diff options
Diffstat (limited to 'old/66512-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/66512-0.txt | 4133 |
1 files changed, 0 insertions, 4133 deletions
diff --git a/old/66512-0.txt b/old/66512-0.txt deleted file mode 100644 index 075f887..0000000 --- a/old/66512-0.txt +++ /dev/null @@ -1,4133 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Vidéki emberek, by István Petelei - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Vidéki emberek - Novellák - -Author: István Petelei - -Release Date: October 10, 2021 [eBook #66512] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Hungarian Electronic Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK *** - -AZ ATHENAEUM OLVASÓTÁRA - -VIDÉKI EMBEREK - -(NOVELLÁK) - -IRTA - -PETELEI ISTVÁN - -BUDAPEST - -AZ ATHENAEUM IROD. ÉS NYOMDAI R. T. KIADÁSA - -1898 - -Budapest. Az Athenaeum r. társulat könyvnyomdája. - - - - -A NAGY LIDI URA. - -Igy, karácsony felé mindig eszembe jut az a viseltes kis ember a Nagy -Lidi ura, akit tán kegyed is ismer az utczáról; az a félrevonuló, -alázatos emberke, aki éppen azáltal lett feltünő, hogy elbujni -iparkodott ebben a világban, ahol mindenki nagy és bámult akar lenni. - -Novák (igy hivták) ez, az, aki azt a könnyelmüséget engedte meg magának -ifjukorában, hogy megházasodott, elvevén Nagy Dénesnek, a vargának hires -szépségü lányát: Lidit. - -Erre a Lidire már alig emlékezem, de a nyáron egy halvány virágu mályvát -láttam, a hajnali szélben s láttára a Lidi formája tért vissza az -emlékezetembe. A képe el volt bujva az agyamba s az megelevenedett a -virág láttára. Olyan nyulánk, üde, pompás lehetett, mint ez a szép -virág. - -E Lidi csak annyiban tartozik a történetembe, hogy miatta lett az én kis -Novákom olyan szótalan, busuló, ványolt – a mikor Lidi megszökött egy -gazdag urfival. - -A szökése pedig érthető dolog volt. Igen szép volt Lidi egy kis -iktatónak. A szépségnek nagy az ára. Nem való szegény embernek. - -Azt kérdezi kegyed: miért ment feleségül Lidi egy ilyen hitvány -emberkéhez? Azért, mert mégis csak istentelenség lett volna, hogy a Lidi -harmatteste egy durva mesterlegény karjai közt fonnyadjon el. - -Novák hivatalnok volt (iktató), urfajta, s ő a lajtorja egy foka volt, a -min a vargamester leánya felfelé szállhat. Rálépett. Mindjárt ki is -lépett a karján, a cserszagu, piszkos mühelyből, a hamvas kádak közül, a -nyers állatbőrös szinből; kalapot vehetett keszkenyő helyett s slájert -kötött rá, ami akkor az uraságnak egyik jele volt. - -Nagyon szép volt. A kanczellisták bomlottak utánna s előre kaczagtak a -kis Novákon, azokra a szarvakra gondolva, amelyeket rakni fog a -menyecske az iktató fejére. Azonban úgy látszott rosszul számitottak. -Lidi példásan élt. Nagyon kényeztette az urát, kivált ha látták. Az -utczán szüntelenül locsogott neki, hogy észrevehette akárki milyen jól -telik az életük. És megközelithetetlen volt az idegenek részére. Rátarti -és visszautasitó volt a szépmondóknak. Olyan uras, sőt finom lett, hogy -az ember nem tudta, honnan veszi e hölgyecske ezeket a tempókat. - -Akkoriban a táblabirák nem afféle kalucsnis paroplis beamterek voltak, -hanem igazi, batárban járó urak. E kis hölgy úgy járt az ura mellett, -hogy a biró urak megsüvegelték, sőt maga a prézes is. - -A Novák becsülete úgy felment, hogy a leghatalmasabb is észrevette őt. -Sőt egy izben egy szász kanczellista (gazdag, kényes urfi), meg is -látogatta Novákot a tulajdon fészkében s oly nyájasan beszélt Novákkal s -úgy kereste a barátságát hogy csupa öröm volt látni azt. S nem a -feleségeért. Nem! Mert alig szólt az asszonyhoz egy-két szóval. - -De Lidi a látogatás után, (mert e látogatás fordulópont volt a Novákék -életében), igy szólt: - -– Winklernek (a kancellista) Abafáján pompás nagy háza van. A kertje a -herbusi vizeresztőig ér ki, ahol már a havas kezdődik. Ő kocsikat tart s -őszön nála laknak az uri vadászok, sőt a prézes maga is. Onnan mennek a -medvére. Az egyik teremben csupa velenczei tükrök vannak s még a falon -is szőnyeg. Tudod! a falon is gyertyatartók és tele viasz-gyertyával -persze. - -Aztán váratlanul tette hozzá: - -– Koppantsd meg azt a faggyugyertyát az asztalon, Novák. Pih! be büdös. - -Novák elbusult e beszéden, de soha sem kérdezhette meg: honnan ismerte -Lidi az abafái szokásokat? mert másnap az asszonynak hült helyét találta -odahaza. - -Elment… de mi felvilágositást se hagyott hátra. Egyszer azért, mert azon -este rossz kedve volt az asszonynak, s hamarosan lefeküdt; másnap pedig -nem irhatott levelet az urának, mert Lidi fogyatékosan ismerte a -betüket… Annyit megértett, hogy a faggyugyertyát kisebbre értékelte Lidi -a viaszgyertyánál. És mert ez egészen érthető volt, nem haragudott -Lidire, de mélyen elkeseredett, hogy ő nem égethetett effélét. - -– Csak az a faggyugyertya ne lett volna! rebegett és sirt. - -Sirt; pedig senki egy szóval se bántotta meg Novákot; senki se kérdezte -tőle: hová lett Lidi? s nem csufolta senki. Természetes, hogy elment, -mert nem szerette a faggyugyertyát. - -Természetes, de azért ébren és alva őt látta; őtet áhitotta. Mi egyébre -se gondolt: »E czipellőbe járt: ez a kendő fedte arany haját: hajlós -derekát e galand szoritotta:« S dajkálta a ringy-rongy holmikat, -tapogatta, simogatta. - -Magát igen elhanyagolta Novák. Ugy megnyult rajta minden, még az -ábrázata is, s kabátjai is lógtak rajta. Rossz hivatalnok lett, az egész -ember rendetlen lett és hamar öregedett. - -Nem tudta, mit tegyen? mihez kezdjen? A felesége után miért menjen, hogy -vissza rimánkodja? Hát nem ugyanazon faggyugyertya lobogott a -pléhtartókban, hosszu füstölő belet képezve? S hová menjen? - -Tavasz felé valamikor Winkler urfi visszakerült. Őtet gyanusitotta -Novák, hogy Lidiről ő tudna beszélni, ha akarna. - -A Tábla palotájának a folyosóján találkozott vele. – Nem is kérdezett -tőle semmit, de oly fátyolozott, alázatosan könyörgő szemet vetett rá, -hogy az urfi önkénytelenül igy dadogott: - -– Nem tudom merre ment el… Nem, becsületemre, nem tudhatom merre lett. -Elment úgy látszik. - -– Messze? rebegte Novák. - -Winkler nem tudott felelni csak elfelé intett, valamerre, messze. - -Ezt az utbaigazitást Novák meg se tudta köszönni, mert ő nem volt valami -urifajta s nem ismerte az illedelmességet. Csak erre gondolt: hogy ha a -dolog igy van… akkor ő az asszony után megy. Addig abban reménykedett, -hogy Winkler oltalmazza valahol a szegény asszonyt. Igy se szükséget nem -lát, se örömök hiján sincsen. De ha igy van a dolog, akkor Novák -megkeresi őt. Valami nagy jólétet nem adhat neki… de hátha Lidi -nyomoruságban senyved. Valami oktalan állati vágy fogta el, hogy magához -ölelje Lidit, őt védve, oltalmazva; törődve, verejtékezve érette. - -Azonban akkor folyt az a csodálatos idő nálunk, amikor megmozdult a föld -alattunk, amikor ki karddal, puskával, ki kaszával rohantunk hozzánk -hasonló szegény emberekre, velünk addig békén élő szegény emberekre – -nevezve ki őket ellenségünkül, a szabadság nevében hogy – öljünk. - -Az állati vágy a marczangolásra, felágaskodott bennünk – és egymásra -mentünk. Mindenki tudja, mint volt. Már-már elfeledjük a részleteket; a -vért beszivta a föld mindenütt; a sirokat benőtte a gyep, a sebek is -tél-tul begyógyultak. Sóhajtsunk egyet… és beszéljünk egyébről. - -Akkor igen összezavarodtunk. Novák előbb tépést csinált a várba, aztán -kapszlit. Az ő szépséges felesége elvegyült valahol a nagy kavarodásban. -Senki se tudott hirt felőle. - -A Tábla urai is elmentek a szép palotából, sőt maga a prézes se került -vissza ebbe a hatalmas hivatalba. Hát Novák is (elhihetik) kenyér nélkül -maradt. - -Azonban ha küzdő ember elveszt minden világi örömet, módot, jövőt, -lefekszik a tipró sors talpa alá, nyög és elpusztul. Nováknak azonban -maradt valami dolga a világon. Áhitozása elveszett társa után s nem -veszett el a reménye, hogy őt megtalálja valaha. Akkor aztán ah! de -fognak örvendeni egy a másnak, és boldogul élnek majd mint a mesében, -mig meg nem halnak. - -Azért Novák dolgai után járt. - -Ő megállapodott a jövője felől. - -Ő egy alkalmatosságot szerkeszt magának, azzal elmegy, akár a világ -végeig és nagy bőségben, örömben él tovább, feltalált párjával. - -Novák a nagyidőben sok csodálatos dolgot ért meg. Semmiből hadseregek -lettek; harangokból ágyuk; éretlen suhanczokból érczkemény hősök; maga -Novák a kapszlikat ugy töltötte, mintha egész életében azt csinálta -volna. - -Hát ő egy alkalmatosságot eszelt ki, álmatlan éjszakákon amin a felesége -után megy. - -Ez egy vasszekér lesz. - -Ebben lesz egy nagy kerék. Ez nehányat fordul. Ha meg akarna állani, -akkor jön egy másik kerék. Ez meglóditja az elsőt. Az első forog tovább. -Ismét ellustul. Ott a másik kerék. Az ember felül a kerekek tetejébe; -egy rudat tart a markában, amelylyel dirigálja a kerekeket, hogy jobbra -térjen, balra térjen. Mindez igen érthető dolog. Az első kerék -megállana, a másik nem hagyja és igy tovább és tovább gurul. Hegyen fel, -lejtőre le; mezőn, erdőösvényen, zajtalanul szaporán. Ah! az ember -hasitja a levegőt, akár a szálló madár. - -Novák ez az »ember« a kerekek tetején ül természetesen. Azt ő már látja -és a kerekek repülését érzi s hüs szél suhintja meg az arczát. Fák -lombja érinti kezét; kárrogó csóka fenn a felhők alatt versenyt száll -vele s farkas a nádas szélen lihegve, szükölve marad el. Hajrá! hegy -ellenébe; hajrá a végét ködbe vesző puszta… Lidi van a végében. Novák -határozottabb formáju lett, mint olyan, akinek valósággal czélja van. A -szemei fényesebbek lettek, – de a teste hitvány lett, mert sokat -éhezett. - -A barátok gvardiánja (akinek szavai után szálltak a nagyidőkben, a -tüzbe, vérbe) megsajnálta a kis embert s igy szólt: - -– Novák, testvérem! szép, hogy te okvetetlenül szekeret akarsz csinálni, -azonban egyet bizonyosnak találok, azt, hogy éhen okvetetlenül -elpusztulsz. Nézd, Novák, együtt szolgáltuk a hazát, élj meg, ha én is -élek. Egy darabka kenyér csak akad neked is. - -És egy kis üres czellát adott a barátklastromban neki. Akkor sok czella -állott üresen. A haza elhivta őket s nem eresztette vissza. - -Aztán ott hallgattuk Nováknak a lármáját. Bizony egy nehány esztendő -telt bele abba. Nemcsak nappal, de éjjel is hallszott a kalapácsa -csapásai, a reszelő kaparása. - -Ő fujtatót csinált: a szén sziporkázott a tüzhelyen s szálltak a fekete -éjbe mint valami élőmadarak, ha a vizes pamacscsal megbántotta Novák. -Aztán csengett az ülő, amint kényes koppintással próbálgatta a kis ember -s mindjárt a nehéz kalapács zuhant le a veres vasra… - -Nagyon szorgalmas volt a kis Novák. Az ambituson egy-egy otromba -vaskereket láttunk a tölgyfaajtóhoz támasztva, egy-egy tengelyt, srófot. -A nagy keréknek erős fogai voltak. Ezekbe akad a másik kerék foga. Ez a -taszitó kerék. Két kerék innen, két kerék tul. - -Még a barátok közül némelyek, amint vacsora után való templomozás végén -mentek a czelláikba, oda mentek a Novák szinébe s igy szóltak -fejcsóválva: - -– Nem bolondság az amire e szegény törekedik. - -Mert igy is van ez… Mert megtudná-e mondani kegyed, melyek a határai az -okosságnak? Hol kezdődik vajjon a bolondság? Egy-egy ábrándért, mely -dühvel törünk előre! Átlépjük érte az igazság, a becsület mesgyéjét. Van -ki vért ont a hite nevében. Hát e szegény Nováknak egyedül miért tiltaná -meg kegyed, hogy vaskocsit kalapáljon, amikor ő a felesége után akar -menni? - -– De nemcsak egyes-egyedül legyen az enyém e kocsi, főtisztelendő ur; -igy szólt lelkesen, nagylelküen – a rendé legyen ugyszintén, amely -engemet ügyefogyottat véd és segit. A mi haszon lesz rajta, az közös -legyen a renddel. - -A gvardián nagy tenyerét szeliden végig lengette a Novák hitvány vállán -s résztvevően igy szólt: - -– Te szegény. - -A fráterek azonban összebujtak, igy suttogva: - -– Ez ember jól beszél és szépen szólott. - -Ők a Novák reményeit nem tartották bolondságnak. Mert a kerekek nem -állanak-e az ambituson? Négy erős kerék… egy a másba járnak… Csak még -egy kis kerék hiányzik, amelyik meginditsa a többi kerekeket. S azzal -megvagyunk és megyünk. Novák bizonyosan tudja a dolgot. Csak egy kis -kerék kell, az inditó, és a többi elvégzi a magáét, aztán megyünk. - -Ekkor történt a tavaszon, hogy a Marosvölgyén nagy sürgés-forgás -kezdődött. Munkások felhője lepte el a mezőt ásóval, talicskával, -kapocskával. Dombokat vágtak le, selymékes helyeket töltöttek fel. -Gerendákat czipeltek s kőházakat épitettek a hegy lábánál. - -Novák ekkoriban ismét kijárt a zárdából ottan-ottan. Régi ismerősei már -alig ismerték meg. Nagyon megviselte az idő, az emésztődés; s megőszült -egészen. A hátán egy viseltes Bánk-bán lógott, amely csizmaszárát -verdeste. Habozva, szinte félénken huzódott el alkonyatkor mégis a házak -mellett, kerülve még a gyermekeket is, nehogy alkalmatlankodjék -valakinek. Mégis csak kibujt az odujából. Mert a szekér maholnap készen -lesz. Ő már bizonyos volt a dologban. Csak a kis inditó kerék hiányzott. -Hát ismét visszatért az emberek közé, mert köztük fog élni ismét. A -szekérrel jön a felesége és a gazdagság. És öreg szive repesett. Ah! -nincsen arra emberi szó, amit érzett. Hegyeken tul… ott van egy szegény -busuló, tán szükségben szenvedő asszony… Kék szemeit tán köny boritja, -tenyerét tán idegenek kilincse töri fel. - -Éppen karácsony első napján történt, hogy egész népvándorlásra indult a -város. Hideg, száraz, pogány idő volt. Hó ragyogott a fedeleken, -csikorgott a talpak alatt… Csengettyüs szánok siklottak végig a piaczon. -A tüzoltók bandája harsogott, bummogott a dob s czéhzászlókat -lobogtatott a szél. Fázó apró emberek, bundás öreg emberek, leánykák s -vikleres vén asszonyok tódultak a város vége felé. - -A fráter igy szólt ebéd után: - -– A vasutat nyitják meg ma a »mészárosok rétjén«. - -– A vasutat? kérdezte egy fogatlan öreg barát. – Miféle az? - -Akkor, ebéd vége lévén, a gvardián felemelkedett s keresztet vetett. -Fenhangon elmondta az imát s buzgón mondta utána az egész asztal. Innen -a templomba mentek és az oltár elébe térdepelve, hangosan énekeltek. - -Ama délután vecsernye volt. Az olvasó »Miatyánk«-ja végét Novák hangosan -mondta, s felmagasztalva verte a mellét. - -Aztán a fráter igy szólt: - -– Kimegyek a »mészárosok rétjére«. Mindenek odamentek, a vasutért. - -Novák hallván, az ünnepre való tekintettel is, igy alázatoskodott: - -– Alkalmatlan volnék, ha elkisérném? alkonyat lévén úgy is? - -Akkor megindultak. A zárda kertjén mentek át s a görbe kis utczákon -ballagtak át. A nap leszállóban volt. A Bese cserebokrai fehérlettek a -hótól. Felléptek a Bese oldalára, ahonnan nagy tér nyilt a Maros -csillogó pánczéljára, a hótól fedett mezőre. - -A széles, fehér völgyet keskeny fekete szalag hasitotta át. Ez az a -szalag, amit a munkások vontak a tágas mezőn, hogy annak végét sem érte -be az emberi szem. - -És a szalag végén pompás palota meredt az égbe. Lámpák gyultak a falán s -körülötte nagy emberi boly nyüzsgött, dulakodott. - -Odanéztek. Éles fütty nyilalt át a légen. - -S akkor lomha mozgással méltósággal egy veres szemü fekete kocsi lépett -ki a tömegből. Testéből kémény nézett fel a boruló égre. - -S amint a kocsi sikra kilépett, és nem taszitva senki által és nem vonva -mi által se, a maga akaratától fogva – megiramodott, a szalagon mind -sebesebben, sebesebben futva – óh! oly dühösen, vágtatva, hogy a -fergeteg utól nem érné. - -Novák megtörülte a szemeit az öklével. Aztán a homlokához szoritotta -mindakét kezét s rebegve igy szólt keserüen, kétségbeesve: - -– Nézd csak, nézd… a gazemberek kitalálták. - -S arczczal előre bukott abban a pillanatban a havas földre. - -A barát hozzá sem kaphatott. - -Hát letérdelt mellé s igy szólt: - -– Mi lelte testvérem? - -Azonban senki se felelt. - - - - -Ö. T. O. - -A szomszédomban, a doktor bácsi házában lakott Pánczél Józsi, a szőcs. - -A Jóska apja egyházi ember volt; sekrestyés, vagy valami ilyesféle s -diák-iskolát is járt. Őróla sok ragadt a fiára. Nevezetesen Jóska is -több latin szót toldott bele a beszédébe. Olyan kistestü, kopasz fejü, -kacsaszerüen járó emberke volt, mint az apja; csak oly szertelen -alázatossággal köszöntgetett az utczán s a kereszt előtt emelte le a -süvegét s fogta össze a kezét. - -Az apjától néhány könyvet is örökölt, s azokat a kasztenen tartotta, a -virágos csészék között. Emlékezem a csiki imádságoskönyvére, melyben sok -veresbetü volt keverve a feketék közé s oly szörnyü képek, hogy az ember -magába kellett, hogy szálljon, ha látta. Ilyen volt a többek között egy -beteg ember ágya, melynek felette egy kiterjesztett szárnyu angyal -nyujtogatta a kezeit a haldoklónak, mig a pádimentumon az ágydeszka -alatt görnyedezett egy sovány szarvas-ördög, kilógó hosszu nyelvvel. E -könyvből a nyitott ablak mellett szokott hangosan imádkozni Pánczél -Jóska, ami bizonyos tekintélyt adott neki. - -Általában jó hirben álló ember volt Pánczél előttünk. Minthogy tudtuk, -hogy könyvekkel is foglalkozik, de meg a tisztelendő urakkal is jó -ismeretségben van, ügyes-bajukban elmentek a tanácsát kikérni. Kivált -házastársak kibékitésében szolgált szivesen. Oly kenetesen, oly -szivrehatólag beszélt s idézett a szentek életéből példákat, hogy azon -volt mit hallgassanak a háborgó felek: »óh gondolj Sárára, óh, gondolj -Rebekára, óh, gondolj Józsefre« s több efféle – s a felek gondolhattak a -nevezettekre mind azt, ami nekik éppen tetszett, de az annál hatásosabb -volt. - -Odahaza Pánczél nem volt oly ártatlan, mint a föntebbiekből -következtetni lehetne, sőt az ő kis sovány feleségét, Annát, nagy -kordában tartotta s durván beszélt vele. Csak egy kis fiuk volt, egy -nagyfejü sárga gyermek. A doktor bácsi az ő reszelő durva hangján igy -oktatta Pánczélt: - -– Hussal tartsd azt a hitvány kutyuskát! ha azt akarod, hogy csontja -nőjjön, ahelyett a kocsonya helyett, amiből épitve van. - -– Isten adománya, felelt ünnepiesen Pánczél. - -Jól emlékezem a hamvas gödörre az udvaron, amelyekbe a bőröket -mártogatták és arra a rézsutosan álló kétlábu vastag gerendára, -amelyiken husolták a bőrt. Az asszony öltögette hallgatagon a rózsákat a -tulipánokat a kozsókokra, s ha félre talált nézni a munkájáról, -hallatszott, amint Pánczél kiáltja: »Járjon a szád, de járjon a kezed -is.