diff options
Diffstat (limited to 'old/65672-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/65672-0.txt | 5932 |
1 files changed, 0 insertions, 5932 deletions
diff --git a/old/65672-0.txt b/old/65672-0.txt deleted file mode 100644 index fad7c6c..0000000 --- a/old/65672-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5932 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Förgeteg János mint közero és más -elbeszélések, by István Tömörkény - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Förgeteg János mint közero és más elbeszélések - -Author: István Tömörkény - -Release Date: June 22, 2021 [eBook #65672] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Google Books Library Project - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FÖRGETEG JÁNOS MINT KÖZERO ÉS MÁS -ELBESZÉLÉSEK *** - -VIDÁM KÖNYVEK - -TÖMÖRKÉNY ISTVÁN - -FÖRGETEG JÁNOS - -MINT KÖZERŐ - -ÉS MÁS ELBESZÉLÉSEK - -Budapest, - -Singer és Wolfner kiadása - -1905 - -_Minden jogot föntartunk._ - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -Förgeteg János mint közerő - -Halbőr Förgeteg János reggel aludt a domaszéki kapitányság területén. -Mert tudnivaló, hogy Jánosnak ott van a tanyája. A tanyában van egy ágy, -leterítve szépen subával, a fejtől van egy fanyereg, amelyet beborított -szűrrel. Ez így egészen jó párnaféle alkalmatosság és Förgeteg János meg -van vele elégedve. Azonban a fanyeregnek megvan az a rossz tulajdonsága -is, hogy néha lecsúszik róla a szűr. Történt ma, hogy éppen beállott ez -az eset. Förgeteg odaütötte fejét a fához és fölébredt. - -Odakint virradt. A tanyák között szellő futott végig és mozgatta a -faágakat. Förgeteg heverészett az ágyban. Az ablak éppen a feje irányába -szolgált és a gazda pislogó szemekkel, álmosan nézett ki rajta. A tájék -annak, aki mindig látja, meglehetősen unalmas. János gazda azt is tudja, -hogy az útszélen melyik fát mikor ültették és hány búzaszemet szórtak el -a gyökereire, hogy jobban megfogamzzon. - -Ennélfogva János gazda nem valami nagy érdekkel nézelődik kifelé. -Nincsen semmi változatosság. Mindössze egy ló jön errefelé a rügyező fák -alatt. A lovas még nem látszik az ágaktól s Förgeteg lustán -gondolkozásba merül, hogy ugyan ki lehet. De pár pillanat mulva rövid, -csillogó fényt lát a ló hasa mellett. János észhez kap. Pusztázó jár -erre. Rossz jel. - -Förgeteg Halbőr János hirtelen befordul és elkezd nagy erélyesen aludni. -Hortyog. Időközben a pusztázó odaér a ház elébe. A kutyák mérgesen -fogadják, elharapott vakkantásokkal jelezve azt a nagy folytonossági -hiányt, ami egy pusztázó és egy önérzetes eb közt elterül. - -A lovaslegény odaléptetett az ablakhoz és bezörget a kardtokkal. - -– János! - -János jól hallja a hívást, sőt a hangjáról meg is ismeri Koszó -pusztázót, aki igazság szerint komája is. Hanem a hivatalos állapot -megszünteti a komaságot. János nem tartja arra méltónak Koszót, hogy -feleljen neki. A pusztázó még egyszer megveri az ablakot: - -– Förgeteg János, – hej! - -János ebben a pillanatban azt hiszi, hogy a dolog komolyodni kezd, de -úgy okoskodik, hogy az ő neve Halbőr Förgeteg és így nem tartozik a -Förgeteg szóra hallgatni. Megmarad befelé fordult állapotban az ágyban, -de azért fülel erősen. Mikor aztán hallja, hogy a legény már csizmaorral -ütögeti az ablakát, eszébe jut, hogy ha a ló meglép a legény alatt, a -csizmaorr betöri az ablakot. Az pedig baj lenne. (Ezek a hitvány üveges -tótok nem igen járnak most a tanyák között. Tán elpusztult mind a -kolerában.) - -Förgeteg fölül az ágyban és elkezd tempósan öltözködni. Minthogy a -szemérmetes magyar ember magával viszi az ágyba is a fehérruháját, az -egész öltözködés csak annyiból áll, hogy János kalapot húz a fejére. -Aztán odamegy az ablakhoz és kikiált: - -– Mi kő? - -– Gyékken ki! – mondja a pusztázó. - -Förgeteg a nyakába keríti a subát és a pitvarban, ahogy jön kifelé, -készakarva rátapos a macska farkára. Ezt azért teszi, hogy -káromkodhasson. Ezt meg azért teszi, hogy ne kelljen köszönnie. -Tudvalévőleg az idejében alkalmazott káromkodás sok mindenféle -kötelezettség alól fölmenti az embert. Így hát csak a kalapbillentésből -kifolyó tisztesség adódik meg a zsaró-nak. - -– Ken’ mátul kezdve közerő, Förgeteg János. - -János ijedten néz a ló feje fölött a városi katona arcába. - -– Mi vagyok én? - -– Közerő kend a röszkei tőtésen. Tartozik kend odamenni és dógozni -estig. - -– Ingyen? - -– Hát. De leginkább mingyá mönynyékken. - -János lenéz a földre és ebben az állapotban marad egy darabig. Aztán -fölkapja a fejét: - -– Hát möhetök? - -– Hát gyékken… - -Halbőr Förgeteg János még egypár háttal kijelenti, hogy „rögvest“ megy, -hanem előbb elkászolítja a tarisznyát. És van annyi malicia Jánosban, -hogy nem invitálja be a pusztázót a szobába. A tarisznya előkerül, a -szája hozzámérődik a kenyérhez, amelyből akkora darabot harap, amekkora -éppen belefér. - -Mindez azonban időbe kerül, mert a tarisznyát előbb ki kell fordítani és -leveregetni két tenyérrel a szőrébe akadt miegymást. - -(Apró kacsákat talált János tegnapelőtt anyátlanul a réten és azokat -pakolta bele.) - -A tarisznya belseje tele van sárga pihével. Ahhoz nagy műértelem kell, -hogy valaki körömvéggel letisztogatni bírja. - -Ezután jön bele a kenyér és a szalonna. De a szalonna fönt van a -padláson. Föl kell menni érte. De a létrát mintha a föld nyelte volna -el, sehol sem találja János. A létra eltűnt, keresi jó félóráig -kamrában, istállóban, ház háta mögött, de sehol sem talál rá. - -Végre aztán eszébe jut, hogy hiszen nem is a padláson van a szalonna, -hanem a kamrában. Levág az oldalból egy darabot és belerakja a -tarisznyába. Véghetetlen lassan csinálja mindezt s időnkint odasandít a -pusztázóra, hogy ugyan únja-e már a dolgot. - -Idő multán elkészül ezzel is. A nap már fölkelt. Vérpiros fénynyel önti -el az eget. A pusztázó nézi és megszólal: - -– Eső lösz. - -János kap a szón és fontos képpel veszi vizsgálat alá az égi határt. A -föld peremének a szélén úszó kékes felhőket nézi először, azután fölebb -halad és a szeme elé tartott tenyér mögül bele próbál nézni a napba. - -– Löhet hó is, – feleli aztán. - -János ekkor a dolgok mibenlétével már majdnem készen van. Csak még a -cók-mók hiányzik. A cók-mók a szűr meg az ásó. A szűr csak előkerül -valahogy a szobából, de már az ásóra megint nem lehet ráakadni. - -Nagy keresés kezdődik. János a feleségét, leányát, valamennyi gyerekét, -mind az ásó után küldi. Azonban lehetetlenség ráakadni. Végre aztán a -pusztázó leszáll a lováról s a kerítés bozótjában kutatva, ráakad az -ásóra. - -Most már lehetne menni. Meg is indulnak. A tanyaút feléről visszatér -Förgeteg János, hogy ugyan el van-e kötve a tehéntől a borja. Alapos -istállóvizsgálat után megint megindul. - -Mennek egy darabon az úton, amidőn Halbőr megint csak megáll. - -– Hopp-hó, fékomteremtette… - -– No! - -– De bizony csak… – felel János és sürögve tapogatja körül magát. - -– Mi? - -– A kaparó! - -– Micsoda kaparó? - -– Hát az ásókaparó! - -No, ehol van ni. Ásókaparó nélkül nem tökéletes az ember. Halbőr -kijelenti, hogy okvetetlenül vissza kell mennie a tanyára, hogy egy -ásókaparót faragjon. - -A pusztázó meggondolkozik. Neki még másfelé van dolga, embert hajtani a -nyúlgáthoz. A lelkére köti hát Jánosnak, hogy a faragással ne soká -késsen, másképp a kapitány elé állás lesz. János bizodalmasan integet a -fejével és kétszer mondja: - -– Ügön, ügön. - -A legény megszorítja lovát és leporoszkál a Madarásztó túlsó végébe. - -Förgeteg hamiskás mosolylyal néz utána, ameddig látja. Azután -visszaballag a házba, a szűr megint a nyeregre kerül és János folytatja -az alvást. - -Idő multán fölcihelődik, megindul és éppen a háromórai harangszót veri -ki a töltésre a városból a szellő, mikor munkába áll Halbőr Förgeteg -János. - - - - -Munkások - -Már az egész héten látszott valami kedvetlenedés a töltésen a nép közt, -mert ez néha úgy van, hogy ballábbal kelnek az emberek és ilyenkor -mindenbe fönnakadnak. Alig találkozik egy is, aki ne morogna. Olykor, ha -ássa lent a gödörben a földet, megáll munkaközben és maga elé tekint, -azután nekivetve a mellét a talicska-hámnak, dacos némasággal halad föl -a meredek járón, ami a magas töltésre vezet. A munka, amit végez, a -legnehezebbek közül való és aki nem benne nőtt fel, nem bírja csinálni. -Ha belekezd is, kidől, vagy félmunkát sem végez. A kubikos tudja ezt és -a tudás önérzetet ad neki, amit emel az is, hogy többet keres, mint más -napszámos. Munkája akkor kezdődik hajnalban, mikor már látni lehet a -járót, amin föltolja a talicskát és este akkor végzi, mikor már a járót -látni nem lehet. Munkája olyan, hogy a hust, amit télen át magára -szedett, egy hónap alatt ledolgozza, szikárok és soványok valamennyien, -csak a lábuk szárán állanak hatalmas csomóban az izmok. - -Mert télen nem dolgozik, s ha megszorul is, más munkát nem vállal; -tavaszszal sem megy fölásni valamely kert földjét. Ő zsákoló, azt -csinálja, ha van munka; ha nincs: nincs, akkor várni kell, míg lesz. -Hasonlóképp van a kubikos. Hogy mit hord a talicskán, azt is keresi -ugyan, de nem föltétlenül, ellenben talicska nélkül nem megy semerre. A -munka csak abból állhat, hogy talicskán valamit valamerre el kell tolni. -Vagy föl vagy le. Földet föl a magas töltésre, vagy nehéz követ a -megapadt nyári vizen alacsonyan álló hajóba. Várat épít-e, vasutat vagy -vizitöltést, neki mindegy. Utóbb már a kazlakat is kubikolja a -pusztahelyeken. A csalamádétakarmányt ujmódisan sok helyen már nem ássák -földi verembe, hanem fönt rakják kazalba és ezután beterítik földdel, -hogy abban érjen. - -Mint lehetne a kazal tetejére földet hordani, ha kubikos nem volna? A -béresféle ilyesmihez nem ért. Jön a kubikosnép, a gödörgazda föltekinti -a kazlat, számítgat, hümmög, valamely összegért fölvállalja s -nekiállnak. Járót támasztanak a kazal oldalához s azon a deszkán, amely -oly meredek, hogy más ember rajta egymagában nem tudna fölmenni, a -kubikos föltolja a talicskát. Estére kelve kész a munka, a gödörgazda -átveszi és szétosztja az árát; minden emberre esett akkora napszám, hogy -sok diplomás úr vállalná jószívvel fizetésnek. A talicskába berakják a -cókmókot, a bőrzsákot, korsót, gyékényt, subát, az oldalba kerül az ásó, -a szélre a bogrács s haladnak odább a kubikosok egymás után, mint a -libák, más munkát keresni. Szikár és alacsony emberek, rövid pipákkal, -bocskorban, tótnak is nézheti őket, aki akarja, bár alighanem belehalna -a tót, ha egy napra versenyt próbálna velük. Haladnak sebesen, mert soha -lassan nem járnak a talicskával; úgy tetszik, mintha a talicska huzná -őket, pedig ők tolják. - -Nem beszédesek, hallgatagok; ha nem haragszanak, munkában kiállják szó -nélkül. Levelet sem írnak haza, csak utalványon küldik az asszonynak a -pénzt, ugyis ez a legjobb üzenetvivő. Sokáig oda vannak, hónapokon át, -olykor tavasztól őszig. A lakás a gyékényponyva, a butorzat a suba, az -élelem szalonna és kenyér; ha meleg ételre vágynak, a közös bográcsban -főz a bokor tarhonyás hust szolgafán. Bokrok szerint oszolnak meg, mint -a halászok, minden bokor főnöke a gödörgazda, aki munkát vállal és -számol. - -Ez a nép hát már az egész héten kedvetlennek mutatkozott. Már a mult hét -végén, szombaton, valami összezördülésük volt a számolásnál. A mérnök -nem úgy számolta ki a gödröket, ahogy ők jónak tartották volna. Kevesebb -föld esett ki a számítása végén és azt mondta némelyik gödörben, hogy -csalnak, mert nevelve vannak a bubák. A buba kerek, toronyforma -földoszlop a gödör közepén, amit a gödör ásásakor egy helyben hagynak s -annak a magasságából számítják ki munka végeztével a kihordott földet -kubik szerint. - -A mérnök a maga módja szerint számol, a kubikusok gödörgazdája pedig -csak ásónyéllel, de azért, ha a gödör hamisság nélkül való, leginkább -össze szokott vágni a két számadás. - -A kubikos azonban ért ahhoz, hogy mint kell nevelni a bubát. A kis -fatornyot éjjel finoman elmetszik a közepén s egy-egy arasznyi földet -építvén hozzá, a tetejét ismét ráteszik. Azon ott zöldel az a fű, amely -akkor is rajta élt, mikor még mező volt a gödör helyén s annak ott is -kell lenni, mert az a bizonyság arról, hogy nem történt csalás a -bubával. Ezért úgy a közepibe építik bele a földet olyan ügyességgel, -hogy aki nem járatos benne, soha észre nem veszi, hogy a buba nevelve -van. Így furfangoskodnak is ott, ahol lehet, mert ez szokás. Mikor a -csángókat hazahozták Moldvából, kubikosmunkát adtak nekik, hogy -keresetük legyen. Ahhoz tanitó kellett, adtak is melléjük öreg -kubikosokat, akik legelső sorban arra tanították meg az atyafiakat, hogy -mint kell nevelni a bubát és csak azután fogtak a mesterség egyéb -tudományához. – Nem valami jeles dolog, de nekik is van furfangban -részük, mikor becsapódnak. Elviszik messze vidékre, munkahely gyanánt jó -földet igérnek, ahhoz képest alkudnak s amint odaér, látja, hogy be van -csapva. Vagy agyagos a föld, vagy kavicsos, de hát hiába, most már hogy -jőjjön onnan a messziből vissza? Nem lehet. Csak vágja hát ásójával a -földet és szótalan munkájában az esze azon jár, hogy ennek az ásónak az -élét más helyre is bele tudná vágni. - -Ilyenkor lassu mozgások támadnak köztük és összesúgnak a gödörgazdák. -Munkájuk, mely úgy folyik, mintha gép végezné, lassúbb. Az arcok -elkomorodnak és más munkásokkal, kik nem kebelbeliek, hamar összekapnak -az emberek. A nehéz hangulatot észre lehet venni. Mint ezuttal is, mikor -nem oda messze vannak Galiciában, Romániában vagy Boszniában, ahova -vasuti töltést építeni viszik őket, hanem itthon, magyar földön építik a -gátat a víz ellen. Azok a magas, széles töltések, amik a Tisza partján -végighúzódnak, mind az ő munkájuk végtől végig. - -Mint nagy lomha kigyók fekszenek esztendőkön át a parton anélkül, hogy -valami hasznukat lehetne látni. Oldalaikra odarakva a sok karó, a rőzse, -a szalma, hombárokon áll a tömérdek zsák és semmi látszatja nincsen -annak, hogy ezek valamire kellenének. A víz messze van a töltések -lábától túl a füzeseken, mélyen alant az árkában, hogy a fák közül még a -gőzhajó kéménye is csak alig látszik ki, ha arra megy. Így áll -esztendőkön át az elhagyatott várfal. Párját, a tulsó oldalról valót, -nem is látni, szürkeségbe vesző fűzfák takarják. Nagy néha egy kocsi -vagy nehéz ökrös szekér megy a tulsó oldalon s úgylátszik, mintha a fák -hegyein mozogna. Körül, a messzeségben tornyok látszanak, a sík, lapos -táblán meg gőzmalmok kéményei füstölnek igen távol. Közelebb óriás -vetések, néhány ér a zsilipekkel, itt-ott egy nádas, megmaradva a régi -világból. Ami élő mozgás látszik, csak abban van, ott szárcsák, kacsák -és vizibuvár vöcskök laknak. - -Mígnem aztán egyszer játékos kedve támad a víznek és nagy sokaságban -kezdenek uszni lefelé hallgatag tömegei. Honnan jön az a sok? Ha eddig -volt, hol rejtőzött esztendőkön át? A víz a kérdésekre nem felel, csak -elhagyja medrét és bemegy a fűzfák alá lakni. Azután a töltés lábához ér -s rajta emelkedik. Most már nem csendes, inkább beszédes: zúg a fák -koronái között. És oly gyorsan folyik, hogy nagyon, de azért a lefolyt -helyébe újból jön másik és szőke színe olykor haragos barna. A föld fölé -épített csatorna ilyenkor a két töltés köze s lent a mélyben virágzó -föld, a tanyák s oda messze falvak és városok… Az a kérdés, hogy van -megcsinálva a töltés. Ha rosszul, akkor kitörik az oldala és hamarosan -temető lesz minden. Városokban, falvakban peregni kezdenek a dobok, -közerők haladnak kifelé és kocsikon viszik sebesen a kubikos népet. -Gyors és nehéz munka áll be a töltésen. Karóznak, magasítanak, -erősítenek. Két-három sor karót meghág a víz, elviszi a rőzsét és mossa -a töltést; akkor újból jön a negyedik sor karó. Egy hét előtt innen a -töltésről még nagyon szép akácerdőt láthattál, amint enyhe színével -kivált a haragos-zöld vetések közül. Most ha keresed, nem látod, a helye -üresen és kopáran áll: az erdőt elvitték karónak s talán azt sem -kérdezték, hogy kié. - -Nincs úr. Senki sem úr, csak a kubikos meg a mérnök. Van ott katonaság -is, amely távol falvakból és a tanyák közül odahajtotta a munkaerőt, de -az csak mellékes munkára való. A kubikos rangban előlép, a kétkézi -munkásból kiválik a mesterember. Már nemcsak az izmai erejénél fogva -több, mint a más, hanem az értelemnél fogva is. Ő látja meg legelsőbb a -szivárgást vagy ama veszedelmességet, mikor a nagy lomha töltés arra -készül, hogy néhány ölnyire elcsúszszon a helyéről. Nem ismeri az -éjjelt, nem a nappalt, sárban és esőben áll, áztatja az átcsapó hullám s -munkaközben szárad meg rajta a ruha. Nem bírná azt meg más, csak ő, aki -tavasztól őszig szabad ég alatt táboroz. Mérges daccal feszül neki a -dolognak; ha kérdik, csak morog s úgy áll fogai között a kurta pipa, -mintha a világot akarná fenyegetni vele; egyik szerszámot csak azért -teszi le, hogy fölkapja a másikat. Pedig hát mit neki ez az egész tájék -s mit neki az a nép, amely már elfáradva, kétségbeesett közönynyel áll? - -A morgás végighalad a töltésen. A mérnökök sejtik, hogy valami készül, -de még nem tudják: mi. Egy gödörgazda azt kiáltja a töltés tetejéről: - -– Huja! - -A bokorba tartozó emberek megállnak. Aki tolta épp fölfelé a járón a -talicskát, annak a közepén ott hagyja. Az ásókat belevágja a földbe. És -sorban, mint valamely elrontott sortűz ropogása, hallatszanak a kemény, -rekedt szavak: - -– Huja! - -– Huja! - -A munka zaja után ijesztő nyugalom áll be. A tengernyire nőtt folyó, -amelynek nem látni a tulsó oldalát, kavarog, szálfákat vagdos a -töltéshez és átdobálja rajta a hullámait a kitépett karókkal együtt. Már -nagyon mérges. Csupa sár az egész töltés, mert hisz a háta mögül is a -szivárgó vízből hordták már a földet a tetejére. A végig sáros, csatakos -alakból, aki elősiet, aligha nézné ki valaki az urat, mert itt nem érnek -rá ruhát váltani. - -– Mi az, emberek, mi az? – kiáltja messziről. – Mi van itten? - -Nem felel a kérdésre senki, csak egy gödörgazda mutat gúnyosan a sárga -tengerre és azt mondja: - -– Víz. - -Hát az van csakugyan, sok. A tulsó partnak nyoma se látszik, az ártér -fái mind eltüntek, a nagy folyózuhatagon itt-ott uszik egy házfedél, -valamely parti csőszházból, amit elsodort. A végig nedves töltésen -olyképp veri át a szél a hullámot, hogy messziről fehér, röpködő -vitorláknak látszanak. És úgy látszik (tévedés-e, nem-e?), hogy ez a -hosszu sárhegy inogna. Ahol a szél nagyon nekifekszik a víznek és a -parthoz nyomja, ott mintha tágulna a töltés. Mozog, mint a -gyékényponyva, ha a szél veri. - -– Hát mi bajuk van, hogy nem dolgoznak? – kérdezi a mérnök. – Hiszen úgy -elszakad a töltés! - -– El – hagya rá egykedvüen a kubikosfőnök. - -A többiek hallgatnak. A gödörgazda folytatja: - -– Ha a víz mög nem zsáll, elszakad bizonyosan. Hiába itt már a munka, -hiszen sárra sarat hányunk. Az ásó nyomán fölfakad mán a víz. Nézze csak -uram itt-e, ahun most állunk, még ma mögszakad a töltés. Lent a patkája -már három hejjön el van repedve. - -– Hát meg kell fogni, – kiáltja a mérnök. – Dologra, mindenki oda! Van -zsák, karó elég! Csak sebesen no, emberek! - -– Csak lassan, – mondja a gödörgazda. – Dógozunk uram, amíg csak át nem -szakad a töltés. Ott löszünk rajta, pedig ha nem száll mög a víz az -éjjel, valahun átszakad. Hisz úgy mozog már, mint mikor a kigyó csuszik. - -– Hát mi a kivánságuk? - -– Nem ögyéb, mint hogy most mán hitelbe nem dógozunk. Nézze csak az úr, -– magyarázza az ember és odasereglenek a többiek, – én abba vagyok -beleállapodva a cimborákkal, hogy szombatig mán nem löszünk itten. Addig -nem várhatunk a pézzel, mert ha elszakad a tőtés, mindönki szétszalad -amerre lát, oztán sönki se fizet ki bennünket. - -– Dehogy nem, – szól a mérnök. - -– Nono, – felel nyugodtan az ember, – mink mán jártunk úgy. Hát most azt -akarjuk, hogy ami kubik eddig vót a hétön, fizesse ki mingyár. Ezöntúl -mög nincsen kubik, hanem napszámba mén a munka fejenkint. - -Keserűen felel a mérnök a bocskoros embernek: - -– Persze, aki meg van szorulva, azzal könnyü így beszélni. - -Kissé zavarodottan védekezik a gödörgazda: - -– Szögényök vagyunk… Aztán máskor is jártunk mán úgy… - -Halad a töltésen errefelé egy másik sáros úrforma alak, egy katonatiszt. -A kirendelt fegyveres erő parancsnoka, aki most vizitálja az őrseit. -Nagy, hatalmas, nyers őszinteségü ember, ha akrobatának menne, bizonyára -jobban élne, mint hogy most itt a töltésen csatangol a havi nyolcvan -forintokért és három hete nem látott borbélyt. Maga iránt semmi -elővigyázattal nincs, még őrt sem járat a háta mögött s ha a karóhordó -szekér elakad, odamegy segíteni, hogy kirántsa a sárból. Megszerette már -mind az itt dolgozó ember, hozzá a szörnyü erejével, hatalmas hangjával -is imponál. - -– Hát itt mi van? – kérdezi, ahogy odaér. - -Mondani kezdené a gödrösgazda, de a mérnök a szavába vág és elmondja a -bajt. - -– Ebben igazuk van, – véli a főhadnagy. – Hát nem birsz most pénzt adni -nekik? - -– Nem. - -– Nincsen? – kérdezi ez leverten. - -– Dehogy nincsen, – mondja mérgesen a mérnök, – van itt tizezer forint, -de mindet ezresben küldték ide az okosak. Hát hol váltsam én most föl -itten? - -– Hát a többi szakaszon? - -– Nem tudom. Ha van apróbb pénzük, úgy sem adják ide, mert nekik is -kell. - -A bocskoros, sáros alakok egyre hangosabban beszélnek, hogy mi lesz? -Lesz vagy nem lesz? A gödörgazda rögtön hátrafordul és csöndet int, de -már az ő szava nem sokat ér. - -– Adj ide egy ezrest, – mondja a katona. – Más itt nem segit. - -– Hát a katonaság? – kérdezi a mérnök. - -– Az én tizenöt emberem két mérföldnyire van egymástól. A kényszer -különben sem használ, több kárt tehet a kubikos, mint hasznot, ha akar. - -S az ezrest lobogtatva a kezében, odalép a tiszt az ásós, csákányos -kubikosok közé. - -– Nem lehet fizetni, emberek, – mondja. – Nincs aprópénz. Hanem pénz -van, itt is az ezresbankó, de van még több is. Mindenki láthatja, hogy -itt nincs trafikos bolt, ahol váltanának. - -– No, az nincs, – szólnak a tömegből. - -– Hát itt a pénzük nálam, a mérnök úr ideadta nekem. Akármi lesz a -töltéssel, a pénzüket nálam mindig megtalálják. Megbíznak-e bennem hát, -mi? - -– Honné! Mög hát! – hallatszik mindenfelől, csak a gödörgazda szól: - -– Hanem… - -– No? - -– Ha elszakad a tőtés, ami hummink itt vesz, mögfizetik-e? - -A főhadnagy rámutat a pénzre: - -– Az is itt van benne. - -– Hát akkor gyerünk, – int az embereknek a gödörgazda és mennek a -bocskorosok mind vissza az elhagyott munkához. Kopog a nehéz furkó a -karókon, nyikorog az ázott talicska és ásós emberek keresik a töltés -háta mögött, hogy hol lehetne még egy kis száraz földet találni. Mérik a -vizet szinte percenkint, hogy megszáll-e, de nem száll. Nem az az idő -ez, mikor a víz egyszerre apadni kezdjen csak úgy magától, hanem apadna, -ha a tulsó parton szakadna el a töltés. De ott bizonyosan különben áll, -mint itt; itt pedig már olyan, mintha gyerekkéz építette volna játékból. -Néz végig kanyargó vonalán fölfelé a gödörgazda, mint aki biztos benne, -hogy ami késik, nem múlik. - -– Ahun a! – mondja. - -Jól föntesen, a kis nyárfaerdőn túl ketté vált a töltés és valami nagy -darab sárgaság omlik be a zöld mezőre. Az a víz és a hirtelen beálló -csöndben hallatszik a harsogása, amint tépi és szakgatja a partot. Hát -most már csakugyan huja mindennek, már nincs többé veszedelem, mert már -megvan a baj, amin senkisem segíthet többé semmiféle hatalommal. Csak -majd hátul, messze bent a vidéken, ahol egy kicsit magasodni kezd a táj, -csinálhat nyulgátat a nép, ha ért hozzá. A kubikos társaság sietve szedi -össze a cókmókját s mindent a talicskába rakván, megindulnak a töltésen, -hogy valahol róla letérjenek. Sürgős dolog ez, mert ha előttük is -elszakad a töltés, fogva maradnak. Lent a mezőkön kocsik vágtatnak a -mérnökökkel, lovas zsandárok nagyon sebesen mennek a falvak felé s -egyfelől már hallatszik is, hogy verik félre a harangot. A főhadnagy hol -siet, hol szalad, a töltésen szedegetve össze a legényeit. Elhagyja a -kubikosokat, mert nehéz a sárban a talicska; de az elhagyás azért nem -baj, mert a pénzzel azért majd megtalálják, ha máshol nem: otthon. - -– Hát megjövendölte kend! – szól a gödörgazdának, amint mellette elmegy. - -A rövid pipaszár mögül csendesen feleli az ember, tolva a talicskát. - -– Nem először látok én ilyent, uram. - -A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit -most már hiába vetettek, persze, ilyenkor nem tudni még, hogy meddig jut -el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. -Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő -állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad -hirtelen, hogy aztán a végén kiöntsön. - -A gödörgazda megáll és azt mondja a társaknak: - -– Majd ebbe a faluba mönnyünk le. - -Bólintanak rá, hogy jól van és libasorban a talicskák újból megindulnak. -Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu -laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. -A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül -neki a gödörgazda. - -– Ügyeközzünk embörök, ügyeközzünk. - -Oda igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a -kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz és itt -szélrül a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, -szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy -is a legényekkel. A legények a háztetőkön vannak, dobálják és hordják -lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat -tépdel ki és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a -nyomás egyre nagyobb s a laza kis földgát a közepén enged. A támadt -nyiláson szökve fut át az ár és sikoltoz az asszonynép és szomoru -némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a -főhadnagy és a nyilásba ugrik velük. A kubikos-csapat odaért és nagyot -ordit a gödörgazda: - -– Embörök! - -Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény és a vizelfogás -paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak -előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda -nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a -rácsos kaput és gyékénynyel borítva letámasztván, mögéje földdel -dolgozik. - -– No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány és betömték a -szakadást. - -Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a -főhadnagynak: - -– Uram, elázott-e a pénzünk? - -– Nem ázott az, – felel a tiszt, – csak derékig ért a víz. - -– Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk. Nincs mán itt nekünk mit -keresni. - -A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha -pénzüket kiadják. - -– Jól van, – mondja amaz és megindul azon vizesen, – talán csak tud itt -valaki váltani, gyerünk a községházához. Hanem én azt sem tudom, mi -fizetés jár maguknak. - -– Majd tudom én, – felel a gödörgazda. – A kubikot most mán úgy se löhet -számítani, hát napszám jár. Három egész nap napszám: hétfő, kedd, -szerda, mög mára röggel kilenc óráig egy fertáj napszám. Fejenkint ez -esik. - -– És az a munka, amit itt csináltak? - -A gödörgazda nemet int. - -– Az nem számos, – mondja. – Szögényöknek történt. - -A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban úgy van. - - - - -Egy vídám katonáról - -Az összes szerelmek között, miknek eddig nézője voltam, nem láttam ahhoz -fogható bolondot, mint mikor infanterist Alexander Bézső beleszeretett a -bimbasi egyik feleségébe, odalent a fölöttébb görbe Novibazárban. – Igen -különös dolognak tekintetődött ez nagy általánosságban akkor; először, -mert nem éppen azért küldettünk le oda, hogy egy vagy más szerelemben -utazzunk, másodszor pedig leginkább, mert hogy Bézső, a vizsgázott -lovász, a kapitány úr Bársonyának volt komornyikja, (amely állást később -a kompánia-szakácssággal cserélte föl), a századnál a negyvenhatodik -számu fegyver tulajdonosa, egyébként ezermester s örökös -szószátyárkodása miatt közönségesen csak Rucának nevezett úr voltaképpen -csak a piros selyemruhába lehetett szerelmes, mert a nagytekintélyü -bimbasi feleségeinek egyikéből sohasem látott egyebet. Azonkívül a -bimbasi és Alexander Bézső igen távol állottak egymástól. A Ruca -egyszerü közkatona volt, aki, bár sok mindenhez értett s a -kompánia-suszter, Franc Kerekes otromba szerszámaival rendbe tudta hozni -a rosszul járó zsebórát, nem lehetett olyan nagy ember, hogy a bimbasi -asszonyáig emelhesse szemét. Egyébként azonban általános szeretetnek -örvendett. A szakasznak, – nagy, hosszu, fából tél-túl összeütött -hodályban laktunk télen, szellős sátorokban a nyári meleg napokon, – -szinte a lelke volt, amint örökös fecsegésével jobb kedvre hozta a -folytonos hazavágyódástól már szinte elborult bolond társaságot. - -Ruca igen jeles férfiu volt. Ha új bakancsokat kellett zsirozni a -magazinnak nevezett állitólagos férhelyiségben, oda csak Rucát hívta meg -az őrmester, mert ime, az ügyes Ruca egy félóra alatt bezsirozta az -összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat, s ami a -legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is -„elfogta“ mind, ami pedig igen jó étel vacsorának, kenyérre kenve, ha -nincs más. Ámbár Ruca pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindig -gyártott olyasmit, amit el bírt adni. A suszter elhullajtott bőreiből -bukszákat varrt, ami különben pénztárca volna, de mégis csak sokkal -szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál -kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage -táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál -minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint hogy a kék -nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a -huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a -regimencbanda cseheit új-spanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot -csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a -várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi -train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit -visz a napos káplár a börtönbe, s a tisztelt valakit, amint vinné -szeretettel cirógatva a vasakat, amelyekkel pár perc mulva a keze a -lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a -legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni -a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak -„utalványa jött Magyarországból“, aki szerencsétlenül elpusztult odalent -s most nyugszik a nehéz kövek alatt, az egy sem halt meg, csak hosszu -szabadságra ment csupán. - -Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az -akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok és egyéb -messzi népek. - -Ruca ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele -része oda volt patrouillban, a hazaérkezőknek elébe futott a -hegyoldalakra, nagy hujjáhozás között kiabálva: - -– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot! - -Rucát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a -szeretetnek a nyilvánulása volt. Rucától sok mindenfélét eltűrtek, ha -néha „meghúzták“ is, a pokrócba borított kis embert soha sem verték -csizmákkal, legföljebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt -e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen „úszni küldte -az ágyakat“. Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó -pánt tarja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a -sötétben mindet s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A -zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy -robajjal esett szét a „szobája“. Végül aztán földön volt valamennyi. -Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a -büntetés elébe s csak nagy vörös szakállába nevetett a sikerült csiny -fölött. - -Rucának föl kellett öltöznie mars-adjusztirungba s hatszor tisztelegve -minden fölállított ágy előtt, így kiáltania: - -– Így jár az, aki elereszti az ágyakat… - -Ruca komolyan, megbánással, szinte siralmasan tette ezt. Amint készen -volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csöndesen, s egy -óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig, magára -szedvén mind a három pokrócot, kivonult valahova a kövek közé aludni. -Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a -kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz. - -Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállu, nagy -vörösszakállu ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes -szakállon, büszkeségén. - -Abba a kicsi, idegenbe tolt kolóniában, mivelhogy a török borbélyok -rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A -századok, ha a fiatal gyerkőcöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon – -a hajuk, hátraállították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük -negyven éven alól való ember. - -Egyszer volt csak szomoru dolga Rucának, amidőn elaludt a poszton. -Valahol a hegyek között, kis kolónia-őrház bezárt ajtaja mögött, -paliszádok védelme alatt, silbakolni kellett volna, azonban Ruca megúnta -az állást s leült. Majd fölugrik, ha jön valaki. Aztán oldalt -támasztotta az „asszonyt“. Végül elaludt a hideg őszi éjszakában, nagyon -mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy -tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes -embert. - -Ezért a kis alvásért elutazott Ruca a plevljei Svéta-Trojicába. Ez -valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön, -amelynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába -vágva. - -Ruca, innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes -szokása szerint, a földön ült két ágy között mindig s gyártotta -egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomoru volt s a -hathavi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást. - -Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában -elszállásolt néhány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal -s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha -kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba, annak -rendje és módja szerint, fölvétetett egy macska is, amely mégis némi -pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban, -hogy a macska, megúnván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög -állott akkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi -kísérletet nem tett az elfogására. Denikve, a szobaparancsnok rapportra -ment a kapitány elé: - -– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet -kenyeret. - -– Hát miért? - -– Jelentem alássan, megeszi a patkány. - -– Hát nincs ott a macska? - -– Jelentem alássan, nincs. - -– Hát hol van? - -– Jelentem alássan, dezertált. - -– Hát miért nem vigyáztatok rá? - -– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, amikor megszökött -a macska. - -– Hát jőjjön elő az Ördög. - -A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a -szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy -rezgett belé a barakk s a kadét teás ibrikje, az egyetlen európai -színezetü porcellán, lehullott a polcról. - -– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska? - -– Jelentem alássan, igen. - -– Minek engedte? - -– Jelentem alássan, nem lehet a macskát abfertigolni. - -Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik -macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a -toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul, s ami szó -nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment mindennap, fölmászott a -rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt minden magyar és török -katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán -ő felsége e derék harcosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a -bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Ruca. - -– Hát frájter, van-e már zizé? - -A holdvilágképe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető -tisztelettel kérdezte: - -– Milyen zizé, hadnagy úr? - -– Amelynek négy lába van és nyávog. - -– Olyan még nincs, hadnagy úr. - -Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapportra vitte a frájtert és -elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát. - -A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vígasságot -idézett elő. Délután eltűnt a Ruca s másnap reggel olyan nyávogás volt a -táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek. - -– Válogassatok, – mondta jólelkűleg. - -S kiöntött a földre egy zsák macskát. Ezzel aztán visszatért újra a -jókedve, de nem a régi duhaj, amikor az ember nem hallotta csinyeket -követett el. Inkább elmélázó, szelid vidámság volt az, aminek sokáig nem -lehetett nyitjára akadni. - -Végre azonban kiderült, hogy Ruca szerelmes. - -A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatóliai fiúk, -Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-túl összetákolt -kis sereg volt biz az, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől -szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még -kevesebb. A Martin-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik -szíjjon hordta, a másik régi módon vállon, egyik csizmában járt, a másik -félcipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverekből, a hídon -állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót. - -Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egypár ezüstpénz -csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor a földnek az a része, -elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón -vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen-látványosság. - -A bimbasinak volt egy féltucat felsége, akik gyakran ott sétáltak a -tábor körül, illendő zaptiehkísérettel. Drága szép selyembe öltözködve, -kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle -fajta. Az arcot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint -mentek a vízparton, olybá tűnve föl, mint egy-egy vasálarcos. - -A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra -haragudhatott a többi. Az ostoba szabásu, minden ízlés nélkül való -talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása -könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal. A Ruca egyszer aztán -kezdett utánuk bolondulni, – igen tisztességes távolban. Mindig azt -nézte, az leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr. - -Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Ruca -el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt -főrendezője volt. Még az általa konzervbádogok és zsinegekből konstruált -telefont is otthagyta. Parancskiadás után rendesen eltűnt a táborból. - -Este kilenc óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes -bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Rucát még nem látták hazatérni. -A retrait kürt-szava végigzengett a völgyön, mikor betoppant és -jelentkezet az altisztnél, hogy hazaért. - -– Hol voltál, Ruca? - -Elütőleg felelt: - -– Sétáltam. - -– Merre? - -– Itt a Limparton. - -– Kerested a bimbasi feleségét? - -Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát. - -– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is. - -– Én nem vagyok olyan bolond, – mondta a káplár. – Elég egy szakaszban -egy bolond. - -Ruca vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban. - -– Hadd legyek… – mondta. - -A káplár kötekedve folytatta: - -– Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak azt mondanád meg, mibe. Hiszen nem -látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját. Mi tetszik -rajta? - -Ruca megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte: - -– Pajtás, sohasem szól egy szót sem… - -Ime, Ruca, a gyerek, a nevetséges, a vídám Ruca, mint komolyan -gondolkozó férfiu, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél. - - - - -Subavásár - -Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A -régi nem jó, új kell. Tudvalévő dolog, hogy a suba szükséges bútordarab -parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, divány, télen kályha, nyáron -jégverem az neki; enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, s ha -belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha -beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy -szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapokon. Cifraság, tanyai -Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélyt szerző -állapot, ha a ráncai közt komoly állásba helyezi magát a gazda. - -S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult, -indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni. - -Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg -a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma. -Csöndes, nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött. -Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyújt. - -A kocsik megindulnak a város felé s ekközben szó esik a subáról. Előbb -elbeszélik a multat, a nagy időt, amit az eddigi suba átélt. Nem lehet -mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel -megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána. - -A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk útcában, szokott -gyűlőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrizni ott marad a legény. -Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul. -Komoly menet ez. Halbőr van közbül s ahogy lépdel, határozott mozdulatok -kíséretében veszi ki a pipát. - -Azonban, ahogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében: - -– Hopp-hó! – mondja. – Hol a pénz? - -A pénzt elő kell vennie. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy megvan, de -hát azt látni kell. - -– Hát perce, perce, – feleli a koma, Barácius Mihály uram. – Meg kell -azt nézni. - -Megnézik. Ott a pénz egy rakásban, szépen kisímogatott ötösök, tízesek, -s nagyobb csomó egyes, tetszetősség okáért átkötve madzaggal. - -Megindulnak újra s mennek addig, amíg odaérnek a subásokhoz. A derék -nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé. -Halbőr a csapat élére áll s először úgy immel-ámmal mennek végig a subák -között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a -szakvéleményeket. - -– A szélsőhöz, – mormogja lassan a koma. - -– A szélsőhöz, – hagyják helyben a többiek. - -Elmennek a két sor közt és megállanak a szélső suba előtt. - -– Suba köll, – mondja Halbőr János. - -– Hát hiszen van itt elég, – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a -legszélső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha. - -Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze -nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy -a napfény rájuk vetődik, megragyognak. - -– Mint a valóságos selyem. - -Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem -lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza: - -– No, kit így, kit úgy. - -A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizony csak úgy -áll a dolog, hogy kit így, kit úgy. - -Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a -subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával -hirtelen végigszántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a -kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subából. -Alig egynéhány. - -– Nem sok, – mondja komoly arccal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan -subát, akiről nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt, az bizonyos. Máma -már nem csinálnak olyant. - -– Nem ám, – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak. - -– Nem, – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak -olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó. - -Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít -neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordul, lebbenve csapódik utána az -alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni -az ellentállási képességét is. A komák és a szomszéd egy kissé -meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tapasztalni a subaaljnak a földhöz való -viszonyát is. - -Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a felső szijakba s hol -kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja -magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség -jól jár. A csapat egyes tagjának az arcán az elégültség bizonyos foka -látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba. - -Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton -vannak. Azonban hamarosan olyan arcot csinál, mint akit bánt valmi -dolog. - -– A színe se az igazi, – mondja kedvetlenül. - -– Dehogy nem, – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb. - -Csap egyet a levegőben Halbőr s megvetőleg dobja le a subát. - -– Nagyon vásárhelyies, – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem -tetszik. - -Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati -bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti. - -– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan. - -Belécsippent a két ujjával egyes helyeken. - -– Mint a patyolat! - -– Hiszen éppen ez az, – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az -ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért -akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés. - -Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári -állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt -így álorcáskodik a cimboráival együtt, a lelkében meggyőződéssé válik a -tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni. - -– Hát az ára? – kérdi odavetőleg. - -– Harminc forint. - -Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a -kereskedőre. - -– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe -menjen a szó. - -– Harminc forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is. - -– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr. - -– Nem, új forintban. - -Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi -vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást -deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az ujj mint egykaru -emeltyü szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz -a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört. - -De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a -subát maga körül és rátámad a suba-árusra: - -– De hát maga-e az a Kis Mihály, akit én keresek? - -– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a -szegedi piacon, ismerheti a nevemet. - -– No, mert ezt a Varga Jánost kerestem én, – mondja most már hamiskás -mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan. - -– Hát hiszen amit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a -subás. - -– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám. - -A komák arcán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is. -Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot. - -– Adok érte húszat, – mondja. – Nem ér többet. - -– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harmincért. Mert maga ugy-e -a Kása András? - -– Nem én, Halbőr János, a felsőtanyai. - -– A Förgeteg Halbőrökbül? - -– Ügön. - -– Hát vigye a huszonnyolcadfélért. - -Halbőr kiteríti a subát s ahogy végigpillant rajta, hirtelen megakad -valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja fején a -kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel: - -– Nem köll ötért se. - -– Nem-é? - -– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem, – mondja -haraggal. – Sohase viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó -az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna -benne a kutyám. - -A véletlen úgy hozta magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki -a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük, -hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen. - -– Ne is keresse, – Duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre -volt gusztusom, ez se jó. - -Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a -homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárcájából -két tizest és odatartja a subás elé: - -– Köll a húsz forint? - -– Nem lehet. Nem adom alább, – szól ez ingerülten. - -Halbőr visszateszi a pénzt, a tárcát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja -vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy -csakugyan benne van-e? - -– Nem köll azér haragunni, – mondja Förgeteg Halbőr, – ’szen én se adnám -oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam. - -A kereskedő dühösen rákiált: - -– Tréfáljon kend mással! - -– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor. -Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvünk érte. S a csapat élén távozásnak -indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált: - -– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárcára. – Behozom egy rúzsás -subáért a másik szombaton. - -Hanem hiszen elviszik azt addig adóba. - - - - -A Szent Mihály a jégben - -A kormányos nem valami jókedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte, -hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a -marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról. -Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a -fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely -kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér -a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a víz. A halak -alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találnának a jégen -egy kis ablakot, mely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek -ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a -zajlásban parthoz tudnak állni. - -Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a -nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza. -Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés -a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha -kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és a nagy hajók járnak érte föl -a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy jóformán olcsóbb lenne -túróslepénynyel rakni ki az útcákat. - -És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török -Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint -Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt, -legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott -vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol -aztán azonnal rakodni kezdték a hajót. - -Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az -időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám -kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt -végtére a hajó. - -– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám, – mondta az első legény, bizonyos -Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmát -viselt. - -– Indulni indulhatunk, – felelte Török Mihály, – azonban, hogy haza -érünk-e valamikor, azt én most mömondani nem bírom. - -Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók, -utóbb széles, nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg -vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra, -amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna -közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős -ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a -kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a -hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály -legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a -hajóból. - -– Nézd a bolondot, – mondta Török s kötelet hajított le Kiskovácsnak, -amin visszamászott. - -Ezen egész napon megvolt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén, -baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem -tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná -megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy -negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg, -ami eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra -s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy -ijedtségben, amikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó -lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent -Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a -vizeknek. - -És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga -szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az -oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné így -látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra -fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig -bárki bármit beszéljen, úgy van ez, Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény -a rámás csizmában, de ezúttal reszketett és ugyan sűrűn hányta magára a -keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált és egyre csak azt -mondta: - -– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi -történik. - -És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak -lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez? -Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt, -úgy harsogott, mintha az itélet napján citeráznának az angyalok. A budai -telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák e helyről a -Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az -oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán, -úgy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a -szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek: - -– Úgy nézem, belefordulunk… - -Azt mondta erre Kalapis János legény: - -– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán -forduljon amerre tetszik. - -Török idegenül nézett rá. - -– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt? - -– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert -az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). – Csak nem -fagyok a jég közé a Szent Mihály kedveért? - -Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a -pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki). -Inkább ehelyett csak azt mondta: - -– Hát ugyan hogy mentek ki a partra? - -Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan -feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll, -mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég -elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó, -hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek, -mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti -embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajítani vékony -zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki -végigkapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a -legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a híres verekedő): - -– Majd kihajítom én! - -Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a -fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik. -Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt -Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se -közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé. -Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni. - -– Majd én, – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is -próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most -már Kanizsay Ferenc fogta föl a körtét és próbavetést téve előbb, nagy -suhogtatással eresztette ki a kezéből. - -Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket, -hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván, -összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott. -(Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól -esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s úgylehet, -szíve valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat. - -– Hát, – így adta föl a szót, – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót? - -Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugora-oszlopon, -azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben -Kalapis mentegetőzve rántotta föl a vállait. - -– Otthonra vagyok tartozandó az életemmel, – mormogta, – neveletlen kis -árváim… - -Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és -én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek? - -– Adjátok hát ide azt a körtét, – mondta Török, és levetette magáról a -felsőkabátot, le az alsót. Fölgyűrte a karján az inget az öreges ember -és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett -támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most -karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos -zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött -átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon. - -– No, – mondta az ember, – aki akar, az mehet. - -A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot. -Kikötötték cövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sűrűn -járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely -tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal -lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak s hogy -szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált -eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török -Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül -ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü -Kanizsay Ferenc maradt. - -– Te még ne menj, – szólt neki Török, – mert majd levelet viszel a -partra, hogy postára add. - -Meg is írta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük -ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot s ez okból a g -betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Így írta, amint itt van; -ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a -névben lehet különbség): - -Tisztelt gazda uram! - -Jövetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó -hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Ven -gőzösök, hogy kivontassanak, de azok se tehettek semmit a jégségben. -Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne zakgassa annyira a Szent -Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Úgy nézze a sorsot, -gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihályt. Engem is. A -levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz. - -Török Mihál. - -Most tépte le az első kormányt a jég.“ - -Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencnek. - -– Ezt, – mondta, – mihelyest falut érsz, föladd. - -Kanizsay Ferenc ránézett Török Mihályra. - -– Hát kend, – kérdezte, – Mihály bátyám? kend nem jön? - -A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan -aztán kérdést adott föl Ferencnek: - -– Én? – szólt rekedten. – Én? Innen? - -Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá. -Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a -jeges vízre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral, -önmagának tette föl a kérdést: - -– Én? Innen? - -* - -Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy -az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt, -dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a -hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég, -azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály -arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak -meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy -subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott, -fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az -orrával ismét délnek fordul. - -– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem -volt kinek mondani a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte -azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt. Egymaga úr a vizeken az -elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő -megenyhült s a jég úgy elveszett a vízről észrevétlen, mint az apró -kácsák tollából a sárga szín. Titeltől fölfelé megint csak vasbika -huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a víz ellen, mint szokás. Amint -eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, útközben fölkapott értetlen -legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés -(kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön): - -– No, meggyütt kend? - -– Meg. - -Egy szót se szólt többet. - -De szótalansága mellett is az olvasó egyet gondol, hogy idáig eljutott: -az elvállalt dolognak hőse Török Mihály uram. - - - - -A mag története - -Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, huzván maguk után a -nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól -semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután -emberek állnak a földbe s dobálják szerteszét a buzamagot. A nagy kés -által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító -kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a -földön a boronával s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre -el is van intézve az egész dolog. Ezentul az Isten dolgozik s az ember -nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne -sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután -fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak -akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek -hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az -ajnározza a magot. - -Azután jön egy hosszu tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit -csinálni az emberek a tanyákon. Jóformán a napot lopják, a jószág -etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni s néha -adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen s kezdi -kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a -földben, a melyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyilni kezd. Előbb -álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai -nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok -alatt, nyilásra fakasztja s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez -képest éltesse. - -Idők multán a nap közelebb jön s vetni kezdi tüző sugarait. A hó -apránkint elvész, úgy tünik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni. -Alig hogy így búcsútlan távozott s fehérsége helyében ott maradt a -fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly -elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár -nem is igen megy rájuk, a nünüke a vonatok bolondja s a vasuti -töltéseket kedveli.) A nap szeliden öleli körül fényével a gyenge -növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre és nézi, öröme -telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak -legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök -nem föltétlen szükséges, de a kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy -éhen ne haljanak az emberek. - -Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi törékeny szálban és senki -más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból -valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt s el -lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a -valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás. -Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete. -Hitében népünk ezért tántoríthatatlan s istenéhez való mély -ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyujtja az -elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még -élvezetnek tartja. - -– Jézus Krisztus urunk minden buzaszemben ott van, – mondja a nép, az -asszonya különösen. - -Ténybeli dolog, hogy a buzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami -jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a -kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent -aranynemüekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös. -Hogy mit jelez, szabad szemmel épp úgy nem látható, mint ezen az állami -verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken, -amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a buzaszemen, mit az -Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet. -Így is hiszik és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn -nem az aranyat akarták pénzül, hanem a buzát: im itt a pénz, amit az -Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg -is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban -legföljebb csak a fogát töri. - -* - -Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi -oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt, -s névtelen aggodalmak szorongatják szívét. Mert minden időben van valami -baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon, -ugyan hova lettek a felhők? (Eladták a boszorkányok Oláhországba.) Most -meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg ni, már köd mutatkozik. -Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja: - -– Ejnye, de gyönyörü szép időnk van. - -Ilyenkor örül s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve. -Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő -szívében is helyet foglal. - -Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen -rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe és összegázolták. Ezt -észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi -a mag növelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek. -Az nől is. Már hozzávetőlegesen számolgatni is lehet, mi lesz és hogy -lesz. Ugyan mennyit ad? Hányan vághatják? - -A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók, ha rajtuk törés -volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is -megvarja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó -csobolyók körülnézendők. - -Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan -haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy -hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme -tanya fölött is ott terem. Zúgásán kivül semmi egyéb nem hallatszik. Még -a szarka sem csereg, a láncos eb mogorván bujik az ódújába s mondják -ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de bíz nem mosdik az -ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson -terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a -vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna -föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet -vet s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul, -azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja jég. Utóbb -nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy -pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony -rémülten sikolt s a gazda, figyelmes szemével, az udvar földjét kémleli. -Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a -tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban -nincs más, mint belenyugodni s legföljebb számítani lehet az udvarra -hulló jegeken, hogy mennyi esik a buzába belőle, hány darab két araszon -vagy három araszon s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett -el reményeiből. - -– Hála Istennek, – sóhajt a gazda, – csak a nagyja hull. - -Ez ugyan a hova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az -apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő multán a jég elhalad s -a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyülés. A tanyákból -lehorgasztott fejü emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek -lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés -támad. Hát még sem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a -legszomorúbb sorsok is kinálnak néha ebből valamit. - -Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a -boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy -büszkeség, mikor ama tekintetes urnak, ki a városi fiakkeron érkezik, -elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik s -mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyü szerrel nem végeznek, mint -épp itt, ennél a népnél. - -– Úgy nézem, gazda, hogy itt egytized termés elveszett. - -– Hát uram, – szól rá az ember, – épp egy gondolaton vagyunk. Én is -éppen ebbe vagyok beleállapodva. - -No, itt az egyezség nem lehet valami nehéz. - -* - -A könnyü, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles -nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a -komoly nagy ökrök viszik a vasbikát s ha jó helyre érnek vele, azonnal -be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon, le a -pusztalegelőkig, ahol a cséplődob búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a -választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó -kéményei mindenütt füstöt eregetnek. Másutt lovak forognak körben s a -hajtóember így szól nekik: - -– Hajrá! - -Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyü-vel nógatja. A változás -talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem -körben forognak az ágyon. - -Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint -eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt és forognak -folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi s elmegy, jön a -másik s szintén viszi hazafelé a lisztet. Nem sokat: egy zsákot, két -zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap, -mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagaszsza. - -– Holnap új buzából sült kenyér lesz, – mondja a gyerekeknek. - -Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nem -igen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már -figyelve nézik e munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a -megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol s szájához teszik a -tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a -lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, óh, de valami fölséges lehet. -De hülését várni kell s addig apjukhoz szaladnak… - -– Apám! apám! – kiabálják, – új buzából van már kenyér… - -Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi s -kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát, annak -hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi. - - - - -Föl is hajózunk, le is hajózunk - -A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok -alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják -fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet -fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát -mást, mint hogy kiköt és hever addig, amíg a szél mérge alább hagy. - -A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a -kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz, -kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a -csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott -tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak -némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s -visszajövén, citeraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a -citerához ne tudna, ritka hajó, amelyen citera ne volna. A nótákat -tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat búsan zengi a rézhúr: - - Csináltatsz-e rózsám diófakoporsót? - Csináltatok, csináltatok márványkőkoporsót. - Megismersz-e engem három leány előtt? - Megismerlek, megismerlek egész világ előtt… - -Épp ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban, -mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett, -bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert -nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember, -asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképpenformán büszke is: -hozzá át amúgy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv, -nem szólt a citera, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan -üldögéltek s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódzott végét. - -A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak, -tett történt a hajón. Egy legény, a mint haladtak és csáklyázott a part -felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A -kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról -leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A -legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a -Thököliek, de némely része mégis varga, – a csáklyát előbb úgy emelte, -hogy beleüti Vetró Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette. - -Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze, -hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak -letette a csáklyát. De amúgy arcában elborul és azt mondta a -kormányosnak: - -– Ha partot érünk, lemegyek a hajóról. - -Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement -emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat -törődött vele: egy emberrel mindig elbír. - -Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt -nem lehetett parthozérésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából -macskázták le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a -basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszűrt a bas oldalán, ez -volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami -Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy -ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál -is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a -kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést -nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt -s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé -fordul. - -A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy -gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta, -hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a -hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs -udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó -orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a víz odáig viszi -a tyukot, kiemelik. - -Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos -kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a -vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyuk nem szeret -soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett -egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant s még -sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön. - -– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen -előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony -az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az útjukban – bizony -későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály. - -Megy lefelé a gyerek után. - -A kormánytól nem messze megáll a vízben és nézdegél, hol veti föl a víz? -Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült, -emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki -nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még -a víz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rugta s -így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part -felé tartott vele. - -A part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a -limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a -hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar -keresztül menni Thököli, kiáltotta neki: - -– Ne arra te! Ne arra, ha mondom! - -Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe -ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: – ne ugass! – de nem tette, nem -szólt. Kiért a partra, a gyereket megrázta kissé a lábainál fogva, mint -már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte -azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A -kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni, -mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek -hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott, -vizes zsebóráját mutatván a kormányos elé, mondta: - -– A reperálást kend fizeti. - -Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is -történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahová -kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor -szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó -fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cók-mókját -összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a -hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez. - -– Lemegyek a hajórúl, – szólt be kurtán, – viszem a holmimat. Mög löhet -nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyim. - -Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek. - -– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el? - -Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak -nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő -gyermeke sorsát. A gyermek pedig símult az anyjához; a gyermek, ha -észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat. - -Azt mondta Mihály: - -– Mondtam, hogy lemegyek, hát lemegyek. Meg lehet nézni a holmit. - -Vetró Barna rekedten beszélt: - -– Hát ne menj el, hát már csakugyan ne menj el. Ha éppen olyan nagy -bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik -tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne menj el, mert minek mennél -el, mikor mondom, hogy ne menj el. - -Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak -nyakassága között lévén, elfakadt sírva: - -– Mihály, ha istent ismer kend… - -Sírván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit -átkarolta: - -– Ne mennyék kend el, Mihály bácsi, ne mennyék kend el. Ha kend elmén, -ki húz ki engem másszor a vízbül? - -És Vetró Barna szólt: - -– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza. - -De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról -leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen. - - - - -Szüreten - -Amikor a bojtorján levelét az útszélen befogja a por, itt a nyár vége. -Amikor a napimádó virág, a napraforgó gyümölcse oly nagyra érik, hogy -nem forgathatja többé a méltóságos csillag melege felé: itt az ősz. -Ugyan zöld még sok minden s az ég kék sátrába merészen nyújtják föl a -jegenyék sötét oszlopukat, de azért a fű már szárad s az eperfák alatt a -lucernaföld sárga egészen a lehullott levelektől. Reggel hűvös van, sőt -hideg, de délelőttre kelve, csak besüti a tájat a nap. - -– Fölmelegszik az idő, – mondják odakint. - -Igen. Az idő fölmelegszik, a kabát lemelegszik az emberről, a suba pedig -rámelegszik. A fák között szél jár s egy-egy napraforgót, amelynek -gyökerei nem bírják már meg a homokban a nagy tányérgyümölcs súlyát, -kidönt. A homok száraz, kevés eső ját, de ha eddig nem volt, ezután már -nem is nagyon kell, ameddig áll a szüret. - -A szüret áll, ami onnan is tudnivaló, hogy a darazsak mind részegek, a -legyek pedig egyáltalán nem haldokolnak, hanem igen hadakozós kedvében -van valamennyi. A must illata fekszik végig a szőlőkön, ahogy a présház -nagy, nyitott ajtaján kiszabadul. Itt bent a kapás tesz-vesz és azt -mondja az embereknek: - -– Jobban táncoljanak kentek. - -A nagy sutúkádakban táncolnak az emberek a szőlőn. Kemény munka ez a -csumiszolás, azonban azért a pipa el nem maradhat. A pipa olyan -szerszám, mint a gyárnak a kémény, anélkül nem lehet ellenni. - -– Ügön, – szólnak ki a pipa mellől, meg a kádból az emberek s azzal -folyik a tánc tovább a drága gyümölcsön. - -Az idén lehetősen drága. A termés kicsi s a szegényebb helyeken keveset -ér. A szőlő sok ápolásra szorul, ahol ez elmarad, csak egy részében, -azonnal meglátszik a termésen. Ha a tanyalakó elmegy az ilyen szőlő -mellett s műértő szemmel rátekint, hamar készen van a véleményével. - -– Ennek se adták mög, ami mögkivántatódik. - -– No nem, – feleli a koma, akivel együtt mennek az úton, a szőlőbeli -árak kitapasztalása szempontjából. - -Bejárják a határt, gyalogosan, ostorral a kezükben s beszólnak egy-egy -ismerős helyen. Csak úgy futólag, mert most kinek sincs arra érkezése, -hogy ünnepies formákban vendéget fogadjon. Az alma szüretje összeesett a -szőlőével, a diókat is le kellene már verni a fákról, de meg a kevés -hajnali esőt fölhasználva, szántani kellene az őszi ugart. S amellett, -miután a pusztának nincsen terménytőzsdéje, ahol jegyeznék az árakat, -így csatangolni kell annak megtudása végett, ki mennyiért veszi a -szőlőt. - -A kisbirtokos, az elhagyatottabb szegény ember szőlőt termel, de bort -nem, csak éppen a maga szükségére valót. Nincs hozzá módja. Hiányzik -nála a tisztességes bor első alapföltétele: a pince. A homokba pincét -ásni nem lehet s kőből nem minden ember épít ott pincét, ahol a házak -fala is csak földből van verve. De meg nem is bajoskodik vele. Megszedi -a szőlőt s eladja a gyümölcsöt annak, aki veszi s ezek közül megint -annak, aki jobb áron veszi. - -Ezért szól be az utat járó ember a komával a tanyákba: - -– Szödik-é erre? - -– Szödik. - -– Kicsoda? - -Útba igazítják s azzal megy odább. Valamely nagyobb tanya előtt lelép az -útról az ember, meg a komája s bemennek. Elintézvén a kutyával az -elintézni valót, a gazda elé jutnak. - -– Adjon Isten, – mondják. - -– Adjon Isten, – fogadják. - -– No, – mondja a koma, – hát mire végzik? - -– Hát csak csináljuk, – feleli a tanyabeli. - -Ezzel egy kevés szünet van. Akkor a sógor szót emel, ütögetve a csizmája -orrát az ostor nyelével: - -– Kérdözze már, hogy mit akarnak kentek? - -– No, nem ögyebet, – szól a sógor odavetőleg, – hanem, hogy szödi-é? - -– Szödöm. - -– Aztán milyen árban? – kérdezi ismét a sógor. - -– Hát kit így, kit úgy. - -– Úgy hát? – vontatja most a szót a sógor s kedvetlenül sikálja végig az -állát a kezefejével. - -– Az ám, – mondja a másik, aztán nézik egymást. - -Kevés idő megint csak telik, aközben a koma hümget néhányszor, a sógor -pedig tesz egypár lépést, mintha menni akarna, de csak visszafordul. - -– No tudja, – beszéli magyarázólag, – nem olyan ez a szőlő, mint aki két -esztendő előtt volt, ez már magától értetődik. Nem szolgál most úgy az -üdő. - -– Nono, – felel a vevő, – de hát éppen azért nem is löhet úgy mögadni az -árát. Ha a szőlő rossz, rossz a bor is, hát én nem adhatok annyi pénzt -érte. - -– Az ám, – feleli a másik, – de nem kérdözi azt a király. - -– A király? - -– Hát, mert mindön esztendőben bekivánja az adót egyformán. - -Ez igaz is, hogy az adó egyforma mindig, a termés pedig nem egyforma. Az -emberek ezt kint meghányják és vetik s olyan konkluzióra jönnek, hogy -ekkora, meg ekkora pénzért nem lehet odaadni a termést. - -Azzal azután mennek odább, elköszönve. Járják végig a határt, beszólnak -a tanyákba, amíg valahol megegyeznek. Akkor azután odaviszik hordókban a -termést a gazdához, az átönti a maga sutuló kádjába és kész a szüret. - -Az úton nem jónappal köszöntik egymást az emberek, hanem ezzel a szóval: - -– Adi-e? - -Már, hogy a tőke a fürtöt. - -– Adi, – felel a másik, állva a homokban. - -– Löhetősen? – kérdezi ismét amaz. - -– Hát, tudja kend, – mondja elgondolkozva, – ahun van rajta, ott nem jó, -ahun mög jó van rajta, ott nincs rajta. - -Igy magyarázgatják egymásnak a dolgokat, anélkül, hogy megértenék -egymást. A termést egyik akóba számítja, a másik hektóba. Az egyik -magyar holdban méri a földjét, a másik katasztrálisba, a bácsi határhoz -közel pedig a bácskai láncok is járják. Abban aztán nincs ember, aki -kiismerje magát, amennyiben némelyik bácskai lánc kétszer akkora, mint -egy kis magyar hold. - -S a szüret áll. Az utakon, a táblákban, a hártyák között a leányok dévaj -serege. A legények pedig hordják a csöbröt befelé. A leány négy hatost, -a legény öt hatost kap egy napra, ami ugyan nem túlságos nagy napszám, -de volt idő, nem is olyan régen, amikor tíz krajcár volt az egy napi -bér. Persze étel is jár hozzá, csakhogy az étel most nem nagyon kell. -Ott előttük az édes szőlő, azt eszik naphosszat s isszák reá a mustot. -Megfigyeltem egy egész nap, vajjon a kúthoz szomjat oltani megy-e -valaki. De senkinek sem volt hajlandósága hozzá. - -Körül-körül pedig kerüli a szőlőt a kapás, a hosszu rozsdás puskával a -vállán, hogy valahol a szélén mások meg ne szedjék. Néha valamely árnyas -almafa alatt pihenő helyet talál s elszunnyad. Majd megint megy tova, -bocskorjaival szinte csúszva az omlós homokon. - -Igy tart hajnalhasadástól ez alkonyatig, amidőn feljönnek az égre a -csillagok. Most abba hagyják a munkát, vacsoráznak s lefekszenek, aki -ahol helyet talál. Hét órakor már alszik mind s csend van a tájon. -Egyedül Móric ugat, a láncos eb és a sutúházból a must forrásának -suttogó zaja hallatszik elő. A hold fölkél a fasudarak mögül, a kapás -veszi ismét a puskát s kerülni megy. Durran messze a fegyvere, utána -vonítás következik, ami azt jelenti, hogy valamely lakmározó ebet talált -el. Móric ilyenkor igen dühös és rázza a láncot. Idő multán megkerül a -kapás s az udvarra fekszik subában. - -Most azután már végleg csönd van, mély, nehéz átható csönd. Minden baj -nélkül mulik el az éjszaka, a hold lassan átmegy az ég egyik feléről a -másikra, s mire ott halványodni kezd, tompa hangon hallatszik, mintha a -sírból jönne: - -– Kukoriku… - -Utána következik még sok, sok kukuriku és kiriki, – a padlásról, -mivelhogy szüret alatt, amikor nyitva vannak a szőlőkerítés ajtajai, a -tyuk- és kakas-társadalmat oda internálják. Legelsőbb a kapás ugrik föl. - -– Dologra, embörök! – kiáltja a subából. - -Aztán a kamaraajtóhoz megy s megzörgeti, (mert a leányok odazárkóztak be -a legények elől). - -Azonközben föltetszik az égre a hajnal. A keleti égalj föllegei között -hosszu fénysáv hasad, a fák levelei mozogni kezdenek, a galambok mennek -a vályuhoz inni s Móric nagy lyukat kaparva a homokba, az éjszakai -őrtállás után nyugodtan elalszik. - - - - -Kása a kötéllel - -Kása még a régi ivásu emberek közül való, egyszerü, anélkül, hogy -egyúttal becsületes is akarna lenni, miután ezen irányban neki semmi -külön tennivalója nincsen. Ő az az egyszerü férfi, akit a mi vidékünkön -a „célszörü szögény ember“ néven ismernek. Becsületessége föltétlenül -nyilvánvaló s ha volna ezen a tájon olyan bolond ember, aki egy ezer -forinttal súlyos tárcát az útszélen hagyna, Kása azt bizonynyal behozná -a gazdához, mondván: - -– Már nézze csak, tekintetes uram: valami bolond úr már megint esze -nélkül kódorgott erre felé. - -Kása nem is tételezné föl másról, csak úrról, hogy útszélen ennyi -vagyont hagyhatna. Gyémánt inggombot vagy ezüst dohánytartót is ott -lehet felejteni az udvaron, az neki mindegy. Lehet az a Smaragdus király -kárbunkulus kincse is, reá nézve akkora értékkel sincs, mint valamely -kidőlt szőlőkaró. Becsületében ő föltétlen. Ha egy királyságot lehetne -ellopni, azt sem lopná el, hanem figyelmeztetné az illető királyt, hogy -vigyázzon jól a birtokára, mert mások esetleg ellopják. Ellenben régen -tudatik, hogy minden ember megkísérthető s a sátán különféle útakon -ólálkodik s teremt az áldozat elé olyan dolgokat, aminek ellentállni nem -tud. - -Kása részére a Sátán az eszközt a borban találta föl. Az iránt föltétlen -szeretettel viseltetik s létezését egyáltalán nem tűri. Azt kebelére -fogadja, akár az övé, akár a másé, s úgy el tud vele társalkodni, hogy -az csodálatos. Mindazonáltal nem bírja az italt, mert, mint a legtöbb -földmíves ember, nem borivó. Az ember gyakran hall beszélni nagy borivó -emberekről, ezek azonban más vidékiek s falubeliek lehetnek, ahol az -italhoz könnyebb a mód s az alkalom. Pusztai és tanyai nép ilyenhez -nehezen jut. Meglett embernek hétköznap eszébe sem ötlik, hogy a -csárdába menjen, hacsak különös dolga nincsen (miután ott történnek a -napszámos-fogadások). Bort sem tarthat otthon, aki nem vagyonos, -részben, mert nem telik rá, részben, mert nincs a háza alatt pince, a -kamrában pedig, ha hosszabb ideig áll, elromlik az ital. Innen van a -„teknyőben telelt bor“ elnevezés is. Hát Kása is csak így van. Mint maga -beismeri: szereti a bort, de, mert hozzá ritkán juthat: mégsem borivó. -Így történik aztán, hogy ha hozzá jut, Kását egy nagy pohár bor azonnal -imbolygó állapotra emeli, ilyenkor derült és vidám s rászól az ugató -ebre: - -– Ne ugass, kutya, a gazdád se ugat. - -A második nagy pohár Kását már rendelkezési állapotba helyezi. Ilyen a -Kása s e miatt előle a borital szorgosan őriztetik. A gazda Kását a -pincébe csak rendkívüli pillanatokban ereszti le, kellő felügyelet -mellett, s az esetleg fent lévő kimaradt borok este zár alá tétetnek, -hogy Kása, aki éjjel fegyverrel őrzi a tanya békéjét, e fontos tisztében -meg ne tántorulhasson. Biz az asztalról el kell rakni és zár alá tenni, -mert különben Kása gazt vetne rá. Ez is valami régi mondás s olyan -eltulajdonításokra vonatkozik, amik nem annyira bűnből, mint inkább apró -csinytételekből erednek. A bugyellárist vagy az aprópénzes zacskót, -amiből a gazda a napszámosokat este fizette, bizvást ott lehetne hagyni, -arra ugyan gazt Kása soha életében nem vetne, ellenben fegyverével igen -komolyan őrizné egész éjen át. - -Kása különben mint kapás éli világát, gyermekei vannak neki s felesége, -aki iránt igen nagy szeretettel van, mert néha elkövetett hibáit az -asszony hallgatag veszi tudomásul, mert hát én Istenem, valami -szenvedélye mindenkinek van. Egyiké a kártya, másiké a ló, még olyan is -van, aki a kutyába vagy a puskába bolond. Történt tehát Kásával egy -nyári este, amikor a gazda kis fia a tanyán időzött, hogy a gazda elébe -kellett volna menni. A föld ugyanis, amelyen Kásáék vannak, igen boldog -vidék. Arrafelé már jár a vasút s ott zörögnek el a mérges vasbikák a -tanyák ablakai alatt. E vonatok sok embert összefaragtak már s némely -kavicsaik véresek, van azonban ember, aki belőlük elgazdagodott. -Némelyiknek csupa szerencse az, ha elüti a vonat, mert akkora -fájdalomdíjat kap, hogy új földet vesz az árán. És még azonfelül járni -lehet a vonaton ki-be. A gazda is ezen jött volna ki, s mert csak kis -félóra oda az út, Kása elébe ment, hogy, ha podgyásza lenne, majd segíti -vinni. Mert Kása is tudja, hogy mióta a fene rossz por (peronospora) -ellen dermedeznek (permeteznek), azóta mindig van mit kivinni a -városból, hol gépet, hol gálicot. - -Kása hát megindult, de oldala mellé vette a kis gazdafit is, hogy majd -ez így az apját a vasútnál mihamarább viszontlátja. Mentek a szőlők, -földek között, ákácok alatt s az ember mesélt a kis fiának ama két -oroszlámokról, akik el akarták az égen földelni a fiastyúkot, de nem -bírták, mert (köztünk legyen mondva), kutya legény ám az a fiastyúk. -Palika nevetett a történetnek. Kása lassan ballagott a homokban s új -mesét kezdett. Így értek az állomásig, amely nem is állomás, csak -olyanféle megállóhely, de hiszen csak üsző marad az üsző, bármiként -nevezik is. Ezt pedig semmi figyelembe sem véve, a dolog úgy állt, hogy -igen korán volt még az idő. Bármerre nézett szét a lapos tájon Kása, -sehol füstöt nem látott s így nyilvánvaló, hogy a bagonyok kissé messze -vidéken kalandoznak. Ellenben Vince bácsi csárdája pedig tökéletesen itt -van a közelben. Gondolt egyet Kása s odament. - -Voltak ott néhány magyarok az udvarban bor fölött. Kása közibük ült s -rendelést tett ital irányában. - -– De borzasztó sebösen hozzák, – parancsolta, – mer mingyár gyün a -vonal. - -Hoztak is neki borzasztó sebesen s Kása azt ugyanilyen módon el is -fogyasztván, még óhajtott egy borzasztóságot. Közben az idő mult, a -bagony is elhaladt a tájon, de mert nem állt meg az állomásnál, Kása -azonnal kitalálta, hogy nem jött meg a gazda. Kása ily okos s vajjon nem -érdemli-e meg a vidámságot az okos ember? Megérdemli, (aki ellenkező -észjáráson volna, ide jőjjön). Kása érdemelni kezdte a vidámságot -szerfölött. Az alkonyat leszállt, ellenben egyre fölfelébb ment az -esthajnali csillag. A többiek Kását elhagyták, de Kása ekkor már mivel -sem törődött. - -Vince bácsiék ágyba fektették Palikát s Kását a tulajdon gondjaira -hagyták, mert a tanyából nem lehet az embert kilökni, mivelhogy akárhová -löki is, úgyis csak a tanyába esik. Kása egyideig még létezett az -asztalnál, többféle szóváltást folytatott az üvegekkel s utóbb az -érthetetlenekbe is beleúnván, lefordult a padról s a kelő hold fényében -szelíden elaludt. - -Történt az éjjel, hogy a kakasok harmadszor kukuríkulván, az eb is -fölkelt s lerázván testéről a harmatot, nagyot ásított. Azután üzenetet -kiáltott át a szomszéd tanyákba hangosan. Bőgött a tehén is, mert -ihatnék már ilyenkor. Az ismerős hangokra Kása fölébredt, fölkelt, s -lerázván testéről ő is a harmatot, tekintetét széjjelvetette az -udvarban. Látta, hogy a hely idegen, itt a tehénnek nem ő köteles vizet -adni, ez okból megindult. Ment a harmatos fűben mezítláb (jó az nagyon) -s fújta fejét a szellő is, amely kora hajnalban támadni szokott. Kása -helyes útra tért, ballagott s lassacskán hazaért. Fölkelt már ekkorra a -nap, felesége a túrós kendők körül bajoskodott. Kása belépett a kis -ajtón az udvarra s hirtelen megdöbbenve megállt. - -– Teca, – szólt az asszonyhoz rekedten, – Palika hun van? - -– Hun van? – kérdezte viszont foghegyről az asszony. – Hát hun vóna? -Kend vitte el tegnap este, hát hová tötte? - -Kása mereven bámult a homokba. Színpadon ilyen eseményeknél rettenetes -rugdalózásokat szoktak elkövetni az emberek, míg Kása mit sem szólván, -(de azt is lassan mondta), az istállóba ment s a szögről leakasztott egy -jó pányvakötelet. A karjára volt akasztva, mikor újból kijött s -megindult. - -– Hát kend? – kérdezte az asszony. – Huva mén kend avval a kötéllel? - -– Huva? – kérdezte viszont Kása. – Hát huva mönnék? Vagy én mögtanálom a -Palikát, vagy mögtanának engöm ezen a kötélön. - -Kifordult. Szavalt valamit az asszony, de a köteles ember mit sem -hallott, csak haladt visszafelé ismét. Kezdte volna ama csapásozást, -amelyhez ők igen értenek, de agya erre nézve még nem szolgált. Ment csak -előre s olykor félve tekintett az árkokba. Óh, irgalmas szent szűz! Hol -bokrok borultak össze: félrehajtotta az ágakat, hogy nem alattuk -alszik-e. Bárcsak tudhatná, hogy hol hagyta el. Bárcsak kalapját látná -az útszélen. Ő tud menni nyom után, de embert még sohasem nyomozott, -csak állatot, ami egészen más. Hát nincsen. De sehol és semerre sincsen. -Kása a fákra nézett és kémlelte, hogy melyik ág lesz elég erős. -Apránkint, bár egyre szomorúbban, kiért a síkig, ahol a vonat szokott -szaladgálni. Széjjelnézett, hajolva kereste a nyomokat, de mitsem -látott, mert szemei nem is voltak most éppen erre valók. Jézus, – -gondolta Kása, – itt a halál. - -Ki ne tenné meg azonban, hogy halála előtt némi bort ne innék? Csak egy -olyan kis két-három decis po… különben egye kutya: egy féllitert. Kása e -gondolatok alatt a csárda felé irányozódott, de lassan haladt, mint kin -bú nehezedik. A kötél vége lógott a vállán. - -Szalad akkor elő a tanyából egy nagy fekete kutya, utána pedig egy kis -ember ingujjban és kiabálja: - -– Kása bácsi, Kása bácsi! - -Kása úgy gondolta, hogy térdre kell most esnie, a haláltól való -szabadulás ezen pillanatában. De azután mégis arrafelé futott, fölkapta -a fiút és teljes meggyőződéssel mondta: - -– Palika… Palika… - -Fölfogta a gyermeket, hogy most, amíg haza nem ér vele, a karjaiból nem -ereszti. Meg is fordult azonnal és vitte. A gyermek azt kérdezte: - -– Hát ez a kötél minek, Kása bácsi? - -– Jaj, Palikám, – nevetett Kása boldogan, – gyönyörü szép kis csikót -láttam itt a rétön, aran patkó vót mind a négy lábán. Azt akartam vele -magának elpányvázni. - -– Kár, – vélte a gyermek, – hogy el nem pányvázta. - -Kása nyaka kissé kellemetlenül bizsergett. Megölelte a kis fiút és vitte -sietve hazafelé. - - - - -Bábocskay szelet hever - -Úgy volt előbb, hogy csak szelet heverni megy ki a partra a hajó, mert -ebben a szélviharban lehetetlen az ereszkedés. A hajó nagy, hát nagy -szelet fog s akárhogy rángatja is a kormányt Bábocskay András, csak nem -ér az semmit. Szűk a víz s a hajónak nekifekszik a szél, bármint -kerülgeti, csak kifújja a parthoz a víz közepéről, de ez még szerencse, -mert zátonyra is kerülhet. Okos ember ilyenkor nem áll violenciába az -égiekkel, hanem megvárja, mikor szépen partot ér a hajó, ott macskát -ereszt, kiköti elül-hátul s mikor rendben van minden, leül pipázni. - -Bábocskay András sem tett egyebet. Egy szál kötéllel kiakasztották a -nagy hombárt a partra, elül pedig a macska tartotta. Jó macska, -nagyfogu, nincs olyan fenék, amibe az bele ne kapjon és ha egyszer -fogja, nem ereszti. Ily módon voltak, libegvén a part közelében és semmi -intézkedést nem tettek egyebet, mert úgy volt, hogy mihelyst eláll a -szél, mennek odább. Ám azonban a szél kitudhatatlan és formájában -sohasem egy. - -Hogy hátha halat fognak, a picéket is kivetették, ami állandóságra -mutat. Kiskovács Mihály evedző legény pedig be akart menni a hajóházba, -amikor rámordul a kormányos: - -– Mit akarsz ott? - -– Hát majd a brácsát leeresztöm, – felelte Kiskovács. – Úgy lehet, rák -is van itten. - -– Hát rák löhet itten, mert épp neki való partos a part, az bizonyos, – -vélte válaszadásképp Bábocskay, körültekintve a sivár tájon, amelyen -talán ez az egyetlen hajó, az életben, amely kikötött. – De itt jelenleg -a szobába nem mégy be, Kiskovács. - -– Nem, – kérdezte Kiskovács Mihály, – pedig olyan rákot ehetnék volt a -nép, hogy csoda. - -És szétnézett a víz fölött. Viharos szellő verte a sárga hullámot, ez -meg hordozta tetején azt a piszkos habot, amit áradáskor lök ki magából -a víz. - -– Már mindegy, – mondta Bábocskay. – A hal se kutya; ha fognak, egyenek -halat. A szobába nem mégy be, mert ha ebbe a szélbe kinyitod az ajtót, -eloltja a szél az olajat a kép alatt. Ezért a brácsát onnan nem lehet -most kihozni. - -Kiskovács elment a hajó orrába, pipázni a többihez, András pedig ült -tovább a hosszu kerek gerendán, ami oda volt a szoba elé gurítva. A szél -egyre erősebben járt a víz fölött, a kikötött kormányrúd nyikorgott, a -kis székről pedig leestek a muskátli-cserepek. Azt rakta volna vissza és -szomorkodva nézte, hogy letört egynek az ága. - -– Ej, – gondolta, – ott a túlparton az erdő, azt mért nem döngeted? Nem -birsz vele, ugy-e? Erre fáj a fogad. Talán mert kiviszem az országból? - -Bábocskaynak a fia vasútas Belgrádban feleségestől. Annak viszi most a -pár cserepet, hogy mégis otthonvaló virág legyen az ablakukban. Ha annak -a szép zöld levelei közt tekint ki az idegen föld népe közé a fiatal -asszony, az mégis csak egészen más már olyankor. Egy kis madzagot elő is -keres András és kötözné vissza a muskátliágat a szárához, mikor a -partról nagyot kiált valaki hozzá: - -– Hej. - -A kormányos odanéz. Gyalogos csendőrőrmester áll ott, szuronyos puska a -vállán. Bizonyosan az embereit ellenőrizte s úgy került ide a partra. -Azt kiáltja neki vissza: - -– No. - -– Micsoda ez itt, hé? – folytatja amaz. - -András kötözi a virágot s kiáltja újból: - -– Ez itt hajó, hé! - -– Annyit én is látok, – szól a csendőr ingerülten. - -– Ha látod, mit kérded, – felelé Bábocskay. - -A katonát elfutja a méreg és a magasas partról beugrik a hajóoldalba és -mindenféle fegyverével csörög nagyon, ahogy a tetőhöz ütődik. Azután a -járón halad a kormányos felé, azon emberek ügyetlenségével, akik nem -szoktak ilyen vékony úton járni. - -– Jó lesz egy kicsit vigyázni, – inti gúnyosan Bábocskay, – ebből a -házból nagyon hamar ki lehet ám érni az udvarra. - -– El is jut hozzá a csendőr és ismét azt kérdezi: - -– Hová való hajó ez? - -András néz egy darabig, hogy feleljen-e? Aztán azt mondja ültőhelyéből: - -– Ez a vízre való. - -– Hogy hívják? - -– Nem hívják ezt sehogyse, hanem hol a víz viszi, hol a ló húzza. A neve -pedig, – mondja, megemelvén a báránybőr sapkát a fején, – szent István -királyunk. Aki oltalmaz és megvéd minket. - -Amaz nem elégelte be még a kérdést. - -– Honnan jön? - -Bábocskay a pipaszárával integet a háta mögé: - -– A város alul, – jelenti ki komolyan. - -– Ej, – kiáltja a csendőr türelmetlenül, – hát micsoda város alul? Sok -város van felülről idáig… - -– Van ménkü, – véli Bábocskay. – Különben Szeged alul jövünk. Odavaló ez -a hajó, tudja, arra a vidékre, ahol, ha valaki bejön a hajóra, jónapot -szokott mondani. - -A csendőrnek semmi módon sincs ínyére a beszéd. - -– Ne leckéztessen itt engem, – vág vissza nyersen, parancsolólag. – -Feleljen, hogy hová mennek, mit visznek, miért kötnek itt ki? Ismerem -már az ilyen csempésztempót. Feleljen a kérdéseimre, mert tudni akarom. - -András most már tökéletesen összekötözte a muskátlit és eltartván -magától a cserepet, nézi. Kedve telik benne, mert mire leérnek -Belgrádig, bizonyosan megfogja újból az ág. Lehelyezi a kis székre és -amint guggolásából fölemelkedik, azt kérdezi a csendőrtől: - -– Maga? - -Előre veti a jobb lábát, hogy a kezével jól beférhessen a nadrágzsebbe. -Ott van ugyanis a masinatartó. - -– Micsoda kérdés ez? – pattan föl az őrmester. – Hogy mer maga velem így -beszélni? - -András már előhúzta a masinatartót és a tetejét kinyitván, alkalmas -gyufaszálak után keresgél. (A kisebb fejü gyufa jó időre való, a nagyobb -fejü azonban még szél ellen is fog.) Eközben jólelküleg tekint végig a -jövevényen. - -– Hát kicsoda maga? – kérdezi. - -– Én? Hát nem látja maga, hogy ki vagyok? - -A pipából veri ki a fölösleges hamut Bábocskay most, azután szájába -fogja, félre fordítván. Azután úgy mesterkedik, hogy a dohány a szél -dacára tüzet fogjon a gyufától, ami sikerül is. Egypárt szippant, hogy a -tűz jól életre keljen és ezen szipogás közt kurtán felel: - -– Nem. - -– Hát nem látja, hogy csendőr vagyok? - -– Azt látom, hogy csendőrruha van magán, – mondja Bábocskay. – De azt -mondják, nem a ruha töszi az embört… - -A katona most már egészen mérges a sok évődésre, és leakasztja a -világossárga kurta puskát a válláról, jól marokra fogván. - -– Hát, – mondja komolyan, megvetve a lábát, – ez teszi-e az embert, -hajós? - -Bábocskay Andráson mintha feszülne a kabát és mintha a válla vállasodna. -Egyenesebb is lesz, és a nyakát megszegve, fejtől lábig lassu -pillantásokkal nézi végig a csendőrt. - -– Hát, hogy azt teszi-e, azt nem tudom, – adja most már föl a szót -lassu, erős ropogtatással, – hanem azt tudom, hogy akit én itt belevágok -a vízbe, annak aztán elég van téve. Öt emböröm van neköm itten, -előkiálthatom mindjárt. Hát mit lármáz itten? Tudom én, hogy maga -kicsoda-micsoda, de hát én ki fia-csikaja vagyok? Hé vagyok magának, én, -Bábocskay András, első kormányos, adófizető polgár? És István szent -királyunk hajójára úgy köll bejönni, hogy se jónap, se adjon Isten? -Aztán micsoda jusson? Nem azért van maga tartva az én adómbul, hogy a -becsületes embert hajkurászsza. Szaladgál itt elég gazember a rácok -közt, azokat fogdossa. Hé! – mondja végül megbotránkozva András, és úgy -szorítja bele a pipát a szárba, hogy makkban ketté törik. - -– No, nem úgy van a dolog, – felel a csendőr, meglepődve kissé a -beszéden. – Azért bizták én rám ezt a vidéket, hogy vigyázzam. Ha erre -járok, meg kell tudnom, miért kötöttek ki? Sose kötött itt még ki hajó. - -– Ha kivert a szél, – mondja Bábocskay. - -– Aztán itt sok a csempész, közel a másik ország… - -– Tudom nagyon jól, mink is Belgrádba mögyünk. - -– Látja, mikor kérdeztem, nem mondta el. Nekem pedig tudni kell. A -kötelesség kötelesség. - -– Azt neköm ne tanítsa. Voltam én már zajlásban a víz közepén a hajóval, -hogy minden emböröm otthagyott, még se möntem le róla. - -– Az szép dolog, – mondja a csendőr. - -– No hát akkor… – válaszol békülékenyen Bábocskay András, és vízbe dobja -a pipa cserepeit. – Nem mai gyerök vagyok én. - -– Látom. - -– Nohát. Az én fiam már vasútas odale a Belgrádba. - -– Az enyim még iskolába jár. - -– Ugyan? – ütődik meg Bábocskay András. – Né, a kölök! - -– Az ám, – mondja az őrmester, – kettő. - -– Ne mondja! – fűzi a beszédet András. – No látja, mibül lesz a tallas -egér. De aztán tanulnak-e valahogy? Vagy csak így azokat is katonának -akarja adni? - -– De tanulnak azok, – mosolyog a katona, amennyire az álladzó szijja -engedi. – Az egyik már a latin iskolát járja. - -– Lássa-e, – mondja Bábocskay András, virzsinyia módra kezelvén fogai -közt az üres pipaszárat, – abbul úr lesz. Hej, a fej, a fej, csak más -az, aki a fejbül él. Látja, majd a fia előrehalad, maga mög itt -zsandárkodik. - -– Hát úgy van… - -– Bizon, – folytatja elgondolkozva a kormányos. – Én se vagyok ám -különben. A fiúnak nyitva a világ, röpülhet, én mög, látja, csak itt -vagyok a hajón. Járom a vizet tavasztól télig rajta és soha azt sem -tudom, hol fagyok be vele. Itthon-e, vagy Oláhországban? - -Hallgatott egy darabig, aztán a vastag fagerendán foglalva helyet, -megkínálta a katonát: - -– Üljön hát le egy kicsit. - -– De köszönöm, – szabódott az, aki eddig bólongatott András beszédéhez. -– Nem azért jöttem én. - -– Tudom, tudom, – mosolygott András. – De tudja, ha csempészni akarok, -azt úgyis beraktam már a hajó fenekébe otthon, ahhoz pedig nem juthatna, -mert háromezör métermázsa búza van fölötte. - -– Az úgy van, – szólt a csendőr, s a szoba külső falához támasztva a -fegyvert, leült Bábocskay András mellé a gerendára. – De mégis -mostanában nagyon hordják a sót kifelé. - -– Löhet. De hiszen van már a rác fináncnak is esze. Tud az ügyelni, ha -akar… Ehen, – ütötte föl a fejét, szimatolva Bábocskay. – Érzi a szagát? - -– Minek? - -– Halat főznek odafönt az orrba a legényök. Ha van érkezése hozzá, -möghívnám, hogy tartson velünk. Hamar mögvan, mert tudja, röttentő -sebösen főz az ilyen éhös nép. Ahányan vannak, mind rakja fával a -bográcsot. Aztán ez a Kiskovács gyerök nagyon jól el tudja kászolítani. -Tudja, ez belehány mindönt egymásra, hogy káresz kantáresz, ahogy lösz, -úgy lösz, de azért senki olyant az embör elé nem ád, mint ez a szélfejü -kölök… Jó az, tudja, nagyon. Melegít az ilyen. - -– Már köszönöm nagyon, kormányos úr, – szól a csendőr, – de nem löhet. -Időm sincs már, meg aztán a szolgálat, szolgálat. - -– Nono. Tudom. Azért nem erőltetöm, csak mondom, ha gondolja – – - -A csendőr vállára vetette a fegyvert és kezelt Andrással. - -– Jó utazást, – mondta. – Mikor mennek el innen? - -– Már azt éppen nem tudom, – és körülnézte az égi tájakat András. – Amíg -a szél el nem áll, innen nem indulhatok. A hajó nem sínön mögy, mint a -gőzkocsi. - -Kivetette a járódeszkát a partra, hogy könnyebben léphessen a katona a -földre. - -– Isten áldja mög, – kiáltotta még utána, amint szuronyának fényes vége, -kalapjának lengő zöld tollai el nem vesztek a magas part hajlásában. Még -maga is fölment utána tekinteni s ott is marad egy ideig, ha vissza nem -kiabálja a széllelbélelt Kiskovács Mihály: - -– András bácsi, hej! - -– No, mi köll már megint? – kérdezte Bábocskay. - -– Be löhet-e már menni a szobába? - -– Nem. Minek? - -– Só köll a halba. - -Bábocskay visszalépdelt a hajóra s Kiskovácscsal végighaladván a járón, -a nagy gerenda elé értek, amelyen az előbb András ült a csendőrrel. - -– Inkább ezt nyitom ki, – mondta András, – mint a szobaajtót. Emeljük -no. - -Ketten fogták a gerenda végét és föl bírták emelni, úgy, hogy a -kötéloszlopra tehették. - -Kiskovács fogta, hogy el ne dőljön, Bábocskay pedig lecsavarta a gerenda -végét, benyúlt a lyukon és egy marék darabos sót húzott ki belőle. - -– Ne, – mondta, – elég lögyön, mert ami itt bent van, az ki van mérve. - -– Hát az agár elment már? – kérdezte Kiskovács, kalapjába szedvén a sót. - -– El, – felelte kurtán Bábocskay András és visszacsukta a gerenda -tetejét. – Sót keresött, de azt mondtam neki, hogy nincsen a hajón… - - - - -Öreg embör napáldozatja - -Faragó Mönyhért mögúnta magát. Úgy vót, hogy ült eddig a tanyaház előtt -a kispadon, aztán pípázott. Rossz dohányt pípázott a garasos pípából. -Tajtékpipából csak ünnepnap szokás ez. Továbbá faragott a bicskával. -Volt ott eggy darab fa, epörfa, a pad fölött. Hullajtotta az epörfa az -ágát. Öreg mán ügön; ez ettül van. Eggy ága levált. Oda esött Mönyhért -elébe. Békésen. Nem ütötte meg Mönyhértöt. Mönyhért ültette ezt a fát -ötven esztendő előtt. Nem is ötven esztendő előtt, hanem ötvenkét -esztendő előtt. Gyükerire zabot szórt, hogy a fa mögfogamzzon. No, adott -is ötven esztendő óta ölég epröt a malacoknak. - -Ilyen a fa. A fa csak úgy él, mint az embör, csak éppen hogy lába nincs. -Lát mindönt, tud mindönt. Tisztán csak azért nyúl magosra, hogy -széttekincsön a vidékön. Jó nép a fa, embörök. - -Leesött a faág. Mönyhért nézte. - -– Legyüttél? – kérdezte tülle. - -A faág leszáratt leveleivel zizögött neki. Beszélt. - -– No, – mondta Mönyhért, – ha mán legyüttél, faragok belülled a kis -onokámnak kiskést mög fakanalat. Mán úgy is eluntam itt magamat végképp. - -A faág zizögött tovább, hogy az de bizisten jó lössz. - -Mönyhért mostand elővötte a bicskáját. Mögnézte eggyik végrül, mögnézte -másik végrül. Akkor kinyitotta a tulajdon ágát. Igenyös, szép ág ez, még -az öreg Sziráki csinálta a városban, de tulajdon maga. Haj, még akkor -fekete haja vót annak is. Mert lakodalmi bicskának vötte ezt a bicskát -Mönyhért. - -De mindegy az. A vasát belefeszítötte az ágba és ketté hasította. Az ág -ellent nem szólt, mert tudta, hogy ez a sorsa. Növekvésiben egy idejig -eleinte finom levelet adott a sejömbogaraknak, azután epröt termött, -később árnyékot vetött alatta pihenőkre, most pedig kanál lett belüle, -kis kanál az onokának, úgy híjják, hogy Marci, hanem borzasztó játékos -fattyu. - -Faragja nagyapó elsőbb laposra, azután az ódalait barkácsolja, utóbb -mélyíti, hogy az a valóságos kanálhoz híven hasonlítson és löhessön vele -merni csakugyan. Ráér csinálni, mert egymaga van a tanyában, a többi -odajár kint a földben, Isten áldásáért. Óh, Mária, légy üdvöz. - -Csak a sánta varnyu gyün oda féllábon, de hisz könnyü annak féllábon -járni, akinek csak egy van. Bár azért így is billög a kutyalélök és -olyformán néz nagyapóra, hogy Mönyhért kéntelen szót szóllani hozzá: - -– A Marcié lössz, – mondja neki. – Hallod-e Matyó, a Marcié. Kanál. - -Matyó félszömmel adja tekintetit nagyapóra, oszt aszongya a szömtelen: - -– Kár. - -– Kár beléd az étel, kutya, – fakad haragra nagyapó. – No nézd. Ugyan -hogy nem gyün ide a Hattyu, hogy mögtépázna vagy egyszer. - -– Kár, – kiabál vissza Matyó, hanem van annyi esze a csudálatos -isten-bogarának, hogy azonnal odébb is ugrik. - -Hanem ugrálhat mán, mikor gyün a Hattyu. Mögneszelte hevertiben, hogy -nevét ejtötték s ide követközött. Vén kutya mán a Hattyu, egészen fehér, -de ez nem az öregségtül van, mert mindig fehér vót, azér is lött a -mostani neve a neve neki. - -Hattyu egy lábával sebösen fejön üti Matykót, hogy mönnyön az útbul. -Matykó kiabált és kétfelé terpesztve a szárnyait, nagyapóhoz futott, -hogy védelmözné. - -– Én nem védlek, – mondta most nagyapó, – mert fekete a lelköd. Még -Marcitul sajnálod a kanalat? - -Hattyu nem is tudta, hogy Matykó ilyen rossz. Most csudálkozik is rajta. - -– Aú! – így szól. - -– De ügön, – felel neki nagyapó, – ijen vót. - -No, ez mán sok. Hattyu leül a két hátulsó lábára és söpri a farka a -homokot. - -– De söpörsz, – véli nagyapó, – pedig messzi van még a szombat délután. - -Ezzel a vijolenciának vége is szakad. Mönyhért kifaragta a kanalat és -most mán az ág másik feleközetibül villát csinál. Evvel nagyobb gond -jár, mert az ágait külön-külön köll farigcsálni. Hattyu nézi a munkát, a -szömtelen Matykó mög egyször csak a térgyire ugrik. Nagyapó rá is -koppint a fejire a bicskavéggel, de Matykó nem mozdul. - -– No, – mongya nagyapó, belégyőződve a dologba, – csakugyan ojan vagy, -akár a kullancs. (Bánnya is Matykó az ijen beszédöt.) - -Még kész sincsen tökéletösen Mönyhért a villával, mikor zörögnek az -úton. Gyün haza a család. Azért zörögnek, mert babot hoznak -valamennyien, most szödték ki a fődbül. Én édes jó Istenöm, de szépre -nevelted az idén. Gyün az embör, az asszony, az Etel lán mög a Marci. -Hogy hozza a Marci a babot, hogy alig bírja. - -– Hozom a paszúrt, öregapám! – kiáltya. - -– Ó, jó kis lelköm, – mosolyog nagyapó és tekintettyeivel, könnybe -lábbadt szömeji nézésivel a gyermökre téved. – Hát hozod? - -– Ahán, – feleli büszkén a Marci és ezön most mán mosojognak mind -valahányan. Zizög a száraz babbaj, ahogy apa, anya válláról a földre -veti. Anya mingyár vacsora kászolítása után igyekszik. Tüzet rak. Etel -az epörfa alá a malomkűre tányérokat hoz ki. Cifra tányérok ezök, kúnos -kék virág van bennök, Dorosmán vötték régön. Azután mén eggy bögrével az -istállóba, hogy egy fejet tejet hoz nagyapónak. Mert Mönyhért nem öszik -főtt vacsorát, öreg ű mán ahhon, ű csak úgy mögissza a tejet, ahogy azt -a mi jó Istenünk a tehénbe aggya. Azér is az első fejet az üvé. - -Hozza is az Etel lán hamardossan, nagyapó pedig ojan szépen iszogattja a -porcellán bögrébül, hogy gyönyörűség nézni. Ahogy avval készen van, föl -is áll és mén az ereszet alá, hogy lefekszik. Jó hosszú, sejömszőrü, -egész takaródzásra való töröttbőrű subán szokott ott aludni nagyapó. -Elsőbb azonban a kis kanalat, kis villát odalopja a huncutságos vén -embör a Marci tányérja alá, hogy majd örül rajta a kis kutyafékom. - -Avval aztán el is mén az öreg humni. Szépen elnyújtódzik és fehér hajai -a fehér subaszőrbe elegyődnek. A nap mán áldozik, épp most van a -földszélrül lebukóban. De akár hiszik, akár nem, a földperemrül még -szinte visszaugrik, hogy még egyször ragyogó fehér haját végigöntse -piros sugaraival. Mert úgy löhet, mire röggel mögén előkerül, már -nagyapót nem találja. Elszunnyadhat végképp, mert az ijen vén embör -röttentő halandó. - -Matykó fölmönt nagyapó subája vállára oszt behumta a szömit. Most úgy -tösz, mintha alunna. Pedig igazság szerint neveti magába a kutyalélök, -hogy ű mög a nagyapó hogy csinálták mög titokban a Marcinak a kanalat. - - - - -Útban Bécs felé - -Mentünk egész nap, mint csapat, nem igen tudva, hová és merre. A helyzet -különben nem volt kétségbeejtő, már hazajöttünk Spanyolviaszkországból -és a régi Wenndl-fegyver kétélű szuronyait az úgynevezett fölöttes -hatóság kicserélte a Mannlicher-puska tompa papirvágó késeivel. A török -földről jöttünk, egy kicsit pihentünk itthon, de azután parancsot -kaptunk, hogy készülődjünk, mehetünk Bécsbe, mert ezentúl ott fogunk -lakni. De nem úgy, hogy hát azonnal. Hanem előbb egy kis nagygyakorlatot -útközben végigcsinálunk, ez volt az az akkori nevezetes székelyhidi -Kaisermanöver. Akkor csak így emlegették, a nevezetessége pedig abban -volt, hogy az utolsó napjai egészen úgy folytak le, mint a valóságos -háboru. A csapatok nem rend szerint mozogtak, nem tudták, hogy hová -érnek, mely faluba jutnak estére, vagy hogy egyáltalán faluba jutnak, -ahol ember lakik és van mit enni. Ehhez képest nehezedett az élelmezés -kérdése is, a katonák magukkal cipelték a több napra való élelmet s a -csapatok után a katonamészárosok lábon hajtották a húst, hogy amikor jut -a főzésre idő, letaglózhassák a marhát. - -Különös kódorgás volt az, ahogy most, tizenöt év mulva ráemlékezem. -Össze-vissza való járás, ma előre, holnap hátra, világtól elzárt -szakadékok között, úttalan völgyekben. Hogy a kavarodás teljes legyen, -ragadós állatjárvány tört ki a vidékeken, s most már nemcsak az -„ellenséget“ kellett kerülgetni, hanem a jószágokkal a száj- és -körömfájást is, amely éppen nem respektálta a generálisok intézkedéseit. -Egy-egy kis folyó hídjánál odaállott a nagy csapat elébe, pecsétes -levéllel a kezében, egy-egy tarkazsinóros megyei hajdu s -visszafordította az egész társaságot, bármennyire tótágast állt is ettől -a Taktik. - -Tény dolog, hogy vidéket megismerni sem vasútról, sem kocsiról nem -lehet: ahhoz a gyalogjárás szükségeltetik. De a gyalogos ember is csak -jó úton, lakott vidékeken szeret járni, azokba az elhagyatott fészkekbe, -ahol jártunk, valóban alig jut el más, csak a bújdosó, meg a katona. -Egyfelől az egyszerü, másfelől a nyomorúságos életnek különféle tájai -tárulnak elő. Mi akkor épp a Balkánnak egy elhagyatott vidékéről -kerültünk haza, s nem egyszer fakadt őszinte szóra a baka: – Lám, -idehaza ezek a népek nyomorultabb életet élnek, mint amazok oda alá. -Némelyik alföldi csősz egy nyárra, dinnyeérés idejére külömb gunyhót -épít magának, mint amikben itt állandóan laktak, elbújt, eldugott -völgyekben az emberek. Ahol a kidőlt fatörzs a nyitott ajtón át be volt -tolva a ház közepén füstölgő szabad tűzhelyre az egyik végével. A másik -vége kinyúlt a házból s csak úgy olykor tologatták beljebb, hogy a másik -vége odabent parazsoljon. A jámbor oláhnak eszébe sem jutott, hogy -elfűrészelje, de hiszen fűrésze sem volt neki. Olyasmije talán csak igen -gazdag embereknek lehet… - -Egy helyen a mestergerendába egy fekete fanyelü kés, meg egy villa volt -beleszúrva: a család kincse. Nem használták, az ujjaikkal ettek, a -késnek és villának csak odaérkezésünkkor jutott rövid szerep. – Hát a -falvak! El lehet mondani e szegény móc népről, hogy vendégszerető, és -tudná is mutatni, ha volna mivel. Csak épp a lányait rettentő módon -félti a domnu katánától. Volt eset rá, hogy mikor a véletlen által arra -hajtott ezred a hegyekről ereszkedni kezdett alá a völgyben fekvő falu -felé, egész szépen lehetett látni, amint a falu tulsó oldalán a lányok, -menyecskék csapata haladt fölfelé a hegyen, megbújni az erdőkben addig, -amíg a domnu katánák el nem mennek, – bár ugyan így is minek hozta őket -ide az ördög. - -Egy ilyen faluban boltot is találtam. Éppen papirra volt szükségem, -jelentések írásához, az irományos ládával a kocsi ki tudja, merre járt, -bementem hát a boltba néhány ív papirért, de a boltos sem papirt, sem -ceruzát nem adhatott, nem is volt raktáron: - -– Nem keresik itt az ilyesmit, – mondta, – talán a bírónál kapható. - -Ám a bírónál sem volt kapható, neki sem volt szüksége reá, mint -olyannak, aki járatlan a betűvetésben. Ellenben madzagon pecsétnyomót -viselt a nyakában, azt a faggyúgyertya fölé tartotta, s mikor elég korom -ragadt reá, a papírra nyomta. A dobresti bíró ezzel a tugrával -közigazgatott, s mégsem dőlt össze a világ… - -Csütörtök. Áldott pihenőnap, amikor nem kell hajnaltól estig úton lenni, -ami némelyekre nézve pénzbelileg is előnyös, mert a lurkók mars közben -kártyáztak a sorokban. Mars közben ferbli, ez sem utolsó mesterség. -„Húsz nem húz, sánta nem gilt, licitálás nincs, akinek többje van, viszi -a vizit.“ Meglehetősen kurta és velős szabályzat. - -A csütörtök a csend napja, akárcsak az elemi iskolában. Vén -strázsamesterek rontogatják különféle vizitációkkal, de másképp a -nyugalom jegyében üli meg a falut az ezred. Mert faluba jutottunk, -egészen alkalmas falu, pópa is van benne. A 15-től átizen a manipuláns, -hogy menjek a pópához ebédelni, hatvan krajcár egy ebéd, vannak már -húszan, akik oda mennek. A szegény pópának ime így hoz néhány -nyomorúságos forintot a hadgyakorlat. S híre sokáig meg fog maradni, -hogy mikor a domnu katánák itt jártak, hatvan krajcárt fizettek egy -ebédért, – óh, dumnye Zó! - -Az udvarias tizenötösnek azonban nem is feleltem. Elsősorban méreg volt -a dologban. A kapitányom értesített különös kegyéről, hogy az őneki -rendelt szobában nem lakik, azt átengedi nekem, ezzel cserében azonban -adjam át neki a sátramat, amit a hátamon hordoztam: majd ő az alatt hál -az udvaron. A különös kegy nyilvánvalóvá tette, hogy mind a ketten az -udvaron fogunk hálni, csakhogy a kapitány lesz a sátor alatt, – mert a -szobákban hálni nem való olyan embernek, aki az ottvaló viszonyokat meg -nem szokta. Azonfölül csirkék szaladgáltak az udvaron. És hirtelen -föltámadt előttem, mintha túlvilági ködben libegne, valamely finom -krumplis paprikás csirkének az illata. Már valami húsz napja -kódorogtunk, alkalmas ételt régen nem ettünk: szóval, őszinte magyar -gondok voltak ezek. Nem megyünk tehát a pópához, hanem főzzön paprikás -csirkét az oláh. - -Persze, előbb beszélni kell vele tudni. Regimentünk sorozó-járásaiban -volt egy oláh falu (ugyan most is megvan), Csanád a neve: ott, mire -katonává cseperedik a legény, egyformán beszél négy nyelvet: tud -magyarul, németül, oláhul, rácul. Hát csak egy csanádi legényt kellett -előkiabálni a szomszéd házakból és azonnal tárgyalásba ereszkedtünk: - -– Főzz meg egy csirkét a domnunak. - -– Hát főz az asszony egy csirkét a domnunak. - -– De krumplival. - -– Hát kimegyek a földre, kiások egy garaboly krumplit. - -– De paprikásan főzd. Tud a te asszonyod paprikásan főzni? - -– Az asszony tud főzni. De nincsen paprika az egész faluban. - -Volt azonban a borjúban egy zacskóval, parancs és rendelet szerint. -Nohát itt a paprika. Az oláh elment a garabolylyal a krumpliért, az -öreges asszony pedig csirkefogdosásba kezdett. - -E pillanatok ünnepélyesek voltak. A szomszéd házakban a katonák -daloltak, én az udvaron a földön ültem s egy ládatetőn irkáltam azokat a -haszontalan kimutatásokat, amiknek a révén az osztrák ármádia joggal -kiérdemli a fegyveres bürokratizmus elnevezést. De hát a csirke főtt, az -oláh hazajött a krumplival, az anyó igen buzgón téb-lábolt a konyhában: -úgy véltem, hogy mind bolond az, aki a pópához ment enni. Majd ez lesz -az étel s nem is drágább, mint amaz… - -Estére hajlott az idő, ősz volt már akkor, szeptember második fele. Némi -köd mutatkozott a hegyek között, aminek nyomán hivatalos Ausweisaimon -szétmállott a tinta. És jött az oláh, hogy készen van a csirke, meg -lehet enni. Ott van a belső házban az asztalon. Valóban, az idő -elérkezett. Acuma jeste timp. A kard felkötendő, azután bevonulok. A -belső ház minden oldalát, ahol csak pad van, végigüli a házigazda -rokonsága, leányok, asszonyok, emberek. Ez mind úgy jött ünnepi -mulatságul, hogy megnézi, mint eszi a domnu katáná a paprikás-csirkét. - -A csirke egy nagy tálban, valami barna, zavaros lében szelíden úszkált -az asztalon. A paprika meg mellé volt téve tányérra… - -No, ez nem kell. Lefizetem az árát s otthagyom, az udvarra lépvén. A -kapitány már alszik az én sátorom alatt. Megyek a kocsinjáró kantinos -után, majd csak megtalálom valahol, s talán még valami maradék -szalonnája akad neki. Egy vendéget találok a rozoga cigánykocsin járó -vendéglő előtt: tartalékos káplár, itthon fiskális, ette a sárgára -avasodott szalámit, mivelhogy más nem volt. A kantinos kulturhölgye a -kocsisátor alatt, gyertyafénynél, Zolát olvasta. No, gyerünk haza, -holnap korán kell kelni, a sárgaszínü szalámi nem kecsegtet. Csak haza -tehát. A kapitány ismét alszik az udvaron az én sátoromban. - -Az ereszet oldalán pedig ül az öreges oláh asszony és sír. Megverte az -ura, mert nem tudta megfőzni a csirkét a domnu katánának. A kecske -odamegy hozzá, az ölébe dugja a fejét s csendesen békíti: bekmek, -mek-mek-mek… - -Jó éjszakát. Gyerünk Bécs felé… - - - - -Tanyahelyen - -Ezen pár sor írásomat az eperfa alatt írom a tanyaudvarban. Dombos hely -ez, amely fölött örökké jár a szellő és zúgnak a fák levelei. Egy teljes -hónapra ugyanis búcsút mondtunk a városnak. (Éljen, ahogy tud -egymagában.) Hogy azon idő alatt innen el nem megyünk, bármi történjék. -Jó itt nagyon. Talán sehol sem jobb a világon. Sajnálkozva forgatom a -kezemben a Deutsche Reichspost egy levelezőlapját. A háziorvosunk írta -Norderneyből, mivelhogy elfeledte megmondani a helyettese nevét. Szegény -doktor! Mily messzire elmászott, hogy némi kis hullámverés érje a hátát. -Mi a vödörrel csináljuk az ilyesmit. A mély kútból szedett víz van olyan -hűvös, mint a tengeri s negyven vödörrel fölhúzni belőle, van olyan -erőgyakorlat, mint otthon a szokásos súlyemelgetés. Továbbá itt sarut -sem ölt magára az ember, hanem csak úgy mezitláb ténfereg. Igen jó -foglalkozás. Borotválkozni sem kell. Olyan messze vagyunk az úgynevezett -világtól, hogy úgy nőhet a szakállunk, ahogy éppen kedve tartja. A -méhek, amelyek itt az asztal fölött röpködve írásaimat olvassák, ilyen -kérdésekkel egyáltalán nem törődnek. - -És micsoda gyönyörü érzés az, lustának lenni. Az ember apránkint szokik -bele. Oly buta, hogy valóban csoda. Már nagy munkának tetszik előttem, -ha kimegyek a semjékre, (igen messze van: száztíz lépés), s behajtom a -teheneket vizet inni. - -Ha ez megtörtént, akkor aztán jó darabig nem csinálunk semmit, -kimerültünk. A láncos ebet el kellene vinni legelni, de már az csak majd -délutánra marad. A tanyákon van valami őstörvény, ki sem tudja -megmondani, mikor keletkezett s ki adta ki betartásul, amely azt -rendeli, hogy István első királyunk napja után kötve kell tartani a -kutyát. Amely kutya még e nap után is kötetlen szaladgál, azt lelőni -nemcsak hogy illik, de kötelesség. Onnan van ez, hogy Istvánnap után már -olyan érésbe indult a szőlő is, a kukorica is, hogy a kutya megeszi s -ezáltal nagy károkat okoz, mert igen sokat tud enni. Igy hát a kutya -kötve van s úgy kell vinni láncon a legelésre. Az epret végtelen szereti -s megeszi a faaljalmát is. Miután itt örökké jár a szellő, nagyon hullik -a fákról az eper s azt föl kéne étetni az ebbel. Elbocsátani azonban nem -szabad, mert akkor úgy elvágtat, hogy két nap sem kerül elő. Csak úgy -kell azt legeltetni, mint akármely más jószágot. - -Azonban majd csak délután. Hogy én most innen megmozduljak? Ha a római -pápát látnám befordulni a tanyaudvarra, talán fölkelnék, hogy elébe -menvén, üdvözöljem, de másnak aligha. Oh áldott, nagy, dicső, -gyönyörűséges semmittevés. Nincs nálad különb valami a világon. - -… Érzem, hogy miként csitul el a fejem. Hogy aprózódnak a gondolatok. -Utóbb már nem gondolok semmit. Minek? Sör van előttem a pohárban, de -megmelegedett, ki kell önteni. A hűs lent van a mély kútban. Azért -azonban érte kellene menni. Hogy azonban érte menjek? Minek? Inkább nem -iszom. Tiszta haszon ez. Jó volna egy papírszivar is. Az meg bent van a -házban. Érte menjek? Nem. Olyan papírszivar még nem termett ezen a földi -világon, hogy annak a kedvéért megmozduljak. Sokkal jobb itt, semhogy -bármiért csak egy percre is érdemes volna elhagyni. Ha megúnom az ülést -az asztal mellett, eldülök s beleesem a fűbe. Nem formák szerint. Nem -állok előbb föl s nem használom a térdeimet, a kezeimet, könyökeimet -ahhoz, hogy lefekhessek. Csak eldülök úgy, mintha hátulról fejbe lőtt -volna valaki. Beleesek a fűbe. Ahová estem, ott a legjobb. Jó helyről -pedig bolond ember, aki megmozdul. - -A levélzúgáson, méhzümmögésen kivül tökéletes csend van. Az égen lassu, -tiszta föllegek vannak. A tanya fala fehér, egészen fehér s így szemközt -nézve, szinte vakít. Micsoda gyönyörűség mégis az, ezt a hosszu -fehérséget nézni. Alatta járnak-kelnek a kotlósok, némely része szintén -fehér, némely része fekete. A csirkék sárgák. A vadszőlő pedig, ami az -ereszeket befutja, zöld. A tetején széthasogatott alma szárad, amiből -bagolytüdő lesz télire, az meg piros. A dualizmus színei, hogy így -összekevergőztek, mily csodálatos ez. Gondolkozni akarok rajta, de nem -megy. Hála Istennek, nincsenek gondolataim. Nagy megnyugvás ez. Semmi -sincs az agyamban, egy szikra gondolat sem; érzem, hogy ha akarom, ha -nem: azonnal elalszom. Most keltem föl pedig nemrég az ágyból, miután -tíz óra hosszat aludtam benne s azután még két óra hosszáig hanyattfekve -néztem a fehér falakat. - -Azt hiszem, tanyahelynek semmi úgy meg nem adja a szépségét, a nyugalom -teljes érzését, mint ez a sok fehérség. Olvastam, hogy a newyorki állami -börtönnek vannak szobái, ahol minden: fal, padló, bútor teljesen fehérre -van festve. Semmi másféle színt ott a szem nem lát. Még a fehér is -egyszínü: árnyalatai nincsenek. Mondják, hogy az e szobákba csukott rab -két óra mulva már ordítva eseng, hogy adjanak a szemének valami -néznivalót. Lehet, hogy így van, hogy a sok fehérség egyszerre és egy -tömegben kellemetlen, így azonban, ahogy a tanyaszobák falán az okosan -el van osztva, csodásan megnyugtató. Altat. Nem tudom, van-e még valami -más, ami úgy kitávoztatná a fejből a gondolatokat. Mert ez a tökéletes -pihenés itt s úgy nézem, szunyókálok is már megint. _Humok_, – amint -errefelé mondják a tanyai benszülöttek, onnan támasztván ezt a szót, -hogy amikor az ember lehunyja a szemét, akkor _hum_. Már kész volnék is -humni, de nem lehet. Ugyanis a nyakamnál érzem, hogy valaki arra nagyot -fújt. Azután jól oldalba böknek s elébem áll egy nagy fehér tömeg. Ez a -Pirók, az összes tanyai tehénség ükanyja, aki bejött a semjékről, mert -vizet ihatnék. Igy figyelmeztet, hogy merjek neki. Ahogy ő megbökött, -úgy visszabököm én is, mert valami egyenlőségnek mégis csak kell lenni a -társadalmi rendben. - -Elmegyek vizet merni neki. Azután visszatérek s most már gondolkozom. -Azon, hogy micsoda szamárság ez már megint. Magamnak nem mentem el a -kútra egy pohár sörért, a Piróknak meg elmegyek. Hát hogy van ez? Hát a -Pirók több, mint én? Ez a vén tehén, amelyet már egyetlen mészáros sem -venne meg, mert oly öreg, ez én előttem nagyobb sarzsiban van, mint én -magam? - -Kétségkivül érdekes kérdés ez és megnyugtatna, ha indító okai felől -tisztába jöhetnék. Azonban nem megy. Ismét elálmosodom. Előbb szétnézek -a fűben, hogy valami szegény bogárra ne tegyem a fejemet, azután -csakugyan humok. - -Ebből az alvásból csak idő multán riaszt föl a kocsizörgés. Megjött a -kocsi a városból. Igen hasznos dolgokért ment be. Hozott sört, szódát, -továbbá a postát. Egy nagy csomó ujság s néhány levél. Az asszonyok -sietve kapkodnak utána, mert úgy van a világ berendezve, hogy az asszony -kiváncsi legyen. Bontogatják a lapokat. Hogy mi van Ferdinánddal? Hát -bánom is én, akármi van. Hogy meg volt-e már Henrik herceg párbaja? Hát -mi közöm nekem Henrik herceg párbajához? Én a Pirókkal párbajoztam az -előbb, jó, becsületes harcban, amelyhez ő a szarvait, én a könyökömet -használtam. Vigyétek el innen azt a postát. A leveleket majd elolvasom, -majd… holnap vagy holnapután. A dolog egyáltalán nem sürgős… - - - - -Pecsét - -Förgeteg a piacon némely utasításokat adván az asszonynak, hogy menjen -sóért, vegyen az ünneplő pipába szárat, meg egyéb ilyen dolgokat, a -lelkére köti közben, hogy gyufát ne vásároljon, mert azt a városban -szokás a Vidám katonához címzett boltban venni, azon ravaszkás okból, -hogy ne csak éppen a pálinkabéli ital miatt kelljen ott megállni a -kocsival. Egy kurta „no eredj“ szóval útnak indítja a feleségét s ő maga -pedig megfordulván, a városházára ballag, kezelve itt-ott tanyai -ismerőssel, aki, hogy az útjába akad. - -A rendőri folyosóra megy föl, a hol ki-, hol becsapódó ajtót szelíd -tisztelettel nyitja ki s néhány percig dángovázva lépked előre-hátra az -ügyes-bajos emberek között, az ajtók föliratáról kémlelvén ki, hogy hol -van neki a dolga. Lassan halad eközben, a pipát a zsebbe csúsztatta s -begombolva a mellény néhány nyitva felejtett gombját. - -Ráakad azután a kihágási bíró szobájára s mert hogy éppen nincsen -odabent senki, mint a nyitott ajtón látszik, előre lép, a küszöbön -leveszi a kalapját, néhányszor körülkeféli a könyökével s ahogy beér az -asztal elé, ahol a bíró valami íráson dolgozik, köhint. Azután meglátja, -hogy a szőnyegen áll. - -– Nini, – mondja. - -S lelép róla hirtelen. Valami rendőr jön be a szobába, az visszatolja -gyöngéden Jánost a viaszkos padlóról a pokrócra, ami némi fejcsóválást -eredményez. János nem szól ugyan semmit, de arcán teljes egészében -látszik, hogy nem tartja magát méltónak ezen megtiszteltetésre s azt -hiszi, hogy most okvetlen nagyobb lesz a bírság, mert beleszámítják a -pokróckoptatást is. - -Azután a baltenyerével megüti a kabátja elejét, hogy hátralebbenjen. A -kabátszárny meglebben, János fölhasználja ezen pillanatot arra, hogy a -mellényzsebbe nyúljon, ahonnan apróra összehajtogatott, gyűrött -papirosdarabot húz elő. Nem lehet valami jó beleírva, mert János a két -ujja között olyforma irtózattal tartogatja, ahogy a békát szokás. - -Kibontja félig s a gyertyák, a rézkereszt, meg a tintatartó fölött -átnyúlva a karjával, leteszi a kapitány elé. Ahogy ez föltekint, -bizalmasan bólint neki a fejével, s magyarázólag szólal meg: - -– A pecsét… behoztam. - -– Be? - -– Be ám, – mondja sajátos, a végén fölcsattanó hangon János. – Nézze -csak meg. Nem tudom, mire mén vele. - -A pecsét voltaképpen a kihágási bíró idézvénye s pecsétnek azért -hívatik, mert rajta van a város címere, amit különben nem igen szeretnek -látni az odakintiek, mert ahol címert talál, ott vagy kapitány van, vagy -vámház. János kevéssé hízelkedni is akar, alattomos célzattal a bírság -kiszabására nézve s mosolylyal teszi hozzá: - -– Nézze no meg. Maga jobban érti. - -S elunván a jobblábon való állást, a balra teszi át a testi súlyt, ami -természetesen egy kevés féljobb fordulattal jár. Ekközben megpillantja -előtte a nagy tükröt, benne magamagát és fiatalos kedvteléssel csavarja -meg a deres bajúszt, az üstököt egy kicsit eltolja a homlokából s -nyakravaló-igazításba fog. Ez igen tanulmányos állapot, mert egész -tenyérrel kell lefogni a fölcsúszott kendőt s ekközben fejbillentésekkel -húzogatni ki az alászorult nyakbőrt. János egész otthoni kényelemmel -illegeti magát, azonban mindez csak parádé, benső tekintetekben János -igen szomoru és félelemmel tekint a jövő elé. De azért otthonosnak -mutatkozik, hódolva azon külterületi elvnek, hogy ijedt embernek soha -sincs igazsága. A kapitány kibontja a papirost. - -– Nézze no, csak nézze, – biztatja Förgeteg. – Hogy mi lehet benne… - -– Hát nem tudja kend, miért van citálva? - -János elütőleg, megvető hangon felel, mintha kicsinek, gyerekesnek -találná az egész dolgot: - -– Gondolom, hogy néhány birka irányában… Abban hajkurászszák az embört. - -– Abban hát. Bent jártak megint az erdőben a birkák. - -– Nono, – veti bele csöndes hangon a vétót János, – csak módjával. Mert -alig hogy bent voltak a szélbe egy kicsit. Nem övött az ott semmit. Van -annak mit önni. - -Az utolsó szavakat haraggal mondja és keserűen teszi hozzá: - -– De persze, a szögényét möglátják. Másikét mért nem panaszolja be az -őr? - -Halbőr most már beletüzesedne a dologba s igen-igen szeretne a -vádlottból vádlóvá kerekedni fölül. Ki meg be kezdi gombolni a mellényt, -ami nyilvánvaló fölindulás jele s olykor a gomblyukakon húzgálja kifelé -a nyakravaló csücskét. - -– Ott a másik, Kisguczi Illés, a Nagy István, a Faragó Döme… Persze, azt -nem látják. - -Mélyen elkeseredik ezen igazságtalanságok fölött, közbe egy legyet -lefricskáz az asztalszélről s oda se igen akar hallgatni, mikor rárójják -a bírságot. - -– A tilos helyen való legeltetésért tizenkét forint bírságot fizet kend. - -János hirtelen körülnéz, s ahogy csak magát látja a szobában, meglepetve -kérdi: - -– Én? - -– Hát. - -– Ugyan, – szól tünődve s nézi az egyik lábafejét, amelyet ide-oda -mozgat a szőnyegen. A gondolatai elkalandoznak, a bíró más íráson -dologba kezd, János csak áll s egyszer, mintha akkor eszmélne, hangosan -szólal meg: - -– Mennyit mondott? - -– Tizenkét forintot. - -Most kevéske állsimogatás következik és szinte hallik a sikárlása, amint -a kezét végigvonja a borostás szakálltarlón. - -– Elég nagy pénz a szegénynek, – szól, s hol egyik, hol másik ujját -húzza végig az asztal szélén. - -– Tizenöt nap alatt le kell fizetni. - -– Ugyan ne mondja, – csodálkozik Förgeteg s kétkedő arccal tekint a -kapitányra. - -– De pedig úgy van, – biztosítja amaz. – Vagy talán le akarja fizetni -rögtön? - -Halbőr indulatosan kezd beszélni: - -– Én? Mibül? – és úgy lép egyik lábával hátra, mint ahogy színpadi hősök -szoktak. - -– Ha van annyi kendnél, jobb, ha most lefizeti. - -– Van is. – Lemondólag üt kezével a levegőbe. – Nincs nekem pénzem… -Honnan? Miből? - -S miközben így beszél, ravasz szemeivel erősen kémleli, hogy eddigi -viselkedésével tett-e vajjon valami hatást a bíróra. Amaz azonban csak -nagy egykedvűséggel hagyja rá: - -– Hát akkor tizenöt nap alatt be kell hozni. - -János most kétkézzel támaszkodik az asztalra, kicsit meghajol és teljes -bizalommal teszi föl a kérdést: - -– Igazán be kell hozni? - -– Be ám. Másképp végrehajtás lesz a dologból. Az még többe kerül. - -A köztapasztalatu igazságot sóhajtva hagyja helyben János: - -– No, ez már igaz. - -Hmget egy darabig, s majd az egyik, majd a másik lábát rakja előre, -lenézve olykor reájuk. Azután ránt egyet a vállán, a tükörbe tekint s -odavetőleg mondja: - -– Hát elmegyek, no. - -Lassan indul meg kifelé, hogy esetleg visszafordulhasson a hívó szóra, -mert még erősen él benne a reménység, hogy hátha engednek a _sarcból_ -valamit. Ahogy az ajtóig ér s ott megfordul köszönés okáért, hirtelen -mintha eszébe ötlene valami. - -– Nini… kapitány úr… - -– No? - -János bemegy a szobába újra félig és olyan arccal kezd beszélni, mint -aki valami nagy új dolgot fedezett föl: - -– Hát a pecsétet nem adják vissza? - -A kapitány únja már a dolgot és bosszúsan mordul rá: - -– Nem. Az itt marad. - -Halbőr lóbázza a kezében a kalapot és csöndesen mondja: - -– Ejnye, hejnye… - -Hogy nem felelnek neki, még egyszer ismétli a sóhajtást s csöndesen -ingatja hozzá a fejét, mint a cukorhuszárok a lakodalmi torták tetején. - -A bírónak egyéb dolga van s méregbe jön, hogy János annyit -okvetetlenkedik. Haragosan kapja föl a többi papiros közül az idézést s -odalöki az asztalszélre: - -– Hát vigye. Ehol van ni. Szeretném tudni, hogy minek az magának? - -– No, – mondja és lehúzgálja a mellénye csücskét, – mégis, szó nem esik, -mondván… - -Közelebb halad az asztalhoz, oda is nyúl a pecsét felé, majd meg -hirtelen megáll és fölveti a fejét. - -– De hát minek ez nekem? Nem kell ez nekem. – Ezenközben a sarokba -pillant, ahol a bírságról csinálja a jegyzőkönyvet az irnok, hogy ugyan -valójában komoly-e a dolog egészen. – Úgyis csak eldobnám… - -– Akkor minek kéri kend? - -– Hát csak úgy, – dünnyögi elszégyenülten s most már igazán meg van -restelkedve Förgeteg, mert forog a kalap a kezében. Kis vártatva csak -lépdel újra kifelé s a határozatlan lépésein látszik, hogy gondolatokba -mélyedt. Az ajtónál újra megfordul: - -– Ugy-e, tekintetes uram, megkérdezem már még egyszer… mennyit is -hozzak? - -– Tizenkét forintot. - -– Annyit, ugy-e, – mondja János, a kilincs rezén birizgálva. – Eggyesbe -jó lesz-e? - -– Jó, jó. - -János újra megüti a kabátszélt hátralebbentési célzatból s most már a -lajbliba nyúl. A széles bőrtárcát, ami valószínűleg még nagyapai -örökség, kibontja s a nyelvével végignyalva az ujjait, forintokat szed -ki belőle. Mikor a tizenkét darab megvan, együvé fogja s most már -kemény, határozott lépésekkel megy asz asztalig és odahajítja a -papirosok közé: - -– Ehol a pénzük, – szól nyersen, haraggal, – Hanem csak agyonverem a -bürgét odaki mind. - -Azonban dehogy. Három-négy hét mulva újra csak megjelenik ismét néhány -birkák irányában a kapitány előtt János, mert az egész bürgetartásban -csak akkor telik némi öröme a gazdának, ha más földjén legelhet az -állat. - - - - -Versengés - -Eszéki Ferenc a mult héten vett új szerszámot a lovaira és hát büszke is -velük. Szép a szerszám nagyon, világossárga bőrből való, rézkarikákkal. -A ló mindjárt büszkébben megy az ilyen hámban, mert neki is van annyi -esze, hogy más viselkedés illik az ünneplő ruhával. Továbbá némi bor is -van Eszéki Ferencben, miután a városból megy hazafelé a tanyára. A mezők -lakója, ha ügyes-bajos dolgában a városba viszi az útja, mikor már -mindent elvégezett, betér a szokott korcsmájába. Nem annyira a borital -kedvéért, mert az otthon is van, sőt a kocsiban is találtatódik, hanem -mert a korcsmában ott talál egy-két embert az ismerősök közül. Odakint -mérföldekre vannak egymástól és azon időben, mikor a dolgától ráérne -járni-kelni, az útak is rosszak. Itt meg kéznél van mindenki, mint a -Bárkányi szomszéd, (éppen a nyomás túlsó oldalában lakik két -órajárásra), Kisguczi Illés és a többiek. Itt mindenféle dolgot meg -lehet tudni. Ki hol vesz vetőmagot, mikor kezd szántani, meg egyéb -ilyenféle. Ily módon mikor aztán megindul hazafelé déltájban a gazda, -vidám a kedve és ezt azonnal megérzi a ló. Nem tudni, attól-e, hogy -könnyebb járása van ilyenkor a gyeplőnek, vagy hogy hangosabb szavu a -gazda, – annyi azonban bizonyos, hogy egészen másképp viszik a lovak a -kocsit. - -Amiként ő, úgy a többi tanyai is gyorsan hajt kifelé az egyenes utcákon -s a boros emberekben föltámad az érdekes virtus: kinek jobb a lova? A -városban ezt még nem nagyon lehet próbálgatni, mert kevés arra a hely és -sok a kocsi. Hogy azonban a vámon kívül érnek, ott már nincs ilyféle -akadály. Zörögve indul meg a vékonykerekü, könnyü alföldi kocsi, egy -másik utána s kezdődik a verseny nagy porföllegek és ostorcsattogások -között. Ennek a neve: elkerülés. Már Eszéki Ferkó elhagyott egy egész -csomót, olyant, amelyiken vagy öregember hajtott, vagy asszonykézben -volt a gyeplő. Ezek nem mernek ilyen játékot kezdeni, s egyáltalán nem -bánják, ha elkerülik is őket. Azután meg nem minden lóval lehet -megcsinálni az ilyen versenyt, de azonfölül olyan kocsi se bírná ki, -amelyen teher van. Ha csak egy festett új szék van is rá föltéve, már -azt nem töretik össze a rázkódással. - -Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a -hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart -keményen szívja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a -városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette -még az ostorral, elég, ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti. - -Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok -délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból -különböző útakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek, -akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott -születtek, s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a -terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a -kora délután indul meg a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan -is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a -hosszan elnyúló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig -hasonlíthatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi -határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, míg a városhoz ér. A -csengeli pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi -pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a -nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket -most Eszéki Ferenc kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad -mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még -elkerülni. Úgy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan -poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán. - -Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a -gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek. - -– No, ez nem enged, – gondolja Eszéki. - -Ő is szorítja a lovakat most már még jobban. - -– Gyü, Badár, – mondja a Pejnek, a Sárgára pedig jót húz. - -Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is -olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a -dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett. - -De azért Eszéki egypár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a -lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy -világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhécre feszítvén a -lábait, rángatja a gyeplőt, s hol erről, hol arról biztatja a lovakat. - -– Hej, pedig csak elkerüllek, – mormogja bosszúsan Eszéki s most már a -lovak hasaalját ütögeti. - -Egyre jobban mennek az állatok, megnyúlnak s a könnyü homokjáró kocsi -úgy szalad utánuk, mintha nem is húznák. Ezzel aztán el is ér annyit, -hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a -versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi -szomszéd. - -– Nini, – kiáltja át Eszéki, – hát kend nem enged engem előbbre? - -Bárkányi is fölismeri Eszékit. - -– Én ám, Ferkó, – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben. - -– Pedig csak elkerülöm kendet. - -– Én nem úgy nézem, – vág vissza Bárkányi gúnyosan. - -Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak, -szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt -vannak, senki sem nyert még semmit. - -– No, kerűjj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi. - -– Várjék kend. - -Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja, s oly módon füttyentget a -lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyának szoktak. - -Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólogatni a -lovait. - -– Hej, – kiáltja át Eszéki, – a tarisznya lemarad a kocsiról. - -Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes -dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb -ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a -kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult -megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott -annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó -saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág -megint a lovak közé, s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap -hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal -kiált át: - -– Mér volt ez, ugy-e? - -– Tudod nagyon jól, – vág vissza Bárkányi. - -– Mi jogon üt kend engem? – kiált ismét a Ferkó s pislogat hol -Bárkányira, hol a lovakra. - -A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy -darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés -kell csak valamelyik részéről s kitör azonnal a harc a vágtató kocsik -tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy -a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a -gyeplőt s húzza vissza. Ugyanazt teszi Eszéki Ferenc is. - -– Hó, hóha, hó, – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabbodnak -azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb -ugyan még kocognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindaketten. - -– No, ez útunkba akadt, – mondja csöndesen Eszéki. - -– No, hogy, – felel Bárkányi. - -Előttük lassan, szomorúan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény -hajtja, háttal fordulva pedig sír egy öregasszony. Fekete koporsó az -egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirosból kereszt -ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett. - -– Ezt mán csak nem akartad elkerülni, – mondja Bárkányi. - -– Nem ám, – felel Eszéki Ferenc, – halottakat nem kerülgetek. - -Így aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az útjuk elvál. -Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az útról, hogy így a nyomás -alsó végébe érjen, ahol lakik. - -– No, Isten áldjon, – mondja. – Tisztelem az asszonyt. - -– Isten áldja kendet is, – felel Eszéki Ferenc. – Ejnye, de jót húzott -kend a fülemre az elébb. - -Bárkányi befordul a dülőútra s nevetve szól vissza: - -– Baj is az. Hisz nem esett idegennek. - -Úgy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba -vannak elegyedve egymással. - - - - -Fecskék - -Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy -feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos -káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét -nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a -kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert -elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő -túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált -arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor -áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős -Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer -innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál -fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. Akkor maradsz -majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe -vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen -belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni. -Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem -pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán -csak a magasabb rangúaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka -dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az -ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell -szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a -hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly -erősen igérte. - -Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert -néha mégis csak alább hagyott a szigorúsággal. Ez olyankor volt, amidőn -hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn -szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett -lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta -szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és -hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt -erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is -csak szeliden szólt: - -– Ugyan ne szaggassátok az ember szívét… - -A szomoru dalok azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban -a nóta a szép Magyarországról, amelytől mi messze estünk a vörös sziklák -közé s néhányan már itt is maradtak végképp a vörös sziklák között. -Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szíve verését versekbe -foglalni tudja, olyan különféleképp szól az ének a távol hazáról, lombos -nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, amely talán bizony most szomjazik is, -mert nincsen, aki itassa rendesen, s ime, a tó is befagyott, amiből ő -tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a -bakavers sírva, – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló -eleget. - -Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes, -elhaló, végeztével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert -szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és -tágas helyeken éli világát, csak úgy messziről zümmögni verses dalokat. -De a Bodri kutyának se volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy -fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az -emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel -telt el, míg ellenben máskor rendkívül nagyokat hallgatot a társaság. -Szótalan pipáztak, mígnem azt mondja egy: - -– Otthon már járnak a betlehemesek. - -Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély -hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zúgása közben is -behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona -valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek -hazafelé, szép Magyarország felé? - -A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai -népekhez. A minarétek tetején hiába gegőzött a török, ha a legszebben -fújta, akkor se hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze, -hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet -senki sem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra -és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is -lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is -kérdezgettek tőlük annak idején egyet-mást. Mit tudják azok, hogy mi az, -mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, úgy -hallom“, – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü -nádasokról, a szelíd és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak -szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb -ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan úsznak innen -arrafelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás. - -Óh, a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak, s ha ritkásan, -nyaratszaka úszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi -kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és -mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is -verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek, -jaj de nagyon sebesen. - -Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, amit a maga -valóságában az ő szívük kimondani restelt, így versbe és nótába -formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő -iparos, jó része azonban a tanyák világából és szomszéd falvak -ákácvirágos utcasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami híres, ugy-e -bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is -igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá -folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön által, még ridegebbre -vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sírt volna titkon az -otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kelt valamennyi. Nem -bír az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon -kívül kell szomorkodnia. - -Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán -és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded -fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről -hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett -a völgy fölött. - -– A fecskék, a fecskék,! – kiáltozta a sok gyerek, – jönnek -Magyarországból! - -Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül -szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon -és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy -éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek -következnek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés -szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely -ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a -fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is -mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben -nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték -végig a tetőket; a kerítésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből -és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl -rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis -fecskék? Ugy-e, nehéz volt a mars idáig a csúnya hegyeken keresztül? A -szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre, úgy, ahogy ők tudtak, -de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedett füleknek, mintha magyar -beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró -madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak -most mert volna jönni a sas, vagy csak egy dlyü is! - -Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar -vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek, -mindvégig lesték a szavukat a katonák, mígnem a kis törődöttek elaludtak -ott a tetőszélen, az ereszték gerendáin és a párkányokon. A barákok -szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép -boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre -kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi -lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám, -nem-e veszi kend észre, hogy ez a nagyobbik-e, ez a kövér, nem épp az -öreg szüléméktül való?) - -Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél -alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár -az máskor sem ment valami túlságos nehezen. - -De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép, -hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy -hogyan indulnak a tovább való messzi útjukra a kicsi magzatok. - -Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek -lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél -után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a -barakokat és igen nagy hideg lehetett, mert az útszélen járó -turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima. - -Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön -megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge -testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s -nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és -odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki útja van -valamerre. No, egypár lépést el is vergődött a hóban. - -A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtóban és el volt fagyva az ő -szívében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert -akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt, -míg valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur -Asztalost, aki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak -úgy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni bírjon. -Káromkodott is az Ördögh, (a nevével jár különben), mondván, hogy ilyen -sorsokat miért éreztet velük a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy új -nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhler-féhler lépegetett -a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert a golyó, amit ő küldött, -soha célt nem talált, okos német szó szerint Kéhler-féhlernek neveztett. - -Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár -egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt -olyan juhász is, akit Hoffannak neveznek Hát Kéhlerféhler a hóba -térdelt, fölvett egy fecskét és nézte a két tenyerében. - -– Nini, – mondta, – még meleg. - -Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a -tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösött. Ebbe a két -tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a -félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot ordított: - -– Emberek, élnek még a fecskék. - -És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a -hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett föl belőle -és a hosszu Ördögh, aki az imént hajította a hóba a rövid tambur Emerich -Asztalost, már ismét behajította a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, -mert meleg kell ide. - -A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és -keszkenővel, fehérruhával, miegymással terítgette és akadt, aki fején -csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket -lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak -amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak, -egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak -azok! - -– Néd-e, mán éled! - -– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul! - -Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, aki már fölült az asztalon és -széjjeltekintett. Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében -le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a -komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely -feléje nyúlt. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak -feketekávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a feketekávét, amibe -baka-kenyeret aprított, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak -vélte a fecskék részére is. - -Jó vol-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a -kivételével mind életre jött a fecske. És azután, – bár ki is nevessenek -érte, – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy -sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott -szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével pucolgatta a baka. - -Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más -kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve -szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a -katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a -fecskék és a durvalelkü parasztkatona lelke síránkozva mondta nekik: - -– Mért nem úgy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?… - -Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az -udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni -kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek -aznap délután. Szerencsés boldog útat sóhajtottunk utánuk. - -Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette -a katona az elgyötört, az elvárvult kis madarat az inge keblébe és -együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis -madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. -Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a -magasba a madár, néhányszor körülkerítette a tábort, azután megindult a -társai nyomán. - -– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig -voltaképpen annyi köny pergett a nagy vörös szakállába, hogy az sem -bírta állni: arról is lepergett. - - - - -Vándorló földek - -Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy -kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig -mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki -megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs -ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az, -amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar -közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint amikor a ló szokott a -felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyításba kezd. Ez -rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya sem tett -ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes -időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a -hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az ákácok fiatal leveli -már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett, -mert apránkint föltámadt a szellő. - -Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és -szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta -vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból, -fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül s -kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat -vett föl a kert mellől s védte a párnapos csibéket a falánk kacsák -rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kút mellett a -vízben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A -gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal. - -– Te rossz csont, – mondta neki, – eredj kígyót fogni, még majd hogy -éppen téged traktálunk kásával. - -A gácsér, – élemedett, okos kácsa volt ez, – el is ment és hápogva hívta -maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s -ott lármázni kezdtek nagyon. - -– Tanakodnak most, hogy mitévők legyenek, – szólt Máté Viktornak. – Jót -húztam a Makszi fejére. - -Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind odaszórta az -ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek. -Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja: - -– Anaaa… - -– Megyek, megyek, – felelt rá szinte öntudatlan az asszony, – megyek -már, kis pulykáim. - -Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi a mezőség tulsó oldalán -hirtelen hosszu tűzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld -peremén vörös világával föltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett, -egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén, -köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az -Isten küldötte ő, aki sírjából minden reggelen föltámad, lassan és -méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a -sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje. -A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kúthoz s a -gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki: - -– Vizet, Máté, vizet a Búböczének. - -A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen. - -– Gágá, – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat. - -A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a -padlásföljáróról s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a -lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az ákácok teljesen -fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A -jegenyenyár zöld levele a szőlőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez -egybeolvad és mindez gyönyörü. - -– Kszü, pszü, – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjút. – -Grá, grá, kurkurkur, – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg -a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog. - -Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért -annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az -este elhagyta és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel -még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a -két karján két apró emberrel. - -– Apja, – mondja, – apja! - -Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika ez, meg a Miska. Pistika a -jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a -Miska a tömzsibb, lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni, -hogy melyik kicsoda. - -– No, mit kell mondani? – kérdezi Viktor. - -– Addon Iszten ló löddet. – Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A -példán Pistika észretérvén, szintén szól: - -– Addon Iszten ló loddalt. - -– Ló löddelt, ló loddalt, – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók -között. - -István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos, -azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az -áldott homokból. - -– Újság van, apja, – szól Viktor mosolyogva. – Nagy újság. - -– No? – mondja Máté. - -– Hát nem látja kend? - -– Újság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélek rá. - -– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor. - -– Hát? Mond no, ha tudod. - -– Hát épp ma két esztendősek a gyerekek. - -– Óh, uram Isten, – nevet Máté, – hát ijen vén népek mán kentök, -iftyurak? - -– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre. - -– A! Búbocza! – mondja Pista is. - -– Ugyan, hát mit adjak nekik? – szól Máté. - -Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk, -csirke, kutya, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varju, -mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a -dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán -hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat -lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és -két darab egészen fényes krajcárt hoz elő. - -– Ne nektek. Egyik egyiknek, másik másiknak. Jól vigyázzatok rá. Ezen -vösz édesanyátok nektek ruhát. Ez pénz, úgy nézzétek. - -– Péz, – szól Miska. - -– Péd, – folytatja Pistika. - -Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A -barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit -ők még eddig soha nem láttak. - -– Ni! – mondják egymásnak. - -– Az enyimek, – szól Viktor. - -– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen, – felel évődve Máté. - -Evvel aztán megy is vissza az ákácfarúdhoz, amit faragni kell. Az -asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor -már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet -melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd s recscsen róla -sorra a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált: - -– Viktor te! Vidd be a gyerekeket. - -Az asszony kilép: - -– Miért? - -– Úgy nézem, föltámad a szél. - -Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben -hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás -van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb, -egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp -hogy ölbe kapta a gyerekeit és bevitte a házba, már ide is érkezett -süvöltve. Utána nagy zúgás következik és végigvágtat a tájon a száraz -vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró -gólyákkal egyetemben. A jegenyefák sírnak s a nagy elhajlásokban pattog -a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél -alá. – A varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár -elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál, -a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban, -becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró -csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasról leszedi a köcsögöket s -a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől -elfújta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb -száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy -egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet -látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs -levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, amely -elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágu öreg -törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestől fordulnak ki s földre -fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik -s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, -a röpülő homok úrrá lett az emberen. - -– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava. - -Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát, -szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fúvás elviszi -még a galambok ducát, azután óriási hosszu sóhajtással elvész a zivatar. -Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon, -távozóban. - -A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza -magáról a földet, ami ellepte s mély szomorúsággal néz végig a tájon. -Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a -sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki -kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a -sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával, -karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekint szét a -fekvőségre és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre -esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szaggatnák a szívét, mintha -kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar -boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a -búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt -tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se -árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az -árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban -fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és -vize elvesz a képét borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s -minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az -ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az -ajtót, szemközt ér vele. - -– Viktor, – mondja megtört szomorúsággal, – látod-e? Látod-e? Nézd, -nincs semmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvette. A balkezével -járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincstelenségbe jutottunk. - -A szeretett ember könyázott, poros arcára függeszti szemeit az asszony -és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre -mit felelni? Ő is csak úgy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a -szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag. - -Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az -új krajcár és kínálva nyújtja az apja felé: - -– A! Apám! Pénz! - -Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kínálja vagyonát: - -– Péd! Péd! - -Fehér Máté letérdel az istenhozta homokba, átvette két karjával két -gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott. - - - - -Főzés - -Meg volt apadva a víz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt, kilátszottak -belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősítés gyanánt -hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a -Tisza jön ki a partra, hanem a part kínálkozik be a mederbe. Ezenfelül -csendes nyári reggel volt. A tulsó parton, az ártéri füzesek között -fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske -köd legelt a lapályos vízen. A malmok lapátjai lassan forogtak s -feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vízbe -vissza. Maga a víz kétféle színt játszott. Világos az innenső oldala, ez -az ősfolyó, ez az a víz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól -következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s így nagy apadások idején -nincs annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak, külön, -halkan, hogy semi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashídak lomhán -állnak fölöttük, öt-hat lába van egyiknek-egyiknek, de egy lábat se ér a -víz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert -ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy -megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton -hálót húz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsónak lassan -halad a közepén; az az ember, aki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget -a vízbe, s ennek a kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend -van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi -gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az -iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az -ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a víz fenekén. Nagy darab kövek -voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A -kövek között apró halak kínlódnak s vetik magukat jobbra-balra, -igyekezvén a víz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a -parton. Van ott aztán azonfölül törött bögre, bádogkanál feje s egy -nagydarab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt -vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfű, -amely azon a helyen, ahonnan a víz tegnap elment, ma már kifakad s fehér -virágját hullatja a tátogó apró halakra. - -Odább a kövek közt mozog valami feketeség. Közelebb érve, látnivaló -volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel cifrázott szűr a vállán. -A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos -tulipántok vannak hímezve. Ez a melledző, egy rácos ruhadarab. Magyar -ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hűtéstől. Ez megvédi a -szelektől, mert a bőr belseje nem cifra, hanem rajta van a birka szőre -és ezen áldott jó állat még holt korában is így melegíti az embert. - -A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy -bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három -kőből tűzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a -víz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott -lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a -habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmeríté. -Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával -a kövek között. Szigoru arcu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna -a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott. - -– No, – mondom, – adjon Isten. - -– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt húzva, -igen bizodalmasan integetett ki. - -– Hát mire végzi? - -– Ehun-e, – mondta megint, – nézze. Majd főzök. - -Letette a bögrét a tűzhelyre, vigyázva igen, hogy valamiképp oldalt ne -forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét, -bocskorait kinyújtva. Akkor az iszákba nyúlt. Sok minden volt ebben a -nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplit szedett ki, vagy -három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta -most már. A bicskának szokása, hogy elbújik, de csak előkerül, ha kutat -utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le -ne nyessen róla a héjával. Amit letisztított, ketté vágta, a darabjait -megint csak kettőbe s így a bögre vizébe dobta. Így járt a többi is, -amely után újból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyúlt, hogy -szinte a válláig elveszett a karja benne. - -– No, – szólt csöndesen, – gyüssz vagy nem gyüssz? - -Gyütt. Egy szép fej vöröshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztításával -már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a -bicska lapjával nyomta széjjel. - -– Ereggy a többi után. - -Az is a vízbe került, amely már főni kezdett. - -– Hallja, – szólt megint az ember, – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre -több a világon, akibe így megforrjon a víz… - -Tévedne, aki azt hinné, hogy zsír nem tartózkodott az iszákban. De -bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert -cinkalán is. A zsír fehér ruhában volt, azon belül pedig egy -bádogedényben. Ez a boldog világban itce vagy messző lehetett. A -kanállal mért a zsírból, a szűrből pedig skatulyát szedett elő, amelyben -fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a -bögrébe a zsírral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el -nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van -az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között. -Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől -érje a láng. - -– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat, hogy -megfől. - -– Gondolom, várja is már. - -– No, – felelte, rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még -nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik. - -Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele, -főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy -kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen, s -ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla. - -– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja, – mondta. - -– Aztán elég lesz ez reggelinek? - -– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre így is nagyocska az -iszákban… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsír, három krumpli, -egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény? - -Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten, -elgondolkozva tekintett szét a vízen. - -– Az ám, – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat. -Bugyborékot vetett a bögrében a víz s habos teteje ki is futott. A -burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már -most elemelte a tűzről. Újjai meg sem érezték a bögre fülének a melegét, -mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg -étel. A két térde közé szorította s újból benyúlt az iszákba kenyérért. -Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét, -fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni -s fújta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a -paprikás hagyma és a zsíros burgonya szaga. - -– Ízlik, látom. - -– Hát igen, – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott -egyet a vállán. – Nekem jó. - -Ez az étel pedig, amit te főztél, már csalogat erre valakit. Ez a valaki -egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzűllött apróságok, akik, ha -halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a -hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas, -akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan -lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó -távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az -étel szagával. - -– Hát te, csipisz, – szólt rá az ember, – mit bámulsz? - -A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a víz felé -fordult. Lassan lépett egyet-kettőt előre, aztán vissza, amerről jött. - -A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember -belenézett, azután megmerítvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte. -Azután a gyerek után kiáltott: - -– Te. - -Hirtelen visszafordult a fiu. - -– Gyere no, – intett neki, nyújtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de -sebösen, mer gyün mán átalrul a ladik értem… - -A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a -kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve -pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros -kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot. -Annak felét magának törte, a másikat nyújtotta ismét a partigyerek felé: - -– No, – kínálta békülékenyen. – Ne. - - - - -Vásár - -Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért -Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi vennivalója nem volt -éppenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ád -pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik -aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak úgy érdemes a pénzt -megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit cifra -kaszanyélre sajnál, mégsem sajnálja magától, sem a családjától. - -– Most vásár van bent, – mondta otthon, – ilyenkor sok mindenféle -mutogatások vannak, azokon az ember eszmélkedik. Aztán a gyerekeknek ez -gyönyörűség. - -Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány -kútágason kívül alig lehet egyebet látni. Így aztán el is határoztatik a -menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor leánynyal -és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a -tanító úr is csak egy hónapban egyszer megy. - -– De talán még akkor se menne, – véli Vadlövő, – ha a fizetését nem ott -adnák oda neki. - -Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig -tépelődik azon, hogy az új ruhát adja-e az Énokra? Már a városban igazán -az új ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más -oldalról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A -gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem -lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap -szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem új -ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta, -száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd úgy elhevernek a -gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörűség. - -Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyúk még fönn van az égen, -amikor Vadölő már tökéletesen elkészült, s mert az asszonynak az -öltözködéssel van dolga, ezúttal a reggeli gondját magára veszi. Pár -apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán -kelnek útra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy -most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ottmarad a -béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a -kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre -ülnek a subára. Gyü no, Isten nevében, – szól a lovakhoz s vidáman -kocognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben -megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s -most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István -hallgatja, elmosolyodik s figyelmezetetőleg oldalba üti könyökével az -asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s újra tömi. - -– No, még ez a pipa, gyerekek, – mondja, – aztán ott leszünk a -tetthelyen. - -Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá -vasbikák húznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s -kardos ember közeleg a kocsihoz. - -– No, – szólal meg haragosan Vadlövő, – ezt a két gyereket csak nem -akarja megvámolni? Nem eladók ezek. - -– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos. - -– Hát a magunk étele, kulacsa, kenyér, szalonna, sült hús, füstölt -oldalastól, mög egy kevés kalács a gyerekeknek. - -Voltaképpen ezt se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel bosszantani -akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szegények is, de jól élnek. - -Így aztán mennek belfelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol -megálljanak. (A lóvásár is áll most, s a legtöbb kocsi odakint van, -amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember -gondjaira bízzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal. -Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát. - -– Édesapám, – mondja, – vesz-e kend nekem olyan labdát, amelyik fölmegy -a levegőbe? - -– Jaj, cselédem, – feleli az anyja, – drága az nagyon. - -– Aztán, – toldja Vadlövő, – ha egyszer elszalajtod, soha többet utól -nem éred. - -Ezen Énok egy kissé elszomorkodik. - -– Majd veszünk mást, no, – biztatja az apja. – Van itt mindön, még -tengöri herkentyü is. - -Lassan járni kezdik az utcákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel -találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt -szokta őrizni. Új csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s -föl is húzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu -új bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén. - -– No, ez a bot hosszu egy kicsit, – szól neki Vadlövő. – Mért nem vettél -rövidebbet? - -– Hát hosszúnak hosszu egy kicsit, – feleli a csősz, – hanem hiszen le -lehet ebből vágni. - -– Felülről? – veti oda István. - -– Fölülről? Mér fölülről? - -– Hát hiszen fölülről hosszu, – évődik tovább a gazda a csőszszel. -Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végignézik a belső -vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiacra mennek. Ott nagy juhsajtok -vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely túrót meg is -kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyújtván, kérdő tekintetet -vet rá. - -– Jobb a mienk odaki, – szól az asszony. - -– Nono, – adja rá a helybenhagyó véleményt István. - -A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más -tennivaló nincs, mint haladni ki a komédiáspiacra, mert az lesz a -gyönyörűség. A komédiáspiac nagy téren van és sok mindenféle sátor körül -tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a -csengetyűt, a nagydobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a -komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös -számmal, aki hajt a szóra. - -– No, Viktor, – mondja Vadlövő a leányának, – ilyen muzsikára tudnál-e -táncolni? - -Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már -sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól, -akit kézen fogva vezt a sokaságban: - -– Ugyan ne maradozz el mindig… - -De bizony. Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle -mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van az -óriási hölgy Sziléziából. Egy sátorban van az és kívül ki van festve -egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van -festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig -kimaradt. - -– De szemtelen, – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik -vállát: - -– Hát ha ez a kenyérkeresete… - -A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálcával mutogat. Azután egy -nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen -odafordul, szóba kezd: - -– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a -szász nedvenhét centiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilenc -centiméter. Ed sumába a három méter és húsz centiméter megy a magasság -és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajcárért mindenki megláthatom. El ne -mulaszom senkisem az olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem -mindenki pofon… - -Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel: - -– Üssön a ménkü. - -Azt mondja a kíváncsi Énok: - -– Aztán, apám, igazán óriás? - -– Ugyan már, te… – feddi az apja azon célból, nehogy valamiként a -bemenésre kösse magát a fiu, – hiszen ha az volna, ebből az alacsony -sátorból kilátszana a feje. - -Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan húzatja magát, -vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor -következik. Ez a történelmi kiállítás, amint a kiírás mutatja. Végig van -az oldala aggatva kívül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez -valósággal éppen ilyen lehetett, mert a cukfürer Gera Pétert meg is -lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király ítélete, ahogy -vágatná kétfelé a kisdedet. Túl rajta meg van rajzolva a zöldre festett -halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből -kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a -pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és -árvalányhajos kalapban, sarkantyús csizmában, lobogós inggel. Táncol és -közben fokossal mutatja az üvegkosarakat: - -– Mindenki kapsz ed nyereméntárd. - -Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat -figyelemre méltatja ugyan, de megveti. - -– Lessük: ki mit nyer, – véli István. - -Szórványosan jönnek kifelé a cédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja -kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszívó -szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kacajt támaszt. -Azután jön egy úrféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap -láncostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan -vágygyal tapadnak az úrfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg -tiszta színaranyból van ez az óra… - -– Hogy hívnak, kis öcsém? – kiált rá az úrféle. - -Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanító úr tanításai és -bátran felel: - -– Engem hívnak Vadlövő Énoknak. - -– Nohát akkor neked adom ezt az órát. - -A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban -támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált. -Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált: - -– Édös anyám, nézze már kend is… - -Az úrféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most -nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No, ez nem valami -híres. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni, -bárha csak két krajcár az ára, nem érdemes. Ugyanis ki van az oldalára a -dolog festve, egészen úgy, ahogy történik. Hanem ezentúl aztán -következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik -sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát -elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a -pusztai gyerekeknek megmutassa az órát. - -– De hogy van az, édesapám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve. - -– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejét, – vígasztalja az apja. – -Te se tudtál járni kicsi korodba. - -Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piac, rettenetes -lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a -francia országból és útban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés -és ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy láncokat -húzgálnak és valaki bőg. Ez így együttesen képezi az oroszlánok -ordítását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét -kihoznak. Három ember, továbbá a híres oroszlánszelídítő hölgy áll az -emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dúl, a szavakból valamit -mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak. -Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állítása szerint -Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig, -különösen a tevét. - -– De csúf apád lehetett, – mondja neki István. - -A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek -néznivaló, de a fülük már megunta a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt -a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy -a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi -méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok. - -E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai -emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon -emberek szívét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván, nyilvánvalóan -fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlóképp Vadlövőék. - -– Gyerünk, – mondja Istán és szavának senki sem mond ellent. - -– Gyerünk ám, – mondja a felesége, Kiskabók Apolló, – mert már a -gyerekek is nagyon éhesek lehetnek. - -Viktor azt mondja: - -– A szemivel nem lakik jól az ember. - -Így aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik -kocsiról való derék, becsületes, jó ember, (neve nem tudatik), csakugyan -megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából -Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kínálja a jó embert borral. - -– Köszönöm szíves jóságát, de nem fogadhatom, – szabódik amaz kenetes -hangon. - -– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő. - -– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja, – mondja megint az újhitü. - -– Hát akkor Isten fizesse meg a szívességét, – szól Vadlövő és kezet -szorít az emberrel. - -– Ő már meg is fizette azt nekem. - -Fölülnek a kocsiba, ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya, -meglappad, mire a végit érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István -s nyújtja a többinek. - -– Már csak csunya állat az a teve, – mondja egyszer. - -– Vagyis a sivatag hajója, – teszi hozzá a túdós Énok. - -Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt, -útra kelnek. A Sárga és a Badár vígan kocognak, mert a lóban megvan az a -szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki -a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s -hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s -előkotorászván zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a -gombját forgatják, forog a mutatója. - -Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló: - -– Látja kend, most a képüket le lehetett volna vetetni. - -– Lenek le, – mondja gondolkozás után válaszadásképp István, – de minek? -Ugyan hová tetted volna? - -– Hová? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos meg a -király képmása közt éppen elfértünk volna a falon. - -Vadlövő nevet: - -– No, ezt megént eltaláltad, – szól. – Éppen mi vagyunk azok közé valók. - -Apollónia kissé ingerülten vág vissza: - -– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen úgy ott vannak. Ha nekik -futja, nekünk mért ne futná? - -Vadlövő egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek -után meggondolt férfiaknál szokás. Szólítja a Badárt s azután, hogy -válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól: - -– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat -ne hozd elő, lelkem. Más nép az ám, nem affajta, amilyen mink vagyunk. -Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul -elmulatozni a családjaikkal együtt… - -Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén -gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé. - - - - -Förgeteg a kompaktornál - -Förgetegen akkora suba volt, mint egy ház. Ennélfogva egész -szélességében nem férvén be az ajtón, úgy tesz, mint a nagyszarvu ökör: -féloldalt kecmeleg befelé. - -– Alig fér be az embör, – mondja. - -A kompaktor fölteszi a pápaszemét, mert anélkül nem tökéletes az olyan -ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik, s Halbőrre tekint. - -Halbőr Förgeteg János ezenközben letette már a kalapját is, Isten -jónapot kívánt s bizonyos negéddel rázza meg a vállain a subát. Az alja, -ahogy lebbenve csapódik, lever a székről néhány könyvet. Halbőr utánuk -néz, úgy tesz, mintha föl akarná venni, de azután csak megállapodik -megint. Jó azoknak ott is. - -– Begyüttem, – szól és kinyújtja barátságos üdvözlés szempontjából a -kezét. - -– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből -s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála. - -– Be ám. Ide magáhon. Mert ide utasítottak. - -– Nem árulok én patkószeget. - -Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát, -sértődött arccal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát. - -– Nono, – dünnyögi lassan. – Tudom én azt. - -Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab -állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobboldala alatt, -azután a jobbal a balfelül eső részen. - -– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun -is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a -subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán… - -Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a -subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs -más tennivaló, le kell vetni a subát, hogy előszedessék. - -Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat, -fordul egyet s lelöki a fapadra a subát. - -– Jó lösz neki itt a kanapén, – mondja jólelkűleg. - -S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a -válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes -könyvet húz elő. Becéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles, -barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott -paksaméták között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől -elválasztja, kínálja által, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja -a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat. - -– Kompaktor maga? – kérdezi. - -– Az én. Talán be kellene kötni azt a könyvet? - -Förgeteg arcára a szája szélén meg a szeme körül ráncok szaladnak föl s -most már vidáman integet a fejével. - -– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja. -Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy -olvasson benne. - -Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan -hunyorítva a szemével: - -– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom -annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is… - -A könyvkötő az egyszerü szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a -könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyújtja át most már neki a -könyvet. - -– No, mit kér érte? Mondja. - -A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi -izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi -súlyát, várja a választ. - -Egy ideig tart a műértő becsülgetés. - -– Nagyon rongyos. - -– Rongyos? – tör ki Halbőr. – Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar -az úr? - -– Jó, jó. De több a dolog vele. - -Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető -emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot. - -– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát, – -feleli vidáman. - -A könyvkötő átadja a könyvet Förgetegnek. - -– Negyven krajcáron alul nem lehet megcsinálni, – mondja. - -Halbőr lehajtja a fejét, a szemeit tágra nyitja s úgy tekint a mesterre. - -– Mit? – kérdezi bárgyún. - -– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is -a méreg. – Hát ezt a könyvet. - -– Hát mög van már az a könyv csinálva. Nem köll ezt már csinálni. - -Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így -is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró -darabokat kezd hasogatni egy nagy papiroslemezből. Halbőr nézi egy -darabig hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát -nem szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja: - -– Gyere no, suba. - -A középre áll vele, ahol nagyobb a térség, s nagyot lendítve rajta, a -nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát, -folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassu -léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a -fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják -talán tán. De nem hívják. - -Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy -vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd -veszekedni: - -– Hát azt hiszi az úr, hogy én bolond vagyok? Mi? - -– Nem hiszem én, – mondja a békülékeny mester. - -Annál jobban pöröl Förgeteg: - -– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért -gyüttem én ide, hogy le nézzön engöm. Van énneköm annyi, mint az úrnak. -Hun a _keszám_, hagy csapom ki azt a rongyos négyhatost… - -Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet -lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi -az alku komolyabbik felét: - -– Osztán mijen _rámába_ köti?… - -– Vörösbe. - -Halbőr gyanakodva néz rá. Nagyon olcsó lehet az a vörös ráma, hogy ilyen -nagyhirtelen rámondta a kompaktor. - -– Vörösbe? Miért vörösbe? - -– Hát kékbe. - -– Kékbe… – ismétli tünődve Halbőr. - -– Jó lönne a kék szín? - -– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti, -lehet feketébe is. - -– Hogyne! – kiáltja Halbőr tiltakozva. – Nem vagyok én kántor. - -– Hát ha ezt nem akarja, akkor jobb lesz kékbe kötni. Szép szín az. - -Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a -kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte. -Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz -bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vidáman, s -ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a -boltból, ahogy jött, úgy elmegy. - -Az utcán aztán megindul nagy sebesen, mert már sok időt vesztett. De -alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz -és benyitja az ajtót: - -– Nini, – kiált be. – _Vörös rámába_ kösse… - - - - -Infanterist Csupak - -Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalévő -dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok -mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak. - -Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy -komám, mert igen el voltunk búslakodva abban az időben, mivelhogy, mint -a jó Mikes Kelemen mondja, jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el -egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük. -Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó -tehetetlen gyerek volt, – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot. -Savószín apró szemei voltak a fiúnak, hosszu arca, görbére konyult orra, -mint a horogvég. - -Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták, -jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen, -hogy ő most már okvetlenül balra fog fordulni; ha azt mondták: állj, hát -ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurtaeszü -embernek tudták Csupakot és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták -a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő -mindig s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról, -amiket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a -többitől, egymagában ekzeciroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni -való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná -dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott -ottan, hogy: oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver -szíjját és nem bírta fölérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl -egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak, -– de azok mégsem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám, -Csupak. - -Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával, – pedig az ő magas -homlokában, a savószínü szemek mögött több sütnivaló volt, mint -valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt -jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból -sohasem katona, mert visszájáról csinál ez mindent, a káplár úr -jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább -és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék -ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga -valóságában a tanyákra, libát legeltetni. - -Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen -nevettek rajta. Minden olyan tél-túl állt a kezében és rettenetes -bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy -– hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne. -De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve -a sarkantyúit, hosszú császárszakállát húzogatva keskeny, fehér kezével. - -– Hát hogy hívnak engem? - -A savószemek nagyra nyíltak, Csupak iszonyu feszes állást akart venni, -aminek folytán rendkívül görbére változott és a tudás biztosságával -vágta oda: - -– Hát Her Hapman Csupak. - -Hát most már a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak -valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek, -akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez -az ember egy hajítófát sem. - -Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak -előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun, -némán, s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény -haptákokat állott, ha róla beszéltek. - -Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve -varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei -megvillantak, az arca megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna -valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény -elsuhan a tavi sás fölött, levált az arcáról, ami egy pillanatra -ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott -állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy -fölöttébb kevés esze van neki. - -Hanem azután megváltozott minden, akárhogy is adta komám Csupak az -ostobát. Valami céllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs -úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén -katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt, -az ácsnak a szekerce, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben fölébredt -a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe bírt is húzni egy másik -ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni, -ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy -háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden -esetlen volt ezen az emberen, csak mikor célzott, lőtt, vált egészszé, -szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a sziklán, a savószem -élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól. - -Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó, -hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt -fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat -órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, lábát kíméletlenül a -padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt -nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörössé. Ezután aztán minden -csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott fölborult a koma és -járta fekve az iszonyatos vitustáncot. A legények rettegve nézték. Aki -odament hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától -hatalmas erővel, mint egy gép acélrúgója. - -A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur -Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos -agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy -három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap, -melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy -valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére -elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt -mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud. - -Bemutatta és színművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik -bemutató előadás után hazakergették. - -– Haza fog menni, Csupak. - -– Haza… - -– Magyarországba, haza. - -– Haza… – ismételte bárgyúan. - -S eljött, hogy hírét se hallották többé odalent. - -Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép -fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman -tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig -fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból, -hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek. Mintha csak azt -mondaná: - -– Magáhon való esze lögyön az embörnek. - - - - -Darabbanmaradtak - -A juhászatban épp úgy, mint bármely más mesterségben, megesik, hogy -odakerül valaki gyerekkorában, azután halad vele az idő, fiatal bárányok -igen sokszor nőnek anyajuhokká, csak éppen a gyerek nem megy előre, ő -megmarad egy helyben. Az ő csontjai nem akarnak hosszabbak lenni, a -bajusza nem ütközik ki sohasem, mint mondani szokás, ő afféle darabban -maradt ember. Ilyen volt Pirittyó is a tanyában, csak afféle kis juhász, -tedd-ide, teddoda, sovány, senki és semmi, az apró, gyerekforma fejével. -Az igazi nevét már úgy lehet, nem is tudták a többiek, talán ő maga sem, -a gúnynevek szálló madarak ugyan odakint, de ha valakire rászállnak, -tovább nem igen röpülnek. Neki nem volt neve más. Lenézték, megvetették, -olykor megsajnálták, Pirittyó mindezt szótlanul tűrte, mert mit tehetett -volna egyebet: köteles volt vele. A nagy, hórihorgas többi cselédek akár -lapdának kaphatták volna föl, ámbátor – ez bizonyára elismerhető – -lapdának nem használták. Csak tréfaképp megtevék vele, ami tehető volt, -amazon egyhangu életben amúgy is kevesek a mulatságos napok. Ennélfogva -mondták tehát Pirittyónak, hogy ezentúl ő fejje a juhot, amikor este a -gyerek behajtja a legelőről. - -– Te amúgy is olyan juhászos ember vagy, Pirittyó, – szóltak neki -komolyan, – te érted az ilyesmit. - -– Hát, – mondta meleg bizalommal Pirittyó, s valóban jól eshetett neki, -hogy még ily szolgálatokat is bíznak reá. – Hát. Majd megfejem én. - -A juh azonban nem olyan természetü egyéniség, mint például a tehén. A -tehenet, ha bejön a mezőről, előbb megitatják, s a gyerekek azt mondják -neki: bejöttél, édös búböce? A tehén erre azt mondja: bú, s a következő -pillanatokra gondolván, néhány kövér könycsepp kiesik a szeméből. Tudja, -hogy a jászolhoz kötik s megy a Veron leány a sajtárral hozzá, hogy -belőle, az eleven és négy lábon járó tejcsarnokból a tej felét kifejje s -csak felét hagyja meg a Búböce borjujának. Búböce szereti ugyan a -gyerekeket is, de a borjúját még jobban szereti. Fájdalma csillapitásául -Veron, amíg feji, dalol neki. Veron énekel a boszniai várnak -várkapuablakáról, Búböce ezen elszomorodik és leadja a tejet. De csak a -felét. Veron azontul már hiába dalolna, mert Búböce rúg, azaz, hogy -inkább csak olyan tehénféle kalamolást végez a lábaival, de az is elég -arra, hogy feldöntse Veront kis-székestől, sajtárostól együtt. - -A juh nem ilyképp van. Azt nem igen szokás kötni sehová, hanem aki -rendes juhász, útközben elfogja, elkapja a tőgyét s megfeji ott. Ehhez -szükséges, hogy meg tudja állítani a juhot, mivelhogy az sem áll meg -éppen szép szóra, a tejét az sem engedi. Az övé, hát minek akarják -elvenni tőle. A juhfejő cselhez folyamodik. Mielőtt a juh elszaladhatna -előle, elkapja a tőgyét és többé el nem engedi, amikor aztán szegény -állat engedni kénytelen s megáll a fejéshez. - -Pirittyó tanulmányozta a helyzetet és szintén így akart cselekedni, -azaz, hogy így is tett. Amikor a testes anyajuh estefelé komolyan -baktatott volna be a tanyába, megállította, megfogta a tőgyét és fejni -készült. A juh látván ez emberi gonoszságot, nem akart engedni. -Megfutott és vonszolta maga után Pirittyót, aki szintén nem engedett, -hanem ezúttal nem képletesen, de valóságosan is csüggött az emlőn. A -többi tanyabeli nép nézte ezt a mulatságot s igen nagyokat nevettek -rajta. De azután baj történt. Mert Pirittyó olyan ember ugyan, aki nem -enged, de a birka is olyan állat, hogy csökönyösségben kevés van hozzá -fogható. Szánkázott hát egy darabig Pirittyó a homokban, a juh meg -futott ijedten. Útjába esett egy félig kész kút, még nem volt kávája: a -juh átugorta, Pirittyó meg beleesett a kútba. No, most már nem nevettek -az emberek, sietve tolták le a létrát Pirittyó után, hogy fölmászhasson -rajta. Hogy azonban nagyobb baleset nem történt, este megint csak -nevetésbe fogtak az emberek, a leányok is vihogtak, Pirittyó -elszomorodva csendesen hallgatott. - -Másnap estefelé más ember vette elő azt az edényt, amelybe a juh tejét -fejni szokás. De Pirittyó odament hozzá és félénken mondta: - -– Adja kend ide. Majd én fejem. - -– De, – mondta amaz, – megint a kútba visz. - -– Csak adja kend ide. - -Pirittyó nem félt a kúttól, hanem várta a juhot. Estefelé jött be megint -a mezőről és Pirittyó elkapta. A juh ismét szabadulni igyekezett, -szaladásba fogott és húzta Pirittyót. De alig mehetett vagy öt-hat -lépést, meg kellett állania, nem lehetett tovább. A juh hátranézett s -meglátván, hogy azért nem mehet tovább, mert Pirittyó odakötötte magát a -diófához kötéllel, megadta magát. Pirittyó fejni kezdte s büszkén mondta -neki: - -– Nem az a juhász van ám itt most, aki tegnap volt, hé! - -És az öregbéres, aki sokáig lakott a városon is, mondá: - -– Hát kicsi ez a Pirittyó, de mégis csak látszik, hogy taluntuma van -neki. - -Csodálatos nagy madárpusztítás élte a világát sok ideig, némely helyen -ugyan még most is, ebben az országban. A gyerekek a fészkét szedték, -tojását eldobálták; a nagyok puskázták, hát fogyott, helyette pedig -megnövekedett a mindenféle irtó hernyók hadserege. Valóságos küzdelmet -kell ellenük viselni a gyümölcsös szőlőben. Egyfelől a fákat permetezik, -mint a szőlőt. Másfelől leveleire lapáttal szórják föl a homokot, ami a -hernyókat lesodorja. Déltájban, amikor forró a homok, ettől el is -pusztul. De más időben, ha leesett, csak visszamászik. Sok ember van, -aki a körtefát az almafától nem igen bírja megkülönböztetni, de ez az -alig pár napos hernyó sohasem mászik a szomszéd körtefára, ha almafáról -esett le. - -– Ü is oda vágyik vissza, – véli a vén kapás, – ahol született! – S ezt -az öreg obsitos tudja, mert ő annak idején álló kilenc esztendeig -vágyakozott a Pádovából, a Mántovából, meg a Venéciából ide, a szülőhaza -homokjára, állván fegyver alatt, de ma sem tudja megmondani, hogy miért. - -Ennek a hernyópusztításnak van még egy harmadik fajtája. Hogy tavaszszal -kézzel leszedik a fáról, a levelet is letépik ugyan vele. Lányok végezik -ezt a munkát, mászkálván a faágakon. Akármilyen foglalkozás is, de -májusi időben, amikor a gyümölcsös szőlő a leggyönyörübb, szép nagyon, -amidőn tizenöt-húsz fiatal leánynak vidám nótája szállong szét a fákról -a tájra. - -Dél van, hát jönnek be a lányok a tanyába ebéd irányában. Éhesek -bizonyára, mert reggeltől délig a fákon mászkálni, akár a majmok, ez -csinál egy kis étvágyat. Ugyan nyáron is jó étvágyuak, de akkor mégis -inkább van dolog közben is valami ennivaló, a fákról leesett gyümölcs -képében, de tavaszon még nem termett semmi. Jönnek hát és várják, amíg -mind egybe érkeznek, csendben köszöntvén, amint az ereszet alá érnek. -Ahányszor napjában a dologról bejönnek, annyiszor köszönnek. Amilyen -nótásak odakint, olyan csendben vannak bent. Össze kell várniuk egymást, -mert öten-hatan egy tálból esznek a földön. Már együtt vannak, csak a -kis, apró Sós Róza hiányzik, de látszik, hogy már az is ballag. Amikor -megérkezik, leülnek a nagy cseréptáblák köré s a kapás osztogatja szét a -nagy karéj kenyereket. - -Azt mondja halkan Dicső Veron: - -– Ebben a darabbanmaradt Sós Rózának adta a legnagyobbat, Tóni bácsi. -Pedig most is utolsónak maradt. - -Csendben szoktak lenni bent, de most Sós Róza, a vékony kicsi teremtés -fölsivít: - -– Hát utolsó vagyok az ételnél, ugy-e, Veron? De a fahegyben én vagyok -az első, nem mersz utánam gyünni, ugy-e? Te nagy, te kövér! - -Veron elvörösödik, a többiek nem szólnak, csak a cinkanalak kezdenek -halkan kopogni a tál oldalán. Az öreg kapás sem beszél, csak másnap -délben már nem osztogatja a kenyereket, hanem tálra teszi, vegye -mindenki ki belőle, amelyiket akarja. - -– Ördög vigye az ilyen világot, – mondja, – amelyikben már még ezek a -tacskó-lányok is szavallni mernek. Bezzeg az én időmben… – s belekezd -valamely történetbe, amit már százszor elmondott, de százszor elfeledte, -hogy már százszor elmondta. Ami különben nem baj, csak egészség legyen… - - - - -A muzsika - -Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a -pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan -egyszerű-forma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is -könnyebb, mint amaz a vastengelyü üresen. Nem hiába vannak errefelé -nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy -milyen kocsi való ide. - -Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére, -sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin; -mert sötét van: nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka -félrebicsaklik s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka, -pedig a nap sem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy -hazaérjen, hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák -között, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti -kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le, -mint a holtrafáradt; ha nem várják: mérges, ha várják, az a baja, hogy -miért várták, – nem, ez a mesterség nem ér semmit, napvilággal kell -hazaérni, az bizonyos. - -Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy -éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a -dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly -könnyü vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját, -kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a -másik sógor is és büszkén mutogatják a dohány parazsát: - -– Ehol-e! Keresi a fináncot. - -A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik, -nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban -szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának -hallatára megbúvik a finánc, (az effajta dohányok oly különösek lévén, -hogy halladzik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött, -játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó -kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában. -Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor -rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda -be nem mennek. A kútnál pedig megállani, – ki ne állna meg az útszéli -kútnál? A lovacskák feje már jó ideje arra felé van fordulva, amerről az -ágast látják; a lovacskák szaladás közben szívesen kortyantanak egyet és -a hüs vizecske hosszu torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik, -amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert -mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a -jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára s az ostorfát a dézsa -állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a -karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyü a dézsa, kávája sincs -a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki már most ehhez nem -ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet -magára locsolja s azután ilyen csurom vizesen a magas kútról a homokba -ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne -tekinteni. (Nem tall ez, hé, se nem kalamáris…) Azután pedig megint csak -halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük -a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa. -Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ottfeledte a pipát a kút oldalában, -de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak -megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki -látott ekkora örömet? – a dohány magára hagyatva is még mindig kereste a -fináncot. - -Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége -valóban csodába illő. Ami a földeket illetné, amiken a kocsi átszalad, -azokban vannak úgymondott feketeföldek, meg homokok. Valójában azonban -egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké -sárga, míg megint másé oly fehér, mint naponjáró apró kis tanyai -leánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák, meg fehérek, már -amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a -magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a -sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem -szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más, -sokszínü, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag, -azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte -világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember, -aki el tudná beszélni, s lám, a csendesen kocogó kocsi üléséről mégis -látható. - -Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja, -hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még -némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar, -most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott és tánc van. Nem -valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három -magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember -pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjjon, ez a -koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó -mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony zömök, hátul csattra -járó csizmában, huszonöt év előtt úri divat volt az ilyen csizma, ma nem -tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta -akkor az a csatt. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a -néphez használtabb csizmák alakjában, – tehát így fölöltözve hordozta a -furulyások után a dalos koporsót a zömök ember és igen csak szólaltatta: - - Két karikagyürü van az ujjamon, - Találok szeretőt falun, városon. - Találok én szeretőt, - Minden ujjamra kettőt, - Szőkét, csinosat, - Barnát, gavallérosat. - -Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei -edény: barnát, gavallérosat. És lippenek rá egyet a mulatók. A -mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy -a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér -egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika. -A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell -hozzá, csak a jobbkezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amikhez a -húrok hozzáérnek, persze zúgnak is. Huszonkét játéka van a zenei -edénynek, id est: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket -különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a -csattos-csizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik -közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a -húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma sem látszik, födele van, -nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogy ha leesik, a földre ne -essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel -huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye -hasába épp olyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn -szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne -rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe -csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a huszas. Jó. De a sógor szintén utána -óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után s megint -belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri. -De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot: - -– Ne bántsanak engem, – mondja haragosan. – Akkor zavargassanak, ha vége -van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik. - -Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját -illetné, ez nem más, mint a lant, a régi magyarul tekerőlantnak nevezett -formája a lirának. Nem igen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná -mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon -került az Alföldre s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer -ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos elmenni, mert -összetévesztik mással. Comenius a debreceni janua linguaeben említi, -ahol az éneklésnek tudományáról beszél s tekerőlantnak mondja, latinul: -sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis pictusban említi a -muzsikáló hangcsináló szerszámok között: „a tekerőlant (kíntorna) belül -a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak, -fogattatnak, illettetnek.“ Itt lirának meg leiernnek is nevezi, de -képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel -nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a -bodzafafurulya: „bozfában alkotott igreckésség“-nek mondja a bécsi -kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik: -genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a -csattos-csizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle -hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a -vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott -Bauernleier-nek tartják; a francia a viellek közé sorozza; az angol -neve: hurdygurdy. Mint látható, elég változatos és körülményes sorsu -muzsika, amely most itt szól a csárda udvarán. Hangja úgy zúg, mint a -nagybőgőé s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják és -játszani is értenek rajta, messzebb vidékekre is elviszik falusi -lakodalmakba muzsikásnak. - -Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjjra és -kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni. - -– Meg, – mondja az ember, – de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni -kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal. - -– Hát itt hagyjuk. A korcsmáros majd beküldi alkalomadtán. - -Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát -ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is -adjuk, hogy meg ne bánja az alkut. - -– De hát… De hát, – szól meglepődve, – még oda sem adtam… - -– Majd ideadja. Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi? - -– Hát hiszen, – vélte csendesen, – hát persze hogy persze. - -De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku -szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy -hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a -jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a -lantot. - -– Hát behoztam magam, – mondja. – Veszekedés volt ott az éjjel, mondom, -még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a -csárdásnak, elronthatnák. - -Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott, -barna födelére égetve van: Én, Csendes István készítettem ezt a -muzsikát, Szentes… – az évszámok lekoptak róla. - -Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember, aki tegnap nem -szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csöngését, most ráadásul némi -útiköltséget kért, mert, – mondta, – hogy behozhassa épségben a -muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról s most vasúti jegybe kerül, hogy -hazaérhessen. - -Azután leült. A lantot az ölébe vette s hosszu szíjjait átcsatolta a -derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára -végigjártatta a balkezét s még egyszer elzúgta az öreg szerszám: - - Szőkét, csinosat, - Barnát, gavallérosat… - -Még az ajtóból is visszaszólt: - -– Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva… Hanem hát nekem nagy, -magas embernek való ez… Majd csinálok másikat, – vígasztalta magát és -csendesen behúzta maga után az ajtót. - - - - -Megállás közben - -Másfelől jövén s jó hosszu ideig, ahogy a dorozsmai fürdő lombos ákácait -elérjük, a kocsikat visszaküldöm, mert elég lesz nekik innen is -hazaérni. Innen majd kapunk más kocsit a további útra s itt jó is -megpihenni. Érdekes kis hely ez itt. Egy fehérvizű tó, tele sziksóval. A -homokban magasra nyúlik a ritkás erdő. Odább vendéglő, terraszszal, – -szikből, mivel a szik is olyan, mint a suba, mindenről jó. Fürdőnek -véve, a görbe lábat egyenesre hozza s elkergeti a járó-kelő fájdalmakat, -amiknek manapság már oly sok neve van. Továbbá alkalmas országútnak, de -a tanyák udvarán aszfaltul szolgál és a szobák földjének kitapasztásában -is használatos. Ezenfelül seprővel róla szedik a szódát s ugyancsak ő -termi a valódi chamomillát, a széki füvet, amelyből nyolc garasért adnak -egy félkilót teának s minden gyerek rettentően szeret vele élni. No, -neki ilyen hasznai vannak s így van vele ez a fürdő. A vendéglő két -oldalán szobák, jó kis kurtácska szobák, ám azért aki akarja, el bír -bennük férni. Már végig van lakókkal mind, közeli és távolni népekkel, -még Budapestről sem sajnálják az idejövést. De tudok rá esetet, hogy a -Magas-Tátrából jönnek le ide nyaralni. S idestova húsz éve, hogy a -kezemet, amely keresztül lövődött, egy hét alatt helyrehozta. - -Vannak olyan helyek a lapos tájakon is. Mint mondatik, volna valamely -Gyopáros nevezetü tó, valahol Békésben, oda aki mankón megy, ott szokta -a mankóját hagyni. Csodálatos, hogy mégis ezideig nem építettek rá -búcsújáró helyet. Úgy volna az szép, ha valami szent szedné el a -mankókat, nem a tó. Legalább pénzt is hajigálnának érte, mert, a szél -hordja el a förtelmes világ baját, a pénz nem túlságos módon kutya. - -Jó pár hete Radnán gyüszmékelve, a búcsúsokkal följutottam azon -hegyekre, ahol viaszbábokból való egyszerü adományait az elérhetetlen -magasba áldozat gyanánt nyújtja a nép. Volt ott közönség sok mindenféle -fajta, egész etnográfiai kiállítás. Fekete bihariak, papucsos svábok, -kövér, bácskai bunyevácok, fehér posztóba öltözött bessenyői bolgárok, -akiknek asszonyai máig is a hegyes orru, sárga csizmát viselik, piros -bőrrel fejelve. Nagy tömeg nép, mégis rend mindenütt, a világi -bajlódások itten eltűnnek. Három csendőrfiú, akikre a rend őrizete -bízatott, csöndesen ült egy padon, télen-nyáron egy posztóruhájukon -kívül senki más nem vétett ellenük. A nép húzódott fölfelé, por volt és -énekek sokasága. Zengtek belé az ívek és a lépcsők. S a számtalan sok -ódon lépcsőkön négykézláb, meg térden másztak föl a hit vérezői, mert -véresek valának a térdek és rongygyá szakadoztak az ünneplő -asszonyszoknyák ezen áldozattétel és vezeklés alkalmával. - -Lihegve, fejüket lehajtva és tenyerükről könyökükre ereszkedve pihentek -meg olykor a lépcsőkön s pergett róluk a víz, az izzadságos, fülledt -helyen. A bizalomnak s a hitt helyre való fölsóhajtásnak csudálatos képe -ez. És mindenütt egyforma. Láttam a tersatói hegyen hasonlóképp, hogy -dalmát és insuláner asszonyok, akiknek tengerész-uraik a vizeken -kódorogtak, a vízi-edény rendben maradása céljából szintén térden -járultak föl a jó magas hegyre és csúszásaik vérnyomát ott hagyták a -fehér köveken… - -… Azt mondja ott a radnai téglaívek alatt magyarázólag egy úrforma -asszonyság, bár kit senki sem kérdett: - -– Kérem, már ma egy siketnéma visszanyerte a hangját. - -A könyvből való beszéd bántó volt és szomoru volt. A vasaltszoknyás és -pirosképü reklám-ifiasszony bízvást elmaradhatott volna, vásári -szószátyársága nehéz bűnnek tetszett, ott, azok között, akik a földön, -szótalan lihegéssel, négykézláb másztak, s mert egyebet nem adhattak, -szenvedésüket nyújtották a magasság felé. Nincs mit tagadni rajta: a -megilletődés, amelyen egyébként szintén nem volt mit tagadni, -szertefoszlott és eltűnt, s az áldozatul vitt viaszfigurák nem voltak -többé egyebek, csak viaszfigurák, amikből majd viaszgyertyákat öntenek. - -Ezeknek kapcsán az eszembe jutott egy régebbi történet akkorról, amidőn -a szemközt való városban, Lippán, katonai sorsban heteken át hevertünk. -Abban az időben útban voltunk Bécs felé, a mert a legrövidebb útat -kerestük, útba ejtettük Lippát is. Nagyon alkalmas oláh -csizmadiamesternél volt szállásom, azóta kerestem már a házat, de csak -az utcáját találtam, a mester eltűnt és elveszett végképp, mert elvégre, -– utóvégre nemcsak a csizma pusztul, hanem a mester is. (Tökéletesen jó -bőr nincsen a világon.) De mindegy, akkor megvolt a mester háza s a -szomszédos házakban laktak a katonák, az udvaron és a szalmán. Délelőtt -volt a bódorgás, a puskákat meg kellett hordani eme jó bortermő hegyeken -is, tehát meghordták. Széjjelmentek. De volt eset rá, hogy kellett volna -ember munkaerőnek, tíz-tizenkettő. Kiáltok a napos káplárnak, hogy -adjon. A káplár végigjárja a házakat, azután jelenti, hogy nincsen. Hej, -mondom, de kell! De megint mondja, hogy nincsen. Hogy hol a pokol -egyházában vannak? Jelenti a napos, hogy a becses társaság, mihelyst a -délelőtti járás-kelés után kipihente és rendbeszedte magát, azonnal -haladt át a marosi hídon Radnára. - -No, ez furcsa. Már ez katonában igen csak rendes publikum. Ilyen -nézetben voltam azután róluk egy ideig, mígnem egyszer a lakóhelyeiken, -az udvarokban félig elkoptatott szent viaszfigurákat találok. Akkor -derül ki, hogy az istentelen nép ezeket a viaszalakokat „fogdosni“ járt -át, mivelhogy akkoron még viaszkolni kellett a fölszerelés szíjjazatát… - -Ez azonban mind csak ide s tova való beszéd. A fődolog, hogy ülök a -szikterraszon, nagy csendességben, mivelhogy mindenki belebújt a tóba. -Odább menni bajos, mivelhogy kocsi nincsen. Ládáim, bogarászó holmik, -szerteszét hevernek. Persze, nyomtatás ideje van éppen, nem bolond -senki, hogy országúton járassa a lovát, amikor búzán is járhat. Közben a -tóból kijön a közönség s ebédbe kezd, ez nem rossz foglalkozás, érdemes -a követésre. Azután zörög egy kocsi, megáll, s kisvártatva fölhalad egy -magos, ősz tanyai ember. - -Az asztalhoz ül és kezel: - -– Az Isten éltesse az urat. - -– Isten éltesse, Hódi bácsi. - -– Hát a nevemet is tudja? - -– Hát. - -– Hát akkor én majd kérök egy pohár bort a vendéglőstül. - -– Hát az csakugyan jó lesz, Hódi bácsi, mert még innen messze van -Zákányig. - -– Hát azt is tudja, hogy odavaló vagyok? - -– Hát. - -Hódi bácsi hallgat egy darabig, azután azt mondja: - -– Maga tán orvos vagy mérnök? - -– Nem én. - -– Nono, – mondja ismét Hódi bácsi, kissé mentegetőzve, – ültem én egy -asztalnál a polgármester úrral meg tanácsnokkal is. Tudja maga, ki -vagyok én. Az öreg Hódi. - -– Nono. - -Hódi bácsi azon veszi észre magát, hogy asszonyok is jönnek az asztalhoz -s az most már szerfölött kellemetlen volna, ha nem hallaná mindenfelől: -nini, a Hódi bácsi, – jó napot, Hódi bácsi, – hát hogy van, Hódi bácsi? -Meglepődve nézett hol erre, hol arra, azután éles, szőke szemei -megcsillantak, mondván: - -– Nini, hát maguk csakugyan maguk?… Az Úristen ő szent felsége éltesse -mindnyájukat… Hanem most már, nézzék csak, én is csak öszök valamit. -Ebbe a pohár borba is vizet kérhettem volna. - -– Majd öntünk. - -– Az bizony jó lössz, – hagyta rá, – úgy tovább tart. Tudja, ez már a -harmadik pohár bor máma. Mert odabent jártam a városban, barackot -vittem, negyven krajcárért kelt garabolya. Hát tudja, éjfélkor indultam, -mert nem ér az az embör sömmit, aki későn ér a piacra. A maguké is úgy -kelt. Hát tudják, odabent is ittam egy pohár bort, aztán Dorozsmán is, -meg most itt. Az asszony ugyan mondja, mért állok meg annyi helyen, de -hát, mondom, más mulatságom úgy sincsen. Ha most haza érök, nem fekszök -ám le, mögyök a fiakhoz, nézöm, mit munkálnak. Ha jól van, azt mondom: -jól van, édös cselédöm, ha nem jól van, azt mondom: édös fiam, nem így, -de amúgy. Mert tudják, ez a testvérisülés. Tanulni köll. Neköm nem köll -se pör, se politika. Hanem a testvéri viszonyban köll virágozni. – De, – -s fölemelte a karját az öreg ember, – csak lassan, lassan. Mindig csak -lassan. Csak lassan. - -Elhallgatott. Szétnézett az ereszetek alatt, ahol mindenütt ebédeltek. - -– Milyen sok úri nép, – szólott azután. – Talán engöm zokon is vösznek, -hogy ilyen kopottan, porosan… - -– Dehogy, Hódi bácsi. Letelt a ruha ideje. A munka az első! Rangban az -van legelül. - -Az ősz, agg ember bólintgatott: - -– A munka, – szólott elgondolkozva, – a munka… fogatlan koromtól -fogatlan koromig az egész élet: munka. Ez a cél. Ez a testvérisülés. - -Tenyerébe támasztotta a fejét s úgy folytatta: - -– A cél a munka. Nincs más cél. Jegyözzék mög maguknak, hogy nincs más -cél. Öreg embör mondja. Én maguktól tanulhatok, tudom; de maguk is -tanulhatnak éntülem. Ez a testvérisülés. Hanem, – s komolyan integetett, -– csak lassan, lassan. Csak lassan, lassan… - -Elkezelt s fölült a kocsira az alcserényre. Jó két sárga patkolatlan -lovával a tanyák világának vidáman nekiindult. Még a kocsiból -visszaszólt: - -– Tisztölöm az egész közönségöt… - - - - -Vélemények - - -I. - -Pár kocsival ünnepnap reggelén megyünk a tanyákra. Otthon, azaz, hogy -odakint már várnak, ebéd tekintetében, ennélfogva semmi baj sincsen. De -éppen ezért némi kódorgások történnek, az első kocsin a kocsis mellett -ülő férfiu parancsszavai nyomán, mert hogy nézzünk be imitt-amott az -utunkba eső tanyák udvarára is. Mert olyan emberek is voltak a kocsikon, -akik sohasem voltak ezen a tájon. Benszülött pestiek, akik még erre nem -jártak s akik bizonyára nem is ismerhették a tanyavilág sajátos életét: -ennélfogva az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu nézete szerint a -szemléltető oktatás terére kell lépnünk. No jó, forduljunk be tehát ama -tanyába, ott a szélmalom mellett. Az országútról letérve, nem hosszu -dülőút vezet odáig, de nem is dülőút, hanem csak olyan vágás a földben, -amelyen csak egy kocsi fér el egyszerre. - -Ez ugyan nem baj, mert nem jön szemközt senki. Csak az a baj, hogy egy -nagy fekete ló keresztben áll az úton. Kantár a fején, nyereg a hátán; a -kantárszár a fűbe húzódik, a ló egy helyben áll: erről alighanem vagy -leesett a gazdája, vagy leütötték a lóról. - -No, inkább az előbbi. Valami szombat esti mulatságról haladhatott haza a -gazdája hajnal felé, a ló hátán elaludt s itt a csöndes nyári mezőkre a -nyeregből szeliden kifordult. A francia grófról mondatik, hogy leveti a -ló, a gróf repül, de a monokli a szemében marad, – sőt a gróf estében -kitöri a nyakát, de a monokli akkor is a szemében marad: így hozza ezt -magával a világi előkelőség. Hát emez meg itt az úton bukott le a lóról, -de a kantárszárat nem eresztette ki a kezéből, azzal együtt szállt le a -harmatos fűbe s menten elaludván, a ló mellette megállt. - -A lovat tehát, mert az úton keresztben állt, kissé szóval hajkurászni -kellett. Csak szeliden, hogy egy kicsit oldalt álljon ugyan a kocsi -elől, de azért a gazdájára ne taposson. Mindez így annak rendje és módja -szerint történék. A kocsi mehet, mert a ló, megértvén a helyzetet, -félreállt. - -De aki az első kocsin ül a kocsis mellett, a pesti vendégek előtt a -tekintélyt mutatni óhajtja és rákiált a fűben alvóra erősen: - -– Hé! Hé! Kinek a lova ez, hé? - -Az alvó, ahogy a két karjára fekve aludt, a második hé!-re fölérzett és -a kérdést már tisztán hallotta. Ennélfogva fölemelte a fejét és kurtán -mondta: - -– A gazdájáé, hé! - -Azután megint letette a fejét a két karjára és pihent tovább. Az ördög -törődik ilyenkor az ilyen gyüszmékelő urakkal, ha akár hat kocsival -lennének is… - - -II. - -Különös kis tábori helyőrségünkben odalent Novibazárban, lehettünk annak -idején olyan négyszázhúsz lélek-formán. Az idegen helyet tekintve: nem -nagy társaság, de azért ez is különböző osztályokra tagozódott. -Legtöbben voltunk persze gyalogosok, mivelhogy az írás szerint úgy is -mink voltunk a hadsereg eleje. Azután volt egy kadétalja vártüzér, mint -külön osztály, talán nyolc ember az egész. Azután voltak számvevő -hivatalnokok. Azután volt két dragonyos katona, akik a tábori -csendőrséget képviselték. Azután volt egy postaőrmester, aki egymaga -külön osztályt képezett. Meg ismét volt egy pékőrmester, akinek az -osztálya egyetlen legényből állott, annak parancsolt életre-halálra. Ez -utóbbi urat úgy hívták, hogy harmadosztályu élelmezési segéd, s -rendkivüli igyekezetet fejtett ki abban, hogy lehetőleg -harmadosztályulag élelmezzen. Egyébként tekintettel arra, hogy mégis -csak az élelmezés az első, igen fontoskodva viselkedtek mindketten, -különösen az öreg strázsamester, aki még a legelső csapatokkal jött le, -ennélfogva a tiszthelyettesi és az őrmesteri fizetést is egyaránt húzta: -a vén zsoldos boldog volt tehát és előkelő. Ha jött bort kóstolni, azaz, -hogy inspiciálni a jólelkü öreg generális a szomszéd faluból, akkor -mindenek fölálltak rendben és új ruhában a tábor udvarán és kijött -írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról -mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle -okok alapján a magyar ezredeknél ily szívreható módon tisztelődik s ily -példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát, hogy mi az a „hissen?“ -Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de -azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az -árbócokra a lobogó és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. Török -katona és magyar katona egymás szemébe nevetett, persze csak a szemével, -mivelhogy a hapták hapták. És akkor ünnepi inspiciumra kivonult az -élemedett pékőrmester a maga pék-katonájával és fölálltak ketten egymás -háta mögé külön osztályba. És jött azután a tiszteletreméltó ősz bácsi, -a generális úr, hogy majd mindeneket inspiciál, s a pékőrmester stentori -hangon vezénylé: - -– Osztály, jobbra nézz! - -Amire a harmadosztályu élelmezési segéd a fejét mereven, hogy úgy -mondjam, jól kisütött tartásban vetette a generális úr felé. A tábornok -elhaladt előttük, tisztelgett: vannak pillanatok, amidőn a komolyságot -meg kell tartani. - -Voltak azonban más foglalkozásu népek is abban a kicsiny táborban. -Ilyképp a szanitészek, tán három, vagy négy, egy ezredorvos vezérlete -alatt, köznyelven dögészeknek neveztettek, de káplárjuk, mint jó -borbély, halott csak imitt-amott akadván, az eleveneket borotválta és -okarinán furulyázott. - -És voltak azonfölül a gálánt katonasághoz tartozó szerzetek közül is ott -némely népek. Persze csak a csekélyebb mértékben vettek, akik ama -szekerészettel és mulizással voltak elfoglalva, amely szekerészet csak -arra mehet, amerre kocsiút van s amely mulizó arra is mehet, amerre -kocsiút nincsen. - -Ugyanis a lentvaló népek sok évezredet átéltek anélkül, hogy országútról -fogalmuk lett volna. Ahol a rómaiak annak idején csináltak utat, hát azt -használták, ahol meg nem volt, mentek a hegyen át, úgy ahogy bírtak: -tamu góre, tamu dóle – vagy fölfelé, vagy lefelé, miután egyenesen menni -úgysem lehet ott semmiképpen sem. - -Ezért kelle tehát a vitéz lovasságból oly társaság is, amely kocsin ül -és kocsiúton tud csak járni, de egyben olyan is, aki olyan helyen is tud -járni, ahol nincsen kocsiút. Az efajta katona félig-meddig lovas ugyan, -de maga gyalog jár s kantárszáron vezeti az állatját, amelynek háta meg -van rakva teherrel. - -Nem igen ló, hanem inkább muli szokott lenni ez az állat: jobbfajta -öszvér, amely hihetetlen terheket elbír, ha vasnyereg van a hátán; a -vasnyereg arról jó, hogy a teher alatt a bordái össze ne roppanjanak. - -No, egyszóval négyszázhuszunkban sokféle fajtáju népség foglaltatott. -Nem említve a levélhordási osztályt, amelyet egy karddal ellátott -gyalogos töltött be és a vizityukokat, akik a Lim vizén csajkáztak -volna, ha a víz sebjétől tudtak volna; maga az őrnagy urunk is kétféle -hivatalt viselt, mert amíg egyrészt a katonai dolgokban parancsnok volt, -másrészt a civilis ügyekben konzul. És hát így némely fehérnépek is -fönhatósága alá tartozandók voltak. Négyszázhúsz katona után mindig -vetődik le egy-két afféle hazájavesztett fehérnép, akit már mindenünnen -kitoloncoltak, – ha e fehérnépek módfölött berugtak és igen szidták a -császárt, akkor a konzul becsukatta őket, más hely nem lévén, a -katonabörtönbe. No jó. - -Mint látható, mindenfélével el voltunk látva, csak éppen a -haditengerészet és a hegyi tüzérség képviselete hiányzott. Ámbár a -tengerészetet a vizityukok képviselték, akik nagybátran csak kötélre -kötött csónakkal mertek a vad vizekre ereszkedni. De nem volt hegyi -tüzérségünk, ami mély gyászszal töltötte be a lelkeket; e lelkek előírás -szerint voltak nyírva és borotválva. Volt ugyan fönt a hegy tetején a -sáncban néhány vártüzér, de mit értek azok, amikor az volt a nézet -felőlük, hogy nemsokára honvédek lesznek. Ez a nézet még abból az időből -való, amidőn a honvédek piros nadrágot hordtak és paradicsomos üvegnek -neveztettek. Ez időben minden generálist és minden vártüzért leendő -honvédnek tekintett a baka, mondván: – Már kezd pirosodni a nadrágja. -Mire tökéletössen bepirosodik, honvéd lössz. – A tüzéreknél nem vált be -a jóslat, öreg generálisoknál inkább, bakanyelven szólva: inkádabb. - -Mindez a beszéd azonban egy árva garasárát sem ér, mert azért csak nem -voltak hegyi tüzéreink. Ezen búslakodott még a hegyi pékütegosztály is: -köznyelven így tiszteltük a harmadosztályu élelmezési segéd urat. - -Annál nagyobb volt ennélfogva az öröm, amidőn híre jött, hogy, habár -csak egy napra ugyan, de egy egész őrnagyalja hegyi tüzér érkezik a -faluba. Társaságunk szeretettel várta ezt a katonaságot, amelynél nem a -tüzér van lovasitva, hanem az ágyu. A tüzér gyalog jár, a muli viszi az -ágyút és szalad vele hol ide, hol oda: ahová mondják. Délután értek -hozzánk, másnap reggel mentek vissza Plevljére. Illendő volt jelen lenni -távozásuk alkalmával is. Lengyel volt valamennyi. Ahogy a -gyülekezőhelyen kora reggel összeálltak, a Lim párás ködébe kezdtek -belehangzani a szokásos katonai kiabálások. E gyalogosított lovasságnál -a vezényszó a formát illetőleg majdnem ugyanaz, mint a puskával lőni -tudó csapatoknál, ahogy már az szokás volt: Antreten, Rechts richt euch, -Auf zwei Schritte rückwärts marsch, Rechts um, Links um, meg mi egyéb. - -A ház ablakából mindezt tünődve nézi és hallgatja Kutásó János fiatal -katona, innét az alsótanyáról. Azután, amikor a csattogó vezényszavakat -elunta, felkönyökléséből megbotránkozva fordul be a szoba felé: - -– Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul -komandéroznak… - - - - -Viszik a pénzt kifelé - -Miután Jánosék sok ideig hordogatták befelé a pénzt, most kezdik kifelé -hordogatni. Az év folyamán sokat behordanak ruha, kalap, suba árában, -továbbá porcióban ama kis adókönyvecskére, amely olyan nagy, mint egy -ujság. Mindenféle vonalak vannak benne, azokba mindenféle számokat írnak -az adótiszt urak és az mind fizetéssel jár, bár néha alig is lehet -tudni, hogy honnan vegye elő a rávaló pénzt az ember. Mindegy, -valahonnan elő kell annak kerülni. Azután csak így hordódik befelé a -pénz az asszonyok, leányok ruhájára, valamint ha új ekét kell venni. De -még ha kis gyerek születik odakint, azt is megérzi a város, mert akkor -is pénzt hoznak be Jánosék, ha egyebekre nem is, legalább gyerekkocsira. -Most ennek a divatja járja odakint. Azelőtt falusi mestertől vettek -ringatós bölcsőt, az ácsszekercével bánni tudó gazda meg némely helyen -otthon maga is megkészitette. Ez idő szerint pedig a négy vaskerekü, -vastengelyes, fonottkasos, sátoros gyerekkocsit keresik. Bár nem -újkorában veszik, hanem a _szögénypiacon_, amely név alatt a zsibárusok -társasága értendő. Ott mindig van ilyen kocsi, amit úri családok adnak -el s aszerint, amint a bele való gyerek, vagy kihalt, vagy kiöregedett -belőle, újabbak, vagy használtabbak a kocsik. De hiszen jó odakintre a -legócskább is. - -Szóval, így jönnek be mindenfélére a pénzek a városba a kintvalóktól. -Egyre jönnek s már igazán nem volna odakint egy krajcár sem, ha megint -az emberek a városból a pénzt nem hordanák vissza. A pénz olyan -járó-kelő jószág, bemegy pántlikáért, ruháért a városba, tyúkért, -libáért, buzáért, bürgéért meg ismét kihalad. De kifelé haladása mégis -leginkább ilyenkor van neki, aratás után. Ilyenkor mégis jobban hordják -a buzát, meg egyéb magot, mint máskor. Mert Jánosék nem hogy a még lábán -eladott vetés üzletét ismernék, de még az a szokásuk sincs meg, hogy -aratás után azonnal eladják mind a termést. Ennek részben az igen nagy -távolságok az okai, de másrészt az úgy is szokás, hogy akkor hoznak a -városba egy-egy kocsival, amikor már jól bejött a pénz a tanyából s -vinni kellene kifelé. - -A kocsit ilyenkor előkászolítják. A tengelyeket jól megkenik, -nemkülönben a kerekek agyát. Egy kis kenőcs megy a rúd fordítójára is, -hogy könnyebben csúszszon. Akkor a kamrában zsákba öntik a buzát, jó sok -zsákba, mert akármilyen vékonynak látszik is a pusztai kocsi, sok terhet -elbír. Ez a dorozsmai bognárok és kovácsok tudományának köszönhető, mert -ezen a téren azokat tartják a legokosabbnak, minek megfelelőleg van is a -faluban negyvenkét kovácsmühely. A zsákok a kocsira kerülnek. Azután a -tarisznya, széna a lovaknak, az ülés pedig subából készül, mert nincsen -jobb jószág a világon, mint a suba. A kocsi ezután megindul, lassan -döcögve a homokos úton. Az indulás ideje a hely távolságától függ, meg -attól is, hogy milyen karban van az út. Ha Jánosék itt laknak valahol a -Domaszéken, akkor elég hajnali három órakor indulni, amíg a zákonyi úgy -éjféltájon indul. Ha Csorvára való János, akkor úgy tizenegy óra tájban -is megindulhat, míg ha az átokházi pusztaszéleken gazdálkodik János, -akkor már előtte való nap este, vacsora után megindulhat, hogy kora -reggel a buzapiacra érjen. Lassu, halk s csöndes utak ezek. János pipál -a zsákok tetején, a lovak egyenletes buzgalommal haladnak, mert nagyon -szeretek hűs éjjeleken járni a lovak, mivel: - -– Nem bánti őket a légy, – mondja János, aki ez oknál fogva igen -kényelmes most, miután nem kell az ostor végével a lovak hátáról a -csípős bögölylegyeket piszkálni. - -Amire megvirrad, így beérnek a buzapiacra. A tér, ahol a buzát árulják, -István első szent királyunkról neveztetik, bár ezenfölül aztán nincs is -rajta emlegetni való semmi. Már van ott sok kocsi, akik közelebb laknak, -hamarabb érnek. Ha nincs is ott a gazdájuk, meg lehet ismerni, hogy -melyik melyik. Ez a vastagkerekü a nagy lovakkal, az rác kocsi. Ez a -hosszu, ez sváb kocsi. Ezek a Tisza másik oldaláról jönnek. János beáll -a sorba s leveti a lovak istrángját. Két zsákot a kocsisaroglyához tesz -le és kinyitja, hogy azokból vidáman mosolyog elő a buza. S jönni -kezdenek azonnal ama férfiak, akik „cendzál“-nak neveztetnek s -elhaladván János zsákjai mellett, óvatos tekintetet vetnek a buzára. A -buza szép, de nem szólnak semmit. János sem szól semmit, ellenben inkább -a felhőket vizsgálja. - -– Apám, – mondja a gyerek a kocsiról, – micsoda kémény az, amelyik ott -füstöl? - -– Az a gőzfürdő. - -– Aztán abban a gőz fürdik? - -– Az, – kénytelen János ráhagyni, mert az igazat megvallva, nem egészen -ismerős e dologgal. - -– Aztán mér füstöl? – faggatja tovább. - -– Mer kémény, – felel János. – Azér van a kémény, hogy füstöljön. - -– Azér…? – kérdezi az apró kis magyar és elgondolkozva néz végig e -furcsa tájékon, ahol se mező, se liba, se fa, se semmi. Kis szemei, -amelyek már megszokták, hogy a föld pereméig ellássanak, az álmatlan éj -után idegenül pislognak az egymásra rakott nagy téglahalmok között. -Ismeretlen világ ez nagyon s nem jó benne lenni. Bóbiskolva hajtja le a -fejét s a zsákok tetején boldogan elalszik. Ahogy elaludt, apró lelke -alighanem mindjárt hazaszaladt innen a jegenyenyárfák alá, mert csettint -a nyelvével, ami azt jelenti, hogy álmában eszik. Friss túróval kinálja -bizonyosan az anyja. - -János is megéhezik, bár ő nem álmában, hanem valóságosan. Tarisznyázni -kezd. Szalonnát vesz elő s az alkalmat fölhasználván, hozzá egy -pékgyerektől zsömlyét vásárol. E tökéletes úri mód mellett van, amikor -jönnek cendzálok s nézni kezdik a buzát, eregetvén egyik kezükből a -másikba. - -– Köll nyóc negyven? - -– Nem köll, int a szalonnavágó bicskával János. - -– Hát nyóc negyvenöt? - -– Nem. Nyóc kilencven az ára. - -A vásárlók tovább mennek, János nem bánja s az elaludt gyerekre egy -otthonszövött pokrócot terít. Azután becsattantja a bicskát, a tarisznya -szíját a csatba fűzi s az unalom elűzése szempontjából a dohányzacskóhoz -folyamodik. - -– Nyóc ötven, János gazda? Más sem kap többet ilyen buzáért, – kerülgeti -egy cendzál. - -– Nagyon bolond kend, ha azt hiszi, – gondolja János, de nem szól -semmit, csak int a fejével. (El löhet mönni…) - -Az idő azután elérkezett arra, hogy János odaszóljon a legközelebbi -szomszédhoz: - -– Kend milyen árban tartja? - -– Nyolc hetvenötre, felebarátom, – feleli az ember, aki a -„felebarátom“-nál fogva nazarénus. - -– Tiszta a buza? - -– Tiszta, egészen tiszta. - -Ha a dolog így áll, a nyolc kilencvenről le kell menni. János le is -megy. Megint jön egy ügynök, akinek most már a kérdésére így felel: - -– Nyóc nyócvan. - -– Nagyon meg van kend bukva, – mondja az ügynök és tovább halad. - -János ezt sem bánja, mert elég idő van még délig s engedni még akkor is -ráér. Közben jön Czicza Miska, akire a városi gyerekek siccet szoktak -kiabálni s ezért szerfölött haragszik, bár egyébként csak koldus. Ez a -piac a területe, itt nem bántják a gyerekek, mert jó hosszu nyélen -szokott lenni a tanyaiak ostorszíjja. Két tarisznyája is van Czicza -Miskának, csak olyan zsákvászonból valók, keresztbe vetve a vállán. -Azokkal ér János elé, énekelve a könyörgést: Hajtsd meg keménységünket, -Hevitsd hidegségünket, Térítsd a tévedteket… János két kézzel nyúl a -zsákba s abból egy összemarok buzát kivéve, Czicza Miska tarisznyájába -önti. - -– Adjon Isten ezör ennyit, – mondja Czicza Miska, de János rámordul: - -– Ne parancsolgassék kend Néki; ád az úgy is, ha akar. - -Az idén adott, nem lehet tagadni. Jót is, eleget is, sőt szépet is. Mert -úgy kell venni a dolgot, hogy nem mindig szép az, mivelhogy az a buza, -ami az eleje a többinek, amit tiszamenti buzának neveznek, voltaképpen -nem a Tisza mentén terem, hanem Békésben a tótok között, ami nem helyes -dolog, miután a tótot ősi juss alapján a zabbal való foglalkozás illetné -meg… Jön egy úr János felé, valami nagyobbfajta kereskedő, vagy malmos -lehet, mert két-három cendzál csak úgy messziről halad utána. Ránéz a -zsákra s önkénytelen mondja: - -– Ejnye, de szép buza. Milyen tiszta! - -– Nagyon sokat fürdött növendék korában, – mondja János, példázván ezzel -a szerfölött való tavaszi esőket. - -– Maga termelte? – kérdezi az úr. - -– Nem, – feleli János, – én csak elvetöttem, a föld terömte. - -János ötletére a kocsisorok között halk nevetés és bajusz alatt való -mosolygás suhan végig, mert az úrféle megtréfálása a legkedvesebb -mulatságok közé tartozik. - -– Nyolc hetven, – szól az úr. - -– Nyóc hetvenöt, – válaszol János. - -Az úrféle elhúzza Jánostól az egyik kezét, maga elé tartja és belécsap. -Jól van, most már lehet menni a magtárba. A zsákokat János beköti, -fölteszi a kocsira, felöltözteti a lovakat is és sajnálattal látja, hogy -a kocsi tetején jól elaludt gyereket föl kell költeni. – Miska, Miska! – -szól neki. A gyerek fölérzik. – Mit álmodtál? – kérdezi János. – Öhetnék -vagyok nagyon, – felel a gyerek s János megvígasztalja, hogy most már -várjon egy kicsit. - -A magtárba, ahová elhajt, már csak be kell önteni a buzát a többi közé, -miután előbb súlyra a piacon a hatósági mázsán megméretett. Arról a -céduláról, amit ott kapott, számítják ki az árát. János a számadást -komolyan nézi s mert nem nagyon érti (az idősebb fiát kellett volna -behozni), esetleges megcsalattatása ellen egyszerü ajánlattevéssel -védekezik. Inditványozza, hogy minden mázsa árát külön-külön fizessék -ki. - -– Nincs nekem annyi hetvenöt krajcárom, – mondja a kereskedő. - -– Majd vissza adok én a bankóbul, csak az első mázsa árát fizesse ki -előbb. - -Szóval, János régi tapasztalatokon okulva, semmiképpen sem akar -rövidséget szenvedni. Pénzeit azon bőrtárcába rakja, amely a mellény -belső zsebében szokott tartózkodni. Az elveszés ellen egy madzag védi, -amely által a mellény legfelső gombjához köttetik. A vásár így -megtörténvén, a kocsiban az üresen maradt zsákokból most egészen helyes -ülést rendez János. Arra Miskát ráhelyezi s elébe adja a nyitott -tarisznyát, hogy azt egyen belőle, amit csak akar. Ő maga egy pohár -nyakolajra a szomszéd boltba megy, mert a pálinkamérések föltünő -szorgalommal csoportosulnak az ilyen buzamagtárak köré. Ott János kissé -társalkodik s egy, vagy két pohár – különben ne kerteljünk, mondjuk meg -őszintén, hogy négy pohár nyakolaj árát fizeti ki s némiképp vidáman -megy vissza a kocsihoz. Miska már jól lakott ezen rövid idő alatt és -szemlélődik. - -– Hát most már, – szól hozzá János, – bombó-cukrot vögyek-e néköd, vagy -fütyülő-cukrot? - -Miska habozás nélkül ajánlja, hogy vétessék bombó-cukor is, meg -fütyülő-cukor is. De ebbe János nem egyez bele. - -– Nézd, Miska, vagy ezt, vagy azt. Hát válaszsz. A bombó, az cukor, de -nincs rajta fütyülő, a fütyülő-cukor pedig cukor is, fütyülő is. Hát -most már melyik köll? - -Miska elméjében a sötétség így kivilágosíttatván, a fütyülő-cukor -mellett marad. Azt hoz neki az apja, s hogy ne kerteljünk, el kell -mondani, hogy e munka közben még egy pohár nyakolajjal úgy ráadás -gyanánt fűszerezi önmagát – a meleg ellen. De ahogy ezt elvégezte, most -már csakugyan megy ám kifelé és viszi a pénzt be a tanyák világába. -Miska fütyül a cukron, János pedig szivart szívó szopókából hosszú -szivart szív. - -A város házai apránkint elmaradnak mögöttük. A legelső útszéli kútnál -megáll, hogy itasson, miután a lovak odabent nem ittak, (mert külső -lónak nem való a belső víz…) - - - - -TARTALOM - - Förgeteg János mint közerő 5 - Munkások 13 - Egy vidám katonáról 31 - Subavásár 45 - A Szent Mihály a jégben 57 - A mag története 69 - Föl is hajózunk, le is hajózunk 79 - Szüreten 89 - Kása a kötéllel 99 - Bábocskay szelet hever 109 - Öreg embör napáldozatja 123 - Útban Bécs felé 131 - Tanyahelyen 141 - Pecsét 149 - Versengés 159 - Fecskék 169 - Vándorló földek 183 - Főzés 195 - Vásár 205 - Förgeteg a kompaktornál 219 - Infanterist Csupak 227 - Darabbanmaradtak 235 - A muzsika 245 - Megállás közben 257 - Vélemények 267 - Viszik a pénzt kifelé 277 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -63 |veszedelnek |veszedelmek - -72 |kenyér föltélen |kenyér föltétlen - -222 |jobboldala alattt |jobboldala alatt] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FÖRGETEG JÁNOS MINT KÖZERO ÉS MÁS -ELBESZÉLÉSEK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |