1
2
3
4
5
6
7
8
9
10
11
12
13
14
15
16
17
18
19
20
21
22
23
24
25
26
27
28
29
30
31
32
33
34
35
36
37
38
39
40
41
42
43
44
45
46
47
48
49
50
51
52
53
54
55
56
57
58
59
60
61
62
63
64
65
66
67
68
69
70
71
72
73
74
75
76
77
78
79
80
81
82
83
84
85
86
87
88
89
90
91
92
93
94
95
96
97
98
99
100
101
102
103
104
105
106
107
108
109
110
111
112
113
114
115
116
117
118
119
120
121
122
123
124
125
126
127
128
129
130
131
132
133
134
135
136
137
138
139
140
141
142
143
144
145
146
147
148
149
150
151
152
153
154
155
156
157
158
159
160
161
162
163
164
165
166
167
168
169
170
171
172
173
174
175
176
177
178
179
180
181
182
183
184
185
186
187
188
189
190
191
192
193
194
195
196
197
198
199
200
201
202
203
204
205
206
207
208
209
210
211
212
213
214
215
216
217
218
219
220
221
222
223
224
225
226
227
228
229
230
231
232
233
234
235
236
237
238
239
240
241
242
243
244
245
246
247
248
249
250
251
252
253
254
255
256
257
258
259
260
261
262
263
264
265
266
267
268
269
270
271
272
273
274
275
276
277
278
279
280
281
282
283
284
285
286
287
288
289
290
291
292
293
294
295
296
297
298
299
300
301
302
303
304
305
306
307
308
309
310
311
312
313
314
315
316
317
318
319
320
321
322
323
324
325
326
327
328
329
330
331
332
333
334
335
336
337
338
339
340
341
342
343
344
345
346
347
348
349
350
351
352
353
354
355
356
357
358
359
360
361
362
363
364
365
366
367
368
369
370
371
372
373
374
375
376
377
378
379
380
381
382
383
384
385
386
387
388
389
390
391
392
393
394
395
396
397
398
399
400
401
402
403
404
405
406
407
408
409
410
411
412
413
414
415
416
417
418
419
420
421
422
423
424
425
426
427
428
429
430
431
432
433
434
435
436
437
438
439
440
441
442
443
444
445
446
447
448
449
450
451
452
453
454
455
456
457
458
459
460
461
462
463
464
465
466
467
468
469
470
471
472
473
474
475
476
477
478
479
480
481
482
483
484
485
486
487
488
489
490
491
492
493
494
495
496
497
498
499
500
501
502
503
504
505
506
507
508
509
510
511
512
513
514
515
516
517
518
519
520
521
522
523
524
525
526
527
528
529
530
531
532
533
534
535
536
537
538
539
540
541
542
543
544
545
546
547
548
549
550
551
552
553
554
555
556
557
558
559
560
561
562
563
564
565
566
567
568
569
570
571
572
573
574
575
576
577
578
579
580
581
582
583
584
585
586
587
588
589
590
591
592
593
594
595
596
597
598
599
600
601
602
603
604
605
606
607
608
609
610
611
612
613
614
615
616
617
618
619
620
621
622
623
624
625
626
627
628
629
630
631
632
633
634
635
636
637
638
639
640
641
642
643
644
645
646
647
648
649
650
651
652
653
654
655
656
657
658
659
660
661
662
663
664
665
666
667
668
669
670
671
672
673
674
675
676
677
678
679
680
681
682
683
684
685
686
687
688
689
690
691
692
693
694
695
696
697
698
699
700
701
702
703
704
705
706
707
708
709
710
711
712
713
714
715
716
717
718
719
720
721
722
723
724
725
726
727
728
729
730
731
732
733
734
735
736
737
738
739
740
741
742
743
744
745
746
747
748
749
750
751
752
753
754
755
756
757
758
759
760
761
762
763
764
765
766
767
768
769
770
771
772
773
774
775
776
777
778
779
780
781
782
783
784
785
786
787
788
789
790
791
792
793
794
795
796
797
798
799
800
801
802
803
804
805
806
807
808
809
810
811
812
813
814
815
816
817
818
819
820
821
822
823
824
825
826
827
828
829
830
831
832
833
834
835
836
837
838
839
840
841
842
843
844
845
846
847
848
849
850
851
852
853
854
855
856
857
858
859
860
861
862
863
864
865
866
867
868
869
870
871
872
873
874
875
876
877
878
879
880
881
882
883
884
885
886
887
888
889
890
891
892
893
894
895
896
897
898
899
900
901
902
903
904
905
906
907
908
909
910
911
912
913
914
915
916
917
918
919
920
921
922
923
924
925
926
927
928
929
930
931
932
933
934
935
936
937
938
939
940
941
942
943
944
945
946
947
948
949
950
951
952
953
954
955
956
957
958
959
960
961
962
963
964
965
966
967
968
969
970
971
972
973
974
975
976
977
978
979
980
981
982
983
984
985
986
987
988
989
990
991
992
993
994
995
996
997
998
999
1000
1001
1002
1003
1004
1005
1006
1007
1008
1009
1010
1011
1012
1013
1014
1015
1016
1017
1018
1019
1020
1021
1022
1023
1024
1025
1026
1027
1028
1029
1030
1031
1032
1033
1034
1035
1036
1037
1038
1039
1040
1041
1042
1043
1044
1045
1046
1047
1048
1049
1050
1051
1052
1053
1054
1055
1056
1057
1058
1059
1060
1061
1062
1063
1064
1065
1066
1067
1068
1069
1070
1071
1072
1073
1074
1075
1076
1077
1078
1079
1080
1081
1082
1083
1084
1085
1086
1087
1088
1089
1090
1091
1092
1093
1094
1095
1096
1097
1098
1099
1100
1101
1102
1103
1104
1105
1106
1107
1108
1109
1110
1111
1112
1113
1114
1115
1116
1117
1118
1119
1120
1121
1122
1123
1124
1125
1126
1127
1128
1129
1130
1131
1132
1133
1134
1135
1136
1137
1138
1139
1140
1141
1142
1143
1144
1145
1146
1147
1148
1149
1150
1151
1152
1153
1154
1155
1156
1157
1158
1159
1160
1161
1162
1163
1164
1165
1166
1167
1168
1169
1170
1171
1172
1173
1174
1175
1176
1177
1178
1179
1180
1181
1182
1183
1184
1185
1186
1187
1188
1189
1190
1191
1192
1193
1194
1195
1196
1197
1198
1199
1200
1201
1202
1203
1204
1205
1206
1207
1208
1209
1210
1211
1212
1213
1214
1215
1216
1217
1218
1219
1220
1221
1222
1223
1224
1225
1226
1227
1228
1229
1230
1231
1232
1233
1234
1235
1236
1237
1238
1239
1240
1241
1242
1243
1244
1245
1246
1247
1248
1249
1250
1251
1252
1253
1254
1255
1256
1257
1258
1259
1260
1261
1262
1263
1264
1265
1266
1267
1268
1269
1270
1271
1272
1273
1274
1275
1276
1277
1278
1279
1280
1281
1282
1283
1284
1285
1286
1287
1288
1289
1290
1291
1292
1293
1294
1295
1296
1297
1298
1299
1300
1301
1302
1303
1304
1305
1306
1307
1308
1309
1310
1311
1312
1313
1314
1315
1316
1317
1318
1319
1320
1321
1322
1323
1324
1325
1326
1327
1328
1329
1330
1331
1332
1333
1334
1335
1336
1337
1338
1339
1340
1341
1342
1343
1344
1345
1346
1347
1348
1349
1350
1351
1352
1353
1354
1355
1356
1357
1358
1359
1360
1361
1362
1363
1364
1365
1366
1367
1368
1369
1370
1371
1372
1373
1374
1375
1376
1377
1378
1379
1380
1381
1382
1383
1384
1385
1386
1387
1388
1389
1390
1391
1392
1393
1394
1395
1396
1397
1398
1399
1400
1401
1402
1403
1404
1405
1406
1407
1408
1409
1410
1411
1412
1413
1414
1415
1416
1417
1418
1419
1420
1421
1422
1423
1424
1425
1426
1427
1428
1429
1430
1431
1432
1433
1434
1435
1436
1437
1438
1439
1440
1441
1442
1443
1444
1445
1446
1447
1448
1449
1450
1451
1452
1453
1454
1455
1456
1457
1458
1459
1460
1461
1462
1463
1464
1465
1466
1467
1468
1469
1470
1471
1472
1473
1474
1475
1476
1477
1478
1479
1480
1481
1482
1483
1484
1485
1486
1487
1488
1489
1490
1491
1492
1493
1494
1495
1496
1497
1498
1499
1500
1501
1502
1503
1504
1505
1506
1507
1508
1509
1510
1511
1512
1513
1514
1515
1516
1517
1518
1519
1520
1521
1522
1523
1524
1525
1526
1527
1528
1529
1530
1531
1532
1533
1534
1535
1536
1537
1538
1539
1540
1541
1542
1543
1544
1545
1546
1547
1548
1549
1550
1551
1552
1553
1554
1555
1556
1557
1558
1559
1560
1561
1562
1563
1564
1565
1566
1567
1568
1569
1570
1571
1572
1573
1574
1575
1576
1577
1578
1579
1580
1581
1582
1583
1584
1585
1586
1587
1588
1589
1590
1591
1592
1593
1594
1595
1596
1597
1598
1599
1600
1601
1602
1603
1604
1605
1606
1607
1608
1609
1610
1611
1612
1613
1614
1615
1616
1617
1618
1619
1620
1621
1622
1623
1624
1625
1626
1627
1628
1629
1630
1631
1632
1633
1634
1635
1636
1637
1638
1639
1640
1641
1642
1643
1644
1645
1646
1647
1648
1649
1650
1651
1652
1653
1654
1655
1656
1657
1658
1659
1660
1661
1662
1663
1664
1665
1666
1667
1668
1669
1670
1671
1672
1673
1674
1675
1676
1677
1678
1679
1680
1681
1682
1683
1684
1685
1686
1687
1688
1689
1690
1691
1692
1693
1694
1695
1696
1697
1698
1699
1700
1701
1702
1703
1704
1705
1706
1707
1708
1709
1710
1711
1712
1713
1714
1715
1716
1717
1718
1719
1720
1721
1722
1723
1724
1725
1726
1727
1728
1729
1730
1731
1732
1733
1734
1735
1736
1737
1738
1739
1740
1741
1742
1743
1744
1745
1746
1747
1748
1749
1750
1751
1752
1753
1754
1755
1756
1757
1758
1759
1760
1761
1762
1763
1764
1765
1766
1767
1768
1769
1770
1771
1772
1773
1774
1775
1776
1777
1778
1779
1780
1781
1782
1783
1784
1785
1786
1787
1788
1789
1790
1791
1792
1793
1794
1795
1796
1797
1798
1799
1800
1801
1802
1803
1804
1805
1806
1807
1808
1809
1810
1811
1812
1813
1814
1815
1816
1817
1818
1819
1820
1821
1822
1823
1824
1825
1826
1827
1828
1829
1830
1831
1832
1833
1834
1835
1836
1837
1838
1839
1840
1841
1842
1843
1844
1845
1846
1847
1848
1849
1850
1851
1852
1853
1854
1855
1856
1857
1858
1859
1860
1861
1862
1863
1864
1865
1866
1867
1868
1869
1870
1871
1872
1873
1874
1875
1876
1877
1878
1879
1880
1881
1882
1883
1884
1885
1886
1887
1888
1889
1890
1891
1892
1893
1894
1895
1896
1897
1898
1899
1900
1901
1902
1903
1904
1905
1906
1907
1908
1909
1910
1911
1912
1913
1914
1915
1916
1917
1918
1919
1920
1921
1922
1923
1924
1925
1926
1927
1928
1929
1930
1931
1932
1933
1934
1935
1936
1937
1938
1939
1940
1941
1942
1943
1944
1945
1946
1947
1948
1949
1950
1951
1952
1953
1954
1955
1956
1957
1958
1959
1960
1961
1962
1963
1964
1965
1966
1967
1968
1969
1970
1971
1972
1973
1974
1975
1976
1977
1978
1979
1980
1981
1982
1983
1984
1985
1986
1987
1988
1989
1990
1991
1992
1993
1994
1995
1996
1997
1998
1999
2000
2001
2002
2003
2004
2005
2006
2007
2008
2009
2010
2011
2012
2013
2014
2015
2016
2017
2018
2019
2020
2021
2022
2023
2024
2025
2026
2027
2028
2029
2030
2031
2032
2033
2034
2035
2036
2037
2038
2039
2040
2041
2042
2043
2044
2045
2046
2047
2048
2049
2050
2051
2052
2053
2054
2055
2056
2057
2058
2059
2060
2061
2062
2063
2064
2065
2066
2067
2068
2069
2070
2071
2072
2073
2074
2075
2076
2077
2078
2079
2080
2081
2082
2083
2084
2085
2086
2087
2088
2089
2090
2091
2092
2093
2094
2095
2096
2097
2098
2099
2100
2101
2102
2103
2104
2105
2106
2107
2108
2109
2110
2111
2112
2113
2114
2115
2116
2117
2118
2119
2120
2121
2122
2123
2124
2125
2126
2127
2128
2129
2130
2131
2132
2133
2134
2135
2136
2137
2138
2139
2140
2141
2142
2143
2144
2145
2146
2147
2148
2149
2150
2151
2152
2153
2154
2155
2156
2157
2158
2159
2160
2161
2162
2163
2164
2165
2166
2167
2168
2169
2170
2171
2172
2173
2174
2175
2176
2177
2178
2179
2180
2181
2182
2183
2184
2185
2186
2187
2188
2189
2190
2191
2192
2193
2194
2195
2196
2197
2198
2199
2200
2201
2202
2203
2204
2205
2206
2207
2208
2209
2210
2211
2212
2213
2214
2215
2216
2217
2218
2219
2220
2221
2222
2223
2224
2225
2226
2227
2228
2229
2230
2231
2232
2233
2234
2235
2236
2237
2238
2239
2240
2241
2242
2243
2244
2245
2246
2247
2248
2249
2250
2251
2252
2253
2254
2255
2256
2257
2258
2259
2260
2261
2262
2263
2264
2265
2266
2267
2268
2269
2270
2271
2272
2273
2274
2275
2276
2277
2278
2279
2280
2281
2282
2283
2284
2285
2286
2287
2288
2289
2290
2291
2292
2293
2294
2295
2296
2297
2298
2299
2300
2301
2302
2303
2304
2305
2306
2307
2308
2309
2310
2311
2312
2313
2314
2315
2316
2317
2318
2319
2320
2321
2322
2323
2324
2325
2326
2327
2328
2329
2330
2331
2332
2333
2334
2335
2336
2337
2338
2339
2340
2341
2342
2343
2344
2345
2346
2347
2348
2349
2350
2351
2352
2353
2354
2355
2356
2357
2358
2359
2360
2361
2362
2363
2364
2365
2366
2367
2368
2369
2370
2371
2372
2373
2374
2375
2376
2377
2378
2379
2380
2381
2382
2383
2384
2385
2386
2387
2388
2389
2390
2391
2392
2393
2394
2395
2396
2397
2398
2399
2400
2401
2402
2403
2404
2405
2406
2407
2408
2409
2410
2411
2412
2413
2414
2415
2416
2417
2418
2419
2420
2421
2422
2423
2424
2425
2426
2427
2428
2429
2430
2431
2432
2433
2434
2435
2436
2437
2438
2439
2440
2441
2442
2443
2444
2445
2446
2447
2448
2449
2450
2451
2452
2453
2454
2455
2456
2457
2458
2459
2460
2461
2462
2463
2464
2465
2466
2467
2468
2469
2470
2471
2472
2473
2474
2475
2476
2477
2478
2479
2480
2481
2482
2483
2484
2485
2486
2487
2488
2489
2490
2491
2492
2493
2494
2495
2496
2497
2498
2499
2500
2501
2502
2503
2504
2505
2506
2507
2508
2509
2510
2511
2512
2513
2514
2515
2516
2517
2518
2519
2520
2521
2522
2523
2524
2525
2526
2527
2528
2529
2530
2531
2532
2533
2534
2535
2536
2537
2538
2539
2540
2541
2542
2543
2544
2545
2546
2547
2548
2549
2550
2551
2552
2553
2554
2555
2556
2557
2558
2559
2560
2561
2562
2563
2564
2565
2566
2567
2568
2569
2570
2571
2572
2573
2574
2575
2576
2577
2578
2579
2580
2581
2582
2583
2584
2585
2586
2587
2588
2589
2590
2591
2592
2593
2594
2595
2596
2597
2598
2599
2600
2601
2602
2603
2604
2605
2606
2607
2608
2609
2610
2611
2612
2613
2614
2615
2616
2617
2618
2619
2620
2621
2622
2623
2624
2625
2626
2627
2628
2629
2630
2631
2632
2633
2634
2635
2636
2637
2638
2639
2640
2641
2642
2643
2644
2645
2646
2647
2648
2649
2650
2651
2652
2653
2654
2655
2656
2657
2658
2659
2660
2661
2662
2663
2664
2665
2666
2667
2668
2669
2670
2671
2672
2673
2674
2675
2676
2677
2678
2679
2680
2681
2682
2683
2684
2685
2686
2687
2688
2689
2690
2691
2692
2693
2694
2695
2696
2697
2698
2699
2700
2701
2702
2703
2704
2705
2706
2707
2708
2709
2710
2711
2712
2713
2714
2715
2716
2717
2718
2719
2720
2721
2722
2723
2724
2725
2726
2727
2728
2729
2730
2731
2732
2733
2734
2735
2736
2737
2738
2739
2740
2741
2742
2743
2744
2745
2746
2747
2748
2749
2750
2751
2752
2753
2754
2755
2756
2757
2758
2759
2760
2761
2762
2763
2764
2765
2766
2767
2768
2769
2770
2771
2772
2773
2774
2775
2776
2777
2778
2779
2780
2781
2782
2783
2784
2785
2786
2787
2788
2789
2790
2791
2792
2793
2794
2795
2796
2797
2798
2799
2800
2801
2802
2803
2804
2805
2806
2807
2808
2809
2810
2811
2812
2813
2814
2815
2816
2817
2818
2819
2820
2821
2822
2823
2824
2825
2826
2827
2828
2829
2830
2831
2832
2833
2834
2835
2836
2837
2838
2839
2840
2841
2842
2843
2844
2845
2846
2847
2848
2849
2850
2851
2852
2853
2854
2855
2856
2857
2858
2859
2860
2861
2862
2863
2864
2865
2866
2867
2868
2869
2870
2871
2872
2873
2874
2875
2876
2877
2878
2879
2880
2881
2882
2883
2884
2885
2886
2887
2888
2889
2890
2891
2892
2893
2894
2895
2896
2897
2898
2899
2900
2901
2902
2903
2904
2905
2906
2907
2908
2909
2910
2911
2912
2913
2914
2915
2916
2917
2918
2919
2920
2921
2922
2923
2924
2925
2926
2927
2928
2929
2930
2931
2932
2933
2934
2935
2936
2937
2938
2939
2940
2941
2942
2943
2944
2945
2946
2947
2948
2949
2950
2951
2952
2953
2954
2955
2956
2957
2958
2959
2960
2961
2962
2963
2964
2965
2966
2967
2968
2969
2970
2971
2972
2973
2974
2975
2976
2977
2978
2979
2980
2981
2982
2983
2984
2985
2986
2987
2988
2989
2990
2991
2992
2993
2994
2995
2996
2997
2998
2999
3000
3001
3002
3003
3004
3005
3006
3007
3008
3009
3010
3011
3012
3013
3014
3015
3016
3017
3018
3019
3020
3021
3022
3023
3024
3025
3026
3027
3028
3029
3030
3031
3032
3033
3034
3035
3036
3037
3038
3039
3040
3041
3042
3043
3044
3045
3046
3047
3048
3049
3050
3051
3052
3053
3054
3055
3056
3057
3058
3059
3060
3061
3062
3063
3064
3065
3066
3067
3068
3069
3070
3071
3072
3073
3074
3075
3076
3077
3078
3079
3080
3081
3082
3083
3084
3085
3086
3087
3088
3089
3090
3091
3092
3093
3094
3095
3096
3097
3098
3099
3100
3101
3102
3103
3104
3105
3106
3107
3108
3109
3110
3111
3112
3113
3114
3115
3116
3117
3118
3119
3120
3121
3122
3123
3124
3125
3126
3127
3128
3129
3130
3131
3132
3133
3134
3135
3136
3137
3138
3139
3140
3141
3142
3143
3144
3145
3146
3147
3148
3149
3150
3151
3152
3153
3154
3155
3156
3157
3158
3159
3160
3161
3162
3163
3164
3165
3166
3167
3168
3169
3170
3171
3172
3173
3174
3175
3176
3177
3178
3179
3180
3181
3182
3183
3184
3185
3186
3187
3188
3189
3190
3191
3192
3193
3194
3195
3196
3197
3198
3199
3200
3201
3202
3203
3204
3205
3206
3207
3208
3209
3210
3211
3212
3213
3214
3215
3216
3217
3218
3219
3220
3221
3222
3223
3224
3225
3226
3227
3228
3229
3230
3231
3232
3233
3234
3235
3236
3237
3238
3239
3240
3241
3242
3243
3244
3245
3246
3247
3248
3249
3250
3251
3252
3253
3254
3255
3256
3257
3258
3259
3260
3261
3262
3263
3264
3265
3266
3267
3268
3269
3270
3271
3272
3273
3274
3275
3276
3277
3278
3279
3280
3281
3282
3283
3284
3285
3286
3287
3288
3289
3290
3291
3292
3293
3294
3295
3296
3297
3298
3299
3300
3301
3302
3303
3304
3305
3306
3307
3308
3309
3310
3311
3312
3313
3314
3315
3316
3317
3318
3319
3320
3321
3322
3323
3324
3325
3326
3327
3328
3329
3330
3331
3332
3333
3334
3335
3336
3337
3338
3339
3340
3341
3342
3343
3344
3345
3346
3347
3348
3349
3350
3351
3352
3353
3354
3355
3356
3357
3358
3359
3360
3361
3362
3363
3364
3365
3366
3367
3368
3369
3370
3371
3372
3373
3374
3375
3376
3377
3378
3379
3380
3381
3382
3383
3384
3385
3386
3387
3388
3389
3390
3391
3392
3393
3394
3395
3396
3397
3398
3399
3400
3401
3402
3403
3404
3405
3406
3407
3408
3409
3410
3411
3412
3413
3414
3415
3416
3417
3418
3419
3420
3421
3422
3423
3424
3425
3426
3427
3428
3429
3430
3431
3432
3433
3434
3435
3436
3437
3438
3439
3440
3441
3442
3443
3444
3445
3446
3447
3448
3449
3450
3451
3452
3453
3454
3455
3456
3457
3458
3459
3460
3461
3462
3463
3464
3465
3466
3467
3468
3469
3470
3471
3472
3473
3474
3475
3476
3477
3478
3479
3480
3481
3482
3483
3484
3485
3486
3487
3488
3489
3490
3491
3492
3493
3494
3495
3496
3497
3498
3499
3500
3501
3502
3503
3504
3505
3506
3507
3508
3509
3510
3511
3512
3513
3514
3515
3516
3517
3518
3519
3520
3521
3522
3523
3524
3525
3526
3527
3528
3529
3530
3531
3532
3533
3534
3535
3536
3537
3538
3539
3540
3541
3542
3543
3544
3545
3546
3547
3548
3549
3550
3551
3552
3553
3554
3555
3556
3557
3558
3559
3560
3561
3562
3563
3564
3565
3566
3567
3568
3569
3570
3571
3572
3573
3574
3575
3576
3577
3578
3579
3580
3581
3582
3583
3584
3585
3586
3587
3588
3589
3590
3591
3592
3593
3594
3595
3596
3597
3598
3599
3600
3601
3602
3603
3604
3605
3606
3607
3608
3609
3610
3611
3612
3613
3614
3615
3616
3617
3618
3619
3620
3621
3622
3623
3624
3625
3626
3627
3628
3629
3630
3631
3632
3633
3634
3635
3636
3637
3638
3639
3640
3641
3642
3643
3644
3645
3646
3647
3648
3649
3650
3651
3652
3653
3654
3655
3656
3657
3658
3659
3660
3661
3662
3663
3664
3665
3666
3667
3668
3669
3670
3671
3672
3673
3674
3675
3676
3677
3678
3679
3680
3681
3682
3683
3684
3685
3686
3687
3688
3689
3690
3691
3692
3693
3694
3695
3696
3697
3698
3699
3700
3701
3702
3703
3704
3705
3706
3707
3708
3709
3710
3711
3712
3713
3714
3715
3716
3717
3718
3719
3720
3721
3722
3723
3724
3725
3726
3727
3728
3729
3730
3731
3732
3733
3734
3735
3736
3737
3738
3739
3740
3741
3742
3743
3744
3745
3746
3747
3748
3749
3750
3751
3752
3753
3754
3755
3756
3757
3758
3759
3760
3761
3762
3763
3764
3765
3766
3767
3768
3769
3770
3771
3772
3773
3774
3775
3776
3777
3778
3779
3780
3781
3782
3783
3784
3785
3786
3787
3788
3789
3790
3791
3792
3793
3794
3795
3796
3797
3798
3799
3800
3801
3802
3803
3804
3805
3806
3807
3808
3809
3810
3811
3812
3813
3814
3815
3816
3817
3818
3819
3820
3821
3822
3823
3824
3825
3826
3827
3828
3829
3830
3831
3832
3833
3834
3835
3836
3837
3838
3839
3840
3841
3842
3843
3844
3845
3846
3847
3848
3849
3850
3851
3852
3853
3854
3855
3856
3857
3858
3859
3860
3861
3862
3863
3864
3865
3866
3867
3868
3869
3870
3871
3872
3873
3874
3875
3876
3877
3878
3879
3880
3881
3882
3883
3884
3885
3886
3887
3888
3889
3890
3891
3892
3893
3894
3895
3896
3897
3898
3899
3900
3901
3902
3903
3904
3905
3906
3907
3908
3909
3910
3911
3912
3913
3914
3915
3916
3917
3918
3919
3920
3921
3922
3923
3924
3925
3926
3927
3928
3929
3930
3931
3932
3933
3934
3935
3936
3937
3938
3939
3940
3941
3942
3943
3944
3945
3946
3947
3948
3949
3950
3951
3952
3953
3954
3955
3956
3957
3958
3959
3960
3961
3962
3963
3964
3965
3966
3967
3968
3969
3970
3971
3972
3973
3974
3975
3976
3977
3978
3979
3980
3981
3982
3983
3984
3985
3986
3987
3988
3989
3990
3991
3992
3993
3994
3995
3996
3997
3998
3999
4000
4001
4002
4003
4004
4005
4006
4007
4008
4009
4010
4011
4012
4013
4014
4015
4016
4017
4018
4019
4020
4021
4022
4023
4024
4025
4026
4027
4028
4029
4030
4031
4032
4033
4034
4035
4036
4037
4038
4039
4040
4041
4042
4043
4044
4045
4046
4047
4048
4049
4050
4051
4052
4053
4054
4055
4056
4057
4058
4059
4060
4061
4062
4063
4064
4065
4066
4067
4068
4069
4070
4071
4072
4073
4074
4075
4076
4077
4078
4079
4080
4081
4082
4083
4084
4085
4086
4087
4088
4089
4090
4091
4092
4093
4094
4095
4096
4097
4098
4099
4100
4101
4102
4103
4104
4105
4106
4107
4108
4109
4110
4111
4112
4113
4114
4115
4116
4117
4118
4119
4120
4121
4122
4123
4124
4125
4126
4127
4128
4129
4130
4131
4132
4133
4134
4135
4136
4137
4138
4139
4140
4141
4142
4143
4144
4145
4146
4147
4148
4149
4150
4151
4152
4153
4154
4155
4156
4157
4158
4159
4160
4161
4162
4163
4164
4165
4166
4167
4168
4169
4170
4171
4172
4173
4174
4175
4176
4177
4178
4179
4180
4181
4182
4183
4184
4185
4186
4187
4188
4189
4190
4191
4192
4193
4194
4195
4196
4197
4198
4199
4200
4201
4202
4203
4204
4205
4206
4207
4208
4209
4210
4211
4212
4213
4214
4215
4216
4217
4218
4219
4220
4221
4222
4223
4224
4225
4226
4227
4228
4229
4230
4231
4232
4233
4234
4235
4236
4237
4238
4239
4240
4241
4242
4243
4244
4245
4246
4247
4248
4249
4250
4251
4252
4253
4254
4255
4256
4257
4258
4259
4260
4261
4262
4263
4264
4265
4266
4267
4268
4269
4270
4271
4272
4273
4274
4275
4276
4277
4278
4279
4280
4281
4282
4283
4284
4285
4286
4287
4288
4289
4290
4291
4292
4293
4294
4295
4296
4297
4298
4299
4300
4301
4302
4303
4304
4305
4306
4307
4308
4309
4310
4311
4312
4313
4314
4315
4316
4317
4318
4319
4320
4321
4322
4323
4324
4325
4326
4327
4328
4329
4330
4331
4332
4333
4334
4335
4336
4337
4338
4339
4340
4341
4342
4343
4344
4345
4346
4347
4348
4349
4350
4351
4352
4353
4354
4355
4356
4357
4358
4359
4360
4361
4362
4363
4364
4365
4366
4367
4368
4369
4370
4371
4372
4373
4374
4375
4376
4377
4378
4379
4380
4381
4382
4383
4384
4385
4386
4387
4388
4389
4390
4391
4392
4393
4394
4395
4396
4397
4398
4399
4400
4401
4402
4403
4404
4405
4406
4407
4408
4409
4410
4411
4412
4413
4414
4415
4416
4417
4418
4419
4420
4421
4422
4423
4424
4425
4426
4427
4428
4429
4430
4431
4432
4433
4434
4435
4436
4437
4438
4439
4440
4441
4442
4443
4444
4445
4446
4447
4448
4449
4450
4451
4452
4453
4454
4455
4456
4457
4458
4459
4460
4461
4462
4463
4464
4465
4466
4467
4468
4469
4470
4471
4472
4473
4474
4475
4476
4477
4478
4479
4480
4481
4482
4483
4484
4485
4486
4487
4488
4489
4490
4491
4492
4493
4494
4495
4496
4497
4498
4499
4500
4501
4502
4503
4504
4505
4506
4507
4508
4509
4510
4511
4512
4513
4514
4515
4516
4517
4518
4519
4520
4521
4522
4523
4524
4525
4526
4527
4528
4529
4530
4531
4532
4533
4534
4535
4536
4537
4538
4539
4540
4541
4542
4543
4544
4545
4546
4547
4548
4549
4550
4551
4552
4553
4554
4555
4556
4557
4558
4559
4560
4561
4562
4563
4564
4565
4566
4567
4568
4569
4570
4571
4572
4573
4574
4575
4576
4577
4578
4579
4580
4581
4582
4583
4584
4585
4586
4587
4588
4589
4590
4591
4592
4593
4594
4595
4596
4597
4598
4599
4600
4601
4602
4603
4604
4605
4606
4607
4608
4609
4610
4611
4612
4613
4614
4615
4616
4617
4618
4619
4620
4621
4622
4623
4624
4625
4626
4627
4628
|
<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
"http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
<head>
<meta name="generator" content=
"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
<meta http-equiv="Content-Type" content=
"text/html; charset=UTF-8" />
<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
<title>The Project Gutenberg eBook of Munka by Tamás Kóbor</title>
<style type="text/css">
/*<![CDATA[*/
body {
margin-left: 10%;
margin-right: 10%;
}
h1,h2,h3,h4 {
text-align: center;
clear: both;
line-height: 200%;
}
h2,h3 {
margin-top: 2em;
}
p {
margin-top: 0.75em;
margin-bottom: 0.75em;
}
body > p {
text-align: justify;
text-indent: 1.5em;
}
hr {
width: 33%;
margin-top: 2em;
margin-bottom: 2em;
margin-left: auto;
margin-right: auto;
clear: both;
}
hr.chap {width: 65%}
table {
margin-left: auto;
margin-right: auto;
}
td {
padding-left: 1em;
padding-right: 1em;
}
.pagenum {
position: absolute;
right: 2%;
color: gray;
font-size: smaller;
text-align: right;
text-indent:0;
}
.tdr {text-align: right;}
.center {
text-align: center;
text-indent: 0;
}
.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
.caption {font-weight: bold;}
.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;}
.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
.poem {
font-size: 0.9em;
display: table;
margin: auto;
text-align: left;
}
.poem .stanza {
margin: 1em 0em 1em 0em;
}
.poem span.i0 {
display: block;
margin-left: 0em;
padding-left: 3em;
text-indent: -3em;
}
.transnote {
background-color: #E6E6FA;
color: black;
padding: 0.5em;
font-family: sans-serif, serif;
font-size: 0.9em;
}
.transnote p {
text-align: center;
text-indent: 1.5em;
}
ul.TOC {
list-style-type: none;
padding-left: 10%;
text-indent: -5%;
width: 70%;
text-align: justify;
}
ul.TOC li {
margin-top: 0.25em;
}
span.ralign {
position: absolute;
text-align: right;
right: 15%;
top: auto;
}
/*]]>*/
</style>
</head>
<body>
<div>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66692 ***</div>
<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p>
<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_239">239</a>. oldalon
található.</p>
</div>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p class="center"><span class="caption-150">KÓBOR TAMÁS</span></p>
<p class="center">*</p>
<h1>MUNKA</h1>
<p class="center"><span class=
"caption-large">ELBESZÉLÉSEK</span></p>
<p> </p>
<p> </p>
<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
<p class="center"><span class=
"caption">FRANKLIN-TÁRSULAT</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">MAGYAR IROD. INTÉZET
ÉS KÖNYVNYOMDA.</span></p>
<p class="center"><span class="caption">1909.</span></p>
<p class="center"><span class="caption-small">FRANKLIN-TÁRSULAT
NYOMDÁJA.</span></p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id=
"Page_3">-3-</a></span></p>
<h2>A MUNKA.</h2>
<h3>I.</h3>
<p>Az olvasztó kemenczénél állanak ketten, félig meztelen, kormos
munkások. Megnyitják a csapot, a fehér folyós érc sisteregve szalad
le a vederbe, a két ember rudat dug a vödör két fülébe, úgy
szaladnak vele az agyagformához, a hova beleöntik. Hat lépésről
három úr áll, czilinderrel a fejükön, keztyü a kezükön és szivar a
szájukban. Nagyon kiváncsiak voltak megtudni, mint lesz az ércből
hamutálcza. Egyikük a nagyságos igazgató ur.</p>
<p>A két munkás végzi a dolgát, mintha vakok lennének. A három úr
megelégelvén a mulatságot, odébb áll, az eszterga-műhelybe. A két
munkás utánuk néz, egymásra néz, aztán megállnak a munkában és
beszélgetnek. <span class="pagenum"><a name="Page_4" id=
"Page_4">-4-</a></span></p>
<p>Az egyik: Láttad?</p>
<p>A másik: A mi a szájukból kibűzlött, a füst, maga megéri
kettőnknek a napibérét.</p>
<p>Az egyik: Tizezer forint a fizetése az igazgatónak, azért, hogy
pöfékeljen és ha kiváncsi ficsurok jönnek hozzá, elvezesse ide,
mint valami állatseregletbe.</p>
<p>A másik: Tizezer forint! A multkor kezdtem számolni, hogy hány
évig kellene élnem, hogy tizezer forintot megkeressek. Egy évben
háromszázhatvan forintot, tiz évben háromezerhatszázat, háromszor
tiz esztendő alatt – talán! Harmincz esztendő keserves izzadás,
fázás, csontőrlés és hússzaggatás azért, a mit ez az ember egy év
alatt kényelmes üléssel és levelek aláfirkálásával keres.</p>
<p>Az egyik: Pajtás, le kellene őket önteni ilyen vederrel, az egy
kicsit fölmelegitené a szivüket.</p>
<p>A másik: A multkor láttam őket Budán. Végig robogtak a gyár
kocsiján – tizezer forint mellett a gyár még lovat, kocsist,
equipaget tart mellette, úgy ültek ott a selyempárnákon, mint az
istenek. Az asszony csupa hab és csipke – az arcza csupa rózsa, a
haja… Az én feleségem öt év előtt <span class="pagenum"><a name=
"Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> még az iskolába járt, hamvas
volt, mint a baraczk, üde, egészséges és szép, – ma húsz éves és
arcza fakó, haja durva, az idegenek anyókának szólitják. Hát ezért
fekete a bőröm a csontig? Annak az asszonya ifju marad a haláláig,
mert az ura nem dolgozik, nekünk az Isten is megtagadja az
ifjuságot, mert nincs pénzünk!</p>
<p>Az egyik: Nincs pénzünk, azoknak meg nincs istenük!</p>
<p>A másik: Nekünk sincs.</p>
<h3>II.</h3>
<p>A gyár irodája, este nyolcz órakor. A gyár alszik, minden más
ablak sötét. Az igazgató a divánon fekszik és hevesen szivarozik.
Aztán fölpattan:</p>
<p>– Eh, gyi te rossz ló, ha belégebedsz is… dolgozz!</p>
<p>Odaül a kényelmes karosszékbe és fejét két tenyerébe fogva
olvas, aztán fogja a czeruzát és számol, aztán fogja a tollat és
ir. Mennél tovább foly a munka, annál gyorsabban váltakozik a
czeruza, meg a penna. <span class="pagenum"><a name="Page_6" id=
"Page_6">-6-</a></span> Végül majdnem önkivületben van, csakugy
robog előre és a papirosok nyöszörögnek, mintha legázolná őket.</p>
<p>Egy óra multán nézi az óráját. Kilencz.</p>
<p>– Vacsorálni – mormogja, aztán előszed egy üveg cognacot és
nagyot húz belőle.</p>
<p>– Nem lehet… majd… talán… hajnalban…</p>
<p>Ekkor nyilik az ajtó. Elegáns uri dáma, drága prémes kabátban
lép be, szőke haja keresztülcsillog a dolgozószoba félhomályán. Az
igazgató felesége.</p>
<p>Az igazgató föltekint és idegesen fészkelődik.</p>
<p>Az igazgató: Csókollak, te vagy? Hogy jutott eszedbe?</p>
<p>Őnagysága: Egy kicsit sokallottam már a várakozást. Az opera fél
nyolczkor kezdődik és én negyed nyolcz óta vártam, vártam…</p>
<p>Az igazgató: Igaz, az opera… De, kedvesem, látod, hogy nem érek
rá. Igaz, hogy meg kellett volna izennem, de arra sem értem rá,
hogy az eszembe jusson. Különben látom, hogy nem is vagy szinháznak
öltözve.</p>
<p>Őnagysága: Igen, átöltözködtem. Kilenczkor már úgy sem érdemes.
A jegyeket oda <span class="pagenum"><a name="Page_7" id=
"Page_7">-7-</a></span> adtam Ernőnek, hadd vigye el a szeretőjét.
Ha én a szeretőd volnék, most én is az operába mennék. De igy?</p>
<p>Az igazgató (idegesen): Kedvesem, még csak az kell, hogy a házi
perpatvart ide hozzad nekem. Egyebet se hallok, csak panaszt.
Mindig panasz és szemrehányás. És miért? Mert dolgozom. Kiért
dolgozom? Érted! Igen, csak érted. Vagy nem te vagy kettőnk között
a nagyralátó? Nem te élsz úgy, mintha milliomos volnék, nem te
irtózol-e az egyszerü élettől, az olcsó lakástól és az olcsó
ruhától? Hát én mindent megteszek neked és akkor azzal állsz elő,
hogy elhanyagollak, mivelhogy a pénzt nem adják ingyen, a hogy a te
paszióid sem teljesitik ingyen.</p>
<p>Őnagysága: Befejezted? Kedves barátom, ha kettőnk közül egyiknek
van oka panaszkodni, bizonyára nem te vagy az. Nekem ez a luxus
kell, de valld be, hogy neked is kell, mert ha nem igy élnél, nem
is lehetnél az, a ki vagy. De nem igaz, százszor nem igaz, hogy
nekem örökös szalmaözvegynek kell lennem, mikor együtt élek az
urammal. Neked nem muszáj dolgoznod, te akarsz <span class=
"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> dolgozni. S
ha sétálni akarok menni, idegenekkel megyek, vagy magamban. Ha
szinházba akarok menni, ott van az Ernő. A multkor végigmentem a
koronaherczeg-utczán és akkor hallottam, a mint egy ember mondta a
másiknak: ismerem jól, mindig ezzel a fiatal emberrel van. Sok
pénze lehet ennek a fiatal embernek, hogy ilyen szép, elegáns
szeretőt tarthat.</p>
<p>Az igazgató (lecsapja a tollat): Féltékenynyé akarsz tenni? Jó,
holnap kitekerem az Ernő nyakát. Nem elég? Föl fogom kutatni azt a
fiatalembert és le fogom párbajozni, mint a kutyát. Ütök, vágok,
öldösök, mészárlok, de <i>holnap!</i> (Kiabálva). Érted? Holnap, ma
hagyj békén dolgozni, mert megbolondulok.</p>
<p>Őnagysága (szikrázó szemmel): Őrjöngsz, barátom, őrjöngsz, de
hát jól van, már nem szóltam semmit. Megyek, a kapuban vár Ernő.
Soha nem hallod többé, hogy szeretnék veled is lenni. Meg leszel
velem elégedve, ó, nagyon meg leszel velem elégedve. Isten önnel
uram!</p>
<p>Az igazgató (egyedül): Hej ha én önthetném a vasat, napi egy
forint harmincz krajczárért! <i>S ezek az asszonyok</i> csupa
henyélés, <span class="pagenum"><a name="Page_9" id=
"Page_9">-9-</a></span> csupa hiuság és semmi tisztelete a
verejtéknek, mely értök hull!</p>
<h3>III.</h3>
<p>Az igazgató lakása. Őnagysága a kis rococo asztal előtt ül is
ir:</p>
<p>«Érzem, hogy már nem birom soká. Az isten sok erőt adott nekem,
de nem eleget ehhez a fegyenczmunkához. Mért nem születtem szegény
varrólánynak? Reggeltől-estig ülnék a munkánál, de azután nyugtom
lenne. De igy? Az uram azt mondja, hogy léha és henye az életem.
Közönséges ember, sohasem fog megérteni. Azt hiszi, csak az a
munka, a mivel az ember pénzt keres. Tizezer forint! És költünk
tizenötezret és jóban kell lenni ezzel, meg azzal a
vezérigazgatóval, a képviselővel, az asszonyokkal, a lányokkal, a
házmesterekkel és alkudni a kereskedőkkel és mosolyogni a
szabónőre, hogy ne adja át a kontót és minden nap tiz fölfordulás,
ha fogadónapom van, ha nincs. A fogadónapokon csak azok jönnek, a
kikhez semmi közöm, mindenki más külön jön, egyedül <span class=
"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> akar lenni
velem. Jóságos isten, mennyi kisértés, mennyi szemtelenség, melyet
csak mosolyogva és biztatva verhetek vissza. Mi a különbség köztem
és egy kaszirnő között? Kaszirnő szeretnék lenni, akkor legalább
tudnám, hogy mi vagyok!»</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_11" id=
"Page_11">-11-</a></span></p>
<h2>KOLLEGÁK.</h2>
<p>Augusztus elsején két lány lépett be az irodába. Az egyik nagy,
a másik kicsi, mind a kettő fekete haju és szép. Az egyiken elegáns
szabásu nyári toilette, de szomoruan lekopva, a másikon vadonatuj,
ügyetlen házi szabással összerótt kék delaine-ruha, méterje hetven
fillér. Az irodafőnök mind a kettőt barátságosan üdvözölte,
bemutatta a többi hölgyeknek, meg az uraknak is, aztán két
egymáshoz tolt asztal mellé egymással szembe ültette őket.</p>
<p>A délelőtt gyáva elfogódottságban telt el. Másoltak. A kopott
elegancziáju hölgy nagy, hegyes, szinte kérkedő betüket vetett, a
másik apró gömbölyüt, óvatos szépségü sorokat rótt, mintha
lábujjhegyen irna. Az idegenség elfogódottsága viselkedésükben
félénkké, sőt félszeggé tette őket. Érezték, hogy a többi őket nézi
s nem mertek fölpillantani, látták, hogy <span class=
"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> suttognak
róluk s elpirultak. A kicsi delaines olykor rámeresztette nagy
kerek szemét a szembenülőre, az azonban föl sem tekintett a
munkájából.</p>
<p>Mikor délben általános robajjal ebédre készültek, a nagy lány és
a kis lány összenézett. Megértették egymást: együtt jöttünk,
menjünk együtt haza. Ösztönszerüen összebujtak.</p>
<p>A nagy: Én Domoróczy Vilma vagyok.</p>
<p>A kicsi: Örvendek a szerencsének, engem Blau Elzának hivnak. De
szép ruhája van nagysádnak.</p>
<p>Vilma: Ugy látja? Pedig röstellek mutatkozni benne. Ha az
ismerőseim közül valaki meglátna, – nem mennénk a
mellékutczába?</p>
<p>Elza: A hogy parancsolja. De biztositom, hogy nincs röstelni
valója. Olyan elegáns, s nagysád olyan szép karcsu benne.</p>
<p>Vilma: Ön nagyon kedves, de ez az utolsó ruhám, a mi még
megmaradt. Ha ez is elkopik…</p>
<p>Elza: Furcsa, ez meg rajtam az első uj ruha, melyet kaptam, hogy
az irodába tisztességesen járhassak. <span class="pagenum"><a name=
"Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p>
<p>Vilma: Tisztességesen? (Kiváncsian végignéz a kis lányon s
elmosolyodik.) Látszik, hogy uj ruha.</p>
<p>Elza (örömmel): Ugy-e?</p>
<p>Vilma: És az első? Hogy lehet ez?</p>
<p>Elza: Hát ugy, hogy – ugy-e nem kell nagysád előtt röstelnem –
mi nagyon szegények vagyunk, az apám beteg és már két év óta nincs
állása s abból éltünk, a mit édes anyám, meg a bátyám keresett.
Mióta nagy lány vagyok, mindig csak a nagynéném viselt ruháit
hordtam, ugy szégyeltem magamat!</p>
<p>Vilma: Szörnyü. Én belehaltam volna.</p>
<p>Elza: Hát nagysádnak voltak ruhái?</p>
<p>Vilma (keserüen): Ruhám, ékszerem, selyem butorom, ponny-lovam,
a mig apa élt. Aztán apa meghalt és elárverezték birtokunkat. Nem
maradt semmim.</p>
<p>Elza: Szörnyü. De, hála istennek, most már nagysádnak is jobb
sora van.</p>
<p>Vilma: Hogyan?</p>
<p>Elza: Hát hogy állásban van. Én olyan boldog vagyok, hogy Isten
igy megsegitett. Most már vége a nyomoruságnak.</p>
<p>Vilma (ámulva): Hogyan, ön boldog? Ebben a nyomoruságban? Ötven
koronáért havonta <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
"Page_14">-14-</a></span> ülni egész nap s egy csomó embernek
alárendelve lenni, a kik mind olyan különösek, olyan kicsinyek és
pökhendiek s már meszsziről megcsapja az embert az irodaszaguk?</p>
<p>Elza: Hogyan? Ötven korona? S egy év mulva hatvan lesz és mindig
többet kapunk. De most is már – ötven korona minden hónapban, a
mire biztosan számithatunk, jaj, nagysád, olyan szép ez, hogy még
mindig nem tudom elhinni. Hátha csak álmodom!</p>
<p>Vilma: Rajtunk nem sokat segit az ötven korona, éppen csak jobb
a semminél, meg dolgozhatok s nem érek rá gondolkodni. De legalább
magamban lehetnék. Ha hazavihetném a munkát s nem kellene ezekkel
az urakkal érintkezni!</p>
<p>Elza: Lássa, ezt nem értem. Például az irodafőnök ur olyan finom
ur, olyan elegáns és udvarias.</p>
<p>Vilma (kurtán kaczag): Ugy találja? A czipője ránczos s olyan
nevetséges a járása. Meszsziről látszik rajta, hogy soha jó
társaságban meg nem fordult.</p>
<p>Elza (csodálkozva): Én pedig azt hittem, hogy elegánsabb ember
már nem is képzelhető. <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
"Page_15">-15-</a></span> S hogy tetszik önnek Barna ur, a
főlevelező, a ki nekünk a munkát adta? Milyen szellemes,
szeretetreméltó ember.</p>
<p>Vilma: Annak, ha még egyszer ugy a szemembe néz, hátat fogok
forditani. Valódi ripők.</p>
<p>Elza: Pedig engem vállon veregetett és azt mondta, hogy egészen
helyes kis hivatalnoknő lesz belőlem. Aztán kezet adott, – azelőtt
sohasem adtak nekem kezet ilyen uri emberek.</p>
<p>Vilma: Nekem is kezet adott. Ilyen neveletlenség! Ha két évvel
ezelőtt azt mondták volna, hogy én ma holmi Barna urak
bizalmasságának leszek kitéve… De azért meg fogom ezeket az
embereket tanitani, hogy hogyan viseljék magukat hölgygyel
szemben.</p>
<p>Elza (félénken): Hát a gazdag lányok nem fognak kezet az
urakkal?</p>
<p>Vilma: Azzal, a kit erre érdemesnek tartanak.</p>
<p>Elza: És – ne haragudjék nagysám, de én nem értem – hát vannak a
hivatalnok uraknál finomabb urak is?</p>
<p>Vilma: Jaj de kedves maga. Hiszen ezek még nem is urak!
<span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
"Page_16">-16-</a></span></p>
<p>Elza: Min látja ezt? Én minden nap az utczán egy bárót is látok,
de akárhogyan töröm is az eszemet, nem látok különbséget közte és
az irodafőnök között.</p>
<p>Vilma: Én meg nem látok hasonlatosságot. Higyje meg, kedves
kisasszony, hogy ezek még csak nem is emberek. Milyen szabása van a
ruhájuknak s milyen bárdolatlan a mozgásuk, meg a beszédük!
Kétségbeejtő!</p>
<p>Elza (biztatóan): Meglássa, nagysád, ez csak a szokatlanság.
Majd meg fogja szokni.</p>
<p>Vilma (tompán): Ez az irtózatos.</p>
<p>Elza: Nekem is olyan szokatlan még, ha kisasszonynak szólitanak,
szeretnék hátrafordulni, hátha mögöttem áll valaki, a kinek a
kisasszony czim szól és olyan ügyetlennek érzem magamat, nem tudom,
mit mondjak s mindig félek: most ismernek meg, hogy csak szegény
munkás lánya vagyok, s akkor nem türnek meg az irodában. Pedig
meghalnék, ha most elbocsájtanának.</p>
<p>Vilma: Én pedig meghalok, ha soká kell igy élnem. De mondja
csak, kisasszony, igazán: van ennél nagyobb szegénység is?</p>
<p>Elza: A mienknél? Ó, nagysád, ez most már nem is szegénység,
most már megvan <span class="pagenum"><a name="Page_17" id=
"Page_17">-17-</a></span> mindenünk, de eddig, – higyje el, eddig
igazán szegények voltunk.</p>
<p>Vilma: Ha nem vagyok indiszkrét, mennyiből élnek maguk
havonként?</p>
<p>Elza: Mi? Ó, borzasztó sok pénz kell, nagyon drága lakásunk van,
mert a bátyámnak külön szoba kell, mert neki az a passziója, s
hetenként negyven koronát keres, mama is varrással harmincz
koronát, ha munkát kap, de a bátyám csak husz koronát ád nekünk,
mert neki külön kiadásai is vannak, szivarozik, meg a ruháját is ő
fizeti, hát igy is volt száztiz koronánk, de nem volt elég. Most
azonban, hála istennek, már százhatvan koronánk lesz!</p>
<p>Vilma: S ez maguknak sok pénz? Nekünk egy nagybácsinktól
háromszáz koronánk van havonként és még csak vacsorára sem
futja.</p>
<p>Elza (rémülten): Lehetetlen. Háromszáz koronából? És most még
ötven korona hozzájön?</p>
<p>Vilma (sóhajtva): Ebből meg ruházkodnunk kell, – három hölgynek
havi ötven korona toilettere! Igazán nem értem, hogy nem lőttem még
magamat főbe!</p>
<p>Elza: De az istenért, hisz önök most is <span class=
"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> gazdagok!
Háromszáz korona! Abból már szalónjuk is lehet.</p>
<p>Vilma: Az van, de ebédlőnk nincs.</p>
<p>Elza: Ebédelni a szalónban is lehet.</p>
<p>Vilma: Hogy mondhat ilyet! Az ételszag a szalónban.</p>
<p>Elza: Olyan rossz szaga van az ételnek? Nem is éreztem.</p>
<p>Vilma: Maga boldog, kedves kisasszony, hát isten áldja, én erre
megyek.</p>
<p>Elza: Alázatos szolgája, nagysád.</p>
<p>Vilma (magában): Buták ezek a koldusok!</p>
<p>Elza (magában): Nem is hiszem el neki, csak henczegett.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_19" id=
"Page_19">-19-</a></span></p>
<h2>A MYROSLÁV.</h2>
<p>Délelőtt tiz óra volt, mikor kiadták Braun urnak a hamburgi
ügynök táviratát:</p>
<p>«Myrosláv, első osztályu, 2000, jelenleg nádczukorral Liverpool
felé, julius közepén rakományképes legolcsóbban 3/5. Távirati
akceptálás.»</p>
<p>Myroslav. A nagy hajóalmanachból nyilvánvaló, hogy a Myrosláv
orosz elsőosztályu vitorlás, kétezer tonna szállítóképességgel,
hetvenkilenczben épült, jelenleg a batumi Ramiroff és tsa czég
londoni házának tulajdona. Hm, egy kicsit öreg hajó, de ugylátszik
megfelel, mivel más nincs és hajó nélkül nem maradhatunk.
Ennélfogva Braun ur megirja a választ:</p>
<p>«Myroslávra jelenleg nincs szükség. Lényeges engedmény esetén
talán használható.» <span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
"Page_20">-20-</a></span></p>
<p>A válasz legfölebb este, de valószinüleg csak holnap reggel
érkezik meg. Az ügynöknek is van esze és nem mutatja ki, hogy a
Myroslávot egyhamar nem tudja elhelyezni. Addig is Braun ur nyélbe
ütheti, a mi még nyélbeütendő.</p>
<p>A telefonhoz megy és odaszól egyik biztositótársaságnak:
mennyiért vállalja el a Myroslávot Fiuméból Philadelphiába?</p>
<p>A Myroslávot? Rögtön átjön egy ur, hogy személyesen tárgyaljon.
– Jó, hanem csak egy óratájt jöjjön, mert most a börzére kell
mennie.</p>
<p>Közben a levelezésben négy-öt táviratot állittat ki a külföldi
társulatoknak: mennyiért vállalják el a Myroslávot? Este felé
ezekre is meg lesz a válasz, holnapra pedig az egész hajókérdés el
lesz intézve.</p>
<p>És Braun ur nyugodtan megy a börzére vásárolni a Myroslávra való
rakományt. Ez a fogasabb része az üzletnek, ettől függ, hogy
mennyit nyerünk. A többin csak spórolunk.</p>
<p>Braun ur azonban óvatos. Ugy tesz előbb, mintha adni akarna.
Majd másfél órai manöverség után elhinti, alig hogy észreveszik,
<span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
"Page_21">-21-</a></span> az ajánlatait és hagyja érni a dolgot
holnapig. Most pedig vissza a hivatalba.</p>
<p>A mint kilép a börzeépületből, nézi az óráját: félegy. Még van
egy negyedórája. Egy kicsit habozik, aztán mégis csak elindul a
Dorottya-utcza felé. Szép májusi nap van. Csupa sétáló ur meg hölgy
törekszik a váczi-utcza felé.</p>
<p>Nem kell soká mennie, szemben jön egy piros arczu szőke asszony,
egy fiatal ember társaságában. Élénken beszélgetnek, de nem néznek
egymásra. A mint Braun ur igy látja őket, a homloka elborul s
megfordul. Pedig a szive ragadta erre a könnyelmü sétára: hátha
találkozik a feleségével!</p>
<p>Mondom, megfordulna, hogy elbujjék előlük, de az asszony már
észre vette. Nem mutatja, hogy észre vette, de Braun ur látja
rajta. A beszélgetésök elakadásán s a kedvetlen felhőn, mely az
asszony szép hamvas homlokára borul. Olyan ez a teremtés, mint a
tizenhét éves gyermek.</p>
<p>Tehát elébük megy. Köszönti őket. Halkan, elfogultan. A kisérő
fiatal ember élénk barátsággal szoritja meg a kezét és ötfélét
kérdez egyszerre. Az asszony kedvetlenül, <span class=
"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> kezet sem
nyujt neki, csak valami szervuszfélét mormol és vontatottan
kérdi:</p>
<p>– Már végeztél?</p>
<p>– Még nem. Csak félháromra jövök haza.</p>
<p>– Akkor még sétálhatok, nagyon szép idő van.</p>
<p>Egy darabig velük tart, egyikök sem szól. Nézi, nézi az asszonyt
s szeretne valamit mondani. Végre témát talál:</p>
<p>– Már megkaptad az uj ruhádat?</p>
<p>– Amint látod, – felel az asszony, öntudatlanul egy kicsit
illegetvén magát.</p>
<p>– Nagyon szép, igazán szép.</p>
<p>– Eh, dehogy szép, nem ér semmit. Értesz is te ahhoz. A mint
hazaérek, visszaküldöm s ugy összeszidom, hogy jobban sem kell.
Igen, mindjárt ebéd után fölmegyek a szalonba. Azért, barátom,
lehet, hogy félháromkor már otthon sem leszek.</p>
<p>– Ugy! – tünődik Braun úr. A szemöldökeit erősen összehuzva,
ügyefogyottan baktat mellettük s érzi, hogy ő itt fölösleges.
Néhány perczig tart, mig erőt vesz magán, ekkor kihuzza az óráját,
mintha attól függne elhatározása, hogy hány óra van s a torkát
köszörülve mondja: <span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
"Page_23">-23-</a></span></p>
<p>– Most már az irodába kell mennem. Isten veled.</p>
<p>– Már mégy? – mondja az asszony és most már kezet nyujt.</p>
<p>A fiatal ur is megelevenedik a bucsuzásra és melegen rázza a
kezét.</p>
<p>Braun ur borus lélekkel, összafacsarodó szivvel tart a hivatal
felé. Hm, most is együtt vannak, mindig együtt vannak. És délben
talán nem lesz otthon. A ruha miatt! Ha ő azt mondja, <i>talán</i>,
az annyit tesz, hogy bizonyosan.</p>
<p>A hivatalban már várja Biasini ur, a biztositó társaság
szállitmányi osztályának főnöke. Kövér, szuszogó ur, czérnaszál
hangon beszél és rendkivül együgyü arcza van. Egyike a legkeményebb
embereknek, a kikkel Braun urnak valaha dolga volt.</p>
<p>Hát bizony a Mirosláv nagyon öreg tákolmány, két izben már
havariája volt, most ugyan kitatarozták, de peches hajó, isten
bizony, ha még nem charterolta, ajánlaná jó szivvel, hogy ne is
charterolja. Már meg van? Kár, igazán kár. De hát igy is jó. A
legolcsóbban csinálja, már az összeköttetés kedveért. <span class=
"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p>
<p>Mennyiért? Biasini ur fölhuzza szemöldökeit, ugy lesi a hatást:
<sup>7</sup>/<sub>8</sub>%.</p>
<p>Braun ur nevet. Tiszta, szivből fakadó nevetéssel. Oda nyul a
czigaretta skatulyához és megkinálja. Aztán kérdi, hogy mi ujság
különben?</p>
<p>Különben? Semmi különös. A saison nagyon jól indul. Különösen az
életbiztositás. A szállitás nem jövedelmez, valószinüleg föl is
hagynak vele. Igazán nem is érdemes ezzel foglalkozni. Tehát
rendben vannak a Myroslávval?</p>
<p>– Rendben? Braun urnak ismét kaczagnia kell. Már el is
felejtette az egészet, arról nem is érdemes beszélni.
<sup>7</sup>/<sub>8</sub>%! Akkor inkább elfogadja a hamburgi
ajánlatot.</p>
<p>– Ugyan, ugyan! Lehetetlen, hogy ez olcsóbban csinálná. Pláne a
hamburgi, a legdrágább a kontinensen. Hát mennyiért csinálja
az?</p>
<p>– Ez mellékes. Lényegesen olcsóbban. Annyira, hogy
<sup>7</sup>/<sub>8</sub>-al szemben nem is ajánlhatok semmit.</p>
<p>– De mégis! mégis! Egy órai alkudozás után Biasini sóhajtva
emelkedik föl: tehát délután kiállittatja az ideiglenes poizzát
<sup>5</sup>/<sub>8</sub>-adra? <span class="pagenum"><a name=
"Page_25" id="Page_25">-25-</a></span></p>
<p>Dehogy! Az <sup>5</sup>/<sub>8</sub>-ot Braun ur csak tudomásul
veszi és referál róla az igazgatónak. Majd levélben értesiti a
társaságot, ha reflektál reá. Különben is most már megmondhatja, a
Miroslávot még nem charterolta, csak alkudozik róla.</p>
<p>Biasini ur látja, hogy le van főzve, de azért lelkesen csap a
Braun ur tenyerébe. Szó sincs róla, ilyennek kell lenni az
üzletembernek. Egész embernek. Ha minden kereskedő olyan volna,
mint Braun ur, akkor lendülne föl csak az ország!</p>
<p>És most menjünk ebédelni. Mikor az otthonra gondol, Braun ur
megint csak elkomorodik. Még habozik is. Az asszony ugy sincs
otthon, minek menne hazza? A Myrosláv miatt hátramaradt a rendes
dolgával, kár az időért.</p>
<p>De azért mégis csak megy, lehetetlen remény csábitja: hátha
mégis otthon lesz? És megy, megy és kéjeleg a képzeletben, hogy az
asszony otthon van és meg is változott s olyan, mint első évben
volt. Már amint a lőpcsőházba befordul, füstbe ment minden
reménysége. Tudja, hogy nem várja más, csak a cseléd. Az, a mint
kinyitja az ajtót, mindjárt elő is áll a jelentéssel. <span class=
"pagenum"><a name="Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p>
<p>– A nagysága már elment…</p>
<p>– Tudom, tudom, – mondja Braun ur – igy beszéltük meg.</p>
<p>Szükségét érzi, hogy a cseléd előtt ugy tüntesse föl a dolgot,
mintha minden az ő hozzájárulásával történnék.</p>
<p>Árván, egyedül költi el az ebédet. És gondolkodik, gondolkodik
arról az asszonyról, meg a hideg tüzhelyről és a fiatal emberről. A
falak is ellenséges gunyosan merednek reá. Ha ezek a falak beszélni
tudnának! De minek is? Nem mondanának neki semmi ujjat.</p>
<p>Sietni kell, hogy legalább félnégyre ismét a hivatalban legyen.
Az igazgatónak jelentést tesz a Myroslav ügyéről. Nagyon jól van.
Csak megsürgönyzi még az ügynöknek, hogy Myrosláv biztosithatatlan,
azért nem is reflektál reá.</p>
<p>Végre nyugodtan dolgozhatik hatig. Bizony, nagy a posta. Mire
elvégzi az aláirást, lesz félhét is. Már nyulna a kabátja után,
mikor sürgöny jön Hamburgból: fix ajánlatot kér, hogy a londoni
rheedernek továbbitsa.</p>
<p>Braun ur gondolkozik. Nem volna-e jobb bevárni a második
sürgönyre a választ? Nem, <span class="pagenum"><a name="Page_27"
id="Page_27">-27-</a></span> mégsem. Ez már megtette hatását. Tehát
sürgönyözzünk:</p>
<p>«Akceptáljuk Myroslávot, biztositás lehetőségét föntartva
2–6.»</p>
<p>Igy, most már mehet. Haza! Az otthonba, pihenni. Hisz voltaképen
azért dolgozik az ember és töri magát idegen érdekekért, hogy haza
térjen az otthonba. Csodálatos. Mindennap ugy érzi, hogy boldog,
mikor hazulról a hivatalba mehet, a hol az üzleten jártathatja az
eszét s mégis minden este vágyva siet haza felé. Az ő asszonyához.
Hátha jókedvben találja?</p>
<p>De nem találja. A nagysága szinházba ment. Azt üzente a
nagyságos urnak, hogy nem várhatott tovább reá s hogy fölösleges
érte mennie.</p>
<p>Természetes, hiszen van kisérője. Különben sem lehetséges, mert
azt már nem üzente meg, hogy melyik szinházba ment.</p>
<p>Tehát várjuk. Végig dül a divánon és behunyja a szemét. A
Myroslávon jár az esze. Vajjon mennyire sikerül a charter? Azt
hiszi, legfölebb 2–11-ig kell mennie, a biztositásból is lealkuszik
még vagy egy promillet. Holnap pedig már vásárolhat is.
<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
"Page_28">-28-</a></span></p>
<p>Ily gondolatok között nyomja őt el az álom.</p>
<p>Nagy robajra ébred. Ő nagysága hazajött és összeszidja a
szakácsnét, mért nem teritett a nagyságos urnak. Ő már vacsorált,
csak nem gondolja, hogy a három órán át állott ételt megeszi?</p>
<p>Csakugyan, jól tette, hogy már vacsorált. Oda ül tehát
egymagában az asztalhoz és eszik az állott ételből. És nézi a
feleségét és szeretne valamit beszélni. De ő nagysága a diván
sarkába temette az arcát és hallgat.</p>
<p>– Fáj a fejed? – kérdi végre félénken.</p>
<p>– Bánom is én – feleli ő nagysága, – hagyj békén.</p>
<p>– De kérlek, ha valami bajod van…</p>
<p>– Ugyan, köszönöm a szives gondoskodást. Ha egész nap nem
törődől velem, ellehetek nélküled este is. Megyek aludni. Jó
éjszakát!</p>
<p>Jó, jó, hiszen nem akarta bántani.</p>
<p>Egy darabig még föl-alá jár, aztán benyit a hálószobába. Ő
nagysága nincs ott. Föllebbenti az öltöző kárpitját, ő nagysága
levelet ir. Előtte egy keskeny, kék boriték, a mit minden kapkodás
nélkül, nyugodtan az asztalka fiókjába tesz. <span class=
"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p>
<p>Braun ur elsápad a levél láttára. Egy ilyet elolvasott, szörnyen
tisztán lát ő. És a felesége most ir valószinüleg a levél irójának
és ő a háta mögött áll és nem mer szólani. Mert mihelyest szól, az
asszony egyszerüen otthagyja, Hiszen igaza is van, nem csalja a
háta mögött, hanem nyiltan mondta neki, hogy engedje szabadon,
váljanak el. Igen, könnyü annak, a ki nem szeret. De ő szereti ezt
az asszonyt, aztán a szégyen a hivatalban: elvált tőle a felesége,
rosszul éltek!</p>
<p>– Azt hittem, lefeküdtél már.</p>
<p>– Még nem.</p>
<p>– Soká irsz még?</p>
<p>– Nem tudom.</p>
<p>– Jó éjszakát!</p>
<p>– Jó éjszakát!</p>
<p>Levetközik, lefekszik. Fáradt szegény nagyon, nyomban el is
alszik. Arra ébred, hogy valaki rázza a karjánál fogva. Szinte
fölsikolt örömében. A felesége!</p>
<p>– Kérlek, beszélnem kell veled. Ez igy nem megy tovább. Ha nem
engedsz, akkor szököm.</p>
<p>Vagy ugy! Erre is volt már eset. És <span class=
"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> Braun ur
sir, mint a gyermek és könyörög az asszonynak, ne tegye tönkre.
Hiszen nem panaszkodhatik rá, nem kiván tőle semmit, csak a
botránytól kimélje meg.</p>
<p>– A hogy akarod, – mondja kurtán az asszony és a tárgyalás véget
ért.</p>
<p>Reggel már ott találja a hamburgi táviratot. Ajánlatát tovább
adta az ügynök Londonba, majd értesiti. A biztositó társaságok is
feleltek. Jóval drágábbak a pesti ajánlatnál. Jó lesz tehát ennél
maradni.</p>
<p>Délben a börzén is szerencséje volt. Megvehette az egész
rakományt. Ez tehát rendben van, csak Hamburggal kell még
megegyezni. Vajjon otthon lesz ma délben az asszony?</p>
<p>Nincs otthon. A cselédtől hallja, hogy hiszen a nagysága
elutazott!</p>
<p>– Igazis, természetes. Hogy elfelejthette!</p>
<p>Keserves zokogással borul a divánra, miután az ebédet
elköltötte. Mert azt el kell költeni, hogy a cseléd ne gyanitson
semmit.</p>
<p>De három órára ott van a hivatalban. Hamburg felelt már. 3
shillinget akceptál. Elég olcsó, de akkor adja még olcsóbban.
Nyomban felel neki: utolsó ajánlat 2–9, <span class=
"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> különben
nem kell. Ezt biztosan akceptálja. Áttelefonál Biasininak, hogy
neki inkább többet fizet valamivel, mint másnak. Engedjen az
<sup>5</sup>/<sub>8</sub>-ból még valamit, a forma kedveért.</p>
<p>– Isten neki, – mondja Biasini.</p>
<p>És Braun ur beállit az igazgató urhoz és referál a
Myroslávról.</p>
<p>– Ez rendben volna, Braun ur, – mondja az, – azt hiszem,
holnapután itt lesz már a charter-party. De mit gondol, Braun ur,
nem lesz baj a Myroslávval?</p>
<p>– Ó, dehogy, – felel Braun úr mosolyogva, – nagyon szolid hajó
az, mióta tatarozták.</p>
<p>– Braun ur, maga nagyon derék ember, – mondja az igazgató és
barátságosan mosolyog reá.</p>
<p>És Braun ur kipirulva az örömtől, mélyen hajlongva tér vissza a
szobájába. Az igazgató ur nem minden csekélységre vesztegeti ám a
dicséretet.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
"Page_32">-32-</a></span></p>
<h2>VAD EMBEREK.</h2>
<p>Mihály, a ki azelőtt vadházasságban élt Marcsával, két év multán
beállit régi kedveséhez, földig lerongyolódva. Marcsa uj urával
külön hónapos szobában lakik, melyben takarékkályha is van, azon
főz most épen birkapaprikást. Télen történt a dolog, este hét
órakor.</p>
<p>Marcsa (a mint megismeri a jövevényt): Jézus Mária!</p>
<p>Mihály (dideregve): Ne félj, Marcsa, se nem bántalak, se nem
kérlek, hogy gyere vissza hozzám. Nagyon megtaposott engem az
Isten, jó szivvel jövök tehozzád.</p>
<p>Marcsa: Jóska mindjárt haza jön és ha itt ér, nem tudom mi lesz
veled. Állj odébb Isten hirével.</p>
<p>Mihály: Jóskától nem félek, ha agyon üt, jót tesz velem. Nagyon
szerencsétlen ember lett belőlem, hogy ezt a gazságot elkövette
ellenem, de azért jó barátja volnék ma is.</p>
<p>Marcsa: Minek jöttél hát? <span class="pagenum"><a name=
"Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p>
<p>Mihály: Nincs betevő falatom és ha az embernek csikorog a
gyomra, hát megjön az emlékezete. Gondoltam magamban: no, a
Jóskának jól megy dolga és az nap, hogy Marcsa megszökött tőlem,
adtam neki husz krajczárt. Azzal tartozik, mert a másikhoz vitte.
Hátha megfizetné?</p>
<p>Marcsa: Mit? Hogy én tartoznám neked husz krajczárral? Talán
megint részeg vagy. Eleget dolgoztam, eleget kerestem én magam is
és ha adtál is husz krajczárt, hát az enyimből adtad.</p>
<p>Mihály: Kérlek, Marcsa add meg a husz krajczárt.</p>
<p>Marcsa: Ha itt meghalsz előttem, akkor sem. Nincs is, nem is jár
neked. De hogyan rongyolódtál le ennyire?</p>
<p>Mihály: Elhagyott a jó szerencse. Mikor miattad a Jóskával
összeverekedtünk, hát az igazgató ur engem bocsátott el. Azt
mondta, nekem van igazam, de a Jóskának nagyobb hasznát veszi. Hogy
esküdtem volna meg te veled, akkor nem ért volna a baj.</p>
<p>Marcsa: Hét pap szentsége sem tartott volna melletted.</p>
<p>Mihály: Olyan rossz embered voltam? <span class=
"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> A
tenyeremen hordoztalak, együtt mentünk a korcsmába, ahány pohárral
én ittam, annyival rendeltem neked is. Tudtam, hogy a hivatalnok
urral, mikor hazaviszed neki a fehérnemüt, megcsalsz, – bántottalak
emiatt? Mikor nagyon el voltam keseredve, hát megrugdostalak. De
nem azért, hogy megcsaltál, hanem mivel el voltam keseredve. Nem
vagy te selyemkendő! Az apád is megvert, mégis az apád maradt.</p>
<p>Marcsa: Hiszen nem mondom, hogy rossz ember voltál. De hát a
másik különb volt. Akadt volna lány nekedtetsző, te hagytál volna a
faképnél, igy nekem akadt különb legényem, hát én hagytalak el.</p>
<p>Mihály: Hej, hej, végén csattan az ostor. De nem bánok én már
semmit. Siratlak most is, Marcsa és ha visszajönnél hozzám, hát
áldanám érte a jó Istent. De most csak a husz krajczár irányában
jöttem. Lásd, annyi jó szivvel lehetnél hozzám és ez a paprikás
szag, Marcsa lelkem, ha tudnád, hogy kinozza a gyomromat, mely két
napja falatot nem kapott, inkább kidobnád az ablakon.</p>
<p>Marcsa: Falatot nem kapott a gyomrod, de hogy ittál, azt érzem a
lehelleteden. <span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
"Page_35">-35-</a></span></p>
<p>Mihály: Hadd el, Marcsa, három napos ez a borszag. Akkor ittam
utoljára.</p>
<p>Marcsa: Hát pénzem nincs, azt nem adok, nem is jár neked, hanem
ha már itt vagy és Jóska is igy akarja, akkor teszek még egy
tányért az asztalra.</p>
<p>Mihály: Hogy a jó Isten áldjon meg érte.</p>
<p>Marcsa: Addig ülj oda a lócára.</p>
<p>Mihály engedelmesen a lócára ül és nézi a menyecske vörös
karjait, a mint a paprikásba galuskákat csipeget. Egyszer csak
durván benyitja valaki az ajtót s belép Jóska, zuzmarás bajuszszal,
trüsszentve, káromkodva, lecsapja a szolga-sipkáját, az ágyra
csörrenti a táskáját és toporzékolva leveti a köpenyt.</p>
<p>Jóska: Az isten nyila csapjon a világba, már megint nincs az
asztalon a vacsora?</p>
<p>Marcsa: Azért ne kiabálj ugy, nem vagy magadban.</p>
<p>Jóska csak most látja meg a sötét kuczkóban ülőt.</p>
<p>Jóska: Hát ez ki apja fia?</p>
<p>Mihály (fölkel és kezet nyujt neki): Adj Isten, Jóska.</p>
<p>Jóska (a botját fogja): Ide mertél jönni? No hát lepedőben
visznek el. <span class="pagenum"><a name="Page_36" id=
"Page_36">-36-</a></span></p>
<p>Mihály: Tedd el a botot, Jóska, nekem sincs botom, aztán minek
is haragudnánk egymásra? A mi volt, az elmult, elösmerem, most is
te volnál az erősebb.</p>
<p>Jóska: Mit akarsz? Mi járatban vagy?</p>
<p>Marcsa: Nem vagy te rendőr, hogy igy kérdezősködöl. Eljött, mert
éhes és én meghivtam vacsorára.</p>
<p>Mihály: Aztán Marcsa husz krajczárommal tartozik.</p>
<p>Jóska (nézegeti a lerongyollott embert, aztán fölkaczag): No
hiszen derék legény lett belőled. Csak nem bálból jöttél? Hát ülj
le, szivesen látlak, ha éhes vagy. Ugy is tudod már, hogyan jár az,
a ki belém köt.</p>
<p>Marcsa hozza a párolgó tálat, Jóska gyorsan, mohón eszik, Mihály
fáradtan, elfogultan. Jóska bort is tölt neki, azt mohón
fölkapja.</p>
<p>Mihály: Adjon isten jó egészséget neked is, Marcsának is.</p>
<p>Jóska: Köszönjük szépen. Hát tudod, Mihály, mégis csak furcsa,
hogy igy vagyunk, holott két évvel ezelőtt még én ültem igy
vendégségben tenálad s csak az asztal alatt nyomkodtam a Marcsa
lábát. Hadd lám csak, nem nyomkodod most te? <span class=
"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p>
<p>Marcsa: Nem sül ki a szemed, ha ilyeket beszélsz? Mi ketten már
kiszerelmeskedtük magunkat erre az életre.</p>
<p>Jóska: Ugy is legyen, mert különben a másik életet is
kifojtogatom belőletek. Nézd csak, Mihály, ez aztán az izom! Ugy-e?
Azóta, hogy földre lapitottalak, még nőtt egy hüvelyknyit a Marcsa
főztétől.</p>
<p>Mihály: Jól főzött az mindig.</p>
<p>Jóska: Most még jobban, mert fél tőlem. Hát bizony, komám,
nagyot fordult a világ. Akkor csak a lábát nyomogattam az asztal
alatt, most tehetek vele, a mit akarok, gyere ide, Marcsa, csókolj
meg! Látod? Ha akarom, megcsókolom, ha meg akarom, (arczul vágja az
asszonyt) pofon ütöm, igy ni. Mert ő az enyém.</p>
<p>Marcsa (visitva): Hogy száradna le a kezed ebben a minutában. Te
állat, hát mi vagyok én, hogy igy bánsz velem? Hát mit tettem, hogy
pofonütsz?</p>
<p>Jóska (nyugodtan): Még egyet akarsz, hogy mozgatod a nyelvedet?
Ide gyere.</p>
<p>Mihály (csöndesen): Az arczát nem kellene, Jóska, megdagadna. Én
csak ugy kiméletesen megrugdostam, ha el voltam keseredve.
<span class="pagenum"><a name="Page_38" id=
"Page_38">-38-</a></span></p>
<p>Jóska: Azt mondom neked, koma, ne elegyedj az én dolgomba.
(Orditva.) Az enyém, azt teszek vele, a mit akarok. Az orra is az
enyém és ha akarom, beverem az orrát. A dereka is az enyém, leütöm.
És – ördögpokol – meg is teszem, csak ugy – passzióból.</p>
<p>Marcsa (remegve a nyakába borul): Édes emberem, ne bánts most az
egyszer, ne bánts.</p>
<p>Jóska (az ötödik pohárral iszik): No jó, galambom, hát csak meg
akartam mutatni ennek a jó embernek, hogy az enyém vagy. Isten
éltessen, komám.</p>
<p>Mihály (koczint) Isten éltessen.</p>
<p>Jóska: Most pedig Isten nevében állj odébb, mert le akarunk
feküdni. Ma különösen szerelmes vagyok Marcsámba, majd szétvet a
szerelem, tán azért, hogy téged láttalak. Hát csak hamar, hamar,
vesd meg az ágyat Marcsa, aztán bujj mellém.</p>
<p>Mihály (a ki ezt a beszédet lihegő mellel hallgatta, mikor
Marcsa sebtében az ágyat bontogatja, kiáltva): Ezt nem engedem!</p>
<p>Jóska: Mit mondasz?</p>
<p>Mihály (magánkivül): A husz krajczáromat akarom, tolvajok és
rablók vagytok! Elvetted <span class="pagenum"><a name="Page_39"
id="Page_39">-39-</a></span> a szeretőmet, kizavartál a
hivatalomból, bujálkodtok a szemem láttára, hát fizessetek! Az én
pénzemen ne bujálkodjatok!</p>
<p>Jóska (fölugrik): Micsoda? No, hát megtanitlak emberségre.</p>
<p>Mihály (nekiront): Egyikünk meghal!</p>
<p>A két ember birokra megy. Jóska, az erősebb, odavágja Mihályt az
ágyhoz és fojtogatja a torkát. Ez görcsösen iparkodik, hogy a
bicskáját kinyissa.</p>
<p>Marcsa (meglátja és nagyot sikolt): Itt a husz krajczárod, ne
bántsd az emberemet.</p>
<p>Erre a két ember elereszti egymást. Lihegve néznek egymással
farkasszemet, Jóska, mikor a nyitott bicskát meglátja, összerezzen.
Marcsa reszketve nyujtja oda Mihálynak a pénzt, a ki egyre Jóskát
vigyázva, zsebre vágja. Aztán a lóczáról fölszedi a sapkáját és
emberségesen, csöndesen köszön:</p>
<p>Mihály: No hát ez más. Adjon Isten nyugodalmas jóéjszakát.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
"Page_40">-40-</a></span></p>
<h2>MARÓLUG.</h2>
<p>A nagyságos asszony már tegnap mondta, hogy ma nagytakaritás
lesz, a mire Mari bólogatott:</p>
<p>– Igen is, nagysága.</p>
<p>Aztán nagyon kikapott, mivel megfoghatatlan soká maradt el a
sörért. Természetes, légyottra ment, de az nem jött el. Hát várt, a
mig várhatott s mikor bebizonyosodott, hogy hiába vár, sirva ment
sörért. A csaposlegény még meg is ölelte.</p>
<p>Mondom, kikapott. Az asszony is mérges volt, az ur is mérges
volt. És Mari nem mondhatta, hogy a szive meg akar szakadni s hogy
holnap lesz a világ vége. Csak szörnyen sajgatta a fájdalom, nem ő
gondolta, de én megmondom, hogy mit érzett ő olyan nagy
kegyetlenségnek. Azt, hogy a mikor ő ugy megcsalódott szerelmében,
hogy nem is <span class="pagenum"><a name="Page_41" id=
"Page_41">-41-</a></span> tud, nem is akar tovább élni, akkor a
nagyságos ur, meg a nagyságos asszony – mind a kettő igen finom és
jószivü – azon mérgeskedik, hogy késik a sör.</p>
<p>Tán ha annyira össze nem szidják a sör miatt, nem is gondolt
volna a halálra. Igy azonban tele keserüséggel mosogatta el az
edényeket s könnyeivel áztatta a kenyerét és elgondolta: nincs ezen
a világon semmi jóság, semmi hüség, jobb a szegény leánynak
meghalni.</p>
<p>S mikor bement a nagyságos ur czipőjéért, akkor már tudta, hogy
meg fog halni. Csodálatosan fölvidult ettől a tudattól. Egyszerre
bátorság szállt bele. A nagyságos asszony a sör miatt még ingerült
hangon rászólt:</p>
<p>– Aztán, Mari, holnap korán keljen ám és nehogy az este valakit
beeresszen. Mert ugy látszik, magának mindig legényeken jár az
esze. Nem szégyenli magát?</p>
<p>Ez nagyon a szivébe nyilallott, de utána sohasem érzett
büszkeség töltötte el. Nem felelt semmit, csak mosolygott magában.
Majd meglátja holnap a nagyságos asszony, hogy milyen leány ő s
mennyire nem czéda. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
"Page_42">-42-</a></span> Egy legénynyel volt dolga, de
tisztességes szándékkal és igaz szivvel. Többel nem is lesz.</p>
<p>Csillagos augusztusi este volt; a szük nagy uri házban bizony
alig látszott valami a jó isten egéből. De Mari, a nyitott
ablaknál, bal kezén a czipővel, jobbjában a kefével, fölnézett és
eszébe jutott a nóta:</p>
<p>Nincsen annyi tenger csillag az égen.</p>
<p>El is dudolta magában, majd az ő bajához találó más nóták
tolultak ajkára. A miket hajdanában jókedvében énekelgetett, most
mind erősbödő hangon belezokogta az enyhe éjszakába, keservesen
suviczkolva egyik czipőt a másik után. A szomszédék szakácsnéja
figyelmes lett a nótára és oda állt hozzá az ablakhoz:</p>
<p>– Ejnye, Mari, de jó kedved van neked.</p>
<p>– Sohse kivánj magadnak ilyen jókedvet.</p>
<p>– Nono, tán nincs szeretőd?</p>
<p>A mire Mari egyet nevet, csöndesen, idegesen:</p>
<p>– Van nekem bizony, hogy az isten verné meg.</p>
<p>A szakácsné igen czéda, nyomoruságos teremtés volt, de
cseléd-lelke megérezte a másik cseléd lélekháboruságát. Nem
feszegette <span class="pagenum"><a name="Page_43" id=
"Page_43">-43-</a></span> tovább a dolgot, ösztönével megérezvén,
hogy itt olyan baj van, a melylyel a nagyságák nem igen szoktak
törődni.</p>
<p>– Jó éjszakát, Mari, – mondotta és odább állott. Épen jókor,
mert a házmester siheder fia ép akkor fordult ki a lépcső aljából.
Még jókor behuzta maga után az ajtót, különben a gézenguz utána
osont volna. Igy csak az ablak előtt állt meg és Mari hallotta a
szakácsné vihogását és a siheder otromba példálódzgatásait.</p>
<p>Mikor a nagyságos ur czipője megvolt, azt is tudta már, mivel
fogja magát elemészteni. A mult heti nagymosásról maradt marólug,
elég volna valamennyi megcsalódott szegény leánynak. Eszébe jutott,
hogy ép a minapában olvasott az ujságban hasonló esetet, csakhogy
az nem tett bele elég lugot és igy sokat szenvedett és csak
összeégette a gyomrát. Hohó, ő majd annyit tesz bele, hogy mire
megitta, már is vége… Kling-kling… odabent csöngetnek.</p>
<p>– Sokat kell venni, – mondogatja magában és megijed. Eszébe
jutott, hogy elfelejtett vizet késziteni a nagyságos asszony ágya
elé, most ezért fog kikapni. <span class="pagenum"><a name=
"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p>
<p>Csakugyan, ezért kapott ki. Hogy ez már türhetetlen, hogy ha ez
igy soká tart, akkor verést is fog kapni. Vagy emberelje magát,
vagy hordja el az irháját. Akad még Budapesten jó cseléd is.</p>
<p>Máskor Mari egy kicsit feleselni is szokott, most ugy érezte,
hogy igaza van a nagyságos asszonynak.</p>
<p>– Tessék megbocsátani – motyogta és a könny kicsordult a
szeméből. Talán ha a nagyságos asszony ránéz ebben a pillanatban,
még minden jóra fordul. De a nagyságos asszony, a lehordást
befejezve, ismét a piros kötésü könyvet nézte és csak annyival
vette tudomásul a cseléd kérlelését:</p>
<p>– Takarodjék már és hozza azt a vizet.</p>
<p>Takarodott. És hozta a vizet. Ezzel aztán igazán befejezte a
napi munkáját, tizenegyre járt az idő. Magának élhetett, a bújának,
a halálának.</p>
<p>Kinyitotta a ládáját. Szépen kivasalva feküdt benne,
egyik-másikon az ünneplő szoknyája. Meg öt inge, négy pár
harisnyája, két alsó szoknya és egy pár lakkos czipő. Zsebkendője
is volt, az egyikben grófi korona, a másikon monogramm – egy kicsit
elszontyolodott, <span class="pagenum"><a name="Page_45" id=
"Page_45">-45-</a></span> mikor nézte őket. Bizony, ezek lopott
zsebkendők, de mi az azoknak! Gazdag embereknek egy-egy zsebkendő!
A legalján egy kis zsacskóban vagy félkiló koczkaczukor is volt –
azt már itt, ezen a helyen szerzette össze, mindennap egy-egy
darabot. Hirtelen fölbuzdulással kivette a ládából és beletöltötte
a czukros szelenczébe, melyet üresen adtak ki neki, hogy már
egyszer azt is mossa el. Ugy érezte, hogy most a lopott
zsebkendőket is megbocsátja neki a jó isten.</p>
<p>Aztán előszedte a papirost, melyen galambok csókolództak és irt
az édes anyjának. Hogy neki már ugy sincs öröme az életben és
reméli, hogy édes szülője is olyan egészséges, mint ő. Bocsássa meg
neki, ha ő bánatot okozott valaha, az isten is meg fog akkor neki
bocsátani.</p>
<p>Mikor ezt a levelet irta, egészen nyugodt volt, nem is érezte,
hogy ő halni készül most. Csak mikor boritékba tette és ráirta a
czimet, akkor döbbent meg. Csakugyan? Ő fog most meghalni? Mintha
kételkedett volna s mintha önmagának akarta volna bizonyitgatni,
hogy csakugyan: hirtelen fogta a nagyságos ur sörös kancsóját és
tele töltötte <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
"Page_46">-46-</a></span> vizzel. Aztán lugkövet tett bele és oda
tette a kályhára.</p>
<p>Nagyon megijedt, mintha ajtónyilást hallott volna. Hogy kikapna
a nagyságos asszonytól, ha az látná ilyenkor a tüzelést. Azt hinné,
hogy mindennap tüzel és lefogná legalább a bére felét. Amugy is
egyre hallja, hogy fogy a szén s hogy aligha nem a viczéné tüzel az
ő pinczéjükből. Hiszen nem mondja, hogy itt-ott a viczéné nem kap
egy kis kosárral, de maga tüzelni éjszaka nem szokott. Ez az első
eset, a mikor marólugot iszik.</p>
<p>Fő, forr a viz. Mari csak nézi, hallgatja. Közben ketyeg a
konyha-óra. Egyszerre csak érzi, hogy ő szegény árva és hogy nincs
itt senki, a ki visszatartaná a haláltól. Mert ő elhatározta, ő
akarja, de kellene valaki, a ki ne akarja és ne engedje. Eszébe
jut, hogy ha a nagyságos asszony akarna marólugot inni, hát ott
volna a nagyságos ur, a ki nem engedné. De neki nincs senkije. Ott
van a konyhában, egyedül, az edényt is elmosogatta, a czipőt is
megtisztogatta, nincs neki már semmi dolga ezen a világon.</p>
<p>És mikor a lugos viz ki akar futni, sebtiben <span class=
"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> lekapja a
lyukról. Aztán nézi, nézi, mint párolog belőle a maró gőz és gondol
arra, hogy ezt meg fogja inni. Csak annyi ideig él még, a mig az
ital kihül. Arra is gondol, hogy imádkoznék, de nem jut eszébe a
miatyánk. A hütelenre is akarna gondolni, de annak a vonásai sem
ötlenek eszébe. Csak az édesanyja, a jó édesanyja képe lebeg
előtte, a ki elküldte szolgálni. És figyelmeztette, hogy ne higyjen
a legényeknek, mert a legények a városban csak csufot üznek a
szegény leányokból.</p>
<p>Aztán nyult a pohár után s mig hirtelen fölhajtotta, azt
gondolta:</p>
<p>– Hogy fog holnap a nagysága nézni, mikor a nagytakaritáshoz nem
kelek föl!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
"Page_48">-48-</a></span></p>
<h2>GYUFÁS EMBER.</h2>
<p>Tizenegy óra tájt váratlanul esni kezdett a hó, éjfélkor óriási
förgeteg keletkezett, mely rettentő fehér felhőbe borzolta föl a
kristályos havat és végigsöpörve a körutat, maga előtt kergette a
hótengert és a gyufás embert. Kicsike, öreg emberke volt, szaladt,
a hogy a lába birta, mert megállani nem tudott volna és
belekapaszkodott a kis faládába, mely a nyakára volt akasztva, hogy
el ne essék. De végül mégis elesett és én fölsegitettem.</p>
<p>– Gyufám, a drága gyufám, – siránkozott az öreg ember és vastag
könnyek folytak aszott arczára. – Mind megázott, nagyságos ur,
vegyen egy skatulyát belőle, nem ártott neki a hó.</p>
<p>– Ide, a kapu aljába, öregem, – mondom és betuszkolom egy régi
ház kapuja mélyébe. – Van jó dolga? Nem ilyen öreg <span class=
"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> embernek
való az éjszakai kereskedés. Megveszem a készletét, aztán menjen
haza, isten hirével.</p>
<p>Az öreg fogvaczogva és reszkető kézzel kotorászott a gyufák
között. Vékonyka nyári kabát volt rajta és nyaka köré vastag sál
volt tekerve. Feje alig volt, csak rengeteg fehér szakálla és
ormótlan sárga kalapja, mely a szeméig süppedt.</p>
<p>– Az egészet – dadogta, – áldja meg az isten, de nem adhatom, a
nagyságos ur csak egyszer vásárol, nekem pedig mindennap élnem
kell. Az egészet? Mit adjak aztán rendes vevőimnek? A drága, a
jóságos kisasszonykák, bizony még gyufa nélkül maradnának az
éjjel.</p>
<p>– Ej, – mondom, – drága, jóságos kisasszonykák vásárolják meg a
gyufáját? Éjfél után?</p>
<p>Az öreg mérgesen nézett rám.</p>
<p>– Hát aztán? – pattogott, – mi van azon csodálni való? Hát csak
a nappali embereknek van szivük? A nappali embereknek nincs szivük.
Ó, ismerem a nagyságos urat is, a nagyságos urnak sincs szive.
Tavaly mindennap elment mellettem, emlékszik? a Király-utcza
<span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
"Page_50">-50-</a></span> sarkán. Ott álltam a gyufáimmal és
könyörögtem, mint a koldus: vegyen egy skatulyával! Rám sem
hederitett. És most megvenné az egész készletemet? Nem adom! Miért
venné meg az egész készletemet? Mért akadt meg a szeme a szegény
öreg emberen? Mert éjszaka van és hideg van és mert éjszaka még az
olyan ur is megtalálja a szivét, mint a nagyságos ur!</p>
<p>– No, azért ne haragudjék. Nappal az ember nem ér rá. Aztán
nincs is szükségem a gyufájára – nappal.</p>
<p>– Hát akkor miért bántja az én vevőimet? Igenis, jóságos kedves
kisasszonykák. Az utczán járnak, mint én és rosszak és ledérek és
utána vetik magukat az urfiaknak és kinálják magukat, mint én a
gyufáimat. Rosszak és megvetik őket, de hát hol van az a jól
nevelt, szolid uri kisasszony, a ki tőlem gyufát vásárolna? Hol
volnék én, ha rá nem találok az éltető igazságra, hogy csak éjjel
vannak jó emberek? Garázda lumpok, a kik részegen botorkálnak erre
és azt akarják, hogy a ló se busuljon, mikor ők vigadnak. Hiszen
még a nagyságos ur is megszánt, pedig látom, hogy nem részeg! Hát
<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
"Page_51">-51-</a></span> a mikor letelt egy nap, letelt még egy
nap és ott a Király-utcza sarkán, a hol annyi ember jár, mind
szolid és becsületes és vak a szegény ember baja iránt és nem
tudtam eladni egyetlen egy skatulyával sem és már nem birtam tovább
az éhséget, hát akkor azt gondoltam: Jákob, haza ugyis hiába mégy,
nem lakol ezzel jól, éhen halni meg az utczán is lehet, a szép
csillagos ég alatt, a honnan a jóságos Isten tekint le rád. Hátha
mégis eladok két skatulyát s akkor lesz két krajczár kenyérre. És
nem mentem haza, hanem mentem a korzóra, a honnan a rendőr
elkergetett, bementem az uri vendéglőkbe, a honnan a pinczér
kidobott, aztán éjfél lett és leültem ott, arra a sarokra és jöttek
a rossz lányok és körülfogtak és azt mondták: Ni, a szegény öreg
zsidó. Aztán megrázták a vállamat, mert elaludtam, aztán
beszaladtak ebbe a kávéházba és pálinkát öntöttek a szájamba –
pálinkát! Ó istenem, tiz év óta nem éltem olyan jól, mint akkor. És
azután kikérdeztek és megtámogattak és mindegyik vett annyi gyufát,
a mennyi csak a zsebébe fért és akkor az Etel, a legrosszabbik
közöttük ezt mondta: öreg <span class="pagenum"><a name="Page_52"
id="Page_52">-52-</a></span> ember, mindennap megveszszük a
gyufádat és a ki elmulasztja, annak letépem a kontyát és ne merjen
többé az utczára jönni. Az isten áldja meg a szegényt haló porában
is, mert meghalt már, lugot ivott és a Dunába ugrott, de az öreg
ember imájára hallgat a jó isten és ő most boldog és üdvözült az
égben, mert az Ur eszköze volt az én megmentésemre.</p>
<p>Elámultam. Aggódva néztem széjjel: csak meg ne lepjenek azok a
jóságos angyalkák. De rettentő szél fujt, ember nem járt az utczán,
ők sem merészkedtek ki.</p>
<p>– És azóta ide jár éjszakánként?</p>
<p>– Hála istennek, azóta jó sorom van. Van nap, hogy harmincz
krajczárt is keresek. És nappal kipihenem magamat, óh, sokkal
kényelmesebb dolgom van és nem szeretem többé a jó embereket és
imádkozom az istennek, hogy legyen mindig éjszaka és Sodoma és
Gomorrha módjára pusztítsa el mind a jó embereket, a kik a nyomorba
döntik a világot.</p>
<p>– Jámbor kivánság – mondom – de mondja csak, honnan van az, hogy
ilyen öreg ember egymagában álljon a világon? <span class=
"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> Nincs
gyermeke, unokája, rokona, vagy mi?</p>
<p>Az öreg elérzékenyedett.</p>
<p>– Tuléltem valamennyit – mondotta – nyolczvanhat esztendős
voltam utoljára, mikor még tudtam, hogy mikor telik le az esztendő.
Az is régen volt. Szépséges lányom, gyönyörü fiam, unakáim, mind
meghaltak. Mind, uram, érti? Mind! Mert az az egy, a ki még él, az
is meghalt. Megtéptem érte a ruhámat és elmondtam fölötte a halotti
imádságot.</p>
<p>– Tán kikeresztelkedett?</p>
<p>– Miért kérdi a nagyságos ur? Menjen Isten hirével a dolgára,
ugy sem törődött velem, mikor a Király-utczánál könyörögtem: gyufát
vegyenek! Hála istennek, ennyire nem vetemedett. De elhagyta őt az
Isten. Elhagytam én is őt.</p>
<p>– Öregem, – mondom, – azt hiszem, ma hiába vár a jólelkü
lánykákra, megveszem a gyufáját és menjen haza. Hiszen megfagy
ebben az istentelen szélben!</p>
<p>Rám pislogott könnyes szemével és habozott.</p>
<p>– Gondolja? – mondotta és összegubbaszkodott, alig látszott
többnek egy kis batyunál, <span class="pagenum"><a name="Page_54"
id="Page_54">-54-</a></span> melyet a gyermek is félkézzel
fölemelhetne. – Szégyent hozott a fejemre az istentelen. Ujjal
mutattak rám és azt mondták: ez a Trézsinek az öregapja és megtüri
a házánál. Hát nem türtem meg a házamnál, azért se. Hozta nekem az
édességeket, pénzzel akart tömni, de én azt mondtam neki, a magam
becsületét és az Isten tilalmát én nem váltom föl édességekre,
pénzre, a mi családunkban sohasem fordult elő czédaság, kitagadlak,
megátkozlak, igen, azt mondtam neki: megátkozlak. És ő sirt és
kilöktem az ajtón.</p>
<p>– De hát mit követett el? Csak nem lett olyanná, mint…</p>
<p>Fölkelt és reszkető kezével az arczom alatt hadonázott.</p>
<p>– Rossz lány lett, aljas lány lett, pedig olyan szép volt.
Elment a szinházhoz, ott kifestette az arczát és sok száz ember
jelenlétében csókolódzott és ölelkezett. És még ki is irták az
ujságba, hadd tudja meg az egész világ, hogy az én unokám a
szinházban kifesti magát és csókolódzik azzal, a kinek tetszik.</p>
<p>– De ember! – kiáltottam – hiszen az <span class=
"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> még nem
rosszaság, csak szinleg, játékból történt az!</p>
<p>– Ő is mondta, de a tulajdon szememmel láttam. És ezer ember
látta velem együtt és nevetett rajta és összeverte a tenyerét. Nem,
az ilyen pénzből én nem eszem. Isten átka van rajta.</p>
<p>– Jákob bácsi! – kiáltotta akkor egy rekedt, durva női hang.
Erre menekültem. Az utcza szűk torkolatából fekete rongyokként
négy-öt lányalak került a sziporkázó hóförgetegbe, kaczagva és
sikoltva fogták a szoknyájukat, kalapjukat és rácsaptak a didergő
öregre.</p>
<p>– Menjen haza, bácsi, siessen haza, hiszen megfagy. Adja ide
hamar a gyufáját, itt a pénz, jaj, a szegény ember.</p>
<p>S az öreg ember reszkető kézzel nyult a rossz teremtések keze,
ruhája után, hogy csókolgassa s még hallottam, a mint a jó Isten
áldását kivánja mindnyájuk fejére.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
"Page_56">-56-</a></span></p>
<h2>AZ EGYENSULY.</h2>
<h3>A tétel.</h3>
<p>Hagyj békén a moralizálással – mondotta a nagyságos ur és
fölkelt. – Könnyü neked, te békés családi életet élsz, ha haza
jösz, öröm vár reád és a feleséged olyan asszony, a ki mellől
lehetetlen elkivánkozni. De az én otthonom csupa kinszenvedés,
gond, nyugtalanság, veszekedés, jajveszékelés. Valamivel csak
helyre kell állitanom az egyensulyt, hogy egészen meg ne
bolonduljak! S azért, hogy más asszonyhoz járok, én mégis csak jó
férj vagyok. Sőt, ha meg nem csalnám a feleségemet, nem is birnám
ki mellette.</p>
<h3>A demonstráczió.</h3>
<h4>1.</h4>
<p>A nagyságos ur: Ma nincs leves?</p>
<p>Ő nagysága: Van, a moslékos tálban. Az <span class=
"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> a
haszontalan megint ugy elsózta, hogy lehetetlen az asztalra
adni.</p>
<p>A nagyságos ur: Ugy, különös gondosság, mondhatom. Hátha mégis
megehettem volna, tudod, hogy mindig utána sózom és azt is tudod,
hogy leves nélkül az ebéd semmit sem ér.</p>
<p>Ő nagysága: De kérlek, a minap mondtad éppen, hogy inkább ne is
tálaltassam az ételt, ha valami hibája van.</p>
<p>A nagyságos ur: Nagyszerüen értesz engem. Az borjuhus volt, a
mit amugy sem eszem, ez pedig leves, melyet mindenek fölött
megkivánok. Gondos asszony, a ki tiszteli ura fáradtságát, ilyenkor
tud segiteni magán s egy-kettőre valami más levest készit.</p>
<p>Ő nagysága (fejét lehajtva): Jövőre majd ugy teszek.</p>
<p>A nagyságos ur: Jövőre, jövőre! Azt hiszed, nekem nem másra kell
az eszem, minthogy helyetted gondolkozzam a háztartásban? Jövőre!
És ma? Ma? Különben igazad van, te igy akarod, nekem meg mindegy.
Jó étvágyat kivánok! (Fölkel.)</p>
<p>Ő nagysága: Mit akarsz?</p>
<p>A nagyságos ur: Mit akarok? Mondd inkább, <span class=
"pagenum"><a name="Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> mire
kényszeritesz? Ha reggel nyolcztól déli kettőig véresre körmölöm az
ujjamat, akkor déli félháromkor csak táplálkozhatom? Mivel pedig
nagyon tulzott kivánság, hogy itthon várok megehető ebédet, hát
megyek a korcsmába.</p>
<p>Ő nagysága (ijedten): Édes, ne tedd ezt, bocsáss meg, lásd, én
olyan nyügös vagyok, a takaritás, a gyerekek, a látogatások, igazán
nem tehetek róla.</p>
<p>A nagyságos ur: Nem is büntetni akarlak, csak ebédelni!</p>
<p>Ő nagysága (sirva): Ne szégyenits meg, édes, ugy fáj, hogy igy
bánsz velem, maradj, öt perczig várj, csináltatok levest.</p>
<p>A nagyságos ur (kifelé indulva): Ezt előbb kellett volna
tenned.</p>
<p>Ő nagysága: De kérlek, várj, hiszen a mig a vendéglőbe érsz,
addig már elkészül a leves. (Hozzásimul, átkarolja.) Édes, édes
uram, tedd meg, amugy is annyit szenvedek.</p>
<p>A nagyságos ur: Most már még kevésbé maradhatok, s ha
teknősbéka-levest adsz, akkor sem maradok, mert most már a
szenvedéseidnél tartasz, s ha ezeket kipakolod, akkor vagy
összeveszünk, vagy amugy is <span class="pagenum"><a name="Page_59"
id="Page_59">-59-</a></span> elmegy az étvágyam. Te nem érted, hogy
az embernek, a ki dolgozik, kimélni kell az idegeit.</p>
<p>Ő nagysága: Nem, nem fogok panaszkodni, egy szót sem szólok,
csak maradj.</p>
<p>A nagyságos ur: Csábitó kilátás. A márványasszonynyal ebédelni.
A kit elnémitottam és a ki hallgatásával egyre azt mutatja nekem:
ilyen zsarnok férj vagyok! Eh, legjobb lesz, ha nem állasz utamba,
nem valók nekem a drámai jelenetek.</p>
<p>Ő nagysága (kétségbeesetten): Hát nevetni, csevegni fogok, olyan
vidám leszek, hogy elvisznek a bolondok házába!</p>
<p>A nagyságos ur: No tessék, már itt az idegroham. Kedvesem, jól
tudod, mi lesz belőle, ha rád jön az idegroham. Legjobb lesz, ha
ennyiben hagyjuk a dolgot.</p>
<p>Ő nagysága: Hát engedj, engedj, a feleséged ér annyit, mint egy
tányér leves, ne lökj el magadtól egy tányér levesért!</p>
<p>A nagyságos ur: Itt nem a tányér levesről van szó, hanem a
jogaimról és a kötelességeidről. No de hagyjuk, ezt te sohasem
fogod megérteni.</p>
<p>Ő nagysága: A jogaid, a kötelességeim! <span class=
"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> Hát nekem
nincsenek jogaim, neked nincsenek kötelességeid? Cseléd vagyok vagy
feleség? Nem dolgozom én is, mint te? Nem szenvedek sokkal többet,
mint te, tapasztalok csak századrészannyi gyengédséget és
figyelmet, a mennyit tőlem megkövetelsz?</p>
<p>A nagyságos ur: Nem rossz, nem ad levest és még neki áll
feljebb!</p>
<p>Ő nagysága: Nézz a tükörbe és kérdezd magad, tudnál-e ilyen
emberrel élni, ha asszony volnál. Soha egy jó szót nem kapok, soha
egy perczet velem nem töltesz. Ha elköltöd ebéded, már rohansz,
este későn jössz haza, házonkivül vacsorálsz, teszel, a mit akarsz
s ha egy szót szólok, rám rivalsz.</p>
<p>A nagyságos ur: Kukliprédikáczió? No, ebből igazán nem kérek.
Nyugodt lehetsz, most már nem megyek vendéglőbe, jóllaktam már.</p>
<p>Ő nagysága (szeliden): Maradj! Meglátod, jó lesz minden.</p>
<p>A nagyságos ur: Barátom, ismersz. Ha valamit kimondtam, ahhoz
ragaszkodom. Hát legyen elég a szczénából, mert csak czifrább lehet
a dolog.</p>
<p>Ő nagysága (belekapaszkodik): Nem eresztlek, <span class=
"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> jogom van,
hogy az urammal legalább ebédeljek.</p>
<p>A nagyságos ur: Még egyszer, szép szóval: ereszsz.</p>
<p>Ő nagysága (görcsösen a kabátjába fogódzva): Nem, nem!</p>
<p>A nagyságos ur: Te akartad. (Brutálisan kifejti kabátját az
asszony kezéből és karjánál fogva hátralóditja.) Alászolgája.</p>
<h4>2.</h4>
<p>A művésznő: Kérem, kiméljen meg a magyarázattól. Akár vannak
okai, akár nincsenek, önnek tudnia kell, hogy nem szeretem a
meglepetéseket, ha olyan kellemesek is, mint az ön látogatása.</p>
<p>A nagyságos ur: Jolánka édes, nézzen már szépen rám.</p>
<p>A művésznő: Azaz, hogy ne nézzek csunyán. No lám, a nagyságos
urban fölülkerekedett a kritikai érzék.</p>
<p>A nagyságos ur: Hogy gondolhat ilyet? Mindig imádni való, mindig
szeretem és alázatosan türöm a szeszélyeit is.</p>
<p>A művésznő: Most meg szemrehányást tesz. Hogy türi a
szeszélyeimet. Meri a szemembe <span class="pagenum"><a name=
"Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> mondani, hogy szeszélyes
vagyok? Különben uram, én nem kényszeritem önt, hogy szeszélyeimet
türje. Ön szabad és ott az ajtó.</p>
<p>A nagyságos ur: De Jolán, az őrületbe akar kergetni? Mit
vétettem magának? Ide siettem, hódolattal, szerelemtől égve és
reméltem, hogy egy édes órával kárpótol az egész nap szenvedéseiért
s ön azzal támad rám, hogy mára nem várt. Hát tehetek én róla, hogy
nem várt? És parancsolhatok érzelmeimnek, hogy csak akkor
szólaljanak meg, mikor ön vár?</p>
<p>A művésznő: Én pedig nem vagyok sétabot vagy esernyő, uram, a
melyhez az ember akkor nyul, mikor eszébe jut. Elfogadtam a
szerelmét, de nem mondtam le magamról. S ha kettőnk között
valakinek tisztelnie kell a másik akaratát, ugy az az egyik nem én
vagyok.</p>
<p>A nagyságos ur: Igaza van, édes, de legyen elnézéssel. Én olyan
szerencsétlen vagyok!</p>
<p>A művésznő: Jaj, kérem, csak erről ne! A mikor ön
szerencsétlennek mondja magát, akkor voltaképpen kiállhatatlan.
Különben <span class="pagenum"><a name="Page_63" id=
"Page_63">-63-</a></span> is, barátom, fölötte kellemetlen és
lealázó rám nézve, ha folyton értésemre adja, hogy én holmi
csillapitó szer vagyok házassági bajai ellen.</p>
<p>A nagyságos ur: Esküszöm, hogy téved. Igazán, mélyen, örökké
szeretem.</p>
<p>A művésznő: Jól van, jó, máskor szivesen hallom ezt, de most
hagyjon magamra.</p>
<p>A nagyságos ur: Elküld? Kidob?</p>
<p>A művésznő (toppantva): Elküld? Kidob? Válogasson, barátom, a
melyik jobban tetszik, a fődolog, hogy menjen.</p>
<p>A nagyságos ur: Legalább egy csókot!</p>
<p>A művésznő (méltósággal): Uram, kinek néz! Most már utoljára
mondom: távozzék.</p>
<p>A nagyságos ur (lobogó indulattal): Nem addig, mig…</p>
<p>A művésznő: Tönkre akar tenni? Ma játszom és ön igy
megsanyargatja idegeimet?</p>
<p>A nagyságos ur: Az idegei! Bocsásson meg, édes, már megyek.
Mindent megteszek, csak az idegei nyugodtak legyenek. (El.)</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_64" id=
"Page_64">-64-</a></span></p>
<h2>BORBÁLA KUTYÁJA.</h2>
<h3>I.</h3>
<p>A vén cseléd szomoruan baktatott le a lépcsőn. Durva kötélen egy
kis kutyát vezetett. Girhes, alázatos kis állatot, félig
juhászkutya, félig foxterrier, különös vegyüléke a kutyaszépségnek
és alávalóságnak.</p>
<p>– Ugy, ugy, csak dörgölődzzél hozzám, – motyogta hozzá Borbála –
tudtuk, hogy ez lesz a vége, nem kellünk mi még a kishirdetésnek
sem. Hát mért nem szeretnek téged, mikor a gyereket is szeretik!
Pedig a gyerek sokkal több bajt csinál, mint a kutya. Már most mi
lesz? De nem hagylak el, ne félj semmit, kis kutyám, majd viszlek
koldulni, ha kifogytam az utolsó krajczáromból.</p>
<p>A kis kutya, nem tudom, értette, nem-e, egészen gondtalanul
virgonczkodott az öreg asszony mellett. Lelketlen kis kutya volt,
<span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
"Page_65">-65-</a></span> olyan, mint a gyerek. Gondot csinál, de ő
maga nem tudja, mi a gond.</p>
<p>Borbála fakó kendőjébe gyürte piszkos szürke haját. Barázdás,
háromszögletü arczán végigcsorgott a köny és gyámoltalanul megállt
a nagy bérház kapujában.</p>
<p>– Nem használ semmit, – motyogta a kutyának – akár visszamegyek
a régi szerzőhöz, akár ujhoz megyek. Fölbizgatnak, kinevetnek s a
vége mindenütt ugyanaz: nem kell a kutyás cseléd.</p>
<p>Egy nagy mészároskutyának volt arrafelé dolga, nagyon sietett,
de a Borbála kutyája előtt mégis megállt, ismerkedni akart vele.
Borbála elkergette, de alighanem váltottak már néhány szót, mert
védencze kedvetlenül rángatta a kötelet, szeretett volna még
mulatni. Amugy is olyan szomoru az élet s a mészároskutya nagyon
jómódunak látszott.</p>
<p>– Szegények vagyunk mi az ilyesmihez, – korholta Borbála – azt
se tudod, lesz-e egy falat kenyered ebédre. Jaj, jaj, jaj, mennyi
baj is van egy ilyen könnyelmü kutyával.</p>
<p>De midőn ez virgoncz hizelgéssel a lábához <span class=
"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span>
dörgölődzött, majd hátsó lábára állva erőnek erejével meg akarta
nyalni az arczát, fölkapta a karjaiba és sirva és nevetve
szoritotta magához:</p>
<p>– Aranyom, drágaságom, én életem, gyönyörüségem, ne félj semmit,
a jó Isten nem hagyja el, a kik szeretik egymást.</p>
<p>És ormótlan nagy, hasadt férficzipőjével elszántan csoszogott az
utczákon végig, ölében a kutyával, a ki lenyalta pergő könyeit.
Nincs a jó istennek más teremtése, a ki a Borbála ványadt,
háromszögletü bagolyarczát olyan szépnek tartotta volna, mint ez a
rongyos kutya.</p>
<p>A helyszerzőhöz érve, Borbála elszontyolodott.</p>
<p>– Most eredj le – szólt komoran a kutyához – és ha kinevetnek,
ne törődj vele.</p>
<p>– A kutyás Borbála! – sivalkodtak a lebzselő konyhahölgyek és
körülfogták őket. – Bodri, psz, psz, kell czukor, Bodri? Hát mi
lesz, Borbála? Még mindig nem kaptak helyet maguk ketten?</p>
<p>– A nagyságák – véli egy kirizsporozott szobamacska – még
látogatóba sem türik az ismerőst, nemhogy a házukba is fogadják.
<span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
"Page_67">-67-</a></span></p>
<p>Borbála türte az ingerkedéseket, szerényen meglapult a pad
végében. Neki a guny jutott, de Bodrinak jó dolga volt, kapott
czukrot, kenyeret, sőt még egy kis szalámihajat is, melyre morogva
vetette magát.</p>
<p>– Legjobb lenne, – szólt mérgesen a kifutó – ha a peczér elvenné
a dögöt, legalább helybe állhatna.</p>
<p>– Jézus Mária! – sikoltott Borbála. – Nem hagyom én, inkább
térden csuszva koldulom végig a várost, de kiteremteném a
váltságát.</p>
<p>– Már pedig, a mig a kutyához tart, addig nem kap helyet.</p>
<p>Borbála csüggedten horgasztotta le vén fejét. Ez már igaz. De jó
az Isten!</p>
<h3>II.</h3>
<p>Hát jó is volt. Megint csak megkisérlették, megint csak elvitte
a kifutó egy nagyságához. Szép, előkelő nagysága, valami török
pongyola volt rajta és az előszoba tele volt aggatva koszorukkal,
szalagokkal, mint halottak napján a virágos bolt. Vállalt Borbála
mindent: fog sütni, főzni, nagymosást <span class=
"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> végezni, a
surolásokat, sikálásokat mind elvégzi, a vasalást is, ha ez a fő,
mert tud ő ám ugy vasalni, mint a puczerájban. Hanem megremegett a
szive, mikor a nagysága mondta:</p>
<p>– Aztán maga elég öreg már, nem is mondom, hogy ide senkinek se
szabad magához járnia, mert félek az idegenektől. Nincs ugyebár
senkije?</p>
<p>Borbála elszontyolodott, a köny is végigpotyogott az arczán.</p>
<p>– De bizony van – motyogta és már fordult az ajtónak.</p>
<p>– Nem szégyelli magát! – kiáltott a nagysága, de aztán
elkaczagta magát.</p>
<p>– Ó kérem, szólt közbe a kifutó, – félreérteni tetszik, egy
kutyát szedett föl egyszer az utczán és attól nem tud megválni.
Pedig tessék elhinni, ilyen okos cseléd nincs több Budapesten és a
kutyája sem csinál semmi bajt.</p>
<p>A nagysága kezdett érdeklődni. Hát mért ragaszkodik a kutyához?
De mikor megértette, hogy a szegény asszony inkább koplal, semhogy
pártfogoltját elhagyja, nagyon meg volt hatva. <span class=
"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span></p>
<p>– Hát jól van, – szólt – fölfogadom magát kutyástul, de meg kell
rá tanitani, hogy ne ugasson, ha valaki jön. Érti? Se éjjel, se
nappal ne ugasson, ha valaki jön.</p>
<p>Borbála szegény térdre esett, ugy csókolgatta a nagysága kezét
és török ruháját. És legyen nyugodt a nagysága, az ő kutyája olyan
okos, mint az ember, nem fog az meg sem mukkanni és aztán tiszta
is, a nagysága tudni sem fogja, hogy kutya van a háznál.</p>
<p>– Hát hol van az a csuda-kutya? Hadd lássam, – kiváncsiskodott a
nagysága, a ki már igen jól mulatott az eseten.</p>
<p>– A gangon van, a rácshoz kötözve. Tessék elhinni, ha majd
szépen ki lesz kefélve, nagyon szép állat is lesz.</p>
<p>Behozta a gangról s Bodri fiatal kutya módjára farkcsóválva
egyenesen a török ruhának tartott s kezdett a szélével
játszani.</p>
<p>– Milyen herczig! – sikongott a nagysága. – Hisz ez nagyon
kedves állat, jaj, be örülök neki! Tudja, Borbála, majd én is
játszom vele. Hagyja itt a könyvét, vagy akár maradjon maga is itt.
És márkája sincs? <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
"Page_70">-70-</a></span> Hisz igy elviszi a sintér! Mindjárt
márkát és szájkosarat is veszünk neki.</p>
<p>A vén Borbála pedig ismét térdre hullott az aranyos nagysága
előtt s megeredt a szeme boldogságos könye.</p>
<p>– Mind a ketten imádkozunk majd a nagyságáért.</p>
<p>– Mind a ketten? Hát a kutya is tud imádkozni?</p>
<p>– Tud – mondja mély meggyőződéssel Borbála. – Mikor rátaláltam
és éhesen, fázva nyöszörgött az utczán, én a pékhez vittem a
kenyeret, hát csak ugy imádkozott a szeme hozzám. Nem én vagyok a
jó isten, mondtam neki, de a jó isten a kutyáját se hagyja el. És
fölvettem s magammal vittem s mivel a nagysága nem akarta
megengedni, hát otthagytam a helyemet. Aztán szépen megtanult
imádkozni. Imádkozz Bodri.</p>
<p>S Borbála ájtatosan letérdelt, a kutya hátsó lábára ülve
szolgált s a fejével bólogatott mindaddig, mig Borbála áment nem
mondott.</p>
<p>– Egy kutyáért – csodálkozott a nagysága – otthagyta a helyét és
azóta sem kapott <span class="pagenum"><a name="Page_71" id=
"Page_71">-71-</a></span> másikat, hisz ezt gyerekéért se teszi meg
más. Nagyon derék asszony maga Borbála, ne féljen semmit, a mig jól
viseli magát, a kutyájának is jó dolga lesz.</p>
<h3>III.</h3>
<p>Hogy jól viselte-e magát? Kora hajnalban talpon volt és surolt.
Reggeli-készités után a piaczra ment Bodrival, a ki csak ugy
feszitett szájkosarában és márkájával s szinte szeretett volna
kutyapeczérrel találkozni. Dolgozott a szegény asszony rogyásig
boldogan és Bodrinak igazán fejedelmi dolga volt. Nemcsak jó ebédet
kapott, hanem a nagysága, a ki, ha a szinháznál nem volt dolga s
vendégei sem voltak, szeretett heverészni, órák hosszat a
szalónjában tartogatta és játszogatott vele. Nagyokat mulatott a
kis állat virgonczságán, s mindenféle hunczutságra tanitotta, hogy
szegény Borbála csak ugy hizott, milyen okos az ő kutyája. Egy
kicsit féltékenykedett is, mert reggel a kutya rögtön a belső szoba
ajtaján kaparászott, szivesebben volt a szalónban, mint a
cselédszobában. <span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
"Page_72">-72-</a></span></p>
<p>– Azért ne hordd fenn az orrodat, – korholta Borbála – mégis
csak szegény kutya vagy és ha a nagyságának eszébe jut felmondani,
hát vége a jó életnek s mehetünk megint ázni-fázni az utczára.</p>
<p>Bodri azonban nem sokat törődött a jövővel és azzal sem
törődött, mikor Borbála a szemére vetette gőgjét.</p>
<p>– Hiszen már alig vagy velem, te rossz kutya, mindig a
nagyságánál vagy, tán azt hiszed, hogy az urasághoz tartozol és én
a te cseléded vagyok? Vigyázz magadra, mert ha én nem volnék, te
sem volnál olyan urisorban.</p>
<p>Télre a nagysága még bundát is csináltatott Bodrinak. Ez már nem
tetszett Borbálának.</p>
<p>– Megkövetem a nagyságát, – szólt – ne tessen ezt a kutyát ugy
elkényeztetni, mert hozzászokik, aztán mégis csak szegény kutya az
istenadta, nem győzném ilyen sorban tartani.</p>
<p>– Menjen a dolgára – szólt mérgesen a nagysága – és ne törődjék
a kutyával. Ugy tartom, a hogy nekem tetszik.</p>
<p>Borbála nem mert szólani, de este megint <span class=
"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> a szivére
kötötte Bodrinak, hogy becsülje meg magát, jöhet egy sorsfordulás
és benne lesznek a nyomorban. A nagysága utóbbi időben már is nem
olyan, mint azelőtt volt.</p>
<p>Bodri az ifjuság könnyelmüségével, a tisztelet minden
megadásával végighallgatta az oktatást, de csak oly szemtelen
meghittséggel ugrott a nagysága ágyára, mintha ehhez joga volna. És
a nagysága meggyurta finom kezével és a paplanába burkolta. Ettől
még el is lustult a kutya és sehogy sem tetszett neki éjszaka a
kuczkóban való alvás.</p>
<p>A nagysága csakugyan nem volt már olyan jó, mint azelőtt, sokat
szidta, kergette, korholta a szegény cselédet, a ki akárhogy
iparkodott, nem tudott a nagysága izlése szerint főzni. Végre is
bekövetkezett, a mit már előre látott, a nagysága fölmondott
neki.</p>
<p>– Ugy-e megmondtam? – panaszkodott Bodrinak. Van egy kis
pénzecském, ne félj, hogy koplalnod kell mindjárt, de az urimódnak
vége és ha megint oly soká nem jutok helyhez, jön a koplalás
is.</p>
<p>Bodrit azonban a küszöbön levő nyomor <span class=
"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> sem tette
komolyabbá, sőt még jobban huzott a nagyságához, a ki vele szemben
ugy viselkedett, mintha nem is mondott volna föl neki.</p>
<p>Mikor a tizennégy nap letelt, Borbála összeszedte szegényes
holmijait és beállitott a nagyságához:</p>
<p>– Csókolom a kezét, nagysága. Ha föl tetszett is mondani, mindig
imádkozni fogunk a nagyságáért, hogy eddig jó volt hozzánk.</p>
<p>A nagysága ekkor fölpattant.</p>
<p>– Mit gondol? A Bodri itt marad. Csak nem engedem őt is
csavarogni? No ilyet; idehozza a kutyáját, megkedvelteti velem,
hogy nem is tudok nélküle élni s most elvinné.</p>
<p>Borbála magánkivül kiáltotta:</p>
<p>– A kutya az enyém! Nem hagyom itt, én neveltem őt fel
keservesen, én dolgoztam érte, engem szeret legjobban, nem hagyom
itt.</p>
<p>– Én váltottam neki márkát, az én nevemre van irva, s ha
mindjárt nem takarodik, rendőrt hivatok.</p>
<p>Borbála rémülten látta, hogy a szegény ember a kutyáját sem
védheti meg a gazdag ellen. Elhallgatott, de nem adta meg magát.