« - -Szépen lépesedtek. A munka jól fizetett. Pánczél rakosgatta egymásra a -garasokat. Volt tisztesség is, becsület is, amivel az Ur megajándékozni -szokta a jóakaratu embereket. - -Történt pedig ekkoriban, hogy a barátok szakácsnéja egy nap igen nagy -tüzet rakott a konyhában, kürtös-kalácsot sütvén. Attól felgyult a -konyha s erős szél levén a barátok egész sora leégett. Nagy volt a -veszedelem s kicsi a segitség. A házak a piaczsoron ugy égtek, mint a -gyertyák. A polgárok futottak le s fel; sokat kiabáltak, de nem tudtak -semmit csinálni, csak a szakácsnét mocskolták. Egy üszök és romhalmaz -lett a piacz napkeleti sorából. - -A nagy tüz után ekkor összegyülekeztek a város elei és kimondták, hogy -tűzoltó-egylet nélkül nem érünk semmit. Nagy lelkesülés támadt s a -parancsnok mindjárt megrendelt magának egy istentelen lófarkas sisakot s -egy ezüstös bárdot. Hoszszu tárgyalásokat tartottak s az eszmésebb -emberek törték a fejüket, hogy miképpen lehetne leghatékonyabban -kiöltöztetni a nagy számban jelentkező önkénteseket. Gomb és -sujtásmustrák jártak kézről-kézre. Senki se beszélt egyébről, mint a -kötelekről, létrákról, vitézkötésekről, tömlőkről és csupán két osztály -érdekelte a városunkat a világ minden osztályai közül: a mászók és -szivattyusok osztálya. - -Bandát szerveztek; a mi utczánkból egy derék iparos arra vállalkozott, -hogy a helikont fujni fogja. Mészáros volt ez, nagy, robusztus ember. -Mit állottunk ki! csak az Isten tudja. De büszkék voltunk arra, hogy a -legnagyobb instrumentum a mi utczánkból telik ki. - -Előbb a katonaviselt emberek dominálták az uj egyesületet. Aki valaha -káplár volt az dölyfösködött a gyakorlatoknál. Minden állást elvadásztak -a polgárok elől. - -De csakhamar belátták, hogy első sorban az szükséges, hogy a tisztelt -tagok szivét birja az, aki a szakasz előtt jár. Jobbra nézni – balra -nézni, ez csekély dolog – lényeges az, hogy »vakon rohanjunk a tűzbe«. -Vakon pedig miért rohanjon a polgár inkább egy elviselt káplár után! - -E felfogásnak volt köszönhető, hogy a vezetők kebelbeli polgárok lettek -mihamarább s a káplárok legyőzettek. A mi utczánk Pánczélt kandidálta -egy szakaszvezetői állásra. Ez oly bizalom volt, amit Pánczél büszke -örömmel fogadott. Ezt állása, ismerettségei, műveltsége megbecsülésének -ismerte el. A gallérjára két sor sujtást vartak fel, s egy oly kis -csinos bőrtokos baltát kapott az oldalára, hogy azzal (bárha mit se -lehetett vele kezdeni) büszkélkedhetett. A lakására kiszegezett egy -táblát ily felirattal: _Ö. T. O. szakaszvezető_. - -Most Pánczélt sem látta többé senki alázatosan köszöntgetni. Még a -keresztnek az utczán is csak katonásan szalutált. Az állás -következményekkel jár. Ünnepélyesen, sőt mereven lépegetett az utczában. -Naponkint legalább egyszer felvette a kék, gombos, dupla zsinóros -zubbonyt és felkötötte a bőrtokos baltát. Most nem állott meg a házak -előtt, hogy minden szomszédnak a baját tudakolja, de hüvösen adott -kihallgatásokat, ha megszólitották s szépen gesztikulált a kezével. - -A hetivásárokra is zubbonyba ment ki természetesen, a minek világos -következései elől senki se zárkózhatik el. Képzelhető-e, hogy ilyen -öltözetben valaki a ponyvás sátorba álljon és vesződjék a parasztokkal? -Vagy képzelhető-e, hogy a piacz közepére ledobott nyers állatbőröket -fogdossa, válogassa, netán önmaga hurczolja végig a flaszteren: -»Asszony, ide állj, asszony, oda állj; asszony ezt vedd, azt tedd«… És a -kis, sovány Anna sok iparkodással, kevés szerencsével tett, vett, árult -és vásárolt. - -Sőt mindenki elgondolhatja, hogy egy tüzoltó szakaszvezető, aki a -szakasz élén megy két zsinórral a zubbonya gallérján, miképpen foghat -meg egy piszkos rúdat, hogy azzal a szőrös borjubőrt a hamvasba -forgassa? Jőjjön be ilyenkor egy közember; vagy jöjjön be egy -segédtiszt; avagy tán a főparancsnok maga a lófarkas sisakkal az -udvarra… Az Isten őrizzen… - -S kellemes is az élet így, ha jól veszszük. Az ember nem él mogorva -egyedüllétben. Az ember találkozik a tüzoltó barátaival ma itt, holnap -ott. Délután abbahagyja Pánczél a munkát, elmegy a gyakorlatra. A -gyakorlat után egypár barátságos szó következett, amit az ember állva -nem végezhet. Az asztalnál pedig első szék jut egy kétsujtásos -polgárnak; büszkeség… büszkeség… - -A banda megy elől, amikor a gyakorlatokról jön vissza a derék csapat a -városmajorból alkonyatkor. A tambur feszit a nagy botjával, a mészáros -ugy fujja a helikont, hogy kikékül bele. Utána jönnek a csapatok. Bal, -jobb; bal, jobb; szépen sorjába s az egyik szakasz élén Pánczél Jóska. S -az emberek nézik, ki csodálkozva, ki irigykedve az utczán. - -S ez igy ment, s most a tavaszig. - -Most a tavaszon, hogy a mogyoró-bokrok vérpiros rügyei bomladoznak, hogy -a musliczák libegnek a nap szelid sugaraiban, hogy a labdázó gyermekek -zajától hangos lett a berek tisztása, s hogy rudra akasztott, -összekötött lábu bárányokat visz a mészáros az udvarára, – most a -tavaszon a doktor bácsi (a mi csuf, nagyhasu, áldott jó öreg bácsink) -megállván a ház előtt, ahol Jóska lakik, igy recscsent Pánczélra: - -– Megrendelted a porontyodnak a deszkaköntöst, te tekergő. - -– Mit? dadogta zavartan Pánczél, aki pedig tudvalelevőleg szakaszvezető. - -– Ne félj… Sokba nem kerül; kicsit kell csináltatni neki. Egy kis -koporsót… tudod! Tudom nem nőtt sokat. Nem is nő meg, ne félj. - -Aztán nyersen rákiáltot: - -– Hol a gyerek: - -Tudni kell, hogy Pánczél ez időben általában csendesebb, kezesebb ember -lett, de ha a régi volt volna, mégse kötött volna ki a doktorral, – egy -olyan emberrel, aki a halállal birkózni se fél. - -Pánczél azért, hogy a doktor bácsi meredt, táskás szemének erős -nézésétől menekedjék, igy kiáltott a feleségének: - -– Anna! Hozd ki a gyermeket, hogy lássuk, s megvizsgáljuk… - -Egy halk hang igy rebeg erre a kapuajtó mellől: - -– Nagyon gyenge a szegényke… - -A doktor bácsi rátette a kezét a kilincsre, Pánczél erre az ajtó elé -állott, nyersen rivalt az asszonyra: - -– Nem hallottad? Hozd ki. - -– Békesség… Bemegyek én, hogy megnézzem. - -Pánczél kiveresedve, rekedten rivallgott Annára: - -– Ki parancsol itt? Azt akarom hogy kihozzad… - -– Te tekergő… (a doktor bácsi lassan minden szótagot megnyomva vágott -közbe.) Valamit dugdossz te előlem, hogy ne lássam meg. Tekergő. Mit -dugdossz előlem a szobában? Hadd lássam. Fekszik a gyerek? - -A gyenge kis asszony elnyujtva felnyögött, csak így felelt. - -– Nézd csak, igy szólt a doktor a pitvarban, – miért ilyen üres ez a -konyha? Hol a ládátok? hol a tálas? Nem itt főztök? Ostobaság. - -Pánczél vontatva kullogott utána. Az asszony az ajtó mellett maradt. - -– Hát a bőröket hol tartjátok? Nem itt tartod most? Tekergő… A -lakószobát fertőzöd meg a báránybőrök szagával? - -Aztán benyitott. Körülnézett. Akkor megállott szembe Pánczéllal: - -– Kiköltöztök tán? - -A szoba majdnem üres volt. A cselédágy deszkafedele leeresztve s a -karikás ágyban valami hitvány holmik közül egy haszontalan gyermekfej -sárgállott ki. - -A doktor bácsi mélyen morgott: - -– Ühm. Hát a butorok? a kasztenek? az asztal? a bőrösszékek hol vannak? -A képek a falról? Hát a vaskereszt a falról, te tekergő? Hol a te hires -kereszted? A vaskereszt a falról? Te farizeus. Az apád keresztje. Honnan -hozta volt az apád? Ugy tetszik, beszélted nekem, valami szentéletü -remete adta neki. Ühm… - -Aztán lassan rátette a kezét a Pánczél vállára s kedélyesen mondta: - -– Hanem a sisakod megvan, a zsinoros bluzod, a baltád a falon. No, -hiszen akkor semmi baj sincs a világon. Mi közöm is veled, te ur! Az én -dolgom az, hogy lássam a gyermeket… - -Azután keményen rácsapott a polgártárs vállára s az ő lomha, -medvelépéseivel a karikás ágyig czammogott s lehajolt az apróságra. -Mintha mi egyebet se látna, a kigyult arczocskát gyöngéden megsimogatta -táskás ujjaival; testét mindenfelől megtapogatta, megfogogatta lassan. - -Hogy felemelkedett, meglógatta nagy fejét s lágy gesztus kiséretében -szelid alázatossággal igy fordult Pánczélhoz: - -– Tisztelt polgártárs, nagy gazember uraságod. - -Aztán megint elfordult s beintette az asszonyt: - -– Anna! hozzám jössz mindjárt. A gyermek elég hitvány. De ne essél -kétségbe, mert nagy a jóságos Isten feletted. Az orvosságot készen kapod -meg nálam. Mert itt nincs, amit eladjatok, hogy orvosságot vehessetek. A -kinin drága pedig egy ily uraság zsebének. A kenderkötél olcsó azonban… -De egy kis czitromos viz csak kikerül még a szegénykének. Hátha eladná -az uraság a sisakot meg a bárdot. Annak az árával lehetne még kezdeni -valamit. A czitrom darabját sustákkal vesztegetik a városban. - -Aztán többet rá se nézett a szakaszvezetőre, utczánk büszkeségére. -Lassan kiment. A botjával nagy kopogást vitt végbe, sőt rávágott az -ajtófélre, hogy döngött. - -Jóska lehajtotta a fejét. Leült a karikás ágy szélére. - -Később ennyit alázatosan kérdezett a feleségétől: - -– Csak nem félsz Anna valami szerencsétlenségtől? S ugy intett, mintha -elszállni készülő madár után tudakozódott volna. A gyermek lelkét -értette. - -Majd tompán folytatta: - -– Ha czitromot rendelnek – hát czitromot kell venni. Valóságos igaz. A -tüzoltó-sisak valósággal nem szükséges. Ha mind eladnád, ami ott hever – -mi hibát se látnék abba… Azt hiszem… De szerencsétlenségtől csak nem -tartasz? Hallottad? Nagy a jóságos Isten felettünk. - - - - - -ESŐS ALKONY. - -Oh szépséges nyári alkony te! - -Igy kopogott akkor is az eső, mintha bekérezkedett volna egy bezárt -ajtón. Egy szoba, vagy egy sziv ajtaján. Bágyadt és álmos volt a levegő, -mint most, olyan a szine, mint a vadgalamb pihéje. Csepre csepp halk -zenét vert ki. A szegfü szirmai kéjelegve rádőltek a nedves levegőre, az -illatukba úgy betakarózva, mint egy kaczér leány a fátyolába. A kerti -ház mögött vékonypénzü rezgő nyárok, e szaporabeszédüek, -nyughatatlankodtak. És viola, viola nyilik itt tán valahol? Dehogy! Ama -viola illata ez a régi, a régi… Egy gondolatnyi illat elrejtőzött az -agyam valamelyik zugába akkor; s annyi idő mulva most felelevenedik, s -libeg a deres fejem körül. Verebek csipogtak, (jól emlékszem, nem valami -énekes madár, de verebek) pityegtek akkor a vadszőlők levelei között. - -Az aratók jöttek meg akkor a buzakoszoruval. A czigány, aki hozta -csuromviz volt, amit a kapukból öntöttek reá. Mert az eső csak oly -szeliden szemelgetett mint ime, most. A leányok énekeltek, a legények -szókat kurjantottak a nótába. Az öregek arcza is ragyogott, minden -nagyon szép volt. A csürben muzsika várt rájuk. Az urak is lejöttek. - -Ott volt a grófné a két szép fiacskájával s még a zsemlyeszinü nagy -kutyára is emlékezem. A szőke, nagylábu német nevelőnére is, aki -elnézően mosolygott a jókedvü parasztokra. Szabó bácsi a gazdatiszt, a -fehér bajuszát csavargatta, hogy glédában álljon; és mellette a -felesége: Klári a szépséges szép gömbölyü Klári, a sugár, égőszemü -Klári; kontyában buzavirág; kivánatos testén kék karton; s mély kékség a -szemében, mint a magosságbeli ég. - -Róla az anyám már napokkal azelőtt szólt: - -– A Szabó ur felesége valamit akar veled. Több izben is tudakozódott -utánad: hogy miért nem láthat téged? Igen nyughatatlan asszony ez? - -– Beteg tán? - -Az anyám nem szerette őt. - -– Beteg? Tán unatkozik… Nagyon világias asszony ez és unja az öreg urát, -azt hiszem. Nem tudom én. De beszélt rólad és dicsért. Valamit tán akar. -De beteg? dehogy! Van is lelke, hogy az beteg legyen? - -Mégis rosszul tette az anyám, hogy eszembe juttatta őt. Mert kék -reverendámat gonddal kefélgettem; a vakáczión megnövesztett hajamból egy -pár réczefarokszerü csavarintást rendeztem el a homlokomra, szük -kézelőmet gavallérosan a kezem fejére vonszolgattam. Mindez hiba, bün, -ha megbocsáthatatlan vétek az ifjuság! A bajuszom helyét csak akkor -kezdtem borotválgatni. A tanitó-házba az én édes, istenes anyám -imazsámolyt állitott oda szobámba a vaskereszt elé egy gyertyásládából. -Ah! sajgó térddel törtem, rontottam magamat, hozzád én kegyelmes Jézusom -fordulva, hogy töltsd be az én fiatal szivemet, hogy ne férjen más oda -be. Mert az imádság mellé, mint a kigyók, ugy csusszantak be Petrarca -sonettjei a szivembe, ott megsokasodva mint a fövény, és ez édesizü szók -nyüzsögtek, vinnyogtak az áhitat óráiban is. - - »Ki nem birom hölgyem tekintetét - Nincs hüvös barlang, mely előle véd - S nem nyujt menedéket esthomály.« - -Ime, tudom most is e verset, mint akkor, amikor őt lélekzettem: Klárit a -gazdatiszt feleségét. - -Még tanuló fiu voltam, amikor Klárit hozzánk hozták. Semmit se tudtam a -teremtett földön hozzá foghatót. Olyan szép volt, hogy féltem tőle. -Meghaltam volna, ha hozzám szólott volna; de észre se vett. Képtelen -álmokat álmodtam arról, hogy egy hőstett árán ott hullassam fiatal -véremet az ő szemei előtt. Verses fiu voltam, de a nevéről nem daloltam, -mint ahogy a zsidó nem veszi ajkára a Jehovát. Szabó bácsi emberfölötti -nagyot nőtt a szememben s oly szörnyen tiszteltem, hogy elkerültem az -utczán, nehogy megszólitson. Egy vasárnap bejött a feleségével a -templomba. Az érzés ugy fojtogatott, jól emlékszem, hogy kiszöktem a -sekrestyén át, hogy ne lássam. Csak éjjel… Eh! Gyerekség… - -Mégis jól esik a szertelenségekre gondolnom. - -Mint óhajtottam a tragikumot! Valami sohase hallott gyászról -ábrándoztam, amin Klári sirni fog. A hajamat fölturtam és sötéten -szegeztem szemeimet a semmiségbe, az uton járva. - -Egy szót se váltottam vele. Az anyám igy szólt: »Ha megérném az első -misédet, a mint eléd megyünk és kezet csókolunk neked!« - -E megy_ünk_-ben Klári is benne volt. Verseket lehelltem a gimnáziumban. -Ha _ő_ kézcsókra jön az oltár elé – leborulok én elibe fölkiálltva: -»Földöntuli! nézd… én, halandó görnyedek _előtted_« és a szivem persze -meg fog szakadni. - -De az iskolában a logaritmusok korszaka igen megviselt és a Klári képét -behantolták kissé az unalmas számok. Emlékszem azonban mégis egyszer, -hideg télben vánszorgott elé a hantok alól Klári, olyan ragyogóan, hogy -a szemem könybe lábbadt s ledobtam a pokróczot magamról, hogy hüljek -meg, betegedjek meg és haljak meg a ragyogó Kláriért, aki busulni fog -utánam és nem fog se enni, se inni, se aludni. - -A vakáczió idejére halványan pislogott a Klári képe a szivemben, mégis -remegtem, amint a gazdatiszti ház léczkorláta előtt elhaladtunk. Ott -volt és megnézett. Ismerősnek látott tán és nyájasan felém bólintott. -Mint kigyultam! s befogtam a számat a tenyeremmel, hogy ne üvöltsek -torokszakadtáig. - -A vakáczión szóltam is vele. A mezőn megszaladt Klári a legelésző -bivalyok elől. Az árok bokrai közül rontottam elő, igy szólva hősiesen: -»ne féljen!« Fájdalom, a bivalyok igen szelidek voltak, az ajakam -azonban rebegett és dadogva habogtam értelmetlenül a nyájas szavakra, -amelyekkel megköszönte a segitségemet és ugy kimerültem és ellágyultam, -hogy sirni szerettem volna. - -Még egyszer szólt hozzám az apám udvara előtt a kis tanitói porta -szakállszáritóján. - -– Ő mentett meg, igy szólt az anyámhoz. - -Nagyon elpirultam és ugy szégyeltem magamat, hogy fájt. - -Mégis e vakáczió után felvettem a kék reverendát. Az már ugy volt -megirva a csillagokban és a tanitó-portán. Minden ábrándnak vége ez -volt: »Mikor a fiunknak primicziája lesz« (erről ugy szóltunk, mint az -élő bizonyosságról, amely jön az uton velünk szemben) »mikor a fiunk -plébános lesz«, »mikor a nagybőjti prédikácziókat mondja és mindenki -sir«, »mikor a fiunknak majd olyan sárga kanczái lesznek, mint az -apátnak«. - -És én szegény, morzsoltam az olvasót, holott énekelni szerettem volna a -mezőn; és a hideg kövön emeltem föl a szememet, holott tánczolni -vágyakoztam, és lassankint sejtelmek és vágyak keltek a szivemben a -földöntuliak után és akkor azt hittem, hogy megtaláltam már az igazi -ösvényt, amelynek végén vagyon az Ur! - -És a szememre lassankint valami bárányfelhőszerü áttetsző hab borult, -amelyen át éreztem minden élőt és láthatatlant, elvesztve a -látóképességet a körülöttem való valóságok iránt. Zsoltárok és litániák -zsongtak a fejemben, mint nyughatatlan méhraj, amely lombos ágat keres, -hogy megpihenjen rajta. - -A vakáczióra nem mentem haza. A hegyek között a mikházi barátklastromba -a ferián, oh mily boldog nyugalomban mentünk le a kongó gangon át -hajnalban a hüvös, csendes templomba; és onnan ismét az Ő jóillatu -házába, miglen az esti csillag ki nem gyult a mezőhavas gyapjas orma -felett. - -Mi keresni valóm van nekem a mi kis falunkban? Vágytam a diligenczia -megkezdésére és áhitottam, hogy kiborotválják már a fejem bubját, -bekenve a szentelt olajokkal és a bölcseség savával… és szolgáljam egész -lélekkel a koporsóig, a Mindenekfelett valót. - -S igy történt, hogy végére járván a tanuló éveimnek, egy csöndes esős -nyári alkonyon a falunk kastélyának csüröskertjében, az aratók -kalákáján, a csüröskert szin nyilásában ott állok én is szegény, aki az -édesanyám kedvéért hazatértem, mielőtt fölszentelnének engem, -érdemetlent. - -Ha szólani akar Klári asszony, a gazdatiszt felesége, velem, – mint az -édesanyám mondta – hát jöjjön. Beteg szivnek, rebegő léleknek irját én -hordom, aki az Ur igéjét hirdetem. - -Félrevonultam a zajongó néptől és a csüröskert ajtajánál állottam meg. -Egy kissé tán izgatottabb voltam, mint harczoshoz illő. Klári (kit az -urnő jelenléte feszélyezett) ugyszintén félrevonult a csür ajtajából s -hozzám jött. - -– Az őszön szentelik? - -A szemébe néztem. - -– Ugy… érdemetlenül… az őszön… engemet… - -Egy gyenge mosoly suhant át az ajakán, tán a zavart válaszomra, de a -szemét nem vette le fiatal arczomról. Éreztem, hogy melegedem a -nézésére. Halkan kérdezte: - -– S boldog-e? - -Minő kérdés? Ha áradozva felelek, tán nevetséges leszek. Ha lemondóan -felelek, megtagadnám az én Uramat. És gyáva lettem. Ugy tettem, mintha -nem hallottam volna a kérdést. De _ezért_ jött ő? Fölfegyverkezve -jöttem, hogy harczoljak a lelki békeért, ha fenyegetve van – de ő támad -ime… Egy önkéntelen mozdulattal hátrább léptem: Ő ismét mosolygott, és -végigvonta ragyogó szemeit a reverándán át a hajamig. - -Aztán nehány lépést tett a hárs-sor felé. Mintha vonzott volna, utána -léptem! A czigánymuzsika bántóan, élesen nyávogott s – emlékezem – úgy -gondoltam azért követtem, hogy a muzsikától menekedem. Nem, mert őt -kelle követnem, mint a vaspor a mágnest. - -A hársosban az ut egészen száraz volt. Az esőt fölfogta a sürü lomb. -Semmit se szólt. Vajjon mire gondol? Egy kissé rebegett valami bennem. A -hársosra gyönge fátyolt vont a felhős alkony. - -– Miért kerül minket? - -Reám gondolt. - -– Én… dehogy. - -– Napok óta itt van s nem keresett fel. - -Azt gondolom, a hangjában volt valami bánatos, ami meghatott. Egy faágat -tépegetett csöndesen. Egyhanguan mondta: - -– Ugy – mint régebben. Pedig mi igen szomoruan, elhagyatottan élünk -magunkban. Minden megváltozik. Maga is. - -Gyorsan rámvillant a szeme s ismét lesütötte. - -– Az előnyére természetesen. Már egészen férfiu lett. Természetesen, hát -a gyermeki hevüléseit már szégyenli. Csak mi maradtunk itt a régi -egyhanguságban. Nincs, akivel egy melegebb szót válthassunk. Kivel is? -Kit lássunk itt? - -Ah! Milyen szép volt. A dereka ringott a csipejéből. Egy lépéssel -hátramaradtam, mert megnehezedett a levegő körülöttem. A verebek -csipogtak a faágon, az eső csepegett csöndesen. - -– Már szégyenli, hogy a gavallérom volt? Tudja, – a »hosszuréten«, mikor -a csuf fekete bivalyok felém törtettek… Mondja! és (kaczéron pillantott -vissza), csak véletlenül volt ott maga akkor, hogy olyan hirtelen -előtermett az árokból segitségemül? - -Szégyeneltem hazudni. - -– Gyermek voltam. - -– S ma nem tenné meg? Elfonnyadtam a magányosságban, ugy-e? Csuf lett az -orczám? elvesztette fényét a szemem? és elhervadt a termetem? A -veszedelmeket már kikerülné egy elhagyott szegény asszonyért. Akkor -kereste. Vallja be, vallja. Igaz? - -Hazudozó ajakkal vétkezzem-e? - -– Emlékezik reám? - -Félek, hogy remegett a hangom, pedig kellemetlenül érintett egy kissé, -amint a testéről beszélt. - -– Azt hiszi elfelejti asszony az ilyet? Mint megnő ilyenkor a -szemünkben, ha tudná, a fiatalember! Egyszerre hős lesz, egy Szent -György, aki a sárkánynyal birokra száll! és megérezzük, hogy mi avatja -hőssé… Érettünk. Érettünk, kik drágábbak vagyunk ilyenkor az életüknél -is. El lehet-e felejteni ezt? - -A muzsika idáig is elhallatszott és egy-egy kurjantás is. A lucskos -betuniákból kábitó illat szállongott. Akkor egészen más hangból mondta -később, uj hurokra csapva a vonóval. - -– S boldog lesz-e igy? Eldobva minden örömet; megvetve a mosolygást; az -édes hevülést. Tudja-e, hogy boldog lesz bizonyosan? Nem nehéz-e a -csere! Az égért az életet. Értem. Ah! Tanitson meg, hol kapható az erős -szer, a mitől kigyógyulunk a vágyból, az öröm szeretetéből. Mivel -gyógyitotta magát? Adjon belőle… - -És mert felelni akartam, hogy szóljak az Égről, megelőzött, közbevágva -ugy kérve, mint egy gyermek. - -– Adjon belőle nekem is. Lássa nekem kellene szegény elhagyatottnak… Az -uram? Hiszen látja, mily öreg már és fáradt. Örömek nem teremnek már -neki. Reám, kit a sors hozzálánczolt, – mi