az életnek az a folyamata, mely magából a házasságból -következik. Igen, maga a házasság az egyik legelső bűnszerző a -legtöbb házasságtörésben. Aztán: minden hiba, a mit a férj követ -el, és minden hiba, a mit az asszony már elkövetett… minden -odavezet.</p> -<p>– Ebből nem az következik, a mit a báróné mond, hogy: a ki -megházasodik, vagy ostoba, vagy gaz, vagy gaz és ostoba, hanem az -következik, hogy a házassághoz okvetetlenül szükséges bizonyos adag -bátorság. Ez a bátorság meglehet valakiben, minden szemtelen -elbizakodottság nélkül, a megkövetelhető férfi-önérzet erejénél -fogva is. Épp oly akadémiai tárgyilagossággal védem a házasságot, -mint a milyennel a báróné támadja, és megvallom, ma még igen -kevéssé izgat <span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span> annak a képzeletbeli lénynek a sorsa, a -kit előbb a fiatal Bartolónak, utóbb pedig Almavivának nevezett. Ha -megtörténik vele az a szerencsétlenség, a melyet a báróné, mint -Cassandra, fenhangon és az egész Trojának jósol: ez a csapás engem -hidegen hagy. Ám bánjék vele hitestársa akárhogy; ha a szarvai még -a koporsóját is kilyukasztják, és a sirhalmából egyszerre csak -ágas-bogas agancs bukkan fel: nem keresem az eset tanulságait, -hanem csöndes részvéttel megyek tovább, mint a más országból való -idegen. De nem tartom bizonyosnak, hogy a megjósolt csapás -okvetetlenül bekövetkezik, s azért az eleven Almavivát, a kinek a -báróné olyan kétségbeejtő jövőt jósol, biztatni szeretném: »Eh, ne -hagyd magad!…« Különben meg vagyok győződve, hogy fölösleges a -biztatás, s meg fogja védelmezni az érdekeit. Végre is két nagy -erőssége van a fenyegető veszedelmekkel szemben…</p> -<p>– Vajon?! És ugyan mi ez a két erősség?</p> -<p>– Először is az az erő, a melyet maga a házasság ad neki. A -házasság – lehet, hogy tökéletlen intézmény, de – alapjában véve -két ember érdekszövetsége a többiek, mindenek ellenében. Magának -ennek a szövetségnek a megkötése olyan hajlandóságokat kelt fel, -még azokban a házastársakban is, a kiket nem a vonzódás vezérelt -egymáshoz, a mely hajlandóságokkal az ellenséges áramlatoknak nem -könnyü megküzdenie. S ha már ennek a szövetségnek a puszta tudata -is javára válik a másik fél érdekének: az együttélés még közelebb -hozza egymáshoz a házastársakat. Még a kutya és a macska is -összeszoknak, ha sokáig egy udvarban kell élniök. Az élet közössége -az egymáshoz teljesen idegen házasfelekben is kifejleszt bizonyos -érzésbeli közösséget. Ez nem a bölcselkedés elvont következtetése; -ez – el lehet mondani – természeti bizonyosság, a melynek -<span class="pagenum"><a name="Page_144" id= -"Page_144">-144-</a></span> látható jelei vannak. A kik sokáig -élnek együtt, utóljára nemcsak apró külsőségekben, hanem még -arczban is hasonlítanak egymáshoz. És ha a világ valaha lemond a -házasságról, hogy a szerelmet a mai társadalom ellenségeinek az -ábrándjához képest egy bizonyos kaptafára szabályozza, egy -rendkivüli energiát, egy igen jelentékeny mozgató erőt fog -elveszíteni, a mely ezer és ezer évek során a páros életből fakadt, -az egyén érdekének javára…</p> -<p>– Eh, mit tud ön a páros életről?! Erre az erősségre nem adok -semmit. Különben a másikra sem, a mely aligha ér többet az -elsőnél.</p> -<p>– A másik erősség: Almavivának a személyes tulajdonságai. A -báróné nagy súlyt tulajdonít az idegen vonzó erejének. De mért ne -lehetnének a férjnek is vonzó tulajdonságai?! A legények színe-java -sohase házasodnék meg, csak azok, a kikről a dal így emlékszik meg: -»Maradt itthon egy-két-három nyomorult…?!« Vagy ha a férjnek, a -házassága előtt, voltak is jó tulajdonságai, a házasság nyomban -kiöli ezeket a jó tulajdonságokat?!</p> -<p>– A házasság a kedvest kellemetlenné változtatja, a józant -őrültté, a vidámat kiállhatatlanná. Minél kedvesebb volt azelőtt, -annál tűrhetetlenebbé válik a házasságban. Nézzen csak körül, ha -mondom. Hogy ha a vőlegény pazar volt, a férjnek az első gondolata: -a legcsúnyább zsugoriság. Ha azelőtt feltünően ápolta a személyét, -akkor már a nászúton elhanyagolja magát. És így tovább. Shakspere a -részegségről azt mondja, hogy teljesen megmásítja az embert: a -szelidet vaddá, a szótalant beszédessé, az élénket álmossá, a -jókedvüt siránkozóvá varázsolja. Ilyenformát mondhatott volna a -házasságról is. A különbség csak az, hogy a házasság a jó -tulajdonokat rosszakká változtatja, a rosszakat pedig -megkettőzteti. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= -"Page_145">-145-</a></span></p> -<p>– És ha a férj, meggyűlölvén önmagában ezt a temérdek rossz -tulajdonságot, elválik a feleségétől?…</p> -<p>– Ó, abban a perczben vége a varázslatnak! A gonosz öreg bűbájos -egy szempillantás alatt megfiatalodik; nyomban levetkőzi -zsugoriságát, zsémbességét; durva hangja hizelgővé, kellemessé -válik; arczára ismét kiül a mosoly; a szeme felragyog… kedvesebb, -mint valaha. Mondom, hogy nem az emberekben van a hiba, hanem az -intézményben.</p> -<p>– Kiderül, hogy nem én tréfálok, hanem a báróné… De, nini, -milyen csodálatos kék színt öltött a hegy!</p> -<p>– Azért nevezik Kékkőnek.</p> -<p>És másra tereltük a szót.</p> -<p>Ez az első vitatkozásunk nem hagyott nyomot a lelkemben. -Mindössze annyit, hogy magamban ugyancsak megitéltem a bárónét.</p> -<p>– Annak a nőnek, a ki így gondolkozik a többiekről – okoskodtam, -mialatt a szép Valéria rendre megmutogatta a fürdő nevezetességeit -– az ilyen nőnek nem lehet rendben a szénája. Az ártatlanság egyik -ismertető jele az, hogy nem látja jól a rosszat, és még akkor se -akar hinni benne, hogyha látja. Ez az asszony, a ki nem hisz -senkinek, nagyon közelről láthatta a bűnt, talán nem egyszer. Aztán -miért ócsárolná a házasságot és minden férjet a világon, még a -képzeletbelieket is, ha nem azért, hogy védekezzék, s hogy önmaga -előtt kimenthesse magát?!</p> -<p>Mindebből azt a következtetést szűrtem le, hogy akármint -vélekedjenek is a kastély lakói a tréfás életü Albert báróról, és -akármennyire tetszetős is, ha egy ilyen nagyon szép asszony -komolykodik, erkölcsi kérdéseket fejteget és lépten-nyomon az -olvasmányaival példálózik, azért ez a szép szellemü és szép arczu -bölcsész mégis igen léha teremtés lehet, a ki a <span class= -"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> -komolyságával csak becsapja a környezetét. Megállapítottam -magamban, hogy, ha a szép Valéria nem tudott a férjével egy fedél -alatt maradni, ebben nem csak Albert báró a ludas. Az utóbbinak a -mentségéül eszembe jutott, hogy aligha alszik minden éjjel -biliárdon, és elképzeltem, hogy voltaképpen azért váltak el, mert a -kitagadott báró nem tudott a szép asszonynak olyan kényelmet -teremteni, a minőt ez remélt. Talán számított a nagyapja -bocsánatára, s mikor látta, hogy az öreg urat lehetetlen -meglágyítani, nem tudta leplezni tovább az előbb eltitkolt »csunya -zsugoriság«-ot. Még el is hanyagolta magát, szegény. Ez persze nem -tetszett a szép Valériának, a ki szereti ugyan a bölcsészetet, -kivált azt a peripathetikus bölcsészetet, a melyhez legelőször is -park vagy fedett sétaút kivántatik, de még a bölcsészetnél is -jobban szereti a fényűzés apró áldásait.</p> -<p>De egy óra multán kiment a fejemből egész beszélgetésünk, a -tanulságaival egyetemben. A szép asszony ugyanis, kevéssel azelőtt, -hogy elbúcsúztam tőle, egy pár olyan szót ejtett el, a mely jobban -érdekelt, mint a filozófiája, vagy mint bármely filozófia, -Plátontól Herbert Spencerig:</p> -<p>– Tulajdonképpen azt akartam önnek mondani – szólt, minden -bevezetés nélkül térve át a váratlan témára – hogy… aztán valahogy -eszébe ne jusson Katába beleszeretni! De most már azt gondolom, -hogy a legokosabb, ha egyáltalán nem beszélünk erről.</p> -<p>– Miért ne beszélhetnénk erről?! – feleltem. – Sőt talán jó -lesz, ha egyszer s mindenkorra letárgyaljuk ezt a kérdést. A -báróné, úgy látszik, abban a nézetben van, hogy nagyon is ki vagyok -készítve arra az érzésre, a mely a magamfajta embernek csak bolond -dolgokat tanácsol. Talán úgy van; de az meg <span class= -"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> egészen -bizonyos, hogy nem tartozom azok közé a szerencsések közé, a kik a -lehetetlenért is szivesen küzdenek. Sajnos, az elérhető czélokról -is hamarosan lemondok, mert a nagyobb nehézségek legyűréséhez nincs -bennem elég erély. Azért, ha a báróné diagnózisa helyes, s már a -közel jövőben valami bolond dolog történik velem, ez nem lehet -egyéb, mint a legközönségesebb polgári komédia: »Zsák a foltját -megleli… Jancsi Pannit elnyeri…« Mert – »kiki oly nőt kap, minőt -érdemel.«</p> -<p>Rám nézett, mintha azt akarná leolvasni az arczomról: vajon nem -tréfálok-e?</p> -<p>– No, tudja – szólt aztán – a felelete éppen nem megnyugtató. -Kissé kitérő, és nem eléggé komoly. Nem tudok hinni önnek, a mikor -szerénykedik; azt hiszem, csúfolódni akar. Önök, festők, kivétel -nélkül furcsa emberek; s az a pálya, a melyet választottak, a -legsajátságosabb mindegyik közül. A létra alján mindig vannak -néhányan, a kik éhen halnak; ezek büszkék arra, hogy éhen fognak -halni. A létra legfelső foka felé mindig eljut egy-kettő; ezek -közül a legügyesebb lefesti a pápát, s a pápával együtt belekerül a -világtörténelembe. Nos, a világtörténelemnek ezekkel a -jelöltjeivel, meg a többiekkel, a kik a létrának már a magaslatán -vannak, nem is merek szóba állani. Ezekről nem mondhatom azt, hogy -büszkék, sőt azt se, hogy gőgösek; ezek fölötte állnak minden -gőgnek, s mint nem tudom melyik egyiptomi isten, egy egész -örökkévalóságon át csak a tulajdon gyomrukat nézik. Az ilyen -kivételes fenségekről szólva, természetesen nem beszélhetek -nagyralátásról. Ő magasságaik, ha egy herczegkisasszonyt vesznek -feleségül, akkor is csak leereszkednek. Szóval… nem találhatom ki a -gondolatát, mert nem tudom, hogy milyen helyet foglal el a létrán. -<span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p>– Nagyon alant vagyok, a sokaság között, távol mind a két fajta -nevezetességtől. A művészetek történelme nem fog tudni rólam, és -még csak arra se számíthatok, hogy majd az éhenhalással teszek -szert valamelyes kiválóságra. De minden téren több a munkás, mint a -vezető egyéniség. Az én sorsom az, hogy az előbbiek túlságosan nagy -számát szaporítsam. Nem lehetek kevély, tehát nagyralátó sem.</p> -<p>– Ez az álszerénység szava. Mint minden művész, ön is különbnek -tartja magát a társainál; csakhogy, mert a sikert még nem tudta -árnyékává tennie, sértett hiúságában az igénytelent játszsza. Nem -vitatkozik az egész világgal, nem magyarázgatja, hogy mért becsüli -olyan sokra a tulajdon munkáit, de titokban épp olyan elbizakodott, -épp olyan képzelődő, mint a többi.</p> -<p>– Csak a szándékaimra lehetek büszke, s nem a munkáimra.</p> -<p>Ez a mondásom, úgy látszik, meglepte, mert bele melegedett a -tárgyba s egészen más hangon kezdett a képeimről beszélni, mint a -multkor, a mikor, a tengerszemtől jövet, először méltatott kegyes -figyelmére. A kirándulás napján néhány szóval ugyancsak -lekicsinyelte a képeimet, s most egyszerre azt kezdte -bizonyítgatni, hogy többet érnek, mint a barátaim munkái. Az -összehasonlitásaiból és a megjegyzéseiből azt vettem ki, hogy -szorgalmasan látogatja a kiállitásokat, s hogy van érzéke a -művészet iránt, ha néha hamisan ítél is.</p> -<p>De a dicsérete nem tett büszkévé, mert a mi szegény púpos -Jánosunk nagy erejét nem vette észre. Mi magunk pedig, a városliget -környékének egész mázoló népsége, már akkor is tisztában voltunk -vele, – bár önzésből csak ritkán mondtuk fennen, – hogy -mindannyiunk közül a púpos János a legkeményebb legény. -<span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span></p> -<p>Olyan kevéssé tett büszkévé az elismerése, hogy mindaz, a mit a -képeimről mondott, csak pillanatokra tudta lekötni a figyelmemet. -Minél tovább bírálgatta az utolsó tárlatot, annál szórakozottabban -hallgattam. Folyton az járt az eszemben:</p> -<p>– Mit mondhatott neki Kata?! Mit vett észre Katán?!… Mi birta -rá, hogy nyiltan a szemembe vágja ezeket a szavakat: »Aztán -valahogy eszébe ne jusson Katába beleszeretni!…«?!</p> -<p>Ezen törtem a fejemet, a mikor elváltunk, és ez foglalkoztatott, -mialatt a fürdőből haza mentem. Otthon már csak erre az egy -mondására emlékeztem.</p> -<p>– De hát mit vett észre Katán?!… – kérdezgettem magamtól.</p> -<p>Hogy feleletet kapjak a kérdésemre, a melyet nem tudtam kiverni -a fejemből, másodszor is meglátogattam. De akár el se mentem -volna.</p> -<p>Katáról most már nem szólt egy szót sem. Arról beszélt, a mi -engem akkortájt a legkevésbbé érdekelt.</p> -<p>– Elolvastam a regényt. De igazán sajnálom, hogy végig olvastam. -Az írója szennyes lelkü ember, és maga a könyv – fuj!</p> -<p>Szerettem volna azt mondani:</p> -<p>– Bánom is én!… Mit érdekel engem ez a könyv?! És a szerzője?! -És az olvasói?!</p> -<p>Csakhogy ezzel nem állhattam elő. Mit volt mit tennem?! -Védelmezni kezdtem a könyvet, a legközelebb eső, legbanálisabb -szavakkal. Olyan lanyhán szónokoltam, mint a közvédő, a ki -hivatalból és ingyen védi a szegény embert.</p> -<p>– Ön erkölcsösnek tartja ezt a könyvet? – kérdezte a szép -Valéria.</p> -<p>– Hogyne! – feleltem. – Ennek a regénynek a <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> -tanulsága ugyanaz, a mit Krisztus tanított: ne ítélj, hogy ne -ítéltessél!</p> -<p>– Ohó! – pattant fel a szép asszony. – Ez a könyv egészen mást -mond. Elnézést kér az erkölcstelenség számára, ilyen czímen: én -megbocsátom a te vétkeidet, hogy te is megbocsásd az enyimeket. Azt -hirdeti, hogy az élet csupa gyalázatos megalkuvás. Nos, hát ez nem -igaz. Vagy ha igaz, akkor jobb, ha egy vulkánnak a kitörése -megsemmisíti az egész világot. Csakhogy én nem hiszem, hogy a -másféle emberek már kihaltak volna. Az én lelkemben nincsenek ilyen -mocskok.</p> -<p>Ez a váratlan bizalmasság nem kápráztatott el. Mindenre -gondoltam, csak arra nem, hogy a szép asszony őszinte is lehet. -Inkább azon tünődtem, hogy:</p> -<p>– Ugyan miért mondja ezt nekem?</p> -<p>De nem tudtam kiokosodni a tekintetéből, s a hogy asszonyi -logikájával, egy nagyot ugrott az ellenkező irányba, még kevésbbé -értettem a közlékenységét.</p> -<p>– Különben – szólt – igazuk van a regényíróknak. A regényírók -azt írják le, a mit látnak; abból általánosítanak, a mi a -tapasztalásuk. És mindenfelé csak gonosz nőket látnak, a kiket a -házasság végképpen elaljasított; a tapasztalásuk pedig az, hogy -bokrétába fűzik azokat a hazugságokat, a melyekkel az erkölcstelen -asszonyok a házasság átka ellen védekeznek.</p> -<p>Valami olyanformát feleltem, hogy az asszonyok se egyformák, a -mint a férfiak közt is vannak tolvajok és becsületesek. Hivatkoztam -a saját szavaira, hogy vannak nők, a kiknek a lelke nem tűr -mocskot.</p> -<p>– Ezek nem is tudják elviselni a házaséletet – felelt az -ellenvetésemre. – Egy pár évi küzködés után lerázzák magukról a -házasság kötelékét, mert ebben a kötelékben nem maradhat meg, csak -néhány, mindenre <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= -"Page_151">-151-</a></span> kész martir, meg az a sok képmutató, a -ki alattomban segít magán, a hogy tud.</p> -<p>Azt hittem, ujabb bizalmasságok következnek, a melyek némi -világot fognak vetni a tulajdon balesetére.</p> -<p>De a tapasztalatait elhallgatta. Csak általánosságokat mondott, -a melyek nem tettek okosabbá.</p> -<p>– Micsoda képtelenség is – fejtegette tovább a nézeteit – ha egy -férfi azzal a czéllal köt magához egy nőt, hogy ennek egy életen át -ne legyen egyéb gondolata, csak ő, egy meglehetősen haszontalan úr! -Hogy ne legyen más törekvése, csak férjének ambicziói, és ne legyen -más szórakozása, csak a mit egy ilyen úrnak a társasága nyujthat! -Az a szegény fiatal teremtés csupa élnivágyás; minden érdekli, -mindent tudni óhajt, egy eleven kérdőjel. S ne felejtse el, hogy a -legtöbb asszony materialista. Az eszme, a távoli érdek, a sokaság -ügye hidegen hagyja; de annál inkább megbecsül minden apró -élvezetet, s nagy az érzéke a külsőségek iránt. Észreveszi, hogy az -idegen lába formásabb, kabátja jobb szabásu, hangja kellemesebb, -mint azé az úré, a ki arra vállalkozik, hogy majd ő lesz a -tökéletesség. Az igényei végtelenek; a kielégüléstől csak szárnyat -kapnak. Ha a férj egy-egy kívánságot lemetél, hét uj kivánság nő a -levágott helyén. Vágyainak nincs határa, annál kevésbbé, minél -korlátoltabb a férj anyagi hatalma, vagy adakozó kedve. Ambicziói -is vannak, saját külön, kicsinyes és hívságos ambicziói, a melyeket -azonban nem pótolhat semmi, csak a szerelem, mely nem tart örökkön, -ó, éppen nem tart örökkön! Életideje kevés, mert számára az élet -csak addig tart, a míg az ifjuság; s a természetfölöttiekben -hitetlen gondolkozása egyre a körül jár: »Ne szalaszd el egy órádat -sem! Nem élsz attól a <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span> naptól fogva, a mikor már nem vagy -fiatal!« A rettegés, hogy az idő eljár, és oda a szépsége, a mi az -egész élete, egyre jobban szítja élnivágyását. Ha értelmes, nem -sokat törődik a férfiak javára készült életszabályokkal; tudja, -hogy az ő élvezet-vágyának van igaza, s hogy azok a szabályok csak -arra valók, hogy a rabnő a satrapa kényéhez igazodjék. Kitalálja, -mert könnyü kitalálnia, hogy ezeket a szabályokat csak az ő -megröviditésére alkották, s illő tiszteletet tanusít ezek iránt a -szabályok iránt, de csak addig, míg a dolog nem esik terhére. No -és, ha nem annyira materialista, mint a hogy mondottam, ha -véletlenül lelki életet a él, akkor az eset még rosszabb. Mert az -ilyen lelki életet követel a másiktól is. És annak a lelki élete a -legjobb esetben más, nem az övé. Mindegyik egy külön világban él; -és idővel, minél fejlettebb a gondolkozásuk, minél bonyolultabbak -az érzéseik, annál idegenebbek lesznek egymásra nézve. Számítsa -ehhez, hogy az asszony, akár gondolkodó lény, akár csak a természet -vadvirága, magamagát jól ítéli meg. Tisztában van vele, hogy értéke -az odaadásban van, s minden lépését ez a tudat vezérli. Tudja, hogy -ő: jutalom, a melyet meg kell érdemelni. Ha szerelemből ment -férjhez: mindig számon tartja ezt a jutalmat, mint egy hozományt; s -ha szerelem nélkül adta oda magát a férjének, soha se bocsátja meg -ezt annak, a ki őt meg nem érdemelte. És ne hagyja számításon kívül -azt se, hogy az asszony mindig gyermek marad egy kissé, a kire -okvetetlenül hatással van az a fülbevalókat rabló betyár, a ki a -lelkébe lát, és fel tudja fedezni a rossz indulatát, a kalandos -hajlamait. Mindezt méltányolva, igen szeretném tudni, mit gondol -magában az a férj, a ki például elutazik, mondjuk egy pár -hónapra?!… Bízik-e vagy nem bízik? Ha nem bízik, akkor, ugy-e, -előre el van <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= -"Page_153">-153-</a></span> veszve? Melyik asszony bocsátaná meg a -bizalmatlanságot? És ha bízik? Ó, a szegény ember!</p> -<p>– Egy kérésem volna, báróné.</p> -<p>– Komoly kérés?</p> -<p>– Komoly kérés. De ne haragudjék meg érte. Arra szeretném kérni, -ha valami kisértésbe esem – azt mondják, vannak válságos idők, a -mikor a legvidámabbakat is elfogja, egy kis időre, a házasodási láz -– legyen olyan kegyes, emlékeztessen arra, a mit most volt -szerencsém hallani. Azt hiszem, a báróné Romeót is le tudná -beszélni a házasságról.</p> -<p>– Mindig szívesen leszek segítségére, ha erről lesz szó, bár úgy -látszik, önnel kár komolyan beszélni.</p> -<p>Igazán kár volt velem komolyan beszélni. Sehogy se tudtam -megérteni, miért értekezik folyton a házasságról és a házasság -veszedelmeiről. Csak azért szól erről, mert ez a legkedvesebb -témája? Vagy czéljai vannak a filippikájával? Remélem, nem -gondolja, hogy a szavai komolyan megriasztanak? Azzal akarna rám -hatni, hogy ördögöt és szarvakat fest a falra?</p> -<p>Nem; ehhez sok naivitás kellene. Pedig ez az asszony éppen nem -naiv.</p> -<p>És mégis. Nincs benne semmi lehetetlenség, hogy tisztára -gonoszkodásból beszél így. Azzal gyanusít, hogy szemet vetettem -Katára, s mert nem tetszik neki a dolog, a fejébe vette, hogy -lehűti a lelkesedésemet, s burkolt baljóslatokkal és gonosz -példálózással rontja meg azt az örömet, a melyet ábrándjaimban -találok, vagy meglehet: reménységeimben.</p> -<p>A harmadik alkalommal azonban, mikor az ördög ismét átcsalt a -fürdőbe, le kellett tennem erről a véleményről. Kiderült, hogy nem -Katára czéloz, mert most már a leányokról is rosszat mondott, -nemcsak az asszonyokról, és ez sehogy se egyezett azzal a -rajongással, <span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span> a melylyel Katáról szokott beszélni. -Most már nem gondolhattam egyebet, mint hogy tulajdonképpen -kaczérkodik velem, s a nihilistát, a »szabad gondolkozásu« hölgyet -játszsza, hogy megzavarjon, elbolondítson, kinevessen, s végül -nevetségessé tehessen Kata előtt is. De ez se tette világossá -előttem azt a következetességet, a melylyel, makacsul, ujra -visszatért a témájához, minden igaz ok nélkül.</p> -<p>A hajánál fogva ránczigálta elő ezt a szerencsétlen témát; már -nem is emlékszem, hogyan talált rá ürügyet.</p> -<p>Csak arra emlékszem, hogy alig tiz percznyi józan beszélgetés -után ismét benne voltunk a rendes kerékvágásban.</p> -<p>Az erre a napra rendeltetett evangélium ilyenformán szólt:</p> -<p>– Nem értem, hogyan bízhatik egy férj a felesége őszinteségében; -hogyan bízhatik abban, hogy ez sohase hazudik neki, hogy semmit se -titkol el előtte. Hisz tudhatná önmagáról, hogy senki se őszinte, -mindenki hazudik, mindenkinek vannak titkai. Vajon ő nem vétkezett -százszor e tekintetben? Ha mindent elmondott volna, ha mindent -elmondana, ha sohase hazudnék a feleségének: a felesége nem -szeretné. Tehát hazudik, hogy szeressék. Ha sohase hazudott volna, -a felesége nem ment volna hozzá. Ezt tudva, hogy-hogy nem jut az -eszébe, hogy a felesége éppen úgy lehet, mint ő?! Mert ennek a -fejét butaságokkal tömték tele? Ez nem nyugtathatja meg; a -hazugságra mindenkinek van esze. Hogy-hogy nem jut az eszébe, hogy -talán ő se vette volna el a feleségét, ha ez mindent elmondott -volna neki?! Végre is egy jó ideig külön-külön éltek; és ebben az -időben semmivel se tartoztak egymásnak, akármit cselekedtek, -akárhogyan éreztek, akármire gondoltak, hisz nem is tudtak -egymásról! Mert az a szegény <span class="pagenum"><a name= -"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> asszonyi teremtés, -mielőtt elvette, még alig élt? Annyit mindenesetre élt, hogy -gondolt olyasmire is, a mit sohase mondana el senkinek. Azt tudja a -férj, hogy felesége, menyasszony korában, igyekezett a jó -tulajdonságaival tüntetni, s leplezni a hibáit; mutogatni a fogait, -ha szépek, és csukva tartani a száját, ha a fogai rosszak. Csak a -külsőségeivel lett volna így? – ezt a legjámborabb férj se -képzelheti. Mért nem gondol hát a legfontosabbra? Nem tudja -elképzelni, hogy a feleségének már lánykorában is lehettek -pillanatai, a mikor, ha minden következés, minden tanu, és a mi -lehetetlen: társ nélkül, hozzáférhetetlen titokban, lelkileg is -nyomtalanul tehette volna…</p> -<p>– Már leánykorában! Báróné, az égnek mered minden -hajamszála!</p> -<p>– Azt hiszi, a leány még nem él, nem gondol és nem érez semmit?! -Csak ujdonatuj csinos franczia baba, a melybe majd Pygmalion úr -fujja bele a lelket?!… Ám legyen úgy. Mondjuk, hogy már asszony. -Tehát sohase jut eszébe a férjnek, hogy egy akárki, egy érdekes -arczu ismeretlen, a ki végigsétál az utczán, egy idegennek látszó -férfias alak, a ki egy nyilvános étteremben, mialatt ebédel, -körülnézeget, vagy egy jómodorú úr, a kit éppen hogy bemutattak s a -ki egy óra mulva elutazik, nagyobb, mélyebb hatást tehetett a -feleségére, mint ő, minden sok éves igyekezetével, s hogy annak az -egyszer látott járókelőnek, vagy ennek a jómodoru és bizonyára -szerencsés utasnak a puszta megjelenése jobban tetszhetett ő -nagyságának, jobban megrezegtette képzeletét, nagyobb erővel hatott -legfinomabb idegszálaira, mint mindaz a gyöngédség, a melylyel ő -életének osztályosát valaha elhalmozta?!…</p> -<p>A többit, a mit aznap mondott, már elfelejtettem. De ezzel nem -volt vége akadémiai tárgyalásainknak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> A -hányszor átmentem hozzá, mindannyiszor talált alkalmat visszatérni -oda, a hol elhagyta. A kételkedés egész kátéját átkorrepetáltatta -velem; s mondhatom, kitanított.</p> -<p>Egy és más ma is megmaradt a fejemben azokból a leczkékből, a -melyekkel udvarlásomat meghálálta. Ilyeneket mondott:</p> -<p>– Nem értem, hogy egy férj, a ki maga is tud tánczolni, hogyan -engedheti meg a feleségének a tánczot? No, ha ő maga nem is sejti, -hogy mi a táncz, akkor értem.</p> -<p>Vagy:</p> -<p>– Társaságos élet! Milyen komoly kifejezés ez! S a mit ennek -nevezünk, az tulajdonképpen nem más, mint egy férfinak az idegen -asszonyokkal és egy asszonynak az idegen férfiakkal való, látszólag -illedelmes, valójában pedig mértékletesen érzéki érintkezése… -érintkezése a szónak elég messzemenő értelmében. Ugyanazt a -társaságos életet, a melyet ő kiván, a mely őt gyönyörködteti, -egyik házastárs se bocsátja meg a másiknak.</p> -<p>Aztán:</p> -<p>– Flirt! Ez a szó maradandó lesz. Rövid és határozott, mint a -fődolgok kifejezései. A mi korunknak, azt hiszem, egyik legtovább -fenmaradó vivmánya. Az érzékiség és az erkölcs legszerencsésebb -megalkuvása. A házasságtörés előcsarnoka, a házasságtörés -elő-örömei, az <i>i</i>, a min még nincs rajta a pont. -<i>Fuj!</i>-nak is lehetett volna nevezni.</p> -<hr class="tbd" /> -<p>– És a <i>gondolat</i>ra senki se féltékeny! Pedig a tett csak -sántikál és kifárad, a gondolat pedig repül és nem merül ki -soha.</p> -<hr class="tbd" /> -<p>– Van egy barátnőm, maga is ismeri; most véletlenül hajnalszin a -haja. Ez állott ellent a legtöbb ostromnak, <span class= -"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> azok -közül, a kiket ismerek. De hát mért állott ellent, ha olyan nagy -munkájába került?!</p> -<hr class="tbd" /> -<p>– A nőiesség szégyenletesnek tünik fel előttem, ha arra -gondolok, hogy a nő rendesen nem <i>választ</i>, hanem ahhoz -<i>hajlik</i>, a ki a legravaszabbul tudja fölkelteni az -érdeklődését.</p> -<hr class="tbd" /> -<p>Máskor meg azzal a kérdéssel lepett meg:</p> -<p>– Mondja, elvenné-e maga azt a leányt, a ki inkább meghal, de -<i>nem</i>-et mond, a míg a templomból ki nem jött? Hisz a kinek -föltételei vannak, az nem szeret eléggé! És elvenné-e, a ki annyira -szeret, hogy még a templomról is megfelejtkezik?</p> -<p>– Nem kivánnék tőle előbb semmit.</p> -<hr class="tbd" /> -<p>Ezek az erkölcsi tanakodások, a melyekhez utóbb szinte -hozzászoktam, valami nagyon nem kötötték le a figyelmemet; a -szellemi nyugtalanság, mely a szép asszonyt emésztette, engem akkor -egy csöppet se bántott. De minél többször mentem át a fürdőbe, -annál inkább kezdett érdekelni, nem a mit mondott, hanem ő maga; -nem a filozófia, hanem a filozóf. Volt valami az arczában, a mi -ellene mondott a szavainak, de szemtelenül hazudnám, ha komolyan -erősítgetném, hogy ez keltette fel a vonzódásomat.</p> -<p>Nem akartam, nem gondoltam rá soha, észre se vettem, s majdnem -mindennapossá lettem a »Hygiea«-villában.</p> -<p>És úgy tetszett, hogy ő ezt természetesnek találja.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_158" id= -"Page_158">-158-</a></span></p> -<h3>VII.</h3> -<p>Mikor támadt az a bolond gondolatom, hogy egyszer, éjszakának -idején, be fogok törni a Hygiea-villába – nem tudnám megmondani. -Már akkor megfordult a fejemben ilyesmi, mikor a szép Valéria, -megismerkedésünk első félórájában, olyan kegyetlenül megsértette a -férfiúi büszkeségemet, vagy legalább is minden hiúságomat. Már -akkor valami efféle kóválygott az eszemben, s mialatt a dunajeczi -kastély felé haladó kocsiban némaságra kárhoztatva üldögéltem -mellette, a boszúállás vágya így morgott, hörgött bennem -(természetesen nem olyan fennen, hogy ő is hallhatta volna):</p> -<p>– Várj, ezért elégtételt fogsz adni! Akarva, nem akarva, olyan -elégtételt fogsz adni, a melynél tökéletesebbet asszony férfinak -nem adhat!</p> -<p>Igaz, hogy később, mikor lecsillapultam, ez a nagy elhatározás -hamarosan elfüstölgött, mert kijózanodva át kellett látnom, hogy -boszútervem, ha nem is lehetetlenség, nagyon bizonytalan jövő -kérdése, tehát csak gyerekes óhajtás. Igaz az is, hogy azóta a -sértés ügyét lovagiasan elintéztük; és igaz, hogy ez a bolond -gondolat, melyet az első dühroham sugallt, a lehiggadás órájától -fogva heteken át egyáltalán nem foglalkoztatott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p> -<p>De, úgy látszik, ez a bolond gondolat azért nem halt meg, csak -szunnyadt, mint a bibliai leányzó. Legalább nagyon kevés kellett -neki, hogy ujra életre keljen.</p> -<p>Mégis, azt hiszem, addig-addig szendergett volna bennem, míg -egyszer csak végképpen elszenderedik – ha véletlenül nem hallom, -hogy a szép Valéria hogyan gondolkozik az emberekről, az egész -életről s különösen a házasságról. Elsorvadt volna – azok nélkül az -erkölcsi fejtegetések nélkül, a melyekben egy idő óta majdnem -mindennap volt részem. Azok nélkül a séták nélkül – a nagy Fürdőház -tájékán, s a hegyi utakon szoktunk bölcselkedni – a melyeknek ezt -az összefoglaló elnevezést adhatnám: »Utazás az erkölcs körűl.