<span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
"Page_75">-75-</a></span> Félszemmel intett Bodrinak, a ki
megértette, s mikor Borbála kinyitotta az ajtót, hirtelen
iramodással kint termett a folyosón.</p>
<p>– Bodri, Bodri! – kiáltott a nagysága, de már késő volt, az öreg
Borbála már kint volt szintén és diadalmasan szaladt a kutyája
után.</p>
<p>– Te édes, hüséges, drága fiacskám te, nem hagytad el vén
anyádat, mindig mondtam, hogy te hü, becsületes kutya vagy, odafönt
tejbe-vajba fürösztöttek, de én az életemet is odaadnám érted.</p>
<p>S boldogan és háladatosan Bodri iránt kereste föl a régi
kvártélyát, a hol szivesen látták, mivel megmondta, hogy helyben
volt és van pénze. Bodrinak azonban nem tetszett a szokatlan
környezet s csak nyugtalankodott, egyet-kettőt vakkantott s mikor
esteledett, kinosan szaladt Borbálához, majd az ajtóhoz és
kaparászott rajta.</p>
<p>– Nem megyünk már oda vissza, kutyuskám, – magyarázta neki
Borbála – de azért ezentul is imádkozunk a nagyságáért, mert jó
volt hozzánk.</p>
<p>Másnap reggel az első ajtónyilásra Bodri kiiramodott és nem jött
többé vissza.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_76" id=
"Page_76">-76-</a></span></p>
<h2>A GYÁRBAN ÉS OTTHON.</h2>
<h3>I.<br />
A gyárban.</h3>
<p>A kendője fülig ér, a sipkája nyakig. Mohuk Sándor nagyon fázós
ember, a pipáját is csak melegitőnek szivja, de csakhamar kiveszi
szájából és zsebre gyüri, mihelyt a gyár kapujához ér. A kapus ur
tiszteletlenségnek venné, pedig amugy is utazik rá a sipkája miatt,
a kendője miatt, minden miatt, mert a kapus ki nem állhatja Mohuk
Sándort.</p>
<p>A mint nagy alázatosan süvegelve beljebb kerül, föllélegzik. A
kapus háttal állt felé, igy nem is rivalt rá. A mint végig megy a
rengeteg udvaron, rozsdás kazánok, kocsironcsok során át, a melyek
körül már foglalatoskodnak ingujjra vetkőzött siket kovácsok,
foghegyről köpnek az utja irányában és azt mondják: <span class=
"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p>
<p>– A bundás!</p>
<p>Hogy miért? A jó isten tudja. Ezek a meztelen karu legények ha
munkába mennek, munkából jönnek, szakasztott ugy vannak bepakolva,
mint ő, mint minden munkás ember, a ki utban van. Mégis csak rajta
akad fönn a kajánságuk, máson senkin. Tán azért, mivel olyan
tutyi-mutyi ember, az orrára van irva, hogy félti a kenyerét, a
gyárigazgatótól csak ugy, mint a gazdátlan kutyától. Azért is
alázatos mindenki irányában és azért is lovagol rajta mindenki.</p>
<p>Az öntő végében van a furó-mühely. Mohuk Sándor még az óriási
szijaknak is hajbókol, mert bizonyos, ha egyszer nem tenné, a
gőzfuró szija megharagudna, derékon kapná és fölforditaná a
rettentő füstös magasságba, a hol a tranzmissziós rudak, kerekek
össze-vissza berregnek, a csattogó szijakat pöndöritve.</p>
<p>A munkás ember isten tudja micsoda módon ugy tudja rendezni a
dolgát (föltéve, hogy nem szakmányban dolgozik), hogy akármilyen
korán kerülne is a helyére, épen csak a gőzkürt megszólalása
pillanatában készült el a munkára. Mohuk Sándor még <span class=
"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> ehez sem
ért. A kik nálánál későbben érkeztek, még bajlódtak a kendőjükkel,
bekecsükkel, a kék bluzzal, melyet legalul hordanak, mikor ő már
állt a furójánál talpig kékben és fülig piszkosan s zavart
pillantásokkal nézte a meginduló szijrengeteget. Ha hozzáfog a
munkához, röhögnek rajta a társak, ha veszteg marad, félő, hogy
rátámad a művezető:</p>
<p>– Mafla, inkább áll és rontja a levegőt, semhogy egy perczczel
előbb fogna munkához, pedig csak kegyelemből tartják, olyan lassu,
mint a nagy óramutató.</p>
<p>Végre rászánja magát, neki áll a munkának. Óriási vaskoczkákba
lyukakat kell furnia. Nem neki, hanem a gőzfurónak. Rongyos munka,
egy ló is elvégezné. A vaskoczkákon szépen ki van pontozva, hogy
hová való a lyuk, a nagyságát a furó szabja meg, melyet a müvezető
illesztett be neki, csak oda kell tenni, el kell szedni a
vasdarabokat, meginditani, megállitani a furógépet, megolajozni a
furót és ügyelni, hogy merőleges irányban lefelé dolgozzék, nehogy
ferdén furja keresztül a vasat.</p>
<p>Mellette ugyanezzel a munkával inasgyerekek <span class=
"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> és
napszámosok foglalatoskodnak, ő az egyetlen géplakatos, a kit erre
a silány munkára fogtak. Lassu, ügyetlen minden egyébhez.</p>
<p>A mint telik az idő, ez is, az is rákiált egy-egy inasra és
kiszolgáltatja magát. Mohuk Sándornak nincs erre való vakmerősége.
A gyomra kezd korogni, de fél a kabátjához lépni és kiszedni belőle
a darab kenyeret, melyet otthon uzsonnára zsebrevágott. Bizony az
uzsonnáját csak akkor fogyasztja el, mikor a szigoru gőzkürt
gőgösen rárivall: takarodj ebédelni!</p>
<p>A napszámosok körülötte, mig a furót igazitják, maguk között
eléggé kedélyesen elmulatnak. Amint a müvezető vagy egyik-másik
mérnök hátat fordit, csufosan összeröfögnek s mindig tudnak az
illetőről valami becsmérlőt mondani. A müvezetőt rozsdásnak nevezik
vörös szakálla és vörös orra miatt, a főmérnökről pedig csak mint a
zsidóról beszélnek. Hogy miért, azt tán fölösleges mondani is.</p>
<p>Aztán beszélnek szoczializmusról, vitatkoznak egymással és
átkozzák a kapitalizmust, meg a gépeket. Mohuk Sándor meg csak
hallgat, <span class="pagenum"><a name="Page_80" id=
"Page_80">-80-</a></span> azaz még hallgatni sem meri őket. Dehogy
is mondaná rozsdásnak a művezetőt, zsidónak a főmérnököt. Sőt ezt
valami kutyaszerü ragaszkodással szereti is, mivel az egyetlen
ember, a ki jól bánik vele. Gondol is arra, hogy meg kellene
tiltani azt a tiszteletlen beszédet, de bizony csak a gondolatnál
marad, sőt az is csakhamar gyáván elpárolog.</p>
<p>Ilyen Mohuk Sándor. A mint ott áll a gép mellett, mintha ebben
több emberies volna, mint ő benne. Gyáva, ügyetlen, bamba és
türelmes. Még csak örülni sem tud, mint a többi, ha fölbúg a
hatórai szabaditó gőzkürt, melynek hallatára egyszerre megáll
minden kéz, a Mohuk Sándorét kivéve, a ki nem meri abbahagyni a
munkát, a mig csak fölötte való embert lát. S a mint aztán mégis
csak összeczihelődik s mig a többiek csoportosan diskurálva,
nevetgélve kifelé tartanak, ő egymagában, félénken az emberek felé
pislogva kifelé bandukol. A gyár nagy kutyája épen csak ő rá veti
magát s a kapus káromkodva nevet rajta és nézi, mint védekezik nagy
alázatosan a hatalmas állat ellenében, könyörögve szólongatva
nevén:</p>
<p>– Neró, Neró! <span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
"Page_81">-81-</a></span></p>
<h3>II.<br />
Otthon.</h3>
<p>Ismerik az ujpesti utat? Ott mennek haza az árnyékemberek. Késő
este feketén hömpölyögnek rajta végig, a villamos kocsik sisteregve
zakatolnak elébök s a levegője több por, mint oxygén. Szomoru
deszka-utczák torkollanak belé s mintha minden ember, mihelyt
ezekbe az utczákba befordul, rögtön utonállóvá válnék, olyan
félelmetes nézni őket, a jámbor gyári munkásokat, a kik nehéz munka
után hazafelé tartanak, fülig csavarva a kendőt, nyakig tolva a
sipkát.</p>
<p>A mint Mohuk Sándor végigmegy az egyik palánk-utczán, az egyik
düledező viskóból egy csaholó kutya szökken elébe.</p>
<p>– Beste lelke, – dörmög Mohuk, s ugy oldalba rugja a hatalmas
állatot, hogy az szükölve bukdácsol keresztül a pocsolyán s vonitva
menekül az éjszakába.</p>
<p>A viskó világos ablakából rettenetes zenebona hangzik ki.
Gyerekek visitanak, asszonyok rikácsolnak. Mohuk Sándor oda toppan
az ablak elé és végig csördit rajta az öklivel. <span class=
"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> Halálos
csönd támad ennek nyomában. Aztán ropogó, sulyos léptekkel végig
recsegteti a deszkát, a mely a nyilt csatorna fölött a viskó
udvarára vezet és lábával egyet rug a nem záró ajtón, hogy az is
ijedten fölpattan.</p>
<p>A konyhában csak a kályhatüz rőt fénye világit, a szobából
félelmes suttogás hangzik még:</p>
<p>– A papa, csitt, a papa.</p>
<p>S a mint Mohuk Sándor benyit a büzös szük szobába, négy gyerek
félénken rá emeli szemét, reszketve járul elébe egy csontig
lesoványodott nyügös asszony, kérlelően félő tekintettel leszedi
róla a sipkát, letekeri nyakáról a kendőt, lehuzza róla a bekecset,
közben pedig a másik, az öregasszony kisuhant a konyhába s mire
Mohuk Sándorról a felesége lehuzta a csizmáját is, ott párolog az
asztalon a leveses tál s Mohuk Sándor morogva kanalaz belőle.</p>
<p>– Só! – orditja egyszerre s az egész nyomoruság fészke
megreszket mérhetetlen félelemben. Csakugyan, elfelejtettek sót
tenni az asztalra, isten legyen irgalmas nekik. <span class=
"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p>
<p>– Azt hittem, – szólt az asszony, (ez a legbátrabbik még), –
hogy ma el is van sózva.</p>
<p>A kanál odacsörömpöl a cseréptányérhoz, tán szét is
repesztette.</p>
<p>– Sót! orditja az ember – s ha még egyszer nem lesz só az
asztalon, nyakadba öntöm a levest.</p>
<p>Az egyik gyerek, tán öt éves, valamit odasug a bátyjának.</p>
<p>– Kuss! – ordit rá Mohuk Sándor s a kis gyerek az ágy mögé bujik
s a falábat harapja, nehogy a zokogása hallassék.</p>
<p>– Megint lármáztatok, hallottam, de hát előbb hadd vacsorázom
meg, majd aztán számolok veletek.</p>
<p>S a mig e fenyegetéstől a gyerekhadnak végtelen fájdalomban és
rettegésben megdobog a szive, a félelmetes ember mérges
pillantással, de a legnagyobb nyugalommal fogyasztja levesét,
hangosat szürcsölve, vastag bajuszát a kabátja ujjával megtörülve,
közben pedig nagyokat huz a vizes kancsóból.</p>
<p>Alighogy végzett a levessel, ott párolog már a főzelékes tál
előtte, közepén egy nagy <span class="pagenum"><a name="Page_84"
id="Page_84">-84-</a></span> darab hussal. Az irigység legyőzi a
kicsinyekben a félelmet. Tágra meresztett szemmel követik a
husdarabok utját a tányértól a szájig, a nyál összefoly szájukban s
mindannyiuk egy gondolattal vivódik; lesz-e ma maradék, a mi nekik
jut?</p>
<p>Mert csak Mohuk Sándor eszik hust ebben a házban, a többinek
csak nagy ünnepkor jut belőle, meg néha, ha tányérján hágy egy-két
harapást.</p>
<p>Az ember az utolsó falat hust a villába szurja, szájához viszi.
Mennyi csalódott remény tünik el e falattal a vastag bajusz alatt.
De a villa egyszerre csak megáll. Mohuk Sándor mérgesen tekint
végig a lélegzetét visszafojtó familián, aztán hirtelen a felesége
felé böki:</p>
<p>– Nesze!</p>
<p>– Csak edd meg! – mondja halkan az asszony, egy
oldalpillantással a gyerekek felé.</p>
<p>– Nesze! – ismétli most már orditva az ember. Az asszony a
kezével óvatosan leszedi a hust és a gyerekek felé huzódik.</p>
<p>– Magad edd meg! – rival rá az ember, – majd kapnak ezek a
kölykök hust, ha öregek lesznek. <span class="pagenum"><a name=
"Page_85" id="Page_85">-85-</a></span></p>
<p>És az asszony lenyeli a falatot, egyre a gyerekekre nézve, a kik
ismét rettegve huzódtak hátra, halk sóhajjal s mig legyüri torkán a
falatot, a tekintete táplálja őket: szinte érzik is, az édes anya
gondolatban hogy osztja föl közöttük a kis husdarabot, de hát
persze, nem teheti meg, mikor apa nem engedi.</p>
<p>– Egy-kettő, éjszaka legyen, – kommandiroz Mohuk Sándor s a kis
szoba egyszerre csak fölfordul, szalmazsákok lepik el a fal mentén
a padlót, piszkos vánkosok lebegnek a levegőben, czipők koppannak a
földhöz s alighogy a családfő maga ágyba feküdt, az asszonyon kivül
teremtett lélek nincs többé a talpán.</p>
<p>– Az a rozsdás ma megint nagyon fölbosszantott, – morogja most
némileg megbékülve Mohuk Sándor, – no de nem türöm már soká, már
szóltam is a zsidónak, hogy vagy a rozsdás megy, vagy én. No hát
nem én fogok menni. Ha a főmérnök ember volna a talpán, már rég
kitette volna a szürét annak a részeg tolvajnak. De hát hiába, az
is csak olyan tutyi-mutyi, mint minden zsidó!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
"Page_86">-86-</a></span></p>
<h2>FÉLLITER BOR.</h2>
<p>Hát megértettétek egymást? Hála istennek. Látod, pajtás, mindig
ilyen sógort kivántam magamnak. Jó kolléga, jó sógor. Aztán olyan
lány, mint ez a Lina – nem azért mondom, mert a feleségem huga,
hanem mert igaz. Az isten is becsületes ember feleségének
teremtette. No de iszunk egy félliter bort. Eredj lelkem, anyjukom,
hozz egy féllitert átellenből, mondd, hogy jót adjon, mert nem
mindennap jutunk ilyen ünnepséghez.</p>
<p>Gyerekek előre, – a bácsi ezentul a Lina néni férje lesz. Hát
idenézz, barátom, látod? Ez az én világom. Ez az öt gyerek. Mint az
orgona, melynek két sipja kitörött. Nyolcz évi házasság alatt heten
volnának, ha kettő meg nem hal. Öt gyerek is sok, de nem lehet ezt
sokallani. Azért az ilyen örömnapon, <span class="pagenum"><a name=
"Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> mint a mai, még mindig telik
egy félliter borra.</p>
<p>Isten áldjon, sógor, koczczints te is, anyjukom. Ni, egy
félpohár bortól hogy elszédült. Hja, barátom, borra nem igen telik
a három korona napidijból az öt gyereknek. De hát mit érne, ha öt
korona napidij volna s egy gyerek sem volna? Hát mondd csak,
barátom, élet az élet, ha nincs kiért élned? Csak keresse hiveit a
grófok között az egy-két gyermek rendszer, én arra való vagyok,
hogy sok gyerek tisztelje emlékemet s bizony nem cserélnék a római
pápával, mert annak nincs gyereke.</p>
<p>Isten éltessen, pajtás! Csak rajta, a menyasszonyod egészségére
– ex! Hallod? Ex! Ha én felhajtom poharamat, te is megteheted,
inkább, mint én, mert te ma még legényember vagy, s ha megesküszöl,
akkor is csak férj leszel, én azonban családapa vagyok s mégis
fölhajtom a poharat, ha hozzájutok. Már tudniillik a boros poharat
értem, mert a keserüség pohara le nem kerül a számról. Haj, haj! De
boldog is vagy te! Megházasodol. Fiatal vagy, a menyasszony szép,
no, ugy-e, hogy szép? Ilyen fiatal teremtést <span class=
"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span> a
magadénak mondani, – nemde, beleszédülsz? Sohse rösteld, pajtás,
magam is igy voltam, ezelőtt nyolcz évvel. A feleségem, akár
hiszed, akár nem, volt olyan szép, mint most a Lina, sőt ugy
rémlik, mintha még nálánál is szebb lett volna. Nono, legalább
nekem szebb volt, s különben is már régen volt.</p>
<p>A gyerekek feküdjenek le. Ne spórolj, pajtás, legfölebb még egy
félliterrel iszunk, de ez az egy is elég lesz. Ni, megmaradt még a
fele is. Hallod, egy kicsit el is bódultam, de az is jól esik, mint
minden, a mihez ritkán jut a szegény ember. Bor! Hehe! Bor! Mikor
én még a törzsasztalnál ültem, mikor még a dalárdában a
szekundbaritont fujtam:</p>
<div class="poem">
<div class="stanza"><span class="i0">«Szép Lenka vár a viz
fölött<br /></span> <span class="i0">Csolnakán a
halász,<br /></span> <span class="i0">Merengve zengi
énekét<br /></span> <span class="i0">S a part felé
vigyáz.»<br /></span></div>
</div>
<p>Hej, ugyanebből a három koronából telt akkor mindenre, mindenre,
mindenre. Ej, vége már annak, azért is igyunk.</p>
<p>Aztán megbabonázott az az asszony. Nézd <span class=
"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> meg jól.
Szegény anyjukom. Hét gyermek anyja. Hát lehet-e olyan, mint
lánykorában volt? Elhiszed róla, hogy szebb volt, mint Lina? Hét
gyermek és három korona. S az első két gyerek kihozta a formájából.
Ma vén asszony, én meg fiatal ember vagyok. Fiatal ember, öt eleven
gyerekkel. Öt éhes szájjal, öt pár meztélábbal, hogy álmatlan
éjszakákon csak ugy tánczolnak körülöttem a lábseregek gyerek
nélkül, de nyitott szájjal, mely czipőért és kenyérért ordit. Pfü!
Nem énekelek én már, kell is nekem dalárda! Szervusz! No, még ezt a
maradékot, aztán – ej, aztán ugy sincs több pénzem borra, tudd meg,
hogy most elittuk a holnapi ebédet.</p>
<p>Sohse bántson. A holnapi ebédnek mindig ma hágunk a nyakára.
Bánom is én! Én már nem bánok semmit. Csak ha olyan legényt látok,
a milyen te vagy, olyan boldog legényt, a ki boldog vőlegény lesz,
akkor, akkor olyan furcsa jókedv száll meg. Ember, mondanám neki,
szeretnéd megcsókolni ezt a szépséges leányzót s azért veszed
feleségül? Pajtás, hát nézd meg ezt a vén csoroszlyát itt, az én
hites páromat, az is ilyen volt, ilyen szép és én olyan bamba, mint
<span class="pagenum"><a name="Page_90" id=
"Page_90">-90-</a></span> te. És te is bamba leszel, mint én,
elveszed a szép lányt, nyomorogsz, nélkülözöl és raboskodol a
hivatalodban, s végül vén csoroszlya ül a nyakadon, öt gyerekkel és
visszafojtja a melledbe még a lélegzetet is, kiszedi a csontodból
még a velőt is. Tüzhelyet alapitsz magadnak, hogy örülhess, ha
kiteszed lábadat abból a nyomorult házból, a hol semmi más nem vár
rád, csak egy csomó éhes száj, egy siránkozó, zsörtölődő, egyre
követelődző vén banya, a ki azon a czimen, hogy valamikor kezet
csókoltál neki, most megkövetelné, hogy áldozatodat lásd benne.
Pajtás, pajtás, én nem tudom, miket mondok most neked, csak érzem,
hogy nyomorult gazember volnék, ha ezt el nem mondanám neked. Azt
mondom neked, ne higy soha senkinek, a ki szegény és azt mondja,
hogy boldog házaséletet él. Komédiáznak, lelkem, komédiáznak, mert
van még egy eladó lány, a kitől szabadulni kell, mert azt hiszik,
hogy a magunk nyügét szabad a másnak a nyakába sózni.</p>
<p>Ember, ha te most olyan józan volnál, a milyen részeg én vagyok,
fognád az irhádat és futnál, futnál, futnál, hogy a lábad se
<span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
"Page_91">-91-</a></span> érje a földet. Te boldog ember, te buta
ember, csábit a sorsom? Nézz engem, ilyen leszel te is. Nézd ezt az
asszonyt, ilyen lesz a te szépséges menyasszonyod. Meg fogod
gyülölni és magadban átkozni, meg fogod utálni s minden
nyomoruságos pillanatban sajog a lelked: kellett ez neked? Oly szép
volna az életed, ha egyedül volnál, minden a tied volna, de igy?
Senki vagy, semmi vagy, semmivé leszel, megesz az asszony és a
gyerek és még jól sem laknak belőled.</p>
<p>Nevetlek, pajtás. Te most azt hiszed, a bor beszél belőlem.
Igaz, józan fővel nem mondanám ezt el, mert nehéz volna a nyelvem.
De a bor az igazságot, az őszinteséget váltja ki belőlem. Ha
megfogadod szavamat, nem veszed el a Linát, az én életemben látod
meg a te jövendődet. De holnap sajnálni fogom, hogy megnyitottam a
szemedet, mert a Linát mégis férjhez kell adni, s ha te nem veszed
el, isten tudja, mi lesz belőle. Láthatod, hogy részeg ha vagyok
is, az eszem megmaradt. Ha nem hiszed, annál rosszabb rád nézve.
Uram istenem, hogy szerettem én ezt az asszonyt lánykorában
<span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
"Page_92">-92-</a></span> s hogy átkozódunk, gyülölködünk
mostanában és adjuk kifelé a tisztes életü családot. Keserü dühvel
támadunk egymásra, mert neki is föllebb áll, neki is van követelni
valója rajtam, mert a nyomoruságba én vittem belé, szegény
szépségét én nyüttem el, a tüdejét én tettem beteggé, éjjel a
gyerekek őt sanyargatták, mig én békén horkoltam. Tudom én azt is,
gyere ide, te szerencsétlen asszony, te, a ki oly némán és ámulva
hallgatod részeg urad beszédét. Nem ujság ez neked, csak ujság,
hogy másnak elmondom. S ugyebár rettegsz, hogy most tönkre tettem
ezt a szép frigyet? Bocsáss meg, te sivár társa életemnek. Nagyot
vétkeztünk egymás ellen, mert szegények vagyunk. Fakó szemedből
hadd csókolom le a könyet, szikár nyakadat hadd fonjam át a
karommal. Tönkre tettél, asszony, de az én hibámból, s isten tudja,
ha most fognád a kendődet, hogy megszabadits magadtól, ha kerekedne
förgeteg, mely messzire sodorna tőled, hogy megmaradna a három
koronám egészen magamnak, talán vissza is sirnálak, s nem izlene a
falat sem, pedig ez nagy dolog. Nem tudom már, mit teszek, mit
beszélek, <span class="pagenum"><a name="Page_93" id=
"Page_93">-93-</a></span> de édes és drága vagy azért nekem minden
keserü veszekedés mellett is és te is, öcsém, ha nem hallgatsz a
szavamra, ha ugy jársz, mint én, ha rongyos, csunya, vánnyadt
sorsod lesz és nem lesz két krajczárod kurtaszivarra miatta, este
mégis csak magadhoz öleled s azt gondolod, ennek igy kellett
lennie, hogy az uristen áldjon meg!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
"Page_94">-94-</a></span></p>
<h2>A KÁNYA.</h2>
<p>Az adjusztálóban négy lány ül és fölszerelik a czukrokat. Az
ötödik benyit hozzájuk, szó nélkül leül s hirtelen sirva fakad.</p>
<p>A négy lány fölrezzen.</p>
<p>– Mi bajod Málcsi?</p>
<p>Málcsi kötényével törli a szemét, majd suttogva, félős arczczal
mondja:</p>
<p>– Kilencz koronás orvosságot hoztam.</p>
<p>Erre a többi lánynak is leesik az álla. Dermedten, szótalanul
bámulnak egymásra, aztán szinte taktusra valamennyiből kitör az
indulat:</p>
<p>– Megveri az Isten!</p>
<p>– Ha koporsóban fekszik, akkor tánczolni fogok!</p>
<p>– A kánya!</p>
<p>– Megint verést kapok otthon, mert nem hiszik el. <span class=
"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p>
<p>– De alig áll már a lábán, hátha most nem teszi?</p>
<p>– A felől alhattok – mondja Málcsi elkeseredve. – Mikor odaadtam
neki a reczeptet, meg az egy koronát, a mi visszajárt a tizből, már
rám kiabált: nem csalsz te együtt a patikussal? Aztán mérgesen
nézett rám és világosan láttam szemében a gondolatot, hogy ezt
bizony megveszi rajtunk. Délután itt lesz, ha négykézláb is.</p>
<p>– Ne is menjünk el ebédre, akkor nem igazithatja az órát.</p>
<p>– Én bizony ebédelek azért, – véli hepcziásan az egyik, az öt
lány között a szépség – ugy is hiába minden, ha a kánya büntetni
akar, talál rá kifogást.</p>
<p>Ez már igaz.</p>
<p>Tizenkettőkor a lányok elmennek s háromnegyed kettőkor már
lihegve a czukrászbolt elé érkeznek. Az udvar felől benyitnak az
adjusztálóba s erükben megdermed a vér. A kánya már ott van s egy
pillantás az órára: az óra negyedhármat mutat. Málcsi még
megfigyeli, hogy az óra alatt szék van, mely nem szokott ott lenni
s a szék porában az öregnek a papucsa nyoma. <span class=
"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p>
<p>Az öreg az asztal mellett ül és pakkolja a czukrokat. A lányok
megállnak előtte, elbüvölve, mint a madár a kigyó pillantásától. Az
öreg rájuk lövelli a csontok közé süppedt szeme pillantását, mely
tánczol rezeg, foszforeszkál. A szája szöglete rángatódzik, rövidre
nyirt fehér szakála remeg. Aztán fölkel, jobbjával az asztalra
csap, baljával az órára mutat s köhögő-rohamba fuló rivalgással
mondja:</p>
<p>– Most kell jönni? Nekem kell dolgoznom helyettetek?</p>
<p>– Háromnegyed kettő van, – mondja nagy bátran Gizi – az óra
rosszul jár.</p>
<p>– Majd ti jártok rosszul, haszontalan naplopók, egy forint
büntetés! Majd megtanitlak benneteket lelkiismeretességre.</p>
<p>– Ugy is tudtuk – szól fullánkosan Gizi s a többivel leül a
munkához.</p>
<p>– Mit mondtál, hány óra van most? – kérdi az öreg
fölemelkedve.</p>
<p>– Háromnegyed kettő, – felel a szájas Gizi – egy perczczel sincs
több, akárki mondja is.</p>
<p>– Háromnegyed kettő? – Ugy, – hápog az öreg. – No hát akkor
igazitsd vissza <span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
"Page_97">-97-</a></span> háromnegyed kettőre. Ha olyan bizonyosak
vagytok benne, hogy háromnegyed kettő van, akkor csak maradjatok
itt, mig szerintetek hét óra lesz. Megfogtalak, ugy-e? Hehehe!
Máskor ne hazudjatok nekem! Fölmegyek.</p>
<p>Erre a szóra Málcsi és Juli, a két legnagyobb lány közrefogja az
öreget, a ki hajdan magas, most mélyre görnyedt testével rájuk
nehezedik, hogy majd kettétörnek. Igy viszi a két lány lassan,
lihegve a levegőt kapkodó öreget a lépcsőkön föl, minden harmadik
fokon megállva s gyülölettel nézvén le reá.</p>
<p>Az előszobában eléjük lép a kisasszony. Egy sápatag szőke leány,
virág van a hajába tüzve és keze tele gyürükkel.</p>
<p>– Ne, ne – tiltakozik az öreg, mikor át akarja venni a lányoktól
a támogatást. – Tegnap fejfájásról panaszkodtál, nem szabad
erőlködnöd. Édes, drága, aranyos kincsem te!</p>
<p>Az öreg hangja szinte forró, a hogy e beczéző szavakat ejti.
Kezébe fogja a lánya kezét, ugy viteti magát a karosszékébe. A mint
ott leül, az ajtó nyilik s egy erős szép fiatalember lép be,
könyvvel a kezében. <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
"Page_98">-98-</a></span></p>
<p>– Béluska, kincsem, – rebegi az öreg – milyen jók vagytok
hozzám.</p>
<p>S a két lány, a mint gyáván kioldalog az ajtón, még látja a
csoportot. Karosszékében a kánya és előtte térden és guggolva a két
gyereke, a kiknek a nyakát átfogja és reszketeg ajkával az arczukat
csókolgatja.</p>
<p>– Azt meg kell hagyni, – véli Mari – a mit rólunk lenyuz, mind
ezeknek rakja félre. Azt mondják, hogy életében nem evett még
czukorsüteményt, mert azzal is szegényebb lenne a pereputtya.</p>
<p>– A Béla urfiról ne mondd, hogy pereputty, az egészen más, mint
az apja.</p>
<p>Biz az egészen más. Négy óra tájt óvatosan bedugja fejét az
ajtón.</p>
<p>– Lányok, adtok czukrot?</p>
<p>– Adunk, adunk! – kiáltják vigan és feléje szaladnak. A fiu
nevetve fogja át a nagy Marit és rápislog a többire.</p>
<p>– Hát neked mért foly az orrod vére? – fordul Málcsihoz, a ki
meg sem mozdul a helyéről.</p>
<p>– Megint megmozdult az óra – szól ez epésen. – Kilencz koronás
mediczina kellett, ilyenkor mindig későn jövünk és egy forint a
levonás. <span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
"Page_99">-99-</a></span></p>
<p>A fiu elképed.</p>
<p>– Nem akartam hinni, – hebegi – de most már hiszem. Nem értem
apát, hogyan képes ilyesmire!</p>
<p>– Nagyon szereti a gyerekeit, – mondja Gizi – hát nekünk kell
viselnünk a költséget.</p>
<p>– Gyerekek, itt a forint, csak ne busuljatok.</p>
<p>S minden lánynak a kezébe nyom egy ezüst forintot.</p>
<p>– De most már vigan legyetek és adjatok czukrot.</p>
<p>Adott mindegyik. A szájukkal adták és nem is a bolt
készletéből.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Éjjel az öreg ur nagyon rosszul lett. Előbb orvost hivtak, aztán
papot. S mikor ez is elment, az öreg ur jobban lett. Mindegyik
kezében egy-egy gyermeke kezét tartogatta, szorongatta.</p>
<p>– Drágáim, édeseim, – rebegi – apátoknak vége, talán a reggelt
sem éri meg. Pedig legalább még öt esztendeig dolgozhatnék, hogy
gazdagok legyetek. Ó Istenem, <span class="pagenum"><a name=
"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> tegnap majdnem öt
forintot adtam ki erre a mediczinára, megspórolhattam volna nektek…
Béluska, édesem, nem lesz bajod a vizsgán? Ugy-e jól férjhez adod a
hugodat? Meg tudtok majd élni abból, a mi van? Ne hagyjátok
meglopni magatokat. Istenem, a sirban sem volna nyugtom, ha nem
lennétek ellátva egész életetekre. Menjetek aludni, fáradtak
vagytok, nem baj, ha nem is látlak már, csak ne ártson nektek az
álmatlanság.</p>
<p>Reggelre az öreg ur halva volt. A lányok zajongva nyitottak be
az adjusztálóba s nyomban elnémultak. A bolt zárva maradt, a
temetés emberei fekete kárpitot vonnak a kapu elé. Marinak a
gyászruhás boltba kell szaladnia, Gizinek az urfi szabójához. A
többi meglapul egy sarokban és félénken bámulnak ki.</p>
<p>– Holnap lesz a temetés?</p>
<p>– Vajjon eladják az üzletet?</p>
<p>– Nem is szenvedett, nem is volt mellete senki. Reggel halva
találták.</p>
<p>– Szegény, ki hitte volna tegnap?</p>
<p>Mari visszajő, Gizi visszajő.</p>
<p>– Szegények, – ujságolják – ugy sirtak.</p>
<p>– Jó apjuk volt, azt meg kell hagyni. <span class=
"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> Szegény
és tegnap még átkoztuk. Pedig hát – talán mégis negyed három volt
már?</p>
<p>– Higyjétek el, a betegsége tette csak olyanná. Szegény öreg ur,
ha ezt sejthettük volna!</p>
<p>Odafönt a két testvér félénken bámul át a halottas szobába.</p>
<p>– Nem nézed meg? – sugja a fiu.</p>
<p>– Nem merem, – sugja a leány. Majd görcsös zokogásban tör
ki.</p>
<p>– Mit gondolsz? A jó Isten meg fog neki bocsátani?</p>
<p>A fiu komoran elfordul.</p>
<p>– Ugy-e nem gondolod? – zokog a leány. – Ugy-e nincs számára
bocsánat?</p>
<p>– Imádkozzunk érte, talán a mi kedvünkért lesz.</p>
<p>– Ó jaj, szegény apa, hát miért is volt olyan szivtelen
mindenkihez.</p>
<p>S a fiu lógatja fejét és sóhajt.</p>
<p>– Szivtelen volt, ezt nem lehet eltagadni.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
"Page_102">-102-</a></span></p>
<h2>NYOMOK A HÓBAN.</h2>
<p>Egy kocsi elindult a vigadóból s megállt az Andrássy-uton a
mondott kapu előtt. Egy mama, egy báliruhás leány és egy fiatal ur
szállt ki belőle.</p>
<p>– Jaj, be szép – szólott a leány – esett a hó.</p>
<p>– Csak gyorsan, gyorsan – unszolta a mama, köpenyét összehúzva –
meghülsz a könnyü báliczipőben.</p>
<p>– Maga pedig menjen a kocsin haza, mert maga is meghül – fordult
a leány a fiatal ur felé.</p>
<p>– Igen – szólt amaz és megcsókolta a mama kezét.</p>
<p>– Isten vele, köszönjük a kiséretet. – Ezzel bucsuzott a
mama.</p>
<p>– Tehát holnap – sugta a báliruhás leány <span class=
"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> s
megszoritotta a fiatal ur kezét, miközben belépett a kapuba.</p>
<p>– Holnap.</p>
<p>Ezt a leány már nem hallotta. A fiatal ur, háttal a kapunak,
önfeledten nézte a havas trottoirt. A mama sulyos czipője mellett
ott látta a kis lány finom lábanyomát. Alighogy besüppedt alattuk a
tiszta hó.</p>
<p>– Hová hajtsak, nagyságos ur? – kérdezte a kocsis a kocsi ajtaja
mellől.</p>
<p>– A pokolba – felelt a fiatal ur s odavetett neki nehány
forintot.</p>
<p>– Ennél is jobb helyet tudok most magamnak – riposztozott az
jókedvvel s már a bakon ült s vigan elkocogott.</p>
<p>Menjünk gyalog. Hány óra is van? Kettő mult. Nevetséges volna
most hazamenni. A sok tisztesség után jól esik egy kis mulatság.
Járjunk a hóban, oly szépen ropog a báli czipő alatt,</p>
<p>Pugris emberek ezek a budapestiek. Ime egy hosszu ut és senki
sem jár rajta. Pedig milyen gyönyörü igy, habos fehér bevonattal, a
nyesett vadgesztenyék ága szépen kristályokkal kirakva, a csúcsos
háztetők, geometriai egyenletességgel kipárnázva. S im előtte
<span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
"Page_104">-104-</a></span> ez a tiszta, érintetlen fehérség,
melyben lerajzolódik a lába nyoma. Sohasem látta szépnek az
Andrássy-utat, aki most nem látja,</p>
<p>Hogy mi köze hozzá, hogy mióta bámulója ő a városi téli
tájképeknek, azt nem tudja. Az ingét átizzadta a vigadóban, ha
kérdezné valaki, hogy mulatott, azt kellene felelnie: sohsem halunk
meg. S hogy abból a kocsiból kiszállott, orra előtt becsukódott a
kapu és ő kicsöppent az aszfaltra, mintha elkomorult volna, mintha
nem is lett volna soha jókedvü. Nézi a fehér havat és keblében
fekete gondolatok rajzanak. De rossz is egyedül maradni.</p>
<p>Legjobb volna hazamenni és egyet aludni a mámorra, mely már
elmult és a csömörletes melancholiára, mely most gomolyog benne. –
Csodálatos. Olyan kékes, világító a levegő, az ember azt hinné,
hogy e fehérségben ujságot is birna olvasni. És fölötte a hófelhős
ég, melyen csillag nem látszik. Egy tiszta világos éjszaka, mely
csillagtalan. Hát nem elég ok ez a melancholiához?</p>
<p>Megrázza magát. Eh, vigye az ördög. Nem azért örült ő két héten
át ennek az estének, hogy álmos macska módjára a kuczkóban
<span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
"Page_105">-105-</a></span> busulva fejezze be. Fütyülve, dalolva,
jókedvvel, vagy legalább is berugva fog csak hazamenni. Eb, aki
busul!</p>
<p>De milyen lompos város is ez a Pest. Minden bolt be van csukva.
Ha csak ez a kocsis kávéház…</p>
<p>Miért ne? Hiszen ugy sem vágyódik tisztességes emberek közé.</p>
<p>Benyit. Milyen bűz, milyen piszok! Nehány asztalnál néhány
részeg ember bóbiskol, előttük sörös palaczkokból egész battéria.
És a kassza körül, az egyik asztalnál fehérruhás, kékszallagos
leányok egy bogban, a kik, mihelyst ő belépett, egyszerre csak
sürögni-forogni kezdenek s alig, hogy leült az egyik asztalnál,
eldefiliroznak előtte.</p>
<p>Még rosszabbra válik a kedve. Hiszen ez még unalmasabb,
szomorubb hely, mint a lakása, épen csak piszkos. Eh, nem ér
semmit, az ember még csak meg sem fojthatja a rossz kedvét.</p>
<p>– Parancsol?</p>
<p>– Téát.</p>
<p>– Én is innám egyet, – szól az egyik fehérruhás leány s melléje
ül. – Szabad?</p>
<p>– Bánom is én! <span class="pagenum"><a name="Page_106" id=
"Page_106">-106-</a></span></p>
<p>– Gyula, egy téát cognaccal. Vagy két cognaccal. Akarom, hogy
maga is igyék.</p>
<p>– Bánom is én!</p>
<p>– De szép szegfűje van. Nekem adja?</p>
<p>– Bánom is én!</p>
<p>Csak akkor rezdült meg, mikor a leány már kezében tartotta a
virágot. Hiszen ezt holnap más valaki fogja tőle elkérni.</p>
<p>– Adja vissza a virágomat, fizetek érte még egy pohár
cognacot.</p>
<p>– Jó. Gyula, hozzon még két cognacot.</p>
<p>Kocczintottak, ittak. Nagyon rossz volt a cognac.</p>
<p>– Honnan jösz? – kérdi a leány s bizalmasan közel vonja a
székét.</p>
<p>– A holdból – felelt kedvetlenül.</p>
<p>A leány kaczag.</p>
<p>– Jaj be kedves vagy! Szervusz!</p>
<p>– Eredj a pokolba – dörmögi, de mégis csak koczintott és
ivott.</p>
<p>A leány most már nem szólt a pinczérnek, csak a szemével intett
s ujból tele cognacos poharak álltak az asztalon.</p>
<p>– De többet nem iszunk, – szólt nyersen s fölhajtotta a poharat.
Már nem is érezte, hogy olyan irgalmatlan rossz. <span class=
"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p>
<p>A leány megfogta a kezét.</p>
<p>– Milyen uri kezed van!</p>
<p>– A váczi-utczán vettem.</p>
<p>– Jaj be jó! Aztán mindent a váczi-utczán vásárolsz?</p>
<p>– Természetes.</p>
<p>– Mi a foglalkozásod?</p>
<p>– Suszter vagyok.</p>
<p>– Nagyszerü, akkor csinálhatsz nekem is czipőt.</p>
<p>Ekkor a fiatal ur a szemébe nézett a lánynak. Rövidesen el
akarta parancsolni az asztaltól.</p>
<p>A leány szeme fekete, csillogó volt és festett ajka biztatóan
mosolygott. Nem valószinü, hogy szépség, de fehér ruhában, kifestve
s a kávéház gázvilágitása mellett nagyon szépnek látszott.</p>
<p>Eh, bolond volnál, ha elküldenéd. Hiszen mulatni akarsz!</p>
<p>Átkarolta a derekát és magához vonta. A lány szabadkozott.</p>
<p>– Később, ha nem lesznek más vendégek.</p>
<p>– Mi közöd hozzájuk?</p>
<p>– Szégyellem magamat. <span class="pagenum"><a name="Page_108"
id="Page_108">-108-</a></span></p>
<p>– Ah, te ártatlanság. Hiszen tudja mindenki, hogy a vonód
szappanos.</p>
<p>– Ó nem, én nem vagyok figuráns. Konzervatóriumba jártam.</p>
<p>– Aztán hogy kerültél ide?</p>
<p>A leány egy pillanatra mintha megváltozott volna, szinte komoran
szólt:</p>
<p>– Ne beszéljünk erről, hiszen mulatni akarunk!</p>
<p>S már ismét nevetett, ugy, mintha egészen el akarná vonni a
figyelmét e témától, átfogta a nyakát és arczon csókolta.</p>
<p>– Akkor pezsgőzzünk.</p>
<p>– Helyes, pezsgőzzünk, a pezsgőnk igazi franczia, nem olyan,
mint a cognac.</p>
<p>A pezsgő szóra a többi lányok fölkerekedtek s mind az asztal
körül tolongtak.</p>
<p>– Mi is kapunk?</p>
<p>– Nem bánom, hanem maradjanak csak ott, a hol voltak.</p>
<p>A szomszéd asztalnál egész kis tivornya kerekedett, a leányok
mohón habzsolták a pezsgőt, a fiatal ur összeütötte poharát a
lánynyal s ivott. A pezsgő valóban jó volt.</p>
<p>A mint letette a poharat, a lelkében ismét elkomorult. Eszébe
jutott, hogy ma már kocintott <span class="pagenum"><a name=
"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> egyszer egy fehérruhás
leánykával, a ki szinte félénken vitte ajkához a poharát, mert ma
ivott először pezsgőt. És olyan különös érthetetlennek érezte, hogy
az a leányka most nyugszik fehér ágyában és édesen alszik, mig ő
itt ül, ezen a piszkos helyen, ezzel a másikkal… Hát miért is nem
folytatódik azonosan az élet, mely azonosan kezdődik?</p>
<p>Mikor második poharát fölhajtotta, elkeseredetten kiáltott
föl:</p>
<p>– Ilyen az élet.</p>
<p>A mit a lány alaposan félreértett s nevetve tette hozzá;</p>
<p>– De lehetne még rosszabb is.</p>
<p>Ezzel kezdődött a mámor. A pezsgős palaczkok egymás mellé
sorakoztak, mint a kocsis asztalán a sörös üvegek és a fiatal ur
kezdett duhajkodni. Nem volt jókedvü, sőt fekete gyásznak érezte a
hangulatját. Mintha kétségbeesett volna, olyanformán enyelgett a
lánynyal, goromba hangon, durva öleléssel és undorral a
lelkében.</p>
<p>– Hazakisérlek, – szólt.</p>
<p>– Jó, még egy üveggel igyunk, aztán mehetünk. <span class=
"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p>
<p>Megittak még egy üveggel és mentek.</p>
<p>A kékes fehérségbe bevegyült már valami tompa pára,
reggeledett,</p>
<p>– Menjünk kocsin – szólt a lány.</p>
<p>– Nem, jól esik a gyaloglás.</p>
<p>És karonfogva mentek az Andrássy-uton.</p>
<p>A kocsiuton tejes kocsik zörögtek végig, az utczasarkokon
be-befordult egy-egy elburkolt szegényes alak, az uri publikumot ők
egyedül képviselték, a mint mámorosan, fázósan egymáshoz simulva
végigmentek a keményre fagyott hón.</p>
<p>– Legyünk egészen állatok, – gondolta magában s a mint lesütötte
a szemét, furcsán érintette, meglátván még az uton a lakkczipője
nyomát, mely egyenletesen, ellenkező irányban, mintha most sietne a
kávéház felé.</p>
<p>– Nagyon fázom, menjünk már kocsin, – rimánkodott a lány.</p>
<p>Nem felelt.</p>
<p>– Ej, te egy csöppet sem vagy türelmetlen, – fakadt ki
kedvetlenül a leány.</p>
<p>Hirtelen karon ragadta a leányt és visszatartotta.</p>
<p>– Ne lépj ide, – szólt szinte durván és megállt. <span class=
"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p>
<p>A kocsi-uttól a kapuig apró lábujjnyomok rajzolódtak a fagyos
hóban, olyan parányiak, olyan könnyüek, mintha egy fehér angyal
tipegett volna ottan. A muzsikus lány ép az egyiket akarta
eltaposni, ez renditette meg. Mintha ez apró nyomoknak szemük
lenne, ugy félt tőlük, ugy szégyelte magát. «Holnap!» csendült a
fülében a kis lány bucsuszava és most már holnap van és ez a kis
lány alighogy fölébred, már ő rá gondol és várja, várja
türelmetlenül.</p>
<p>– Csak nem akarod, hogy itt megfagyjak?</p>
<p>– Nem drágám, hanem ott van egy kocsi, abba te beleülsz és
hazamégy. Itt van kocsira való.</p>
<p>A leány elvette a pénzt és hizelegve unszolta:</p>
<p>– Jőjj te is.</p>
<p>– Eredj!</p>
<p>– A hogy akarod. Jó reggelt, te, te…</p>
<p>És meg akarta csókolni. Elháritotta magától.</p>
<p>– Jó, jó.</p>
<p>A lány visszamosolygott rá s néhány lépésről kaczagva intett a
kezével:</p>
<p>– Szervusz, te… te… balek! <span class="pagenum"><a name=
"Page_112" id="Page_112">-112-</a></span></p>
<p>Ő pedig, mintha elejtett volna valamit, lehajolt és apróra
nézegette a piczi lábnyomokat.</p>
<p>– Mind megvannak, – szólt magában s mintha megváltozott volna a
lelke, vidáman, fütyürészve sietett haza.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
"Page_113">-113-</a></span></p>
<h2>CAMPIS ÉS BOX.</h2>
<h3>I.</h3>
<p>Finfully, a bohócz, végigvágódott az öltöző falóczáján s a
semmibe bámult. Tim és Tom, a zenebohóczok, kipingálták magukat,
August a pálinkás flaskóját konzultálta, mielőtt megint
kibukfenczezett a porondra. A bohócz-garderobeban a hangulat borus
és üzletszerü volt és senki sem törődött a másikkal.</p>
<p>Ekkor nyilt az ajtó s egy elegáns ur lépett be. A zenebohóczok,
a kiknek nem szólt a látogatás, rá sem hederitettek, Finfully
azonban felugrott s nyájas alázatosággal üdvözölte:</p>
<p>– Báró ur, van szerencsém, legalázatosabb szolgája vagyok.</p>
<p>– Nos, Finfully? – szól a báró ur, keztyüs kezét nyujtva a
bohócznak.</p>
<p>Finfully sóhajtott. <span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
"Page_114">-114-</a></span></p>
<p>– Nos, hát igen, báró ur, igaza van. Ez a trükk már nem hat.
Campis és Box lejárták magukat. Átlátom, hogy magamban nem tudok
már dolgozni.</p>
<p>– Tehát áll az alku?</p>
<p>– Igen, báró ur, Campis és Box az öné, ha ugy akarja.</p>
<p>– És mikor?</p>
<p>– Elsejéig még ki kell huznom, akkor letelik a szerződésem.
Nyakamba veszem a világot és töröm valamin a fejemet.</p>
<p>– Derék dolog. Tehát elsején eljövök Campisért és Boxért.</p>
<p>Campis és Box ez este még nem sejtették, hogy el vannak adva. De
másnap már hallották. Este pedig érezték. Campis, hátán a széles
nyereggel, fülei között a bohócz-sapkával, iszonyu sok ostorcsapást
kapott Finfullytól, holott azelőtt csak a levegőben pattogott az
ostor. Box, ugyanolyan szamárfejes nadrágban, mint maga Finfully,
ugyanolyan kakastollas kis sipkával a fején, a nyeregre pattant és
dühösen csaholt Finfullyra, a ki mindenféle gáncsokat vetett neki.
A végén pedig, mikor Finfully egyszerüen torkon ragadja és lerántja
a vágtató lóról, a vonitás <span class="pagenum"><a name="Page_115"
id="Page_115">-115-</a></span> olyan dühösen erősen volt hogy
szinte kilógott a nyelve.</p>
<p>– El vagyunk adva, – szól Box elkeseredve Campishoz.</p>
<p>Campis a jászol előtt állt s komolyan, szenvtelenül
ismételte:</p>
<p>– El vagyunk adva.</p>
<p>– És mi lesz belőlünk?</p>
<p>– Nem tudom, szól Campis – én hátasló leszek, vagy kocsiba
fognak. Később majd fiakkeres ló leszek, végül levágnak és kolbászt
csinálnak belőlem.</p>
<p>– Rettenetes. És én?</p>
<p>– Te? Te eleinte a ház kedvencze leszel s ha jól viseled magad,
az maradsz, mig meg nem öregszel. Akkor vagy megveszekszel, vagy
agyonlőnek.</p>
<p>– És te ebbe belenyugszol? – dühösködik Box.</p>
<p>Campis rámereszti okos szemét és nyugodtan mondja:</p>
<p>– Bele.</p>
<p>– És a gazda? A hüség! Mindegy neked, hogy ki adja az abrakot?
Egyre megy neked, hogy egy idegen fog a kocsija elé, vagy az
parancsol neked, a ki fölnevelt, a ki szeretett, <span class=
"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> a ki a
nyakadat simogatta, a ki sirt, mikor beteg voltál? Nincs neked
szived? Nincs neked becsületed?</p>
<p>Campis végignyult a szalmán. Az istálló során végig mozgolódott
a ló-sokaság. Még az elefánt is elbődült. Valamennyien
együttéreztek Box-szal és megvetették Campist.</p>
<p>Ez pedig rá sem nézve a kutyára, egykedvüen mondta:</p>
<p>– A gazdánk elad bennünket. Szeret minket és én is szerettem őt.
De mivel nem tetszünk már, hát elad, mert élni akar. S ha eladott,
akkor én is szolgálom uj gazdámat, mert élni akarok.</p>
<p>– Én nem hagyom el gazdámat! – csaholt Box. – Én csak egy gazdát
tudok szeretni, szolgálni, s ha az elüz, akkor meghalok, de máshoz
nem szegődöm.</p>
<p>– Ne felejtsd, hogy gazdánk eladott. Ha meghalsz, akkor nem kap
érted pénzt.</p>
<p>– Harapni fogok.</p>
<p>– Akkor visszaadnak és visszakövetelik a pénzt.</p>
<p>– Megszököm.</p>
<p>– Gazdánk becsületes ember. Visszavinne.</p>
<p>– Ismét megszököm. Nem bánok akármit, <span class=
"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> de én
nekem van lelkem és becsületem s nem ismerek uj gazdát. Hü vagyok,
de nem szolgalélek.</p>
<p>Campist ez a beszéd nem hozta ki a sodrából.</p>
<p>– Kedves Box, – mondotta – régi jó társam vagy és értelek. Sőt
irigyellek is, hogy olyan hevesen tudsz érezni. De én tudom, hogy
ló vagyok és te kutya vagy. Nekünk nincs jogunk fogadkozni, érezni,
ragaszkodni és ellenkezni. El fognak bennünket adni és a ki pénzt
ád értünk, az legalább ugy megbecsül, mint az, a ki értünk a pénzt
elfogadja.</p>
<p>– Elég, – kiáltott Box – látom, hogy alávaló vagy. Mától fogva
nem ismerlek.</p>
<p>És az istállón végig megint dobogott a helyeslés. Az elefánt
ormányával megfenyegette Campist és azt trombitálta:</p>
<p>– Rabszolga-lélek.</p>
<p>Campis pedig fáradtan behunyta szemét és aludt nyugodtan, mint a
nyugodt lelkiismeret.</p>
<h3>II.</h3>
<p>Campist a lovász fogta kantárszáron, Boxnak a zsinórját a báró
maga fogta. Finfully <span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
"Page_118">-118-</a></span> bő koczkás nadrágjában mellettük állt.
Átfogta Campis nyakát, a ki szenvtelen türelemmel várt, majd két
térde közé fogva Box fejét, ugy beszélt neki:</p>
<p>– El kell válnunk, Box, vége a szép időnek s a szivem majd
megszakad. De neked jó dolgod lesz, kikötöttem a báró urnál,
föltéve, hogy engedelmes és hü leszel hozzá, mint hozzám voltál.
Aztán együtt maradsz Campissal, s ugy mint eddig, egy istállóban
háltok.</p>
<p>Box nyöszörgött. Magasra emelte orrát és szükölt. Ráugrott
Finfullyra, hogy majd feldöntötte és nyaldosta arczát.</p>
<p>– Nono, – kaczagott a báró és egyet rántott a zsinóron. Box
nyeldekelt és meg hempergődzött a porban. Majd dühös csaholással a
báróra támadt, de az végigsuhintott rajta a kutyakorbácscsal, hogy
csak ugy tüzelt.</p>
<p>– Lassan, lassan, barátom, – szólt a báró nevetve – tudok ám
kutyával bánni.</p>
<p>– Majd megismeri a báró urat, – biztatja Finfully, aztán egyet
ütve Campis hátán, kurtán szólt:</p>
<p>– Most menjetek. <span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
"Page_119">-119-</a></span></p>
<p>A lovász megindult és Campis vele. Okos feje megfordult Finfully
felé, de különben nem árult el semmiféle érzelmességet. Box-ot
ellenben vonszolni, rángatni és korbácsolni kellett, mert
semmiképpen sem akarta gazdáját elhagyni.</p>
<p>– Milyen okos dög, – mondotta a báró – tudja, hogy el van
adva.</p>
<p>És duplákat vágott ostorával az okos dög hátára.</p>
<p>Campist bekötötték egy illatos, tiszta istállóba és Boxot
melléje lánczolták. Szegény lógó nyelvvel zihált. Halálra volt
fáradva és sanyargatva. Az ut második felét egy kocsi hátsó
tengelyéhez kötve tette meg. A báró a kocsiban ült és Box, akarva
akaratlan, sebes ügetéssel igyekezett lépést tartani a vágtató
lovakkal. Ostort nem kapott, de annál mélyebben fájt neki a
szégyenérzet, hogy mennyire meg lett alázva, tehetetlensége
érzetében.</p>
<p>– Szegény, – mondotta Campis és beleharapott a zabba.</p>
<p>Box nem felelt.</p>
<p>– Alszol?</p>
<p>– Nem, – üvölt Box – hanem hozzám <span class="pagenum"><a name=
"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> ne szólj. Ilyen hitvány
lélekkel, mint te vagy, nem állok szóba.</p>
<p>Campis ropogtatta a zabot.</p>
<p>– Barátom, – szólt nyugodtan – a te kiváló lelkeddel mégis csak
ott vagy, a hol én a hitványságommal. Csak verést kaptál, – tette
hozzá – ez az egész különbség.</p>
<p>Másnap Campist megnyergelték és a báró a hátára pattant.</p>
<p>– Pompás, kezes és gyors – szólt lovaglás után megelégedve s
megveregette a nyakát. Majd czukrot adott neki, a mit Campis
engedelmesen fogadott s rögtön összeropogtatott.</p>
<p>– Box! – kiáltott most a báró az istállóba. – Ide jer.</p>
<p>Box ugy tett, mintha nem is hallaná.</p>
<p>– Box! – kiáltott ujra a báró és bement az istállóba.</p>
<p>Box morogva forditotta feléje a fejét s a fogát
vicsoritotta.</p>
<p>– Box! – kiáltott harmadszor a báró.</p>
<p>Ekkor Box mint a villám ráugrott, de nyomban sikitva, behuzott
farkkal meglapult. Az ostor az orrába vágott, hogy csak ugy ömlött
a vére. <span class="pagenum"><a name="Page_121" id=
"Page_121">-121-</a></span></p>
<p>A báró pedig, mitsem tartva fogaitól, egy nedves spongyával
megmosta orrát s megvakarta az állát. Box pedig, a fájdalomtól és a
kapott enyhüléstől megtörve, farkát csóválta s hasával a földet
surolva kuszott a báró lábaihoz.</p>
<p>A báró visszakötötte az istállóba s barátilag fültövön
ütögette.</p>
<p>– Majd megbarátkozol, – szólt szeretettel – most gyógyuljon az
orrod és egyél, finom csirkecsontot kapsz ma, aztán majd holnap
meglátjuk, mire megyünk.</p>
<p>Egy bádogcsészében finom csirkecsontot adott neki sajátkezüleg s
aztán fütyörészve otthagyta őket.</p>
<p>– Fáj? – kérdezte Campis szokott kifejezéstelenségével.</p>
<p>Box megint nem felelt, csak nézte és szaglászta a
csirkecsontokat. Föltette magában, hogy nem eszik, de nagyon éhes
volt s a csont előtte volt. Nem birt ellentállani. Kezdte
ropogtatni őket, lehetőleg halkan, hogy Campis meg ne hallja.</p>
<p>Mikor a lovász meggyujtotta az istállólámpát, Box, a mennyire
láncza engedte, Campishoz közeledett s fölnézett rá. <span class=
"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p>
<p>– Nos, – szólt emez – kibékülsz velem?</p>
<p>– Nagyon jó ember a báró, – mondotta Box csöndesen – megmosta az
orromat s ez olyan jól esett.</p>
<p>– Nagyon jó ember, – szólt Campis. – Finfully is jó volt.</p>
<p>– Eladott bennünket, – szólt Box keserüen – pedig mennyit
dolgoztunk neki!</p>
<p>– Szegény ember, – szólt Campis. – A szegény ember eladja
kutyáját és a gazdag megveszi. Ezt én már régen tudom, de te csak
most tanultad meg.</p>
<p>– Én sohasem adnám el az embert, ha én volnék a gazdája. És a
báró sem adna el engem, ha ugy szeretem, mint Finfullyt
szerettem.</p>
<p>– Hát szeresd ugy.</p>
<p>– Szeretem is. Finfully nem érdemelte meg, hogy szeressem.</p>
<p>Campis ránézett pajtására, okos, nagy szeme hosszan függött
rajta.</p>
<p>– Minek okoskodni? – szólt végre. – Akár igy, akár ugy, mi
háziállatok a gazdánkhoz ragaszkodunk. S te azért nem vagy rosszabb
kutya, ha az ostor és a simogatás szeliditett meg, mintha
Finfullyban csalódtál volna.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
"Page_123">-123-</a></span></p>
<h2>AZ ÖREG NAPOK.</h2>
<p>– Aztán mi lesz belőlem? A mi az apám. S a gyerekeimből? A mi
én. A csontomban fogy a velő, mégsem tudok annyit keresni, hogy a
gyermekeimet is eltartsam, a szülőmet is. Három gyerek, egy apa,
egy anyós. A gazok kiszivták az ő velejét is, aztán odalökték
nékem: most tartsd el, minekünk már nem tud dolgozni. Hát igazság
ez? Engem gazdagított? Én vagyok kénytelen megadni neki azt a
penziót, melyet rajtuk követelhet?</p>
<p>Helyeslő zugás. Csontos Géza az öklével az asztalra csap, aztán
a pohár után nyul. Keserü arczczal, összevont szemöldökkel, a
távolba gondolva kocczint az elvtársakkal és iszik. Majd odatolja
az üres féllitert a korcsmárosnak, a kinek nem kell utasitás.</p>
<p>– Aztán itt van az anyósom. Hát ki lökhetem az utczára? Két
évvel ezelőtt még keresett, <span class="pagenum"><a name=
"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> ma már nem ér semmit. Hát
az ő munkaerejét ki nyütte el? Én talán? A feleségem? Tagjaiba ki
szakasztotta a szaggatást? Mellébe ki ültette a köhögést? A két
lába bénaságát ki okozta? Nem én, nem én, nem én! Tiszteld apádat
és anyádat, jó, helyes. De a hasznát a gazok látják. A vén kutyákat
kilökik, majd tisztelje a fia, meg a lánya.</p>
<p>– Bizony, bizony, – mormogja pipája mellől a cseh arczu
Billinger kárpitos – meg kell csinálni a rokkant-kasszát.</p>
<p>– Csinálják a fityfirity-kasszát, nem a rokkantat. A gyerekeink
megesznek, aztán mi eszszük meg a gyerekeinket. De én tudom, mit
csinálok majd, ha kiesik kezemből a kalapács!</p>
<p>– Hát mit?</p>
<p>– Hát felakasztom magamat – szól csöndesen Csontos s ráborul
kovács-öklére. Helyeslő zugás és a cseh arczu kárpitos megint
himbálja a fejét s a pipája mellől mormogja:</p>
<p>– Bizony, bizony.</p>
<p class="center">*</p>
<p>– Aztán nagyapó is evett hust vacsorára?</p>
<p>– Ettem bizony. Meg az apátok is kapott, <span class=
"pagenum"><a name="Page_125" id="Page_125">-125-</a></span> pedig
még olyan nagy sem volt, mint ti vagytok. Hát nem mindig, mert nem
dolgozott, de ilyenkor a kenyér mellé egy krajczárt is kapott, azon
vehetett magának, a mit akart.</p>
<p>– Jé, nagyapó, aztán mért nem kapunk mi is krajczárt?</p>
<p>Nagyapó sóhajtott.</p>
<p>– Csak rontsa a gyerekeket! – sivalkodik a konyhából Csontosné.
– Bizony nem bánná, ha a gyerekeknek vacsorapénzt kellene adni.
Persze, magának mindegy, egész nap ül a kuczkóban s szakadjon
derékban az ember, hogy vacsora-krajczárokat is teremtsen.</p>
<p>Nagyapó két válla közé kapja a fejét s eltolja magától a
gyereket.</p>
<p>– Csak meséltem, – mondja halkan – a gyerek mesét akart
hallani.</p>
<p>S kis zsámolyát a szoba szögletébe hordva, rátelepszik és meg
sem mukkan. A gyerek pedig odébb áll, kiszalad a kapuba, nézni,
hogy jön-e már apa.</p>
<p>A másik pedig a konyhában ül, csöndben, áhitattal és szagolja a
pörkölt illatát. Ötéves kis fiu is az illattól elkábitva álmokat
álmodik. Ha majd nagy lesz és a gyárba megy, <span class=
"pagenum"><a name="Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> akkor
odaül az asztalhoz és vacsorára megkapja az egész pörköltet, ugy
mint apa. Hej de messze ut van odáig. Szinte sirna, hogy annyi évig
kell várnia, mig ember lesz belőle.</p>
<p>A szobában sötét volt. Éppen csak az ablak mellett lehetett
valamit látni. Egy rongyokkal kipárnázott széket s abban egy öreg
asszonyt. Akkora feje volt, mint egy alma, szeme lehunyva, a szája
nyitva és egyre lihegett, mint a fáradt állat. Olykor a karja
megrándult, olykor a lábával kapált. Kimeredt szeme a semmibe
bámult, nem volt más gondolata, csak magára figyelt, a kezére, a
lábára, meg a tüdejére, melyik van most rosszabbul.</p>
<p>A szoba sötétjéből pedig egyszerre gyereksirás hallik. Nagyapó
odatotyog és rázogatja. Nagyanyó egyszerre megelevenedik. Szeme
üvegesen a sötétbe bámul, két kezével a térdét csapkodja s egyre
rikoltja:</p>
<p>– A gyerek, Mari, a gyerek!</p>
<p>– Csitt! – hangzik a konyhából szinte kommandószerüen és az öreg
asszonyból kiköltözik a lélek. Megint liheg, megint behunyja a
szemét és kapál a lábával.</p>
<p>A gyerek a kapuból berohan. <span class="pagenum"><a name=
"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p>
<p>– Apa jön!</p>
<p>S erre a konyhából a lámpa beköltözik a szobába, nagyapó a kis
gyerekkel a kuczkóba ül, a két nagyobb gyerek az ágy mellé
kuporodik s tágra nyitja orra likait. Az ablak előtt egy nehéz
árnyék vonul el, s a mint nyilik a konyhaajtó, már az asztalon van
a párolgó étel s nagyapó kinosan nyöszörög – csiklandja a pörkölt
illata.</p>
<p>Se szó, se köszönés. Nyomasztó csönd a kis szobában, csak a kis
óra tiktakozása hallik. Csontos Géza, a bizalmi férfiu leveti
kabátját s oda könyököl a tányér elé. Előbb nagyot huz a
palaczkból, aztán nekiesik az ételnek. Az asszony nagyapó öléből
kiveszi a gyereket s szintén az asztalhoz ül. Előtte egy pohár
kávé, meg egy darabka kenyér, azt adja be a gyereknek. S akkor
lassan, félénken, hangtalanul a két kicsi gyerek az asztalhoz lép s
fölmarkol négy darab kenyeret. Egyet-egyet odaadnak a nagyapónak,
nagyanyónak, aztán különös hangverseny fejlődik. A száraz kenyér
csak ugy csattog az éhes szájakban. A gyerekekében könnyen és
gyorsan, az öregekében kinosan, nyikorogva. Közbe pedig csörömpöl
Csontos kezében a villa, a <span class="pagenum"><a name="Page_128"
id="Page_128">-128-</a></span> pohár, a tál, a mint oldalt hajtja,
hogy a pörkölt levét kanalazza. Az asszony meg csöndben dugja a
gyerek mosolygó kis szájába egyik darab kávés kenyér után a
másikat.</p>
<p>Az ember gyorsan eszik, étvágygyal és méltósággal. Szeme
szigoruan, uri szabadsággal néz körül. A gyerekek azonban még
gyorsabban esznek, s mire apa vacsorája feléig ér, ők már végeztek
a kenyérkéjükkel. S a szájuk kinyilik s a szemük odatapad apjuk
villájának a hegyére. Követik a tálba, látják, mint czikkázik
válogatosan a hus- és krumpli-darabok között, mig valamelyikre
lecsap s ives uton apa szájához vezet. A mint egy-egy falat ott
eltünik, a gyerekek nagyot nyelnek, aztán ujból kezdődik a villa
utja. Közben az ember hatalmas falatot vág a kenyérből, ilyenkor a
gyerekek megrázkodnak.</p>
<p>A kuczkóban pedig nagyapó még birkózik a maga kenyerével. Egy
kőkorsó van mellette, abból minden falat után iszik, hogy a
kenyeret csuszósabbá tegye. Közben a morzsák megakadnak torkában s
nagyokat krákog és köhög, hogy szegény melle csak ugy remeg belé.
Az öreg asszony csak a belét szedi ki a kenyérnek s száját szélesre
huzva nyomkodja <span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
"Page_129">-129-</a></span> magába, miközben szinte őrjöngő
pillantásokat vet a gyerek kávés poharára.</p>
<p>Csontos Géza pedig végül kanyaritó mozdulatokkal kimártja
kenyérrel a tál fenekét, aztán leteszi a villát. Négyfelől mély
sóhaj szakad ki négy emberből. Nagyapóéból szinte hörögve, a gyerek
tátott szája lecsukódik, az igézet megszünt, most csak a tálat
kémlelik, nincs-e benne maradék. Nincs. A kis lány kiviszi s a kis
fiu irigykedve látja, a mint mutatóujja bütykét végigsurolja rajta,
aztán lenyalja.</p>
<p>Csontos Géza hátradől a székén és kiveszi pipáját.</p>
<p>– És te? – szólal meg most.</p>
<p>– Már ettem – felel az asszony.</p>
<p>Rendben van. Az ember rágyujt a pipára, s ekkor a hangulat
megváltozik. A gyerekek előbujnak s szabad hangosan beszélniök is.
Nagyapó nyeli a füstöt, nagyanyó köhög tőle. Csontos Géza most
ölébe veszi a legkisebb gyereket, a ki belemarkol a bajuszába. Az
asszony pedig vigan meséli, mi történt, mi nem és hogy anyóval ma a
kórházban is volt.</p>
<p>– És mit mondtak?</p>
<p>Az asszony nem állhatja nevetés nélkül. <span class=
"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p>
<p>– Mit? Hát azt, hogy jól táplálkozzék és legyen sokat a levegőn…
hahaha!</p>
<p>– Hahaha! – kaczag Csontos ur. – Hahaha – kaczagnak a gyerekek,
hogy szinte belekékülnek. – Hehehe – kaczag nagyapó és szeme szinte
boldogan csillog.</p>
<p>– Hihihi! – kaczag az öreg asszony is és ész nélkül veri a
térdét.</p>
<p>– Nem volna jobb nyaralni menni? – kaczag Csontos Géza, a
bizalmi férfi. – Mért nem rendelte mindjárt Budakeszit?</p>
<p>Erre igazán nem tudnak magukhoz térni a nevetéstől. Az öreg
asszony egyre rikoltja:</p>
<p>– Igen, Budakeszi, hihihi, Budakeszi!</p>
<p>Nagyapó kitámolyog a kuczkóból s a könye csordul, amint
ismétli:</p>
<p>– Budakeszi… és talán csibehust vacsorára…</p>
<p>A fiatal asszony pedig magasra lóbálja legkisebb gyerekét és
danolászva mondja:</p>
<p>– Hallod? Ha öreg leszek, vigyél friss levegőre, te rossz
gyerek. Ugy-e?</p>
<p>S az édes anyja felé fordul. Harmincz évvel fiatalabb, de a mint
igy szembenéz vele, kitünik a két nő hasonlatossága. Harmincz év
mulva csakugyan olyan lesz.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_131" id=
"Page_131">-131-</a></span></p>
<h2>EZÜST MENYEGZŐ.</h2>
<p>A hangulat ünnepi, de egyszersmind jókedvü. A hosszu asztalon az
ünnepelt pár elnököl. Előttük az óriási nászbokréta. Szemközt velük
egy kövér, közönséges ember ül, a ki duzzadt arczába hunyoritva
szemét, ravasz vigyorgással el-elkiáltja magát:</p>
<p>– Éljen a vőlegény, éljen a menyasszony, éljen az ifju pár!</p>
<p>És nagyokat nevet az elmésségén és az ifju pár is mosolyog és
fejükkel bicczentve, nagyon sikerültnek és furcsának találják az
elmésséget.</p>
<p>A mint hogy elmés volt minden. Az üzleti személyzet – szintén
ott ül a hosszu asztal végén – megfösttette a szeretett ifju párt
olajban, a legujabb fotografiák után. Ott áll a hórihorgas ember
előrehulló, aszott fejjel, arczcsontján puffadt ránczczal, mig az
orczák <span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
"Page_132">-132-</a></span> befelé estek a fogatlan állkapcsok
közé. Szürkén, betegen, ránczos homlokkal és mérges komolyságu
nézéssel. Mellette a nagyságos asszony, feltornyosított, puderes
hajjal hogy őszülése ne lássék, erősen befüzve, hogy melle
kidülledt, kicsinyen, tömzsin és elhizva, aránytalanul rövid
lábakkal. Selyemruhában, tele ékszerekkel s félkezét ura karjába
rejtve, félkezét meg a háta mögé dugva, mivelhogy a keze ő
nagyságának nagyon nagy.</p>
<p>A gyerekek viszont megfösttették édes szüléjüket – szintén
olajban – a régi menyegzői fotografia után. A férfi magasan,
délczegen, duzzadt, piros arczczal és győzelmes, friss szemmel,
kifent, fekete bajuszszal, egy nagyon csinos, nagyon önérzetes
vőlegény. Félkarját a menyasszony dereka köré fonta birtokba vevő
biztossággal, s a fehér ruhás menyasszony hozzá simul, – egy
karcsu, vékony gyerekleány, fátyolos, nyugtalan, őzszemekkel,
vékonyka ajaka félig nyitva, ugy bámult a fotografus gépbe. A két
kép egymás mellett lóg a falon és mindenki nagyon sikerültnek
találja az összeállítást.</p>
<p>– Most is olyan vagy, mint voltál, – <span class=
"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> mondja
a humoros bácsi, csak valamivel öregebb, soványabb és csunyább
vagy, hahaha.</p>
<p>A gyerekek rajongva néznek szüleikre. Büszkék, hogy az ő apjuk
és az ő anyjuk olyan öreg és ünnepelt. A gyerekek között van
Linácska vőlegénye is, egy czvikkeres szőke ügyvéd, a ki egyre
menyasszonya kezét paskolja s az asztal alatt valószinüleg a lábára
is hág. Most egy kicsit izgatott, mert neki kell a legszebb
köszöntőt mondania, mint ügyvédnek és mint vőlegénynek egyaránt
hivatása lévén a szónak uralma.</p>
<p>Ki is vágja. Az előtte ülő párt példának választja a maga
családi boldogsága számára. Ernyedetlen szorgalom, nagy gyöngédség
és hüség, a mi nem olyan nehéz, hiszen az ő imádott menyasszonya –
lelkes, meleg kézszoritás a piruló, könyes szemü szép leánynyal –
édes leánya annak a csodaasszonynak, a ki kerek huszonöt esztendőt
ezüstözött már meg és további huszonöt esztendőt meg fog
aranyozni.</p>
<p>Ez a gyönyörü ötlet egyszersmind befejezés volt és tapsra
ragadta az egész ünneplő közönséget. A fiatal ügyvéd a siker
pirjával az arczán izgultan ül le s a kis szégyenkező <span class=
"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span>
menyasszony ezuttal önfeledten hozzásimul. A mit a vőlegény nem
hagy annyiban, hanem heves csókot nyom a menyasszony arczára, a ki
sikolt és a csók helyét keszkenőjével még pirosabbra dörzsöli.
Ennek ellenében a vőlegény kap egy hálás, meleg csókot az ünnepelt
mamától, egy szerető vállveregetést a papától, s a mint sorba jár
poharával, az összes bácsik megölelik, s az összes nénik
megcsókolják. Elolvadva, de megelégedetten ér vissza a helyére.</p>
<p>Ekkor fölemelkedik az ünnepelt férfiu, jobbkeze elrévedezve nyul
a pohár után, balja két ujja közé fogja az állát, aztán megszólal
lassan, akadozva s gyomorbajos hangján a következő beszédet vágja
ki:</p>
<p>– Tisztelt hölgyeim, uraim, szeretett gyermekeim, barátaim, ti
is kedves barátaim, a kiket szerencsém van üzletemben
foglalkoztatni! Nem vagyok szónok és nem találok kellő szavakat a
ragaszkodásnak és szeretetnek előttem szólott kifejezéseinek
megköszönésére. De ti ismertek engem, s körülbelül gondolhatjátok,
hogy egy magamfajta embernek mi mondanivalója lehet a jelenlegi
helyzetben. Igenis, mikor a mai napon ezen a <span class=
"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> helyen
ülök, elégedetten és önérzettel tekintek vissza a lefolyt időre.
Elégedetten, mert ezelőtt huszonöt évvel jól választottam, az a nő,
a ki akkor menyasszonyom volt, a lefolyt idő alatt mindig olyannak
mutatkozott, a milyennek álmaimban képzeltem a jó feleséget és jó
családanyát. Mindig hüséges, szorgalmas és szerető nőm volt, jó
gazdasszony és takarékos és az üzletben ugyszólván a jobbkezem.</p>
<p>(A hölgyek aprókat pislognak, az ünnepelt nő merően maga elé néz
és a következő mondatnál szeméhez szoritja zsebkendőjét. A férfiak
komor meghatottsággal bólogatnak, a fiatalok áhitatos merevséggel
bámulnak maguk elé. A vőlegény pedig gondolja: az érzelem kész
szónokká teszi a papát!)</p>
<p>– Mi lett volna belőlem és családomból, ha nem ilyen a
feleségem? Ne is kérdezzétek, szeretett közönség. Sohasem lett
volna belőlem az, a ki vagyok. Mert, kedves barátaim, a kik most
üzleti alkalmazottaim, én nem röstellem bevallani, sőt büszkén
hirdetem, hogy ezelőtt huszonöt évvel nekem a Dob-utcza és
Kereszt-utcza sarkán volt a boltom és segédet nem tartottam. Apró
szabómesterek <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
"Page_136">-136-</a></span> voltak a kuncsaftjaim és én
sajátkezüleg szolgáltam ki az inasokat. És az a nő, a ki most a
legjobb társaságban is mutatkozhatik, ha otthon elvégezte a házi
dolgokat, eljött a boltba és segitett nekem kiszolgálni. Nem éltünk
könnyelmüen a mának, hanem garast garas után félretéve, dolgoztunk
és nélkülöztünk, hogy előbbre vigyük az életben s ha majd öreg
napjainkban nem tudunk dolgozni, ne legyünk terhére senkinek, s ha
édes drága gyermekeink megnőnek, ne kezdjék ott az életet, a hol
mi. Igenis, a nagy czég, melynek egyedüli tulajdonosa vagyok s mely
huszonöt alkalmazottnak ad kenyeret, a Dob-utczában látott
napvilágot, erről mindenki meggyőződhetik a kereskedelmi
törvényszéknél, mert a czégem már akkor is bejegyzett czég
volt.</p>
<p>(Az alsó asztalon, az alkalmazottak között ámuló mozgás.
Bernstein ur, a ki öregebb a princzipálisnál s maga is önálló volt
s Gombos urat már harmincz év óta ismeri, tanuskodóan bólogat
fejével: csakugyan, ő látta a Gombos Ignácz firmát a
Dob-utczában.)</p>
<p>– Ma pedig, tisztelt ünneplő közönség, ha visszatekintek a
lefolyt huszonöt évre és <span class="pagenum"><a name="Page_137"
id="Page_137">-137-</a></span> annak eredményeire, jogos önérzettel
mondhatom: a jó isten megáldott engem és én ezt szeretett nőmmel
együtt megérdemeltem. És szeretett nőm ma sem olyan, mint a többi
asszony, ma is szerény és takarékos és ma már szeretném, ha kevésbé
szorgalmas volna, mert vittük annyira, hogy az életet élvezni is
megengedhetjük magunknak. Te pedig, drága leányom, a ki nemsokára
szintén egy férfit boldogitani hivatva leszel, végy példát
anyádról, az én szeretett nőmről és iparkodjál minden tekintetben
hasonlitani hozzá. Ezzel akartam az ovácziót megköszönni.</p>
<p>Szem nem maradt szárazon. Az egész társaság olyan meghatott
volt, hogy kocczintani is elfelejtettek. A vörös humorista szó
nélkül megszoritotta a szomszédja kezét, az ünnepelt felesége férje
vállára hajtva fejét, csöndesen sirt, a vőlegény ajkához vonta
menyasszonya kezét és édes nézéssel suttogta:</p>
<p>– Igen, nekünk is ilyen szép lesz az ezüstlakodalmunk.</p>
<p>De végre is a meghatottság átengedte helyét a vidám lakodalmi
hangulatnak.</p>
<p>– Táncz! – kiáltotta egy fiatal cousin <span class=
"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> s a
társaság nagy robajjal fölkerekedett, az asztalokat oldalt
lóditották s három szál czigány rázenditett a csárdásra. A
humorista az ünnepelt nőt vitte tánczra, az ünnepelt férfi azonban
elnéző mosolylyal az öreg urak közé vonult és az üzleti
viszonyokról vitatkozott.</p>
<p>Már hajnalodott, mikor a mulató társaság eloszlott. Ki melegen,
ki alázattal kivánt még egyszer sok szerencsét a mai naphoz. A
humorista még egyszer hunyoritott a szemével:</p>
<p>– Ideje, hogy végre egyedül lehessetek.</p>
<p>A gyerekek is sorba elébük járultak s még egyszer megcsókolták
szülőjüket. A vőlegény ügyvéd is elbucsuzott, némán, csak
hosszantartó kézszoritással fejezve ki érzelmét.</p>
<p>– Most feküdjünk le – mondja Gombos ur ásitva.</p>
<p>– Bizony alig állok a lábamon – mondja Gombosné.</p>
<p>Ahogy a sulyos butorzatu hálószobában magukra maradtak, a
ragyogó ebédlő után a kétes világitásu éjjeli lámpa mellett, a két
emberen különös elfogultság vett erőt. Az asszony lesütötte szemét,
az ember végigsimitotta <span class="pagenum"><a name="Page_139"
id="Page_139">-139-</a></span> fakó homlokát, mintha valami nem
jutna eszébe. Egyik sem tudta, mi lelte s végül erőszakkal lerázván
a sajátságos érzést, vetkőzéshez fogtak és lefeküdtek.</p>
<p>– Jó éjszakát – mondja Gombos ur és kezével a feleségéé után
nyul.</p>
<p>– Jó éjszakát – suttogja az asszony, s a két kéz
összekapcsolódik.</p>
<p>S ekkor Gombos ur simogatni kezdi azt a kövér, gyémántgyürüs
kezet s szivében melegség gyul.</p>
<p>– Édes angyalom, – mondja – az az igazi ünnep, hogy igy egyedül
vagyunk, mint régen és én most is ugy szeretlek és mindig
szerettelek. Öreg bajtársam, szegény, nem volt részed sok örömben s
az ifjuságunk elmult, de azért soha más asszonyon nem járt az eszem
és ez is ér valamit, ugy-e?</p>
<p>Az asszony halkan a párnába sir. Igy fogja át félkarjával az ura
nyakát, ez meg vigasztalja.</p>
<p>– Ne sirj, édes feleségem, nem éltünk hiába, a gyermekeink már
élvezhetik a mi munkánkat és mi nem haltunk még meg. Tudod mit?
Megyünk nászutra, ezüst nászutra. Jó? <span class=
"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span></p>
<p>Az asszony csak egyre sir. S az emberben nyugtalankodni kezd az
érzés, ez a sirás nem olyan, mint a lakomabeli meghatottságé
volt.</p>
<p>– Mi lelt, drágám? – kérdi megrettenve.</p>
<p>Az asszony közelebb vonja az öreg ember fejét és csókkal és
könynyel áztatja.</p>
<p>– Mi lelt, szólj? Ne sirj – dadogja ez nyugtalanul. – Mért
sirsz?</p>
<p>S a kövér asszony görcsös zokogásban tör ki s fuldokolva,
szakadozottan mondja:</p>
<p>– Olyan boldog vagyok, Ignácz, ma először… mióta együtt vagyunk…
nem az üzletről beszéltünk.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
"Page_141">-141-</a></span></p>
<h2>MUNKA NÉLKÜL.</h2>
<p>A mint szombaton este Gáspár piszkos kék zubbonyában haza ment,
semmiképen sem látszott rajta, hogy fölmondtak neki. Egy nagy tál
vizben hagyta teste kormát és átöltözködött kék posztóruhájába,
kivette ládájából aranyóráját, aranylánczát és ment mulatni a
korcsmába.</p>
<p>Ott aztán kipakolt, hogy a gazember művezető, meg a mérnök.
Rossz vége lesz annak. Már ő is keresztül akarta bökni a
vaslyukasztóval, de még türtőztette magát, majd megteszi más.
Különben is nem bánja; ott kap munkát, a hol tetszik. Olyan munkás
mint ő!</p>
<p>Aztán belemerültek a szoczializmusba, meg a sörbe. Mentül több
sört ittak, annál gonoszabb lett a társadalom. A tizedik kriglinél
már csak az anarchia segithetett rajtuk. Éjfél <span class=
"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> jóval
elmult, mikor a korcsmából átmentek a kávéházba – sört inni.</p>
<p>Tiz óra is elmult reggel, hogy felébredt. Nagyon nyomorultul
érezte magát és eszébe jutott, hogy fölmondtak neki. Nézte a
pénzét, s öt forint hiányzott belőle, összesen pedig tizennyolcz
volt. Öt forint kosztra, nyolczvan krajczár lesz a mosás, két
forint a ráta az aranyórára, a szabó is fog jönni, aztán meg ma
délután, ma este és az egész héten át, a mi kell: sör, dohány –
bizony csak nyomorult az élet.</p>
<p>De délután mégis csak ott volt Csillag Julisnál, kék
posztókabátjában egy óriási szál bazsarózsa is nyilt. Hetykén a
foga közé szoritotta virzsiniáját, ugy mesélte:</p>
<p>– Te Julis, fölmondtak a gyárban.</p>
<p>– Jézusom, – szörnyülködik ez, – már most mi lesz?</p>
<p>– Hát megyünk a Mexikóba, mi más legyen? Két hét a fölmondás,
lelkem, addig ráérünk gondoskodni.</p>
<p>– Rossz az idő – véli a Julis anyja, a ki az asztalnál kötöget –
jobb volna elspórolni azt a kevés pénzt.</p>
<p>– Ugyan, Csillagné, az ember egész héten <span class=
"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> át
odaadja a bőrét másnak s vasárnap egy kicsit ki se mulassa
magát?</p>
<p>– De azért, Gáspár, ma takarékosabbak leszünk, nem eszünk a
Mexikóban.</p>
<p>– Azt csak bizd rám – véli az idegesen – spórolj te csak a
magadéból. Gyere!</p>
<p>És akkora mulatságot csaptak a Mexikóban, hogy még a Julis szép,
rózsaszinü perkálruhája is bőven kapott a sörből.</p>
<p>– Veszek neked másikat – vigasztalta a legény az elszontyolodott
leányt – azért, hogy fölmondtak nekem, vagyok olyan legény, a ki
voltam.</p>
<p>Hétfőn reggel fekete rosszkedvvel ment a gyárba. A kapuban várta
már a rátás ember.</p>
<p>– Ma nem fizetek – szólt rá – fölmondtak a gyárban.</p>
<p>– Az se baj – véli az – majd jövök a jövő héten.</p>
<p>– Derék zsidó ez – gondolja magában Gáspár – vár ez majd a jövő
héten is.</p>
<p>A kvártélyos asszonynak sem fizetett s azzal okolta meg, hogy
fölmondtak neki. Majd ha uj munkába áll. Ott majd többet is
kap.</p>
<p>A rákövetkező szombat és vasárnap ép igy telt el. Csak Csillagné
kérdezte tőle: <span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
"Page_144">-144-</a></span></p>
<p>– Nem nézett még munka után?</p>
<p>– Ráérek arra, majd ha nem lesz.</p>
<p>És a Julis könyörgött neki az utczán:</p>
<p>– Ne menjünk ma mulatni, spórold el a pénzt.</p>
<p>– Ugyan ne fecsegj már és ne rontsd a kedvemet. Nem fogok éhen
halni.</p>
<p>A rátás ember pedig fölhuzta a szemöldökét.</p>
<p>– Már, kedves barátom, nekem is kell a pénzem. A jövő hétnél
tovább nem várhatok.</p>
<p>– Szaladhatsz utána, – gondolta magában, de csak nagy morczosan
állt a munkához és irigyen nézte társait, a kik a jövő héten nem
lesznek faczérok.</p>
<p>Mikor ez a hét is letelt, titkon reménykedett, hogy a
munkavezető odaszól neki:</p>
<p>– No, Gáspár, ha maradni akar, maradhat, mivel sok a munka.</p>
<p>Noha tudta, hogy elv a gyárnál, senkit meg nem tartani, a kinek
egyszer már kiadták az utat.</p>
<p>Az utolsó béréből aztán törlesztett valamit a kvártélyra, meg a
kosztra. Alig maradt elegendő pénze estére, meg másnap délutánra.
<span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
"Page_145">-145-</a></span></p>
<p>De azért vigan állt be Julisékkoz és csörgette zsebében nehány
ezüst forintosát.</p>
<p>– Van itt pénz, Csillagné, valahogy ki ne nézzen a házából és
lesz is mindig, a mig bajusz nő az orrom alatt.</p>
<p>– Jó lesz munka után nézni, – vélte az öregasszony a szokottnál
ridegebben, majd ráförmedt a leányára:</p>
<p>– Aztán vigyázz, hogy meg ne szóljanak!</p>
<p>– Ugyan miért? – kérdi Gáspár.</p>
<p>– Hát mert egy becsületes leánynak egyedül menni a legénynyel,
nem épen növeli a becsületét.</p>
<p>– Ejha, de későn jutott ez magának eszébe!</p>
<p>– Jobb későn, mint soha – mormog még az asszony, de nem mer a
legényre nézni. – Hát csak menjetek isten hirével, én nem szólok
bele a dolgotokba.</p>
<p>Az esetet nagyon zokon vette a legény.</p>
<p>– A mig pénzem volt, – mondta – nem törődött anyád a
becsülettel, de most, hogy munkám nincs, menten kitenné a szürömet.
De csak ne féljetek semmit, lesz nekem mindig pénzem, nem fogok
tőletek kölcsönkérni. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id=
"Page_146">-146-</a></span></p>
<p>És olyan elkeseredett szilajsággal mulatott, hogy éjfél régen
elmult, mire Julist a kapujáig kisérte. Pedig máskor tizenegykor
mindig haza szokta már vinni.</p>
<p>Hétfőn délig aludt.</p>
<p>– Faczér vagyok, – gondolta magában – most legalább kipihenem
magam.</p>
<p>Tudja isten, mintha az önérzetét adta volna cserébe a
munkakönyvért, melyet kikapott. A kvártélyos asszonyra nem mert
ránézni, pedig máskor is maradt adósa. Mikor a kiskorcsmába ment, a
gyár közelébe, a régi pajtások közé, hangosan dobogott a szive:
hátha nem akarnak enni adni neki? Pedig a zsebében volt még annyi
pénz, a mennyi egy ebédre kell. És szinte hálát érzett a korcsmáros
iránt, mikor az barátságosan rászólt:</p>
<p>– Aztán hozzám ne legyen azért hütelen, ha ujra munkába áll.</p>
<p>Meg is fogadta, hogy akár Ujpestről is ide jár majd kosztolni,
legalább is vasárnaponkint.</p>
<p>A többi munkába ment, ő meg szétnézett az utczán: mihez fogjon?
De jó volna, ha Julisnak nem lenne munkája. De nyolcz óra előtt
haza nem kerül az a paszománt-gyárból. Igy hát egymagában ment a
városligetbe. <span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
"Page_147">-147-</a></span></p>
<p>Fa tövében, süppedékes gazban csapatosan kékellett a földön a
munkátlan munkások sokasága. Végignézett ünneplőjén, szeretettel
megbillegette az aranylánczát, ugy adott hálát istennek, hogy nem
olyan, mint amazok. Rajta meg sem látszik, hogy faczér, még az sem,
hogy munkás. A guvernántok, a kik a gyerekekkel játszadoznak,
bizonyosan jogásznak is nézik, a miért hétfőn, munkanapon, a
városligetben sétál, pálczával a kezében.</p>
<p>Odaállt a Barokaldi bódéja elé és együtt röhögött a többivel a
clown tréfáin. Be-betekintett a czifra ördögmotollákba és az egyik
fehér cselédet meg is forgattatta rajta. Hallgatta a látványos
bódék kikiáltóit s erősen küzdött a kisértéssel, hogy a szavára
hajoljon s lenyomjon tiz krajczárt a belépti dijért. Egészben pedig
majd elszédült, látván, hogy mennyi faczér munkás gyülemlik össze
ezen a téren és mindegyik mintha mulatna. Ugyan miből élnek ezek az
emberek?</p>
<p>Másnap reggel már nem türte a henyélést. Korán reggel megvárta
Julist a kapunál és elkisérte a munkába. Bemenni nem mert hozzá,
valamiképen röstelkedett az öreg asszony előtt. Még délelőtt
benézett vagy három <span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
"Page_148">-148-</a></span> helyütt, de nem kapott munkát. Nézzen
ide a jövő héten, addigra előjegyzik. Bizony kellemetlen nap
volt.</p>
<p>A többi nap még kellemetlenebb. A hét végén a korcsmáros is
morczosan rászólt:</p>
<p>– Aztán lesz-e fizetség szombat este?</p>
<p>– Lesz, – felelte és érezte, ha munkában volna, kemény
gorombaságot hajigált volna a korcsmáros fejének.</p>
<p>És szombaton délután nehéz szivvel adta zálogba az aranylánczát,
órástul. Volt pénz bőven, ettől ismét fölvidult.</p>
<p>– Van-e már munkája? – volt első kérdése a Julis anyjának.</p>
<p>– Lesz, lesz – felelte.</p>
<p>– Aztán az órája, meg a láncz hová lett? – volt a második
kérdése.</p>
<p>– Elromlott, – felelte és zavartan nevetett hozzá.</p>
<p>– Hm, hm, – vélte az öreg asszony, – rossz vége lesz ennek.</p>
<p>– A magam baja, – felelt most Gáspár daczosan, – nem ád nekem
senki a magáéból.</p>
<p>– Csak ugy véltem, – szólt kurtán Csillagné és a kezében
hevesebben jártak a kötőtűk. <span class="pagenum"><a name=
"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p>
<p>– Gáspár, – szólt szeliden Julis – ne menjünk ma mulatni, hiszen
nem kell épen tánczolni! Menjünk csónakázni.</p>
<p>– Hagyd el Julis, ha magamban vagyok, spórolok, de ha veled
vagyok, nem akarok csufot vallani.</p>
<p>– Akkor legalább, – szólt a leány félénken, – nekem is van egy
kevés pénzem.</p>
<p>– Add az anyádnak, – rivalt rá a legény, – hát minek nézel
engem? nem vagyok én koldus!</p>
<p>Többet a leány nem szólt. Nagyot mulattak, még vörös bort is
ittak ez alkalommal.</p>
<p>Egy hétig tartott a pénz, aztán vége volt.</p>
<p>– Te Julis, – szólt Gáspár a leányhoz, a mint reggel megvárta a
kapunál – nincs egy pár hatosod? Vasárnap visszaadom.</p>
<p>Nem volt neki, de majd délre kér előleget a gyárban.</p>
<p>– Vasárnapra megadom, ha a föld alól keritem is elő.</p>
<p>Meg is adta neki, de csak kék zubbony volt rajta, a mit munkában
szokott viselni. Az ünneplőjét eladta.</p>
<p>– Ma nem fogunk mulatni – szólt csöndesen Julishoz, a mint
belépett hozzájuk ebéd <span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
"Page_150">-150-</a></span> után. – Hiszen nem muszáj épen
tánczolni!</p>
<p>– Mi az? Mi az? – fortyan föl az asszony. – Hát magát mi lelte?
Most már vasárnap is dolgozik?</p>
<p>– Dehogy, dehogy, – hebeg a legény.</p>
<p>– De mama, – kérleli a leány.</p>
<p>– Igy akar a lányommal menni. Nem a, lelkem, soká elnéztem a
maguk dolgát, de mindennek van határa. Hirbe keveri a lányomat, ezt
nem türöm. Majd ha ismét mulatni akar vele, akkor váltsa ki előbb
az aranyóráját és vegyen karikát is a Julis gyürüsujjára. No nézze
meg az ember!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
"Page_151">-151-</a></span></p>
<h2>A PÁLINKA.</h2>
<p>Este nyolcz órakor. Felcsákné a kályha mellett áll és jókedvvel
főzi a birkapörköltet. Mellette a nyolcz éves gyerek tágra fujt
orrlyukkal szagolgatja a ritka meleg vacsorát. Negyed kilenczkor a
gyerek nagyot sikit örömében: anyja ráparancsolt, hogy teritsen,
mindjárt itt lesz apa. Viszi a piros abroszt, a három vastag
tányért, gondosan letörli a fekete kést, villát, aztán az udvarra
szalad és teli vizes-korsót állit az asztal közepére. Majd átszalad
a füszereshez kenyérért, mert elfogyott a kenyér. Pontban fél
kilenczkor minden rendben van: az asztal meg van teritve, az étel
meg van főzve.</p>
<p>– Mindjárt itt lesz apa – biztatja kipirultan az anya
gyermekét.</p>
<p>– Jó lesz, mert olyan éhes vagyok már – sóhajt a gyerek, de
ezuttal az éhség nem fáj neki. Hiszen meleg vacsora van.
<span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
"Page_152">-152-</a></span></p>
<p>Kilencz órakor az asszony kiáll a kapuba és a gyerek boldog
türelmetlenséggel toporzékol mellette. Néznek fölfelé az utczán, a
honnan apának jönnie kell. Nyolczig tart a munka, most már itt
lehetne. Csak késik.</p>
<p>Fél tizkor az asszony és a gyermek a kályha mellett gubbaszkodik
és hallgatják az elfőtt étel rotyogását. A szobában lesrófolták a
lámpát, hogy ne fogyjon a petróleum s lehessen hirtelen
világosságot teremteni, mihelyt Felcsák belép. Háromnegyed tizkor a
gyerek keservesen sir és rágja a száraz kenyeret. Az asszony ölébe
vonta a gyereket s az ajtó felé forditott arczczal, simogatja a
haját. Tiz órakor elhamvadt a kályhában az utolsó parázs és anya és
gyermek egymásba ölelkeznek, a sötétben ülnek és reszketnek. Eddig
várták apát, most remegnek tőle, hogy jön.</p>
<p>– Anyuska, – sugja a gyerek – én az ágy alá bujok.</p>
<p>Anyuska kimondhatatlan sajnálkozással néz a kis gyerekre. A kis
gyerek arczán komolyság, aggodalom és rémület, de hangjában
megadás, türés és engedelmesség. Mintha arról lenne szó, hogy vihar
lesz, a miről senki sem tehet. <span class="pagenum"><a name=
"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p>
<p>– Jó lesz? – sugja a gyerek.</p>
<p>Az anya szomoruan rázza a fejét. Odahajol a gyerek füléhez, ugy
sugja:</p>
<p>– Ott is megtalál.</p>
<p>– Hát hova bujjak? A multkor az udvaron bujdostam, de az első
lármára megijedtem és beszaladtam.</p>
<p>Az asszony magához szoritja a gyermeket.</p>
<p>– Majd megvédlek én. Az ölembe bujsz, mint most és akkor…</p>
<p>Nagyot sóhajt és a gyerek folytatja siralmas
kétségbeeséssel:</p>
<p>– És akkor téged ér minden ütés.</p>
<p>Az asszony a kezével int.</p>
<p>– Nem baj, tudod, hogy anyának nem fáj az ütés.</p>
<p>A gyerek ugy tesz, mintha elhinné és szorosabban buvik az anyja
ölébe. Tizenegykor elaludt, s az asszony óvatosan a fekvőhelyéhez
viszi, ott leteszi. Nem vetkőztette le, ilyenkor jobb, ha a gyerek
fel van öltözve.</p>
<p>Aztán egy kicsit felsrófolja a lámpát és körültekint. Az
asztalról leszedi a tányérokat, késeket, villákat. A konyha
sarkából kiveszi a baltát, a kalapácsot, a konyhaszekrényből
<span class="pagenum"><a name="Page_154" id=
"Page_154">-154-</a></span> minden vágó- és ütőszerszámot. A
falakról leszedi a tepsiket, a tányérokat és egyéb törékeny
holmikat egy halomba gyüjti a konyha sarkában s elébe tolja a
koffert. Még egyszer körülnéz, hogy nem felejtett-e el valamit,
aztán hirtelen kitör belőle a zokogás, de csak egy másodperczre.
Hallgatagon, a sötétben tapogatózva megy az ágyhoz és belefekszik.
Hanyattfekve, összekulcsolt kézzel, minden neszre figyelve vár, vár
a viharra.</p>
<p>Egy óra tájban a kapu felől veszekedés hallik. Az asszony fülére
huzza a dunyhát s minden izében remeg. Hallja a házmester
káromkodását, az ura részeg feleselését. Aztán elhallgat a
házmester, s az ura egymagában káromkodik. Közelebb, közelebb. Egy
irtózatos rugás, – ajtó recseg, zár zörög, irtózatos, orditó
szidalom s a szoba küszöbén egy alacsony zömök árnyék; az árnyékból
két macskaszem sárgán villog bele a szoba félhomályába.</p>
<p>– Már megint? – ordit az ember. – Nincs vacsora? Hol vagy,
komisz boszorkány? Meg a kölyök? Én vagyok itt az ur, vagy más? Hol
a vacsora? Fölfaltátok ugy-e? <span class="pagenum"><a name=
"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span></p>
<p>A szoba megtelt pálinkagőzzel. A gyerek fölriadt álmából és
moczczanni sem mer. Az asszony felül ágyában és száraz, fásult
hangon mondja:</p>
<p>– A vacsora kint van, ha éhes vagy, egyél, ha verni akarsz,
verjél, de hamar, mert késő van és aludd ki magad.</p>
<p>A részeg ember egy pillanatra meghökken a száraz hangtól s csak
ugy dünnyög magában. Már leül az ágy szélére és egy vidám nótát
dudolász. De mikor a fél csizmáját lehuzta, egy darabig a sötétben
nézi a talpát, aztán a gyerek felé hajitja. Ez fölsikolt. Az
asszony kipattan az ágyból és a gyerekhez ugrik. Ettől egészen
megvadul az ember. Odaront hozzájuk és üt-vág, a hol éri őket.
Aztán vadul topogni kezd, kést, baltát keres, hogy agyonüsse őket.
Mert ő az ur a háznál. A konyhában megbotlik valamiben, végignyul a
földön és elhallgat. Néhány perczig bent az asszony figyel, a
gyerek magába fojtja a sirást, aztán az asszony hevesen megcsókolja
a gyereket és sugja:</p>
<p>– Már elmult.</p>
<p>Hat órakor reggel az asszony a kályhánál <span class=
"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> áll és
főzi a tejet. Az ember egyet trüsszent s fölébred. Sárga arczán az
éjjeli tivornya mély barázdákat szántott, apró sárga szeme hunyorog
az éles világosságtól. Lassanként tápászkodik föl és ránéz a
felesége arczára, felesége homlokán a nagy kék daganatra. Ugy áll
ott, mint a megvert kutya, aztán térdre hull az asszony előtt és
keservesen sir.</p>
<p>– Már megint, már megint! – nyöszörgi. – Édes feleségem, hát
mért nem ütsz ilyenkor agyon? Tartsd készen a baltát és vágj fejbe
vele, megérdemlem. De nem teszem többé, soha többé, átkozott
pálinka!</p>
<p>Az asszony nem tud ránézni, csak engesztelőleg bólogat a fejével
és hagyja csókolni durva kezét. Az ember tovább szórja magára az
átkokat és önti a fogadalmakat. Aztán nagyot csuklik és félénken
kérdi:</p>
<p>– A gyerek is?</p>
<p>Az asszony szeméből elkeseredés lövell felé.</p>
<p>– Igen, a gyerek is, – kiáltja – majdnem kiütötted a szemét, a
csizmáddal ütötted a szemét!</p>
<p>Az ember arcza elé csapja a kezét és felhördül. <span class=
"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> Aztán
becsoszog a gyerekhez, a ki sirva csapja nyaka köré a karjait.</p>
<p>– Nem iszom többet – fogadkozik a gyereknek is, ám ez nem akar
neki hinni. Rázza a fejét és csak sir.</p>
<p>Ekkor az ember fölkel. Ünnepélyesen a feleségéhez lép és
összekulcsolja a két kezét.</p>
<p>– A gyerek elhiszi, – mormogja – és… és én nem hiszem. De tégy
valamit, találj ki valamit, hogy legalább ne bántsalak többet. Hisz
meghalnék értetek, de ha az a pálinka belém száll, akkor megvett az
ördög. Ne eresszetek be, zárjátok be az ajtót.</p>
<p>– Betöröd – mondja szárazon az asszony. – Fölriad az egész ház
és a házmester betöri az ablakot.</p>
<p>– Igaz – csügged az ember. – Hát mit csináljunk?</p>
<p>– Megyünk a Dunának, – mondja az asszony – előbb-utóbb ugy is az
történik, hogy agyonütsz bennünket, hát minek bevárni, mig gyilkos
leszel?</p>
<p>– Nem, nem – sugja az ember – és kezével részegesen hadonáz az
arcza előtt.</p>
<p>– Dolgozz, – mondja az asszony – és Isten őrködjék fölöttünk.
<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
"Page_158">-158-</a></span></p>
<p>Mikor az ember délben hazajön, az arcza diadalmas.</p>
<p>– Kitaláltam valamit, – mondja – velem fogsz jönni, megtiltod az
ivást. Ha te ott vagy, nem ragad el a pálinka.</p>
<p>– Jó – mondja az asszony – de nem hisz maga sem benne.</p>
<p>Vagy két hétig a szegény munkásfamilia boldog, mint a madár az
ágon. Felcsák Lajosnál nincs nyugodtabb, szelidebb, szeretőbb
ember. Térdén lovagoltatja a gyereket, megkiméli az asszonyt minden
fáradtságtól. Maga megy a kutra vizért, átszalad a gyerekkel a
füszereshez és czukrot is vesz neki. A második hét vége felé
ebédnél egy kicsit rosszkedvü, este pedig egy félliter bort hoz a
vacsorához. Ezek a végzetes jelek.</p>
<p>Az asszony nézi az embert s komolyan mondja:</p>
<p>– Holnap érted megyek.</p>
<p>Az ember csüggedten ereszti le a fejét. Már nem mer fogadkozni,
hogy nem fog inni.</p>
<p>A gyerek jól van ellátva. Turót kap vacsorára, s egy egész
marékkal czukrot, sőt datolyát is. <span class="pagenum"><a name=
"Page_159" id="Page_159">-159-</a></span></p>
<p>– Nem fogsz félni?</p>
<p>– Nem, anyuska, aztán nem is játszom gyufával, hogy tüz ne
legyen.</p>
<p>– A lámpához se nyulj.</p>
<p>– Ahhoz sem nyulok. Aztán ugy-e, ma nem lesz baj apukával?</p>
<p>– Nem, nem, aranyvirágom, hisz vele megyek.</p>
<p>Éjfél után a gyerek nyugodtan alszik a földön, az asztalon a
lámpa ég, mert a gyerek csakugyan nem nyult hozzá. A kapunál
éktelen veszekedés a házmesterrel, de most asszonyhang rikácsolja
tul a birokra menő férfiakat. A házmester a kapukulcscsal
fejbevágta Felcsákot, a ki berohan baltáért, hogy a házmestert
agyonüsse.</p>
<p>– Az élivel, – rikácsolja az asszony – csak az élivel, hogy
kettéhasadjon.</p>
<p>A mint berontanak a szobába, a gyerek fölriad és megijed az apja
véres ábrázatától.</p>
<p>– Jézus, – kiáltja – apuska vérzik.</p>
<p>– Mit? Te nem alszol? Égve hagytad a lámpát, hogy fogyjon a
petróleum? No megállj, te komisz, majd megtanitlak rendre.</p>
<p>Ezt az asszony rikácsolta. S kibomlott hajjal, a pálinkától
kivörösödött, kidagadt <span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
"Page_160">-160-</a></span> arczczal, magasra emelt ököllel ront a
gyerekre és üti, a hol éri. Az ember megáll a küszöbön és nézi.</p>
<p>– Ugy, ugy – motyogja – emberségre kell tanitani a gyereket.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_161" id=
"Page_161">-161-</a></span></p>
<h2>ALARICH FELESÉGE.</h2>
<p>Az orosz-japán háborura félkettőig kellett várni, a mig kisült,
hogy a nevezetes csatát nem vivták meg. Tahi Béla nagyot
káromkodott, de miközben a télikabátjába bujt, elgondolta:</p>
<p>– Szamár vagy, barátom, hiszen ha meg lett volna a csata, még
egy órát kellett volna itt rostokolni. Dühös vagy, hogy egy órával
hamarább szabadulsz?</p>
<p>Frissen esett hó boritotta az utczát. S Tahi egyszerre könnyünek
érezte a lelkét. Mintha csak hazaérkezett volna, nevető tekintettel
üdvözölte az utczát. Az Andrássy-uton, a hol a szerkesztőség volt,
egy lélek sem volt látható s ez még jobb kedvre hangolta.</p>
<p>– Késő van, – gondolta – most talán a hiéna sem fog már
háborgatni.</p>
<p>Csakhogy a Gyár-utcza mélyéből elébetoppant a hiéna. Fiatal
ficzkó, czilinderrel a <span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
"Page_162">-162-</a></span> fején, könnyü nyári felöltőben s óriási
pamutsállal a nyaka köré csavarva. A hogy Tahit meglátta, széles,
gyermekes mosolylyal elébe sietett, de nem nyujtott kezet s nem is
köszönt. Várta, mig mind a kettőre engedelmet kap. Nem kapott.</p>
<p>– Nos? – szólt Tahi. – Mit csináltál?</p>
<p>– Vártam.</p>
<p>– Nem fagytál meg? Nem untad el? Azt hiszed, összeomlik a világ,
ha egyszer nem állsz az utamba?</p>
<p>A fiatal ember nem ütközött meg sem a durva hangon, sem a durva
szavakon. Egy darabig némán mentek együtt, ekkor Tahi kezet
nyujtott neki:</p>
<p>– Szervusz.</p>
<p>A két ember most szó nélkül ment végig az Andrássy-uton. Tahi
mogorván, nyugtalanul belekémlelve minden mellékutczába, a másik
feszült figyelemmel az arczán, le nem vette a tekintetét társáról.
Néhány elkésett ember, néhány munkásformáju alak, itt-ott egy
rendőr s egy-egy csapat éjjeli pillangó maradt el mögöttük. A
Bajza-utcza sarkán Tahi megszólalt:</p>
<p>– No hát süsd ki, mit csináltál ma este? <span class=
"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p>
<p>– Semmit – felel a másik és sóhajt.</p>
<p>– Nem sok, azt hiszem, jobban is megerőltethetted volna magadat,
minden kár nélkül.</p>
<p>– Igen – szól amaz tétova hangon – a Népszinházba kellett volna
mennem Rébék Ernáról irni, aztán megundorodtam e gondolattól és nem
mentem a Népszinházba.</p>
<p>– És Rébék Erna?</p>
<p>– Bizonyosan hasból irtak róla.</p>
<p>– Tehát nem is jelentkeztél a szerkesztőségben?</p>
<p>– Nem.</p>
<p>– S tudod-e, hogy most már irgalmatlanul elcsapnak és igazuk is
van? Nem menni a szerkesztőségbe! Egy ujságiró, a ki nem törődik
vele, hogy valami kimarad a lapjából! Tudod-e, fiu, hogy
haszontalan vagy?</p>
<p>– Tudom – suttogja amaz és szemébe köny gyül. – Előbb tudtam,
mint bárki más és jobban, mint akárki. Nem tudom megtenni, a mit
akarok, nem tudok dolgozni, ha nincs kedvem, s mihelyt dolgozni
kell, nincs kedvem. És semmi erkölcsi érzésem. Honnan van ez? –
tette hozzá gyermekes kiváncsisággal. <span class=
"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p>
<p>– Honnan, honnan! – morog a másik. – Mert haszontalan vagy, mert
jobban szeretsz csatangolni, mint dolgozni, mert most is jobb volna
aludnod, vagy dolgoznod… Minek vártál rám? – ordit föl
haragosan.</p>
<p>– Nem akartam, – szól a fiatal – de muszáj volt. Egy órakor
idejöttem s mikor nem jöttél, gondoltam: nem jösz, most beülök a
kávéházba és megkezdem a regényemet. S megálltam s gondoltam, hátha
abban a pillanatban jönnél, mikor én odábbálltam? Még öt perczet!
Aztán még öt perczet, aztán már nem gondoltam semmit, csak álltam
és vártam s ha nem jösz, sohasem tudtam volna elhatározni magamat,
hogy haza menjek.</p>
<p>– Báb! – morog a másik és megáll. Szeme szeretettel nézett
fiatal társa arczába.</p>
<p>– Most jut eszembe, – mondja – tudod-e, hogy hogy hivták Alarich
feleségét?</p>
<p>– Nem tudom, de ha tudni akarod, holnapig megnézem.</p>
<p>– Hazudsz! – kiált Tahi haragosan. – De ha mégis képes volnál
reá, ugy őrizkedj tőlem, mert megfojtalak!</p>
<p>– Miért?</p>
<p>– Miért, miért? Mert akkor még te is <span class=
"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> különb
legény volnál nálam. Holnap megnéznéd? Meg tudnád tenni, még
holnap, a mire én husz év óta nem vagyok képes?</p>
<p>– Hogyan? Husz éve?</p>
<p>Tahi fitymálva fordult el barátjától.</p>
<p>– Azt hiszed, te husz év mulva nem ott fogsz tartani, mint ma?
Hát hallgass ide. Husz éve vagyok riporter és nem tudom többre
vinni. Pedig remek irói tehetségem van, emésztő ambiczióval léptem
erre a pályára, hogy megszerezzem a paszust a dicsőség számára.
Remek a tragédiám, én mondom, kölyök, a ki nem szoktam sem
henczegni, sem tévedni. Azzal feküdtem le, azzal ébredtem. Minden
egyes jelenetét át meg átgondoltam, át meg átéltem. Ma is két nap
alatt le tudnám irni az egészet, annyira készen van. Nem irtak, nem
gondoltak még e földön oly nagyot és szépet.</p>
<p>– Alarichról szól?</p>
<p>– Alarichról. De nem jutott eszembe a felesége neve. Majd
megnézem, gondoltam, és mentem a műhelybe és átéltem ujból a
tragédiát a névtelen feleséggel. Akármelyik történelmi könyvben
megvan s van otthon vagy két tuczat egyetemes történelmem.
<span class="pagenum"><a name="Page_166" id=
"Page_166">-166-</a></span> S husz év telt el, odalett az
ifjuságom, megcsontosodtam mint riporter, senkisem vár tőlem
semmit, magam sem. Mert nem tudtam magamat rászánni, hogy felüssem
egyikét a két tuczat történelmemnek, hogy megnézzem, minek hivták
Alarich feleségét.</p>
<p>– S nem irtad le a darabot név nélkül?</p>
<p>– Ördögöd van, kölyök. Persze, hogy eszembe jutott. Ird le,
gondoltam és majd ha megvan, utána nézed a nevet és kitöltöd a
kéziratban.</p>
<p>– Nos és?</p>
<p>– Ne légy képmutató, fiu, mintha nem tudnád magadról!</p>
<p>– Nem tudom, igazán!</p>
<p>– Nem? Hát megijedtem ettől a gondolattól és elsikkasztottam.
Mert mihelyt erre került a sor, éreztem, hogy a név csak kifogás.
Ha tudom a nevet, akkor le kell irnom a darabot, ha pedig leirom a
darabot név nélkül, akkor mire való a kifogás?</p>
<p>Megálltak és egymásra néztek. Mint két idegen kutya, ha
találkozik s nem érzi még, hogy ellenséggel, vagy jóbaráttal
találkozott-e. Egyszerre csak Tahi éktelen káromkodásra fakad.
<span class="pagenum"><a name="Page_167" id=
"Page_167">-167-</a></span></p>
<p>– Vitt volna az ördög, mielőtt megismertelek, komisz tolvaj. Hát
ezért mondtam el neked ezt? Hogyan csináltad, hogy ezt kiloptad
belőlem? Mi közöd hozzá? Minek van most egy ember, a ki ismer
engem?</p>
<p>A fiatal ember könyörögve tekintett rá. Egész testében
reszketett. A kezét is összekulcsolta egy pillanatra, de még ezt
sem merte tenni. Végül köny gördült a szeméből s ettől Tahi haragja
lelohadt.</p>
<p>– No, jól van, – szólt enyhén – de el ne árulj.</p>
<p>– Igen, – rebegi a másik – és igazad van, olyan komiszság volt
tőlem, de én nem tettem semmit, hogy elbeszéld. De azért mégis én
vagyok az oka. És komiszság tőlem, mert nekem is van titkom… nem,
nem titok, magam sem tudom, minek nevezzem és értelek, mert iszonyu
fájdalom volna, ha valaki más is tudna róla. Azaz egy tud róla,
egyetlenegy… ó szegény kis feleségem! – zokogott föl hangosan, de
csak egy pillanatra. Aztán kővé meredve bámult barátjára és
gyámoltalan kézlegyintéssel mormogta:</p>
<p>– Most már mégis tudod. <span class="pagenum"><a name="Page_168"
id="Page_168">-168-</a></span></p>
<p>Tahi megrendülve fogta meg fiatal barátja vállát.</p>
<p>– Nyugodj meg, fiu, feleséged van? Nem tudom, igérem, hogy el
fogom felejteni. Ha ugyan nem volna jobb neked, ha nem felejtem el.
Ez sulyosabb, mint az Alarich felesége. Nem, hogy van, az nem
szégyen, hanem hogy mégis itt vagy velem, félháromkor éjjel, és
mindig és mindig másokkal. No de mindegy, nem akarod, hogy tudják,
hát én sem tudom.</p>
<p>– Nem, nem, – szól amaz szomoruan – most már tudhatod, mivel én
is tudok a te darabodról és a te szomoruságodról. Olyan rossz volt
amugy is, közel vagyok az öngyilkossághoz, talán még jó, ha más is
tud róla, ha te is tudsz róla.</p>
<p>– A mint akarod.</p>
<p>– Megházasodtam, titokban, magam sem tudom, hogy miért. Ugy
szerettem szegény kis lányt és… nem tudom, ugy éreztem, hogy egy
kis lánynak szégyen, ha másnap tudják róla, hogy asszony.</p>
<p>– Gyerek vagy, de igazad van. A házasság privát ügy, senkinek
semmi köze hozzá. Mikor történt? <span class="pagenum"><a name=
"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p>
<p>– Három hónapja.</p>
<p>– Három hónapja? Hiszen… várj csak, már három hónapja, hogy
minden éjjel együtt vagyunk!</p>
<p>– Igen.</p>
<p>– S te még a mézeshetek alatt sem birtad ki otthon?</p>
<p>– Ó, ha tudnád, hiszen magam sem értem. Emlékszel, mikor három
hónappal ezelőtt először találkoztunk?</p>
<p>– Emlékszem.</p>
<p>– Te akkor olyan érdekesen beszéltél és kitüntettél
barátságoddal. Tegeztél és arczul ütöttél, mert megvártalak.</p>
<p>– Nos?</p>
<p>– Hát ez esküvőm előestéjén volt. Másnap délben
megesküdtünk.</p>
<p>– Lehetetlen! Hisz másnap éjszaka kávéházban ültünk reggel
hatig?</p>
<p>– Igen. Te, mikor elváltunk, meginvitáltál, hogy redakczió után
várjalak. Ez olyan kitüntetés volt…</p>
<p>– De ember, másnap már feleséged volt!</p>
<p>– Igen, de te nem tudtad és én nem akartam megmondani.
<span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
"Page_170">-170-</a></span></p>
<p>– Akkor engem kellett volna felültetned. Rettenetes.</p>
<p>– Ezt gondoltam magam is. Hidd el, komolyan elhatároztam, hogy
felültetlek. Aztán jött az este, édes kis angyalomat vacsora után
hazavittem. Mondtam neki, hogy mivel senki sem tud a házasságomról,
el kell végeznem a dolgomat, aztán visszajövök. Megcsókolt és azt
mondta: siessek, mert fél. És én siettem, mikor elvégeztem a
dolgomat, azt gondoltam, hozzá megyek, és mentem hozzád. Nem
tehetek róla, hogy te neked előbb tettem igéretet, ez ugy rajta
feküdt a lelkemen, mint valami szuggesztió.</p>
<p>– És másnap?</p>
<p>– Már nem tudtam elmenni. Mardosott a lelkiismeret és
elképzeltem angyalomat könyezve, kétségbeesve. A lépcsőn
visszafordultam, nem volt erőm letörülni a könyeit. E helyett
levelet küldtem neki, hogy fontos dolgokban járok, el kell utaznom,
de holnap itt leszek.</p>
<p>– És jöttél megint hozzám?</p>
<p>– És mentem megint hozzád, és másnap még kevésbé mertem eléje
állni s megint hazudtam. Majd holnap! És megszoktam, <span class=
"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> hogy
rád várjak és minél nagyobb lett a bünöm vele szemben, annál
gyávább lettem. S ennek most már három hónapja, hogy feleség vár
rám, s hajléktalanul bolyongok, mert nincs erőm hozzámennem.</p>
<p>– Meddig fog ez tartani? – kérdi Tahi szigoruan.</p>
<p>– Nem tudom, – felel a másik sóhajtva – minden nap azzal válok
el tőled, hogy hozzá megyek és…</p>
<p>– És ma hozzá fogsz menni, mert nem válsz el tőlem. Fiu, most
megint szuggerálok. Én most elviszlek a lakástok kapujáig és te
bemégy. Beverlek, bepofozlak, érted?</p>
<p>A fiu reszketett.</p>
<p>– Jó, – mondta forró hangon – verjél, pofozzál be, ó, ha csak
ott volnék már.</p>
<p>– Ott leszel, – szól Tahi és különös ellágyulás fogja el. Mintha
maga is megszabadult volna a huszesztendei tunyaságtól, bünbánó
felbuzdulással mondta:</p>
<p>– Meg kell változnunk. Igérem, hogy én is még ma megnézem, minek
hivják Alarich feleségét.</p>
<p>A szitáló hóban a két ember férfiasan kezet fogott. Ugy érezték,
mintha uj lélek szállt <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
"Page_172">-172-</a></span> volna beléjük. Testükön végigfutott a
cselekvés vágya.</p>
<p>– Siessünk, fussunk, – suttogta a fiatal ember – minden
pillanatért kár.</p>
<p>– Fussunk, – lihegte a másik is és nekiiramodtak az
éjszakának.</p>
<p>A Wesselényi-utcza egy komor, barátságtalan háza előtt álltak
meg.</p>
<p>– Itt van?</p>
<p>– Itt. – A fiatal ember egész testében reszketett.</p>
<p>– Nyomd meg a csengőt, – sugja a másik és szintén reszket.</p>
<p>– Igen.</p>
<p>Reszkető ujja alig talál a piszkos rézgombra. Egyszerre
megijedt.</p>
<p>– Megnyomtam, – rebegi és hideg verejték ül arczára.</p>
<p>– Jó, – sugja rekedten a másik.</p>
<p>Soká kellett várni. A Wesselényi-utczai házmester nem szokta meg
a kapupénzt. A két ember alig birt magával.</p>
<p>– Tán be sem lehet menni? – szól a fiatal és hangjában mintha
reménység lett volna.</p>
<p>De ekkor csoszogó léptek hangzanak, a <span class=
"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> kulcs
megfordul, a két barát még egyszer kezet szorit.</p>
<p>– Isten veled, – sugja Tahi – jó ez igy és én is megnézem – még
ma.</p>
<p>Barátja ugy szoritja a kezét, mintha belekapaszkodna. Tahi egy
erélyes lökéssel kiszabadul.</p>
<p>– Szervusz! – És rohan. Még hallja, a mint a kapu
becsapódik.</p>
<p>– Megváltoztam, – mormogja, a mint végigsuhan a házak során, a
Józsefváros felé, a Pál-utczába. Messze az ut odáig.</p>
<p class="center">*</p>
<p>A fiatal ember, a mint a kapu bezárult mögötte, fölbotorkál a
lépcsőkön. Szive a megrepedésig dobog. A harmadik emeleten van a
lakása, a lépcsőről még nem látja. A mint nagysokára fölér az
emeletre, szinte eláll a szive. Ott az ajtó – s a felső
üvegablakból világosság látszik. Ébren van, várja!</p>
<p>S mint a ki kisértettel találkozik, megfordul, lerohan, hosszan
csenget.</p>
<p>– Valamit elfelejtettem, – rebegi a házmesternek és kint terem
az utczán.</p>
<p class="center">*</p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
"Page_174">-174-</a></span></p>
<p>Tahi Béla kezében a történelem. Mereven, mozdulatlanul bámul rá.
Olyan furcsának tetszik neki felbuzdulása, meg hogy a kölyök
feleségét kapcsolatba hozta Alarich feleségével.</p>
<p>– Nevetséges, – gondolta s ellökte a könyvet. – Azért sem.
Hiszen ha ezt komolyan venném, bolond volnék. Ma azért sem, hanem
holnap, – rögtön, mihelyt fölkelek.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
"Page_175">-175-</a></span></p>
<h2>AZ APRÓHIRDETÉSEK ELŐTT.</h2>
<p>A kiadóhivatal előtt mindennap kiragasztják az apróhirdetéses
hasábokat, az ingyen olvasó publikum számára. Budapestnek egészen
külön társadalmi osztálya fejlődött ki azokból, a kik az utczán
tanulmányozzák az apróhirdetéseket. Reggeltől délig váltják egymást
föl a mindkét nembeli tanulmányozók, apró noteszokba beirják a
nekik való «keresleteket», félénken benyitnak a hivatalba s a
kapott czimekkel estig ajánlkoznak, szóval és irásban.
Foglalkozásnak elég egész napra, nem gyümölcsöz semmit, de mivel
egyik sem hal éhen, föl kell tennem, hogy meg lehet belőle
élni.</p>
<p>Egy kopott fiatal ember, meg egy kopott leány között ezen az
úton szövődött az ismeretség. A szegénység huzódik is egymástól,
közlékeny is. Két hét multán a leány <span class="pagenum"><a name=
"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span> hiába kutatott zsebében
czeruza után s a fiatal ember fölajánlotta a magáét.</p>
<p>A leány: Köszönöm, nem tudom, hol hagyhattam el.</p>
<p>A fiatal ember: Bizonyosan otthon tetszett hagyni.</p>
<p>A leány: Igen. A másik ruhámban.</p>
<p>A fiatal ember (magában gondolja: sohsem láttam rajta más
ruhát): Én, kisasszony, elővigyázatos vagyok, minden ruhámban
tartok czeruzát.</p>
<p>A leány (magában gondolja: könnyü neki, mikor csak egy ruhája
van): Okos is, mert nagyon kellemetlen, ha az ember föl akar
valamit jegyezni s nincs mivel. Meglehet, hogy épen ilyenkor, ilyen
csekélység miatt szalasztja el a kedvező alkalmat.</p>
<p>A fiatal ember: Bizony, igaza van.</p>
<p>Másnap a fiatal ember udvariasan előre engedi a tudakozó
rácshoz. A bediktált czimek után itélve, sejtette, hogy a
kisasszony mint bonne, mint elárusitónő, mint probirmamzel, mint
társalkodónő, kulcsárnő keres állást.</p>
<p>A fiatal ember: Nagysádnak remélhetőleg már van kilátása
állásra?</p>
<p>A leány: Ó, van, hiszen hely akadna bőven, <span class=
"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span>
csakhogy megválogatom ám. Nem minden elfogadható, a mi itt
kinálkozik. Különben tetszik tudni, nekem nem épen életkérdés, hogy
állást kapjak, mert hála istennek, szüleimnél vagyok s csak ugy
gondoltam, hogy minek töltsem az időt hiába, ha akad valami
megfelelő állás, hát én is keresek valamit. Önnek persze nincsenek
szülei?</p>
<p>A fiatal ember: De vannak, hála istennek, s a helyzetem egészen
olyan, mint a nagysádé, csakhogy az én szüleim vidéken laknak s
férfi létemre természetesen nem akarok örökre rajtuk élni.</p>
<p>A leány: Természetes, természetes, ön férfi. S mi a foglalkozása
kérem?</p>
<p>A fiatal ember (némi zavarral): Kereskedő vagyok.</p>
<p>A leány (magában gondolja: Ah, commis!): Szép, szép…</p>
<p>A fiatal ember (buzgón): De tetszik tudni, manapság kevés
tőkével az ember nem megy semmire. Minek koczkáztassam kevés
vagyonomat önálló üzletre? Inkább beállok másokhoz s megelégszem a
biztos keresettel.</p>
<p>A leány (megdöbbenve gondolja: pénze van? Ejha! De hátha csak
ugy henczeg, mint én?) <span class="pagenum"><a name="Page_178" id=
"Page_178">-178-</a></span></p>
<p>Harmadnapra eszébe jutott a fiatal embernek, hogy:</p>
<p>A fiatal ember: Bocsánat, kisasszony, hogy még nem is mutattam
be magamat. Fekete Béla a nevem.</p>
<p>A leány: Igen örvendek, én Gálos Etel vagyok.</p>
<p>A fiatal ember: Etel? A legkedvesebb nevem.</p>
<p>A leány: Ugyan?</p>
<p>A fiatal ember: Igazán sajnálom, hogy magam is olyan idegen
vagyok a városban, különben mindent elkövetnék, hogy nagysádnak
segitségére lehessek. Nagysád olyan kedves, olyan szép!</p>
<p>A leány (elpirulva): De kérem!</p>
<p>A fiatal ember: Nem fogja rossz néven venni, hogy igy kimondom,
a mit gondolok. Hanem azt mondom: mégis van gondviselés. Ime,
nap-napután itt lesem a jó szerencsét és ki tudja, hogy nem
akadtam-e rá.</p>
<p>A leány (sóhajtva): A jó szerencse? Állás kell ahhoz, Fekete ur,
első a kereset.</p>
<p>A fiatal ember (melegen): Igaza van, kedves Etel kisasszony, de
ha az ember tudja, hogy miért töri magát, állást is hamarébb kap.
<span class="pagenum"><a name="Page_179" id=
"Page_179">-179-</a></span></p>
<p>A leány (szomoruan): Ó, uram, én már elvesztettem minden
reményemet.</p>
<p>A fiatal ember: Nem szabad csüggedni, kisasszony. Higyje meg,
ugy érzem magam, mintha megütöttem volna a főnyereményt. Etel
kisasszony, megengedi, hogy a nevén szólitsam?</p>
<p>A leány (halkan): Majd ha állása lesz.</p>
<p class="center">*</p>
<p>Az érintkezés az apróhirdetéses tábla előtt mind bizalmasabb
lett, a nélkül, hogy őszintébbé is vált volna. Csak ugy, a hogy az
aranyozott rámáról lassanként lepattogzik a hivalgó fény és
kibukkan mögötte a nyers és értéktelen puhafa, azonképen támadt a
két szegény ember között némi világosság az egymás viszonyairól. Az
idő mind zordonabb lett és ruhájuk nem lett melegebb. Esett is az
eső, a fiatal embernek nem volt esernyője.</p>
<p>A leány: Tudja isten, a mama mindig ugy szekiroz, hogy vegyem
föl a téli kabátomat, de csak nem teszem magamat nevetségessé, hogy
november elején már téli <span class="pagenum"><a name="Page_180"
id="Page_180">-180-</a></span> kabátban járjak! Aztán nagyon vérmes
vagyok (szegénykének violaszinü volt az arcza) nem türöm a
meleget.</p>
<p>A fiatal ember (dideregve): Én is jobb szeretem a hideget.
Különben rendeltem már téli ruhát, hanem azok a szabók mind
megbizhatatlanok. A mult héten kellett volna liferálnia, de el
vagyok rá készülve, hogy két hét mulva sem lesz meg.</p>
<p>Viszonyuk bizalmasabbá válván, a kiadóhivatalból együtt szoktak
elmenni. A fiatal ember el is kisérgette a leányt ajánlkozó utjain
s megvárta lent, a kapu előtt. Meglátta a szegény, nyomorgó arczon
a csüggedés kifejezését, de aztán hallotta a leány fitymáló
beszédét:</p>
<p>A leány: Megint felültettek. Nem vállalnám el, ha aranyba
foglalnának is. Két kis gyerek van, egyik vásottabb a másiknál.
Aztán azt is akarják, hogy takaritsak. Ha ezt akarom, akkor
mindjárt cselédkönyvet váltok és beállok szobaleánynak. Nem
igaz?</p>
<p>A fiatal ember (aki már nagyon az utolját járja): Kedves Etel,
mégis, nem volna jobb, ha legalább egyelőre – mig valami jobb nem
akad… <span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
"Page_181">-181-</a></span></p>
<p>A mire a leány mély sóhajjal és megfeledkezve kérkedő
magatartásáról, lehorgasztja fejét.</p>
<p>A leány: Bizony jó volna – akármi – de nincs semmi, semmi!</p>
<p>Egy napon a fiatal ember föltünően nyugtalannak találta a
leányt. A nyomor csak ugy leritt szegénykéről, a sáros aszfalton
ugy járt, hogy a talpa ne igen érje a földet, mert czipője lyukas
volt.</p>
<p>A leány (sóvárogva nézi a sarki kofát): Ni, gesztenye. Az idén
még nem ettem gesztenyét.</p>
<p>A fiatal ember: Én sem, majd veszek.</p>
<p>A leány: Nem, nem, másra való a pénz.</p>
<p>A fiatal ember: Ugyan ne bánja, az a pár krajczár! (Magában:
legfölebb gesztenyét ebédelek.)</p>
<p>És tiz krajczárért sült gesztenyét vásárolt, a mit mohón
elfogyasztottak.</p>
<p>A leány: Milyen jó, milyen meleg!</p>
<p>A fiatal ember (önfeledten): Voltaképen szüksége is van az
embernek néha egy-egy meleg falatra.</p>
<p>A leány (ugyanugy): De mennyire!</p>
<p>Aztán mind a kettő fölocsudik és szörnyen szégyelli, hogy
ennyire elárulta magát. De talán nem is értette el a másik!
<span class="pagenum"><a name="Page_182" id=
"Page_182">-182-</a></span></p>
<p>És már beszélnek szerelemről és már szövik a közös terveket a
közös jövőről és még mindig rejtik egymás elől a nagy nyomoruságot.
Már kölcsönösen táplálják egymást néhány garason s még mindig adják
az urat, a függetlent, a ki csak passzióból járja a kiadóhivatalt,
állást, kenyeret vadászva.</p>
<p>Egyszer aztán a fiatal ember nem jött többé el. A leány várta,
hiába. Tanakodott: talán beteg? Sóhajtott utána és nyugtalankodott.
Istenem, hátha beteg! Majd a keserü gyanu: hátha állást kapott és
most már hűtlenül megfeledkezett róla?</p>
<p>Két hétig tartott ez igy, mig a véletlen összehozta őket. A
fiatal ember megijedt, de csak nyult a sapkája után és ugy tett,
mintha a leány felé akarna közeledni. Ez azonban hidegen
elforditotta fejét és gőgösen átment a tulsó oldalra. A fiatal
ember sapkája ugyanis szolgasapka volt. Egy lámpaczég firmája volt
rajta. Csak nem áll szóba egy inassal!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_183" id=
"Page_183">-183-</a></span></p>
<h2>A ZSINÓR.</h2>
<h3>I.</h3>
<p>A cselédszoba nem is olyan barátságtalan és szomoru, különösen
ha papa szinházba megy a mostohával. Erna ilyenkor az ágya szélére
ül, merő sötétben és beszélget a Julcsa cseléddel, a ki a konyhában
rakosgatja az edényeket, majd a kis lámpát átviszi a cselédszobába
s ugy ülnek egymással szemben, a kisasszony két könyökét az
asztalra támasztva, a cseléd komoly, részvétlen arczával és gépies
szorgalommal harisnyát stoppol.</p>
<p>Erna: Meglássa, Julcsa, már nem tart sokáig.</p>
<p>Julcsa: Ha én a kisasszonynak volnék, már régen megszöktem volna
és beálltam volna igazi cselédnek. Hát hiszen most is ugy él!</p>
<p>Erna: Oh, ha lehetne, megtenném! <span class="pagenum"><a name=
"Page_184" id="Page_184">-184-</a></span></p>
<p>Julcsa: Épp ugy dolgozik, mint a szobalány, a konyhában eszik, a
cselédágyon hál, nyáron mezitláb jár, éppen csak bért nem kap, meg
pofozgatják és szeretőt nem tarthat.</p>
<p>Erna: Jaj, Juliskám, ha nagykoru volnék, nem is maradnék itt. De
apa beleegyezése nélkül nem adnak könyvet és könyv nélkül nem fogad
föl senki.</p>
<p>Julcsa: Elég lelketlenség a nagyságos urtól, hogy ennyire
engedte elzülleni a kisasszonyt. Mintha bizony nem volna még
elegendő hely odabent.</p>
<p>Erna (szomoruan): Az én édes kicsi ágyacskám… a padlásra rakták.
Még egyszer bele fogok feküdni és aztán…</p>
<p>Julcsa: Mikor?</p>
<p>Erna: Talán még ma.</p>
<p>Julcsa: Setét éjszaka? A padláson?</p>
<p>Erna: Mondja csak, édes Julcsa, hisz maga a kisértetekben?</p>
<p>Julcsa: Nem én!</p>
<p>Erna: Hát fölmenne éjszaka a padlásra?</p>
<p>Julcsa: Nem én.</p>
<p>Erna: Hát mitől félne?</p>
<p>Julcsa: Csak ugy, mégis félnék.</p>
<p>Erna: Lássa, pedig én föl fogok menni <span class=
"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> éjszaka
a padlásra, egészen egyedül és nem fogok félni és belefekszem az én
régi ágyacskámba és akkor aztán minden másképp lesz.</p>
<p>Julcsa: Tán javasasszony tanácsolt a kisasszonynak?</p>
<p>Erna (titokzatosan mosolyogva): Magam eszeltem ki. És apa aztán
meg fog csókolni és a felesége nagyon meg fogja bánni, a mit
ellenem vétett. Hiszen olyan kicsire összehuztam magamat, ugy sem
álltam soha az utjába (keservesen sir), hát miért bánt velem
igy?</p>
<p>Julcsa: Már ilyen a mostoha. De megveri az isten!</p>
<p>Erna: Akkor aztán hizelegni is fog nekem, apa meg fog ölelelni
és sirva csókolni fog. Ó, meglásd Julcsa, nekem még nagyon jó
dolgom lesz.</p>
<p>Julcsa: Adja Isten, kisasszony, de most menjen teriteni, mert
nemsokára itt lesz a nagysága és jaj a kisasszonynak, ha nincs
minden rendben.</p>
<p>Erna: Megyek, Julcsa és meglássa, minden rendben lesz, mihelyst
lekerülök a padlásról. <span class="pagenum"><a name="Page_186" id=
"Page_186">-186-</a></span></p>
<h3>II.</h3>
<p>A kis lány még javában teritett, mikor kint durván megszólalt a
csengő. Ijedtében egy kis tányért el is ejtett. Darabokra tört.
Nagy fejvesztetten iparkodott a cserepeket összeszedni, de már késő
volt. A mostoha, drága zöld szinházi kabátban, suhogó fehér
selyemben megállt az ebédlő ajtajában. Szép piros arcza eltorzult a
gyülölettől s mikor a megdermedt kis lányt a cserepekkel kezében
látta, rárontott és belemarkolt a hajába:</p>
<p>– Megint kárt csináltál? Hol jár az eszed, te haszontalan? Hát
még azt sem tudod rendben megcsinálni, a mihez az utolsó
parasztlány is ért? Mi lesz belőled? Mit csináljak még veled, te
haszontalan teremtés?</p>
<p>Minden szót egy nagy rántás kisér a kis lány haján. Az térdre
bukik, ugy türi szó és sirás nélkül a bántalmat. Ezzel dühiti maga
ellen a mostohát. Tán ha sirna, ha könyörögne, nem gyülölné
ennyire. De ez a néma türés egy a kitagadással. Nem ismeri el
jussát a házhoz, csak idegennek, ellenséges hóditónak látja, a ki
eltaposhatja, de jogot nem szerez rajta. <span class=
"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p>
<p>Az apa, kicsi szőke ember, erősen kopaszodva, egy pillanatra
fölbukkant az asszony mögött, de nyomban eltünt. Hadd higyje a
szegény lány, hogy ő nem tudja, mi történik most.</p>
<p>– Hamar a vacsorát – rikolt még rá a mostoha – s ha még egyszer
kárt csinálsz és nem lesz teritve, mire hazaérünk, megfojtalak.
Érted?</p>
<p>Erna erre a fenyegetésre csak mosolyog magában. Kimegy a
konyhába és hozza szépen föltálalva a hideg fölvágottakat. Apja már
ott van az ebédlőben, de nem mer a lányra nézni. Ez meg rá emeli
szomoru szemét és halkan mondja:</p>
<p>– Jó estét, apuskám.</p>
<p>Az ember megrezzen, erősen fojtogatja torkát a megindulás, de
nem mer lányára nézni, mert a belső szoba ajtaját indulatosan
föltépik s már rohan be az asszony omló pongyolában, magából
kikelve.</p>
<p>– Hát ez meg micsoda? Ki vágta le a rouleau zsinórját? A
hálószoba egyik ablakáról le van vágva a rouleau-zsinór. Minek
tetted?</p>
<p>A kis lány arcza fehér lesz, most tán először <span class=
"pagenum"><a name="Page_188" id="Page_188">-188-</a></span>
életében lesüti szemét mostohája előtt, ugy rebegi:</p>
<p>– Nem tudom.</p>
<p>– Julcsa! – ordit a nagysága. – Julcsa jön és a nagysága tőle is
számon kéri a rouleau-zsinórt.</p>
<p>– Nem tudom, nagysága, én csak nem loptam el.</p>
<p>– Akkor te voltál, te aljas, levágtad, csakhogy engem boszants.
Csupa gyülöletből és ravaszságból. Be fogod mindjárt vallani?</p>
<p>A kis lány hallgat.</p>
<p>– Hova tetted, szólj!</p>
<p>– Nem vágtam le, – mondja a lány most már konokul.</p>
<p>– Hová tetted – rikolt az asszony és ismét nekiesik a kis
lánynak.</p>
<p>– De édes! – kiált most az apa. – Ne izgasd magad!</p>
<p>– Még véded? Te? Ellenem?</p>
<p>– Nem, édes, csak az idegeidet féltem. Ne izgasd magad azért a
zsinórért, nem érdemes!</p>
<p>– Nem érdemes? Ilyen vakmerő boszantás! Hiszen ezt csak a
boszantásomra tehette és más nem tette, mint ő. Hát neked
csekélység, <span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
"Page_189">-189-</a></span> hogy a házadnál valaki ilyen
szemtelenül boszantsa a feleségedet? No jó, eltüröm ezt is, hanem
holnap reggelre meg legyen az a zsinór, különben fölvetem a
kérdést: vagy én hagyom el a házat, vagy ő!</p>
<p>Erna nagyon különösen mosolygott s nem törődve többet a mostoha
kiáltozásával, kifelé tartott. A konyhában szinte jókedve támadt és
odasugta a sápitozó Julcsának:</p>
<p>– Holnapra meg lesz a zsinór! És még ma éjjel megyek a
padlásra.</p>
<p>– Kár volt felingerelni a nagyságát – mondta Julcsa. – Lássa,
most a nagyságának igaza van, minek vágta le az ablakból a
zsinórt?</p>
<p>Erna erre nem felelt, csak odaszoritotta homlokát az ablak
üvegére és nézett ki a nagy sötétségbe. Majd hirtelen megfordult és
Julcsának mutatta:</p>
<p>– Lássa, itt van a padlás kulcsa is.</p>
<h3>III.</h3>
<p>A nagysága másnap reggel majd megpattant dühében. Ismételt
csöngetésére Erna nem jött be. Nem hozta sem a czipőt, sem
<span class="pagenum"><a name="Page_190" id=
"Page_190">-190-</a></span> a kávét. Ellenben, miután a csöngetés
nem akart szünni, becsoszogott Julcsa és nagy szepegve mondta, hogy
a kisasszony nincs itt.</p>
<p>Nincs itt? Hát ez hogy lehet? És hogy a czipők sincsenek
kitisztitva. Ez már hallatlan. Ezt tovább türni nem lehet.</p>
<p>És hogy a kisasszony éjszaka fölment a padlásra, valami
babonaság miatt s nem jött még le. Ez már alávalóság. A padlásra?
Hahaha! Korán kezdi! Legénynél volt, most is ott van!</p>
<p>Ezt már a nagyságos ur nem hallgathatta szó nélkül.</p>
<p>– Kérlek, ilyet még sem illik föltenni az én lányomról.</p>
<p>Több sem kellett neki. Megindult feje fölött a förgeteg. Ám a
lagymatag emberen különös izgalom vett erőt. Nem válaszolt ugyan a
feleségének, de nagy lázasan felöltözködött, aztán sietett a
padlásra. Néhány percz mulva orditása betöltötte az udvart. Az
emberek összeszaladtak, föl a padlásra! A nagyságának is elakadt a
szava és ijedten nézegetett: mi ez? Nehéz léptek közelednek, a
házmester, meg az apa és még néhány ember valakit hoznak. Erna
volt, a szegény <span class="pagenum"><a name="Page_191" id=
"Page_191">-191-</a></span> Erna. Fölakasztotta magát a padláson.
Nagy sikongva ráborul Julcsa, zokogva ölelgeti, költögeti az apja.
Mereven, mint a sóbálvány áll a mostoha és csak bámul, bámul.
Egyszerre odaugrik a tetem mellé s mint a ki nagy lelki kintól
szabadul föl, kiáltja:</p>
<p>– A zsinór! Nem megmondtam, hogy ő vágta le a zsinórt?</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_192" id=
"Page_192">-192-</a></span></p>
<h2>PALKÓ, AZ ÖNÉRZETES.</h2>
<p>Palkó, a heti bérét alázatosan átvevén, rögtön el akart inalni,
mert észrevette, hogy két koronával többet kapott. Ám a pénztáros,
a pápaszemes és rőtszakállu Horacsek ur is észrevette és
rákiáltott:</p>
<p>– Jőjjön csak vissza, Palkó, még meg sem olvassa a pénzét?</p>
<p>Társai, a zsákhordó napszámosok, erre röhögtek. Illik röhögni,
mikor a tekintetes ur valami jót mond. Palkó pedig, markában a
pénzzel, arcza tüskerengetegéből ráemelte a pénztárosra zsirba fuló
borjuszemét, ugy motyogta:</p>
<p>– Megbizom a tekintetes urban.</p>
<p>– De én nem te benned, – kiáltott amaz bosszusan – add ide a
pénzt.</p>
<p>Palkó vállat vont s bizonytalan mozdulattal odaadta.
<span class="pagenum"><a name="Page_193" id=
"Page_193">-193-</a></span></p>
<p>– Talán több is egy-két koronával.</p>
<p>Nem volt oly sok, a mit kapott, hogy a pénztáros egy pillanat
alatt meg nem győződött volna a valóságról. S a fizető asztal nem
volt olyan széles, hogy még abban a pillanatban a péztáros ur pofon
nem vághatta volna Palkót. Társai persze megint röhögtek, mert ez
is sikerült viccz volt.</p>
<p>– Nono, – mondotta Palkó vastag nyakáig kipirulva – az embernek
önérzete is van.</p>
<p>– Legyen becsülete – kiáltott mérgesen Horacsek ur s nagyot
csapott öklével az asztalra. – Ha még egy szót szól, visszaadom a
munkakönyvét. Nézze meg az ember.</p>
<p>Palkó azonban nem szólt többet egy szót sem és kikullogott. A
többi napszámos helyeslően bólogatott Horacsek urnak, a ki
kifejtette nekik, hogy ő nem lopja a pénzt s a mivel téved, az az ő
kára és hogy az ilyen csalás olyan, mintha egyenesen a zsebéből
lopták volna ki a pénzt.</p>
<p>Palkó nem ment messzire, csak a legközelebbi pálinkamérésig. Az
ajtóban találkozott legjobb barátjával, a félszemü Sóvágó
<span class="pagenum"><a name="Page_194" id=
"Page_194">-194-</a></span> Istvánnal, a ki éppen akkor kergette el
maga mellől a feleségét, mivelhogy ez a pálinkamérés előtt leste és
valami pénzt akart, mielőtt az ura belefog az ivásba. Az asszony
sirva oldalgott körülötte és emlegette a gyerekeket, de mikor ura
rá sem hederitve a pálinkamérésbe lépett, nagyot fohászkodott,
egyet rántott a kendőjén és utána ment. Hadd sirjanak a gyerekek,
ugy sem segithet rajtuk.</p>
<p>Palkó utána nyitott be. Sóvágó éppen rugott egyet az asszonyon,
de aztán megértvén, hogy az is inni akar, békességesebb lett.
Rendelt neki egy kupicza édeset, a mit az asszony, könnyeit törülve
mohón leszürcsölt.</p>
<p>– Rumot – szólt Palkó mogorván, s miután megitta:</p>
<p>– Rosztopcsint!</p>
<p>– Jó gusztusod van – mondja Sóvágó.</p>
<p>– Rumot és rosztopcsint együtt – dirigál Palkó, még mindig rá
sem nézve a barátjára. Csak mikor azt is fölhajtotta, rázta a fejét
jobbról balra, balról jobbra és kifakadt:</p>
<p>– Lebicskázom a gazembert! <span class="pagenum"><a name=
"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span></p>
<p>Néhány pajtása ekkor már szintén benyitott és hallotta a
fenyegetését.</p>
<p>– Bajos lesz – véli az egyik s a három zsák közül, melyet
kötényül a derekán hordott, az egyikkel megtörülte a száját.</p>
<p>– Lebicskázom – ismételte Palkó és a korlátra dült. – Engem
pofon vágni, engem, Palkó Andrást, a ki az édes apját is
visszaütötte.</p>
<p>– Pofon ütött? – érdeklődik Sóvágó. – Pereld be, kapsz öt
forintot.</p>
<p>– Lebicskázom, – ismétli ez keseregve – az embernek önérzete is
van.</p>
<p>– Nem bolond a zsidó, hogy behagyná magát csapni, – véli
csöndesen a zsákkötényes – megérdemelted Palkó, aztán mi az egy
pofon? Hiszen el is csaphatott volna.</p>
<p>– Hát adta volna ki a könyvemet, de ne üssön, nem vagyok én
kutya! Csak a kutyát szokás ütni! Az embernek önérzete van.</p>
<p>– Szegény embernek nincs – szólal meg a szélső sarokból egy
öblös hang. Kék zubbony volt az emberen s a napszámosok
tisztelettel néztek rá. Tanult munkás.</p>
<p>– Szegény embernek nincs, – mondja <span class=
"pagenum"><a name="Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> amaz
ismét – ha volna, rögtön visszapofozta volna, s ezek a barmok, a
kik körülötte álltak és most szopják a poharat, szétszedték volna
az egész kremplit.</p>
<p>– Barom az öregapja, – békétlenkedik a zsákos ember és Palkó, a
ki immár a tizedik pohárral hörpintett fel, elébe áll.</p>
<p>– Uram, ne tessen igy beszélni, mert az embernek önérzete is
van.</p>
<p>– Az embernek igen, neked nem.</p>
<p>Palkónak ez sok volt. Neki akart menni az idegennek, de az egyet
lökött rajta, hogy az ajtóig tántorodott. Mielőtt pedig Palkó
felocsudott volna, a pult mögül kiugrott a pálinkáslegény s
rövidesen kitette az ajtón. A többi mukkanni sem mert.</p>
<p>Palkó körülnézett az utczán. Csóválta a fejét, megindult,
visszafordult, megint odább állott. Nagyon fájt a szive. Már
esteledett, emberek, asszonyok hallgatagon mint az árnyak suhantak
a palánkok mellett. Egy pinczéből harmonika-muzsika recsegett föl,
vegyest lányok vihogásával. Palkó tántorogva ment odább, mig egy
suhanczgyerekre nem talált, a ki egy talicska mellett állva,
czigarettát sodort magának. <span class="pagenum"><a name=
"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p>
<p>Ezt megfogta és magyarázta neki:</p>
<p>– Negyvenkét éves vagyok uram, van két fiam is, nagyobbak, mint
te és engem pofonvágott. Van igazság? Hát nekem nincs önérzetem? Ha
őt vágnák pofon, becsuknák a szegény embert, de ő rámászhat a
képemre. Egy embert pofonvágni! De lebicskázom, le én!</p>
<p>– Menjen haza, aludja ki magát – szól a suhancz és odább tolja a
talyigát. – Palkó utána néz, majd megvető mozdulatot tesz a
kezével:</p>
<p>– Ennek sincs önérzete, senkinek sincs. Lebicskázom.</p>
<p>Észre sem vette, hogy a gyára elé került. S éppen akkor lép ki a
rácsos kapun Horacsek ur, karján egy dámával, a feleségével. A
portás süvegelt nekik és Palkó, mereven rájuk bámulván, szintén
lekapta a sapkát. Horacsek ur pedig csak ugy, mint a tiszturak
szokták, a mutatóujját a kalapja felé legyintette és odább haladt a
feleségével.</p>
<p>– Lebicskázom – morogja Palkó s mintha valaki kérdezte volna,
hozzátette: – Most nem tehettem, mert asszonynyal járt. Ha
selyemben jár is és kalapot visel a <span class="pagenum"><a name=
"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> frájla, mégis csak
asszony és én asszonyt nem bántok soha. És ha lebicskáztam volna
Horacsek urat, az asszonyt is le kellett volna bicskázni. Az
embernek önérzete van!</p>
<p>Tovább botorkált. Egy negyedóra multán egy kis füstös korcsmához
ért, ott bertért. Megitta a félliter borát és elmondta mindenkinek,
hogy őt ma pofonvágták.</p>
<p>Az emberek hallgatták, komolyan, kissé vizsgálódva és gondolták,
nemsokára ők is olyan részegek lesznek, mint ez.</p>
<p>Egy virágárus leány nyitott be. Hitvány, hervadt szegfüket
hordott körül. Palkó megállitotta és kérdezte, van-e apja. Nincs.
Hát anyja? Az van. Palkó két krajczárért virágot vett és hosszan
szagolgatta.</p>
<p>– Látod, – mondotta – nekem jó szivem van. Az én szivem megesik
az árván és virágot veszek. Pedig minek nekem a virág? Régen volt,
mikor én virágot vittem a szeretőmnek. Negyvenkét éves vagyok már,
két nagy fiam van, mégis pofonvágott.</p>
<p>A kis lányt nem igen érdekelte a dolog. Éles, kémlelő tekintete
rögtön látta, hogy itt több üzlet nem kinálkozik s távozott. Palkó
szükségét érezte, hogy az esetet körülményesebben <span class=
"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span>
elmagyarázza neki s felczihelődött. De mire kiért a korcsmából, a
kis lányt már nem látta.</p>
<p>Odább egy kávéház. Abban czigánymuzsika. Palkó oda is betér és
sört iszik. Elmagyarázza a pinczérnek, a czigánynak, a
kaszirosnőnek, hogy őt ma pofonvágták. Egy urnak látszó ember
mellételepedik, de Palkó részegségében is rászól:</p>
<p>– Mellém ugyan ne ülj, tőlem nem lehet lopni.</p>
<p>Az urnak látszó ember nevet és otthagyja.</p>
<p>– Részeg szamár.</p>
<p>– Ha részeg is, de van önérzete, – mondta Palkó – engem ma
valaki pofonvágott és le fogom bicskázni. És a ki hozzám nyul, azt
mind lebicskázom. Mert a szegény embernek is szent a becsülete és
ha ott van is még a könyvem, én oda nem megyek többé dolgozni.
Istenuccse nem.</p>
<p>Éjfél után volt, mikor Palkó a kávéházból elkerült. Két óra felé
járt az idő, mikor végre a Ferenczváros egy rongyos viskójába
betért. Belökte az ajtót, átmászott egy csomó heverő emberen és
kitapogatta a maga fekvőhelyét. <span class="pagenum"><a name=
"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span></p>
<p>– Csak most jösz? – nyöszörög egy vékony asszonyhang.</p>
<p>– Csak most? – fakadt ki az ember. – Te itt alszol, mert jó
dolgod van, de engem pofonvágtak azalatt, mig te alszol. Mit akarsz
tőlem? Talán bizony örülsz is neki. Czudar vagy. Czudar dolog
pofonvágni egy negyvenkét éves embert. Azért, hogy napszámos
vagyok, van önérzetem. És én nem türök el semmit. Érted? Semmit.
Azt az embert le fogom bicskázni és mindenkit, a ki bánt.
Hallottad? Mit Mondtál? Befogd a szádat, azt mondom. Nekem is van
önérzetem.</p>
<p>– Hoztál valami pénzt is?</p>
<p>Palkót szörnyü düh fogta el.</p>
<p>– Mit, – orditott – még kérdőre vonsz? Pofonvágnak s te nem is
bánod? Majd adok én neked, engem bántani!</p>
<p>A hajnal már pirkadt s Palkó a hajnali derengésben irgalmatlanul
elverte a feleségét. Az asszony türte, mint a sündisznó, az
asszonynak nem volt önérzete.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_201" id=
"Page_201">-201-</a></span></p>
<h2>PACSÁKNÉ.</h2>
<p>Mikor még fiatalabb legény voltam és szemébe néztem annak, a
kivel beszéltem, Pacsákné mosott rám. Kövér volt, mint egy mosónő s
ha sovány lett volna, akkor sovány lett volna, mint egy mosónő. Hat
lépésnyiről úgy tetszett, mintha fejjel magasabb volna nálamnál, de
éppen olyan magas volt. De óriási darab, egészséges asszony,
karokkal, mint a műbirkózóké és tenyerekkel, szélesek, puffadtak,
vörösek és kékek, durvák és kérgesek, mint az olyan emberé, a ki ha
gazdag volna, mindig ennék, bort és pálinkát innék és
selyemszoknyában aludna.</p>
<p>Pakácsné el szokta vinni a fehérnemüt s ilyenkor sopánkodott és
mesélt. Ellenben volt egy körülbelül tizenhétéves lánya, az haza
szokta hozni a ruhát. A milyen óriás <span class="pagenum"><a name=
"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> az édesanyja, annyira
czingár volt a lánya. Minek hivták, már nem tudom. Az arcza éhesen
sovány, a szeme éhesen gyáva volt. Nem adtam volna érte két garast,
de szőke, dus haja megért egy vagyont – a fodrásznak. Ez a
gyereklány rettentően öltözködött, az édesanyja viseltes ruháiba
bujt, azon átalakitatlanul s az utóbbi időben az én viselt
czipőimet hordta, mit az anyja elkért tőlem. De most jut eszembe:
Pepinek hivták. Pepi kopogott az ajtón s előbb a kosarat tolta be,
aztán beljebb huzta az ajtót, mert neki már nem kellett annyi hely
s átszorongott a keskeny résen, hogy szinte benne akadt, mint egér
a fogóban.</p>
<p>Eleinte egy szót sem szólt, de aztán ő is közlékenyebb lett. S
igazán furcsa volt egybevetni a lány beszédét az édesanyjáéval.</p>
<p>Az édesanyja körülbelül igy beszélt:</p>
<p>– Hja, nagyságos ur, megvert engem az Isten ezzel a lánynyal.
Tizenhétéves az istenadta s már is! De mennyire! Azt hiszi, hogy
vizbe mártaná a kezét, mig az édesanyja hajnaltól késő estig
maratja magát a forró vizzel? Lusta, tehetetlen s folyton
legényeken jár az esze. Ilyen fiatalon, nagyságos <span class=
"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> ur!
Ezért még a ruhahordásra sem használhatom, csak az olyan szolid
urakhoz küldhetem, mint a nagyságos ur, meg aztán familiákhoz, de
ott is ne adj Isten, hogy urfi legyen a háznál.</p>
<p>A Pepi! No lám, ezt nem néztem volna ki belőle. Ha egyébért, hát
az anyja szoknyáiért. Ki vetne szemet erre a formátlanságra? S
mikor eljött, figyelmesebben néztem az arczát is. Bizony ezen az
arczon szeplő és éhség volt, de semmi vonzó. Olykor, ha félénken
rám vetette – de csak egy másodperczre – nagy kék borjuszemét,
rémlett ugy, mintha ebből a kislányból szép kislány is lehetett
volna.</p>
<p>– Ejnye, Pepi, – mondom neki – mit kell hallanom? Maga szereti a
legényeket s én nekem nem szól? Hát nem vagyok olyan legény, mint
akárki más?</p>
<p>A kislány visszahőkölt, fejét szögletes válla közé huzta,
könyökeit szorosan a mellébe nyomta, ugy bámult rám lángbaborult
arczczal, remegő szájjal.</p>
<p>– Nem igaz! – kiáltotta rikácsolva és elémbe toppant, mintha meg
akarna verni. – Hát itt is, a nagyságos urnál is. Ne tessék
<span class="pagenum"><a name="Page_204" id=
"Page_204">-204-</a></span> hinni, az édesanyám hazudott, hazudott,
hazudott!</p>
<p>Nem hiszek senkinek semmit, de akkor még fiatalabb voltam s ugy
lehet, ennek a kitörésnek az őszinteségében most is hinnék. Meg is
bántam léhaságomat és kérlelve fogtam meg a kislány kezét.</p>
<p>– Nono, csak tréfáltam, magam sem hittem egy pillanatra sem.</p>
<p>– Ugy-e nem? – kapott a szón Pepi és háladatosan nézett rám.
Aztán hitelre találván, csak ugy dült belőle a lázongó panasz.</p>
<p>– Az édesanyám nem tanittat semmire, pedig én mesterséget
akartam tanulni. Azt mondta, hogy nem ér semmit az olyan lány, a ki
dolgozik. Aztán megver és éheztet és azt mondja, hogy az én
koromban neki már három férfival volt viszonya és hogy nekem is
rossznak kell lennem, mert csak abból lehet jól élni. És mindig
olyan urakhoz küld a fehérnemüvel, a kiket fölbiztat, hogy én rossz
vagyok s ha hazajövök, rám támad: Mi lesz belőled? Még mindig olyan
ostoba vagy? Azt hiszed, hogy a nyakamon fogsz vénülni? Nem
gondolsz öreg napjaimra, hogy akkor eltarthassál? <span class=
"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span></p>
<p>– Lehetetlen! – kiáltottam mély fölháborodással. – Hiszen akkor
a maga anyja valóságos boszorkány, a kit el kell égetni!</p>
<p>– Ó, – kesereg a lány s szeméből patakként ömlik a könny –
mennyit kell tőle szenvednem! Az öklével a mellembe vág, hogy eláll
a lélekzetem, a sarkával rám tapos, éjszaka kiver a lakásból, hogy
keressek magamnak szállást és már sokszor akartam a Dunába ugrani,
de még ott is félnék tőle, hogy kihuz és agyongyötör.</p>
<p>Mennél többet panaszkodott, annál mélyebben sajnáltam és annál
csunyábbnak találtam. Egy kis szkepszisem is támadt. Hát van jó
dolga annak az asszonynak? Ha már nincs érzéke a lánya
tisztességéhez, mint gondolja, hogy ez a jelentéktelen csunyaság
kellene valakinek, még ha rászánná is magát? Aztán meg igazán oly
nagyon védekeznék-e, ha nem volna olyan csunya s ki lenne téve a
kisértésnek?</p>
<p>– Ne féljen, kis lányom, – szóltam – majd megtanitom az
édesanyját, miként bánjék a lányával.</p>
<p>– Ne, ne! – sikoltott roppant rémülettel és megragadta a
kezemet. – Ha megtudja, <span class="pagenum"><a name="Page_206"
id="Page_206">-206-</a></span> hogy panaszkodtam… A mult hónapban
megtudta és akkor az asztal lábához kötött és kötéllel vert, mig
csupa vér lett a hátam. A szememet is majd kiütötte.</p>
<p>– De hisz ez embertelenség! Igy nem élhet! – kiáltottam
elkeseredetten.</p>
<p>– Majd segit a jó Isten – motyogta a lány s látszott rajta, hogy
maga sem hiszi.</p>
<p>– Csak forduljon hozzám, – biztattam, – maga derék lány s
maradjon továbbra is a becsület utján. Itt van, fiam, egy pár
lakkczipő, ezt magának adom s ha kendőre, vagy szoknyára kell, csak
szóljon, adok szivesen. Az ilyen jóravaló szegény lány megérdemli,
hogy segitsen rajta minden becsületes ember.</p>
<p>A beszédem nem igen hatott rá, de mikor a szekrényből kihuztam
egy pár lakkczipőt, majd megbolondult örömében. Szegénynek az én
czipőm valóságos csónak volt, mert ormótlan nagy a lábam. De a
lakk, az a fényes, ragyogó, előkelő feketeség, melyben megláthatta
az arczát, valósággal elkápráztatta. Majdnem térdre hullt és
mindenképen kezet akart csókolni. Nagynehezen tuszkoltam ki az
ajtón, de még egyszer befurakodott <span class="pagenum"><a name=
"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> s roppant zavarban, de
reszkető örömmel a hangjában mondta:</p>
<p>– Nagyságos ur, ha megengedné, nagyon szeretném fölvenni.</p>
<p>S leguggolt a földre, bebujt a lakkczipőbe, testhez vonta
szoknyáját s ámuló boldogsággal nézte lábán a ragyogó lakkot. Aztán
régi czipőjét duhajul a kosárba vetve, egy perdüléssel kint termett
az ajtón. Még hallottam az éneklését.</p>
<p class="center">*</p>
<p>– Ó nagyságos ur, – nyájaskodott Pakácsné, mikor egy hét multán
eljött – czipőt tetszett adni a lányomnak? Az Isten fizesse meg.
Ámbátor ez a mihaszna teremtés nem érdemli meg, de mit csináljak?
Mégis csak az én vérem. S azóta még czédább, persze, a
czifrálkodás!</p>
<p>– Ha magának volnék, – szóltam – inkább munkába adnám, hogy
tanuljon valamit. Hisz igy nem csoda, ha elzüllik!</p>
<p>– Munkába? – A derék asszonyság kaczagott. – Munkába ezt? Hát
hiszi a nagyságos ur, hogy valaki fölfogad ilyen rongyot? S hogy
megmaradna huszonnégy óráig <span class="pagenum"><a name=
"Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> is becsületes foglalkozás
mellett? Hja, ha volna egy kis becsülete, én az ő korában már
eltartottam az édesanyámat, hogy az Isten adjon neki nyugodalmat,
meg két neveletlen testvérkémet, de ez? Ennek csak legény kell. De
már soká nem nézem.</p>
<p>Elfordultam a derék asszonyságtól, mert tartottam tőle, hogy
fölháborodásomban mégis csak elárulom a szegény lányt.</p>
<p>Ez pedig ezentul, ha ruhát hozott, mindig kiöntötte szive
keservét. Ámbátor azóta, hogy lakkczipőben jött haza, az édesanyja
kevésbé bántja. Itt-ott egy pofon, de már nem köti asztallábhoz, s
noha nem hagy föl biztatásával a rossz életre, mégsem olyan iszonyu
a viselkedése, mint eddig volt.</p>
<p>Ez különös, de ha igy van, annál jobb. Sőt lehet, hogy egy uj
szoknya még jobban segit a kislányon. Adtam neki egy kis pénzt,
hogy vegyen magának szoknyát s rögtön kilöktem, mert most már a
lábamat akarta csókolni.</p>
<p>– Ó nagyságos ur, szoknyát tetszett venni a lányomnak? Az Isten
fizesse meg. Nem érdemli ugyan meg, de hát mit csináljak? Mégis
csak a vérem. <span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
"Page_209">-209-</a></span></p>
<p>Nemsokára a kislány, most már bátorságra kapván, maga kért tőlem
egy kis pénzt – kendőre. Adtam neki.</p>
<p>– Ó, nagyságos ur, kalapot tetszett venni a lányomnak?</p>
<p>– Dehogy kalapot, Pakácsné, kendőre adtam neki pénzt, minek neki
a kalap?</p>
<p>– De bizony Isten, kalapot vett az istenverte, hát persze, minek
annak a kalap? Mondtam mindig, hogy alávaló teremtés, kalapot vesz,
hogy jobban bolondithassa a legényeket.</p>
<p>– Nono, – véltem – ez csak lányos hiuság.</p>
<p>S Pepike csakugyan kalapot vett. Egy csöppet sem illett neki,
valami kikopott nagy tollas kalap volt, de kalap és a kislány meg
sem hökkent, mikor gunyosan kisasszonynak szólitottam.</p>
<p>Ekkor hozta utoljára a ruhámat. Pakácsné is elmaradozott, más
mosónő után kellett látnom. Vagy egy félév multán ismét beállitott
Pakácsné, ugy mint régen és nagysopánkodva referált:</p>
<p>– Jaj, nagyságos ur, egy darabig pihentem, tessék elhinni,
rámfért a pihenés. Az én <span class="pagenum"><a name="Page_210"
id="Page_210">-210-</a></span> aranyos kislányom szerezte nekem.
Vagy nem is tetszik tudni? Jaj, be megváltozott, az Isten
fölvilágositotta az elméjét. De nem ismerne rá a nagyságos ur,
olyan kisasszony lett belőle. Egy kávéházban van és annyit keres, a
mennyit csak akar. Az Isten tartsa meg az én édes magzatomat,
csakhogy öreg napjaimra ez a boldogság is ért, annyi baj és gond
után.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
"Page_211">-211-</a></span></p>
<h2>MUNKÁS HALÁLA.</h2>
<p>Az ember soká nézte a házszámot, aztán bement a kapualjába és
soká nézte a tágas udvarból nyiló piszkos konyhaajtókat. Csak a
pipája heves szippantásaiból látszott, hogy siet. Majd lomhán
czammogva, mint munkás embereknél szokás, a kik egyforma bért
kapnak, akár hamarább, akár későbben végeznek, benyitott abba az
ajtóba, mely fölé ez volt irva: <i>házmester</i>.</p>
<p>– Merre is lakik az a Borsos István? – Negyedik ajtó balra. –
Ugy, azaz, hogy most már csak Borsos Istvánné lakik ott, mert az
urát agyonütötte a kazán. Ráesett, összelapitotta. – Jézus Mária,
csak nem? – De bizony és azért küldtek, hogy hivja el az asszonyt a
kórházba, ha épen még látni akarja. – No de ilyet; ki hitte volna?
Még <span class="pagenum"><a name="Page_212" id=
"Page_212">-212-</a></span> ma reggel – milyen derék ember volt. De
hogyan is történt?</p>
<p>Hát ugy történt – de ekkor eszébe jutott az embernek, hogy a
dolga sietős és nem mondta el. Csak parazsat szedett ki a
spórherdből a pipájára, mely diskurzus közben elaludt. Veszkődött
is vele, káromkodott is, de csak végzett vele. Aztán ment a nagy
udvaron keresztül, balra, a negyedik ajtóba; a házmesterné vele
ment, hogy megtudja, hogyan is történt. Utközben pedig, a hol ajtó
nyilt, odakiáltotta:</p>
<p>– Hallja csak, Borsos urat agyonütötte a kazán!</p>
<p>Balra, a negyedik ajtóban egy fiatal asszony állt a gyuródeszka
előtt. A keze tövig vájkált a tésztában, pogácsa lesz abból, jó
töpörtyüs pogácsa, a mit az ura roppantul szeret. A hogy az ember
benyit az ajtón, az asszony kiváncsian néz elébe és jó kedvvel
fogadja köszöntését.</p>
<p>– Jó napot, Borsosné.</p>
<p>– Ilyen szerencsétlenség, ilyen szerencsétlenség, – abajgatott
közbe a házmesterné – és épen most, fertály előtt!</p>
<p>– Mi az, mi az? – kérdi az asszony. <span class=
"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> Azt a
gyári embert látva, meg azt az értelmetlen abajgatást hallva, a
szive tele lett a történtek sejtelmével, noha nem tudott
semmit.</p>
<p>– Hát, – mondja az ember, a szemöldökét gyámoltalanul fölhuzva,
– mivel hogy a mühelyvezető ur küldött, hogy siessek a Borsos
István lakására és mondjam meg a feleségének, hogy az urát,
szegényt, a kórházba vitték.</p>
<p>– A kazán! – sikitja közbe a házmesterné, kezeit tördelve, –
megölte a kazán!</p>
<p>A szegény asszony tésztás kezét lógatta, kissé eltartva a
testétől, hogy a ruhájára ne ragadjon. A szeme kidülledt, a szája
nyitva maradt, majd zihálni kezdett a melle, a lélegzete
sziszegett, végül iszonyut sikoltva, rogyott térdre.</p>
<p>– Az uram, az uram, az én jó uram!</p>
<p>Az ember csak szitta a pipáját és nagyon meg volt indulva, de
nem tehetett semmit. A házmesterné a batyuként a földön gubbaszkodó
zokogó teremtést a két karjával átölelte, ugy vigasztalta,
csititotta, közben maga is nagyokat jajgatva.</p>
<p>– Szedje össze magát, édes Borsosné, – <span class=
"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span>
szólitgatta – szedje össze magát, hiszen tán nem olyan nagy a baj.
Aztán sietni kell ám a kórházba, menjen csak édes, majd vigyázok a
lakására, mig visszatér.</p>
<p>– A kendőm, a kendőm, – zokogta a megkinzott menyecske s
ledörzsölte kezéről a tésztát. A házmesterné berontott a szobába s
rögtön kihozta a kendőt. Mig fejére akarta csavarni, nagy
kapkodásával belegabalyodott a keze, nem tudta kiszabaditani. Ebben
is segitségre szorult. Aztán rohant ki az ajtón, ott visszafordult,
csakhogy a szeme elhomályosult a patakzó könnyektől, igy szólt rá a
házmesternére:</p>
<p>– Dagassza meg a tésztát, hogy az is kárba ne vesszen.</p>
<p>Az uton egyre azt sirta:</p>
<p>– Mi lesz most belőlem? Mi lesz belőlem? Meg abból, a kit a
szivem alatt hordozok! És itt van a fertály, ki fognak tenni az
utczára, meg a butoromat is elveszik, az utolsó vánkosomat!</p>
<p>Erre már tudott beszélni az ember.</p>
<p>– Sohse busuljon azon, Borsosné, be van biztositva, az egész
gyár be van biztositva. És a temetés után ugy a markába olvasnak
<span class="pagenum"><a name="Page_215" id=
"Page_215">-215-</a></span> ezer kemény pengőket, mint egy
krajczárt. Ezt én mondom magának.</p>
<p>A jajgatás hirtelen megszakadt. Ez az ismeretlen fogalom, az
ezer pengő, a maga megfoghatatlan sulyával ránehezedett a
fájdalmára.</p>
<p>– Mit mond? – szólt csöndes hangon.</p>
<p>– Ha nem hiszi, majd meglátja.</p>
<p>– És ezer forint?</p>
<p>– Vagy annál is több. Jó törvény az, csak az a baj, hogy meg
kell érte halni.</p>
<p>Végre elérte a Rókust. A portás megállitotta. Borsos István! A
neve után nem ismeri. Különben most nincs látogató óra. Délután. –
Egy nemével a büszkeségnek szólt közbe az ember:</p>
<p>– De nekünk szabad ám, mert délután már nem lesz életben. A
kazán ölte meg.</p>
<p>– Vagy ugy! Halálos ember és sebesült? Hát csak menjenek, első
emeleten, a sebészeti osztályban.</p>
<p>Fölrepült a lépcsőn. De eltévedtek a hosszu folyosón. Egy
irgalmas nővér vetődött utjukba, ez vezette el a kórterem ajtajához
s megsugta a szolgálatot tevő nővérnek, kit keresnek.</p>
<p>Ott volt. Hangos zokogással rogyott térdre, <span class=
"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> a két
keze közé fogva a beteg arcát. Még kormos volt, de a kormon is
keresztül világitott a halotti fehérség, a vértelenség. A beteg
nehezen emelte föl pilláit és hangosan nyöszörgött. A melle járt,
mint a fujtató, mozdulni sem tudott. A takaró alatt idomtalan
tömegnek látszott a teste és oly rövid volt, mint egy kis
gyereké.</p>
<p>A mint beszélni akart, az ajkára véres hab torult. A kezével
intett és az irgalmas nővér tolmácsolta kivánságát:</p>
<p>– Hajoljon egészen föléje, mondani akar valamit, de nem tud
hangosan beszélni.</p>
<p>Az asszony fölugrott és gyöngéden föléje hajolva, csókot nyomott
homlokára, aztán a szájához tartotta a fülét. Nagy erőlködéssel,
hörgésektől meg-megszakitva, végre meg tudta mondani:</p>
<p>– A gyárból három napért jár a bér, a maiból se engedj semmit
levonni és a Reimann Bernát tartozik két forintommal, azt is
követeld be.</p>
<p>Ezzel rémeset hörgött, a szeme golyója befelé fordult, majd
rémületes haláliszonyattal tapadt az asszonyra, a ki zokogva
mondogatta: <span class="pagenum"><a name="Page_217" id=
"Page_217">-217-</a></span></p>
<p>– Nem fogom elfelejteni, nem fogom elfelejteni.</p>
<p>S mintha a haldokló lelke nagy tehertől szabadult volna meg, a
szeme kitisztult, majd fáradtan lehanyatlott, mintha aludnék.</p>
<p>Délután négy óráig maradt nála az asszony s mikor elhagyta a
kórházat, özvegyasszony volt. Fásultan, könny nélkül ment hazafelé,
a házmesterné ott volt az ajtajában és részvevő, szomoru hangon
mondta:</p>
<p>– Már meg is sült a pogácsa.</p>
<p>Erre ismét megtalálta könnyeit. És sürü sirással emlékezett meg
szegény uráról és mesélte, hogy holnap lesz a temetés és hogy már
most gyászruhát kell szereznie, de előbb eszik valamit, mert reggel
óta étlen-szomjan maradt. Könnyeivel áztatta a friss, még meleg
pogácsát és a szive majd megszakadt, mikor panaszolta:</p>
<p>– Neki sütöttem, ugy szerette szegény a töpörtyüs pogácsát és
most – Istenem, Istenem!</p>
<p>Mikor a gyászruhát magára öltötte, a fájdalma csak mint szomoru
köd borult a lelkére. Apróra elmondott mindent, a mit tudott, meg
hogy az ura be volt biztositva és most <span class=
"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> sok
pénzt fog kapni. A szomszédné részvevően, helyeslően bólogatott és
vigasztalta:</p>
<p>– Jó az Isten, majd csak megvigasztalódik és ennyi pénzzel, ha a
gyász letelt, ismét férjhez mehet.</p>
<p>Az özvegy szomoruan rázogatta a fejét:</p>
<p>– Soha, hiszen most nem is lehet s az esztendő mulva is még
szoptatni fogok. Ha még annyi pénzem lenne is, nem mennék férjhez,
mig a gyerekemet szoptatom.</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_219" id=
"Page_219">-219-</a></span></p>
<h2>ÉJJELI KÁVÉHÁZBAN.</h2>
<p>A télen – egy óra mult éjfél után – betévedtem egy éjjeli
kávéházba, egy csésze teára. Vagy egy adag piszkosságra? Nem merem
bevallani. A zenekar hölgyei ép akkor nyiszáltak utolsót, az egyik
elémbe tolta a tányért, a többi eltünt, mint a kámfor, vagy déli
harangszóra a kőmives. Nyilván, hogy átöltözzenek, az egyik hogy
hazamenjen, a másik pedig, hogy ne menjen haza. A helyiség nagy és
üres volt, épen csak az egyik asztalnál ült három részeg rongyos
ember, a kiket a pinczér fölszólitott, hogy előbb fizessenek, csak
azután adhat ujabb sört. A zenekar szomszédságában pedig egy
halálfejü ifju ült, nagyon előkelően öltözve, monoklival a
szemében, tövig lenyirva, egy üveg sör mellett és megkövült
mozdulatlansággal nézett egyre a kaszirnőre, egy roppant termetes,
<span class="pagenum"><a name="Page_220" id=
"Page_220">-220-</a></span> de szép arczu szőkeségre, a ki tudomást
sem vett az ifju kitartó bámulatáról,</p>
<p>A zenehölgy, a ki tányérozott, egy nádszáltermetü, finom arczu,
szőke lány volt, alig látszott többnek tizennyolcz évesnél. Mikor
huszfilléresem tányérjára kopogott, rámnyitotta nagy szemét,
kéjesen ráeresztette pilláit és fehér, apró fogát halkan sziva
mondotta:</p>
<p>– Ha átöltözködtem, ihatok egy csésze teát?</p>
<p>– Legyen szerencsém – válaszoltam nem épen elragadtatva, nem
épen megijedve.</p>
<p>Pár percz mulva mellettem termett. Mintha kicserélték volna. A
vásári fehér ruha a nemzetiszinü szalaggal olybá mutatta, mintha
csak leánynak öltözött volna, most egyszerü, kék utczai ruhában
olyan volt, mintha a szobalányt várná, a ki hazakisérje az
iskolából. Annál furcsább volt szinte frivol otthonossága ezen a
ronda, büzhödt külvárosi tanyán, a hol sohasem látni vendéget,
mégis éjjel-nappal nyitva van. Alighanem az utczai üzlet, a
hölgyzenekar, csak arra való, hogy a kártyabarlangot elrejtse a
rendőrség szeme elől. <span class="pagenum"><a name="Page_221" id=
"Page_221">-221-</a></span></p>
<p>– Olyan éhes is vagyok – mondotta – hat óra óta nem ettem.</p>
<p>– Csak rendeljen magának vacsorát is.</p>
<p>– Fritz, egy vacsorát! – kiáltott megváltozott hangon.</p>
<p>Fritz magába röhögött s már is asztalunkra tette a vacsorát. Két
darab hideg borjuhust, meg egy uborkát, a mi láthatóan amugy is
kijárt ő nagyságának, de a balekkal ezuttal külön megfizetteti, a
pinczér javára.</p>
<p>Hogy Fritz egy üveg sört is adott a vacsora mellé, az csak
természetes.</p>
<p>– Uraságod olyan ismerős előttem – kezdte a beszélgetést, a mely
előbb szakadozottan, később, a mint látni fogják, már tulságos
természetességgel folyt tovább.</p>
<p>Én: Kedvesem, soha se törje rajta a fejét, hogy miképen kezdje a
beszélgetést. Maga nem látott engem soha, ezt nagyon jól tudja,
ellenben én minden hájjal megkent budapesti gézenguz vagyok, a ki
ma szivesen beáll önként is baleknek, tehát ugorja át a
fokozatokat, a teát, a cognacot és rendelje meg Fritznél mindjárt a
pezsgőt.</p>
<p>Ő (ajkát harapja és erőltetetten fölnevet): No lám, ki sem
látszik magából. Bizonyára müvész. <span class="pagenum"><a name=
"Page_222" id="Page_222">-222-</a></span></p>
<p>Én: Ó igen, a semmittevésben, meg a lányok bolonditásában. Hanem
mondja csak, minek hegedül maga? Hiszen olyan szép lány, mint maga,
nem szorul arra, hogy egyig kornyikáljon és csak egy óra után
nézzen hivatása után.</p>
<p>Ő: Ha igy beszél velem, akkor köszönöm a vacsorát, nem kérek a
pezsgőből és itt hagyom. Magától pedig nem szép, hogy ilyen hangon
beszél, csak azért, mert joga van hozzá.</p>
<p>Én (nem épen meghatva, egy kis gunynyal, melylyel blazirt
voltomnak tartoztam, de igen udvariasan): Bocsánat, kisasszony,
igaza van, ön vendégem, tisztelettel fogok önnel bánni.</p>
<p>Ő: Ne higyje, hogy én arra való vagyok itt. El szoktam menni a
többivel. Ön megtetszett nekem, olyan másnak látszott… Fritz, mikor
szoktam hazamenni?</p>
<p>Fritz (széles mosolylyal): Egy órakor. A kisasszony nem köteles
itt maradni, csak ha akar.</p>
<p>Én: Fritz gentleman, de az ő tanusága nélkül épugy hiszek önnek.
Nagyon kedves, hogy megtetszettem önnek és voltaképen áldozatot hoz
nekem, mikor… <span class="pagenum"><a name="Page_223" id=
"Page_223">-223-</a></span></p>
<p>Ő: Nem mennénk a szeparéba?</p>
<p>Én: Sőt igen szivesen.</p>
<p>Ő: Mert itt esetleg meglátnák önt.</p>
<p>Én: Nagyon gyöngéd. Tehát, Fritz, a pezsgőt a szeparéba. (Az
első pohár után.) Éljen a barátságunk!</p>
<p>Ő (elpirul s pajkosan rám dül): Nem kell elbizakodnod, kis
csacsi, nem áldozat ez, hanem olyan nagyon szeretem a pezsgőt és
oly ritkán jutok hozzá.</p>
<p>Én: Ah, ezt sohsem találtam volna ki. De egyet mondok, galambom,
kettő lesz belőle. Nekem nagyon tetszel, de nem vagyok szerelmes
természetü. Nagyon érdekelsz, mert különösebb vagy, mint a többi,
de nem vagyok sem kiváncsi, sem romantikus. Ennélfogva élvezd
nyugodtan a pezsgőt, nekem ne hizelegj és ne mondd el a
történetedet. Mert ugy-e bár, most ez volna soron? (Itt Fritz
bedugta a fejét, hogy lássa, mennyire vagyunk.) Sohse kémlelődjék,
Fritz, hanem csak hütse be a második üveget, azon tul még egy üveg
lesz és ezzel punktum. (Fritz lefegyverzetten vigyorog, észrevette,
hogy a balek önkéntes és öntudatos, tehát mesterkedésre nincs
szükség. A lány azonban ezuttal <span class="pagenum"><a name=
"Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> csak rám nézett s ebből
láttam, hogy igazán megbántottam s nagyon fáj a lenézésem.) Megint
bocsánatot kérek, de lássa, én nem szeretem, ha valaki azt hiszi,
hogy tartozik nekem hazudni, hogy őszintének lássék. A mi
barátságunk három üveg pezsgő erejéig tart, aztán sohsem látjuk
többé egymást. Az igazi történetét ugy sem mondaná el, arra a
regényre pedig, a mit ilyen esetekre készen tartogat, igazán nem
akarom magát kényszeriteni. (Koczintunk.)</p>
<p>Ő: És ha magának még sem hazudnék?</p>
<p>Én: Édes istenem, az igazság is hazugság, a mikor nem hisszük
el. Aztán olyan egyformák azok a regények, az igaziak is, a miket
maguk kitalálnak, vagy a mik magukkal megesnek… egy vőlegény, a kit
szeretnek, egy fiatalember, a ki elcsábitja, a szülők, a kik
eltaszitják – esetleg a gyermek – vagy válás a férjtől – igazán,
még a valódi történetek sem érdekesek.</p>
<p>Ő: És ha azt mondanám, hogy mindebből nem történt semmi, hanem
azért vagyok ilyen, mert szeretem a vidám életet?</p>
<p>Én: Akkor a szeme közé nevetnék és azt mondanám: szegényke!
<span class="pagenum"><a name="Page_225" id=
"Page_225">-225-</a></span></p>
<p>Ő (bizonytalanul): Nem hinné el?</p>
<p>Én: Legkevésbbé.</p>
<p>Ő (kitörő keserüséggel): És mindenki elhitte, az is, a ki
tudhatná, hogy nem igaz!</p>
<p>Én: Tehát egy férfi!</p>
<p>Ő: Nem, az apám, az anyám, mind, a kik ismernek és rám fogták,
hogy a vérem, a könnyelmüségem, a munkaiszony… Ó, milyen komiszak
azok, a kikhez az ember tartozik!</p>
<p>Én (megdöbbenve): Nyugodjék meg!</p>
<p>Ő (mosolyogva): Igaza van, hiszen maga mulatni akar.</p>
<p>Én: Dehogy, ismétlem, tisztán a maga kedvéért vagyok itt. Igyék
egy pohár pezsgőt, aztán elfelejti, a mi bántja.</p>
<p>Ő (iszik): Nem felejtem el, de igaz, hogy ilyenkor nem bánt.
Maga, látom, csakugyan ismeri ezt a mi életünket s nem is lehet
önnel semmi czélom. A szépségemmel meg nem hóditom, beszédemmel le
nem kötöm. Leült velem, mint a hogy megállna a majomketrecz előtt.
Milyen semmik is vagyunk mi a férfiak szemében, mi, a kikért a
hitványabbja tönkre teszi magát!</p>
<p>Én: Honnan szedi ezt a beszédet? <span class="pagenum"><a name=
"Page_226" id="Page_226">-226-</a></span></p>
<p>Ő: S a kiknek a derekabbja tönkretesz bennünket. Avagy ha nem
itt ülnék, ha nem tudná, milyen olcsó vagyok, ha tisztességes
volnék és a becsület utján akarnék járni, magának nem volna nyugta,
a mig el nem széditett, ki nem fosztott és tönkre nem tett volna.
Nem igaz? Maguknak szolid embereknek tiszta viz kell, hogy
bemocskolják.</p>
<p>Én: Meg vagyok lepve, kedvesem, ez mintha csakugyan igaz
volna!</p>
<p>Ő (iszik): Igaz is. Lássa, az imént nem akarta, hogy elmondjam,
miképen jutottam ide. Akkor bántott, mert ön jól, tisztességesen
viselkedett irányomban és attól fölfrissültem. Most nem bánt már
semmi, mert tudom, hogy lenéz. De mondhatom magának, hogy nincs
igaza. Nem vagyok a legutolsó, de a legutolsó sem jószántából éli
ezt az életet, melybe belökték. Csak pár szóval mondom, hogyan
kerültem ide, nem bánom, ha nem is hiszi el. Zeneakadémiába jártam
s megtanultam hegedülni. Akkor még csak tizenötéves voltam.
Tizenhat éves koromban a szinésziskolába kerültem, rajongtam a
müvészetért. De az egyik tanárom bezárkózott velem az irodában s
kényszeriteni akart, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_227"
id="Page_227">-227-</a></span> a szeretője legyek. Különben nincs
haladás, mondta. Kiugrottam az ablakon. A szinészettel tehát
leszámoltam, a müvészettel is. Gondoltam magamban: a ki
tisztességes akar maradni, az maradjon a polgári uton. Egy évig
jártam a kereskedelmi kurzusra és megtanultam a gépirást.
Nagynehezen állást kaptam egy rőföskereskedésben. A főnök
családapa, eladólánya is van, a fizetésem pedig huszonöt forint
volt havonta. Ezért reggel nyolcztól este nyolczig ültem a
boltjában, egy rács mögött és kopogtam, hogy az ujjamba állandóan
beállt a görcs. De ez nem elég, az undok ember annak fejében, hogy
megdolgoztatott engem, egyebet is akart. Mert ha nem, elcsap. Kap ő
olyan lányt is, a ki ezt is megteszi neki. Szó nélkül odébb álltam.
S azóta akárhova fordultam s kináltam a munkámat, mindenütt ehhez a
föltételhez füzték. Hát nem becstelenség ez? Volt egy fiatal ember
barátom, a ki szerelmet vallott s igérte, hogy két év mulva
feleségévé tesz. De addig éljek vele ugy. Mikor azt mondtam neki,
hogy én is szeretem s szivesen várok reá akármeddig is, de
tisztességben, becsülettel, akkor elpárolgott, mint <span class=
"pagenum"><a name="Page_228" id="Page_228">-228-</a></span> a
kámfor. Hazugság! – kiáltottam akkor – az emberek megkivánják
tőlünk a tisztességet, de nem engedik meg, hogy tisztességesek
legyünk. S otthon bántottak, hogy én milyen megférhetetlen vagyok,
sehol meg nem tudok maradni, elijesztem magamtól az embereket. Jól
van, majd édesgetem magamhoz az embereket, de nem ugy, hogy a
becsületem fejében engedjenek engem dolgozni, hanem nyiltan és
tisztán és fizessenek meg azért, munka nélkül. Hát igy volt, s hogy
elhiszi-e, az már nekem tökéletesen mindegy.</p>
<p>Erre nem tudtam felelni. Sokáig hallgattunk.</p>
<p>Én: És jól esik igy élni?</p>
<p>Ő: Néha igen, néha nem, csak ugy, mint akármiféle élet mellett.
A pezsgős vendégek ritkák és ez nagy kár.</p>
<p>Én: Hány éves most?</p>
<p>Ő: Huszonöt.</p>
<p>Én: Pedig alig látszik tizennyolcznak.</p>
<p>Ő (kaczagva): Hja, a rendes élet megóvja az ifjuságot!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_229" id=
"Page_229">-229-</a></span></p>
<h2>AZ ÖREG.</h2>
<p>– Vajjon meg fogom-e tenni? – kérdezte magában az öreg ember, a
mint belépett a konyhába. Az asszony a kályha mellett állt, háttal
az ajtónak s épen a krumplit öntötte a gulyásos hushoz.</p>
<p>– Gulyásszag, – gondolta az öreg és szivta a levegőt – meg fogom
tenni. Adjon Isten, Eszti – köszönt hangosan.</p>
<p>– Maga az, apa? Csak menjen be – volt a válasz az asszony
száraz, szivtelen hangján.</p>
<p>– Nem fogom megtenni – hüledezett az öreg s befordult a
nappaliba.</p>
<p>– Nagypapa! – sikongott egy kilencz esztendős fiu s elébe
szaladt.</p>
<p>– Meg fogom tenni! – ujjongott magában az öreg és magához kapta
a gyereket. – <span class="pagenum"><a name="Page_230" id=
"Page_230">-230-</a></span> Nem fogom megtenni – szontyolodott el,
mert a másik fiu, a ki már tizenkét esztendős, felpillantott a
könyvből s meg sem mozdulva, morgott valami jóestét félét.</p>
<p>– Maga az? – dünnyögött egy ember is az asztal másik sarkáról s
kedvetlenül hajtotta össze az ujságot. – Mi ujság?</p>
<p>S mielőtt az öreg felelhetett volna, már ismét szétteregette az
ujságot s olvasott tovább.</p>
<p>Az öreg pedig leült a diván sarkába s az ölébe dülő kisebbik
unokája ezer kérdésére felelgetett. Hogy a nagypapa mit csinál,
hogy olyan ritkán jön? Pedig nélküle nincs igaz mulatság. András
sem akarja kikérdezni, a mama sem hallgatja ki. Igaz is! Az éjszaka
eszébe jutott, milyen furcsa az, hogy nagypapa olyan magas ember és
papa nem olyan magas.</p>
<p>– Nini, – kiáltott a kis fiu meglepetve – lyukas a nagyapa
czipője. Miért jár lyukas czipőben?</p>
<p>– Ne bántsd a nagypapát! – mordult az ujságja mögül a papa. A
kis fiu kérkedve nézett nagypapára, nagypapa végigsimitotta
orczáját és suttogva válaszolt: <span class="pagenum"><a name=
"Page_231" id="Page_231">-231-</a></span></p>
<p>– Nem is vettem észre, csakugyan – lyukas.</p>
<p>– Tehát nem fogom megtenni – sóhajtotta magában. Épen az volt a
nagy kérdés, hogy kérjen-e fiától pénzt egy pár czipőre, vagy
sem?</p>
<p>Az asszony bejött a konyhából és még egy tányért rakott az
asztalra.</p>
<p>– Nincs cseléd, – szólt nyügösen – már nyolcz napja magam
veszkődöm és senki sem törődik vele.</p>
<p>– Hm, hm – morgott az öreg, de csak elhallgatott. Az ujság mögül
szigoru pillantás érte, az elnémitotta.</p>
<p>A menye meg szinte tüntetett előtte a mártiromságával. Külön
hozott be minden poharat, külön a kenyeret, majd össze-vissza
csörgette az evőszerszámokat. Rászólt az olvasó nagyobbik fiura,
hogy ne tehénkedjék ugy az asztalra, meglökte az urát – csakugy
véletlenséggel – térités közben, de rá sem hederitett, olvasott
tovább.</p>
<p>Az öreg pedig fogta unokája iskolakönyvét – talán forditva is
tartotta – s oda sem hallgatva a leczkéjét hadaró gyerekre, nézte
az előtte feltáruló családi képet. Nézte és magába szivta a lakás
nyomasztó levegőjét, <span class="pagenum"><a name="Page_232" id=
"Page_232">-232-</a></span> nézte és köhintett, hogy a mellére
nehezedő nyomáson könnyitsen, nézte és olyan nyomorultul
fölöslegesnek érezte magát itt, s ha a gyerek nem tartja fogva, ugy
véli, nyulna a kalapjához és soha viszont nem látásra távozna.</p>
<p>S eszébe jutott a mult, – Istenem, össze-vissza tizenöt
esztendeje. Mikor ő kevélyen ült az asztalnál s ez az ujságot
olvasó gyerek könyörgött neki. Nem, soha! Ebbe a házasságba ő nem
egyezik bele, azaz elveheti, hanem lásson más foglalkozás után, az
ő mühelyében meg nem türi. S jöttek ketten, kéz a kézben. S ez az
asszony, akkor még soványka, szőke lány, remegő könnycsepp a
szemében és csókolgatta a kezét. Hogy ő nem hagyhatja Imréjét,
inkább meghalnak mind a ketten, de ne taszitsa el miatta. Szerető,
szolgáló, hüséges lánya lesz.</p>
<p>S megházasodtak az engedelme nélkül! S küzködtek idegeneknél két
hónapig, tovább az öreg gőgje nem tartotta. Betoppant a szegénység
hajlékába, föltett kalappal.</p>
<p>– A mi történt, megtörtént, – szólt hidegen – megbocsátani nem
tudok, de bosszut állni sem akarok. <span class="pagenum"><a name=
"Page_233" id="Page_233">-233-</a></span></p>
<p>Hogy a nyakába ugrottak, ez az asszony hogy csókolta a kezét. A
fiu milyen borongó alázattal állt előtte. A mühelyben hogy türte az
ideges kifakadásokat! Most pedig – az asztalnál ül a fia, keményen
összeszoritott szájjal, keményitett gallér van a nyakán és a fekete
bajuszát éjszakára felköti, aztán mindennap borotválkozik. Hja,
jobban értett a dolgához, – az asztaloslegényből butorgyáros lett,
kicsi butorgyáros, de megkeresi a háromezer pengőjét évenként, mint
egy krajczárt!</p>
<p>S az asszony. A sovány kis lány hová lett? Kék szeméből hova
száradt a ragaszkodás könnyje? Kigömbölyödött, szépen
kigömbölyödött. S ha az utczára megy, tiz forintos kalap van a
fején s a ruháját fölemeli, hogy lássák az áttört harisnyáját.
Nagyságos asszonynak szólitja az ügyvéd ur, a kinek néha pereket
adnak át, s a ki olyan mély érdeklődéssel nézi az asszony minden
mozdulatát, hogy az öreg már néhányszor pofon vágta volna, ha meg
lett volna még a régi tekintélye. De nincs. A mühelye avitt volt,
az Isten tudja, mit miveltek az uj emberek, hogy olyan takarosan és
olcsón tudtak <span class="pagenum"><a name="Page_234" id=
"Page_234">-234-</a></span> dolgozni. Azaz ő is tudta. A politura,
a furnir finom, csak ugy ragyog, – de alatta fenyőfa a paliszander.
Aztán évről-évre szegényebb lett s a gyerekek évről-évre jobban
haragudtak rá, kogy miért volt akkor olyan lelketlen hozzájuk és
engedte őket megházasodni.</p>
<p>– S engem nem tartott maga elég jónak ehhez az emberhez? –
kiáltott rá az asszony, mikor ép veszekedésen érte őket.</p>
<p>– Tudtad! – rivalt rá a fia máskor, mikor az asszony
fölkerekedett, hogy ő tovább nem él ezzel az emberrel. – Tudtad,
mert mondtad nekem, de nem beszélned kellett volna, hanem
cselekedned! Tudnod kellett volna, hogy a szerelmes ember olyan,
mint a részeg, azzal nem okoskodik a józan, hanem lecsukja!</p>
<p>Az öreg lehorgasztotta a fejét. Hej, lett volna meg még a
mühelye, lecsapott volna a fiura, azaz dehogy. A fiu nem mert volna
igy beszélni hozzá, ha százszor butorgyáros is. De havonként
tizenöt forintot kap tőle és az asszony is tud róla. Hogyan
csaphatna le rájuk? S most lyukas a czipője, két hónapja már, hogy
minden héten kiujul a folt <span class="pagenum"><a name="Page_235"
id="Page_235">-235-</a></span> rajta, s most nem lehet többé ujat
rakni rá. Kellene uj, de kérni kellene. S a kérés nem jön ki a
szájából. Tán hiába is jönne. De bizonyos, hogy egy nyugodalmas
időt kellene kilesnie, mikor a fia meg a menye nem veszekszik
egymással, s nem haragszik rá.</p>
<p>No, a mai este bizony nem olyan. Mi történt, ő bizony nem tudja.
De kell is valaminek történnie? Elég baj ezeknek, hogy egymásra
találtak s többé nem szabadulnak egymástól.</p>
<p>Az asszony bejön a tállal. A fiu leszökik nagyapja öléből s
éhesen az asztalnak ront. A nagyobbik fiu leteszi a könyvet s a
tányérját nézi. A gazda összehajtja az ujságot s egy karaj kenyeret
tép szét a két kezével, mintha valakinek a husát tépné. Az asszony
pedig kioszt a gyerekeknek s önmagának, aztán lecsapja magát a
székre s foghegyről mondja az öregnek:</p>
<p>– No üljön le maga is.</p>
<p>Ez az is szó belevág az öreg szivébe. Maga is. Azt jelenti, hogy
neki itt nincs helye, de ha itt van, nem dobják ki. A torka
összeszorult s egy pillanatra megszállta a régi apai hatalom
érzete. <span class="pagenum"><a name="Page_236" id=
"Page_236">-236-</a></span></p>
<p>– De igazán lyukas! – szól a kis fiu, mikor az öreg hirtelen
ugrással felpattan, s ezzel vége volt a régi apai gőgnek. Mélységes
szomoruság lepte el a lelkét s bus bucsuzó pillantást vetett az
egyetlenre, a ki ebben a családi körben szerette és tisztelte.</p>
<p>– Már nem lesz soká lyukas – szólt különös hangon. A kis fiu
szeme megtelt könynyel s a nagyobbik is megütődve nézett rá. Aztán
odaült az asztalhoz, engedelmesen elfogyasztotta a tányérjába
rakott porcziót.</p>
<p>– Nem fogom megmondani – gondolta közben, de már nem bánta. A
vacsora nyomta a gyomrát, a levegő fojtogatta a torkát. Fölkelt az
asztaltól, megcsókolta kis unokáját s busan bicczentett a fia
felé.</p>
<p>– Most már mennék – szólt s megállt az asztal mellett.</p>
<p>– Jó éjszakát – szólt mogorván a fiu.</p>
<p>– Jó éjszakát – szólt ingerülten az asszony.</p>
<p>Pedig várta a marasztalást, az Isten tudja, miért.</p>
<p>Kint megállt a kapu előtt s nézte a hófelhős eget. <span class=
"pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237">-237-</a></span></p>
<p>– Itthon vagyok – gondolta megkönnyebbülve s nézte a lyukas
czipőjét.</p>
<p>Aztán sirásra csuklott. Valakinek el kellene panaszolnia a nagy
gyávaságát, de nincs kinek. Megindult a lakása felé, hónapos ágya
volt egy hajdani inasánál. Egy konyha, egy szoba és heten laktak
benne. A mint benyitott, pálinkaszag áradt felé s vidám kurjongató
legények, rongyos, a szesztől kipirult asszonyok nyujtották felé a
kupiczát. S az öreg diadalmasan kilopta az egyik kezéből a pálinkás
poharat:</p>
<p>– Ez az, – kiáltotta már is részegen – ezentul inni fogok,
csuffá teszem a familiát, csuffá teszem a fehér hajamat, az ember,
ha fölnevelte kölykét, csináljon magából disznót!</p>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_238" id=
"Page_238">-238-</a></span></p>
<p><span class="pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239"><br />
-239-</a></span></p>
<h2>TARTALOM.</h2>
<ul class="TOC">
<li>A munka <span class="ralign"><a href=
"#Page_3">3</a></span></li>
<li>Kollegák <span class="ralign"><a href=
"#Page_11">11</a></span></li>
<li>A Miroszláv <span class="ralign"><a href=
"#Page_19">19</a></span></li>
<li>Vad emberek <span class="ralign"><a href=
"#Page_32">32</a></span></li>
<li>Marólúg <span class="ralign"><a href=
"#Page_40">40</a></span></li>
<li>Gyufás ember <span class="ralign"><a href=
"#Page_48">48</a></span></li>
<li>Az egyensúly <span class="ralign"><a href=
"#Page_56">56</a></span></li>
<li>Borbála kutyája <span class="ralign"><a href=
"#Page_64">64</a></span></li>
<li>A gyárban és otthon <span class="ralign"><a href=
"#Page_76">76</a></span></li>
<li>Fél liter bor <span class="ralign"><a href=
"#Page_86">86</a></span></li>
<li>A kánya <span class="ralign"><a href=
"#Page_94">94</a></span></li>
<li>Nyomok a hóban <span class="ralign"><a href=
"#Page_102">102</a></span></li>
<li>Campis és Box <span class="ralign"><a href=
"#Page_113">113</a></span></li>
<li>Az öreg napok <span class="ralign"><a href=
"#Page_123">123</a></span></li>
<li>Ezüst menyegző <span class="ralign"><a href=
"#Page_131">131</a></span></li>
<li>Munka nélkül <span class="ralign"><a href=
"#Page_141">141</a></span></li>
<li>A pálinka <span class="ralign"><a href=
"#Page_151">151</a></span></li>
<li>Alarich felesége <span class="ralign"><a href=
"#Page_161">161</a></span></li>
<li>Az apróhirdetések előtt <span class="ralign"><a href=
"#Page_175">175</a></span></li>
<li>A timár <span class="ralign"><a href=
"#Page_183">183</a></span></li>
<li><span class="pagenum"><a name="Page_240" id=
"Page_240">-240-</a></span></li>
<li>Palkó az önérzetes <span class="ralign"><a href=
"#Page_192">192</a></span></li>
<li>Pacsákné <span class="ralign"><a href=
"#Page_201">201</a></span></li>
<li>Munkás halála <span class="ralign"><a href=
"#Page_211">211</a></span></li>
<li>Éjjeli kávéházban <span class="ralign"><a href=
"#Page_219">219</a></span></li>
<li>Az öreg <span class="ralign"><a href=
"#Page_229">229</a></span></li>
</ul>
<hr class="chap" />
<div class="chapter"></div>
<div class="transnote">
<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p>
<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p>
<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p>
<table summary="Javítások">
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_6">6</a></td>
<td>Kilenczúkor már gy</td>
<td>Kilenczkor már úgy</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_191">191</a></td>
<td>b mul, bámul</td>
<td>bámul, bámul</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_214">214</a></td>
<td>megkinzottt</td>
<td>megkinzott</td>
</tr>
<tr>
<td class="tdr"><a href="#Page_223">223</a></td>
<td>O: Nem</td>
<td>Ő: Nem</td>
</tr>
</table>
</div>
<div>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 66692 ***</div>
</body>
</html>
|