várjon? Lemondani – oh -tanitson meg. A vér kopog pedig az ereimben. Nézzen reám… Mióta itt -vagyunk esztendők óta, beásva, lelánczolva senyvedek, ájultan tengve… -Tanitson meg, mint lehet lehüteni a buzogó, forró vért, lemondani az -életről, örömről. Tudja-e a szert? Tanitson meg reá. - -Visszatetszett nekem. Ez a leplezetlen beszéd mintha megütött volna, -akár egy korbács! Ah! Nem a rossz szellem szárnyai suhognak-e fölöttem? -Mintha levetve szépséges testét, a lelkét látom benn… a testnek magvát, -amely fekete és keserü, mint az epe. - -Vontatva lépett elő s féltekintettel nézett reám, hogy ügyelje, mikor -borulok le, apró lábait emésztő vágygyal csókolva… Látni véltem, hová -indult… hová visz… E szeplőtelen, akit áhitottam: – borzalmas és -visszataszitó. - -Fölnézett, és nyakát megszegte, melle ugy feszült ki, mint két -veszedelmes dárda. Fehér ujjait görbe vonalban végigvonta üde bőrén -kövér álla alatt… - -Csuf volt. - -A kis violás ösvényre tért, önkénytelennek látszó mozdulattal, a -magányosan álló nyári lakás felé ment, amely mellett a rezgő-nyárok -locsogtak nyughatatlanul. A lépcső alján megállott és kezét nyujtotta. -Az orrczimpái libegtek s az ajaka kissé nyitva volt, mintha fáradt -volna. - -– Elbágyadtam, mondta rebegő hangon. (Térde gömbölyüsége látszott a -lenge szöveten át.) Akarja, hogy odabenn megpihenjünk? Az eső, lássa, -beüldöz a falak közé. Egészen néma hely. Leülünk és beszél nekem, és -tanit a lemondásra… Akar? - -Megállottam az ösvényen. - -Igy szól pedig Vergilius, mikor Dido királyné után a zugó barlangba lép -Aeneas: - - … E nap volt a bajok forrása, - ez, a keserü gyász kezdete. - -Fölnéztem az égre és megtörültem kigyöngyözött homlokomat. - -– Nem… Már leszállt az est. - -Eltaszitotta a kezemet és szárazon igy szólt: - -– Igaza van. Menjen. - -És belépett magában. - -Az Urat pedig ekkor láttam meg legelőbbször, szegény szolgája. - -Nos? Volt egyszer egy szép nyári esős alkony. - -Vén fejemet mély buval hajtom a divány koppadt karjára. A szivem -sóvárgással vagyon még tele. - -Mindjárt bejön a harangozó, hogy megkérdezze: - -– Nyolcz-e már az óra? Ne harangozzak, plébános ur? - - - - - -AZ ELIZ NEVENAPJA. - -Elizabet napjára egy szál virágot vásárolni indult meg a kis Engel Eliz, -a kertészhez. Odahaza Lübeckben erre a napra: a nevenapjára, az édes -anyjától mindig kapott egy szál virágot és mennyi édes ölelést! Ah! Az -Elizabet napja itt, semmi egyéb, mint egy lucskos, csuf őszi nap… - -Elment hát, hogy egy szál virágot vegyen magának a nevenapjára, de az -utcza végén elszédült. Egy házikó kapujára támaszkodott, mert -összefutott a szemei előtt minden. Megkapaszkodott, hogy el ne essék. -Megijedt és segitség után nézett. - -– Rosszul van kisasszony? kérdezte egy ismerős hang. - -Eliz bólitani akart, de egészen tehetetlen volt. - -Fiatal katonatiszt volt a kérdező: Szabó. - -– Bizza magát reám. Támaszkodjék a karomra. - -Eliz erősködött, hogy lásson. Igen szép, égszinkék szemei voltak. -Kábultan a segitőhöz simult. - -– Bátran kisasszony! Egy kis szédülés az egész. Szoritsa meg a kezemet. - -Eliz megsimogatta a homlokát. - -– Ültessen le, rebegte. (mosolyogni próbált.) Haza szeretnék menni. - -Kissé összeszedte magát s az ujjaival megszoritotta a fiatal ember -kezét. Nagy hősége lett s a nyakán egy kapcsot szeretett volna -kikapcsolni. - -– Segitsek? - -Néhány lépést tettek. Szabó veszedelmes asszonykergető volt. De gavallér -ember lévén, ajangott, hogy egy gyámoltalan német leányka nyakán -babráljon az utczán. Könnyen átfogta az Eliz derekát s vitte. - -Mindenféle ember járt az utczán, sőt sokkal több (ugy látta Szabó), mint -akár egy országos vásáron. A mint a kis beteg leányt vitte, az -ismeretlen fehérnépeknek igy szólt magyarázólag: »Beteg.« Egy kicsike -ház előtt egy pad volt. Arra ráültette, de maga megállott előtte. - -Igen szép leány volt. Szőke s karcsu, igézően fejlődő idomokkal. Nevelő -volt egy gazdag boltos gyermekei mellett. Az utczáról ismerte Szabó. -Amint a gyermekekkel sétált, Szabó szóbaállt az apróságokkal, hogy a -kisasszonyhoz szólhasson. A gyermekek anyja (egy házsártos, szájas -hölgy) észrevette ezt: - -– Azt szeretném látni, hogy a gyermekeim mellett illetlenkedjék valaki! -Hozzám nem tolakodik senki. A férfiak megérzik: kivel lehet s kivel nem. - -Mindezt csak ugy a levegőbe mondta, hogy megértse a kisasszony. - -Eliz kissé magához térvén, felállott, hogy próbáljon megállani. - -– Köszönöm, rebegte, nagyon köszönöm, már semmi bajom. - -Azután ismét támolygott. Szabó megfogta: - -– Ne erőszakoskodjék! Hiszen leesik, mondta. - -Támaszkodva az utcza szögleteig értek. Oda közel lakott már. Mosolygott -s beszélt, hogy beszéljen, mert látták. - -– De mi lelt engemet? rebegte. – Bocsánat… Nagyon alkalmatlan voltam. - -Azonban hirtelen elhallgatott, mert a háziasszonyát látta meg, aki -kinézett az ablakon. Akkor megvillant az eszébe: »mit gondol az -asszonyom felőlem; egy tiszt karján járva?« Erőt vett magán s kivonta a -karját. A falhoz támaszkodva ment be a kapun. Zavartan köszönt Szabónak. -Félve lépett be a szobába. - -Az asszony rá se nézett. Tán észre se vette. - -– Sétált kisasszony? kérdezte csufolkodva, tovább törülve a butorokat. - -– Nem, nagysád. - -– Azt szeretem, hogy igy feleljen nekem valaki! aki nem vagyok sem vak, -sem bolond! Nem sétált? - -Eliz valamit dadogott a kertészről. Az asszony rákiáltott: - -– De nem virágot láttam a kezében, hanem egy katonát. - -– De nagysád… - -– Semmi »de«, kisasszony. A kaszárnyában keresett virágot a kisasszony? -Ha én látok egy katonának a karján valakit, az ne mondja nekem, hogy ő -hol volt… - -Eliz remegve támaszkodott meg a heves támadásra. Az ajtó mellett álló -székre leroskadt. Az asszony lecsapta a portörlőjét: - -– Nekem ne komédiázzék, kedves! Előttem ne üljön le, amikor én beszélek! -Szinpad ez? ahol tapsolnak a kisasszonynak? Nem, ez egy becsületes ház. -Tudja a kisasszony, mi az? Ide nem járnak a katonák, itt nem -szerelmeskednek még a konyhában se. Ide nem hoznak a kaszárnyából -senkit. Ezt elfelejtette a kisasszony. - -Eliz fölemelkedett. Remegett. - -– De nagysád… nagysád… - -– Hozzám ne szóljon, ne, egy szót se. Akit én beeresztek a becsületes -házamba; akinek odaadom a gyermekemet, akinek kenyeret adok, az olyan -legyen itt, mint a makulátlan szüz Mária, ha szóba akar állani velem. -Ezt rójja itt mindenki a füle mellé. - -Felkapta a portörlőjét s bement a másik szobába, becsapva az ajtót. - -A leány kitörülte a szemeit. A szédülés elpárolgott a fejéből. A -keserüség eltöltötte egészen; még a betegségnek se maradt helye benne. - -Mi történt vele? - -Azért futott el a szülői házból idegen kenyérre, nehogy rossznak mondják -őt. Az édesanyja, az apja halála után, fiatal emberhez ment ismét -férjhez. A mostoha apa ugy nyájaskodott, gavallérkodott Elizzel, hogy az -anyja féltette tőle. »Nem kaczérkodtál-e vele?« kérdezte haragosan. Eliz -hány éjszakán látta azt a feldúlt arczot. »Ha nem adtál volna okot reá, -észre se vett volna« mondta az anyja. Eliz erre a szóra s arra a -tekintetre elfutott a pihés fészekből idegenbe, keserüséggel a szivében -és ime… - -Hiszen majdcsak hogy el nem üzték. Miért? Hogy érhet fel a gyanu hozzá? -Soha se beszélt vele senki igy. Nem mondta-e, hogy szégyent hoz a -tisztességes házra? Ez kegyetlen ütés volt. Nem, nem hagyja magán ezt. -Ledobta a kalapját, gallérját, hogy bemenjen és szembe álljon az -asszonyával. Azonban alig egy lépést tett, fojtogatni kezdte a sirás s -az indulatossága könybe fuladt. - -Feljajdult. Mintha ostorral csapták volna meg. Hangosan zokogott s -lerogyott egy székre. - -Az asszonyság kicsapta az ajtót s bekiáltott: - -– Megtiltom, hogy botrányt csináljon a házamban és itt orditson. Azt -hiszik az utczán, hogy itt nyuznak valakit. - -Félig sikoltozva tört ki: - -– Az, az, mintha megölne. Rosszabb, mintha megölne. Miért? Megbántottam -valamivel? Én senkit se ismerek… miért…, mégis a szeretőmhöz járok? Én? -én? - -– Maga elfelejti, hogy kivel beszél. Tudja kivel beszél? Cseléddel -beszél, vagy velem beszél? Látja-e, hogy ki előtt áll? No nézz oda, erre -a személykére… Itt sétifikál a szeretőjével az ablakom előtt és még ő -áll szóba velem. Tudja mi ez! Ez szemtelenség. Érti mi? ezt igy hivják. - -Egészen kiveresedett és kiabált s dühében égő szemmel szorosan a leány -mellé állott. - -– Igy? Hát efféle szájas perszonának itt nincs helye. Aki így beszél, -annak itt helye nincs. Föl is ut, le is ut. Efféle nyelves személynek -helye nincs itt. Érti? Tudja? - -Egy guvernant, egy ágról szakadt német, szóba merjen állani egy -Schulhofné született Varga Irmával, a Vargák familiájából, kiknek még a -nagyanyja is viklerben járt s nem keszkenyőben. - -Nagy, égő szemü, széles, erős, szájas, gazdag asszony ez Irma. Irma: a -gazdasszony, aki a konyhájában, szobájában egy makulát meg nem tür; – -aki mindenkinek megmond mindent, ami a szivén van; aki selyemben jár a -templomba s ott is a sarkára lépve megy, mint egy granatéros, hogy döng -a padló a lába alatt; Irma, aki egy minutum alatt eligazit mindent s -amilyen gyorsan üt, éppen olyan gyorsan sir; Irma, aki haragban van a -félvilággal, a másik felet pedig szüntelen ügyeli: nem nézi-e le őt; – -Irma: ismerik-e őt? - -– No, nézd csak… nézd csak, ismételte fokozottan csendesebben, mert Eliz -arczban ugy elváltozott az Irma asszony tüzelése alatt, oly erőtlenül -leejtette a kezeit, mintha a lélek elszállt volna belőle. Lerogyott a -székre, az ajaka összeszorult s a szemei lecsukódtak. Irma asszony -ledobta a kezéből a keféit, hirtelen megfogta a leány hátrahanyatló -fejét: »No nézd, nézd, dadogta. – Eliz… kedves… no… no… dadogta és -megfogta a leány kezét s simogatta a leány hideg homlokát, haját, s -fölemelte a derekát, hogy levegőhöz juttassa. - -Akkor az Irma asszony ura, a szelid, szőke Schulhof dugta be a fejét. A -vihar elől elhuzódott, de a beálló csönd bátorrá tette. Irma ráriadt: - -– Mi kell? - -– Semmi, felelte halkan. – Tán beteg a kisasszony? nincs tán szüksége -reám? - -– Magára? vetette gunyosan oda. – Menjen innen, az a legokosabb… - -Nem. Bárha nem tudta mihez kezdjen a hitvány leánynyal (olyan sajnálkozó -tekintettel nézte meg, mintha a gyermeke volna), az ura azonban ne -elegyedjék a házi dologba. Menjen a boltba. Gyöngéden ébresztgette s -mikor nagykésőn, gyönge kis sóhajtás kelt a leány ajakán – fölkelt s -visszahuzódott, nehogy gyöngének lássa őt a megtévedt német. Mikor a -leány fölsóhajtott s a szemeit kinyitotta, durván becsapta az ajtót s -kiment. Ezzel tartozott a tekintélyének. - -A leány kábultan ébredt, de mindjárt eszébe jutott minden baja. Fölkelt, -könnyei ismét megeredtek. Mit tegyen? Arra nem volt bátorsága, hogy -ismét az asszonya elé álljon. Az ablakig ment. Az utcza népes és zajos -volt. Szekerek s lótó-futó emberek zaja töltötte meg. Ha ő védekezne, -azt nem hinné el. Mit tegyen? Elhajtották őt szégyenre? Miért? Hova -menjen. Haza. Hát van neki otthona? A hegyek, völgyeken tul való -otthonában ott egy kétségeskedő asszony félti tőle az urát – aki az -apja. Itt? Innen elhajtották. Hova menjen? - -Akkor az utczán dobpergés hallatszott. A katonák mentek végig az utcza -közepén. A gyakorlattól jöttek meg. Elől a banda, utána a századok Az -egyiknek az oldalán Szabó, a hadnagy lépdelt peczkesen. Ah! a menekedés! -Szabónál van az ir… - -A banda zugott. Eliz fölkapta a kalapját. Szabó tudja, mi az igaz. Ah, a -Gondviselés… Szabó jőjjön és mondja el: van-e büne Eliznek? Az Isten -ránézett nagy szorongásában. Szabó jöjjön és szóljon. Sietve kiment az -utczára. - -Mit se törődött és sietve ment a katonák után. A szegeleten a banda -fölállott és az ezredes szembe velük. Arra messziről visszatértek a -katonák tisztelgésre elejébe. A muzsika recsegett s a piacztér minden -részéről gyermekek és asszonyok csődültek a parádé felé. Eliz nem tudta: -mi történik? Ő csak a hadnagyot kereste a szemével. Bárha kissé kábult -volt, észrevette. Utána futott. A katonasorok mellé furakodott és -mellettük szaladott. Majd elfuladt. Az emberek kiváncsian ügyelték a -szaladó leányt. A gyermekek kaczagva biztatták: - -– »Ne hagyja magát!« »Hová gyöngyöm?« kiáltották a legénykék. - -Eliz oda se nézett. Szaladva a katonasor mellett, beleütődött a bakákba. -Rákiáltottak. Kitért és tovább futott. Szabó után. A tiszt ott megy -egyenesen, meredten. - -Majdnem a banda előtt érte utol. Eliz mellé futott. - -– Hadnagy ur… rebegte. - -– Félre, mondta idegen torokhangon. - -Némi zavar támadt körülötte. Mit akar a kis leány a tiszt mellett? -Valami botrányt szimatoltak, majd hangosan kaczagtak. Szabó mogorván -oldalvást tekintett rá, s meredten lépdelt. - -Eliz kissé tovább maradt a hadnagytól, de konokul, haragosan ment utána. - -– Hova? hová? kiabálták a gyerekek, szemtelenül elejébe kerülve. Ütötték -a katonalépés-tempót. »Rendbe, rendbe… ra-tap-lán, ra-tap-lán…« és -tapsoltak. - -A kaszárnya kapuján mind bevonultak a katonák. Eliz makacsul megállott -az ácsorgókkal. Egyéb gondolata se volt: Szabót látnia kellett… Szabóval -beszélnie kell. Az ő dolga igen sietős. - -A kapunál a röhögő paraszt legények között állott meg. A cselédleányok -apróra megvizsgálták s egyik a másiknak jellel mutatta: hogy a -kisasszony bizonyosan bolond. Nem, magyarázta a másik a kezével: csak -ivott a kisasszony. Arra korusban kaczagtak föl. - -Akkor Szabó lépett ki. Hazafelé igyekeztek a tisztek. Szabó igen dühös -volt. - -Eliz mindjárt meglátta. Hozzá szaladt. A hadnagy ridegen kérdezte: - -– Mit akar? - -Körülötte a vigyorgó parasztok tolakodtak. Szabó mérgesen rájok -kiáltott: félre innen. Azután a jónevelésü ember udvariasan szólt a -zavart leányhoz: Szolgálhatok valamivel? - -A leány beszélni akart, de érthetetlenül zavarta össze a szavakat. A -hadnagy meghajlott: - -– Megengedi, hogy haza vigyem? - -Eliz hevesen igent intett. Szabó a fiakkernek intett s beültette a -leányt. Eliz fölszakitotta az ajtót s hangosan mondta: - -– De jöjjön… jöjjön maga is. - -Szabó beült. Mi lelte e kis leányt? Annyira zavart volt, hogy -aggodalommal hajolt felé. - -– Hát nem tudja, miért hivom? Hiszen elkergettek, mondta sebesen. Azután -lázasan összevissza beszélt. A nevenapjáról és az édes anyjáról és az -apjáról… és mindenről, Istenem! mindenről a világon. Az ő messze -otthonáról, az ő kis szülővárosáról… és ismét sirni kezdett. - -Amint megállottak a házuk előtt, Eliz gyorsan ugrott ki. A kapu alatt -izgatottan intett Szabónak. A hadnagy egészen zavartan lépett utána. - -– Itt van, itt van, mondá az asszonyának. Itt van, hogy mondja meg: mit -tettem én, és ő mondja el és mondja el, hol jártam én a reggel. - -Szabó meghajolt az asszonyság előtt. - -– Bocsánat, mondta. - -Irma méltóságteljesen emelkedett meg. - -– A kisasszony unszolt, hogy ide jőjjek. Hogy a szokatlan időben vagyok -itt, ebben legyen a mentségem. - -Eliz türelmetlenül szólott bele. - -– Ő mondja meg: mit tettem? Mi rosszat, mit tettem? Mondja. - -– Rosszat tett? - -– Pedig azt mondták… mondták. Mit tettem én? - -A hadnagy óvatos jellel mutatta az asszonyságnak, hogy a kisasszony -zavart. Eliz észrevette az integetést s hevesen mondta: - -– Nincs egyéb bajom, csak… én… megmagyarázni akarok mindent. - -És ismét össze-vissza beszélt a lüttichi házról, az édes anyjáról, -krizantemumokról és a kései rózsabimbókról, amikor a hóharmat -leforrázta. - -Az asszony fenséges kegyességgel tekintett a kis leányra. Egy kissé -sajnálta is, de a hadnagyra való tekintettel jelentőségteljesen nézett -Szabóra, mintha azt mondta volna: »Az ön kedvéért helybenhagyok mindent -a leánynak, de külömben bünös ő ám.« - -– Ha igy, kedves, ha igy mondja a hadnagy ur is, akkor minden rendben -van. Csak félreértés volt az egész, de a hadnagy ur mindent jól -megmagyarázott. Jó… Hát az ember tévedhet. Ha igy van, jó. Hiszen mi -ismerjük egymást. - -Eliz kissé nyersen fordult Szabóhoz. - -– De ön semmit se mond. - -– Nem is szükséges már, kedves. Mire az már, kedves?… - -Mikor a hadnagy kilépett az ajtón, Eliz lázasan fordult az asszonyhoz: - -– Hát igaz ugy-e? Már semmi baj sincsen? - -A nyájas Irma egyszerre ünnepies lett, a tekintélye mián. - -– Üljön le… szedje össze magát, mert nagyon izgatott. A szüleit -értesiteni fogjuk s addig itt a helye. Üljön le. - -Aztán a régi hangján hozzátette: »Ezt megspórolhatta volna nekem.« - -Tehát mégis… A levél el fog menni. És azt fogják irni, hogy Elizt a -szeretőjével látták csavarogni az uton. Az anyja odahaza igy fog -szólani: »Tudom, kaczérkodott már idehaza is. Ismerjük.« Istenem! - -Szégyen, ha elmegy és szégyen, ha marad. - -A keserüségén felkerekedett az éktelen harag. Szeretett volna szaggatni. -Reszketett a körméig. Tépni, karmolni áhitott s megint tehetetlen -dühében ismét feltört a torkából a keserves jajhang. Ellágyult s -leborult a diványra erőtelenül. - -Délidő felé járt az idő. A boltból a gazda jött meg a kulcsokkal a -kezében. Amint belépett, meglátta a szegény leánykát. Szeliden, -részvéttel kérdezte: - -– Bántotta-e valaki? - -Eliz sirva nézett rá. Nem birt szólani. A szelid, szőke ember megfogta a -kezét. Eliz ráborult a kézre. - -Akkor lépett be Irma asszony. - -– Elérzékenyedett? s azért szorongatja a kisasszonyt. Nagyon szép eset. -Nem öleli át a derekát is? Mi? Itt a maga helye? - -Schulhof hirtelen elkapta a kezét s megindult alázatosan a felesége -után. - -Eliz fölemelkedett. Mindenkinek van otthona. Mind mentek az ebédlőbe -künn, csörgetve a tányérokat az asztalteritéshez… a gyermekek zajonganak -körülötte. És ott, messze, ahol ő nőtt fel, ott most ér haza az apja az -irodából… Az anyja öleléssel, csókkal várja a kis vadszőlős verandán. A -kis Gretchen most jön az iskolából, a zseniliával kivarrott táskájával. -A kis sottis ruhácska van rajta, amit Eliz varrt még odahaza. Ő igy -szól: »Elizabetnek ki ad ma virágot a nevenapjára? én neki küldöm a -szent képemet, a mit a nővér adott«… A lóvonatról a kis Hans szökik le s -rohan be, akár a förgeteg. A gyárból vassalakot hoz, mely lilába játszó -veres… és bizony Eliznek hozza a nevenapjára. - -Lábujjhegyen felkelt s lopódzva, mint a tolvaj kisuhant Eliz az ajtón. -Óvatosan tette be a kilincset s nesztelenül kiment a házból. Hova? Meg -ne tudja valaki, merre? Haza? Hol lakik ő? Most irják a levelet, amelyet -az anyjának küldenek. »Eliz gonosz – irják – ki a szeretőjével tekereg -az uton.« Hogy ő is tudja meg – és már az egész világ tudja. - -Egyik gondolat hajtja a másikat a fejében. Mi dolga van már neki a -világon? Szinte futva igyekszik a falak mellett az utczán, nehogy -meglássa valaki… - -A kertész háza előtt, ahol virágot akart venni a reggel, a nyitott -léczes kapu mellett krizantemumok viritanak a halódó kertben. Egy szálat -letép a nevenapjára s megkerülte a kertésztelepet. - -A Maros lustán simult odább magas martja között. - -Istenem! Hova menjen egy kis leány, ha senkije sincs immár a kerek -világon?