«</p> -<p>Igen, meg vagyok győződve, hogy erkölcstelen szándékomat a -báróné erkölcs-bölcsészete növelte nagyra, ha ugyan nem ez -ébresztette fel. A kazuisztikának vannak ilyes veszedelmei.</p> -<p>Igy vagy úgy – elég az hozzá, az a bolond gondolat egyre -gyakrabban kisértgetett. Eleinte nem hagyott békét… utóbb valóságos -rögeszmévé érlelődött bennem… és végűl teljesen hatalmába -kerített.</p> -<p>Azt képzeltem:</p> -<p>– Az erkölcs kérdéseivel azok az asszonyok szoktak vesződni, a -kiknek a legkevesebb közük van az erkölcshöz… a kik, a legjobb -esetben, már összekülönböztek az erkölcscsel… Ez az asszony, ha nem -sokkal rosszabb, mint a milyennek az egész világ hiszi, ha nem: -egyszerüen rossz és képmutató, most éli át azt a válságot, a melyet -bizonyos korban a legtöbb nő megismer, kivált ha a sorsával nincsen -megelégedve. Azért foglalkozik folyton és önkéntelenül a mások -rosszaságával, mert ki akar egyezni a lelkiismeretével, -<span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span> és igazolni szeretné maga előtt, hogy a -mit ő tesz, azt mindenki megteszi, és hogy ez a világrend törvénye… -Ugy látszik, az egyedüllét már nagyon terhére van. A gyümölcs -megérett, és annak az ölébe fog hullani, a ki türelmesen vár a fa -alatt.</p> -<p>Időközben nagyon összebarátkoztunk. Észrevettem, hogy tetszem -neki; hogy megnyerő viselkedésű, értelmes és kellemesen beszélgető -ifjuúrnak talál. Nem titkolta el, hogy ő, a ki másokat éppen nem -szokott kitüntetni, örül, ha egyre gyakrabban találkozunk. -Valósággal a bizalmasává tett. Életének legfontosabb eseményeiről -ugyan nekem se szólt egy szót se, de sok olyan dolgot mondott el az -érzéseiről, a melyeket csak a jóbarát előtt szokás elárulni. -Elmondta például, kiket nem szívelhet a dunajeczi kastély lakói -közül, s kiderült, hogy a mennyire szereti Katát, olyan kevéssé -lelkesedik Kata környezetéért. Ebben az egy pontban tökéletesen -egyetértettem vele.</p> -<p>Megfogadtam a tanácsát és udvarolni kezdtem neki, de nem azzal a -gondolattal, hogy ennek »semmi czélja.«</p> -<p>Határozottan kaczérkodott velem.</p> -<p>Ma, ma már tudom, hogy nem vette komolyan az udvarlásomat. -Látta, jobban látta, mint magam, hogy Kata milyen mély hatással -volt rám, s mert mindenki magáról ítél és a maga gondolkozása, -érzése szerint magyarázza mások viselkedését, ebből azt -következtette, hogy udvarlásom csak a szép asszonyokat megillető -hagyományos udvariasság, jókedvü tréfálgatás, melyre csak az a -gavalléros szándék ösztönöz, hogy őt egy kissé elszórakoztassam. -Hálás volt ezért a figyelmességért, és ha ugratott – pedig ugratott -és én ugrottam – csak azért tette, mert ártatlannak látszó -udvarlásom kivételképpen nem boszantotta, sőt mulattatta, -<span class="pagenum"><a name="Page_161" id= -"Page_161">-161-</a></span> mint valami csinosan játszott szinpadi -enyelgés – aztán, ezenkívűl talán még azért is, mert azt remélte, -hogy ha ezzel a játékkal neki is sikerűl engem elszórakoztatnia, ez -csak javára válhatik Katának, a kit ő már akkor féltett attól a -veszedelemtől, hogy komolyabb embernek hisz, mint a milyen -vagyok.</p> -<p>De én akkor nem találtam ki, hogy a szép Valéria tulajdonképpen -czéltalan mókázásnak véli az én sok »elvesztegetett szerelmi -fáradság«-omat; nem hittem, hogy igazán annak véli. Nagyobbat -ugrottam, mint akarta, s azt képzeltem, hogy az ő kaczérkodása a -fülemüle felelete a fülemüle-szóra. Azt képzeltem, hogy játékunk az -az örök játék, a melyben Panni futni, menekülni látszik, pedig -valójában előre halad s megteszi a feleutat, hogy hamarább -találkozzék Jancsival; hogy szavaink csak ugyanarról a közeledésről -akarják elterelni a másiknak a figyelmét; hogy enyelgésünk az a -hagyományos másról való vitatkozás, a melyben minden szónak csak az -a czélja, hogy leplezze, a miről nincs szó, azt az egyet, a miről -egyik se beszél, pedig mind a kettő folyton csak erre gondol… -minthogy a természet úgy rendelte, hogy a szerelmet mindig -elburkolja valami, hogy ködfelhő szövődjék körülötte, hogy -rejtekutakon járjon s rejtekhelyet keressen, hogy éj palástja -boruljon rá, hogy fátyola csak egy pillanatra legyen -föllebbenthető, s hogy mindig megőrizzen egy takarót a lélek -titkolózásában…</p> -<p>A felől természetesen nem voltak kétségeim, hogy a mit a szép -Valéria irányomban érez, az legfeljebb: jó pajtásság; hogy nemcsak -halálosan nem szerelmes, de egy cseppet se szerelmes abba az -Asztalos Gyula nevű fiatalemberbe, a ki most oly szorgalmasan -forgolódik körülte. De én ezt nem is vártam; nekem elég -<span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span> volt, hogy tetszetősnek talál, hogy, ha -nem méltányolja bennem eléggé a művészt, láthatóan méltányolja a -kellemes viselkedésű, a kifogástalan úriembernek látszó, az éppen -nem elriasztó külsejű fiatal férfit, a kiről azt kell képzelnie, -hogy nincsen szeretetreméltó tulajdonságok híjján. Ahhoz, hogy -czélomat elérjem, minden komolyabb érzést fölöslegesnek tartottam. -Úgy okoskodtam, hogy hiszen én magam se vagyok szerelmes a szép -Valériába, és ez mégse csökkenti a buzgalmamat. Annyira meg voltam -győződve, hogy a szép Valéria, ha nem a legálnokabb képmutató, -legalább is afféle, tökéletesen megpuhított lélek, a kinek már csak -alkalom kell, hogy végképpen az ördögé legyen, – a vasúti kaland és -erkölcsi tanakodásaink annyira megtévesztettek, hogy a szerelmes -nyugtalanság segítségét nemcsak elérhetetlennek, de egyszersmind -szükségtelennek tartottam, s boszútervemet pusztán arra építettem, -hogy: én tizenkilencz, ő egy híjján húsz… és a többit megteszi -majd: a váratlan támadás, a meglepetés.</p> -<p>Tudniillik a meglepetéssel akartam hatni, azzal a fogással, a -melylyel a nagy hadvezérek győznek.</p> -<p>És itt egy vallomást kell tennem. Vagy nyolcz esztendőn át -jóformán csak a szerelemnek éltem, s ennek a nyolcz esztendőnek az -élményeiből azt a meggyőződést szűrtem le, hogy a szerelemben, mint -a játékban, a szerencse attól függ, hogy mit érhetünk el mindjárt a -legelső időben. A mi meg akar történni, annak hamarosan kell -megtörténnie; csak az nyerhet, a ki nem sokáig tanakodik, hanem -azonnal mer. Azt tartottam, hogy – különösen a nem könnyű esetekben -– a legjobb rendszer a huszáros roham.</p> -<p>A mikor tehát eszembe jutott, hogy alighanem a szép asszony is -sokszor gondol arra, a mire én gondolok, <span class= -"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> s hogy -ő, addig is, míg ellenem kell védekeznie, már védekezik önmaga -ellen, ha ugyan alattomban már előre meg nem adta magát – nyomban -föltettem magamban, hogy nem fogok sokáig várakozni az érett -gyümölcsre, hanem meg fogom mozgatni a fát, sőt meg is rázom, ha -kell.</p> -<p>Vállalkozó kedvemet nagyon lehűthette volna a józan -körültekintés. Feltünhetett volna, hogy a szép asszony éppen csak -engem tüntet ki kegyes leereszkedésével; a többi közeledni kivánót -most is távol tartja magától. Pedig a fürdőn találkozott akárhány -lovag, a ki érdeklődve hallgatta volna a szép asszony erkölcsi -fejtegetéseit, s ezek között lehetett olyan is, a ki nem -rejtegetett semmiféle erkölcstelen szándékot. De Valéria kitért -valamennyi elől; nem férhetett a közelébe egy se. Ez fölkelthette -volna a figyelmemet, mert az olyan asszonyok, a milyennek Valériát -néztem, nem szoktak kegyetlenül válogatósak lenni, ha az udvarlók -seregéről van szó; ellenkezőleg, szivesen látják, ha minél nagyobb -udvar támad körülöttük, s akármilyen követelő ízlésűek otthon, egy -kis fürdőhelyen az apagyilkosnak is megbocsátanak. Kinyithatta -volna a szememet az a megfigyelés, hogy Valéria nem igen tűri a -társaságot, s ha engem kivételes figyelemben részesít, a többiekkel -szemben feltünően visszahúzódó. Még az asszonyokkal se barátkozott, -s majdnem mindig egyedül találtam.</p> -<p>Csakhogy, bár nem hiányzik belőlem minden komolyság, ez egyszer -nem tett tünődővé a kételkedés. Valéria viselkedését, mert kedvemre -volt, természetesnek találtam. Beértem azzal a magyarázattal, hogy -különbnek tart a többi pályázónál; s mert nekem nem igen tetszett -volna, ha mindig nagy társaságban találom, egyszerüen kellemesnek, -s szinte magától értetődőnek <span class="pagenum"><a name= -"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> tartottam, hogy olyanok -kedvéért, a kik nem érdeklik, nem akarja feláldozni az én -társaságomat. A legkomolyabb huszonnyolcz esztendős embert is -megtéveszti néha a magában való bizakodás.</p> -<p>Aztán, mire mindezt észrevehettem, rögeszmémet már semmi se -verhette volna ki a fejemből.</p> -<p>És végre: egyre jobban izgatott a játék – a mit egy kissé ment a -huszonnyolcz esztendőm. Ebben a korban a bölcsek még nem -tökéletesek; kivált ha a bölcs nem igen szokott hozzá, hogy a -kísértések virágos kertjében úgy kell élnie, a mint rendesen csak -az anakoréták élnek.</p> -<p>Már pedig az izgalomban nincsen körültekintés és nincsen -megfontolás.</p> -<p>Szóval, ha azt véltem, hogy Valériának a tánczra perdüléshez már -csak az alkalom kell, és ha ebben, mint utóbb kiderült, tévedtem – -nekem, ahhoz, hogy egy jókora esztelenséget kövessek el: igazán -csak az alkalom hiányzott.</p> -<p>És a hol csak az alkalom hiányzik, ott az ördögnek már nyert -ügye van. Úgy képzelem, a pokolban a legszorgosabban dolgozó és -legtüzesebb kohók folyton-folyvást csak az alkalmat gyártják.</p> -<p>Egy délután, tenniszezés közben, Kata – mintha csak azt várta -volna, hogy Nusi és Géraldine eltávolodjanak – a hogy a két lány -egy kicsit messzibbre szaladt, hirtelen így szólt hozzám:</p> -<p>– Egy darabig este nem fog látni. Valami gyanusat vettem észre; -azt hiszem, leskelődnek utánam. És én senkinek sem akarom az orrára -kötni, hogy szerenádokat kapok; ez az én dolgom, másnak semmi köze -hozzá. Remélem, hogy felültetem a kémet, ha két vagy három este nem -mutatkozom. Szerettem volna még valamit mondani, de Nusi oly -aggasztóan közel van… <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span> hamar, hamar, folytassunk egy meg nem -kezdett társalgást!…</p> -<p>És mire Nusi hozzánk toppant, már másról beszéltünk.</p> -<p>Vajon mit akart még mondani?</p> -<p>Sokáig eltünődtem ezen, de nem találhattam ki, és nem tudhattam -meg, mert, bár egész nap nyomában voltam, többé egy pillanatig se -maradhattunk magunkra. Feltünt, hogy néhány nap óta ez mindig így -van. Azelőtt, napközben, néha órákon át kettesben voltunk; senki se -törődött se vele, se velem. Most a véletlen mindig úgy intézte, -hogy akármennyit jártam utána, folyton csak a többiek közt -láthattam. Talán nem is a véletlen intézte így?!…</p> -<p>Egyszerre eszembe jutott:</p> -<p>– Nini, az alkalom!</p> -<p>Mert – tisztában voltam vele – abban, hogy hozzá lássak a -huszáros kirohanáshoz, eddig csak az az egy dolog késleltetett, -hogy semmiért se akartam lemondani a Katával való esti -találkozóról, szerenádjaimról, a hogy Kata nevezte. Ez a tizperczes -találkozó volt a legnagyobb gyönyörűségem; akármennyit bolyongtam -ujabban a fürdőn, egész nap alig vártam az estét. De valami nagy – -és talán átlátszó – hazugság kieszelése nélkül nem is tehettem azt, -hogy ne legyek ablakomban, mikor Kata a szerenádot várja. És -megcsalni Katát! Nem, ehhez nem volt semmi kedvem.</p> -<p>A kirohanást pedig csak éjjel hajthattam végre.</p> -<p>A ki türelemmel kíséri hosszú gyónásomat, e helyütt azt -mondhatja:</p> -<p>– Ej, ej, mégis csak furcsa úr ön, tisztelt Asztalos Gyula! Ön -azt állítja, hogy szívét-lelkét egy kis leány képe töltötte be. Ha -nem is meri megvallani, mit érez, még magának se, nemhogy annak, a -ki mindenekfelett érdekli, úgy beszél, mint a kik igazán -szerelmesek… <span class="pagenum"><a name="Page_166" id= -"Page_166">-166-</a></span> és tessék! Ön az üdvösségről, vagy nem -tudom miről álmodozik, és miután egy kissé kiábrándozta magát, -azonnal a szórakozás után szalad! El akarja hitetni velem, hogy önt -egy olyan érzés tartja fogva, a mely ki fog hatni az egész életére, -és íme, önnek elég, hogy imádottját egy pár napig nem láthatja -kettesben, azt mondhatnám: önnek elég, hogy imádottja egy pár napi -szabadságot ad önnek, és alig hogy kilépett az álmodozás bűvös -köréből, már a legléhább örömöket űzi, mint a vásott iskolás fiú, a -ki vadúl rohan ki a templomból, hogy minél hamarabb gonosz -csínyeket követhessen el! Hát bizony furcsa úr ön, tisztelt -Asztalos Gyula!</p> -<p>Erre a megrovásra, a melyre különben, megvallom, rászolgáltam, -egyetlen-egy mentséggel felelhetek.</p> -<p>Nem azzal, hogy: a legjobb akaratú, a legkomolyabb szándékokkal -teli Gyulákból is ki-kitör néha, huszonnyolcz éves korukban, a -bennök lappangó rossz, javíthatatlan Gyula – ez igaz, de nem -mentség.</p> -<p>Hanem azzal, hogy: a rossz Gyulát ég, föld, pokol bátorította, a -jóakaratu Gyula pedig teljesen reménytelen volt.</p> -<p>Meg voltam győződve, hogy az, a mit érzek, örökre el van temetve -bennem, s még csak megszólalni se fog soha. Ha álmodoztam, tudtam, -hogy álmom soha se válhatik valóra; »égre vágyódás«-om tehát nem -szakított el a földtől.</p> -<p>De nem akarok mentegetőzni; csak elmondom, hogy mi történt.</p> -<p>Nos, a hogy az alkalom megvolt, már megállapítottam a -haditervemet is.</p> -<p>A mit kifőztem, talán nagyon vakmerőnek tetszik. De csak úgy -remélhettem a sikert, ha kijátszom a körülöttünk vizsgálódó éber -szemeket, s ha mindjárt <span class="pagenum"><a name="Page_167" -id="Page_167">-167-</a></span> az első perczben meggyőzöm a szép -asszonyt, hogy támadásomról, már akármilyen eredménynyel jár, soha -senkinek még csak sejtelme sem lehet.</p> -<p>Tervemet erre építettem:</p> -<p>A szép Valéria a fürdő legmagasabban álló és a többiektől -meglehetősen messzeeső villájában lakott, az első emeleten. Két -szobát bérelt, és az övé volt az első emeleten lévő veranda is. -Csak egy szobalány volt vele, s ez a második emeleten aludt.</p> -<p>Este tiz órakor a villa kapuját bezárták. De a szép asszony -ilyenkor még nem feküdt le, hanem kiült a verandára, a hol néha -éjfélig olvasgatott, a függő villamos lámpa világánál. Két nap -egymásután éjszakára is a fürdőben maradtam, s vacsora után -felsétáltam a villa elé, jó éjt kivánni szépemnek. A hódolatnak ezt -a kétségtelen jelét természetesnek találta, s azzal hálálta meg, -hogy egy pár perczig lebeszélgetett hozzám a verandáról. De, hogy -ne zavarjuk meg a villa csendjét, nemsokára elküldött.</p> -<p>Mialatt így felszólongattam hozzá, észrevettem, hogy a szobalány -pontban féltizenegykor jelenik meg a verandán, átadja a bárónénak a -lakás kulcsát, s ettől fogva eltűnik. Tizenegykor bizonyosan már -alszik odafenn.</p> -<p>A verandáról nem nyílt ajtó a lakásba. Valériának, hogy szobáiba -juthasson, a folyosón át kellett visszavonulnia. A folyosón balra -az első ajtó a nappali szobájába nyílt; s az alvószobájába csak -innen lehetett eljutni.</p> -<p>Gondosan szokott elzárkozni; mindig elcsukta a verandának a -folyosóra vezető ajtaját is. De nappali szobája erkélyes volt, s -egyszer, mikor fenn jártam nála, láttam, hogy az erkélyajtónak -nincs kulcsa. Utóbb, a mikor egyszer arról beszélgettünk, hogy a -<span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span> fürdőben valakit megloptak, hallottam -is tőle, hogy az erkélyajtó kulcsa elveszett.</p> -<p>Tehát az erkélyre kellett eljutnom. De a verandáról ez -lehetetlen volt.</p> -<p>A ki keres, talál. A második emeletnek az a szobája, mely a -Valéria nappalija fölött volt, megüresedett; a lakó kora reggel -költözött ki, s a szoba kulcsa egy pár óráig benne maradt a zárban. -Tovább nem; mert egyet gondoltam és elloptam. Kedvezett a -szerencse; senki se volt a folyosón, senki se látott.</p> -<p>Ha tovább is kezemre jár a véletlen, ha a második emeleti szoba -nem kap hamarosan uj lakót: akkor eljuthatok az erkélyre.</p> -<p>Nos, el is jutottam. Minden úgy történt, a hogy terveztem, -egészen a terv legutolsó pontjáig: a legfontosabbig.</p> -<p>Szóval, egy csillagtalan este, lenn, a sötétségben, -mozdulatlanul vártam, míg az első emelet verandáján eloltják a -villamos lámpát. Éjfél táján minden elsötétedett. Még egy darabig -vártam, mert a vendéglő-épület felől valamelyes élet hallatszott. -Végre mély csend ült az egész tájékon.</p> -<p>A feladatom első része nem volt nehéz. A földszint verandájáról -feljutni előbb az első, aztán a második emeleti verandára: -semmiféle nehézséggel se járt. Egy vállalkozó fiatalembernek, a ki -jó tornász, ennyit mászni nem olyan nagy dolog. És egyelőre nem -koczkáztattam semmit. Ha véletlenül rajta kapnak, azt mondom, hogy -a szobalányhoz igyekeztem. Egy kicsit kinevetnek, és sebaj.</p> -<p>A második emeleti verandának a folyosóra nyíló ajtaja nem volt -zárva. Odafenn senki se aggodalmaskodott. Igyekeztem tolvajmódra -járni, s meglehetősen nesztelenül nyitottam ki a lopott kulcscsal -előbb az <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= -"Page_169">-169-</a></span> üres szoba ajtaját, majd az erkély -fölött lévő ablakot. De most következett a feladat nehezebbik -része. Lebocsátkozni a második emeleti ablakból az első emeleti -erkélyre, egy vékony, rövid kötélen, a melyet a függöny-zsineg -megakasztására szolgáló két vasgombhoz erősítettem.</p> -<p>Most már bizony azt koczkáztattam, hogy, ha ügyetlenül végzem a -dolgomat, kitörhetem, ha nem is a nyakamat, a lábamat bizonyosan, s -azonkivül a botrány!… De ez a vállalkozás is baj nélkül sikerült. -Érosz isten, a szerelmi kalandban járók pártfogója, kegyesen nézett -rám, de magam is segítettem magamon s dicsekvés nélkül mondhatom, -hogy becsületére váltam az atletikai klubnak.</p> -<p>Ott voltam az erkélyen.</p> -<p>Rendkívül óvatosan nyitottam ki az erkélyajtót, besurrantam a -sötétbe, s lábujjhegyen néhány lépést tettem előre… a mikor -egyszerre csak gyökeret vert a lábam, s szinte megdermedtem.</p> -<p>Az alvószobából, melynek az ajtaja be volt téve, hangokat -hallottam: a szép Valéria hangját, meg egy férfiét. Tisztán -hallottam a hangjukat; tisztán hallottam azt is, hogy nevettek.</p> -<p>Dühömben majdnem elkáromkodtam magam.</p> -<p>– No, itt én teljesen fölösleges vagyok! – morogtam, pár -pillanatnyi várakozás után.</p> -<p>És még hozzá: visszamenni azon az úton, a merre jöttem! Az -igazat megvallva, erre az eshetőségre nem is gondoltam előbb. Azt -reméltem: az ajtón fogok kimenni, hajnal felé, s a folyosóról a -lépcsőn kerülök a második emeletre, felhúzni a kötelet s betenni az -ablakot.</p> -<p>S most, tessék, hátra van az, a mi a legnehezebb: visszamászni a -második emeletre! Koczkáztatnom kell <span class="pagenum"><a name= -"Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> a nyakamat ujra, nagyobb -veszedelemnek indulva, mint előbb, és csak azért, hogy, ha -véletlenül bajom esik, egyszersmind nevetségessé váljak! Nagyon -szégyeltem magam.</p> -<p>Ha a kötél valamivel hosszabb volna!… ha leszedhetném a két -vasgombról, hogy lebocsátkozhassam az erkélyről!… Vagy ha -megkisérthetném a leugrást!… Ha át tudnék kúszni a verandára!… -Csakhogy mindez pusztán óhajtás és lehetetlen dolog volt, vagy még -veszedelmesebb, mint a szomorú visszavonulás felfelé.</p> -<p>Bizonyára sokkal kevesebb lelkesedéssel végeztem el ezt a kis -testgyakorlatot, mint jövet, de fenékig kellett üríteni a poharat, -és valahogy, nagy vigyázattal és még nagyobb erőfeszítéssel, -visszakerültem oda, a honnan kiindultam, azon az úton, a melyet egy -macska se talált volna kényelmesnek.</p> -<p>Ezzel azonban még nem volt vége a kirándulásomnak. Minden áron -tudni akartam, hogy ki az az úr, a ki odafenn nevetett.</p> -<p>Megtudtam azt is.</p> -<p>Kitalálhattam, hogy nem marad reggelig a villában, s hogy hol -fog kilopózni a jól ismert épületből. A kit titokban, éjjel -bocsátanak be, s titokban, hajnal táján szöktetnek ki, az nem jár a -kapun keresztül, hanem a villa hátulsó kis ajtaján búvik ki, a -melynek a kulcsa akármelyik cselédtől megszerezhető. (Nekem is -lehetett volna annyi eszem, hogy ezt az utat-módot válaszszam, ha -nem féltettem volna olyan ostobán annak a hölgynek a -jóhírnevét!)</p> -<p>Csak várakoznom kellett.</p> -<p>El voltam rá készűlve, hogy a türelmem erős próbát fog kiállani, -és csakugyan, magam se hittem volna, hogy képes vagyok ekkora -kitartásra. Órák multak el, <span class="pagenum"><a name= -"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> és még egyre ott -állottam, őrhelyemen, a villa mögött meredező fenyőfák között.</p> -<p>Végre – már világosodni kezdett – emberem kibujt a hátulsó kis -ajtón, a melyet aztán gondosan bezárt. Majd, határozott léptekkel, -mint a ki jól ismeri a járást, megindult azon a szűk -gyalogösvényen, mely a fürdőtelep mögött, a hegyen át, Jablonkára -visz.</p> -<p>A mint felsietett a hegyoldalban balra kanyarodó s valamivel -odább a magaslat felé kígyózó útra, egészen jól láthattam az -arczát. Megismertem. A szőke volt; a vasúti szőke ember.</p> -<p>Éktelen harag fogott el. És nem tudtam, hogy kire haragszom -jobban: magamra-e, vagy arra az asszonyra?</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_172" id= -"Page_172">-172-</a></span></p> -<h3>VIII.</h3> -<p>A kastélyban egy ujabb meglepetés várt rám.</p> -<p>Vagy három órai alvás után olyan rosszkedvben ébredtem fel, a -minő csak a pálinka betegeit szokta elfogni, a kijózanodás első -órájában, a mikor az öntudatot semmi egyéb nem foglalkoztatja, csak -a legkegyetlenebb, a legfolytonosabb s a legmakacsabb fejfájás. -Mélységesen szégyenkezve gondoltam az utolsó napjaimra; szabadulni -szerettem volna az elmémben egyre kavargó, elcsöndesedni és -leülepedni nem akaró, még eleven benyomásoktól; elhatároztam, hogy -összeszedem magamat és kiverem a fejemből mindazt, a mi legutóbb -történt, összes fürdői élményeimet, Valériát, a kit ezentúl nem -fogok ismerni, a szőkét, vigyorgásait, s a rossz Gyulának minden -gondolatát.</p> -<p>Mint a ki csömörében friss vizet s erkölcsi kijózanodásában a -megbékítő gondolatot szomjazza, mohón kerestem az uj, a tiszta, a -felüdítő benyomást, kerestem a vigasztalódást, kerestem Katát.</p> -<p>És Katához nem tudtam hozzáférni.</p> -<p>Mindig sokan voltak körülötte. Ha más nem, Guszti néni folyton a -sarkában volt; mint egy egérke, egyre ott sündörgött, a merre Kata -járt. Észre kellett vennem, <span class="pagenum"><a name= -"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> hogy szemmel tartják… -mintha tőlem őriznék. És Kata is mintha szökött volna előlem. Néha -meg olyan különösen nézett rám!</p> -<p>Ármányhoz folyamodtam, hogy egy perczre elfoghassam. Tüntetve -készülődtem a fürdőbe, s délután meg is indultam arrafelé. De -mihelyest eltüntem szem elől, visszafordultam, s elbujtam a -parkban.</p> -<p>Talán megértette, miben sántikálok, s ő is kereste az alkalmat, -hogy kettesben beszélhessen velem, vagy talán a véletlen könyörült -meg rajtam, elég az hozzá, ennek a fogásnak a segítségével, végre -egyedül találtam, de csak egy pillanatra.</p> -<p>A tennisz-pálya tájékán sikerült ráakadnom, s ez a körülmény nem -biztatott azzal, hogy hosszasabban beszélhetek vele.</p> -<p>Azért szerettem volna, ha azonnal megkérdezhetem, hogy mit akar -elmondani nekem?… mire czélzott a multkor, a mikor utóljára -beszéltünk tanúk nélkül?</p> -<p>De ő szólított meg.</p> -<p>– Nini, nem ment el a fürdőbe?</p> -<p>– Nem, visszafordultam; reméltem, hogy végre őrizet nélkül -találom és megkérdezhetem…</p> -<p>– Hohó, várjon csak, előbb tessék beszámolni azzal, hogy hol -járt tegnap, tegnapelőtt, és még azelőtt!… Szökevény urfi!… vallja -meg, hogy udvarolni járt!</p> -<p>Mosolyogva nézett rám, de mintha a mosolyában egy kis -szemrehányás rejtőzött volna.</p> -<p>Nem volt időm felelni. Végzeteim, a Nusik és Géraldine-ok, már -ott voltak a nyakamon, tenniszfegyvereikkel.</p> -<p>– Hol járt? És milyen náthás! – szánakozott rajtam egy Nusi, a -kivel vagy két napja nem találkoztam, s a kinek kissé rekedten -kivántam jó napot.</p> -<p>(Náthás vagyok? No, az nem csoda!) <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span></p> -<p>Nyilvánvaló volt, hogy Kata most már nem fog előhozakodni a -mondanivalójával, és szorongva vártam az estét.</p> -<p>Vajon ki fog-e nyílni az ablak? Vagy megbüntetnek, a hogy -érdemlem?</p> -<p>Az ablak kinyílt, csakhogy a szerencsém mindössze eddig tartott; -a mi ezután következett, abban nem volt köszönet.</p> -<p>Már jó későre járt az idő, s még egyre hiába vártam. Egyik -czigarettát a másik után szívtam el, de az a villamos körte, ott -átellenben, csak nem akart kivilágosodni.</p> -<p>Egyszerre zörejt hallottam; az egyik ablaktábla megnyílt, s Kata -kidugta fejecskéjét a sötétbe. Ó, hogy ragyogott a szeme! Ez a -szokatlan világítás valami változást árult el, a melynek a sejtelme -is megdöbbentett.</p> -<p>– Azt akartam mondani a multkor – szólt át halkan – hogy -olyasmit vettem észre, a miből úgy látszik, mintha a mi barátságunk -nagyon nem tetszenék a Guszti néninek. El akartam pletykálni -magának ezeket a gyanús dolgokat… hogy mit szól hozzá, igazam -van-e?… Úgy gondolkoztam: talán jó volna, ha a nagy nyilvánosság -előtt szertartásosabbak lennénk, ellenben maga egy kicsit hízelegni -próbálna a Guszti néninek. De ez most már meghaladott álláspont. És -azért nem is beszélem el az apró megfigyeléseimet… nincs sok időnk… -különben is fölösleges. Mert már nem csak gyanítom ezt; most már -bizonyos vagyok benne. A Guszti néni tudniillik színt vallott. Nem -mondom el, mit szónokolt… most is minden pillanatban rám nyithatja -az ajtót… Elég az hozzá: őriznek magától! Meglehet, sokáig nem lesz -alkalmunk kettesben beszélgetni… Aztán, ha társaságban lát, -<span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> úgy találhatja, hogy megváltoztam… -Előre figyelmeztetem: ne törődjék ezzel! Jegyezze meg magának, hogy -akármit lát, akármit hall… és akármi történik… ez engem nem -változtat meg! De színeskednem kell egy kicsit, mert nem szeretném, -ha följelentenének a nagypapának. Persze, ezentúl nem -beszélgethetünk esténkint. Az óvatosság későn jutott eszembe. -Megtudták; és ez, úgy látszik, nagyon nem illik. Meg kellett -igérnem, hogy nem teszem többé. Guszti néni azzal fenyegetett, -hogy, ha ez még egyszer megtörténik, el fogja mondani a -nagypapának. És a nagypapa szeret engem, de nem akarom, hogy tudjon -erről. Baj volna, ha éppen most haragítanám meg, a mikor ajándékot -várok tőle… mert igen, igen szeretném, ha megfestené az -arczképemet! Megértett?</p> -<p>– Édes kis Kata! – suttogtam, de olyan sok volt a szívemen, hogy -többet nem tudtam mondani.</p> -<p>Intett, kedvesen, olyan kedvesen, mint talán még soha, és az -ablak bezárult.</p> -<p>– No, szépen vagyunk! – szóltam magamban. – Két szék között, a -pad alatt!</p> -<p>De azért nem volt kedvem tréfálkozni.</p> -<p>Tehát, mialatt bennem, észrevétlenül, kifejlődött egy érzés, a -mely huszonnyolcz éves vén kamasz koromig ismeretlen volt előttem, -a melyről tudtam, hogy most már mindenkorra egybeforrott velem, a -melytől megválni épp olyan érthetetlennek tűnt fel előttem, mint a -milyen érthetetlen (nem az észnek, hanem az érző énnek) a halál – -azalatt oda jutottam, hogy annyira se vagyok, mint a legelső -napon!</p> -<p>Mert akkor legalább kedvemre gyönyörködhettem ebben a szép -virágban! Most pedig már csak a látogató órákban bámulhatom… s -azóta kitették melléje a táblát: »A t. cz. közönség figyelmeztetik, -hogy az elkerített virágokhoz hozzáérni tilos!« <span class= -"pagenum"><a name="Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p> -<p>S ha még azt mondhatnám, hogy csak magamat okolhatom, hogy -bűnhödöm a bűneimért!… Ha annak tulajdoníthatnám ezt a csapást, -hogy nagyon sokat akartam, hogy nem értem be a boldogitó érzéssel, -hanem, telhetetlenül, a szórakozásra is ráéheztem, hogy profán -szívvel az élvezetet kerestem akkor, a mikor csak az áhitatnak -lehetett helye bennem!</p> -<p>De nem. A bűneinkért csak ritkán bűnhödünk. A sánta nemezis a -legtöbbször nem éri utól emberét; rendesen az büntet, sujt, pofoz -bennünket, ártatlanokat, a mi ellen nem vétettünk: az elemi erő, a -világrend, a melyet én inkább világrendetlenségnek szeretnék -nevezni, a végzet vagy az anyag tehetetlenségének a törvénye, a -gondviselés vagy a buta véletlen.</p> -<p>A legtöbbször a nagyravágyásunkért, az égbetörésünkért bűnhödünk -– a legjobb érzéseinkért!</p> -<p>Nem történt nagy dolog, de ez a kicsinység erősen megvilágitotta -– a mit különben eddig is észrevehettem, mert hiszen minden szinte -kiáltozta körülöttem – vágyódásaim teljes reménytelenségét.</p> -<p>– Tulajdonképpen örülnöm kellene – elégedetlenkedtem – mert -eddig nem tudhattam, legfeljebb gyaníthattam… csak ez a fordulat -győz meg róla, és ez bizonyossá teszi, hogy Katának nem vagyok -akárki. Ennél is többet. Hogy nem vagyok neki idegen; azok egyike, -a kik iránt közönbös. Talán még többet, még többet!… Milyen jóleső, -milyen édes érzés! Csakhogy… és mennyi »csakhogy«!… Már akkor, a -mikor még nem is örülhettem a fölfedezésemnek, a mikor még hozzá se -juthattam ehhez az édes érzéshez – már előre pofon vág a világrend, -már előre megrontja, megmérgezi az örömömet! Egy perczre se adhatom -át magamat az ábrándozásnak, mert a Guszti néni szürke ruhájában -sürgő-forgó világrend már előre <span class="pagenum"><a name= -"Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> bejelenti, hogy minden -ábrándom esztelenség; már előre tudatja, hogy annak pedig, a mit -fel fogok fedezni, ne örvendjek valami nagyon, mert arról, a mi -ezután eszembe juthatna, arról egyszerüen nem lehet szó. Siet -megvilágítani a helyzetemet, és ez a helyzet: csupa megaláztatás, -azután pedig csupa reménytelenség. Ha elfogadom azt a megszégyenítő -szerepet, a melyet nekem juttat, s úgy viselkedem, mintha magam is -elismerném, hogy szó se lehet rólam, olyan kevéssé, akár egy -lakájról, – ha tettetem, hogy nem is óhajtok többet, mint a mennyi -az alázatos helyzetébe bele nyugodó »utilité«-nek kijár, – ha -színeskedem, ha jól viselem magam, ha nem is merek felnézni az -égre: akkor, akkor messziről tovább gyönyörködhetem annak puszta -látásában, hogy milyen tündéri lények születnek a kiválasztottak -számára! Ha pedig nem fogadom el ezt a megalázó szerepet, akkor: le -is út, fel is út! Az az édes kis teremtés persze nem is sejti, hogy -ezt adta nekem hírűl. Úgy képzeli: mesevilágban élünk, a hol a -szerelmesek, egy kis színeskedés, egy kis ügyes játszadozás után, -jólelkü Colombinák és Arlecchinók furfangos csínyjeinek -segítségével, végre is kiküzdik szívük igazát, és minden jó, ha jó -a vége. Nem sejti, hogy akár elfogadom, akár nem fogadom el a -megalázó szerepet, a megoldás csak egy lehet; nem sejti, hogy -sorsom mindenképpen: a reménytelenség.</p> -<p>Meglapulva, bujkálva, alattomban ármánykodni, küzködni, -erőködni, hízelegni, törtetni valamiért, a mi olyan elérhetetlennek -látszik, hogy elég elárulnom a czélomat, és már le kell mondanom -róla! – bizony, ez nem éppen megtisztelő feladat!</p> -<p>És mily hiába tenném, ha vállalkoznám erre a feladatra! -<span class="pagenum"><a name="Page_178" id= -"Page_178">-178-</a></span></p> -<p>De úgy kell nekem!</p> -<p>Mert mit is keresek én itt, azon a helyen, a melyet más -gondolkozású, más szervezetű emberek számára határoltak el, ebben -az idegen világban, a melyben másnak kell mutatkoznom, nem annak, a -mi vagyok, nem büszke művészléleknek, hanem síma beszédű és -hibátlan viseletű udvarfinak, fizetett játszótársnak, mert a -kikötött bérért ezt is megvárják, nem csak a munkámat, – ebben a -nekem olyan kellemetlen világban, a hol minden nyájas szó bánt, -mert minden nyájas szó megannyi sértő leereszkedés, s a hol minden -tettem megaláz önmagam előtt, mert minden tettem hozzám nem illő -kicsinyesség, megfizetettnek nézett játékrendezés, haszontalanság, -melynek a művészethez nincsen semmi köze, – mit is keresek én itt, -hol egy szekér után szaladva, a mely nem akar felvenni, hol egy -fellegvárra bámulva, melynek a felvonó-hídját soha se fogják -előttem leereszteni?!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span></p> -<h3>IX.</h3> -<p>Három nappal később elkészültem a régen megkezdett munkával.</p> -<p>A kép mindenkinek tetszett. Az öreg úr hálálkodva köszönte meg -»kegyesség«-emet, mint egy koldus a meglepően bő alamizsnát, és -kért, tiszteljem meg őt azzal, hogy fessem le az unokáját is.</p> -<p>A milyen leereszkedő kedvében volt, ha véletlenül leejtem az -ecsetemet, mint Michel Angelo a kalapácsát: az aranykulcsos vitézek -nesztora – a nagy művész fejedelmi vendégének példáját utánozva – -felugrott volna tolószékéből, hogy az ecsetet fölemelhesse és -átnyujthassa.</p> -<p>(Tehát még nem tud semmit. Még csak nem is gyanakszik rám. És -feljelentés nélkül eszébe juthat-e az a szörnyüség, hogy szemet -merek vetni az unokájára?! Az igaz, hogy nekem is adott szemet az -isten, de csak azért, mert e nélkül nem festhetném le a -bárókisasszonyokat, és nem azért, hogy meg is lássam őket.)</p> -<p>Ötöltem-hatoltam, s végezetül nem tudom mit feleltem.</p> -<p>Ez a kép valósággal lázassá tett. Minél jobban tetszett a -dunajeczi kastély birálóinak – pedig egyre <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> több és -nagyobb lelkesedést fakasztott – annál kevésbbé tetszett nekem. -Hogy röviden jellemezzem, azokat a szavakat használom, a melyek -magukban foglalják minden idegenkedésemet. Hideg és élettelen volt. -Csinos, tetszetős, síma, hibátlan, kifogástalan, szóval rossz. Azt -az elragadó földi bájt, mely a Kata arczáról sugárzott, anyjának -arczképére nem tudtam átlopni.</p> -<p>Akármire gondoltam, akármerre néztem, mindenfelől a balsiker -vigyorgott szemembe.</p> -<p>– Én aztán igazán elmondhatnám, hogy: »Ennyi bánat elég volna -egy lónak!« – igyekeztem magamat kicsúfolni.</p> -<p>Csakugyan, ez sok volt az elégedetlenségből. Az -elégedetlenségből kevés is elég. Olyan keserűség fogott el, hogy -sajnálattal gondoltam arra a szomorú békességre, a melyben otthon -éltem.</p> -<p>– De hát mit is keresek én itt?!… – ismételgettem magamban -folyton, mihelyt magamra hagytak zsarnokaim, a Nusik, -Géraldine-ok.</p> -<p>Hiszen itt még rosszabbúl vagyok, mint otthon! Otthon se lehetek -ugyan elégedett, otthon se lehetek teljesen békén, mert sehol se -szabadulhatok meg attól a kellemetlen tudattól, hogy csak ilyen -kevés telik ki tőlem! – de otthon legalább a magam ura vagyok. Itt, -minduntalan parancsolnak velem, s úgy illik, hogy engedelmeskedjem. -Aztán csak cselédsorban lévő emberek békülhetnek ki azzal a -szereppel, a melyet itt nem háríthatok el magamtól, a melyet most, -akarva, nem akarva, játszanom kell.</p> -<p>Mi tart vissza? Az öreg ember uj megbízása? Az az óhajtás, hogy -magam is szeretném, ha Katát lefesthetném, és ha szerencsésen -tudnám tükröztetni képemen azokat a vonásokat, a melyekben annyi -gyönyörüséget találok? <span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span></p> -<p>Nem. Előre tudom, hogy ez a munkám se sikerülne. Ha a sokáig -tartó habozás, ingadozás, késlekedés – más szóval akarattalanságom -– arra kényszerítene, hogy végre is hozzá kellene látnom ennek a -másik arczképnek a megfestéséhez: csak az ujabb balsiker, az ujabb -elégedetlenség és a még nagyobb, még több keserűség várna rám.</p> -<p>Mi tart hát vissza? Maga a kis lány?</p> -<p>Igen, ő tart vissza. Ő tesz habozóvá, ingadozóvá; azért -késlekedem, mert jól esik tovább is látnom őt.</p> -<p>Pedig, minél tovább látom, csak annál rosszabb lesz, hogy egy -pár hónap multán mégis csak el kell szakadnom tőle.</p> -<p>Mi czélja, hogy tovább maradjak? Mit érek el vele, ha csakugyan -hozzálátok ahhoz, a mit itt tőlem várnak?</p> -<p>Ez a kis lány soha se lehet az enyém. Valamivel tovább láthatom; -ennyi az egész. És minél tovább látom, annyival inkább nehezemre -fog esni, hogy végre is le kell mondanom róla.</p> -<p>Nincs konokabb elhatározás, mint az akarat nélkül való emberek -hirtelen elhatározása. Az akarat betegei időtlen időkig -mozdulatlanul ülnek mély tengerfenéken, de ha egyszer neki -lendülnek, hogy no most hamar cselekedni fognak, akkora -elszántsággal látnak a kivitelhez, hogy ehhez igazán esztendőkig -kellett gyüjteniök az erőt. Mintha egyszerre ki akarnák pótolni a -sok mulasztást, olyan hévvel rohannak toronyiránt, hogy semmiféle -anyagi erő nem bír a csökönyösségükkel.</p> -<p>A fejembe vettem, hogy ki fogom szakítani magamat abból a -világból, a hol máris sok keserűségben volt részem, s a hol ezentúl -csak ujabb keserűségek várnak rám. Ez az elhatározásom hirtelen -támadt, de nem tudott volna eltéríteni tőle semmi a világon. -<span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span></p> -<p>Egy nagy hazugságot eszeltem ki; hogy gyászeset történt a -családomban – pedig milyen régóta nincs már senkim! – s hogy e -miatt azonnal el kell utaznom. Este, mikor a többiek már -visszavonultak, megirtam a bocsánatkérő leveleket, aztán befogattam -és elhajtattam Jablonkára, az éjszakai vonathoz.</p> -<p>Mikor a vonat megindult velem, nem tagadhatom le, megbántam, -hogy végrehajtottam azt az elhatározást, a mely oly hirtelen támadt -bennem, s a melynek természetes következéseivel előre nem számoltam -el. Valami szüntelenül sajgott a szívemben s nem akart nyugton -hagyni.</p> -<p>A Stoa okoskodóinak a példájára, nem a beláthatatlan jövő hazug -igéreteiben kerestem a vigasztalódást, hanem a bölcseség keserű -igazságaival iparkodtam visszaszerezni lelkem békességét.</p> -<p>– Igaz – erősítgettem magamban elhatározásomnak a helyességét – -igaz, hogy a boldogsághoz csak az az érzés vezet, a melytől -megválni most olyan nehezemre esik. De ez az érzés sokaknak -megadatott, s a boldogság mégis csak kevesek osztályrésze. Nekem ez -az Eldorádó épp olyan elérhetetlen tartomány, mint a halhatatlanság -maga. A lehetetlenségek sárkányaival kellene megküzdenem, hogy -eljuthassak a közelébe, s ennek a küzdelemnek a vége az volna, hogy -le kellene buknom egy örvénybe akkor, mikor már láttam a vizen -imbolygó tündérváros fehér fényben ragyogó körvonalait. Jobb előbb -mondani le, mint később. A boldogság úgyis csak pillanatoknak a -fel-felragyogása. Ha sokáig tarthatna, nem volna az, a minek -áhitjuk, reméljük.</p> -<p>Rideg dolog: egy életen át mindig szeretet nélkül élni, de ha -valóvá tudnád is tenni a lehetetlent, ha meg is ízlelhetnéd valaha -a boldogság isteni italának <span class="pagenum"><a name= -"Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> egy aranygyűszűbe kimért -cseppjeit, ha társaddá tehetnéd is azt a leányt, a kit ma minden -élő lény közül a legjobban szeretsz, s a legtovább, talán halálodig -fogsz szeretni: abban a világban, a melyet magad alkottál magadnak, -lelkednek igazi otthonában, énednek minden magasabb rendű -vállalkozásában, vágyódásában, nagyratörésében, mindig <i>solus -eris</i>, egyedül léssz.</p> -<p>És szentül hittem, hogy soha se fogok többé visszatérni erre a -tájékra, a mely mellett a gyorsvonat közönbösen rohant el, s a -melyet a sötétség eltakart előlem.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span></p> -<h3>X.</h3> -<p>Mégis visszamentem. Nem is sokára.</p> -<p>Katának egy sürgönye hítt vissza. Csak ez az egy szó állott -benne: »Várom.«</p> -<p>Ó, milyen boldoggá tett ez a sürgöny! Éppen akkor fogalmaztam -meg a feleletet az öreg kegyelmes levelére, mely -nyilatkozat-tételre szólított fel: elkészítem-e az unokája -arczképét, <i>avagy</i> családi gyászom következtében -<i>netalán</i> úgy alakultak a körülmények, hogy ezek <i>immár</i> -megakadályozzák ígéretem teljesítését? Éppen akkor szövögettem -össze a hálálkodó udvariasságokat, hogy: nagy sajnálatomra, -teljesen lehetetlen, nagybecsü felszólításához képest stb… Ó, hogy’ -siettem eldobni ezt a fogalmazványt!</p> -<p>Most már megvallottam magamnak, hogy tizenegy napon át nagyon -szenvedtem.</p> -<p>Nem részletezem itt, hogy ezen a tizenegy napon át Kata mennyire -hiányzott nekem, s hogy ennek a csekélységnek minő nyugtalanságot, -mekkora idegességet és milyen lenyűgöző, megbénító elkeseredést -köszönhettem. Nem részletezem, mert nem számítok részvétre.</p> -<p>Tudom, hogy gyónásom türelmes hallgatója így ítél meg -magában:</p> -<p>– Úgy kell önnek, fiatalember! Úgy kell annak, a ki egyszerre -két nyúl után szalad! <span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span></p> -<p>A részvétre nem számítok, de ez ellen a megítélés ellen -tisztelettel tiltakozom.</p> -<p>Kérem, méltóztassék kegyes figyelemre méltatni, hogy az, a mi -engem az utolsó tizenegy napon át, akaratom ellenére, a lehető -legkeservesebben foglalkoztatott, régebben csak úgy jelent meg -elmémben, mint az a tudat, hogy van valahol egy Ausztrália nevű -világrész, a mely csodálatosan különbözik a miénktől, s a melyről -ennél sokkal többet nem igen fogok tudni, mert ezt a messzeeső -világrészt én soha se fogom látni. Arra, hogy Kata egyszer olyan -vonzódással, olyan rokonérzéssel lesz irántam, mely lelkemet minden -tisztes, tartózkodó szándékom ellenére a legnagyobb izgalmakkal -fogja eltölteni, régebben egy perczig se gondoltam… vagy, ha -gondoltam – mert a képzelet vakmerő, annál inkább vakmerő, minél -félénkebb és félszegebb maga a képzelgő – csak úgy gondoltam rá, -mint egy álomra, a mely valósággá nem válhatik soha.</p> -<p>Ha szaladtam: csak egy irányban szaladtam.</p> -<p>A mit cselekedtem, az bizonyára csak a gyarlóságomat tette -nyilvánvalóvá. De ha léhaságokat követtem el, igyekeztem ennek -valamelyes magyarázatát adni, és hogy a léhaságaim ellenére van -bennem egy kis komolyság is, erről, sajnos, bizonyságot tesz – az, -a mi később történt.</p> -<p>Bízvást mondhatnám, hogy ha elkövettem a híven és őszintén -felsorolt léhaságokat: ez talán már ösztönszerü védekezés volt a -komoly érzés ellen, a menekülés öntudatlan kísérlete az elől, a mit -eleve végzetesnek sejtettem.</p> -<p>És végre, ha eddig túlságosan léhának tűntem fel, ha meglepő, -hogy egyszerre csak érzésekről beszélek: még azt is meg kell -vallanom, hogy addig, a míg Katát mindennap láttam, nem tudtam -tisztán, csak gyanitottam, <span class="pagenum"><a name="Page_186" -id="Page_186">-186-</a></span> hogy ez a kis lány milyen mély -hatással volt rám. És azt képzeltem, hogy: távol a szemtől, távol a -szívtől…</p> -<p>Önkéntes számüzetésemnek már a legelső pontjaiban át kellett -látnom, hogy: tévedtem, mert a felejtés nem lesz könnyű. Aztán – -furcsának tűnhetik fel, hogy effélét említek, de ez is hozzá -tartozik a történetemhez – aztán, a negyedik vagy az ötödik -éjszakán, a melyet már otthon töltöttem: egy álomlátásból -megtudtam, hogy az, a mit Kata iránt érzek, sokkal jobban hozzá -forrt a lelkemhez, mint gondoltam, mint öntudatom hinni akarta. -Egyszer, a mikor az agyvelőm elzsibbadt, a szívem nagyon hangosan -szólalt meg, és felvilágosított.</p> -<p>»Bolond ember az, a ki az álmát elmeséli«… és mégis el kell -mesélnem, hogy beszámolhassak vele, micsoda hatással volt rám ez az -ostoba álom, vagy más szóval: ellenőr nélkül maradó és minden -fegyelem alól kiszabaduló érzéseim esztelen lázongása.</p> -<p>Álmomban egy ostromlott vár bástyájáról vaktában lövöldöztem az -alant nyüzsgő ellenséges seregre, a lövő-résen át; Kata, a -kedvesem, rongyos ruhácskájában, tőlem néhány lépésnyire, a bástya -egyik sarkában, a legvédettebb helyen húzódott meg, és a -fegyvereinket töltögette. Az embermagasságú falak csak úgy a hogy -oltalmaztak bennünket; jobban védett a sötét, csillagtalan éj. -Gránátok és bombák röpködtek a fejünk felett, s a fekete éjszakában -nem láthattam Katát, csak olyankor, ha alulról egy-egy óriási tüzes -csóva lobbant fel, mely megvilágította a táj egy részét, néha az -égboltot is. És valahányszor a pusztító tűz ilyen kivilágítással -kedveskedett nekünk, egymásra pillantottunk… boldogan láttam, hogy: -még most is ott van!… és összemosolyogtunk. Ajkamon még ott égett a -csókja… nem féltettem őt, nem remegtem érte… hanem ujra -<span class="pagenum"><a name="Page_187" id= -"Page_187">-187-</a></span> meg ujra átéreztem annak a tudatnak a -gyönyörüségét, hogy: ismét diadalmasan vagyunk túl egy perczen: ő -él! ő az enyém!… a karomban csodálatos erőt éreztem, a harczi zajt -zeneként hallgattam, és az az egyre ismétlődő, a felcsapó lángok -nyomán ujra meg ujra felvillanó gondolat, hogy: küzdünk és élünk! – -valami soha se ismert édes érzéssel töltött el…</p> -<p>Mikor fölébredtem, mikor az öntudat kiragadott még édes -kábultságomból, mint a gyermek, a ki sajnálja, hogy fölébredt, -mielőtt megízlelte az álmában látott édességet, felsóhajtottam:</p> -<p>– Milyen szép álom volt!… Milyen kár, hogy már fölébredtem!…</p> -<p>És még egy pár pillanatig egész testemben éreztem az -öntudatlanul átélt gyönyörüséget… aztán eszembe jutott, hogy az -élet örömét, az élet tudatának testi gyönyörüségét még soha se -éreztem át ennyire, az élvezetnek ilyen erejével, mint most, a -mikor nem voltam magamnál.</p> -<p>Utóbb megpróbáltam mosolyogni azon, hogy milyen furcsa volt ez -az álom:</p> -<p>– Ugyan miféle ügynek a szolgálatában hadakoztam ilyen tüzesen, -ilyen odaadó lélekkel? – bírálgattam ösztöneimnek oktalan -csapongását.</p> -<p>De hiszen az mindegy, hogy melyik ügynek a szolgálatában -küzdünk, mihelyest hiszünk az ügyünkben. Nem az ügy a fő, hanem -hogy milyen tüzű lelket viszünk az ügy szolgálatába.</p> -<p>És úgy látszik – így révedeztem el később – nem élet az, ha csak -magunknak élünk. Másokért kell élnünk, hogy igazán érezzük az -életet, hogy gyönyörködni tudjunk abban, a mi benne jó.</p> -<p>Még napokig foglalkoztatott ez a bolondság. A furcsa álomlátás -felkorbácsolta bennem azt is, a mitől eddig még nyugton voltam. -<span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span></p> -<p>Már nem tagadtam le magam előtt, hogy: igenis, nagyon megbántam -»átkos hamarság«-omat. Hátha!… Hátha nem is lehetetlen az, a miről -most már tudom, hogy: egy a boldogságommal?!… hátha csoda történik -és még valóra válhatik az az álomkép, a melyről ha le kell -mondanom, az egész életem olyan sívár, olyan szomorú lesz, mint -ezek a legutolsó napok?!</p> -<p>Az öreg kegyelmes levele már kísértésbe ejtett. Erre a -megtisztelő, hamaros tudakozódásra támaszkodva, szép szerével -mehetek vissza, mintha csak egy kiránduláson jártam volna. Senki se -fogja gyanítani, hogy nem ez volt a szándékom, és hogy, mint egy -megvert kutya, csak visszasomfordálok. Még rajtam áll, hogy igent -mondjak; mert ha most igent mondok, senki előtt se kell -szégyenkeznem – magamat kivéve.</p> -<p>De mily szégyen – a legilletékesebb bíró előtt! Mily tökéletes -lelki vereség! Mily kiáltó bizonysága annak, hogy nincsen egy -cseppnyi akaratom!</p> -<p>Mert: mi változott azóta, hogy hirtelen megtettem, a mit a -legjobbnak gondoltam? Jóformán semmi. Megtudtam, hogy többet fogok -szenvedni, mint képzeltem – és ez az egész. Azok az okok, a melyek -arra a fájdalmas elhatározásra rábirtak, ma is fennállanak. Sőt, -minél keservesebb rám nézve, hogy szakítanom kellett, annál -bizonyosabb, hogy: jobb előbb szakítani, mint később, a mikor csak -még keservesebb volna.</p> -<p>Hanem Katának a sürgönyére sutba dobtam minden bölcseséget.</p> -<p>Most már, igenis, változott valami.</p> -<p>Most már nemcsak magamról van szó, hanem mindenekelőtt: -róla.</p> -<p>Van-e jogom, hogy előre lemondjak minden reménységről – a -csodában való reménységről – az ő nevében is?</p> -<p>– Én nem számítok, hanem Katának tartozom vele, <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> hogy -visszamenjek – siettem elhitetni magammal, a mit jól esett -elhinnem. – Lesz, a mi lesz. De Kata megvárhatja, és meg is várja -tőlem, hogy öregasszonyos szomorkodás helyett megkíséreljem -kiküzdeni, a mi a jogunk volna, vagy mi az ördög…</p> -<p>És rögtön találtam egy másik kitünő okot is.</p> -<p>– Mi birt rá, hogy minden reményt feladva, hirtelen lemondjak? -Az, hogy egyszerre elválasztottak Katától; annak a tudata, hogy -ezentúl nem láthatom szabadon, hogy ezentúl csak mások jelenlétében -beszélhetek vele, a mi annyit jelent, hogy az igazi összeköttetés -már megszakadt közöttünk. Nos, ez a választófal, mely annyira -elkeserített, azóta leomlott. Ha nem is ez volt a czélom vele, -visszavonulásom bizonyára eloszlatta az egérke gyanúját. Azt kell -gondolnia, hogy rosszúl okoskodott, mert, ha afféle terveim vannak, -a minőkkel gyanúsított, semmiesetre se hagyom el a pályát, ilyen -hosszú időre. Ha nem így volna, ha nem így gondolkoznék, -okvetetlenül megakadályozza, hogy visszahívjanak. Tehát most már -nem fogja olyan Argus-szemmel őrizni Katát, legalább egy darabig -nem; amúgy is nagyon feltünő volna, ha őröket állítana melléje -olyankor, a mikor Kata ül, én pedig festek, vagyis azt teszem, a -mit ők kívántak. Másfelől, azóta Kata is megértette, hogy mi -keserített el, mi tett reménytelenné, s mi volt az igazi oka -hirtelen elutazásomnak; tehát azt is, hogy a kettesben való -beszélgetésről, és, ha a szükség úgy kívánja, titkos -találkozóinkról nem mondhatunk le, már akármibe kerül… Meg fogja -találni a módját, hogy olyan szabadon találkozhassunk, mint az első -időben; talán még többször láthatom, mint eddig…</p> -<p>Nem tanakodtam tovább egy perczig se, hanem visszamentem, a -leghamarább induló gyorsvonattal.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span></p> -<h3>XI.</h3> -<p>Mikor másodszor szálltam le a vasútról a jablonkai őrháznál, az -idő dél felé járt. Sürgönyömet még idején megkapták; a kocsi eljött -értem; s délután két órakor már a kastélyban voltam.</p> -<p>A régi szobámba vezettek, a mi igen jó jelnek látszott. A -főispán, szerencsémre, valahol másutt intézkedett, s nem ült -azonnal a nyakamra. Sietve öltözködtem át, hogy ne keríthessen a -hatalmába, ha nemsokára elő talál kerülni: és mihelyt tűrhető -alakban mutatkozhattam a hölgyek előtt, jelentettem, hogy -tisztelegni óhajtok a méltóságos asszonynál.</p> -<p>A főispánné azt üzente vissza, hogy a dohányzóban vár. A -dohányzóban? Furcsa!</p> -<p>Nagyon kiváncsi voltam az arczára. És mégis, mikor a dohányzóba -beléptem, a figyelmemet valami más kötötte le, olyannyira, hogy -szinte megzavarodtam.</p> -<p>Az egérke társaságában egy férfit találtam, egy urat, a kit -félig már ismertem: a vasúti szőke embert… a Hygieából kilopózó -szőke embert… a szőkét, a kit annyiszor kívántam már a pokolba… a -kire egy idő óta gondolni sem akartam.</p> -<p>A meglepetésem akkor se lehetett nagyobb, mikor a Hygiea sötét -szobájában meghallottam ugyanennek <span class="pagenum"><a name= -"Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> az embernek a nevetését. -Annyira elbámultam, hogy észrevehették rajtam.</p> -<p>Az egérke azon kezdte, hogy bemutatott a szőke gavallérnak:</p> -<p>– Asztalosz barátunk!… Czaládunknak az a tagja, a kit még nem -iszmert: Albert báró!</p> -<p>Tehát a szőke ember és Albert báró, a szép Valéria elvált férje, -egy és ugyanazon személy!</p> -<p>Hályog hullott le a szememről.</p> -<p>Emlékezetem sebesen összerakta, a mit valaha a Mestertől -hallottam, a mit a vasúton, és a Hygiea-villában észrevettem, végül -mindazt, a mivel a szép Valéria annak idején tele beszélte a -fejemet… képzeletem elvégezte a munka többi részét, és – mindent -megértettem.</p> -<p>De hát mit érdekel engem most már mindez?!</p> -<p>Ez a gondolat magamhoz térített.</p> -<p>Albert báró különben nem sokat foglalkozott velem. Megemlítette, -hogy úgy rémlik neki, mintha egyszer már találkoztunk volna, ha nem -csalódik, a vasúton; megdícsérte a képemet, szivarral kínált meg, -aztán megköszönte nénjének, hogy, bár nem tűri a füstöt, a -dohányzóban adott neki kihallgatást, és magunkra hagyott -bennünket.</p> -<p>Siettem bele kapaszkodni Albert bárónak a szavaiba, s -figyelmeztettem az egérkét, hogy a dohányzóban máris nagy a füst – -szemtelenül hazudtam, mert az ablakok nyitva voltak – és minthogy -én úgyis csak jelentkezni óhajtottam…</p> -<p>– Szemmi, szemmi – bíztosított az egérke – a jó szivar füsztje -engem nem zeniroz. Czak a férjem szivarfüsztje zeniroz, mert ő -rossz szivart szí.</p> -<p>Bocsánatot kértem tőle, hogy olyan sokáig nem adtam hírt.</p> -<p>– Azért nem írhattam – hazudoztam, hogy a <span class= -"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> -gyanúját elaltassam – mert a legutolsó napokig magam se tudtam, -hogy eleget tehetek-e a megtisztelő felszólításnak, a családi -gyászeset következtében ugyanis az én életviszonyaimban is változás -állott be… – és így tovább, mintha könyvből olvastam volna.</p> -<p>El akartam hitetni vele, hogy semmi se vonzott vissza, s ha -mégis itt vagyok: csak a festőt látja, és nem a szerelmest.</p> -<p>Nem vettem észre rajta semmit. Erről az arczról, a mely mindig -olyan egyforma volt, mint egy egérke feje, ember még gondolatot le -nem olvasott. És ugyanazzal a semmit se jelentő, hideg nyájassággal -szólt hozzám, mint eddig.</p> -<p>A kihallgatás hamar véget ért, s egy pár percz multán -megindulhattam: fölkeresni Katát.</p> -<p>– Ha üdvözölni akarja a fiatalokat – szólt a főispánné – a -parkban találja őket. Már epedve várják.</p> -<p>Katát természetesen nagy sokaság közepett találtam. Mikor -messziről megpillantottam, a Romeo szava jutott eszembe: »Fehér -galamb hollóseregben…«</p> -<p>No, de rajtunk se lehetett ám észrevenni semmit!</p> -<p>Olyan angolosan üdvözöltük egymást, – Kata már messziről olyan -indiánus-kiáltással köszöntött, – olyan kollégiumi stilusban, olyan -tüntetve paroláztunk, – hogy lármás pajtáskodásunk a legjobb szemű -embert is megtéveszthette volna. Itt pedig csupa gyanutlan lélek -között ugráltunk – mert egyrészt a látszat, másrészt a nagyobb -vigasság kedvéért, úgy, a hogyan szoktuk, valamennyien valóságos -ugrándozást vittünk végbe, szerencsés visszaérkezésem méltó -megünneplése végett.</p> -<p>A lányok versenyeztek Katával az örömrivalgásban:</p> -<p>– Asztalos, szívem, már meg akartunk halni magáért! – szólt az -egyik Nusi. <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= -"Page_193">-193-</a></span></p> -<p>– Bele akartunk ugrani a halastóba! – tódította egy másik.</p> -<p>– Gyulám, Gyulám, csakhogy itt vagy! – szemtelenkedett a -Géraldine-ok egyike.</p> -<p>– No csakhogy végre férfit is érzünk magunk körül! – sivítozott -égi ártatlansággal egy kis buta csirkefogó, a ki még kurta ruhában -járt.</p> -<p>És én hasonló hangnemben válaszoltam a zajos, meleg üdvözlésre, -úgy ugrándozva közöttük, mint egy hosszú bakkecske, a mely a -gödölyékkel játszik. Kifogástalan készséggel, hűségesen elmókáztam -mindazt, a mit egy fizetett mulattatótól meg lehet kivánni, és alig -vártam, hogy abba hagyhassam ezt a komédiázást.</p> -<p>Reméltem, hogy Kata nem fog sokáig várakoztatni. Nem is -csalódtam. Egy negyedóra mulva, igen ügyesen, valami játék -ürügyével élve, félre lopott a víg bandától.</p> -<p>És nem kerülgette sokáig, a mit mondani akart.</p> -<p>Pár pillanatnyi csend után, mialatt – kéz-kézben – hosszan -néztünk egymás szemébe, így szólt:</p> -<p>– Tudom, hogy maga szeret engem, és boldoggá tesz, hogy szeret. -A felesége akarok lenni. Ez majdnem lehetetlen, de kisértsük meg -kierőszakolni, a mi lehetetlennek látszik. Ha nem lehetek a magáé, -soha se fogok férjhez menni.</p> -<p>Hogy mit dadogtam erre, már nem tudnám elmondani. Talán akkor se -tudtam, hogy mit mondok; hiszen alig voltam magamnál – a -gyönyörüségtől! Bizonyosan azt mondtam, a mit mindenki más mondott -volna a helyemben. Ezt könnyü elképzelni; és kit érdekelne -mindez?</p> -<p>Elég az hozzá, vagy öt percznyi sugdolózás után – melynek a -részletei kettőnkön kívül az egész világot untatták volna – -megvallottam neki, milyen kevés a reménységem ahhoz, hogy a sorsunk -még <span class="pagenum"><a name="Page_194" id= -"Page_194">-194-</a></span> jóra fordulhat, s hogy csakugyan azért -utaztam el, mert elveszítettem minden reménységemet. Kata ugyanúgy -látta a dolgokat, csak reménykedni tudott jobban, mint én; mert -kevésbbé ismerte az életet, és mert szerette azokat az embereket, a -kiktől a jövője függött.</p> -<p>Elmondta, milyen sokat vár attól, hogy jó ügyvédünk lesz – -Valéria.</p> -<p>– Menjen el hozzá a fürdőbe – suttogta – ha lehet, már holnap -reggel, és tanakodják ki, hogy mit lehetne csinálni? Akárhogyan -képzelik, én azt fogom tenni, a mit a leghelyesebbnek találnak.</p> -<p>– Beszélt már vele?</p> -<p>– Mindjárt másnap, hogy maga elutazott, elmondtam neki -mindent.</p> -<p>– És Valéria – biztatta?</p> -<p>– Ő se nagyon bízik abban, hogy kikönyöröghetem a nagypapa -beleegyezését, de azt mondta, azért előre nem kell kétségbeesni. -Talán csak azért mondta, mert megesett rajtam a szíve. De -megigérte, hogy mindent megtesz az érdekünkben, a mit csak -megtehet. A sürgönyömet is ő küldötte el.</p> -<p>– Hát az ellenséges tábor? A Guszti nénit értem, mert ha az -egész kastélyt a mi pártunkra hódíthatjuk, csak éppen őt nem, ő -egymagában is fölér egy egész táborral… és százan lehetnek -mellettünk, még se érhetünk el semmit, mihelyt ő ellenünk vonúl ki. -Mit gondol, már nem gyanakszik?</p> -<p>– Nem tudom. Azóta nem szólt egy szót se, de sejtelmem sincs -róla, mit gondol magában.</p> -<p>– Megakadályozhatta volna, hogy visszahívjanak, s minthogy ezt -nem tette, úgy hiszem, sikerült eloszlatnunk a gyanúját. Nem -gondolja, hogy így van?</p> -<p>– Fájdalom, ez semmit se jelent. Az, hogy az én arczképemet is -maga készítse el: a nagypapa kívánsága; <span class= -"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> az édes -anyám arczképe nagyon tetszett neki. Guszti néni nem akadályozhatta -meg, hogy a nagypapa magát visszahívja… csak úgy akadályozhatta -volna meg, ha nagyon komoly okkal áll elő… ha elmond mindent, a mit -észrevett. Ezt nem merte tenni. A nagypapa már nagyon öreg ember; -féltjük minden izgalomtól. És ez a leleplezés olyan lelki -megrázkódást okozhatna neki, hogy ezt a Guszti néni is bizonyosan -el akarja kerülni, a mig csak lehet. Természetesen a Guszti nénit -ez se tartaná vissza, hogy mindent eláruljon neki, ha azt látná, -hogy máskép nem választhat el bennünket. De most még nem látja -annak a szükségét, hogy a legveszedelmesebb eszközt, a rá nézve is -veszedelmes eszközt, használja fel a megrontásunkra. Azt -gondolhatja, hogy maga is meg tud birkózni velünk.</p> -<p>– Félek, hogy igaza van.</p> -<p>– Neki vagy nekem?</p> -<p>– Hogy neki is igaza van. Mert abban semmi kétségem, hogy maga -jól magyarázza a Guszti néni viselkedését. Meggyőzött róla, hogy -semmit se jelent, ha visszahívtak. Persze jobban szerettem volna az -ellenkezőt hinni, de magam is gyanítottam, hogy ebben csak a -reménykedésem lát biztató jelt.</p> -<p>– Azért az se lehetetlen, hogy elutazásával és váratlanul hosszú -távolmaradásával eloszlatta a Guszti néni gyanúját. És így, a mivel -nekem olyan rossz napokat okozott, legalább – javunkra vált. Talán -mégis javunkra vált.</p> -<p>(Hogy megcsókoltam-e azt az édes ajkat, a mely így suttogott? – -ez úgy se érdekel senkit.)</p> -<p>– Annyi bizonyos – folytattam egy félpercznyi szünet után, -melyre fátyolt borítok – annyi bizonyos, hogy Guszti néni olyan -szívesen fogadott, mintha soha se <span class="pagenum"><a name= -"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> gyanakodott volna rám; és -az is jó jelnek látszik, hogy a régi szobámba vezettek… nem -költöztetett máshová.</p> -<p>– Ezekben a jó jelekben se bízom.</p> -<p>– És megint igaza lehet. Ez az asszony, ha gyanakszik, a -gyanuját előttem nem fogja elárulni, a míg meg nem szerezte a -bizonyosságot; sőt csak annál szívesebb arczot mutat, hogy minél -kevésbbé ügyeljek magamra, és ő minél hamarább tisztában legyen -azzal, a mit tudni akar. Az is valószinű, hogy nem azért kerültem -vissza a régi szobámba, mintha már nem gyanusítana, hanem -ellenkezőleg, mert meg akar figyelni bennünket.</p> -<p>– Ebből pedig az következik, hogy jobban kell vigyáznunk, mint -eddig. Tehát esténkint nem láthatjuk egymást, hanem mindig a -véletlentől kell kicsikarnunk, hogy kettesben beszélgethessünk.</p> -<p>– Végre is akármilyen mindenütt jelenvaló, nem járhat mindig a -sarkunkban.</p> -<p>– És én majd egy kicsit kezére járok a véletlennek, ne -féljen.</p> -<p>(Ismét szünet.)</p> -<p>– Lássa – szóltam aztán, egy kissé felvidámodva – jól teszi, -hogy felbátorít!… így!… így!… mert engem ez a Guszti néni nagyon -megfélemlített. Rettenetesen szívós ellenségnek látszik; nincs -veszedelmesebb, mint a csöndes, lassú víz. Az igazat megvallva, nem -értem, minek köszönhetem, hogy olyan kérlelhetetlenül ellenségem, -és még kevésbbé értem, hogy mért olyan nagy ellensége minden -mésalliance-nak. Hiszen ő se ment férjhez a Dalai Lámához!</p> -<p>– Ennek az lehet az oka – felelt Kata nevetve – hogy Guszti néni -egyszer igen-igen szerelmes volt a bácsiba…</p> -<p>– Kibe? A főispánba?</p> -<p>– Igen. És azóta ostobaságnak tart, megvet, utál minden szerelmi -házasságot.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span></p> -<h3>XII.</h3> -<p>Másnap már korán reggel ott voltam a fürdő sétaterén, hogy minél -hamarább túl legyek a köteles tanácskozáson. Igaz, még nem régen -nagyban fogadkoztam, hogy a szép Valériát soha se látom többé, de a -mióta megtudtam, hogy a szőke ember és Albert báró egy és ugyanazon -halandó, – a mióta mindent, de mindent megértettem, – már nem volt -mért húzódoznom ettől a találkozástól.</p> -<p>Kilencz óra tájban ügyvédünk lejött a lakásából s megindult -rendes sétájára, hegynek fel. A legelső fordulónál elállottam az -utját. (Ismertem az utjait s valamennyi szokását.)</p> -<p>Egy cseppet se volt meglepetve, hogy egyszerre csak felbukkanok -előtte. Mintha várt volna, ezekkel a szókkal fogadott:</p> -<p>– Előkerült végre, Don Juan?!…</p> -<p>– Én és Don Juan? Úgy látszik, a bárónét jókedvében találom.</p> -<p>– Igenis, Don Juan. A ki mindenfelé szépeleg és senkinek se -udvarol nyíltan, de mindenkinek titokban, alattomban, azt én Don -Juannak nevezem. Tessék, a míg én abban a boldogító hitben -éldegélek, hogy egy <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= -"Page_198">-198-</a></span> magasabb rendű, mondhatnám szent -czélból, sikerült elbolondítanom ő veszedelmességét, addig ő, -suttyomban, meghódítja a kis hugom szívét, természetesen egy szót -se szólva arról, hogy odaát, túl a hegyen, miket szokott suttogni a -nénike fülébe! És milyen ármányos! Én se vagyok a leggyermekesebb -lélek… de eldicsekedhetik vele, hogy engem, minden asszonyi -éleslátás csúfjára, mégis rászedett, tisztára a jó képével, mert -soha se hittem volna, hogy olyan nagy betyár! Lám, lám, mikor -elvégzi magában, hogy az ültetvényei már nem kívánnak több -gondozást… csak meg kell várni, míg a mag kikel… mikor látja, hogy -a szénája már rendben van, akkor kapja magát, gondol merészet és -nagyot, vakmerő játékba fog, és hirtelen elutazik, csak azért, hogy -visszahívják, hogy utána szaladjanak, hogy, a mikor visszajön, ne -legyen egyéb dolga, mint: aratni.</p> -<p>– Nem is vagyok olyan nagy betyár! – feleltem. – Ez a sok ravasz -számítás egy pillanatig se fordult meg az én ármányos fejemben. -Csak azért utaztam el, mert elveszítettem a reménységemet.</p> -<p>– Melyik reménységét, ha szabad kérdeznem?</p> -<p>– Csak egy reménységem volt: az, hogy senkinek se lesz ellenére, -senkit se botránkoztatok meg vele, ha titokban, alattomban, Katáról -ábrándozom. Mert én se vagyok a leggyermekesebb lélek, és hogy a -báróné csak tréfál velem, e felől nem lehettek kétségeim.</p> -<p>– Szépen vagyunk. Elveszítek egy csaknem eszményi, mert nagyon -kezelhető udvarlót, az ex-udvarló ezt be is jelenti, ugyszólván -hivatalosan jelenti be, tudtomra adja, hogy nem álomképének, hanem -ügyvédjének óhajt… és később talán nászasszonyának, mert nem jó az -embernek egyedül lennie… És most én, én boronáljam össze ezt a -házasságot?!</p> -<p>– Félek, senki se boronálhatja össze. <span class= -"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span></p> -<p>– No, magam se bízom valami nagyon ennek az ügynek a sikerében! -De ez a szegény kis Kata!… Ha tudná, milyen szép akkor, a mikor -szerelmesen sír!… Lelketlen ember, hogy’ tehette ezt?!… De ezen túl -volnánk, és egyelőre ott tartunk, ugy-e, hogy most már csapjak fel -házasság-közvetítőnek?!… Mondja, nem találja furcsának, hogy csak -azért, mert imádom ezt a kis lányt, és mert részvéttel vagyok egy -érdemes ex-udvarlóm iránt, éppen én legyek az, a ki kimódolja ezt a -majdnem lehetetlen házasságot, éppen én, a ki a legjobban tudom, -hogy a szerelmi házasság soha se vezet jóra, én, a ki esküdt -ellensége vagyok minden házasságnak?!…</p> -<p>– Bocsánatot kérek, báróné, ha nagyon merésznek talál… De -szeretném, ha megengedné, hogy őszintén feleljek.</p> -<p>– Csak rajta.</p> -<p>– Tehát, engedelmével szólva, ha egy északi regényíró, a ki -ötször vált el, s a kit egymásután öt különböző feleség csalt meg, -mert mind az öt utálatosnak találta… ha egy ilyen északi regényíró -engesztelhetetlen gyűlölséggel szónokol a házasság intézménye -ellen, ezt még meg tudom érteni. De azt már kevésbbé tudom -megérteni, hogy mért szónokol a házasság intézménye ellen egy olyan -szép asszony, a ki csak egyszer vált el, s a ki ma is szerelmi -viszonyban él az elvált férjével?!</p> -<p>– Tessék?</p> -<p>– A ki ma is szerelmi viszonyban él az elvált férjével! – -ismételtem.</p> -<p>Valéria arcza biborszinűvé vált. Erre nem volt elkészülve.</p> -<p>– És maga… honnan szedi ezt a gyanusítást? – kérdezte a -meghökkenés pár pillanatnyi némasága után. (Kiélvezhettem a -hatást.) <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= -"Page_200">-200-</a></span></p> -<p>– Én nem gyanusítom a bárónét, és soha se mondok olyat, a mit -nem tudok bizonyosan. Csakhogy… van nekem egy kis ujjam, az igen -sokat tud, és nekem mindent megsug. Egész regényt tudnék elmondani, -a melynek a részleteit mind a kis ujjam pletykálta el nekem.</p> -<p>– Mondja el, kérem! Ez a tudós kis ujj igen érdekel engem.</p> -<p>– Tehát a kis ujjam sokat pletykált nekem egy szép asszonyról, a -ki nagyon szerette az urát és mégis elvált tőle, pedig az is nagyon -szerette őt. Nem az érzéseik választották el őket, hanem a -makacsságaik, vagy a mint ők mondták: a viszonyok, az idegen -emberek, a társadalmi élet követelései. Azok a félreértések, melyek -abból keletkeztek, hogy a világ ellenére kötött házasságban nem -élhettek kedvök, igényeik szerint. Nem tudom, folytathatom-e, mert -a kis ujjam, ha egyszer hozzá fog a pletykáláshoz, nagyon illetlen -tud lenni.</p> -<p>– Csak folytassa. Maga nem felelős azért, a mit a kis ujja -pletykál.</p> -<p>– A szép asszony és a férje, így fecsegett a kis ujjam, minthogy -az egész világ ellenére kötötték meg a házasságukat, már az első -naptól fogva érezni kezdték Jázon és Medea átkát, azt az átkot, -mely mindig feltámad, a mikor két külön világból való ember -házasodik össze. Mert csak egymásért és csak egymásnak akartak -élni, mindenekelőtt a nélkülözést vállalták a nyakukba; a -nélkülözést, a melyet, míg külön-külön éltek, otthon nem ismertek. -Ez már kezdetben beárnyékolta egy kissé a boldogságukat; mert nem -olyan sorsban nőttek fel, hogy a nélkülözést fel se vették volna. -De a nélkülözés még hagyján; vannak ennél nagyobb bajok is. És -később meg kellett érniök a <span class="pagenum"><a name= -"Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> keserűségeket is. -Minthogy az egész világ ellenére keltek össze, az egész világ -letett róluk; a régi társaságukat, mely hozzájuk való volt, -elvesztették, az uj társaságot, mely önként közeledett feléjök, nem -találták kedvökre valónak. Az uj környezet embereinek minden -lépése, minden hangja sértette az ízlésüket, bántotta az -önérzetüket, megalázta őket maguk előtt. Visszavonultak ettől a -társaságtól, a melyben nem találtak örömet csak boszúságot, és -egymásban keresték a kárpótlást azért, a mit a társaságban nem -tudtak feltalálni. Igen ám, de – férfié az élet gondja. Az önkéntes -szegénység arra kényszerítette őket, hogy bele nyugodjanak minden -szegény ember sorsába; a kereset szüksége a férfit naponkint sok -órára elvonta az otthontól. S a különválás, a kénytelenséggé vált -kétfelé járás óráiban, a magánosságban, az egymástól való lassú -elszokásban észrevették, hogy tulajdonképpen áldozatot hoztak -egymásért. Észrevették, hogy, ha nem is vallják meg egymásnak, és -ha még maguknak se akarják megvallani, azért bizony: néha -szenvednek, s míg örömeik egyre fakúlnak, szenvedéseik egyre -terhesebbek. Szenvedéseikért előbb maguk-magukat okolták; később -úgy gondolkoztak, hogy mind a ketten hibásak; végül mindegyik a -másikat okolta. Utóbb már azért is nehezteltek egymásra, hogy a -másik szenved, hogy a másik most már nincsen oda a boldogságtól, -hogy a másik néha elgondolkozik. Ezután már nem következhetett -egyéb, mint hogy fenszóval is okolják egymást; nem következhetett -egyéb, csak a kölcsönös szemrehányások, az egyre gyakoribb és egyre -hangosabb viszálykodás. Aztán… aztán a férfi, a ki hamar elunta az -örökös viszálykodást, elkeseredésében visszatért a régi -életmódjához, s ezzel a koczka el volt vetve. A viszálykodások mind -élesebbek, s ha tompább hanguak, de <span class="pagenum"><a name= -"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> egyre mérgesebbek lettek, -s végre, néhány lázas jelenet után, elhatározták, hogy elválnak, -mert azt hitték, hogy már nem szeretik, hogy már gyűlölik egymást, -pedig csak haragudtak egymásra, a helyett, hogy az egész világra, a -végzetre, vagy nem tudom kire és mire haragudtak volna… Nagyon -szemtelen vagyok?</p> -<p>– Magát nem terheli semmi felelősség; felhatalmaztam rá, hogy -csak beszéljen el mindent, a mit hallott. Pletykált még egyebet is… -a kis ujja?</p> -<p>– Igen. Elmondta, hogy az a szőke férfi, a kiről a történet -szól, teljes négy éven át üldözte az elvált feleségét, mert -hamarosan megbánta, hogy beleegyezett a válásba, és nagyon -szeretett volna kibékülni a szép asszonynyal. De a szép asszony -konokabb volt, mint a férfi, s négy éven át mindenünnen bujdokolt -életepárja elől; ha az megjelent valahol, a szép asszony mindjárt -tovább állott onnan. Pedig neki is nehezére esett a konokság.</p> -<p>– Ugyan! Még ezt is tudta a kis ujja?</p> -<p>– Ezt is tudta. Elmagyarázta nekem, hogy ha a szép asszony annyi -rosszat mondott a többi asszonyról, azért történt, mert örökkön az -bántotta, hogy neki, a ki minden asszonynál különbnek tartja magát, -házasságon kívül kell élnie.</p> -<p>– Igaza van, a kis ujja csakugyan szemtelen gyerek.</p> -<p>– De könnyü elhallgattatni.</p> -<p>– A világért se hallgattassa el. A kis ujjának a magyarázatai -ugyan csak vakmerő találgatások, a melyek épp oly illetlenek, mint -a milyen önkényesek, de engem azért érdekelnek. Folytassa, és -semmit se hallgasson el.</p> -<p>– A magyarázatait se?</p> -<p>– A magyarázatait se.</p> -<p>– Tehát a kis ujjam elmagyarázta azt is, hogy a <span class= -"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> szép -asszony azért jósolt olyan rossz véget minden férjnek, mert -boszantotta, hogy az az ember, a ki őt, hite szerint, nem érdemelte -meg, nyugton alszik, a lehetetlen helyzetben sem félti őt, a -lehetetlen helyzetben is bízik benne, annyival inkább boszantotta, -mert tudta, hogy a betyárnak igaza van!… Hogy a szép asszony azért -rágalmazta meg a női lelket, még legtitkosabb gondolataiban is, -mert rettenetesen haragudott azért, hogy neki soha se volt más -gondolata, csak az a haszontalan ember!… És elmagyarázta végül, -hogy a szép asszony azért lázongott a házasság intézménye ellen, -mert nagyon is érezte ennek a kötésnek a hatalmát, és át kellett -látnia, előre érezte, hogy minden büszkesége ellenére se tudja -megtagadni szerelmi háláját attól a férfitól, a kinek egyszer -odaadta magát.</p> -<p>– Mégis magának volt igaza. A kis ujjának a magyarázatai -csakugyan olyan… hogy is mondjam?… olyan… minden tartózkodás nélkül -valók, hogy lehetetlen végig hallgatni mindazt, a mit magának -elsuttogott. Maradjunk csak a pletykáinál. Az eseményeknél, a -melyeket elbeszélt vagy elhazudozott magának…</p> -<p>– Beszámolok azzal is, a mit elbeszélt, mert nem hiszem, hogy -füllentett volna… Tudtomra adta, mindenekelőtt, hogy a szőke férfi, -a ki elválása óta folyton rajta volt, hogy visszahódítsa a -feleségét, éppen azon a napon törte meg először a szép asszony -ellenállását, a melyik napon engem az a szerencse ért, hogy a -bárónéval megismerkedhettem. Az előbb említett nevezetes esemény, -tudniillik a makranczos hölgy megszelídítése, a gyorsvonaton -történt, Füzes-Abony és Miskolcz között. Az elvált férj az elvált -feleséget akkor csókolta meg vagy négy év után először, egy kicsit -erőszakkal… s ez a családi jelenet úgyszólván <span class= -"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> az -orrom előtt, mert tőlem nem messzire, zajlott le, egy lefoglalt -kocsiszakaszban. A szőke férfi ekkor csikarta ki a szép asszonytól -azt az igéretet, hogy ujra látni fogják egymást – a mit az elvált -feleség már csak azért se tagadhatott meg, mert látta, hogy az ura -most az egyszer nem ereszti ki a körmei közül, mert látta, hogy a -szőke férfi még egy kis botránytól se riad vissza, csak hogy -czélját érje, és a szorongatott, szégyenkező szép asszony folyton -attól tartott, hogy a le nem függönyzött kocsiajtón kiváncsi szem -pillanthat be… és méltán tartott ettől, mert ezt a családi -jelenetet egy másik kocsiszakaszban nagyon sajátságos és feltűnő -némajáték előzte meg, a mely máris fölkeltette…</p> -<p>– Egy kiváncsi kis ujjnak a figyelmét. No és még egyebet is -tudott mondani ez a kis kiváncsi?</p> -<p>– Még egyebet is tudott mondani. Elbeszélte, hogy a makacskodó -szép, mikor látta, hogy kényre-kegyre meg kell adnia magát az -ellenségnek, a ki őt kiböjtölte, kifárasztotta, s nem tudom miféle -emlékezések erejénél fogva lenyügözte – a daczot, mely benne élt, -minden bajainak ártatlan okozója: a házasság ellen fordította, s -azt eszelte ki, hogy a házasélet mindennapos kicsinyességei, -nyomoruságai közepett nem lehetnek többé boldogok, csak titkos -szerelmi viszonyban, a melyet a világ nem sejt, külön-külön élve és -csak a szerelmi mámorban találkozva, a mit a szőke ember, a ki -szükség esetén a biliárdon is tud aludni, mosolyogva vállalt.</p> -<p>– Hihetetlen történet.</p> -<p>– Hihetetlen, de igaz. Tudtomra adta aztán a hírforrásom még azt -is, hogy én, a mint akaratom ellenére, öntudatlanul közbenjárója -voltam a szerelmes párnak a vasúton – mert én voltam ártatlan -okozója, hogy a szép asszony a lefoglalt szakaszba menekült, a hol -<span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span> meg kellett kötnie a miskolczi békét – -később, mikor a miskolczi békekötés összes pontozatai… hogy is -mondják ezt a diplomaczia nyelvén?… igen: »érvénybe léptek«… tehát -később én csak arra szolgáltam a szép asszonynak, hogy – ha már se -a bánatát, se küzdelmeinek a történetét, se szerelmi élete -ujjászületésének a titkát nem kiálthatta ki a világnak, a -hegyeknek, a virágoknak, a madaraknak és a kislányoknak – legyen -valakije, a ki meghallgassa, a mit elmondhatott.</p> -<p>– Lárifári.</p> -<p>– Végül szemtelen hírforrásom most azt hireszteli… nem tudom, -ezuttal alapos-e az értesülése?… hogy az elvált házaspár nemsokára -végképpen ki fog békülni, s ismét férj és feleség lesz isten és -emberek előtt is. Nem tudom, hogy ez egyszer nem csalódik-e?… de -alighanem most is jó az értesülése, mert hosszu idő multán most -történik először, hogy abban az időben, a mikor Albert báró a -kastélyban tartózkodik, a báróné nem siet vissza Budapestre.</p> -<p>– Magának ördöge van, nem kis ujja!… Különben mindebből egy szó -se igaz… csak annyi igaz, hogy kibékültem a férjemmel és megint -együtt fogunk élni.</p> -<p>– No csakhogy mégis eltaláltam valamit!</p> -<p>– Az már igazán nem fontos, hogy eltalált-e valamit. De mit is -beszél folyton rólam?!… a mikor nem rólam van szó!</p> -<p>– Csak annyit akartam mondani, hogy a báróné a házasság -intézményének nem olyan engesztelhetetlen ellensége, mint a -milyennek mutatja magát.</p> -<p>– Mért? Mert megadtam magamat a sorsomnak? Hja, az én dolgaimat -már nem lehet másképpen összedrótozni! De ez nem szól a házasság -mellett, sőt! És nem tagadom, ennek a szegény kis lánynak a jól -felfogott <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= -"Page_206">-206-</a></span> érdekében nagy kedvem volna lebeszélni -magukat minden szép szándékukról, ha azt hinném, hogy ennek a -kisérletnek, a legszebb szónak és a legokosabb szónak is, foganatja -lehetne. És ha már erről beszélünk, vallja meg őszintén, hogy -mindabban, a mit maga körül lát… és, példának okáért, abban a -regényben is, a melyet rólam eszelt ki, nem találja-e meg az -elrettentő példát?</p> -<p>– Ijesztgetni ne ijesztgessen, báróné. Láthatja, hogy úgyis -eléggé meg vagyok riadva. Hiszen, ha nem volnék megriadva, akkor -egyszerüen az ölembe kapnám ezt a kis lányt, és elszökném vele.</p> -<p>– S azok közt a viszonyok közt, a melyekkel el kell számolnunk, -alighanem ez volna legokosabb. Mert hogy szép szerével csak úgy -magának ajándékoznák Katát, abban nagyon, de nagyon kételkedem. És -hogy végre arról is beszéljünk: mit lehetne hát tenni?!… mondja – -mert ez az első kérdés, a főkérdés… s Kata ezt nem kérdezhette meg -magától – mondja: elszánt ember maga? Kész maga mindenre, de -mindenre?</p> -<p>– Nem vagyok elszánt ember s nem vagyok kész mindenre. Az én -sorsom, báróné, olyan bizonytalan, mint az, hogy mi lesz holnap -ezzel a falevéllel. Ha azt mondom, hogy igen-igen szegény ember -vagyok, ezzel szemérmetesen keveset mondok. Már pedig én nem -akarom, hogy Katát valaha szegénységben kellessen látnom. Nem -akarom megérni, hogy olykor-olykor rongyos czipőcskében járjon, -hogy néha egy kicsit éhesen feküdjék le a szerelem karjaiba, s hogy -olyankor, ha társaságba vágyik, a cselédekhez üljön le beszélgetni. -Nem vagyok elszánt; félénk, gyáva vagyok. Tartok tőle, hogy a -báróné kalandornak fog nézni, de – mégis így van.</p> -<p>– Nem nézem kalandornak, hanem ellenkezőleg <span class= -"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> látom, -hogy derék ember, a miben különben soha se kételkedtem. Egy -kalandor, édesem, nem haboznék. Az úgy gondolkoznék, hogy: első a -feloldhatatlan, vagy legalább is igen nehezen feloldható kötés, a -többi aztán megjön magától. És magának annyival könnyebb volna nem -habozni, mert Kata, úgy látom, nem habozik. Hát az igen szép, édes -barátom, hogy maga nem hajlandó koczkára tenni Katának az egész -jövőjét, akkor, a mikor Kata maga hajlandó erre… és még szebb, hogy -maga ezt félénkségnek nevezi – pedig több bátorság és elszántság -kell hozzá, mint ahhoz, hogy valaki megszöktessen egy szerelmes kis -lányt – … és azt se tagadom, hogy nekem ez az úgynevezett gyávaság -jobban tetszik, mint a mindenre kész szerelem, ha még oly tüzes is… -csakhogy… csakhogy a tökéletes becsületesség, kedves barátom, igen -hálátlan dolog, és az erőszakos emberekkel szemben csak egy -fegyverünk lehet: az erőszak. Azért most már azt kérdem, el van-e -készülve arra, hogy, ha a másik utat-módot választjuk, könnyen -elveszíthetünk mindent, még a csatateret is, s akkor bizony, -egyszerűen le kell mondani?!…</p> -<p>– Igen, el vagyok készülve rá.</p> -<p>Ezzel a Memento Morival kezdtük meg a tanácskozást arról, hogy -miképpen fogjunk hozzá a békés ostrom nehéz munkájához.</p> -<p>Én abban a véleményben voltam, hogy mesterkedéssel, taktikával -nem sokat segíthetünk magunkon, s hogy mindjárt színt kellene -vallani. Vagy-vagy. Vagy mutatkozik irányunkban némi jó -hajlandóság, vagy kiderül, hogy soha se leszünk képesek ezeket a -vén szíveket meglágyítani. A jobbik esetben – úgyis nagy időbe fog -kerülni, a mig Kata kikönyörögheti a beleegyezést; a késlekedésnek -tehát semmi értelme. <span class="pagenum"><a name="Page_208" id= -"Page_208">-208-</a></span> A rosszabbik esetben pedig – jobb, ha -mindjárt megtudjuk a sorsunkat, legalább nem reménykedünk -hiába.</p> -<p>De Valéria letorkolt:</p> -<p>– Ajtóstól ne rohanjunk a házba; ne rontsunk el mindent előre a -vigyázatlansággal.</p> -<p>Úgy okoskodott, hogy minden attól függ: le tudjuk-e szerelni a -félelmes Guszti nénit? Ha Guszti nénit a pártunkra tudjuk hódítani, -azt az egyetlen lényt, a kinek a szavára az öreg úr sokat ad, mert -ez a lánya mindig együtt érzett vele – akkor nyert ügyünk van. -Akkor az egész család letérdepel az öreg kegyelmes előtt, s az öreg -kegyelmes, látva, hogy még leggőgösebb leánya is a Kata javára -használja fel a befolyását, nem lesz meglágyíthatatlan, annál -kevésbbé, mert hiszen a kis unokája fog siránkozni előtte, az, a -kit a legjobban szeret a világon. Ha azonban Guszti nénit nem -tudjuk meghóditani, akkor mindennek vége. Mert ha az öreg kegyelmes -azt látja, hogy helyette a leánya lengeti a feudalizmus zászlaját, -akkor bizony maga is visszavonul megközelíthetetlen fellegvárába; -azt már nem engedheti, hogy valaki nagyobb arisztokrata, -hajthatatlanabb és gőgösebb legyen, mint ő, ha ez a valaki a leánya -is.</p> -<p>– Csakhogy Guszti nénit még nehezebb lesz levenni a lábáról, -mint a vén kegyelmest, mert a nagyapa gyöngéjéhez még csak hozzá -lehet férni, a nagynéni ellenben inkább: a családi akarat, mint: a -családi érzés. És ez a csöndes, szorgos, mindent látó s mindenütt -jelenvaló személyke éppen nem látszik érzelgős teremtésnek.</p> -<p>– De asszony! – felelt a báróné. – Udvaroljon neki!</p> -<p>Bánatomban is elnevettem magam.</p> -<p>– Ó, a mi ezt illeti, igazán mindenre kész vagyok!… <span class= -"pagenum"><a name="Page_209" id="Page_209">-209-</a></span></p> -<p>– Udvaroljon neki – folytatta Valéria, ugyanazon a hangon – már -csak a szegény főispán kedvéért is!</p> -<p>– Azt hiszi, hogy ez egy kis békességet szerezne neki?!…</p> -<p>– Szeretem, hogy nem ment el a kedve a tréfálkozástól. Katával -tegnapelőtt nem voltunk ilyen vigan.</p> -<p>– Azért, hogy ilyen siralomházi vidámságot lát rajtam, ne -gondolja, mintha nem volnék érdemes Katára.</p> -<p>– Maga olyan jóravalónak látszik – felelt a báróné – hogy a -legrosszabbtól tartok. Fájdalom, a siker soha se azoké, a kik a -leginkább érdemlik.</p> -<p>És tovább is ilyen baljóslatokkal fűszerezte a -tanácskozásunkat.</p> -<p>– Ha minden áron keseríteni akar, lelke rajta! De szeretném, ha -Katának valami biztató ujságot vihetnék.</p> -<p>– Igaza van; ő még ráér kétségbeesni.</p> -<p>Abban állapodtunk meg, hogy Valéria teszi meg az első lépést. -Beszélni fog az egérkével, és felfedi előtte, a mit az egérke úgyis -gyanít, hogy Kata vonzalommal van irántam. Ez kitünő alkalom lesz -elhitetni az ellenséggel, hogy nekem sejtelmem sincs semmiről, és -hogy eszembe se jutott udvarolni Katának. Kitünő alkalom lesz -továbbá, kitapogatni: milyen, mekkora ellentállást szándékoznék -kifejteni a jó Guszti néni, abban az esetben, »ha a Kata vonzalma -komolyabbá válnék«, s kitünő alkalom végül: észrevétlenül kegyelmet -esdekelni számomra, nagy hírnevem és fényes jövőm nem feltünő, de -figyelmet keltő ügyes emlegetésével… ezt rábízhatom.</p> -<p>– Mondja meg neki – szóltam – hogy egy festőből minden lehet. -Még nagy festő is; fejedelmek és pápák barátja! <span class= -"pagenum"><a name="Page_210" id="Page_210">-210-</a></span></p> -<p>– Azt fogom mondani, hogy máris az; ez hatásosabb lesz. Igaz!… a -képhez még ma fogjon hozzá!… El kell hitetnie, hogy csak a -munkájának él.</p> -<p>– Annyival inkább sietek hozzáfogni, mert ez a kép lesz az -egyetlen erősségem. Egy pár nap mulva, a mikor már javában dolgozom -rajta, Guszti néni, ha véletlenül meg is tudja a titkunkat, nem -teheti ki egykönnyen a szűrömet.</p> -<p>– Azt hiszi?</p> -<p>– Én semmit se hiszek, de Kata azt hiszi. Úgy okoskodik, és -igaza lehet, hogy nénje addig, a míg be nem fejezem a képet, -mindenesetre hallgatni fog; mert ahhoz, hogy a kastélyból -kilökhessen, mindent el kellene mondania az öreg kegyelmesnek. Már -pedig az öreg kegyelmes beteges ember, a kit féltenek minden -izgalomtól.</p> -<p>– Kata még gyermek, és nem ismeri ezeket az embereket. Én jobban -ismerem őket. Ha Guszti néni mindent fölfedez, és akkorra, mikor a -maga teljességében megismeri a veszedelmet, nem tud megbékélni -ennek a házasságnak a gondolatával: biztosíthatom, nem fogja a -nagypapát kimélni. Akkor az lesz a fődolog, hogy ez a házasság ne -történjék meg; inkább üsse meg a nagypapát a guta!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_211" id= -"Page_211">-211-</a></span></p> -<h3>XIII.</h3> -<p>Mialatt a Kata arczképét festettem, oly gyorsan multak a napok, -mint se azelőtt, se azóta soha, – s ennek az időnek a történetét -nem tudnám pontosan elmondani. Az izgalomban átélt óráknak csak -egy-egy percze marad meg elevenen emlékezetünkben; egy-egy nagyon -is átérzett benyomás örökre bevésődik elménkbe, de benyomásaink -nagy részét – minthogy akkor szálltak meg, a mikor tulajdonképpen -nem voltunk magunknál – elfelejtjük, a mint elfelejtjük -álomképeinket, a melyek akkor foglalkoztatták gondolkozásunk -műhelyét, a mikor az öntudatunk szendergett.</p> -<p>És mennyi izgalmat éltem át ezalatt a néhány hét alatt! Mennyi -édes izgalmat – ha Katával olykor kettesben lehettünk, vagy -olyankor is, ha társaság közepett ült előttem, mialatt én -festettem, s gyönyörködve láttam, hogy ez a képem nem lesz olyan -rossz, mint a másik! És mennyi más, nagyrészt gyötrő izgalmat! Az -aggodalom és a boszúság, a reménykedés és a csalódás, a várakozás -és a keserűségek, a felbuzdulás és a megaláztatás minden -izgalmát!</p> -<p>Az első napok nem igen tájékoztattak bennünket a felől, hogy -remélhetünk-e valami sikert. Az egérke igen hidegen fogadta Valéria -közlését. Azt mondta neki: <span class="pagenum"><a name="Page_212" -id="Page_212">-212-</a></span></p> -<p>– Vettem észre, de nem baj!… Kata át fogja látni, hogy ez -lehetetlen.</p> -<p>– Tudod – színeskedett Valéria – az efféléről a legjobb és -legengedelmesebb kislányokkal se lehet okosan beszélni. Kata úgy -gondolkozhatik, hogy végre is: ez már az isten tudja hányadik -mésalliance volna a családban!… és, meglehet, nem fogja megérteni, -hogy mért találnátok ezt olyan szörnyüségnek?</p> -<p>– Mondom neked, át fogja látni, hogy ez lehetetlen.</p> -<p>És mikor Valéria, azon a czímen, hogy milyen veszedelmessé -lehetek, felmagasztalt előtte, csak ennyit felelt:</p> -<p>– Igazán kitünő fiatalember. Csak egy hibája van: az, hogy szó -se lehet róla.</p> -<p>Ennél többet Valéria nem tudott kicsikarni belőle.</p> -<p>Vajon átlátott volna a szitán?</p> -<p>Az, hogy a közlés nem izgatta fel, jót is jelenthetett, de -rosszat is. Azt is jelenthette, hogy nem botránkozik meg Katának az -ábrándozásán, hogy a kis lány gyerekes vonzalma nem teszi aggódóvá, -hogy nem háborodnék fel azon, ha Kata hozzám kívánkoznék feleségül, -és hogy bele tudna törődni, ha arra kerülne a sor, hogy Kata -rangján alul kössön házasságot. De jelenthette azt is, hogy -nyugodt, hideg, elszánt ellenségünk lesz.</p> -<p>Csak később tudódott ki, hogy szűkszavúsága a kegyetlenebb -gondolatot leplezte.</p> -<p>Akkor tudniillik, mikor Valéria egyre sűrűbben kezdte -környékezni, s megvallotta neki, hogy ő bizony a Kata pártjára -áll.</p> -<p>– Nem látom át – ügyvédkedett mellettünk a báróné – mért kellene -ellenkezni, s mért kellene szerencsétlenné tenni ezt a nagyon -érzékeny kis lányt egész életére. <span class="pagenum"><a name= -"Page_213" id="Page_213">-213-</a></span></p> -<p>– Erről a házaszszágról nem lehet szó – mondta ki szigorú -végzését az egérke.</p> -<p>– És ugyan miért nem? – érdeklődött Valéria.</p> -<p>– Mert megölné az apámat.</p> -<p>– Eh, nem először történik, hogy ilyesmit kell megérnie, és -mindig kiállotta.</p> -<p>– Akkor még nem volt ennyire öreg, ennyire megtört. Nem volt -beteg.</p> -<p>– Meg vagyok győződve, hogy ha te is a Kata javára szólnál, -hamar bele nyugodnék.</p> -<p>– Rám nem számíthattok – fejezte be Guszti néni az -értekezést.</p> -<p>A báróné nem adta meg magát, s bár mindinkább fogyó -reménységgel, de azért nem kevesebb kitartással fáradozott tovább -érdekünkben. Egy idő óta minduntalan ott volt a kastélyban, s a -mint utóbb megtudtam, párthiveket toborzott. Albert bárót, a kivel -már nyilvánosan is kibékült, egyetlen szóval megnyerte az -ügyünknek, a mi annál kellemesebben lepett meg, mert a mésalliance -ellen tüzelők táborában rendesen az a legindulatosabb, a kinek -magának is mésalliance terheli a lelkiismeretét. De pártunkra -hódította Valéria a miniszternét is, a ki különben mindig kegyes -szemmel nézett rám.</p> -<p>Ez a szövetség egészségesebb ügyre érdemes hévvel igyekezett -meggyőzni Guszti nénit, hogy a Szepessy-családban egy bolond -házassággal több vagy kevesebb az már nem számít.</p> -<p>S ekközben én is rajta voltam, hogy megszelidíthessük a konok -ellenséget. Szót fogadtam Valériának, és – ah, mily lelkesen -udvaroltam a márványszívü hölgynek! Olyan lelkiismeretesen -igyekeztem minél kedvesebbnek, a megtestesült szeretetreméltóságnak -mutatkozni, hogy ezzel az erőkifejtéssel valami szerencsésebb -<span class="pagenum"><a name="Page_214" id= -"Page_214">-214-</a></span> halandó két asszonyt is meghódíthatott -volna, a kik közül az egyiknek az apját s a másiknak a férjét ölte -meg. De az egérke változatlanul hideg maradt. Mintha észre se vette -volna Jaufre Rudelhez méltó gyöngédségemet, vagy mintha keresztül -látott volna rajtam. Meg volt írva, hogy miután nyolcz évig nem -panaszkodhattam: a dunajeczi kastély körül barangolva, minden -elképzelhető alakjában megismerjem a szerelmi -szerencsétlenséget.</p> -<p>Az egérke még ekkor is abban a hitben élt, hogy nekem sejtelmem -sincs Kata kislányos érdeklődéséről. Azt az arczátlanságot, hogy -egy senki és semmi föl merje vetni a szemét egy Szepessy-leányra, -az egyetlen egy leányra, a ki a Szepessy nevet viseli, olyan -elképzelhetetlennek tartotta, hogy gőgje megtévesztette az -éleslátását.</p> -<p>Hanem egy szerencsétlen napon megtudta az igazat. Kitől és -hogyan tudhatta meg? – soha se derült ki; alighanem meglesett -valaki a parkban, a mikor azt hittük, hogy egyedül vagyunk.</p> -<p>Magához hívatott.</p> -<p>Azon kezdte, hogy elmondta, miről értesítették. Kérdőre vont, -hogy mindez igaz-e. Nem tagadtam le semmit.</p> -<p>Aztán jól ismert, megdermesztő nyájasságával, hosszasan -fejtegette, hogy az a házasság, a melyről a huga álmodozik, merő -lehetetlenség.</p> -<p>Elkeseredésemben azt feleltem neki, hogy az ilyen -lehetetlenségek ujabban gyakran megtörténnek; sőt, úgy tudom, nem -egyszer történt meg már ilyen lehetetlenség – magában a -Szepessy-családban is.</p> -<p>– Egy okkal több – szólt – hogy vigyázzunk magunkra.</p> -<p>Mintha egy rablóvezérrel tárgyalt volna. <span class= -"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span></p> -<p>– Nem tagadom – selypelt tovább – hogy Kata nyugalmára nagyon -kivánatosnak tartanám, ha már most meg lehetne szüntetni az -összeköttetésünket. De ez egyelőre szintén lehetetlen. Sőt, -ellenkezőleg, kérnem kell – és számítok a lovagiasságára, hogy -tekintettel lesz igazán nehéz helyzetemre – kérnem kell, mondom, -hogy maradjon a kastélyban, mintha semmi se történt volna. Igen, -tegye meg, ha másért nem, gyöngédségből az iránt az aggastyán -iránt, a ki önnek semmit se vétett… tegye meg az ő érdekében, hogy -egyelőre ne hagyja el a kastélyt. Míg a Kata képe el nem készül, az -ön eltávozása igen feltünő volna. Meg kellene mondanom atyámnak az -igazi okot. És atyám már nemcsak igen öreg, hanem egyszersmind igen -beteg ember. Közlésem olyan felindulást okozhatna neki, a mely -megölhetné.</p> -<p>Meghajoltam; jeléül, hogy engedelmeskedem.</p> -<p>– E helyett csak arra kérhetem – folytatta – arra kell kérnem, -hogy ne igyekezzék Katát egyedül találni, és mások jelenlétében se -mondjon neki semmi olyat, a mi őt gyerekes reménységeiben -megerősitené. Ugy-e, meg fogja igérni nekem, becsületszavára, hogy -kerülni fog minden alkalmat, a mikor Katával magára maradhat, hogy -soha se fog olyat mondani neki, a mit tanúk előtt, a mit előttem -nem mondana, és hogy mások előtt se fog beszélni vele olyan -értelemben, a mely az én törekvésemmel ellenkeznék?! Igérje meg, -szavára! Hiszen tudom jól, hogy ön gentleman!</p> -<p>Szerettem volna azt felelni neki:</p> -<p>– Dehogy vagyok gentleman! Én csak egy mázoló legény vagyok, a -kit, ha nagyon mélyen talál bele nézni a bárókisasszony szép -szemébe, pusztán azért nem löknek ki a kastélyból, mert ez feltünő -volna.</p> -<p>De csak annyit mondtam: <span class="pagenum"><a name="Page_216" -id="Page_216">-216-</a></span></p> -<p>– Bocsánatot kérek, de a méltóságos asszony többet követel -tőlem, mint a mennyit megigérhetek.</p> -<p>– Akkor hát – szólt – úgy védekezem, a hogyan tudok. Különben -köszönöm az őszinteségét; az is valami.</p> -<p>Ettől fogva Kata egy lépést se tehetett testőrök kisérete -nélkül. Vagy a Nusik csapata volt körülötte, vagy szobalányok -követték nyomon. Még Valéria se maradhatott egyedül vele; ha -egy-egy perczre összesugtak, az egérke nyomban előkerült, mintha a -falból bujt volna ki.</p> -<p>Még hozzá, olyan ügyesen vezényelte seregét s úgy tudta intézni -a dolgokat, hogy a testőrök között is egyre ritkábban lelhettem fel -Katát. Utóbb már, az űlés félóráját kivéve, egész nap alig -találkozhattam vele.</p> -<p>Párthíveim ezalatt két irányban működtek. Egyfelül, nem hagytak -békét az egérkének; de azt ugyan hiába kérlelték! Másfelül, -elképpedésemre, folyton azon példálóztak előttem, hogy mit tennének -mások az én helyemben, s hogy itt meg ott, ezek meg amazok hogyan -oldották meg ugyanezt a gordiusi csomót. Szép hegedűszóban, de -félreérthetetlenül, azt a gondolatot igyekeztek belém sugallni, -hogy: nincs más választásom, mint megszöktetni Katát.</p> -<p>A miniszterné nyiltan megmondta:</p> -<p>– Szöktesse meg!… A mi családunk tagjai mind erőszakos emberek, -de az erőszaknak mindig megadják magukat! Ez nálunk már hagyomány; -még talán a czímerünkben is benne van ez a jelmondat, hogy: »Csak -az erőszaknak engedünk!« De annak aztán mindig engedünk!</p> -<p>Olyan kedves volt, hogy kisértésbe ejtett: ne próbáljam-e ki -rajta a tanácsát? Isten bocsássa meg, de azt <span class= -"pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217">-217-</a></span> hiszem, -hogy ebből a kísérletből nem következett volna semmi szörnyű -vérontás.</p> -<p>Az erőszak! Persze, hogy mindíg az erőszak a legokosabb, a mit -csak megtehet az ember!</p> -<p>Igen, de hátha az öreg kegyelmes most az egyszer mégis megköti -magát?! Hátha az én erőszakom lesz az első, a melyet nem bocsátanak -meg?! Mi vár akkor Katára?</p> -<p>Időközben titkunk nem maradt titok. Guszti néninek a kémei -fecsegtek-e? Vagy a Kata őrízetére kirendelt szoknyás kis -testőröknek nyilt meg a szemök? Nem tudom. De annyi bizonyos, hogy -a titok lassankint kiszivárgott, s a kastélyon belül, a -legszélesebb körben is megtudták, hogy kitől és miért kell Katát -olyan gondosan őrizni. A leánysereg egy idő óta minduntalan -szétszakadozott kisebb csoportokba; hol itt, hol amott bujt össze -két-három Nusi: egyszerre igen sok suttogni valójuk akadt. A -cselédek is furcsán pislantgattak rám; tisztában lehettem vele, -hogy a kastélyban már csak egy ember van, a ki még nem tud semmit: -az öreg kegyelmes.</p> -<p>Valériától megtudtam, hogy a kisasszonykák is pártállást -foglaltak.</p> -<p>– A maga drámájából a humor sem hiányzik; ezek az angyalkák -hajba kaptak magán. Ha érdekli, megnyugtathatom, hogy a mi pártunk -az erősebb.</p> -<p>Viszont, látnom kellett, hogy a cselédek az egérkével éreznek. -Az ő gondolkozásukat fellázította az, hogy állandó lakosnak akarok -betolakodni ebbe az ősi kastélyba, a melyben mindenki talpig -arisztokrata, a szolgák csak úgy, vagy még inkább, mint maguk az -urak.</p> -<p>A szolgáktól aztán a főispán is megtudta, hogy miben sántikálok. -Természetesen rögtön a pártomra állt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p> -<p>És szerencsétlenségemben az a szerencse ért, hogy minél -ritkábban láthattam Katát, annál gyakrabban élvezhettem az ő -társaságát.</p> -<p>Esténkint iszonyú kiabálást vitt végbe a szobámban:</p> -<p>– Lánczhordtát! Hát nem tudsz elbánni azzal a kis pöszével?! (A -feleségét értette.)</p> -<p>Folyton buzdított, lázított, tüzelt a felesége ellen, s minden -este hozott számomra egy pár ujdonatuj orosz közmondást, a -melyeknek a tanulsága mindíg az volt, hogy az asszonyt meg kell -verni, és ha már nyekkenni se tud, akkor is meg kell verni.</p> -<p>– Hanem azért ne félj! – biztatott. – Majd teszek róla! Csak -azért is megkapod a kis lányt! Majd teszek róla!</p> -<p>No, akkor már végünk van!</p> -<p>Nem is igen lehetett többé reménységem. A képem majdnem egészen -kész volt – kivételképpen elég jónak, legalább is tűrhetőnek -találtam – még csak az utolsó néhány ecsetvonás, a Penelope ősi -ürügye, és csak az imádság tartott a kastélyban. És az ellenséges -erő ki tudta vinni, hogy az ülés rövid félóráját nem számítva – a -mit nem lehetett számítani, mert ez alatt az egérke le nem vette -rólam a szemét – már soha se juthattam a Kata közelébe.</p> -<p>Ekkor Kata talált valakit, a ki, jó pénzért, egy levelet -csempészett hozzám.</p> -<p>Azt írta Kata ebben a levélben:</p> -<div class="blockquot"> -<p>»Már nem hiszem, hogy a beleegyezésüket ki tudjuk csikarni. -Elszakadok tőlük, ha akarja. Követem akárhová. A magáé vagyok.</p> -<p>Éjjel – a viszontlátásra!</p> -<p class="right">Kata.«</p> -</div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_219" id= -"Page_219">-219-</a></span></p> -<p>Mikor ezt a levelet elolvastam, a legnagyobb elégtételt éreztem, -a melyet az élet valaha adott.</p> -<p>És még ennek az első-utolsó diadalnak a gyönyörüséggel teljes -perczét is beárnyékolta valami.</p> -<p>A levelet William hozta el; az a Góliáth-alakú lakáj, a ki -azelőtt mindíg vigyorogva nézett rám, s a kinek, ha másfelé néztem, -a két kis szemebogara folyton rajtam volt.</p> -<p>Most mély tisztelettel állott előttem, mint egy gránátos a -császár előtt. S a végtelen komolyság, melylyel rendelkezésemet -várta, ezt mondta némán, de érthetően:</p> -<p>– Ó, most már elismerlek úrnak! Ha az ocsmány kis öreg állat -felfordul, te léssz itt az úristen. Ura a földnek, a melyet -belátsz; satrapája ennek a sok gyámoltalan asszonynak. És ha -eszedbe jut, hogy egyet rugj rajtam, csak jogaidat gyakorlod: -megfizetsz érte. Mindezt kiszerelmeskedted magadnak; ügyes ficzkó -vagy!</p> -<p>Arczomba szökött a vér erre a gondolatra. Eszembe jutottak a -lovászmesterek, házitanítók és czigányok, a kik herczegnőket vettek -el; és a festők, a festők is!</p> -<p>Az örömem el volt rontva.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_220" id= -"Page_220">-220-</a></span></p> -<h3>XIV.</h3> -<p>A sötét szoba ablaka megnyílt, és a regényes bárókisasszony, a -nyári éjszaka nagy csöndességében, átsuttogott szerelmeséhez, a -kitől a másik épületszárny, egy keskeny udvar, kétemeletnyi mélység -– és még egy másik mélység: a kettőjük külön-külön világa közt -tátongó, áthidalhatatlan szakadék – választotta el:</p> -<p>– Gyula!</p> -<p>A szemközt lévő nyitott ablak mögött leskelődő férfi kihajolt a -sötétbe:</p> -<p>– Kata! Édes kis Katám!</p> -<p>– Ne gyujtsa ki a villanyt! – suttogott Kata. – A világosság -árult el bennünket. Az, hogy az illendőség kedvéért nem oltottuk -el, a míg beszélgettünk.</p> -<p>– A kém most is ébren lehet – feleltem – és hátha a közelben -hallgatózik?! Attól tartok, a nénje megtudhatja, hogy maga az -igéretét nem tartotta meg, s akkor soha se beszélhetünk többé így, -a hogy most, mert engem, akármi czímen, átküldenek egy más -szobába.</p> -<p>– Igaza van, itt nem beszélhetünk sokáig, és most már arra se -számíthatunk, hogy majd napközben… Pedig… Várjon csak; eszembe -jutott valami. Igen, ez lesz a legokosabb. Most két óra. Négykor -Gyurka <span class="pagenum"><a name="Page_221" id= -"Page_221">-221-</a></span> Jablonkára megy a postáért, s akkor, -úgy tudom, a hátulsó kis kapu már nyitva marad. Negyed ötkor jöjjön -le. Ha a kapu csakugyan nyitva van, a parkban, a nagy halastónál -találkozunk… majd átvisz a kis szigetre, a kioszkba… csolnak mindig -van ott. Ha pedig a kapu zárva marad, odalenn megvárjuk egymást, s -majd csak kitalálunk valamit, hogy hova rejtőzzünk. Addig -aludhatnék egy kicsit. Igaz… hozzon magával felöltőt vagy -köpönyeget! Reggeli négy óra tájban itt a legnagyobb hőség idején -is hideg van. Megkapta a levelemet?</p> -<p>Mindössze annyit feleltem:</p> -<p>– Megkaptam!</p> -<p>– Csak annyit mondjon még: mit felel rá?</p> -<p>– Nem tudok egy pár szóval felelni. A feleletem hosszú lesz.</p> -<p>– Várom!</p> -<p>Egy negyed ötkor nyitva találtam a hátulsó kis kaput. Lesiettem -a parkba; Kata már a halastónál várt.</p> -<p>Alig ismertem rá. A feje körül volt kötve fekete kendővel; a -kapucznis porköpönyeg, a melybe fázékonyan burkolózott, betakarta -egész alakját. Ha valaki véletlenül megpillantja, a mint kioson a -kastélyból, nem hiszi el, hogy a bárókisasszonyt látja.</p> -<p>Az arczocskája alig látszott ki a kendőből, s olyan cseppségnek -tűnt fel! A porköpönyeg alatt csak pongyola lehetett rajta, mert -alakját még soha se láttam ilyen kislányosnak; sarkatlan czipőjében -egészen gyerek lett, olyan kicsiny, mint egy serdületlen leányka. -Csak a nagy szeme volt asszonyi.</p> -<p>Lehajoltam hozzá – most, hogy még kisebb lett, mint rendesen, -éppen kétszer akkora voltam, mint ő – átkaroltam és körülfogtam a -felleghajtómmal. Aztán beemeltem egy csolnakba és áteveztem vele a -kis szigetre. <span class="pagenum"><a name="Page_222" id= -"Page_222">-222-</a></span></p> -<p>Katának csak a tekintete beszélt, de ó, milyen érthetően!… És -én, mialatt szerelmesemnek a szemébe nézve szótlanul eveztem, arra -a gyöngeségre gondoltam, mely ezt a gyermekies testet most az én -karjaim közé hajtja… aztán arra a bolondságra, hogy ez a gyermekies -test előttem most az üdvösségnek tűnik fel… és eszembe jutott, a -mit egyszer régen olvastam, hogy a férfinak a szerelme, ha föléje -emelkedik a puszta állatiasságnak, tulajdonképpen: az erősebb -pártfogó ösztöne, melylyel emez a gyöngébbet védelmezi, mihelyt az -állatban némi öntudatosság, valamelyes lelki élet csillan fel… -Nekem ezt a kis gyöngeséget most meg kell védelmeznem, és a ki -ellen meg kell védelmeznem, az: én magam vagyok, a védelmező! -Különös feladat!</p> -<p>Bevittem a kioszkba, leültettem egy divánra, melléje ültem, -körülkaroltam és szerelmes szókat suttogtam a fülébe. Szerelmes -szókat, a melyek senkit se érdekelnek azon kívül, a kinek szólnak. -Különben ez volt a legokosabb, a mit aznap mondottam. Mert azután -így szóltam:</p> -<p>– És maga el tudná hagyni értem a szegény öreg nagyapját, a -kinek maga az egyetlen öröme?!</p> -<p>– Ne keserítsen! Mit tehetek róla? Ő akarja így. Az ő -hajthatatlansága.</p> -<p>– Igen, ez a hajthatatlanság az egész családjuk átka. Nem maga -az első, a kinek ez a hajthatatlanság… az a konokság, a melylyel ez -az öreg ember azt követeli, hogy mindenki az ő szemével lássa az -életet és az ő érzése szerint érezzen – szenvedést okoz. -Megrontotta ezzel mindazok életét, a kiket valaha szeretett; volt, -a kit örökre boldogtalanná tett, mindegyiknek temérdek szenvedést -okozott. Mintha bizony valami dicső életet szerzett volna az ő -életbölcsesége azoknak, a kik <span class="pagenum"><a name= -"Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> a tetszéséhez, a -parancsához alkalmazkodtak! Az ő életbölcsesége csak szánandó -alakokat teremtett. De én ezt az öreg embert is szánom. Mennyi -szenvedést okozott a hajthatatlanságával önmagának is! Egész hosszú -élete csupa szenvedés… Ő maga tette, hogy így volt, és mégis -sajnálnivaló. Aztán magán kivül most már igazán senkije, semmije. -Senkit se szeret, csak magát; maga neki: minden gyönyörüsége, -minden öröme, az egész élete. Maga jól tudja ezt; és bár ő -boldogtalanná tette a maga édesapját és édesanyját, azért mégis -szereti ezt a konok öreg embert… hisz az apját és az anyját nem -ismerte, emennek a szeretetét pedig mindennap érzi. És engem -büszkeséggel, és kimondhatatlanul édes érzéssel tölt el az a tudat, -hogy őt is elhagyná értem, de mégis – le akarom beszélni arról, a -mire már elszánta magát! Nem ő érte; ennyire nem vagyok önzéstelen. -Hanem magáért! Mert nemcsak neki okozna nagy fájdalmat, sok -szenvedést; hosszú, örökös, egy életen át tartó szenvedésre -kárhoztatná magamagát is!</p> -<p>Kata sírt.</p> -<p>– Lehet – folytattam – hogy ha a sorsunk rosszra fordul, ha -igazán el kell veszítenem magát örökre, lehet, hogy egyszer, -később, gyanusítani fog magában és az emlékemet is meggyűlöli, mert -nem azt fogja gondolni, hogy gyáva voltam – pedig, igen, gyáva -vagyok – hanem azt fogja képzelni, hogy a gazdag bárókisasszonyt, a -kit nem akartak hozzám adni, elvettem volna, de olyan önző voltam, -hogy azt a leányt, a ki önként követett volna a szegénységbe, a mi -neki a mellett: a minden földi jóról való lemondás, majdnem a -magánosság s majdnem az elhagyatottság, szóval az önkéntes -számüzetés a paradicsomból… ezt a minden áldozatra kész, nagylelkű, -szerető szívű <span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span> leányt, magát a leányt, a javai nélkül, -nem vettem el. Nagyon fájdalmas nekem, hogy ez megtörténhetik, hogy -maga valaha így gondolkozhatik rólam. De még ennél is fájdalmasabb, -hogy: íme, a boldogság itt van előttem, csak a kezemet kell -kinyujtanom érte, és nekem mégis önként kell lemondanom a -boldogságról, egész életem öröméről, testem-lelkem -üdvösségéről!</p> -<p>Kata csak sírt.</p> -<p>– De azért – beszéltem tovább – egy pillanatra se estem -kisértésbe, hogy visszaéljek a maga nagylelküségével. Maga nem -sejti, hogy mekkora áldozatot akart hozni értem. Később soha se -bocsátaná meg nekem, hogy elfogadtam ezt az áldozatot. Nem sejti, -hogy a szegénységben, a szegénység kicsinyes bajai közepett, nem -tudna megélni. Maga üvegházi virág; a mezőn elhervadna. Szennyes -ember volnék, ha magammal rántanám az elhagyatottságba és az örökös -küzködésbe. Igaz, eleinte volnának édes, nagyon édes napjaink, a -melyek egy darabig magát is sok mindenért kárpótolnák; és nekem, -nekem ezek az édes napok olyan boldogságot adnának, a mely nekem, -nekem megérné mindazt, a mi következnék: a sok szenvedést, akár a -sáros halált is!… De nyomorult, alávaló, hitvány ember volnék, ha -azért, hogy elérhessem ezt a rövid, de nekem mindennel fölérő -boldogságot, – világosan látva a jövőt, tudatosan és -szántszándékkal szerencsétlenné tenném magát!… magát, a kit a -legjobban szeretek a világon!</p> -<p>– Csak a szegénység?!… – kérdezte Kata.</p> -<p>– Ó, maga nem tudja, mi az! Nem ismeri az életet, az embereket, -magamagát se, mert hiszen még gyermek, sejtelme sincs semmiről! A -szegénység a legrettenetesebb hatalom a világon! A szegénység a -szerelem halála! Nincs az a szép, nincs az a nagy érzés, a mit -<span class="pagenum"><a name="Page_225" id= -"Page_225">-225-</a></span> meg ne öljön, a mit lassankint meg ne -mérgezzen, el ne sorvaszszon, meg ne fojtson! Én ismerem a -szegénységet, és láttam másokon, jókon, részvétre méltókon, hogy -mit tud tenni ez a pokoli hatalom! A szegénység nekem ma semmi; -fiatal, erős, egészséges vagyok, semmire sincs szükségem, és -semmire sincs gondom! De a szegénység – magával! Maga nem is -gyanítja, mik azok a nélkülözések, azok a megaláztatások, azok az -emésztő, minden lelki életet elsorvasztó gyötrelmek, a melyek -elkergethetetlen piszkos kuvaszokként folyton ott kullognak a -szegénység nyomában! De én láttam, már a gyermekkoromban is láttam, -mivé tudja silányítani a legkülönb embereket, milyen szenvedések -parazitáit tenyészti, milyen rettenetes tud lenni – a családban! -Nincs fogalma, hogy mije van, a mint nem érzi, hogy lélekzik. Nincs -fogalma, miről kellene lemondania, mit kellene kiállania, milyen -kicsinyessé kellene nyomorodnia, ha átadná magát ennek a szennyes -ördögnek! Mit tud maga a szegények életéről, azokéról, a kik a -szegénység összes nyomorúságaiért nem a végzetet, hanem egymást -okolják?! Mit tudja, hogyan idegeníti el egymástól a szegénység -közössége a legjobb szíveket?! A szerelem a szalmakunyhóban, a -szerelem a szegénységben! Az mese. A szegénységben csak -elhagyatottság van, és veszekedés, örök veszekedés! Ó, csak -rágondolni is, mit hozhatna a jövő! Ha elképzelem magát -lesoványodva, elbetegedve, kiaszottan, örökös nyüglődés, -vészverődés, megaláztatás, szégyenkezés közepett, a mint álmodozva -gondol elveszített környezetére, és mialatt a férje robotol: vagy a -sivár, örömtelen, kedvetlenséggel, szomorusággal teli magányosságba -menekszik, vagy olyanok társaságára szorul, a kik csak arra -emlékeztetik, hogy hová züllött, hová nyomorodott! Látni a jövőben -két embert, a kik a sok szenvedéstől, <span class= -"pagenum"><a name="Page_226" id="Page_226">-226-</a></span> -elkeseredéstől már csak kiáltozni tudnak, két embert, a kik -átkozzák az órát, a mikor egymást szerették, és ez a két ember mi -vagyunk!… Nem!</p> -<p>Kata egyre törölgette a könnyeit.</p> -<p>– És ez volt az utolsó reménységem! – sóhajtozott.</p> -<p>Vigasztalni próbáltam:</p> -<p>– Ha valaki, maga meg fogja találni ennek az öreg embernek a -szívét!</p> -<p>De nem hittem abban, a mit mondtam…</p> -<p>És miután egy darabig ismét szerelmes szavakat suttogtam a -fülébe – ez volt a legokosabb, a mit tehettem – visszavittem, a -honnan hoztam.</p> -<p>Mikor kiszálltunk a csolnakból, Katát előre bocsátottam. Ha -valamelyik cseléd véletlenül már felkelt, legalább együtt ne -találjanak bennünket.</p> -<p>Megcsókoltuk egymást, és Kata tovasietett a gyepágyak között, a -melyeken a reggeli pára füstgomolyként gőzölgött.</p> -<p>Addig követtem a tekintetemmel, a míg csak el nem tűnt előlem. -Milyen kicsiny, szegényke!</p> -<p>– Igen, lemondtam a boldogságomról! – szóltam magamban – -lemondtam örökre! Ez fájdalmas, de nem tehettem másképpen, és a -lelkiismeretem azt mondja, hogy jól cselekedtem. Igaz, hogy furcsa -alak vagyok, és ha valaki megtudná a történetemet, vagy a -leggaládabb önzéssel vádolna, vagy hamarjában nem tudna megérteni… -végre is régente nem történtek effélék. De az aranykor gyermekeinek -jobb volt; azok nem gondolkoztak, csak szerettek.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_227" id= -"Page_227">-227-</a></span></p> -<h3>XV.</h3> -<p>Csak hallottam, hogy ezután mi történt.</p> -<p>Kata leborult a nagyapja lába elé, sírt és elmondott -mindent.</p> -<p>Az öreg kegyelmes rettenetesen felindult, de a guta nem ütötte -meg.</p> -<p>Ez után a nagy jelenet után, melynek a részleteit soha se tudtam -meg, párthíveim körülfogták az öreg embert, és igyekeztek a lelkére -beszélni. Az egérkét kivéve, az egész család »letérdepelt előtte«, -a hogy Valéria igérte. Megkísérlették azzal ravaszkodni ki a -beleegyezését, hogy: »Ki tudja?! Talán Kata nem is mond el -mindent?!…«, – példálóztak, hogy Kata is örökre elhagyhatja a -kastélyt, a mint elhagyta az apja, – végül minden hangnemben kérték -– a kegyelmét és, természetesen nem az én kedvemért, hanem a Kata -boldogságáért, valósággal könyörögtek neki. De minden ravaszkodás -gyermekes erőlködésnek, a szökéssel való minden fenyegetőzés hatás -nélkül elpukkant rakétának, és minden könyörgés falra hányt -borsónak bizonyult azzal az erős akarattal szemben, mely az -aranysarkantyus vitéz hitvány kis testében lakott. A többieket -egyszerüen lefujta; Kata volt az egyetlen, a kivel szóba -ereszkedett.</p> -<p>A Kata esdeklése nem maradt minden eredmény nélkül. Elszántsága, -nyíltsága és kitartása, úgy látszik, <span class="pagenum"><a name= -"Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> meghatották egy kevéssé. -Könnyei pedig talán a szíve mélyéig megillették; hisz Kata volt az -egyetlen élő lény, a ki tudott vele beszélni, a kivel szemben még -gyöngéi is voltak.</p> -<p>Ennek tulajdoníthatom, hogy egy ultimátummal tisztelt meg. -Magához hívatott, és ez alkalommal színről színre megláthattam a -családi klenódiumot: a sok százados gőgöt.</p> -<p>Igy szólt hozzám:</p> -<p>– Nagyságod a fiatalságával elfordította tőlem kis unokám -szivét. Ez nagyon fájdalmas rám nézve; nemcsak fájdalmas, leverő -is. De én sokkal jobban szeretem kis unokámat, mint ő engem, s nem -azzal gondolok, hogy mit érzek én, hanem azzal, hogy mi az ő -óhajtása. Nem titkolom el Nagyságod előtt, hogy oly szavak, -melyekre Nagyságod egész életén át, szép sikereinek teljében is -büszke lehet, ez ügyben legyőztek engem; nem oszlatták el -aggodalmaimat, de elhallgattatták bennem az eszélyesség tanácsát. -Öreg és gyönge vagyok; nem részesíthetem kis unokámat kellő -oltalomban; s tehetetlenségemben szeretném megóvni őt mindjárt az -első fájdalomtól is, minden fájdalomtól, a meddig lehet. Megadom -tehát magamat a nagyobb erőnek, mely kis unokámat elragadta tőlem. -De házamban régi szokás, és ezt a régi szokást Nagyságod finom -lelkülete bizonynyal méltányolni fogja, hogy a haldokló se adja meg -magát kényre-kegyre. Én is föltételt szabok; föltételt, a melyet -vele már közöltem. Ha kis unokám engem is szeret még egy kissé, -akármilyen kevéssé, rá fogja birni azt, a kit választott, hogy -teljesítse ezt a föltételt. És ha Nagyságod szereti őt, ha annyira -szereti, a mennyire kis unokám óhajtja, akkor Nagyságod, bármily -fájdalmasan esik is, meghozza érte a kívánt áldozatot. <span class= -"pagenum"><a name="Page_229" id="Page_229">-229-</a></span></p> -<p>Elhallgatott, mintha feleletet várt volna.</p> -<p>Csak azt feleltem:</p> -<p>– Hallgatom, kegyelmes uram.</p> -<p>– Az én családomban – folytatta az öreg – az a felfogás, és -Nagyságod meg fogja érteni, hogy az én családias érzéseim -kegyeletben tartanak mindent, a mi a rég elhunytak előtt -tiszteletreméltónak tűnt fel, az én családomban, mondom, már régóta -az a felfogás, hogy: az ember értékét, mondhatnám: az embernek az -élethez való jogát az határozza meg, hogy miképpen jut hozzá ahhoz -a pénzhez, a miből él. Azok, a kiknek a képeit Nagyságod itt látja, -ezeken a falakon, különböző módon jutottak ahhoz a vagyonhoz, a -melyből éltek. A legtöbben örökölték. Némelyek donáczióképpen -kapták a királytól, véres harczok dijául. Nagyságod talán azt fogja -mondani – mert a mai világból való emberek már ilyeneket szoktak -mondogatni – hogy esetleg voltak közöttük, a kik erőszakkal vették -el másoktól, véres harczokban; lehetséges. De az bizonyos, hogy egy -se volt közöttük, a ki olyan pénzből élt, a melyért valamely -játékban ügyeskedett, a melyet megkapott, de a melyet meg is -tagadhattak volna tőle, az adományozó kedve és parancsoló szeszélye -szerint. Csak egy pillanatnyi türelmet kérek Nagyságodtól; legyen -kegyes végig hallgatni, a világért se óhajtanék olyat mondani, a mi -Nagyságodat méltán kellemetlenül érinthetné. Én a művészetet -nagyrabecsülöm, s a művészeket Isten kiküldöttjeinek tekintem. -Csakhogy úgy vélem, és ebben tér el családunk nézete a -közfelfogástól, hogy ez a hívatás csupán akkor gyakorolható a -hívatás szellemében, ha a kiküldött Isten kegyelméből -gondtalanságnak örvend. A művészetről, mint kenyérkeresetről, azt -vélem, hogy ez a küldetésnek egyfelől megrövidítése, másfelől -megalázása. <span class="pagenum"><a name="Page_230" id= -"Page_230">-230-</a></span> Nem akarom azt mondani, Isten mentsen, -hogy ez a kereset nem tisztességes, de végtelenül kínos volna rám -nézve, ha a családom egy tagja akként tartaná fenn magát, hogy -Istennek tetsző munkájáért bizonyos pénzösszeget kap, hol -kevesebbet, hol többet, a szerint, a mint a vásárló alkuszik, vagy -adakozó kedvü, s némi frissitőre valóval is kivánja jutalmazni a -művészt. Reménylem, Nagyságod nem értett félre, és nem gyanusítja -meg azt a határtalan nagyrabecsülést, melylyel Nagyságod irányában -viseltetem. A föltételem tehát a következő. Minthogy, ismerve -Nagyságod nemes lelkületét, kizárt dolognak tekinthető, hogy -Nagyságod tétlenségben éljen s hitvesétől bármit is elfogadjon, -Nagyságod kegyes lesz elvállalni valamelyik minisztériumban, -példának okáért a közoktatásügyi minisztériumban egy tanácsosi -állást, a melyre nézve a kinevezésről természetesen én gondoskodom, -és nehogy szóba kerülhessen annak a lehetősége, hogy valamely -művészi alkotása elárusíttassék, Nagyságod becsületszavát adja -nekem, hogy a festészet gyakorlásával teljesen fel fog hagyni. Ha -Nagyságod igazán jószívvel van kis unokám iránt, meg fogja hozni -érte ezt az áldozatot.</p> -<p>Nem feleltem. Azon gondolkoztam, hogy vajon nem -rosszhiszemű-e?</p> -<p>– Őrült, de nem rosszhiszemű – szóltam magamban. – Hiszen akkor -megfognám, ha igent mondanék!</p> -<p>– Könyörgök Nagyságodnak – fejezte be, látván, hogy nem sietek -felelni – gondolja meg a dolgot, s aztán közölje velem válaszát, a -mikor akarja.</p> -<p>Tehát választanom kellett. Választanom egyfelől a gondtalanság, -a nyugalom, a jövő biztonsága s főképpen a szerelmi boldogság, -másfelől pedig a művészet között, a melyet hiába ostromoltam, a -mely balsikerről <span class="pagenum"><a name="Page_231" id= -"Page_231">-231-</a></span> balsikerre vitt, a mely még azt az -érzést is megtagadta tőlem, hogy egyszer, csak egyetlen egyszer meg -lettem volna elégedve.</p> -<p>Választanom a szerelmi boldogság és a között, a mit eddig -osztályrészemnek tartottam, – a boldog jövő és a között, a minek -eddig éltem, a minek mind mostanáig az egész életemet oda -adtam.</p> -<p>No, nem sokáig haboztam!</p> -<p>– Kegyelmes uram – morogtam, de nem fenszóval, csak magamban – -ön igen nagy úr, de én nem ismerek el magam felett urat, és az ön -szeszélyét nem tartom tiszteletben! Áldozatot, azt hoznék a kis -unokájáért! Az életemet is odaadnám érte; egyebem úgy se igen van. -De az énemet, azt a mi vagyok, az emberi önérzetemet, egyszóval: a -lelkemet nem adhatom oda a boldogságért sem! Azt az ön Istenétől -kaptam, és csak neki fogom visszaadni! Megmondhatnám ezt a -kegyelmes úrnak most azonnal, de nem szeretem a nagy szavakat, nem -szeretek szónokolni, nem szeretem a mellemet verni, és jobb, ha nem -mondok semmit.</p> -<p>Nos hát, itten már nincs keresetem. Előre, induljon a gálya! -Boldogtalanul fogok élni, és egyedül, örökkön egyedül! De a lelkem -szava szerint fogok élni; megyek az utamon tovább, s végzem a -munkámat, a hogy Isten tudnom adta. Ám jöjjön ujra, mindig a -balsiker; legyen örök Szépem halálomig könyörtelen; ha a munkám -haszontalan, ha a munkám értéktelen is, ha senkinek se kell, s még -nekem magamnak se szerez örömet, de az álmomnak fogok élni! Előre, -induljon a gálya!</p> -<p>Kata egészen fehér volt, mikor találkoztam vele.</p> -<p>– Mit felelt neki? – kérdezte, és láttam, hogy remeg.</p> -<p>– Semmit. Igent nem mondhattam, inkább nem feleltem semmit. -<span class="pagenum"><a name="Page_232" id= -"Page_232">-232-</a></span></p> -<p>– Nem fogadja el a feltételt, ugy-e?! – és felragyogott az -arcza.</p> -<p>– Nem fogadom el. Remélem, nem ítél el érte.</p> -<p>– Ha elfogadná, nem volna az az ember, a kinek… – nem fejezte -be; zokogásra fakadt.</p> -<p>De rögtön összeszedte magát, fölemelte a fejét és így szólt -hozzám:</p> -<p>– Csókoljon meg.</p> -<p>Megcsókoltuk egymást, utóljára.</p> -<p>Azután… azután sokáig a szemembe nézett, megszorítottuk egymás -kezét, és elváltunk örökre.</p> -<p class="center">VÉGE.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_233" id= -"Page_233">-233-</a></span></p> -<h2>A GONDOLATOLVASÓ</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_235" id="Page_235"><br /> --235-</a></span></p> -<h3>I.</h3> -<p>– Hogyan? Ön a Cumberland II.!… Ön az a gondolatolvasó, a kit -ezek a plakátok hirdetnek!… Ön, Don José Maria Gomez, az én Don Ruy -Gomez de Silva barátom fia!… A kit, mig Madridban laktam, gyakran -tisztelhettem házamban!… Ön, a ki Castilia egyik legrégibb -családjából származik, ön, a ki mintaképe volt a komoly, tanult, -törekvő fiatal embereknek!… és – gondolatolvasás!… Eh, ön -tréfál!</p> -<p>– Nem tréfálok, kedves Villegas úr, és ha holnapután este -elfárad a Thalia-terembe, meggyőződik róla, hogy igenis a -Cumberland II. én vagyok!</p> -<p>A beszélgetők: egy idősebb úr és egy jól öltözködő, csinos, de -nagyon halvány arczu fiatalember, a ki csakugyan hasonlított a -plakátokon látható arczképre, künn ültek az utczán, egy kávéházi -asztalka előtt, a Galleria Vittorio Emanuele egyik legnépesebb -pontján, szemben Milano legdrágább szállójával.</p> -<p>– De hát hogy jutott eszébe?!… vagyis… mert az igazat megvallva, -nem értem… de nem akarom megsérteni azzal a kérdéssel, hogy…</p> -<p>– Hogy miképpen jutottam idáig? Vagyis hogyan sülyedtem ennyire? -Nagyon egyszerü történet. A mint jól tudja, átkozott rossz pályát -választottam: műépítész <span class="pagenum"><a name="Page_236" -id="Page_236">-236-</a></span> lettem. És attól a naptól fogva, -hogy megkaptam az oklevelemet, Spanyolországban nem építenek többé -házakat. Senki se építtet házat; az emberek inkább nem laknak, -csakhogy házat ne kelljen építtetniök.</p> -<p>– De, édes istenem, ebből még nem következik… Jól van, -elképzelem, hogy nem jutott hamar semmiféle megbízáshoz, még azt -is, hogy nem kapott alkalmazást a nagyobb vállalatoknál vagy -valamelyik már elismert műépítőnél… csakhogy engedjen meg, ön -teljességgel nem volt rászorulva arra, hogy azonnal keressen… ön -kivárhatta volna a jobb jövőt… hiszen az ön atyja vagyonos -ember!</p> -<p>– Igen, az apám vagyonos ember, de lobbanékony és heves. -Különben méltán boszanthatta, hogy a két fia közül az egyik semmit -se csinál, csak játszik és költ, a másik pedig tanul, próbálkozik, -kész volna a csillagokat lehozni az égből, de olyan élhetetlen, -hogy egy fityinget nem tud megszerezni. Azt hiszem, rám még jobban -haragudott, mint az öcsémre; attól legalább soha se várt semmit, -minden reménységét belém helyezte és huszonnégy éves koromban, -miután addig folyton taníttatott, én is csak ott voltam, a hol az -öcsém: mind a ketten az öreg úr nyakán élősködtünk. Elég az hozzá, -egy rossz órájában, a mikor az öcsémért nagyobb összegü -játéktartozást kellett kifizetnie, azt vágta az arczunkba, hogy -ingyenélők vagyunk.</p> -<p>– No és?</p> -<p>– No és a többit elképzelheti. Ha más ember sért meg ilyen -mélyen, és nem az apám, azon az emberen keresztülgázolok. Az -apámtól természetesen nem szerezhetek elégtételt, de azt az apámtól -se nyelem le, hogy engem ingyenélőnek nevezzen. Még abban az órában -elhagytam az apám házát.</p> -<p>– Összezördült az atyjával, ilyen csekélység, egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span> szó -miatt, melyet az atyja ingerültségében ejtett ki, s a melyet ő nem -is úgy gondolt…?!</p> -<p>– Nem zördültem vele össze, csak nem tűrhettem el, hogy még -egyszer, joggal, ingyenélőnek mondhasson. Meg akartam élni a magam -emberségéből, és elmentem hazulról azzal az elhatározással, hogy az -apai ház küszöbét nem lépem át mindaddig, mig nem lesz -vagyonom.</p> -<p>– És Don Ruy eltűrte azt, hogy ilyen nevetséges okból hosszu -ideig tartó, talán örök elidegenedés támadjon apa és fiú között?… -hogy elváljanak évekre, meglehet mindenkorra?… és hogy ön -tönkretegye a jövőjét?</p> -<p>– Az apám is konok, mint én; hiszen az ő vére vagyok. Különben -meg kell vallanom, később megbánta a heveskedését. Üzent, hogy -megbocsátja a szökésemet. Kerestetett; nyomomba akarta uszítani a -rendőrséget, a mely persze semmit se tehetett volna ellenem, mert -nagykoru vagyok, és nem követtem el semmi olyast, a mi jogot adott -volna a rendőrségnek arra, hogy beleavatkozzék a dolgaimba. Aztán -magándetektiveket fogadott fel, hogy fedezzék fel a rejtekhelyemet. -De én olyan jól eltüntem, hogy hiába kerestek.</p> -<p>– S ha én most nyomban sürgönyzök Don Ruynak?</p> -<p>– Czéltalan volna. Mire az apám ideérne, én már más városban -leszek. Valahol messze; s nem mondom meg önnek, hogy hol. -Letartóztatni nincsen módjában, de azt hiszem, bele is fáradt…</p> -<p>– Hogy önt ne lehetne letartóztatni?!… De hiszen álnéven bolyong -a világban!</p> -<p>– Nem én. Bejelentem én mindig az igazi nevemet is. A Cumberland -II.? – az csak művészi név! Mintha azt mondanám: Pulcinella. -<span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span></p> -<p>– Már bocsásson meg, kedves José Maria, de a mit ön művel, az -tisztára őrültség! Tudom, hogy igen furcsa teremtései vannak a -jóistennek, tudom, hogy ezek a furcsaságok fölötte változatosak, -tudom, hogy az emberi lélek rendkivül bonyolult gépezet, és hogy az -emberek gondolkozása a végtelenségig különböző lévén, nincs az a -bolondság, a melyre ne akadna vállalkozó, de azért el merem -mondani, hogy önnél nagyobb bolondot keveset láttam szabad lábon… -Ne haragudjék, hogy így beszélek; öreg ember vagyok, önöknek -jóbarátja, s ha a szavaim gorombák is, a világért se akarnám -megbántani.</p> -<p>– Nem bánt meg, kedves Villegas úr, mert tudom, hogy száz ember -közül kilenczvenkilencz úgy gondolkozik, a hogy ön. De már én olyan -vagyok, a milyen; castiliai vagyok!</p> -<p>– Látom a castiliai érzékenységet, de őszintén szólva, nem látom -a castiliai büszkeséget. Mert – engedje meg még ezt a bizalmasságot -is! – ön nagy hidalgo ugyan a szegény Don Ruyval szemben, de már -nem olyan nagy hidalgo az egész világgal szemben. Mert végre is, az -a mesterség, a melyet ön most folytat, nem valami előkelő -foglalkozás, sőt… hogy is mondjam?… legjobb lesz, ha megmondom -kereken… egy kissé világcsalás!</p> -<p>– Ebben ön téved. Nem előkelő foglalkozás, az igaz, de a -czipőkészítés se előkelő foglalkozás, s azért a varga sokkal -tisztességesebb ember lehet, mint akárhány királyi kincstartó. Nem -előkelő foglalkozás! Persze, hogy nem előkelő foglalkozás, ha az -ember pénzért mutogatja, hogy mit tud! Sokkal szebb foglalkozás, ha -az ember a várkastélyában ül és beszedi a jövedelmeit. De sohasem -előkelő, ha az ember a közönség garasaiból él s a közönség -tetszéséből eszik, <span class="pagenum"><a name="Page_239" id= -"Page_239">-239-</a></span> vagy nemtetszéséből koplal. És szorosan -véve semmiféle pénzszerzés nem előkelő. Pénzt örökölni sokkal -előkelőbb. Nekem azonban, legalább egyelőre, szereznem kell a -pénzt; és nem nagyon válogathattam a foglalkozások között, mert a -házépítésen kívül, a mely tudományomnak semmi hasznát nem vehetem, -csak ehhez az egy dologhoz értek: a gondolatolvasás mesterségéhez. -Hajdan, mint műkedvelő, sportot találtam benne; nagyobb -tökéletességre tettem szert ezen a téren, mint a többi ember; most -tehát, mikor rászorultam a pénzszerzésre, ebből élek, mert egyébhez -nem értek, s mert ezt jobban tudom, mint más. De kereken tagadom, -hogy ez a mesterség »egy kissé világcsalás«; épp olyan tisztességes -mesterség ez, mint a czipőkészítés vagy a házépítés.</p> -<p>– A gondolatolvasás?</p> -<p>– Látom, hogy ön engem kóklernek néz, és hogy ezt a szót: -»gondolatolvasás« – meglehetősen félreérti. Hát ha én azoknak, a -kik egy lira belépődíjat fizetnek, valami affélét bizonygatnék, -hogy le tudom olvasni akárkinek a homlokáról, mit gondolt az imént, -vagy mit gondol ebben a pillanatban: akkor önnek igaza volna, s -akkor engem ki kellene seprüzni a világból.</p> -<p>– De hát mit csinál ön tulajdonképpen?</p> -<p>– Többféle mutatványom van; ha elmondom önnek a legegyszerübbet, -megérti valamennyit. A legegyszerübb mutatványom az, hogy: -megtalálom az elrejtett gombostűt. Engem becsuknak valahová, az -impresszáriómmal együtt; neki se szabad tudnia, hol van az eldugott -tárgy: ne mondhassa senki, hogy összejátszunk, hogy ő árulta el -nekem a rejteket, valami titkos jellel… ó, a gyanusítás mindig -nyomon követ!… Mialatt mi foglyok vagyunk, a nézők <span class= -"pagenum"><a name="Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> -elrejtik a tűt; akárhová, akármelyik emeleten, ha akarják: a -pinczében vagy a padláson, ha akarják: az épületen kivül, valahol a -harmadik házban. Azután bekötik a szememet, én pedig megfogom egy -olyan nézőnek a kezét, a ki tudja, hogy a gombostű hol van, s -ujjaim hegyét ennek az embernek az ütőerén tartva, megindulok. Én -megyek elül, ő csak követ, és kendővel a szememen, tehát vakon, -egyenesen oda megyek, az ismeretlen épület labirintusain keresztül, -a hol a gombostűt elrejtették; ha más házban rejtették el, -kivezetem emberemet az utczára, megtalálom a házat, s megtalálom a -tűt.</p> -<p>– És hogyan lehetséges ez?</p> -<p>– Úgy, hogy, bár én megyek elül, voltaképpen ő vezet engem, nem -mindig gyorsan, de mindig biztosan. Én tudniillik az ő -gondolataiból olvasom ki, hogy merre menjek; nem szóval árulja el a -rejtekhelyet, hanem a gondolataival. Mert minden gondolatára reagál -a szívműködése, s ütőere mozgásának még oly csekély elváltozásait -is megérzem, az ujjaim hegyén át. Ha ő ellenséges indulattal van -irántam, ha rosszhiszemü s azt akarja bebizonyítani, hogy -szemfényvesztő vagyok, ha gondolatában félrevezet, ha más helyre -gondol, nem az igazira, s más utat jelöl ki elméjében, nem az -igazit: akkor sohase találom meg a tűt, akkor oda megyek, a hová -csal. De ha megengedi, hogy olvassak a gondolatában, ha az igazi -helyre gondol, s arra, hogy jól megyek-e: akkor az ő ütőere -biztosan vezet engem, mert folyton elárulja, jó utra léptem-e, -mindig megmondja: »viz«… »tűz!«… »nem«… »igen!« Ez az egész; nagyon -egyszerü dolog, de tessék utánam csinálni. Megmondom, mi szükséges -hozzá. Először is rendkívül fejlett tapintóérzék. Nézze, milyen -puha, finom kezem van; az ujjaim hegyének <span class= -"pagenum"><a name="Page_241" id="Page_241">-241-</a></span> az -érzékenysége kivételes. Azután az egész idegrendszernek hasonlóan -kivételes érzékenysége, fogékonysága, ingerlékenysége. Nálam ez is -megvan, s az, a mit előadok, egyre fokozza ezt a fogékonyságot. A -mesterségem ára az, hogy gyorsan, de biztosan aláásom az -egészségemet, mert, hogy fel ne süljek, ápolnom kell a -betegségemet, s a tréning napjain mesterségesen idézem elő, -temérdek teával és fekete kávéval, az idegeim ingerlékenységét. -Pedig rendes körülmények között amúgy se tudok aludni; csak -olyankor alszom, mikor már az orrom hegyén a lélek; ilyenkor -altatószereket használok s napokon át fekszem egész vagy -félálomban, hogy aztán ismét egész napokon át folyton ébren legyek. -Mert a mutatványaimhoz beteges éberség kell, s azonkívül rettenetes -figyelem, a felfogóképességnek kivételes erőmegfeszítése. -Mondhatom, mindig össze kell szednem minden megfigyelő erőmet. -Azután nagy gyakorlat kell hozzá, és higyje el, nem közönséges -lelkierő. Mert a megerőltetés olyan nagy, hogy az ember könnyen -kidőlhet a feleuton, a mi itt a teljes felsülést jelenti. Nem -képzeli, mennyire kimerít egy-egy fogasabb feladat. Ha az -előadásomnak vége; csurog, nem, ömlik rólam az izzadság, a homlokom -csupa verejték, s még napokig rettentően fáj a fejem. Gondolja, -hogy nem érdemlem meg, a mit szerzek? No, lehet, hogy nem érdemlem -meg. A mit teszek, nagyon kicsinyes, igaz. Csakugyan nem mozdítja -elő az emberiség jólétét, a ki megtalálja az elrejtett gombostűt. -De hogy ez nem tisztességes kenyérkereset, azt már senki se -mondhatja. A mit egy liráért megmutatok, azt érdemes megnézni, már -csak azért is, mert nem igen van még egy másik ember, a ki ugyanezt -szintén meg tudná csinálni. Aztán keservesen megszolgálom a -kenyeremet; megdolgozom azért a kis bevételért, a melyet némelykor -<span class="pagenum"><a name="Page_242" id= -"Page_242">-242-</a></span> nem veszek be. És végül az egészségemet -adom érte, hogy megélhessek; azt hiszem, az életemből már több -esztendőt árusítottam el, mint a hány éve annak, hogy ezt a -mesterséget folytatom, és bizony potom pénzt kaptam érte. Hol itt a -világcsalás?</p> -<p>– Nemcsak a »világcsalás« szót vonom vissza, hanem a »kissé«-t -is. Fogalmam se volt a mutatványairól, s abból, a mit mond, látom, -hogy ez komolyabb mesterség, mint képzeltem… az orvosokat különösen -érdekelheti. De egyben megmaradok a véleményemen. Bizony, kedves -José Maria, kár, hogy ezt a sok munkát, ezt az éber figyelmet, ezt -a nagy lelki erőt, és mindezeket a kivételes képességeket, -általában egész komolyságát, tanultságát nem fordítja valami -érdemesebb dologra.</p> -<p>– De ha nem építhetek házat!… Mit csináljak?!</p> -<p>– Különösen nagy kár, hogy még hozzá az egészségét is aláássa. -Meg vagyok győződve, hogy ennyi fáradsággal és ennyi szellemi -erőfeszítéssel más téren fényes sikerekre tenne szert, a nélkül, -hogy kénytelen volna az életéből ujabb és ujabb esztendőket -adogatni el… Egyébként hogyan jövedelmez a mestersége? Szerez -legalább vele? Gyüjthet így akkora vagyont, a mely lehetővé teszi, -hogy egy pár év mulva visszavonulhasson és a pihenésnek -élhessen?</p> -<p>– Hogyan jövedelmez a mesterségem? Nem egyformán. Néha jól, néha -rosszabbul. Milanóban nem remélek nagy jövedelmet; a viszonyok nem -éppen kedvezők. De sok helyütt szép eredményeket értem el. Hogyan -jövedelmez? Hm… Megvallom, zavarba ejt, mert attól tartok, hogy -félreértett. Az imént én nem akartam panaszkodni; ó, semmi okom -panaszkodni!…</p> -<p>– Bocsássa meg ezt a talán nem éppen helyénvaló bizalmaskodást… -Csak az ön iránt való érdeklődés… <span class="pagenum"><a name= -"Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> Szóval, nagyon örvendek, -hogy találkoztunk. A mióta Milanóban lakom, olyan ritkán beszélek -földivel!… És annak örömére, hogy találkoztunk… Pinczér, egy üveg -xeresit!… Igaz, most jut eszembe!… Nálam ma nagyobb fogadóest van… -legyen szerencsém; nagyon fogok örülni… Tudja mit? Keressen meg -nálam egy gombostűt! Ó, nem akarom kihasználni a többi vendégem -szórakoztatására!… de azt hiszem, nem ártana önnek sem… mert sokan -járnak a házamba olyanok, a kik minden társaságban megfordulnak… és -nem rossz reklám volna holnaputánra, ha holnap az én vendégeim az -egész Milanót tele kürtölik azzal, hogy mit láttak… De -kocczintsunk! A szegény Don Ruy egészségére!</p> -<p>Kocczintottak. Villegas úr ivott, s a gondolatolvasó is -megnedvesítette vértelen, vékony ajkát az aranysárga borral.</p> -<p>– Nem parancsol a borhoz piskótát? – kérdezte Villegas úr.</p> -<p>A gondolatolvasó fehér arczát valami érthetetlen pirosság -futotta el.</p> -<p>– Köszönöm, nem kérek – felelt.</p> -<p>Ebben a pillanatban a két spanyol asztalkája előtt járó-kelő -sokaságból egy borotvált arczu, fehér czilinderes úriember bukkant -ki, a kinek a szája nyájas mosolyra nyilt.</p> -<p>Volt benne valami a lordból, a szinészből és a pinczérből; nem -lehetett más, csak: impresszárió.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_244" id= -"Page_244">-244-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>– Kérem, mutasson be! – szólt a gondolatolvasóhoz francziául, de -olyan kiejtéssel, mely elárulta, hogy a franczia nyelv ismeretét -nem a dajkatejjel szivta be magába.</p> -<p>Villegas úr és José Maria eddig anyanyelvükön beszéltek. Most a -gondolatolvasó is francziául szólalt meg:</p> -<p>– Kedves Villegas úr, bemutatom önnek a század legügyesebb és -legszerencsétlenebb emberét. Művészi nevén Mr. Brownnak hívják, -Varsóban ismerkedtem meg vele, nemzetiségére nézve: apai ágon -levantei, anyai ágon cserkesz, s mostanság az a foglalkozása, hogy -az én impresszárióm. Egészen másképpen gondolkozik, mint én; a -filozófiája kissé felszines; hanem azért nagyon jó fiú. No, Mr. -Brown, mi ujság?</p> -<p>– Az az ujság, – felelt Mr. Brown, olyan előkelő -fesztelenséggel, a melynek láttára José Maria ajka széléről valami -mosolyféle lebbent el – hogy holnaputánra az összes jegyeket -elkapkodták. Mindössze két elsőrangu ülés maradt meg… kettő vagy -három… három vagy négy, szép, finom sarokülés, valamennyi az első -sorban és éppen a középen, a terem legjobb helyén… ezt az öt-hat -jegyet magamhoz vettem… és ha a barátja netalán parancsol… -<span class="pagenum"><a name="Page_245" id= -"Page_245">-245-</a></span></p> -<p>– Ó hogyne, hogyne!… – bólintott Villegas úr, a ki Mr. Brown -fehér mellényének némi zománczszerüségéről azonnal észrevette, hogy -akármilyen kifogástalan José Mariának az öltözete, a gondolatolvasó -már gyakrabban láthatott borus napokat.</p> -<p>– De semmiesetre! – tiltakozott José Maria. – Ön, a kit talán -szabad atyai barátomnak neveznem, nem fog megsérteni azzal, hogy -visszautasítaná azt a páholyt, a melylyel tiszteletemet óhajtanám -kifejezni.</p> -<p>Villegas úr ezt nem utasíthatta vissza. Törte a fejét, mi módon -viszonozhatná a szegény hidalgo udvariasságát, s ekközben egy pohár -xeresit töltött Mr. Brownnak.</p> -<p>Mr. Brown azok közé tartozott, a kik, ha egy pohár jó borral -kinálják meg őket, a borhoz és a kináláshoz fölöslegesnek találnak -minden magyarázatot, minden titulust. Nem hiányzott belőle az »élni -tudás«, s ezzel együtt jár, hogy az ilyen csekélységet, barátok -között, még csak egy pillantással se veszi észre az ember. Elővett -a tálczáról egy piskótát, belemártotta a xeresibe, eltüntette, -aztán egy másik piskótát csipett fel, és ezt is megmártogatta, -olyan mozdulattal, a melyet csak valami párisi szinésznőtől -leshetett el.</p> -<p>– Arról beszélgettünk, – szólt Villegas úr, a kinek figyelmét ez -a bájosan hanyag előkelőség nem kerülte el – hogy nekem nagy örömet -okozna és a holnaputáni siker érdekében talán nem volna -haszontalan, ha az én kedves José Maria barátom nálam is bemutatná -ma este egy kisebb társaság előtt, a mit holnapután a nagy -nyilvánosság elé visz. Az ilyesmi reklámul szolgálhat.</p> -<p>Mr. Brown piskótájáról felpillantott a beszélőre. Azt szerette -volna kifürkészni: kérhet-e ezért és mekkora összeget? De José -Mariának egy tekintetéből, mely <span class="pagenum"><a name= -"Page_246" id="Page_246">-246-</a></span> villámokat lövelt rá, -nyomban megértette, hogy ez a reménység is csalfa reménység volt, -hogy mint már annyiszor, most is ujra csalódott!…</p> -<p>– Nagyon köszönöm szivességét, kedves Villegas úr, de nem -élhetek a szerencsével, mert akármilyen jól esnék is a reklám, -kifáraszthatna, ha ma is dolgoznám; azután meg, ilyen rövid idővel -a föllépés előtt, tökéletes nyugalomra van szükségem; a holnapután -szükséges erő koczkáztatása nélkül nem mehetek nagy társaságba…</p> -<p>– Lárifári – vágott közbe Mr. Brown. – Biztosíthatom, kedves -Villegas úr, hogy mindenesetre elmegyünk!… Hogyne mennénk el!… -Miért ne mennénk el!…</p> -<p>Villegas úr is rajta volt, hogy eloszlassa José Maria -aggodalmait. A gondolatolvasó azonban megmaradt a mellett, hogy -köszöni a meghívást, de nem élhet vele.</p> -<p>– Már pedig nekünk erre a reklámra szükségünk van – -erőszakoskodott Mr. Brown, a ki úgy látszik, tisztában volt vele, -hogy miért vonakodik José Maria olyan állhatatosan. – Mert, barátok -közt nem titkolom el ön előtt, hogy a jelen pillanatig még egyetlen -egy jegyet se tudtunk eladni! Egyetlenegyet se! – ismételte -vésztjósló nyugalommal.</p> -<p>José Maria elnevette magát.</p> -<p>– Mindig kitör belőle a lengyel! – szólt spanyolul Villegashoz. -– Különben jó fiu, és nem tehet róla, hogy lengyelnek született s -mindig lengyel marad! De azért ne képzelje, kedves Villegas úr, -hogy mi afféle éhenkórászok vagyunk. Csak a balsikertől való -félelem beszél belőle; az aggodalom elvette az eszét.</p> -<p>– Hiába beszél spanyolul – haragudott Mr. Brown – nem fogja -félrevezetni, nem engedem, hogy félrevezesse Villegas urat!… Én -megmondom, a mit <span class="pagenum"><a name="Page_247" id= -"Page_247">-247-</a></span> mondani akarok, és kijelentem, hogy -ebben az egyben már nem fogok engedni. Végre is az impresszárió -dolga, hogy az efféléről határozzon. Én vagyok az impresszárió, -vagy ön? Nos, ha én vagyok, akkor elmegyünk. Minden bizonynyal, -kedves Villegas úr, minden bizonynyal.</p> -<p>– Ön elmehet, de én nem megyek el.</p> -<p>– Akkor itt hagyom önt végképpen. Nem bajlódom tovább az ön -ügyeivel. Keressen magának más impresszáriót. Én nem szaladgálok -tovább. Ön eszeveszettül makacs. Elmegyek ebben a perczben. Adja el -a jegyeit ön maga. Itt vannak.</p> -<p>És odadobott az asztalra egy nagy halom czédulacsomót, a melyet -négy különböző zsebből kotorászott elő.</p> -<p>– Bánom is én, menjen el! Majd visszajön!</p> -<p>– Persze, hogy visszajövök. Mit csináljak itt, Milanóban, ön -nélkül?! Én nem produkálhatom magamat!… mit tegyek?… a hatalmában -vagyok! De ez nem ok, hogy visszaéljen a helyzettel! Nem ok, hogy -szeszélyből megtagadja azt, a mit az ügyvezetőség szükségesnek -tart!</p> -<p>– Vegye figyelembe az ügyvezetőség kivánságát – szólt közbe -Villegas ur – és igérje meg, hogy eljön. Ha estig mást gondol: -megkeres egy gombostűt. Ha nem: igérjük, hogy egy szóval se fogjuk -erőltetni. De mindenesetre a vendégem lesz!</p> -<p>José Maria lassankint megingott. Attól tartott, hogy ha sokáig -vonakodik, Mr. Brown tulságosan közlékeny talál lenni. Nem akarta, -hogy mai körülményeit és életemódját Villegas úr apróra megismerje; -inkább megigérte, hogy elmegy. Földije megmutatta, hogy a -Galleriának melyik házában lakik, kifizetett egy üveg xeresit és -tizennyolcz piskótát, aztán elbúcsúzott tőlük. <span class= -"pagenum"><a name="Page_248" id="Page_248">-248-</a></span></p> -<p>Mikor már vagy tiz lépésnyire volt asztaluktól, a gondolatolvasó -szemrehányással halmozta el impresszárióját.</p> -<p>– Megint szép jelenetet csinált nekem, minden igaz ok nélkül! -Azt hiszi, Villegas nem találta ki, hogy ön miért kapaszkodott bele -erőnek erejével, noha önt nem is hívta?!…</p> -<p>– Az volna csak a szép, ha önt az impresszáriója nélkül hívnák -meg valahová, azért, hogy kizsákmányolják az ön gondatlanságát és -meglopjanak mind a kettőnket!…</p> -<p>– Ugyan mit komédiázik, hiszen nem vagyunk idegenek között!… -Gyönyörü ötletei vannak, mondhatom! Ez a Villegas engem még a -jólétben ismert; pokolian kellemetlen rám nézve, bár ön ezt nem -méltányolja, ha az ilyen ember belelát a gyomromba!… Aztán semmi -kedvem elmenni. Miért menjek el? És ön nem nyugodott addig, mig meg -nem igértette velem!…</p> -<p>Mr. Brown a sokfelé »hanyag előkelőség«-nek nevezett mozdulattal -dőlt hátra székén, olyan fagyos arczot vágva, a milyen a -Szardanapálé lehetett, a mikor már mindent megizlelt és mindenbe -beleunt. És azon a hangon, a melyen a művészek a szinpadon -beszélnek egymáshoz, alig mozdítva meg az ajkukat és tompán, hogy a -közönség ne hallja őket, igy szólt, utánozhatatlan -előkelőséggel:</p> -<p>– Nem bánom, de már torkig vagyok ezzel a büdös éhezéssel. Éhes -vagyok; enni akarok.</p> -<p>– Először is, ön ismét csalódni fog, Mr. Brown, mert nem -vacsoráról van szó, csak száraz mulatságról, teáról és -művészetről…</p> -<p>– Ó, majd csak találunk ott valami ennivalót is!… <span class= -"pagenum"><a name="Page_249" id="Page_249">-249-</a></span></p> -<p>– És másodszor, ön voltaképpen csak most kezdi, én pedig már -harminczhat órával ezelőtt kezdtem meg ezt a legujabb böjtölő -rezsimet, és azért mégse panaszkodom.</p> -<p>– Hja, ön jóllakik filozófiával is! De az én gyomromnak másféle -követelései is vannak.</p> -<p>– Eh, a gyomor nem olyan követelő, csak némelyik ember -tulságosan elkényezteti magát! Ön nem akarja elhinni nekem, hogy az -emberi szervezetnek valójában sokkal kevesebb táplálékra van -szüksége, mint a mennyit az örök emberi telhetetlenség, az -inyesség, a mindig tulságos mértékben kielégített s éppen azért -falánk vágy, a tulságos gyakorlat által fokozott inger, a gyomor -idegessége s a második természetté vált rossz szokás diktál be az -emberbe.</p> -<p>– Ön szerencsés ember, mert ön filozóf. Ön ki tudja számítani, -hogy: ennyi és ennyi súlyú fehérnyét, továbbá ennyi és ennyi súlyú -szénhidrátot vett be, ez az állati élet fentartását ennyi és ennyi -ideig teszi lehetővé – és ez önnek elég. De az én gyomrom -ordít.</p> -<p>– Ez tévedés. Ön ordít és nem a gyomra. A gyomra szerény, csak a -psychéje követelő. Különben egyáltalán nem értem ezt a -követelőzést. Tegnap egy nagy czipónagyságu süteményt kerített -valahonnan… nem akarok tapintatlan lenni és nem kutatom ennek a -rejtelmes ügynek a részleteit… most pedig annyi piskótát kebelezett -be… mondhatom, sokfelé jártam már a világban, sok mindenfélét -láttam, de hogy valaki egyszerre annyi piskótát evett volna -meg!…</p> -<p>– Nagyszerű! Úgy segítek magamon, a hogyan tudok! Csak nem fogok -éhen halni azért, mert önnek a szeszélye így kivánja?! Végre is -kettőnk közül csak én vagyok részvétre méltó. Mert én -kényszerűségből <span class="pagenum"><a name="Page_250" id= -"Page_250">-250-</a></span> koplalok, mig ön szabad akaratból. Ha -olyan valaki koplal, a ki elvből koplal, az hagyján; ám legyen -tetszése szerint; úgy kell neki! De én ártatlanul koplalok. Hogy -jutok én ahhoz, hogy én is koplaljak, mert ön koplalni akar, mert -önnek ez, úgy látszik, szenvedélye?! Vagy nem ön maga akarta így? -Ha hallgat rám, akkor most nem volna semmi gondunk. Ehhez nem -kellett volna egyéb, csak egy kis föllépés. Ha egy legelsőrangú -fogadóban szállunk meg és két termet nyittatunk az első emeleten, -ha magunkhoz méltóan vonulunk be a városba, ha beleegyezik, hogy a -titkárjaként szerepeljek és legalább is lovag úrnak czímezzem, – -pedig ön tulajdonképpen előkelő ember volna, vagy mi?! – akkor most -ehetnénk, ihatnánk, pezsgőzhetnénk hitelbe, annyit, a mennyit -akarunk, s ha kedvünk támadna pénzt csörgetni a zsebünkben, -egyszerüen bemennék a szálló irodájába s azt parancsolnám, hogy -adjanak ide ezer lirát. Pénzt söpörnék be, pénzt vennénk magunkhoz, -pénzt markolnánk, ha a zsebünkbe nyúlunk! De ön makacskodott, önnek -egy zugfogadó kellett, a hol már a harmadik napon számlával álltak -elő, a hol vasárnap óta egy darab sajtot se kapunk hitelbe, és én -itt állok, ártatlanul, éhesebben, mint egy sakál-csorda, pénz -helyett belépőjegyekkel a zsebemben, néhány piskótával a -gyomromban, és ön nekem – bölcselkedik!… mikor én Arisztotelesz, -Kant és Spinoza összes gondolatait odaadnám egy tál -spaghettiért!</p> -<p>– Kibírja! Legyen nyugodt, kibírja! Látott már ön más szeleket -is! Nekem pedig egészen mindegy, hogy azokon a napokon koplalok-e, -a mikor a vasúton ülünk és utazunk uj hazát keresni, vagy pedig -olyankor böjtölök, mikor paloták közt járunk és megbámuljuk a -gazdagok fényűzését… Egyre megy, higyje <span class= -"pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251">-251-</a></span> el, -egyre megy. Mert ön nagyon jól tudja, hogy én nem szeszélyből -mondtam önnek ellent, hanem józanságból. Megpróbáltuk egypárszor, a -mit ön itt is ajánlott, és bebizonyult, hogy ez a rendszer nagyon -rossz rendszer. Mire megtarthatjuk az előadást, vagy legjobb -esetben: előadásainkat, s mire hozzájutottunk a tiszta -jövedelemhez, addig a számlánk olyan rengetegre nőtt, hogy sohase -maradt elég pénzünk a továbbutazásra. Meguntam, hogy mindig -mindenünnen a szálló kapusától kölcsönzött pénzen utazzunk el a -harmadik osztályon, egy pár garas ára cseresznyével a zsebünkben. -Nem csalunk meg senkit, de ez nagy szépséghiba volt a -viselkedésünkön, és nem is valami nagy okosság, mert önnek most -aligha volna oka a panaszos bőgésre, ha például legutóljára is, -Firenzében, nem fizetünk annyit az első emeleti termekért!</p> -<p>– Szépséghiba! Persze, ha ön ilyenkor is az esztetikával -bibelődik!… Az esztetizálás, kérem, gazdag embereknek való -mulatság, a kik unalmukban már nem tudnak mit csinálni, tehát -folyton azon törik a fejöket, hogy mi hibát lelhetnek másokban, s -ha csak messziről megérzik a szegénység szagát, már finnyáskodnak. -De a magunkfajta munkásembernek nem szabad finnyásnak lennie. Élnie -kell, a hogyan lehet, mert nem az a czél, hogy éhen haljunk. Tudom, -hogy ön ezt nem ismeri el, és éppen ez a mi bajunk! Hol volnánk -már, ha önnek véletlenül nincsenek rögeszméi! Hja persze, ha az -ember annyira spanyol, hogy a kölcsönnek még a gondolatától is -iszonyodik, – pedig maga az állam is minduntalan kölcsönre szorul! -– bizony ez a fényűzés egy kissé sokba kerül! De hogy jutok én ebbe -a krédóba?!… hogyan, miképpen, cur, quomodo, quibus auxiliis jutok -bele <span class="pagenum"><a name="Page_252" id= -"Page_252">-252-</a></span> én, éppen én?! Sírni szeretnék, ha arra -gondolok, hogy ön micsoda puritánná tett engem! Önnek csak akarnia -kellene, és annyi kölcsönt vehetne fel, a mennyit akar. Önt olyan -föllépéssel s olyan bizalomgerjesztő arczczal áldották meg az -istenek, hogy mondhatom, halálos vétek, ha ezt az égi adományt -parlagon heverteti. Csak meg kell jelennie, és még a Wertheim-zárak -is felpattannak. De hiába. Mert képtelen vagyok rábírni önt, hogy -egy kis kölcsönért megmozduljon; a legártatlanabb, a legszendébb -kölcsöntől is visszariad; sőt minduntalan megesik, hogy még azt a -kölcsönt is visszaútasítja, a mely önként kinálkozik, a mely -úgyszólván a keblére dől, a nyakába borul önnek! Velem kaczérkodnék -a kölcsön, a kutyafáját! De milyen galádul csúfolódik az emberrel a -sors! Engem, a kinek jó fejem, tiszta eszem, világos látásom van, -azzal átkoztak meg az istenek, hogy: minden szavamat bizalmatlanság -fogadja és minden lépésem gyanut kelt. Elég mutatkoznom, és az -emberek ösztönszerüleg begombolkoznak; vagy ha nagyon meleg van: -minden második halandó úgy beszél velem, hogy jobbkezét a kabátja -belső zsebében tartja és görcsösen szorongatja a tárczáját. Nem -mondom, hogy mostoha volt hozzám a természet, de megtréfált, mert -azzal fizetett ki, hogy a szerelemben legyen szerencsém s ne a -pénzügyekben. Nézze meg jól az én arczomat. Ez az arcz az, mely -minden szobaleányt és minden félvilági nőt megőrjít, s őt ha -elmondanám önnek, hogy milyen hódításokat tettem a legjobb -körökben, ön vagy kétségbeesnék a világ romlottságán…</p> -<p>– Vagy pedig azt mondanám, hogy ön egy negyedóráig se tud -meglenni a nélkül, hogy valakit el ne akarjon kápráztatni, és -olyankor, a mikor én nem ülök fel önnek: magamagát áltatja. -<span class="pagenum"><a name="Page_253" id= -"Page_253">-253-</a></span></p> -<p>– Mondom, hogy nem ejthetek ki egy szót, a mely -bizalmatlansággal ne találkozzék. De hát ön azt képzeli, hogy én -nagyra vagyok a szerelmi sikereimmel? Ördögöt! Arról nem is -beszélek, hogy ha most egy nagy fazék káposztaleves és a szép -Helena között kellene választanom, becsületszavamra egy pillanatig -se haboznám… Csak annyit mondok, hogy egész szerelmi jövőmet -odaadnám azért, ha olyan arczom lehetne, a milyen önnek van, mert -az ön arcza kezes báránynyá varázsolja a vérszopó uzsorást is; és -ez már beszéd! Mit érek vele, hogy mosolyomtól elolvadnak a nők, ha -komoly üzleti fejtegetéseimre igazi szerelmeim: a pénzemberek csak -gúnyos vigyorgással felelnek?! Nem ezt, nem ezt kértem én -osztályrészemül, de születésem pillanatában a végzet tréfálkozó -kedvében volt, és úgy rendelkezett, hogy a szerencse mindig csak -asszonyi alakban keressen fel, s én e miatt egy életen át -pukkadozzam mérgemben. Ön pedig, a kinek a legnagyobb szerencse -pottyant az ölébe, mert okos embernek a bizalomgerjesztő arcz -százezreket érő forgó tőke, véka alá rejtőzik ezzel a -könnyfakasztóan becsületes ábrázatával, a mely nekem többet érne -minden pénzverő gépnél! Most is! Látott valaki ilyet?! Hallott -valaki ilyet?! Itt van egy gyönyörü kövér spanyol; az isten is -fejőstehénnek teremtette, sőt nem is fejőstehénnek, hanem hízott -tyúknak… meg lehetne enni egyszerre. Úgy pottyan közibénk, mint a -hogy a mesékben a sült galamb repült a dologtalan, boldog emberek -szájába… és éppen a legjobbkor! Mint a vérmességtől folyton szédülő -ember, szinte várja, hogy eret vágjanak rajta… Ismeri önnek egész -úri atyafiságát, önt magát is minden fentartás, minden rejtett -gondolat, minden gyanakvás nélkül becsüli: kettejük találkozásából -a korlátlan hitel égi szikrája <span class="pagenum"><a name= -"Page_254" id="Page_254">-254-</a></span> pattan ki… És a hízott -jószág, a zsírjától fulladozó merinói ürü, ismervén rendeltetését, -vár és egyre várja a taglót… Nagy kínban van, mert nem tudja, -milyen szavakkal ajánlja fel önnek tárczáját, csekk-könyvének -legszebb lapjait, hitelét az angol banknál, házát, villáját, -szántóföldjeit, szélmalmait, mindent, a mit ön akar… És ön, ön, a -ki már kéket és zöldet lát az éhségtől, mert, ha nem csalódom, már -harmadnapja viszi túlságba a vegetariánus életmódot… egy -örökkévalóságig tartó üres csevegés után, mely engem előbb -izgatottá, aztán hiszterikussá, s végül lázas beteggé tett – mert -már egy végtelenség óta egyre szenvedélyesebben, egyre -ingerültebben vártam, és vadul kalapáló szívvel, a lélekzetemet is -elveszítve vártam, hogy mikor tér rá ön, végre, valahára a -fődologra… – ön elereszti őt úgy, a hogy jött!… elbocsátja őt, mi -több: kimenti karmaim közül, a nélkül, hogy átvenné azt a sok, sok -ezer lirát, a mely neki már a száján lebegett!… sőt a nélkül, hogy -megadóztatná legalább öt lira erejéig!</p> -<p>– Soha, Mr. Brown, soha!</p> -<p>– Persze, a rögeszme! Hát, kedves mester, én tudom, hogy ön -kiváló, tudós, nagyelméjü ember… sőt ritka ember… mert én -méltánylom a művészetét is… az egész világon a legjobban én -méltánylom… sajnos, csak igen kevesedmagammal méltánylom… De -akármilyen szembeszökők az ön jelességei… engedje meg kijelentenem, -hogy önön már nem lehet segíteni, mert mindig élhetetlen volt és -mindig élhetetlen marad. Élhetetlen és nem tébolyodott, ó nem, mert -ön a tébolyodottságot csak szinleli, csak szemérme palástjának -használja… de élhetetlen, rettenetesen élhetetlen!</p> -<p>José Maria elmosolyodott.</p> -<p>– Éppen azért társultam egy élelmes emberrel, <span class= -"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> mert én -élhetetlen vagyok. Én bizony nem értek hozzá, hogyan kell -közvetíteni a művészetet a közönséggel, hát kerestem egy élelmes -embert. De úgy veszem észre, hogy ez az élelmes ember is átkozottul -nehezen tud zöld ágra vergődni, mert a legutolsó eredmény az, hogy -ez az élelmes ember ugyanott van, a hol én vagyok, sőt az élelmes -ember még jobban kékül-zöldül, mint én, az élhetetlen! És mig én -valamiképpen belenyugszom sorsomba, vagy legalább nem zúgolódom, az -élelmes ember szeretne fellázadni, de nem tud… nagy kedve volna itt -hagyni a faképnél, de hozzám van kötve, az élhetetlenhez, mert -nélkülem nem tud mit kezdeni!</p> -<p>– Sohase csúfolódjék, mert én csakugyan élelmes ember vagyok. Én -például nem követnék el olyan bolondságot, hogy végig éhezzem -Közép-Európa összes nagyvárosait, egy olyan impresszárió -társaságában, a kinél szerencsétlenebb flótás még nem született -erre a világra, ha csupán egy pár soromba, egy rövid levélkébe -kerülne, hogy haza mehessek és visszaüljek a jólétbe. Nekem, kedves -mester, volna annyi sütnivalóm, hogy már régen megírtam volna az -apámnak azt a bizonyos levelet, a mely tudatja vele, hogy minden -meg van bocsátva… vagy betoppannék hozzá, minden bevezetés nélkül, -és fütyülnék Mr. Brownra. A ki ilyen elemi dolgot mulaszt el, -akármint vélekedjék egyébként a jelzálog nélkül való -kölcsönkérésről, az joggal mondható élhetetlen embernek. Én ilyen -szarvashibát sohase követtem el; az én lelkiismeretem tiszta. És -azt mondhatnám, hogy nem ismerek nálam élelmesebb embert. Igaz, -hogy hiába vagyok élelmes, mert nekem soha semmi se sikerül, de ez -nem az én hibám.</p> -<p>– Ez csak a rémséges, az égbekiáltó, a szemtelen balszerencse, -ugy-e?! Nem, Mr. Brown. A filozófia arra <span class= -"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span> tanít, -hogy semmi se történik ok nélkül. A balsiker, ok nélkül, nem üldöz -senkit. Mindig az emberben van a hiba.</p> -<p>– Akkor az arczomban van a hiba, de nem a psychémben, mint ön -szokta mondani. Talán az arczom kifejezésében. Vagy annyira -meglátszik az egész megjelenésemen, hogy tetszem a nőknek, hogy a -férfiak csak irigységgel és kajánsággal tekinthetnek rám, s igy -előre meg volt írva, hogy, a szerelmet kivéve, semmiben se lehet -szerencsém. Minden tündér ott volt a bölcsőmnél, csak a -szerencsegolyóbison utazó tündért felejtették el meghívni. De az -élelmesség tündére ott volt. A minek bizonysága az, hogy, ámbátor -semmihez sem értek a világon, az impresszárióságot kivéve, -ismereteim, ha encziklopedikusok is, mindenesetre fölötte -hézagosak, és ámbátor a világ legélhetetlenebb, legholdkórosabb -emberével szövetkeztem arra a czélra, hogy üzletet csináljak: ezzel -a holdkórossal is megkerestetem a mindennapi piskótámat. Megélni -egy olyan élhetetlen ember keresete nyomán, a milyen ön!… ennél -nagyobb élelmesség már nem képzelhető.</p> -<p>– Gratulálok az élelmességéhez!… de, jól van, nem vitatom el -többé ezt az erényét. Annyi bizonyos, Mr. Brown, hogy az ön -balszerencséje még az én élhetetlenségemet is tulszárnyalja. És igy -olyanformán bolyongunk a világban, mint a vak és a sánta, a kiknek -a története az ön encziklopedikus ismereteiből aligha hiányzik. Ön -egy sántát czipel a hátán, de világtalan lévén, kissé sokat -bukdácsolunk, sőt mondhatnám, hogy minduntalan a földhöz vágódunk. -Mindegy, Mr. Brown; azért bolyongjunk tovább.</p> -<p>– Ugy érti, hogy keljünk fel és menjünk sétálni?</p> -<p>– Ha úgy akarja. Közeledik a villásreggeli ideje: sétáljuk el! -<span class="pagenum"><a name="Page_257" id= -"Page_257">-257-</a></span></p> -<p>Egy percz multán már benne voltak abban a tömegben, a mely a -Galleriából a dóm felé hömpölygött. Szép időben, déli verőn a -Galleria olyan népes, hogy az idegennek egy pillanatra úgy tetszik, -mintha Párisban járna. Alig tudtak előre haladni.</p> -<p>De még ebben a nagy tömegben is feltüntek azok előtt, a kik csak -azért mennek ki az utczára, hogy minél több ismerős és ismeretlen -embert lássanak. A gondolatolvasó érdekesen halvány feje -kimagaslott a sokaságból; Mr. Brown pedig a szemébe mosolygott -minden csinosabb fehérszemélynek. Fehér mellényének sajátságos -zománczszerüségét csak az avatottabb szem vehette észre, s -mozgásának könnyedségéből, fesztelenségéből olyan gondtalanság, -vidámság és előkelőség sugárzott, mely a haza igyekező -ruhapróbáló-kisasszonyokra csak a legkellemesebb hatással lehetett. -De a kalapskatulyát czipelő kis nőcskék között is akadtak, a kiket -ez a hódító mosoly álmodozóvá tett, s a kik, miután Mr. Brown tova -lebbent, így sóhajtoztak magukban:</p> -<p>– Istenem, mikor csípek fel már egy ilyen nábobot!</p> -<p>És ki tudná, hogy ezen kívül még mennyi szerencséje volt?!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_258" id= -"Page_258">-258-</a></span></p> -<h3>III.</h3> -<p>Este tiz órakor José Maria és Mr. Brown beállítottak Villegas úr -házába.</p> -<p>– Mire határozta magát? – kérdezte Villegas úr a -gondolatolvasótól.</p> -<p>– Ha ön megengedi, előadom mindazt, a mit tudok.</p> -<p>(Arra gondolt, hogy hátha nem tud ellentállni a kisértésnek, és -mégis csak enni fog valamit?! Legalább leszolgálja, a mit -megeszik.)</p> -<p>– Akkor végig vezetem önt minden szobán, mert talán -könnyebbségére lesz, ha már ismeri egy kissé a házat.</p> -<p>– Köszönöm – felelt José Maria, s valami bágyadt mosoly vonult -át az arczán – olyankor, ha be van kötve a szemem, sohase botlom -el.</p> -<p>– És még egyet. Bemutatom önt mindazoknak, a kik tehetnek -egyet-mást a végből, hogy önnek holnapután közönsége és kellő -sikere legyen, de mindenekelőtt bemutatom Pellegrini grófnénak. -Mert Milanóban ma ez a szép asszony gyártja az ugynevezett -közvéleményt. A miért ő lelkesedik, az divatossá válik; a mit ő -kicsinyel, annak nálunk nem lehet sikere. Meg is várja, hogy az, a -ki a közfigyelmet egy perczre le akarja kötni, előbb bemutatkozzék -neki. Már itt van: keressük meg. <span class="pagenum"><a name= -"Page_259" id="Page_259">-259-</a></span></p> -<p>Karon fogta José Mariát s átvezette a szomszéd termekbe.</p> -<p>Buffet-n haladtak keresztül. A gondolatolvasó tejfehér arczán -valami könnyed pirosság jelent meg.</p> -<p>Már ekkor a vendégek között elterjedt a hír, hogy eljön az a -Cumberland II. is, a kinek előadását már két napja hirdetik a -plakátok. Sokan ráismertek az arczképéről.</p> -<p>– Valami világfájdalmas vonás van az ajka körül – mondták azok -az asszonyok, a kik a buffetben időztek.</p> -<p>Villegas úr tovább vezette José Máriát s közben elpletykálta -neki, a mit a grófnéról tudott.</p> -<p>– Mondhatom, igen veszedelmes személy és sokféleképpen -veszedelmes. A törvény előtt felesége egy öreg diplomatának, a ki -úgy fél tőle, mint a tűztől, s azért, ha csak teheti, elküldeti -magát a pokolba, Londonba, vagy Japánba, ha pedig Milanóban -kénytelen tartózkodni, úgy tesz, mint a struczcz: bedugja a fejét a -homokba. Az asszony, a mint látni fogja, nagyon szép, és már jó -ideje zavartalanul éli világát. Igen sok kedvese volt, de a -szerelem eddig nem tett rá nagyobb hatást, mint a viz tükörére -akármilyen sok evezőcsapás: maga a nagy viztömeg mozdulatlan marad, -s mikor az evező tovavonul, egy percz mulva már a viz tükörén sincs -nyoma. Mindig ő mondja fel a barátságot, és nagyon hamarosan. -Afféle női Don Juan, vagy női Faust, a ki még nem találta meg azt a -pillanatot, melyhez így szólhatna: »Maradj, oly szép vagy!« De -azért, vagy éppen azért, folyton keresi ezt a szép pillanatot; -idegesen, lázasan keresi; rémesen kaczér, ellenben nagyon jószívü. -Hanem vagy igen nagy a becsvágya, s olyan Achillesre vár, a ki -egyszersmind Apollo, vagy nagyon sokat kellett csalódnia, -<span class="pagenum"><a name="Page_260" id= -"Page_260">-260-</a></span> elég az hozzá, most is ott van, a hol -kezdte, mert a barátjaival se törődik többet, mint az öreg -diplomatával, s mindig csak az uj szerelmet lesi. Ideges -türelmetlenségében, unalmában, folytonos lázában minden iránt -érdeklődik, s mindenben érezteti a hangulatát, vagy szeszélye -változását. Ha holnap megtetszik neki valaki, a ki a szivére -pályázik, – mert olyan szép, hogy az elrettentő példák ellenére is -bőven akadnak ilyen pályázók, – ismét gyönyörünek látja a világot, -s bizonyosak lehetünk benne, hogy a hangverseny-teremben -bemutatkozó zongoraművésznek szerencsés estéje lesz. Ha azonban -holnapután olyan valakit vesz észre, a ki félénk, vagy egyelőre nem -értette meg az üzenetet: »Dites-lui, qu’on l’a remarqué!«… vagy ha -mához egy hétre nagyon megcsalódik utolsó szerelmei valamelyikében, -akkor az egész világgal éreztetni fogja a rosszkedvét: önnek -holnapután nem lesz sikere, s mához egy hétre adhatnak a Scalában -akármit, az előadást botrányosnak fogja találni. Azért azt ajánlom -önnek, hogy nagyon mélyen ne nézzen a szemébe, mert ön is úgy -járhat, mint a többiek, mint a neslei torony áldozatai, ellenben -igyekezzék fölkelteni az érdeklődését, mert ez többet érne, mint ha -az ujságok holnap hasábokat irnának önről.</p> -<p>– Azt hiszem, hogy ön egy kissé túloz. Az angyal se olyan, mint -a milyennek festik, s az ördög még kevésbbé, különösen, ha az ördög -az asszonyi nemhez tartozik. Aztán meg Milano nem olyan kis város, -a hol egy ember csinálhatná a sikert és a divatot, akármilyen szép, -akármilyen előkelő, akármilyen divatos és akármilyen gonosz is ez -az ember. De mégis, ezek után megvallom, jobban szeretném, ha nem -mutatna be.</p> -<p>– Fél? <span class="pagenum"><a name="Page_261" id= -"Page_261">-261-</a></span></p> -<p>– Nem, hanem a nélkül, hogy művészetnek tartanám, a mit -csinálok, megbecsülöm azt, a mi a kenyeremet adja. Sikert csak -ettől várok és óhajtok; a sikert se óhajtom, ha ezt nem a lelki -képességemnek köszönhetem, hanem annak, hogy a megjelenésem, az -arczom, a tekintetem vagy a mosolyom milyen hatást tett Kirke -grófnéra. Nem szeretem a Kirkéket; nem akarok disznóvá -változni.</p> -<p>– Ej, ez már tulságosan castiliai gondolkozás!… Különben, -elismerem, hogy egy kissé túloztam, a mi megnyugtathatja önt. Nincs -szó egyébről, mint hogy illendőségből eleget tegyünk annak, a mit -ez az asszony joggal megvár tőlem, és a minek az elmulasztása -igazságtalanul káros lehetne önre nézve.</p> -<p>– A hogy parancsolja.</p> -<p>Pellegrini grófnét a nagy teremben találták. José Maria egy -kissé megilletődött: az »imádkozó leányok«-nak festenek ilyen -arczot.</p> -<p>Villegas úr bemutatta a gondolatolvasót:</p> -<p>– Grófné, megigértem Cumberland urat; ime, itt van. Az igazi -nevén Don José Maria Gomez de Silvának hivják; a predikátumait -Victor Hugo négy sorban mondja el <i>Hernani</i>ban. A -személyazonosságot én magam bizonyíthatom; ismerem az apját, -ismerem őt magát is, négy éves kora óta, s nem tévedek a -személyében, mert három évvel ezelőtt épp ilyennek láttam őt -Madridban. Bátran nyujthatja feléje a kezét; ez a szép kéz most is -csak nemes ember kezét fogja érinteni.</p> -<p>(Villegas úr nem volt meggyőződve, hogy a grófné kacsója másféle -kezet még nem érintett.)</p> -<p>Aztán odább állott. De a teremben maradt, s más vendégeivel -beszélgetve, félszemmel azt nézte, hogy a szépművészetek milanói -főfelügyelője, a ki az imént <span class="pagenum"><a name= -"Page_262" id="Page_262">-262-</a></span> kiváncsian emelte fel -szép szemét, miképpen fogadja José Mariát.</p> -<p>Boszúságára azt kellett látnia, hogy a társalgás nem tart sokkal -tovább, mint maga a hosszas bemutatás. Ugy látszott, rövid -mondatokat váltanak; a gondolatolvasó olyan maradt, mint a jégcsap, -s a hogy pár percz multán a grófnét nagyobb udvar fogta körül, José -Maria eltünt a közelből.</p> -<p>Villegas úrnak úgy tetszett, hogy a grófné olyanformán -biggyeszti az ajkát, mint a mikor valamit kicsinyleni szokott.</p> -<p>– Szegény földim! – gondolta az emberséges spanyol. – Sohase -lesz belőle semmi!</p> -<p>Ugy vélte, a legjobb lesz, ha akkor kezdeti meg vele -mutatványainak előadását, a mikor már mindenki eljött és még senki -se készül haza, s kérésére José Maria tizenegy órakor dologhoz -látott.</p> -<p>Az előadás kezdete a legrosszabbat jósolta. José Maria -szerencsétlenségére, mindjárt először egy olyan fiatal úr -jelentkezett médiumnak, a ki nagyon eredeti szellemnek tartotta -magát, s a ki a gondolatolvasóban kalandort gyanított. Elhatározta, -hogy leleplezi a csalót, s mikor José Maria elmagyarázta neki, hogy -mi a tennivalója, az jutott eszébe, hogy nevetségessé teszi -Cumberland urat. Fölviszi a padlásra. Vagy ha odáig nem is, a -harmadik emeletig mindenesetre megsétáltatja. Csak ez járt a -fejében, és örömmel látta, hogy a gondolatolvasó úgy indul meg, -mintha az ő sugallatát követné. José Maria fölment a harmadik -emeletre, egy darabig keresgélt, aztán észrevette, hogy -félrevezették.</p> -<p>Kijelentette, hogy más médiumra van szüksége. Villegas úr, a ki -nem szerette volna, ha felsül a mutatványaival, s most már félteni -kezdte a pártfogoltját, <span class="pagenum"><a name="Page_263" -id="Page_263">-263-</a></span> míg amazok odafent jártak, föltette -magában, hogy ő maga áll kötélnek. És ebben az elhatározásában csak -megerősödött, mikor látta, hogy José Maria halott-halványan érkezik -vissza, szemkötőjével a kezében, tehát: kézzelfogható elismerésével -annak, hogy a kisérlete nem sikerült. »Én jobb médium leszek, – -ajánlkozott Villegas úr – önnek ideges emberre van szüksége.« José -Maria, bár úgy nézte, hogy Villegas úrnak az idegei -hajókötél-keménységüek, s különben sem szivesen vállalta a -házigazdával való szereplést, elfogadta az ajánlatot, mert attól -tartott, hogy másodszor is rosszhiszemü médiumra találhat. De -elindulni se tudott, s azonnal kiderült, hogy Villegas úr -elfelejtette, hová rejtették a gombostűt. Végre, harmadszorra, -sikerült a kisérlet: egy szőke kisasszony jelentkezett médiumnak, s -Cumberland nyílegyenesen indult a gombostű felé, a melyet nyomban -meg is talált, minden keresgélés nélkül. Hogy eloszlassa az első -rossz benyomást, megismételte a mutatványt, – most már egy jóképü -úriemberrel, – tétovázás nélkül haladt le a földszintre, bement a -ruhatárba, s kihúzta a gombostűt egy felöltő béléséből.</p> -<p>Már akadt hang, a melyik nem fukarkodott a -tetszésnyilvánítással, de a többség még kételkedett.</p> -<p>– Ez semmi, – szólt Pellegrini grófné, mikor Cumberland -visszatért a terembe, – harmadszorra én is megtalálom.</p> -<p>José Mariának, akarva, nem akarva, elő kellett hozakodnia -műsorának mindegyik számával.</p> -<p>A második mutatvány az volt, hogy: a gondolatolvasó teljesíti a -társaságnak valamely, előtte eltitkolt kívánságát. Csak annyi -segítségre van szüksége, hogy attól fogva, mihelyt a terembe lép, -olyan valakinek az ütőerén tarthatja a kezét, a ki hallotta ezt a -kívánságot. <span class="pagenum"><a name="Page_264" id= -"Page_264">-264-</a></span></p> -<p>Elzárták, és efféle feladatokat eszeltek ki számára:</p> -<p>Válaszsza ki Guicciardini grófné bokrétájából a hófehér rózsát -és nyujtsa át Bonafede kisasszonynak. Oldja ki Bragadino úr -nyakkendőjét és kösse meg ujra. Húzza ki az órát a Pandolfini úr -zsebéből, nézze meg, aztán kérje el a Tarchetti úr óráját, -győződjék meg róla, hogy valójában mennyi az idő, a második órát -adja vissza, és végül igazítsa meg Pandolfini óráját a szerint, a -mint a Tarchetti órája jár. És így tovább.</p> -<p>Cumberland egy pár percz alatt pontosan teljesítette minden -feladatát. Sokan tapsoltak; de Pellegrini grófné gyanakodott:</p> -<p>– Valaki megsugja neki, hogy mit csináljon – jegyezte meg, -eléggé hallhatóan.</p> -<p>Hanem mindjárt el kellett ismernie, hogy a gyanuja alaptalan -volt. Cumberland uj mutatványnyal állott elő, a melyet egyetlenegy -czinkostársnak a segítségével nem hajthatott végre; azt pedig már -nem lehetett elképzelni, hogy a sorra jelentkező kilencz-tiz médium -mind egyetért vele. A gondolatolvasó, mindannyiszor más-más médium -ütőerét fogva, arra vállalkozott, hogy lerajzolja azt az európai -nevezetességet, a kire a médium gondol, csak annyit köt ki, hogy az -illető igazán nevezetesség legyen, a kinek az arczképét mindenki -ismeri. Lerajzoltatták vele a pápát, az uralkodókat, a nagy -szinésznőket és egy-két híres zeneszerzőt; a sokaság éljenezni -kezdett, és Pellegrini grófné csak annyit mondott:</p> -<p>– A rajzban egy kissé gyönge, de lehet, hogy jobban fest, mint -rajzol.</p> -<p>A legnehezebb mutatványát Cumberland utóljára hagyta. A -körülötte lévőknek elmondta, hogy mutatványának a czíme: <i>Egy -gyilkosság fölfedezése</i>, s ő a detektiv szerepét fogja játszani. -Őt elzárják, mint <span class="pagenum"><a name="Page_265" id= -"Page_265">-265-</a></span> előbb; úgy, hogy nem tudhat semmiről, a -mi a ház többi részében történik. A társaság ezalatt megállapítja a -gyilkosság részleteit. Kiosztják a szerepeket: a társaság melyik -tagja lesz a gyilkos, melyik az áldozat, s meghatározzák, hogy hol -lesz a gyilkosság szinhelye: a palotának bármelyik részében. A -megállapított helyen a gyilkos megérinti az áldozatot egy ezüst -késsel, a milyen sok van a házban; ezt a kést megjelölik egy -karczolással, hogy a társaság annak idején ráismerjen, s elrejtik a -többi, hasonló kés közé. Mikor mindez megtörtént, Cumberland -kijöhet fogságából. A szeme be van kötve; csak egy ütőér vezeti, a -gyilkosság egy szemtanujának az ütőere. S a detektiv fölfedezi, -hogy hol történt a gyilkosság, megtalálja az áldozatot…</p> -<p>Még nem készült el az elüljáró beszéddel, a mikor észrevette, -hogy Pellegrini grófnő Bragadino úr karján kisétál a teremből. És -tisztán hallhatta a grófné szavait:</p> -<p>– Köszönöm, de nem kérek az efféle izgalmakból.</p> -<p>José Mariát ez nem zavarta. Csak arra gondolt, hogy most -következik a legnehezebb feladat! A négyszeres-ötszörös munka. -Fáradtságot érzett; a mulatság végét már elengedte volna. De már -benne van. Világos, hogy könnyelműség volt belebonyolódni ebbe az -erőpazarlásba. Attól tartott, hogy nagyon kimerül, s hogy -holnapután nem fog rendelkezni minden képességével. Hanem hiába, -most már nem elégedhetik meg az eddig elért félsikerrel. Eleinte -balszerencséje volt; a csorbát ki kell köszörülnie. Ha nem akarja -megkoczkáztatni, hogy a döntő estére eljátszsza a közönség -érdeklődését: meg kell mutatnia mindent, a mit tud.</p> -<p>Fogságát, mint előbb, most is megosztotta üzlettársával. Mr. -Brown olyan volt, mint egy hervadt virág. <span class= -"pagenum"><a name="Page_266" id="Page_266">-266-</a></span></p> -<p>– Mi baja?</p> -<p>– De hát sohase fogunk vacsorálni?! – kérdezte Mr. Brown, -kétségbeesetten.</p> -<p>– Szerencsétlen! Még nem volt a buffet-szobában?</p> -<p>– Hol van? Az egész házat felkutattam, földszintet, második -emeletet… hiába, sehol, semmi!…</p> -<p>– Talán azért nem találta meg, mert olyan lázasan kereste. De -mért nem szólt előbb?!</p> -<p>– Nagyon el voltam keseredve. Azt hittem, túlságosan ideges, s -féltem, hogy ezzel még jobban felizgatom…</p> -<p>Az ajtó kinyilt. Megjelentek a bizalmi férfiak s Cumberland úr -szemét bekötötték. A gyilkosság szemtanuja oda nyujtotta kövér, -hideg kezét; a detektiv megindult.</p> -<p>Nehéz munkája volt, de nem mult el húsz percz, s mindent -fölfedezett. A második emeleten, a folyosó közepére érve, -toppantott: »Itt történt a gyilkosság!« Egy lépésnyit se tévedett; -ott állott meg a krétával megjelölt helyen. Lenn a földszinten, -megtalálta az áldozatot; az áldozat a cselédszobák egyikében várta. -Fölment az első emeletre, s a kis szalonban rátette kezét a -Tarchetti úr vállára: »Ez a gyilkos!« Végül fölemelte egy -zongorának a fedelét, s a hangszer belsejéből egy kis bőrládát vett -ki, mely tele volt késsel. Keresgélni kezdett a kések között… -keresgélt, keresgélt… a szemkötő felett izzadság-cseppek -gyöngyöztek… végre fölkiáltott: »Ez az a kés!«</p> -<p>Csakugyan az a kés volt, a melyet megkarczoltak.</p> -<p>Mindenfelől taps hallatszott. Cumberland levette a szemkötőjét, -meghajolt, aztán zsebkendőt vett elő, és megtörölte a homlokát.</p> -<p>– Ez mind igen szép, – szólt Pellegrini grófné, a ki Bragadino -úrral éppen akkor lépett be a szobába, – <span class= -"pagenum"><a name="Page_267" id="Page_267">-267-</a></span> de el -tudja-e olvasni, a mit <i>én</i> gondolok? Mondja meg nekem, -például, hogy hol van ebben a perczben és mit csinál az -impresszáriója? Nézze, kiolvashatja a gondolataimból. Tessék, fogja -meg az ütőeremet!</p> -<p>És odanyujtotta a kezét.</p> -<p>Hogy hol van az impresszáriója és mit csinál? – ezt ugyan könnyü -volt kitalálnia. Ej, ej, a szép grófné nevetségesnek találta Mr. -Brownt, és most nevetségessé akarja tenni mind a kettőjüket!</p> -<p>Egy pillanatig habozott. Szeretett volna úgy felelni, a hogyan -máskor szokott válaszolni hasonló kérdésekre. Ezekkel a szavakkal: -»A grófné nagyon lenéz engem, mindamellett meg fogja bocsátani, ha -én magam komolyan veszem a mesterségemet…«</p> -<p>De nem állhatta meg, hogy ki ne aknázza a kedvező pillanatot, a -mikor föléje kerekedhetik igazságtalan bírálójának. A grófné egész -este pályázott rá: most is ki akarja csúfolni… valamelyes szelid -megtorlást Cumberland is megengedhet magának.</p> -<p>Megfogta a grófné ütőerét, aztán, nagyon komolyan így szólt:</p> -<p>– Impresszárióm a buffetben van és sandwichet eszik.</p> -<p>– De hisz ez nagyszerű ember! – kiáltott fel a grófné, őszinte -bámulattal.</p> -<p>És a mint önkéntelenül felpillantott a gondolatolvasóra, -egyszerre észrevette, hogy Cumberland, így egészen közelről nézve, -nagyon, de nagyon csinos ember.</p> -<p>José Maria mosolyogva nézett a grófné szemébe… s a világért se -hitte volna el, hogy milanói sikerét nem verejtékes munkájával -szerezte meg, hanem ezzel a mosolylyal.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_268" id= -"Page_268">-268-</a></span></p> -<h3>IV.</h3> -<p>A grófné másnap beharangozta Milano városát – a dóm harangjai -nem versenyezhettek Pellegrini úr szép hitvesével – s az előadás -estéjén a gondolatolvasónak »zsúfolt ház«-a és nagy sikere -volt.</p> -<p>Az előadást követő napon, délelőtt tizenegy órakor, José Maria -és Mr. Brown eszményi reggeli mellett ültek, Milano legjobb -vendéglőjében. Brillat-Savarin óta nem élt ember, a ki a föld -megemészthető javait Mr. Brownnál lelkesebben méltányolta -volna.</p> -<p>– Látja, hogy nekem van igazam? – szólt Mr. Brown, pezsgőt -töltve magának. – Egy kis csalafintaság és egy jó ötlet, a maga -helyén, a maga idejében, többet ér minden bölcseségnél, minden -tudásnál, minden komoly munkánál! Mundus vult decipi, ergo -decipiatur.</p> -<p>Elhatározták, hogy megismétlik az előadást. Az ujságok olyan -elismeréssel irtak Cumberland II. szerepléséről, hogy a második est -sikerét is bizonyosra vehették. Még hozzá most már hirdetésre is -költhetnek.</p> -<p>A reménység, mely rendesen csalfa, ez alkalommal nem is csalta -meg José Máriát. Megint szép közönségük és nagy bevételük volt. De -Mr. Brown nagyon is meg találta szivlelni azt az örök igazságot, -hogy: <span class="pagenum"><a name="Page_269" id= -"Page_269">-269-</a></span> »Mundus vult decipi…« – és José Maria -másnap délben, mikor fölébredt, Mr. Brownnak már csak hült helyét -találta. Ellenben helyette egy levelet talált az éjjeli szekrényén. -A levélben ez állott:</p> -<p>Kedves Mester,</p> -<p>vérzik a szivem, hogy meg kell önt lopnom, de nem tehetek -másképpen.</p> -<p>Nagyon meguntam, hogy olyan sűrűn kellett éheznünk; -becsületszavamra, meguntam. Én nem születtem arra, hogy éhezzem. -Ehhez tehetség kell. Önnek van hozzá tehetsége, nekem nincs.</p> -<p>Már pedig, valljuk meg, nem igen volt kilátásunk arra, hogy -ebből a kronikus nyavalyából rövid idő alatt ki fogunk lábolni. -Elvétve, nagyritkán, csinál az ember szerencsét… Milanóban például -szép szerencsét csináltunk, – ezt a gyönyörü várost nem is fogom -elfelejteni soha! – de ez, fájdalom, kivétel. A rendes dolog az, -hogy a pénz elfogy, egy darabig semmi se sikerül, és a rókatáncz -ujra kezdődik. Ez még isten tudja meddig tarthatott volna, és én -már belefáradtam.</p> -<p>Elhatároztam tehát, hogy a legelső kedvező alkalommal haza -megyek Varsóba. Otthon mégis csak könnyebben találhat az ember -valami mást, valami okosabb mesterséget.</p> -<p>Nem tehettem ezt a nélkül, hogy önt meg ne lopjam. Az útiköltség -is sok; meg otthon is kell a pénz, a mig valamit találok.</p> -<p>Egy darabig úgy terveltem a dolgot, hogy megosztozom önnel, -testvériesen, becsületesen. Számítgattam, számítgattam… még abba is -belenyugodtam, hogy a harmadik osztályon megyek… de sehogy se ment -a dolog, becsületszavamra. <span class="pagenum"><a name="Page_270" -id="Page_270">-270-</a></span></p> -<p>Összefacsarodik a szivem, ha arra gondolok, hogy így hálálom meg -irántam való jóságát… hogy éppen önt kellett ilyen pimaszul -becsapnom, önt, a kit mindenekfelett tisztelek, becsülök!… legyen -szabad mondanom: szeretek!… Nem is képzeli, Don José Maria Gomez, -hogy mennyire tisztelem és szeretem önt!… s hogy, a látszat -ellenére, mennyire ragaszkodom önhöz! Tűzbe-vízbe mennék önért!… -bármely perczben odaadnám az életemet, hogy önnek egy kis -szolgálatot tegyek!… higyje el, még éhezni is tudnék az ön -kedvéért!…</p> -<p>De ennyit éhezni!… Ez már meghaladja az erőmet.</p> -<p>És egy kissé ön is hibás abban, hogy ennek így kellett -történnie. Igen, Don José, ön is hibás!… Ön olyan becsületes ember, -hogy tisztára lehetetlenség önt meg nem csalni! Miért legyek éppen -én az az egyetlen egy ember, mondhatnám: az az egyetlen egy szamár, -a ki önt sohase csalja meg?!</p> -<p>Alábbvaló volnék a zsiványnál, ha úgy lopom meg önt, hogy -egyszersmind pénzzavart zúditok a nyakába. Nem, ezt nem tettem. A -fogadószámlát kifizettem a mai napig, az előadás költségei is ki -vannak egyenlítve: nem tartozik ön semmivel, senkinek a -világon!</p> -<p>Csak éppen készpénzt nem hagytam önnél.</p> -<p>Azt hiszem, ezzel valami nagy bajt nem okoztam önnek. Végre is -ön be fogja látni, hogy ezt a gyönyörü kövér spanyolt, a kit sokáig -éltessen az isten, kár volna csak úgy, szó nélkül, szabadon -ereszteni. Hadd erőltesse meg magát egy kicsit! Végre is, ön most -már szivességet is tett neki. Melegen ajánlom, ne engedje ki az -obligóból. Jó ember az, csak meg kell nyomni.</p> -<p>És kérem, fogadjon el tőlem egy baráti tanácsot. Irja meg Don -Ruynak azt a bizonyos, rég várt levelet, <span class= -"pagenum"><a name="Page_271" id="Page_271">-271-</a></span> a -melyben megbocsát neki! A feleletet nyugodtan várhatja meg Villegas -úr vendégszerető hajlékában: Don Ruy nem fog sokáig késni. -Hallgasson rám, kérem! Nem illik egy apát ilyen sokáig boszantani. -Aztán ez az erkölcstelen, kóborló élet czigánynak való, s nem olyan -derék fiatal embernek, mint ön, a ki még hozzá nemes ember! Higyje -el, hogy ez az élet nem méltó önhöz. Gondolja meg, hogy végre is -nyolczvanéves koráig csak nem fog gondolatot olvasni?! Disznó -mesterség ez; <i>én</i> mondom önnek!</p> -<p>A mi azt illeti, hogy a kissé erőszakosan kölcsönzött összeget -mikor szándékozom önnek visszatéríteni? – erre nézve a következőket -kell előadnom:</p> -<p>Ha ön, a mint remélem, megfogadja az én önzetlen jótanácsomat, -akkor a kérdés tárgytalan. Mert ön várkastélyában semmiesetre se -fogja azt lesni, hogy egykori társa, a jobb sorsra érdemes Mr. -Brown, mikor ad életjelt egyszerü vagy ajánlott levélben? Ha -azonban ön makacskodnék s – érthetetlenül – megmaradna a mellett, -hogy tovább kisérti az istent ezen az istentelen pályán, akkor -mégis csak vissza fogom fizetni a pénzét, részletekben, már a -hogyan tudom. Ha rossz sora lesz, csak irjon bizalommal régi -czimborájának (táviratczim: Braun, Varsó) – s ha csak igen nagy -bajban nem leszek, nem fogom elmulasztani a részlet -megküldését.</p> -<p>Ezek után remélem, a történtek ellenére se vonja meg tőlem -baráti jóindulatát; a mi engemet illet, biztosíthatom, hogy mindig -változatlan barátsággal fogok gondolni önre, és emlékét szivembe -zárom.</p> -<p class="center">Sírig barátja:</p> -<p class="right"><i>Brown</i>. <span class="pagenum"><a name= -"Page_272" id="Page_272">-272-</a></span></p> -<p>José Maria összetépte a levelet, apró, egészen apró darabokra; -nem mintha haragudott volna, hanem, mert nem akarta, hogy a levél, -bármikor, idegen kézbe kerüljön, s kellemetlenséget okozhasson -annak, a kit többé nem nevezhetett kenyeres pajtásának. (Előbb se -nevezhette annak valami nagyon gyakran.)</p> -<p>– Azt sajnálom a legjobban – szólt magában – hogy egyedül -hagyott, a zsivány! Nagyon hozzá szoktam már, és meg kell adnom -neki, hogy vidámmá tette harmadfél esztendőmet!…</p> -<p>A papirszeleteket bedobta a kályhába, és a mint fölemelkedett, -tekintete az éjjeli szekrénykére tévedt. A fehér márványlapon egy -majdnem egészen teli czigaretta-skatulyát pillantott meg.</p> -<p>– Nini! Ezt itt felejtette!</p> -<p>Rágyujtott egy czigarettára; a többit a zsebébe tette.</p> -<p>Egy félóra multával már künn volt a napfényes utczán, egyelőre -hajléktalanul. Sétálni fog, s ezalatt meggondolja, hogy: mi -lesz?!…</p> -<p>De nem arrafelé indult, a merre Villegas úr lakott.</p> -<p class="center">* * *</p> -<p>Hogy mi történt aztán Don José Mariával? – Mr. Brown sohase -tudta meg.</p> -<p>Kivágta magát nehéz helyzetéből, és most is gondolatot olvas? -Elpusztult, mint a vad, mely észrevétlenül tünik el a világból? -Vagy megfogadta a jótanácsot, és beadta a derekát? Elment Villegas -úrhoz, kibékült az apjával, és most várkastélyában ül?</p> -<p>Mr. Brown azt a föltevést találta a leginkább valószinünek, hogy -José Maria, ha előbb nem, később mégis csak beadta a derekát. -Később, idővel. Az idő <span class="pagenum"><a name="Page_273" id= -"Page_273">-273-</a></span> mindent megőröl. Idővel a legszebb -asszonyból is öregasszony válik.</p> -<p>Mindegy. Azért Mr. Brown mindig tisztelettel gondolt José -Mariára. Nem tudta megérteni a merev jellemeket, hanem azért -tetszettek neki a merev jellemek.</p> -<p>Mi úgy hallottuk, hogy José Maria még most is gondolatot olvas, -valahol Bergengócziában, de nem lehetetlen, hogy a kételkedő Mr. -Brown jól okoskodik, s hogy José Maria egyszer mégis csak be fogja -adni a derekát. Valóban, az idő mindent megőröl, s idővel a -legszebb asszonyból is öregasszony válik.</p> -<p>Hanem, úgy látszik, a természetnek czéljai vannak vele, hogy -azok az asszonyok, a kiknek egykor szintén öregasszonyokká kell -válniok, legalább egy ideig, egy kis ideig: szépek. És czéljai -lehetnek azzal is, hogy, ha már minden jellem nem tarthat örökkön, -mindig akadnak jellemek, a melyek egy darabig, legalább egy -darabig: hajlíthatatlanok.</p> -<p class="center">VÉGE.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_274" id= -"Page_274">-274-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_275" id="Page_275"><br /> --275-</a></span></p> -<h2>GÓLIÁTH</h2> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_276" id= -"Page_276">-276-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_277" id="Page_277"><br /> --277-</a></span></p> -<p>Egy öreg bohém – sok verses színdarab költője – beszélte ezt a -történetet, az »Eldorado«-kávéházban, a hol éjente fiatal -czimboráinak hazudozni szokott.</p> -<p>– Azelőtt – így kezdte – még nem régiben is, két otthonom volt. -Az egyiket sokszor változtattam, a másikhoz hűséges voltam vagy -harmincz esztendeig. Azt a fészket, melyet közönségesen otthonnak -mond az ember, a zugot, a hol a hajnalt és a reggelt átaludni -szoktam, meg-megcseréltem; a futó évek folytán hol itt, hol amott -ütöttem tanyát. Másik otthonom, igazi otthonom az »Arany -Csillag«-kávéház volt.</p> -<p>Ha itthon voltam, a városunkban, nem mult el nap, hogy be ne -tértem volna a gazdagok negyedének egyik legfüstösebb zugába, -egy-egy órát agyonmélázni a mellett a kedves márványasztal mellett, -melybe egy figyelmes és kőfaragó hajlamokkal megáldott pinczér -belevéste a névbetűimet. És a mikor idegen földön barangoltam, -álmodozva gondoltam az »Arany Csillag«-ra, mint emberséges férj a -távol szomorgó feleségre. Ahányszor nagy útról tértem vissza, első -látogatásom a kávéházamat illette.</p> -<p>Volt az életemnek olyan korszaka is, mikor az »Arany Csillag«-ba -czimborákat csődítettem magam köré. De soh’se jártam oda a társaság -kedvéért. Ez a kávéház nem a klubbot pótolta nekem: a hol az ember -<span class="pagenum"><a name="Page_278" id= -"Page_278">-278-</a></span> ujságokat olvas és ujságokat beszél -meg; nem kerestem benne szórakozást, a játék se volt gyönyörűségem. -Igazában talán azért jártam oda, amért más ember kimegy a fenyvesek -közé vagy a folyópartra, valahányszor rabjául esik annak a furcsa, -félig édes, félig szomorú hangulatnak, melyet a legokosabbak -melankóliának neveznek.</p> -<p>A kávéházba már akkor is kevesen jártak, mikor én először -vetődtem oda. A leggyakoribb vendégek gabonaügynökök voltak, a kik -délutánonkint a közeli tőzsdéből átjöttek kártyázni. Magamforma, -szellemi munkával foglalkozó ember nem igen tévedt oda. Rajtam -kívül a kávéháznak csak egyetlen egy törzsökös vendége volt, a ki -némi érdeklődést tanusított a nyomtatott betű iránt. Hanem ez az -egy aztán nevezetes ember volt, legalább rám nézve nevezetessé -vált.</p> -<p>Mikor első ízben botlottam be az »Arany Csillag«-ba, már ott -találtam. És az alatt a harmincz esztendő alatt, melyet a szokás -szolgálatában ennek a kávéháznak áldoztam, ő is ott ült a -kávéházban minden áldott nap, kivéve néhány rendkivüli esetet; de -ezekről a rendkivüli esetekről nincs még mit szólanom. Az első tíz -esztendőben úgyis nagyon gyéren fordultak elő.</p> -<p>Ez a másik, írástudó-féle vendég még hűségesebb oszlopa volt a -kávéháznak, mint én magam. Velem megesett, hogy néha esztendőszámra -idegen országban gyászoltam az »Arany Csillag«-ot; amaz nem utazott -soha. A mig csak valami nagy betegség le nem verte a lábáról – és -ez igen ritkán történt – minden este, pontban hat órakor megjelent -a kávéházban, beletemetkezett a külföldi lapokba, a melyeket csak -ketten olvastunk, s mikor az óra nyolczat ütött, -összeszedelőzködött <span class="pagenum"><a name="Page_279" id= -"Page_279">-279-</a></span> és csöndesen elsompolygott. Oszlop -létére nagyon kevés vizet zavart a kávéházban.</p> -<p>A legpontosabb ember volt, a kit ismertem. Perczre járt, perczre -evett, perczre köhögött. Egy-két félszeg mozdulata tudós ember -pedantériájáról árulkodott. Tudósra vallott arczkifejezésének az az -egyetlen jellemzetes vonása is, melyet csak később, nagysokára -vettem észre, mikor jobban megismertem. Ez az arcz zavartalan -nyugalomról, állandó lelki békéről beszélt; ha ki nem nevetnének, -azt mondanám: komoly derültség ült rajta. Meggyőződtem róla, hogy -ezt a nagy nyugalmat, ezt az örök derűt a léleknek is, az arcznak -is, csak a könyvek adhatják meg, azok a könyvek, a melyeket -szerelemmel és pedig hűséges szerelemmel szeretünk.</p> -<p>Akkor még jobban érdeklődtem az emberek iránt, mint mai napság. -Pár hónap multán bosszantani kezdett, hogy fogalmam sincs róla: ki -lehet ez az én testvérem a »Journal des Débats«-ban? -Kérdezősködtem. Megtudtam, hogy egy kissé csillagász, nagy -mértékben fizikus és mindenképpen mathematikus. Különben pedig -tisztviselő a meteorologiai intézetben, és Bruck úrnak hívják. Az -ördögbe is, kitalálhattam volna a foglalkozását. Az ember nem ok -nélkül bujja a lapokban a meteorologiai tudósításokat.</p> -<p>Mindenkor szent félelemmel viseltettem az exakt tudományok, s -különösen e tudományok mívelői iránt, ettől fogva tehát illő -tisztelettel tekintettem kávéházi szomszédomra.</p> -<p>Figyelmemet természetesen csak tekintettel fejeztem ki, a mit -nemsokára Bruck úr szives volt viszonozni. Akkortájt került színre -első verses vígjátékom: »Diana«, a melylyel némi sikert értem el. -Kevéssel az előadás után Bruck úr egy jóakaró pillantása megértette -velem, hogy tudja: ki vagyok, s hogy, a mi őt illeti, -megkülönböztet <span class="pagenum"><a name="Page_280" id= -"Page_280">-280-</a></span> a gabonaügynököktől. A figyelem jól -esett, bár puszta udvariasságnak vettem. Mit neki – tünődtem – a -világ minden Dianái?!</p> -<p>Lassan-lassan, hónapok, évek multán, némi rokonérzés fejlődött -ki köztünk. Hanem azért egyikünk se közeledett a másikhoz. Sohase -szóltunk egymáshoz egy szót se. De mit is szólhattunk volna? Mit -érdekelte őt Poe Edgar és Gérard de Nerval! S mit tudtam én a -minimumhoz és a maximumhoz!</p> -<p>A mint az idő telt, megszoktam Bruck urat, mint megszoktam a -névbetüimmel jelzett márványasztalt s a tiszteletemre kijavított -karosszéket. Éreztem, hogy hiányoznék, ha hirtelen elmaradna a -kávéházból, s néha-néha elgondolkoztam rajta: micsoda élete lehet -ennek az én tudós szomszédomnak?</p> -<p>Egyszer oda voltam vagy másfél esztendeig. A vándor-éveimet -éltem. Mikor visszatértem, s ismét fölkerestem az »Arany -Csillag«-ot, az első nyájas arcz, melyet megpillantottam, a Bruck -úré volt. Látszott rajta, hogy örül a megérkezésemnek. S -mértéktelenül tartózkodó barátkozásunk ujra kezdődött. Társaság -gyűlt asztalom köré, vidámság költözött az »Arany Csillag«-ba. -Asztalunk körül sok bolond tréfa s dísztelen szó hangzott. Mindez -hidegen hagyta szomszédunkat. Ilyen türelmesen békés és komoly -lehetett a názárethi arcza, mikor megcsúfolták. Nagyritkán azonban -megesett, hogy mikor valami túlságosan bolondot mondtam, Bruck úr -is elmosolyodott. Erre a mosolyra igen büszke voltam.</p> -<p>Határozottan megszerettük egymást, Bruck úr meg én. Úgy hogy -valósággal megijedtem, mikor egyszer néhány hétig kimaradt a -kávéházból. Tudtam, hogy valami nagy bajnak kellett környékeznie. -Úgy is volt, alig tudta meglábolni. A viszontlátás megható volt, és -<span class="pagenum"><a name="Page_281" id= -"Page_281">-281-</a></span> légies nyájaskodásunk, melyet csak a -két halhatatlan árnyék: Jaufre Rudel és Melisande túlvilági -barátkozásához hasonlíthatok, mind élénkebbé vált. Már majdnem -megismerkedtünk.</p> -<p>Úgy tíz év telhetett el azóta, hogy Bruck urat először láttam, -mikor szomorú emlékezetű »Psyché«-met színre hozták. »Psyche« -alaposan megbukott. Sem azelőtt, sem azután nem bukott meg verses -színdarab olyan rettenetesen. Az egész nézőtér pisszegett; a -második felvonás után valóságos üvöltözés támadt. Csak egy ember -volt a földszinten, a ki az utolsó perczig kitartóan, szinte -kétségbeesetten tapsolt, hogy megmentse a darabomat: Bruck úr.</p> -<p>Mély hálát éreztem iránta, melyet nyilvánítani semmiféle -alkalmam nem kinálkozott. De kevéssel utóbb legalább udvariassággal -viszonoztam a szivességét. Valami értekezést olvasott fel az -akadémiában. Nagyon tudós felolvasás volt, annyi szent. Már a czíme -is olyan tudós volt, hogy egy szót sem értettem belőle. Nem tudtam -kitalálni: fizikai vagy mathematikai tárgyú-e? Hanem azért elmentem -az akadémiába, meghallgatni a felolvasását. S ha nem féltem volna, -hogy felriasztom szomszédaimat, az öreg fő-főcsillagászokat, -bizonyára közbe is kiabálok: »Bravó, helyes!«</p> -<p>Bruck úrnak jól esett a figyelem. Mikor lejött a felolvasó -emelvényről, engem is könnyed meghajlással üdvözölt, mint a -gratuláló öreg csillagászokat.</p> -<p>A sors mind közelebb és közelebb hozott bennünket egymáshoz. Úgy -esett, hogy az öreg Pistika, a pinczér, a ki körülbelül tizenöt év -óta szolgált ki bennünket, egyet gondolt és meghalt. Nagyon derék -fiú volt ez az öreg Pistika. Maga volt az eleven figyelem. Úgy -ismert már bennünket, a két törzsökös vendéget, hogy kitalálta a -gondolatainkat, nem kellett vele hosszan értekeznünk. <span class= -"pagenum"><a name="Page_282" id="Page_282">-282-</a></span> -Kedvelte ugyan az italt, de végletekre csak ritkán vetemedett. Az -öreg Pistikának egy éktelen frakkon kívül semmije és senkije se -volt a világon. Nem volt annak még kutyája se. Hárman kísértük ki a -temetőbe: a pap, Bruck úr, meg én. A temetés után Bruck úrral -néhány udvarias szót váltottunk a földi lét mulandóságáról, meg az -érdemekről, melyek túlélik a gyarló testet, s aztán kezet fogtunk. -Attól fogva köszöntünk egymásnak.</p> -<p>Később, néha, helyet foglalt a társaságunkban is. Igen keveset -beszélt, de a szakjába vágó vitás kérdésekről szívesen és -készségesen adott felvilágosítást. Szócsatáinkat mindíg figyelemmel -hallgatta, de békés, derült mosolygásából kiérezhettük, hogy a -Sirius magasságában van irodalmi vitatkozásaink felett. Ha -általánosabb érdekű tárgyakról volt szó, s nagyon erőltettük a -nyilatkozásra, udvariasan, bár kissé kitérőleg válaszolt -kérdéseinkre, óvatosan, tekintettel a józanság törvényeire, a -tények logikájára, a statisztikára, a személyekre, tekintettel az -egész világra. Maguk a tárgyilagosság és a realitás nem lehettek -volna tárgyilagosabbak és reálisabbak.</p> -<p>Vagy husz évet értünk meg második otthonunkban, mikor egyszerre, -váratlanul, az »Arany Csillag« a hulló csillagok sorsára jutott. -Kávéházunk, helyesebben szólva: kávéházunknak a gazdája megbukott. -A szomorú ujság mind a kettőnket lesujtott. Az utolsóelőtti este, -mielőtt Pistika utódja végképpen bezárta a kávéházat, bankettet -rendeztem a névbetüs márványasztalon. A néhány árva vendég haza -szállingózott: mi maradtunk utolsóknak, a csillagász meg én. Kívüle -csak két vendégem volt: a kisasszony, meg a szerencsétlen Csillag. -Míg én ezt a derék embert biztattam a kétségtelen jobb jövővel, a -meteorolog a <span class="pagenum"><a name="Page_283" id= -"Page_283">-283-</a></span> kisasszonynyal foglalatoskodott. Most -beszélt vele legelőször, húsz esztendő multán. Ez a leány -megöregedett mellette, s Bruck úrnak mindeddig nem volt hozzá -egyetlen szava. Nem tudom, a szokatlan állapot, vagy a bor tette-e, -de a csillagász arcza egész este piros volt. Mikor haza mentünk, -megvallotta nekem, hogy nem szokott hölgyekkel társalogni.</p> -<p>Egy pár hónapig úgy bolyongtunk az utczán, mint két kivert -kutya. Ha véletlenül találkoztunk, fájdalmas mosolylyal köszöntünk -egymásnak. De az »Arany Csillag« fénye nem aludt ki egészen. Akadt -uj ember, a ki ujra megnyitotta a kávéházat. Bruck úr is, én is, -diadalmasan vonultunk vissza az ujonnan kifestett zugba.</p> -<p>S aztán még vagy tíz évig zavartalan barátságban éltünk, most -már egymás oldalán. Beszéltünk a minimumról és a maximumról, -beszéltünk Poe Edgarról és Gérard de Nervalról; hol én unatkoztam, -hol ő; de türelmesek voltunk egymás gyöngéje s elismerők egymás -tehetsége iránt; a szeretet sokféle különbséget kiegyenlít. A -társaságom is megszerette Bruck urat: nagyon nyájas ember volt, bár -kissé hideg és tartózkodó. De a légynek se vétett.</p> -<p>Mondom, nagyon tartózkodó s izgatottságra képtelen embernek -ismertem. Annál inkább meglepett, mikor egy este valami kicsinység -miatt, melyről sehogyse tudtam belátni, hogyan érdekelhette, -egészen kijött a sodrából.</p> -<p>A mult télen történt. Asztalunk körül ismét irodalmi vitatkozás -támadt. Nem kiméltük egymást, s úgy rémlik, az én »igazság«-omat -nagyon eláztatták, mert emlékszem, hogy ezt az inkább nagyhangú, -mint tartalmas kijelentést koczkáztattam meg:</p> -<p>– Az igazságot nem lehet csak így egyszerűen letorkolni. -<span class="pagenum"><a name="Page_284" id= -"Page_284">-284-</a></span> A remeket nem lehet csak így -hirtelenében tönkre ócsárolni. És ha az egész világ agyon neveti -is. Az igazság, melyet valamely remekben kifejeztél, akárhogy -temesse el a léhaság, a közönbösség és a gyerekes gúny, kitör -sírjából és eget kér, kikel és termékenynyé válik, mint a mag, mely -háromezer évig a fáraók sírjában hevert, s háromezer év multán a -földbe jut és kicsírázik.</p> -<p>Valami képzelhetetlen történt: Bruck úr, a ki rendesen elnéző és -néma tárgyilagossággal hallgatta gyerekességeinket, Bruck úr -szeliden megveregette a vállamat.</p> -<p>A meteorologtól ez a vállveregetés valóságos ömlengésnek tűnt -fel. Annyi volt ez, mintha más valaki a nyakamba borult és -megcsókolt volna. Mindnyájan összenéztünk. Bruck úr kissé elpirult. -Hanem még akkor este hazakisért. Először életemben. Csikorgó hideg -volt, nem akartam elfogadni a szívességét. Hiába. S ettől fogva -elkisért minden este, messze eső lakásomig, bárhogy -szabadkoztam.</p> -<p>Ezeken az esti sétákon, meg máskor is a kávéházban, szivesen -beszélgetett irodalmi dolgokról, rendesen magától. Mással nem igen -elegyedett szóba, de velem szemben szinte közlékenynyé vált. -Egyről-másról elmondta benyomásait. Úgy látszott, érdeklődni -kezdett az irodalom iránt. De önmagáról is elmondott egyet-mást. -Hogy árva és örömtelen életet élt, hogy egész élete a munkáé volt, -hogy szereti Shaksperet, s hogy Julius Caesart könyv nélkül -tudja.</p> -<p>És néha úgy tetszett, mintha még akart volna mondani valamit. -Elhallgatta.</p> -<p>Néhány hónapi tünődés után végre is elszánta magát.</p> -<p>– Akar nekem egy nagy, igen nagy szivességet tenni? – kérdezte -egy este, mikor éppen búcsúzkodtunk. <span class="pagenum"><a name= -"Page_285" id="Page_285">-285-</a></span></p> -<p>– Bizonyára, és pedig örömmel.</p> -<p>– Úgy kérem, látogasson meg holnap három és négy óra közt. Nagy, -igen nagy szivességre kérem.</p> -<p>El nem képzelhettem, mit kivánhat tőlem. Másnap pontosan -megjelentem a lakásán. Igen szivesen fogadott; láthatólag -izgatottan várt.</p> -<p>– Engedje meg – szólt – hogy elhagyjak minden fölösleges -bevezetést. Azonnal látni fogja, mire nézve kérem nagybecsű -véleményét. Hadd térjek mindjárt a dologra.</p> -<p>Leültetett egyetlen karosszékébe. Megkinált egy ezüstgöngyölegbe -burkolt szivarral, melyet nyilvánvalóan külön az én számomra -vásárolt. Aztán asztalához ült, kiszedett a fiókból valami -papircsomagot, ránézett a csomóra s így szólt:</p> -<p>– Góliáth. Szomorújáték öt felvonásban. Irta Bruck Jeromos.</p> -<p>Majd elájultam. Erre nem voltam elkészülve.</p> -<p>Olvasni kezdett. Verses tragédia volt valósággal, s nem valami -tréfa; verses tragédia zsidókkal és filiszteusokkal. A zsidók és a -filiszteusok nagyon mulatságosak voltak benne. Ilyen színdarabot -csak egy meteorolog írhatott. Irtózatos kedvem lett volna -hahotázni.</p> -<p>De a hogy jobban megnéztem emberemet, elment a kedvem a -nevetéstől. Szeme vad tűzben égett, arcza lángolt, ki volt kelve -magából.</p> -<p>Az első felvonás után aggódva kérdezte:</p> -<p>– Nos?</p> -<p>Kezet szorítottam vele. Szerencsét kívántam munkájához, s -elmondtam Góliáthról mindazt, a mit Macbethről gondoltam.</p> -<p>Végig olvasta, s én nagyon komolyan hallgattam. Nem éreztem -többé a nevetés ingerét. <span class="pagenum"><a name="Page_286" -id="Page_286">-286-</a></span></p> -<p>Ujból kezet fogtam vele és ujból magasztaltam. Elmondta, hogy -harminczkét éve dolgozik ezen a munkán. Húszszor is megváltoztatta, -átalakította, ujra írta. S megkérdezte tőlem: ebben a formában -hagyja-e végkép, vagy még változtasson rajta valamit?</p> -<p>Tudtam, hogy ha a változtatás ellen nyilatkozom, ezután már -színházi összeköttetéseimre kerülhet a szó. Kellemetlenül éreztem -magamat. Gyönge voltam, a mit később keservesen megbántam. -Ajánlottam, hogy valamelyik lényegtelen jeleneten tegyen -változtatást. Egy-két évet akartam nyerni.</p> -<p>Nagyon hálálkodott a tanácsért. Idegesen szorította meg a -kezemet, s biztosított, hogy soha se fogja elfelejteni.</p> -<p>Akkor este különösen vidám volt. Részletes magyarázattal -szolgált az asztaltársaságnak a new-yorki szabadság-szoborról. Hol -van a világító tornya, milyen sebességgel haladnak a tengeren át a -vándorló madarak, hogyan csalja őket a fény a toronyhoz, mint -verődnek a falhoz s hullnak élettelenül a torony párkányzatára.</p> -<p>Hanem, mikor egyedül maradtunk, velem csak Góliáthról beszélt. -Temérdek dolgot tudott róla mondani. S minden szaván meglátszott, -hogy erre az egy kártyára tette az életét.</p> -<p>Úgy három hónappal ezelőtt az én csillagászom halott-halványan -érkezett az »Arany Csillag«-ba. Megsemmisülten rogyott egy székre, -s aggódó kérdéseimre nagynehezen ezt hebegte:</p> -<p>– Ellopták Góliáthot.</p> -<p>Valami gazember feltörte az íróasztalát, elvitte az apró -értékeit s mindenféle írással együtt Góliáthot is.</p> -<p>Igyekeztem vigasztalni, megnyugtatni. Bizonyítgattam, hogy az, a -mi a Góliáthban remek, megvan. Megvan <span class= -"pagenum"><a name="Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> a -fejében. A mi a fődolog, azt a tolvaj nem vihette el. Szomorú -mosolygással hallgatott.</p> -<p>Másnap felakasztotta magát. Akár csak Gérard de Nerval.</p> -<p>Mert hát nemcsak a new-yorki halvány fény: az Ideál, ez az -óriási világító torony is megkívánja a maga áldozatait. Szegény -madarak!</p> -<p>Azóta nem mentem az »Arany Csillag«-kávéházba.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_288" id= -"Page_288">-288-</a></span></p> -<h2>TARTALOM.</h2> -<ul class="TOC"> -<li>Solus eris <span class="ralign"><a href= -"#Page_1">1</a></span></li> -<li>A gondolatolvasó <span class="ralign"><a href= -"#Page_233">233</a></span></li> -<li>Góliáth <span class="ralign"><a href= -"#Page_275">275</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_9">9</a></td> -<td>»à la Watteau»</td> -<td>»à la Watteau«</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_15">15</a></td> -<td>nem vise ték</td> -<td>nem viselték</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_23">23</a></td> -<td>Így törtent</td> -<td>Így történt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_83">83</a></td> -<td>»Szeretlek.»</td> -<td>»Szeretlek.«</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_83">83</a></td> -<td>«Magyar Művészet«</td> -<td>»Magyar Művészet«</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_94">94</a></td> -<td>»haragszom rád»-ot</td> -<td>»haragszom rád«-ot</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_103">103</a></td> -<td>nyivánuljon</td> -<td>nyilvánuljon</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_107">107</a></td> -<td>Asztalos.»</td> -<td>Asztalos.«</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_115">115</a></td> -<td>magyarazat nem</td> -<td>magyarázat nem</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_119">119</a></td> -<td>vissza. utasító</td> -<td>visszautasító</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_119">119</a></td> -<td>okozni-</td> -<td>okozni.</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_121">121</a></td> -<td>Es máskor</td> -<td>És máskor</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_151">151</a></td> -<td>„Ne szalaszd</td> -<td>»Ne szalaszd</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_174">174</a></td> -<td>kettesbsn</td> -<td>kettesben</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_284">284</a></td> -<td>hagllatta</td> -<td>hallgatta</td> -</tr> -</table> -</div> -<pre style='margin-top:6em'> -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SOLUS ERIS *** - -This file should be named 63586-h.htm or 63586-h.zip - -This and all associated files of various formats will be found in: -http://www.gutenberg.org/6/3/5/8/63586/ - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - -</pre> -</body> -</html> diff --git a/old/63586-h/images/cover.jpg b/old/63586-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 6b9c790..0000000 --- a/old/63586-h/images/cover.jpg +++ /dev/null |
