As captured January 22, 2025

16 files changed, 15430 insertions, 8134 deletions

diff --git a/66512-0.txt b/66512-0.txt
index b8c2cd5..cf71836 100644
--- a/66512-0.txt
+++ b/66512-0.txt
@@ -1,4133 +1,3763 @@
-The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek, by István Petelei

-

-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at

-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you

-will have to check the laws of the country where you are located before

-using this eBook.

-

-Title: Vidéki emberek

-       Novellák

-

-Author: István Petelei

-

-Release Date: October 10, 2021 [eBook #66512]

-

-Language: Hungarian

-

-Character set encoding: UTF-8

-

-Produced by: Albert László from page images generously made available by

-             the Hungarian Electronic Library

-

-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***

-

-AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA

-

-VIDÉKI EMBEREK

-

-(NOVELLÁK)

-

-IRTA

-

-PETELEI ISTVÁN

-

-BUDAPEST

-

-AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA

-

-1898

-

-Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.

-

-

-

-

-A NAGY LIDI URA.

-

-Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a Nagy

-Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a félrevonuló,

-alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy elbujni

-iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult akar lenni.

-

-Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg magának

-ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a vargának hires

-szépségü lányát: Lidit.

-

-Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu mályvát

-láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az

-emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az megelevenedett a

-virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép

-virág.

-

-E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett az én kis

-Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi megszökött egy

-gazdag urfival.

-

-A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis

-iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.

-

-Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány

-emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a Lidi

-harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon el.

-

-Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka volt, a

-min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett. Mindjárt ki is

-lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a hamvas kádak közül, a

-nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett keszkenyő helyett s slájert

-kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik jele volt.

-

-Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre kaczagtak a

-kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket rakni fog a

-menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott rosszul számitottak.

-Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát, kivált ha látták. Az

-utczán szüntelenül locsogott neki, hogy észrevehette akárki milyen jól

-telik az életük. És megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti

-és visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett, hogy

-az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a tempókat.

-

-Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek voltak,

-hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az ura mellett,

-hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes is.

-

-A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is észrevette őt.

-Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes urfi), meg is

-látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan beszélt Novákkal s

-úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt látni azt. S nem a

-feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz egy-két szóval.

-

-De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a Novákék

-életében), igy szólt:

-

-– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A kertje a

-herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő kocsikat tart s

-őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes maga is. Onnan mennek a

-medvére. Az egyik teremben csupa velenczei tükrök vannak s még a falon

-is szőnyeg. Tudod! a falon is gyertyatartók és tele viasz-gyertyával

-persze.

-

-Aztán váratlanul tette hozzá:

-

-– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be büdös.

-

-Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan ismerte

-Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült helyét találta

-odahaza.

-

-Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért, mert azon

-este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan lefeküdt; másnap pedig

-nem irhatott levelet az urának, mert Lidi fogyatékosan ismerte a

-betüket… Annyit megértett, hogy a faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi

-a viaszgyertyánál. És mert ez egészen érthető volt, nem haragudott

-Lidire, de mélyen elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.

-

-– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.

-

-Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se kérdezte

-tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes, hogy elment,

-mert nem szerette a faggyugyertyát.

-

-Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi egyébre

-se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany haját: hajlós

-derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a ringy-rongy holmikat,

-tapogatta, simogatta.

-

-Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az

-ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az egész

-ember rendetlen lett és hamar öregedett.

-

-Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért menjen, hogy

-vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya lobogott a

-pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová menjen?

-

-Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet gyanusitotta

-Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.

-

-A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is kérdezett

-tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő szemet vetett rá,

-hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:

-

-– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre lett.

-Elment úgy látszik.

-

-– Messze? rebegte Novák.

-

-Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre, messze.

-

-Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem volt valami

-urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre gondolt: hogy ha a

-dolog igy van… akkor ő az asszony után megy. Addig abban reménykedett,

-hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény asszonyt. Igy se szükséget nem

-lát, se örömök hiján sincsen. De ha igy van a dolog, akkor Novák

-megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem adhat neki… de hátha Lidi

-nyomoruságban senyved. Valami oktalan állati vágy fogta el, hogy magához

-ölelje Lidit, őt védve, oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.

-

-Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor megmozdult a föld

-alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki kaszával rohantunk hozzánk

-hasonló szegény emberekre, velünk addig békén élő szegény emberekre –

-nevezve ki őket ellenségünkül, a szabadság nevében hogy – öljünk.

-

-Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és egymásra

-mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a részleteket; a

-vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte a gyep, a sebek is

-tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és beszéljünk egyébről.

-

-Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba, aztán

-kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy kavarodásban.

-Senki se tudott hirt felőle.

-

-A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se került

-vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik) kenyér nélkül

-maradt.

-

-Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot, jövőt,

-lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul. Nováknak azonban

-maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett társa után s nem

-veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha. Akkor aztán ah! de

-fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek majd mint a mesében,

-mig meg nem halnak.

-

-Azért Novák dolgai után járt.

-

-Ő megállapodott a jövője felől.

-

-Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a világ

-végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált párjával.

-

-Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből hadseregek

-lettek; harangokból ágyuk; éretlen suhanczokból érczkemény hősök; maga

-Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha egész életében azt csinálta

-volna.

-

-Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a felesége

-után megy.

-

-Ez egy vasszekér lesz.

-

-Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna állani,

-akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első forog tovább.

-Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a kerekek tetejébe;

-egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a kerekeket, hogy jobbra

-térjen, balra térjen. Mindez igen érthető dolog. Az első kerék

-megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és tovább gurul. Hegyen fel,

-lejtőre le; mezőn, erdőösvényen, zajtalanul szaporán. Ah! az ember

-hasitja a levegőt, akár a szálló madár.

-

-Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő már látja

-és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az arczát. Fák

-lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt versenyt száll

-vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad el. Hajrá! hegy

-ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi van a végében. Novák

-határozottabb formáju lett, mint olyan, akinek valósággal czélja van. A

-szemei fényesebbek lettek, – de a teste hitvány lett, mert sokat

-éhezett.

-

-A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben, a

-tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:

-

-– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz csinálni,

-azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen okvetetlenül

-elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát, élj meg, ha én is

-élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.

-

-És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok czella

-állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette vissza.

-

-Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány esztendő

-telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a kalapácsa

-csapásai, a reszelő kaparása.

-

-Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a fekete

-éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal megbántotta Novák.

-Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással próbálgatta a kis ember

-s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a veres vasra…

-

-Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba

-vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt, srófot.

-A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik kerék foga. Ez a

-taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.

-

-Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való templomozás végén

-mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s igy szóltak

-fejcsóválva:

-

-– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.

-

-Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a határai az

-okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy ábrándért, mely

-dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a becsület mesgyéjét. Van

-ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény Nováknak egyedül miért tiltaná

-meg kegyed, hogy vaskocsit kalapáljon, amikor ő a felesége után akar

-menni?

-

-– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi, főtisztelendő ur;

-igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen ugyszintén, amely

-engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon lesz rajta, az közös

-legyen a renddel.

-

-A gvardián nagy tenyerét szeliden végig lengette a Novák hitvány vállán

-s résztvevően igy szólt:

-

-– Te szegény.

-

-A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:

-

-– Ez ember jól beszél és szépen szólott.

-

-Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek nem

-állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak… Csak még

-egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi kerekeket. S azzal

-megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a dolgot. Csak egy kis

-kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a magáét, aztán megyünk.

-

-Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás

-kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,

-kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.

-Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.

-

-Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi ismerősei már

-alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az emésztődés; s megőszült

-egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán lógott, amely csizmaszárát

-verdeste. Habozva, szinte félénken huzódott el alkonyatkor mégis a házak

-mellett, kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék

-valakinek. Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen

-lesz. Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.

-Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A

-szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett. Ah!

-nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy szegény

-busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán köny boritja,

-tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.

-

-Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra indult a

-város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a fedeleken,

-csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak végig a piaczon.

-A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s czéhzászlókat

-lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg emberek, leánykák s

-vikleres vén asszonyok tódultak a város vége felé.

-

-A fráter igy szólt ebéd után:

-

-– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.

-

-– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?

-

-Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet vetett.

-Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész asztal. Innen

-a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve, hangosan énekeltek.

-

-Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák hangosan

-mondta, s felmagasztalva verte a mellét.

-

-Aztán a fráter igy szólt:

-

-– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a vasutért.

-

-Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy alázatoskodott:

-

-– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?

-

-Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis utczákon

-ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai fehérlettek a

-hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér nyilt a Maros

-csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.

-

-A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez az a

-szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét sem érte

-be az emberi szem.

-

-És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a falán s

-körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.

-

-Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.

-

-S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi lépett

-ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.

-

-S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és nem vonva

-mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a szalagon mind

-sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen, vágtatva, hogy a

-fergeteg utól nem érné.

-

-Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához szoritotta

-mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen, kétségbeesve:

-

-– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.

-

-S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.

-

-A barát hozzá sem kaphatott.

-

-Hát letérdelt mellé s igy szólt:

-

-– Mi lelte testvérem?

-

-Azonban senki se felelt.

-

-

-

-

-Ö. T. O.

-

-A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.

-

-A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s

-diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is

-több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü,

-kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen

-alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a

-süvegét s fogta össze a kezét.

-

-Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a

-virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok

-veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember

-magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy

-beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal

-nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka

-alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E

-könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél

-Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.

-

-Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk,

-hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó

-ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált

-házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly

-szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon

-volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj

-Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a

-nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb

-volt.

-

-Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből

-következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy

-kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy

-nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy

-oktatta Pánczélt:

-

-– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja

-nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.

-

-– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.

-

-Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket

-mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,

-amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a

-tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról,

-hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed

-is.«

-

-Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a

-garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni

-szokta a jóakaratu embereket.

-

-Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy

-tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a

-konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a

-veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a

-gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak

-semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz

-lett a piacz napkeleti sorából.

-

-A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy

-tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a

-parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s

-egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb

-emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban

-kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és

-sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a

-kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály

-érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és

-szivattyusok osztálya.

-

-Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott,

-hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember.

-Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a

-legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki.

-

-Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha

-káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak

-a polgárok elől.

-

-De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt

-tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra

-nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«.

-Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!

-

-E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek

-mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta

-egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke

-örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének

-ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis

-csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se

-lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy

-táblát ily felirattal: _Ö. T. O. szakaszvezető_.

-

-Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a

-keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás

-következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában.

-Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros

-zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak

-előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott

-kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével.

-

-A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos

-következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen

-öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal?

-Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket

-fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren:

-»Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a

-kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult

-és vásárolt.

-

-Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a

-szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat

-meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba

-forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy

-segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az

-udvarra… Az Isten őrizzen…

-

-S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva

-egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap

-ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A

-gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva

-nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos

-polgárnak; büszkeség… büszkeség…

-

-A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a

-városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros

-ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal,

-jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S

-az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán.

-

-S ez igy ment, s most a tavaszig.

-

-Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy

-a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek

-zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott,

-összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a

-tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink)

-megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra:

-

-– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.

-

-– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető.

-

-– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis

-koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.

-

-Aztán nyersen rákiáltot:

-

-– Hol a gyerek:

-

-Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember

-lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy

-olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.

-

-Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős

-nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:

-

-– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…

-

-Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:

-

-– Nagyon gyenge a szegényke…

-

-A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé

-állott, nyersen rivalt az asszonyra:

-

-– Nem hallottad? Hozd ki.

-

-– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.

-

-Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára:

-

-– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…

-

-– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott

-közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit

-dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?

-

-A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.

-

-– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a

-konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.

-

-Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.

-

-– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A

-lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?

-

-Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:

-

-– Kiköltöztök tán?

-

-A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a

-karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej

-sárgállott ki.

-

-A doktor bácsi mélyen morgott:

-

-– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak?

-A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires

-kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan

-hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü

-remete adta neki. Ühm…

-

-Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:

-

-– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No,

-hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én

-dolgom az, hogy lássam a gyermeket…

-

-Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,

-medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.

-Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta

-táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.

-

-Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében

-szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:

-

-– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.

-

-Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:

-

-– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél

-kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod

-meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A

-kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban…

-De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná

-az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni

-valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.

-

-Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére.

-Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az

-ajtófélre, hogy döngött.

-

-Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.

-

-Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:

-

-– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha

-elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét

-értette.

-

-Majd tompán folytatta:

-

-– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A

-tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever –

-mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem

-tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.

-

-

-

-

-

-ESŐS ALKONY.

-

-Oh szépséges nyári alkony te!

-

-Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt

-ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő,

-mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje. Csepre csepp halk

-zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre, az

-illatukba úgy betakarózva, mint egy kaczér leány a fátyolába. A kerti

-ház mögött vékonypénzü rezgő nyárok, e szaporabeszédüek,

-nyughatatlankodtak. És viola, viola nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama

-viola illata ez a régi, a régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az

-agyam valamelyik zugába akkor; s annyi idő mulva most felelevenedik, s

-libeg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami

-énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között.

-

-Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki hozta

-csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly

-szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek, a legények

-szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is ragyogott, minden

-nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk. Az urak is lejöttek.

-

-Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü nagy

-kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is, aki

-elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a gazdatiszt, a

-fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és mellette a

-felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a sugár, égőszemü

-Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék karton; s mély kékség a

-szemében, mint a magosságbeli ég.

-

-Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:

-

-– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is tudakozódott

-utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan asszony ez?

-

-– Beteg tán?

-

-Az anyám nem szerette őt.

-

-– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias asszony ez és unja az öreg urát,

-azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és dicsért. Valamit tán akar.

-De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az beteg legyen?

-

-Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék

-reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett hajamból egy

-pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a homlokomra, szük

-kézelőmet gavallérosan a kezem fejére vonszolgattam. Mindez hiba, bün,

-ha megbocsáthatatlan vétek az ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor

-kezdtem borotválgatni. A tanitó-házba az én édes, istenes anyám

-imazsámolyt állitott oda szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából.

-Ah! sajgó térddel törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom

-fordulva, hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda

-be. Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca

-sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü szók

-nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.

-

-  »Ki nem birom hölgyem tekintetét

-  Nincs hüvös barlang, mely előle véd

-  S nem nyujt menedéket esthomály.«

-

-Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem: Klárit a

-gazdatiszt feleségét.

-

-Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se tudtam a

-teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy féltem tőle.

-Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se vett. Képtelen

-álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott hullassam fiatal

-véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a nevéről nem daloltam,

-mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti

-nagyot nőtt a szememben s oly szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az

-utczán, nehogy megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a

-templomba. Az érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a

-sekrestyén át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…

-

-Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.

-

-Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról

-ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten

-szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.

-

-Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az első

-misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«

-

-E megy_ünk_-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a gimnáziumban.

-Ha _ő_ kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én elibe fölkiálltva:

-»Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek _előtted_« és a szivem persze

-meg fog szakadni.

-

-De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a Klári képét

-behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban mégis egyszer,

-hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári, olyan ragyogóan, hogy

-a szemem könybe lábbadt s ledobtam a pokróczot magamról, hogy hüljek

-meg, betegedjek meg és haljak meg a ragyogó Kláriért, aki busulni fog

-utánam és nem fog se enni, se inni, se aludni.

-

-A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben, mégis

-remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt elhaladtunk. Ott

-volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és nyájasan felém bólintott.

-Mint kigyultam! s befogtam a számat a tenyeremmel, hogy ne üvöltsek

-torokszakadtáig.

-

-A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a legelésző

-bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy szólva hősiesen:

-»ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek voltak, az ajakam

-azonban rebegett és dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra,

-amelyekkel megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam,

-hogy sirni szerettem volna.

-

-Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói porta

-szakállszáritóján.

-

-– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.

-

-Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.

-

-Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy volt

-megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak vége ez

-volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy szóltunk, mint az

-élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk szemben) »mikor a fiunk

-plébános lesz«, »mikor a nagybőjti prédikácziókat mondja és mindenki

-sir«, »mikor a fiunknak majd olyan sárga kanczái lesznek, mint az

-apátnak«.

-

-És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem volna a

-mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott tánczolni

-vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a szivemben a

-földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam már az igazi

-ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur!

-

-És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab borult,

-amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a

-látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és litániák

-zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely lombos ágat keres,

-hogy megpihenjen rajta.

-

-A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi barátklastromba

-a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a kongó gangon át

-hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan ismét az Ő jóillatu

-házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a mezőhavas gyapjas orma

-felett.

-

-Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a diligenczia

-megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a fejem bubját,

-bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával… és szolgáljam egész

-lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett valót.

-

-S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes esős

-nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók

-kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény, aki az

-édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének engem,

-érdemetlent.

-

-Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, – mint az

-édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő léleknek irját én

-hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.

-

-Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál állottam meg.

-Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz illő. Klári (kit az

-urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén félrevonult a csür ajtajából s

-hozzám jött.

-

-– Az őszön szentelik?

-

-A szemébe néztem.

-

-– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…

-

-Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra, de a

-szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem a

-nézésére. Halkan kérdezte:

-

-– S boldog-e?

-

-Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha lemondóan

-felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy tettem, mintha

-nem hallottam volna a kérdést. De _ezért_ jött ő? Fölfegyverkezve

-jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha fenyegetve van – de ő támad

-ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább léptem: Ő ismét mosolygott, és

-végigvonta ragyogó szemeit a reverándán át a hajamig.

-

-Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna, utána

-léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s – emlékezem – úgy

-gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától menekedem. Nem, mert őt

-kelle követnem, mint a vaspor a mágnest.

-

-A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü lomb.

-Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett valami bennem. A

-hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.

-

-– Miért kerül minket?

-

-Reám gondolt.

-

-– Én… dehogy.

-

-– Napok óta itt van s nem keresett fel.

-

-Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott. Egy faágat

-tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:

-

-– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan élünk

-magunkban. Minden megváltozik. Maga is.

-

-Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.

-

-– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett. Természetesen, hát

-a gyermeki hevüléseit már szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi

-egyhanguságban. Nincs, akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is?

-Kit lássunk itt?

-

-Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy lépéssel

-hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A verebek

-csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.

-

-– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a »hosszuréten«, mikor

-a csuf fekete bivalyok felém törtettek… Mondja! és (kaczéron pillantott

-vissza), csak véletlenül volt ott maga akkor, hogy olyan hirtelen

-előtermett az árokból segitségemül?

-

-Szégyeneltem hazudni.

-

-– Gyermek voltam.

-

-– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf lett az

-orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a termetem? A

-veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény asszonyért. Akkor

-kereste. Vallja be, vallja. Igaz?

-

-Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?

-

-– Emlékezik reám?

-

-Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy kissé,

-amint a testéről beszélt.

-

-– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a

-szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent

-György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi avatja

-hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az életüknél

-is. El lehet-e felejteni ezt?

-

-A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A lucskos

-betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más hangból mondta

-később, uj hurokra csapva a vonóval.

-

-– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a mosolygást; az

-édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan? Nem nehéz-e a

-csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg, hol kapható az erős

-szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm szeretetéből. Mivel

-gyógyitotta magát? Adjon belőle…

-

-És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött, közbevágva

-ugy kérve, mint egy gyermek.

-

-– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény elhagyatottnak… Az

-uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt. Örömek nem teremnek már

-neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt, – mi várjon? Lemondani – oh

-tanitson meg. A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt

-vagyunk esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…

-Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani az

-életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.

-

-Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött volna,

-akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai suhognak-e fölöttem?

-Mintha levetve szépséges testét, a lelkét látom benn… a testnek magvát,

-amely fekete és keserü, mint az epe.

-

-Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje, mikor

-borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni véltem, hová

-indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: – borzalmas és

-visszataszitó.

-

-Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két

-veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén

-kövér álla alatt…

-

-Csuf volt.

-

-A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a

-magányosan álló nyári lakás felé ment, amely mellett a rezgő-nyárok

-locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és kezét nyujtotta.

-Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva volt, mintha fáradt

-volna.

-

-– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége látszott a

-lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk? Az eső, lássa,

-beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és beszél nekem, és

-tanit a lemondásra… Akar?

-

-Megállottam az ösvényen.

-

-Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó barlangba lép

-Aeneas:

-

-  … E nap volt a bajok forrása,

-  ez, a keserü gyász kezdete.

-

-Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.

-

-– Nem… Már leszállt az est.

-

-Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:

-

-– Igaza van. Menjen.

-

-És belépett magában.

-

-Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.

-

-Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.

-

-Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem

-sóvárgással vagyon még tele.

-

-Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:

-

-– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?

-

-

-

-

-

-AZ ELIZ NEVENAPJA.

-

-Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz,

-a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes

-anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az

-Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…

-

-Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az

-utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert

-összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék.

-Megijedt és segitség után nézett.

-

-– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.

-

-Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.

-

-Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó.

-

-– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.

-

-Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak.

-Kábultan a segitőhöz simult.

-

-– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet.

-

-Eliz megsimogatta a homlokát.

-

-– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni.

-

-Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember

-kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna

-kikapcsolni.

-

-– Segitsek?

-

-Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér

-ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán

-babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte.

-

-Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint

-akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az

-ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike

-ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte.

-

-Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő

-volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó.

-Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a

-kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas

-hölgy) észrevette ezt:

-

-– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki!

-Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem.

-

-Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony.

-

-Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani.

-

-– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.

-

-Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:

-

-– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.

-

-Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott

-s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.

-

-– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam.

-

-Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki

-kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az

-asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a

-karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak.

-Félve lépett be a szobába.

-

-Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.

-

-– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat.

-

-– Nem, nagysád.

-

-– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak,

-sem bolond! Nem sétált?

-

-Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:

-

-– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.

-

-– De nagysád…

-

-– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony?

-Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő

-hol volt…

-

-Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló

-székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:

-

-– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek!

-Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház.

-Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem

-szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából

-senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.

-

-Eliz fölemelkedett. Remegett.

-

-– De nagysád… nagysád…

-

-– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes

-házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan

-legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem.

-Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.

-

-Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót.

-

-A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A

-keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne.

-

-Mi történt vele?

-

-Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják

-őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét

-férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az

-anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz

-hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá,

-észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a

-tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében

-és ime…

-

-Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá?

-Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a

-tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt.

-Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az

-asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s

-az indulatossága könybe fuladt.

-

-Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s

-lerogyott egy székre.

-

-Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:

-

-– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt

-hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.

-

-Félig sikoltozva tört ki:

-

-– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam

-valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én?

-én?

-

-– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel

-beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre

-a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő

-áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.

-

-Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány

-mellé állott.

-

-– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél,

-annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek

-helye nincs itt. Érti? Tudja?

-

-Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy

-Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a

-nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.

-

-Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a

-gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; –

-aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a

-templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng

-a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s

-amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a

-félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; –

-Irma: ismerik-e őt?

-

-– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz

-arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül

-leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a

-székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony

-ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló

-fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és

-megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s

-fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa.

-

-Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A

-vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt:

-

-– Mi kell?

-

-– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége

-reám?

-

-– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb…

-

-Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan sajnálkozó

-tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne

-elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s

-mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s

-visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a

-leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s

-kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének.

-

-A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt,

-könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy

-ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos

-volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne,

-azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova

-menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való

-otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az

-apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen?

-

-Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza

-közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az

-egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés!

-Szabónál van az ir…

-

-A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a

-Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten

-ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az

-utczára.

-

-Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda

-fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a

-katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden

-részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta:

-mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult

-volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és

-mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a

-szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták:

-

-– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék.

-

-Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba.

-Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy

-egyenesen, meredten.

-

-Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott.

-

-– Hadnagy ur… rebegte.

-

-– Félre, mondta idegen torokhangon.

-

-Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett?

-Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván

-oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.

-

-Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána.

-

-– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték

-a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és

-tapsoltak.

-

-A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott

-az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval

-beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.

-

-A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok

-apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a

-kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak

-ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl.

-

-Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös

-volt.

-

-Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte:

-

-– Mit akar?

-

-Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok

-kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a

-zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?

-

-A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A

-hadnagy meghajlott:

-

-– Megengedi, hogy haza vigyem?

-

-Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a

-leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:

-

-– De jöjjön… jöjjön maga is.

-

-Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy

-aggodalommal hajolt felé.

-

-– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután

-lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az

-apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze

-otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett.

-

-Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt

-izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána.

-

-– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit

-tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel.

-

-Szabó meghajolt az asszonyság előtt.

-

-– Bocsánat, mondta.

-

-Irma méltóságteljesen emelkedett meg.

-

-– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok

-itt, ebben legyen a mentségem.

-

-Eliz türelmetlenül szólott bele.

-

-– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.

-

-– Rosszat tett?

-

-– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?

-

-A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony

-zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta:

-

-– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.

-

-És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról,

-krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat

-leforrázta.

-

-Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé

-sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett

-Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent

-a leánynak, de külömben bünös ő ám.«

-

-– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben

-van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól

-megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi

-ismerjük egymást.

-

-Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.

-

-– De ön semmit se mond.

-

-– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…

-

-Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz:

-

-– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?

-

-A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.

-

-– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit

-értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.

-

-Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.«

-

-Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a

-szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog

-szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem!

-

-Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.

-

-A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni.

-Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen

-dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s

-leborult a diványra erőtelenül.

-

-Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a

-kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,

-részvéttel kérdezte:

-

-– Bántotta-e valaki?

-

-Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a

-kezét. Eliz ráborult a kézre.

-

-Akkor lépett be Irma asszony.

-

-– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset.

-Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?

-

-Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége

-után.

-

-Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe

-künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak

-körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az

-irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A

-kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával.

-A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy

-szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a

-szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s

-rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó

-veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.

-

-Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón.

-Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg

-ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet

-az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg

-az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.

-

-Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a

-világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy

-meglássa valaki…

-

-A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott

-léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat

-letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.

-

-A Maros lustán simult odább magas martja között.

-

-Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek

-világon?…

-

-

-

-

-

-KALAND.

-

-Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!

-

-Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat,

-amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu

-előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával),

-egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s

-igen boldogok, vidámak voltak.

-

-A városon?

-

-Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék

-virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert

-igy szólt:

-

-– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most;

-kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei

-igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.

-

-A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos

-utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a

-nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu

-derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:

-

-– Tetszem?

-

-A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem

-olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta.

-A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája

-gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt

-gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s

-ravaszul igy szól:

-

-– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a

-galléromat) már nem tetszem?

-

-Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz

-puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a

-márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész

-ábrázatuk.

-

-Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt),

-nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi

-vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról?

-Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról,

-darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze)

-az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.

-

-Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a

-czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő

-adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka

-hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is

-volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos

-kedveskedő volt, mint maga a tavasz.

-

-– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak

-Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle

-költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal

-haragszom.

-

-Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.

-

-– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!

-

-Anett tréfásan tovább zsörtölődött.

-

-– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is

-gondolhatja…

-

-Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.

-

-– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah!

-hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.

-

-Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:

-

-– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel,

-minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor

-egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel

-mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek

-akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…

-

-S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az

-üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki

-bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a

-vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak

-ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.

-

-Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént

-mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az

-egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül

-beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.

-

-Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu

-padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a

-levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta,

-nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett,

-pántlikával a végén.

-

-Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve

-nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát

-(ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az

-ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel

-szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy

-bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket.

-Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!«

-káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl,

-ujból kezdve a játékot.

-

-Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos

-boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon

-megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a

-karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a

-sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment

-bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak

-találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná,

-mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult

-mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.

-

-Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról

-beleütközik a magyar!

-

-Vajjon mondott-e valamit Anett?

-

-Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz

-kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor

-enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit

-– mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy

-szempillantására pedig száz baka igazodik.

-

-Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se

-juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon

-összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan

-egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus

-megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha

-tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba,

-fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:

-

-– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott

-(rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.

-

-Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden

-cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.

-

-Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett

-fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba,

-minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában,

-kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt

-karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.

-

-Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami

-régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos

-folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával,

-várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok

-raktárául épitették volna.

-

-Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt.

-Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen

-nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre

-bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett,

-valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva?

-Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg

-csóka libbenne át a fekete levegőn.

-

-Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.

-

-Anett kiáltani akart.

-

-Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.

-

-– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.

-

-Nem ismerte meg.

-

-– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.

-

-Tompa torokhang volt.

-

-– Mit akar?

-

-– Nagyon zuhog az eső.

-

-– Aztán, nincs esernyője?

-

-– Nem nyit ajtót egy perczre?

-

-– Valamijét itt hagyta?

-

-– Igen, valamim van itt.

-

-– Mi?

-

-A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem«

-de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta

-s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka

-kissé rebegett:

-

-– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy

-bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz

-vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.

-

-– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…

-

-Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az

-erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról

-csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.

-

-Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan

-zuhogott. Derülten kérdezte:

-

-– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?

-

-Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése

-megzavarta.

-

-– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg

-ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos

-emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az

-effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom,

-hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!

-

-A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.

-

-– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki

-magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg

-szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram.

-Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?

-

-Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen

-megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.

-

-– Mi lakik magában?

-

-Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.

-

-– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és

-eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen,

-hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre

-járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és

-ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban

-kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen,

-hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.

-

-A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő

-szemeit.

-

-– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy

-fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert

-sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…

-másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon;

-kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad.

-Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal

-csókoltál meg.

-

-Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a

-szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony

-arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.

-

-– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem

-igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel.

-Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre.

-Szeretlek, szeretlek!

-

-És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott

-ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az

-ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly

-gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.

-

-Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre

-nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten

-rivallta:

-

-– Ne… ne…

-

-Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött

-sirva.

-

-Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen

-gagyogással csititotta.

-

-A gyermek visitva kiáltotta:

-

-– Menj… menj.

-

-Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy

-fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.

-

-Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.

-

-Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely

-fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:

-

-– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott

-van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék

-innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az

-ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki

-innen ki…

-

-A karjával mutatta az ajtót.

-

-A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.

-

-Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz

-léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.

-

-*

-

-Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.

-

-Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón.

-Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy

-szólt ki a gangra:

-

-– Ott van-e Dénes?

-

-A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.

-

-– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar

-vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.

-

-Aztán bezárta az ablakot.

-

-

-

-

-

-A TARVÁSÁRI BUCSU.

-

-Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg,

-fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a

-nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a

-templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas,

-füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika

-volt a templom előtt.

-

-A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a

-virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az

-ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu,

-facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában

-viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó

-napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.

-

-Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun.

-Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A

-hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős

-hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut

-erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt

-reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a

-városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és

-mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát

-szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy

-kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák

-szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok

-Bethlehembe.

-

-Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a

-Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a

-falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros

-batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség

-előtt.

-

-És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon,

-szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak

-a fiuk.

-

-Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes

-anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor

-Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról

-szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta

-öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a

-városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti

-uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől

-küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.

-

-– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre

-való idő.

-

-S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje

-akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak,

-akinek legalább az élete megmaradt.

-

-Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.

-

-… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas

-uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit

-róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé?

-hogy lett csendes ember belőle?

-

-Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról,

-hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok?

-merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis

-lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő

-levegőn.

-

-Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos

-ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s

-halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre,

-gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.

-

-A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett

-lefelé a nyüzsgő aljba.

-

-Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az

-erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok

-megálltak egy perczre, hogy megnézzék.

-

-– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s

-vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?

-

-– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét

-szellőzteti.

-

-– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból.

-Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.

-

-A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig

-apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart

-kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai

-sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég

-óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett;

-sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A

-Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül

-néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé

-lehunyta szemét s megbotorkázott.

-

-– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A

-vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.

-

-… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott

-az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása

-hallszik-e?

-

-Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták

-fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga

-szállongana ide.

-

-A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek.

-Tar Katicza szemérmesen megrázza.

-

-– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni

-akarnának.

-

-– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák.

-Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől.

-Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő

-kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily

-szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském,

-kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a

-gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan

-jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.

-

-– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni

-azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan

-batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában

-látta csak azóta.

-

-Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a

-várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.

-

-Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És

-ugy felpirult egész homlokáig.

-

-Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte

-minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog

-beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.

-

-Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér

-jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei

-ott laknak. Itt Tar – az urak.

-

-Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a

-lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.

-

-Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az

-incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből

-való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában.

-Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta

-matériából, amiből ti lettetek.«

-

-Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.

-

-– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak

-hozzá a pecsenyesütők.

-

-Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre

-sem veszi.

-

-Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas

-diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd

-eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus

-koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak

-az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a

-barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát

-féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha,

-mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.

-

-Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a

-Boldogasszonyhoz:

-

-  »Magyar népedről, örökségedről

-  Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.«

-

-A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent:

-»Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj

-érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai

-között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére

-helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.

-

-Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög

-fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a

-bucsusok lábai alatt az országut.

-

-Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó.

-Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.

-

-Katicza bátran indult be a templomba.

-

-– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.

-

-– Be akarok menni – szólt indulatosan.

-

-– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön

-egy seprüre s azon lovagoljon be.

-

-Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős

-prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a

-templom ajtajához. Szédült volt.

-

-A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés

-szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.

-

-Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni.

-Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha

-megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy

-meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a

-felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a

-hazáért.

-

-Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge

-szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás

-hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp

-csepent a porba.

-

-A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni

-kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz

-alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki

-egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.

-

-Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag

-terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a

-Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a

-sekrestyébe.

-

-Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott.

-Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján,

-hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult…

-reszketett.

-

-Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán

-nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai

-alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra

-körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le.

-Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei

-nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta,

-ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.

-

-Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:

-

-»Ferencz!«

-

-A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.

-

-– Nem emlékezik reám?

-

-– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán

-»kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?

-

-Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.

-

-– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak

-még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett

-embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!

-

-Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos

-nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a

-templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult.

-Katicza sóváran nézett reá.

-

-– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól

-főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán

-suhog az eső.

-

-És egyebet semmit.

-

-Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz.

-Felsóhajtott.

-

-Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai

-meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe.

-Künn szakadt a viz.

-

-Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s

-sovány testéhez tapadt.

-

-A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza

-szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott

-hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.

-

-A tömzsi ember kaczagva nézett rá.

-

-– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem

-tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.

-

-Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.

-

-Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is

-vége… vége van.

-

-A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A

-szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok

-a sátrak alól kaczagva nézték.

-

-S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél

-szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány

-arczához. Fekete vonalak támadtak képén.

-

-A székely megütődve nézte meg.

-

-– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.

-

-Oda se neki.

-

-De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely

-kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő

-fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott

-róla.

-

-A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos

-mezőn. Madarak csippentek fel.

-

-Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.

-

-Katicza belépett.

-

-– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.

-

-

-

-

-

-A BIRTYÓKA.

-

-Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak

-hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény

-legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a

-tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.

-

-Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről,

-betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem

-félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly

-alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget

-okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.

-

-A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu

-volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan

-taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy

-rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami

-netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a

-finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a

-tányért.

-

-Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.

-

-Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes

-anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még

-a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.

-

-Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem.

-Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely

-ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem

-volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a

-gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam.

-Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.

-

-A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét

-szerezzen a nélkülözhetetlenekre.

-

-A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan

-fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda

-kellett költöznie.

-

-Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros

-házában:

-

-– Maga akar tanitani minket?

-

-Szégyenlősen felelt:

-

-– Nem. A fiucskát fogom tanitani.

-

-– Hát mit is tanulhatnék én, magától?

-

-Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy

-birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s

-az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az

-embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig

-pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy

-urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk,

-mint egy macska) szolgálta ki.

-

-E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek

-önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!

-

-– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte

-Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik

-csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.

-

-Máskor igy gyötörte:

-

-– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a

-földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei

-volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.

-

-A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon

-nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába

-járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában

-sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány

-(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a

-gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos

-képét is.

-

-– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.

-

-Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok

-voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább

-dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte,

-amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos

-volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.

-

-Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte

-tőle Czicza:

-

-– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem?

-s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne,

-érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én

-akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im

-az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!

-

-Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a

-keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény

-jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.

-

-Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a

-nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a

-leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól

-megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak

-imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli

-istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a

-hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt

-a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi

-még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert

-Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk

-csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.

-

-Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar

-dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos

-tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a

-kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá,

-hogy megsajnáltuk.

-

-– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…

-

-Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze,

-amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a

-tökéletlen leányzó.

-

-– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el

-tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De

-megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a

-gyermekünket.

-

-Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen

-Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon

-beszélt:

-

-– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet

-felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és

-érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit

-én… én… én – honnan tudjak én?

-

-Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye

-rátüz.

-

-Az érettségi persze kutba esett.

-

-Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak

-a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a

-pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A

-korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére

-sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.

-

-Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi

-parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon

-szégyelte őt.

-

-Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte,

-hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment.

-Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a

-társának, Vilmosra mutatva:

-

-– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…

-

-Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló

-himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös

-sirásba kezdett, amikor már senki se látta.

-

-A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a

-közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.

-

-A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak

-nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba,

-ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.

-

-Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg

-se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap

-megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta

-érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját

-eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen.

-Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől

-s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.

-

-– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet

-adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.

-

-Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a

-névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette

-meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az

-ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el

-tégedet.

-

-Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle.

-Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha

-köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a

-gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit

-csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek…

-meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval

-fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.

-

-Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi

-veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves.

-Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az

-ujját. Nem hagyja el!

-

-Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi

-boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt

-a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.

-

-Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.

-

-Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a

-gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos

-kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.

-

-– Oda van, mondta a dajka.

-

-– Oda?… Mit mond?

-

-Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta

-szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt

-rózsaszirom.

-

-– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.

-

-– Megöli őt…

-

-A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy

-verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös

-földre.

-

-Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig.

-Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint

-felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:

-

-– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát

-kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt

-hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.

-

-És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a

-golyó.

-

-Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan

-énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy

-asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.

-

-Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a

-cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki,

-parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve

-egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.

-

-Aztán ezt az életet nagyon megszokta.

-

-Ki se szokott belőle soha…

-

-*

-

-Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy

-nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le…

-Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad

-és kicsi, izetlen, rossz.

-

-Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.

-

-

-

-

-ELKÉSETT.

-

-Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit

-csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az

-ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést

-keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt

-belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott,

-rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen

-lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a

-madár.

-

-Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi.

-Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt

-hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára

-készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő

-darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával,

-lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett.

-Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.

-

-Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál

-inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az

-igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok

-édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális

-finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.

-Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a

-netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert

-a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen

-besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.

-

-Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete

-hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét)

-ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át

-hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta,

-vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még

-hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való

-vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire

-egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.

-

-Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után

-együtt töltötték az estéket.

-

-Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették.

-Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó

-vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő

-tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást,

-mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az

-asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely

-bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves

-vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből),

-fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor

-Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a

-kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben,

-hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.

-

-Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról

-(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem

-bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt

-némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.

-

-Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi

-nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre

-se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag

-özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul

-ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora

-bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami

-kifogásolni valót.

-

-A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis

-társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta

-magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát

-Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és

-Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy

-helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban

-állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz

-bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt

-Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes

-lelket.

-

-Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a

-bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné

-mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk

-előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a

-barátnéjához.

-

-– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből

-valók.

-

-Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta

-meg a csendet:

-

-– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.

-

-Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér

-csepp bugygyant ki a szemhéja alól.

-

-A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s

-gyöngéden megérintette a Mimi kezét.

-

-– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?

-

-Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.

-

-– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne

-is az a kocsi?

-

-Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:

-

-– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.

-

-Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:

-

-– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?

-

-Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se

-ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba

-ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:

-

-– Valami bánata van Miminek.

-

-– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.

-

-Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki.

-Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele,

-mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.

-

-Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az

-egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott

-Bekére:

-

-– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát

-élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes

-otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s

-egyébb ilyenfélék.

-

-Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi

-néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen

-ellene mondott.

-

-– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát

-cserélnék egy királylyal…?

-

-Beke tréfára forditotta a beszédet.

-

-– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?

-

-És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre

-melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.

-

-– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.

-

-– Hát nem magától keresett föl minket?

-

-Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.

-

-Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt

-éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki.

-Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva

-érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem

-Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi

-busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett.

-S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett,

-hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha

-egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.

-

-Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:

-

-– A szemtelen.

-

-Aztán a bácsihoz fordult élesen:

-

-– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga

-szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?

-

-– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.

-

-Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki

-jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a

-vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem

-szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:

-

-– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására

-felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.

-

-– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az

-asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.

-

-A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan

-lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod

-napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány

-özvegygyel.

-

-Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert

-előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni?

-de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé

-fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.

-

-Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki

-valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De

-láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.

-

-Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az

-ebédhez.

-

-– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy

-fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.

-

-Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart

-menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle

-együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a

-csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a

-szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.

-

-Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki

-volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az

-arczszine egészen fakó volt.

-

-– A fejem fáj… igy szólt törődötten.

-

-– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.

-

-Mimi leroskadt a diványra.

-

-– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.

-

-Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen

-megismételte:

-

-– Valaki rosz hirt hozott neked?

-

-– Ki hozzon?

-

-– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.

-

-Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.

-

-– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel

-megháboritott volna valaki? Miért kérded?

-

-Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:

-

-– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add

-ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?

-

-S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.

-

-– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak

-semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél

-az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…

-

-– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.

-

-– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek

-senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a

-szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.

-

-S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste

-hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta

-mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott

-termetét.

-

-A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe

-borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.

-

-A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:

-

-– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az

-Isten nincsen az égben.

-

-Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:

-

-– Isten van az égben.

-

-Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt

-hivná.

-

-Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához

-közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség

-kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt

-zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?

-

-Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…

-Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A

-boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki…

-Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A

-lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és

-ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer

-nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint

-irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja

-igaz gyöngyeivel kövér nyakán…

-

-Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.

-

-Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle

-haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize;

-kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó

-versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy

-jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró

-villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott

-mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a

-székéről.

-

-Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely

-bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg.

-Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem

-értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a

-küzködésbe, megadta magát csöndesen.

-

-Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon

-csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.

-

-A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot:

-»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta

-sokszor egymásután, de ki értse meg őt!

-

-Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy

-hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.

-

-… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A

-kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az

-ezüst tálczán.

-

-És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett

-homlokához és mintha igy szólana:

-

-– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet

-egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig

-másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek

-a másé.

-

-Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat

-suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi

-felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a

-feleségének.

-

-

-

-

-»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«

-

-A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti

-vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett

-volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az

-ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit

-küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte,

-alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt

-hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész

-rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik

-szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi

-nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott

-fölötte.

-

-Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő

-kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel

-s efajta holmikból összeállitva.

-

-A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk

-kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A

-müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg

-lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében

-rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld

-kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett

-nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó

-czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges

-szépségek jöttek átszellemült arczokkal.

-

-A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a

-kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.

-

-Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül

-koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért

-lelkesen, s a jó czélért.

-

-A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester:

-gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes

-hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.

-

-A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a

-közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.

-

-Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a

-polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies

-perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok.

-

-A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t

-mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek,

-hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki

-most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.

-

-»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A

-polgármester is figyelmes lett.

-

-– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt.

-Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és

-törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is

-kiszálingáltak az ivók.

-

-– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban

-lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt:

-

-– A levegő nagyszerü.

-

-– A hüség… mondták mások.

-

-– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.

-

-Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg.

-

-– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.

-

-És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.

-

-– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.

-

-A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:

-

-– Ki festette e művet?

-

-Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán

-állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek

-lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.

-

-– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte:

-»Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban.

-»Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek

-nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek

-utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét

-hozott be.

-

-– Éljen, kiáltott.

-

-Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen

-volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig.

-Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan

-az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát:

-

-– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az

-elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban

-meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.

-

-Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.

-

-Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis

-Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme

-ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.

-

-Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki

-tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették.

-»Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy

-egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a

-plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába

-öltöztesse.«

-

-Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A

-polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol

-tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a

-Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt

-királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy,

-mindenható.

-

-A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal

-lépett elé hát:

-

-– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a

-buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk…

-

-Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre

-ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn

-a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos

-fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt

-lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült.

-

-A kis Ella ártatlanul kérdezte.

-

-– Nagyon nehéz festeni?

-

-Spaller halkan mondta.

-

-– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember.

-

-A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A

-kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.

-

-A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve

-»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.

-

-Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben

-megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába

-tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:

-

-– Nem engedné meg, hogy lefessem?

-

-A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A

-festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a

-polgármester leányának.

-

-Ella mosolyogva vette át és eltette.

-

-Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A

-dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s

-nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A

-patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába

-merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb

-asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott

-Ella?« mit a polgármester?

-

-A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind

-nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva.

-

-*

-

-A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek

-döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett.

-

-A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A

-tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott;

-a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog,

-valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.

-

-Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul

-keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett.

-Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy

-Spaller van.

-

-A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő

-szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.

-

-Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus

-mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit

-s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre

-sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.

-

-Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.

-

-Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott

-az este a tárlaton.

-

-Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi

-tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy

-fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem

-voltak ott tegnap.

-

-Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola,

-hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte

-Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen

-bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.

-

-A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes

-reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az

-egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak.

-

-Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi

-helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton?

-

-A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája

-ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.

-

-A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller

-egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu

-bizalmasan rázta feléje a kezét.

-

-– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…

-

-S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz csatlakozott.

-

-Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a

-magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak

-egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek,

-lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz.

-

-Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a

-piaczra. A leányát vezette a karján.

-

-Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány

-láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik

-minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi

-sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak…

-

-A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől

-köszöntötték. Barátsággal viszonozta.

-

-Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse?

-vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban

-izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester

-mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis

-Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.

-

-A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt.

-

-Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja

-Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és

-halálos sáppadtság ömlött el arczán.

-

-Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére

-senkivel sem beszélt.

-

-Spaller egész közel ért s megállott.

-

-Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából.

-

-A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva

-szivesen mondta:

-

-– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A

-hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben

-szolgálatára lehetek.

-

-Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett

-a fiatalemberre.

-

-Aztán csendesen tovább mentek.

-

-Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult

-ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.

-

-

-

-

-

-AZ ÉDES ANYA.

-

-Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a

-szükmellü apja után.

-

-Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton

-hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az

-asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra

-czimbora volt.

-

-Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg

-benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára

-emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára.

-Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden

-reménysége.

-

-Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét

-szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki

-az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni

-kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a

-szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke,

-de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.

-Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen

-eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak

-legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt,

-mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt

-megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább

-ballagtak volna.

-

-Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az

-ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek

-ott, mulattak s erős borokat ittak.

-

-Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét

-Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az

-anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.

-

-Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi

-ablaka alá.

-

-  »Ingadozó nádszál,

-  Hozzám nem hajlottál…«

-

-Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő

-kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár

-mellett:

-

-  »Bár ahhoz légy igaz,

-  Akit választottál…«

-

-Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy

-rávegye: ne énekelje többé e nótát.

-

-Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily

-lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!

-

-Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami

-sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A

-szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával,

-nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen.

-Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel

-állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna.

-

-Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A

-kényeztetés is terhére volt.

-

-Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az

-anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint

-annakelőtte.

-

-Ha igy szólt Anna-Mária:

-

-– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott.

-

-Pista igy felelt:

-

-– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle.

-

-Igy szólván, ő is Pepire gondolt.

-

-– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod

-vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?

-

-– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint

-valami kefe.

-

-Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte:

-

-– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?

-

-De Pista befordult s haragosan mondta:

-

-– Nem kell semmi magától.

-

-Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt

-elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér

-szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá…

-Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván

-egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,

-félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.

-

-Igy meghidegültek egymás iránt.

-

-A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból

-jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a

-prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy

-semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró

-herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel,

-de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az

-életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, –

-fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt.

-

-Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával

-volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz

-forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére

-holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a

-rettenetes hidegségét…

-

-Semmi…

-

-Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és

-elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös

-bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult

-szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből,

-mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám!

-elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll

-fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül.

-Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment

-és semmi hiányság nem marad utána?

-

-Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek

-egy egész világ volt.

-

-A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek

-karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol

-játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész

-levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és

-eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi.

-Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám,

-kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a

-szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette

-volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla

-szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott;

-álmában és ébren és lélekzette… a fiát.

-

-A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott

-s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér

-szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult

-tőle.

-

-A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan

-lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem

-ismeri őt.

-

-A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos

-szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi

-ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb

-virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,

-hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu

-kasztenjébe.

-

-És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig

-egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu.

-

-Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon

-stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a

-vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga

-viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz,

-amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt

-fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek.

-Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők,

-igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi

-ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis

-ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi

-magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró

-csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a

-piros poharakban.

-

-Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária

-törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei.

-

-S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet

-ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port

-fel nem fedezhetel.

-

-És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós

-szemeivel reám néz s igy szól:

-

-– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? _Ama_

-Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát

-senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és

-fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém?

-

-Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét

-megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg.

-

-– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik.

-Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám

-őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.

-

-Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a

-nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.

-

-– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes

-öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta

-bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen

-aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy

-legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És

-mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a

-szegényeknek.

-

-Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével,

-hogy teljék az idő.

-

-– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna

-eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom,

-nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat.

-Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült

-mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi,

-hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive

-rajta.

-

-Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:

-

-– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam

-eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő

-nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben.

-Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő

-nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki

-virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam,

-szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne

-büntessen érte.

-

-Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.

-

-– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság

-terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam

-tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a

-szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt…

-

-Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy

-elővegyen egy táskát.

-

-– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.

-

-Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:

-

-– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám,

-aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten

-nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.

-

-És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –

-határozott, biztos lépéssel.

-

-

-

-

-KÉT FEHÉRNÉP.

-

-A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék

-kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is

-tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A

-Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott,

-ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a

-nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a

-gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák

-szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó

-állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.

-

-A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a

-gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton

-jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén.

-

-– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának.

-

-Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár

-Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor

-hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a

-szekeresek.

-

-Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.

-

-– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.

-

-– Melyik?

-

-– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?

-

-Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az

-asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok

-szóba ereszkedtek a menyecskével:

-

-– Honnan való vagy?

-

-– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?

-

-– Ij! de harapós vagy.

-

-Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona

-után ment s azzal szót kezdett:

-

-– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak.

-

-Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.

-

-Utána ment.

-

-– Azt mondtam, hogy szépen laktak.

-

-– Akar valamit?

-

-– Idevaló vagy?

-

-Odavetőleg felelt:

-

-– Onnan alulról Sóváradról.

-

-– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.

-

-– Nekem sincs ügyem arrafelé.

-

-Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott,

-hogy barátkozni akar.

-

-– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen

-derék fehérnépnek?

-

-– Nem vagyunk magunkra.

-

-Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a

-beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón

-kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó

-nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott.

-Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal

-mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy

-mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel,

-poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy

-báránybőrös bundával, faragó szerszámaival.

-

-Ráki tolakodóan vallatta:

-

-– S szeretőd nincsen?

-

-– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.

-

-– Szét ne vessen a méreg, lelkem.

-

-– Hát legyen békén tőlem.

-

-Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek

-jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett

-be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.

-

-– Te vagy itt, Ráki hugom?

-

-Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte:

-

-– Mit keressz itt?

-

-– Mi gondja van rá?

-

-– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen

-vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát

-itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az

-ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te

-otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne

-kérdezze meg: hogy vetődsz ide?

-

-Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s

-elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan

-gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a

-szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról.

-Később görbén nézett Rákira:

-

-– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem

-tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek.

-

-Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály

-este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát.

-Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel

-s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány

-szótlanul ügyelt minden érkező szekérre.

-

-Ráki rászólt:

-

-– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?

-

-Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt,

-pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha

-ünnepre öltözött volna ki.

-

-– Csak nem a szeretődet várod?

-

-Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette:

-

-– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?

-

-– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony

-mellett.

-

-Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona

-kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből.

-

-De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár

-ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta

-a függő lámpát.

-

-Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más

-ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony

-felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán

-megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt.

-

-Ilona benn a szobában igy szólt:

-

-– Azt hittem valami baj érte az uton.

-

-– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni

-szerettem volna hozzád.

-

-Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván

-rákiáltott.

-

-– Mit akarsz az ajtón?

-

-– Nem szabad oda bemenni?

-

-– Láthatod.

-

-– Valamit dugdos kend ott benn?

-

-– Kinn elég tágas az erdő.

-

-Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.

-

-– Lassan he!

-

-– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!

-

-– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet,

-ahol neki tetszik.

-

-Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a

-könyöklésből. Erősebben folytatta:

-

-– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való

-tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom.

-Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.

-

-A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a

-házsártos ember vállára tette a kezét.

-

-– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s

-abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra.

-

-A székely felhuzta a vállát.

-

-– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem

-ha a falumbelivel parasztoskodik valaki.

-

-Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:

-

-– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?

-

-Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után.

-

-Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón

-fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.

-

-Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők

-mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen

-verne belé:

-

-– A mát–ká–ja… a mátkája.

-

-A falubelije utrakészen megállott:

-

-– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az

-Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami

-bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked

-urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az

-mi?

-

-Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni.

-

-Aztán rekedten igy szólt:

-

-– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.

-

-– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e

-valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám.

-

-– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen…

-

-A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak,

-aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az

-országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját,

-belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra

-a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta.

-

-Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a

-gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a

-gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott

-ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz

-zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér

-halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot

-hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna.

-

-Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a

-lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben

-két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel

-kapálózva.

-

-Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány

-világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn.

-

-– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.

-

-A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a

-leány.

-

-Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.

-

-Fönn a fogadós szólt:

-

-– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?

-

-– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban

-indulhassak.

-

-– Az Isten áldjon.

-

-Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az

-istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló

-ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s

-hangosan becsapta az ajtót.

-

-Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az

-embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból.

-

-Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán

-a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az

-eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél

-deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz

-fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól

-élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről

-lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett.

-

-Gyönge perczegés hallatszott.

-

-– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.

-

-A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló

-felé.

-

-Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg

-nesztelenül.

-

-A székely megragadta a Ráki kezét.

-

-– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.

-

-– Ki van ott? kiáltott a leány.

-

-– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a

-szeretőjéhez.

-

-A leány lerohant.

-

-– Ki az?

-

-– Ki vagy te?

-

-– Mit akarsz ott?

-

-A székely eleresztette az asszony kezét.

-

-– Mi közöd van hozzá?

-

-– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az utból!

-

-– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.

-

-– Mit akar? A mátkám van ott benn.

-

-– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a felesége

-vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki közeledik

-hozzám.

-

-Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.

-

-– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki ha

-mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged, tartom

-az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.

-

-A fogadós orditva rohant ki.

-

-A leány rémülten nézett az asszonyra.

-

-A láng bekapott a fedél szegletébe.

-

-A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a gyepre.

-

-– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek előttem.

-

-– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt.

-

-Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve

-hajtott:

-

-– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az

-alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége

-vagy? az ő felesége?

-

-A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész.

-

-– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy

-engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz

-körmömmel.

-

-– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki

-elhagyta a feleségét, a gyermekét…

-

-Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett,

-amely a lábuk előtt hevert.

-

-A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy

-szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.

-

-A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.

-

-– A lovak benn égnek! kiáltotta.

-

-Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától.

-Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat.

-

-Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét.

-

-– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…

-

-Mert a férfi sehol se volt.

-

-– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az

-asszonyokra:

-

-– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a

-fogatok. Inkább csebret ide mindketten…

-

-… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült

-a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön.

-

-A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan

-pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.

-

-

-

-

-

-KIS LEÁNY BAJA.

-

-Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis kandér

-tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért a kapum

-ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.

-

-– Hideg van, kis leány?

-

-Bátran szembe nézett velem s igy felelt:

-

-– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van, akkor nem

-fázik.

-

-– S neked dolgod van, kis leányka?

-

-– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell s

-aztán a gyermekre is sok a takaritás.

-

-– Ugy-e? Hát az anyád?

-

-– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak magunkra

-vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék megnézni a

-házat is, a gyermeket is. Jóskát – tette hozzá magyarázólag, – a

-fiucskát.

-

-– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy

-bizhatnák te reád Jóskát?

-

-A kétkedés ingerelte.

-

-– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony isten! én

-is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor este haza jön.

-Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam kicsi. Az anyám is reám

-bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy szólott: »Mari te«… mert

-engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják? – tette hirtelen utána. – Itt

-lakik a bácsi?

-

-– Itt… Mit mondott az anyád?

-

-– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az

-embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is

-volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot

-vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak az ne jött

-volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak czizmában jártunk s

-nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron

-papucsot vett.

-

-– És miért vett papucsot?

-

-A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:

-

-– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem,

-amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a hegybe, mert ingyen

-adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a gyümölcsöt

-apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak le s fel, tudja! s

-anyám kiült a ház elé szépen, hajadon fővel. Mert az ugy illik, hogy

-legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki,

-hogy »szép menyecske«. Ő örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig

-igazán gyönyörü volt.

-

-– S olyan gyönyörü volt?

-

-– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én mosdattam

-Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen bántam vele. Mert ő

-az én testvérem s aztán igen kedves is, csak látná. Már jár magától.

-Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a karomat, né, s azt kiáltom:

-»ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő mindjárt feláll a szék mellett és oda

-fut. De ugy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag.

-Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most

-mindjárt adok neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s

-aztán délbe…

-

-– S az anyád?

-

-– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy estefelé

-bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy

-szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a szalagokat. De azokat is

-visszadobta a ládába s kiment. De ismét visszajött és engem itt, itt

-megcsókolt az orczámon. »Légy jó, gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam

-rossz… Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S akkor

-Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette,

-összecsókolgatta és engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő

-nem mondott semmit, hanem elment…

-

-– Elment?

-

-– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!… tudja!… Az

-isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se láttam olyannak. Igy

-kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenkint vette elé a

-selyem derekakat, mikor sötét este lett és a pántlikákat, és megölelte

-és keservesen sirt. És igy kiáltott: »a topánka, a topánka, verje meg az

-isten…«

-

-Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta magát s

-így szólott:

-

-– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…

-

-– Ide fenn laktok?

-

-– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az

-apám is elmegy…

-

-– Hova megy?

-

-– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem jön. Azt

-mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg nem kapja.«

-Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki tudja, merre jár

-szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény egy szál topánkácskában

-ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már

-tüz égett, Jóska mégis felébredt a hideg miatt. Az isten áldja…

-

-Mosolygott s felkapta kanderját.

-

-– Aztán nem félsz, kis leány?

-

-– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska valami

-bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir, enni adok

-neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…

-

-– Az isten áldjon meg, kis leányka.

-

-Odább ment s aztán szaporán visszafordult.

-

-– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Ugy-e

-hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg. Az isten megfizet

-érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem

-az apámat: abból nem lesz jó. Ő még nekünk sem beszél, hanem

-rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi őtet…

-

-

-

-

-

-TARTALOM.

-

-  A Nagy Lidi úra  1

-  Ö. T. O.  15

-  Esős alkony  27

-  Az Eliz nevenapja  41

-  Kaland  58

-  A tarvásári búcsu  72

-  A birtyóka  86

-  Elkésett  97

-  »A szigetvári vértanuk«  111

-  Az édes anya  123

-  Két fehérnép  134

-  Kis leány baja  148

-

-

-[Transcriber's Note:

-

-Javítások.

-

-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

-

-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

-

-3 |e látogtás |e látogatás

-

-10 |felsége után |felesége után

-

-11 |az iuditó |az inditó

-

-28 |miért mert láthat |miért nem láthat

-

-32 |babogtam |habogtam

-

-35 |gyermekei hevü-vüléseit |gyermeki hevüléseit

-

-36 |felem |felém

-

-39 |Aeneus |Aeneas

-

-43 |magához érvén |magához térvén

-

-44 |homédiázzék |komédiázzék

-

-50 |ez utczára |az utczára

-

-55 |Eliz, ráborult |Eliz ráborult

-

-56 |házbol |házból

-

-56 |fejébén |fejében

-

-59 |már ványasztal |márványasztal

-

-60 |És. miért |És miért

-

-62 |vonla |volna

-

-62 |segélyezett |szegélyezett

-

-68 |Próbálj hazudni |Próbálj hazudni!

-

-69 |hajtón |ajtón

-

-77 |segteni |segiteni

-

-78 |ide« |»ide

-

-79 |habtusát |habitusát

-

-81 |búcsosok |búcsusok

-

-93 |értélmetlenül |értelmetlenül

-

-101 |kézdezte |kérdezte

-

-104 |Csókné |Csokné

-

-110 |ez ezüst |az ezüst

-

-116 |gyergyákat |gyertyákat

-

-117 |Emma mosolyogva |Ella mosolyogva

-

-120 |Orvendek |Örvendek

-

-128 |rettenes |rettenetes

-

-128 |kel hi |kel ki

-

-133 |O jó |Ő jó

-

-134 |mosolgott |mosolygott

-

-136 |erefelé |errefelé

-

-138 |gyülek be |gyültek be

-

-143 |hangsan |hangosan

-

-145 |kiáltottt |kiáltott

-

-150 |tapolok |tapsolok]

-

-

-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***

-

-Updated editions will replace the previous one--the old editions will

-be renamed.

-

-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

-law means that no one owns a United States copyright in these works,

-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the

-United States without permission and without paying copyright

-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

-of this license, apply to copying and distributing Project

-Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm

-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

-and may not be used if you charge for an eBook, except by following

-the terms of the trademark license, including paying royalties for use

-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

-copies of this eBook, complying with the trademark license is very

-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

-of derivative works, reports, performances and research. Project

-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may

-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

-license, especially commercial redistribution.

-

-START: FULL LICENSE

-

-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE

-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK

-

-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase "Project

-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full

-Project Gutenberg-tm License available with this file or online at

-www.gutenberg.org/license.

-

-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project

-Gutenberg-tm electronic works

-

-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or

-destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your

-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

-Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound

-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the

-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph

-1.E.8.

-

-1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement. See

-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this

-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm

-electronic works. See paragraph 1.E below.

-

-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the

-Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

-of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual

-works in the collection are in the public domain in the United

-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

-United States and you are located in the United States, we do not

-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

-displaying or creating derivative works based on the work as long as

-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

-that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting

-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm

-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

-Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily

-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

-same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when

-you share it without charge with others.

-

-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

-in a constant state of change. If you are outside the United States,

-check the laws of your country in addition to the terms of this

-agreement before downloading, copying, displaying, performing,

-distributing or creating derivative works based on this work or any

-other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no

-representations concerning the copyright status of any work in any

-country other than the United States.

-

-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-

-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

-immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear

-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work

-on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the

-phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,

-performed, viewed, copied or distributed:

-

-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-  most other parts of the world at no cost and with almost no

-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it

-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this

-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the

-  United States, you will have to check the laws of the country where

-  you are located before using this eBook.

-

-1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is

-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

-contain a notice indicating that it is posted with permission of the

-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

-the United States without paying any fees or charges. If you are

-redistributing or providing access to a work with the phrase "Project

-Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply

-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm

-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

-will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works

-posted with the permission of the copyright holder found at the

-beginning of this work.

-

-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.

-

-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg-tm License.

-

-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

-any word processing or hypertext form. However, if you provide access

-to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format

-other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official

-version posted on the official Project Gutenberg-tm website

-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

-of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain

-Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the

-full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.

-

-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-

-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works

-provided that:

-

-* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method

-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

-  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has

-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

-  within 60 days following each date on which you prepare (or are

-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project

-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

-  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg

-  Literary Archive Foundation."

-

-* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm

-  License. You must require such a user to return or destroy all

-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm

-  works.

-

-* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

-  receipt of the work.

-

-* You comply with all other terms of this agreement for free

-  distribution of Project Gutenberg-tm works.

-

-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

-Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than

-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

-the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set

-forth in Section 3 below.

-

-1.F.

-

-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

-Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm

-electronic works, and the medium on which they may be stored, may

-contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

-cannot be read by your equipment.

-

-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right

-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-

-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from. If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium

-with your written explanation. The person or entity that provided you

-with the defective work may elect to provide a replacement copy in

-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

-or entity providing it to you may choose to give you a second

-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

-without further opportunities to fix the problem.

-

-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO

-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-

-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of

-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

-violates the law of the state applicable to this agreement, the

-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

-remaining provisions.

-

-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in

-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

-production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm

-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

-or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or

-additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any

-Defect you cause.

-

-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm

-

-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of

-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

-from people in all walks of life.

-

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's

-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will

-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future

-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at

-www.gutenberg.org

-

-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation

-

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

-U.S. federal laws and your state's laws.

-

-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,

-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

-to date contact information can be found at the Foundation's website

-and official page at www.gutenberg.org/contact

-

-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg

-Literary Archive Foundation

-

-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without

-widespread public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment. Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements. We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular

-state visit www.gutenberg.org/donate

-

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

-

-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations. To

-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

-

-Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works

-

-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

-Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be

-freely shared with anyone. For forty years, he produced and

-distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of

-volunteer support.

-

-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

-edition.

-

-Most people start at our website which has the main PG search

-facility: www.gutenberg.org

-

-This website includes information about Project Gutenberg-tm,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66512 ***
+
+AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA
+
+VIDÉKI EMBEREK
+
+(NOVELLÁK)
+
+IRTA
+
+PETELEI ISTVÁN
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA
+
+1898
+
+Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.
+
+
+
+
+A NAGY LIDI URA.
+
+Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a Nagy
+Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a félrevonuló,
+alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy elbujni
+iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult akar lenni.
+
+Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg magának
+ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a vargának hires
+szépségü lányát: Lidit.
+
+Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu mályvát
+láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az
+emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az megelevenedett a
+virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép
+virág.
+
+E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett az én kis
+Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi megszökött egy
+gazdag urfival.
+
+A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis
+iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.
+
+Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány
+emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a Lidi
+harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon el.
+
+Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka volt, a
+min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett. Mindjárt ki is
+lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a hamvas kádak közül, a
+nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett keszkenyő helyett s slájert
+kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik jele volt.
+
+Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre kaczagtak a
+kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket rakni fog a
+menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott rosszul számitottak.
+Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát, kivált ha látták. Az
+utczán szüntelenül locsogott neki, hogy észrevehette akárki milyen jól
+telik az életük. És megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti
+és visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett, hogy
+az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a tempókat.
+
+Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek voltak,
+hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az ura mellett,
+hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes is.
+
+A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is észrevette őt.
+Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes urfi), meg is
+látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan beszélt Novákkal s
+úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt látni azt. S nem a
+feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz egy-két szóval.
+
+De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a Novákék
+életében), igy szólt:
+
+– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A kertje a
+herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő kocsikat tart s
+őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes maga is. Onnan mennek a
+medvére. Az egyik teremben csupa velenczei tükrök vannak s még a falon
+is szőnyeg. Tudod! a falon is gyertyatartók és tele viasz-gyertyával
+persze.
+
+Aztán váratlanul tette hozzá:
+
+– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be büdös.
+
+Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan ismerte
+Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült helyét találta
+odahaza.
+
+Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért, mert azon
+este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan lefeküdt; másnap pedig
+nem irhatott levelet az urának, mert Lidi fogyatékosan ismerte a
+betüket… Annyit megértett, hogy a faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi
+a viaszgyertyánál. És mert ez egészen érthető volt, nem haragudott
+Lidire, de mélyen elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.
+
+– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.
+
+Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se kérdezte
+tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes, hogy elment,
+mert nem szerette a faggyugyertyát.
+
+Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi egyébre
+se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany haját: hajlós
+derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a ringy-rongy holmikat,
+tapogatta, simogatta.
+
+Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az
+ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az egész
+ember rendetlen lett és hamar öregedett.
+
+Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért menjen, hogy
+vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya lobogott a
+pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová menjen?
+
+Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet gyanusitotta
+Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.
+
+A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is kérdezett
+tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő szemet vetett rá,
+hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:
+
+– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre lett.
+Elment úgy látszik.
+
+– Messze? rebegte Novák.
+
+Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre, messze.
+
+Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem volt valami
+urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre gondolt: hogy ha a
+dolog igy van… akkor ő az asszony után megy. Addig abban reménykedett,
+hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény asszonyt. Igy se szükséget nem
+lát, se örömök hiján sincsen. De ha igy van a dolog, akkor Novák
+megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem adhat neki… de hátha Lidi
+nyomoruságban senyved. Valami oktalan állati vágy fogta el, hogy magához
+ölelje Lidit, őt védve, oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.
+
+Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor megmozdult a föld
+alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki kaszával rohantunk hozzánk
+hasonló szegény emberekre, velünk addig békén élő szegény emberekre –
+nevezve ki őket ellenségünkül, a szabadság nevében hogy – öljünk.
+
+Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és egymásra
+mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a részleteket; a
+vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte a gyep, a sebek is
+tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és beszéljünk egyébről.
+
+Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba, aztán
+kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy kavarodásban.
+Senki se tudott hirt felőle.
+
+A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se került
+vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik) kenyér nélkül
+maradt.
+
+Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot, jövőt,
+lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul. Nováknak azonban
+maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett társa után s nem
+veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha. Akkor aztán ah! de
+fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek majd mint a mesében,
+mig meg nem halnak.
+
+Azért Novák dolgai után járt.
+
+Ő megállapodott a jövője felől.
+
+Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a világ
+végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált párjával.
+
+Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből hadseregek
+lettek; harangokból ágyuk; éretlen suhanczokból érczkemény hősök; maga
+Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha egész életében azt csinálta
+volna.
+
+Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a felesége
+után megy.
+
+Ez egy vasszekér lesz.
+
+Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna állani,
+akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első forog tovább.
+Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a kerekek tetejébe;
+egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a kerekeket, hogy jobbra
+térjen, balra térjen. Mindez igen érthető dolog. Az első kerék
+megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és tovább gurul. Hegyen fel,
+lejtőre le; mezőn, erdőösvényen, zajtalanul szaporán. Ah! az ember
+hasitja a levegőt, akár a szálló madár.
+
+Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő már látja
+és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az arczát. Fák
+lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt versenyt száll
+vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad el. Hajrá! hegy
+ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi van a végében. Novák
+határozottabb formáju lett, mint olyan, akinek valósággal czélja van. A
+szemei fényesebbek lettek, – de a teste hitvány lett, mert sokat
+éhezett.
+
+A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben, a
+tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:
+
+– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz csinálni,
+azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen okvetetlenül
+elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát, élj meg, ha én is
+élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.
+
+És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok czella
+állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette vissza.
+
+Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány esztendő
+telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a kalapácsa
+csapásai, a reszelő kaparása.
+
+Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a fekete
+éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal megbántotta Novák.
+Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással próbálgatta a kis ember
+s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a veres vasra…
+
+Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba
+vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt, srófot.
+A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik kerék foga. Ez a
+taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.
+
+Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való templomozás végén
+mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s igy szóltak
+fejcsóválva:
+
+– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.
+
+Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a határai az
+okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy ábrándért, mely
+dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a becsület mesgyéjét. Van
+ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény Nováknak egyedül miért tiltaná
+meg kegyed, hogy vaskocsit kalapáljon, amikor ő a felesége után akar
+menni?
+
+– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi, főtisztelendő ur;
+igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen ugyszintén, amely
+engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon lesz rajta, az közös
+legyen a renddel.
+
+A gvardián nagy tenyerét szeliden végig lengette a Novák hitvány vállán
+s résztvevően igy szólt:
+
+– Te szegény.
+
+A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:
+
+– Ez ember jól beszél és szépen szólott.
+
+Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek nem
+állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak… Csak még
+egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi kerekeket. S azzal
+megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a dolgot. Csak egy kis
+kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a magáét, aztán megyünk.
+
+Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás
+kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,
+kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.
+Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.
+
+Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi ismerősei már
+alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az emésztődés; s megőszült
+egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán lógott, amely csizmaszárát
+verdeste. Habozva, szinte félénken huzódott el alkonyatkor mégis a házak
+mellett, kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék
+valakinek. Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen
+lesz. Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.
+Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A
+szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett. Ah!
+nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy szegény
+busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán köny boritja,
+tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.
+
+Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra indult a
+város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a fedeleken,
+csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak végig a piaczon.
+A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s czéhzászlókat
+lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg emberek, leánykák s
+vikleres vén asszonyok tódultak a város vége felé.
+
+A fráter igy szólt ebéd után:
+
+– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.
+
+– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?
+
+Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet vetett.
+Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész asztal. Innen
+a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve, hangosan énekeltek.
+
+Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák hangosan
+mondta, s felmagasztalva verte a mellét.
+
+Aztán a fráter igy szólt:
+
+– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a vasutért.
+
+Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy alázatoskodott:
+
+– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?
+
+Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis utczákon
+ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai fehérlettek a
+hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér nyilt a Maros
+csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.
+
+A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez az a
+szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét sem érte
+be az emberi szem.
+
+És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a falán s
+körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.
+
+Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.
+
+S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi lépett
+ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.
+
+S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és nem vonva
+mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a szalagon mind
+sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen, vágtatva, hogy a
+fergeteg utól nem érné.
+
+Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához szoritotta
+mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen, kétségbeesve:
+
+– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.
+
+S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.
+
+A barát hozzá sem kaphatott.
+
+Hát letérdelt mellé s igy szólt:
+
+– Mi lelte testvérem?
+
+Azonban senki se felelt.
+
+
+
+
+Ö. T. O.
+
+A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.
+
+A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s
+diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is
+több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü,
+kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen
+alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a
+süvegét s fogta össze a kezét.
+
+Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a
+virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok
+veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember
+magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy
+beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal
+nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka
+alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E
+könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél
+Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.
+
+Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk,
+hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó
+ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált
+házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly
+szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon
+volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj
+Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a
+nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb
+volt.
+
+Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből
+következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy
+kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy
+nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy
+oktatta Pánczélt:
+
+– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja
+nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.
+
+– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.
+
+Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket
+mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,
+amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a
+tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról,
+hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed
+is.«
+
+Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a
+garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni
+szokta a jóakaratu embereket.
+
+Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy
+tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a
+konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a
+veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a
+gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak
+semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz
+lett a piacz napkeleti sorából.
+
+A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy
+tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a
+parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s
+egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb
+emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban
+kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és
+sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a
+kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály
+érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és
+szivattyusok osztálya.
+
+Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott,
+hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember.
+Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a
+legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki.
+
+Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha
+káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak
+a polgárok elől.
+
+De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt
+tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra
+nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«.
+Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!
+
+E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek
+mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta
+egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke
+örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének
+ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis
+csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se
+lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy
+táblát ily felirattal: _Ö. T. O. szakaszvezető_.
+
+Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a
+keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás
+következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában.
+Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros
+zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak
+előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott
+kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével.
+
+A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos
+következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen
+öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal?
+Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket
+fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren:
+»Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a
+kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult
+és vásárolt.
+
+Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a
+szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat
+meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba
+forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy
+segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az
+udvarra… Az Isten őrizzen…
+
+S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva
+egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap
+ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A
+gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva
+nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos
+polgárnak; büszkeség… büszkeség…
+
+A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a
+városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros
+ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal,
+jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S
+az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán.
+
+S ez igy ment, s most a tavaszig.
+
+Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy
+a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek
+zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott,
+összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a
+tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink)
+megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra:
+
+– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.
+
+– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető.
+
+– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis
+koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.
+
+Aztán nyersen rákiáltot:
+
+– Hol a gyerek:
+
+Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember
+lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy
+olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.
+
+Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős
+nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:
+
+– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…
+
+Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:
+
+– Nagyon gyenge a szegényke…
+
+A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé
+állott, nyersen rivalt az asszonyra:
+
+– Nem hallottad? Hozd ki.
+
+– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.
+
+Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára:
+
+– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…
+
+– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott
+közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit
+dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?
+
+A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.
+
+– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a
+konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.
+
+Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.
+
+– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A
+lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?
+
+Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:
+
+– Kiköltöztök tán?
+
+A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a
+karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej
+sárgállott ki.
+
+A doktor bácsi mélyen morgott:
+
+– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak?
+A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires
+kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan
+hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü
+remete adta neki. Ühm…
+
+Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:
+
+– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No,
+hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én
+dolgom az, hogy lássam a gyermeket…
+
+Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,
+medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.
+Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta
+táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.
+
+Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében
+szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:
+
+– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.
+
+Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:
+
+– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél
+kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod
+meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A
+kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban…
+De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná
+az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni
+valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.
+
+Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére.
+Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az
+ajtófélre, hogy döngött.
+
+Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.
+
+Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:
+
+– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha
+elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét
+értette.
+
+Majd tompán folytatta:
+
+– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A
+tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever –
+mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem
+tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.
+
+
+
+
+
+ESŐS ALKONY.
+
+Oh szépséges nyári alkony te!
+
+Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt
+ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő,
+mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje. Csepre csepp halk
+zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre, az
+illatukba úgy betakarózva, mint egy kaczér leány a fátyolába. A kerti
+ház mögött vékonypénzü rezgő nyárok, e szaporabeszédüek,
+nyughatatlankodtak. És viola, viola nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama
+viola illata ez a régi, a régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az
+agyam valamelyik zugába akkor; s annyi idő mulva most felelevenedik, s
+libeg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami
+énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között.
+
+Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki hozta
+csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly
+szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek, a legények
+szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is ragyogott, minden
+nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk. Az urak is lejöttek.
+
+Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü nagy
+kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is, aki
+elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a gazdatiszt, a
+fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és mellette a
+felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a sugár, égőszemü
+Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék karton; s mély kékség a
+szemében, mint a magosságbeli ég.
+
+Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:
+
+– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is tudakozódott
+utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan asszony ez?
+
+– Beteg tán?
+
+Az anyám nem szerette őt.
+
+– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias asszony ez és unja az öreg urát,
+azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és dicsért. Valamit tán akar.
+De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az beteg legyen?
+
+Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék
+reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett hajamból egy
+pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a homlokomra, szük
+kézelőmet gavallérosan a kezem fejére vonszolgattam. Mindez hiba, bün,
+ha megbocsáthatatlan vétek az ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor
+kezdtem borotválgatni. A tanitó-házba az én édes, istenes anyám
+imazsámolyt állitott oda szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából.
+Ah! sajgó térddel törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom
+fordulva, hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda
+be. Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca
+sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü szók
+nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.
+
+  »Ki nem birom hölgyem tekintetét
+  Nincs hüvös barlang, mely előle véd
+  S nem nyujt menedéket esthomály.«
+
+Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem: Klárit a
+gazdatiszt feleségét.
+
+Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se tudtam a
+teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy féltem tőle.
+Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se vett. Képtelen
+álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott hullassam fiatal
+véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a nevéről nem daloltam,
+mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti
+nagyot nőtt a szememben s oly szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az
+utczán, nehogy megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a
+templomba. Az érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a
+sekrestyén át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…
+
+Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.
+
+Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról
+ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten
+szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.
+
+Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az első
+misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«
+
+E megy_ünk_-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a gimnáziumban.
+Ha _ő_ kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én elibe fölkiálltva:
+»Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek _előtted_« és a szivem persze
+meg fog szakadni.
+
+De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a Klári képét
+behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban mégis egyszer,
+hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári, olyan ragyogóan, hogy
+a szemem könybe lábbadt s ledobtam a pokróczot magamról, hogy hüljek
+meg, betegedjek meg és haljak meg a ragyogó Kláriért, aki busulni fog
+utánam és nem fog se enni, se inni, se aludni.
+
+A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben, mégis
+remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt elhaladtunk. Ott
+volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és nyájasan felém bólintott.
+Mint kigyultam! s befogtam a számat a tenyeremmel, hogy ne üvöltsek
+torokszakadtáig.
+
+A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a legelésző
+bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy szólva hősiesen:
+»ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek voltak, az ajakam
+azonban rebegett és dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra,
+amelyekkel megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam,
+hogy sirni szerettem volna.
+
+Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói porta
+szakállszáritóján.
+
+– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.
+
+Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.
+
+Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy volt
+megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak vége ez
+volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy szóltunk, mint az
+élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk szemben) »mikor a fiunk
+plébános lesz«, »mikor a nagybőjti prédikácziókat mondja és mindenki
+sir«, »mikor a fiunknak majd olyan sárga kanczái lesznek, mint az
+apátnak«.
+
+És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem volna a
+mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott tánczolni
+vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a szivemben a
+földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam már az igazi
+ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur!
+
+És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab borult,
+amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a
+látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és litániák
+zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely lombos ágat keres,
+hogy megpihenjen rajta.
+
+A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi barátklastromba
+a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a kongó gangon át
+hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan ismét az Ő jóillatu
+házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a mezőhavas gyapjas orma
+felett.
+
+Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a diligenczia
+megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a fejem bubját,
+bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával… és szolgáljam egész
+lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett valót.
+
+S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes esős
+nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók
+kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény, aki az
+édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének engem,
+érdemetlent.
+
+Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, – mint az
+édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő léleknek irját én
+hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.
+
+Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál állottam meg.
+Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz illő. Klári (kit az
+urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén félrevonult a csür ajtajából s
+hozzám jött.
+
+– Az őszön szentelik?
+
+A szemébe néztem.
+
+– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…
+
+Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra, de a
+szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem a
+nézésére. Halkan kérdezte:
+
+– S boldog-e?
+
+Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha lemondóan
+felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy tettem, mintha
+nem hallottam volna a kérdést. De _ezért_ jött ő? Fölfegyverkezve
+jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha fenyegetve van – de ő támad
+ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább léptem: Ő ismét mosolygott, és
+végigvonta ragyogó szemeit a reverándán át a hajamig.
+
+Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna, utána
+léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s – emlékezem – úgy
+gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától menekedem. Nem, mert őt
+kelle követnem, mint a vaspor a mágnest.
+
+A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü lomb.
+Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett valami bennem. A
+hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.
+
+– Miért kerül minket?
+
+Reám gondolt.
+
+– Én… dehogy.
+
+– Napok óta itt van s nem keresett fel.
+
+Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott. Egy faágat
+tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:
+
+– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan élünk
+magunkban. Minden megváltozik. Maga is.
+
+Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.
+
+– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett. Természetesen, hát
+a gyermeki hevüléseit már szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi
+egyhanguságban. Nincs, akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is?
+Kit lássunk itt?
+
+Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy lépéssel
+hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A verebek
+csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.
+
+– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a »hosszuréten«, mikor
+a csuf fekete bivalyok felém törtettek… Mondja! és (kaczéron pillantott
+vissza), csak véletlenül volt ott maga akkor, hogy olyan hirtelen
+előtermett az árokból segitségemül?
+
+Szégyeneltem hazudni.
+
+– Gyermek voltam.
+
+– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf lett az
+orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a termetem? A
+veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény asszonyért. Akkor
+kereste. Vallja be, vallja. Igaz?
+
+Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?
+
+– Emlékezik reám?
+
+Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy kissé,
+amint a testéről beszélt.
+
+– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a
+szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent
+György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi avatja
+hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az életüknél
+is. El lehet-e felejteni ezt?
+
+A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A lucskos
+betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más hangból mondta
+később, uj hurokra csapva a vonóval.
+
+– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a mosolygást; az
+édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan? Nem nehéz-e a
+csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg, hol kapható az erős
+szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm szeretetéből. Mivel
+gyógyitotta magát? Adjon belőle…
+
+És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött, közbevágva
+ugy kérve, mint egy gyermek.
+
+– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény elhagyatottnak… Az
+uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt. Örömek nem teremnek már
+neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt, – mi várjon? Lemondani – oh
+tanitson meg. A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt
+vagyunk esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…
+Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani az
+életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.
+
+Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött volna,
+akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai suhognak-e fölöttem?
+Mintha levetve szépséges testét, a lelkét látom benn… a testnek magvát,
+amely fekete és keserü, mint az epe.
+
+Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje, mikor
+borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni véltem, hová
+indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: – borzalmas és
+visszataszitó.
+
+Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két
+veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén
+kövér álla alatt…
+
+Csuf volt.
+
+A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a
+magányosan álló nyári lakás felé ment, amely mellett a rezgő-nyárok
+locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és kezét nyujtotta.
+Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva volt, mintha fáradt
+volna.
+
+– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége látszott a
+lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk? Az eső, lássa,
+beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és beszél nekem, és
+tanit a lemondásra… Akar?
+
+Megállottam az ösvényen.
+
+Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó barlangba lép
+Aeneas:
+
+  … E nap volt a bajok forrása,
+  ez, a keserü gyász kezdete.
+
+Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.
+
+– Nem… Már leszállt az est.
+
+Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:
+
+– Igaza van. Menjen.
+
+És belépett magában.
+
+Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.
+
+Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.
+
+Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem
+sóvárgással vagyon még tele.
+
+Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:
+
+– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?
+
+
+
+
+
+AZ ELIZ NEVENAPJA.
+
+Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz,
+a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes
+anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az
+Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…
+
+Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az
+utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert
+összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék.
+Megijedt és segitség után nézett.
+
+– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.
+
+Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.
+
+Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó.
+
+– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.
+
+Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak.
+Kábultan a segitőhöz simult.
+
+– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet.
+
+Eliz megsimogatta a homlokát.
+
+– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni.
+
+Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember
+kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna
+kikapcsolni.
+
+– Segitsek?
+
+Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér
+ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán
+babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte.
+
+Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint
+akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az
+ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike
+ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte.
+
+Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő
+volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó.
+Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a
+kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas
+hölgy) észrevette ezt:
+
+– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki!
+Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem.
+
+Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony.
+
+Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani.
+
+– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.
+
+Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:
+
+– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.
+
+Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott
+s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.
+
+– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam.
+
+Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki
+kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az
+asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a
+karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak.
+Félve lépett be a szobába.
+
+Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.
+
+– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat.
+
+– Nem, nagysád.
+
+– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak,
+sem bolond! Nem sétált?
+
+Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:
+
+– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.
+
+– De nagysád…
+
+– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony?
+Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő
+hol volt…
+
+Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló
+székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:
+
+– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek!
+Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház.
+Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem
+szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából
+senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.
+
+Eliz fölemelkedett. Remegett.
+
+– De nagysád… nagysád…
+
+– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes
+házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan
+legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem.
+Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.
+
+Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót.
+
+A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A
+keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne.
+
+Mi történt vele?
+
+Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják
+őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét
+férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az
+anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz
+hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá,
+észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a
+tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében
+és ime…
+
+Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá?
+Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a
+tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt.
+Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az
+asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s
+az indulatossága könybe fuladt.
+
+Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s
+lerogyott egy székre.
+
+Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:
+
+– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt
+hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.
+
+Félig sikoltozva tört ki:
+
+– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam
+valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én?
+én?
+
+– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel
+beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre
+a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő
+áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.
+
+Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány
+mellé állott.
+
+– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél,
+annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek
+helye nincs itt. Érti? Tudja?
+
+Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy
+Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a
+nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.
+
+Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a
+gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; –
+aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a
+templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng
+a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s
+amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a
+félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; –
+Irma: ismerik-e őt?
+
+– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz
+arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül
+leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a
+székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony
+ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló
+fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és
+megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s
+fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa.
+
+Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A
+vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt:
+
+– Mi kell?
+
+– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége
+reám?
+
+– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb…
+
+Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan sajnálkozó
+tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne
+elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s
+mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s
+visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a
+leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s
+kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének.
+
+A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt,
+könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy
+ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos
+volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne,
+azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova
+menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való
+otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az
+apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen?
+
+Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza
+közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az
+egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés!
+Szabónál van az ir…
+
+A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a
+Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten
+ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az
+utczára.
+
+Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda
+fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a
+katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden
+részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta:
+mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult
+volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és
+mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a
+szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták:
+
+– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék.
+
+Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba.
+Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy
+egyenesen, meredten.
+
+Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott.
+
+– Hadnagy ur… rebegte.
+
+– Félre, mondta idegen torokhangon.
+
+Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett?
+Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván
+oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.
+
+Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána.
+
+– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték
+a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és
+tapsoltak.
+
+A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott
+az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval
+beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.
+
+A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok
+apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a
+kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak
+ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl.
+
+Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös
+volt.
+
+Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte:
+
+– Mit akar?
+
+Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok
+kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a
+zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?
+
+A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A
+hadnagy meghajlott:
+
+– Megengedi, hogy haza vigyem?
+
+Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a
+leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:
+
+– De jöjjön… jöjjön maga is.
+
+Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy
+aggodalommal hajolt felé.
+
+– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután
+lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az
+apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze
+otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett.
+
+Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt
+izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána.
+
+– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit
+tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel.
+
+Szabó meghajolt az asszonyság előtt.
+
+– Bocsánat, mondta.
+
+Irma méltóságteljesen emelkedett meg.
+
+– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok
+itt, ebben legyen a mentségem.
+
+Eliz türelmetlenül szólott bele.
+
+– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.
+
+– Rosszat tett?
+
+– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?
+
+A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony
+zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta:
+
+– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.
+
+És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról,
+krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat
+leforrázta.
+
+Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé
+sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett
+Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent
+a leánynak, de külömben bünös ő ám.«
+
+– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben
+van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól
+megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi
+ismerjük egymást.
+
+Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.
+
+– De ön semmit se mond.
+
+– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…
+
+Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz:
+
+– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?
+
+A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.
+
+– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit
+értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.
+
+Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.«
+
+Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a
+szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog
+szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem!
+
+Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.
+
+A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni.
+Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen
+dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s
+leborult a diványra erőtelenül.
+
+Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a
+kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,
+részvéttel kérdezte:
+
+– Bántotta-e valaki?
+
+Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a
+kezét. Eliz ráborult a kézre.
+
+Akkor lépett be Irma asszony.
+
+– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset.
+Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?
+
+Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége
+után.
+
+Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe
+künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak
+körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az
+irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A
+kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával.
+A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy
+szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a
+szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s
+rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó
+veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.
+
+Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón.
+Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg
+ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet
+az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg
+az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.
+
+Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a
+világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy
+meglássa valaki…
+
+A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott
+léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat
+letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.
+
+A Maros lustán simult odább magas martja között.
+
+Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek
+világon?…
+
+
+
+
+
+KALAND.
+
+Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!
+
+Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat,
+amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu
+előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával),
+egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s
+igen boldogok, vidámak voltak.
+
+A városon?
+
+Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék
+virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert
+igy szólt:
+
+– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most;
+kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei
+igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.
+
+A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos
+utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a
+nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu
+derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:
+
+– Tetszem?
+
+A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem
+olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta.
+A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája
+gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt
+gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s
+ravaszul igy szól:
+
+– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a
+galléromat) már nem tetszem?
+
+Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz
+puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a
+márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész
+ábrázatuk.
+
+Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt),
+nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi
+vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról?
+Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról,
+darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze)
+az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.
+
+Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a
+czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő
+adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka
+hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is
+volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos
+kedveskedő volt, mint maga a tavasz.
+
+– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak
+Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle
+költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal
+haragszom.
+
+Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.
+
+– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!
+
+Anett tréfásan tovább zsörtölődött.
+
+– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is
+gondolhatja…
+
+Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.
+
+– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah!
+hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.
+
+Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:
+
+– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel,
+minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor
+egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel
+mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek
+akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…
+
+S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az
+üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki
+bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a
+vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak
+ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.
+
+Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént
+mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az
+egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül
+beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.
+
+Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu
+padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a
+levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta,
+nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett,
+pántlikával a végén.
+
+Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve
+nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát
+(ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az
+ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel
+szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy
+bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket.
+Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!«
+káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl,
+ujból kezdve a játékot.
+
+Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos
+boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon
+megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a
+karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a
+sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment
+bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak
+találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná,
+mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult
+mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.
+
+Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról
+beleütközik a magyar!
+
+Vajjon mondott-e valamit Anett?
+
+Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz
+kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor
+enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit
+– mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy
+szempillantására pedig száz baka igazodik.
+
+Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se
+juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon
+összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan
+egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus
+megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha
+tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba,
+fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:
+
+– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott
+(rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.
+
+Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden
+cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.
+
+Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett
+fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba,
+minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában,
+kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt
+karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.
+
+Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami
+régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos
+folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával,
+várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok
+raktárául épitették volna.
+
+Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt.
+Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen
+nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre
+bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett,
+valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva?
+Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg
+csóka libbenne át a fekete levegőn.
+
+Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.
+
+Anett kiáltani akart.
+
+Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.
+
+– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.
+
+Nem ismerte meg.
+
+– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.
+
+Tompa torokhang volt.
+
+– Mit akar?
+
+– Nagyon zuhog az eső.
+
+– Aztán, nincs esernyője?
+
+– Nem nyit ajtót egy perczre?
+
+– Valamijét itt hagyta?
+
+– Igen, valamim van itt.
+
+– Mi?
+
+A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem«
+de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta
+s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka
+kissé rebegett:
+
+– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy
+bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz
+vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.
+
+– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…
+
+Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az
+erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról
+csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.
+
+Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan
+zuhogott. Derülten kérdezte:
+
+– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?
+
+Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése
+megzavarta.
+
+– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg
+ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos
+emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az
+effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom,
+hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!
+
+A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.
+
+– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki
+magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg
+szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram.
+Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?
+
+Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen
+megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.
+
+– Mi lakik magában?
+
+Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.
+
+– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és
+eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen,
+hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre
+járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és
+ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban
+kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen,
+hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.
+
+A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő
+szemeit.
+
+– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy
+fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert
+sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…
+másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon;
+kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad.
+Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal
+csókoltál meg.
+
+Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a
+szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony
+arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.
+
+– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem
+igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel.
+Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre.
+Szeretlek, szeretlek!
+
+És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott
+ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az
+ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly
+gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.
+
+Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre
+nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten
+rivallta:
+
+– Ne… ne…
+
+Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött
+sirva.
+
+Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen
+gagyogással csititotta.
+
+A gyermek visitva kiáltotta:
+
+– Menj… menj.
+
+Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy
+fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.
+
+Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.
+
+Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely
+fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:
+
+– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott
+van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék
+innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az
+ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki
+innen ki…
+
+A karjával mutatta az ajtót.
+
+A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.
+
+Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz
+léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.
+
+*
+
+Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.
+
+Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón.
+Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy
+szólt ki a gangra:
+
+– Ott van-e Dénes?
+
+A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.
+
+– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar
+vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.
+
+Aztán bezárta az ablakot.
+
+
+
+
+
+A TARVÁSÁRI BUCSU.
+
+Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg,
+fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a
+nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a
+templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas,
+füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika
+volt a templom előtt.
+
+A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a
+virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az
+ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu,
+facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában
+viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó
+napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.
+
+Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun.
+Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A
+hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős
+hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut
+erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt
+reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a
+városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és
+mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát
+szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy
+kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák
+szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok
+Bethlehembe.
+
+Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a
+Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a
+falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros
+batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség
+előtt.
+
+És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon,
+szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak
+a fiuk.
+
+Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes
+anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor
+Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról
+szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta
+öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a
+városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti
+uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől
+küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.
+
+– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre
+való idő.
+
+S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje
+akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak,
+akinek legalább az élete megmaradt.
+
+Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.
+
+… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas
+uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit
+róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé?
+hogy lett csendes ember belőle?
+
+Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról,
+hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok?
+merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis
+lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő
+levegőn.
+
+Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos
+ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s
+halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre,
+gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.
+
+A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett
+lefelé a nyüzsgő aljba.
+
+Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az
+erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok
+megálltak egy perczre, hogy megnézzék.
+
+– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s
+vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?
+
+– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét
+szellőzteti.
+
+– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból.
+Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.
+
+A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig
+apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart
+kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai
+sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég
+óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett;
+sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A
+Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül
+néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé
+lehunyta szemét s megbotorkázott.
+
+– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A
+vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.
+
+… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott
+az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása
+hallszik-e?
+
+Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták
+fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga
+szállongana ide.
+
+A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek.
+Tar Katicza szemérmesen megrázza.
+
+– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni
+akarnának.
+
+– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák.
+Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől.
+Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő
+kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily
+szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském,
+kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a
+gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan
+jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.
+
+– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni
+azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan
+batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában
+látta csak azóta.
+
+Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a
+várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.
+
+Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És
+ugy felpirult egész homlokáig.
+
+Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte
+minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog
+beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.
+
+Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér
+jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei
+ott laknak. Itt Tar – az urak.
+
+Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a
+lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.
+
+Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az
+incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből
+való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában.
+Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta
+matériából, amiből ti lettetek.«
+
+Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.
+
+– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak
+hozzá a pecsenyesütők.
+
+Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre
+sem veszi.
+
+Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas
+diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd
+eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus
+koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak
+az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a
+barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát
+féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha,
+mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.
+
+Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a
+Boldogasszonyhoz:
+
+  »Magyar népedről, örökségedről
+  Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.«
+
+A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent:
+»Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj
+érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai
+között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére
+helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.
+
+Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög
+fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a
+bucsusok lábai alatt az országut.
+
+Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó.
+Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.
+
+Katicza bátran indult be a templomba.
+
+– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.
+
+– Be akarok menni – szólt indulatosan.
+
+– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön
+egy seprüre s azon lovagoljon be.
+
+Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős
+prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a
+templom ajtajához. Szédült volt.
+
+A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés
+szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.
+
+Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni.
+Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha
+megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy
+meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a
+felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a
+hazáért.
+
+Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge
+szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás
+hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp
+csepent a porba.
+
+A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni
+kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz
+alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki
+egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.
+
+Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag
+terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a
+Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a
+sekrestyébe.
+
+Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott.
+Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján,
+hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult…
+reszketett.
+
+Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán
+nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai
+alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra
+körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le.
+Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei
+nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta,
+ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.
+
+Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:
+
+»Ferencz!«
+
+A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.
+
+– Nem emlékezik reám?
+
+– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán
+»kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?
+
+Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.
+
+– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak
+még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett
+embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!
+
+Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos
+nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a
+templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult.
+Katicza sóváran nézett reá.
+
+– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól
+főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán
+suhog az eső.
+
+És egyebet semmit.
+
+Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz.
+Felsóhajtott.
+
+Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai
+meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe.
+Künn szakadt a viz.
+
+Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s
+sovány testéhez tapadt.
+
+A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza
+szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott
+hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.
+
+A tömzsi ember kaczagva nézett rá.
+
+– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem
+tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.
+
+Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.
+
+Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is
+vége… vége van.
+
+A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A
+szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok
+a sátrak alól kaczagva nézték.
+
+S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél
+szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány
+arczához. Fekete vonalak támadtak képén.
+
+A székely megütődve nézte meg.
+
+– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.
+
+Oda se neki.
+
+De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely
+kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő
+fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott
+róla.
+
+A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos
+mezőn. Madarak csippentek fel.
+
+Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.
+
+Katicza belépett.
+
+– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.
+
+
+
+
+
+A BIRTYÓKA.
+
+Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak
+hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény
+legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a
+tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.
+
+Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről,
+betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem
+félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly
+alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget
+okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.
+
+A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu
+volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan
+taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy
+rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami
+netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a
+finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a
+tányért.
+
+Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.
+
+Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes
+anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még
+a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.
+
+Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem.
+Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely
+ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem
+volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a
+gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam.
+Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.
+
+A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét
+szerezzen a nélkülözhetetlenekre.
+
+A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
+fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
+kellett költöznie.
+
+Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros
+házában:
+
+– Maga akar tanitani minket?
+
+Szégyenlősen felelt:
+
+– Nem. A fiucskát fogom tanitani.
+
+– Hát mit is tanulhatnék én, magától?
+
+Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy
+birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s
+az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az
+embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig
+pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy
+urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk,
+mint egy macska) szolgálta ki.
+
+E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek
+önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!
+
+– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte
+Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik
+csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.
+
+Máskor igy gyötörte:
+
+– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a
+földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei
+volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.
+
+A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon
+nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába
+járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában
+sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány
+(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a
+gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos
+képét is.
+
+– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.
+
+Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok
+voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább
+dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte,
+amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos
+volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.
+
+Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte
+tőle Czicza:
+
+– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem?
+s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne,
+érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én
+akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im
+az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!
+
+Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a
+keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény
+jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.
+
+Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a
+nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a
+leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól
+megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak
+imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli
+istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a
+hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt
+a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi
+még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
+Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk
+csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.
+
+Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar
+dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos
+tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a
+kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá,
+hogy megsajnáltuk.
+
+– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…
+
+Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze,
+amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a
+tökéletlen leányzó.
+
+– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el
+tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De
+megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a
+gyermekünket.
+
+Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen
+Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon
+beszélt:
+
+– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet
+felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és
+érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit
+én… én… én – honnan tudjak én?
+
+Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye
+rátüz.
+
+Az érettségi persze kutba esett.
+
+Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak
+a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a
+pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A
+korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére
+sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.
+
+Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi
+parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon
+szégyelte őt.
+
+Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte,
+hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment.
+Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a
+társának, Vilmosra mutatva:
+
+– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…
+
+Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló
+himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös
+sirásba kezdett, amikor már senki se látta.
+
+A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a
+közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.
+
+A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
+nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba,
+ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.
+
+Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg
+se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap
+megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta
+érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját
+eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen.
+Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől
+s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.
+
+– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet
+adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.
+
+Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a
+névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette
+meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az
+ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el
+tégedet.
+
+Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle.
+Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha
+köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a
+gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit
+csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek…
+meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval
+fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.
+
+Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi
+veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves.
+Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az
+ujját. Nem hagyja el!
+
+Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi
+boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt
+a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.
+
+Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.
+
+Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a
+gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos
+kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.
+
+– Oda van, mondta a dajka.
+
+– Oda?… Mit mond?
+
+Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta
+szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt
+rózsaszirom.
+
+– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.
+
+– Megöli őt…
+
+A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy
+verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös
+földre.
+
+Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig.
+Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint
+felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:
+
+– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát
+kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt
+hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.
+
+És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a
+golyó.
+
+Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan
+énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy
+asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.
+
+Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a
+cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki,
+parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve
+egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.
+
+Aztán ezt az életet nagyon megszokta.
+
+Ki se szokott belőle soha…
+
+*
+
+Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy
+nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le…
+Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad
+és kicsi, izetlen, rossz.
+
+Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.
+
+
+
+
+ELKÉSETT.
+
+Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit
+csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az
+ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést
+keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt
+belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott,
+rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen
+lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a
+madár.
+
+Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi.
+Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt
+hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára
+készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő
+darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával,
+lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett.
+Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.
+
+Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál
+inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az
+igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok
+édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális
+finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
+Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a
+netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert
+a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen
+besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.
+
+Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete
+hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét)
+ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át
+hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta,
+vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még
+hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való
+vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire
+egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.
+
+Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után
+együtt töltötték az estéket.
+
+Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették.
+Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó
+vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő
+tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást,
+mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az
+asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely
+bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves
+vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből),
+fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor
+Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
+kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben,
+hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.
+
+Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról
+(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem
+bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt
+némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.
+
+Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi
+nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre
+se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag
+özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul
+ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora
+bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami
+kifogásolni valót.
+
+A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
+társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta
+magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát
+Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és
+Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy
+helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban
+állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz
+bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt
+Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes
+lelket.
+
+Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a
+bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné
+mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk
+előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a
+barátnéjához.
+
+– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből
+valók.
+
+Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta
+meg a csendet:
+
+– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.
+
+Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér
+csepp bugygyant ki a szemhéja alól.
+
+A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s
+gyöngéden megérintette a Mimi kezét.
+
+– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?
+
+Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.
+
+– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne
+is az a kocsi?
+
+Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:
+
+– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.
+
+Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:
+
+– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?
+
+Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
+ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
+ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:
+
+– Valami bánata van Miminek.
+
+– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.
+
+Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki.
+Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele,
+mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.
+
+Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az
+egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott
+Bekére:
+
+– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát
+élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes
+otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s
+egyébb ilyenfélék.
+
+Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi
+néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen
+ellene mondott.
+
+– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
+cserélnék egy királylyal…?
+
+Beke tréfára forditotta a beszédet.
+
+– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?
+
+És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre
+melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.
+
+– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.
+
+– Hát nem magától keresett föl minket?
+
+Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.
+
+Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt
+éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki.
+Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva
+érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem
+Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi
+busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett.
+S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett,
+hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha
+egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.
+
+Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:
+
+– A szemtelen.
+
+Aztán a bácsihoz fordult élesen:
+
+– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga
+szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?
+
+– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.
+
+Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki
+jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a
+vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem
+szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:
+
+– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
+felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.
+
+– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az
+asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.
+
+A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan
+lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod
+napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány
+özvegygyel.
+
+Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert
+előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni?
+de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé
+fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.
+
+Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki
+valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De
+láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.
+
+Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az
+ebédhez.
+
+– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy
+fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.
+
+Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart
+menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle
+együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a
+csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a
+szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.
+
+Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki
+volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az
+arczszine egészen fakó volt.
+
+– A fejem fáj… igy szólt törődötten.
+
+– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.
+
+Mimi leroskadt a diványra.
+
+– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.
+
+Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
+megismételte:
+
+– Valaki rosz hirt hozott neked?
+
+– Ki hozzon?
+
+– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.
+
+Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.
+
+– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel
+megháboritott volna valaki? Miért kérded?
+
+Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:
+
+– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add
+ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?
+
+S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.
+
+– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak
+semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél
+az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…
+
+– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.
+
+– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek
+senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a
+szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.
+
+S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
+hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta
+mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott
+termetét.
+
+A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe
+borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.
+
+A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:
+
+– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az
+Isten nincsen az égben.
+
+Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:
+
+– Isten van az égben.
+
+Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt
+hivná.
+
+Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához
+közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség
+kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt
+zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?
+
+Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
+Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A
+boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki…
+Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A
+lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és
+ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer
+nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint
+irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja
+igaz gyöngyeivel kövér nyakán…
+
+Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.
+
+Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
+haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize;
+kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó
+versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy
+jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró
+villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott
+mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a
+székéről.
+
+Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely
+bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg.
+Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem
+értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a
+küzködésbe, megadta magát csöndesen.
+
+Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon
+csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.
+
+A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot:
+»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta
+sokszor egymásután, de ki értse meg őt!
+
+Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy
+hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.
+
+… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A
+kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az
+ezüst tálczán.
+
+És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett
+homlokához és mintha igy szólana:
+
+– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet
+egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig
+másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek
+a másé.
+
+Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat
+suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi
+felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a
+feleségének.
+
+
+
+
+»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«
+
+A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti
+vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett
+volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az
+ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit
+küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte,
+alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt
+hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész
+rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik
+szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi
+nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott
+fölötte.
+
+Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő
+kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel
+s efajta holmikból összeállitva.
+
+A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk
+kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A
+müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg
+lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében
+rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld
+kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett
+nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó
+czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges
+szépségek jöttek átszellemült arczokkal.
+
+A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a
+kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.
+
+Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül
+koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért
+lelkesen, s a jó czélért.
+
+A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester:
+gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes
+hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.
+
+A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a
+közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.
+
+Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a
+polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies
+perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok.
+
+A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t
+mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek,
+hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki
+most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.
+
+»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A
+polgármester is figyelmes lett.
+
+– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt.
+Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és
+törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is
+kiszálingáltak az ivók.
+
+– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban
+lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt:
+
+– A levegő nagyszerü.
+
+– A hüség… mondták mások.
+
+– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.
+
+Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg.
+
+– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.
+
+És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.
+
+– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.
+
+A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:
+
+– Ki festette e művet?
+
+Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán
+állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek
+lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.
+
+– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte:
+»Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban.
+»Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek
+nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek
+utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét
+hozott be.
+
+– Éljen, kiáltott.
+
+Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen
+volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig.
+Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan
+az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát:
+
+– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az
+elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban
+meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.
+
+Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.
+
+Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis
+Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme
+ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.
+
+Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki
+tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették.
+»Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy
+egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a
+plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába
+öltöztesse.«
+
+Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A
+polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol
+tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a
+Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt
+királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy,
+mindenható.
+
+A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal
+lépett elé hát:
+
+– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a
+buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk…
+
+Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre
+ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn
+a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos
+fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt
+lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült.
+
+A kis Ella ártatlanul kérdezte.
+
+– Nagyon nehéz festeni?
+
+Spaller halkan mondta.
+
+– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember.
+
+A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A
+kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.
+
+A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve
+»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.
+
+Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben
+megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába
+tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:
+
+– Nem engedné meg, hogy lefessem?
+
+A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A
+festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a
+polgármester leányának.
+
+Ella mosolyogva vette át és eltette.
+
+Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A
+dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s
+nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A
+patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába
+merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb
+asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott
+Ella?« mit a polgármester?
+
+A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind
+nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva.
+
+*
+
+A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek
+döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett.
+
+A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A
+tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott;
+a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog,
+valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.
+
+Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul
+keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett.
+Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy
+Spaller van.
+
+A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő
+szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.
+
+Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus
+mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit
+s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre
+sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.
+
+Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.
+
+Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott
+az este a tárlaton.
+
+Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi
+tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy
+fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem
+voltak ott tegnap.
+
+Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola,
+hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte
+Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen
+bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.
+
+A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes
+reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az
+egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak.
+
+Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi
+helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton?
+
+A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája
+ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.
+
+A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller
+egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu
+bizalmasan rázta feléje a kezét.
+
+– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…
+
+S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz csatlakozott.
+
+Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a
+magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak
+egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek,
+lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz.
+
+Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a
+piaczra. A leányát vezette a karján.
+
+Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány
+láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik
+minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi
+sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak…
+
+A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől
+köszöntötték. Barátsággal viszonozta.
+
+Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse?
+vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban
+izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester
+mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis
+Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.
+
+A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt.
+
+Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja
+Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és
+halálos sáppadtság ömlött el arczán.
+
+Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére
+senkivel sem beszélt.
+
+Spaller egész közel ért s megállott.
+
+Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából.
+
+A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva
+szivesen mondta:
+
+– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A
+hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben
+szolgálatára lehetek.
+
+Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett
+a fiatalemberre.
+
+Aztán csendesen tovább mentek.
+
+Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult
+ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.
+
+
+
+
+
+AZ ÉDES ANYA.
+
+Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a
+szükmellü apja után.
+
+Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton
+hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az
+asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra
+czimbora volt.
+
+Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg
+benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára
+emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára.
+Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden
+reménysége.
+
+Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét
+szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki
+az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni
+kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a
+szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke,
+de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.
+Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen
+eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak
+legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt,
+mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt
+megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább
+ballagtak volna.
+
+Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az
+ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek
+ott, mulattak s erős borokat ittak.
+
+Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét
+Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az
+anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.
+
+Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi
+ablaka alá.
+
+  »Ingadozó nádszál,
+  Hozzám nem hajlottál…«
+
+Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő
+kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár
+mellett:
+
+  »Bár ahhoz légy igaz,
+  Akit választottál…«
+
+Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy
+rávegye: ne énekelje többé e nótát.
+
+Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily
+lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!
+
+Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami
+sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A
+szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával,
+nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen.
+Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel
+állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna.
+
+Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A
+kényeztetés is terhére volt.
+
+Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az
+anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint
+annakelőtte.
+
+Ha igy szólt Anna-Mária:
+
+– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott.
+
+Pista igy felelt:
+
+– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle.
+
+Igy szólván, ő is Pepire gondolt.
+
+– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod
+vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?
+
+– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint
+valami kefe.
+
+Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte:
+
+– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?
+
+De Pista befordult s haragosan mondta:
+
+– Nem kell semmi magától.
+
+Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt
+elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér
+szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá…
+Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván
+egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,
+félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.
+
+Igy meghidegültek egymás iránt.
+
+A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból
+jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a
+prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy
+semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró
+herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel,
+de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az
+életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, –
+fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt.
+
+Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával
+volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz
+forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére
+holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a
+rettenetes hidegségét…
+
+Semmi…
+
+Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és
+elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös
+bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult
+szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből,
+mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám!
+elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll
+fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül.
+Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment
+és semmi hiányság nem marad utána?
+
+Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek
+egy egész világ volt.
+
+A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek
+karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol
+játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész
+levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és
+eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi.
+Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám,
+kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a
+szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette
+volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla
+szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott;
+álmában és ébren és lélekzette… a fiát.
+
+A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott
+s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér
+szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult
+tőle.
+
+A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan
+lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem
+ismeri őt.
+
+A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos
+szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi
+ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb
+virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,
+hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu
+kasztenjébe.
+
+És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig
+egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu.
+
+Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon
+stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a
+vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga
+viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz,
+amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt
+fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek.
+Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők,
+igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi
+ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis
+ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi
+magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró
+csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a
+piros poharakban.
+
+Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária
+törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei.
+
+S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet
+ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port
+fel nem fedezhetel.
+
+És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós
+szemeivel reám néz s igy szól:
+
+– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? _Ama_
+Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát
+senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és
+fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém?
+
+Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét
+megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg.
+
+– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik.
+Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám
+őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.
+
+Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a
+nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.
+
+– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes
+öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta
+bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen
+aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy
+legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És
+mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a
+szegényeknek.
+
+Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével,
+hogy teljék az idő.
+
+– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna
+eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom,
+nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat.
+Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült
+mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi,
+hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive
+rajta.
+
+Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:
+
+– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam
+eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő
+nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben.
+Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő
+nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki
+virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam,
+szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne
+büntessen érte.
+
+Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.
+
+– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság
+terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam
+tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a
+szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt…
+
+Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy
+elővegyen egy táskát.
+
+– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.
+
+Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:
+
+– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám,
+aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten
+nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.
+
+És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –
+határozott, biztos lépéssel.
+
+
+
+
+KÉT FEHÉRNÉP.
+
+A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék
+kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is
+tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A
+Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott,
+ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a
+nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a
+gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák
+szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó
+állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.
+
+A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a
+gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton
+jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén.
+
+– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának.
+
+Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár
+Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor
+hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a
+szekeresek.
+
+Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.
+
+– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.
+
+– Melyik?
+
+– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?
+
+Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az
+asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok
+szóba ereszkedtek a menyecskével:
+
+– Honnan való vagy?
+
+– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?
+
+– Ij! de harapós vagy.
+
+Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona
+után ment s azzal szót kezdett:
+
+– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak.
+
+Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.
+
+Utána ment.
+
+– Azt mondtam, hogy szépen laktak.
+
+– Akar valamit?
+
+– Idevaló vagy?
+
+Odavetőleg felelt:
+
+– Onnan alulról Sóváradról.
+
+– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.
+
+– Nekem sincs ügyem arrafelé.
+
+Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott,
+hogy barátkozni akar.
+
+– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen
+derék fehérnépnek?
+
+– Nem vagyunk magunkra.
+
+Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a
+beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón
+kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó
+nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott.
+Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal
+mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy
+mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel,
+poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy
+báránybőrös bundával, faragó szerszámaival.
+
+Ráki tolakodóan vallatta:
+
+– S szeretőd nincsen?
+
+– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.
+
+– Szét ne vessen a méreg, lelkem.
+
+– Hát legyen békén tőlem.
+
+Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek
+jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett
+be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.
+
+– Te vagy itt, Ráki hugom?
+
+Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte:
+
+– Mit keressz itt?
+
+– Mi gondja van rá?
+
+– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen
+vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát
+itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az
+ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te
+otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne
+kérdezze meg: hogy vetődsz ide?
+
+Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s
+elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan
+gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a
+szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról.
+Később görbén nézett Rákira:
+
+– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem
+tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek.
+
+Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály
+este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát.
+Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel
+s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány
+szótlanul ügyelt minden érkező szekérre.
+
+Ráki rászólt:
+
+– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?
+
+Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt,
+pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha
+ünnepre öltözött volna ki.
+
+– Csak nem a szeretődet várod?
+
+Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette:
+
+– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?
+
+– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony
+mellett.
+
+Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona
+kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből.
+
+De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár
+ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta
+a függő lámpát.
+
+Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más
+ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony
+felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán
+megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt.
+
+Ilona benn a szobában igy szólt:
+
+– Azt hittem valami baj érte az uton.
+
+– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni
+szerettem volna hozzád.
+
+Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván
+rákiáltott.
+
+– Mit akarsz az ajtón?
+
+– Nem szabad oda bemenni?
+
+– Láthatod.
+
+– Valamit dugdos kend ott benn?
+
+– Kinn elég tágas az erdő.
+
+Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.
+
+– Lassan he!
+
+– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!
+
+– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet,
+ahol neki tetszik.
+
+Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a
+könyöklésből. Erősebben folytatta:
+
+– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való
+tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom.
+Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.
+
+A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a
+házsártos ember vállára tette a kezét.
+
+– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s
+abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra.
+
+A székely felhuzta a vállát.
+
+– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem
+ha a falumbelivel parasztoskodik valaki.
+
+Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:
+
+– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?
+
+Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után.
+
+Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón
+fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.
+
+Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők
+mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen
+verne belé:
+
+– A mát–ká–ja… a mátkája.
+
+A falubelije utrakészen megállott:
+
+– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az
+Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami
+bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked
+urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az
+mi?
+
+Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni.
+
+Aztán rekedten igy szólt:
+
+– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.
+
+– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e
+valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám.
+
+– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen…
+
+A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak,
+aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az
+országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját,
+belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra
+a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta.
+
+Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a
+gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a
+gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott
+ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz
+zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér
+halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot
+hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna.
+
+Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a
+lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben
+két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel
+kapálózva.
+
+Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány
+világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn.
+
+– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.
+
+A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a
+leány.
+
+Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.
+
+Fönn a fogadós szólt:
+
+– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?
+
+– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban
+indulhassak.
+
+– Az Isten áldjon.
+
+Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az
+istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló
+ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s
+hangosan becsapta az ajtót.
+
+Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az
+embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból.
+
+Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán
+a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az
+eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél
+deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz
+fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól
+élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről
+lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett.
+
+Gyönge perczegés hallatszott.
+
+– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.
+
+A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló
+felé.
+
+Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg
+nesztelenül.
+
+A székely megragadta a Ráki kezét.
+
+– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.
+
+– Ki van ott? kiáltott a leány.
+
+– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a
+szeretőjéhez.
+
+A leány lerohant.
+
+– Ki az?
+
+– Ki vagy te?
+
+– Mit akarsz ott?
+
+A székely eleresztette az asszony kezét.
+
+– Mi közöd van hozzá?
+
+– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az utból!
+
+– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.
+
+– Mit akar? A mátkám van ott benn.
+
+– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a felesége
+vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki közeledik
+hozzám.
+
+Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.
+
+– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki ha
+mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged, tartom
+az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.
+
+A fogadós orditva rohant ki.
+
+A leány rémülten nézett az asszonyra.
+
+A láng bekapott a fedél szegletébe.
+
+A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a gyepre.
+
+– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek előttem.
+
+– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt.
+
+Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve
+hajtott:
+
+– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az
+alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége
+vagy? az ő felesége?
+
+A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész.
+
+– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy
+engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz
+körmömmel.
+
+– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki
+elhagyta a feleségét, a gyermekét…
+
+Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett,
+amely a lábuk előtt hevert.
+
+A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy
+szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.
+
+A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.
+
+– A lovak benn égnek! kiáltotta.
+
+Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától.
+Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat.
+
+Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét.
+
+– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…
+
+Mert a férfi sehol se volt.
+
+– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az
+asszonyokra:
+
+– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a
+fogatok. Inkább csebret ide mindketten…
+
+… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült
+a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön.
+
+A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan
+pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.
+
+
+
+
+
+KIS LEÁNY BAJA.
+
+Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis kandér
+tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért a kapum
+ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.
+
+– Hideg van, kis leány?
+
+Bátran szembe nézett velem s igy felelt:
+
+– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van, akkor nem
+fázik.
+
+– S neked dolgod van, kis leányka?
+
+– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell s
+aztán a gyermekre is sok a takaritás.
+
+– Ugy-e? Hát az anyád?
+
+– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak magunkra
+vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék megnézni a
+házat is, a gyermeket is. Jóskát – tette hozzá magyarázólag, – a
+fiucskát.
+
+– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy
+bizhatnák te reád Jóskát?
+
+A kétkedés ingerelte.
+
+– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony isten! én
+is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor este haza jön.
+Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam kicsi. Az anyám is reám
+bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy szólott: »Mari te«… mert
+engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják? – tette hirtelen utána. – Itt
+lakik a bácsi?
+
+– Itt… Mit mondott az anyád?
+
+– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az
+embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is
+volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot
+vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak az ne jött
+volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak czizmában jártunk s
+nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron
+papucsot vett.
+
+– És miért vett papucsot?
+
+A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:
+
+– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem,
+amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a hegybe, mert ingyen
+adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a gyümölcsöt
+apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak le s fel, tudja! s
+anyám kiült a ház elé szépen, hajadon fővel. Mert az ugy illik, hogy
+legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki,
+hogy »szép menyecske«. Ő örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig
+igazán gyönyörü volt.
+
+– S olyan gyönyörü volt?
+
+– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én mosdattam
+Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen bántam vele. Mert ő
+az én testvérem s aztán igen kedves is, csak látná. Már jár magától.
+Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a karomat, né, s azt kiáltom:
+»ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő mindjárt feláll a szék mellett és oda
+fut. De ugy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag.
+Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most
+mindjárt adok neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s
+aztán délbe…
+
+– S az anyád?
+
+– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy estefelé
+bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy
+szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a szalagokat. De azokat is
+visszadobta a ládába s kiment. De ismét visszajött és engem itt, itt
+megcsókolt az orczámon. »Légy jó, gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam
+rossz… Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S akkor
+Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette,
+összecsókolgatta és engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő
+nem mondott semmit, hanem elment…
+
+– Elment?
+
+– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!… tudja!… Az
+isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se láttam olyannak. Igy
+kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenkint vette elé a
+selyem derekakat, mikor sötét este lett és a pántlikákat, és megölelte
+és keservesen sirt. És igy kiáltott: »a topánka, a topánka, verje meg az
+isten…«
+
+Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta magát s
+így szólott:
+
+– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…
+
+– Ide fenn laktok?
+
+– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az
+apám is elmegy…
+
+– Hova megy?
+
+– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem jön. Azt
+mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg nem kapja.«
+Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki tudja, merre jár
+szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény egy szál topánkácskában
+ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már
+tüz égett, Jóska mégis felébredt a hideg miatt. Az isten áldja…
+
+Mosolygott s felkapta kanderját.
+
+– Aztán nem félsz, kis leány?
+
+– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska valami
+bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir, enni adok
+neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…
+
+– Az isten áldjon meg, kis leányka.
+
+Odább ment s aztán szaporán visszafordult.
+
+– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Ugy-e
+hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg. Az isten megfizet
+érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem
+az apámat: abból nem lesz jó. Ő még nekünk sem beszél, hanem
+rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi őtet…
+
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  A Nagy Lidi úra  1
+  Ö. T. O.  15
+  Esős alkony  27
+  Az Eliz nevenapja  41
+  Kaland  58
+  A tarvásári búcsu  72
+  A birtyóka  86
+  Elkésett  97
+  »A szigetvári vértanuk«  111
+  Az édes anya  123
+  Két fehérnép  134
+  Kis leány baja  148
+
+
+[Transcriber's Note:
+
+Javítások.
+
+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
+
+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
+
+3 |e látogtás |e látogatás
+
+10 |felsége után |felesége után
+
+11 |az iuditó |az inditó
+
+28 |miért mert láthat |miért nem láthat
+
+32 |babogtam |habogtam
+
+35 |gyermekei hevü-vüléseit |gyermeki hevüléseit
+
+36 |felem |felém
+
+39 |Aeneus |Aeneas
+
+43 |magához érvén |magához térvén
+
+44 |homédiázzék |komédiázzék
+
+50 |ez utczára |az utczára
+
+55 |Eliz, ráborult |Eliz ráborult
+
+56 |házbol |házból
+
+56 |fejébén |fejében
+
+59 |már ványasztal |márványasztal
+
+60 |És. miért |És miért
+
+62 |vonla |volna
+
+62 |segélyezett |szegélyezett
+
+68 |Próbálj hazudni |Próbálj hazudni!
+
+69 |hajtón |ajtón
+
+77 |segteni |segiteni
+
+78 |ide« |»ide
+
+79 |habtusát |habitusát
+
+81 |búcsosok |búcsusok
+
+93 |értélmetlenül |értelmetlenül
+
+101 |kézdezte |kérdezte
+
+104 |Csókné |Csokné
+
+110 |ez ezüst |az ezüst
+
+116 |gyergyákat |gyertyákat
+
+117 |Emma mosolyogva |Ella mosolyogva
+
+120 |Orvendek |Örvendek
+
+128 |rettenes |rettenetes
+
+128 |kel hi |kel ki
+
+133 |O jó |Ő jó
+
+134 |mosolgott |mosolygott
+
+136 |erefelé |errefelé
+
+138 |gyülek be |gyültek be
+
+143 |hangsan |hangosan
+
+145 |kiáltottt |kiáltott
+
+150 |tapolok |tapsolok]
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66512 ***
diff --git a/66512-h/66512-h.htm b/66512-h/66512-h.htm
index ed6953f..d0b2416 100644
--- a/66512-h/66512-h.htm
+++ b/66512-h/66512-h.htm
@@ -1,4001 +1,3533 @@
-<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Transitional//EN"

-    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-transitional.dtd">

-<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">

-<head>

-<meta name="generator" content=

-"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />

-<meta http-equiv="Content-Type" content=

-"text/html; charset=utf-8" />

-<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />

-<title>The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek by István

-Petelei</title>

-

-<style type="text/css">

-/*<![CDATA[*/

-body {

- margin-left: 10%;

- margin-right: 10%;

-}

-

-h1,h2 {

- text-align: center;

- clear: both;

- line-height: 200%;

-}

-

-h2 {

- margin-top: 2em;

-}

-

-p {

- margin-top: 0.75em;

- margin-bottom: 0.75em;

-}

-

-body > p {

- text-align: justify;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-hr {

- width: 33%;

- margin-top: 2em;

- margin-bottom: 2em;

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

- clear: both;

-}

-

-hr.chap {width: 65%}

-

-table {

- margin-left: auto;

- margin-right: auto;

-}

-

-td {

- padding-left: 1em;

- padding-right: 1em;

-}

-

-.pagenum {

- position: absolute;

- right: 2%;

- color: gray;

- font-size: smaller;

- text-align: right;

- text-indent:0;

-}

-

-.tdr {text-align: right;}

-

-.center {

- text-align: center;

- text-indent: 0;

-}

-

-.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}

-

-.caption {font-weight: bold;}

-

-.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}

-

-.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}

-

-.figcenter {

- margin: auto;

- text-align: center;

-}

-

-.poem {

- font-size: 0.9em;

- display: table;

- margin: auto;

- text-align: left;

-}

-

-h2 img {

- margin: auto;

- margin-bottom: 2em;

- display: block;

-}

- 

-.poem .stanza {

- margin: 1em 0em 1em 0em;

-}

-

-.poem span.i0 {

- display: block;

- margin-left: 0em;

- padding-left: 3em;

- text-indent: -3em;

-}

-

-.transnote {

- background-color: #E6E6FA;

- color: black;

- padding: 0.5em;

- font-family: sans-serif, serif;

- font-size: 0.9em;

-}

-

-.transnote p {

- text-align: center;

- text-indent: 1.5em;

-}

-

-ul.TOC {

- list-style-type: none;

- padding-left: 10%;

- text-indent: -5%;

- width: 70%;

- text-align: justify;

-}

-

-ul.TOC li {

- margin-top: 0.25em;

-}

-

-span.ralign {

- position: absolute;

- text-align: right;

- right: 15%;

- top: auto;

-}

-/*]]>*/

-</style>

-</head>

-<body>

-

-<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek, by István Petelei</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and

-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

-at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

-are not located in the United States, you will have to check the laws of the

-country where you are located before using this eBook.

-</div>

-

-<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: Vidéki emberek</p>

-<p style='display:block; margin-top:0; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:0;'>Novellák</p>

-

-<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: István Petelei</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: October 10, 2021 [eBook #66512]</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div>

-

-<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</div>

-

-<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***</div>

-<div class="transnote">

-<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>

-<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_155">155</a>. oldalon

-található.</p>

-</div>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p class="center"><span class="caption-150">AZ ATHENAEUM

-OLVASÓTÁRA</span></p>

-<h1>VIDÉKI EMBEREK</h1>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption">(NOVELLÁK)</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-150">PETELEI

-ISTVÁN</span></p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p>&nbsp;</p>

-<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">AZ ATHENAEUM IROD. ÉS

-NYOMDAI R. T. KIADÁSA</span></p>

-<p class="center"><span class="caption">1898</span></p>

-<p class="center"><span class="caption-small">Budapest. Az

-Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.</span></p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=

-"Page_1">-1-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />A NAGY LIDI

-URA.</h2>

-</div>

-<p>Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a

-Nagy Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a

-félrevonuló, alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy

-elbujni iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult

-akar lenni.</p>

-<p>Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg

-magának ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a

-vargának hires szépségü lányát: Lidit.</p>

-<p>Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu

-mályvát láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért

-vissza az emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az

-megelevenedett a virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás

-lehetett, mint ez a szép virág. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_2" id="Page_2">-2-</a></span></p>

-<p>E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett

-az én kis Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi

-megszökött egy gazdag urfival.</p>

-<p>A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis

-iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.</p>

-<p>Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány

-emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a

-Lidi harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon

-el.</p>

-<p>Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka

-volt, a min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett.

-Mindjárt ki is lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a

-hamvas kádak közül, a nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett

-keszkenyő helyett s slájert kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik

-jele volt.</p>

-<p>Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre

-kaczagtak a kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket

-rakni fog a menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott

-rosszul számitottak. Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát,

-kivált ha látták. Az utczán <span class="pagenum"><a name="Page_3"

-id="Page_3">-3-</a></span> szüntelenül locsogott neki, hogy

-észrevehette akárki milyen jól telik az életük. És

-megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti és

-visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett,

-hogy az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a

-tempókat.</p>

-<p>Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek

-voltak, hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az

-ura mellett, hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes

-is.</p>

-<p>A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is

-észrevette őt. Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes

-urfi), meg is látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan

-beszélt Novákkal s úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt

-látni azt. S nem a feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz

-egy-két szóval.</p>

-<p>De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a

-Novákék életében), igy szólt:</p>

-<p>– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A

-kertje a herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő

-kocsikat tart s őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes

-maga is. Onnan mennek a medvére. Az <span class="pagenum"><a name=

-"Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> egyik teremben csupa velenczei

-tükrök vannak s még a falon is szőnyeg. Tudod! a falon is

-gyertyatartók és tele viasz-gyertyával persze.</p>

-<p>Aztán váratlanul tette hozzá:</p>

-<p>– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be

-büdös.</p>

-<p>Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan

-ismerte Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült

-helyét találta odahaza.</p>

-<p>Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért,

-mert azon este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan

-lefeküdt; másnap pedig nem irhatott levelet az urának, mert Lidi

-fogyatékosan ismerte a betüket… Annyit megértett, hogy a

-faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi a viaszgyertyánál. És mert

-ez egészen érthető volt, nem haragudott Lidire, de mélyen

-elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.</p>

-<p>– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.</p>

-<p>Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se

-kérdezte tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes,

-hogy elment, mert nem szerette a faggyugyertyát. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span></p>

-<p>Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi

-egyébre se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany

-haját: hajlós derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a

-ringy-rongy holmikat, tapogatta, simogatta.</p>

-<p>Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az

-ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az

-egész ember rendetlen lett és hamar öregedett.</p>

-<p>Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért

-menjen, hogy vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya

-lobogott a pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová

-menjen?</p>

-<p>Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet

-gyanusitotta Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.</p>

-<p>A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is

-kérdezett tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő

-szemet vetett rá, hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:</p>

-<p>– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre

-lett. Elment úgy látszik. <span class="pagenum"><a name="Page_6"

-id="Page_6">-6-</a></span></p>

-<p>– Messze? rebegte Novák.</p>

-<p>Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre,

-messze.</p>

-<p>Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem

-volt valami urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre

-gondolt: hogy ha a dolog igy van… akkor ő az asszony után megy.

-Addig abban reménykedett, hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény

-asszonyt. Igy se szükséget nem lát, se örömök hiján sincsen. De ha

-igy van a dolog, akkor Novák megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem

-adhat neki… de hátha Lidi nyomoruságban senyved. Valami oktalan

-állati vágy fogta el, hogy magához ölelje Lidit, őt védve,

-oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.</p>

-<p>Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor

-megmozdult a föld alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki

-kaszával rohantunk hozzánk hasonló szegény emberekre, velünk addig

-békén élő szegény emberekre – nevezve ki őket ellenségünkül, a

-szabadság nevében hogy – öljünk.</p>

-<p>Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és

-egymásra mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a

-részleteket; a vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte

-<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> a

-gyep, a sebek is tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és

-beszéljünk egyébről.</p>

-<p>Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba,

-aztán kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy

-kavarodásban. Senki se tudott hirt felőle.</p>

-<p>A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se

-került vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik)

-kenyér nélkül maradt.</p>

-<p>Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot,

-jövőt, lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul.

-Nováknak azonban maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett

-társa után s nem veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha.

-Akkor aztán ah! de fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek

-majd mint a mesében, mig meg nem halnak.</p>

-<p>Azért Novák dolgai után járt.</p>

-<p>Ő megállapodott a jövője felől.</p>

-<p>Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a

-világ végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált

-párjával.</p>

-<p>Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből

-hadseregek lettek; harangokból <span class="pagenum"><a name=

-"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> ágyuk; éretlen suhanczokból

-érczkemény hősök; maga Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha

-egész életében azt csinálta volna.</p>

-<p>Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a

-felesége után megy.</p>

-<p>Ez egy vasszekér lesz.</p>

-<p>Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna

-állani, akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első

-forog tovább. Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a

-kerekek tetejébe; egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a

-kerekeket, hogy jobbra térjen, balra térjen. Mindez igen érthető

-dolog. Az első kerék megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és

-tovább gurul. Hegyen fel, lejtőre le; mezőn, erdőösvényen,

-zajtalanul szaporán. Ah! az ember hasitja a levegőt, akár a szálló

-madár.</p>

-<p>Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő

-már látja és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az

-arczát. Fák lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt

-versenyt száll vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad

-el. Hajrá! hegy ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi

-van a végében. Novák határozottabb formáju lett, mint <span class=

-"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> olyan, akinek

-valósággal czélja van. A szemei fényesebbek lettek, – de a teste

-hitvány lett, mert sokat éhezett.</p>

-<p>A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben,

-a tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:</p>

-<p>– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz

-csinálni, azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen

-okvetetlenül elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát,

-élj meg, ha én is élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.</p>

-<p>És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok

-czella állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette

-vissza.</p>

-<p>Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány

-esztendő telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a

-kalapácsa csapásai, a reszelő kaparása.</p>

-<p>Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a

-fekete éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal

-megbántotta Novák. Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással

-próbálgatta a kis ember s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a

-veres vasra… <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=

-"Page_10">-10-</a></span></p>

-<p>Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba

-vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt,

-srófot. A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik

-kerék foga. Ez a taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.</p>

-<p>Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való

-templomozás végén mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s

-igy szóltak fejcsóválva:</p>

-<p>– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.</p>

-<p>Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a

-határai az okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy

-ábrándért, mely dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a

-becsület mesgyéjét. Van ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény

-Nováknak egyedül miért tiltaná meg kegyed, hogy vaskocsit

-kalapáljon, amikor ő a felesége után akar menni?</p>

-<p>– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi,

-főtisztelendő ur; igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen

-ugyszintén, amely engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon

-lesz rajta, az közös legyen a renddel.</p>

-<p>A gvardián nagy tenyerét szeliden végig <span class=

-"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> lengette a

-Novák hitvány vállán s résztvevően igy szólt:</p>

-<p>– Te szegény.</p>

-<p>A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:</p>

-<p>– Ez ember jól beszél és szépen szólott.</p>

-<p>Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek

-nem állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak…

-Csak még egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi

-kerekeket. S azzal megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a

-dolgot. Csak egy kis kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a

-magáét, aztán megyünk.</p>

-<p>Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás

-kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,

-kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.

-Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.</p>

-<p>Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi

-ismerősei már alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az

-emésztődés; s megőszült egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán

-lógott, amely csizmaszárát verdeste. Habozva, szinte félénken

-huzódott el alkonyatkor mégis a házak <span class=

-"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> mellett,

-kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék valakinek.

-Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen lesz.

-Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.

-Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A

-szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett.

-Ah! nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy

-szegény busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán

-köny boritja, tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.</p>

-<p>Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra

-indult a város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a

-fedeleken, csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak

-végig a piaczon. A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s

-czéhzászlókat lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg

-emberek, leánykák s vikleres vén asszonyok tódultak a város vége

-felé.</p>

-<p>A fráter igy szólt ebéd után:</p>

-<p>– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.</p>

-<p>– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?

-<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=

-"Page_13">-13-</a></span></p>

-<p>Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet

-vetett. Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész

-asztal. Innen a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve,

-hangosan énekeltek.</p>

-<p>Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák

-hangosan mondta, s felmagasztalva verte a mellét.</p>

-<p>Aztán a fráter igy szólt:</p>

-<p>– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a

-vasutért.</p>

-<p>Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy

-alázatoskodott:</p>

-<p>– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?</p>

-<p>Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis

-utczákon ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai

-fehérlettek a hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér

-nyilt a Maros csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.</p>

-<p>A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez

-az a szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét

-sem érte be az emberi szem. <span class="pagenum"><a name="Page_14"

-id="Page_14">-14-</a></span></p>

-<p>És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a

-falán s körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.</p>

-<p>Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.</p>

-<p>S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi

-lépett ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.</p>

-<p>S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és

-nem vonva mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a

-szalagon mind sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen,

-vágtatva, hogy a fergeteg utól nem érné.</p>

-<p>Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához

-szoritotta mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen,

-kétségbeesve:</p>

-<p>– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.</p>

-<p>S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.</p>

-<p>A barát hozzá sem kaphatott.</p>

-<p>Hát letérdelt mellé s igy szólt:</p>

-<p>– Mi lelte testvérem?</p>

-<p>Azonban senki se felelt.</p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_15" id=

-"Page_15">-15-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch2.png" alt="" title="" />Ö. T. O.</h2>

-</div>

-<p>A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a

-szőcs.</p>

-<p>A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami

-ilyesféle s diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára.

-Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe.

-Olyan kistestü, kopasz fejü, kacsaszerüen járó emberke volt, mint

-az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöntgetett az utczán

-s a kereszt előtt emelte le a süvegét s fogta össze a kezét.</p>

-<p>Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen

-tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csiki

-imádságoskönyvére, melyben sok veresbetü volt keverve a feketék

-közé s oly szörnyü képek, hogy az ember magába kellett, hogy

-szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy <span class=

-"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> beteg

-ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal

-nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka

-alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu

-nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan

-imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.</p>

-<p>Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy

-tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő

-urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát

-kikérni. Kivált házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly

-kenetesen, oly szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből

-példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh

-gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több

-efféle – s a felek gondolhattak a nevezettekre mind azt, ami nekik

-éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.</p>

-<p>Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből

-következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy

-kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt,

-egy nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva

-hangján igy oktatta Pánczélt: <span class="pagenum"><a name=

-"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>

-<p>– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy

-csontja nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.</p>

-<p>– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.</p>

-<p>Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket

-mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,

-amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a

-rózsákat a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a

-munkájáról, hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de

-járjon a kezed is.«</p>

-<p>Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta

-egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur

-megajándékozni szokta a jóakaratu embereket.</p>

-<p>Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen

-nagy tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól

-felgyult a konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett.

-Nagy volt a veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy

-égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat

-kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét

-mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piacz napkeleti sorából.

-<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=

-"Page_18">-18-</a></span></p>

-<p>A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és

-kimondták, hogy tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy

-lelkesülés támadt s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy

-istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hoszszu

-tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb emberek törték a fejüket,

-hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban

-jelentkező önkénteseket. Gomb és sujtásmustrák jártak kézről-kézre.

-Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról,

-vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály érdekelte a

-városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyusok

-osztálya.</p>

-<p>Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra

-vállalkozott, hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy,

-robusztus ember. Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék

-voltunk arra, hogy a legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik

-ki.</p>

-<p>Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki

-valaha káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást

-elvadásztak a polgárok elől.</p>

-<p>De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a

-tisztelt tagok szivét birja az, aki <span class="pagenum"><a name=

-"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> a szakasz előtt jár. Jobbra

-nézni – balra nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon

-rohanjunk a tűzbe«. Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy

-elviselt káplár után!</p>

-<p>E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok

-lettek mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt

-kandidálta egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit

-Pánczél büszke örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei,

-műveltsége megbecsülésének ismerte el. A gallérjára két sor sujtást

-vartak fel, s egy oly kis csinos bőrtokos baltát kapott az

-oldalára, hogy azzal (bárha mit se lehetett vele kezdeni)

-büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy táblát ily felirattal:

-<i>Ö. T. O. szakaszvezető</i>.</p>

-<p>Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még

-a keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás

-következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az

-utczában. Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla

-zsinóros zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott

-meg a házak előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de

-hüvösen adott kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen

-gesztikulált a kezével. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=

-"Page_20">-20-</a></span></p>

-<p>A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek

-világos következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e,

-hogy ilyen öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék

-a parasztokkal? Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott

-nyers állatbőröket fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja

-végig a flaszteren: »Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony

-ezt vedd, azt tedd«… És a kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés

-szerencsével tett, vett, árult és vásárolt.</p>

-<p>Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki

-a szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen

-foghat meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a

-hamvasba forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be

-egy segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal

-az udvarra… Az Isten őrizzen…</p>

-<p>S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él

-mogorva egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma

-itt, holnap ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a

-gyakorlatra. A gyakorlat után egypár barátságos szó következett,

-amit az ember állva nem végezhet. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> Az asztalnál pedig első szék

-jut egy kétsujtásos polgárnak; büszkeség… büszkeség…</p>

-<p>A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék

-csapat a városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy

-botjával, a mészáros ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána

-jönnek a csapatok. Bal, jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik

-szakasz élén Pánczél Jóska. S az emberek nézik, ki csodálkozva, ki

-irigykedve az utczán.</p>

-<p>S ez igy ment, s most a tavaszig.</p>

-<p>Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei

-bomladoznak, hogy a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban,

-hogy a labdázó gyermekek zajától hangos lett a berek tisztása, s

-hogy rudra akasztott, összekötött lábu bárányokat visz a mészáros

-az udvarára, – most a tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu,

-áldott jó öreg bácsink) megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik,

-igy recscsent Pánczélra:</p>

-<p>– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.</p>

-<p>– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg

-szakaszvezető.</p>

-<p>– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell <span class=

-"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span>

-csináltatni neki. Egy kis koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat.

-Nem is nő meg, ne félj.</p>

-<p>Aztán nyersen rákiáltot:</p>

-<p>– Hol a gyerek:</p>

-<p>Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb,

-kezesebb ember lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki

-a doktorral, – egy olyan emberrel, aki a halállal birkózni se

-fél.</p>

-<p>Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős

-nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:</p>

-<p>– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…</p>

-<p>Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:</p>

-<p>– Nagyon gyenge a szegényke…</p>

-<p>A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó

-elé állott, nyersen rivalt az asszonyra:</p>

-<p>– Nem hallottad? Hozd ki.</p>

-<p>– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.</p>

-<p>Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>

-<p>– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…</p>

-<p>– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva

-vágott közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg.

-Tekergő. Mit dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a

-gyerek?</p>

-<p>A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.</p>

-<p>– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres

-ez a konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök?

-Ostobaság.</p>

-<p>Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett

-maradt.</p>

-<p>– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A

-lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?</p>

-<p>Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe

-Pánczéllal:</p>

-<p>– Kiköltöztök tán?</p>

-<p>A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s

-a karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan

-gyermekfej sárgállott ki. <span class="pagenum"><a name="Page_24"

-id="Page_24">-24-</a></span></p>

-<p>A doktor bácsi mélyen morgott:</p>

-<p>– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol

-vannak? A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő?

-Hol a te hires kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az

-apád keresztje. Honnan hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted

-nekem, valami szentéletü remete adta neki. Ühm…</p>

-<p>Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen

-mondta:</p>

-<p>– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon.

-No, hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te

-ur! Az én dolgom az, hogy lássam a gyermeket…</p>

-<p>Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,

-medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.

-Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden

-megsimogatta táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta,

-megfogogatta lassan.</p>

-<p>Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus

-kiséretében szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:</p>

-<p>– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>

-<p>Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:</p>

-<p>– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne

-essél kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot

-készen kapod meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy

-orvosságot vehessetek. A kinin drága pedig egy ily uraság zsebének.

-A kenderkötél olcsó azonban… De egy kis czitromos viz csak kikerül

-még a szegénykének. Hátha eladná az uraság a sisakot meg a bárdot.

-Annak az árával lehetne még kezdeni valamit. A czitrom darabját

-sustákkal vesztegetik a városban.</p>

-<p>Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk

-büszkeségére. Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe,

-sőt rávágott az ajtófélre, hogy döngött.</p>

-<p>Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.</p>

-<p>Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:</p>

-<p>– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett,

-mintha elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek

-lelkét értette. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=

-"Page_26">-26-</a></span></p>

-<p>Majd tompán folytatta:</p>

-<p>– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos

-igaz. A tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád,

-ami ott hever – mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De

-szerencsétlenségtől csak nem tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos

-Isten felettünk.</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/1.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_27" id=

-"Page_27">-27-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch3.png" alt="" title="" />ESŐS ALKONY.</h2>

-</div>

-<p>Oh szépséges nyári alkony te!</p>

-<p>Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy

-bezárt ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos

-volt a levegő, mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje.

-Csepre csepp halk zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve

-rádőltek a nedves levegőre, az illatukba úgy betakarózva, mint egy

-kaczér leány a fátyolába. A kerti ház mögött vékonypénzü rezgő

-nyárok, e szaporabeszédüek, nyughatatlankodtak. És viola, viola

-nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama viola illata ez a régi, a régi…

-Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az agyam valamelyik zugába akkor;

-s annyi idő mulva most felelevenedik, s libeg a deres fejem körül.

-Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami énekes madár, de

-verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>

-<p>Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki

-hozta csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső

-csak oly szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek,

-a legények szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is

-ragyogott, minden nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk.

-Az urak is lejöttek.</p>

-<p>Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü

-nagy kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is,

-aki elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a

-gazdatiszt, a fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és

-mellette a felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a

-sugár, égőszemü Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék

-karton; s mély kékség a szemében, mint a magosságbeli ég.</p>

-<p>Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:</p>

-<p>– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is

-tudakozódott utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan

-asszony ez?</p>

-<p>– Beteg tán?</p>

-<p>Az anyám nem szerette őt.</p>

-<p>– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias <span class=

-"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> asszony ez

-és unja az öreg urát, azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és

-dicsért. Valamit tán akar. De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az

-beteg legyen?</p>

-<p>Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék

-reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett

-hajamból egy pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a

-homlokomra, szük kézelőmet gavallérosan a kezem fejére

-vonszolgattam. Mindez hiba, bün, ha megbocsáthatatlan vétek az

-ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor kezdtem borotválgatni. A

-tanitó-házba az én édes, istenes anyám imazsámolyt állitott oda

-szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából. Ah! sajgó térddel

-törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom fordulva,

-hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda be.

-Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca

-sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü

-szók nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">»Ki nem birom hölgyem

-tekintetét<br /></span> <span class="i0">Nincs hüvös barlang, mely

-előle véd<br /></span> <span class="i0">S nem nyujt menedéket

-esthomály.«<br /></span></div>

-</div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_30" id=

-"Page_30">-30-</a></span></p>

-<p>Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem:

-Klárit a gazdatiszt feleségét.</p>

-<p>Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se

-tudtam a teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy

-féltem tőle. Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se

-vett. Képtelen álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott

-hullassam fiatal véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a

-nevéről nem daloltam, mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a

-Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti nagyot nőtt a szememben s oly

-szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az utczán, nehogy

-megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a templomba. Az

-érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a sekrestyén

-át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…</p>

-<p>Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.</p>

-<p>Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról

-ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten

-szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.</p>

-<p>Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az

-első misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«

-<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=

-"Page_31">-31-</a></span></p>

-<p>E megy<i>ünk</i>-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a

-gimnáziumban. Ha <i>ő</i> kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én

-elibe fölkiálltva: »Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek

-<i>előtted</i>« és a szivem persze meg fog szakadni.</p>

-<p>De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a

-Klári képét behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban

-mégis egyszer, hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári,

-olyan ragyogóan, hogy a szemem könybe lábbadt s ledobtam a

-pokróczot magamról, hogy hüljek meg, betegedjek meg és haljak meg a

-ragyogó Kláriért, aki busulni fog utánam és nem fog se enni, se

-inni, se aludni.</p>

-<p>A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben,

-mégis remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt

-elhaladtunk. Ott volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és

-nyájasan felém bólintott. Mint kigyultam! s befogtam a számat a

-tenyeremmel, hogy ne üvöltsek torokszakadtáig.</p>

-<p>A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a

-legelésző bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy

-szólva hősiesen: »ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek

-<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=

-"Page_32">-32-</a></span> voltak, az ajakam azonban rebegett és

-dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra, amelyekkel

-megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam, hogy

-sirni szerettem volna.</p>

-<p>Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói

-porta szakállszáritóján.</p>

-<p>– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.</p>

-<p>Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.</p>

-<p>Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy

-volt megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak

-vége ez volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy

-szóltunk, mint az élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk

-szemben) »mikor a fiunk plébános lesz«, »mikor a nagybőjti

-prédikácziókat mondja és mindenki sir«, »mikor a fiunknak majd

-olyan sárga kanczái lesznek, mint az apátnak«.</p>

-<p>És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem

-volna a mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott

-tánczolni vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a

-szivemben a földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam

-már az igazi ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur! <span class=

-"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p>

-<p>És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab

-borult, amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a

-látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és

-litániák zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely

-lombos ágat keres, hogy megpihenjen rajta.</p>

-<p>A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi

-barátklastromba a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a

-kongó gangon át hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan

-ismét az Ő jóillatu házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a

-mezőhavas gyapjas orma felett.</p>

-<p>Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a

-diligenczia megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a

-fejem bubját, bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával…

-és szolgáljam egész lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett

-valót.</p>

-<p>S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes

-esős nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók

-kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény,

-aki az édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének

-engem, érdemetlent. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=

-"Page_34">-34-</a></span></p>

-<p>Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, –

-mint az édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő

-léleknek irját én hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.</p>

-<p>Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál

-állottam meg. Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz

-illő. Klári (kit az urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén

-félrevonult a csür ajtajából s hozzám jött.</p>

-<p>– Az őszön szentelik?</p>

-<p>A szemébe néztem.</p>

-<p>– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…</p>

-<p>Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra,

-de a szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem

-a nézésére. Halkan kérdezte:</p>

-<p>– S boldog-e?</p>

-<p>Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha

-lemondóan felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy

-tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. De <i>ezért</i> jött

-ő? Fölfegyverkezve jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha

-fenyegetve van – de ő támad ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább

-léptem: <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=

-"Page_35">-35-</a></span> Ő ismét mosolygott, és végigvonta ragyogó

-szemeit a reverándán át a hajamig.</p>

-<p>Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna,

-utána léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s –

-emlékezem – úgy gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától

-menekedem. Nem, mert őt kelle követnem, mint a vaspor a

-mágnest.</p>

-<p>A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü

-lomb. Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett

-valami bennem. A hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.</p>

-<p>– Miért kerül minket?</p>

-<p>Reám gondolt.</p>

-<p>– Én… dehogy.</p>

-<p>– Napok óta itt van s nem keresett fel.</p>

-<p>Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott.

-Egy faágat tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:</p>

-<p>– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan

-élünk magunkban. Minden megváltozik. Maga is.</p>

-<p>Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.</p>

-<p>– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett.

-Természetesen, hát a gyermeki hevüléseit <span class=

-"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> már

-szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi egyhanguságban. Nincs,

-akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is? Kit lássunk

-itt?</p>

-<p>Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy

-lépéssel hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A

-verebek csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.</p>

-<p>– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a

-»hosszuréten«, mikor a csuf fekete bivalyok felém törtettek…

-Mondja! és (kaczéron pillantott vissza), csak véletlenül volt ott

-maga akkor, hogy olyan hirtelen előtermett az árokból

-segitségemül?</p>

-<p>Szégyeneltem hazudni.</p>

-<p>– Gyermek voltam.</p>

-<p>– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf

-lett az orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a

-termetem? A veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény

-asszonyért. Akkor kereste. Vallja be, vallja. Igaz?</p>

-<p>Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?</p>

-<p>– Emlékezik reám?</p>

-<p>Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy

-kissé, amint a testéről beszélt. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p>

-<p>– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a

-szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent

-György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi

-avatja hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az

-életüknél is. El lehet-e felejteni ezt?</p>

-<p>A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A

-lucskos betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más

-hangból mondta később, uj hurokra csapva a vonóval.</p>

-<p>– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a

-mosolygást; az édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan?

-Nem nehéz-e a csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg,

-hol kapható az erős szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm

-szeretetéből. Mivel gyógyitotta magát? Adjon belőle…</p>

-<p>És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött,

-közbevágva ugy kérve, mint egy gyermek.</p>

-<p>– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény

-elhagyatottnak… Az uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt.

-Örömek nem teremnek már neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt,

-<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=

-"Page_38">-38-</a></span> – mi várjon? Lemondani – oh tanitson meg.

-A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt vagyunk

-esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…

-Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani

-az életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.</p>

-<p>Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött

-volna, akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai

-suhognak-e fölöttem? Mintha levetve szépséges testét, a lelkét

-látom benn… a testnek magvát, amely fekete és keserü, mint az

-epe.</p>

-<p>Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje,

-mikor borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni

-véltem, hová indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: –

-borzalmas és visszataszitó.</p>

-<p>Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két

-veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén

-kövér álla alatt…</p>

-<p>Csuf volt.</p>

-<p>A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a

-magányosan álló nyári lakás <span class="pagenum"><a name="Page_39"

-id="Page_39">-39-</a></span> felé ment, amely mellett a

-rezgő-nyárok locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és

-kezét nyujtotta. Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva

-volt, mintha fáradt volna.</p>

-<p>– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége

-látszott a lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk?

-Az eső, lássa, beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és

-beszél nekem, és tanit a lemondásra… Akar?</p>

-<p>Megállottam az ösvényen.</p>

-<p>Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó

-barlangba lép Aeneas:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">… E nap volt a bajok

-forrása,<br /></span> <span class="i0">ez, a keserü gyász

-kezdete.<br /></span></div>

-</div>

-<p>Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.</p>

-<p>– Nem… Már leszállt az est.</p>

-<p>Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:</p>

-<p>– Igaza van. Menjen.</p>

-<p>És belépett magában.</p>

-<p>Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.

-<span class="pagenum"><a name="Page_40" id=

-"Page_40">-40-</a></span></p>

-<p>Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.</p>

-<p>Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem

-sóvárgással vagyon még tele.</p>

-<p>Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:</p>

-<p>– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/2.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_41" id=

-"Page_41">-41-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch4.png" alt="" title="" />AZ ELIZ

-NEVENAPJA.</h2>

-</div>

-<p>Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis

-Engel Eliz, a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a

-nevenapjára, az édes anyjától mindig kapott egy szál virágot és

-mennyi édes ölelést! Ah! Az Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint

-egy lucskos, csuf őszi nap…</p>

-<p>Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára,

-de az utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert

-összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne

-essék. Megijedt és segitség után nézett.</p>

-<p>– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.</p>

-<p>Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.</p>

-<p>Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p>

-<p>– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.</p>

-<p>Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei

-voltak. Kábultan a segitőhöz simult.</p>

-<p>– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a

-kezemet.</p>

-<p>Eliz megsimogatta a homlokát.</p>

-<p>– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék

-menni.</p>

-<p>Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal

-ember kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett

-volna kikapcsolni.</p>

-<p>– Segitsek?</p>

-<p>Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De

-gavallér ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka

-nyakán babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s

-vitte.</p>

-<p>Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta

-Szabó), mint akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt

-vitte, az ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.«

-Egy kicsike ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga

-megállott előtte.</p>

-<p>Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal.

-Nevelő volt egy gazdag boltos <span class="pagenum"><a name=

-"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> gyermekei mellett. Az

-utczáról ismerte Szabó. Amint a gyermekekkel sétált, Szabó

-szóbaállt az apróságokkal, hogy a kisasszonyhoz szólhasson. A

-gyermekek anyja (egy házsártos, szájas hölgy) észrevette ezt:</p>

-<p>– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék

-valaki! Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet

-s kivel nem.</p>

-<p>Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a

-kisasszony.</p>

-<p>Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon

-megállani.</p>

-<p>– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.</p>

-<p>Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:</p>

-<p>– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.</p>

-<p>Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már.

-Mosolygott s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.</p>

-<p>– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan

-voltam.</p>

-<p>Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg,

-aki kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az

-asszonyom <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=

-"Page_44">-44-</a></span> felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt

-vett magán s kivonta a karját. A falhoz támaszkodva ment be a

-kapun. Zavartan köszönt Szabónak. Félve lépett be a szobába.</p>

-<p>Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.</p>

-<p>– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a

-butorokat.</p>

-<p>– Nem, nagysád.</p>

-<p>– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok

-sem vak, sem bolond! Nem sétált?</p>

-<p>Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:</p>

-<p>– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.</p>

-<p>– De nagysád…</p>

-<p>– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a

-kisasszony? Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne

-mondja nekem, hogy ő hol volt…</p>

-<p>Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett

-álló székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:</p>

-<p>– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én

-beszélek! Szinpad ez? <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=

-"Page_45">-45-</a></span> ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez

-egy becsületes ház. Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a

-katonák, itt nem szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak

-a kaszárnyából senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.</p>

-<p>Eliz fölemelkedett. Remegett.</p>

-<p>– De nagysád… nagysád…</p>

-<p>– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a

-becsületes házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret

-adok, az olyan legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba

-akar állani velem. Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.</p>

-<p>Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az

-ajtót.</p>

-<p>A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A

-keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye

-benne.</p>

-<p>Mi történt vele?</p>

-<p>Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak

-mondják őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment

-ismét férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott

-Elizzel, hogy az anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?«

-kérdezte haragosan. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=

-"Page_46">-46-</a></span> Eliz hány éjszakán látta azt a feldúlt

-arczot. »Ha nem adtál volna okot reá, észre se vett volna« mondta

-az anyja. Eliz erre a szóra s arra a tekintetre elfutott a pihés

-fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében és ime…</p>

-<p>Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu

-hozzá? Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent

-hoz a tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja

-magán ezt. Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe

-álljon az asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni

-kezdte a sirás s az indulatossága könybe fuladt.</p>

-<p>Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott

-s lerogyott egy székre.</p>

-<p>Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:</p>

-<p>– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson.

-Azt hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.</p>

-<p>Félig sikoltozva tört ki:</p>

-<p>– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért?

-Megbántottam valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a

-szeretőmhöz járok? Én? én? <span class="pagenum"><a name="Page_47"

-id="Page_47">-47-</a></span></p>

-<p>– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél?

-Cseléddel beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No

-nézz oda, erre a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az

-ablakom előtt és még ő áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez

-szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.</p>

-<p>Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a

-leány mellé állott.</p>

-<p>– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így

-beszél, annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves

-személynek helye nincs itt. Érti? Tudja?</p>

-<p>Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy

-Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek

-még a nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.</p>

-<p>Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma.

-Irma: a gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg

-nem tür; – aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki

-selyemben jár a templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy

-granatéros, hogy döng a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum

-alatt eligazit mindent s amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan

-sir; Irma, aki haragban van a félvilággal, <span class=

-"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> a másik

-felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; – Irma: ismerik-e

-őt?</p>

-<p>– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben,

-mert Eliz arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt,

-oly erőtlenül leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna

-belőle. Lerogyott a székre, az ajaka összeszorult s a szemei

-lecsukódtak. Irma asszony ledobta a kezéből a keféit, hirtelen

-megfogta a leány hátrahanyatló fejét: »No nézd, nézd, dadogta. –

-Eliz… kedves… no… no… dadogta és megfogta a leány kezét s simogatta

-a leány hideg homlokát, haját, s fölemelte a derekát, hogy

-levegőhöz juttassa.</p>

-<p>Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a

-fejét. A vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette.

-Irma ráriadt:</p>

-<p>– Mi kell?</p>

-<p>– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán

-szüksége reám?</p>

-<p>– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a

-legokosabb…</p>

-<p>Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan

-sajnálkozó tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura

-azonban <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=

-"Page_49">-49-</a></span> ne elegyedjék a házi dologba. Menjen a

-boltba. Gyöngéden ébresztgette s mikor nagykésőn, gyönge kis

-sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s visszahuzódott, nehogy

-gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a leány fölsóhajtott s

-a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s kiment. Ezzel

-tartozott a tekintélyének.</p>

-<p>A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja.

-Fölkelt, könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt

-bátorsága, hogy ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az

-utcza népes és zajos volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja

-töltötte meg. Ha ő védekezne, azt nem hinné el. Mit tegyen?

-Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova menjen. Haza. Hát van neki

-otthona? A hegyek, völgyeken tul való otthonában ott egy

-kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az apja. Itt? Innen

-elhajtották. Hova menjen?</p>

-<p>Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az

-utcza közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a

-századok Az egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen.

-Ah! a menekedés! Szabónál van az ir… <span class="pagenum"><a name=

-"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>

-<p>A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az

-igaz. Ah, a Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne

-Eliznek? Az Isten ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és

-szóljon. Sietve kiment az utczára.</p>

-<p>Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a

-banda fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről

-visszatértek a katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s

-a piacztér minden részéről gyermekek és asszonyok csődültek a

-parádé felé. Eliz nem tudta: mi történik? Ő csak a hadnagyot

-kereste a szemével. Bárha kissé kábult volt, észrevette. Utána

-futott. A katonasorok mellé furakodott és mellettük szaladott. Majd

-elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a szaladó leányt. A

-gyermekek kaczagva biztatták:</p>

-<p>– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a

-legénykék.</p>

-<p>Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a

-bakákba. Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt

-ott megy egyenesen, meredten.</p>

-<p>Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>

-<p>– Hadnagy ur… rebegte.</p>

-<p>– Félre, mondta idegen torokhangon.</p>

-<p>Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt

-mellett? Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak.

-Szabó mogorván oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.</p>

-<p>Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan

-ment utána.</p>

-<p>– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve.

-Ütötték a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán,

-ra-tap-lán…« és tapsoltak.</p>

-<p>A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul

-megállott az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia

-kellett… Szabóval beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.</p>

-<p>A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A

-cselédleányok apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel

-mutatta: hogy a kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a

-másik a kezével: csak ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak

-föl.</p>

-<p>Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen

-dühös volt. <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=

-"Page_52">-52-</a></span></p>

-<p>Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen

-kérdezte:</p>

-<p>– Mit akar?</p>

-<p>Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok

-kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a

-zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?</p>

-<p>A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a

-szavakat. A hadnagy meghajlott:</p>

-<p>– Megengedi, hogy haza vigyem?</p>

-<p>Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette

-a leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:</p>

-<p>– De jöjjön… jöjjön maga is.</p>

-<p>Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy

-aggodalommal hajolt felé.</p>

-<p>– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta

-sebesen. Azután lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az

-édes anyjáról és az apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a

-világon. Az ő messze otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét

-sirni kezdett.</p>

-<p>Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu

-alatt izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett

-utána. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=

-"Page_53">-53-</a></span></p>

-<p>– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja

-meg: mit tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a

-reggel.</p>

-<p>Szabó meghajolt az asszonyság előtt.</p>

-<p>– Bocsánat, mondta.</p>

-<p>Irma méltóságteljesen emelkedett meg.</p>

-<p>– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben

-vagyok itt, ebben legyen a mentségem.</p>

-<p>Eliz türelmetlenül szólott bele.</p>

-<p>– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.</p>

-<p>– Rosszat tett?</p>

-<p>– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?</p>

-<p>A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a

-kisasszony zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen

-mondta:</p>

-<p>– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.</p>

-<p>És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes

-anyjáról, krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a

-hóharmat leforrázta.</p>

-<p>Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy

-kissé sajnálta is, de a hadnagyra <span class="pagenum"><a name=

-"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> való tekintettel

-jelentőségteljesen nézett Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön

-kedvéért helybenhagyok mindent a leánynak, de külömben bünös ő

-ám.«</p>

-<p>– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden

-rendben van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent

-jól megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó.

-Hiszen mi ismerjük egymást.</p>

-<p>Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.</p>

-<p>– De ön semmit se mond.</p>

-<p>– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…</p>

-<p>Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az

-asszonyhoz:</p>

-<p>– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?</p>

-<p>A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.</p>

-<p>– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit

-értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.</p>

-<p>Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna

-nekem.«</p>

-<p>Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy

-Elizt a szeretőjével látták <span class="pagenum"><a name="Page_55"

-id="Page_55">-55-</a></span> csavarogni az uton. Az anyja odahaza

-igy fog szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.«

-Istenem!</p>

-<p>Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.</p>

-<p>A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna

-szaggatni. Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint

-tehetetlen dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang.

-Ellágyult s leborult a diványra erőtelenül.</p>

-<p>Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal

-a kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,

-részvéttel kérdezte:</p>

-<p>– Bántotta-e valaki?</p>

-<p>Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember

-megfogta a kezét. Eliz ráborult a kézre.</p>

-<p>Akkor lépett be Irma asszony.</p>

-<p>– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon

-szép eset. Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?</p>

-<p>Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a

-felesége után.</p>

-<p>Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az

-ebédlőbe künn, csörgetve a tányérokat <span class=

-"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> az

-asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak körülötte. És ott, messze,

-ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az irodából… Az anyja

-öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A kis Gretchen

-most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával. A kis

-sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy szól:

-»Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a szent

-képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s

-rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába

-játszó veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.</p>

-<p>Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az

-ajtón. Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból.

-Hova? Meg ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a

-levelet, amelyet az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a

-szeretőjével tekereg az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az

-egész világ tudja.</p>

-<p>Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki

-a világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy

-meglássa valaki… <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=

-"Page_57">-57-</a></span></p>

-<p>A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a

-nyitott léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó

-kertben. Egy szálat letép a nevenapjára s megkerülte a

-kertésztelepet.</p>

-<p>A Maros lustán simult odább magas martja között.</p>

-<p>Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a

-kerek világon?…</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_58" id=

-"Page_58">-58-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch5.png" alt="" title="" />KALAND.</h2>

-</div>

-<p>Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!</p>

-<p>Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről.

-Oroszlánszájat, amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja

-a nyakát. A kapu előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált

-kapitány leányával), egy szót se szólva bár, maguk elé néztek,

-játszva az oroszlánszájjal, s igen boldogok, vidámak voltak.</p>

-<p>A városon?</p>

-<p>Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss,

-kék virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az

-ékszert igy szólt:</p>

-<p>– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan <span class=

-"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> gyártják

-most; kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a

-kontürjei igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az

-arczomhoz.</p>

-<p>A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle

-csinos utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott.

-Azonban a nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg

-megbillegte a karcsu derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás

-előtt), s igy szólt:</p>

-<p>– Tetszem?</p>

-<p>A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de

-még sem olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni

-Anettre, ha látta. A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy

-kigombolta a ruhája gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér,

-rózsaszinnel belehelt gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint

-a szegfü a tokjából s ravaszul igy szól:</p>

-<p>– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a

-galléromat) már nem tetszem?</p>

-<p>Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer),

-ha száz puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák

-majszol a márványasztal <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=

-"Page_60">-60-</a></span> mellett valami habos tésztát, amitől

-czukros lett az egész ábrázatuk.</p>

-<p>Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány

-volt), nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott.

-Mert, hogy mi vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki

-adhat számot arról? Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny

-szájáról, aranyveres hajáról, darázs derekáról, a tökéletes

-czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze) az Olimpuson, nagyban

-burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.</p>

-<p>Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér

-patikárus, a czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a

-hüvös, előkelő adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az

-asszonyka hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok.

-Mindenki részére is volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde,

-mosolygós, leányos kedveskedő volt, mint maga a tavasz.</p>

-<p>– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a

-hadnagynak Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha

-efféle költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon?

-Valósággal haragszom.</p>

-<p>Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p>

-<p>– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)!

-Imádom!</p>

-<p>Anett tréfásan tovább zsörtölődött.</p>

-<p>– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki,

-maga nem is gondolhatja…</p>

-<p>Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.</p>

-<p>– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép

-drágaságot?… Ah! hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan

-feledékeny lettem.</p>

-<p>Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá,

-ezt sugta:</p>

-<p>– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész

-éjjel, minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy

-félek ilyenkor egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel),

-de holnap reggel mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a

-aranynemüt?« Mit feleljek akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez

-nekem…</p>

-<p>S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette

-az üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek.

-Valaki bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s

-fecsegésbe eredt a vendéggel igen derülten <span class=

-"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span>

-fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak ajkai körül, mint

-valami igazgyöngy-füzér.</p>

-<p>Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit

-az imént mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy

-magában lesz az egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment

-derülten, zavar nélkül beszélgetve idegenekkel, mintha semmi

-jelentékenyt se mondott volna.</p>

-<p>Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a

-magaslábu padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett

-lábai lógtak a levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült

-egészen. Átkarolta, nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta

-aranyhaját Anett, pántlikával a végén.</p>

-<p>Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s

-gyönyörködve nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan

-beszivta a leány ajakát (ez igen csuf szokás volt tőle, mert még

-másnapig is meglátszott az ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek

-szaladni a veresszőlővel szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek.

-Aztán lekuporodtak egy bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy

-egymás szájába tették a fürtöket. Az este is igy lepte meg őket,

-akkor (a kapitány »gyilkos <span class="pagenum"><a name="Page_63"

-id="Page_63">-63-</a></span> ropogós!« káromkodására) szétfutottak,

-hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl, ujból kezdve a

-játékot.</p>

-<p>Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az

-aranyos boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig

-dolgozott, nagyon megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos

-kövér kölyök, akinek a karika lábai most gyakorolják be magukat,

-hogy kibirják a gazdájukat a sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor

-az Anett férjhez menésén, elment bujában katonának. Hogy

-visszakerült a városba, csak oly bájosnak találta Anettet, még

-százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná, mint azelőtt,

-mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult mindjárt, hogy

-elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.</p>

-<p>Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról

-beleütközik a magyar!</p>

-<p>Vajjon mondott-e valamit Anett?</p>

-<p>Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó,

-igaz kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni,

-mikor enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor

-akar valamit – mikor nem akar valamit? <span class=

-"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> Honnan

-tudja már Dénes? akinek egy szempillantására pedig száz baka

-igazodik.</p>

-<p>Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se

-juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon

-összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan

-egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus

-megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi

-lomha tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a

-czukrászatba, fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt

-Déneshez:</p>

-<p>– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és

-mosolygott (rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette:

-»viszontlátásig«.</p>

-<p>Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden

-cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat

-vitték.</p>

-<p>Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben.

-Anett fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az

-ablakba, minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt

-rácsos kis ágyában, kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy

-tarka vizsla feküdt karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel

-ügyelve az asszonyt. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=

-"Page_65">-65-</a></span></p>

-<p>Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt

-levegőn. Valami régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak.

-Bolthajtásos folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra

-vasalásával, várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős

-volt, mintha sóhajok raktárául épitették volna.</p>

-<p>Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan

-dudolt. Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő.

-De nem igen nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját.

-Erre bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja

-libegett, valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be

-van-e zárva? Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással,

-mintha egy sereg csóka libbenne át a fekete levegőn.</p>

-<p>Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét

-koppanás.</p>

-<p>Anett kiáltani akart.</p>

-<p>Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.</p>

-<p>– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.</p>

-<p>Nem ismerte meg.</p>

-<p>– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>

-<p>Tompa torokhang volt.</p>

-<p>– Mit akar?</p>

-<p>– Nagyon zuhog az eső.</p>

-<p>– Aztán, nincs esernyője?</p>

-<p>– Nem nyit ajtót egy perczre?</p>

-<p>– Valamijét itt hagyta?</p>

-<p>– Igen, valamim van itt.</p>

-<p>– Mi?</p>

-<p>A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a

-szivem« de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis

-babával) megzavarta s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony

-visszalépett. A Dénes ajaka kissé rebegett:</p>

-<p>– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett,

-hogy bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze!

-csupa viz vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.</p>

-<p>– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…</p>

-<p>Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta

-az erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A

-sapkájáról csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.</p>

-<p>Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső

-hangosan zuhogott. Derülten kérdezte: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p>

-<p>– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen

-lucskosan?</p>

-<p>Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a

-nevetése megzavarta.</p>

-<p>– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se

-foghatom meg ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták

-fogni a kalandos emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem

-vagyok jártas az effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám

-járni. Nem is tudom, hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon

-piros! Forrósága van? Szegény!</p>

-<p>A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.</p>

-<p>– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol

-ki magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A

-szőnyeg szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap

-reggel az uram. Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem

-egyedülvalóságomban?</p>

-<p>Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen

-megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.</p>

-<p>– Mi lakik magában? <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=

-"Page_68">-68-</a></span></p>

-<p>Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.</p>

-<p>– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és

-eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit.

-Lehetetlen, hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga

-arról, hogy a merre járok velem legyen mindenütt a maga hangja,

-képe mosolygása, álmomban és ébren. Éreznem <i>kell</i>, hogy

-hozzátartozik az életemhez. És nyomban kinevet. Elveszi a

-bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen, hogy mondom:

-de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.</p>

-<p>A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta

-égő szemeit.</p>

-<p>– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz,

-hogy fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert

-sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…

-másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat

-selyemszálon; kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én

-megbolondulok utánad. Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe

-ültél s édes ajakkal csókoltál meg.</p>

-<p>Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy <span class=

-"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> áradtak le

-a szenvedélyes szavak a szájáról. A homlokáig kigyult. A forró

-lehelete érintette az asszony arczát. Alig mert fölpillantani reá.

-Megijedt.</p>

-<p>– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem

-is! Nem igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál

-erősebbel. Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a

-szivemre. Szeretlek, szeretlek!</p>

-<p>És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva

-hagyott ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett

-érezte, hogy az ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan

-lett s a teste oly gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a

-szél karjaira vesz.</p>

-<p>Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett,

-kerekre nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte

-és ijedten rivallta:</p>

-<p>– Ne… ne…</p>

-<p>Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán,

-üvöltött sirva.</p>

-<p>Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s

-érthetetlen gagyogással csititotta.</p>

-<p>A gyermek visitva kiáltotta: <span class="pagenum"><a name=

-"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>

-<p>– Menj… menj.</p>

-<p>Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta

-az ágy fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.</p>

-<p>Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.</p>

-<p>Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a

-mely fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott

-szembe:</p>

-<p>– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az

-ajtó ott van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és

-takaradjék innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen

-fölszakitom az ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget

-kiáltok a rablók ellen… ki innen ki…</p>

-<p>A karjával mutatta az ajtót.</p>

-<p>A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a

-kiabálásban.</p>

-<p>Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg,

-nehéz léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.</p>

-<p class="center">*</p>

-<p>Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.</p>

-<p>Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes <span class=

-"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> sipkát a

-padlón. Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak

-mögül igy szólt ki a gangra:</p>

-<p>– Ott van-e Dénes?</p>

-<p>A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.</p>

-<p>– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát,

-pazar vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő

-vagyon.</p>

-<p>Aztán bezárta az ablakot.</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/4.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id=

-"Page_72">-72-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch6.png" alt="" title="" />A TARVÁSÁRI

-BUCSU.</h2>

-</div>

-<p>Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura.

-Meleg, fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város

-kiköltözött a nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele

-volt hintve a templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult

-Tar-kuria tágas, füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj,

-zugás, harangszó, muzsika volt a templom előtt.</p>

-<p>A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől

-a virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok;

-hátul az ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz

-bajuszu, facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a

-munkában viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu

-<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=

-"Page_73">-73-</a></span> nagy czéczó napja. Délelőtt az istené,

-délután a vigasságé.</p>

-<p>Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a

-bucsun. Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól

-emlékeznek reá. A hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü,

-vállas, öblös, érős hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor

-a piaczon a muzsikuskut erkélyén, hogy megrészegedett, aki

-hallotta. Honvédsapka volt reverendája felett, kokárda mellén, láng

-a nyelvén s ha szólt, a városban megüresedtek a mühelyek s mentek

-utána az öregek, a legények és mindenki, aki kardot csak birt. Hej!

-micsoda világ volt az. A barát szegény falusi fiu volt. Ott

-született Tarvásáron, a templom felett, egy kis zsuppos házikóban s

-mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák szálltak utána, mint

-ahogy valaha a csillagot követték a három királyok Bethlehembe.</p>

-<p>Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A

-barát s a Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog

-szerel ment át a falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép

-Katicza fullajtáros batáron. A városba már kézenfogva mentek be,

-kiabáló éneklő népség előtt. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>

-<p>És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az

-utczákon, szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s

-lelkesen riongattak a fiuk.</p>

-<p>Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak,

-vesztes anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett

-szókkal: akkor Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal

-könnyezett; néha diadalról szóltak a hirek: Katicza féktelen

-kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta öröklött vagyonát, hogy

-felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a városban naptól

-elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti uri leány

-ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől

-küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.</p>

-<p>– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt

-szeretkezésre való idő.</p>

-<p>S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt

-ideje akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt

-annak, akinek legalább az élete megmaradt.</p>

-<p>Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.</p>

-<p>… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei

-árnyas uton ballagó bucsusok <span class="pagenum"><a name=

-"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> a barátról beszélgetnek.

-Mindenki tud valamit róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be

-valahová a tótok közé? hogy lett csendes ember belőle?</p>

-<p>Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a

-dombról, hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az

-erdőből az oláhok? merre futottak? ott állott a barát, a

-négyszegletü arczu félisten, a kis lengyel ott ült szürkén a

-dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő levegőn.</p>

-<p>Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a

-lombos ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek

-a dalra s halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek

-döczögtek fel a hegyre, gyerekek csipegve, a tikkadt, poros

-virágokat tépegetve szaladtak.</p>

-<p>A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki

-sietett lefelé a nyüzsgő aljba.</p>

-<p>Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett

-ki az erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A

-bucsusok megálltak egy perczre, hogy megnézzék.</p>

-<p>– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt <span class=

-"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> a napra, –

-mondta az egyik s vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?</p>

-<p>– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi

-köntösét szellőzteti.</p>

-<p>– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a

-forradalomból. Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki

-volt.</p>

-<p>A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától

-a földig apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt

-keztyükbe takart kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta.

-Ruhájának hajtásai sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak

-az egész hölgy rég-rég óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi

-feszességgel lépkedett; sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a

-hegyekkel szegett völgyre. A Tar-kuriára vetette szemét… romlott

-falai, alázatosan, fedél nélkül néztek le a piaczra, elvadult,

-összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé lehunyta szemét s

-megbotorkázott.</p>

-<p>– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis

-gyermekhang. A vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó

-gyermekekre.</p>

-<p>… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni…

-vadászatra amott az oldalon szoktak <span class="pagenum"><a name=

-"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> indulni kürtszó mellett… Nem

-a kopók csaholása hallszik-e?</p>

-<p>Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely

-hajtók hozták fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte…

-Mintha kesernyés szaga szállongana ide.</p>

-<p>A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai

-megteltek. Tar Katicza szemérmesen megrázza.</p>

-<p>– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha

-segiteni akarnának.</p>

-<p>– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos

-békák. Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a

-kinevetéstől. Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul

-apróság betéved az ő kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily

-mohón, mily szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja:

-»Kis rügyecském, kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög

-neki, mig csak siróba a gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs.

-Mint csak az árnyéktalan jegenyék ott alant, melynek nincs se

-virágja, se gyümölcse.</p>

-<p>– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud

-betelni azzal a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=

-"Page_78">-78-</a></span> képpel ott alant. Nem járt <i>attól

-fogva</i> erre felé, ahonnan batárban vitték el valamikor. Minden

-domb, minden fa ismerője. Álmában látta csak azóta.</p>

-<p>Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a

-falvakat, a várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat

-szőtték.</p>

-<p>Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott

-engem?« És ugy felpirult egész homlokáig.</p>

-<p>Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett

-előtte minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az

-aljban s ott fog beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas

-férfiu.</p>

-<p>Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik.

-Szekér jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő

-az ur. Ősei ott laknak. Itt Tar – az urak.</p>

-<p>Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát

-pakolja a lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab

-kenyerét.</p>

-<p>Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja

-az incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt

-őseiből való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa

-érdes derekában. Szeretne felkiáltani: »ide <span class=

-"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> való

-vagyok, tulajdon abból a jófajta matériából, amiből ti

-lettetek.«</p>

-<p>Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok

-közé.</p>

-<p>– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt –

-szóltak hozzá a pecsenyesütők.</p>

-<p>Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos

-tekinteteket észre sem veszi.</p>

-<p>Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer

-halottas diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy

-egyszer majd eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a

-siralomvölgyét… Mirtus koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek

-illően… De hát megváltoztak az idők… Ime mintha a sirok nyiltak

-volna meg, és dali lelkes társa, a barát, feltámadt s az Ur igéit

-hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát féltett fehér köntösét, hogy

-még egyszer szép legyen előtte mint valaha, mikor kézen fogva

-mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.</p>

-<p>Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az

-ének zug a Boldogasszonyhoz:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">»Magyar népedről,

-örökségedről<br /></span> <span class="i0">Ne felejtkezzél el,

-szegény magyarokról.«<br /></span></div>

-</div>

-<p>A harang énekel a toronyban. Egy reszkető <span class=

-"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> hang

-dicséri a Szeplőtelent: »Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva

-rebegi a búcsus: »Könyörögj érettünk.« Beteg szegény asszony

-morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai között fogja a viaszkart, a

-viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére helyezi, hogy szeme előtt

-álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.</p>

-<p>Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett

-ló röhög fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s

-porban uszik a bucsusok lábai alatt az országut.</p>

-<p>Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy

-hajó. Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje

-látszott ki.</p>

-<p>Katicza bátran indult be a templomba.</p>

-<p>– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.</p>

-<p>– Be akarok menni – szólt indulatosan.</p>

-<p>– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér

-be? Üljön egy seprüre s azon lovagoljon be.</p>

-<p>Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős,

-ismerős prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda

-támaszkodott a templom ajtajához. Szédült volt. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>

-<p>A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés

-szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.</p>

-<p>Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett

-érteni. Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza

-előtt. Mintha megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül

-elényul, mintha egy meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva,

-menjenek odább a felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket…

-a puskagolyó elé… a hazáért.</p>

-<p>Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők

-tolakodtak. Gyenge szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig

-csendes, imádkozó morgás hallszik s az orgona ismét felzúg a

-templomban. Egy-egy kövér esőcsepp csepent a porba.</p>

-<p>A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz

-nyüzsögni kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak

-megteltek egy percz alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A

-templomból taszigálták ki egymást. Csak az orgona szólt

-nyugodalmasan, fennen.</p>

-<p>Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag

-terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon

-s a Szeplőtelen <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=

-"Page_82">-82-</a></span> arcza képe körül. A papok fehér

-karingekben vonultak be a sekrestyébe.</p>

-<p>Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen

-dobogott. Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a

-templom hajóján, hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni.

-A falhoz szorult… reszketett.</p>

-<p>Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki;

-lustán nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat

-döngött lábai alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az

-izzadtságtól. Puffadt orra körül a mély ránczok verejtékeztek;

-izzadság-gyöngyök peregtek le. Széles, bikanyakát kiszabaditotta a

-gombok közül; veres, kövér kezei nagy potrohán feküdtek keresztbe

-fonva. A nagy ember vonszolta, ellágyult testét az ajtó elé s a

-lépcsőre lépett.</p>

-<p>Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:</p>

-<p>»Ferencz!«</p>

-<p>A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.</p>

-<p>– Nem emlékezik reám?</p>

-<p>– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e?

-Tán »kisasszony« <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=

-"Page_83">-83-</a></span> ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a

-kisasszony?</p>

-<p>Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.</p>

-<p>– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet?

-Csak még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a

-kimelegedett embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve.

-Féljen a hüléstől!</p>

-<p>Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta

-izzadtságos nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen

-visszaballagott a templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még

-egyszer visszafordult. Katicza sóváran nézett reá.</p>

-<p>– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat…

-Itt jól főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám,

-kitünő. Aztán suhog az eső.</p>

-<p>És egyebet semmit.</p>

-<p>Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a

-falhoz. Felsóhajtott.</p>

-<p>Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér

-fodrai meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett

-az esőbe. Künn szakadt a viz. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p>

-<p>Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt

-átázott s sovány testéhez tapadt.</p>

-<p>A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen.

-Katicza szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a

-torkához kapott hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.</p>

-<p>A tömzsi ember kaczagva nézett rá.</p>

-<p>– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal.

-Nem tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.</p>

-<p>Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.</p>

-<p>Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az

-álomnak is vége… vége van.</p>

-<p>A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat.

-A szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A

-búcsusok a sátrak alól kaczagva nézték.</p>

-<p>S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A

-bikkesben szél szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a

-fehér, vén leány arczához. Fekete vonalak támadtak képén.</p>

-<p>A székely megütődve nézte meg.</p>

-<p>– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>

-<p>Oda se neki.</p>

-<p>De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a

-székely kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén

-leány őszülő fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen.

-Katicza nem is tudott róla.</p>

-<p>A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a

-virágos mezőn. Madarak csippentek fel.</p>

-<p>Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak

-meg.</p>

-<p>Katicza belépett.</p>

-<p>– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi

-ágyára.</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/4.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id=

-"Page_86">-86-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch5.png" alt="" title="" />A BIRTYÓKA.</h2>

-</div>

-<p>Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk

-Vilmosnak hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes,

-ábrándozó örmény legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol

-a legelső ember a tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől

-remegnek: az ördögtől.</p>

-<p>Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről,

-belülről, betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem

-játszott velünk, hanem félrevonult a zajos mulatságoktól. Még

-bosszantani se lehetett, mert oly alázatos szelidséggel tért ki

-előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget okozni neki. A piaristák igen

-szerették őt, – mi csak türtük.</p>

-<p>A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos,

-imádkozó fiu volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban

-ültünk, ottan-ottan <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=

-"Page_87">-87-</a></span> taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen

-és gyónt minduntalan, hogy rendben legyen a lelkiismeretével. Oly

-mértékletes volt, hogy ha valami netán izes falat került a

-konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a finom falatot, aztán

-felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a tányért.</p>

-<p>Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.</p>

-<p>Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az

-édes anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát

-már nem, még a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a

-vérforraló.</p>

-<p>Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem

-képzelem. Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku

-magyarkájában, amely ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett

-volna, hogy legyen, de nem volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És

-hegyesorru csizmáit is a gyergyai mester szabta s csárdás

-kalapjainak párját azóta se láttam. Nagyon szegény volt a Vilmos

-anyja, akitől nem telt jobb holmira.</p>

-<p>A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan

-valamicskét szerezzen a nélkülözhetetlenekre. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>

-<p>A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan

-fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda

-kellett költöznie.</p>

-<p>Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a

-korcsmáros házában:</p>

-<p>– Maga akar tanitani minket?</p>

-<p>Szégyenlősen felelt:</p>

-<p>– Nem. A fiucskát fogom tanitani.</p>

-<p>– Hát mit is tanulhatnék én, magától?</p>

-<p>Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju

-(csoda, hogy birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete

-szemü leány volt s az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas

-madárkára emlékeztette az embert. A mesterségére nézve olyan félig

-házikisasszony, félig pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy

-parancsolgatott, mint egy urnő. A fiucskát ő öltöztette s a

-vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk, mint egy macska) szolgálta

-ki.</p>

-<p>E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh!

-legyenek önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!</p>

-<p>– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab?

-kérdezte Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját <span class=

-"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> látta. A

-csizmáit melyik csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal;

-keseritve őt.</p>

-<p>Máskor igy gyötörte:</p>

-<p>– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha

-Vilmos a földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig

-szép szemei volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt

-szégyenében.</p>

-<p>A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került

-s nagyon nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig

-Vilmos az iskolába járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az

-ivó, a leány a korcsmában sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg

-mellett imádkozott. A leány (Cziczának hivták; Katiból kényeztetve)

-néha felszaladt, megsimogatta a gyermek arczát s nagy frissibe

-megczirógatta, megveregette a Vilmos képét is.</p>

-<p>– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal

-visszaszaladt.</p>

-<p>Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik

-fiatalok voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett,

-hogy tovább dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló

-neszt ügyelte, amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson

-<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=

-"Page_90">-90-</a></span> föl-fölszaladt. Nagyon bájos volt,

-anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.</p>

-<p>Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt

-kérdezte tőle Czicza:</p>

-<p>– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem

-tetszem? s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám

-se nézne, érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám?

-mikor pedig én akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám,

-hallja! Nem formás ez im az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!</p>

-<p>Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes

-sötét, a keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az

-ártatlan, szegény jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett –

-ez estétől fogva.</p>

-<p>Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy

-elromlott a nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni.

-Készületlenül jött a leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a

-sápadt fejéből egy jól megkötött lila másli fölött, hogy sirva

-nézne rá az anyja is… Csak imádkozni tudott még. A mellékoltár

-előtt a téli reggeli istentiszteleteken ott térdelt, törve a

-kezeit, leborulva a homlokát, a hideg kőig hajtva, s ha mentünk a

-csöngetyüszóra <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=

-"Page_91">-91-</a></span> az iskolába, vörös volt a szeme a

-sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi még

-kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert

-Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot

-szoktunk csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.</p>

-<p>Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A

-magyar dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«.

-Vilmos tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se

-volt. Vette a kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly

-esdeklően nézett rá, hogy megsajnáltuk.</p>

-<p>– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…</p>

-<p>Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt

-az esze, amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig

-suttogott a tökéletlen leányzó.</p>

-<p>– A <i>gyermeket</i> a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy

-felejtsen el tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már

-végem van. De megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád

-bizzam a gyermekünket.</p>

-<p>Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer

-beszélhessen Vilmossal. Valami <span class="pagenum"><a name=

-"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> száraz, határozott,

-parancsoló, bárha tompa hangon beszélt:</p>

-<p>– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel?

-Engemet felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért

-te élj és érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg

-imádkozni, amit én… én… én – honnan tudjak én?</p>

-<p>Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap

-fénye rátüz.</p>

-<p>Az érettségi persze kutba esett.</p>

-<p>Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle

-szalagok voltak a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü

-selyem volt, és a pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre

-valója sem volt. A korcsmáros temettette el és annyi sok czifra

-leány ment a temetésére sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a

-világon.</p>

-<p>Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy

-közeli falusi parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros

-fogadta. Vilmos nagyon szégyelte őt.</p>

-<p>Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről

-kisérte, hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal,

-szembe ment. <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=

-"Page_93">-93-</a></span> Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag

-ránézett s hangosan igy szólt a társának, Vilmosra mutatva:</p>

-<p>– Ez a becstelen <i>az</i>, látod, <i>most</i> jött…</p>

-<p>Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös

-sétáló himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál

-görcsös sirásba kezdett, amikor már senki se látta.</p>

-<p>A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment

-ki a közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.</p>

-<p>A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak

-nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a

-világba, ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak

-meg.</p>

-<p>Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek

-hangját meg se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn

-kivül) egy nap megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn

-pihent. Megfogta érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a

-gyermekre s mikor az ujját eleresztette, annyit dörzsölte a

-nadrágjához, hogy piros lett egészen. Az uton amig hazatért is,

-mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől s a levegőbe beszélt

-a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.</p>

-<p>– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha <span class=

-"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> vásárt

-csapott volna velem. Kezet adott. Gilt. Áll a vásár. Én

-megtartom.</p>

-<p>Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy

-csinált a névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség

-melegitette meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek

-megfogta az ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk

-Vilmos nem hagy el tégedet.</p>

-<p>Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé

-félt tőle. Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a

-gyönyörben, ha köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha

-nem látta. De a gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre

-gondolt; akármit csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt

-hallja. Egy élő lélek… meleg kis test, félénk, fátyolozott apró

-szemek, száj, mely édes szóval fogja <i>őt</i> hivni… Ah! nincs

-hozzá fogható kincs több e földi világon.</p>

-<p>Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte

-bármi veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü

-és kedves. Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel

-megfogta az ujját. Nem hagyja el!</p>

-<p>Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> Czégeket

-festett külvárosi boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a

-prókátoroknak és leveleket irt a szerelmes cselédeknek virágos

-levélpapirosokra.</p>

-<p>Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és

-rácsapott.</p>

-<p>Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy

-megsimogassa a gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se

-pillantott s ránczos kezecskéje tehetetlenül csüngött le a

-párnáról.</p>

-<p>– Oda van, mondta a dajka.</p>

-<p>– Oda?… Mit mond?</p>

-<p>Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott,

-lehunyta szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy

-fülledt rózsaszirom.</p>

-<p>– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.</p>

-<p>– Megöli őt…</p>

-<p>A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját,

-mint egy verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert

-a rögös földre.</p>

-<p>Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül

-estig. Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben,

-amint felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az

-égre:</p>

-<p>– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki

-trónolsz. Hát kellett-e neked ez ártatlan? <span class=

-"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> Irigyelted

-tőlem? Te borzasztó. És itt hagysz engemet már egyedül,

-egyes-egyedül… Jaj.</p>

-<p>És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet

-vert a golyó.</p>

-<p>Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában

-hangosan énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s

-lecsapta magát egy asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és

-ivott.</p>

-<p>Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva

-megcsókolta a cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha

-hozzászólt valaki, parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s

-valami verekedésbe elegyedve egyszer, a városszolgák bevitték a

-tömlöczbe.</p>

-<p>Aztán ezt az életet nagyon megszokta.</p>

-<p>Ki se szokott belőle soha…</p>

-<p class="center">*</p>

-<p>Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet

-valami nagy nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva,

-összetöpörödve hull le… Olyan a formája, amilyen a szilva… van

-magva, formája, de kicsinek marad és kicsi, izetlen, rossz.</p>

-<p>Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.</p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_97" id=

-"Page_97">-97-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />ELKÉSETT.</h2>

-</div>

-<p>Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a

-mennyit csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza,

-húsos az ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női

-test-tárlaton feltünést keltett a karjaival, mellével, vállaival.

-Melegség, szilajság áradt belőle; ingerlő alattomossággal tudott

-mosolyogni, s ha kaczagott, rebegtek az orrczimpái. Hangosan

-beszélt, szélesen gesztikulált s erősen lépett. De érdekesen tudott

-suttogni s ha tánczolt, repült, mint a madár.</p>

-<p>Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely

-bácsi. Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy

-szólt hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor

-az utczára készült, kedvtelve <span class="pagenum"><a name=

-"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> ugy csettintett, mintha egy

-kövér bárány farktő darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott;

-gyomrával, lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s

-lusta lett. Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy

-töltve a napokat.</p>

-<p>Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a

-tökéletessége annál inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan

-fehérnépekkel barátkozott, az igaz. Trónolt közöttük s

-büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok édességeket ettek

-uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális finom

-vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.

-Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse

-a netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt,

-– mert a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor

-teljesen besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s

-jól lakoztak.</p>

-<p>Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős

-fekete hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás

-testét) ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban

-tették át hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e

-gavallérfajta, vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már

-gyérecske volt, de még <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=

-"Page_99">-99-</a></span> hajlós a dereka s a dreisrittet

-nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való vagytok«, igy kedveskedett

-Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire egymással is tánczoltak,

-a publikum pedig megtapsolta őket.</p>

-<p>Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap

-után együtt töltötték az estéket.</p>

-<p>Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten

-kényeztették. Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a

-mit mondott. A jó vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a

-legzsirosabb falatokat az ő tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben

-kissé megszoritotta a háztartást, mert több költséget igényelt a

-kedves uj barátság, de ha jött Beke, az asztalon volt mindaz, mi

-szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely bácsit mindig

-odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves vendégnek, sőt ha

-netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből), fölkereste:

-»Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor Beke ott

-töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a

-kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy

-szögeletben, hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon

-finom vacsorát ettek.</p>

-<p>Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat <span class=

-"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span>

-gondoltak e barátságról (tán mondtak is), de később megszokták. Ám

-a bácsit, e jó embert, nem bántották. Soha sem szóval, sem

-tekintettel nem kedvetlenitették, sőt némi megkülönböztető

-gyöngédséggel bántak vele.</p>

-<p>Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi

-illik, mi nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot.

-Még a sétatérre se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a

-szótalan, sovány gazdag özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők

-hárman jártak elül s hátul ballagott a bácsi, nagyon szép

-társaságot alkotva. Mimi kedves modora bearanyozta természetesen.

-Csak a rossz akarat találhatott valami kifogásolni valót.</p>

-<p>A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis

-társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször

-kivonta magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt.

-Ennek okát Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták

-támadtak Mimi és Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul

-megült tünődve egy helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival.

-Akárhol volt, utban állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott.

-»Valami hibát találsz <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=

-"Page_101">-101-</a></span> bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az

-ördög veszi észre magát?« igy felelt Mimi. Az ördög! Nem jó az

-Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes lelket.</p>

-<p>Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte

-a bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány

-Csókné mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve

-elkocsikázott az ablakuk előtt (ily czifrán még csufabb volt) a

-nélkül, hogy benézett volna a barátnéjához.</p>

-<p>– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi

-ménesből valók.</p>

-<p>Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy

-zavarta meg a csendet:</p>

-<p>– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.</p>

-<p>Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s

-két kövér csepp bugygyant ki a szemhéja alól.</p>

-<p>A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment

-s gyöngéden megérintette a Mimi kezét.</p>

-<p>– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?</p>

-<p>Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.</p>

-<p>– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen

-lenne is az a kocsi? <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=

-"Page_102">-102-</a></span></p>

-<p>Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:</p>

-<p>– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.</p>

-<p>Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy

-felelt:</p>

-<p>– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?</p>

-<p>Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se

-ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba

-ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:</p>

-<p>– Valami bánata van Miminek.</p>

-<p>– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.</p>

-<p>Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett

-neki. Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis

-kibékült vele, mert este akkor náluk volt s igen örvendtek

-egymásnak.</p>

-<p>Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni

-kezdett. Az egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer

-váratlanul rontott Bekére:</p>

-<p>– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az

-életet – hát élet ez? Kutya <span class="pagenum"><a name=

-"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> élet. Van-e szebb dolog,

-ha az embernek van csöndes otthona, jól fütött szobája télen, hüs

-szobája nyáron, jó felesége s egyébb ilyenfélék.</p>

-<p>Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta

-mohón. Mimi néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele

-lásson, s hevesen ellene mondott.</p>

-<p>– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát

-cserélnék egy királylyal…?</p>

-<p>Beke tréfára forditotta a beszédet.</p>

-<p>– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a

-bátyám?</p>

-<p>És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy

-csak későre melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe,

-mikor elváltak.</p>

-<p>– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.</p>

-<p>– Hát nem magától keresett föl minket?</p>

-<p>Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.</p>

-<p>Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt.

-Ezt éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne

-essék ki. Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember

-szorongva érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház

-tájékára. Csak nem Beke bőszitette <span class="pagenum"><a name=

-"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> föl Mimit a bácsira? De

-miért tenné Istenem! A bácsi busult. Jó igyekezetét

-visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett. S az imádságban

-szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett, hogy elüzze

-az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha egy

-cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.</p>

-<p>Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy

-sziszegett:</p>

-<p>– A szemtelen.</p>

-<p>Aztán a bácsihoz fordult élesen:</p>

-<p>– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a

-maga szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?</p>

-<p>– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.</p>

-<p>Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte,

-ki jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is

-izgatta a vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be

-keritőnek? Nem szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat.

-Akkor rákiáltott:</p>

-<p>– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására

-felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.</p>

-<p>– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva <span class=

-"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> s

-melléje ment. Az asszony haragosan felugrott s bezárkózott a

-szobájába.</p>

-<p>A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s

-illattalan lett. A napot csak vendégül tisztelhették

-egyszer-máskor. Husvét másod napján a prédikáczió végén a

-templomban kihirdették Bekét a sovány özvegygyel.</p>

-<p>Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi

-nem mert előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt

-eltitkolni? de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná

-Mimit. Kissé fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a

-rossz érzését.</p>

-<p>Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott

-neki valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is

-igaz.« »De láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet,

-szegény«.</p>

-<p>Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem

-ment ki az ebédhez.</p>

-<p>– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten

-lógatta nagy fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.</p>

-<p>Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen),

-be akart menni. Azonban be <span class="pagenum"><a name="Page_106"

-id="Page_106">-106-</a></span> volt zárva. Ez okon leült az ajtó

-előtt s mindenféle együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful

-ketyegett a csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben

-elaludt csendesen a szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az

-ajtófélre támasztva.</p>

-<p>Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az

-ajaka ki volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán

-lépett ki. Az arczszine egészen fakó volt.</p>

-<p>– A fejem fáj… igy szólt törődötten.</p>

-<p>– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.</p>

-<p>Mimi leroskadt a diványra.</p>

-<p>– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.</p>

-<p>Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen

-megismételte:</p>

-<p>– Valaki rosz hirt hozott neked?</p>

-<p>– Ki hozzon?</p>

-<p>– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.</p>

-<p>Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.</p>

-<p>– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a

-mivel megháboritott volna valaki? Miért kérded?</p>

-<p>Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:</p>

-<p>– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? <span class=

-"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> Azokért

-busulok? Hol vannak? Add ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a

-szeretőket. Mi után tapogatózol?</p>

-<p>S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.</p>

-<p>– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne

-halljak semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen

-menekedés. Megvettél az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát

-őrzöl…</p>

-<p>– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.</p>

-<p>– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem

-is kellek senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már

-dobj ki a szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.</p>

-<p>S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste

-hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához

-szoritotta mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen

-fölágaskodott termetét.</p>

-<p>A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át

-őszbe borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.</p>

-<p>A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:</p>

-<p>– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót <span class=

-"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> kaptak

-s holnap esküsznek. Az Isten nincsen az égben.</p>

-<p>Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:</p>

-<p>– Isten van az égben.</p>

-<p>Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az

-Igazságtevőt hivná.</p>

-<p>Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő

-párjához közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s

-a melegség kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a

-nadrágjához. Meg volt zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő

-tömlöctartó volt?</p>

-<p>Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…

-Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve

-őket… A boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt.

-Visszaadta neki… Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben

-elhazudta a csufabb büneit… A lakodalma, ah, mily szépséges volt…

-Mint a tiszta harmat, oly üditő és ragyogó volt a fényes szemü

-Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer nagypénteken bünös vágygyal

-csókolgatta meg patyolat testét… Mint irigyelték tőle… <span class=

-"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> Mily

-gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja igaz gyöngyeivel

-kövér nyakán…</p>

-<p>Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.</p>

-<p>Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle

-haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek

-ize; kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok;

-piczkázó versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az

-agyában s ugy jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt,

-mintha apró villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor

-elhomályosodott mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s

-lecsuszott csendesen a székéről.</p>

-<p>Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott

-Gergely bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem

-értették meg. Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta

-megkérdezni: »Nem értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá.

-Azután belefáradt a küzködésbe, megadta magát csöndesen.</p>

-<p>Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e

-napon csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint

-máskor.</p>

-<p>A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta <span class=

-"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> neki az

-egész dolgot: »Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy

-kissé.« Habarta, habarta sokszor egymásután, de ki értse meg

-őt!</p>

-<p>Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában.

-Kiabált, hogy hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi

-asszony magában.</p>

-<p>… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a

-menyasszony. A kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany

-karikák koppantak meg az ezüst tálczán.</p>

-<p>És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember

-kifényesedett homlokához és mintha igy szólana:</p>

-<p>– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember

-engemet egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha

-meghalsz? A mig másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor

-elengednél, nem lehetek a másé.</p>

-<p>Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon

-gondolat suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely

-bácsi felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet

-mondana a feleségének.</p>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id=

-"Page_111">-111-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch2.png" alt="" title="" />»A SZIGETVÁRI

-VÉRTANUK.«</h2>

-</div>

-<p>A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a

-kerti vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen

-verset lehetett volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és

-hatalmas volt, hogy az ember nyersen szeretett volna beleharapni.

-Retket, czéklát annyit küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a

-földre helyezni. A körte, alma tányérokban mosolyogtak az

-asztalokon s a rózsaszinnel belehelt hamvas őszi baraczk

-versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész rózsafákat

-küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik

-szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi

-nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat

-alkotott fölötte.</p>

-<p>Ebben az esztendőben néhány festmény is <span class=

-"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> emelte

-a tárlatot. Mükedvelő kisasszonyok küldtek csendélet-képeket,

-görögdinnyével, czukorpikszissel s efajta holmikból

-összeállitva.</p>

-<p>A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk

-kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A

-müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére.

-Jól meg lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a

-kezében rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a

-tüzoltóparancsnok és a »zöld kutya« iparkodtak a tar pogányra. A

-törökök sem voltak valami vedlett nép. Egy ádáz béget a végrehajtó

-ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó czéhmester lobogtatta. A

-kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges szépségek jöttek

-átszellemült arczokkal.</p>

-<p>A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel

-mentek el a kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.</p>

-<p>Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott

-diszkrétül koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját

-egészségükért lelkesen, s a jó czélért.</p>

-<p>A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a

-polgármester: gyönge vérszegény sáppadt <span class=

-"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span>

-leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes hatalmas testü

-férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.</p>

-<p>A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a

-közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.</p>

-<p>Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át

-a polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az

-ünnepies perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az

-arczok.</p>

-<p>A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy

-hangos »ah«-t mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de

-ugy látta helyesnek, hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy

-csodálkozó igét ejtsen ki most. A müértő föllelkesedése volt ez.

-Minden szem feléje fordult.</p>

-<p>»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A

-polgármester is figyelmes lett.</p>

-<p>– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a

-festményt. Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem

-szólaltak magyarok és törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép

-előtt. A buffetből is kiszálingáltak az ivók.</p>

-<p>– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek <span class=

-"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> előre

-mentek, hogy jobban lássák. A patikárius két ujját karikába fogva

-kedvtelve szólt:</p>

-<p>– A levegő nagyszerü.</p>

-<p>– A hüség… mondták mások.</p>

-<p>– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.</p>

-<p>Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte

-meg.</p>

-<p>– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.</p>

-<p>És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.</p>

-<p>– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.</p>

-<p>A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:</p>

-<p>– Ki festette e művet?</p>

-<p>Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet

-magaslatán állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett

-lézengő népek lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.</p>

-<p>– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang

-követte: »Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem

-zugaiban. »Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A

-közönségnek nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller,

-Spaller« némelyek utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga

-sovány legénykét hozott be. <span class="pagenum"><a name=

-"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p>

-<p>– Éljen, kiáltott.</p>

-<p>Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen

-esetlen volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak

-neki a képéig. Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető

-igék keltek halkan az ajkakon. A polgármester megütögette a

-legényke szük vállát:</p>

-<p>– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az

-elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban

-meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk

-barátja.</p>

-<p>Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.</p>

-<p>Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva.

-A kis Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a

-szeme ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.</p>

-<p>Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról

-mindenki tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska

-emlegették. »Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«,

-»Geczi csak ugy egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát

-egyenesebbre szabja«, »a plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt

-francziskanus csuhába öltöztesse.« <span class="pagenum"><a name=

-"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p>

-<p>Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra.

-A polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte,

-hol tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt

-(a Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével;

-sőt királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet

-nagy, mindenható.</p>

-<p>A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy

-gondolattal lépett elé hát:</p>

-<p>– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom,

-vonuljunk a buffetbe, hogy derék barátunk egészségére

-kocczinthassunk…</p>

-<p>Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s

-előre ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész

-mellé. Asztalfőn a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet.

-Az alkonyat aranyos fénye himbált a füstös levegőn még, de azért

-felgyujtották a sápadt lángu gyertyákat. A tárlat jóformán

-kiürült.</p>

-<p>A kis Ella ártatlanul kérdezte.</p>

-<p>– Nagyon nehéz festeni?</p>

-<p>Spaller halkan mondta.</p>

-<p>– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az

-ember. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=

-"Page_117">-117-</a></span></p>

-<p>A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza

-elpirult. A kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az

-ünnepelttel.</p>

-<p>A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve

-»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.</p>

-<p>Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a

-melegben megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a

-gomblyukába tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:</p>

-<p>– Nem engedné meg, hogy lefessem?</p>

-<p>A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép

-baraczkot. A festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a

-gyümölcsöt a polgármester leányának.</p>

-<p>Ella mosolyogva vette át és eltette.</p>

-<p>Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött.

-A dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt

-bontott s nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon

-fogta a leányát. A patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy

-sütőtök csodálatába merültek. Az iparosok az urak után nyomultak,

-csak egy pár idősebb asszonyság maradt a festő mellett,

-<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=

-"Page_118">-118-</a></span> csöndesen tudakozódva, »mit mondott

-Ella?« mit a polgármester?</p>

-<p>A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el,

-mind nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé

-haladva.</p>

-<p class="center">*</p>

-<p>A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek

-döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut

-mellett.</p>

-<p>A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba

-pohárban. A tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét

-Spaller és látott; a szinehagyott paplan alá bujt és hallott.

-Okvetetlenül történni fog, valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi?

-De valami.</p>

-<p>Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére

-szilajul keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert

-ember lett. Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia

-kell, hogy Spaller van.</p>

-<p>A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves,

-fénylő szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.</p>

-<p>Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy <span class=

-"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span>

-nagyralátó fotografus mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor

-a gép elé ültetett valakit s nagyra volt a mesterségével.

-Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre sem vették. Az a

-»Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.</p>

-<p>Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.</p>

-<p>Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem

-voltak ott az este a tárlaton.</p>

-<p>Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi

-tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy

-fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek

-sem voltak ott tegnap.</p>

-<p>Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt

-hiszik rola, hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy

-tejfölös oláh meglökte Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« –

-kérdezte a paraszt. Igen bántotta. Ez természetesen nem volt a

-tárlaton.</p>

-<p>A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a

-rendes reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári

-vértanukat.« Az egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul

-ballagtak.</p>

-<p>Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az <span class=

-"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> egyik

-intett, a többi helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak

-a tárlaton?</p>

-<p>A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A

-szája ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.</p>

-<p>A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje,

-Spaller egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó

-férfiu bizalmasan rázta feléje a kezét.</p>

-<p>– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…</p>

-<p>S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz

-csatlakozott.</p>

-<p>Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte

-inkább a magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind

-dolguk volt, csak egy tekintetük sem maradt a Spaller részére.

-Adtak, vettek, siettek, lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári

-vértanuk«-hoz.</p>

-<p>Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester

-jött le a piaczra. A leányát vezette a karján.</p>

-<p>Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő

-leány láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt

-megváltozik minden. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=

-"Page_121">-121-</a></span> A rózsabimbók illata megelevenedett az

-emlékezetében. Ah! semmi sincs a természetben, gyönyörüségben,

-bájosságban mása a leányarcznak…</p>

-<p>A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek

-mindenfelől köszöntötték. Barátsággal viszonozta.</p>

-<p>Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan

-köszöntse? vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz.

-Azonban izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a

-polgármester mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját

-köszönve. A kis Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.</p>

-<p>A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba

-eredt.</p>

-<p>Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és

-megszólitja Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában

-reszketett és halálos sáppadtság ömlött el arczán.</p>

-<p>Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé.

-Szerencséjére senkivel sem beszélt.</p>

-<p>Spaller egész közel ért s megállott.</p>

-<p>Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a

-torkából. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=

-"Page_122">-122-</a></span></p>

-<p>A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva

-szivesen mondta:</p>

-<p>– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van

-barátom? A hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom

-barátom, ha valamiben szolgálatára lehetek.</p>

-<p>Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan

-nézett a fiatalemberre.</p>

-<p>Aztán csendesen tovább mentek.</p>

-<p>Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán

-megindult ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/1.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_123" id=

-"Page_123">-123-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />AZ ÉDES ANYA.</h2>

-</div>

-<p>Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment

-a szükmellü apja után.</p>

-<p>Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy

-bariton hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése

-méla. Az asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s

-élet-halálra czimbora volt.</p>

-<p>Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás

-elevenedett meg benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes

-szája az urára emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a

-nagy leányára. Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében

-volt minden reménysége.</p>

-<p>Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis

-szinésznőcskét szerzett magának, akit <span class=

-"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> Pepinek

-hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki az életet nagy bálteremnek

-nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni kell. Gyönyörü nyaka

-volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a szoknyái pedig úgy

-röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke, de oly

-bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.

-Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott

-természetesen eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami

-bús nótát fujtak legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«,

-mely akkorácska volt, mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen

-énekeltek, hogy az ablakuk alatt megállottak az ácsorgók s nagy

-lélekzetet vettek, mielőtt tovább ballagtak volna.</p>

-<p>Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok,

-később az ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és

-éjjel énekeltek ott, mulattak s erős borokat ittak.</p>

-<p>Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb

-részét Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban

-mehetett. Az anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.</p>

-<p>Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva)

-a Pepi ablaka alá. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=

-"Page_125">-125-</a></span></p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">»Ingadozó

-nádszál,<br /></span> <span class="i0">Hozzám nem

-hajlottál…«<br /></span></div>

-</div>

-<p>Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly

-szivettépő kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül

-mégis egy gitár mellett:</p>

-<div class="poem">

-<div class="stanza"><span class="i0">»Bár ahhoz légy

-igaz,<br /></span> <span class="i0">Akit

-választottál…«<br /></span></div>

-</div>

-<p>Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát

-haza, hogy rávegye: ne énekelje többé e nótát.</p>

-<p>Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s

-mily lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!</p>

-<p>Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár

-valami sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a

-firhangokat. A szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt

-egy pálczával, nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig

-Pista urfi pihen. Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a

-kötényében egy csomó kővel állva, hogy meghajitsa a kakast, ha

-háborogni találna.</p>

-<p>Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü <span class=

-"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> s

-szótalan volt ilyenkor. A kényeztetés is terhére volt.</p>

-<p>Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna

-állani az anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy

-beszélni, mint annakelőtte.</p>

-<p>Ha igy szólt Anna-Mária:</p>

-<p>– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire

-czélzott.</p>

-<p>Pista igy felelt:</p>

-<p>– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult

-tőle.</p>

-<p>Igy szólván, ő is Pepire gondolt.</p>

-<p>– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette)

-utasitod vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?</p>

-<p>– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes,

-mint valami kefe.</p>

-<p>Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően

-kérdezte:</p>

-<p>– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?</p>

-<p>De Pista befordult s haragosan mondta:</p>

-<p>– Nem kell semmi magától.</p>

-<p>Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte <span class=

-"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> a

-tisztátlan szőkét, aki miatt elhült az édesanyjától. Aki elcsalta

-tőle, elbabonázta fehér szoknyáival, fedetlen vállával,

-boszorkányos mesterségével. Fekély reá… Megtelt a szeme és ő is

-elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván egyet, fölkelt,

-aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,

-félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.</p>

-<p>Igy meghidegültek egymás iránt.</p>

-<p>A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi

-bálból jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a

-hitvány, a prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza;

-reszkető ajakán egy semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve,

-ledőlt. Az anyja forró herbateákkal, puha dunyhákkal melengette,

-ölelgetéssel, forró könynyel, de tavaszra mégis csak meghidegedett

-Pista vépképen. Ugy kiszaladt az életből, mint az aszu-mezőn a

-láng, amely végigtánczol a száraz füvön, – fellobban végül s aztán

-puh! csak a hire se maradt.</p>

-<p>Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál

-muzsikájával volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában

-tán a táncz forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár

-hitvány <span class="pagenum"><a name="Page_128" id=

-"Page_128">-128-</a></span> testére holnap – tra-la, tra-la,

-beleforgott a halál karjába, nem is érezve a rettenetes

-hidegségét…</p>

-<p>Semmi…</p>

-<p>Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány

-jön és elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla

-cseng fel hüvös bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny

-fakad fel elborult szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány

-kel ki elszorult szivből, mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny

-annyi és mosolygás, lám! elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és

-a nap égi utján csak áll fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld

-forog hiába, zökkenés nélkül. Kell-e hát egy szegény fiu

-elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment és semmi hiányság nem

-marad utána?</p>

-<p>Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem!

-akinek egy egész világ volt.</p>

-<p>A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja,

-amelynek karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az

-udvar, ahol játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a

-levegő, az egész levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott –

-az mind itt van, él és eleven, bárha <span class="pagenum"><a name=

-"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> senki se látja, de az

-anyja, az édesanyja, ő látja, érzi. Minden a világon arravaló, hogy

-ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám, kedves fiura, akit az anyja

-dajkált; Pistára, ki maga volt a szeretetreméltóság, szelidség és

-jóság. És ha semmi se emlékeztette volna is, mi az? Élt benne.

-Akármi közönyös dologról beszélt – róla szólott; s ha idegen hangot

-hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott; álmában és ébren és

-lélekzette… a fiát.</p>

-<p>A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován

-ácsorgott s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A

-lebegő fehér szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon

-gyülölte. Elfordult tőle.</p>

-<p>A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid,

-makulátlan lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni.

-Menjen. Anna-Mária nem ismeri őt.</p>

-<p>A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos

-szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi

-ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb

-virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,

-hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu

-kasztenjébe. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=

-"Page_130">-130-</a></span></p>

-<p>És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia

-maradt mindig egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó

-fiu.</p>

-<p>Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon

-stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen,

-mellette; a vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska,

-mily sárga viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi

-divánig visz, amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu

-asztalkán, a horgolt fehér takarón mindenfelé szakadozott,

-gyermeknek való képes könyvek. Valaki rég… rég… mennyit forgatta…

-És képek az asztalon, szinésznők, igen kivágott ruhája, borzas

-fejü, merész arczu hölgyek. A parányi ebédlő mellette. Oda ki se

-jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis ételét, (ülve a vastag ablak

-mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi magában. Az aranyos

-szegélyü régi porczellán csészékben apró csecsebecsék és czifra

-kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a piros poharakban.</p>

-<p>Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga

-Anna-Mária törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan

-veresek a szemei.</p>

-<p>S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig

-lehet ott mozogni. A néni <span class="pagenum"><a name="Page_131"

-id="Page_131">-131-</a></span> bekötött szemmel azonban akár, s egy

-szemnyi port fel nem fedezhetel.</p>

-<p>És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint

-fájós szemeivel reám néz s igy szól:</p>

-<p>– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól

-vajjon? <i>Ama</i> Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém?

-Éhséget szenvedne? Hát senkije se lenne körülötte? Bár egy kis

-cseléd, aki segitgesse? Éhes? és fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket

-édes öcsém?</p>

-<p>Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a

-ridiküljét megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná

-meg.</p>

-<p>– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és

-sinylik. Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék,

-ha elhagynám őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.</p>

-<p>Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a

-nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.</p>

-<p>– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle,

-édes öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta

-bizonyosan <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=

-"Page_132">-132-</a></span> a szegényt. Megsajnálta s azért járt

-hozzá. Mert, hogy milyen aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én

-tudom egyedül. Egyszer egy legyet mentett meg a pók hálójából.

-Ilyen könyörületes szive volt. És mindenki iránt ilyen jó volt. Az

-utolsó ingét oda adta volna a szegényeknek.</p>

-<p>Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a

-tenyerével, hogy teljék az idő.</p>

-<p>– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam

-volna eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán…

-bevallom, nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az

-én édes fiamat. Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az

-anyjától… Azért ült mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan

-szilimán leány volt Pepi, hogy a szél elfujhatta. És azért

-kényeztette a fiam. Megesett a jó szive rajta.</p>

-<p>Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:</p>

-<p>– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem

-akartam eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget

-szenved. Mert ő nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem

-szenvedne inségben. Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép

-ábrázatu leány volt. De ő nem <span class="pagenum"><a name=

-"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> volt rossz. Ő jó volt, hü

-volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki virágozta föl az ő

-sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam, szivtelen voltam és

-elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne büntessen

-érte.</p>

-<p>Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.</p>

-<p>– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a

-nyomoruság terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely

-kezet az én fiam tartott egyszer az ujjai között. És én itt

-duskáltam a bőségben, mig a szegény, aki az én fiamnak kedves volt,

-szenvedt…</p>

-<p>Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy

-elővegyen egy táskát.</p>

-<p>– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.</p>

-<p>Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:</p>

-<p>– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én

-hozzám, aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a

-nagy jó Isten nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.</p>

-<p>És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –

-határozott, biztos lépéssel.</p>

-<hr class="chap" />

-3

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_134" id=

-"Page_134">-134-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />KÉT FEHÉRNÉP.</h2>

-</div>

-<p>A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék

-kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán

-is tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk.

-A Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva

-ott, ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a

-hol a nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe

-pattan ki a gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü

-trachit-sziklák szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines

-rengeteget, amely halódó állapotában ugy felpiperészi magát mintha

-nászra készülne.</p>

-<p>A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a

-»Ferencziláz« a gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől

-sötét országuton <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=

-"Page_135">-135-</a></span> jött egy ropogós menyecske, kis fiát

-vezetve a kezén.</p>

-<p>– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós

-leányának.</p>

-<p>Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó

-átjár Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára

-ilyenkor hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt

-etetnek a szekeresek.</p>

-<p>Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.</p>

-<p>– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.</p>

-<p>– Melyik?</p>

-<p>– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?</p>

-<p>Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt

-tett az asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal

-lapjára s azok szóba ereszkedtek a menyecskével:</p>

-<p>– Honnan való vagy?</p>

-<p>– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?</p>

-<p>– Ij! de harapós vagy.</p>

-<p>Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s

-Ilona után ment s azzal szót kezdett:</p>

-<p>– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p>

-<p>Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.</p>

-<p>Utána ment.</p>

-<p>– Azt mondtam, hogy szépen laktak.</p>

-<p>– Akar valamit?</p>

-<p>– Idevaló vagy?</p>

-<p>Odavetőleg felelt:</p>

-<p>– Onnan alulról Sóváradról.</p>

-<p>– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.</p>

-<p>– Nekem sincs ügyem arrafelé.</p>

-<p>Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett.

-Látszott, hogy barátkozni akar.</p>

-<p>– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni,

-ilyen derék fehérnépnek?</p>

-<p>– Nem vagyunk magunkra.</p>

-<p>Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a

-beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az

-ivón kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön

-ajtó nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy

-fürészmalom állott. Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a

-szögletében s fadiványok a fal mellett, letakarva szines

-szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy mellett fiókos kaszten

-tetején a virágos görgényi csészékkel, poharakkal. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> A másik

-szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy báránybőrös

-bundával, faragó szerszámaival.</p>

-<p>Ráki tolakodóan vallatta:</p>

-<p>– S szeretőd nincsen?</p>

-<p>– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.</p>

-<p>– Szét ne vessen a méreg, lelkem.</p>

-<p>– Hát legyen békén tőlem.</p>

-<p>Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás

-szekerek jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás

-székely lépett be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.</p>

-<p>– Te vagy itt, Ráki hugom?</p>

-<p>Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan

-kérdezte:</p>

-<p>– Mit keressz itt?</p>

-<p>– Mi gondja van rá?</p>

-<p>– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy

-beszéljen vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna

-valaha. Mikor hát itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban

-járunk, igy szól az ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél.

-Az urad utban van s te otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az

-ut szélén s az ember ne kérdezze meg: hogy vetődsz ide?

-<span class="pagenum"><a name="Page_138" id=

-"Page_138">-138-</a></span></p>

-<p>Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan

-kibontotta s elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a

-pipáját, óvatosan gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt

-sziva, baraczkot vetett a szőke gyermek kobakjára, a

-szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról. Később görbén nézett

-Rákira:</p>

-<p>– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok

-nélkül nem tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én

-ismerlek.</p>

-<p>Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót

-homály este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő

-nap világát. Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag

-elegyedett a pipafüsttel s a ruhákban behozott istállószaggal. A

-cserepeshez támaszkodó leány szótlanul ügyelt minden érkező

-szekérre.</p>

-<p>Ráki rászólt:</p>

-<p>– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?</p>

-<p>Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány

-volt, pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing

-rajta, mintha ünnepre öltözött volna ki.</p>

-<p>– Csak nem a szeretődet várod?</p>

-<p>Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette: <span class=

-"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p>

-<p>– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?</p>

-<p>– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony

-mellett.</p>

-<p>Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról.

-Ilona kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a

-helyéből.</p>

-<p>De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét.

-Egy pár ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós

-felgyujtotta a függő lámpát.</p>

-<p>Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba.

-Más ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen

-asszony felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő

-hangot tán megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott

-ajakkal ráügyelt.</p>

-<p>Ilona benn a szobában igy szólt:</p>

-<p>– Azt hittem valami baj érte az uton.</p>

-<p>– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig

-repülni szerettem volna hozzád.</p>

-<p>Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván

-rákiáltott.</p>

-<p>– Mit akarsz az ajtón?</p>

-<p>– Nem szabad oda bemenni?</p>

-<p>– Láthatod. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=

-"Page_140">-140-</a></span></p>

-<p>– Valamit dugdos kend ott benn?</p>

-<p>– Kinn elég tágas az erdő.</p>

-<p>Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.</p>

-<p>– Lassan he!</p>

-<p>– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!</p>

-<p>– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon

-aki fizet, ahol neki tetszik.</p>

-<p>Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a

-medvefejét a könyöklésből. Erősebben folytatta:</p>

-<p>– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való

-tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt

-mondom. Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.</p>

-<p>A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva,

-a házsártos ember vállára tette a kezét.</p>

-<p>– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba

-ajtaja, s abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a

-nyakukra.</p>

-<p>A székely felhuzta a vállát.</p>

-<p>– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem

-szeretem ha a falumbelivel parasztoskodik valaki. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p>

-<p>Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:</p>

-<p>– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?</p>

-<p>Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital

-után.</p>

-<p>Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a

-fogadón fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.</p>

-<p>Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők

-mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen

-verne belé:</p>

-<p>– A mát–ká–ja… a mátkája.</p>

-<p>A falubelije utrakészen megállott:</p>

-<p>– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van

-az Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha

-valami bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz,

-mikor neked urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a

-savanyuját! Hát az mi?</p>

-<p>Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett

-megérteni.</p>

-<p>Aztán rekedten igy szólt:</p>

-<p>– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.</p>

-<p>– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam <span class=

-"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span>

-kipihent szépen. Vársz-e valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék

-a falumból, azt se hagynám.</p>

-<p>– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el…

-menjen…</p>

-<p>A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a

-fogadósnak, aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta

-a lovait az országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak

-hámistrángját, belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen:

-»Várjunk egy kissé arra a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje«

-morogta.</p>

-<p>Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó

-ajtaján, a gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész

-szinébe s a gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis

-szobája kivilágitott ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az

-asszonyra vetődve. A viz zugva omlott le a fürész elzárt kereke

-fölött. Messziről egy-egy szekér halk zörgése hallatszott, s a

-fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot hallatva himbálóztak, mintha

-sóhajtoztak volna.</p>

-<p>Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta

-a lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy

-szinben <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=

-"Page_143">-143-</a></span> két szürke lovacska rágta még a szénát,

-néha tompa dübörgéssel kapálózva.</p>

-<p>Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A

-leány világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a

-lépcsőn.</p>

-<p>– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.</p>

-<p>A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a

-kezéből a leány.</p>

-<p>Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.</p>

-<p>Fönn a fogadós szólt:</p>

-<p>– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?</p>

-<p>– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy

-hajnalban indulhassak.</p>

-<p>– Az Isten áldjon.</p>

-<p>Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el

-az istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az

-istálló ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a

-kalapját hetykén s hangosan becsapta az ajtót.</p>

-<p>Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri

-az embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete

-boltból.</p>

-<p>Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó

-oldalán a nagy bürkök s <span class="pagenum"><a name="Page_144"

-id="Page_144">-144-</a></span> tövisek között mozgolódott valaki.

-Aztán egyszerre az eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A

-szénacsomó, amit a fedél deczkája alá dugott valaki, mindjárt

-megszenesedett, azonban a száraz fedélmohán végigsuhant a gyönge

-láng. A következő perczben (a tüzlángtól élesen megvilágitva) Ráki

-suhant át a szegelet mellett s a fejéről lekapott keszkenőjével az

-istálló fakilincsére erős hurkot vetett.</p>

-<p>Gyönge perczegés hallatszott.</p>

-<p>– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.</p>

-<p>A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az

-istálló felé.</p>

-<p>Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta

-meg nesztelenül.</p>

-<p>A székely megragadta a Ráki kezét.</p>

-<p>– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.</p>

-<p>– Ki van ott? kiáltott a leány.</p>

-<p>– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön

-a szeretőjéhez.</p>

-<p>A leány lerohant.</p>

-<p>– Ki az?</p>

-<p>– Ki vagy te?</p>

-<p>– Mit akarsz ott? <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=

-"Page_145">-145-</a></span></p>

-<p>A székely eleresztette az asszony kezét.</p>

-<p>– Mi közöd van hozzá?</p>

-<p>– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az

-utból!</p>

-<p>– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.</p>

-<p>– Mit akar? A mátkám van ott benn.</p>

-<p>– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a

-felesége vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki

-közeledik hozzám.</p>

-<p>Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.</p>

-<p>– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki

-ha mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged,

-tartom az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.</p>

-<p>A fogadós orditva rohant ki.</p>

-<p>A leány rémülten nézett az asszonyra.</p>

-<p>A láng bekapott a fedél szegletébe.</p>

-<p>A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a

-gyepre.</p>

-<p>– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek

-előttem.</p>

-<p>– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél

-alatt. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=

-"Page_146">-146-</a></span></p>

-<p>Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit

-kérdezve hajtott:</p>

-<p>– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az

-alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A

-felesége vagy? az ő felesége?</p>

-<p>A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a

-szélvész.</p>

-<p>– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz,

-hogy engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én

-szét a tiz körmömmel.</p>

-<p>– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki

-elhagyta a feleségét, a gyermekét…</p>

-<p>Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék

-felett, amely a lábuk előtt hevert.</p>

-<p>A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna

-ugy szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.</p>

-<p>A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.</p>

-<p>– A lovak benn égnek! kiáltotta.</p>

-<p>Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket <span class=

-"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> az

-istálló ajtajától. Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza

-az állatokat.</p>

-<p>Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett

-szét.</p>

-<p>– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…</p>

-<p>Mert a férfi sehol se volt.</p>

-<p>– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán

-rárivalt az asszonyokra:</p>

-<p>– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik

-már a fogatok. Inkább csebret ide mindketten…</p>

-<p>… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás

-mellett ült a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a

-szemükön.</p>

-<p>A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig

-nyugalmasan pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_148" id=

-"Page_148">-148-</a></span></p>

-<div class="chapter">

-<h2><img src="images/ch6.png" alt="" title="" />KIS LEÁNY

-BAJA.</h2>

-</div>

-<p>Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis

-kandér tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért

-a kapum ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.</p>

-<p>– Hideg van, kis leány?</p>

-<p>Bátran szembe nézett velem s igy felelt:</p>

-<p>– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van,

-akkor nem fázik.</p>

-<p>– S neked dolgod van, kis leányka?</p>

-<p>– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni

-kell s aztán a gyermekre is sok a takaritás.</p>

-<p>– Ugy-e? Hát az anyád?</p>

-<p>– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak

-magunkra vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék

-megnézni <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=

-"Page_149">-149-</a></span> a házat is, a gyermeket is. Jóskát –

-tette hozzá magyarázólag, – a fiucskát.</p>

-<p>– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy

-bizhatnák te reád Jóskát?</p>

-<p>A kétkedés ingerelte.</p>

-<p>– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony

-isten! én is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor

-este haza jön. Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam

-kicsi. Az anyám is reám bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy

-szólott: »Mari te«… mert engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják?

-– tette hirtelen utána. – Itt lakik a bácsi?</p>

-<p>– Itt… Mit mondott az anyád?</p>

-<p>– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az

-embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje

-is volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor

-papucsot vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak

-az ne jött volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak

-czizmában jártunk s nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába

-járt örökké, hanem a nyáron papucsot vett. <span class=

-"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p>

-<p>– És miért vett papucsot?</p>

-<p>A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:</p>

-<p>– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent

-megtettem, amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a

-hegybe, mert ingyen adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy

-éppen őrizze a gyümölcsöt apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak

-sétáltak le s fel, tudja! s anyám kiült a ház elé szépen, hajadon

-fővel. Mert az ugy illik, hogy legyen csinos az ember, ha az urak

-arra járnak. Mind azt mondták neki, hogy »szép menyecske«. Ő

-örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig igazán gyönyörü

-volt.</p>

-<p>– S olyan gyönyörü volt?</p>

-<p>– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én

-mosdattam Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen

-bántam vele. Mert ő az én testvérem s aztán igen kedves is, csak

-látná. Már jár magától. Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a

-karomat, né, s azt kiáltom: »ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő

-mindjárt feláll a szék mellett és oda fut. De ugy, tudja! mint egy

-részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag. Nagyon kedves gyermek.

-Ennek a tejnek, látja, a <span class="pagenum"><a name="Page_151"

-id="Page_151">-151-</a></span> felét ő eszi meg. Most mindjárt adok

-neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s aztán

-délbe…</p>

-<p>– S az anyád?</p>

-<p>– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy

-estefelé bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit.

-Van neki egy szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a

-szalagokat. De azokat is visszadobta a ládába s kiment. De ismét

-visszajött és engem itt, itt megcsókolt az orczámon. »Légy jó,

-gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam rossz… Akkor kiment. De nem

-ment messze, mert ismét visszajött. S akkor Jóskát is felvette, s

-nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette, összecsókolgatta és

-engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő nem mondott

-semmit, hanem elment…</p>

-<p>– Elment?</p>

-<p>– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!…

-tudja!… Az isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se

-láttam olyannak. Igy kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta?

-Aztán egyenkint vette elé a selyem derekakat, mikor sötét este lett

-és a pántlikákat, és megölelte és keservesen sirt. És igy kiáltott:

-»a topánka, a topánka, verje meg az isten…« <span class=

-"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>

-<p>Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta

-magát s így szólott:</p>

-<p>– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…</p>

-<p>– Ide fenn laktok?</p>

-<p>– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk,

-mert az apám is elmegy…</p>

-<p>– Hova megy?</p>

-<p>– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem

-jön. Azt mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg

-nem kapja.« Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki

-tudja, merre jár szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény

-egy szál topánkácskában ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit

-csinál szegény éjjel? Nálunk már tüz égett, Jóska mégis felébredt a

-hideg miatt. Az isten áldja…</p>

-<p>Mosolygott s felkapta kanderját.</p>

-<p>– Aztán nem félsz, kis leány?</p>

-<p>– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska

-valami bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir,

-enni adok neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…</p>

-<p>– Az isten áldjon meg, kis leányka.</p>

-<p>Odább ment s aztán szaporán visszafordult.</p>

-<p>– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? <span class=

-"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> Látta

-tán valahol? Ugy-e hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja

-meg. Az isten megfizet érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S

-aztán, meglátja, csak én ismerem az apámat: abból nem lesz jó. Ő

-még nekünk sem beszél, hanem rettenetesen néz. Most ő elmegy utána

-és megkeresi őtet…</p>

-<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_154" id=

-"Page_154">-154-</a></span></p>

-<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155"><br />

--155-</a></span></p>

-<h2>TARTALOM.</h2>

-<ul class="TOC">

-<li>A Nagy Lidi úra <span class="ralign"><a href=

-"#Page_1">1</a></span></li>

-<li>Ö. T. O. <span class="ralign"><a href=

-"#Page_15">15</a></span></li>

-<li>Esős alkony <span class="ralign"><a href=

-"#Page_27">27</a></span></li>

-<li>Az Eliz nevenapja <span class="ralign"><a href=

-"#Page_41">41</a></span></li>

-<li>Kaland <span class="ralign"><a href=

-"#Page_58">58</a></span></li>

-<li>A tarvásári búcsu <span class="ralign"><a href=

-"#Page_72">72</a></span></li>

-<li>A birtyóka <span class="ralign"><a href=

-"#Page_86">86</a></span></li>

-<li>Elkésett <span class="ralign"><a href=

-"#Page_97">97</a></span></li>

-<li>»A szigetvári vértanuk« <span class="ralign"><a href=

-"#Page_111">111</a></span></li>

-<li>Az édes anya <span class="ralign"><a href=

-"#Page_123">123</a></span></li>

-<li>Két fehérnép <span class="ralign"><a href=

-"#Page_134">134</a></span></li>

-<li>Kis leány baja <span class="ralign"><a href=

-"#Page_148">148</a></span></li>

-</ul>

-<hr class="chap" />

-<div class="chapter"></div>

-<div class="transnote">

-<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>

-<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>

-<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>

-<table summary="Javítások">

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_3">3</a></td>

-<td>e látogtás</td>

-<td>e látogatás</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_10">10</a></td>

-<td>felsége után</td>

-<td>felesége után</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>

-<td>az iuditó</td>

-<td>az inditó</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_28">28</a></td>

-<td>miért mert láthat</td>

-<td>miért nem láthat</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_32">32</a></td>

-<td>babogtam</td>

-<td>habogtam</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_35">35</a></td>

-<td>gyermekei hevü-vüléseit</td>

-<td>gyermeki hevüléseit</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td>

-<td>felem</td>

-<td>felém</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_39">39</a></td>

-<td>Aeneus</td>

-<td>Aeneas</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_43">43</a></td>

-<td>magához érvén</td>

-<td>magához térvén</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_44">44</a></td>

-<td>homédiázzék</td>

-<td>komédiázzék</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_50">50</a></td>

-<td>ez utczára</td>

-<td>az utczára</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_55">55</a></td>

-<td>Eliz, ráborult</td>

-<td>Eliz ráborult</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>

-<td>házbol</td>

-<td>házból</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>

-<td>fejébén</td>

-<td>fejében</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_59">59</a></td>

-<td>már ványasztal</td>

-<td>márványasztal</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_60">60</a></td>

-<td>És. miért</td>

-<td>És miért</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_62">62</a></td>

-<td>vonla</td>

-<td>volna</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_62">62</a></td>

-<td>segélyezett</td>

-<td>szegélyezett</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_68">68</a></td>

-<td>Próbálj hazudni</td>

-<td>Próbálj hazudni!</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_69">69</a></td>

-<td>hajtón</td>

-<td>ajtón</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_77">77</a></td>

-<td>segteni</td>

-<td>segiteni</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_78">78</a></td>

-<td>ide«</td>

-<td>»ide</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_79">79</a></td>

-<td>habtusát</td>

-<td>habitusát</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_81">81</a></td>

-<td>búcsosok</td>

-<td>búcsusok</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_93">93</a></td>

-<td>értélmetlenül</td>

-<td>értelmetlenül</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_101">101</a></td>

-<td>kézdezte</td>

-<td>kérdezte</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td>

-<td>Csókné</td>

-<td>Csokné</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_110">110</a></td>

-<td>ez ezüst</td>

-<td>az ezüst</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_116">116</a></td>

-<td>gyergyákat</td>

-<td>gyertyákat</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_117">117</a></td>

-<td>Emma mosolyogva</td>

-<td>Ella mosolyogva</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_120">120</a></td>

-<td>Orvendek</td>

-<td>Örvendek</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>

-<td>rettenes</td>

-<td>rettenetes</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>

-<td>kel hi</td>

-<td>kel ki</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td>

-<td>O jó</td>

-<td>Ő jó</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_134">134</a></td>

-<td>mosolgott</td>

-<td>mosolygott</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_136">136</a></td>

-<td>erefelé</td>

-<td>errefelé</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_138">138</a></td>

-<td>gyülek be</td>

-<td>gyültek be</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_143">143</a></td>

-<td>hangsan</td>

-<td>hangosan</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_145">145</a></td>

-<td>kiáltottt</td>

-<td>kiáltott</td>

-</tr>

-<tr>

-<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td>

-<td>tapolok</td>

-<td>tapsolok</td>

-</tr>

-</table>

-</div>

-<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***</div>

-<div style='text-align:left'>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will

-be renamed.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright

-law means that no one owns a United States copyright in these works,

-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United

-States without permission and without paying copyright

-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part

-of this license, apply to copying and distributing Project

-Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;

-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,

-and may not be used if you charge for an eBook, except by following

-the terms of the trademark license, including paying royalties for use

-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for

-copies of this eBook, complying with the trademark license is very

-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation

-of derivative works, reports, performances and research. Project

-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may

-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected

-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark

-license, especially commercial redistribution.

-</div>

-

-<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br />

-<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br />

-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span>

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free

-distribution of electronic works, by using or distributing this work

-(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project

-Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full

-Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at

-www.gutenberg.org/license.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;

-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to

-and accept all the terms of this license and intellectual property

-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all

-the terms of this agreement, you must cease using and return or

-destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your

-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a

-Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound

-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person

-or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be

-used on or associated in any way with an electronic work by people who

-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few

-things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works

-even without complying with the full terms of this agreement. See

-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project

-Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this

-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;

-electronic works. See paragraph 1.E below.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the

-Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection

-of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual

-works in the collection are in the public domain in the United

-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the

-United States and you are located in the United States, we do not

-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,

-displaying or creating derivative works based on the work as long as

-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope

-that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting

-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;

-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the

-Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily

-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the

-same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when

-you share it without charge with others.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern

-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are

-in a constant state of change. If you are outside the United States,

-check the laws of your country in addition to the terms of this

-agreement before downloading, copying, displaying, performing,

-distributing or creating derivative works based on this work or any

-other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no

-representations concerning the copyright status of any work in any

-country other than the United States.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other

-immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear

-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work

-on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the

-phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,

-performed, viewed, copied or distributed:

-</div>

-

-<blockquote>

-  <div style='display:block; margin:1em 0'>

-    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most

-    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions

-    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms

-    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online

-    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you

-    are not located in the United States, you will have to check the laws

-    of the country where you are located before using this eBook.

-  </div>

-</blockquote>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is

-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not

-contain a notice indicating that it is posted with permission of the

-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in

-the United States without paying any fees or charges. If you are

-redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project

-Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply

-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or

-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;

-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted

-with the permission of the copyright holder, your use and distribution

-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any

-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms

-will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works

-posted with the permission of the copyright holder found at the

-beginning of this work.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;

-License terms from this work, or any files containing a part of this

-work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this

-electronic work, or any part of this electronic work, without

-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with

-active links or immediate access to the full terms of the Project

-Gutenberg&#8482; License.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,

-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including

-any word processing or hypertext form. However, if you provide access

-to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format

-other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official

-version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website

-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense

-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means

-of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain

-Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the

-full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,

-performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works

-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing

-access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works

-provided that:

-</div>

-

-<div style='margin-left:0.7em;'>

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &bull; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from

-        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method

-        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed

-        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has

-        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project

-        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid

-        within 60 days following each date on which you prepare (or are

-        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty

-        payments should be clearly marked as such and sent to the Project

-        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in

-        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg

-        Literary Archive Foundation.&#8221;

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &bull; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies

-        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he

-        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;

-        License. You must require such a user to return or destroy all

-        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue

-        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;

-        works.

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &bull; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of

-        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the

-        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of

-        receipt of the work.

-    </div>

-

-    <div style='text-indent:-0.7em'>

-        &bull; You comply with all other terms of this agreement for free

-        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.

-    </div>

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project

-Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than

-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing

-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of

-the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set

-forth in Section 3 below.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable

-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread

-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project

-Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;

-electronic works, and the medium on which they may be stored, may

-contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate

-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other

-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or

-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or

-cannot be read by your equipment.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right

-of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project

-Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project

-Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all

-liability to you for damages, costs and expenses, including legal

-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT

-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE

-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE

-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE

-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR

-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH

-DAMAGE.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a

-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can

-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a

-written explanation to the person you received the work from. If you

-received the work on a physical medium, you must return the medium

-with your written explanation. The person or entity that provided you

-with the defective work may elect to provide a replacement copy in

-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person

-or entity providing it to you may choose to give you a second

-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If

-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing

-without further opportunities to fix the problem.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth

-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO

-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT

-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied

-warranties or the exclusion or limitation of certain types of

-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement

-violates the law of the state applicable to this agreement, the

-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or

-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or

-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the

-remaining provisions.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the

-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone

-providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in

-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the

-production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;

-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,

-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of

-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this

-or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or

-additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any

-Defect you cause.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of

-electronic works in formats readable by the widest variety of

-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It

-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations

-from people in all walks of life.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Volunteers and financial support to provide volunteers with the

-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s

-goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will

-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project

-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure

-and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future

-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see

-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit

-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the

-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal

-Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification

-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by

-U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,

-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up

-to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website

-and official page at www.gutenberg.org/contact

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread

-public support and donations to carry out its mission of

-increasing the number of public domain and licensed works that can be

-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest

-array of equipment including outdated equipment. Many small donations

-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt

-status with the IRS.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-The Foundation is committed to complying with the laws regulating

-charities and charitable donations in all 50 states of the United

-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a

-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up

-with these requirements. We do not solicit donations in locations

-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND

-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state

-visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-While we cannot and do not solicit contributions from states where we

-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition

-against accepting unsolicited donations from donors in such states who

-approach us with offers to donate.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-International donations are gratefully accepted, but we cannot make

-any statements concerning tax treatment of donations received from

-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation

-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other

-ways including checks, online payments and credit card donations. To

-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate

-</div>

-

-<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>

-Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project

-Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be

-freely shared with anyone. For forty years, he produced and

-distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of

-volunteer support.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed

-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in

-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not

-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper

-edition.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-Most people start at our website which has the main PG search

-facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.

-</div>

-

-<div style='display:block; margin:1em 0'>

-This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,

-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary

-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to

-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.

-</div>

-

-</div>

-

-</body>

-</html>

+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Transitional//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-transitional.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=UTF-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek by István
+Petelei</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.tdr {text-align: right;}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+h2 img {
+ margin: auto;
+ margin-bottom: 2em;
+ display: block;
+}
+ 
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.transnote {
+ background-color: #E6E6FA;
+ color: black;
+ padding: 0.5em;
+ font-family: sans-serif, serif;
+ font-size: 0.9em;
+}
+
+.transnote p {
+ text-align: center;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66512 ***</div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>
+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_155">155</a>. oldalon
+található.</p>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-150">AZ ATHENAEUM
+OLVASÓTÁRA</span></p>
+<h1>VIDÉKI EMBEREK</h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">(NOVELLÁK)</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">PETELEI
+ISTVÁN</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">AZ ATHENAEUM IROD. ÉS
+NYOMDAI R. T. KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">1898</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Budapest. Az
+Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
+"Page_1">-1-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />A NAGY LIDI
+URA.</h2>
+</div>
+<p>Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a
+Nagy Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a
+félrevonuló, alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy
+elbujni iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult
+akar lenni.</p>
+<p>Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg
+magának ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a
+vargának hires szépségü lányát: Lidit.</p>
+<p>Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu
+mályvát láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért
+vissza az emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az
+megelevenedett a virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás
+lehetett, mint ez a szép virág. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_2" id="Page_2">-2-</a></span></p>
+<p>E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett
+az én kis Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi
+megszökött egy gazdag urfival.</p>
+<p>A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis
+iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.</p>
+<p>Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány
+emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a
+Lidi harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon
+el.</p>
+<p>Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka
+volt, a min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett.
+Mindjárt ki is lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a
+hamvas kádak közül, a nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett
+keszkenyő helyett s slájert kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik
+jele volt.</p>
+<p>Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre
+kaczagtak a kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket
+rakni fog a menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott
+rosszul számitottak. Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát,
+kivált ha látták. Az utczán <span class="pagenum"><a name="Page_3"
+id="Page_3">-3-</a></span> szüntelenül locsogott neki, hogy
+észrevehette akárki milyen jól telik az életük. És
+megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti és
+visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett,
+hogy az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a
+tempókat.</p>
+<p>Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek
+voltak, hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az
+ura mellett, hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes
+is.</p>
+<p>A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is
+észrevette őt. Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes
+urfi), meg is látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan
+beszélt Novákkal s úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt
+látni azt. S nem a feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz
+egy-két szóval.</p>
+<p>De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a
+Novákék életében), igy szólt:</p>
+<p>– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A
+kertje a herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő
+kocsikat tart s őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes
+maga is. Onnan mennek a medvére. Az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> egyik teremben csupa velenczei
+tükrök vannak s még a falon is szőnyeg. Tudod! a falon is
+gyertyatartók és tele viasz-gyertyával persze.</p>
+<p>Aztán váratlanul tette hozzá:</p>
+<p>– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be
+büdös.</p>
+<p>Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan
+ismerte Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült
+helyét találta odahaza.</p>
+<p>Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért,
+mert azon este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan
+lefeküdt; másnap pedig nem irhatott levelet az urának, mert Lidi
+fogyatékosan ismerte a betüket… Annyit megértett, hogy a
+faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi a viaszgyertyánál. És mert
+ez egészen érthető volt, nem haragudott Lidire, de mélyen
+elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.</p>
+<p>– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.</p>
+<p>Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se
+kérdezte tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes,
+hogy elment, mert nem szerette a faggyugyertyát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span></p>
+<p>Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi
+egyébre se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany
+haját: hajlós derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a
+ringy-rongy holmikat, tapogatta, simogatta.</p>
+<p>Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az
+ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az
+egész ember rendetlen lett és hamar öregedett.</p>
+<p>Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért
+menjen, hogy vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya
+lobogott a pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová
+menjen?</p>
+<p>Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet
+gyanusitotta Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.</p>
+<p>A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is
+kérdezett tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő
+szemet vetett rá, hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:</p>
+<p>– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre
+lett. Elment úgy látszik. <span class="pagenum"><a name="Page_6"
+id="Page_6">-6-</a></span></p>
+<p>– Messze? rebegte Novák.</p>
+<p>Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre,
+messze.</p>
+<p>Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem
+volt valami urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre
+gondolt: hogy ha a dolog igy van… akkor ő az asszony után megy.
+Addig abban reménykedett, hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény
+asszonyt. Igy se szükséget nem lát, se örömök hiján sincsen. De ha
+igy van a dolog, akkor Novák megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem
+adhat neki… de hátha Lidi nyomoruságban senyved. Valami oktalan
+állati vágy fogta el, hogy magához ölelje Lidit, őt védve,
+oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.</p>
+<p>Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor
+megmozdult a föld alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki
+kaszával rohantunk hozzánk hasonló szegény emberekre, velünk addig
+békén élő szegény emberekre – nevezve ki őket ellenségünkül, a
+szabadság nevében hogy – öljünk.</p>
+<p>Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és
+egymásra mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a
+részleteket; a vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte
+<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> a
+gyep, a sebek is tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és
+beszéljünk egyébről.</p>
+<p>Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba,
+aztán kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy
+kavarodásban. Senki se tudott hirt felőle.</p>
+<p>A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se
+került vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik)
+kenyér nélkül maradt.</p>
+<p>Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot,
+jövőt, lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul.
+Nováknak azonban maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett
+társa után s nem veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha.
+Akkor aztán ah! de fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek
+majd mint a mesében, mig meg nem halnak.</p>
+<p>Azért Novák dolgai után járt.</p>
+<p>Ő megállapodott a jövője felől.</p>
+<p>Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a
+világ végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált
+párjával.</p>
+<p>Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből
+hadseregek lettek; harangokból <span class="pagenum"><a name=
+"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> ágyuk; éretlen suhanczokból
+érczkemény hősök; maga Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha
+egész életében azt csinálta volna.</p>
+<p>Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a
+felesége után megy.</p>
+<p>Ez egy vasszekér lesz.</p>
+<p>Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna
+állani, akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első
+forog tovább. Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a
+kerekek tetejébe; egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a
+kerekeket, hogy jobbra térjen, balra térjen. Mindez igen érthető
+dolog. Az első kerék megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és
+tovább gurul. Hegyen fel, lejtőre le; mezőn, erdőösvényen,
+zajtalanul szaporán. Ah! az ember hasitja a levegőt, akár a szálló
+madár.</p>
+<p>Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő
+már látja és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az
+arczát. Fák lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt
+versenyt száll vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad
+el. Hajrá! hegy ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi
+van a végében. Novák határozottabb formáju lett, mint <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> olyan, akinek
+valósággal czélja van. A szemei fényesebbek lettek, – de a teste
+hitvány lett, mert sokat éhezett.</p>
+<p>A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben,
+a tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:</p>
+<p>– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz
+csinálni, azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen
+okvetetlenül elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát,
+élj meg, ha én is élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.</p>
+<p>És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok
+czella állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette
+vissza.</p>
+<p>Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány
+esztendő telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a
+kalapácsa csapásai, a reszelő kaparása.</p>
+<p>Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a
+fekete éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal
+megbántotta Novák. Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással
+próbálgatta a kis ember s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a
+veres vasra… <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba
+vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt,
+srófot. A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik
+kerék foga. Ez a taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.</p>
+<p>Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való
+templomozás végén mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s
+igy szóltak fejcsóválva:</p>
+<p>– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.</p>
+<p>Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a
+határai az okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy
+ábrándért, mely dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a
+becsület mesgyéjét. Van ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény
+Nováknak egyedül miért tiltaná meg kegyed, hogy vaskocsit
+kalapáljon, amikor ő a felesége után akar menni?</p>
+<p>– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi,
+főtisztelendő ur; igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen
+ugyszintén, amely engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon
+lesz rajta, az közös legyen a renddel.</p>
+<p>A gvardián nagy tenyerét szeliden végig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> lengette a
+Novák hitvány vállán s résztvevően igy szólt:</p>
+<p>– Te szegény.</p>
+<p>A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:</p>
+<p>– Ez ember jól beszél és szépen szólott.</p>
+<p>Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek
+nem állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak…
+Csak még egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi
+kerekeket. S azzal megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a
+dolgot. Csak egy kis kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a
+magáét, aztán megyünk.</p>
+<p>Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás
+kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,
+kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.
+Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.</p>
+<p>Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi
+ismerősei már alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az
+emésztődés; s megőszült egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán
+lógott, amely csizmaszárát verdeste. Habozva, szinte félénken
+huzódott el alkonyatkor mégis a házak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> mellett,
+kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék valakinek.
+Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen lesz.
+Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.
+Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A
+szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett.
+Ah! nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy
+szegény busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán
+köny boritja, tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.</p>
+<p>Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra
+indult a város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a
+fedeleken, csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak
+végig a piaczon. A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s
+czéhzászlókat lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg
+emberek, leánykák s vikleres vén asszonyok tódultak a város vége
+felé.</p>
+<p>A fráter igy szólt ebéd után:</p>
+<p>– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.</p>
+<p>– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?
+<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet
+vetett. Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész
+asztal. Innen a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve,
+hangosan énekeltek.</p>
+<p>Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák
+hangosan mondta, s felmagasztalva verte a mellét.</p>
+<p>Aztán a fráter igy szólt:</p>
+<p>– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a
+vasutért.</p>
+<p>Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy
+alázatoskodott:</p>
+<p>– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?</p>
+<p>Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis
+utczákon ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai
+fehérlettek a hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér
+nyilt a Maros csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.</p>
+<p>A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez
+az a szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét
+sem érte be az emberi szem. <span class="pagenum"><a name="Page_14"
+id="Page_14">-14-</a></span></p>
+<p>És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a
+falán s körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.</p>
+<p>Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.</p>
+<p>S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi
+lépett ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.</p>
+<p>S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és
+nem vonva mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a
+szalagon mind sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen,
+vágtatva, hogy a fergeteg utól nem érné.</p>
+<p>Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához
+szoritotta mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen,
+kétségbeesve:</p>
+<p>– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.</p>
+<p>S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.</p>
+<p>A barát hozzá sem kaphatott.</p>
+<p>Hát letérdelt mellé s igy szólt:</p>
+<p>– Mi lelte testvérem?</p>
+<p>Azonban senki se felelt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch2.png" alt="" title="" />Ö. T. O.</h2>
+</div>
+<p>A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a
+szőcs.</p>
+<p>A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami
+ilyesféle s diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára.
+Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe.
+Olyan kistestü, kopasz fejü, kacsaszerüen járó emberke volt, mint
+az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöntgetett az utczán
+s a kereszt előtt emelte le a süvegét s fogta össze a kezét.</p>
+<p>Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen
+tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csiki
+imádságoskönyvére, melyben sok veresbetü volt keverve a feketék
+közé s oly szörnyü képek, hogy az ember magába kellett, hogy
+szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> beteg
+ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal
+nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka
+alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu
+nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan
+imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.</p>
+<p>Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy
+tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő
+urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát
+kikérni. Kivált házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly
+kenetesen, oly szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből
+példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh
+gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több
+efféle – s a felek gondolhattak a nevezettekre mind azt, ami nekik
+éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.</p>
+<p>Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből
+következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy
+kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt,
+egy nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva
+hangján igy oktatta Pánczélt: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>
+<p>– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy
+csontja nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.</p>
+<p>– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.</p>
+<p>Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket
+mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,
+amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a
+rózsákat a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a
+munkájáról, hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de
+járjon a kezed is.«</p>
+<p>Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta
+egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur
+megajándékozni szokta a jóakaratu embereket.</p>
+<p>Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen
+nagy tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól
+felgyult a konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett.
+Nagy volt a veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy
+égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat
+kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét
+mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piacz napkeleti sorából.
+<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span></p>
+<p>A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és
+kimondták, hogy tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy
+lelkesülés támadt s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy
+istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hoszszu
+tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb emberek törték a fejüket,
+hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban
+jelentkező önkénteseket. Gomb és sujtásmustrák jártak kézről-kézre.
+Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról,
+vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály érdekelte a
+városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyusok
+osztálya.</p>
+<p>Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra
+vállalkozott, hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy,
+robusztus ember. Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék
+voltunk arra, hogy a legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik
+ki.</p>
+<p>Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki
+valaha káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást
+elvadásztak a polgárok elől.</p>
+<p>De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a
+tisztelt tagok szivét birja az, aki <span class="pagenum"><a name=
+"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> a szakasz előtt jár. Jobbra
+nézni – balra nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon
+rohanjunk a tűzbe«. Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy
+elviselt káplár után!</p>
+<p>E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok
+lettek mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt
+kandidálta egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit
+Pánczél büszke örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei,
+műveltsége megbecsülésének ismerte el. A gallérjára két sor sujtást
+vartak fel, s egy oly kis csinos bőrtokos baltát kapott az
+oldalára, hogy azzal (bárha mit se lehetett vele kezdeni)
+büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy táblát ily felirattal:
+<i>Ö. T. O. szakaszvezető</i>.</p>
+<p>Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még
+a keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás
+következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az
+utczában. Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla
+zsinóros zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott
+meg a házak előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de
+hüvösen adott kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen
+gesztikulált a kezével. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span></p>
+<p>A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek
+világos következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e,
+hogy ilyen öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék
+a parasztokkal? Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott
+nyers állatbőröket fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja
+végig a flaszteren: »Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony
+ezt vedd, azt tedd«… És a kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés
+szerencsével tett, vett, árult és vásárolt.</p>
+<p>Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki
+a szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen
+foghat meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a
+hamvasba forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be
+egy segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal
+az udvarra… Az Isten őrizzen…</p>
+<p>S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él
+mogorva egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma
+itt, holnap ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a
+gyakorlatra. A gyakorlat után egypár barátságos szó következett,
+amit az ember állva nem végezhet. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> Az asztalnál pedig első szék
+jut egy kétsujtásos polgárnak; büszkeség… büszkeség…</p>
+<p>A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék
+csapat a városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy
+botjával, a mészáros ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána
+jönnek a csapatok. Bal, jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik
+szakasz élén Pánczél Jóska. S az emberek nézik, ki csodálkozva, ki
+irigykedve az utczán.</p>
+<p>S ez igy ment, s most a tavaszig.</p>
+<p>Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei
+bomladoznak, hogy a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban,
+hogy a labdázó gyermekek zajától hangos lett a berek tisztása, s
+hogy rudra akasztott, összekötött lábu bárányokat visz a mészáros
+az udvarára, – most a tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu,
+áldott jó öreg bácsink) megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik,
+igy recscsent Pánczélra:</p>
+<p>– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.</p>
+<p>– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg
+szakaszvezető.</p>
+<p>– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span>
+csináltatni neki. Egy kis koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat.
+Nem is nő meg, ne félj.</p>
+<p>Aztán nyersen rákiáltot:</p>
+<p>– Hol a gyerek:</p>
+<p>Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb,
+kezesebb ember lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki
+a doktorral, – egy olyan emberrel, aki a halállal birkózni se
+fél.</p>
+<p>Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős
+nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:</p>
+<p>– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…</p>
+<p>Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:</p>
+<p>– Nagyon gyenge a szegényke…</p>
+<p>A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó
+elé állott, nyersen rivalt az asszonyra:</p>
+<p>– Nem hallottad? Hozd ki.</p>
+<p>– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.</p>
+<p>Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…</p>
+<p>– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva
+vágott közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg.
+Tekergő. Mit dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a
+gyerek?</p>
+<p>A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.</p>
+<p>– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres
+ez a konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök?
+Ostobaság.</p>
+<p>Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett
+maradt.</p>
+<p>– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A
+lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?</p>
+<p>Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe
+Pánczéllal:</p>
+<p>– Kiköltöztök tán?</p>
+<p>A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s
+a karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan
+gyermekfej sárgállott ki. <span class="pagenum"><a name="Page_24"
+id="Page_24">-24-</a></span></p>
+<p>A doktor bácsi mélyen morgott:</p>
+<p>– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol
+vannak? A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő?
+Hol a te hires kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az
+apád keresztje. Honnan hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted
+nekem, valami szentéletü remete adta neki. Ühm…</p>
+<p>Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen
+mondta:</p>
+<p>– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon.
+No, hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te
+ur! Az én dolgom az, hogy lássam a gyermeket…</p>
+<p>Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,
+medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.
+Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden
+megsimogatta táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta,
+megfogogatta lassan.</p>
+<p>Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus
+kiséretében szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:</p>
+<p>– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>
+<p>Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:</p>
+<p>– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne
+essél kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot
+készen kapod meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy
+orvosságot vehessetek. A kinin drága pedig egy ily uraság zsebének.
+A kenderkötél olcsó azonban… De egy kis czitromos viz csak kikerül
+még a szegénykének. Hátha eladná az uraság a sisakot meg a bárdot.
+Annak az árával lehetne még kezdeni valamit. A czitrom darabját
+sustákkal vesztegetik a városban.</p>
+<p>Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk
+büszkeségére. Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe,
+sőt rávágott az ajtófélre, hogy döngött.</p>
+<p>Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.</p>
+<p>Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:</p>
+<p>– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett,
+mintha elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek
+lelkét értette. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>Majd tompán folytatta:</p>
+<p>– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos
+igaz. A tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád,
+ami ott hever – mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De
+szerencsétlenségtől csak nem tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos
+Isten felettünk.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/1.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch3.png" alt="" title="" />ESŐS ALKONY.</h2>
+</div>
+<p>Oh szépséges nyári alkony te!</p>
+<p>Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy
+bezárt ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos
+volt a levegő, mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje.
+Csepre csepp halk zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve
+rádőltek a nedves levegőre, az illatukba úgy betakarózva, mint egy
+kaczér leány a fátyolába. A kerti ház mögött vékonypénzü rezgő
+nyárok, e szaporabeszédüek, nyughatatlankodtak. És viola, viola
+nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama viola illata ez a régi, a régi…
+Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az agyam valamelyik zugába akkor;
+s annyi idő mulva most felelevenedik, s libeg a deres fejem körül.
+Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami énekes madár, de
+verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki
+hozta csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső
+csak oly szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek,
+a legények szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is
+ragyogott, minden nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk.
+Az urak is lejöttek.</p>
+<p>Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü
+nagy kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is,
+aki elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a
+gazdatiszt, a fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és
+mellette a felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a
+sugár, égőszemü Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék
+karton; s mély kékség a szemében, mint a magosságbeli ég.</p>
+<p>Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:</p>
+<p>– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is
+tudakozódott utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan
+asszony ez?</p>
+<p>– Beteg tán?</p>
+<p>Az anyám nem szerette őt.</p>
+<p>– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias <span class=
+"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> asszony ez
+és unja az öreg urát, azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és
+dicsért. Valamit tán akar. De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az
+beteg legyen?</p>
+<p>Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék
+reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett
+hajamból egy pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a
+homlokomra, szük kézelőmet gavallérosan a kezem fejére
+vonszolgattam. Mindez hiba, bün, ha megbocsáthatatlan vétek az
+ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor kezdtem borotválgatni. A
+tanitó-házba az én édes, istenes anyám imazsámolyt állitott oda
+szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából. Ah! sajgó térddel
+törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom fordulva,
+hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda be.
+Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca
+sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü
+szók nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Ki nem birom hölgyem
+tekintetét<br /></span> <span class="i0">Nincs hüvös barlang, mely
+előle véd<br /></span> <span class="i0">S nem nyujt menedéket
+esthomály.«<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span></p>
+<p>Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem:
+Klárit a gazdatiszt feleségét.</p>
+<p>Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se
+tudtam a teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy
+féltem tőle. Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se
+vett. Képtelen álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott
+hullassam fiatal véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a
+nevéről nem daloltam, mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a
+Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti nagyot nőtt a szememben s oly
+szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az utczán, nehogy
+megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a templomba. Az
+érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a sekrestyén
+át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…</p>
+<p>Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.</p>
+<p>Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról
+ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten
+szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.</p>
+<p>Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az
+első misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«
+<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>E megy<i>ünk</i>-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a
+gimnáziumban. Ha <i>ő</i> kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én
+elibe fölkiálltva: »Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek
+<i>előtted</i>« és a szivem persze meg fog szakadni.</p>
+<p>De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a
+Klári képét behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban
+mégis egyszer, hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári,
+olyan ragyogóan, hogy a szemem könybe lábbadt s ledobtam a
+pokróczot magamról, hogy hüljek meg, betegedjek meg és haljak meg a
+ragyogó Kláriért, aki busulni fog utánam és nem fog se enni, se
+inni, se aludni.</p>
+<p>A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben,
+mégis remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt
+elhaladtunk. Ott volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és
+nyájasan felém bólintott. Mint kigyultam! s befogtam a számat a
+tenyeremmel, hogy ne üvöltsek torokszakadtáig.</p>
+<p>A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a
+legelésző bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy
+szólva hősiesen: »ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> voltak, az ajakam azonban rebegett és
+dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra, amelyekkel
+megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam, hogy
+sirni szerettem volna.</p>
+<p>Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói
+porta szakállszáritóján.</p>
+<p>– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.</p>
+<p>Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.</p>
+<p>Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy
+volt megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak
+vége ez volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy
+szóltunk, mint az élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk
+szemben) »mikor a fiunk plébános lesz«, »mikor a nagybőjti
+prédikácziókat mondja és mindenki sir«, »mikor a fiunknak majd
+olyan sárga kanczái lesznek, mint az apátnak«.</p>
+<p>És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem
+volna a mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott
+tánczolni vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a
+szivemben a földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam
+már az igazi ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p>
+<p>És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab
+borult, amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a
+látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és
+litániák zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely
+lombos ágat keres, hogy megpihenjen rajta.</p>
+<p>A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi
+barátklastromba a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a
+kongó gangon át hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan
+ismét az Ő jóillatu házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a
+mezőhavas gyapjas orma felett.</p>
+<p>Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a
+diligenczia megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a
+fejem bubját, bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával…
+és szolgáljam egész lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett
+valót.</p>
+<p>S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes
+esős nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók
+kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény,
+aki az édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének
+engem, érdemetlent. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span></p>
+<p>Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, –
+mint az édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő
+léleknek irját én hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.</p>
+<p>Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál
+állottam meg. Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz
+illő. Klári (kit az urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén
+félrevonult a csür ajtajából s hozzám jött.</p>
+<p>– Az őszön szentelik?</p>
+<p>A szemébe néztem.</p>
+<p>– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…</p>
+<p>Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra,
+de a szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem
+a nézésére. Halkan kérdezte:</p>
+<p>– S boldog-e?</p>
+<p>Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha
+lemondóan felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy
+tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. De <i>ezért</i> jött
+ő? Fölfegyverkezve jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha
+fenyegetve van – de ő támad ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább
+léptem: <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span> Ő ismét mosolygott, és végigvonta ragyogó
+szemeit a reverándán át a hajamig.</p>
+<p>Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna,
+utána léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s –
+emlékezem – úgy gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától
+menekedem. Nem, mert őt kelle követnem, mint a vaspor a
+mágnest.</p>
+<p>A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü
+lomb. Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett
+valami bennem. A hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.</p>
+<p>– Miért kerül minket?</p>
+<p>Reám gondolt.</p>
+<p>– Én… dehogy.</p>
+<p>– Napok óta itt van s nem keresett fel.</p>
+<p>Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott.
+Egy faágat tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:</p>
+<p>– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan
+élünk magunkban. Minden megváltozik. Maga is.</p>
+<p>Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.</p>
+<p>– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett.
+Természetesen, hát a gyermeki hevüléseit <span class=
+"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> már
+szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi egyhanguságban. Nincs,
+akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is? Kit lássunk
+itt?</p>
+<p>Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy
+lépéssel hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A
+verebek csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.</p>
+<p>– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a
+»hosszuréten«, mikor a csuf fekete bivalyok felém törtettek…
+Mondja! és (kaczéron pillantott vissza), csak véletlenül volt ott
+maga akkor, hogy olyan hirtelen előtermett az árokból
+segitségemül?</p>
+<p>Szégyeneltem hazudni.</p>
+<p>– Gyermek voltam.</p>
+<p>– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf
+lett az orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a
+termetem? A veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény
+asszonyért. Akkor kereste. Vallja be, vallja. Igaz?</p>
+<p>Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?</p>
+<p>– Emlékezik reám?</p>
+<p>Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy
+kissé, amint a testéről beszélt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p>
+<p>– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a
+szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent
+György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi
+avatja hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az
+életüknél is. El lehet-e felejteni ezt?</p>
+<p>A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A
+lucskos betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más
+hangból mondta később, uj hurokra csapva a vonóval.</p>
+<p>– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a
+mosolygást; az édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan?
+Nem nehéz-e a csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg,
+hol kapható az erős szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm
+szeretetéből. Mivel gyógyitotta magát? Adjon belőle…</p>
+<p>És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött,
+közbevágva ugy kérve, mint egy gyermek.</p>
+<p>– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény
+elhagyatottnak… Az uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt.
+Örömek nem teremnek már neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt,
+<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> – mi várjon? Lemondani – oh tanitson meg.
+A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt vagyunk
+esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…
+Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani
+az életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.</p>
+<p>Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött
+volna, akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai
+suhognak-e fölöttem? Mintha levetve szépséges testét, a lelkét
+látom benn… a testnek magvát, amely fekete és keserü, mint az
+epe.</p>
+<p>Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje,
+mikor borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni
+véltem, hová indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: –
+borzalmas és visszataszitó.</p>
+<p>Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két
+veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén
+kövér álla alatt…</p>
+<p>Csuf volt.</p>
+<p>A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a
+magányosan álló nyári lakás <span class="pagenum"><a name="Page_39"
+id="Page_39">-39-</a></span> felé ment, amely mellett a
+rezgő-nyárok locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és
+kezét nyujtotta. Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva
+volt, mintha fáradt volna.</p>
+<p>– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége
+látszott a lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk?
+Az eső, lássa, beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és
+beszél nekem, és tanit a lemondásra… Akar?</p>
+<p>Megállottam az ösvényen.</p>
+<p>Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó
+barlangba lép Aeneas:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">… E nap volt a bajok
+forrása,<br /></span> <span class="i0">ez, a keserü gyász
+kezdete.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.</p>
+<p>– Nem… Már leszállt az est.</p>
+<p>Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:</p>
+<p>– Igaza van. Menjen.</p>
+<p>És belépett magában.</p>
+<p>Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.
+<span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span></p>
+<p>Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.</p>
+<p>Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem
+sóvárgással vagyon még tele.</p>
+<p>Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:</p>
+<p>– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/2.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
+"Page_41">-41-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch4.png" alt="" title="" />AZ ELIZ
+NEVENAPJA.</h2>
+</div>
+<p>Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis
+Engel Eliz, a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a
+nevenapjára, az édes anyjától mindig kapott egy szál virágot és
+mennyi édes ölelést! Ah! Az Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint
+egy lucskos, csuf őszi nap…</p>
+<p>Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára,
+de az utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert
+összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne
+essék. Megijedt és segitség után nézett.</p>
+<p>– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.</p>
+<p>Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.</p>
+<p>Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p>
+<p>– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.</p>
+<p>Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei
+voltak. Kábultan a segitőhöz simult.</p>
+<p>– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a
+kezemet.</p>
+<p>Eliz megsimogatta a homlokát.</p>
+<p>– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék
+menni.</p>
+<p>Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal
+ember kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett
+volna kikapcsolni.</p>
+<p>– Segitsek?</p>
+<p>Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De
+gavallér ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka
+nyakán babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s
+vitte.</p>
+<p>Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta
+Szabó), mint akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt
+vitte, az ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.«
+Egy kicsike ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga
+megállott előtte.</p>
+<p>Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal.
+Nevelő volt egy gazdag boltos <span class="pagenum"><a name=
+"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> gyermekei mellett. Az
+utczáról ismerte Szabó. Amint a gyermekekkel sétált, Szabó
+szóbaállt az apróságokkal, hogy a kisasszonyhoz szólhasson. A
+gyermekek anyja (egy házsártos, szájas hölgy) észrevette ezt:</p>
+<p>– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék
+valaki! Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet
+s kivel nem.</p>
+<p>Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a
+kisasszony.</p>
+<p>Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon
+megállani.</p>
+<p>– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.</p>
+<p>Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:</p>
+<p>– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.</p>
+<p>Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már.
+Mosolygott s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.</p>
+<p>– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan
+voltam.</p>
+<p>Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg,
+aki kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az
+asszonyom <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt
+vett magán s kivonta a karját. A falhoz támaszkodva ment be a
+kapun. Zavartan köszönt Szabónak. Félve lépett be a szobába.</p>
+<p>Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.</p>
+<p>– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a
+butorokat.</p>
+<p>– Nem, nagysád.</p>
+<p>– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok
+sem vak, sem bolond! Nem sétált?</p>
+<p>Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:</p>
+<p>– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.</p>
+<p>– De nagysád…</p>
+<p>– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a
+kisasszony? Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne
+mondja nekem, hogy ő hol volt…</p>
+<p>Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett
+álló székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:</p>
+<p>– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én
+beszélek! Szinpad ez? <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span> ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez
+egy becsületes ház. Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a
+katonák, itt nem szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak
+a kaszárnyából senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.</p>
+<p>Eliz fölemelkedett. Remegett.</p>
+<p>– De nagysád… nagysád…</p>
+<p>– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a
+becsületes házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret
+adok, az olyan legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba
+akar állani velem. Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.</p>
+<p>Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az
+ajtót.</p>
+<p>A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A
+keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye
+benne.</p>
+<p>Mi történt vele?</p>
+<p>Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak
+mondják őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment
+ismét férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott
+Elizzel, hogy az anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?«
+kérdezte haragosan. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span> Eliz hány éjszakán látta azt a feldúlt
+arczot. »Ha nem adtál volna okot reá, észre se vett volna« mondta
+az anyja. Eliz erre a szóra s arra a tekintetre elfutott a pihés
+fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében és ime…</p>
+<p>Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu
+hozzá? Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent
+hoz a tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja
+magán ezt. Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe
+álljon az asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni
+kezdte a sirás s az indulatossága könybe fuladt.</p>
+<p>Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott
+s lerogyott egy székre.</p>
+<p>Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:</p>
+<p>– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson.
+Azt hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.</p>
+<p>Félig sikoltozva tört ki:</p>
+<p>– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért?
+Megbántottam valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a
+szeretőmhöz járok? Én? én? <span class="pagenum"><a name="Page_47"
+id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél?
+Cseléddel beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No
+nézz oda, erre a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az
+ablakom előtt és még ő áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez
+szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.</p>
+<p>Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a
+leány mellé állott.</p>
+<p>– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így
+beszél, annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves
+személynek helye nincs itt. Érti? Tudja?</p>
+<p>Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy
+Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek
+még a nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.</p>
+<p>Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma.
+Irma: a gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg
+nem tür; – aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki
+selyemben jár a templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy
+granatéros, hogy döng a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum
+alatt eligazit mindent s amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan
+sir; Irma, aki haragban van a félvilággal, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> a másik
+felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; – Irma: ismerik-e
+őt?</p>
+<p>– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben,
+mert Eliz arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt,
+oly erőtlenül leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna
+belőle. Lerogyott a székre, az ajaka összeszorult s a szemei
+lecsukódtak. Irma asszony ledobta a kezéből a keféit, hirtelen
+megfogta a leány hátrahanyatló fejét: »No nézd, nézd, dadogta. –
+Eliz… kedves… no… no… dadogta és megfogta a leány kezét s simogatta
+a leány hideg homlokát, haját, s fölemelte a derekát, hogy
+levegőhöz juttassa.</p>
+<p>Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a
+fejét. A vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette.
+Irma ráriadt:</p>
+<p>– Mi kell?</p>
+<p>– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán
+szüksége reám?</p>
+<p>– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a
+legokosabb…</p>
+<p>Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan
+sajnálkozó tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura
+azonban <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span> ne elegyedjék a házi dologba. Menjen a
+boltba. Gyöngéden ébresztgette s mikor nagykésőn, gyönge kis
+sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s visszahuzódott, nehogy
+gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a leány fölsóhajtott s
+a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s kiment. Ezzel
+tartozott a tekintélyének.</p>
+<p>A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja.
+Fölkelt, könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt
+bátorsága, hogy ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az
+utcza népes és zajos volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja
+töltötte meg. Ha ő védekezne, azt nem hinné el. Mit tegyen?
+Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova menjen. Haza. Hát van neki
+otthona? A hegyek, völgyeken tul való otthonában ott egy
+kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az apja. Itt? Innen
+elhajtották. Hova menjen?</p>
+<p>Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az
+utcza közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a
+századok Az egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen.
+Ah! a menekedés! Szabónál van az ir… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az
+igaz. Ah, a Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne
+Eliznek? Az Isten ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és
+szóljon. Sietve kiment az utczára.</p>
+<p>Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a
+banda fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről
+visszatértek a katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s
+a piacztér minden részéről gyermekek és asszonyok csődültek a
+parádé felé. Eliz nem tudta: mi történik? Ő csak a hadnagyot
+kereste a szemével. Bárha kissé kábult volt, észrevette. Utána
+futott. A katonasorok mellé furakodott és mellettük szaladott. Majd
+elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a szaladó leányt. A
+gyermekek kaczagva biztatták:</p>
+<p>– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a
+legénykék.</p>
+<p>Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a
+bakákba. Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt
+ott megy egyenesen, meredten.</p>
+<p>Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>
+<p>– Hadnagy ur… rebegte.</p>
+<p>– Félre, mondta idegen torokhangon.</p>
+<p>Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt
+mellett? Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak.
+Szabó mogorván oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.</p>
+<p>Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan
+ment utána.</p>
+<p>– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve.
+Ütötték a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán,
+ra-tap-lán…« és tapsoltak.</p>
+<p>A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul
+megállott az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia
+kellett… Szabóval beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.</p>
+<p>A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A
+cselédleányok apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel
+mutatta: hogy a kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a
+másik a kezével: csak ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak
+föl.</p>
+<p>Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen
+dühös volt. <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen
+kérdezte:</p>
+<p>– Mit akar?</p>
+<p>Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok
+kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a
+zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?</p>
+<p>A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a
+szavakat. A hadnagy meghajlott:</p>
+<p>– Megengedi, hogy haza vigyem?</p>
+<p>Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette
+a leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:</p>
+<p>– De jöjjön… jöjjön maga is.</p>
+<p>Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy
+aggodalommal hajolt felé.</p>
+<p>– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta
+sebesen. Azután lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az
+édes anyjáról és az apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a
+világon. Az ő messze otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét
+sirni kezdett.</p>
+<p>Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu
+alatt izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett
+utána. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja
+meg: mit tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a
+reggel.</p>
+<p>Szabó meghajolt az asszonyság előtt.</p>
+<p>– Bocsánat, mondta.</p>
+<p>Irma méltóságteljesen emelkedett meg.</p>
+<p>– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben
+vagyok itt, ebben legyen a mentségem.</p>
+<p>Eliz türelmetlenül szólott bele.</p>
+<p>– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.</p>
+<p>– Rosszat tett?</p>
+<p>– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?</p>
+<p>A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a
+kisasszony zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen
+mondta:</p>
+<p>– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.</p>
+<p>És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes
+anyjáról, krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a
+hóharmat leforrázta.</p>
+<p>Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy
+kissé sajnálta is, de a hadnagyra <span class="pagenum"><a name=
+"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> való tekintettel
+jelentőségteljesen nézett Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön
+kedvéért helybenhagyok mindent a leánynak, de külömben bünös ő
+ám.«</p>
+<p>– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden
+rendben van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent
+jól megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó.
+Hiszen mi ismerjük egymást.</p>
+<p>Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.</p>
+<p>– De ön semmit se mond.</p>
+<p>– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…</p>
+<p>Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az
+asszonyhoz:</p>
+<p>– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?</p>
+<p>A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.</p>
+<p>– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit
+értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.</p>
+<p>Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna
+nekem.«</p>
+<p>Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy
+Elizt a szeretőjével látták <span class="pagenum"><a name="Page_55"
+id="Page_55">-55-</a></span> csavarogni az uton. Az anyja odahaza
+igy fog szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.«
+Istenem!</p>
+<p>Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.</p>
+<p>A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna
+szaggatni. Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint
+tehetetlen dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang.
+Ellágyult s leborult a diványra erőtelenül.</p>
+<p>Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal
+a kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,
+részvéttel kérdezte:</p>
+<p>– Bántotta-e valaki?</p>
+<p>Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember
+megfogta a kezét. Eliz ráborult a kézre.</p>
+<p>Akkor lépett be Irma asszony.</p>
+<p>– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon
+szép eset. Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?</p>
+<p>Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a
+felesége után.</p>
+<p>Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az
+ebédlőbe künn, csörgetve a tányérokat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> az
+asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak körülötte. És ott, messze,
+ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az irodából… Az anyja
+öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A kis Gretchen
+most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával. A kis
+sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy szól:
+»Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a szent
+képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s
+rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába
+játszó veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.</p>
+<p>Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az
+ajtón. Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból.
+Hova? Meg ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a
+levelet, amelyet az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a
+szeretőjével tekereg az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az
+egész világ tudja.</p>
+<p>Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki
+a világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy
+meglássa valaki… <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span></p>
+<p>A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a
+nyitott léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó
+kertben. Egy szálat letép a nevenapjára s megkerülte a
+kertésztelepet.</p>
+<p>A Maros lustán simult odább magas martja között.</p>
+<p>Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a
+kerek világon?…</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch5.png" alt="" title="" />KALAND.</h2>
+</div>
+<p>Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!</p>
+<p>Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről.
+Oroszlánszájat, amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja
+a nyakát. A kapu előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált
+kapitány leányával), egy szót se szólva bár, maguk elé néztek,
+játszva az oroszlánszájjal, s igen boldogok, vidámak voltak.</p>
+<p>A városon?</p>
+<p>Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss,
+kék virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az
+ékszert igy szólt:</p>
+<p>– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> gyártják
+most; kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a
+kontürjei igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az
+arczomhoz.</p>
+<p>A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle
+csinos utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott.
+Azonban a nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg
+megbillegte a karcsu derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás
+előtt), s igy szólt:</p>
+<p>– Tetszem?</p>
+<p>A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de
+még sem olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni
+Anettre, ha látta. A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy
+kigombolta a ruhája gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér,
+rózsaszinnel belehelt gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint
+a szegfü a tokjából s ravaszul igy szól:</p>
+<p>– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a
+galléromat) már nem tetszem?</p>
+<p>Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer),
+ha száz puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák
+majszol a márványasztal <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span> mellett valami habos tésztát, amitől
+czukros lett az egész ábrázatuk.</p>
+<p>Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány
+volt), nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott.
+Mert, hogy mi vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki
+adhat számot arról? Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny
+szájáról, aranyveres hajáról, darázs derekáról, a tökéletes
+czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze) az Olimpuson, nagyban
+burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.</p>
+<p>Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér
+patikárus, a czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a
+hüvös, előkelő adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az
+asszonyka hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok.
+Mindenki részére is volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde,
+mosolygós, leányos kedveskedő volt, mint maga a tavasz.</p>
+<p>– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a
+hadnagynak Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha
+efféle költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon?
+Valósággal haragszom.</p>
+<p>Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p>
+<p>– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)!
+Imádom!</p>
+<p>Anett tréfásan tovább zsörtölődött.</p>
+<p>– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki,
+maga nem is gondolhatja…</p>
+<p>Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.</p>
+<p>– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép
+drágaságot?… Ah! hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan
+feledékeny lettem.</p>
+<p>Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá,
+ezt sugta:</p>
+<p>– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész
+éjjel, minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy
+félek ilyenkor egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel),
+de holnap reggel mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a
+aranynemüt?« Mit feleljek akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez
+nekem…</p>
+<p>S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette
+az üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek.
+Valaki bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s
+fecsegésbe eredt a vendéggel igen derülten <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span>
+fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak ajkai körül, mint
+valami igazgyöngy-füzér.</p>
+<p>Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit
+az imént mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy
+magában lesz az egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment
+derülten, zavar nélkül beszélgetve idegenekkel, mintha semmi
+jelentékenyt se mondott volna.</p>
+<p>Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a
+magaslábu padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett
+lábai lógtak a levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült
+egészen. Átkarolta, nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta
+aranyhaját Anett, pántlikával a végén.</p>
+<p>Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s
+gyönyörködve nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan
+beszivta a leány ajakát (ez igen csuf szokás volt tőle, mert még
+másnapig is meglátszott az ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek
+szaladni a veresszőlővel szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek.
+Aztán lekuporodtak egy bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy
+egymás szájába tették a fürtöket. Az este is igy lepte meg őket,
+akkor (a kapitány »gyilkos <span class="pagenum"><a name="Page_63"
+id="Page_63">-63-</a></span> ropogós!« káromkodására) szétfutottak,
+hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl, ujból kezdve a
+játékot.</p>
+<p>Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az
+aranyos boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig
+dolgozott, nagyon megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos
+kövér kölyök, akinek a karika lábai most gyakorolják be magukat,
+hogy kibirják a gazdájukat a sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor
+az Anett férjhez menésén, elment bujában katonának. Hogy
+visszakerült a városba, csak oly bájosnak találta Anettet, még
+százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná, mint azelőtt,
+mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult mindjárt, hogy
+elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.</p>
+<p>Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról
+beleütközik a magyar!</p>
+<p>Vajjon mondott-e valamit Anett?</p>
+<p>Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó,
+igaz kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni,
+mikor enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor
+akar valamit – mikor nem akar valamit? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> Honnan
+tudja már Dénes? akinek egy szempillantására pedig száz baka
+igazodik.</p>
+<p>Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se
+juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon
+összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan
+egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus
+megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi
+lomha tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a
+czukrászatba, fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt
+Déneshez:</p>
+<p>– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és
+mosolygott (rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette:
+»viszontlátásig«.</p>
+<p>Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden
+cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat
+vitték.</p>
+<p>Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben.
+Anett fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az
+ablakba, minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt
+rácsos kis ágyában, kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy
+tarka vizsla feküdt karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel
+ügyelve az asszonyt. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt
+levegőn. Valami régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak.
+Bolthajtásos folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra
+vasalásával, várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős
+volt, mintha sóhajok raktárául épitették volna.</p>
+<p>Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan
+dudolt. Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő.
+De nem igen nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját.
+Erre bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja
+libegett, valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be
+van-e zárva? Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással,
+mintha egy sereg csóka libbenne át a fekete levegőn.</p>
+<p>Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét
+koppanás.</p>
+<p>Anett kiáltani akart.</p>
+<p>Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.</p>
+<p>– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.</p>
+<p>Nem ismerte meg.</p>
+<p>– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>Tompa torokhang volt.</p>
+<p>– Mit akar?</p>
+<p>– Nagyon zuhog az eső.</p>
+<p>– Aztán, nincs esernyője?</p>
+<p>– Nem nyit ajtót egy perczre?</p>
+<p>– Valamijét itt hagyta?</p>
+<p>– Igen, valamim van itt.</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a
+szivem« de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis
+babával) megzavarta s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony
+visszalépett. A Dénes ajaka kissé rebegett:</p>
+<p>– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett,
+hogy bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze!
+csupa viz vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.</p>
+<p>– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…</p>
+<p>Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta
+az erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A
+sapkájáról csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.</p>
+<p>Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső
+hangosan zuhogott. Derülten kérdezte: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p>
+<p>– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen
+lucskosan?</p>
+<p>Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a
+nevetése megzavarta.</p>
+<p>– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se
+foghatom meg ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták
+fogni a kalandos emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem
+vagyok jártas az effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám
+járni. Nem is tudom, hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon
+piros! Forrósága van? Szegény!</p>
+<p>A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.</p>
+<p>– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol
+ki magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A
+szőnyeg szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap
+reggel az uram. Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem
+egyedülvalóságomban?</p>
+<p>Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen
+megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.</p>
+<p>– Mi lakik magában? <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.</p>
+<p>– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és
+eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit.
+Lehetetlen, hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga
+arról, hogy a merre járok velem legyen mindenütt a maga hangja,
+képe mosolygása, álmomban és ébren. Éreznem <i>kell</i>, hogy
+hozzátartozik az életemhez. És nyomban kinevet. Elveszi a
+bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen, hogy mondom:
+de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.</p>
+<p>A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta
+égő szemeit.</p>
+<p>– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz,
+hogy fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert
+sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…
+másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat
+selyemszálon; kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én
+megbolondulok utánad. Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe
+ültél s édes ajakkal csókoltál meg.</p>
+<p>Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> áradtak le
+a szenvedélyes szavak a szájáról. A homlokáig kigyult. A forró
+lehelete érintette az asszony arczát. Alig mert fölpillantani reá.
+Megijedt.</p>
+<p>– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem
+is! Nem igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál
+erősebbel. Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a
+szivemre. Szeretlek, szeretlek!</p>
+<p>És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva
+hagyott ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett
+érezte, hogy az ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan
+lett s a teste oly gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a
+szél karjaira vesz.</p>
+<p>Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett,
+kerekre nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte
+és ijedten rivallta:</p>
+<p>– Ne… ne…</p>
+<p>Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán,
+üvöltött sirva.</p>
+<p>Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s
+érthetetlen gagyogással csititotta.</p>
+<p>A gyermek visitva kiáltotta: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>– Menj… menj.</p>
+<p>Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta
+az ágy fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.</p>
+<p>Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.</p>
+<p>Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a
+mely fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott
+szembe:</p>
+<p>– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az
+ajtó ott van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és
+takaradjék innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen
+fölszakitom az ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget
+kiáltok a rablók ellen… ki innen ki…</p>
+<p>A karjával mutatta az ajtót.</p>
+<p>A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a
+kiabálásban.</p>
+<p>Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg,
+nehéz léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.</p>
+<p>Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> sipkát a
+padlón. Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak
+mögül igy szólt ki a gangra:</p>
+<p>– Ott van-e Dénes?</p>
+<p>A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.</p>
+<p>– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát,
+pazar vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő
+vagyon.</p>
+<p>Aztán bezárta az ablakot.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/4.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch6.png" alt="" title="" />A TARVÁSÁRI
+BUCSU.</h2>
+</div>
+<p>Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura.
+Meleg, fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város
+kiköltözött a nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele
+volt hintve a templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult
+Tar-kuria tágas, füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj,
+zugás, harangszó, muzsika volt a templom előtt.</p>
+<p>A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől
+a virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok;
+hátul az ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz
+bajuszu, facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a
+munkában viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu
+<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span> nagy czéczó napja. Délelőtt az istené,
+délután a vigasságé.</p>
+<p>Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a
+bucsun. Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól
+emlékeznek reá. A hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü,
+vállas, öblös, érős hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor
+a piaczon a muzsikuskut erkélyén, hogy megrészegedett, aki
+hallotta. Honvédsapka volt reverendája felett, kokárda mellén, láng
+a nyelvén s ha szólt, a városban megüresedtek a mühelyek s mentek
+utána az öregek, a legények és mindenki, aki kardot csak birt. Hej!
+micsoda világ volt az. A barát szegény falusi fiu volt. Ott
+született Tarvásáron, a templom felett, egy kis zsuppos házikóban s
+mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák szálltak utána, mint
+ahogy valaha a csillagot követték a három királyok Bethlehembe.</p>
+<p>Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A
+barát s a Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog
+szerel ment át a falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép
+Katicza fullajtáros batáron. A városba már kézenfogva mentek be,
+kiabáló éneklő népség előtt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
+<p>És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az
+utczákon, szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s
+lelkesen riongattak a fiuk.</p>
+<p>Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak,
+vesztes anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett
+szókkal: akkor Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal
+könnyezett; néha diadalról szóltak a hirek: Katicza féktelen
+kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta öröklött vagyonát, hogy
+felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a városban naptól
+elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti uri leány
+ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől
+küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.</p>
+<p>– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt
+szeretkezésre való idő.</p>
+<p>S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt
+ideje akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt
+annak, akinek legalább az élete megmaradt.</p>
+<p>Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.</p>
+<p>… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei
+árnyas uton ballagó bucsusok <span class="pagenum"><a name=
+"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> a barátról beszélgetnek.
+Mindenki tud valamit róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be
+valahová a tótok közé? hogy lett csendes ember belőle?</p>
+<p>Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a
+dombról, hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az
+erdőből az oláhok? merre futottak? ott állott a barát, a
+négyszegletü arczu félisten, a kis lengyel ott ült szürkén a
+dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő levegőn.</p>
+<p>Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a
+lombos ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek
+a dalra s halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek
+döczögtek fel a hegyre, gyerekek csipegve, a tikkadt, poros
+virágokat tépegetve szaladtak.</p>
+<p>A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki
+sietett lefelé a nyüzsgő aljba.</p>
+<p>Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett
+ki az erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A
+bucsusok megálltak egy perczre, hogy megnézzék.</p>
+<p>– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> a napra, –
+mondta az egyik s vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?</p>
+<p>– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi
+köntösét szellőzteti.</p>
+<p>– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a
+forradalomból. Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki
+volt.</p>
+<p>A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától
+a földig apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt
+keztyükbe takart kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta.
+Ruhájának hajtásai sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak
+az egész hölgy rég-rég óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi
+feszességgel lépkedett; sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a
+hegyekkel szegett völgyre. A Tar-kuriára vetette szemét… romlott
+falai, alázatosan, fedél nélkül néztek le a piaczra, elvadult,
+összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé lehunyta szemét s
+megbotorkázott.</p>
+<p>– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis
+gyermekhang. A vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó
+gyermekekre.</p>
+<p>… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni…
+vadászatra amott az oldalon szoktak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> indulni kürtszó mellett… Nem
+a kopók csaholása hallszik-e?</p>
+<p>Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely
+hajtók hozták fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte…
+Mintha kesernyés szaga szállongana ide.</p>
+<p>A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai
+megteltek. Tar Katicza szemérmesen megrázza.</p>
+<p>– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha
+segiteni akarnának.</p>
+<p>– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos
+békák. Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a
+kinevetéstől. Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul
+apróság betéved az ő kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily
+mohón, mily szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja:
+»Kis rügyecském, kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög
+neki, mig csak siróba a gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs.
+Mint csak az árnyéktalan jegenyék ott alant, melynek nincs se
+virágja, se gyümölcse.</p>
+<p>– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud
+betelni azzal a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> képpel ott alant. Nem járt <i>attól
+fogva</i> erre felé, ahonnan batárban vitték el valamikor. Minden
+domb, minden fa ismerője. Álmában látta csak azóta.</p>
+<p>Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a
+falvakat, a várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat
+szőtték.</p>
+<p>Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott
+engem?« És ugy felpirult egész homlokáig.</p>
+<p>Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett
+előtte minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az
+aljban s ott fog beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas
+férfiu.</p>
+<p>Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik.
+Szekér jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő
+az ur. Ősei ott laknak. Itt Tar – az urak.</p>
+<p>Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát
+pakolja a lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab
+kenyerét.</p>
+<p>Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja
+az incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt
+őseiből való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa
+érdes derekában. Szeretne felkiáltani: »ide <span class=
+"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> való
+vagyok, tulajdon abból a jófajta matériából, amiből ti
+lettetek.«</p>
+<p>Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok
+közé.</p>
+<p>– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt –
+szóltak hozzá a pecsenyesütők.</p>
+<p>Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos
+tekinteteket észre sem veszi.</p>
+<p>Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer
+halottas diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy
+egyszer majd eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a
+siralomvölgyét… Mirtus koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek
+illően… De hát megváltoztak az idők… Ime mintha a sirok nyiltak
+volna meg, és dali lelkes társa, a barát, feltámadt s az Ur igéit
+hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát féltett fehér köntösét, hogy
+még egyszer szép legyen előtte mint valaha, mikor kézen fogva
+mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.</p>
+<p>Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az
+ének zug a Boldogasszonyhoz:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Magyar népedről,
+örökségedről<br /></span> <span class="i0">Ne felejtkezzél el,
+szegény magyarokról.«<br /></span></div>
+</div>
+<p>A harang énekel a toronyban. Egy reszkető <span class=
+"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> hang
+dicséri a Szeplőtelent: »Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva
+rebegi a búcsus: »Könyörögj érettünk.« Beteg szegény asszony
+morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai között fogja a viaszkart, a
+viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére helyezi, hogy szeme előtt
+álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.</p>
+<p>Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett
+ló röhög fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s
+porban uszik a bucsusok lábai alatt az országut.</p>
+<p>Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy
+hajó. Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje
+látszott ki.</p>
+<p>Katicza bátran indult be a templomba.</p>
+<p>– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.</p>
+<p>– Be akarok menni – szólt indulatosan.</p>
+<p>– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér
+be? Üljön egy seprüre s azon lovagoljon be.</p>
+<p>Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős,
+ismerős prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda
+támaszkodott a templom ajtajához. Szédült volt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>
+<p>A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés
+szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.</p>
+<p>Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett
+érteni. Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza
+előtt. Mintha megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül
+elényul, mintha egy meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva,
+menjenek odább a felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket…
+a puskagolyó elé… a hazáért.</p>
+<p>Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők
+tolakodtak. Gyenge szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig
+csendes, imádkozó morgás hallszik s az orgona ismét felzúg a
+templomban. Egy-egy kövér esőcsepp csepent a porba.</p>
+<p>A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz
+nyüzsögni kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak
+megteltek egy percz alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A
+templomból taszigálták ki egymást. Csak az orgona szólt
+nyugodalmasan, fennen.</p>
+<p>Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag
+terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon
+s a Szeplőtelen <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> arcza képe körül. A papok fehér
+karingekben vonultak be a sekrestyébe.</p>
+<p>Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen
+dobogott. Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a
+templom hajóján, hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni.
+A falhoz szorult… reszketett.</p>
+<p>Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki;
+lustán nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat
+döngött lábai alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az
+izzadtságtól. Puffadt orra körül a mély ránczok verejtékeztek;
+izzadság-gyöngyök peregtek le. Széles, bikanyakát kiszabaditotta a
+gombok közül; veres, kövér kezei nagy potrohán feküdtek keresztbe
+fonva. A nagy ember vonszolta, ellágyult testét az ajtó elé s a
+lépcsőre lépett.</p>
+<p>Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:</p>
+<p>»Ferencz!«</p>
+<p>A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.</p>
+<p>– Nem emlékezik reám?</p>
+<p>– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e?
+Tán »kisasszony« <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a
+kisasszony?</p>
+<p>Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.</p>
+<p>– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet?
+Csak még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a
+kimelegedett embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve.
+Féljen a hüléstől!</p>
+<p>Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta
+izzadtságos nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen
+visszaballagott a templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még
+egyszer visszafordult. Katicza sóváran nézett reá.</p>
+<p>– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat…
+Itt jól főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám,
+kitünő. Aztán suhog az eső.</p>
+<p>És egyebet semmit.</p>
+<p>Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a
+falhoz. Felsóhajtott.</p>
+<p>Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér
+fodrai meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett
+az esőbe. Künn szakadt a viz. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt
+átázott s sovány testéhez tapadt.</p>
+<p>A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen.
+Katicza szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a
+torkához kapott hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.</p>
+<p>A tömzsi ember kaczagva nézett rá.</p>
+<p>– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal.
+Nem tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.</p>
+<p>Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.</p>
+<p>Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az
+álomnak is vége… vége van.</p>
+<p>A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat.
+A szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A
+búcsusok a sátrak alól kaczagva nézték.</p>
+<p>S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A
+bikkesben szél szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a
+fehér, vén leány arczához. Fekete vonalak támadtak képén.</p>
+<p>A székely megütődve nézte meg.</p>
+<p>– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
+<p>Oda se neki.</p>
+<p>De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a
+székely kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén
+leány őszülő fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen.
+Katicza nem is tudott róla.</p>
+<p>A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a
+virágos mezőn. Madarak csippentek fel.</p>
+<p>Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak
+meg.</p>
+<p>Katicza belépett.</p>
+<p>– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi
+ágyára.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/4.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch5.png" alt="" title="" />A BIRTYÓKA.</h2>
+</div>
+<p>Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk
+Vilmosnak hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes,
+ábrándozó örmény legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol
+a legelső ember a tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől
+remegnek: az ördögtől.</p>
+<p>Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről,
+belülről, betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem
+játszott velünk, hanem félrevonult a zajos mulatságoktól. Még
+bosszantani se lehetett, mert oly alázatos szelidséggel tért ki
+előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget okozni neki. A piaristák igen
+szerették őt, – mi csak türtük.</p>
+<p>A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos,
+imádkozó fiu volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban
+ültünk, ottan-ottan <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span> taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen
+és gyónt minduntalan, hogy rendben legyen a lelkiismeretével. Oly
+mértékletes volt, hogy ha valami netán izes falat került a
+konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a finom falatot, aztán
+felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a tányért.</p>
+<p>Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.</p>
+<p>Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az
+édes anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát
+már nem, még a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a
+vérforraló.</p>
+<p>Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem
+képzelem. Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku
+magyarkájában, amely ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett
+volna, hogy legyen, de nem volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És
+hegyesorru csizmáit is a gyergyai mester szabta s csárdás
+kalapjainak párját azóta se láttam. Nagyon szegény volt a Vilmos
+anyja, akitől nem telt jobb holmira.</p>
+<p>A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan
+valamicskét szerezzen a nélkülözhetetlenekre. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
+fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
+kellett költöznie.</p>
+<p>Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a
+korcsmáros házában:</p>
+<p>– Maga akar tanitani minket?</p>
+<p>Szégyenlősen felelt:</p>
+<p>– Nem. A fiucskát fogom tanitani.</p>
+<p>– Hát mit is tanulhatnék én, magától?</p>
+<p>Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju
+(csoda, hogy birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete
+szemü leány volt s az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas
+madárkára emlékeztette az embert. A mesterségére nézve olyan félig
+házikisasszony, félig pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy
+parancsolgatott, mint egy urnő. A fiucskát ő öltöztette s a
+vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk, mint egy macska) szolgálta
+ki.</p>
+<p>E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh!
+legyenek önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!</p>
+<p>– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab?
+kérdezte Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> látta. A
+csizmáit melyik csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal;
+keseritve őt.</p>
+<p>Máskor igy gyötörte:</p>
+<p>– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha
+Vilmos a földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig
+szép szemei volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt
+szégyenében.</p>
+<p>A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került
+s nagyon nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig
+Vilmos az iskolába járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az
+ivó, a leány a korcsmában sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg
+mellett imádkozott. A leány (Cziczának hivták; Katiból kényeztetve)
+néha felszaladt, megsimogatta a gyermek arczát s nagy frissibe
+megczirógatta, megveregette a Vilmos képét is.</p>
+<p>– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal
+visszaszaladt.</p>
+<p>Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik
+fiatalok voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett,
+hogy tovább dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló
+neszt ügyelte, amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson
+<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span> föl-fölszaladt. Nagyon bájos volt,
+anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.</p>
+<p>Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt
+kérdezte tőle Czicza:</p>
+<p>– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem
+tetszem? s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám
+se nézne, érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám?
+mikor pedig én akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám,
+hallja! Nem formás ez im az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!</p>
+<p>Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes
+sötét, a keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az
+ártatlan, szegény jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett –
+ez estétől fogva.</p>
+<p>Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy
+elromlott a nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni.
+Készületlenül jött a leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a
+sápadt fejéből egy jól megkötött lila másli fölött, hogy sirva
+nézne rá az anyja is… Csak imádkozni tudott még. A mellékoltár
+előtt a téli reggeli istentiszteleteken ott térdelt, törve a
+kezeit, leborulva a homlokát, a hideg kőig hajtva, s ha mentünk a
+csöngetyüszóra <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span> az iskolába, vörös volt a szeme a
+sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi még
+kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
+Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot
+szoktunk csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.</p>
+<p>Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A
+magyar dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«.
+Vilmos tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se
+volt. Vette a kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly
+esdeklően nézett rá, hogy megsajnáltuk.</p>
+<p>– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…</p>
+<p>Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt
+az esze, amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig
+suttogott a tökéletlen leányzó.</p>
+<p>– A <i>gyermeket</i> a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy
+felejtsen el tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már
+végem van. De megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád
+bizzam a gyermekünket.</p>
+<p>Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer
+beszélhessen Vilmossal. Valami <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> száraz, határozott,
+parancsoló, bárha tompa hangon beszélt:</p>
+<p>– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel?
+Engemet felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért
+te élj és érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg
+imádkozni, amit én… én… én – honnan tudjak én?</p>
+<p>Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap
+fénye rátüz.</p>
+<p>Az érettségi persze kutba esett.</p>
+<p>Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle
+szalagok voltak a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü
+selyem volt, és a pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre
+valója sem volt. A korcsmáros temettette el és annyi sok czifra
+leány ment a temetésére sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a
+világon.</p>
+<p>Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy
+közeli falusi parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros
+fogadta. Vilmos nagyon szégyelte őt.</p>
+<p>Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről
+kisérte, hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal,
+szembe ment. <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag
+ránézett s hangosan igy szólt a társának, Vilmosra mutatva:</p>
+<p>– Ez a becstelen <i>az</i>, látod, <i>most</i> jött…</p>
+<p>Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös
+sétáló himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál
+görcsös sirásba kezdett, amikor már senki se látta.</p>
+<p>A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment
+ki a közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.</p>
+<p>A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
+nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a
+világba, ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak
+meg.</p>
+<p>Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek
+hangját meg se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn
+kivül) egy nap megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn
+pihent. Megfogta érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a
+gyermekre s mikor az ujját eleresztette, annyit dörzsölte a
+nadrágjához, hogy piros lett egészen. Az uton amig hazatért is,
+mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől s a levegőbe beszélt
+a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.</p>
+<p>– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> vásárt
+csapott volna velem. Kezet adott. Gilt. Áll a vásár. Én
+megtartom.</p>
+<p>Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy
+csinált a névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség
+melegitette meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek
+megfogta az ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk
+Vilmos nem hagy el tégedet.</p>
+<p>Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé
+félt tőle. Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a
+gyönyörben, ha köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha
+nem látta. De a gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre
+gondolt; akármit csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt
+hallja. Egy élő lélek… meleg kis test, félénk, fátyolozott apró
+szemek, száj, mely édes szóval fogja <i>őt</i> hivni… Ah! nincs
+hozzá fogható kincs több e földi világon.</p>
+<p>Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte
+bármi veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü
+és kedves. Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel
+megfogta az ujját. Nem hagyja el!</p>
+<p>Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> Czégeket
+festett külvárosi boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a
+prókátoroknak és leveleket irt a szerelmes cselédeknek virágos
+levélpapirosokra.</p>
+<p>Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és
+rácsapott.</p>
+<p>Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy
+megsimogassa a gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se
+pillantott s ránczos kezecskéje tehetetlenül csüngött le a
+párnáról.</p>
+<p>– Oda van, mondta a dajka.</p>
+<p>– Oda?… Mit mond?</p>
+<p>Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott,
+lehunyta szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy
+fülledt rózsaszirom.</p>
+<p>– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.</p>
+<p>– Megöli őt…</p>
+<p>A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját,
+mint egy verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert
+a rögös földre.</p>
+<p>Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül
+estig. Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben,
+amint felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az
+égre:</p>
+<p>– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki
+trónolsz. Hát kellett-e neked ez ártatlan? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> Irigyelted
+tőlem? Te borzasztó. És itt hagysz engemet már egyedül,
+egyes-egyedül… Jaj.</p>
+<p>És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet
+vert a golyó.</p>
+<p>Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában
+hangosan énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s
+lecsapta magát egy asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és
+ivott.</p>
+<p>Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva
+megcsókolta a cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha
+hozzászólt valaki, parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s
+valami verekedésbe elegyedve egyszer, a városszolgák bevitték a
+tömlöczbe.</p>
+<p>Aztán ezt az életet nagyon megszokta.</p>
+<p>Ki se szokott belőle soha…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet
+valami nagy nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva,
+összetöpörödve hull le… Olyan a formája, amilyen a szilva… van
+magva, formája, de kicsinek marad és kicsi, izetlen, rossz.</p>
+<p>Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />ELKÉSETT.</h2>
+</div>
+<p>Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a
+mennyit csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza,
+húsos az ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női
+test-tárlaton feltünést keltett a karjaival, mellével, vállaival.
+Melegség, szilajság áradt belőle; ingerlő alattomossággal tudott
+mosolyogni, s ha kaczagott, rebegtek az orrczimpái. Hangosan
+beszélt, szélesen gesztikulált s erősen lépett. De érdekesen tudott
+suttogni s ha tánczolt, repült, mint a madár.</p>
+<p>Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely
+bácsi. Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy
+szólt hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor
+az utczára készült, kedvtelve <span class="pagenum"><a name=
+"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> ugy csettintett, mintha egy
+kövér bárány farktő darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott;
+gyomrával, lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s
+lusta lett. Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy
+töltve a napokat.</p>
+<p>Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a
+tökéletessége annál inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan
+fehérnépekkel barátkozott, az igaz. Trónolt közöttük s
+büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok édességeket ettek
+uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális finom
+vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
+Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse
+a netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt,
+– mert a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor
+teljesen besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s
+jól lakoztak.</p>
+<p>Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős
+fekete hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás
+testét) ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban
+tették át hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e
+gavallérfajta, vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már
+gyérecske volt, de még <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span> hajlós a dereka s a dreisrittet
+nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való vagytok«, igy kedveskedett
+Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire egymással is tánczoltak,
+a publikum pedig megtapsolta őket.</p>
+<p>Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap
+után együtt töltötték az estéket.</p>
+<p>Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten
+kényeztették. Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a
+mit mondott. A jó vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a
+legzsirosabb falatokat az ő tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben
+kissé megszoritotta a háztartást, mert több költséget igényelt a
+kedves uj barátság, de ha jött Beke, az asztalon volt mindaz, mi
+szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely bácsit mindig
+odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves vendégnek, sőt ha
+netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből), fölkereste:
+»Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor Beke ott
+töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
+kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy
+szögeletben, hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon
+finom vacsorát ettek.</p>
+<p>Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span>
+gondoltak e barátságról (tán mondtak is), de később megszokták. Ám
+a bácsit, e jó embert, nem bántották. Soha sem szóval, sem
+tekintettel nem kedvetlenitették, sőt némi megkülönböztető
+gyöngédséggel bántak vele.</p>
+<p>Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi
+illik, mi nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot.
+Még a sétatérre se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a
+szótalan, sovány gazdag özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők
+hárman jártak elül s hátul ballagott a bácsi, nagyon szép
+társaságot alkotva. Mimi kedves modora bearanyozta természetesen.
+Csak a rossz akarat találhatott valami kifogásolni valót.</p>
+<p>A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
+társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször
+kivonta magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt.
+Ennek okát Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták
+támadtak Mimi és Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul
+megült tünődve egy helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival.
+Akárhol volt, utban állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott.
+»Valami hibát találsz <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az
+ördög veszi észre magát?« igy felelt Mimi. Az ördög! Nem jó az
+Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes lelket.</p>
+<p>Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte
+a bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány
+Csókné mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve
+elkocsikázott az ablakuk előtt (ily czifrán még csufabb volt) a
+nélkül, hogy benézett volna a barátnéjához.</p>
+<p>– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi
+ménesből valók.</p>
+<p>Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy
+zavarta meg a csendet:</p>
+<p>– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.</p>
+<p>Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s
+két kövér csepp bugygyant ki a szemhéja alól.</p>
+<p>A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment
+s gyöngéden megérintette a Mimi kezét.</p>
+<p>– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?</p>
+<p>Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.</p>
+<p>– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen
+lenne is az a kocsi? <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:</p>
+<p>– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.</p>
+<p>Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy
+felelt:</p>
+<p>– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?</p>
+<p>Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
+ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
+ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:</p>
+<p>– Valami bánata van Miminek.</p>
+<p>– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.</p>
+<p>Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett
+neki. Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis
+kibékült vele, mert este akkor náluk volt s igen örvendtek
+egymásnak.</p>
+<p>Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni
+kezdett. Az egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer
+váratlanul rontott Bekére:</p>
+<p>– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az
+életet – hát élet ez? Kutya <span class="pagenum"><a name=
+"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> élet. Van-e szebb dolog,
+ha az embernek van csöndes otthona, jól fütött szobája télen, hüs
+szobája nyáron, jó felesége s egyébb ilyenfélék.</p>
+<p>Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta
+mohón. Mimi néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele
+lásson, s hevesen ellene mondott.</p>
+<p>– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
+cserélnék egy királylyal…?</p>
+<p>Beke tréfára forditotta a beszédet.</p>
+<p>– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a
+bátyám?</p>
+<p>És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy
+csak későre melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe,
+mikor elváltak.</p>
+<p>– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.</p>
+<p>– Hát nem magától keresett föl minket?</p>
+<p>Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.</p>
+<p>Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt.
+Ezt éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne
+essék ki. Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember
+szorongva érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház
+tájékára. Csak nem Beke bőszitette <span class="pagenum"><a name=
+"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> föl Mimit a bácsira? De
+miért tenné Istenem! A bácsi busult. Jó igyekezetét
+visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett. S az imádságban
+szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett, hogy elüzze
+az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha egy
+cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.</p>
+<p>Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy
+sziszegett:</p>
+<p>– A szemtelen.</p>
+<p>Aztán a bácsihoz fordult élesen:</p>
+<p>– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a
+maga szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?</p>
+<p>– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.</p>
+<p>Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte,
+ki jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is
+izgatta a vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be
+keritőnek? Nem szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat.
+Akkor rákiáltott:</p>
+<p>– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
+felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.</p>
+<p>– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva <span class=
+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> s
+melléje ment. Az asszony haragosan felugrott s bezárkózott a
+szobájába.</p>
+<p>A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s
+illattalan lett. A napot csak vendégül tisztelhették
+egyszer-máskor. Husvét másod napján a prédikáczió végén a
+templomban kihirdették Bekét a sovány özvegygyel.</p>
+<p>Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi
+nem mert előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt
+eltitkolni? de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná
+Mimit. Kissé fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a
+rossz érzését.</p>
+<p>Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott
+neki valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is
+igaz.« »De láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet,
+szegény«.</p>
+<p>Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem
+ment ki az ebédhez.</p>
+<p>– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten
+lógatta nagy fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.</p>
+<p>Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen),
+be akart menni. Azonban be <span class="pagenum"><a name="Page_106"
+id="Page_106">-106-</a></span> volt zárva. Ez okon leült az ajtó
+előtt s mindenféle együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful
+ketyegett a csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben
+elaludt csendesen a szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az
+ajtófélre támasztva.</p>
+<p>Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az
+ajaka ki volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán
+lépett ki. Az arczszine egészen fakó volt.</p>
+<p>– A fejem fáj… igy szólt törődötten.</p>
+<p>– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.</p>
+<p>Mimi leroskadt a diványra.</p>
+<p>– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.</p>
+<p>Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
+megismételte:</p>
+<p>– Valaki rosz hirt hozott neked?</p>
+<p>– Ki hozzon?</p>
+<p>– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.</p>
+<p>Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.</p>
+<p>– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a
+mivel megháboritott volna valaki? Miért kérded?</p>
+<p>Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:</p>
+<p>– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> Azokért
+busulok? Hol vannak? Add ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a
+szeretőket. Mi után tapogatózol?</p>
+<p>S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.</p>
+<p>– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne
+halljak semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen
+menekedés. Megvettél az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát
+őrzöl…</p>
+<p>– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.</p>
+<p>– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem
+is kellek senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már
+dobj ki a szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.</p>
+<p>S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
+hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához
+szoritotta mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen
+fölágaskodott termetét.</p>
+<p>A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át
+őszbe borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.</p>
+<p>A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:</p>
+<p>– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> kaptak
+s holnap esküsznek. Az Isten nincsen az égben.</p>
+<p>Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:</p>
+<p>– Isten van az égben.</p>
+<p>Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az
+Igazságtevőt hivná.</p>
+<p>Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő
+párjához közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s
+a melegség kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a
+nadrágjához. Meg volt zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő
+tömlöctartó volt?</p>
+<p>Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
+Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve
+őket… A boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt.
+Visszaadta neki… Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben
+elhazudta a csufabb büneit… A lakodalma, ah, mily szépséges volt…
+Mint a tiszta harmat, oly üditő és ragyogó volt a fényes szemü
+Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer nagypénteken bünös vágygyal
+csókolgatta meg patyolat testét… Mint irigyelték tőle… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> Mily
+gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja igaz gyöngyeivel
+kövér nyakán…</p>
+<p>Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.</p>
+<p>Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
+haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek
+ize; kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok;
+piczkázó versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az
+agyában s ugy jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt,
+mintha apró villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor
+elhomályosodott mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s
+lecsuszott csendesen a székéről.</p>
+<p>Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott
+Gergely bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem
+értették meg. Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta
+megkérdezni: »Nem értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá.
+Azután belefáradt a küzködésbe, megadta magát csöndesen.</p>
+<p>Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e
+napon csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint
+máskor.</p>
+<p>A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> neki az
+egész dolgot: »Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy
+kissé.« Habarta, habarta sokszor egymásután, de ki értse meg
+őt!</p>
+<p>Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában.
+Kiabált, hogy hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi
+asszony magában.</p>
+<p>… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a
+menyasszony. A kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany
+karikák koppantak meg az ezüst tálczán.</p>
+<p>És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember
+kifényesedett homlokához és mintha igy szólana:</p>
+<p>– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember
+engemet egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha
+meghalsz? A mig másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor
+elengednél, nem lehetek a másé.</p>
+<p>Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon
+gondolat suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely
+bácsi felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet
+mondana a feleségének.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch2.png" alt="" title="" />»A SZIGETVÁRI
+VÉRTANUK.«</h2>
+</div>
+<p>A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a
+kerti vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen
+verset lehetett volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és
+hatalmas volt, hogy az ember nyersen szeretett volna beleharapni.
+Retket, czéklát annyit küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a
+földre helyezni. A körte, alma tányérokban mosolyogtak az
+asztalokon s a rózsaszinnel belehelt hamvas őszi baraczk
+versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész rózsafákat
+küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik
+szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi
+nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat
+alkotott fölötte.</p>
+<p>Ebben az esztendőben néhány festmény is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> emelte
+a tárlatot. Mükedvelő kisasszonyok küldtek csendélet-képeket,
+görögdinnyével, czukorpikszissel s efajta holmikból
+összeállitva.</p>
+<p>A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk
+kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A
+müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére.
+Jól meg lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a
+kezében rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a
+tüzoltóparancsnok és a »zöld kutya« iparkodtak a tar pogányra. A
+törökök sem voltak valami vedlett nép. Egy ádáz béget a végrehajtó
+ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó czéhmester lobogtatta. A
+kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges szépségek jöttek
+átszellemült arczokkal.</p>
+<p>A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel
+mentek el a kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.</p>
+<p>Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott
+diszkrétül koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját
+egészségükért lelkesen, s a jó czélért.</p>
+<p>A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a
+polgármester: gyönge vérszegény sáppadt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span>
+leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes hatalmas testü
+férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.</p>
+<p>A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a
+közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.</p>
+<p>Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át
+a polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az
+ünnepies perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az
+arczok.</p>
+<p>A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy
+hangos »ah«-t mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de
+ugy látta helyesnek, hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy
+csodálkozó igét ejtsen ki most. A müértő föllelkesedése volt ez.
+Minden szem feléje fordult.</p>
+<p>»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A
+polgármester is figyelmes lett.</p>
+<p>– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a
+festményt. Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem
+szólaltak magyarok és törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép
+előtt. A buffetből is kiszálingáltak az ivók.</p>
+<p>– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> előre
+mentek, hogy jobban lássák. A patikárius két ujját karikába fogva
+kedvtelve szólt:</p>
+<p>– A levegő nagyszerü.</p>
+<p>– A hüség… mondták mások.</p>
+<p>– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.</p>
+<p>Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte
+meg.</p>
+<p>– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.</p>
+<p>És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.</p>
+<p>– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.</p>
+<p>A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:</p>
+<p>– Ki festette e művet?</p>
+<p>Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet
+magaslatán állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett
+lézengő népek lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.</p>
+<p>– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang
+követte: »Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem
+zugaiban. »Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A
+közönségnek nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller,
+Spaller« némelyek utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga
+sovány legénykét hozott be. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>– Éljen, kiáltott.</p>
+<p>Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen
+esetlen volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak
+neki a képéig. Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető
+igék keltek halkan az ajkakon. A polgármester megütögette a
+legényke szük vállát:</p>
+<p>– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az
+elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban
+meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk
+barátja.</p>
+<p>Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.</p>
+<p>Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva.
+A kis Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a
+szeme ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.</p>
+<p>Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról
+mindenki tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska
+emlegették. »Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«,
+»Geczi csak ugy egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát
+egyenesebbre szabja«, »a plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt
+francziskanus csuhába öltöztesse.« <span class="pagenum"><a name=
+"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p>
+<p>Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra.
+A polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte,
+hol tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt
+(a Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével;
+sőt királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet
+nagy, mindenható.</p>
+<p>A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy
+gondolattal lépett elé hát:</p>
+<p>– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom,
+vonuljunk a buffetbe, hogy derék barátunk egészségére
+kocczinthassunk…</p>
+<p>Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s
+előre ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész
+mellé. Asztalfőn a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet.
+Az alkonyat aranyos fénye himbált a füstös levegőn még, de azért
+felgyujtották a sápadt lángu gyertyákat. A tárlat jóformán
+kiürült.</p>
+<p>A kis Ella ártatlanul kérdezte.</p>
+<p>– Nagyon nehéz festeni?</p>
+<p>Spaller halkan mondta.</p>
+<p>– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az
+ember. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span></p>
+<p>A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza
+elpirult. A kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az
+ünnepelttel.</p>
+<p>A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve
+»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.</p>
+<p>Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a
+melegben megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a
+gomblyukába tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:</p>
+<p>– Nem engedné meg, hogy lefessem?</p>
+<p>A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép
+baraczkot. A festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a
+gyümölcsöt a polgármester leányának.</p>
+<p>Ella mosolyogva vette át és eltette.</p>
+<p>Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött.
+A dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt
+bontott s nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon
+fogta a leányát. A patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy
+sütőtök csodálatába merültek. Az iparosok az urak után nyomultak,
+csak egy pár idősebb asszonyság maradt a festő mellett,
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> csöndesen tudakozódva, »mit mondott
+Ella?« mit a polgármester?</p>
+<p>A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el,
+mind nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé
+haladva.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek
+döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut
+mellett.</p>
+<p>A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba
+pohárban. A tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét
+Spaller és látott; a szinehagyott paplan alá bujt és hallott.
+Okvetetlenül történni fog, valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi?
+De valami.</p>
+<p>Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére
+szilajul keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert
+ember lett. Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia
+kell, hogy Spaller van.</p>
+<p>A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves,
+fénylő szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.</p>
+<p>Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span>
+nagyralátó fotografus mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor
+a gép elé ültetett valakit s nagyra volt a mesterségével.
+Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre sem vették. Az a
+»Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.</p>
+<p>Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.</p>
+<p>Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem
+voltak ott az este a tárlaton.</p>
+<p>Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi
+tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy
+fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek
+sem voltak ott tegnap.</p>
+<p>Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt
+hiszik rola, hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy
+tejfölös oláh meglökte Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« –
+kérdezte a paraszt. Igen bántotta. Ez természetesen nem volt a
+tárlaton.</p>
+<p>A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a
+rendes reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári
+vértanukat.« Az egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul
+ballagtak.</p>
+<p>Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> egyik
+intett, a többi helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak
+a tárlaton?</p>
+<p>A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A
+szája ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.</p>
+<p>A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje,
+Spaller egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó
+férfiu bizalmasan rázta feléje a kezét.</p>
+<p>– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…</p>
+<p>S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz
+csatlakozott.</p>
+<p>Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte
+inkább a magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind
+dolguk volt, csak egy tekintetük sem maradt a Spaller részére.
+Adtak, vettek, siettek, lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári
+vértanuk«-hoz.</p>
+<p>Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester
+jött le a piaczra. A leányát vezette a karján.</p>
+<p>Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő
+leány láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt
+megváltozik minden. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span> A rózsabimbók illata megelevenedett az
+emlékezetében. Ah! semmi sincs a természetben, gyönyörüségben,
+bájosságban mása a leányarcznak…</p>
+<p>A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek
+mindenfelől köszöntötték. Barátsággal viszonozta.</p>
+<p>Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan
+köszöntse? vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz.
+Azonban izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a
+polgármester mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját
+köszönve. A kis Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.</p>
+<p>A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba
+eredt.</p>
+<p>Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és
+megszólitja Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában
+reszketett és halálos sáppadtság ömlött el arczán.</p>
+<p>Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé.
+Szerencséjére senkivel sem beszélt.</p>
+<p>Spaller egész közel ért s megállott.</p>
+<p>Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a
+torkából. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva
+szivesen mondta:</p>
+<p>– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van
+barátom? A hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom
+barátom, ha valamiben szolgálatára lehetek.</p>
+<p>Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan
+nézett a fiatalemberre.</p>
+<p>Aztán csendesen tovább mentek.</p>
+<p>Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán
+megindult ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/1.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />AZ ÉDES ANYA.</h2>
+</div>
+<p>Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment
+a szükmellü apja után.</p>
+<p>Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy
+bariton hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése
+méla. Az asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s
+élet-halálra czimbora volt.</p>
+<p>Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás
+elevenedett meg benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes
+szája az urára emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a
+nagy leányára. Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében
+volt minden reménysége.</p>
+<p>Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis
+szinésznőcskét szerzett magának, akit <span class=
+"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> Pepinek
+hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki az életet nagy bálteremnek
+nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni kell. Gyönyörü nyaka
+volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a szoknyái pedig úgy
+röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke, de oly
+bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.
+Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott
+természetesen eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami
+bús nótát fujtak legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«,
+mely akkorácska volt, mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen
+énekeltek, hogy az ablakuk alatt megállottak az ácsorgók s nagy
+lélekzetet vettek, mielőtt tovább ballagtak volna.</p>
+<p>Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok,
+később az ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és
+éjjel énekeltek ott, mulattak s erős borokat ittak.</p>
+<p>Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb
+részét Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban
+mehetett. Az anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.</p>
+<p>Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva)
+a Pepi ablaka alá. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Ingadozó
+nádszál,<br /></span> <span class="i0">Hozzám nem
+hajlottál…«<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly
+szivettépő kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül
+mégis egy gitár mellett:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Bár ahhoz légy
+igaz,<br /></span> <span class="i0">Akit
+választottál…«<br /></span></div>
+</div>
+<p>Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát
+haza, hogy rávegye: ne énekelje többé e nótát.</p>
+<p>Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s
+mily lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!</p>
+<p>Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár
+valami sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a
+firhangokat. A szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt
+egy pálczával, nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig
+Pista urfi pihen. Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a
+kötényében egy csomó kővel állva, hogy meghajitsa a kakast, ha
+háborogni találna.</p>
+<p>Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> s
+szótalan volt ilyenkor. A kényeztetés is terhére volt.</p>
+<p>Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna
+állani az anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy
+beszélni, mint annakelőtte.</p>
+<p>Ha igy szólt Anna-Mária:</p>
+<p>– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire
+czélzott.</p>
+<p>Pista igy felelt:</p>
+<p>– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult
+tőle.</p>
+<p>Igy szólván, ő is Pepire gondolt.</p>
+<p>– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette)
+utasitod vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?</p>
+<p>– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes,
+mint valami kefe.</p>
+<p>Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően
+kérdezte:</p>
+<p>– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?</p>
+<p>De Pista befordult s haragosan mondta:</p>
+<p>– Nem kell semmi magától.</p>
+<p>Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> a
+tisztátlan szőkét, aki miatt elhült az édesanyjától. Aki elcsalta
+tőle, elbabonázta fehér szoknyáival, fedetlen vállával,
+boszorkányos mesterségével. Fekély reá… Megtelt a szeme és ő is
+elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván egyet, fölkelt,
+aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,
+félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.</p>
+<p>Igy meghidegültek egymás iránt.</p>
+<p>A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi
+bálból jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a
+hitvány, a prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza;
+reszkető ajakán egy semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve,
+ledőlt. Az anyja forró herbateákkal, puha dunyhákkal melengette,
+ölelgetéssel, forró könynyel, de tavaszra mégis csak meghidegedett
+Pista vépképen. Ugy kiszaladt az életből, mint az aszu-mezőn a
+láng, amely végigtánczol a száraz füvön, – fellobban végül s aztán
+puh! csak a hire se maradt.</p>
+<p>Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál
+muzsikájával volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában
+tán a táncz forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár
+hitvány <span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
+"Page_128">-128-</a></span> testére holnap – tra-la, tra-la,
+beleforgott a halál karjába, nem is érezve a rettenetes
+hidegségét…</p>
+<p>Semmi…</p>
+<p>Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány
+jön és elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla
+cseng fel hüvös bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny
+fakad fel elborult szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány
+kel ki elszorult szivből, mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny
+annyi és mosolygás, lám! elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és
+a nap égi utján csak áll fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld
+forog hiába, zökkenés nélkül. Kell-e hát egy szegény fiu
+elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment és semmi hiányság nem
+marad utána?</p>
+<p>Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem!
+akinek egy egész világ volt.</p>
+<p>A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja,
+amelynek karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az
+udvar, ahol játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a
+levegő, az egész levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott –
+az mind itt van, él és eleven, bárha <span class="pagenum"><a name=
+"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> senki se látja, de az
+anyja, az édesanyja, ő látja, érzi. Minden a világon arravaló, hogy
+ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám, kedves fiura, akit az anyja
+dajkált; Pistára, ki maga volt a szeretetreméltóság, szelidség és
+jóság. És ha semmi se emlékeztette volna is, mi az? Élt benne.
+Akármi közönyös dologról beszélt – róla szólott; s ha idegen hangot
+hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott; álmában és ébren és
+lélekzette… a fiát.</p>
+<p>A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován
+ácsorgott s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A
+lebegő fehér szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon
+gyülölte. Elfordult tőle.</p>
+<p>A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid,
+makulátlan lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni.
+Menjen. Anna-Mária nem ismeri őt.</p>
+<p>A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos
+szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi
+ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb
+virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,
+hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu
+kasztenjébe. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span></p>
+<p>És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia
+maradt mindig egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó
+fiu.</p>
+<p>Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon
+stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen,
+mellette; a vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska,
+mily sárga viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi
+divánig visz, amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu
+asztalkán, a horgolt fehér takarón mindenfelé szakadozott,
+gyermeknek való képes könyvek. Valaki rég… rég… mennyit forgatta…
+És képek az asztalon, szinésznők, igen kivágott ruhája, borzas
+fejü, merész arczu hölgyek. A parányi ebédlő mellette. Oda ki se
+jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis ételét, (ülve a vastag ablak
+mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi magában. Az aranyos
+szegélyü régi porczellán csészékben apró csecsebecsék és czifra
+kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a piros poharakban.</p>
+<p>Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga
+Anna-Mária törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan
+veresek a szemei.</p>
+<p>S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig
+lehet ott mozogni. A néni <span class="pagenum"><a name="Page_131"
+id="Page_131">-131-</a></span> bekötött szemmel azonban akár, s egy
+szemnyi port fel nem fedezhetel.</p>
+<p>És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint
+fájós szemeivel reám néz s igy szól:</p>
+<p>– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól
+vajjon? <i>Ama</i> Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém?
+Éhséget szenvedne? Hát senkije se lenne körülötte? Bár egy kis
+cseléd, aki segitgesse? Éhes? és fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket
+édes öcsém?</p>
+<p>Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a
+ridiküljét megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná
+meg.</p>
+<p>– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és
+sinylik. Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék,
+ha elhagynám őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.</p>
+<p>Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a
+nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.</p>
+<p>– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle,
+édes öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta
+bizonyosan <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span> a szegényt. Megsajnálta s azért járt
+hozzá. Mert, hogy milyen aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én
+tudom egyedül. Egyszer egy legyet mentett meg a pók hálójából.
+Ilyen könyörületes szive volt. És mindenki iránt ilyen jó volt. Az
+utolsó ingét oda adta volna a szegényeknek.</p>
+<p>Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a
+tenyerével, hogy teljék az idő.</p>
+<p>– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam
+volna eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán…
+bevallom, nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az
+én édes fiamat. Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az
+anyjától… Azért ült mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan
+szilimán leány volt Pepi, hogy a szél elfujhatta. És azért
+kényeztette a fiam. Megesett a jó szive rajta.</p>
+<p>Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:</p>
+<p>– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem
+akartam eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget
+szenved. Mert ő nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem
+szenvedne inségben. Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép
+ábrázatu leány volt. De ő nem <span class="pagenum"><a name=
+"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> volt rossz. Ő jó volt, hü
+volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki virágozta föl az ő
+sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam, szivtelen voltam és
+elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne büntessen
+érte.</p>
+<p>Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.</p>
+<p>– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a
+nyomoruság terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely
+kezet az én fiam tartott egyszer az ujjai között. És én itt
+duskáltam a bőségben, mig a szegény, aki az én fiamnak kedves volt,
+szenvedt…</p>
+<p>Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy
+elővegyen egy táskát.</p>
+<p>– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.</p>
+<p>Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:</p>
+<p>– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én
+hozzám, aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a
+nagy jó Isten nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.</p>
+<p>És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –
+határozott, biztos lépéssel.</p>
+<hr class="chap" />
+3
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />KÉT FEHÉRNÉP.</h2>
+</div>
+<p>A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék
+kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán
+is tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk.
+A Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva
+ott, ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a
+hol a nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe
+pattan ki a gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü
+trachit-sziklák szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines
+rengeteget, amely halódó állapotában ugy felpiperészi magát mintha
+nászra készülne.</p>
+<p>A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a
+»Ferencziláz« a gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől
+sötét országuton <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span> jött egy ropogós menyecske, kis fiát
+vezetve a kezén.</p>
+<p>– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós
+leányának.</p>
+<p>Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó
+átjár Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára
+ilyenkor hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt
+etetnek a szekeresek.</p>
+<p>Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.</p>
+<p>– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.</p>
+<p>– Melyik?</p>
+<p>– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?</p>
+<p>Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt
+tett az asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal
+lapjára s azok szóba ereszkedtek a menyecskével:</p>
+<p>– Honnan való vagy?</p>
+<p>– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?</p>
+<p>– Ij! de harapós vagy.</p>
+<p>Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s
+Ilona után ment s azzal szót kezdett:</p>
+<p>– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.</p>
+<p>Utána ment.</p>
+<p>– Azt mondtam, hogy szépen laktak.</p>
+<p>– Akar valamit?</p>
+<p>– Idevaló vagy?</p>
+<p>Odavetőleg felelt:</p>
+<p>– Onnan alulról Sóváradról.</p>
+<p>– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.</p>
+<p>– Nekem sincs ügyem arrafelé.</p>
+<p>Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett.
+Látszott, hogy barátkozni akar.</p>
+<p>– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni,
+ilyen derék fehérnépnek?</p>
+<p>– Nem vagyunk magunkra.</p>
+<p>Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a
+beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az
+ivón kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön
+ajtó nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy
+fürészmalom állott. Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a
+szögletében s fadiványok a fal mellett, letakarva szines
+szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy mellett fiókos kaszten
+tetején a virágos görgényi csészékkel, poharakkal. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> A másik
+szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy báránybőrös
+bundával, faragó szerszámaival.</p>
+<p>Ráki tolakodóan vallatta:</p>
+<p>– S szeretőd nincsen?</p>
+<p>– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.</p>
+<p>– Szét ne vessen a méreg, lelkem.</p>
+<p>– Hát legyen békén tőlem.</p>
+<p>Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás
+szekerek jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás
+székely lépett be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.</p>
+<p>– Te vagy itt, Ráki hugom?</p>
+<p>Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan
+kérdezte:</p>
+<p>– Mit keressz itt?</p>
+<p>– Mi gondja van rá?</p>
+<p>– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy
+beszéljen vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna
+valaha. Mikor hát itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban
+járunk, igy szól az ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél.
+Az urad utban van s te otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az
+ut szélén s az ember ne kérdezze meg: hogy vetődsz ide?
+<span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<p>Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan
+kibontotta s elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a
+pipáját, óvatosan gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt
+sziva, baraczkot vetett a szőke gyermek kobakjára, a
+szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról. Később görbén nézett
+Rákira:</p>
+<p>– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok
+nélkül nem tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én
+ismerlek.</p>
+<p>Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót
+homály este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő
+nap világát. Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag
+elegyedett a pipafüsttel s a ruhákban behozott istállószaggal. A
+cserepeshez támaszkodó leány szótlanul ügyelt minden érkező
+szekérre.</p>
+<p>Ráki rászólt:</p>
+<p>– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?</p>
+<p>Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány
+volt, pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing
+rajta, mintha ünnepre öltözött volna ki.</p>
+<p>– Csak nem a szeretődet várod?</p>
+<p>Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p>
+<p>– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?</p>
+<p>– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony
+mellett.</p>
+<p>Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról.
+Ilona kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a
+helyéből.</p>
+<p>De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét.
+Egy pár ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós
+felgyujtotta a függő lámpát.</p>
+<p>Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba.
+Más ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen
+asszony felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő
+hangot tán megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott
+ajakkal ráügyelt.</p>
+<p>Ilona benn a szobában igy szólt:</p>
+<p>– Azt hittem valami baj érte az uton.</p>
+<p>– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig
+repülni szerettem volna hozzád.</p>
+<p>Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván
+rákiáltott.</p>
+<p>– Mit akarsz az ajtón?</p>
+<p>– Nem szabad oda bemenni?</p>
+<p>– Láthatod. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>– Valamit dugdos kend ott benn?</p>
+<p>– Kinn elég tágas az erdő.</p>
+<p>Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.</p>
+<p>– Lassan he!</p>
+<p>– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!</p>
+<p>– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon
+aki fizet, ahol neki tetszik.</p>
+<p>Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a
+medvefejét a könyöklésből. Erősebben folytatta:</p>
+<p>– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való
+tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt
+mondom. Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.</p>
+<p>A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva,
+a házsártos ember vállára tette a kezét.</p>
+<p>– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba
+ajtaja, s abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a
+nyakukra.</p>
+<p>A székely felhuzta a vállát.</p>
+<p>– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem
+szeretem ha a falumbelivel parasztoskodik valaki. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p>
+<p>Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:</p>
+<p>– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?</p>
+<p>Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital
+után.</p>
+<p>Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a
+fogadón fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.</p>
+<p>Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők
+mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen
+verne belé:</p>
+<p>– A mát–ká–ja… a mátkája.</p>
+<p>A falubelije utrakészen megállott:</p>
+<p>– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van
+az Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha
+valami bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz,
+mikor neked urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a
+savanyuját! Hát az mi?</p>
+<p>Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett
+megérteni.</p>
+<p>Aztán rekedten igy szólt:</p>
+<p>– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.</p>
+<p>– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam <span class=
+"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span>
+kipihent szépen. Vársz-e valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék
+a falumból, azt se hagynám.</p>
+<p>– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el…
+menjen…</p>
+<p>A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a
+fogadósnak, aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta
+a lovait az országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak
+hámistrángját, belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen:
+»Várjunk egy kissé arra a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje«
+morogta.</p>
+<p>Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó
+ajtaján, a gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész
+szinébe s a gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis
+szobája kivilágitott ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az
+asszonyra vetődve. A viz zugva omlott le a fürész elzárt kereke
+fölött. Messziről egy-egy szekér halk zörgése hallatszott, s a
+fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot hallatva himbálóztak, mintha
+sóhajtoztak volna.</p>
+<p>Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta
+a lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy
+szinben <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span> két szürke lovacska rágta még a szénát,
+néha tompa dübörgéssel kapálózva.</p>
+<p>Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A
+leány világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a
+lépcsőn.</p>
+<p>– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.</p>
+<p>A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a
+kezéből a leány.</p>
+<p>Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.</p>
+<p>Fönn a fogadós szólt:</p>
+<p>– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?</p>
+<p>– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy
+hajnalban indulhassak.</p>
+<p>– Az Isten áldjon.</p>
+<p>Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el
+az istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az
+istálló ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a
+kalapját hetykén s hangosan becsapta az ajtót.</p>
+<p>Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri
+az embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete
+boltból.</p>
+<p>Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó
+oldalán a nagy bürkök s <span class="pagenum"><a name="Page_144"
+id="Page_144">-144-</a></span> tövisek között mozgolódott valaki.
+Aztán egyszerre az eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A
+szénacsomó, amit a fedél deczkája alá dugott valaki, mindjárt
+megszenesedett, azonban a száraz fedélmohán végigsuhant a gyönge
+láng. A következő perczben (a tüzlángtól élesen megvilágitva) Ráki
+suhant át a szegelet mellett s a fejéről lekapott keszkenőjével az
+istálló fakilincsére erős hurkot vetett.</p>
+<p>Gyönge perczegés hallatszott.</p>
+<p>– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.</p>
+<p>A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az
+istálló felé.</p>
+<p>Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta
+meg nesztelenül.</p>
+<p>A székely megragadta a Ráki kezét.</p>
+<p>– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.</p>
+<p>– Ki van ott? kiáltott a leány.</p>
+<p>– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön
+a szeretőjéhez.</p>
+<p>A leány lerohant.</p>
+<p>– Ki az?</p>
+<p>– Ki vagy te?</p>
+<p>– Mit akarsz ott? <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>A székely eleresztette az asszony kezét.</p>
+<p>– Mi közöd van hozzá?</p>
+<p>– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az
+utból!</p>
+<p>– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.</p>
+<p>– Mit akar? A mátkám van ott benn.</p>
+<p>– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a
+felesége vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki
+közeledik hozzám.</p>
+<p>Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.</p>
+<p>– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki
+ha mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged,
+tartom az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.</p>
+<p>A fogadós orditva rohant ki.</p>
+<p>A leány rémülten nézett az asszonyra.</p>
+<p>A láng bekapott a fedél szegletébe.</p>
+<p>A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a
+gyepre.</p>
+<p>– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek
+előttem.</p>
+<p>– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél
+alatt. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span></p>
+<p>Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit
+kérdezve hajtott:</p>
+<p>– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az
+alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A
+felesége vagy? az ő felesége?</p>
+<p>A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a
+szélvész.</p>
+<p>– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz,
+hogy engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én
+szét a tiz körmömmel.</p>
+<p>– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki
+elhagyta a feleségét, a gyermekét…</p>
+<p>Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék
+felett, amely a lábuk előtt hevert.</p>
+<p>A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna
+ugy szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.</p>
+<p>A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.</p>
+<p>– A lovak benn égnek! kiáltotta.</p>
+<p>Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket <span class=
+"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> az
+istálló ajtajától. Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza
+az állatokat.</p>
+<p>Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett
+szét.</p>
+<p>– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…</p>
+<p>Mert a férfi sehol se volt.</p>
+<p>– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán
+rárivalt az asszonyokra:</p>
+<p>– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik
+már a fogatok. Inkább csebret ide mindketten…</p>
+<p>… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás
+mellett ült a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a
+szemükön.</p>
+<p>A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig
+nyugalmasan pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch6.png" alt="" title="" />KIS LEÁNY
+BAJA.</h2>
+</div>
+<p>Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis
+kandér tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért
+a kapum ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.</p>
+<p>– Hideg van, kis leány?</p>
+<p>Bátran szembe nézett velem s igy felelt:</p>
+<p>– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van,
+akkor nem fázik.</p>
+<p>– S neked dolgod van, kis leányka?</p>
+<p>– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni
+kell s aztán a gyermekre is sok a takaritás.</p>
+<p>– Ugy-e? Hát az anyád?</p>
+<p>– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak
+magunkra vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék
+megnézni <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
+"Page_149">-149-</a></span> a házat is, a gyermeket is. Jóskát –
+tette hozzá magyarázólag, – a fiucskát.</p>
+<p>– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy
+bizhatnák te reád Jóskát?</p>
+<p>A kétkedés ingerelte.</p>
+<p>– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony
+isten! én is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor
+este haza jön. Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam
+kicsi. Az anyám is reám bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy
+szólott: »Mari te«… mert engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják?
+– tette hirtelen utána. – Itt lakik a bácsi?</p>
+<p>– Itt… Mit mondott az anyád?</p>
+<p>– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az
+embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje
+is volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor
+papucsot vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak
+az ne jött volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak
+czizmában jártunk s nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába
+járt örökké, hanem a nyáron papucsot vett. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p>
+<p>– És miért vett papucsot?</p>
+<p>A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:</p>
+<p>– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent
+megtettem, amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a
+hegybe, mert ingyen adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy
+éppen őrizze a gyümölcsöt apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak
+sétáltak le s fel, tudja! s anyám kiült a ház elé szépen, hajadon
+fővel. Mert az ugy illik, hogy legyen csinos az ember, ha az urak
+arra járnak. Mind azt mondták neki, hogy »szép menyecske«. Ő
+örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig igazán gyönyörü
+volt.</p>
+<p>– S olyan gyönyörü volt?</p>
+<p>– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én
+mosdattam Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen
+bántam vele. Mert ő az én testvérem s aztán igen kedves is, csak
+látná. Már jár magától. Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a
+karomat, né, s azt kiáltom: »ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő
+mindjárt feláll a szék mellett és oda fut. De ugy, tudja! mint egy
+részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag. Nagyon kedves gyermek.
+Ennek a tejnek, látja, a <span class="pagenum"><a name="Page_151"
+id="Page_151">-151-</a></span> felét ő eszi meg. Most mindjárt adok
+neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s aztán
+délbe…</p>
+<p>– S az anyád?</p>
+<p>– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy
+estefelé bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit.
+Van neki egy szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a
+szalagokat. De azokat is visszadobta a ládába s kiment. De ismét
+visszajött és engem itt, itt megcsókolt az orczámon. »Légy jó,
+gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam rossz… Akkor kiment. De nem
+ment messze, mert ismét visszajött. S akkor Jóskát is felvette, s
+nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette, összecsókolgatta és
+engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő nem mondott
+semmit, hanem elment…</p>
+<p>– Elment?</p>
+<p>– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!…
+tudja!… Az isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se
+láttam olyannak. Igy kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta?
+Aztán egyenkint vette elé a selyem derekakat, mikor sötét este lett
+és a pántlikákat, és megölelte és keservesen sirt. És igy kiáltott:
+»a topánka, a topánka, verje meg az isten…« <span class=
+"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>
+<p>Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta
+magát s így szólott:</p>
+<p>– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…</p>
+<p>– Ide fenn laktok?</p>
+<p>– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk,
+mert az apám is elmegy…</p>
+<p>– Hova megy?</p>
+<p>– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem
+jön. Azt mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg
+nem kapja.« Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki
+tudja, merre jár szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény
+egy szál topánkácskában ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit
+csinál szegény éjjel? Nálunk már tüz égett, Jóska mégis felébredt a
+hideg miatt. Az isten áldja…</p>
+<p>Mosolygott s felkapta kanderját.</p>
+<p>– Aztán nem félsz, kis leány?</p>
+<p>– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska
+valami bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir,
+enni adok neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…</p>
+<p>– Az isten áldjon meg, kis leányka.</p>
+<p>Odább ment s aztán szaporán visszafordult.</p>
+<p>– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> Látta
+tán valahol? Ugy-e hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja
+meg. Az isten megfizet érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S
+aztán, meglátja, csak én ismerem az apámat: abból nem lesz jó. Ő
+még nekünk sem beszél, hanem rettenetesen néz. Most ő elmegy utána
+és megkeresi őtet…</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155"><br />
+-155-</a></span></p>
+<h2>TARTALOM.</h2>
+<ul class="TOC">
+<li>A Nagy Lidi úra <span class="ralign"><a href=
+"#Page_1">1</a></span></li>
+<li>Ö. T. O. <span class="ralign"><a href=
+"#Page_15">15</a></span></li>
+<li>Esős alkony <span class="ralign"><a href=
+"#Page_27">27</a></span></li>
+<li>Az Eliz nevenapja <span class="ralign"><a href=
+"#Page_41">41</a></span></li>
+<li>Kaland <span class="ralign"><a href=
+"#Page_58">58</a></span></li>
+<li>A tarvásári búcsu <span class="ralign"><a href=
+"#Page_72">72</a></span></li>
+<li>A birtyóka <span class="ralign"><a href=
+"#Page_86">86</a></span></li>
+<li>Elkésett <span class="ralign"><a href=
+"#Page_97">97</a></span></li>
+<li>»A szigetvári vértanuk« <span class="ralign"><a href=
+"#Page_111">111</a></span></li>
+<li>Az édes anya <span class="ralign"><a href=
+"#Page_123">123</a></span></li>
+<li>Két fehérnép <span class="ralign"><a href=
+"#Page_134">134</a></span></li>
+<li>Kis leány baja <span class="ralign"><a href=
+"#Page_148">148</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
+<table summary="Javítások">
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_3">3</a></td>
+<td>e látogtás</td>
+<td>e látogatás</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_10">10</a></td>
+<td>felsége után</td>
+<td>felesége után</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>
+<td>az iuditó</td>
+<td>az inditó</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_28">28</a></td>
+<td>miért mert láthat</td>
+<td>miért nem láthat</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_32">32</a></td>
+<td>babogtam</td>
+<td>habogtam</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_35">35</a></td>
+<td>gyermekei hevü-vüléseit</td>
+<td>gyermeki hevüléseit</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td>
+<td>felem</td>
+<td>felém</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_39">39</a></td>
+<td>Aeneus</td>
+<td>Aeneas</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_43">43</a></td>
+<td>magához érvén</td>
+<td>magához térvén</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_44">44</a></td>
+<td>homédiázzék</td>
+<td>komédiázzék</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_50">50</a></td>
+<td>ez utczára</td>
+<td>az utczára</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_55">55</a></td>
+<td>Eliz, ráborult</td>
+<td>Eliz ráborult</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>
+<td>házbol</td>
+<td>házból</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>
+<td>fejébén</td>
+<td>fejében</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_59">59</a></td>
+<td>már ványasztal</td>
+<td>márványasztal</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_60">60</a></td>
+<td>És. miért</td>
+<td>És miért</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_62">62</a></td>
+<td>vonla</td>
+<td>volna</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_62">62</a></td>
+<td>segélyezett</td>
+<td>szegélyezett</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_68">68</a></td>
+<td>Próbálj hazudni</td>
+<td>Próbálj hazudni!</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_69">69</a></td>
+<td>hajtón</td>
+<td>ajtón</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_77">77</a></td>
+<td>segteni</td>
+<td>segiteni</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_78">78</a></td>
+<td>ide«</td>
+<td>»ide</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_79">79</a></td>
+<td>habtusát</td>
+<td>habitusát</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_81">81</a></td>
+<td>búcsosok</td>
+<td>búcsusok</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_93">93</a></td>
+<td>értélmetlenül</td>
+<td>értelmetlenül</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_101">101</a></td>
+<td>kézdezte</td>
+<td>kérdezte</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td>
+<td>Csókné</td>
+<td>Csokné</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_110">110</a></td>
+<td>ez ezüst</td>
+<td>az ezüst</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_116">116</a></td>
+<td>gyergyákat</td>
+<td>gyertyákat</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_117">117</a></td>
+<td>Emma mosolyogva</td>
+<td>Ella mosolyogva</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_120">120</a></td>
+<td>Orvendek</td>
+<td>Örvendek</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>
+<td>rettenes</td>
+<td>rettenetes</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>
+<td>kel hi</td>
+<td>kel ki</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td>
+<td>O jó</td>
+<td>Ő jó</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_134">134</a></td>
+<td>mosolgott</td>
+<td>mosolygott</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_136">136</a></td>
+<td>erefelé</td>
+<td>errefelé</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_138">138</a></td>
+<td>gyülek be</td>
+<td>gyültek be</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_143">143</a></td>
+<td>hangsan</td>
+<td>hangosan</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_145">145</a></td>
+<td>kiáltottt</td>
+<td>kiáltott</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td>
+<td>tapolok</td>
+<td>tapsolok</td>
+</tr>
+</table>
+</div>
+<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66512 ***</div>
+</body>
+</html>
diff --git a/old/66512-0.txt b/old/66512-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..075f887
--- /dev/null
+++ b/old/66512-0.txt
@@ -0,0 +1,4133 @@
+The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek, by István Petelei
+
+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
+www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
+will have to check the laws of the country where you are located before
+using this eBook.
+
+Title: Vidéki emberek
+       Novellák
+
+Author: István Petelei
+
+Release Date: October 10, 2021 [eBook #66512]
+
+Language: Hungarian
+
+Character set encoding: UTF-8
+
+Produced by: Albert László from page images generously made available by
+             the Hungarian Electronic Library
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***
+
+AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA
+
+VIDÉKI EMBEREK
+
+(NOVELLÁK)
+
+IRTA
+
+PETELEI ISTVÁN
+
+BUDAPEST
+
+AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA
+
+1898
+
+Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.
+
+
+
+
+A NAGY LIDI URA.
+
+Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a Nagy
+Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a félrevonuló,
+alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy elbujni
+iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult akar lenni.
+
+Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg magának
+ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a vargának hires
+szépségü lányát: Lidit.
+
+Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu mályvát
+láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az
+emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az megelevenedett a
+virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép
+virág.
+
+E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett az én kis
+Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi megszökött egy
+gazdag urfival.
+
+A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis
+iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.
+
+Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány
+emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a Lidi
+harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon el.
+
+Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka volt, a
+min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett. Mindjárt ki is
+lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a hamvas kádak közül, a
+nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett keszkenyő helyett s slájert
+kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik jele volt.
+
+Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre kaczagtak a
+kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket rakni fog a
+menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott rosszul számitottak.
+Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát, kivált ha látták. Az
+utczán szüntelenül locsogott neki, hogy észrevehette akárki milyen jól
+telik az életük. És megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti
+és visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett, hogy
+az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a tempókat.
+
+Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek voltak,
+hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az ura mellett,
+hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes is.
+
+A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is észrevette őt.
+Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes urfi), meg is
+látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan beszélt Novákkal s
+úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt látni azt. S nem a
+feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz egy-két szóval.
+
+De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a Novákék
+életében), igy szólt:
+
+– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A kertje a
+herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő kocsikat tart s
+őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes maga is. Onnan mennek a
+medvére. Az egyik teremben csupa velenczei tükrök vannak s még a falon
+is szőnyeg. Tudod! a falon is gyertyatartók és tele viasz-gyertyával
+persze.
+
+Aztán váratlanul tette hozzá:
+
+– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be büdös.
+
+Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan ismerte
+Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült helyét találta
+odahaza.
+
+Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért, mert azon
+este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan lefeküdt; másnap pedig
+nem irhatott levelet az urának, mert Lidi fogyatékosan ismerte a
+betüket… Annyit megértett, hogy a faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi
+a viaszgyertyánál. És mert ez egészen érthető volt, nem haragudott
+Lidire, de mélyen elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.
+
+– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.
+
+Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se kérdezte
+tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes, hogy elment,
+mert nem szerette a faggyugyertyát.
+
+Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi egyébre
+se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany haját: hajlós
+derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a ringy-rongy holmikat,
+tapogatta, simogatta.
+
+Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az
+ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az egész
+ember rendetlen lett és hamar öregedett.
+
+Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért menjen, hogy
+vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya lobogott a
+pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová menjen?
+
+Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet gyanusitotta
+Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.
+
+A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is kérdezett
+tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő szemet vetett rá,
+hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:
+
+– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre lett.
+Elment úgy látszik.
+
+– Messze? rebegte Novák.
+
+Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre, messze.
+
+Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem volt valami
+urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre gondolt: hogy ha a
+dolog igy van… akkor ő az asszony után megy. Addig abban reménykedett,
+hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény asszonyt. Igy se szükséget nem
+lát, se örömök hiján sincsen. De ha igy van a dolog, akkor Novák
+megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem adhat neki… de hátha Lidi
+nyomoruságban senyved. Valami oktalan állati vágy fogta el, hogy magához
+ölelje Lidit, őt védve, oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.
+
+Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor megmozdult a föld
+alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki kaszával rohantunk hozzánk
+hasonló szegény emberekre, velünk addig békén élő szegény emberekre –
+nevezve ki őket ellenségünkül, a szabadság nevében hogy – öljünk.
+
+Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és egymásra
+mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a részleteket; a
+vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte a gyep, a sebek is
+tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és beszéljünk egyébről.
+
+Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba, aztán
+kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy kavarodásban.
+Senki se tudott hirt felőle.
+
+A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se került
+vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik) kenyér nélkül
+maradt.
+
+Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot, jövőt,
+lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul. Nováknak azonban
+maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett társa után s nem
+veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha. Akkor aztán ah! de
+fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek majd mint a mesében,
+mig meg nem halnak.
+
+Azért Novák dolgai után járt.
+
+Ő megállapodott a jövője felől.
+
+Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a világ
+végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált párjával.
+
+Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből hadseregek
+lettek; harangokból ágyuk; éretlen suhanczokból érczkemény hősök; maga
+Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha egész életében azt csinálta
+volna.
+
+Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a felesége
+után megy.
+
+Ez egy vasszekér lesz.
+
+Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna állani,
+akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első forog tovább.
+Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a kerekek tetejébe;
+egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a kerekeket, hogy jobbra
+térjen, balra térjen. Mindez igen érthető dolog. Az első kerék
+megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és tovább gurul. Hegyen fel,
+lejtőre le; mezőn, erdőösvényen, zajtalanul szaporán. Ah! az ember
+hasitja a levegőt, akár a szálló madár.
+
+Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő már látja
+és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az arczát. Fák
+lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt versenyt száll
+vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad el. Hajrá! hegy
+ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi van a végében. Novák
+határozottabb formáju lett, mint olyan, akinek valósággal czélja van. A
+szemei fényesebbek lettek, – de a teste hitvány lett, mert sokat
+éhezett.
+
+A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben, a
+tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:
+
+– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz csinálni,
+azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen okvetetlenül
+elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát, élj meg, ha én is
+élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.
+
+És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok czella
+állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette vissza.
+
+Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány esztendő
+telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a kalapácsa
+csapásai, a reszelő kaparása.
+
+Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a fekete
+éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal megbántotta Novák.
+Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással próbálgatta a kis ember
+s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a veres vasra…
+
+Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba
+vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt, srófot.
+A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik kerék foga. Ez a
+taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.
+
+Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való templomozás végén
+mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s igy szóltak
+fejcsóválva:
+
+– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.
+
+Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a határai az
+okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy ábrándért, mely
+dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a becsület mesgyéjét. Van
+ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény Nováknak egyedül miért tiltaná
+meg kegyed, hogy vaskocsit kalapáljon, amikor ő a felesége után akar
+menni?
+
+– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi, főtisztelendő ur;
+igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen ugyszintén, amely
+engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon lesz rajta, az közös
+legyen a renddel.
+
+A gvardián nagy tenyerét szeliden végig lengette a Novák hitvány vállán
+s résztvevően igy szólt:
+
+– Te szegény.
+
+A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:
+
+– Ez ember jól beszél és szépen szólott.
+
+Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek nem
+állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak… Csak még
+egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi kerekeket. S azzal
+megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a dolgot. Csak egy kis
+kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a magáét, aztán megyünk.
+
+Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás
+kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,
+kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.
+Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.
+
+Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi ismerősei már
+alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az emésztődés; s megőszült
+egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán lógott, amely csizmaszárát
+verdeste. Habozva, szinte félénken huzódott el alkonyatkor mégis a házak
+mellett, kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék
+valakinek. Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen
+lesz. Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.
+Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A
+szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett. Ah!
+nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy szegény
+busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán köny boritja,
+tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.
+
+Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra indult a
+város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a fedeleken,
+csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak végig a piaczon.
+A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s czéhzászlókat
+lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg emberek, leánykák s
+vikleres vén asszonyok tódultak a város vége felé.
+
+A fráter igy szólt ebéd után:
+
+– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.
+
+– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?
+
+Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet vetett.
+Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész asztal. Innen
+a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve, hangosan énekeltek.
+
+Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák hangosan
+mondta, s felmagasztalva verte a mellét.
+
+Aztán a fráter igy szólt:
+
+– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a vasutért.
+
+Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy alázatoskodott:
+
+– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?
+
+Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis utczákon
+ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai fehérlettek a
+hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér nyilt a Maros
+csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.
+
+A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez az a
+szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét sem érte
+be az emberi szem.
+
+És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a falán s
+körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.
+
+Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.
+
+S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi lépett
+ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.
+
+S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és nem vonva
+mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a szalagon mind
+sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen, vágtatva, hogy a
+fergeteg utól nem érné.
+
+Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához szoritotta
+mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen, kétségbeesve:
+
+– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.
+
+S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.
+
+A barát hozzá sem kaphatott.
+
+Hát letérdelt mellé s igy szólt:
+
+– Mi lelte testvérem?
+
+Azonban senki se felelt.
+
+
+
+
+Ö. T. O.
+
+A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs.
+
+A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s
+diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is
+több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü,
+kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen
+alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a
+süvegét s fogta össze a kezét.
+
+Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a
+virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok
+veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember
+magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy
+beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal
+nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka
+alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E
+könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél
+Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.
+
+Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk,
+hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó
+ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált
+házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly
+szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon
+volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj
+Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a
+nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb
+volt.
+
+Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből
+következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy
+kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy
+nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy
+oktatta Pánczélt:
+
+– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja
+nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.
+
+– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.
+
+Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket
+mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,
+amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a
+tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról,
+hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed
+is.«
+
+Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a
+garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni
+szokta a jóakaratu embereket.
+
+Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy
+tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a
+konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a
+veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a
+gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak
+semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz
+lett a piacz napkeleti sorából.
+
+A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy
+tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a
+parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s
+egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb
+emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban
+kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és
+sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a
+kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály
+érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és
+szivattyusok osztálya.
+
+Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott,
+hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember.
+Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a
+legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki.
+
+Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha
+káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak
+a polgárok elől.
+
+De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt
+tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra
+nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«.
+Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után!
+
+E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek
+mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta
+egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke
+örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének
+ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis
+csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se
+lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy
+táblát ily felirattal: _Ö. T. O. szakaszvezető_.
+
+Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a
+keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás
+következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában.
+Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros
+zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak
+előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott
+kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével.
+
+A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos
+következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen
+öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal?
+Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket
+fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren:
+»Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a
+kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult
+és vásárolt.
+
+Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a
+szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat
+meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba
+forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy
+segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az
+udvarra… Az Isten őrizzen…
+
+S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva
+egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap
+ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A
+gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva
+nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos
+polgárnak; büszkeség… büszkeség…
+
+A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a
+városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros
+ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal,
+jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S
+az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán.
+
+S ez igy ment, s most a tavaszig.
+
+Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy
+a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek
+zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott,
+összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a
+tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink)
+megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra:
+
+– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.
+
+– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető.
+
+– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis
+koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj.
+
+Aztán nyersen rákiáltot:
+
+– Hol a gyerek:
+
+Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember
+lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy
+olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél.
+
+Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős
+nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:
+
+– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…
+
+Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:
+
+– Nagyon gyenge a szegényke…
+
+A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé
+állott, nyersen rivalt az asszonyra:
+
+– Nem hallottad? Hozd ki.
+
+– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.
+
+Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára:
+
+– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…
+
+– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott
+közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit
+dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek?
+
+A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.
+
+– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a
+konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság.
+
+Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt.
+
+– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A
+lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?
+
+Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal:
+
+– Kiköltöztök tán?
+
+A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a
+karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej
+sárgállott ki.
+
+A doktor bácsi mélyen morgott:
+
+– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak?
+A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires
+kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan
+hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü
+remete adta neki. Ühm…
+
+Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta:
+
+– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No,
+hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én
+dolgom az, hogy lássam a gyermeket…
+
+Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,
+medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.
+Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta
+táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan.
+
+Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében
+szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:
+
+– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod.
+
+Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:
+
+– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél
+kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod
+meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A
+kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban…
+De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná
+az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni
+valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban.
+
+Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére.
+Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az
+ajtófélre, hogy döngött.
+
+Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.
+
+Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:
+
+– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha
+elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét
+értette.
+
+Majd tompán folytatta:
+
+– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A
+tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever –
+mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem
+tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk.
+
+
+
+
+
+ESŐS ALKONY.
+
+Oh szépséges nyári alkony te!
+
+Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt
+ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő,
+mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje. Csepre csepp halk
+zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre, az
+illatukba úgy betakarózva, mint egy kaczér leány a fátyolába. A kerti
+ház mögött vékonypénzü rezgő nyárok, e szaporabeszédüek,
+nyughatatlankodtak. És viola, viola nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama
+viola illata ez a régi, a régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az
+agyam valamelyik zugába akkor; s annyi idő mulva most felelevenedik, s
+libeg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami
+énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között.
+
+Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki hozta
+csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly
+szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek, a legények
+szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is ragyogott, minden
+nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk. Az urak is lejöttek.
+
+Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü nagy
+kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is, aki
+elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a gazdatiszt, a
+fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és mellette a
+felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a sugár, égőszemü
+Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék karton; s mély kékség a
+szemében, mint a magosságbeli ég.
+
+Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:
+
+– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is tudakozódott
+utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan asszony ez?
+
+– Beteg tán?
+
+Az anyám nem szerette őt.
+
+– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias asszony ez és unja az öreg urát,
+azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és dicsért. Valamit tán akar.
+De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az beteg legyen?
+
+Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék
+reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett hajamból egy
+pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a homlokomra, szük
+kézelőmet gavallérosan a kezem fejére vonszolgattam. Mindez hiba, bün,
+ha megbocsáthatatlan vétek az ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor
+kezdtem borotválgatni. A tanitó-házba az én édes, istenes anyám
+imazsámolyt állitott oda szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából.
+Ah! sajgó térddel törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom
+fordulva, hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda
+be. Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca
+sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü szók
+nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.
+
+  »Ki nem birom hölgyem tekintetét
+  Nincs hüvös barlang, mely előle véd
+  S nem nyujt menedéket esthomály.«
+
+Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem: Klárit a
+gazdatiszt feleségét.
+
+Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se tudtam a
+teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy féltem tőle.
+Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se vett. Képtelen
+álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott hullassam fiatal
+véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a nevéről nem daloltam,
+mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti
+nagyot nőtt a szememben s oly szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az
+utczán, nehogy megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a
+templomba. Az érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a
+sekrestyén át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…
+
+Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.
+
+Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról
+ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten
+szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.
+
+Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az első
+misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«
+
+E megy_ünk_-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a gimnáziumban.
+Ha _ő_ kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én elibe fölkiálltva:
+»Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek _előtted_« és a szivem persze
+meg fog szakadni.
+
+De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a Klári képét
+behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban mégis egyszer,
+hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári, olyan ragyogóan, hogy
+a szemem könybe lábbadt s ledobtam a pokróczot magamról, hogy hüljek
+meg, betegedjek meg és haljak meg a ragyogó Kláriért, aki busulni fog
+utánam és nem fog se enni, se inni, se aludni.
+
+A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben, mégis
+remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt elhaladtunk. Ott
+volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és nyájasan felém bólintott.
+Mint kigyultam! s befogtam a számat a tenyeremmel, hogy ne üvöltsek
+torokszakadtáig.
+
+A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a legelésző
+bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy szólva hősiesen:
+»ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek voltak, az ajakam
+azonban rebegett és dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra,
+amelyekkel megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam,
+hogy sirni szerettem volna.
+
+Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói porta
+szakállszáritóján.
+
+– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.
+
+Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.
+
+Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy volt
+megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak vége ez
+volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy szóltunk, mint az
+élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk szemben) »mikor a fiunk
+plébános lesz«, »mikor a nagybőjti prédikácziókat mondja és mindenki
+sir«, »mikor a fiunknak majd olyan sárga kanczái lesznek, mint az
+apátnak«.
+
+És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem volna a
+mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott tánczolni
+vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a szivemben a
+földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam már az igazi
+ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur!
+
+És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab borult,
+amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a
+látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és litániák
+zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely lombos ágat keres,
+hogy megpihenjen rajta.
+
+A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi barátklastromba
+a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a kongó gangon át
+hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan ismét az Ő jóillatu
+házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a mezőhavas gyapjas orma
+felett.
+
+Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a diligenczia
+megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a fejem bubját,
+bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával… és szolgáljam egész
+lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett valót.
+
+S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes esős
+nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók
+kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény, aki az
+édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének engem,
+érdemetlent.
+
+Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, – mint az
+édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő léleknek irját én
+hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.
+
+Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál állottam meg.
+Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz illő. Klári (kit az
+urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén félrevonult a csür ajtajából s
+hozzám jött.
+
+– Az őszön szentelik?
+
+A szemébe néztem.
+
+– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…
+
+Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra, de a
+szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem a
+nézésére. Halkan kérdezte:
+
+– S boldog-e?
+
+Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha lemondóan
+felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy tettem, mintha
+nem hallottam volna a kérdést. De _ezért_ jött ő? Fölfegyverkezve
+jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha fenyegetve van – de ő támad
+ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább léptem: Ő ismét mosolygott, és
+végigvonta ragyogó szemeit a reverándán át a hajamig.
+
+Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna, utána
+léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s – emlékezem – úgy
+gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától menekedem. Nem, mert őt
+kelle követnem, mint a vaspor a mágnest.
+
+A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü lomb.
+Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett valami bennem. A
+hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.
+
+– Miért kerül minket?
+
+Reám gondolt.
+
+– Én… dehogy.
+
+– Napok óta itt van s nem keresett fel.
+
+Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott. Egy faágat
+tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:
+
+– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan élünk
+magunkban. Minden megváltozik. Maga is.
+
+Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.
+
+– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett. Természetesen, hát
+a gyermeki hevüléseit már szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi
+egyhanguságban. Nincs, akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is?
+Kit lássunk itt?
+
+Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy lépéssel
+hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A verebek
+csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.
+
+– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a »hosszuréten«, mikor
+a csuf fekete bivalyok felém törtettek… Mondja! és (kaczéron pillantott
+vissza), csak véletlenül volt ott maga akkor, hogy olyan hirtelen
+előtermett az árokból segitségemül?
+
+Szégyeneltem hazudni.
+
+– Gyermek voltam.
+
+– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf lett az
+orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a termetem? A
+veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény asszonyért. Akkor
+kereste. Vallja be, vallja. Igaz?
+
+Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?
+
+– Emlékezik reám?
+
+Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy kissé,
+amint a testéről beszélt.
+
+– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a
+szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent
+György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi avatja
+hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az életüknél
+is. El lehet-e felejteni ezt?
+
+A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A lucskos
+betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más hangból mondta
+később, uj hurokra csapva a vonóval.
+
+– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a mosolygást; az
+édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan? Nem nehéz-e a
+csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg, hol kapható az erős
+szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm szeretetéből. Mivel
+gyógyitotta magát? Adjon belőle…
+
+És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött, közbevágva
+ugy kérve, mint egy gyermek.
+
+– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény elhagyatottnak… Az
+uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt. Örömek nem teremnek már
+neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt, – mi várjon? Lemondani – oh
+tanitson meg. A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt
+vagyunk esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…
+Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani az
+életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.
+
+Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött volna,
+akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai suhognak-e fölöttem?
+Mintha levetve szépséges testét, a lelkét látom benn… a testnek magvát,
+amely fekete és keserü, mint az epe.
+
+Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje, mikor
+borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni véltem, hová
+indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: – borzalmas és
+visszataszitó.
+
+Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két
+veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén
+kövér álla alatt…
+
+Csuf volt.
+
+A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a
+magányosan álló nyári lakás felé ment, amely mellett a rezgő-nyárok
+locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és kezét nyujtotta.
+Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva volt, mintha fáradt
+volna.
+
+– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége látszott a
+lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk? Az eső, lássa,
+beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és beszél nekem, és
+tanit a lemondásra… Akar?
+
+Megállottam az ösvényen.
+
+Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó barlangba lép
+Aeneas:
+
+  … E nap volt a bajok forrása,
+  ez, a keserü gyász kezdete.
+
+Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.
+
+– Nem… Már leszállt az est.
+
+Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:
+
+– Igaza van. Menjen.
+
+És belépett magában.
+
+Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.
+
+Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.
+
+Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem
+sóvárgással vagyon még tele.
+
+Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:
+
+– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?
+
+
+
+
+
+AZ ELIZ NEVENAPJA.
+
+Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz,
+a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes
+anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az
+Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap…
+
+Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az
+utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert
+összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék.
+Megijedt és segitség után nézett.
+
+– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.
+
+Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.
+
+Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó.
+
+– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.
+
+Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak.
+Kábultan a segitőhöz simult.
+
+– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet.
+
+Eliz megsimogatta a homlokát.
+
+– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni.
+
+Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember
+kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna
+kikapcsolni.
+
+– Segitsek?
+
+Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér
+ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán
+babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte.
+
+Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint
+akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az
+ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike
+ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte.
+
+Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő
+volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó.
+Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a
+kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas
+hölgy) észrevette ezt:
+
+– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki!
+Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem.
+
+Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony.
+
+Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani.
+
+– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.
+
+Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:
+
+– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.
+
+Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott
+s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.
+
+– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam.
+
+Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki
+kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az
+asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a
+karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak.
+Félve lépett be a szobába.
+
+Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.
+
+– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat.
+
+– Nem, nagysád.
+
+– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak,
+sem bolond! Nem sétált?
+
+Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:
+
+– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.
+
+– De nagysád…
+
+– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony?
+Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő
+hol volt…
+
+Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló
+székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:
+
+– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek!
+Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház.
+Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem
+szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából
+senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.
+
+Eliz fölemelkedett. Remegett.
+
+– De nagysád… nagysád…
+
+– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes
+házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan
+legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem.
+Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.
+
+Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót.
+
+A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A
+keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne.
+
+Mi történt vele?
+
+Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják
+őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét
+férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az
+anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz
+hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá,
+észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a
+tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében
+és ime…
+
+Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá?
+Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a
+tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt.
+Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az
+asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s
+az indulatossága könybe fuladt.
+
+Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s
+lerogyott egy székre.
+
+Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:
+
+– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt
+hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.
+
+Félig sikoltozva tört ki:
+
+– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam
+valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én?
+én?
+
+– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel
+beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre
+a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő
+áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.
+
+Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány
+mellé állott.
+
+– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél,
+annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek
+helye nincs itt. Érti? Tudja?
+
+Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy
+Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a
+nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.
+
+Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a
+gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; –
+aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a
+templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng
+a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s
+amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a
+félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; –
+Irma: ismerik-e őt?
+
+– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz
+arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül
+leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a
+székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony
+ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló
+fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és
+megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s
+fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa.
+
+Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A
+vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt:
+
+– Mi kell?
+
+– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége
+reám?
+
+– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb…
+
+Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan sajnálkozó
+tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne
+elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s
+mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s
+visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a
+leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s
+kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének.
+
+A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt,
+könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy
+ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos
+volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne,
+azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova
+menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való
+otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az
+apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen?
+
+Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza
+közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az
+egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés!
+Szabónál van az ir…
+
+A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a
+Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten
+ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az
+utczára.
+
+Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda
+fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a
+katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden
+részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta:
+mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult
+volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és
+mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a
+szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták:
+
+– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék.
+
+Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba.
+Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy
+egyenesen, meredten.
+
+Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott.
+
+– Hadnagy ur… rebegte.
+
+– Félre, mondta idegen torokhangon.
+
+Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett?
+Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván
+oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.
+
+Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána.
+
+– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték
+a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és
+tapsoltak.
+
+A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott
+az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval
+beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.
+
+A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok
+apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a
+kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak
+ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl.
+
+Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös
+volt.
+
+Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte:
+
+– Mit akar?
+
+Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok
+kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a
+zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?
+
+A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A
+hadnagy meghajlott:
+
+– Megengedi, hogy haza vigyem?
+
+Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a
+leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:
+
+– De jöjjön… jöjjön maga is.
+
+Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy
+aggodalommal hajolt felé.
+
+– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután
+lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az
+apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze
+otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett.
+
+Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt
+izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána.
+
+– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit
+tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel.
+
+Szabó meghajolt az asszonyság előtt.
+
+– Bocsánat, mondta.
+
+Irma méltóságteljesen emelkedett meg.
+
+– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok
+itt, ebben legyen a mentségem.
+
+Eliz türelmetlenül szólott bele.
+
+– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.
+
+– Rosszat tett?
+
+– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?
+
+A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony
+zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta:
+
+– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.
+
+És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról,
+krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat
+leforrázta.
+
+Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé
+sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett
+Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent
+a leánynak, de külömben bünös ő ám.«
+
+– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben
+van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól
+megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi
+ismerjük egymást.
+
+Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.
+
+– De ön semmit se mond.
+
+– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…
+
+Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz:
+
+– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?
+
+A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.
+
+– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit
+értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.
+
+Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.«
+
+Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a
+szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog
+szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem!
+
+Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.
+
+A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni.
+Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen
+dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s
+leborult a diványra erőtelenül.
+
+Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a
+kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,
+részvéttel kérdezte:
+
+– Bántotta-e valaki?
+
+Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a
+kezét. Eliz ráborult a kézre.
+
+Akkor lépett be Irma asszony.
+
+– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset.
+Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?
+
+Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége
+után.
+
+Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe
+künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak
+körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az
+irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A
+kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával.
+A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy
+szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a
+szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s
+rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó
+veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.
+
+Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón.
+Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg
+ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet
+az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg
+az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja.
+
+Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a
+világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy
+meglássa valaki…
+
+A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott
+léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat
+letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet.
+
+A Maros lustán simult odább magas martja között.
+
+Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek
+világon?…
+
+
+
+
+
+KALAND.
+
+Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!
+
+Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat,
+amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu
+előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával),
+egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s
+igen boldogok, vidámak voltak.
+
+A városon?
+
+Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék
+virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert
+igy szólt:
+
+– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most;
+kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei
+igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz.
+
+A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos
+utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a
+nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu
+derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt:
+
+– Tetszem?
+
+A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem
+olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta.
+A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája
+gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt
+gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s
+ravaszul igy szól:
+
+– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a
+galléromat) már nem tetszem?
+
+Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz
+puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a
+márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész
+ábrázatuk.
+
+Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt),
+nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi
+vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról?
+Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról,
+darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze)
+az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.
+
+Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a
+czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő
+adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka
+hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is
+volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos
+kedveskedő volt, mint maga a tavasz.
+
+– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak
+Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle
+költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal
+haragszom.
+
+Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott.
+
+– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom!
+
+Anett tréfásan tovább zsörtölődött.
+
+– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is
+gondolhatja…
+
+Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.
+
+– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah!
+hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem.
+
+Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta:
+
+– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel,
+minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor
+egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel
+mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek
+akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem…
+
+S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az
+üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki
+bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a
+vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak
+ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér.
+
+Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént
+mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az
+egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül
+beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna.
+
+Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu
+padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a
+levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta,
+nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett,
+pántlikával a végén.
+
+Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve
+nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát
+(ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az
+ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel
+szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy
+bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket.
+Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!«
+káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl,
+ujból kezdve a játékot.
+
+Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos
+boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon
+megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a
+karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a
+sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment
+bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak
+találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná,
+mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult
+mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.
+
+Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról
+beleütközik a magyar!
+
+Vajjon mondott-e valamit Anett?
+
+Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz
+kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor
+enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit
+– mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy
+szempillantására pedig száz baka igazodik.
+
+Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se
+juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon
+összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan
+egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus
+megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha
+tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba,
+fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez:
+
+– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott
+(rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«.
+
+Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden
+cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték.
+
+Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett
+fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba,
+minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában,
+kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt
+karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt.
+
+Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami
+régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos
+folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával,
+várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok
+raktárául épitették volna.
+
+Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt.
+Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen
+nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre
+bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett,
+valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva?
+Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg
+csóka libbenne át a fekete levegőn.
+
+Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás.
+
+Anett kiáltani akart.
+
+Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.
+
+– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.
+
+Nem ismerte meg.
+
+– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig.
+
+Tompa torokhang volt.
+
+– Mit akar?
+
+– Nagyon zuhog az eső.
+
+– Aztán, nincs esernyője?
+
+– Nem nyit ajtót egy perczre?
+
+– Valamijét itt hagyta?
+
+– Igen, valamim van itt.
+
+– Mi?
+
+A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem«
+de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta
+s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka
+kissé rebegett:
+
+– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy
+bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz
+vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.
+
+– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…
+
+Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az
+erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról
+csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.
+
+Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan
+zuhogott. Derülten kérdezte:
+
+– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan?
+
+Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése
+megzavarta.
+
+– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg
+ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos
+emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az
+effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom,
+hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény!
+
+A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.
+
+– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki
+magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg
+szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram.
+Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban?
+
+Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen
+megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.
+
+– Mi lakik magában?
+
+Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.
+
+– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és
+eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen,
+hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre
+járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és
+ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban
+kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen,
+hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.
+
+A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő
+szemeit.
+
+– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy
+fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert
+sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…
+másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon;
+kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad.
+Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal
+csókoltál meg.
+
+Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a
+szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony
+arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt.
+
+– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem
+igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel.
+Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre.
+Szeretlek, szeretlek!
+
+És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott
+ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az
+ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly
+gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz.
+
+Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre
+nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten
+rivallta:
+
+– Ne… ne…
+
+Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött
+sirva.
+
+Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen
+gagyogással csititotta.
+
+A gyermek visitva kiáltotta:
+
+– Menj… menj.
+
+Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy
+fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.
+
+Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.
+
+Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely
+fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe:
+
+– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott
+van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék
+innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az
+ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki
+innen ki…
+
+A karjával mutatta az ajtót.
+
+A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban.
+
+Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz
+léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.
+
+*
+
+Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.
+
+Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón.
+Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy
+szólt ki a gangra:
+
+– Ott van-e Dénes?
+
+A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.
+
+– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar
+vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon.
+
+Aztán bezárta az ablakot.
+
+
+
+
+
+A TARVÁSÁRI BUCSU.
+
+Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg,
+fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a
+nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a
+templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas,
+füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika
+volt a templom előtt.
+
+A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a
+virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az
+ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu,
+facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában
+viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó
+napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé.
+
+Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun.
+Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A
+hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős
+hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut
+erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt
+reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a
+városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és
+mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát
+szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy
+kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák
+szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok
+Bethlehembe.
+
+Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a
+Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a
+falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros
+batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség
+előtt.
+
+És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon,
+szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak
+a fiuk.
+
+Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes
+anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor
+Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról
+szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta
+öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a
+városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti
+uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől
+küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.
+
+– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre
+való idő.
+
+S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje
+akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak,
+akinek legalább az élete megmaradt.
+
+Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.
+
+… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas
+uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit
+róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé?
+hogy lett csendes ember belőle?
+
+Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról,
+hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok?
+merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis
+lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő
+levegőn.
+
+Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos
+ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s
+halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre,
+gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak.
+
+A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett
+lefelé a nyüzsgő aljba.
+
+Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az
+erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok
+megálltak egy perczre, hogy megnézzék.
+
+– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s
+vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?
+
+– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét
+szellőzteti.
+
+– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból.
+Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt.
+
+A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig
+apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart
+kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai
+sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég
+óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett;
+sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A
+Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül
+néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé
+lehunyta szemét s megbotorkázott.
+
+– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A
+vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre.
+
+… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott
+az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása
+hallszik-e?
+
+Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták
+fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga
+szállongana ide.
+
+A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek.
+Tar Katicza szemérmesen megrázza.
+
+– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni
+akarnának.
+
+– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák.
+Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől.
+Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő
+kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily
+szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském,
+kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a
+gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan
+jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse.
+
+– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni
+azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan
+batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában
+látta csak azóta.
+
+Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a
+várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték.
+
+Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És
+ugy felpirult egész homlokáig.
+
+Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte
+minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog
+beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu.
+
+Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér
+jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei
+ott laknak. Itt Tar – az urak.
+
+Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a
+lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét.
+
+Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az
+incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből
+való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában.
+Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta
+matériából, amiből ti lettetek.«
+
+Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé.
+
+– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak
+hozzá a pecsenyesütők.
+
+Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre
+sem veszi.
+
+Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas
+diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd
+eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus
+koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak
+az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a
+barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát
+féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha,
+mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.
+
+Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a
+Boldogasszonyhoz:
+
+  »Magyar népedről, örökségedről
+  Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.«
+
+A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent:
+»Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj
+érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai
+között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére
+helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.
+
+Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög
+fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a
+bucsusok lábai alatt az országut.
+
+Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó.
+Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki.
+
+Katicza bátran indult be a templomba.
+
+– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.
+
+– Be akarok menni – szólt indulatosan.
+
+– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön
+egy seprüre s azon lovagoljon be.
+
+Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős
+prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a
+templom ajtajához. Szédült volt.
+
+A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés
+szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.
+
+Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni.
+Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha
+megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy
+meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a
+felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a
+hazáért.
+
+Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge
+szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás
+hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp
+csepent a porba.
+
+A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni
+kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz
+alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki
+egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen.
+
+Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag
+terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a
+Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a
+sekrestyébe.
+
+Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott.
+Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján,
+hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult…
+reszketett.
+
+Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán
+nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai
+alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra
+körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le.
+Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei
+nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta,
+ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett.
+
+Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:
+
+»Ferencz!«
+
+A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.
+
+– Nem emlékezik reám?
+
+– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán
+»kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony?
+
+Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.
+
+– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak
+még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett
+embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől!
+
+Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos
+nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a
+templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult.
+Katicza sóváran nézett reá.
+
+– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól
+főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán
+suhog az eső.
+
+És egyebet semmit.
+
+Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz.
+Felsóhajtott.
+
+Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai
+meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe.
+Künn szakadt a viz.
+
+Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s
+sovány testéhez tapadt.
+
+A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza
+szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott
+hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.
+
+A tömzsi ember kaczagva nézett rá.
+
+– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem
+tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.
+
+Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.
+
+Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is
+vége… vége van.
+
+A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A
+szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok
+a sátrak alól kaczagva nézték.
+
+S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél
+szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány
+arczához. Fekete vonalak támadtak képén.
+
+A székely megütődve nézte meg.
+
+– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi.
+
+Oda se neki.
+
+De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely
+kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő
+fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott
+róla.
+
+A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos
+mezőn. Madarak csippentek fel.
+
+Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg.
+
+Katicza belépett.
+
+– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára.
+
+
+
+
+
+A BIRTYÓKA.
+
+Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak
+hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény
+legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a
+tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől.
+
+Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről,
+betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem
+félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly
+alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget
+okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük.
+
+A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu
+volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan
+taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy
+rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami
+netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a
+finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a
+tányért.
+
+Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.
+
+Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes
+anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még
+a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló.
+
+Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem.
+Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely
+ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem
+volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a
+gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam.
+Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira.
+
+A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét
+szerezzen a nélkülözhetetlenekre.
+
+A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
+fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
+kellett költöznie.
+
+Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros
+házában:
+
+– Maga akar tanitani minket?
+
+Szégyenlősen felelt:
+
+– Nem. A fiucskát fogom tanitani.
+
+– Hát mit is tanulhatnék én, magától?
+
+Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy
+birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s
+az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az
+embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig
+pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy
+urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk,
+mint egy macska) szolgálta ki.
+
+E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek
+önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!
+
+– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte
+Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik
+csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt.
+
+Máskor igy gyötörte:
+
+– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a
+földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei
+volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében.
+
+A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon
+nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába
+járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában
+sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány
+(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a
+gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos
+képét is.
+
+– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt.
+
+Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok
+voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább
+dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte,
+amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos
+volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.
+
+Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte
+tőle Czicza:
+
+– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem?
+s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne,
+érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én
+akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im
+az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!
+
+Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a
+keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény
+jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva.
+
+Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a
+nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a
+leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól
+megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak
+imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli
+istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a
+hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt
+a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi
+még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
+Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk
+csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.
+
+Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar
+dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos
+tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a
+kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá,
+hogy megsajnáltuk.
+
+– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…
+
+Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze,
+amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a
+tökéletlen leányzó.
+
+– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el
+tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De
+megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a
+gyermekünket.
+
+Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen
+Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon
+beszélt:
+
+– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet
+felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és
+érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit
+én… én… én – honnan tudjak én?
+
+Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye
+rátüz.
+
+Az érettségi persze kutba esett.
+
+Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak
+a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a
+pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A
+korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére
+sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon.
+
+Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi
+parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon
+szégyelte őt.
+
+Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte,
+hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment.
+Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a
+társának, Vilmosra mutatva:
+
+– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött…
+
+Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló
+himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös
+sirásba kezdett, amikor már senki se látta.
+
+A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a
+közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.
+
+A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
+nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba,
+ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg.
+
+Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg
+se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap
+megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta
+érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját
+eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen.
+Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől
+s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.
+
+– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet
+adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom.
+
+Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a
+névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette
+meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az
+ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el
+tégedet.
+
+Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle.
+Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha
+köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a
+gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit
+csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek…
+meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval
+fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon.
+
+Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi
+veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves.
+Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az
+ujját. Nem hagyja el!
+
+Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi
+boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt
+a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra.
+
+Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott.
+
+Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a
+gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos
+kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról.
+
+– Oda van, mondta a dajka.
+
+– Oda?… Mit mond?
+
+Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta
+szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt
+rózsaszirom.
+
+– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.
+
+– Megöli őt…
+
+A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy
+verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös
+földre.
+
+Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig.
+Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint
+felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre:
+
+– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát
+kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt
+hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj.
+
+És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a
+golyó.
+
+Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan
+énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy
+asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott.
+
+Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a
+cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki,
+parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve
+egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe.
+
+Aztán ezt az életet nagyon megszokta.
+
+Ki se szokott belőle soha…
+
+*
+
+Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy
+nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le…
+Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad
+és kicsi, izetlen, rossz.
+
+Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.
+
+
+
+
+ELKÉSETT.
+
+Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit
+csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az
+ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést
+keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt
+belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott,
+rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen
+lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a
+madár.
+
+Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi.
+Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt
+hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára
+készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő
+darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával,
+lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett.
+Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat.
+
+Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál
+inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az
+igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok
+édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális
+finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
+Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a
+netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert
+a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen
+besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak.
+
+Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete
+hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét)
+ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át
+hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta,
+vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még
+hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való
+vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire
+egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket.
+
+Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után
+együtt töltötték az estéket.
+
+Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették.
+Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó
+vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő
+tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást,
+mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az
+asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely
+bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves
+vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből),
+fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor
+Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
+kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben,
+hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek.
+
+Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról
+(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem
+bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt
+némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele.
+
+Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi
+nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre
+se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag
+özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul
+ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora
+bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami
+kifogásolni valót.
+
+A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
+társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta
+magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát
+Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és
+Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy
+helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban
+állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz
+bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt
+Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes
+lelket.
+
+Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a
+bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné
+mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk
+előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a
+barátnéjához.
+
+– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből
+valók.
+
+Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta
+meg a csendet:
+
+– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.
+
+Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér
+csepp bugygyant ki a szemhéja alól.
+
+A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s
+gyöngéden megérintette a Mimi kezét.
+
+– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?
+
+Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.
+
+– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne
+is az a kocsi?
+
+Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:
+
+– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.
+
+Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt:
+
+– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?
+
+Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
+ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
+ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:
+
+– Valami bánata van Miminek.
+
+– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.
+
+Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki.
+Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele,
+mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak.
+
+Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az
+egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott
+Bekére:
+
+– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát
+élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes
+otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s
+egyébb ilyenfélék.
+
+Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi
+néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen
+ellene mondott.
+
+– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
+cserélnék egy királylyal…?
+
+Beke tréfára forditotta a beszédet.
+
+– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám?
+
+És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre
+melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak.
+
+– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.
+
+– Hát nem magától keresett föl minket?
+
+Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.
+
+Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt
+éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki.
+Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva
+érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem
+Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi
+busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett.
+S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett,
+hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha
+egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.
+
+Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett:
+
+– A szemtelen.
+
+Aztán a bácsihoz fordult élesen:
+
+– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga
+szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?
+
+– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.
+
+Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki
+jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a
+vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem
+szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott:
+
+– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
+felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.
+
+– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az
+asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába.
+
+A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan
+lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod
+napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány
+özvegygyel.
+
+Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert
+előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni?
+de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé
+fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését.
+
+Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki
+valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De
+láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«.
+
+Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az
+ebédhez.
+
+– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy
+fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.
+
+Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart
+menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle
+együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a
+csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a
+szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva.
+
+Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki
+volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az
+arczszine egészen fakó volt.
+
+– A fejem fáj… igy szólt törődötten.
+
+– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.
+
+Mimi leroskadt a diványra.
+
+– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.
+
+Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
+megismételte:
+
+– Valaki rosz hirt hozott neked?
+
+– Ki hozzon?
+
+– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.
+
+Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.
+
+– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel
+megháboritott volna valaki? Miért kérded?
+
+Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:
+
+– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add
+ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol?
+
+S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.
+
+– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak
+semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél
+az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl…
+
+– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.
+
+– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek
+senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a
+szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.
+
+S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
+hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta
+mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott
+termetét.
+
+A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe
+borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.
+
+A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:
+
+– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az
+Isten nincsen az égben.
+
+Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:
+
+– Isten van az égben.
+
+Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt
+hivná.
+
+Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához
+közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség
+kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt
+zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt?
+
+Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
+Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A
+boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki…
+Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A
+lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és
+ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer
+nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint
+irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja
+igaz gyöngyeivel kövér nyakán…
+
+Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.
+
+Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
+haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize;
+kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó
+versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy
+jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró
+villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott
+mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a
+székéről.
+
+Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely
+bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg.
+Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem
+értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a
+küzködésbe, megadta magát csöndesen.
+
+Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon
+csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor.
+
+A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot:
+»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta
+sokszor egymásután, de ki értse meg őt!
+
+Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy
+hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában.
+
+… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A
+kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az
+ezüst tálczán.
+
+És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett
+homlokához és mintha igy szólana:
+
+– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet
+egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig
+másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek
+a másé.
+
+Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat
+suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi
+felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a
+feleségének.
+
+
+
+
+»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.«
+
+A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti
+vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett
+volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az
+ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit
+küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte,
+alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt
+hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész
+rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik
+szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi
+nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott
+fölötte.
+
+Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő
+kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel
+s efajta holmikból összeállitva.
+
+A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk
+kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A
+müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg
+lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében
+rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld
+kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett
+nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó
+czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges
+szépségek jöttek átszellemült arczokkal.
+
+A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a
+kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.
+
+Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül
+koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért
+lelkesen, s a jó czélért.
+
+A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester:
+gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes
+hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.
+
+A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a
+közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.
+
+Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a
+polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies
+perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok.
+
+A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t
+mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek,
+hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki
+most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult.
+
+»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A
+polgármester is figyelmes lett.
+
+– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt.
+Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és
+törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is
+kiszálingáltak az ivók.
+
+– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban
+lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt:
+
+– A levegő nagyszerü.
+
+– A hüség… mondták mások.
+
+– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.
+
+Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg.
+
+– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.
+
+És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.
+
+– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.
+
+A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:
+
+– Ki festette e művet?
+
+Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán
+állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek
+lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.
+
+– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte:
+»Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban.
+»Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek
+nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek
+utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét
+hozott be.
+
+– Éljen, kiáltott.
+
+Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen
+volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig.
+Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan
+az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát:
+
+– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az
+elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban
+meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja.
+
+Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.
+
+Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis
+Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme
+ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.
+
+Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki
+tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették.
+»Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy
+egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a
+plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába
+öltöztesse.«
+
+Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A
+polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol
+tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a
+Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt
+királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy,
+mindenható.
+
+A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal
+lépett elé hát:
+
+– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a
+buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk…
+
+Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre
+ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn
+a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos
+fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt
+lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült.
+
+A kis Ella ártatlanul kérdezte.
+
+– Nagyon nehéz festeni?
+
+Spaller halkan mondta.
+
+– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember.
+
+A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A
+kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel.
+
+A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve
+»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.
+
+Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben
+megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába
+tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:
+
+– Nem engedné meg, hogy lefessem?
+
+A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A
+festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a
+polgármester leányának.
+
+Ella mosolyogva vette át és eltette.
+
+Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A
+dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s
+nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A
+patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába
+merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb
+asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott
+Ella?« mit a polgármester?
+
+A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind
+nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva.
+
+*
+
+A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek
+döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett.
+
+A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A
+tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott;
+a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog,
+valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami.
+
+Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul
+keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett.
+Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy
+Spaller van.
+
+A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő
+szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.
+
+Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus
+mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit
+s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre
+sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.
+
+Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.
+
+Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott
+az este a tárlaton.
+
+Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi
+tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy
+fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem
+voltak ott tegnap.
+
+Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola,
+hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte
+Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen
+bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton.
+
+A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes
+reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az
+egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak.
+
+Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi
+helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton?
+
+A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája
+ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.
+
+A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller
+egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu
+bizalmasan rázta feléje a kezét.
+
+– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…
+
+S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz csatlakozott.
+
+Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a
+magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak
+egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek,
+lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz.
+
+Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a
+piaczra. A leányát vezette a karján.
+
+Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány
+láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik
+minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi
+sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak…
+
+A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől
+köszöntötték. Barátsággal viszonozta.
+
+Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse?
+vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban
+izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester
+mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis
+Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.
+
+A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt.
+
+Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja
+Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és
+halálos sáppadtság ömlött el arczán.
+
+Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére
+senkivel sem beszélt.
+
+Spaller egész közel ért s megállott.
+
+Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából.
+
+A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva
+szivesen mondta:
+
+– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A
+hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben
+szolgálatára lehetek.
+
+Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett
+a fiatalemberre.
+
+Aztán csendesen tovább mentek.
+
+Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult
+ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.
+
+
+
+
+
+AZ ÉDES ANYA.
+
+Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a
+szükmellü apja után.
+
+Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton
+hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az
+asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra
+czimbora volt.
+
+Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg
+benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára
+emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára.
+Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden
+reménysége.
+
+Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét
+szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki
+az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni
+kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a
+szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke,
+de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.
+Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen
+eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak
+legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt,
+mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt
+megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább
+ballagtak volna.
+
+Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az
+ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek
+ott, mulattak s erős borokat ittak.
+
+Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét
+Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az
+anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.
+
+Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi
+ablaka alá.
+
+  »Ingadozó nádszál,
+  Hozzám nem hajlottál…«
+
+Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő
+kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár
+mellett:
+
+  »Bár ahhoz légy igaz,
+  Akit választottál…«
+
+Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy
+rávegye: ne énekelje többé e nótát.
+
+Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily
+lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!
+
+Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami
+sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A
+szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával,
+nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen.
+Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel
+állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna.
+
+Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A
+kényeztetés is terhére volt.
+
+Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az
+anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint
+annakelőtte.
+
+Ha igy szólt Anna-Mária:
+
+– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott.
+
+Pista igy felelt:
+
+– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle.
+
+Igy szólván, ő is Pepire gondolt.
+
+– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod
+vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?
+
+– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint
+valami kefe.
+
+Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte:
+
+– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?
+
+De Pista befordult s haragosan mondta:
+
+– Nem kell semmi magától.
+
+Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt
+elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér
+szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá…
+Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván
+egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,
+félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.
+
+Igy meghidegültek egymás iránt.
+
+A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból
+jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a
+prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy
+semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró
+herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel,
+de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az
+életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, –
+fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt.
+
+Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával
+volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz
+forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére
+holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a
+rettenetes hidegségét…
+
+Semmi…
+
+Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és
+elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös
+bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult
+szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből,
+mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám!
+elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll
+fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül.
+Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment
+és semmi hiányság nem marad utána?
+
+Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek
+egy egész világ volt.
+
+A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek
+karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol
+játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész
+levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és
+eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi.
+Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám,
+kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a
+szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette
+volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla
+szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott;
+álmában és ébren és lélekzette… a fiát.
+
+A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott
+s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér
+szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult
+tőle.
+
+A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan
+lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem
+ismeri őt.
+
+A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos
+szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi
+ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb
+virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,
+hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu
+kasztenjébe.
+
+És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig
+egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu.
+
+Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon
+stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a
+vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga
+viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz,
+amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt
+fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek.
+Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők,
+igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi
+ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis
+ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi
+magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró
+csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a
+piros poharakban.
+
+Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária
+törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei.
+
+S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet
+ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port
+fel nem fedezhetel.
+
+És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós
+szemeivel reám néz s igy szól:
+
+– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? _Ama_
+Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát
+senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és
+fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém?
+
+Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét
+megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg.
+
+– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik.
+Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám
+őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.
+
+Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a
+nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.
+
+– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes
+öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta
+bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen
+aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy
+legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És
+mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a
+szegényeknek.
+
+Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével,
+hogy teljék az idő.
+
+– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna
+eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom,
+nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat.
+Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült
+mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi,
+hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive
+rajta.
+
+Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:
+
+– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam
+eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő
+nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben.
+Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő
+nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki
+virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam,
+szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne
+büntessen érte.
+
+Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.
+
+– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság
+terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam
+tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a
+szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt…
+
+Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy
+elővegyen egy táskát.
+
+– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.
+
+Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:
+
+– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám,
+aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten
+nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.
+
+És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –
+határozott, biztos lépéssel.
+
+
+
+
+KÉT FEHÉRNÉP.
+
+A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék
+kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is
+tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A
+Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott,
+ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a
+nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a
+gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák
+szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó
+állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne.
+
+A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a
+gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton
+jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén.
+
+– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának.
+
+Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár
+Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor
+hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a
+szekeresek.
+
+Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.
+
+– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.
+
+– Melyik?
+
+– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?
+
+Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az
+asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok
+szóba ereszkedtek a menyecskével:
+
+– Honnan való vagy?
+
+– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?
+
+– Ij! de harapós vagy.
+
+Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona
+után ment s azzal szót kezdett:
+
+– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak.
+
+Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.
+
+Utána ment.
+
+– Azt mondtam, hogy szépen laktak.
+
+– Akar valamit?
+
+– Idevaló vagy?
+
+Odavetőleg felelt:
+
+– Onnan alulról Sóváradról.
+
+– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.
+
+– Nekem sincs ügyem arrafelé.
+
+Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott,
+hogy barátkozni akar.
+
+– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen
+derék fehérnépnek?
+
+– Nem vagyunk magunkra.
+
+Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a
+beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón
+kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó
+nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott.
+Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal
+mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy
+mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel,
+poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy
+báránybőrös bundával, faragó szerszámaival.
+
+Ráki tolakodóan vallatta:
+
+– S szeretőd nincsen?
+
+– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.
+
+– Szét ne vessen a méreg, lelkem.
+
+– Hát legyen békén tőlem.
+
+Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek
+jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett
+be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.
+
+– Te vagy itt, Ráki hugom?
+
+Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte:
+
+– Mit keressz itt?
+
+– Mi gondja van rá?
+
+– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen
+vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát
+itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az
+ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te
+otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne
+kérdezze meg: hogy vetődsz ide?
+
+Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s
+elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan
+gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a
+szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról.
+Később görbén nézett Rákira:
+
+– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem
+tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek.
+
+Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály
+este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát.
+Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel
+s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány
+szótlanul ügyelt minden érkező szekérre.
+
+Ráki rászólt:
+
+– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?
+
+Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt,
+pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha
+ünnepre öltözött volna ki.
+
+– Csak nem a szeretődet várod?
+
+Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette:
+
+– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?
+
+– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony
+mellett.
+
+Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona
+kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből.
+
+De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár
+ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta
+a függő lámpát.
+
+Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más
+ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony
+felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán
+megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt.
+
+Ilona benn a szobában igy szólt:
+
+– Azt hittem valami baj érte az uton.
+
+– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni
+szerettem volna hozzád.
+
+Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván
+rákiáltott.
+
+– Mit akarsz az ajtón?
+
+– Nem szabad oda bemenni?
+
+– Láthatod.
+
+– Valamit dugdos kend ott benn?
+
+– Kinn elég tágas az erdő.
+
+Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.
+
+– Lassan he!
+
+– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!
+
+– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet,
+ahol neki tetszik.
+
+Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a
+könyöklésből. Erősebben folytatta:
+
+– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való
+tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom.
+Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.
+
+A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a
+házsártos ember vállára tette a kezét.
+
+– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s
+abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra.
+
+A székely felhuzta a vállát.
+
+– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem
+ha a falumbelivel parasztoskodik valaki.
+
+Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:
+
+– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?
+
+Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után.
+
+Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón
+fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.
+
+Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők
+mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen
+verne belé:
+
+– A mát–ká–ja… a mátkája.
+
+A falubelije utrakészen megállott:
+
+– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az
+Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami
+bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked
+urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az
+mi?
+
+Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni.
+
+Aztán rekedten igy szólt:
+
+– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.
+
+– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e
+valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám.
+
+– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen…
+
+A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak,
+aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az
+országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját,
+belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra
+a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta.
+
+Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a
+gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a
+gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott
+ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz
+zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér
+halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot
+hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna.
+
+Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a
+lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben
+két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel
+kapálózva.
+
+Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány
+világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn.
+
+– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.
+
+A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a
+leány.
+
+Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.
+
+Fönn a fogadós szólt:
+
+– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?
+
+– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban
+indulhassak.
+
+– Az Isten áldjon.
+
+Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az
+istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló
+ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s
+hangosan becsapta az ajtót.
+
+Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az
+embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból.
+
+Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán
+a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az
+eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél
+deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz
+fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól
+élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről
+lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett.
+
+Gyönge perczegés hallatszott.
+
+– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.
+
+A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló
+felé.
+
+Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg
+nesztelenül.
+
+A székely megragadta a Ráki kezét.
+
+– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.
+
+– Ki van ott? kiáltott a leány.
+
+– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a
+szeretőjéhez.
+
+A leány lerohant.
+
+– Ki az?
+
+– Ki vagy te?
+
+– Mit akarsz ott?
+
+A székely eleresztette az asszony kezét.
+
+– Mi közöd van hozzá?
+
+– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az utból!
+
+– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.
+
+– Mit akar? A mátkám van ott benn.
+
+– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a felesége
+vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki közeledik
+hozzám.
+
+Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.
+
+– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki ha
+mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged, tartom
+az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.
+
+A fogadós orditva rohant ki.
+
+A leány rémülten nézett az asszonyra.
+
+A láng bekapott a fedél szegletébe.
+
+A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a gyepre.
+
+– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek előttem.
+
+– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt.
+
+Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve
+hajtott:
+
+– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az
+alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége
+vagy? az ő felesége?
+
+A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész.
+
+– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy
+engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz
+körmömmel.
+
+– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki
+elhagyta a feleségét, a gyermekét…
+
+Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett,
+amely a lábuk előtt hevert.
+
+A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy
+szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.
+
+A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.
+
+– A lovak benn égnek! kiáltotta.
+
+Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától.
+Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat.
+
+Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét.
+
+– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…
+
+Mert a férfi sehol se volt.
+
+– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az
+asszonyokra:
+
+– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a
+fogatok. Inkább csebret ide mindketten…
+
+… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült
+a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön.
+
+A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan
+pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.
+
+
+
+
+
+KIS LEÁNY BAJA.
+
+Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis kandér
+tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért a kapum
+ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.
+
+– Hideg van, kis leány?
+
+Bátran szembe nézett velem s igy felelt:
+
+– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van, akkor nem
+fázik.
+
+– S neked dolgod van, kis leányka?
+
+– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell s
+aztán a gyermekre is sok a takaritás.
+
+– Ugy-e? Hát az anyád?
+
+– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak magunkra
+vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék megnézni a
+házat is, a gyermeket is. Jóskát – tette hozzá magyarázólag, – a
+fiucskát.
+
+– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy
+bizhatnák te reád Jóskát?
+
+A kétkedés ingerelte.
+
+– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony isten! én
+is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor este haza jön.
+Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam kicsi. Az anyám is reám
+bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy szólott: »Mari te«… mert
+engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják? – tette hirtelen utána. – Itt
+lakik a bácsi?
+
+– Itt… Mit mondott az anyád?
+
+– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az
+embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is
+volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot
+vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak az ne jött
+volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak czizmában jártunk s
+nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron
+papucsot vett.
+
+– És miért vett papucsot?
+
+A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:
+
+– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem,
+amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a hegybe, mert ingyen
+adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a gyümölcsöt
+apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak le s fel, tudja! s
+anyám kiült a ház elé szépen, hajadon fővel. Mert az ugy illik, hogy
+legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki,
+hogy »szép menyecske«. Ő örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig
+igazán gyönyörü volt.
+
+– S olyan gyönyörü volt?
+
+– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én mosdattam
+Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen bántam vele. Mert ő
+az én testvérem s aztán igen kedves is, csak látná. Már jár magától.
+Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a karomat, né, s azt kiáltom:
+»ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő mindjárt feláll a szék mellett és oda
+fut. De ugy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag.
+Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most
+mindjárt adok neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s
+aztán délbe…
+
+– S az anyád?
+
+– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy estefelé
+bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy
+szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a szalagokat. De azokat is
+visszadobta a ládába s kiment. De ismét visszajött és engem itt, itt
+megcsókolt az orczámon. »Légy jó, gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam
+rossz… Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S akkor
+Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette,
+összecsókolgatta és engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő
+nem mondott semmit, hanem elment…
+
+– Elment?
+
+– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!… tudja!… Az
+isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se láttam olyannak. Igy
+kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenkint vette elé a
+selyem derekakat, mikor sötét este lett és a pántlikákat, és megölelte
+és keservesen sirt. És igy kiáltott: »a topánka, a topánka, verje meg az
+isten…«
+
+Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta magát s
+így szólott:
+
+– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…
+
+– Ide fenn laktok?
+
+– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az
+apám is elmegy…
+
+– Hova megy?
+
+– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem jön. Azt
+mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg nem kapja.«
+Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki tudja, merre jár
+szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény egy szál topánkácskában
+ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már
+tüz égett, Jóska mégis felébredt a hideg miatt. Az isten áldja…
+
+Mosolygott s felkapta kanderját.
+
+– Aztán nem félsz, kis leány?
+
+– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska valami
+bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir, enni adok
+neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…
+
+– Az isten áldjon meg, kis leányka.
+
+Odább ment s aztán szaporán visszafordult.
+
+– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Ugy-e
+hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg. Az isten megfizet
+érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem
+az apámat: abból nem lesz jó. Ő még nekünk sem beszél, hanem
+rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi őtet…
+
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  A Nagy Lidi úra  1
+  Ö. T. O.  15
+  Esős alkony  27
+  Az Eliz nevenapja  41
+  Kaland  58
+  A tarvásári búcsu  72
+  A birtyóka  86
+  Elkésett  97
+  »A szigetvári vértanuk«  111
+  Az édes anya  123
+  Két fehérnép  134
+  Kis leány baja  148
+
+
+[Transcriber's Note:
+
+Javítások.
+
+Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
+
+A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
+
+3 |e látogtás |e látogatás
+
+10 |felsége után |felesége után
+
+11 |az iuditó |az inditó
+
+28 |miért mert láthat |miért nem láthat
+
+32 |babogtam |habogtam
+
+35 |gyermekei hevü-vüléseit |gyermeki hevüléseit
+
+36 |felem |felém
+
+39 |Aeneus |Aeneas
+
+43 |magához érvén |magához térvén
+
+44 |homédiázzék |komédiázzék
+
+50 |ez utczára |az utczára
+
+55 |Eliz, ráborult |Eliz ráborult
+
+56 |házbol |házból
+
+56 |fejébén |fejében
+
+59 |már ványasztal |márványasztal
+
+60 |És. miért |És miért
+
+62 |vonla |volna
+
+62 |segélyezett |szegélyezett
+
+68 |Próbálj hazudni |Próbálj hazudni!
+
+69 |hajtón |ajtón
+
+77 |segteni |segiteni
+
+78 |ide« |»ide
+
+79 |habtusát |habitusát
+
+81 |búcsosok |búcsusok
+
+93 |értélmetlenül |értelmetlenül
+
+101 |kézdezte |kérdezte
+
+104 |Csókné |Csokné
+
+110 |ez ezüst |az ezüst
+
+116 |gyergyákat |gyertyákat
+
+117 |Emma mosolyogva |Ella mosolyogva
+
+120 |Orvendek |Örvendek
+
+128 |rettenes |rettenetes
+
+128 |kel hi |kel ki
+
+133 |O jó |Ő jó
+
+134 |mosolgott |mosolygott
+
+136 |erefelé |errefelé
+
+138 |gyülek be |gyültek be
+
+143 |hangsan |hangosan
+
+145 |kiáltottt |kiáltott
+
+150 |tapolok |tapsolok]
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***
+
+Updated editions will replace the previous one--the old editions will
+be renamed.
+
+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
+law means that no one owns a United States copyright in these works,
+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
+United States without permission and without paying copyright
+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
+of this license, apply to copying and distributing Project
+Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
+and may not be used if you charge for an eBook, except by following
+the terms of the trademark license, including paying royalties for use
+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
+copies of this eBook, complying with the trademark license is very
+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
+of derivative works, reports, performances and research. Project
+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
+license, especially commercial redistribution.
+
+START: FULL LICENSE
+
+THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
+
+To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase "Project
+Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
+Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
+www.gutenberg.org/license.
+
+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
+Gutenberg-tm electronic works
+
+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or
+destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
+Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
+person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
+1.E.8.
+
+1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement. See
+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
+electronic works. See paragraph 1.E below.
+
+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
+Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
+of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
+works in the collection are in the public domain in the United
+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
+United States and you are located in the United States, we do not
+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
+displaying or creating derivative works based on the work as long as
+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
+that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
+Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
+same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
+you share it without charge with others.
+
+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
+in a constant state of change. If you are outside the United States,
+check the laws of your country in addition to the terms of this
+agreement before downloading, copying, displaying, performing,
+distributing or creating derivative works based on this work or any
+other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
+representations concerning the copyright status of any work in any
+country other than the United States.
+
+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+
+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
+immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
+on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
+phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
+performed, viewed, copied or distributed:
+
+  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+  most other parts of the world at no cost and with almost no
+  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
+  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
+  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
+  United States, you will have to check the laws of the country where
+  you are located before using this eBook.
+
+1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
+contain a notice indicating that it is posted with permission of the
+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
+the United States without paying any fees or charges. If you are
+redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
+Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
+will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
+posted with the permission of the copyright holder found at the
+beginning of this work.
+
+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
+
+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg-tm License.
+
+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
+any word processing or hypertext form. However, if you provide access
+to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
+other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
+version posted on the official Project Gutenberg-tm website
+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
+of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
+Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
+full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
+
+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+
+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
+provided that:
+
+* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
+  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
+  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
+  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
+  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
+  within 60 days following each date on which you prepare (or are
+  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
+  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
+  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
+  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
+  Literary Archive Foundation."
+
+* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
+  License. You must require such a user to return or destroy all
+  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
+  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
+  works.
+
+* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
+  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
+  receipt of the work.
+
+* You comply with all other terms of this agreement for free
+  distribution of Project Gutenberg-tm works.
+
+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
+Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
+the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
+forth in Section 3 below.
+
+1.F.
+
+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
+Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
+electronic works, and the medium on which they may be stored, may
+contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
+cannot be read by your equipment.
+
+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
+of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+
+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from. If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium
+with your written explanation. The person or entity that provided you
+with the defective work may elect to provide a replacement copy in
+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
+or entity providing it to you may choose to give you a second
+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
+without further opportunities to fix the problem.
+
+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+
+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of
+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
+violates the law of the state applicable to this agreement, the
+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
+remaining provisions.
+
+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
+production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
+or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
+additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
+Defect you cause.
+
+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
+
+Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of
+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
+from people in all walks of life.
+
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
+goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
+www.gutenberg.org
+
+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation
+
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
+U.S. federal laws and your state's laws.
+
+The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
+to date contact information can be found at the Foundation's website
+and official page at www.gutenberg.org/contact
+
+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
+Literary Archive Foundation
+
+Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
+widespread public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment. Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements. We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
+state visit www.gutenberg.org/donate
+
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
+
+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations. To
+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
+
+Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
+
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
+Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
+freely shared with anyone. For forty years, he produced and
+distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
+volunteer support.
+
+Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
+edition.
+
+Most people start at our website which has the main PG search
+facility: www.gutenberg.org
+
+This website includes information about Project Gutenberg-tm,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
diff --git a/66512-0.zip b/old/66512-0.zip
index 75b13b4..75b13b4 100644
--- a/66512-0.zip
+++ b/old/66512-0.zip
diff --git a/66512-h.zip b/old/66512-h.zip
index a8c0008..a8c0008 100644
--- a/66512-h.zip
+++ b/old/66512-h.zip
diff --git a/old/66512-h/66512-h.htm b/old/66512-h/66512-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..09fa0e9
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/66512-h.htm
@@ -0,0 +1,4001 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Transitional//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-transitional.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek by István
+Petelei</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+
+table {
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+}
+
+td {
+ padding-left: 1em;
+ padding-right: 1em;
+}
+
+.pagenum {
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.tdr {text-align: right;}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.figcenter {
+ margin: auto;
+ text-align: center;
+}
+
+.poem {
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+h2 img {
+ margin: auto;
+ margin-bottom: 2em;
+ display: block;
+}
+ 
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+.transnote {
+ background-color: #E6E6FA;
+ color: black;
+ padding: 0.5em;
+ font-family: sans-serif, serif;
+ font-size: 0.9em;
+}
+
+.transnote p {
+ text-align: center;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+
+<div style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek, by István Petelei</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
+most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
+at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you
+are not located in the United States, you will have to check the laws of the
+country where you are located before using this eBook.
+</div>
+
+<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: Vidéki emberek</p>
+<p style='display:block; margin-top:0; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:0;'>Novellák</p>
+
+<div style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: István Petelei</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>Release Date: October 10, 2021 [eBook #66512]</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>Language: Hungarian</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>Character set encoding: UTF-8</div>
+
+<div style='display:block; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian Electronic Library</div>
+
+<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***</div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>
+<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_155">155</a>. oldalon
+található.</p>
+</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p class="center"><span class="caption-150">AZ ATHENAEUM
+OLVASÓTÁRA</span></p>
+<h1>VIDÉKI EMBEREK</h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">(NOVELLÁK)</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">PETELEI
+ISTVÁN</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption-large">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">AZ ATHENAEUM IROD. ÉS
+NYOMDAI R. T. KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">1898</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">Budapest. Az
+Athenaeum r. társulat könyvnyomdája.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id=
+"Page_1">-1-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />A NAGY LIDI
+URA.</h2>
+</div>
+<p>Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a
+Nagy Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a
+félrevonuló, alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy
+elbujni iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult
+akar lenni.</p>
+<p>Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg
+magának ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a
+vargának hires szépségü lányát: Lidit.</p>
+<p>Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu
+mályvát láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért
+vissza az emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az
+megelevenedett a virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás
+lehetett, mint ez a szép virág. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_2" id="Page_2">-2-</a></span></p>
+<p>E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett
+az én kis Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi
+megszökött egy gazdag urfival.</p>
+<p>A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis
+iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek.</p>
+<p>Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány
+emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a
+Lidi harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon
+el.</p>
+<p>Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka
+volt, a min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett.
+Mindjárt ki is lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a
+hamvas kádak közül, a nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett
+keszkenyő helyett s slájert kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik
+jele volt.</p>
+<p>Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre
+kaczagtak a kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket
+rakni fog a menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott
+rosszul számitottak. Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát,
+kivált ha látták. Az utczán <span class="pagenum"><a name="Page_3"
+id="Page_3">-3-</a></span> szüntelenül locsogott neki, hogy
+észrevehette akárki milyen jól telik az életük. És
+megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti és
+visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett,
+hogy az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a
+tempókat.</p>
+<p>Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek
+voltak, hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az
+ura mellett, hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes
+is.</p>
+<p>A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is
+észrevette őt. Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes
+urfi), meg is látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan
+beszélt Novákkal s úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt
+látni azt. S nem a feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz
+egy-két szóval.</p>
+<p>De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a
+Novákék életében), igy szólt:</p>
+<p>– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A
+kertje a herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő
+kocsikat tart s őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes
+maga is. Onnan mennek a medvére. Az <span class="pagenum"><a name=
+"Page_4" id="Page_4">-4-</a></span> egyik teremben csupa velenczei
+tükrök vannak s még a falon is szőnyeg. Tudod! a falon is
+gyertyatartók és tele viasz-gyertyával persze.</p>
+<p>Aztán váratlanul tette hozzá:</p>
+<p>– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be
+büdös.</p>
+<p>Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan
+ismerte Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült
+helyét találta odahaza.</p>
+<p>Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért,
+mert azon este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan
+lefeküdt; másnap pedig nem irhatott levelet az urának, mert Lidi
+fogyatékosan ismerte a betüket… Annyit megértett, hogy a
+faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi a viaszgyertyánál. És mert
+ez egészen érthető volt, nem haragudott Lidire, de mélyen
+elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét.</p>
+<p>– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt.</p>
+<p>Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se
+kérdezte tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes,
+hogy elment, mert nem szerette a faggyugyertyát. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span></p>
+<p>Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi
+egyébre se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany
+haját: hajlós derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a
+ringy-rongy holmikat, tapogatta, simogatta.</p>
+<p>Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az
+ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az
+egész ember rendetlen lett és hamar öregedett.</p>
+<p>Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért
+menjen, hogy vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya
+lobogott a pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová
+menjen?</p>
+<p>Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet
+gyanusitotta Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna.</p>
+<p>A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is
+kérdezett tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő
+szemet vetett rá, hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott:</p>
+<p>– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre
+lett. Elment úgy látszik. <span class="pagenum"><a name="Page_6"
+id="Page_6">-6-</a></span></p>
+<p>– Messze? rebegte Novák.</p>
+<p>Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre,
+messze.</p>
+<p>Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem
+volt valami urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre
+gondolt: hogy ha a dolog igy van… akkor ő az asszony után megy.
+Addig abban reménykedett, hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény
+asszonyt. Igy se szükséget nem lát, se örömök hiján sincsen. De ha
+igy van a dolog, akkor Novák megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem
+adhat neki… de hátha Lidi nyomoruságban senyved. Valami oktalan
+állati vágy fogta el, hogy magához ölelje Lidit, őt védve,
+oltalmazva; törődve, verejtékezve érette.</p>
+<p>Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor
+megmozdult a föld alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki
+kaszával rohantunk hozzánk hasonló szegény emberekre, velünk addig
+békén élő szegény emberekre – nevezve ki őket ellenségünkül, a
+szabadság nevében hogy – öljünk.</p>
+<p>Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és
+egymásra mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a
+részleteket; a vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte
+<span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> a
+gyep, a sebek is tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és
+beszéljünk egyébről.</p>
+<p>Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba,
+aztán kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy
+kavarodásban. Senki se tudott hirt felőle.</p>
+<p>A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se
+került vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik)
+kenyér nélkül maradt.</p>
+<p>Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot,
+jövőt, lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul.
+Nováknak azonban maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett
+társa után s nem veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha.
+Akkor aztán ah! de fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek
+majd mint a mesében, mig meg nem halnak.</p>
+<p>Azért Novák dolgai után járt.</p>
+<p>Ő megállapodott a jövője felől.</p>
+<p>Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a
+világ végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált
+párjával.</p>
+<p>Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből
+hadseregek lettek; harangokból <span class="pagenum"><a name=
+"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> ágyuk; éretlen suhanczokból
+érczkemény hősök; maga Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha
+egész életében azt csinálta volna.</p>
+<p>Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a
+felesége után megy.</p>
+<p>Ez egy vasszekér lesz.</p>
+<p>Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna
+állani, akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első
+forog tovább. Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a
+kerekek tetejébe; egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a
+kerekeket, hogy jobbra térjen, balra térjen. Mindez igen érthető
+dolog. Az első kerék megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és
+tovább gurul. Hegyen fel, lejtőre le; mezőn, erdőösvényen,
+zajtalanul szaporán. Ah! az ember hasitja a levegőt, akár a szálló
+madár.</p>
+<p>Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő
+már látja és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az
+arczát. Fák lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt
+versenyt száll vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad
+el. Hajrá! hegy ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi
+van a végében. Novák határozottabb formáju lett, mint <span class=
+"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> olyan, akinek
+valósággal czélja van. A szemei fényesebbek lettek, – de a teste
+hitvány lett, mert sokat éhezett.</p>
+<p>A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben,
+a tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt:</p>
+<p>– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz
+csinálni, azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen
+okvetetlenül elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát,
+élj meg, ha én is élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is.</p>
+<p>És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok
+czella állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette
+vissza.</p>
+<p>Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány
+esztendő telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a
+kalapácsa csapásai, a reszelő kaparása.</p>
+<p>Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a
+fekete éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal
+megbántotta Novák. Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással
+próbálgatta a kis ember s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a
+veres vasra… <span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span></p>
+<p>Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba
+vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt,
+srófot. A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik
+kerék foga. Ez a taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul.</p>
+<p>Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való
+templomozás végén mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s
+igy szóltak fejcsóválva:</p>
+<p>– Nem bolondság az amire e szegény törekedik.</p>
+<p>Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a
+határai az okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy
+ábrándért, mely dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a
+becsület mesgyéjét. Van ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény
+Nováknak egyedül miért tiltaná meg kegyed, hogy vaskocsit
+kalapáljon, amikor ő a felesége után akar menni?</p>
+<p>– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi,
+főtisztelendő ur; igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen
+ugyszintén, amely engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon
+lesz rajta, az közös legyen a renddel.</p>
+<p>A gvardián nagy tenyerét szeliden végig <span class=
+"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> lengette a
+Novák hitvány vállán s résztvevően igy szólt:</p>
+<p>– Te szegény.</p>
+<p>A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva:</p>
+<p>– Ez ember jól beszél és szépen szólott.</p>
+<p>Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek
+nem állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak…
+Csak még egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi
+kerekeket. S azzal megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a
+dolgot. Csak egy kis kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a
+magáét, aztán megyünk.</p>
+<p>Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás
+kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával,
+kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel.
+Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál.</p>
+<p>Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi
+ismerősei már alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az
+emésztődés; s megőszült egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán
+lógott, amely csizmaszárát verdeste. Habozva, szinte félénken
+huzódott el alkonyatkor mégis a házak <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> mellett,
+kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék valakinek.
+Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen lesz.
+Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott.
+Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A
+szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett.
+Ah! nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy
+szegény busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán
+köny boritja, tenyerét tán idegenek kilincse töri fel.</p>
+<p>Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra
+indult a város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a
+fedeleken, csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak
+végig a piaczon. A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s
+czéhzászlókat lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg
+emberek, leánykák s vikleres vén asszonyok tódultak a város vége
+felé.</p>
+<p>A fráter igy szólt ebéd után:</p>
+<p>– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«.</p>
+<p>– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az?
+<span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span></p>
+<p>Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet
+vetett. Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész
+asztal. Innen a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve,
+hangosan énekeltek.</p>
+<p>Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák
+hangosan mondta, s felmagasztalva verte a mellét.</p>
+<p>Aztán a fráter igy szólt:</p>
+<p>– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a
+vasutért.</p>
+<p>Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy
+alázatoskodott:</p>
+<p>– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is?</p>
+<p>Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis
+utczákon ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai
+fehérlettek a hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér
+nyilt a Maros csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre.</p>
+<p>A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez
+az a szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét
+sem érte be az emberi szem. <span class="pagenum"><a name="Page_14"
+id="Page_14">-14-</a></span></p>
+<p>És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a
+falán s körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott.</p>
+<p>Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen.</p>
+<p>S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi
+lépett ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre.</p>
+<p>S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és
+nem vonva mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a
+szalagon mind sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen,
+vágtatva, hogy a fergeteg utól nem érné.</p>
+<p>Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához
+szoritotta mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen,
+kétségbeesve:</p>
+<p>– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták.</p>
+<p>S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre.</p>
+<p>A barát hozzá sem kaphatott.</p>
+<p>Hát letérdelt mellé s igy szólt:</p>
+<p>– Mi lelte testvérem?</p>
+<p>Azonban senki se felelt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch2.png" alt="" title="" />Ö. T. O.</h2>
+</div>
+<p>A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a
+szőcs.</p>
+<p>A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami
+ilyesféle s diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára.
+Nevezetesen Jóska is több latin szót toldott bele a beszédébe.
+Olyan kistestü, kopasz fejü, kacsaszerüen járó emberke volt, mint
+az apja; csak oly szertelen alázatossággal köszöntgetett az utczán
+s a kereszt előtt emelte le a süvegét s fogta össze a kezét.</p>
+<p>Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen
+tartotta, a virágos csészék között. Emlékezem a csiki
+imádságoskönyvére, melyben sok veresbetü volt keverve a feketék
+közé s oly szörnyü képek, hogy az ember magába kellett, hogy
+szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> beteg
+ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal
+nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka
+alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu
+nyelvvel. E könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan
+imádkozni Pánczél Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki.</p>
+<p>Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy
+tudtuk, hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő
+urakkal is jó ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát
+kikérni. Kivált házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly
+kenetesen, oly szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből
+példákat, hogy azon volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh
+gondolj Sárára, óh, gondolj Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több
+efféle – s a felek gondolhattak a nevezettekre mind azt, ami nekik
+éppen tetszett, de az annál hatásosabb volt.</p>
+<p>Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből
+következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy
+kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt,
+egy nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva
+hangján igy oktatta Pánczélt: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_17" id="Page_17">-17-</a></span></p>
+<p>– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy
+csontja nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van.</p>
+<p>– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél.</p>
+<p>Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket
+mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára,
+amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a
+rózsákat a tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a
+munkájáról, hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de
+járjon a kezed is.«</p>
+<p>Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta
+egymásra a garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur
+megajándékozni szokta a jóakaratu embereket.</p>
+<p>Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen
+nagy tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól
+felgyult a konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett.
+Nagy volt a veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy
+égtek, mint a gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat
+kiabáltak, de nem tudtak semmit csinálni, csak a szakácsnét
+mocskolták. Egy üszök és romhalmaz lett a piacz napkeleti sorából.
+<span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span></p>
+<p>A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és
+kimondták, hogy tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy
+lelkesülés támadt s a parancsnok mindjárt megrendelt magának egy
+istentelen lófarkas sisakot s egy ezüstös bárdot. Hoszszu
+tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb emberek törték a fejüket,
+hogy miképpen lehetne leghatékonyabban kiöltöztetni a nagy számban
+jelentkező önkénteseket. Gomb és sujtásmustrák jártak kézről-kézre.
+Senki se beszélt egyébről, mint a kötelekről, létrákról,
+vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály érdekelte a
+városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és szivattyusok
+osztálya.</p>
+<p>Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra
+vállalkozott, hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy,
+robusztus ember. Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék
+voltunk arra, hogy a legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik
+ki.</p>
+<p>Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki
+valaha káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást
+elvadásztak a polgárok elől.</p>
+<p>De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a
+tisztelt tagok szivét birja az, aki <span class="pagenum"><a name=
+"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> a szakasz előtt jár. Jobbra
+nézni – balra nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon
+rohanjunk a tűzbe«. Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy
+elviselt káplár után!</p>
+<p>E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok
+lettek mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt
+kandidálta egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit
+Pánczél büszke örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei,
+műveltsége megbecsülésének ismerte el. A gallérjára két sor sujtást
+vartak fel, s egy oly kis csinos bőrtokos baltát kapott az
+oldalára, hogy azzal (bárha mit se lehetett vele kezdeni)
+büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy táblát ily felirattal:
+<i>Ö. T. O. szakaszvezető</i>.</p>
+<p>Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még
+a keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás
+következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az
+utczában. Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla
+zsinóros zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott
+meg a házak előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de
+hüvösen adott kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen
+gesztikulált a kezével. <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span></p>
+<p>A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek
+világos következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e,
+hogy ilyen öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék
+a parasztokkal? Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott
+nyers állatbőröket fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja
+végig a flaszteren: »Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony
+ezt vedd, azt tedd«… És a kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés
+szerencsével tett, vett, árult és vásárolt.</p>
+<p>Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki
+a szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen
+foghat meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a
+hamvasba forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be
+egy segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal
+az udvarra… Az Isten őrizzen…</p>
+<p>S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él
+mogorva egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma
+itt, holnap ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a
+gyakorlatra. A gyakorlat után egypár barátságos szó következett,
+amit az ember állva nem végezhet. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> Az asztalnál pedig első szék
+jut egy kétsujtásos polgárnak; büszkeség… büszkeség…</p>
+<p>A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék
+csapat a városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy
+botjával, a mészáros ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána
+jönnek a csapatok. Bal, jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik
+szakasz élén Pánczél Jóska. S az emberek nézik, ki csodálkozva, ki
+irigykedve az utczán.</p>
+<p>S ez igy ment, s most a tavaszig.</p>
+<p>Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei
+bomladoznak, hogy a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban,
+hogy a labdázó gyermekek zajától hangos lett a berek tisztása, s
+hogy rudra akasztott, összekötött lábu bárányokat visz a mészáros
+az udvarára, – most a tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu,
+áldott jó öreg bácsink) megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik,
+igy recscsent Pánczélra:</p>
+<p>– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő.</p>
+<p>– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg
+szakaszvezető.</p>
+<p>– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell <span class=
+"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span>
+csináltatni neki. Egy kis koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat.
+Nem is nő meg, ne félj.</p>
+<p>Aztán nyersen rákiáltot:</p>
+<p>– Hol a gyerek:</p>
+<p>Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb,
+kezesebb ember lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki
+a doktorral, – egy olyan emberrel, aki a halállal birkózni se
+fél.</p>
+<p>Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős
+nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének:</p>
+<p>– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk…</p>
+<p>Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől:</p>
+<p>– Nagyon gyenge a szegényke…</p>
+<p>A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó
+elé állott, nyersen rivalt az asszonyra:</p>
+<p>– Nem hallottad? Hozd ki.</p>
+<p>– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem.</p>
+<p>Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad…</p>
+<p>– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva
+vágott közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg.
+Tekergő. Mit dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a
+gyerek?</p>
+<p>A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt.</p>
+<p>– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres
+ez a konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök?
+Ostobaság.</p>
+<p>Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett
+maradt.</p>
+<p>– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A
+lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával?</p>
+<p>Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe
+Pánczéllal:</p>
+<p>– Kiköltöztök tán?</p>
+<p>A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s
+a karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan
+gyermekfej sárgállott ki. <span class="pagenum"><a name="Page_24"
+id="Page_24">-24-</a></span></p>
+<p>A doktor bácsi mélyen morgott:</p>
+<p>– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol
+vannak? A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő?
+Hol a te hires kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az
+apád keresztje. Honnan hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted
+nekem, valami szentéletü remete adta neki. Ühm…</p>
+<p>Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen
+mondta:</p>
+<p>– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon.
+No, hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te
+ur! Az én dolgom az, hogy lássam a gyermeket…</p>
+<p>Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha,
+medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra.
+Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden
+megsimogatta táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta,
+megfogogatta lassan.</p>
+<p>Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus
+kiséretében szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz:</p>
+<p>– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>
+<p>Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt:</p>
+<p>– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne
+essél kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot
+készen kapod meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy
+orvosságot vehessetek. A kinin drága pedig egy ily uraság zsebének.
+A kenderkötél olcsó azonban… De egy kis czitromos viz csak kikerül
+még a szegénykének. Hátha eladná az uraság a sisakot meg a bárdot.
+Annak az árával lehetne még kezdeni valamit. A czitrom darabját
+sustákkal vesztegetik a városban.</p>
+<p>Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk
+büszkeségére. Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe,
+sőt rávágott az ajtófélre, hogy döngött.</p>
+<p>Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére.</p>
+<p>Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől:</p>
+<p>– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett,
+mintha elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek
+lelkét értette. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>Majd tompán folytatta:</p>
+<p>– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos
+igaz. A tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád,
+ami ott hever – mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De
+szerencsétlenségtől csak nem tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos
+Isten felettünk.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/1.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch3.png" alt="" title="" />ESŐS ALKONY.</h2>
+</div>
+<p>Oh szépséges nyári alkony te!</p>
+<p>Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy
+bezárt ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos
+volt a levegő, mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje.
+Csepre csepp halk zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve
+rádőltek a nedves levegőre, az illatukba úgy betakarózva, mint egy
+kaczér leány a fátyolába. A kerti ház mögött vékonypénzü rezgő
+nyárok, e szaporabeszédüek, nyughatatlankodtak. És viola, viola
+nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama viola illata ez a régi, a régi…
+Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az agyam valamelyik zugába akkor;
+s annyi idő mulva most felelevenedik, s libeg a deres fejem körül.
+Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami énekes madár, de
+verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p>
+<p>Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki
+hozta csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső
+csak oly szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek,
+a legények szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is
+ragyogott, minden nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk.
+Az urak is lejöttek.</p>
+<p>Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü
+nagy kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is,
+aki elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a
+gazdatiszt, a fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és
+mellette a felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a
+sugár, égőszemü Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék
+karton; s mély kékség a szemében, mint a magosságbeli ég.</p>
+<p>Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt:</p>
+<p>– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is
+tudakozódott utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan
+asszony ez?</p>
+<p>– Beteg tán?</p>
+<p>Az anyám nem szerette őt.</p>
+<p>– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias <span class=
+"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> asszony ez
+és unja az öreg urát, azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és
+dicsért. Valamit tán akar. De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az
+beteg legyen?</p>
+<p>Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék
+reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett
+hajamból egy pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a
+homlokomra, szük kézelőmet gavallérosan a kezem fejére
+vonszolgattam. Mindez hiba, bün, ha megbocsáthatatlan vétek az
+ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor kezdtem borotválgatni. A
+tanitó-házba az én édes, istenes anyám imazsámolyt állitott oda
+szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából. Ah! sajgó térddel
+törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom fordulva,
+hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda be.
+Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca
+sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü
+szók nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is.</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Ki nem birom hölgyem
+tekintetét<br /></span> <span class="i0">Nincs hüvös barlang, mely
+előle véd<br /></span> <span class="i0">S nem nyujt menedéket
+esthomály.«<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span></p>
+<p>Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem:
+Klárit a gazdatiszt feleségét.</p>
+<p>Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se
+tudtam a teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy
+féltem tőle. Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se
+vett. Képtelen álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott
+hullassam fiatal véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a
+nevéről nem daloltam, mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a
+Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti nagyot nőtt a szememben s oly
+szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az utczán, nehogy
+megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a templomba. Az
+érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a sekrestyén
+át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség…</p>
+<p>Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom.</p>
+<p>Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról
+ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten
+szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva.</p>
+<p>Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az
+első misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!«
+<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span></p>
+<p>E megy<i>ünk</i>-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a
+gimnáziumban. Ha <i>ő</i> kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én
+elibe fölkiálltva: »Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek
+<i>előtted</i>« és a szivem persze meg fog szakadni.</p>
+<p>De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a
+Klári képét behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban
+mégis egyszer, hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári,
+olyan ragyogóan, hogy a szemem könybe lábbadt s ledobtam a
+pokróczot magamról, hogy hüljek meg, betegedjek meg és haljak meg a
+ragyogó Kláriért, aki busulni fog utánam és nem fog se enni, se
+inni, se aludni.</p>
+<p>A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben,
+mégis remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt
+elhaladtunk. Ott volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és
+nyájasan felém bólintott. Mint kigyultam! s befogtam a számat a
+tenyeremmel, hogy ne üvöltsek torokszakadtáig.</p>
+<p>A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a
+legelésző bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy
+szólva hősiesen: »ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek
+<span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span> voltak, az ajakam azonban rebegett és
+dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra, amelyekkel
+megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam, hogy
+sirni szerettem volna.</p>
+<p>Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói
+porta szakállszáritóján.</p>
+<p>– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz.</p>
+<p>Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt.</p>
+<p>Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy
+volt megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak
+vége ez volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy
+szóltunk, mint az élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk
+szemben) »mikor a fiunk plébános lesz«, »mikor a nagybőjti
+prédikácziókat mondja és mindenki sir«, »mikor a fiunknak majd
+olyan sárga kanczái lesznek, mint az apátnak«.</p>
+<p>És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem
+volna a mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott
+tánczolni vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a
+szivemben a földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam
+már az igazi ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur! <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p>
+<p>És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab
+borult, amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a
+látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és
+litániák zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely
+lombos ágat keres, hogy megpihenjen rajta.</p>
+<p>A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi
+barátklastromba a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a
+kongó gangon át hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan
+ismét az Ő jóillatu házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a
+mezőhavas gyapjas orma felett.</p>
+<p>Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a
+diligenczia megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a
+fejem bubját, bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával…
+és szolgáljam egész lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett
+valót.</p>
+<p>S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes
+esős nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók
+kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény,
+aki az édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének
+engem, érdemetlent. <span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span></p>
+<p>Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, –
+mint az édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő
+léleknek irját én hordom, aki az Ur igéjét hirdetem.</p>
+<p>Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál
+állottam meg. Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz
+illő. Klári (kit az urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén
+félrevonult a csür ajtajából s hozzám jött.</p>
+<p>– Az őszön szentelik?</p>
+<p>A szemébe néztem.</p>
+<p>– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet…</p>
+<p>Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra,
+de a szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem
+a nézésére. Halkan kérdezte:</p>
+<p>– S boldog-e?</p>
+<p>Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha
+lemondóan felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy
+tettem, mintha nem hallottam volna a kérdést. De <i>ezért</i> jött
+ő? Fölfegyverkezve jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha
+fenyegetve van – de ő támad ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább
+léptem: <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span> Ő ismét mosolygott, és végigvonta ragyogó
+szemeit a reverándán át a hajamig.</p>
+<p>Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna,
+utána léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s –
+emlékezem – úgy gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától
+menekedem. Nem, mert őt kelle követnem, mint a vaspor a
+mágnest.</p>
+<p>A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü
+lomb. Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett
+valami bennem. A hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony.</p>
+<p>– Miért kerül minket?</p>
+<p>Reám gondolt.</p>
+<p>– Én… dehogy.</p>
+<p>– Napok óta itt van s nem keresett fel.</p>
+<p>Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott.
+Egy faágat tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta:</p>
+<p>– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan
+élünk magunkban. Minden megváltozik. Maga is.</p>
+<p>Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte.</p>
+<p>– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett.
+Természetesen, hát a gyermeki hevüléseit <span class=
+"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> már
+szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi egyhanguságban. Nincs,
+akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is? Kit lássunk
+itt?</p>
+<p>Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy
+lépéssel hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A
+verebek csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen.</p>
+<p>– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a
+»hosszuréten«, mikor a csuf fekete bivalyok felém törtettek…
+Mondja! és (kaczéron pillantott vissza), csak véletlenül volt ott
+maga akkor, hogy olyan hirtelen előtermett az árokból
+segitségemül?</p>
+<p>Szégyeneltem hazudni.</p>
+<p>– Gyermek voltam.</p>
+<p>– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf
+lett az orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a
+termetem? A veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény
+asszonyért. Akkor kereste. Vallja be, vallja. Igaz?</p>
+<p>Hazudozó ajakkal vétkezzem-e?</p>
+<p>– Emlékezik reám?</p>
+<p>Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy
+kissé, amint a testéről beszélt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p>
+<p>– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a
+szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent
+György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi
+avatja hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az
+életüknél is. El lehet-e felejteni ezt?</p>
+<p>A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A
+lucskos betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más
+hangból mondta később, uj hurokra csapva a vonóval.</p>
+<p>– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a
+mosolygást; az édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan?
+Nem nehéz-e a csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg,
+hol kapható az erős szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm
+szeretetéből. Mivel gyógyitotta magát? Adjon belőle…</p>
+<p>És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött,
+közbevágva ugy kérve, mint egy gyermek.</p>
+<p>– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény
+elhagyatottnak… Az uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt.
+Örömek nem teremnek már neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt,
+<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
+"Page_38">-38-</a></span> – mi várjon? Lemondani – oh tanitson meg.
+A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt vagyunk
+esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve…
+Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani
+az életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá.</p>
+<p>Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött
+volna, akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai
+suhognak-e fölöttem? Mintha levetve szépséges testét, a lelkét
+látom benn… a testnek magvát, amely fekete és keserü, mint az
+epe.</p>
+<p>Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje,
+mikor borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni
+véltem, hová indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: –
+borzalmas és visszataszitó.</p>
+<p>Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két
+veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén
+kövér álla alatt…</p>
+<p>Csuf volt.</p>
+<p>A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a
+magányosan álló nyári lakás <span class="pagenum"><a name="Page_39"
+id="Page_39">-39-</a></span> felé ment, amely mellett a
+rezgő-nyárok locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és
+kezét nyujtotta. Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva
+volt, mintha fáradt volna.</p>
+<p>– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége
+látszott a lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk?
+Az eső, lássa, beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és
+beszél nekem, és tanit a lemondásra… Akar?</p>
+<p>Megállottam az ösvényen.</p>
+<p>Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó
+barlangba lép Aeneas:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">… E nap volt a bajok
+forrása,<br /></span> <span class="i0">ez, a keserü gyász
+kezdete.<br /></span></div>
+</div>
+<p>Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat.</p>
+<p>– Nem… Már leszállt az est.</p>
+<p>Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt:</p>
+<p>– Igaza van. Menjen.</p>
+<p>És belépett magában.</p>
+<p>Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája.
+<span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span></p>
+<p>Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony.</p>
+<p>Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem
+sóvárgással vagyon még tele.</p>
+<p>Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze:</p>
+<p>– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur?</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/2.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
+"Page_41">-41-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch4.png" alt="" title="" />AZ ELIZ
+NEVENAPJA.</h2>
+</div>
+<p>Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis
+Engel Eliz, a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a
+nevenapjára, az édes anyjától mindig kapott egy szál virágot és
+mennyi édes ölelést! Ah! Az Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint
+egy lucskos, csuf őszi nap…</p>
+<p>Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára,
+de az utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert
+összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne
+essék. Megijedt és segitség után nézett.</p>
+<p>– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang.</p>
+<p>Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt.</p>
+<p>Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span></p>
+<p>– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra.</p>
+<p>Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei
+voltak. Kábultan a segitőhöz simult.</p>
+<p>– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a
+kezemet.</p>
+<p>Eliz megsimogatta a homlokát.</p>
+<p>– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék
+menni.</p>
+<p>Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal
+ember kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett
+volna kikapcsolni.</p>
+<p>– Segitsek?</p>
+<p>Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De
+gavallér ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka
+nyakán babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s
+vitte.</p>
+<p>Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta
+Szabó), mint akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt
+vitte, az ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.«
+Egy kicsike ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga
+megállott előtte.</p>
+<p>Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal.
+Nevelő volt egy gazdag boltos <span class="pagenum"><a name=
+"Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> gyermekei mellett. Az
+utczáról ismerte Szabó. Amint a gyermekekkel sétált, Szabó
+szóbaállt az apróságokkal, hogy a kisasszonyhoz szólhasson. A
+gyermekek anyja (egy házsártos, szájas hölgy) észrevette ezt:</p>
+<p>– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék
+valaki! Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet
+s kivel nem.</p>
+<p>Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a
+kisasszony.</p>
+<p>Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon
+megállani.</p>
+<p>– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom.</p>
+<p>Azután ismét támolygott. Szabó megfogta:</p>
+<p>– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta.</p>
+<p>Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már.
+Mosolygott s beszélt, hogy beszéljen, mert látták.</p>
+<p>– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan
+voltam.</p>
+<p>Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg,
+aki kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az
+asszonyom <span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span> felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt
+vett magán s kivonta a karját. A falhoz támaszkodva ment be a
+kapun. Zavartan köszönt Szabónak. Félve lépett be a szobába.</p>
+<p>Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette.</p>
+<p>– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a
+butorokat.</p>
+<p>– Nem, nagysád.</p>
+<p>– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok
+sem vak, sem bolond! Nem sétált?</p>
+<p>Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott:</p>
+<p>– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát.</p>
+<p>– De nagysád…</p>
+<p>– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a
+kisasszony? Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne
+mondja nekem, hogy ő hol volt…</p>
+<p>Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett
+álló székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét:</p>
+<p>– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én
+beszélek! Szinpad ez? <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
+"Page_45">-45-</a></span> ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez
+egy becsületes ház. Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a
+katonák, itt nem szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak
+a kaszárnyából senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony.</p>
+<p>Eliz fölemelkedett. Remegett.</p>
+<p>– De nagysád… nagysád…</p>
+<p>– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a
+becsületes házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret
+adok, az olyan legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba
+akar állani velem. Ezt rójja itt mindenki a füle mellé.</p>
+<p>Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az
+ajtót.</p>
+<p>A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A
+keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye
+benne.</p>
+<p>Mi történt vele?</p>
+<p>Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak
+mondják őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment
+ismét férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott
+Elizzel, hogy az anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?«
+kérdezte haragosan. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span> Eliz hány éjszakán látta azt a feldúlt
+arczot. »Ha nem adtál volna okot reá, észre se vett volna« mondta
+az anyja. Eliz erre a szóra s arra a tekintetre elfutott a pihés
+fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében és ime…</p>
+<p>Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu
+hozzá? Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent
+hoz a tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja
+magán ezt. Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe
+álljon az asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni
+kezdte a sirás s az indulatossága könybe fuladt.</p>
+<p>Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott
+s lerogyott egy székre.</p>
+<p>Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott:</p>
+<p>– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson.
+Azt hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit.</p>
+<p>Félig sikoltozva tört ki:</p>
+<p>– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért?
+Megbántottam valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a
+szeretőmhöz járok? Én? én? <span class="pagenum"><a name="Page_47"
+id="Page_47">-47-</a></span></p>
+<p>– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél?
+Cseléddel beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No
+nézz oda, erre a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az
+ablakom előtt és még ő áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez
+szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják.</p>
+<p>Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a
+leány mellé állott.</p>
+<p>– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így
+beszél, annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves
+személynek helye nincs itt. Érti? Tudja?</p>
+<p>Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy
+Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek
+még a nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben.</p>
+<p>Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma.
+Irma: a gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg
+nem tür; – aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki
+selyemben jár a templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy
+granatéros, hogy döng a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum
+alatt eligazit mindent s amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan
+sir; Irma, aki haragban van a félvilággal, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> a másik
+felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; – Irma: ismerik-e
+őt?</p>
+<p>– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben,
+mert Eliz arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt,
+oly erőtlenül leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna
+belőle. Lerogyott a székre, az ajaka összeszorult s a szemei
+lecsukódtak. Irma asszony ledobta a kezéből a keféit, hirtelen
+megfogta a leány hátrahanyatló fejét: »No nézd, nézd, dadogta. –
+Eliz… kedves… no… no… dadogta és megfogta a leány kezét s simogatta
+a leány hideg homlokát, haját, s fölemelte a derekát, hogy
+levegőhöz juttassa.</p>
+<p>Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a
+fejét. A vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette.
+Irma ráriadt:</p>
+<p>– Mi kell?</p>
+<p>– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán
+szüksége reám?</p>
+<p>– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a
+legokosabb…</p>
+<p>Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan
+sajnálkozó tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura
+azonban <span class="pagenum"><a name="Page_49" id=
+"Page_49">-49-</a></span> ne elegyedjék a házi dologba. Menjen a
+boltba. Gyöngéden ébresztgette s mikor nagykésőn, gyönge kis
+sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s visszahuzódott, nehogy
+gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a leány fölsóhajtott s
+a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s kiment. Ezzel
+tartozott a tekintélyének.</p>
+<p>A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja.
+Fölkelt, könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt
+bátorsága, hogy ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az
+utcza népes és zajos volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja
+töltötte meg. Ha ő védekezne, azt nem hinné el. Mit tegyen?
+Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova menjen. Haza. Hát van neki
+otthona? A hegyek, völgyeken tul való otthonában ott egy
+kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az apja. Itt? Innen
+elhajtották. Hova menjen?</p>
+<p>Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az
+utcza közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a
+századok Az egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen.
+Ah! a menekedés! Szabónál van az ir… <span class="pagenum"><a name=
+"Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p>
+<p>A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az
+igaz. Ah, a Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne
+Eliznek? Az Isten ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és
+szóljon. Sietve kiment az utczára.</p>
+<p>Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a
+banda fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről
+visszatértek a katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s
+a piacztér minden részéről gyermekek és asszonyok csődültek a
+parádé felé. Eliz nem tudta: mi történik? Ő csak a hadnagyot
+kereste a szemével. Bárha kissé kábult volt, észrevette. Utána
+futott. A katonasorok mellé furakodott és mellettük szaladott. Majd
+elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a szaladó leányt. A
+gyermekek kaczagva biztatták:</p>
+<p>– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a
+legénykék.</p>
+<p>Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a
+bakákba. Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt
+ott megy egyenesen, meredten.</p>
+<p>Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p>
+<p>– Hadnagy ur… rebegte.</p>
+<p>– Félre, mondta idegen torokhangon.</p>
+<p>Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt
+mellett? Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak.
+Szabó mogorván oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt.</p>
+<p>Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan
+ment utána.</p>
+<p>– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve.
+Ütötték a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán,
+ra-tap-lán…« és tapsoltak.</p>
+<p>A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul
+megállott az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia
+kellett… Szabóval beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős.</p>
+<p>A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A
+cselédleányok apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel
+mutatta: hogy a kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a
+másik a kezével: csak ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak
+föl.</p>
+<p>Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen
+dühös volt. <span class="pagenum"><a name="Page_52" id=
+"Page_52">-52-</a></span></p>
+<p>Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen
+kérdezte:</p>
+<p>– Mit akar?</p>
+<p>Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok
+kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a
+zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel?</p>
+<p>A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a
+szavakat. A hadnagy meghajlott:</p>
+<p>– Megengedi, hogy haza vigyem?</p>
+<p>Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette
+a leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta:</p>
+<p>– De jöjjön… jöjjön maga is.</p>
+<p>Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy
+aggodalommal hajolt felé.</p>
+<p>– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta
+sebesen. Azután lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az
+édes anyjáról és az apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a
+világon. Az ő messze otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét
+sirni kezdett.</p>
+<p>Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu
+alatt izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett
+utána. <span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<p>– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja
+meg: mit tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a
+reggel.</p>
+<p>Szabó meghajolt az asszonyság előtt.</p>
+<p>– Bocsánat, mondta.</p>
+<p>Irma méltóságteljesen emelkedett meg.</p>
+<p>– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben
+vagyok itt, ebben legyen a mentségem.</p>
+<p>Eliz türelmetlenül szólott bele.</p>
+<p>– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja.</p>
+<p>– Rosszat tett?</p>
+<p>– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én?</p>
+<p>A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a
+kisasszony zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen
+mondta:</p>
+<p>– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent.</p>
+<p>És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes
+anyjáról, krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a
+hóharmat leforrázta.</p>
+<p>Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy
+kissé sajnálta is, de a hadnagyra <span class="pagenum"><a name=
+"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> való tekintettel
+jelentőségteljesen nézett Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön
+kedvéért helybenhagyok mindent a leánynak, de külömben bünös ő
+ám.«</p>
+<p>– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden
+rendben van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent
+jól megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó.
+Hiszen mi ismerjük egymást.</p>
+<p>Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz.</p>
+<p>– De ön semmit se mond.</p>
+<p>– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?…</p>
+<p>Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az
+asszonyhoz:</p>
+<p>– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen?</p>
+<p>A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián.</p>
+<p>– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit
+értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le.</p>
+<p>Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna
+nekem.«</p>
+<p>Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy
+Elizt a szeretőjével látták <span class="pagenum"><a name="Page_55"
+id="Page_55">-55-</a></span> csavarogni az uton. Az anyja odahaza
+igy fog szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.«
+Istenem!</p>
+<p>Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad.</p>
+<p>A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna
+szaggatni. Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint
+tehetetlen dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang.
+Ellágyult s leborult a diványra erőtelenül.</p>
+<p>Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal
+a kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden,
+részvéttel kérdezte:</p>
+<p>– Bántotta-e valaki?</p>
+<p>Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember
+megfogta a kezét. Eliz ráborult a kézre.</p>
+<p>Akkor lépett be Irma asszony.</p>
+<p>– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon
+szép eset. Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye?</p>
+<p>Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a
+felesége után.</p>
+<p>Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az
+ebédlőbe künn, csörgetve a tányérokat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> az
+asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak körülötte. És ott, messze,
+ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az irodából… Az anyja
+öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A kis Gretchen
+most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával. A kis
+sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy szól:
+»Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a szent
+képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s
+rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába
+játszó veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára.</p>
+<p>Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az
+ajtón. Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból.
+Hova? Meg ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a
+levelet, amelyet az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a
+szeretőjével tekereg az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az
+egész világ tudja.</p>
+<p>Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki
+a világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy
+meglássa valaki… <span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span></p>
+<p>A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a
+nyitott léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó
+kertben. Egy szálat letép a nevenapjára s megkerülte a
+kertésztelepet.</p>
+<p>A Maros lustán simult odább magas martja között.</p>
+<p>Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a
+kerek világon?…</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_58" id=
+"Page_58">-58-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch5.png" alt="" title="" />KALAND.</h2>
+</div>
+<p>Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet!</p>
+<p>Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről.
+Oroszlánszájat, amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja
+a nyakát. A kapu előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált
+kapitány leányával), egy szót se szólva bár, maguk elé néztek,
+játszva az oroszlánszájjal, s igen boldogok, vidámak voltak.</p>
+<p>A városon?</p>
+<p>Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss,
+kék virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az
+ékszert igy szólt:</p>
+<p>– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan <span class=
+"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> gyártják
+most; kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a
+kontürjei igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az
+arczomhoz.</p>
+<p>A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle
+csinos utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott.
+Azonban a nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg
+megbillegte a karcsu derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás
+előtt), s igy szólt:</p>
+<p>– Tetszem?</p>
+<p>A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de
+még sem olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni
+Anettre, ha látta. A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy
+kigombolta a ruhája gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér,
+rózsaszinnel belehelt gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint
+a szegfü a tokjából s ravaszul igy szól:</p>
+<p>– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a
+galléromat) már nem tetszem?</p>
+<p>Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer),
+ha száz puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák
+majszol a márványasztal <span class="pagenum"><a name="Page_60" id=
+"Page_60">-60-</a></span> mellett valami habos tésztát, amitől
+czukros lett az egész ábrázatuk.</p>
+<p>Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány
+volt), nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott.
+Mert, hogy mi vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki
+adhat számot arról? Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny
+szájáról, aranyveres hajáról, darázs derekáról, a tökéletes
+czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze) az Olimpuson, nagyban
+burjánzott a vers a gimnázium folyosóin.</p>
+<p>Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér
+patikárus, a czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a
+hüvös, előkelő adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az
+asszonyka hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok.
+Mindenki részére is volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde,
+mosolygós, leányos kedveskedő volt, mint maga a tavasz.</p>
+<p>– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a
+hadnagynak Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha
+efféle költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon?
+Valósággal haragszom.</p>
+<p>Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p>
+<p>– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)!
+Imádom!</p>
+<p>Anett tréfásan tovább zsörtölődött.</p>
+<p>– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki,
+maga nem is gondolhatja…</p>
+<p>Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral.</p>
+<p>– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép
+drágaságot?… Ah! hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan
+feledékeny lettem.</p>
+<p>Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá,
+ezt sugta:</p>
+<p>– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész
+éjjel, minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy
+félek ilyenkor egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel),
+de holnap reggel mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a
+aranynemüt?« Mit feleljek akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez
+nekem…</p>
+<p>S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette
+az üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek.
+Valaki bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s
+fecsegésbe eredt a vendéggel igen derülten <span class=
+"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span>
+fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak ajkai körül, mint
+valami igazgyöngy-füzér.</p>
+<p>Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit
+az imént mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy
+magában lesz az egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment
+derülten, zavar nélkül beszélgetve idegenekkel, mintha semmi
+jelentékenyt se mondott volna.</p>
+<p>Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a
+magaslábu padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett
+lábai lógtak a levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült
+egészen. Átkarolta, nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta
+aranyhaját Anett, pántlikával a végén.</p>
+<p>Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s
+gyönyörködve nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan
+beszivta a leány ajakát (ez igen csuf szokás volt tőle, mert még
+másnapig is meglátszott az ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek
+szaladni a veresszőlővel szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek.
+Aztán lekuporodtak egy bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy
+egymás szájába tették a fürtöket. Az este is igy lepte meg őket,
+akkor (a kapitány »gyilkos <span class="pagenum"><a name="Page_63"
+id="Page_63">-63-</a></span> ropogós!« káromkodására) szétfutottak,
+hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl, ujból kezdve a
+játékot.</p>
+<p>Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az
+aranyos boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig
+dolgozott, nagyon megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos
+kövér kölyök, akinek a karika lábai most gyakorolják be magukat,
+hogy kibirják a gazdájukat a sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor
+az Anett férjhez menésén, elment bujában katonának. Hogy
+visszakerült a városba, csak oly bájosnak találta Anettet, még
+százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná, mint azelőtt,
+mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult mindjárt, hogy
+elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá.</p>
+<p>Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról
+beleütközik a magyar!</p>
+<p>Vajjon mondott-e valamit Anett?</p>
+<p>Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó,
+igaz kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni,
+mikor enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor
+akar valamit – mikor nem akar valamit? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> Honnan
+tudja már Dénes? akinek egy szempillantására pedig száz baka
+igazodik.</p>
+<p>Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se
+juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon
+összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan
+egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus
+megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi
+lomha tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a
+czukrászatba, fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt
+Déneshez:</p>
+<p>– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és
+mosolygott (rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette:
+»viszontlátásig«.</p>
+<p>Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden
+cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat
+vitték.</p>
+<p>Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben.
+Anett fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az
+ablakba, minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt
+rácsos kis ágyában, kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy
+tarka vizsla feküdt karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel
+ügyelve az asszonyt. <span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<p>Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt
+levegőn. Valami régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak.
+Bolthajtásos folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra
+vasalásával, várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős
+volt, mintha sóhajok raktárául épitették volna.</p>
+<p>Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan
+dudolt. Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő.
+De nem igen nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját.
+Erre bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja
+libegett, valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be
+van-e zárva? Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással,
+mintha egy sereg csóka libbenne át a fekete levegőn.</p>
+<p>Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét
+koppanás.</p>
+<p>Anett kiáltani akart.</p>
+<p>Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát.</p>
+<p>– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt.</p>
+<p>Nem ismerte meg.</p>
+<p>– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>Tompa torokhang volt.</p>
+<p>– Mit akar?</p>
+<p>– Nagyon zuhog az eső.</p>
+<p>– Aztán, nincs esernyője?</p>
+<p>– Nem nyit ajtót egy perczre?</p>
+<p>– Valamijét itt hagyta?</p>
+<p>– Igen, valamim van itt.</p>
+<p>– Mi?</p>
+<p>A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a
+szivem« de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis
+babával) megzavarta s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony
+visszalépett. A Dénes ajaka kissé rebegett:</p>
+<p>– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett,
+hogy bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze!
+csupa viz vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem.</p>
+<p>– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár…</p>
+<p>Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta
+az erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A
+sapkájáról csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott.</p>
+<p>Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső
+hangosan zuhogott. Derülten kérdezte: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p>
+<p>– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen
+lucskosan?</p>
+<p>Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a
+nevetése megzavarta.</p>
+<p>– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se
+foghatom meg ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták
+fogni a kalandos emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem
+vagyok jártas az effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám
+járni. Nem is tudom, hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon
+piros! Forrósága van? Szegény!</p>
+<p>A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest.</p>
+<p>– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol
+ki magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A
+szőnyeg szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap
+reggel az uram. Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem
+egyedülvalóságomban?</p>
+<p>Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen
+megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán.</p>
+<p>– Mi lakik magában? <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span></p>
+<p>Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig.</p>
+<p>– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és
+eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit.
+Lehetetlen, hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga
+arról, hogy a merre járok velem legyen mindenütt a maga hangja,
+képe mosolygása, álmomban és ébren. Éreznem <i>kell</i>, hogy
+hozzátartozik az életemhez. És nyomban kinevet. Elveszi a
+bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen, hogy mondom:
+de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el.</p>
+<p>A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta
+égő szemeit.</p>
+<p>– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz,
+hogy fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert
+sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer…
+másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat
+selyemszálon; kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én
+megbolondulok utánad. Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe
+ültél s édes ajakkal csókoltál meg.</p>
+<p>Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> áradtak le
+a szenvedélyes szavak a szájáról. A homlokáig kigyult. A forró
+lehelete érintette az asszony arczát. Alig mert fölpillantani reá.
+Megijedt.</p>
+<p>– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem
+is! Nem igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál
+erősebbel. Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a
+szivemre. Szeretlek, szeretlek!</p>
+<p>És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva
+hagyott ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett
+érezte, hogy az ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan
+lett s a teste oly gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a
+szél karjaira vesz.</p>
+<p>Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett,
+kerekre nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte
+és ijedten rivallta:</p>
+<p>– Ne… ne…</p>
+<p>Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán,
+üvöltött sirva.</p>
+<p>Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s
+érthetetlen gagyogással csititotta.</p>
+<p>A gyermek visitva kiáltotta: <span class="pagenum"><a name=
+"Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p>
+<p>– Menj… menj.</p>
+<p>Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta
+az ágy fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott.</p>
+<p>Az ütődésre fölébredt Anettben az anya.</p>
+<p>Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a
+mely fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott
+szembe:</p>
+<p>– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az
+ajtó ott van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és
+takaradjék innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen
+fölszakitom az ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget
+kiáltok a rablók ellen… ki innen ki…</p>
+<p>A karjával mutatta az ajtót.</p>
+<p>A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a
+kiabálásban.</p>
+<p>Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg,
+nehéz léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta.</p>
+<p>Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> sipkát a
+padlón. Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak
+mögül igy szólt ki a gangra:</p>
+<p>– Ott van-e Dénes?</p>
+<p>A sötétben valami rekedt szótagok morajtak.</p>
+<p>– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát,
+pazar vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő
+vagyon.</p>
+<p>Aztán bezárta az ablakot.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/4.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch6.png" alt="" title="" />A TARVÁSÁRI
+BUCSU.</h2>
+</div>
+<p>Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura.
+Meleg, fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város
+kiköltözött a nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele
+volt hintve a templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult
+Tar-kuria tágas, füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj,
+zugás, harangszó, muzsika volt a templom előtt.</p>
+<p>A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől
+a virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok;
+hátul az ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz
+bajuszu, facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a
+munkában viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu
+<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span> nagy czéczó napja. Délelőtt az istené,
+délután a vigasságé.</p>
+<p>Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a
+bucsun. Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól
+emlékeznek reá. A hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü,
+vállas, öblös, érős hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor
+a piaczon a muzsikuskut erkélyén, hogy megrészegedett, aki
+hallotta. Honvédsapka volt reverendája felett, kokárda mellén, láng
+a nyelvén s ha szólt, a városban megüresedtek a mühelyek s mentek
+utána az öregek, a legények és mindenki, aki kardot csak birt. Hej!
+micsoda világ volt az. A barát szegény falusi fiu volt. Ott
+született Tarvásáron, a templom felett, egy kis zsuppos házikóban s
+mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák szálltak utána, mint
+ahogy valaha a csillagot követték a három királyok Bethlehembe.</p>
+<p>Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A
+barát s a Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog
+szerel ment át a falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép
+Katicza fullajtáros batáron. A városba már kézenfogva mentek be,
+kiabáló éneklő népség előtt. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span></p>
+<p>És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az
+utczákon, szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s
+lelkesen riongattak a fiuk.</p>
+<p>Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak,
+vesztes anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett
+szókkal: akkor Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal
+könnyezett; néha diadalról szóltak a hirek: Katicza féktelen
+kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta öröklött vagyonát, hogy
+felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a városban naptól
+elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti uri leány
+ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől
+küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá.</p>
+<p>– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt
+szeretkezésre való idő.</p>
+<p>S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt
+ideje akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt
+annak, akinek legalább az élete megmaradt.</p>
+<p>Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg.</p>
+<p>… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei
+árnyas uton ballagó bucsusok <span class="pagenum"><a name=
+"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span> a barátról beszélgetnek.
+Mindenki tud valamit róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be
+valahová a tótok közé? hogy lett csendes ember belőle?</p>
+<p>Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a
+dombról, hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az
+erdőből az oláhok? merre futottak? ott állott a barát, a
+négyszegletü arczu félisten, a kis lengyel ott ült szürkén a
+dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő levegőn.</p>
+<p>Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a
+lombos ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek
+a dalra s halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek
+döczögtek fel a hegyre, gyerekek csipegve, a tikkadt, poros
+virágokat tépegetve szaladtak.</p>
+<p>A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki
+sietett lefelé a nyüzsgő aljba.</p>
+<p>Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett
+ki az erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A
+bucsusok megálltak egy perczre, hogy megnézzék.</p>
+<p>– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> a napra, –
+mondta az egyik s vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon?</p>
+<p>– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi
+köntösét szellőzteti.</p>
+<p>– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a
+forradalomból. Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki
+volt.</p>
+<p>A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától
+a földig apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt
+keztyükbe takart kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta.
+Ruhájának hajtásai sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak
+az egész hölgy rég-rég óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi
+feszességgel lépkedett; sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a
+hegyekkel szegett völgyre. A Tar-kuriára vetette szemét… romlott
+falai, alázatosan, fedél nélkül néztek le a piaczra, elvadult,
+összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé lehunyta szemét s
+megbotorkázott.</p>
+<p>– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis
+gyermekhang. A vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó
+gyermekekre.</p>
+<p>… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni…
+vadászatra amott az oldalon szoktak <span class="pagenum"><a name=
+"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> indulni kürtszó mellett… Nem
+a kopók csaholása hallszik-e?</p>
+<p>Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely
+hajtók hozták fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte…
+Mintha kesernyés szaga szállongana ide.</p>
+<p>A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai
+megteltek. Tar Katicza szemérmesen megrázza.</p>
+<p>– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha
+segiteni akarnának.</p>
+<p>– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos
+békák. Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a
+kinevetéstől. Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul
+apróság betéved az ő kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily
+mohón, mily szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja:
+»Kis rügyecském, kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög
+neki, mig csak siróba a gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs.
+Mint csak az árnyéktalan jegenyék ott alant, melynek nincs se
+virágja, se gyümölcse.</p>
+<p>– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud
+betelni azzal a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span> képpel ott alant. Nem járt <i>attól
+fogva</i> erre felé, ahonnan batárban vitték el valamikor. Minden
+domb, minden fa ismerője. Álmában látta csak azóta.</p>
+<p>Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a
+falvakat, a várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat
+szőtték.</p>
+<p>Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott
+engem?« És ugy felpirult egész homlokáig.</p>
+<p>Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett
+előtte minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az
+aljban s ott fog beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas
+férfiu.</p>
+<p>Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik.
+Szekér jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő
+az ur. Ősei ott laknak. Itt Tar – az urak.</p>
+<p>Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát
+pakolja a lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab
+kenyerét.</p>
+<p>Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja
+az incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt
+őseiből való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa
+érdes derekában. Szeretne felkiáltani: »ide <span class=
+"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> való
+vagyok, tulajdon abból a jófajta matériából, amiből ti
+lettetek.«</p>
+<p>Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok
+közé.</p>
+<p>– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt –
+szóltak hozzá a pecsenyesütők.</p>
+<p>Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos
+tekinteteket észre sem veszi.</p>
+<p>Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer
+halottas diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy
+egyszer majd eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a
+siralomvölgyét… Mirtus koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek
+illően… De hát megváltoztak az idők… Ime mintha a sirok nyiltak
+volna meg, és dali lelkes társa, a barát, feltámadt s az Ur igéit
+hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát féltett fehér köntösét, hogy
+még egyszer szép legyen előtte mint valaha, mikor kézen fogva
+mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni.</p>
+<p>Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az
+ének zug a Boldogasszonyhoz:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Magyar népedről,
+örökségedről<br /></span> <span class="i0">Ne felejtkezzél el,
+szegény magyarokról.«<br /></span></div>
+</div>
+<p>A harang énekel a toronyban. Egy reszkető <span class=
+"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> hang
+dicséri a Szeplőtelent: »Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva
+rebegi a búcsus: »Könyörögj érettünk.« Beteg szegény asszony
+morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai között fogja a viaszkart, a
+viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére helyezi, hogy szeme előtt
+álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt.</p>
+<p>Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett
+ló röhög fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s
+porban uszik a bucsusok lábai alatt az országut.</p>
+<p>Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy
+hajó. Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje
+látszott ki.</p>
+<p>Katicza bátran indult be a templomba.</p>
+<p>– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon.</p>
+<p>– Be akarok menni – szólt indulatosan.</p>
+<p>– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér
+be? Üljön egy seprüre s azon lovagoljon be.</p>
+<p>Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős,
+ismerős prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda
+támaszkodott a templom ajtajához. Szédült volt. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p>
+<p>A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés
+szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan.</p>
+<p>Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett
+érteni. Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza
+előtt. Mintha megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül
+elényul, mintha egy meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva,
+menjenek odább a felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket…
+a puskagolyó elé… a hazáért.</p>
+<p>Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők
+tolakodtak. Gyenge szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig
+csendes, imádkozó morgás hallszik s az orgona ismét felzúg a
+templomban. Egy-egy kövér esőcsepp csepent a porba.</p>
+<p>A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz
+nyüzsögni kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak
+megteltek egy percz alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A
+templomból taszigálták ki egymást. Csak az orgona szólt
+nyugodalmasan, fennen.</p>
+<p>Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag
+terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon
+s a Szeplőtelen <span class="pagenum"><a name="Page_82" id=
+"Page_82">-82-</a></span> arcza képe körül. A papok fehér
+karingekben vonultak be a sekrestyébe.</p>
+<p>Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen
+dobogott. Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a
+templom hajóján, hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni.
+A falhoz szorult… reszketett.</p>
+<p>Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki;
+lustán nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat
+döngött lábai alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az
+izzadtságtól. Puffadt orra körül a mély ránczok verejtékeztek;
+izzadság-gyöngyök peregtek le. Széles, bikanyakát kiszabaditotta a
+gombok közül; veres, kövér kezei nagy potrohán feküdtek keresztbe
+fonva. A nagy ember vonszolta, ellágyult testét az ajtó elé s a
+lépcsőre lépett.</p>
+<p>Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta:</p>
+<p>»Ferencz!«</p>
+<p>A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára.</p>
+<p>– Nem emlékezik reám?</p>
+<p>– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e?
+Tán »kisasszony« <span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span> ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a
+kisasszony?</p>
+<p>Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért.</p>
+<p>– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet?
+Csak még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a
+kimelegedett embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve.
+Féljen a hüléstől!</p>
+<p>Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta
+izzadtságos nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen
+visszaballagott a templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még
+egyszer visszafordult. Katicza sóváran nézett reá.</p>
+<p>– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat…
+Itt jól főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám,
+kitünő. Aztán suhog az eső.</p>
+<p>És egyebet semmit.</p>
+<p>Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a
+falhoz. Felsóhajtott.</p>
+<p>Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér
+fodrai meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett
+az esőbe. Künn szakadt a viz. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt
+átázott s sovány testéhez tapadt.</p>
+<p>A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen.
+Katicza szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a
+torkához kapott hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek.</p>
+<p>A tömzsi ember kaczagva nézett rá.</p>
+<p>– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal.
+Nem tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát.</p>
+<p>Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre.</p>
+<p>Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az
+álomnak is vége… vége van.</p>
+<p>A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat.
+A szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A
+búcsusok a sátrak alól kaczagva nézték.</p>
+<p>S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A
+bikkesben szél szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a
+fehér, vén leány arczához. Fekete vonalak támadtak képén.</p>
+<p>A székely megütődve nézte meg.</p>
+<p>– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
+<p>Oda se neki.</p>
+<p>De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a
+székely kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén
+leány őszülő fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen.
+Katicza nem is tudott róla.</p>
+<p>A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a
+virágos mezőn. Madarak csippentek fel.</p>
+<p>Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak
+meg.</p>
+<p>Katicza belépett.</p>
+<p>– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi
+ágyára.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/4.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch5.png" alt="" title="" />A BIRTYÓKA.</h2>
+</div>
+<p>Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk
+Vilmosnak hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes,
+ábrándozó örmény legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol
+a legelső ember a tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől
+remegnek: az ördögtől.</p>
+<p>Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről,
+belülről, betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem
+játszott velünk, hanem félrevonult a zajos mulatságoktól. Még
+bosszantani se lehetett, mert oly alázatos szelidséggel tért ki
+előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget okozni neki. A piaristák igen
+szerették őt, – mi csak türtük.</p>
+<p>A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos,
+imádkozó fiu volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban
+ültünk, ottan-ottan <span class="pagenum"><a name="Page_87" id=
+"Page_87">-87-</a></span> taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen
+és gyónt minduntalan, hogy rendben legyen a lelkiismeretével. Oly
+mértékletes volt, hogy ha valami netán izes falat került a
+konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a finom falatot, aztán
+felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a tányért.</p>
+<p>Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az.</p>
+<p>Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az
+édes anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát
+már nem, még a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a
+vérforraló.</p>
+<p>Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem
+képzelem. Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku
+magyarkájában, amely ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett
+volna, hogy legyen, de nem volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És
+hegyesorru csizmáit is a gyergyai mester szabta s csárdás
+kalapjainak párját azóta se láttam. Nagyon szegény volt a Vilmos
+anyja, akitől nem telt jobb holmira.</p>
+<p>A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan
+valamicskét szerezzen a nélkülözhetetlenekre. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p>
+<p>A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan
+fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda
+kellett költöznie.</p>
+<p>Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a
+korcsmáros házában:</p>
+<p>– Maga akar tanitani minket?</p>
+<p>Szégyenlősen felelt:</p>
+<p>– Nem. A fiucskát fogom tanitani.</p>
+<p>– Hát mit is tanulhatnék én, magától?</p>
+<p>Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju
+(csoda, hogy birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete
+szemü leány volt s az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas
+madárkára emlékeztette az embert. A mesterségére nézve olyan félig
+házikisasszony, félig pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy
+parancsolgatott, mint egy urnő. A fiucskát ő öltöztette s a
+vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk, mint egy macska) szolgálta
+ki.</p>
+<p>E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh!
+legyenek önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók!</p>
+<p>– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab?
+kérdezte Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját <span class=
+"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> látta. A
+csizmáit melyik csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal;
+keseritve őt.</p>
+<p>Máskor igy gyötörte:</p>
+<p>– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha
+Vilmos a földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig
+szép szemei volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt
+szégyenében.</p>
+<p>A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került
+s nagyon nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig
+Vilmos az iskolába járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az
+ivó, a leány a korcsmában sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg
+mellett imádkozott. A leány (Cziczának hivták; Katiból kényeztetve)
+néha felszaladt, megsimogatta a gyermek arczát s nagy frissibe
+megczirógatta, megveregette a Vilmos képét is.</p>
+<p>– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal
+visszaszaladt.</p>
+<p>Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik
+fiatalok voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett,
+hogy tovább dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló
+neszt ügyelte, amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson
+<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
+"Page_90">-90-</a></span> föl-fölszaladt. Nagyon bájos volt,
+anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden.</p>
+<p>Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt
+kérdezte tőle Czicza:</p>
+<p>– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem
+tetszem? s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám
+se nézne, érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám?
+mikor pedig én akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám,
+hallja! Nem formás ez im az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen!</p>
+<p>Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes
+sötét, a keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az
+ártatlan, szegény jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett –
+ez estétől fogva.</p>
+<p>Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy
+elromlott a nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni.
+Készületlenül jött a leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a
+sápadt fejéből egy jól megkötött lila másli fölött, hogy sirva
+nézne rá az anyja is… Csak imádkozni tudott még. A mellékoltár
+előtt a téli reggeli istentiszteleteken ott térdelt, törve a
+kezeit, leborulva a homlokát, a hideg kőig hajtva, s ha mentünk a
+csöngetyüszóra <span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span> az iskolába, vörös volt a szeme a
+sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi még
+kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert
+Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot
+szoktunk csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött.</p>
+<p>Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A
+magyar dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«.
+Vilmos tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se
+volt. Vette a kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly
+esdeklően nézett rá, hogy megsajnáltuk.</p>
+<p>– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott…</p>
+<p>Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt
+az esze, amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig
+suttogott a tökéletlen leányzó.</p>
+<p>– A <i>gyermeket</i> a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy
+felejtsen el tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már
+végem van. De megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád
+bizzam a gyermekünket.</p>
+<p>Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer
+beszélhessen Vilmossal. Valami <span class="pagenum"><a name=
+"Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> száraz, határozott,
+parancsoló, bárha tompa hangon beszélt:</p>
+<p>– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel?
+Engemet felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért
+te élj és érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg
+imádkozni, amit én… én… én – honnan tudjak én?</p>
+<p>Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap
+fénye rátüz.</p>
+<p>Az érettségi persze kutba esett.</p>
+<p>Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle
+szalagok voltak a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü
+selyem volt, és a pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre
+valója sem volt. A korcsmáros temettette el és annyi sok czifra
+leány ment a temetésére sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a
+világon.</p>
+<p>Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy
+közeli falusi parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros
+fogadta. Vilmos nagyon szégyelte őt.</p>
+<p>Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről
+kisérte, hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal,
+szembe ment. <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
+"Page_93">-93-</a></span> Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag
+ránézett s hangosan igy szólt a társának, Vilmosra mutatva:</p>
+<p>– Ez a becstelen <i>az</i>, látod, <i>most</i> jött…</p>
+<p>Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös
+sétáló himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál
+görcsös sirásba kezdett, amikor már senki se látta.</p>
+<p>A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment
+ki a közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért.</p>
+<p>A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak
+nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a
+világba, ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak
+meg.</p>
+<p>Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek
+hangját meg se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn
+kivül) egy nap megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn
+pihent. Megfogta érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a
+gyermekre s mikor az ujját eleresztette, annyit dörzsölte a
+nadrágjához, hogy piros lett egészen. Az uton amig hazatért is,
+mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől s a levegőbe beszélt
+a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond.</p>
+<p>– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha <span class=
+"pagenum"><a name="Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> vásárt
+csapott volna velem. Kezet adott. Gilt. Áll a vásár. Én
+megtartom.</p>
+<p>Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy
+csinált a névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség
+melegitette meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek
+megfogta az ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk
+Vilmos nem hagy el tégedet.</p>
+<p>Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé
+félt tőle. Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a
+gyönyörben, ha köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha
+nem látta. De a gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre
+gondolt; akármit csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt
+hallja. Egy élő lélek… meleg kis test, félénk, fátyolozott apró
+szemek, száj, mely édes szóval fogja <i>őt</i> hivni… Ah! nincs
+hozzá fogható kincs több e földi világon.</p>
+<p>Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte
+bármi veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü
+és kedves. Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel
+megfogta az ujját. Nem hagyja el!</p>
+<p>Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> Czégeket
+festett külvárosi boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a
+prókátoroknak és leveleket irt a szerelmes cselédeknek virágos
+levélpapirosokra.</p>
+<p>Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és
+rácsapott.</p>
+<p>Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy
+megsimogassa a gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se
+pillantott s ránczos kezecskéje tehetetlenül csüngött le a
+párnáról.</p>
+<p>– Oda van, mondta a dajka.</p>
+<p>– Oda?… Mit mond?</p>
+<p>Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott,
+lehunyta szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy
+fülledt rózsaszirom.</p>
+<p>– Mit akarsz? mit? kiáltott reá.</p>
+<p>– Megöli őt…</p>
+<p>A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját,
+mint egy verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert
+a rögös földre.</p>
+<p>Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül
+estig. Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben,
+amint felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az
+égre:</p>
+<p>– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki
+trónolsz. Hát kellett-e neked ez ártatlan? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span> Irigyelted
+tőlem? Te borzasztó. És itt hagysz engemet már egyedül,
+egyes-egyedül… Jaj.</p>
+<p>És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet
+vert a golyó.</p>
+<p>Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában
+hangosan énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s
+lecsapta magát egy asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és
+ivott.</p>
+<p>Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva
+megcsókolta a cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha
+hozzászólt valaki, parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s
+valami verekedésbe elegyedve egyszer, a városszolgák bevitték a
+tömlöczbe.</p>
+<p>Aztán ezt az életet nagyon megszokta.</p>
+<p>Ki se szokott belőle soha…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet
+valami nagy nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva,
+összetöpörödve hull le… Olyan a formája, amilyen a szilva… van
+magva, formája, de kicsinek marad és kicsi, izetlen, rossz.</p>
+<p>Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />ELKÉSETT.</h2>
+</div>
+<p>Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a
+mennyit csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza,
+húsos az ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női
+test-tárlaton feltünést keltett a karjaival, mellével, vállaival.
+Melegség, szilajság áradt belőle; ingerlő alattomossággal tudott
+mosolyogni, s ha kaczagott, rebegtek az orrczimpái. Hangosan
+beszélt, szélesen gesztikulált s erősen lépett. De érdekesen tudott
+suttogni s ha tánczolt, repült, mint a madár.</p>
+<p>Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely
+bácsi. Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy
+szólt hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor
+az utczára készült, kedvtelve <span class="pagenum"><a name=
+"Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> ugy csettintett, mintha egy
+kövér bárány farktő darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott;
+gyomrával, lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s
+lusta lett. Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy
+töltve a napokat.</p>
+<p>Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a
+tökéletessége annál inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan
+fehérnépekkel barátkozott, az igaz. Trónolt közöttük s
+büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok édességeket ettek
+uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális finom
+vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit.
+Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse
+a netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt,
+– mert a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor
+teljesen besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s
+jól lakoztak.</p>
+<p>Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős
+fekete hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás
+testét) ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban
+tették át hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e
+gavallérfajta, vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már
+gyérecske volt, de még <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span> hajlós a dereka s a dreisrittet
+nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való vagytok«, igy kedveskedett
+Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire egymással is tánczoltak,
+a publikum pedig megtapsolta őket.</p>
+<p>Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap
+után együtt töltötték az estéket.</p>
+<p>Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten
+kényeztették. Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a
+mit mondott. A jó vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a
+legzsirosabb falatokat az ő tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben
+kissé megszoritotta a háztartást, mert több költséget igényelt a
+kedves uj barátság, de ha jött Beke, az asztalon volt mindaz, mi
+szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely bácsit mindig
+odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves vendégnek, sőt ha
+netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből), fölkereste:
+»Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor Beke ott
+töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a
+kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy
+szögeletben, hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon
+finom vacsorát ettek.</p>
+<p>Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat <span class=
+"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span>
+gondoltak e barátságról (tán mondtak is), de később megszokták. Ám
+a bácsit, e jó embert, nem bántották. Soha sem szóval, sem
+tekintettel nem kedvetlenitették, sőt némi megkülönböztető
+gyöngédséggel bántak vele.</p>
+<p>Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi
+illik, mi nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot.
+Még a sétatérre se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a
+szótalan, sovány gazdag özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők
+hárman jártak elül s hátul ballagott a bácsi, nagyon szép
+társaságot alkotva. Mimi kedves modora bearanyozta természetesen.
+Csak a rossz akarat találhatott valami kifogásolni valót.</p>
+<p>A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis
+társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször
+kivonta magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt.
+Ennek okát Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták
+támadtak Mimi és Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul
+megült tünődve egy helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival.
+Akárhol volt, utban állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott.
+»Valami hibát találsz <span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span> bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az
+ördög veszi észre magát?« igy felelt Mimi. Az ördög! Nem jó az
+Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes lelket.</p>
+<p>Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte
+a bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány
+Csókné mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve
+elkocsikázott az ablakuk előtt (ily czifrán még csufabb volt) a
+nélkül, hogy benézett volna a barátnéjához.</p>
+<p>– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi
+ménesből valók.</p>
+<p>Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy
+zavarta meg a csendet:</p>
+<p>– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte.</p>
+<p>Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s
+két kövér csepp bugygyant ki a szemhéja alól.</p>
+<p>A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment
+s gyöngéden megérintette a Mimi kezét.</p>
+<p>– Akarod, hogy kocsit szerezzünk?</p>
+<p>Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört.</p>
+<p>– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen
+lenne is az a kocsi? <span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span></p>
+<p>Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt:</p>
+<p>– Mi igen szegények vagyunk ahhoz.</p>
+<p>Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy
+felelt:</p>
+<p>– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem?</p>
+<p>Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se
+ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba
+ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton:</p>
+<p>– Valami bánata van Miminek.</p>
+<p>– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám.</p>
+<p>Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett
+neki. Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis
+kibékült vele, mert este akkor náluk volt s igen örvendtek
+egymásnak.</p>
+<p>Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni
+kezdett. Az egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer
+váratlanul rontott Bekére:</p>
+<p>– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az
+életet – hát élet ez? Kutya <span class="pagenum"><a name=
+"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> élet. Van-e szebb dolog,
+ha az embernek van csöndes otthona, jól fütött szobája télen, hüs
+szobája nyáron, jó felesége s egyébb ilyenfélék.</p>
+<p>Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta
+mohón. Mimi néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele
+lásson, s hevesen ellene mondott.</p>
+<p>– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát
+cserélnék egy királylyal…?</p>
+<p>Beke tréfára forditotta a beszédet.</p>
+<p>– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a
+bátyám?</p>
+<p>És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy
+csak későre melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe,
+mikor elváltak.</p>
+<p>– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel.</p>
+<p>– Hát nem magától keresett föl minket?</p>
+<p>Ez estével elmultak a nyugodalmas napok.</p>
+<p>Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt.
+Ezt éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne
+essék ki. Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember
+szorongva érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház
+tájékára. Csak nem Beke bőszitette <span class="pagenum"><a name=
+"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> föl Mimit a bácsira? De
+miért tenné Istenem! A bácsi busult. Jó igyekezetét
+visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett. S az imádságban
+szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett, hogy elüzze
+az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha egy
+cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg.</p>
+<p>Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy
+sziszegett:</p>
+<p>– A szemtelen.</p>
+<p>Aztán a bácsihoz fordult élesen:</p>
+<p>– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a
+maga szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben?</p>
+<p>– Rosszul tettem? kérdezte szeliden.</p>
+<p>Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte,
+ki jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is
+izgatta a vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be
+keritőnek? Nem szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat.
+Akkor rákiáltott:</p>
+<p>– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására
+felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit.</p>
+<p>– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva <span class=
+"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> s
+melléje ment. Az asszony haragosan felugrott s bezárkózott a
+szobájába.</p>
+<p>A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s
+illattalan lett. A napot csak vendégül tisztelhették
+egyszer-máskor. Husvét másod napján a prédikáczió végén a
+templomban kihirdették Bekét a sovány özvegygyel.</p>
+<p>Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi
+nem mert előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt
+eltitkolni? de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná
+Mimit. Kissé fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a
+rossz érzését.</p>
+<p>Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott
+neki valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is
+igaz.« »De láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet,
+szegény«.</p>
+<p>Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem
+ment ki az ebédhez.</p>
+<p>– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten
+lógatta nagy fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon.</p>
+<p>Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen),
+be akart menni. Azonban be <span class="pagenum"><a name="Page_106"
+id="Page_106">-106-</a></span> volt zárva. Ez okon leült az ajtó
+előtt s mindenféle együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful
+ketyegett a csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben
+elaludt csendesen a szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az
+ajtófélre támasztva.</p>
+<p>Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az
+ajaka ki volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán
+lépett ki. Az arczszine egészen fakó volt.</p>
+<p>– A fejem fáj… igy szólt törődötten.</p>
+<p>– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed.</p>
+<p>Mimi leroskadt a diványra.</p>
+<p>– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn.</p>
+<p>Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen
+megismételte:</p>
+<p>– Valaki rosz hirt hozott neked?</p>
+<p>– Ki hozzon?</p>
+<p>– Valaki megháboritotta a nyugalmadat.</p>
+<p>Akkor minden ok nélkül kitört Mimi.</p>
+<p>– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a
+mivel megháboritott volna valaki? Miért kérded?</p>
+<p>Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott:</p>
+<p>– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> Azokért
+busulok? Hol vannak? Add ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a
+szeretőket. Mi után tapogatózol?</p>
+<p>S fölemelkedett s a bácsi elé toppant.</p>
+<p>– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne
+halljak semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen
+menekedés. Megvettél az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát
+őrzöl…</p>
+<p>– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi.</p>
+<p>– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem
+is kellek senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már
+dobj ki a szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj.</p>
+<p>S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste
+hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához
+szoritotta mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen
+fölágaskodott termetét.</p>
+<p>A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át
+őszbe borult feje fölött, összehuzódott ijedtében.</p>
+<p>A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg:</p>
+<p>– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> kaptak
+s holnap esküsznek. Az Isten nincsen az égben.</p>
+<p>Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta:</p>
+<p>– Isten van az égben.</p>
+<p>Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az
+Igazságtevőt hivná.</p>
+<p>Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő
+párjához közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s
+a melegség kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a
+nadrágjához. Meg volt zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő
+tömlöctartó volt?</p>
+<p>Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át…
+Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve
+őket… A boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt.
+Visszaadta neki… Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben
+elhazudta a csufabb büneit… A lakodalma, ah, mily szépséges volt…
+Mint a tiszta harmat, oly üditő és ragyogó volt a fényes szemü
+Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer nagypénteken bünös vágygyal
+csókolgatta meg patyolat testét… Mint irigyelték tőle… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> Mily
+gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja igaz gyöngyeivel
+kövér nyakán…</p>
+<p>Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában.</p>
+<p>Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle
+haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek
+ize; kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok;
+piczkázó versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az
+agyában s ugy jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt,
+mintha apró villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor
+elhomályosodott mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s
+lecsuszott csendesen a székéről.</p>
+<p>Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott
+Gergely bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem
+értették meg. Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta
+megkérdezni: »Nem értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá.
+Azután belefáradt a küzködésbe, megadta magát csöndesen.</p>
+<p>Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e
+napon csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint
+máskor.</p>
+<p>A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta <span class=
+"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> neki az
+egész dolgot: »Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy
+kissé.« Habarta, habarta sokszor egymásután, de ki értse meg
+őt!</p>
+<p>Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában.
+Kiabált, hogy hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi
+asszony magában.</p>
+<p>… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a
+menyasszony. A kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany
+karikák koppantak meg az ezüst tálczán.</p>
+<p>És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember
+kifényesedett homlokához és mintha igy szólana:</p>
+<p>– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember
+engemet egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha
+meghalsz? A mig másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor
+elengednél, nem lehetek a másé.</p>
+<p>Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon
+gondolat suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely
+bácsi felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet
+mondana a feleségének.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch2.png" alt="" title="" />»A SZIGETVÁRI
+VÉRTANUK.«</h2>
+</div>
+<p>A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a
+kerti vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen
+verset lehetett volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és
+hatalmas volt, hogy az ember nyersen szeretett volna beleharapni.
+Retket, czéklát annyit küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a
+földre helyezni. A körte, alma tányérokban mosolyogtak az
+asztalokon s a rózsaszinnel belehelt hamvas őszi baraczk
+versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész rózsafákat
+küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik
+szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi
+nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat
+alkotott fölötte.</p>
+<p>Ebben az esztendőben néhány festmény is <span class=
+"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> emelte
+a tárlatot. Mükedvelő kisasszonyok küldtek csendélet-képeket,
+görögdinnyével, czukorpikszissel s efajta holmikból
+összeállitva.</p>
+<p>A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk
+kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A
+müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére.
+Jól meg lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a
+kezében rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a
+tüzoltóparancsnok és a »zöld kutya« iparkodtak a tar pogányra. A
+törökök sem voltak valami vedlett nép. Egy ádáz béget a végrehajtó
+ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó czéhmester lobogtatta. A
+kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges szépségek jöttek
+átszellemült arczokkal.</p>
+<p>A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel
+mentek el a kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja.</p>
+<p>Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott
+diszkrétül koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját
+egészségükért lelkesen, s a jó czélért.</p>
+<p>A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a
+polgármester: gyönge vérszegény sáppadt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span>
+leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes hatalmas testü
+férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók.</p>
+<p>A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a
+közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat.</p>
+<p>Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át
+a polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az
+ünnepies perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az
+arczok.</p>
+<p>A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy
+hangos »ah«-t mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de
+ugy látta helyesnek, hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy
+csodálkozó igét ejtsen ki most. A müértő föllelkesedése volt ez.
+Minden szem feléje fordult.</p>
+<p>»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A
+polgármester is figyelmes lett.</p>
+<p>– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a
+festményt. Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem
+szólaltak magyarok és törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép
+előtt. A buffetből is kiszálingáltak az ivók.</p>
+<p>– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek <span class=
+"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> előre
+mentek, hogy jobban lássák. A patikárius két ujját karikába fogva
+kedvtelve szólt:</p>
+<p>– A levegő nagyszerü.</p>
+<p>– A hüség… mondták mások.</p>
+<p>– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges.</p>
+<p>Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte
+meg.</p>
+<p>– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt.</p>
+<p>És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi.</p>
+<p>– A ráma is helyi munka, – mondta valaki.</p>
+<p>A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban:</p>
+<p>– Ki festette e művet?</p>
+<p>Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet
+magaslatán állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett
+lézengő népek lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz.</p>
+<p>– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang
+követte: »Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem
+zugaiban. »Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A
+közönségnek nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller,
+Spaller« némelyek utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga
+sovány legénykét hozott be. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p>
+<p>– Éljen, kiáltott.</p>
+<p>Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen
+esetlen volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak
+neki a képéig. Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető
+igék keltek halkan az ajkakon. A polgármester megütögette a
+legényke szük vállát:</p>
+<p>– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az
+elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban
+meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk
+barátja.</p>
+<p>Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte.</p>
+<p>Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva.
+A kis Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a
+szeme ragyogott. Erre némelyek tapsoltak.</p>
+<p>Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról
+mindenki tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska
+emlegették. »Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«,
+»Geczi csak ugy egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát
+egyenesebbre szabja«, »a plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt
+francziskanus csuhába öltöztesse.« <span class="pagenum"><a name=
+"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span></p>
+<p>Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra.
+A polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte,
+hol tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt
+(a Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével;
+sőt királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet
+nagy, mindenható.</p>
+<p>A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy
+gondolattal lépett elé hát:</p>
+<p>– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom,
+vonuljunk a buffetbe, hogy derék barátunk egészségére
+kocczinthassunk…</p>
+<p>Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s
+előre ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész
+mellé. Asztalfőn a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet.
+Az alkonyat aranyos fénye himbált a füstös levegőn még, de azért
+felgyujtották a sápadt lángu gyertyákat. A tárlat jóformán
+kiürült.</p>
+<p>A kis Ella ártatlanul kérdezte.</p>
+<p>– Nagyon nehéz festeni?</p>
+<p>Spaller halkan mondta.</p>
+<p>– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az
+ember. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span></p>
+<p>A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza
+elpirult. A kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az
+ünnepelttel.</p>
+<p>A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve
+»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak.</p>
+<p>Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a
+melegben megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a
+gomblyukába tüzte s vakmerően kérdezte Ellától:</p>
+<p>– Nem engedné meg, hogy lefessem?</p>
+<p>A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép
+baraczkot. A festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a
+gyümölcsöt a polgármester leányának.</p>
+<p>Ella mosolyogva vette át és eltette.</p>
+<p>Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött.
+A dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt
+bontott s nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon
+fogta a leányát. A patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy
+sütőtök csodálatába merültek. Az iparosok az urak után nyomultak,
+csak egy pár idősebb asszonyság maradt a festő mellett,
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span> csöndesen tudakozódva, »mit mondott
+Ella?« mit a polgármester?</p>
+<p>A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el,
+mind nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé
+haladva.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek
+döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut
+mellett.</p>
+<p>A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba
+pohárban. A tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét
+Spaller és látott; a szinehagyott paplan alá bujt és hallott.
+Okvetetlenül történni fog, valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi?
+De valami.</p>
+<p>Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére
+szilajul keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert
+ember lett. Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia
+kell, hogy Spaller van.</p>
+<p>A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves,
+fénylő szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira.</p>
+<p>Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span>
+nagyralátó fotografus mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor
+a gép elé ültetett valakit s nagyra volt a mesterségével.
+Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre sem vették. Az a
+»Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt.</p>
+<p>Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl.</p>
+<p>Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem
+voltak ott az este a tárlaton.</p>
+<p>Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi
+tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy
+fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek
+sem voltak ott tegnap.</p>
+<p>Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt
+hiszik rola, hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy
+tejfölös oláh meglökte Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« –
+kérdezte a paraszt. Igen bántotta. Ez természetesen nem volt a
+tárlaton.</p>
+<p>A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a
+rendes reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári
+vértanukat.« Az egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul
+ballagtak.</p>
+<p>Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> egyik
+intett, a többi helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak
+a tárlaton?</p>
+<p>A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A
+szája ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát.</p>
+<p>A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje,
+Spaller egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó
+férfiu bizalmasan rázta feléje a kezét.</p>
+<p>– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek…</p>
+<p>S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz
+csatlakozott.</p>
+<p>Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte
+inkább a magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind
+dolguk volt, csak egy tekintetük sem maradt a Spaller részére.
+Adtak, vettek, siettek, lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári
+vértanuk«-hoz.</p>
+<p>Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester
+jött le a piaczra. A leányát vezette a karján.</p>
+<p>Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő
+leány láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt
+megváltozik minden. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
+"Page_121">-121-</a></span> A rózsabimbók illata megelevenedett az
+emlékezetében. Ah! semmi sincs a természetben, gyönyörüségben,
+bájosságban mása a leányarcznak…</p>
+<p>A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek
+mindenfelől köszöntötték. Barátsággal viszonozta.</p>
+<p>Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan
+köszöntse? vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz.
+Azonban izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a
+polgármester mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját
+köszönve. A kis Ella tán meg se látta. Másfelé nézett.</p>
+<p>A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba
+eredt.</p>
+<p>Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és
+megszólitja Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában
+reszketett és halálos sáppadtság ömlött el arczán.</p>
+<p>Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé.
+Szerencséjére senkivel sem beszélt.</p>
+<p>Spaller egész közel ért s megállott.</p>
+<p>Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a
+torkából. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span></p>
+<p>A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva
+szivesen mondta:</p>
+<p>– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van
+barátom? A hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom
+barátom, ha valamiben szolgálatára lehetek.</p>
+<p>Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan
+nézett a fiatalemberre.</p>
+<p>Aztán csendesen tovább mentek.</p>
+<p>Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán
+megindult ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/1.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />AZ ÉDES ANYA.</h2>
+</div>
+<p>Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment
+a szükmellü apja után.</p>
+<p>Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy
+bariton hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése
+méla. Az asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s
+élet-halálra czimbora volt.</p>
+<p>Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás
+elevenedett meg benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes
+szája az urára emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a
+nagy leányára. Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében
+volt minden reménysége.</p>
+<p>Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis
+szinésznőcskét szerzett magának, akit <span class=
+"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> Pepinek
+hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki az életet nagy bálteremnek
+nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni kell. Gyönyörü nyaka
+volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a szoknyái pedig úgy
+röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke, de oly
+bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna.
+Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott
+természetesen eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami
+bús nótát fujtak legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«,
+mely akkorácska volt, mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen
+énekeltek, hogy az ablakuk alatt megállottak az ácsorgók s nagy
+lélekzetet vettek, mielőtt tovább ballagtak volna.</p>
+<p>Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok,
+később az ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és
+éjjel énekeltek ott, mulattak s erős borokat ittak.</p>
+<p>Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb
+részét Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban
+mehetett. Az anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire.</p>
+<p>Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva)
+a Pepi ablaka alá. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span></p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Ingadozó
+nádszál,<br /></span> <span class="i0">Hozzám nem
+hajlottál…«<br /></span></div>
+</div>
+<p>Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly
+szivettépő kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül
+mégis egy gitár mellett:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">»Bár ahhoz légy
+igaz,<br /></span> <span class="i0">Akit
+választottál…«<br /></span></div>
+</div>
+<p>Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát
+haza, hogy rávegye: ne énekelje többé e nótát.</p>
+<p>Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s
+mily lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni!</p>
+<p>Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár
+valami sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a
+firhangokat. A szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt
+egy pálczával, nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig
+Pista urfi pihen. Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a
+kötényében egy csomó kővel állva, hogy meghajitsa a kakast, ha
+háborogni találna.</p>
+<p>Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü <span class=
+"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> s
+szótalan volt ilyenkor. A kényeztetés is terhére volt.</p>
+<p>Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna
+állani az anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy
+beszélni, mint annakelőtte.</p>
+<p>Ha igy szólt Anna-Mária:</p>
+<p>– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire
+czélzott.</p>
+<p>Pista igy felelt:</p>
+<p>– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult
+tőle.</p>
+<p>Igy szólván, ő is Pepire gondolt.</p>
+<p>– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette)
+utasitod vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál?</p>
+<p>– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes,
+mint valami kefe.</p>
+<p>Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően
+kérdezte:</p>
+<p>– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves?</p>
+<p>De Pista befordult s haragosan mondta:</p>
+<p>– Nem kell semmi magától.</p>
+<p>Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte <span class=
+"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> a
+tisztátlan szőkét, aki miatt elhült az édesanyjától. Aki elcsalta
+tőle, elbabonázta fehér szoknyáival, fedetlen vállával,
+boszorkányos mesterségével. Fekély reá… Megtelt a szeme és ő is
+elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván egyet, fölkelt,
+aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett,
+félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott.</p>
+<p>Igy meghidegültek egymás iránt.</p>
+<p>A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi
+bálból jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a
+hitvány, a prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza;
+reszkető ajakán egy semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve,
+ledőlt. Az anyja forró herbateákkal, puha dunyhákkal melengette,
+ölelgetéssel, forró könynyel, de tavaszra mégis csak meghidegedett
+Pista vépképen. Ugy kiszaladt az életből, mint az aszu-mezőn a
+láng, amely végigtánczol a száraz füvön, – fellobban végül s aztán
+puh! csak a hire se maradt.</p>
+<p>Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál
+muzsikájával volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában
+tán a táncz forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár
+hitvány <span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
+"Page_128">-128-</a></span> testére holnap – tra-la, tra-la,
+beleforgott a halál karjába, nem is érezve a rettenetes
+hidegségét…</p>
+<p>Semmi…</p>
+<p>Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány
+jön és elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla
+cseng fel hüvös bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny
+fakad fel elborult szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány
+kel ki elszorult szivből, mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny
+annyi és mosolygás, lám! elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és
+a nap égi utján csak áll fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld
+forog hiába, zökkenés nélkül. Kell-e hát egy szegény fiu
+elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment és semmi hiányság nem
+marad utána?</p>
+<p>Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem!
+akinek egy egész világ volt.</p>
+<p>A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja,
+amelynek karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az
+udvar, ahol játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a
+levegő, az egész levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott –
+az mind itt van, él és eleven, bárha <span class="pagenum"><a name=
+"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> senki se látja, de az
+anyja, az édesanyja, ő látja, érzi. Minden a világon arravaló, hogy
+ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám, kedves fiura, akit az anyja
+dajkált; Pistára, ki maga volt a szeretetreméltóság, szelidség és
+jóság. És ha semmi se emlékeztette volna is, mi az? Élt benne.
+Akármi közönyös dologról beszélt – róla szólott; s ha idegen hangot
+hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott; álmában és ébren és
+lélekzette… a fiát.</p>
+<p>A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován
+ácsorgott s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A
+lebegő fehér szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon
+gyülölte. Elfordult tőle.</p>
+<p>A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid,
+makulátlan lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni.
+Menjen. Anna-Mária nem ismeri őt.</p>
+<p>A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos
+szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi
+ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb
+virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai,
+hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu
+kasztenjébe. <span class="pagenum"><a name="Page_130" id=
+"Page_130">-130-</a></span></p>
+<p>És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia
+maradt mindig egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó
+fiu.</p>
+<p>Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon
+stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen,
+mellette; a vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska,
+mily sárga viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi
+divánig visz, amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu
+asztalkán, a horgolt fehér takarón mindenfelé szakadozott,
+gyermeknek való képes könyvek. Valaki rég… rég… mennyit forgatta…
+És képek az asztalon, szinésznők, igen kivágott ruhája, borzas
+fejü, merész arczu hölgyek. A parányi ebédlő mellette. Oda ki se
+jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis ételét, (ülve a vastag ablak
+mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi magában. Az aranyos
+szegélyü régi porczellán csészékben apró csecsebecsék és czifra
+kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a piros poharakban.</p>
+<p>Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga
+Anna-Mária törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan
+veresek a szemei.</p>
+<p>S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig
+lehet ott mozogni. A néni <span class="pagenum"><a name="Page_131"
+id="Page_131">-131-</a></span> bekötött szemmel azonban akár, s egy
+szemnyi port fel nem fedezhetel.</p>
+<p>És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint
+fájós szemeivel reám néz s igy szól:</p>
+<p>– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól
+vajjon? <i>Ama</i> Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém?
+Éhséget szenvedne? Hát senkije se lenne körülötte? Bár egy kis
+cseléd, aki segitgesse? Éhes? és fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket
+édes öcsém?</p>
+<p>Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a
+ridiküljét megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná
+meg.</p>
+<p>– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és
+sinylik. Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék,
+ha elhagynám őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat.</p>
+<p>Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a
+nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül.</p>
+<p>– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle,
+édes öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta
+bizonyosan <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span> a szegényt. Megsajnálta s azért járt
+hozzá. Mert, hogy milyen aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én
+tudom egyedül. Egyszer egy legyet mentett meg a pók hálójából.
+Ilyen könyörületes szive volt. És mindenki iránt ilyen jó volt. Az
+utolsó ingét oda adta volna a szegényeknek.</p>
+<p>Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a
+tenyerével, hogy teljék az idő.</p>
+<p>– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam
+volna eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán…
+bevallom, nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az
+én édes fiamat. Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az
+anyjától… Azért ült mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan
+szilimán leány volt Pepi, hogy a szél elfujhatta. És azért
+kényeztette a fiam. Megesett a jó szive rajta.</p>
+<p>Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult:</p>
+<p>– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem
+akartam eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget
+szenved. Mert ő nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem
+szenvedne inségben. Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép
+ábrázatu leány volt. De ő nem <span class="pagenum"><a name=
+"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> volt rossz. Ő jó volt, hü
+volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki virágozta föl az ő
+sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam, szivtelen voltam és
+elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne büntessen
+érte.</p>
+<p>Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme.</p>
+<p>– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a
+nyomoruság terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely
+kezet az én fiam tartott egyszer az ujjai között. És én itt
+duskáltam a bőségben, mig a szegény, aki az én fiamnak kedves volt,
+szenvedt…</p>
+<p>Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy
+elővegyen egy táskát.</p>
+<p>– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van.</p>
+<p>Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott:</p>
+<p>– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én
+hozzám, aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a
+nagy jó Isten nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre.</p>
+<p>És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza –
+határozott, biztos lépéssel.</p>
+<hr class="chap" />
+3
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch1.png" alt="" title="" />KÉT FEHÉRNÉP.</h2>
+</div>
+<p>A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék
+kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán
+is tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk.
+A Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva
+ott, ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a
+hol a nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe
+pattan ki a gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü
+trachit-sziklák szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines
+rengeteget, amely halódó állapotában ugy felpiperészi magát mintha
+nászra készülne.</p>
+<p>A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a
+»Ferencziláz« a gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől
+sötét országuton <span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span> jött egy ropogós menyecske, kis fiát
+vezetve a kezén.</p>
+<p>– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós
+leányának.</p>
+<p>Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó
+átjár Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára
+ilyenkor hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt
+etetnek a szekeresek.</p>
+<p>Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent.</p>
+<p>– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól.</p>
+<p>– Melyik?</p>
+<p>– Nem kell haragudni… A fogadós leánya?</p>
+<p>Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt
+tett az asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal
+lapjára s azok szóba ereszkedtek a menyecskével:</p>
+<p>– Honnan való vagy?</p>
+<p>– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja?</p>
+<p>– Ij! de harapós vagy.</p>
+<p>Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s
+Ilona után ment s azzal szót kezdett:</p>
+<p>– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p>
+<p>Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment.</p>
+<p>Utána ment.</p>
+<p>– Azt mondtam, hogy szépen laktak.</p>
+<p>– Akar valamit?</p>
+<p>– Idevaló vagy?</p>
+<p>Odavetőleg felelt:</p>
+<p>– Onnan alulról Sóváradról.</p>
+<p>– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé.</p>
+<p>– Nekem sincs ügyem arrafelé.</p>
+<p>Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett.
+Látszott, hogy barátkozni akar.</p>
+<p>– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni,
+ilyen derék fehérnépnek?</p>
+<p>– Nem vagyunk magunkra.</p>
+<p>Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a
+beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az
+ivón kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön
+ajtó nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy
+fürészmalom állott. Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a
+szögletében s fadiványok a fal mellett, letakarva szines
+szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy mellett fiókos kaszten
+tetején a virágos görgényi csészékkel, poharakkal. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> A másik
+szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy báránybőrös
+bundával, faragó szerszámaival.</p>
+<p>Ráki tolakodóan vallatta:</p>
+<p>– S szeretőd nincsen?</p>
+<p>– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan.</p>
+<p>– Szét ne vessen a méreg, lelkem.</p>
+<p>– Hát legyen békén tőlem.</p>
+<p>Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás
+szekerek jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás
+székely lépett be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment.</p>
+<p>– Te vagy itt, Ráki hugom?</p>
+<p>Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan
+kérdezte:</p>
+<p>– Mit keressz itt?</p>
+<p>– Mi gondja van rá?</p>
+<p>– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy
+beszéljen vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna
+valaha. Mikor hát itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban
+járunk, igy szól az ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél.
+Az urad utban van s te otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az
+ut szélén s az ember ne kérdezze meg: hogy vetődsz ide?
+<span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<p>Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan
+kibontotta s elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a
+pipáját, óvatosan gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt
+sziva, baraczkot vetett a szőke gyermek kobakjára, a
+szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról. Később görbén nézett
+Rákira:</p>
+<p>– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok
+nélkül nem tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én
+ismerlek.</p>
+<p>Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót
+homály este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő
+nap világát. Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag
+elegyedett a pipafüsttel s a ruhákban behozott istállószaggal. A
+cserepeshez támaszkodó leány szótlanul ügyelt minden érkező
+szekérre.</p>
+<p>Ráki rászólt:</p>
+<p>– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót?</p>
+<p>Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány
+volt, pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing
+rajta, mintha ünnepre öltözött volna ki.</p>
+<p>– Csak nem a szeretődet várod?</p>
+<p>Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette: <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p>
+<p>– Hát neked nincsen szeretőd, szegény?</p>
+<p>– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony
+mellett.</p>
+<p>Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról.
+Ilona kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a
+helyéből.</p>
+<p>De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét.
+Egy pár ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós
+felgyujtotta a függő lámpát.</p>
+<p>Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba.
+Más ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen
+asszony felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő
+hangot tán megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott
+ajakkal ráügyelt.</p>
+<p>Ilona benn a szobában igy szólt:</p>
+<p>– Azt hittem valami baj érte az uton.</p>
+<p>– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig
+repülni szerettem volna hozzád.</p>
+<p>Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván
+rákiáltott.</p>
+<p>– Mit akarsz az ajtón?</p>
+<p>– Nem szabad oda bemenni?</p>
+<p>– Láthatod. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id=
+"Page_140">-140-</a></span></p>
+<p>– Valamit dugdos kend ott benn?</p>
+<p>– Kinn elég tágas az erdő.</p>
+<p>Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott.</p>
+<p>– Lassan he!</p>
+<p>– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he!</p>
+<p>– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon
+aki fizet, ahol neki tetszik.</p>
+<p>Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a
+medvefejét a könyöklésből. Erősebben folytatta:</p>
+<p>– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való
+tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt
+mondom. Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben.</p>
+<p>A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva,
+a házsártos ember vállára tette a kezét.</p>
+<p>– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba
+ajtaja, s abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a
+nyakukra.</p>
+<p>A székely felhuzta a vállát.</p>
+<p>– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem
+szeretem ha a falumbelivel parasztoskodik valaki. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p>
+<p>Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször:</p>
+<p>– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van?</p>
+<p>Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital
+után.</p>
+<p>Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a
+fogadón fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon.</p>
+<p>Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők
+mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen
+verne belé:</p>
+<p>– A mát–ká–ja… a mátkája.</p>
+<p>A falubelije utrakészen megállott:</p>
+<p>– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van
+az Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha
+valami bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz,
+mikor neked urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a
+savanyuját! Hát az mi?</p>
+<p>Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett
+megérteni.</p>
+<p>Aztán rekedten igy szólt:</p>
+<p>– Mit mondjak? Menjen el… menjen el.</p>
+<p>– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam <span class=
+"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span>
+kipihent szépen. Vársz-e valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék
+a falumból, azt se hagynám.</p>
+<p>– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el…
+menjen…</p>
+<p>A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a
+fogadósnak, aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta
+a lovait az országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak
+hámistrángját, belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen:
+»Várjunk egy kissé arra a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje«
+morogta.</p>
+<p>Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó
+ajtaján, a gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész
+szinébe s a gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis
+szobája kivilágitott ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az
+asszonyra vetődve. A viz zugva omlott le a fürész elzárt kereke
+fölött. Messziről egy-egy szekér halk zörgése hallatszott, s a
+fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot hallatva himbálóztak, mintha
+sóhajtoztak volna.</p>
+<p>Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta
+a lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy
+szinben <span class="pagenum"><a name="Page_143" id=
+"Page_143">-143-</a></span> két szürke lovacska rágta még a szénát,
+néha tompa dübörgéssel kapálózva.</p>
+<p>Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A
+leány világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a
+lépcsőn.</p>
+<p>– Csak igy köszön? kérdezte Ilona.</p>
+<p>A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a
+kezéből a leány.</p>
+<p>Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu.</p>
+<p>Fönn a fogadós szólt:</p>
+<p>– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod?</p>
+<p>– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy
+hajnalban indulhassak.</p>
+<p>– Az Isten áldjon.</p>
+<p>Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el
+az istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az
+istálló ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a
+kalapját hetykén s hangosan becsapta az ajtót.</p>
+<p>Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri
+az embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete
+boltból.</p>
+<p>Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó
+oldalán a nagy bürkök s <span class="pagenum"><a name="Page_144"
+id="Page_144">-144-</a></span> tövisek között mozgolódott valaki.
+Aztán egyszerre az eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A
+szénacsomó, amit a fedél deczkája alá dugott valaki, mindjárt
+megszenesedett, azonban a száraz fedélmohán végigsuhant a gyönge
+láng. A következő perczben (a tüzlángtól élesen megvilágitva) Ráki
+suhant át a szegelet mellett s a fejéről lekapott keszkenőjével az
+istálló fakilincsére erős hurkot vetett.</p>
+<p>Gyönge perczegés hallatszott.</p>
+<p>– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó.</p>
+<p>A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az
+istálló felé.</p>
+<p>Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta
+meg nesztelenül.</p>
+<p>A székely megragadta a Ráki kezét.</p>
+<p>– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve.</p>
+<p>– Ki van ott? kiáltott a leány.</p>
+<p>– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön
+a szeretőjéhez.</p>
+<p>A leány lerohant.</p>
+<p>– Ki az?</p>
+<p>– Ki vagy te?</p>
+<p>– Mit akarsz ott? <span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>A székely eleresztette az asszony kezét.</p>
+<p>– Mi közöd van hozzá?</p>
+<p>– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az
+utból!</p>
+<p>– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn.</p>
+<p>– Mit akar? A mátkám van ott benn.</p>
+<p>– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a
+felesége vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki
+közeledik hozzám.</p>
+<p>Aztán az öklével rácsapott az ajtóra.</p>
+<p>– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki
+ha mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged,
+tartom az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött.</p>
+<p>A fogadós orditva rohant ki.</p>
+<p>A leány rémülten nézett az asszonyra.</p>
+<p>A láng bekapott a fedél szegletébe.</p>
+<p>A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a
+gyepre.</p>
+<p>– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek
+előttem.</p>
+<p>– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél
+alatt. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
+"Page_146">-146-</a></span></p>
+<p>Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit
+kérdezve hajtott:</p>
+<p>– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az
+alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A
+felesége vagy? az ő felesége?</p>
+<p>A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a
+szélvész.</p>
+<p>– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz,
+hogy engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én
+szét a tiz körmömmel.</p>
+<p>– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki
+elhagyta a feleségét, a gyermekét…</p>
+<p>Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék
+felett, amely a lábuk előtt hevert.</p>
+<p>A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna
+ugy szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj.</p>
+<p>A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember.</p>
+<p>– A lovak benn égnek! kiáltotta.</p>
+<p>Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket <span class=
+"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> az
+istálló ajtajától. Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza
+az állatokat.</p>
+<p>Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett
+szét.</p>
+<p>– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn…</p>
+<p>Mert a férfi sehol se volt.</p>
+<p>– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán
+rárivalt az asszonyokra:</p>
+<p>– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik
+már a fogatok. Inkább csebret ide mindketten…</p>
+<p>… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás
+mellett ült a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a
+szemükön.</p>
+<p>A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig
+nyugalmasan pislankoltak a hatalmas nagy égbolton.</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2><img src="images/ch6.png" alt="" title="" />KIS LEÁNY
+BAJA.</h2>
+</div>
+<p>Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis
+kandér tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért
+a kapum ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit.</p>
+<p>– Hideg van, kis leány?</p>
+<p>Bátran szembe nézett velem s igy felelt:</p>
+<p>– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van,
+akkor nem fázik.</p>
+<p>– S neked dolgod van, kis leányka?</p>
+<p>– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni
+kell s aztán a gyermekre is sok a takaritás.</p>
+<p>– Ugy-e? Hát az anyád?</p>
+<p>– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak
+magunkra vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék
+megnézni <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
+"Page_149">-149-</a></span> a házat is, a gyermeket is. Jóskát –
+tette hozzá magyarázólag, – a fiucskát.</p>
+<p>– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy
+bizhatnák te reád Jóskát?</p>
+<p>A kétkedés ingerelte.</p>
+<p>– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony
+isten! én is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor
+este haza jön. Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam
+kicsi. Az anyám is reám bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy
+szólott: »Mari te«… mert engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják?
+– tette hirtelen utána. – Itt lakik a bácsi?</p>
+<p>– Itt… Mit mondott az anyád?</p>
+<p>– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az
+embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje
+is volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor
+papucsot vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak
+az ne jött volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak
+czizmában jártunk s nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába
+járt örökké, hanem a nyáron papucsot vett. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span></p>
+<p>– És miért vett papucsot?</p>
+<p>A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte:</p>
+<p>– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent
+megtettem, amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a
+hegybe, mert ingyen adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy
+éppen őrizze a gyümölcsöt apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak
+sétáltak le s fel, tudja! s anyám kiült a ház elé szépen, hajadon
+fővel. Mert az ugy illik, hogy legyen csinos az ember, ha az urak
+arra járnak. Mind azt mondták neki, hogy »szép menyecske«. Ő
+örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig igazán gyönyörü
+volt.</p>
+<p>– S olyan gyönyörü volt?</p>
+<p>– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én
+mosdattam Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen
+bántam vele. Mert ő az én testvérem s aztán igen kedves is, csak
+látná. Már jár magától. Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a
+karomat, né, s azt kiáltom: »ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő
+mindjárt feláll a szék mellett és oda fut. De ugy, tudja! mint egy
+részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag. Nagyon kedves gyermek.
+Ennek a tejnek, látja, a <span class="pagenum"><a name="Page_151"
+id="Page_151">-151-</a></span> felét ő eszi meg. Most mindjárt adok
+neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s aztán
+délbe…</p>
+<p>– S az anyád?</p>
+<p>– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy
+estefelé bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit.
+Van neki egy szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a
+szalagokat. De azokat is visszadobta a ládába s kiment. De ismét
+visszajött és engem itt, itt megcsókolt az orczámon. »Légy jó,
+gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam rossz… Akkor kiment. De nem
+ment messze, mert ismét visszajött. S akkor Jóskát is felvette, s
+nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette, összecsókolgatta és
+engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő nem mondott
+semmit, hanem elment…</p>
+<p>– Elment?</p>
+<p>– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!…
+tudja!… Az isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se
+láttam olyannak. Igy kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta?
+Aztán egyenkint vette elé a selyem derekakat, mikor sötét este lett
+és a pántlikákat, és megölelte és keservesen sirt. És igy kiáltott:
+»a topánka, a topánka, verje meg az isten…« <span class=
+"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p>
+<p>Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta
+magát s így szólott:</p>
+<p>– De már engem vár otthon Jóska a tejjel…</p>
+<p>– Ide fenn laktok?</p>
+<p>– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk,
+mert az apám is elmegy…</p>
+<p>– Hova megy?</p>
+<p>– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem
+jön. Azt mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg
+nem kapja.« Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki
+tudja, merre jár szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény
+egy szál topánkácskában ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit
+csinál szegény éjjel? Nálunk már tüz égett, Jóska mégis felébredt a
+hideg miatt. Az isten áldja…</p>
+<p>Mosolygott s felkapta kanderját.</p>
+<p>– Aztán nem félsz, kis leány?</p>
+<p>– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska
+valami bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir,
+enni adok neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg…</p>
+<p>– Az isten áldjon meg, kis leányka.</p>
+<p>Odább ment s aztán szaporán visszafordult.</p>
+<p>– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> Látta
+tán valahol? Ugy-e hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja
+meg. Az isten megfizet érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S
+aztán, meglátja, csak én ismerem az apámat: abból nem lesz jó. Ő
+még nekünk sem beszél, hanem rettenetesen néz. Most ő elmegy utána
+és megkeresi őtet…</p>
+<div class="figcenter"><img src="images/3.png" alt="" /></div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
+"Page_154">-154-</a></span></p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155"><br />
+-155-</a></span></p>
+<h2>TARTALOM.</h2>
+<ul class="TOC">
+<li>A Nagy Lidi úra <span class="ralign"><a href=
+"#Page_1">1</a></span></li>
+<li>Ö. T. O. <span class="ralign"><a href=
+"#Page_15">15</a></span></li>
+<li>Esős alkony <span class="ralign"><a href=
+"#Page_27">27</a></span></li>
+<li>Az Eliz nevenapja <span class="ralign"><a href=
+"#Page_41">41</a></span></li>
+<li>Kaland <span class="ralign"><a href=
+"#Page_58">58</a></span></li>
+<li>A tarvásári búcsu <span class="ralign"><a href=
+"#Page_72">72</a></span></li>
+<li>A birtyóka <span class="ralign"><a href=
+"#Page_86">86</a></span></li>
+<li>Elkésett <span class="ralign"><a href=
+"#Page_97">97</a></span></li>
+<li>»A szigetvári vértanuk« <span class="ralign"><a href=
+"#Page_111">111</a></span></li>
+<li>Az édes anya <span class="ralign"><a href=
+"#Page_123">123</a></span></li>
+<li>Két fehérnép <span class="ralign"><a href=
+"#Page_134">134</a></span></li>
+<li>Kis leány baja <span class="ralign"><a href=
+"#Page_148">148</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<div class="transnote">
+<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
+<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
+<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
+<table summary="Javítások">
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_3">3</a></td>
+<td>e látogtás</td>
+<td>e látogatás</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_10">10</a></td>
+<td>felsége után</td>
+<td>felesége után</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_11">11</a></td>
+<td>az iuditó</td>
+<td>az inditó</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_28">28</a></td>
+<td>miért mert láthat</td>
+<td>miért nem láthat</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_32">32</a></td>
+<td>babogtam</td>
+<td>habogtam</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_35">35</a></td>
+<td>gyermekei hevü-vüléseit</td>
+<td>gyermeki hevüléseit</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_36">36</a></td>
+<td>felem</td>
+<td>felém</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_39">39</a></td>
+<td>Aeneus</td>
+<td>Aeneas</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_43">43</a></td>
+<td>magához érvén</td>
+<td>magához térvén</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_44">44</a></td>
+<td>homédiázzék</td>
+<td>komédiázzék</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_50">50</a></td>
+<td>ez utczára</td>
+<td>az utczára</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_55">55</a></td>
+<td>Eliz, ráborult</td>
+<td>Eliz ráborult</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>
+<td>házbol</td>
+<td>házból</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_56">56</a></td>
+<td>fejébén</td>
+<td>fejében</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_59">59</a></td>
+<td>már ványasztal</td>
+<td>márványasztal</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_60">60</a></td>
+<td>És. miért</td>
+<td>És miért</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_62">62</a></td>
+<td>vonla</td>
+<td>volna</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_62">62</a></td>
+<td>segélyezett</td>
+<td>szegélyezett</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_68">68</a></td>
+<td>Próbálj hazudni</td>
+<td>Próbálj hazudni!</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_69">69</a></td>
+<td>hajtón</td>
+<td>ajtón</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_77">77</a></td>
+<td>segteni</td>
+<td>segiteni</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_78">78</a></td>
+<td>ide«</td>
+<td>»ide</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_79">79</a></td>
+<td>habtusát</td>
+<td>habitusát</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_81">81</a></td>
+<td>búcsosok</td>
+<td>búcsusok</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_93">93</a></td>
+<td>értélmetlenül</td>
+<td>értelmetlenül</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_101">101</a></td>
+<td>kézdezte</td>
+<td>kérdezte</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_104">104</a></td>
+<td>Csókné</td>
+<td>Csokné</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_110">110</a></td>
+<td>ez ezüst</td>
+<td>az ezüst</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_116">116</a></td>
+<td>gyergyákat</td>
+<td>gyertyákat</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_117">117</a></td>
+<td>Emma mosolyogva</td>
+<td>Ella mosolyogva</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_120">120</a></td>
+<td>Orvendek</td>
+<td>Örvendek</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>
+<td>rettenes</td>
+<td>rettenetes</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_128">128</a></td>
+<td>kel hi</td>
+<td>kel ki</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_133">133</a></td>
+<td>O jó</td>
+<td>Ő jó</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_134">134</a></td>
+<td>mosolgott</td>
+<td>mosolygott</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_136">136</a></td>
+<td>erefelé</td>
+<td>errefelé</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_138">138</a></td>
+<td>gyülek be</td>
+<td>gyültek be</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_143">143</a></td>
+<td>hangsan</td>
+<td>hangosan</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_145">145</a></td>
+<td>kiáltottt</td>
+<td>kiáltott</td>
+</tr>
+<tr>
+<td class="tdr"><a href="#Page_150">150</a></td>
+<td>tapolok</td>
+<td>tapsolok</td>
+</tr>
+</table>
+</div>
+<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK ***</div>
+<div style='text-align:left'>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Updated editions will replace the previous one&#8212;the old editions will
+be renamed.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
+law means that no one owns a United States copyright in these works,
+so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United
+States without permission and without paying copyright
+royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
+of this license, apply to copying and distributing Project
+Gutenberg&#8482; electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG&#8482;
+concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
+and may not be used if you charge for an eBook, except by following
+the terms of the trademark license, including paying royalties for use
+of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
+copies of this eBook, complying with the trademark license is very
+easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
+of derivative works, reports, performances and research. Project
+Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
+do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
+by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
+license, especially commercial redistribution.
+</div>
+
+<div style='margin:0.83em 0; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE<br />
+<span style='font-size:smaller'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE<br />
+PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</span>
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+To protect the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting the free
+distribution of electronic works, by using or distributing this work
+(or any other work associated in any way with the phrase &#8220;Project
+Gutenberg&#8221;), you agree to comply with all the terms of the Full
+Project Gutenberg&#8482; License available with this file or online at
+www.gutenberg.org/license.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg&#8482; electronic works
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg&#8482;
+electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
+and accept all the terms of this license and intellectual property
+(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
+the terms of this agreement, you must cease using and return or
+destroy all copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in your
+possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
+Project Gutenberg&#8482; electronic work and you do not agree to be bound
+by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person
+or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.B. &#8220;Project Gutenberg&#8221; is a registered trademark. It may only be
+used on or associated in any way with an electronic work by people who
+agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
+things that you can do with most Project Gutenberg&#8482; electronic works
+even without complying with the full terms of this agreement. See
+paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
+Gutenberg&#8482; electronic works if you follow the terms of this
+agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg&#8482;
+electronic works. See paragraph 1.E below.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (&#8220;the
+Foundation&#8221; or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
+of Project Gutenberg&#8482; electronic works. Nearly all the individual
+works in the collection are in the public domain in the United
+States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
+United States and you are located in the United States, we do not
+claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
+displaying or creating derivative works based on the work as long as
+all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
+that you will support the Project Gutenberg&#8482; mission of promoting
+free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg&#8482;
+works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
+Project Gutenberg&#8482; name associated with the work. You can easily
+comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
+same format with its attached full Project Gutenberg&#8482; License when
+you share it without charge with others.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
+what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
+in a constant state of change. If you are outside the United States,
+check the laws of your country in addition to the terms of this
+agreement before downloading, copying, displaying, performing,
+distributing or creating derivative works based on this work or any
+other Project Gutenberg&#8482; work. The Foundation makes no
+representations concerning the copyright status of any work in any
+country other than the United States.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
+immediate access to, the full Project Gutenberg&#8482; License must appear
+prominently whenever any copy of a Project Gutenberg&#8482; work (any work
+on which the phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; appears, or with which the
+phrase &#8220;Project Gutenberg&#8221; is associated) is accessed, displayed,
+performed, viewed, copied or distributed:
+</div>
+
+<blockquote>
+  <div style='display:block; margin:1em 0'>
+    This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most
+    other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
+    whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
+    of the Project Gutenberg License included with this eBook or online
+    at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you
+    are not located in the United States, you will have to check the laws
+    of the country where you are located before using this eBook.
+  </div>
+</blockquote>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.2. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is
+derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
+contain a notice indicating that it is posted with permission of the
+copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
+the United States without paying any fees or charges. If you are
+redistributing or providing access to a work with the phrase &#8220;Project
+Gutenberg&#8221; associated with or appearing on the work, you must comply
+either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
+obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg&#8482;
+trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.3. If an individual Project Gutenberg&#8482; electronic work is posted
+with the permission of the copyright holder, your use and distribution
+must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
+additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
+will be linked to the Project Gutenberg&#8482; License for all works
+posted with the permission of the copyright holder found at the
+beginning of this work.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg&#8482;
+License terms from this work, or any files containing a part of this
+work or any other work associated with Project Gutenberg&#8482;.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
+electronic work, or any part of this electronic work, without
+prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
+active links or immediate access to the full terms of the Project
+Gutenberg&#8482; License.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
+compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
+any word processing or hypertext form. However, if you provide access
+to or distribute copies of a Project Gutenberg&#8482; work in a format
+other than &#8220;Plain Vanilla ASCII&#8221; or other format used in the official
+version posted on the official Project Gutenberg&#8482; website
+(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
+to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
+of obtaining a copy upon request, of the work in its original &#8220;Plain
+Vanilla ASCII&#8221; or other form. Any alternate format must include the
+full Project Gutenberg&#8482; License as specified in paragraph 1.E.1.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
+performing, copying or distributing any Project Gutenberg&#8482; works
+unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
+access to or distributing Project Gutenberg&#8482; electronic works
+provided that:
+</div>
+
+<div style='margin-left:0.7em;'>
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &bull; You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
+        the use of Project Gutenberg&#8482; works calculated using the method
+        you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
+        to the owner of the Project Gutenberg&#8482; trademark, but he has
+        agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
+        Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
+        within 60 days following each date on which you prepare (or are
+        legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
+        payments should be clearly marked as such and sent to the Project
+        Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
+        Section 4, &#8220;Information about donations to the Project Gutenberg
+        Literary Archive Foundation.&#8221;
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &bull; You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
+        you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
+        does not agree to the terms of the full Project Gutenberg&#8482;
+        License. You must require such a user to return or destroy all
+        copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
+        all use of and all access to other copies of Project Gutenberg&#8482;
+        works.
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &bull; You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
+        any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
+        electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
+        receipt of the work.
+    </div>
+
+    <div style='text-indent:-0.7em'>
+        &bull; You comply with all other terms of this agreement for free
+        distribution of Project Gutenberg&#8482; works.
+    </div>
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
+Gutenberg&#8482; electronic work or group of works on different terms than
+are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
+from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
+the Project Gutenberg&#8482; trademark. Contact the Foundation as set
+forth in Section 3 below.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
+effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
+works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
+Gutenberg&#8482; collection. Despite these efforts, Project Gutenberg&#8482;
+electronic works, and the medium on which they may be stored, may
+contain &#8220;Defects,&#8221; such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
+or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
+intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
+other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
+cannot be read by your equipment.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the &#8220;Right
+of Replacement or Refund&#8221; described in paragraph 1.F.3, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
+Gutenberg&#8482; trademark, and any other party distributing a Project
+Gutenberg&#8482; electronic work under this agreement, disclaim all
+liability to you for damages, costs and expenses, including legal
+fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
+LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
+PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
+TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
+LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
+INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
+DAMAGE.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
+defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
+receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
+written explanation to the person you received the work from. If you
+received the work on a physical medium, you must return the medium
+with your written explanation. The person or entity that provided you
+with the defective work may elect to provide a replacement copy in
+lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
+or entity providing it to you may choose to give you a second
+opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
+the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
+without further opportunities to fix the problem.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
+in paragraph 1.F.3, this work is provided to you &#8216;AS-IS&#8217;, WITH NO
+OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
+LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
+warranties or the exclusion or limitation of certain types of
+damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
+violates the law of the state applicable to this agreement, the
+agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
+limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
+unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
+remaining provisions.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
+trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
+providing copies of Project Gutenberg&#8482; electronic works in
+accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
+production, promotion and distribution of Project Gutenberg&#8482;
+electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
+including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
+the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
+or any Project Gutenberg&#8482; work, (b) alteration, modification, or
+additions or deletions to any Project Gutenberg&#8482; work, and (c) any
+Defect you cause.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg&#8482;
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; is synonymous with the free distribution of
+electronic works in formats readable by the widest variety of
+computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
+exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
+from people in all walks of life.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Volunteers and financial support to provide volunteers with the
+assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg&#8482;&#8217;s
+goals and ensuring that the Project Gutenberg&#8482; collection will
+remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
+Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
+and permanent future for Project Gutenberg&#8482; and future
+generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
+Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org.
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
+501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
+state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
+Revenue Service. The Foundation&#8217;s EIN or federal tax identification
+number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
+U.S. federal laws and your state&#8217;s laws.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Foundation&#8217;s business office is located at 809 North 1500 West,
+Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
+to date contact information can be found at the Foundation&#8217;s website
+and official page at www.gutenberg.org/contact
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; depends upon and cannot survive without widespread
+public support and donations to carry out its mission of
+increasing the number of public domain and licensed works that can be
+freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
+array of equipment including outdated equipment. Many small donations
+($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
+status with the IRS.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+The Foundation is committed to complying with the laws regulating
+charities and charitable donations in all 50 states of the United
+States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
+considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
+with these requirements. We do not solicit donations in locations
+where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
+DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state
+visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+While we cannot and do not solicit contributions from states where we
+have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
+against accepting unsolicited donations from donors in such states who
+approach us with offers to donate.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+International donations are gratefully accepted, but we cannot make
+any statements concerning tax treatment of donations received from
+outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
+methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
+ways including checks, online payments and credit card donations. To
+donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
+</div>
+
+<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'>
+Section 5. General Information About Project Gutenberg&#8482; electronic works
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
+Gutenberg&#8482; concept of a library of electronic works that could be
+freely shared with anyone. For forty years, he produced and
+distributed Project Gutenberg&#8482; eBooks with only a loose network of
+volunteer support.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Project Gutenberg&#8482; eBooks are often created from several printed
+editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
+the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
+necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
+edition.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+Most people start at our website which has the main PG search
+facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>.
+</div>
+
+<div style='display:block; margin:1em 0'>
+This website includes information about Project Gutenberg&#8482;,
+including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
+Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
+subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.
+</div>
+
+</div>
+
+</body>
+</html>
diff --git a/old/66512-h/images/1.png b/old/66512-h/images/1.png
new file mode 100644
index 0000000..5516766
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/1.png
diff --git a/old/66512-h/images/2.png b/old/66512-h/images/2.png
new file mode 100644
index 0000000..8fc70f4
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/2.png
diff --git a/old/66512-h/images/3.png b/old/66512-h/images/3.png
new file mode 100644
index 0000000..ba8216f
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/3.png
diff --git a/old/66512-h/images/4.png b/old/66512-h/images/4.png
new file mode 100644
index 0000000..d246f84
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/4.png
diff --git a/old/66512-h/images/ch1.png b/old/66512-h/images/ch1.png
new file mode 100644
index 0000000..368e821
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/ch1.png
diff --git a/old/66512-h/images/ch2.png b/old/66512-h/images/ch2.png
new file mode 100644
index 0000000..51bc512
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/ch2.png
diff --git a/old/66512-h/images/ch3.png b/old/66512-h/images/ch3.png
new file mode 100644
index 0000000..f17b81d
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/ch3.png
diff --git a/old/66512-h/images/ch4.png b/old/66512-h/images/ch4.png
new file mode 100644
index 0000000..4e97270
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/ch4.png
diff --git a/old/66512-h/images/ch5.png b/old/66512-h/images/ch5.png
new file mode 100644
index 0000000..0b93902
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/ch5.png
diff --git a/old/66512-h/images/ch6.png b/old/66512-h/images/ch6.png
new file mode 100644
index 0000000..1a69fe9
--- /dev/null
+++ b/old/66512-h/images/ch6.png