… - - - - - -KALAND. - -Szörnyüség, hogy a város mily rátartivá tesz egy hölgyet! - -Odahaza falun egy szál virágot vitt Dénes a mezőről. Oroszlánszájat, -amely igy tátogat, hogy á–á ha az ember nyomogatja a nyakát. A kapu -előtt a kis padra leültek Anettel (egy penzionált kapitány leányával), -egy szót se szólva bár, maguk elé néztek, játszva az oroszlánszájjal, s -igen boldogok, vidámak voltak. - -A városon? - -Az antik melltüt, a czukrászasztal mellett állva Anett, (friss, kék -virágos kartonba fehér csipkével a mellén) megnézve apróra az ékszert -igy szólt: - -– Csinos… Az efféle antik csecse-becséket pompásan gyártják most; -kétségtelenül utánzat ez is. Onnan lehet megismerni, hogy a kontürjei -igen élesek. De csinos… Kedvencz szinem a kék. Illik az arczomhoz. - -A hadnagy: Dénes urfi, akinek ritkán van módja arra, hogy efféle csinos -utánzatokat ajánlhasson fel Anettnek, kissé elszontyolodott. Azonban a -nőcske feltüzte a nyakára, a tükörben tetszőleg megbillegte a karcsu -derekát (mint egy csinos madár a fészekrakás előtt), s igy szólt: - -– Tetszem? - -A hadnagy néhányszor nehezet lélekzett, csak ennyit felelve, de még sem -olyan boldogan mosolygott, ahogy máskor szokott nézni Anettre, ha látta. -A hölgy észrevevén ezt, ugy kaczérkodott, hogy kigombolta a ruhája -gallérját s két felé kitüzte, ugy hogy fehér, rózsaszinnel belehelt -gömbölyü nyaka kikukucsált a szövetből, mint a szegfü a tokjából s -ravaszul igy szól: - -– Bárha nem látszik már a bross, (mert a nagy melegért kitüröm a -galléromat) már nem tetszem? - -Persze akkor Dénes megcsókolná (bárha alig látszott az ékszer), ha száz -puskacső tiltaná is. De nem tehette, mert két sovány diák majszol a -márványasztal mellett valami habos tésztát, amitől czukros lett az egész -ábrázatuk. - -Azóta, hogy Anett a czukrász felesége lett (igen szegény leány volt), -nagyon dongják a boltot, amin kivált Apollo busulhatott. Mert, hogy mi -vers pattant ki a diákokból Anettre szegülve! ki adhat számot arról? -Mosolygó arczáról, kék szemeiről, picziny szájáról, aranyveres hajáról, -darázs derekáról, a tökéletes czukrásznéről, aki nektárt tölt (persze) -az Olimpuson, nagyban burjánzott a vers a gimnázium folyosóin. - -Sőt a kis falusi származásu nőcske kedveért a vén kövér patikárus, a -czukrászatban itta meg délután a haboskávéját, s a hüvös, előkelő -adótárnokkal oly eleven diskurálást vittek végbe az asszonyka -hajlandóságáért versengve, akár a verselő diákok. Mindenki részére is -volt Anettnek egy-egy kedves szava s oly üde, mosolygós, leányos -kedveskedő volt, mint maga a tavasz. - -– Félhónapi fizetésébe került ez a semmiség – sugta halkan a hadnagynak -Anett. És miért? Maga kevesebbet, vagy többet ér-e, ha efféle -költségekbe veri magát? Aztán miből él a többi napokon? Valósággal -haragszom. - -Ugy haragudott, hogy szeme, szája mosolygott. - -– Milyen szép, lehelte Dénes (hang nélkül a diákok mián)! Imádom! - -Anett tréfásan tovább zsörtölődött. - -– Dehogy imád! Ezt csak az uram teheti, ha ugy tetszik neki, maga nem is -gondolhatja… - -Aztán a homlokára ütött a mutató ujjával kecses zavarral. - -– Sőt mit is mondjak az uramnak, ha meglátja ezt a szép drágaságot?… Ah! -hogy ő mindig utoljára jut az eszembe! olyan feledékeny lettem. - -Aztán elfordulva a hadnagytól, csak félarczczal tekintve reá, ezt sugta: - -– Ma még csak nem faggat az uram, mert nem lesz odahaza egész éjjel, -minthogy a majálison lesz a sátorban (gondolhatja! hogy félek ilyenkor -egyedül lenni odahaza, mint unatkozom egész éjjel), de holnap reggel -mindjárt megkérdezi: »honnan kaptad ezt a aranynemüt?« Mit feleljek -akkor, mondja? Látja! Ilyen bajt szerez nekem… - -S odább ment, hogy ne füzhesse a beszélgetést Dénes. Törülgette az -üvegharangokat, a nagy poharakat, amikben álltak az édességek. Valaki -bejött, mindjárt hozzá ment, letörülte az asztalt s fecsegésbe eredt a -vendéggel igen derülten fölkaczagva, hogy apró fehér fogai kivillantak -ajkai körül, mint valami igazgyöngy-füzér. - -Dénes tanácstalanul követte a szemével. Jelent-e valamit, amit az imént -mondott? Bátoritotta-e valamire mikor tudatja, hogy magában lesz az -egész este? Nem. Hiszen lám, mindjárt odább ment derülten, zavar nélkül -beszélgetve idegenekkel, mintha semmi jelentékenyt se mondott volna. - -Régebben ők igen bizalmasan voltak. A borostyán-lugasban a magaslábu -padon igen alkalmatlanul esett az ülés, mert az Anett lábai lógtak a -levegőben. Azért Dénes az ölébe vette. Ugy jól ült egészen. Átkarolta, -nehogy leessék. Akkor még leeresztve hordta aranyhaját Anett, -pántlikával a végén. - -Ha Dénes fölékesitette egy bokréta gégevirággal Anettet s gyönyörködve -nézte, megcsókolták egymást. Ha igen hosszasan beszivta a leány ajakát -(ez igen csuf szokás volt tőle, mert még másnapig is meglátszott az -ajakán), elbágyadtak s arra elkezdtek szaladni a veresszőlővel -szegélyezett uton, hogy fölfrissüljenek. Aztán lekuporodtak egy -bokoraljra, ugy ették a bogyókat, hogy egymás szájába tették a fürtöket. -Az este is igy lepte meg őket, akkor (a kapitány »gyilkos ropogós!« -káromkodására) szétfutottak, hamar feküdtek le, hogy korán keljenek föl, -ujból kezdve a játékot. - -Azután Anettet elvitte a tagbaszakadt jámbor német czukrász az aranyos -boltba, oltár elé vezette s érette hajnaltól estig dolgozott, nagyon -megbecsülve. Egy kis fiuk is született, aranyos kövér kölyök, akinek a -karika lábai most gyakorolják be magukat, hogy kibirják a gazdájukat a -sirig. Dénes kissé elkeseredett akkor az Anett férjhez menésén, elment -bujában katonának. Hogy visszakerült a városba, csak oly bájosnak -találta Anettet, még százszor kivánatosabbnak. A játékot már nem birná, -mint azelőtt, mert most, mihelyt csak az ujjhegyéhez ért, kigyult -mindjárt, hogy elhomályosodtak a szemei, mintha köd borulna rá. - -Az ördög bujjék az egész német nemzetbe! akibe minden oldalról -beleütközik a magyar! - -Vajjon mondott-e valamit Anett? - -Már nem lehet kiokosodni e hölgyből. Egyszerre lett az átlátszó, igaz -kis leánykából egy rejtelmes hölgy, akiről nem lehet tudni, mikor -enyeleg – mikor érzeleg? mikor tréfál – igazán szól? mikor akar valamit -– mikor nem akar valamit? Honnan tudja már Dénes? akinek egy -szempillantására pedig száz baka igazodik. - -Ugy sürgött-forgott le, fel, ugy elfoglalta magát, hogy hozzá se -juthatott, egy halk szóra bár, hogy tájékozza magát. A nyakon -összekapcsolta a gallérját s megtüzte ismét az ékszerrel. Hangosan -egy-egy jelentéktelen szót dobott Dénes felé, sőt apró malicziózus -megjegyzéseket tett a szemüket meresztő diákokra, akik, mint annyi lomha -tuzok, lassan bontogatták szárnyaikat. Hölgyek jöttek a czukrászatba, -fölgyujtották a gázt. Egyszer halkan hozzá szólt Déneshez: - -– Miért ül itt? Szóba vesznek, ha itt ül sokáig. Menjen – és mosolygott -(rejtelmesnek látta Dénes) s halkan hozzátette: »viszontlátásig«. - -Később bezárták a boltot, az ura felkészült a majálisra. Minden -cselédjét elvitte, akik a tortákat, fagylaltos ónkandérokat vitték. - -Az ég csillagzatos volt; a lámpák pislogtak a vak sötétben. Anett -fölment az emeletre, ahol a lakásuk volt s kikönyökölt az ablakba, -minthogy fojtos meleg volt az idő. A fiacskája aludt rácsos kis ágyában, -kövér lábacskáiról lerugva a takarót. Egy nagy tarka vizsla feküdt -karikában az ágy előtt, diófa szinü szemeivel ügyelve az asszonyt. - -Az óra ketyegése hangosnak hallatszott a nedves, tikkadt levegőn. Valami -régi barátklastrom lehetett a ház, ahol laktak. Bolthajtásos -folyosóival, fekete barokk tölgyfa ajtaival, czifra vasalásával, -várszerü falaival: – minden oly öreg, törpe, erős volt, mintha sóhajok -raktárául épitették volna. - -Az Anett lépéseinek a zaja is alkalmatlan volt. Leült. Halkan dudolt. -Igen idegennek találta a saját hangját. Varrást vett elő. De nem igen -nézett reá. Szórakozottan öltögetve megszurta az ujját. Erre -bosszankodott és ideges lett. Valamiért a gyertya lángja libegett, -valahonnan jött légvonat mián. Felkelt, hogy megnézze: be van-e zárva? -Akkor eső eredt meg. Egyszerre jött nagy suhogással, mintha egy sereg -csóka libbenne át a fekete levegőn. - -Ugyanakkor lépés hallszott a gangon s aztán nehány diskrét koppanás. - -Anett kiáltani akart. - -Azonban az ijedelem megszoritotta a torkát. - -– Csak én vagyok itt Anett, hallszott az ajtó előtt. - -Nem ismerte meg. - -– Csak én: Dénes… egy perczig Anett, egy perczig. - -Tompa torokhang volt. - -– Mit akar? - -– Nagyon zuhog az eső. - -– Aztán, nincs esernyője? - -– Nem nyit ajtót egy perczre? - -– Valamijét itt hagyta? - -– Igen, valamim van itt. - -– Mi? - -A zár tolóját félrehuzta. Azt szerette volna mondani Dénes: »a szivem« -de nem mondta. A félhomályos szoba (egy lélekző kis babával) megzavarta -s gyámoltalanul állt ott meg. Az asszony visszalépett. A Dénes ajaka -kissé rebegett: - -– Mondta, hogy magára van ma este és fél. Azért jöttem Anett, hogy -bátoritsam. Nem birtam otthon ülni, mig maga remeg. Nézze! csupa viz -vagyok. A magánytól tán fél – de tőlem nem. - -– Máskor nem, de ilyenkor a tolvaj jár… - -Nagyon szigoru akart lenni, de elmosolyodott. Hamar visszakapta az -erejét, látva a gyámoltalan lucskos legényt. Ő a gyengébb. A sapkájáról -csorgott a viz, s a bluza fekete volt, ugy megázott. - -Azért behajtotta az ajtót utána, de nem zárta be. Az eső hangosan -zuhogott. Derülten kérdezte: - -– Maga kalandot keres kedves urfi? Kalandot – ilyen lucskosan? - -Ha szenvedélyes volna; felháborodására, merész lett volna, de a nevetése -megzavarta. - -– Nézze kedves Dénes! folytatta, könnyen, még a kezét se foghatom meg -ilyen ázottan. Pedig ilyenkor legalább is meg szokták fogni a kalandos -emberek egymásnak a kezét, ugy-e? Mert én nem vagyok jártas az -effélében. Maga máskor nem szokott ilyenkor hozzám járni. Nem is tudom, -hogy kell bánni magával. Szegény! nagyon piros! Forrósága van? Szegény! - -A kutya fölkelt s odalépett. Morogva járta körül Dénest. - -– Pedig ismeri a kutya magát. De valami rossz szándékot szimatol ki -magából. A kutya igen okos. Belép? Ügyelve, szegény Dénes! A szőnyeg -szinthagyó s ha rálép: meglátja a talpa helyét holnap reggel az uram. -Vagy tán ő küldte magát, hogy bátoritson engem egyedülvalóságomban? - -Dénes bosszusan dobta le a sipkáját. Az enyelgő hang teljesen -megzavarta. Keserü harag tört ki az ajakán. - -– Mi lakik magában? - -Benn volt legott majdnem a gyermek ágyacskájáig. - -– Mi lakik magában? Játszik velem, mint egy játékszerrel. Hiv és -eltaszit; felbátorit és elkerget. Mit akar velem? Elkábit. Lehetetlen, -hogy ne foglalkozzam magával, mert gondoskodik maga arról, hogy a merre -járok velem legyen mindenütt a maga hangja, képe mosolygása, álmomban és -ébren. Éreznem _kell_, hogy hozzátartozik az életemhez. És nyomban -kinevet. Elveszi a bátorságomat. Hát itt vagyok Anett. Hivott. Szégyen, -hogy mondom: de hivott ma. Itt vagyok és nem megyek el. - -A hangja megerősödött s merészen az asszonyka arczába kapcsolta égő -szemeit. - -– Adósom a kinoztatásért Anett, amit rám szab. Vagy azért kinoz, hogy -fölébreszszen? Azért. Mert szeret. És most nem megyek el. Mert -sze-szeret… szeretsz… Nem ugy, mint régebben… jobban ezerszer… -másképpen. Próbálj hazudni! Ugy tartsz, mint a solymodat selyemszálon; -kieresztel, visszahuzol. Velem foglalkozol. És én megbolondulok utánad. -Visszaáhitom a gyermekidőt, amikor az ölembe ültél s édes ajakkal -csókoltál meg. - -Ah! A veszedelem! Mint a zuhatag, ugy áradtak le a szenvedélyes szavak a -szájáról. A homlokáig kigyult. A forró lehelete érintette az asszony -arczát. Alig mert fölpillantani reá. Megijedt. - -– Birni akarlak, Anett. Ez kinlódás, édes! Az neked is, az nekem is! Nem -igaz, hogy a másé vagy. Az enyém vagy, minden jognál erősebbel. -Beeresztettél! Nem megyek el. Ide várlak a karjaimba, a szivemre. -Szeretlek, szeretlek! - -És kiterjesztette a karjait. A gyertya lobogott a félig nyitva hagyott -ajtón beáradó széltől. Az eső hangosan zuhogott. Anett érezte, hogy az -ereje elhagyja; a feje zugott, a nézése bizonytalan lett s a teste oly -gyönge, erőtelen, mint az a pehely, melyet a szél karjaira vesz. - -Ekkor a hangos szóra a fiucska fölneszelt az álmából, fölnézett, kerekre -nyitotta a szemeit és hangosan fölsirt. A kacsóit fölemelte és ijedten -rivallta: - -– Ne… ne… - -Az arczocskája egészen eltorzult ahogy csak kifért a torkán, üvöltött -sirva. - -Anett önkénytelen mozdulattal a gyermek fölé borult s érthetetlen -gagyogással csititotta. - -A gyermek visitva kiáltotta: - -– Menj… menj. - -Dénes kikelve magából, fenyegetően az ágyhoz szökött, megragadta az ágy -fáját, fölemelte és lecsapta, hogy csattogott. - -Az ütődésre fölébredt Anettben az anya. - -Egyszerre és teljesen fölébredt, fölemelkedett, mint a veréb, a mely -fiókját védi a komondor ellen és szikrázó szemmel állott szembe: - -– Akarom, hogy elmenjen innen. A gyermekemre emelte a kezét? Az ajtó ott -van… Kitakarodjék innen. Megtiltom, hogy reám nézzen, és takaradjék -innen, és rögtön ebben a perczben. Ha nem fut innen fölszakitom az -ablakat és tolvajt fogok kiáltani, segitséget kiáltok a rablók ellen… ki -innen ki… - -A karjával mutatta az ajtót. - -A gyermek élesen orditott, egészen kiszederjesedett a kiabálásban. - -Dénes komoran, mint egy bika, amelyet drótostorral vertek meg, nehéz -léptekkel az ajtó felé ment. Aztán kiment. - -* - -Anett becsapta az ajtót utána és nagy zajjal bezárta. - -Azután a mint visszafordult, meglátta a vizes sipkát a padlón. -Mosolygott, lassan megnézve fölvette s az erős rácsos ablak mögül igy -szólt ki a gangra: - -– Ott van-e Dénes? - -A sötétben valami rekedt szótagok morajtak. - -– Itt a kalapja vitéz ur! Nem kell vesztegetni a drága sipkát, pazar -vitéz ur! Aztán az eső is zuhog künn… Itt benn jó idő vagyon. - -Aztán bezárta az ablakot. - - - - - -A TARVÁSÁRI BUCSU. - -Egy nyárra töméntelen ember gyült össze a tarvásári bucsura. Meleg, -fényes idő volt. A falu zugott az idegenektől. A város kiköltözött a -nagy napra. Laczi konyhákkal, áruló-sátrakkal tele volt hintve a -templomtér. A hegyoldalban a régi, romlott, pusztult Tar-kuria tágas, -füves udvarát belepték a szekeresek. Nagy zaj, zugás, harangszó, muzsika -volt a templom előtt. - -A »szentföldről« a székely falusiak énekelve jöttek reggel; elől a -virágos fejü szüzek; utánuk az olvasót pergető öreg asszonyok; hátul az -ingujjban ballagó gazdák. A városi mesteremberek, az ősz bajuszu, -facsaros üstökös gombkötők, a kövér, veres mészárosok, a munkában -viseltes csizmadiák egész háznépeiket is elhozták. A bucsu nagy czéczó -napja. Délelőtt az istené, délután a vigasságé. - -Hire járt, hogy Ferencz páter, a nagy barát, fog prédikálni a bucsun. -Érte sokan jöttek az ünnepre. A mesteremberek jól emlékeznek reá. A -hatalmas, szép, fiatal férfiura, a széles mellü, vállas, öblös, érős -hangu emberre, aki ugy beszélt a forradalomkor a piaczon a muzsikuskut -erkélyén, hogy megrészegedett, aki hallotta. Honvédsapka volt -reverendája felett, kokárda mellén, láng a nyelvén s ha szólt, a -városban megüresedtek a mühelyek s mentek utána az öregek, a legények és -mindenki, aki kardot csak birt. Hej! micsoda világ volt az. A barát -szegény falusi fiu volt. Ott született Tarvásáron, a templom felett, egy -kis zsuppos házikóban s mégis gőgös nagyurak, aranyos, kényes dámák -szálltak utána, mint ahogy valaha a csillagot követték a három királyok -Bethlehembe. - -Tarvásárról ők ketten mindjárt a nagy idő elején mentek el. A barát s a -Tar kisasszony, a szépséges Katicza. A barát gyalog szerel ment át a -falvakon, szónokolva s vihart verve fel; a szép Katicza fullajtáros -batáron. A városba már kézenfogva mentek be, kiabáló éneklő népség -előtt. - -És ott látták őket naphosszat a városban. Zászlókat vittek az utczákon, -szablyákat forgattak, énekelve mentek a menyecskék s lelkesen riongattak -a fiuk. - -Néha gonosz hireket hoztak a csatatérről; özvegyek sirtak, vesztes -anyák, magasra emelt kezekkel, ajkukon kétségbeesett szókkal: akkor -Katicza patyolat kötényébe temetett arczczal könnyezett; néha diadalról -szóltak a hirek: Katicza féktelen kedvvel ujjongott, énekelt s odaszórta -öröklött vagyonát, hogy felfrissitse az ő fáradt fiait. Néha megjelent a -városban naptól elsütött, füsttől fekete arczczal a barát is. A rátarti -uri leány ott a piaczon megölelte a lustos barátot: »Szép vagy, istentől -küldött vagy s én szeretlek« igy szólt hozzá. - -– Beh egymásnak is termettek – mondták. De ez nem volt szeretkezésre -való idő. - -S a fényes napok elteltek – a barát eltünt valamerre. Kinek volt ideje -akkor arra, hogy tudakozódjék az eltüntekről? Jó dolga volt annak, -akinek legalább az élete megmaradt. - -Minden elmult, csak az emlékezés maradt meg. - -… A mint a tarvásári völgyből felcseng vigan a harang, az erdei árnyas -uton ballagó bucsusok a barátról beszélgetnek. Mindenki tud valamit -róla: hol senyvedt tömlöczben? hová dugták be valahová a tótok közé? -hogy lett csendes ember belőle? - -Sokan jöttek az ösvényeken. Egy-egy öreg honvéd magyarázta a dombról, -hol állottunk Gálfalva mellett mi, hol törtek be az erdőből az oláhok? -merre futottak? ott állott a barát, a négyszegletü arczu félisten, a kis -lengyel ott ült szürkén a dombon. Mintha csak a dob peregne fel a rezgő -levegőn. - -Por szállong a völgyből, vontatott ének hallszik fel s amint a lombos -ösvényekből egy-egy uj csoport bukkant ki utra, oda fülelnek a dalra s -halkan dudolták tovább a felsiró nótát. Szekerek döczögtek fel a hegyre, -gyerekek csipegve, a tikkadt, poros virágokat tépegetve szaladtak. - -A nagyharang megkondult a templomban. A nagymisére hiv. Mindenki sietett -lefelé a nyüzsgő aljba. - -Akkor csendes lépéssel egy magas, száraz, csontos hölgy lépett ki az -erdőből az ösvényről. Nehány gyermek követte messziről. A bucsusok -megálltak egy perczre, hogy megnézzék. - -– Nézd csak Tar Katicza, a boltos is kibujt a napra, – mondta az egyik s -vigan nézett rá. Mi csalta ki? vajjon? - -– Szellőzteti – kaczagott egy menyecske – a menyasszonyi köntösét -szellőzteti. - -– Csend – mormogott egy öreg ember – ez a katona-leány a forradalomból. -Azt ne nézd, mi lett belőle, arra gondoj, a ki volt. - -A jövevényen óságos fehér selyemköntös lógott. Sovány derekától a földig -apró fodrok libegtek. Vállán megsárgult máslik, neczolt keztyükbe takart -kezében parazol, amelyiket legyezővé alakitotta. Ruhájának hajtásai -sárgán szaladtak végig a szöveten, mintha csak az egész hölgy rég-rég -óta egy fiókba bepakkolva állott volna. Némi feszességgel lépkedett; -sovány nyakát emelve, kereken nézett szét a hegyekkel szegett völgyre. A -Tar-kuriára vetette szemét… romlott falai, alázatosan, fedél nélkül -néztek le a piaczra, elvadult, összenőtt kertjével együtt. Katicza kissé -lehunyta szemét s megbotorkázott. - -– A lába alá nézzen kisasszony – csippent fel egy hamis gyermekhang. A -vén leány elborult arczczal nézett a vásott, kaczagó gyermekekre. - -… Ott született… Apja ott a hársos alatt szokott ülni… vadászatra amott -az oldalon szoktak indulni kürtszó mellett… Nem a kopók csaholása -hallszik-e? - -Ha medvét lőttek, ott szoktak ravatalt állitani. A székely hajtók hozták -fenyőágakon. Szurokfáklyákkal állottak körülötte… Mintha kesernyés szaga -szállongana ide. - -A por, Katiczát meglepte egészen. Fehér köntésének ránczai megteltek. -Tar Katicza szemérmesen megrázza. - -– Hadd segitsek – ingerkedtek a gyermekek s oda siettek, mintha segiteni -akarnának. - -– Odább – riadt fel Tar Katicza. Ah! a gyermekek. Ez utálatos békák. -Arczátlan nézésük hányszor bőszitik fel. Katicza tart a kinevetéstől. -Tán őt ki is kaczagja mindenki. Pedig, ha óvatlanul apróság betéved az ő -kis boltjába: látni kell, hogy kapja fel, mily mohón, mily -szenvedélyesen ölelgeti, mint szorongatja, csókolgatja: »Kis rügyecském, -kis bolondocskám, édes madaracskám«, igy gyügyög neki, mig csak siróba a -gyermek nem fakad. Neki egy csepp sincs. Mint csak az árnyéktalan -jegenyék ott alant, melynek nincs se virágja, se gyümölcse. - -– Odább – riadt fel Katicza a gyermekekre komoran. Szeme nem tud betelni -azzal a képpel ott alant. Nem járt _attól fogva_ erre felé, ahonnan -batárban vitték el valamikor. Minden domb, minden fa ismerője. Álmában -látta csak azóta. - -Hová lett a dali szép barát, akivel kézen fogva járták be a falvakat, a -várost? A Maros partját, a füzest, hol álmaikat szőtték. - -Ekkor igy gondolkozék: »Vajjon megismerne-e, aki régen látott engem?« És -ugy felpirult egész homlokáig. - -Vajjon nemcsak tegnap történt-e mindez? Egyszerre eleven lett előtte -minden. Az emberek előtte járnak, énekelnek, zugnak az aljban s ott fog -beszélni ismét, istenem! a barát, a hatalmas férfiu. - -Mintha csak megnőtt volna a vén kisasszony, ugy megemelkedik. Szekér -jött utána és kikerüli, mert Katicza ki nem áll előle: Itt ő az ur. Ősei -ott laknak. Itt Tar – az urak. - -Ah! a kis boltot elfelejti, ahol esztendők óta a gyertyát pakolja a -lánczczal megkötött kősót, ahonnan szerezi soványdarab kenyerét. - -Katicza egyenesen, mereven ereszkedik le a völgybe, meg se látja az -incselkedő gyermekeket, a ballagó, zekés székely bucsusokat… itt őseiből -való anyag él egy-egy cserefalevél zöldjében, a fenyőfa érdes derekában. -Szeretne felkiáltani: »ide való vagyok, tulajdon abból a jófajta -matériából, amiből ti lettetek.« - -Fellengzve, lelkesedve a laczikonyháig igy ért a bucsusok közé. - -– Megfüstöli kisasszony a szép habitusát, a lábasok miatt – szóltak -hozzá a pecsenyesütők. - -Katicza kissé összébb huzza magán a köntöst. A gunyos tekinteteket észre -sem veszi. - -Mert ez a köntös ugyanaz a régi, fehér köntös, melyet egyszer halottas -diszéül varrt valamikor… Szépen azt elzárta, őrizte, hogy egyszer majd -eleihez méltó ékességben hagyja el benne ezt a siralomvölgyét… Mirtus -koszorut tesznek majd homlokára, szüzeknek illően… De hát megváltoztak -az idők… Ime mintha a sirok nyiltak volna meg, és dali lelkes társa, a -barát, feltámadt s az Ur igéit hirdeti ismét. Katicza felöltötte hát -féltett fehér köntösét, hogy még egyszer szép legyen előtte mint valaha, -mikor kézen fogva mentek a dicsőséges utra, katonát toborozni. - -Proczessziók jártak a piacztéren kék selyemzászlók alatt. Az ének zug a -Boldogasszonyhoz: - - »Magyar népedről, örökségedről - Ne felejtkezzél el, szegény magyarokról.« - -A harang énekel a toronyban. Egy reszkető hang dicséri a Szeplőtelent: -»Oh elefántcsont-torony: Mária« és sirva rebegi a búcsus: »Könyörögj -érettünk.« Beteg szegény asszony morzsolja az olvasót s reszketeg ujjai -között fogja a viaszkart, a viaszlábat, melyet a Szeplőtlen képére -helyezi, hogy szeme előtt álljon a közbenjárónak, s ne felejtse el őt. - -Valami falusi banda recseg. A Tar-udvarból csikaját elvesztett ló röhög -fel. Gyenge füst szállong fel az üstök alól. Tehén bőg s porban uszik a -bucsusok lábai alatt az országut. - -Mikor Katicza a templom elé ért, szinig tele volt már a nagy hajó. -Katicza az ajtó előtt állott meg. Csak a fejek erdeje látszott ki. - -Katicza bátran indult be a templomba. - -– Veszteg álljon – szólt ki egy durva hang, ne taszigáljon. - -– Be akarok menni – szólt indulatosan. - -– Nézd a keszeg maskara – mondták méltatlankodva. Hát hol fér be? Üljön -egy seprüre s azon lovagoljon be. - -Katicza indulatosan nézett a beszélőre, de akkor mély, recsegős, ismerős -prédikáló hang szólalt ki a templomból. A vén leány oda támaszkodott a -templom ajtajához. Szédült volt. - -A nap élesen tüzött oda. A piaczon a zaj meg-megujult. Dinnyés -szekereket rohantak meg, a leányok vihogtak boldogan. - -Az erős szó dörgött benn a templomban. A zugásban nem lehetett érteni. -Ah! mint tünnek el a semmibe az esztendők e hangra Katicza előtt. Mintha -megfiatalodott volna hallatára; a keze önkénytelenül elényul, mintha egy -meleg, erős kezet keresne, hogy azt megfogva, menjenek odább a -felzajgott nép közé az utczára… lelkesiteni őket… a puskagolyó elé… a -hazáért. - -Mig a barát beszélt benn, a hegyek felé fekete felhők tolakodtak. Gyenge -szellő nyargalt át a völgyön, aztán egy perczig csendes, imádkozó morgás -hallszik s az orgona ismét felzúg a templomban. Egy-egy kövér esőcsepp -csepent a porba. - -A nyitott ajtón tolakodni kezdtek ki a búcsusok. A piacz nyüzsögni -kezdett, mint a megcsapkodott hangyaboly. A sátrak megteltek egy percz -alatt. Az eső mind sebesebben eredt meg. A templomból taszigálták ki -egymást. Csak az orgona szólt nyugodalmasan, fennen. - -Amint kiürült a templom, Katicza belépett az ajtón. Nehéz szag -terjengett, a tömjén is érzett még. Gyertyák lobogtak az oltárokon s a -Szeplőtelen arcza képe körül. A papok fehér karingekben vonultak be a -sekrestyébe. - -Katicza kábult volt. A lélekzete rövidebb lett, a szive erősen dobogott. -Hát látni fogja ismét őt! Szeretett volna átmenni a templom hajóján, -hogy felkeresse, de nem tudott volna megmozdulni. A falhoz szorult… -reszketett. - -Akkor a sekrestye ajtaján egy széles, kövér férfiu lépett ki; lustán -nézett körül s aztán megindult a hajón át. A deszkapadlat döngött lábai -alatt. Széles, husos, veres arcza fénylett az izzadtságtól. Puffadt orra -körül a mély ránczok verejtékeztek; izzadság-gyöngyök peregtek le. -Széles, bikanyakát kiszabaditotta a gombok közül; veres, kövér kezei -nagy potrohán feküdtek keresztbe fonva. A nagy ember vonszolta, -ellágyult testét az ajtó elé s a lépcsőre lépett. - -Akkor megfordult egy hangra, mely nevét mondta: - -»Ferencz!« - -A barát megállott s merően nézett Tar Katiczára. - -– Nem emlékezik reám? - -– De hogy ne? – Aztán fanyarul hozzátette: Tar kisasszony ugy-e? Tán -»kisasszony« ugy-e? S él-e még? Akar tán valamit a kisasszony? - -Aztán egykedvüen kinézett a suhogó esőbe s visszatért. - -– Nagyon kihevültem a beszédben. Csak hallotta tán a beszédemet? Csak -még érünk tán valamit? Mi? De az eső esik… nem jó ez a kimelegedett -embernek. S a kisasszony is gyöngén van öltözve. Féljen a hüléstől! - -Ő maga pedig letörülte ismét veres orczáját; begombolta izzadtságos -nyakát; zsebkendőjét a torkára facsarta s egykedvüen visszaballagott a -templom hajóján. Mégis egyebet gondolt, s még egyszer visszafordult. -Katicza sóváran nézett reá. - -– Ebédelt a kisasszony? A gvardián szivesen látja a búcsusokat… Itt jól -főznek… jó erősen… kissé kövéren… A pincze, mondhatnám, kitünő. Aztán -suhog az eső. - -És egyebet semmit. - -Katicza lehajtotta fakó arczát a melléig. Visszahanyatlott a falhoz. -Felsóhajtott. - -Aztán egyszerre kiegyenesedett s hirtelen megfordult, hogy fehér fodrai -meglibbentek. Aztán szaporán az ajtónak indult és kisietett az esőbe. -Künn szakadt a viz. - -Hová? hová fusson? Halottas fehér köntöse egy percz alatt átázott s -sovány testéhez tapadt. - -A templom előtt egy szenes székely szekér döczögött csendesen. Katicza -szólani akart neki, de érezte, hogy sikoltani fog; a torkához kapott -hát, hogy elfojtsa. Csak intett a székelynek. - -A tömzsi ember kaczagva nézett rá. - -– Ide tetszik felülni ténsasszony? – kérdezte gonosz arczczal. Nem -tanácslom, mert a szénpor bemázolja a habitusát. - -Katicza hangtalanul lépett fel a felhérczre. - -Vége… vége mindennek, már nem maradt semmi a világon. Még az álomnak is -vége… vége van. - -A szenes székely gonoszkodó arczczal megcsapkodta a lovacskákat. A -szekér a köves uton nagyokat döczczent; a szénpor felszállt. A búcsusok -a sátrak alól kaczagva nézték. - -S aztán igy emelkedtek fel a hegyen. Az eső csapkodott. A bikkesben szél -szaladt át s hozzá verte kegyetlenül a lombokat a fehér, vén leány -arczához. Fekete vonalak támadtak képén. - -A székely megütődve nézte meg. - -– Ej! édes asszonyság, ez a csuf idő beteggé teszi. - -Oda se neki. - -De, mert a nézése olyan dúlt volt s mert az eső szakadt, a székely -kivette kék nagy, babos zsebbevalóját s ráteritette a vén leány őszülő -fejére. Valami leli, mert reszket a szerencsétlen. Katicza nem is tudott -róla. - -A hegy aljában már mosolygott ismét az ég, illatok szállongtak a virágos -mezőn. Madarak csippentek fel. - -Aztán beértek a városba s a kis bolt ajtaja előtt állottak meg. - -Katicza belépett. - -– Vége… rebegte. Ez volt az egyetlen szó. Aztán lehullott szüzi ágyára. - - - - - -A BIRTYÓKA. - -Gyergyóból került közénk egy szelid, jó fiu, akit Dulbuk Vilmosnak -hivtak. Szép fehér arczu, szénfekete haju, szemérmes, ábrándozó örmény -legényke volt. Buzgó katholikus faluból jött, ahol a legelső ember a -tisztelendő s ahol egyetlen egy ellenségtől remegnek: az ördögtől. - -Nagyon jó tanuló volt, a leczkéjét örökösen tudta; kivülről, belülről, -betüre. A vásottságnak árnyéka se volt benne. Nem játszott velünk, hanem -félrevonult a zajos mulatságoktól. Még bosszantani se lehetett, mert oly -alázatos szelidséggel tért ki előlünk, hogy szégyeltünk keserüséget -okozni neki. A piaristák igen szerették őt, – mi csak türtük. - -A papoknak ugyancsak volt okuk reá. Mert Vilmos áhitatos, imádkozó fiu -volt. Ő külön oltár elé térdelt, ha mi a padokban ültünk, ottan-ottan -taszigálódva. A bőjtöket megtartotta hüen és gyónt minduntalan, hogy -rendben legyen a lelkiismeretével. Oly mértékletes volt, hogy ha valami -netán izes falat került a konviktus asztalára, Vilmos szájához vitte a -finom falatot, aztán felnézett az égre s letette a villáját, eltolva a -tányért. - -Bizonyosnak látszott, hogy pap lesz… de még se lett az. - -Csak a női incselkedésekkel szemben volt Vilmos igen szilárd. Az édes -anyjának megcsókolta a kezét, de leánytestvérének az ajakát már nem, még -a bucsuzáskor sem. Az élő veszedelem a földön a nő… a vérforraló. - -Különben, hogy valaki megkisérteni akarta volna, azt ma sem képzelem. -Nagyon esetlen volt Vilmos az ő hosszudereku magyarkájában, amely -ruhadarab rendeltetése szerint fekete kellett volna, hogy legyen, de nem -volt az, hanem hol zöldes, hol vörös. És hegyesorru csizmáit is a -gyergyai mester szabta s csárdás kalapjainak párját azóta se láttam. -Nagyon szegény volt a Vilmos anyja, akitől nem telt jobb holmira. - -A nyolcadik iskolában Vilmos preczeptorságot kapott, ahonnan valamicskét -szerezzen a nélkülözhetetlenekre. - -A papok betették Vilmost egy gazdag fogadóshoz, hogy haszontalan -fiacskáját tanitsa; s hogy rendbe tarthassa a vásott kölyköt, oda -kellett költöznie. - -Egy égetni való parázsszemü kis fruska fogadta Vilmost a korcsmáros -házában: - -– Maga akar tanitani minket? - -Szégyenlősen felelt: - -– Nem. A fiucskát fogom tanitani. - -– Hát mit is tanulhatnék én, magától? - -Ez az »én« egy kitanult perszóna vala. Oly apró lábacskáju (csoda, hogy -birta!), fehér kis kezü, igen arányos testü, fekete szemü leány volt s -az egész oly könnyü személyke, hogy a szárnyas madárkára emlékeztette az -embert. A mesterségére nézve olyan félig házikisasszony, félig -pincérnő-féle volt. Fizetést kapott, de ugy parancsolgatott, mint egy -urnő. A fiucskát ő öltöztette s a vendégeket (ugy dörzsölődött hozzájuk, -mint egy macska) szolgálta ki. - -E kaczér perszonáról különben e történetben kevés szó lesz, óh! legyenek -önök nyugodtak, szemérmes, tiszta olvasók! - -– Hol lakik az a gazember kecske, aki magára ruhát szab? kérdezte -Vilmostól, ha lehetetlen magyarkáját látta. A csizmáit melyik -csavargótól örökölte? Igy incselkedett Vilmossal; keseritve őt. - -Máskor igy gyötörte: - -– Jó-e a lelkiismerete? mert nem mer a szemembe nézni. S ha Vilmos a -földre szegezte tekintetét, félvállról odadobta: »pedig szép szemei -volnának« – s azzal elszaladt. Vilmos majd elsülyedt szégyenében. - -A korcsmáros kölyke egy izben eltörte a lábszárát. Ágyba került s nagyon -nyögött. A fruska napközben ápolgatta a kölyköt, mig Vilmos az iskolába -járt, de este, mikor vendégekkel telt meg az ivó, a leány a korcsmában -sürgött-forgott. Vilmos viszont a beteg mellett imádkozott. A leány -(Cziczának hivták; Katiból kényeztetve) néha felszaladt, megsimogatta a -gyermek arczát s nagy frissibe megczirógatta, megveregette a Vilmos -képét is. - -– No nem eszem meg, nevetett a piruló legényre s azzal visszaszaladt. - -Vilmos imádkozott volna tovább is, de (hiszen önök, akik fiatalok -voltak, tudják) szórakozott lett e simogatásra s ahelyett, hogy tovább -dicsérte volna az Urat, mind azt az egérjárásra hasonló neszt ügyelte, -amilyent a Czicza csinált, mig a grádicson föl-fölszaladt. Nagyon bájos -volt, anélkül, hogy szép lett volna. Illett neki minden. - -Egy ilyen este, amikor elbágyadt Vilmos az éjszakázásban, azt kérdezte -tőle Czicza: - -– Nem vagyok-e csinos? Mindenki dicsér – hát magának miért nem tetszem? -s mért nem mondja, ha csinos vagyok? Ha matuj volna s rám se nézne, -érteném. De egy ilyen csinos fiu, hogy nem néz reám? mikor pedig én -akarom. Ez földühösiti az embert. Nézzen reám, hallja! Nem formás ez im -az arczom? a derekam? Eh! Élhetetlen! - -Tán fülemile esdekelt, tán a tücsök czirpelt, tán a sejtelmes sötét, a -keritő éj… ők a hibásak, a bünösök abban, hogy ez az ártatlan, szegény -jó Vilmos másformáju fiu legyen, amilyenné lett – ez estétől fogva. - -Mert Vilmos (mily elevenen látom még most is) ennekutána úgy elromlott a -nyolcadik osztályban, hogy alig tudtak ráismerni. Készületlenül jött a -leczkére, s oly fáradt szempár nézett ki a sápadt fejéből egy jól -megkötött lila másli fölött, hogy sirva nézne rá az anyja is… Csak -imádkozni tudott még. A mellékoltár előtt a téli reggeli -istentiszteleteken ott térdelt, törve a kezeit, leborulva a homlokát, a -hideg kőig hajtva, s ha mentünk a csöngetyüszóra az iskolába, vörös volt -a szeme a sirástól. A professzorok gyöngéd elnézéssel bántak vele, s mi -még kevésbbé bosszantottuk, bárha kegyetlen gyermekek voltunk. Mert -Vilmos oly kimerült volt, mint az a cserebogár, amiből malmot szoktunk -csinálni, amikor már halálra válva alig vergődött. - -Tavasz végén az irásbelieket csináltuk az az érettségire. A magyar -dolgozatra ezt kellett kidolgozni, hogy: »a munka nemesit«. Vilmos -tehetetlenül rágta a pennanyelét. Egy árva gondolata se volt. Vette a -kalapját s kiment. A professzor rászólt. Vilmos oly esdeklően nézett rá, -hogy megsajnáltuk. - -– Nagyon fáradt vagyok – ennyit mondott… - -Mert akkor reggel nagybetegen hagyta odahaza Cziczát. Nála járt az esze, -amig dolgoznia kellett volna. Mire hazaért, csak alig suttogott a -tökéletlen leányzó. - -– A _gyermeket_ a bölcsőben el ne hagyd – tördelte, ugy felejtsen el -tégedet a nagy Isten, amint te elhagyod őtet… Már végem van. De -megvártalak, hogy még egyszer beszéljek veled s reád bizzam a -gyermekünket. - -Nagyon erőlködött. A maga akaratából élt, hogy még egyszer beszélhessen -Vilmossal. Valami száraz, határozott, parancsoló, bárha tompa hangon -beszélt: - -– Számon tartom a másvilágon: mit teszel a gyermekünkkel? Engemet -felejts el és ő se… ő se… tudjon rólam. Jó. De a gyermekért te élj és -érette dolgozzál. Becsületes leány legyen. Tanitsd meg imádkozni, amit -én… én… én – honnan tudjak én? - -Aztán összecsukódott a szeme, mint a déliglátó kelyhe, ha a nap fénye -rátüz. - -Az érettségi persze kutba esett. - -Hiszen a veres leányka rivalgott a bölcsőben. Mindenféle szalagok voltak -a főkötőjén, és a bölcső takarója tiszta rózsaszinü selyem volt, és a -pólyakötője stikkelt – de egy falat kenyérre valója sem volt. A -korcsmáros temettette el és annyi sok czifra leány ment a temetésére -sirva, – de a csecsemőnek senkije se volt a világon. - -Még egy-két napig ott nyávogott a korcsmárosnál, aztán egy közeli falusi -parasztasszony elvitte dajkálásba. A korcsmáros fogadta. Vilmos nagyon -szégyelte őt. - -Még a temetésen se volt ott Vilmos, hanem a menetet messziről kisérte, -hogy amint a temetőből visszatértek, a czifra leányokkal, szembe ment. -Egy kövér, nagymellü hölgy féloldaloslag ránézett s hangosan igy szólt a -társának, Vilmosra mutatva: - -– Ez a becstelen _az_, látod, _most_ jött… - -Vilmos ugy tett, mintha nem is hallotta volna, egy közönyös sétáló -himbáló járásával haladt odább. De a temetőkert ajtajánál görcsös -sirásba kezdett, amikor már senki se látta. - -A gyermekeket minden nap meglátogatta. Hajnalban kelt föl s ment ki a -közeli faluba, s mire fölébredt a város, visszatért. - -A gyermek hitvány semmiség vala. Nem is sirt valami nagyon, csak -nyöszörgött s álmos kis macskaszemeivel alig pislogott ki a világba, -ránczos kezecskéi máslis reklijében alig mozdultak meg. - -Azonban tán valaki sugta a gyermeknek – (oly száj, amelynek hangját meg -se érti senki az élővilágon más a fonnyadt csecsemőn kivül) egy nap -megfogta a Vilmos ujját, amint a keze a bölcsőn pihent. Megfogta -érezhetően. – Vilmos igen ostobán nézett a gyermekre s mikor az ujját -eleresztette, annyit dörzsölte a nadrágjához, hogy piros lett egészen. -Az uton amig hazatért is, mind külön tartotta ezt az ujját a többiektől -s a levegőbe beszélt a senkinek, értelmetlenül, mint egy bolond. - -– Nem hagylak el… nem, nem. Mintha vásárt csapott volna velem. Kezet -adott. Gilt. Áll a vásár. Én megtartom. - -Az a kis diák, aki még soha semmit se akart, szegődést igy csinált a -névtelen csecsemővel s valami egészen szokatlan melegség melegitette -meg. Férfiasabbnak, erősebbnek érezte magát. A gyermek megfogta az -ujját!… Nincs kihez támaszkodjék? Jó! Ne félj! Dulbuk Vilmos nem hagy el -tégedet. - -Az anyjára némi tartózkodással gondolt, azt hiszem, egy kissé félt tőle. -Önkéntelenül meghajolt előtte. S bárha majd megfuladt a gyönyörben, ha -köntösének fodrához ért is, nem vágyott utána, ha nem látta. De a -gyermek, más… A szivét kitárta előtte. A csecsemőre gondolt; akármit -csinált, róla álmodozott; a nyöszörgését, őt hallja. Egy élő lélek… -meleg kis test, félénk, fátyolozott apró szemek, száj, mely édes szóval -fogja _őt_ hivni… Ah! nincs hozzá fogható kincs több e földi világon. - -Bátran érte nekiment Vilmos az életnek. Neki buzdult: vivni érte bármi -veszedelemmel szemben. A legalacsonyabb munka érette könnyü és kedves. -Érette törődni, nőni érette: – a gyermekért, ki erővel megfogta az -ujját. Nem hagyja el! - -Vilmos megkopogtatott érte minden ajtót. Czégeket festett külvárosi -boltosoknak; egész éjszakákon át másolt a prókátoroknak és leveleket irt -a szerelmes cselédeknek virágos levélpapirosokra. - -Akkor a Sors meglátta ezt a verejtékező ficzkót… meglátta és rácsapott. - -Egy hajnalban, amint kifutott Vilmos a falucskára, hogy megsimogassa a -gyermek vézna arczocskáját, a gyermek fel se pillantott s ránczos -kezecskéje tehetetlenül csüngött le a párnáról. - -– Oda van, mondta a dajka. - -– Oda?… Mit mond? - -Reácsapott s felrázta. A gyermek fáradtan felpislantott, lehunyta -szemeinek hitvány takaróját, amely olyan volt, mint egy fülledt -rózsaszirom. - -– Mit akarsz? mit? kiáltott reá. - -– Megöli őt… - -A gyermek tehetetlenül pihegett, hang nélkül tátotta a száját, mint egy -verébfióka, amelyet a fészkéből valami rossz gyerek kivert a rögös -földre. - -Akkor ott ült mellette Vilmos egy harapás, egy ital viz nélkül estig. -Hogy meghidegedett az apróság, hazamenve az uton az erdőben, amint -felszökkent nagyfényesen a csillag, felfenyegetett az égre: - -– Te kegyetlen, rettenetes, én megtagadlak ott fenn, ki trónolsz. Hát -kellett-e neked ez ártatlan? Irigyelted tőlem? Te borzasztó. És itt -hagysz engemet már egyedül, egyes-egyedül… Jaj. - -És öklét rázva, orditott mint egy farkas, amelyen halálos sebet vert a -golyó. - -Sötétben, amint haza ért, a régi gazdájának a korcsmájában hangosan -énekeltek. Vilmos betért. Berugta az ajtót keményen s lecsapta magát egy -asztal mellé… Az öklére hajtotta a fejét és ivott. - -Másnap is oda tért. És igy tett azután is. Egy hét mulva megcsókolta a -cigányokat és énekelt a muzsikájuk után. Ha hozzászólt valaki, -parasztoskodott. Szemtelen, kötekedő lett s valami verekedésbe elegyedve -egyszer, a városszolgák bevitték a tömlöczbe. - -Aztán ezt az életet nagyon megszokta. - -Ki se szokott belőle soha… - -* - -Birtyókának hivják nálunk azt a tökéletlen szilvát, amelyet valami nagy -nyavalya bántott bingyó korában s megsárgulva, összetöpörödve hull le… -Olyan a formája, amilyen a szilva… van magva, formája, de kicsinek marad -és kicsi, izetlen, rossz. - -Igy hullott le Dulbuk Vilmos, mint a birtyóka. - - - - -ELKÉSETT. - -Mimi néni soha se volt szép, de mégis annyi sikert aratott, a mennyit -csak akart. Ügyes, kivánatos volt. Kissé darabos az arcza, húsos az -ajaka, a szemei nagyok; de a bálban, a nyers női test-tárlaton feltünést -keltett a karjaival, mellével, vállaival. Melegség, szilajság áradt -belőle; ingerlő alattomossággal tudott mosolyogni, s ha kaczagott, -rebegtek az orrczimpái. Hangosan beszélt, szélesen gesztikulált s erősen -lépett. De érdekesen tudott suttogni s ha tánczolt, repült, mint a -madár. - -Az ura sokkal öregebb volt mint ő: a becsületes, jámbor Gergely bácsi. -Mily jó és csendességszerető volt! A feleségét csodálta. Igy szólt -hozzá: »Enni való vagy!« ha szépen felpiperézte magát, mikor az utczára -készült, kedvtelve ugy csettintett, mintha egy kövér bárány farktő -darabot vinne a szájához. Ő sohase haragudott; gyomrával, -lelkiismeretével rendben volt s ezek mián igen nehéz s lusta lett. -Pipált, kontemplált, szunyókált, sokat imádkozott, igy töltve a napokat. - -Szerette, ha a felesége társaságot gyüjtött, hogy a tökéletessége annál -inkább kitünjék. Mimi válogatott formátlan fehérnépekkel barátkozott, az -igaz. Trónolt közöttük s büszkélkedhetett vele a bácsi. Ilyenkor sok -édességeket ettek uzsonára, a miket a bácsi felettébb kedvelt. Ideális -finom vacsorákat ettek, ha valami előkelő vendég látogatta Mimit. -Ilyenkor a kapu előtt sétifikált Gergely bácsi, hogy elhessegtesse a -netán alacsonyabb állásu vendégeket. »Ne menjünk be – igy szólt, – mert -a báró ur mulat a feleségemmel; ne zavarjuk őtet!« Mikor teljesen -besötétedett, persze behivták a vacsorára Gergely bácsit s jól lakoztak. - -Egy bálban (mily bóditó volt Mimi! nagy rózsával hullámos erős fekete -hajában, mályvaszin selyem köntösbe beleszoritva pompás testét) -ismerkedtek meg Bekével a finánczczal. Ez urat akkoriban tették át -hozzánk s nagy kedveltségre tett szert hamarosan e gavallérfajta, -vadász, tánczoló, jó mulató ember. A haja már gyérecske volt, de még -hajlós a dereka s a dreisrittet nagyszerüen tánczolta. »Lefestetni való -vagytok«, igy kedveskedett Gergely bácsi a feleségének. Ők többnyire -egymással is tánczoltak, a publikum pedig megtapsolta őket. - -Hamarosan összebarátkoztak. Nagyon illettek egymáshoz. Nap nap után -együtt töltötték az estéket. - -Igazi jó pajtások lettek s Gergely bácsit mindketten kényeztették. -Megfogták a kezeit kétfelől s szentirásnak vették, a mit mondott. A jó -vacsorákon figyelemmel őt traktálták, a legzsirosabb falatokat az ő -tanyérára rakva. Igaz, Mimi egyebekben kissé megszoritotta a háztartást, -mert több költséget igényelt a kedves uj barátság, de ha jött Beke, az -asztalon volt mindaz, mi szemnek, szájnak kedves vala s ilyenkor Gergely -bácsit mindig odahivták. Tehát a bácsi igen örvendett a kedves -vendégnek, sőt ha netán egy-két napig kimaradt (tiszta rut önzésből), -fölkereste: »Elkerült minket barátom uram, igen nélkülöztük.« És ekkor -Beke ott töltötte az estét. Mimi megölelte a Gergely bácsi fejét a -kedvességeért, s oly megelégedetten turbékoltak Bekével egy szögeletben, -hogy azt öröm volt látni. És természetesen nagyon finom vacsorát ettek. - -Eleinte persze nálunk mindenféle gonoszságokat gondoltak e barátságról -(tán mondtak is), de később megszokták. Ám a bácsit, e jó embert, nem -bántották. Soha sem szóval, sem tekintettel nem kedvetlenitették, sőt -némi megkülönböztető gyöngédséggel bántak vele. - -Az évelődés oktalanság lett volna is. Mimi is jól tudta: mi illik, mi -nem, Gergely sem engedné, hogy botránkoztassa a világot. Még a sétatérre -se mentek magukra. Mindig velük volt Csókné, a szótalan, sovány gazdag -özvegy, a Mimi testi-lelki jó barátnéja; ők hárman jártak elül s hátul -ballagott a bácsi, nagyon szép társaságot alkotva. Mimi kedves modora -bearanyozta természetesen. Csak a rossz akarat találhatott valami -kifogásolni valót. - -A következő tavaszon azonban némi egyenetlenség furakodott a kis -társaság közé. Csókné el-el maradozott tőlük. Beke is többször kivonta -magát a társaságból olyankor, ha Csókné is távol volt. Ennek okát -Gergely bácsi semmiképen sem tudta kieszelni. Kis viták támadtak Mimi és -Beke között. Mimi boszusabb lett, s szótlanul megült tünődve egy -helyben, sőt türelmetlen lett Gergely bácsival. Akárhol volt, utban -állott; ha szólt, alkalmatlan időben szólott. »Valami hibát találsz -bennem?« kérdezte kedvetlenül. »Az ördög veszi észre magát?« igy felelt -Mimi. Az ördög! Nem jó az Isten ellenfelének ajánlgatni egy kegyes -lelket. - -Az, hogy »magázta« Mimi, már rossz jel. Ha kedves volt, tegezte a -bácsit, Beke napokig is el-el maradt, s Mimi barátnéja, a sovány Csókné -mindenféle szalagokkal, dudorokkal felpiperézve elkocsikázott az ablakuk -előtt (ily czifrán még csufabb volt) a nélkül, hogy benézett volna a -barátnéjához. - -– Az almásszürkék – ennyit szólt Gergely bácsi – a bonyhádi ménesből -valók. - -Mimi mit se felelt. Később Gergely bácsi, füzvén a beszédet, igy zavarta -meg a csendet: - -– A kocsi Hilberttől való; legalább 800 pengőt adott érte. - -Ez ártatlan szókra elkeseredett arczczal elfordult Mimi néni s két kövér -csepp bugygyant ki a szemhéja alól. - -A bácsi meglátta s elfacsarodott a szive e látványra. Hozzáment s -gyöngéden megérintette a Mimi kezét. - -– Akarod, hogy kocsit szerezzünk? - -Mimi haragosan elkapta a kezét s kitört. - -– Mi kell már nekem e világon! Aztán sirva tette utána: S milyen lenne -is az a kocsi? - -Letörülte a könyeit s valamikor alkonyatkor ennyit szólt: - -– Mi igen szegények vagyunk ahhoz. - -Még mindig a kocsin járt az esze. Gergely bácsi megnyugodva igy felelt: - -– Az igaz. De miért haragszik reám, kedvesem? - -Ilyen kedvetlen jelenetek folytak le közöttük. Azelőtt hirből se -ismertek effélét. Gergely bácsi sulyosokat sóhajtott s a templomba -ballagott. Egyszer a financz tisztet találta az uton: - -– Valami bánata van Miminek. - -– Valóban? kérdezte Beke. Nagyon sajnálnám. - -Gergely bácsi részvétlennek találta e feleletet s roszul esett neki. -Mily jó vacsorákat evett végig pedig a háládatlan. Mégis kibékült vele, -mert este akkor náluk volt s igen örvendtek egymásnak. - -Vacsora közben nagyon fölpezsdült a bácsi, s filozofálni kezdett. Az -egész világot boldognak szerette volna látni. Egyszer váratlanul rontott -Bekére: - -– Meg kell házasodni barátom uramnak. Egyedül bolyongni az életet – hát -élet ez? Kutya élet. Van-e szebb dolog, ha az embernek van csöndes -otthona, jól fütött szobája télen, hüs szobája nyáron, jó felesége s -egyébb ilyenfélék. - -Beke bölcsnek itélte Gergely bácsit: »Ez igaz, igaz« mondta mohón. Mimi -néni mélyen, sötéten megnézte a tisztet, hogy bele lásson, s hevesen -ellene mondott. - -– Hát nem vagyok-e én boldog? szavalta lelkesen a bácsi. Mi? Hát -cserélnék egy királylyal…? - -Beke tréfára forditotta a beszédet. - -– Hát mit tegyen az ember, ha már ezt az egy hölgyet elvette a bátyám? - -És érzelmesen rebegve sóhajtott. Arra elhallgattak ugy, hogy csak későre -melegedtek a beszélgetésbe. Jól belehaladtak az éjbe, mikor elváltak. - -– Én hivtam ide a barátunkat, mondta Miminek reggel. - -– Hát nem magától keresett föl minket? - -Ez estével elmultak a nyugodalmas napok. - -Gergely valamiért alkalmatlan lett, utbanálló lett Mimi előtt. Ezt -éreztette is vele. Mit sem tehetett a bácsi, hogy balul ne essék ki. -Miért vajjon? Ő, a megelégedett, jó lelkiismeretü ember szorongva -érezte, hogy valami fojtós levegő nehezedett a ház tájékára. Csak nem -Beke bőszitette föl Mimit a bácsira? De miért tenné Istenem! A bácsi -busult. Jó igyekezetét visszautasitották. Az étvágya egészen elveszett. -S az imádságban szórakozott lett, »uh« kiáltott föl s keresztet vetett, -hogy elüzze az ördögöt. Erőltetett tréfáit meg sem mosolyogta Mimi s ha -egy cserép virágot vagy valami piperefélét hozott, alig nézte meg. - -Egyszer a Csókné drága kocsijában Bekét látta meg Mimi s igy sziszegett: - -– A szemtelen. - -Aztán a bácsihoz fordult élesen: - -– Maga ajánlgatta neki, hogy házasodjék meg. Még megfogadja a maga -szavait. Van valami proviziója ebben az üzletben? - -– Rosszul tettem? kérdezte szeliden. - -Azon napon emésztette Mimi a jámbor férfiut. Prófétának nevezte, ki -jövendöl előre; aztán szamárnak csufolta. A szuszogása is izgatta a -vacsorán, s fölkelt az asztaltól. »Vén létére áll be keritőnek? Nem -szégyenli?« A bácsi szájából kifordult a falat. Akkor rákiáltott: - -– Egyék, igyék… ugy se egyébre való. Aztán a kés nyikorgására -felsikoltott. Igy gyötörte a szegény bácsit. - -– Valamivel megbántottalak? rebegte aggodalmaskodva s melléje ment. Az -asszony haragosan felugrott s bezárkózott a szobájába. - -A tavasz nagy lucskot hozott. Az ibolya szintelen, bágyadt s illattalan -lett. A napot csak vendégül tisztelhették egyszer-máskor. Husvét másod -napján a prédikáczió végén a templomban kihirdették Bekét a sovány -özvegygyel. - -Ah, mily rosszkedvü ebéd volt azon szent ünnepen! Gergely bácsi nem mert -előállani a hirrel Miminek. Nem tudta, hogy miért kell azt eltitkolni? -de nem volt bátorsága hozzá. Érezte, hogy felháboritaná Mimit. Kissé -fojtogatta a torkát az egész dolog, de elnyomta a rossz érzését. - -Mert ő mindig a nyugalmat szerette. Ha csak pletykát mondott neki -valaki, igy szólt: »Ne hidd a csuf történetet, a mi nem is igaz.« »De -láttam« felelte a hirthozó. »A szemed csalt meg tégedet, szegény«. - -Az ünnep harmadik napján viszont kihirdették Bekét. Mimi nem ment ki az -ebédhez. - -– Valaki megmondta neki, morogta busan a bácsi s leverten lógatta nagy -fejét. Annyi dologtalan fecsegő van a világon. - -Mert délután se jött ki a szobájából (előbb kopogtatva szépen), be akart -menni. Azonban be volt zárva. Ez okon leült az ajtó előtt s mindenféle -együgyü szavakkal kérezkedett be. Az óra csuful ketyegett a -csendességben, az eső zuhogott kinn. Azon helyben elaludt csendesen a -szintelen egyhangu zakatolásra, fejét az ajtófélre támasztva. - -Estére kilépett Mimi. Valósággal meg volt vénülve. A szeme s az ajaka ki -volt dagadva. Egy puha hálókabátban, csoszogóval a lábán lépett ki. Az -arczszine egészen fakó volt. - -– A fejem fáj… igy szólt törődötten. - -– Mert üres a gyomrod, szivem, azért fáj a fejed. - -Mimi leroskadt a diványra. - -– Valami rosz hirt halottál? kérdezte későn. - -Mimi ugy tett, mintha nem is hallotta volna. Tehát csendesen -megismételte: - -– Valaki rosz hirt hozott neked? - -– Ki hozzon? - -– Valaki megháboritotta a nyugalmadat. - -Akkor minden ok nélkül kitört Mimi. - -– Kémlelsz engemet? Mit halljak? Miféle hirről beszélsz nekem, a mivel -megháboritott volna valaki? Miért kérded? - -Aztán neki keseredve hangosan reá kiáltott: - -– Kémlelsz engemet? Szeretőim vannak? Azokért busulok? Hol vannak? Add -ide őket hamar. Melletted nélkülözöm a szeretőket. Mi után tapogatózol? - -S fölemelkedett s a bácsi elé toppant. - -– Mert rabod vagyok, ugy-e. Zárj be, hogy ne lássak senkit, ne halljak -semmit. Ugyis tömlöczbe tartasz, a honnan nincsen menekedés. Megvettél -az oltár előtt. Mert szegény voltam. Hát őrzöl… - -– Nem lelkem, nem, én lelkem! – dadogta ijedten a bácsi. - -– Mondd még egyszer a szemembe. Csapj el, ha meguntál. Már nem is kellek -senkinek, ne félj. A fiatalságom elhervadt melletted, már dobj ki a -szemétre. Nem kellek senkinek se, ne félj. - -S efféle oktalan beszédek között ugy zokogott, hogy kövér teste -hintázott bele. Kapkodott a levegő után, aztán az oldalához szoritotta -mind a két kezét. A görcs meggörbitette harczrakészen fölágaskodott -termetét. - -A bácsi lehajtotta a fejét a káromlásra. Mintha vihar zugna át őszbe -borult feje fölött, összehuzódott ijedtében. - -A nehéz csendet későn beteges panaszos hang szakitá meg: - -– Nem is hirdetik ki többet. Dispenzácziót kaptak s holnap esküsznek. Az -Isten nincsen az égben. - -Gergely bácsi a sötétben keresztet vetett s rebegve mondta: - -– Isten van az égben. - -Ez nem úgy hangzott, mintha vallaná az ő Urát, de mintha az Igazságtevőt -hivná. - -Többet nem is szóltak azon este. Nem is tudott volna az ő párjához -közeledni. A feje zugott. Keserü izzel telt meg a szája s a melegség -kiütött az egész testén. A kezeit dörzsölte a nadrágjához. Meg volt -zavarodva. Hát ő utban volt örökké? Ő tömlöctartó volt? - -Miért mérte rá ezt az Ég? A fején ezer emlék száguldott át… -Legénykorában dévajkodott a paraszt fehérnépekkel, megcsipkedve őket… A -boltjában megcsalt egy kelengyét vásárló menyasszonyt. Visszaadta neki… -Részegeskedett a vásárokon… A gyónószékben elhazudta a csufabb büneit… A -lakodalma, ah, mily szépséges volt… Mint a tiszta harmat, oly üditő és -ragyogó volt a fényes szemü Mimi… Akkor gőgös volt rá… Egyszer -nagypénteken bünös vágygyal csókolgatta meg patyolat testét… Mint -irigyelték tőle… Mily gyönyörü volt mályvaszinü köntösében, az anyja -igaz gyöngyeivel kövér nyakán… - -Megtörölte a homlokát és lenyelte az epeizet a szájában. - -Valami nehéz káromkodás fakadt ki az ajakán. Mindenféle -haszontalansággal telt meg az agya. Összevissza semmi szók; ételek ize; -kis gyermekkorából való, kereszt előtt mondott imádságok; piczkázó -versikék nagy elevenséggel, világossággal keltek föl az agyában s ugy -jártak-keltek összevissza a fülében s a szeme előtt, mintha apró -villámlások játszadoznának feje fölött. Aztán valamikor elhomályosodott -mindez benne s reggel felé leejtette a karjait s lecsuszott csendesen a -székéről. - -Valaki az ágyába fektette. Ő azt mind tudta. Valamit mondott Gergely -bácsi. Azt nem értették meg. Azt ő ismételte; még sem értették meg. -Tizszer kiabálta el. Még sem értették meg. Ezt akarta megkérdezni: »Nem -értetek engemet?« Mind csodálkozva néztek reá. Azután belefáradt a -küzködésbe, megadta magát csöndesen. - -Ama napon esküdt Beke, a fináncz, a keszeg Csóknéval. S lásd! e napon -csak ugy fölült az égboltra nagy nyájasan a nap, mint máskor. - -A doktor megfogta a kezeit. A bácsi elmagyarázta neki az egész dolgot: -»Sehol sem fáj, higyje el neki! csak fáradt egy kissé.« Habarta, habarta -sokszor egymásután, de ki értse meg őt! - -Valamikor délfelé járt az idő. Annyian voltak a szobában. Kiabált, hogy -hagyják magára. Tán nem is volt más bent, csak Mimi asszony magában. - -… Akkor érkeztek bizonyosan a templomba a vőlegény s a menyasszony. A -kezüket összekötözte a pap a stolával, s arany karikák koppantak meg az -ezüst tálczán. - -És Mimi asszony az arczát hozzá szoritotta az öreg ember kifényesedett -homlokához és mintha igy szólana: - -– Ne menj el, te jó, ne hagyj el te türelmes, áldott jó ember engemet -egyes-egyedül ezen a világon. Mit csináljak most már, ha meghalsz? A mig -másé lehettem volna, hozzád füzött a sors; mikor elengednél, nem lehetek -a másé. - -Mindezt tán mondta, tán meghallotta a bácsi, vagy tán ugyanazon gondolat -suhintotta meg mindkettejüket egy időben, – mert Gergely bácsi -felszegezte merőn a szemeit az ég felé, mintha feleletet mondana a -feleségének. - - - - -»A SZIGETVÁRI VÉRTANUK.« - -A terménytárlat igen dús volt abban az esztendőben, kivált a kerti -vetemények pompásan fejlődtek. A paradicsomról egyenesen verset lehetett -volna irni; a káposzta pedig oly tömött, fehér és hatalmas volt, hogy az -ember nyersen szeretett volna beleharapni. Retket, czéklát annyit -küldtek a szászok, hogy garmadába kellett a földre helyezni. A körte, -alma tányérokban mosolyogtak az asztalokon s a rózsaszinnel belehelt -hamvas őszi baraczk versenyezett szép lánykák orczájával. Néhány kertész -rózsafákat küldött, illatos, szépséges virágot, megtöltve a terem egyik -szegeletét. A másik szegletbe a védőasszony emelvénye mellett annyi -nagylevelü rongyos filodendromot állitottak, hogy pompás sátrat alkotott -fölötte. - -Ebben az esztendőben néhány festmény is emelte a tárlatot. Mükedvelő -kisasszonyok küldtek csendélet-képeket, görögdinnyével, czukorpikszissel -s efajta holmikból összeállitva. - -A főhelyen egy történelmi kép lógott, mely a szigetvári vértanuk -kirohanását ábrázolta. E kép helyi vonatkozásunak volt mondható. A -müvész ugyanis ide való polgárok arcát festette a hősök testére. Jól meg -lehetett ismerni a jól táplált mészárost, a mint karddal a kezében -rohant ki a vár kapuján. A két kapitány: a tüzoltóparancsnok és a »zöld -kutya« iparkodtak a tar pogányra. A törökök sem voltak valami vedlett -nép. Egy ádáz béget a végrehajtó ábrázolt, s a basa lófarkát a szabó -czéhmester lobogtatta. A kapuból kiomló hősök mögött ide való egészséges -szépségek jöttek átszellemült arczokkal. - -A tárlat látogatói csak egy-egy oldalvást való tekintettel mentek el a -kép mellett, jóakaró mosolylyal. Tréfának megjárja. - -Nagy zaj, zavar volt. Az egyik teremben buffet volt, ott diszkrétül -koczczintottak, a rendező bizottságért és a saját egészségükért -lelkesen, s a jó czélért. - -A közönség késő délután gyült meg erősen. Akkor jött a polgármester: -gyönge vérszegény sáppadt leányával Ellával; a patikárius e tekintélyes -hatalmas testü férfiu; a tanácsosok s minden fajta igazgatók. - -A védőasszony leereszkedőleg fogadta a polgármester bókolását, a -közönség pedig sováron szivta be az elismerő szókat. - -Pompás illat lengett. A rendező két fehérrózsabimbót nyujtott át a -polgármester leányának. Igen megilletődött volt a hangulat az ünnepies -perczben. Kezeket szorongattak s megmelegedtek az arczok. - -A mint körüljártak a teremben, a patikárius a tömegben egy hangos »ah«-t -mondott. Ő ugyan a tárlat egyik rendezője volt, de ugy látta helyesnek, -hogy a »Szigetvári vértanuk« képe előtt egy csodálkozó igét ejtsen ki -most. A müértő föllelkesedése volt ez. Minden szem feléje fordult. - -»Ah!« Mindenek a derék férfiuval nyomultak a nagy kép felé. A -polgármester is figyelmes lett. - -– E kép igen szép, igy szólt. Ekkor mindenki észrevette a festményt. -Mindenki megösmerte a hősöket. Csakhogy meg nem szólaltak magyarok és -törökök egyképen. Egész tolongás támadt a kép előtt. A buffetből is -kiszálingáltak az ivók. - -– Nagyon szép, mondta mindenki. A hölgyek előre mentek, hogy jobban -lássák. A patikárius két ujját karikába fogva kedvtelve szólt: - -– A levegő nagyszerü. - -– A hüség… mondták mások. - -– A hüség másodrangu; a hangulat a lényeges. - -Valaki hibát talál egy lóban. A patikárius kicsinylőleg nézte meg. - -– Az eleven élet az, a mi leköti a müértőt. - -És magyarázni kezdett arról, a mi a képet képpé teszi. - -– A ráma is helyi munka, – mondta valaki. - -A polgármester fölmelegedve igy szólt hangosabban: - -– Ki festette e művet? - -Az érdeklődés tetőpontra emelkedett. A patikárius a helyzet magaslatán -állott. A hirtelen beállt csendben, az asztalok mellett lézengő népek -lábujjhegyen közeledtek a csoporthoz. - -– Spaller Károly, kiáltott hivólag valaki s tiz más hang követte: -»Spaller, Spaller.« Mindenki kutatva nézett körül a terem zugaiban. -»Spaller, Spaller.« A müvész nevét mindenki ismerte. A közönségnek -nagylelkü és elismerő kedve kerekedett. »Spaller, Spaller« némelyek -utána szaladtak. Valaki az előszobából egy nyurga sovány legénykét -hozott be. - -– Éljen, kiáltott. - -Erre mindenki éljenzett. A legényke felpirult a homlokáig. Igen esetlen -volt. A fekete ruha csak ugy lógott rajta. Utat nyitottak neki a képéig. -Némelyek gyöngéden megérintették s meleg, beczegető igék keltek halkan -az ajkakon. A polgármester megütögette a legényke szük vállát: - -– Kedves barátom, igy szólt elváltoztatott öblös torokhangon, az -elismerés pálmáját nyujtom magam és városom nevében. Müve valóban -meglepő s a ki dicsőséget hoz városomra, az mindnyájunk barátja. - -Valaki ismét éljent kiáltott. A terem visszazengte. - -Az ünnepelt hangtalan szókat rebegett. Mindenki meg volt hatva. A kis -Ella átnyujtotta a két rózsa bimbaját. Arcza kipirult s a szeme -ragyogott. Erre némelyek tapsoltak. - -Akkor a beszélgetés általános lett. A képen szereplő férfiakról mindenki -tudott valamit. A hősöket csak per Marczi, Laczi s Jóska emlegették. -»Pistának derogált, hogy csak bégnek fesse Spaller«, »Geczi csak ugy -egyezett bele a lefestésbe, ha az orrát egyenesebbre szabja«, »a -plébánus egyszerüen megtiltotta, hogy őt francziskanus csuhába -öltöztesse.« - -Maga Spaller megzavarva, megilletődve mosolygott minden oldalra. A -polgármester leereszkedőleg állott szóba a festővel. Kikérdezte, hol -tanult? Mi a czélja? Hol telepedik le? Asztalos legényről szólt (a -Spaller apja is asztalos), ki világhirt szerzett az ecsetével; sőt -királyról, ki a festő pemzlijét vette föl a földről. A müvészet nagy, -mindenható. - -A patikárius, érezve, hogy ismét háttérbe szorul, egy nagy gondolattal -lépett elé hát: - -– Magyar ember áldomást ül, ha ünnepel. Azt inditványozom, vonuljunk a -buffetbe, hogy derék barátunk egészségére kocczinthassunk… - -Ezt mindenki helyeselte. A polgármester karonfogta Spallert s előre -ment. A publikum követte. A kis Ellát ültették a müvész mellé. Asztalfőn -a védő asszony s a polgármester foglaltak helyet. Az alkonyat aranyos -fénye himbált a füstös levegőn még, de azért felgyujtották a sápadt -lángu gyertyákat. A tárlat jóformán kiürült. - -A kis Ella ártatlanul kérdezte. - -– Nagyon nehéz festeni? - -Spaller halkan mondta. - -– Könnyüség és gyönyörüség, ha egy bájos arczot fest le az ember. - -A feleletet igen vonatkozás-teljesnek találta, s az arcza elpirult. A -kis leánynak tetszett, hogy halkan beszélgethet az ünnepelttel. - -A patikárius tosztot mondott az élet legutolsó határáig éltetve -»tisztelt barátját.« Mindenki kocczintott és mohón ittak. - -Spaller csak ekkor nyitotta ki összeszoritott markát s a két, a melegben -megáporodott rózsabimbót érzékeny tekintettel megnézve, a gomblyukába -tüzte s vakmerően kérdezte Ellától: - -– Nem engedné meg, hogy lefessem? - -A védőasszony maga nyujtott át Spallernek egy igen szép baraczkot. A -festő megrészegedve a dicsőségtől, felajánlta a gyümölcsöt a -polgármester leányának. - -Ella mosolyogva vette át és eltette. - -Ekkor czigányzene csengett fel. Kinn a teremben ünnep kezdődött. A -dijakat kellett ez időben kiosztani. A védőasszony asztalt bontott s -nagy zugással vonultak mind ki. A polgármester karon fogta a leányát. A -patikárius a tanácsosokkal valami rendkivül nagy sütőtök csodálatába -merültek. Az iparosok az urak után nyomultak, csak egy pár idősebb -asszonyság maradt a festő mellett, csöndesen tudakozódva, »mit mondott -Ella?« mit a polgármester? - -A csendes tóba vetett kőtől felcsapódó vizhullám igy simul el, mind -nagyobb, de lágyabb karikákat csinálva a nyugalmas part felé haladva. - -* - -A következő nap csak olyan szürke volt, mint más nap. Szekerek -döczögtek, pereczesek sipoltak, cselédnépek vihogtak a kut mellett. - -A Spaller ágya mellett két rózsabimbó halódott egy csorba pohárban. A -tánczoló napfény incselkedett vele. Behunyta a szemét Spaller és látott; -a szinehagyott paplan alá bujt és hallott. Okvetetlenül történni fog, -valami rendkivüli. Nem tudta, hogy: mi? De valami. - -Uj élet virradt rá. Rózsaszinü körülötte az egész világ. A vére szilajul -keringett az ereiben. Mi fog történni? Egyszerre ismert ember lett. -Észre sem vették eddig. Vége annak. Mindeneknek tudnia kell, hogy -Spaller van. - -A kis Ella arcza vele szárnyalt a testetlen álmokkal. Nedves, fénylő -szemekkel nézett az Ella rózsabimbóira. - -Spaller egy fotografus mellett tanult. Egy nagyralátó fotografus -mellett, a ki mindig »alkotott« valahányszor a gép elé ültetett valakit -s nagyra volt a mesterségével. Teméntelen sokat kinlódott Spaller. Észre -sem vették. Az a »Szigetvári vértanuk« isteni gondolat volt. - -Fölkelt és nagy gonddal öltözködött föl. - -Az utczán részvétlenül mentek el mellette az emberek. Tán nem voltak ott -az este a tárlaton. - -Spaller csendesen, bizonyos méltósággal ment a piaczra. Némi -tartózkodással köszönt az ajtóba álló kereskedőknek. Ah! csak ugy -fogadták, mint egyébkor. Egy hüvös bicczentéssel. Bizonyosan ezek sem -voltak ott tegnap. - -Spaller beleegyeledett a kofasorba. Szerette volna, ha azt hiszik rola, -hogy tanulmányoz, a hogy a festők szokták. Egy tejfölös oláh meglökte -Spallert a dulakodásban. »Hol a szemed?« – kérdezte a paraszt. Igen -bántotta. Ez természetesen nem volt a tárlaton. - -A nagy piacz közepén savanyu arczu gazdag emberek végezték a rendes -reggeli sétájukat. Ezek már láthatták a »Szigetvári vértanukat.« Az -egymást unó, rosz gyomru emberek szótlanul ballagtak. - -Spaller nagy készséggel köszönt feléjük. Az egyik intett, a többi -helyett is, csak királyi hüvösséggel. Ők sem voltak a tárlaton? - -A Spaller szive összeszorult. Igen kellemetlenül érezte magát. A szája -ize egészen keserü lett. Megalázottnak érezte magát. - -A piacz végéről a patikárius hatalmas alakja közeledett feléje, Spaller -egyenesen szembe ment. Ez müvelt müértő. A nyájas mosolygó férfiu -bizalmasan rázta feléje a kezét. - -– Csak bátran, fiatal ember… Csak előre, barátom… Örvendek… - -S aztán sietve otthagyta s a gazdag unatkozókhoz csatlakozott. - -Spaller valósággal egyes-egyedül maradt és soha sem érezte inkább a -magány sulyát annyi ember között. A jövő-menőknek mind dolguk volt, csak -egy tekintetük sem maradt a Spaller részére. Adtak, vettek, siettek, -lármáztak; mi közük Istenem! a »Szigetvári vértanuk«-hoz. - -Már oszladozni kezdett a reggeli vásár, mikor a polgármester jött le a -piaczra. A leányát vezette a karján. - -Spallernek a kedvetlensége egyszerre elmult. A sápadt előkelő leány -láttára édes melegség szaladt át a testén. Ime! Mindjárt megváltozik -minden. A rózsabimbók illata megelevenedett az emlékezetében. Ah! semmi -sincs a természetben, gyönyörüségben, bájosságban mása a leányarcznak… - -A polgármester nyugodt uri lépéssel haladt. Az emberek mindenfelől -köszöntötték. Barátsággal viszonozta. - -Spaller utána haladt. Sebesen menjen-e el mellettük? gyorsan köszöntse? -vagy csendesen ballagva? Tán meg is szólitják. Igy tesz. Azonban -izgatottságán nem tudott uralkodni. Rohanva haladt el a polgármester -mellett. A polgármester gépiesen vette le a kalapját köszönve. A kis -Ella tán meg se látta. Másfelé nézett. - -A szegeletig mind gyorsabban haladt, ugy, hogy szinte futásba eredt. - -Ott megfordult. Nagy elhatározás támadt benne. Visszatér, és megszólitja -Ellát… Nem is látott senkit a piaczon; minden tagjában reszketett és -halálos sáppadtság ömlött el arczán. - -Alig birta a lába, a mint közeledett a polgármester felé. Szerencséjére -senkivel sem beszélt. - -Spaller egész közel ért s megállott. - -Köszönni akart. Csak valami rekedt dadogás fakadt fel a torkából. - -A polgármester, mintha kútatna az emlékezetében, egy percz mulva -szivesen mondta: - -– Ah! Tudom, Spaller. A festő? nemde? Valami kérni valója van barátom? A -hivatalos órám 9 órakor kezdődik. Szivesen látom barátom, ha valamiben -szolgálatára lehetek. - -Ella egy összegabalyodott csipkén babrált a mellén. Barátságosan nézett -a fiatalemberre. - -Aztán csendesen tovább mentek. - -Spaller kábult volt, mintha megütötte volna valaki. Aztán megindult -ellenkező irányba és a szeme könynyel telt meg. - - - - - -AZ ÉDES ANYA. - -Anna-Máriának utolsó gyermeke volt a fia: Pista. A többi elment a -szükmellü apja után. - -Pista igen csinos, gavalléros fiu lett. Mindenki szerette. Lágy bariton -hangja volt: az arczszine sápadt s kék szemeinek nézése méla. Az -asszonyok nagyban kényeztették. Szenvedélyes udvarló s élet-halálra -czimbora volt. - -Az anyja imádta. Az ő kedves halottaiból egy-egy vonás elevenedett meg -benne. Sugár termete, kicsapongó kedve, énekes szája az urára -emlékeztette; kaczagása, epedő, álmatag tekintete a nagy leányára. -Multjának minden öröme ujult meg benne s jövőjében volt minden -reménysége. - -Pista az ő sötétszinü baritonjával egy könnyüvérü kis szinésznőcskét -szerzett magának, akit Pepinek hivták. Ez léha, aranyos baba volt, aki -az életet nagy bálteremnek nézte, ahol állandóan tra-la, tra-la ugrálni -kell. Gyönyörü nyaka volt s viselte azt fedetlenül, meg a karjait; a -szoknyái pedig úgy röpültek a lábacskái körül, mint a pillangók. Szőke, -de oly bolondos, lobogó, szenvedélyes volt, mint ha barna lett volna. -Pepi, hogy összekerült Pistával, a léha pár dudorászott természetesen -eleget, minthogy a hangjuk nagyon összetalált. Valami bús nótát fujtak -legtöbbször, igen érzelmesen az »ingadozó nádról«, mely akkorácska volt, -mint egy könnyü sóhajtás, de oly szépen énekeltek, hogy az ablakuk alatt -megállottak az ácsorgók s nagy lélekzetet vettek, mielőtt tovább -ballagtak volna. - -Sőt többen belül is kerültek a szobába, előbb a jóbarátok, később az -ismerősök is, hogy jobban hallgassák őket, és este és éjjel énekeltek -ott, mulattak s erős borokat ittak. - -Pista, igy elfoglalva a mulatság által, az idejének legnagyobb részét -Pepinél töltötte s haza, az édesanyjához csak ritkábban mehetett. Az -anyja nagyon busult emiatt és haragudott Pepire. - -Néha maga Anna-Mária is elment (az este köpönyegébe beburkolva) a Pepi -ablaka alá. - - »Ingadozó nádszál, - Hozzám nem hajlottál…« - -Ah! Az ura nótája volt ez. Ugy köhögött a szegény ura, oly szivettépő -kinnal köhögött, s dúdolta elszintelenedett ajkai közül mégis egy gitár -mellett: - - »Bár ahhoz légy igaz, - Akit választottál…« - -Az öreg asszony elkeseredett, sirt és hazament, várva a fiát haza, hogy -rávegye: ne énekelje többé e nótát. - -Dehogy tette! Pista bágyadtan, álmosan ért haza valamikor, s mily -lelketlenség lett volna ilyenkor kérésekkel emészteni! - -Sőt ilyenkor Anna-Mária házában elcsendesedett minden, akár valami -sátoros ünnepen. A néni csoszogót vont s leeresztette a firhangokat. A -szolgáló abbahagyta egyéb dolgát s nagy gondban járt egy pálczával, -nehogy a kutya vagy a macska zakotát csináljon, mig Pista urfi pihen. -Sőt a majorságot beterelte a pinczegádorba a kötényében egy csomó kővel -állva, hogy meghajitsa a kakast, ha háborogni találna. - -Aztán, ha ébren heverne Pista: rosszkedvü s szótalan volt ilyenkor. A -kényeztetés is terhére volt. - -Mégis, ha úgy fordult a dolog, hogy Pista szóba akart volna állani az -anyjával, nem tudtak e kis szőke leány miatt ugy beszélni, mint -annakelőtte. - -Ha igy szólt Anna-Mária: - -– Az én csókom már nem édes neked – igy szólva, Pepire czélzott. - -Pista igy felelt: - -– Kedves vagy – de mosogatószagu a réklid, és elfordult tőle. - -Igy szólván, ő is Pepire gondolt. - -– Azért (izgatottabban folytatta az anya, mert észrevette) utasitod -vissza az ölelésemet, mert melegebbekhez szoktál? - -– Bogosabb lett (felelt boszankodva Pista) az ujjad, és érdes, mint -valami kefe. - -Akkor Anna-Mária visszafojtva a bosszuságát, engesztelően kérdezte: - -– Tán tehénturós derelyét csinálnék neked, kedves? - -De Pista befordult s haragosan mondta: - -– Nem kell semmi magától. - -Nem kell semmi tőle… Ah! most gyülölte a tisztátlan szőkét, aki miatt -elhült az édesanyjától. Aki elcsalta tőle, elbabonázta fehér -szoknyáival, fedetlen vállával, boszorkányos mesterségével. Fekély reá… -Megtelt a szeme és ő is elfordult keservesen. Pista pedig szunnyadozván -egyet, fölkelt, aztán fölpiperézte magát, ugy hogy az anyjára se nézett, -félrecsapta a kalapját s köszönés nélkül odább állott. - -Igy meghidegültek egymás iránt. - -A télen azonban, csikorgó pogány reggelen, valami vasárnapi bálból -jövet, nagyon megfázva került haza Pista. Ugy didergett a hitvány, a -prémes-bundájában, hogy szederjes lett az arcza; reszkető ajakán egy -semmi dalocskát dudolva azonban. Hazatérve, ledőlt. Az anyja forró -herbateákkal, puha dunyhákkal melengette, ölelgetéssel, forró könynyel, -de tavaszra mégis csak meghidegedett Pista vépképen. Ugy kiszaladt az -életből, mint az aszu-mezőn a láng, amely végigtánczol a száraz füvön, – -fellobban végül s aztán puh! csak a hire se maradt. - -Semmit se tudott tán Pista arról, ami vele történt. A bál muzsikájával -volt tele a feje; ajakán egy édes dalocska; lázában tán a táncz -forgásának melegét érezve, nem is sejtette, mi vár hitvány testére -holnap – tra-la, tra-la, beleforgott a halál karjába, nem is érezve a -rettenetes hidegségét… - -Semmi… - -Hány jó gondolat lesz – és elmulik hir nélkül?… édes illat hány jön és -elszáll nyom nélkül?… hány boldog szerelmes madártrilla cseng fel hüvös -bokor mélyén és elzeng hasztalanul?… hány köny fakad fel elborult -szemből, mely lepereg nyom nélkül? sóhaj hány kel ki elszorult szivből, -mely elsuhan a végtelen semmibe? – köny annyi és mosolygás, lám! -elmulik, nyom se maradva semmi belőlük és a nap égi utján csak áll -fenségesen, megrendithetetlenül, s a föld forog hiába, zökkenés nélkül. -Kell-e hát egy szegény fiu elmulásáról sok szót tennem, ki jött, elment -és semmi hiányság nem marad utána? - -Nem nekem, nem, ha senkinek – de hát az édesanyjának, Istenem! akinek -egy egész világ volt. - -A kabátja, amelyet viselt; a czipő, amelyben járt; kalapja, amelynek -karimája árnyat vetett a szemének; a szék, amelyen ült; az udvar, ahol -játszott; amit kezébe fogott; amire nézett; és a levegő, az egész -levegő, amelyben lebeg a hang, amit ő kimondott – az mind itt van, él és -eleven, bárha senki se látja, de az anyja, az édesanyja, ő látja, érzi. -Minden a világon arravaló, hogy ráemlékeztesse Pistára, a dalos, vidám, -kedves fiura, akit az anyja dajkált; Pistára, ki maga volt a -szeretetreméltóság, szelidség és jóság. És ha semmi se emlékeztette -volna is, mi az? Élt benne. Akármi közönyös dologról beszélt – róla -szólott; s ha idegen hangot hallott, őtet hallotta. Vele járt, állott; -álmában és ébren és lélekzette… a fiát. - -A kis szőke Pepit látta egyszer, amint az ablak előtt tétován ácsorgott -s sietve haladt odább. Látván: teljesen fölháborodott. A lebegő fehér -szoknyája: arczátlan; a haja: mintha égne. Nagyon gyülölte. Elfordult -tőle. - -A fiu, akit siratott, ugy megtisztult a szemében, oly szelid, makulátlan -lett, hogy bántalom őt látni és a fiára gondolni. Menjen. Anna-Mária nem -ismeri őt. - -A Pista fejfáján néha néhány szál buzavirágot talált csinos -szalagcsokorral odakötve. Elfordult tőle, hogy ne lássa. Nem a Pepi -ujjai babráltak vajjon rajta? Elfedte irigyen egy nagyobb -virágbokrétával, de mégis mire zörögve leperegtek a virág szirmai, -hazavitte a szalagot, megsimogatta gyöngéden s elrejtette jószagu -kasztenjébe. - -És minden vénült körülötte és ő benne, – csak a fia, a fia maradt mindig -egyképpen fiatal, széphangu, sugár, szeretetreméltó fiu. - -Ah még látom a szobáit. A hüvös, jóillatu kis alkovnit. Az ágyon -stikkelt fehér gyolcstakaró; fehér lepel a kis szekrényen, mellette; a -vaskereszt rajta, a gólyalábu gyertyatartó s egy ócska, mily sárga -viseltes kis arczkép. A rongy futószőnyeg a parányi divánig visz, -amelyre ha az ember leül, gödörbe esik. A finomlábu asztalkán, a horgolt -fehér takarón mindenfelé szakadozott, gyermeknek való képes könyvek. -Valaki rég… rég… mennyit forgatta… És képek az asztalon, szinésznők, -igen kivágott ruhája, borzas fejü, merész arczu hölgyek. A parányi -ebédlő mellette. Oda ki se jár. A néni oda miért járjon? Az ő kis -ételét, (ülve a vastag ablak mélyén) egy asztalszegletről is elvégzi -magában. Az aranyos szegélyü régi porczellán csészékben apró -csecsebecsék és czifra kotillionjelvények, selyembojtu tánczrendek a -piros poharakban. - -Ez a belső szoba, a belső… ahová nem járnak. Csak maga Anna-Mária -törölget néha ovatosan, és mikor kijön onnan, olyan veresek a szemei. - -S minden olyan szintelen és koppadt, de oly sok holmi, hogy alig lehet -ott mozogni. A néni bekötött szemmel azonban akár, s egy szemnyi port -fel nem fedezhetel. - -És látom a néni fekete kötényét, sima, fekete főkötőjét, amint fájós -szemeivel reám néz s igy szól: - -– S ily szomoru hirt hoz nekem, öcsém? A kis Pepiről szól vajjon? _Ama_ -Pepiről vajjon? Tán rosszul hallotta öcsém? Éhséget szenvedne? Hát -senkije se lenne körülötte? Bár egy kis cseléd, aki segitgesse? Éhes? és -fázik tán? Hogy mondhat ilyeneket édes öcsém? - -Azután kétkedése daczára, mindjárt mégis fölkelt, hogy a ridiküljét -megkeresse, de kissé vonakodva, mintha alig találná meg. - -– Hogy én haragudjam a szegényre? Én? Mikor szükölködik és sinylik. -Miért is tenném? Amiért szerette a fiamat? Gonosz lennék, ha elhagynám -őt inségében. Sőt éppen mert szerette a fiamat. - -Azonban minduntalan nem talált meg valamit. A keztyüjét most, a -nyakravalókendőjét aztán. És hátráltatta magát szüntelenül. - -– Ha szerette a fiamat, azt nem szabad rossz néven venni tőle, édes -öcsém! A fiam látta, hogy mint ragaszkodik hozzá s megsajnálta -bizonyosan a szegényt. Megsajnálta s azért járt hozzá. Mert, hogy milyen -aranyos szive volt a fiamnak, azt csak én tudom egyedül. Egyszer egy -legyet mentett meg a pók hálójából. Ilyen könyörületes szive volt. És -mindenki iránt ilyen jó volt. Az utolsó ingét oda adta volna a -szegényeknek. - -Fekete ruháját rücskösnek találta s azt mind simogatta a tenyerével, -hogy teljék az idő. - -– Ha én tudtam volna, hogy szükségben szenved, el nem hagytam volna -eddig sem. Régebben nem mondom, régebben nem szerettem tán… bevallom, -nem szerettem tán… Azt hittem, hogy ő elcsalja tőlem az én édes fiamat. -Azonban balgaság. A fiut nem lehet elcsalni az anyjától… Azért ült -mellette, mert sajnálta. Mert mindig olyan szilimán leány volt Pepi, -hogy a szél elfujhatta. És azért kényeztette a fiam. Megesett a jó szive -rajta. - -Aztán sürgésében megállott s komolyan hozzám fordult: - -– Ha rosszul tettem, az Isten ne vegye rossz néven, amiért nem akartam -eddig tudni Pepiről. De nem is tudtam, hogy szükséget szenved. Mert ő -nem is volt rossz. Ha rossz lett volna, most nem szenvedne inségben. -Ugy-e? Most bőségben duskálna, amilyen szép ábrázatu leány volt. De ő -nem volt rossz. Ő jó volt, hü volt az én fiamhoz, mert megéreztem, ki -virágozta föl az ő sirfáját, az ő örökös ágyát. Ám kevély voltam, -szivtelen voltam és elhagytam a szegényt, hogy essék el. Az Isten ne -büntessen érte. - -Hogy elkészült végre a ruhájával, megtelt a szeme. - -– És egy kis kamarába találta őt, szegényt? Meggörnyedve a nyomoruság -terhe alatt, és a keze feltört a durva munkában, amely kezet az én fiam -tartott egyszer az ujjai között. És én itt duskáltam a bőségben, mig a -szegény, aki az én fiamnak kedves volt, szenvedt… - -Bezárta a szekrényeit s hirtelen ismét elővette a kulcsait, hogy -elővegyen egy táskát. - -– Ételt tegyünk bele… vigyünk mindent, amim van. - -Aztán hirtelen elhatározással fölkiáltott: - -– Dehogy, dehogy vinnénk neki. Ide hozzuk őt, a szegényt, ide én hozzám, -aki kedves volt az én édes fiamnak. Leányt igy ad benne a nagy jó Isten -nekem, érdemetlen szegénynek… öregségemre. - -És megindult, egy szives, kedves tekintettel fordulva vissza – -határozott, biztos lépéssel. - - - - -KÉT FEHÉRNÉP. - -A Bucsinon szép aztán az ősz! Parajd felől a bikkek és a cserék -kiöltözködnek ilyenkor sárgába, veresbe, barnába. A sziklák oldalán is -tobzódnak a szinek. Két tenyérnyi egyforma szin sincsen rajtuk. A -Küküllő vize szinte fekete messziről, a fehér fény fölcsillanva ott, -ahol kő áll a viz árjában. Ekkor még zöld a fü a martján s a hol a -nyáron nefelejts mosolygott, őszre a guzsalyvirág kék kelyhe pattan ki a -gyepből erőtelen szárán. A nagy Bucsin derekán szörnyü trachit-sziklák -szürkén, hidegen nézik le az eleven, szines rengeteget, amely halódó -állapotában ugy felpiperészi magát mintha nászra készülne. - -A harmadik fogadóhoz (ahonnan egy hajitásnyira van a »Ferencziláz« a -gyergyai völgyre nézve) hétfőn délután a fenyvestől sötét országuton -jött egy ropogós menyecske, kis fiát vezetve a kezén. - -– Én Paducz Ráki vagyok, mondta Ilonának, a fogadós leányának. - -Abban semmi nevezetes nem volt. Mert a Bucsinon az egész Gyergyó átjár -Udvarhelyszékre s a deczkát a hetivásárra, Nyárádszeredára ilyenkor -hozzák. A Bucsinon nincs falu, csak a három fogadó, s itt etetnek a -szekeresek. - -Beült az ivóba, jól szemügyre vévén mindent. - -– Maga az az Ilona? kérdezte a leánytól. - -– Melyik? - -– Nem kell haragudni… A fogadós leánya? - -Ilona rá se nézett az idegenre, aki az átalvetőből ételnemüt tett az -asztalvégre. Valami szekeresek könyököltek az asztal lapjára s azok -szóba ereszkedtek a menyecskével: - -– Honnan való vagy? - -– Van valami haszna kendnek abban, ha megtudja? - -– Ij! de harapós vagy. - -Maga egy falatot sem evett, hanem a gyereknek adott. Fölkelt s Ilona -után ment s azzal szót kezdett: - -– Derék fehérnép vagy. Szépen laktak. - -Ilona vállat vont s a tüzhelyhez ment. - -Utána ment. - -– Azt mondtam, hogy szépen laktak. - -– Akar valamit? - -– Idevaló vagy? - -Odavetőleg felelt: - -– Onnan alulról Sóváradról. - -– Én Gyergyó-Alfaluból jövök. Sohase jártam errefelé. - -– Nekem sincs ügyem arrafelé. - -Azonban a tartozkodó leányhoz mégis bizalmasabban közeledett. Látszott, -hogy barátkozni akar. - -– Aztán nem unalmas idefenn, a hegy derekán magatokra megélni, ilyen -derék fehérnépnek? - -– Nem vagyunk magunkra. - -Nagyon fukaron bánt a szóval. Dolgot keresett, hogy kikerülje a -beszélgető asszonyt. Ráki pedig kisérte a szemével s utána ment. Az ivón -kivül még két szobájuk volt. Egy kis oldalszoba, ahonnan külön ajtó -nyilt a viz felé járólag, ahol egy kis istálló s egy fürészmalom állott. -Ez volt a szép szoba. Cserepes kemencze a szögletében s fadiványok a fal -mellett, letakarva szines szőrtakarókkal. A padlásig fölvetett ágy -mellett fiókos kaszten tetején a virágos görgényi csészékkel, -poharakkal. A másik szoba is az ivóból nyilt, az apja holmiival, nagy -báránybőrös bundával, faragó szerszámaival. - -Ráki tolakodóan vallatta: - -– S szeretőd nincsen? - -– Hagyjon békét nekem, felelte bosszusan. - -– Szét ne vessen a méreg, lelkem. - -– Hát legyen békén tőlem. - -Az asszony leült a fiacskája mellé kedvetlenül. Akkor deczkás szekerek -jöttek föl az uton. Az ivóba egy öreges, izmos czondrás székely lépett -be. Meglátva Rákit, egyenesen felé ment. - -– Te vagy itt, Ráki hugom? - -Bort hozatott. Csöndesen töltött, meggondoltan ivott s halkan kérdezte: - -– Mit keressz itt? - -– Mi gondja van rá? - -– Kurtán fizetsz ki. Hát az embernek a szája arra való, hogy beszéljen -vele. De nem emlékezem, hogy kóborolni láttalak volna valaha. Mikor hát -itt látlak a Bucsin derekán, ahol csak dologban járunk, igy szól az -ember: »Mit keressz itt?« Szekérrel nem jöttél. Az urad utban van s te -otthagyod az életedet, s fogadózni látlak az ut szélén s az ember ne -kérdezze meg: hogy vetődsz ide? - -Tempósan kihuzta a papirba pakolt dohányát, azt lassan kibontotta s -elsimitotta a papir rücskét; óvatosan megtömte a pipáját, óvatosan -gyujtotta meg a büdös gyufát s gyönge füstöt sziva, baraczkot vetett a -szőke gyermek kobakjára, a szomszédasztalhoz szólt a gyalázatos utról. -Később görbén nézett Rákira: - -– Ne tégy bolonddá fiam engemet. Valami furja a begyedet. Ok nélkül nem -tekeregsz te a Bucsinon a fiacskáddal, ahogy én ismerlek. - -Még kora délután volt, mégis alkonyodott, úgy, hogy a nagy ivót homály -este meg. A vén fenyőfák a fogadó körül felfogták a lemenő nap világát. -Lassankint utazó emberek gyültek be. Hagymaszag elegyedett a pipafüsttel -s a ruhákban behozott istállószaggal. A cserepeshez támaszkodó leány -szótlanul ügyelt minden érkező szekérre. - -Ráki rászólt: - -– Vársz valakit, hogy ugy ügyeled az ajtót? - -Ilona felhuzta a vállát és tovább ment. Szép, husos, piros leány volt, -pántlikával erős hajában s szép fehér len kivarrott ing rajta, mintha -ünnepre öltözött volna ki. - -– Csak nem a szeretődet várod? - -Az emberek kaczagtak. Ilona odavetette: - -– Hát neked nincsen szeretőd, szegény? - -– Már annak aztán ura van, felelt az alfalvai székely az asszony -mellett. - -Akkor a leánynak ismerős csengetyü hallatszott be az utról. Ilona -kifutott az ajtóba, az idegen asszony fölemelkedett a helyéből. - -De senki se lépett az ivóba. A halk beszélgetés megeredt ismét. Egy pár -ember felczihelődött, összeszedte a czókmókját s a fogadós felgyujtotta -a függő lámpát. - -Akkor a mellékszobából beszélgetés zaja hallatszott ki az ivóba. Más -ajtón ment oda be, aki az ivóba nem lépett be. Az idegen asszony -felállott s a kis szoba ajtaja mellé lépett. A beszélő hangot tán -megismerte, mert a szeme kiragyogott s félig nyitott ajakkal ráügyelt. - -Ilona benn a szobában igy szólt: - -– Azt hittem valami baj érte az uton. - -– Féltettél? kérdezte egy mély, meleg férfi hang. – Pedig repülni -szerettem volna hozzád. - -Ráki a bezárt kilincsre csapott a tenyerével. A fogadós durván -rákiáltott. - -– Mit akarsz az ajtón? - -– Nem szabad oda bemenni? - -– Láthatod. - -– Valamit dugdos kend ott benn? - -– Kinn elég tágas az erdő. - -Az alfalvi vén székely az asszony pártjára állott. - -– Lassan he! - -– De akárhogy, ahogy nekem tetszik, he! - -– De ugy, ahogy szabad, he! Azért korcsma ez, hogy ott járjon aki fizet, -ahol neki tetszik. - -Mindenki odafigyelt a szóváltásra. A székely fölemelte a medvefejét a -könyöklésből. Erősebben folytatta: - -– Ahol én beszélek, ott kuss. Az az asszony az én falumból való -tisztességes fehérnép. Avval ugy beszélj, mint a muzsikával, azt mondom. -Ide ülj Ráki hugom, folytatta szelidebben. - -A fogadós odalépett az asztalhoz, s csendesitően bizalmaskodva, a -házsártos ember vállára tette a kezét. - -– A leányom van benn a mátkájával, azért van bezárva a szoba ajtaja, s -abból mit ver kend lármát, ha nem járatok mindenkit a nyakukra. - -A székely felhuzta a vállát. - -– Miattam azt zárd be a leányoddal, aki tetszik neked, de nem szeretem -ha a falumbelivel parasztoskodik valaki. - -Ráki asszony kikelve a szinéből, ismételte többször: - -– A mátkája? a mátkája? aki odabenn van? - -Akkor valami félrészeg paraszt a fogadós után kiabált ital után. - -Az este sötétje rádőlt egyszerre a fenyvesre. Aki terüvel volt a fogadón -fölkászolódott, hogy a lejtőre induljon. - -Ráki megölelte a gyermek fejét (mintha nem is látná a készülők -mozgolodását) s tagoltan, mintha minden szótagot kalapácsütésképpen -verne belé: - -– A mát–ká–ja… a mátkája. - -A falubelije utrakészen megállott: - -– Mi a bajod, Ráki hugom, hogy ismét kérdezzem. Valami bajod van az -Ilona mátkájával? Leánykorod óta ismerlek s sajnálnának, ha valami -bolondságba elegyednél. Idegen fehérnép mátkájáért kinlódsz, mikor neked -urad vagyon. A szemed se áll jól. Köny van benne, a savanyuját! Hát az -mi? - -Ráki előbb csak dadogott valamit, amit nem lehetett megérteni. - -Aztán rekedten igy szólt: - -– Mit mondjak? Menjen el… menjen el. - -– Hátha velem jönnél haza szépen. A lovam kipihent szépen. Vársz-e -valamit itt? Ha egy kóbor kutyát találnék a falumból, azt se hagynám. - -– Menjen el… Én megtaláltam, amit kerestem, hagyjon el… menjen… - -A székely mit se szólt, hanem kiment. A fejével köszönt a fogadósnak, -aztán felült a szekerére. Valamit gondolt, s kihajtotta a lovait az -országutról, beállott a fák alá. Kiengedte a lovak hámistrángját, -belebujt a zekéjébe s végigfeküdt a szénaülésen: »Várjunk egy kissé arra -a hóbortos asszonyra, hogy mibe fő a feje« morogta. - -Mindjárt aztán, kilépett a sötét éjbe az asszony a fogadó ajtaján, a -gyermeket vezetve a kezén. Botorkálva ment a fürész szinébe s a -gerendarakás szélére ült le szemben a fogadó kis szobája kivilágitott -ablakával. Gyönge sugár libbent ott ki, az asszonyra vetődve. A viz -zugva omlott le a fürész elzárt kereke fölött. Messziről egy-egy szekér -halk zörgése hallatszott, s a fenyők szárnyas oldalágai olyan hangot -hallatva himbálóztak, mintha sóhajtoztak volna. - -Az idő lomhán vánszorgott. A kiürült ivójában a gazda lecsavarta a -lámpát, a cserepes kemencze világa is belefult a hamuba. A nagy szinben -két szürke lovacska rágta még a szénát, néha tompa dübörgéssel -kapálózva. - -Még alighogy beállt az éj, az oldalszoba ajtaja nyilt meg. A leány -világitott ki az éjbe, hogy egy sugár férfi leszáljon a lépcsőn. - -– Csak igy köszön? kérdezte Ilona. - -A férfi egy szökésben a küszöbön állott. A világot kiejtette a kezéből a -leány. - -Aztán lelépett ismét a szin felé a férfiu. - -Fönn a fogadós szólt: - -– Az istállóba kötöd a lovakat Imre, vagy a szinben hagyod? - -– Bekötöm, Andris bá. Elalszom egy kissé a szénában, hogy hajnalban -indulhassak. - -– Az Isten áldjon. - -Az ajtó bezáródott. A férfi eloldozta a lovacskákat s vezette el az -istállóba, majdnem Ráki mellett. Egy perczig megállott velük az istálló -ajtaja előtt, a fogadóra meredve. Aztán félrecsapta a kalapját hetykén s -hangosan becsapta az ajtót. - -Sulyos, fojtós volt az éjszaka, terhes, komor éj, mely legyüri az -embert. Egy pár csillag pislogott ki betegesen a fekete boltból. - -Nem is igen soká valami nesz támadt az istálló körül. A hátulsó oldalán -a nagy bürkök s tövisek között mozgolódott valaki. Aztán egyszerre az -eszterhaj alatt fényes láng lobbant föl. A szénacsomó, amit a fedél -deczkája alá dugott valaki, mindjárt megszenesedett, azonban a száraz -fedélmohán végigsuhant a gyönge láng. A következő perczben (a tüzlángtól -élesen megvilágitva) Ráki suhant át a szegelet mellett s a fejéről -lekapott keszkenőjével az istálló fakilincsére erős hurkot vetett. - -Gyönge perczegés hallatszott. - -– Hé bolond, hé! mit teszel! hallatszott akkor egy erős szó. - -A székely a szekérről látta meg a fényt. Nagy lépéssel rohant az istálló -felé. - -Abban a pillanatban nyilt meg a fogadó ajtaja. A leány nyitotta meg -nesztelenül. - -A székely megragadta a Ráki kezét. - -– Elereszszen, sikoltott fel az asszony kétségbeesve. - -– Ki van ott? kiáltott a leány. - -– Elereszszen sikoltott az asszony, látja, hogy az ott most jön a -szeretőjéhez. - -A leány lerohant. - -– Ki az? - -– Ki vagy te? - -– Mit akarsz ott? - -A székely eleresztette az asszony kezét. - -– Mi közöd van hozzá? - -– Tüz, tüz, kiáltott a leány. A mátkám van ott benn. Félre az utból! - -– Félre az utból! Nem a mátkád, nem a mátkád van benn. - -– Mit akar? A mátkám van ott benn. - -– Félre onnan! Nem a mátkád van benn, hanem az én uram. Én a felesége -vagyok annak, aki oda benn van. S kitépem a szemét, aki közeledik -hozzám. - -Aztán az öklével rácsapott az ajtóra. - -– Hallod Imre Pali, a feleséged van itt, a fiacskáddal. Gyere ki ha -mersz. A szeretőd is itt van. Bujj ki ha mersz. Én, a feleséged, tartom -az ajtót. Én gyujtottam meg a fejed fölött. - -A fogadós orditva rohant ki. - -A leány rémülten nézett az asszonyra. - -A láng bekapott a fedél szegletébe. - -A székely ruddal feszitette fel a deszkákat, messze hajitva a gyepre. - -– Merj hozzám közeledni te czéda? merj segiteni a szeretődnek előttem. - -– Porig égünk, orditotta a fogadós. A széna begyult a fedél alatt. - -Ilona nem is hallott tán egyebet, mint azt az egyet, amit kérdezve -hajtott: - -– Az urad? az urad? Aki benn van, az urad? Hát hazudott nekem az -alacsony. Megcsalt engemet és megcsalt tégedet az alávaló. A felesége -vagy? az ő felesége? - -A hangja rikácsoló lett s ugy csapott Rákira, mint a szélvész. - -– Hagyd, hogy én törjem össze a csontját, izre a gazt. Ha igaz, hogy -engem csuffá tett, ne a láng emészsze meg, de szakgassam én szét a tiz -körmömmel. - -– El az utamból. Én lestem a nyomát. Az én prédám a hitvány, aki -elhagyta a feleségét, a gyermekét… - -Ugy álltak szemben, mint két éhségtől reszkető farkas a martalék felett, -amely a lábuk előtt hevert. - -A tüz vörös fénye rátüzött a fenyőfákra. A szétvert tüzes széna ugy -szállt a fekete gyepre, mint a pillangó raj. - -A székelyben akkor megébredt az állatféltő gazdaember. - -– A lovak benn égnek! kiáltotta. - -Szétdobálta a dühben lángoló fehérnépeket az istálló ajtajától. -Befeszitette a villával az ajtót, hogy kihozza az állatokat. - -Mikor a nekivadult állatokat ki tudta verni, akkor nézett szét. - -– Hiszen a hitvány ficzkó nincsen is itt benn… - -Mert a férfi sehol se volt. - -– A lé-levezető lyukon bujt ki, mint egy poczegér. Aztán rárivalt az -asszonyokra: - -– Ne ugassatok már, mint két nősténykutya. A prédában nem vásik már a -fogatok. Inkább csebret ide mindketten… - -… Mikor aztán a tüz elaludt, az ivó hosszu asztalánál egymás mellett ült -a két fehérnép, kezükkel csüggedten az ölükben, köny a szemükön. - -A gyermek az asztalon csöndesen aludt; a csillagok pedig nyugalmasan -pislankoltak a hatalmas nagy égbolton. - - - - - -KIS LEÁNY BAJA. - -Egy gyenge léányka vitt ma jókor reggel a hegyen fel egy kis kandér -tejet. A ujjai megfáztak a hidegben s letette a pléhkandért a kapum -ernyője alá, melengetve gyenge ujjhegyeit. - -– Hideg van, kis leány? - -Bátran szembe nézett velem s igy felelt: - -– Lesz még ennél hidegebb is. De mikor az embernek dolga van, akkor nem -fázik. - -– S neked dolgod van, kis leányka? - -– Hát hogyne? Ki vinne tejet, ha én nem? És aztán délben is enni kell s -aztán a gyermekre is sok a takaritás. - -– Ugy-e? Hát az anyád? - -– Az anyám? – És sóhajtott egyet kis szivéből. – Már mi csak magunkra -vagyunk. Ő nem tudom merre jár – hanem azért csak tessék megnézni a -házat is, a gyermeket is. Jóskát – tette hozzá magyarázólag, – a -fiucskát. - -– Nézd csak, kis leányka, te nagyon csekélyke gyermek vagy, hogy -bizhatnák te reád Jóskát? - -A kétkedés ingerelte. - -– Hát nem hiszen nekem, bácsi – mondá szemrehányólag. – Bizony isten! én -is mosok reá és én is főzök az apámnak vacsorát, mikor este haza jön. -Nem vagyok én olyan kicsi. És soha se is voltam kicsi. Az anyám is reám -bizta Jóskát, mikor még nálunk lakott. Igy szólott: »Mari te«… mert -engemet igy hivnak… A bácsit hogy hivják? – tette hirtelen utána. – Itt -lakik a bácsi? - -– Itt… Mit mondott az anyád? - -– Igen, »Mari te, fogd meg azt a kölyköt, mert összepiszkolja az -embert«. Az anyámnak olyan szép köntösei voltak, tudja! És csipkéje is -volt. Későbben papucsot is vett. Akkor hagyott el minket, mikor papucsot -vett. Az apa mindig mondta: »Az a papucs… a papucs… csak az ne jött -volna, akkor nem lett volna baj.« Mert mi mind csak czizmában jártunk s -nyárba csak mezitláb. S az anyám is csizmába járt örökké, hanem a nyáron -papucsot vett. - -– És miért vett papucsot? - -A gyermek megrántotta a vállát. Okoskodóan felelte: - -– Azt senki se tudhatja, hogy ő miért csinálta. Én mindent megtettem, -amit ő parancsolt. A tavaszszal kiköltözünk ide a hegybe, mert ingyen -adták ott, a forrás mellett a házat; csak hogy éppen őrizze a gyümölcsöt -apa. De nem is volt gyümölcs. Hanem urak sétáltak le s fel, tudja! s -anyám kiült a ház elé szépen, hajadon fővel. Mert az ugy illik, hogy -legyen csinos az ember, ha az urak arra járnak. Mind azt mondták neki, -hogy »szép menyecske«. Ő örvendett neki, de apa nem örvendett; pedig -igazán gyönyörü volt. - -– S olyan gyönyörü volt? - -– Olyan, biz’ a… Aztán elhagyogatott minket. Akkor már én mosdattam -Jóskát. Előbb nem akarta engedni nekem, pedig szépen bántam vele. Mert ő -az én testvérem s aztán igen kedves is, csak látná. Már jár magától. -Csak elejébe kuporgok s kiterjesztem igy a karomat, né, s azt kiáltom: -»ki jön ide?« s hármat tapsolok… Ő mindjárt feláll a szék mellett és oda -fut. De ugy, tudja! mint egy részeg. Hanem sikolt, bezzeg, és kaczag. -Nagyon kedves gyermek. Ennek a tejnek, látja, a felét ő eszi meg. Most -mindjárt adok neki. No, nem most, mert még alszik, de ha felébred s -aztán délbe… - -– S az anyád? - -– Anyám? Hát ő elment. Nem mondta meg, hogy hova megy; csak egy estefelé -bejött s kinyitotta a ládáját. Kiszedte előbb a ruháit. Van neki egy -szép selyem dereka. Azt külön tette s aztán a szalagokat. De azokat is -visszadobta a ládába s kiment. De ismét visszajött és engem itt, itt -megcsókolt az orczámon. »Légy jó, gyermek«, ezt mondta. Én nem is voltam -rossz… Akkor kiment. De nem ment messze, mert ismét visszajött. S akkor -Jóskát is felvette, s nem nézve, hogy piszkos, összeölelgette, -összecsókolgatta és engemet is és sirt. Én kérdeztem, hogy miért sir? ő -nem mondott semmit, hanem elment… - -– Elment? - -– Elment (s a gyerek halkabban folytatta), hanem az apám!… tudja!… Az -isten örizzen, milyen volt, mikor hazajött. Soha se láttam olyannak. Igy -kiáltott: »tudtam«. Hát akkor mért hagyta? Aztán egyenkint vette elé a -selyem derekakat, mikor sötét este lett és a pántlikákat, és megölelte -és keservesen sirt. És igy kiáltott: »a topánka, a topánka, verje meg az -isten…« - -Hirtelen eszébe jutván valami a gyereknek, módosan meghajtotta magát s -így szólott: - -– De már engem vár otthon Jóska a tejjel… - -– Ide fenn laktok? - -– Ide fenn. Ha arra jár, megnézheti. Már most egyedül leszünk, mert az -apám is elmegy… - -– Hova megy? - -– Menni kell, tudja! mert megkeresi az anyámat és ő vissza nem jön. Azt -mondta: »ha térdig kopik is a lába, addig megy, mig meg nem kapja.« -Tudja (tette szomoruan hozzá), már hideg van s ki tudja, merre jár -szegény anyám? Az éjjel is hó esett s ő szegény egy szál topánkácskában -ment el s aztán beteg lesz. Aztán mit csinál szegény éjjel? Nálunk már -tüz égett, Jóska mégis felébredt a hideg miatt. Az isten áldja… - -Mosolygott s felkapta kanderját. - -– Aztán nem félsz, kis leány? - -– Mitől? én már tudok dolgozni. El teszem a gyufát, hogy Jóska valami -bajt ne csináljon. Ha felkelünk, megmosdatom s mikor sir, enni adok -neki. Ő már egyedül alszik el… az isten áldja meg… - -– Az isten áldjon meg, kis leányka. - -Odább ment s aztán szaporán visszafordult. - -– Miért kérdezősködött bácsi az anyám után? Látta tán valahol? Ugy-e -hogy látta? Ha látta volna az anyámat, mondja meg. Az isten megfizet -érte. Szegény nagyon fázhat valahol. S aztán, meglátja, csak én ismerem -az apámat: abból nem lesz jó. Ő még nekünk sem beszél, hanem -rettenetesen néz. Most ő elmegy utána és megkeresi őtet… - - - - - -TARTALOM. - - A Nagy Lidi úra 1 - Ö. T. O. 15 - Esős alkony 27 - Az Eliz nevenapja 41 - Kaland 58 - A tarvásári búcsu 72 - A birtyóka 86 - Elkésett 97 - »A szigetvári vértanuk« 111 - Az édes anya 123 - Két fehérnép 134 - Kis leány baja 148 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -3 |e látogtás |e látogatás - -10 |felsége után |felesége után - -11 |az iuditó |az inditó - -28 |miért mert láthat |miért nem láthat - -32 |babogtam |habogtam - -35 |gyermekei hevü-vüléseit |gyermeki hevüléseit - -36 |felem |felém - -39 |Aeneus |Aeneas - -43 |magához érvén |magához térvén - -44 |homédiázzék |komédiázzék - -50 |ez utczára |az utczára - -55 |Eliz, ráborult |Eliz ráborult - -56 |házbol |házból - -56 |fejébén |fejében - -59 |már ványasztal |márványasztal - -60 |És. miért |És miért - -62 |vonla |volna - -62 |segélyezett |szegélyezett - -68 |Próbálj hazudni |Próbálj hazudni! - -69 |hajtón |ajtón - -77 |segteni |segiteni - -78 |ide« |»ide - -79 |habtusát |habitusát - -81 |búcsosok |búcsusok - -93 |értélmetlenül |értelmetlenül - -101 |kézdezte |kérdezte - -104 |Csókné |Csokné - -110 |ez ezüst |az ezüst - -116 |gyergyákat |gyertyákat - -117 |Emma mosolyogva |Ella mosolyogva - -120 |Orvendek |Örvendek - -128 |rettenes |rettenetes - -128 |kel hi |kel ki - -133 |O jó |Ő jó - -134 |mosolgott |mosolygott - -136 |erefelé |errefelé - -138 |gyülek be |gyültek be - -143 |hangsan |hangosan - -145 |kiáltottt |kiáltott - -150 |tapolok |tapsolok] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK VIDÉKI EMBEREK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |