diff options
Diffstat (limited to 'old/67830-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/67830-0.txt | 8940 |
1 files changed, 0 insertions, 8940 deletions
diff --git a/old/67830-0.txt b/old/67830-0.txt deleted file mode 100644 index 915cedb..0000000 --- a/old/67830-0.txt +++ /dev/null @@ -1,8940 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Goldbach & Comp. fűszerkereskedése -"A kék macskához", by László Beöthy - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Goldbach & Comp. fűszerkereskedése "A kék macskához" - Regény - -Author: László Beöthy - -Illustrator: Athanász Homicsko - -Contributor: Kálmán Mikszáth - -Release Date: April 14, 2022 [eBook #67830] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GOLDBACH & COMP. -FŰSZERKERESKEDÉSE "A KÉK MACSKÁHOZ" *** - - -MAGYAR REGÉNYIRÓK - -KÉPES KIADÁSA - -Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja - -MIKSZÁTH KÁLMÁN - -31. KÖTET - -GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÁHOZ“ - -Irta - -BEÖTHY LÁSZLÓ - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -[Illustration] - -GOLDBACH & COMP. FŰSZERKERESKEDÉSE „A KÉK MACSKÁHOZ“ - -REGÉNY - -IRTA - -BEÖTHY LÁSZLÓ - -HOMICSKO ATHANÁSZ RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -_Minden jog fentartva._ - -Franklin-Társulat nyomdája. - - - - -BEÖTHY LÁSZLÓ. - -1826–1857. - -Két Beöthy-család van, a szlováni és bessenyői. Mind a kettő nevezetes -nyomot hagyott a közéletben. A bessenyői ágon csupa politikusok -teremnek, a szlovánin csupa tudósok és írók. Még egy harmadik ág is -volt, mely kihalt, az örvendi gróf Beöthyék, de ezen csak grófok -termettek. - -Beöthy László, a korán elhalt, nagyreményű humorista tehát a szlováni -Beöthyekből való. Komáromban született 1826-ban s jogi pályára készült. -Mint katona, hasznát is vette, mert a forradalomban főhadnagy-hadbíró -lett s mint ilyen kapitulált a komáromi várban. Bohém hajlamait követve, -melyeket a táborozások is fejlesztettek, vándorszinésznek csapott fel. -Ezekben a legszomorúbb időkben csak e nyomorúságos festett világban volt -még egy kis vidámság; oda vette be magát. - -De nem maradt sokáig; időközben nehány novellája föltünést keltett az -írói körökben, feljött tehát 1850-ben Pestre írónak és novellákat, -rajzokat irogatott a «Hölgyfutár»-ba és egyebüvé, a mint új és új lapok -kezdtek támadni. Csakhamar kedvencz embere lett az írói kompániáknak és -a közönségnek is. Frisseség, könnyedség, eredetiség s gazdagon bugyogó -őshumor jellemzi irásait, úgy hogy a hírnév szárnyain villámgyorsan -emelkedő Jókai mellett e nyápicz, körteképű, kis kecskeszakállú Beöthy -László látszott a legújabban felkelő csillagnak, kitől sokat várt az -ország, melynek nem voltak többé se politikusai, se hadvezérei. Nem volt -már egyebe, csak a nyelve s a kik azt pallérozták, a poetái. Ők legalább -elvitték a magyart képzelt világokba, hogy a valóságot egy perczig -elfeledje. Beöthy azonfelül meg tudta nevettetni is. Nagy balzsam volt -ez akkor. - -Humora bár egy kicsit vaskos volt, néhol groteszk, mégis önként fakadó -színhumor volt, nem afféle elmeficzam, mint a Bernáth Gazsi bolondos -ötletei. Azonfelül nem volt chablonos, a pékek, omnibuszlovak és az -anyósok periferiájában mozgó, mint az akkori elménczeké; egy kicsit a -felületen járt, de egészséges megfigyelésből eredt s mindenre -kiterjeszkedett, a mit látott (vagyis a mit Prottman látni engedett). -Igaz, nem sokat látott. Mit látna még egy huszonöt éves ember a dolgok -mélyéből? Pedig a humor a szerint értékes, a mekkora mélységekből van -felhozva. - -Szóval Beöthy még nem volt kiforrva, novelláinak, regényeinek szerkezete -pongyola, ízlése hiányos, alakjainak jellemzése habozó kézzel van -megrajzolva, inkább csak az úgynevezett «oroszlánykörmök» -gyönyörködtették az olvasóközönséget; az oroszlány maga még elő nem -jött. - -Mindenesetre jeles író lett volna s talán nagy író is, ha több időt -enged neki a gondviselés, vagy ha az a kevés idő, a mit engedett, nem -olyan kedvezőtlen. - -A sirva-vigadás kora volt ez. Nem az Olymp vonzotta a fiatal írókat, -hanem a «Komló»; ott temették mindennap előlről a hazafiúi bánatokat -borba és czigánynótákba; a mely életmód sokkal inkább vezette őket a -halál, mint a halhatatlanság felé. Kinek irjanak? tünődtek e bús -vígfiúk. A nemzetnek, a ki volt, vagy a nemzetnek, a ki lesz? Végre is -irtak a szerkesztőknek, a kik vannak. Beöthy László lelke volt e -kompániáknak. Társas lénynek alkotta a természet is. Víg, pajkos, -előzékeny, megenni való kedves ember volt, társalgásban szellemes, -sziporkázó. A hová belépett, a derűt hozta magával, az egész országnak -jó pajtása. Ennél csak Lisznyai Kálmán vitte még többre, ki azonfelül -még a «madarak pajtásának» is neveztetett. - -E duhaj élet mellett a különben is törékeny szervezetű Beöthy nem birja -összeszedni a munkához egész erejét. Ambicziója mint a hold, ritkán -teljes, fogy és eltünik. Hosszabb lélekzetű munkáinál, pl. a _Goldbach -et comp._ cz. regényben látszik némi gond, de ott se végig. Legtöbb -munkáját, beszélyeit, apróságait ellenben rendesen akkor irta -hevenyészve, ha a szerkesztők sürgették vagy ha egy kis pénzre volt -szüksége. Ha több pénz kellett, akkor valami adomás könyvet vagy -kalendáriomot ütött össze. Így jelent meg a «Puncs», «Laczikonyha», -«Ördög naplója», «A ki vesz, annak lesz» stb. Novellái közt van nehány -kitünő és ugyanannyi igen gyenge, de az elbeszélői tehetség varázsa -mindenikből kimosolyog. Regényt a Goldbach et comp.-on kívül csak még -egyet irt, a _Puszták fiát_. 1856-ban a vígjáték terén is próbálkozott, -melyet Özvegy és proletár czímen a Nemzeti Szinházban adtak elő kevés -sikerrel. - -Tekintve, hogy írói pályája úgyszólván csak hat évre terjed, sokat irt. -Művei immár egész hosszú lajstromot tettek ki, de még mindig azokért a -reménybeliekért lelkesedett jobban a közönség, melyek a lajstromon -következni fognak, midőn 1857-ben meghalt s a lajstrom örökre -bevégződött. - -S még az nem volt elég, hogy hátulról a halál kurtította meg a -lajstromot azokkal a művekkel, melyeket még meg kellett volna irnia: -halála után két évre Beöthy Zsigmond összegyűjtvén s kiadván testvére -összes műveit, előlről törült a lajstromban azokból, melyeket nem -kellett volna megirnia, úgy hogy három kötetre olvasztotta le irodalmi -hagyatékát. - -De ez a három kötet is untig elég megérteni, mekkora veszteség az -irodalomra, hogy e bohókás, nagyszerű fiú nem lehetett veterán író. - -_Mikszáth Kálmán._ - - - - -BEVEZETÉS. - -Új Diogenes. - -Ma itt, – holnap tiz mérfölddel odább, – holnapután pedig majd valahol a -föld alatt! - -Jókai. - -Történetünk hőse nincs többé! - -Rég ott fekszik valahol a temetőben, – – vagy tán nem is benne, hanem -csak ott valahol a temető árkában!… - -Egyébiránt mindegy, akárhol! Ott is csak kipihenheti magát. Neki pedig -nincs is egyébre szüksége, mint a nyugalomra. - -S hogyis ne?! Kit egész életén át oly rútul megviselt a sors, s kit -úgy-úgy megdobált, úgy-úgy megkergetett mint gazdátlan kutyát az -utczagyerekek, – – attól valóban nem sajnálhatjátok azt a hat láb mély s -hat láb hosszú sírt, melynek ezóta már – nemcsak keresztje, de tán -dombja sem látszik többé. - -Még gyermekkoromból emlékezem reá. Akkor is már kész öreg ember volt. -Pedig kár, hogy úgy megvénhedett itt a földön, mert utoljára is az egész -világ bolondjának tartotta. Még a gyermekek is csúfot űztek belőle. Még -a gyermekek sem mehettek el mellette az utcán, hogy egy-egy gúnyszót -utána ne kiáltsanak. - -Szegény öreg! – – – Csak most bánom, hogy én sem voltam különb a többi -céda gyereknél! Beh máskép viselném most magamat, ha még élnél! Hogy meg -tudnálak most becsülni! hogy megvédenélek! hogy megótalmaználak azoktól -a csufondáros megjegyzésektől, melyekkel vérig üldöztetél!… Szegény -öreg! - -Igaz ugyan, hogy sokszor megkergettél bennünket! Néha utczahosszat -futottál utánunk, s ha úgy véletlenül elcsiphettél közülünk egyet, – – -na hiszen volt akkor dolga annak a gombos végű nádpálczának! – – – Az a -gombos végű nádpálcza! – – – ha az tudna szólni, be czifra történeteket -mondhatna el viselt dolgaiból. Az én hátam is nem egyszer kötött vele -ismeretséget, – – – – – azzal a gombos végű nádpálczával. - -Oh be jól emlékezem reá. Csak azt kellett az utczán utána kiáltanunk: -«Diogenes! Kell-e lámpás, vén Diogenes?!» – Akkor aztán nézhettük, hogy -merre tágasabb az utcza!?! - -Én szegény öregem! Be sokszor megdorgáltál bennünket! Be sokszor -elmondtad: – «hát erre tanítanak benneteket az iskolában?» S azzal – -piff-paff – olyat nyomtál a hátunkra, – – szájunkban lesz az íze még -lakadalmunk napján is, – ha t. i. kapunk valaha feleséget! - -Én szegény öregem!… Emlékezetem óta, mindig egyazon öltözetben láttalak! - -Tíz év alatt nem ment le testedről az az átkozott világos kék frakk, -mely sárga rézgombokkal vala ékesítve, s a hol a rézgombok már -leszakadoztak, – a kirívó hiányt csont és selyemgombok felváltva -pótolák. Oh az az emlékezetes kék frakk! lett légyen nyár, ősz, avagy -karácson, – te édes öregem, karácson napján is abban az egy szál -frakkban dicsérted az Urat! Télen-nyáron, kurta nanking nadrágban -jártál! Romlásnak indult saruid emlékeztetének az enyészetre: s borzas -fejeden, ütött-vert magas kalapod, háromszor ment ki, s háromszor is -jött ismét be divatba a nélkül, hogy te csak egyszer is elhajítottad -volna! - -– – – – – - -Csak serdülő ifjúkoromban, midőn te már bevégzéd viszontagságos -pályafutásodat a földön, – jutott a véletlen által tudomásomra: ki és mi -voltál. - -S nem is csoda! Egész addig, minden ember, – ifju, öreg, úr, szegény – -egyedül ezen universalis néven ismert és szólított: «Jánoska!» - -Kocsmába vagy az Úr házába ha bevetődtél, minden ember csak így -köszöntött: – jó reggelt, Jánoska! - -Minek is jártál te templomba?! - -Nem okosabb lett volna kocsmában húzni meg magadat? hol nem kiabálta -volna minduntalan füledbe a pap: «ne igyál!… ne igyál!…» - -Oh mert te nagyon sokat ittál! – – én szegény öregem!! Különben nem is -űztek volna belőled annyi bolondot! – – Hanem így templomban sem volt -különb dolgod! Botrányköve voltál ott is a híveknek. Pedig végig azt -hivéd: bölcseség köve vagy a világnak! - -– – – – - -Hogy a jó öreggel olvasóim is közelebb ismeretséget köthessenek, -legczélszerűbb, ha mindjárt kedvencz helyein keressük fel őt. Kedvencz -helyei pedig valának, másod- és harmadrendű kávéházak, elsőrangú -csapszékek, étkező és mindennemű mulatóhelyek, Pesten. - -Lakását ki sem tudá. Vagy tán nem is volt, mert a nyári éjeket nem -egyszer sétálá keresztül, téli éjszakákon pedig többnyire ott virradt -meg, ahova estve bevetődött: a legkényelmesebb csapszék, vagy a -legközelebbi kávéházban, hol is aztán párnája volt egy felfordított szék -háta, madrácza volt kiterített vörös karton zsebkendője, takarózója -pedig volt nyakravalója, vagy hidegebb időkben szolgálatára állt még – -nadrágszíja is!! - -E szomoruságos élete mellett azonban az öregnek voltak jobb órái is, – -ha azokat csakugyan jobbaknak lehet mondanunk, miket alább elbeszélünk. -Ugyanis, nélküle azon időben, nem történhetett mulatság, nem volt jó -kedv, hahota Pest nyilvános helyein; kiválólag a zúgkávéházakban. – «Hol -van Jánoska? Nem ér a mulatság semmit, ha ő itt nincs! Kerítse valaki -elő Jánoskát!» – hallatszott majd minden éjjel a nemes ifjúság között; s -ha ilyenkor véletlenül közéjök toppant Jánoska, – lett egyszerre taps, -zaj, nevetés mintha ördögök szabadultak volna el lánczaikról. - -A szegény öreg aztán alig találta ilyenkor helyét. - -Egyik puncscsal, másik rummal, kávéval és az isten tudná miféle -italnemekkel kinálta, miknek rendesen nagy része sem a szájba, sem a -gyomorba, hanem kalapjába vagy frakkja hátulsó zsebébe omolt a jó -öregnek. - -Sokszor láttam, hogyan szomorodott el aztán az ilyen kegyetlen tréfákon! -Hogyan fordult félre, s törölt le ránczos arczáról egy pár könyet! – – -Hanem azzal a nemes ifjúság mitsem törődék. Sőt újabb ötletek -kigondolásán jártatta az eszét; s ki legvadabbat gondolt ki, ötletét -rögtön végre is hajták. - -Míg józan volt, addig csak csínján bántak még vele. Mert -elménczkedéseiket a Diogenesnek gúnyolt öreg busásan vissza tudta -torolni. - -– Miért csúfolják magát Jánoska, Diogenesnek? kérdék tőle -egyszermásszor. - -– Azért, mert bolondok vagytok, öcséim; én pedig nagyon okos, hogy -köztetek lámpával kell fényes nappal hozzám hasonlót keresnem az -okosságban. S akkor sem találok. - -– De hallja maga, nem jól beszél maga, Jánoska! mert tudja meg, hogy -Diogenes nem volt ám soha részeg. - -– Nem csuda, mikor mindig üres hordóban lakott; lőn a lakonikus válasz. - -– Mondja meg Jánoska, – faggaták tovább, – miért nem vesz már egyszer új -ruhát magára? Ilyen rongyosan bizony belé nem szeretnek a menyecskék! - -– Hadd rongyosodjam, öcsém! Régi dolog már, hogy rongyból lesz a -papiros, papirosból a bankó. Ki tudja, ha levetem majd testemről ezt a -frakkot, melyben most annyian megbotránkoztok, – vajon az egyik -szárnyából nem – ezer forintos bankjegyet fognak-e még gyártani? meg a -másik szárnyából is, – meg a hátából is? Hány embert tehet még e rongy -maradványa szerencséssé, vagy épen boldogtalanná, – – a mint a pénz -szokta magával hozni! Avagy ki tudja, hogy a rongyos frakk, miután majd -a kertek alatt vagy a szemétdombon, puttonába rakván valamely éhes -rongyász, papirrá készíttetik, – vajon nem azon papirra fogja-e valamely -bölcs, halhatatlan gondolatait megírni? Vagy hány boldog vagy épen -boldogtalan házassági szerződés megírására szolgáland még anyagúl e -rongy? Ki fogja megátkozni vagy talán megáldani akkor azt a türelmes -papirt, melynek apja egykor frakk képében a szegény Jánoska testét -takargatá?! azért a sokat üldözött emberét, a cynicusét, azét a -korhelyek matadorjáét, kit az egyik csapszékből csak azért vetnek ki, -hogy a másikba ismét beállítson, s ha ott aztán ráestveledik, ott mint -illik, meg is virradhasson!… - -– Ej, ne papoljon ilyen szomorúkat, Jánoska! Jobb bizony, igyék egy -pohár bort! Iszik-e Jánoska? - -– Iszom öcsém, csak tölts! nekem való a bor, nem a boldog embereknek. - -– De hátha megint megrészegszik? - -– Ne gondolj vele. Én esem el, nem te. - -– Minap is bezúzta fejét, a mint a «két pisztoly» kávéház küszöbéről -leesett. Csupa vér volt. - -– Nem a te véred folyt, hanem az enyim. – Tölts! Nem kár az én véremért! -Folyt ez a vér már haszontalanabb dologért is: mikor – menyecskék miatt -veregették be a fejemet! Hej a ki – – –! Hanem töltsetek hát, s ne -papoltassatok itt a levegőbe! - -Az ifjúság közelebb húzkodá székeit az öreg körül, s miután titkon -összepillantának, tele tölték poharát. - -– Hát – – mondja meg csak Jánoska, szerették-e magát hajdan a lányok? - -– Hogy szerettek-e? Hej! – – szerettek is, – – meg is csaltak! Most is -azoknak a koldusa vagyok!… Hanem hagyjuk ezt, öcséim. Régen volt az, -mikor én még szerelmeteskedtem. Tán nem is igaz. Kiket én még -Klárcsikámnak, Zsuzsikámnak hivtam, – lett azokból most már Klára néne, -meg Zsuzsánna asszony: s kiket egykor gerliczémnek, angyalomnak mondék, -– sátánnak is rosszak volnának már!… Régen volt az! Nagyot fordult a -világ. Tán még a nap sem úgy süt többé, mint az én időmben; – annyira -megváltozott minden, – – csak az asszonyok maradtak meg – régieknek. – – -Tölts, hadd iszom! - -– Sok baja lehetett Jánoskának az asszonyokkal, hogy ilyen furcsán -beszél rólok. - -– Volt, de nincs már. S most már csak azt mondom én is, mit Diogenes -monda, midőn az athéni országúton, két – rosz hírben álló asszonyt -látott felakasztva. - -– S mit mondott Diogenes? - -– Azt mondá: bár csak minden fa ilyen gyümölcsöt teremne! – – Sámson is -azt a verset írta Deliláról, midőn megcsalta őt: «Méz íz alatt mérget, – -Szép almában férget, – Rejteget sok feleség!» - -– Valami fűzfa poéta lehetett az a Sámson, úgy-e Jánoska? - -– Eltaláltad, öcsém. Kár hogy az ő idejében nem éltél, mert bizonyosan a -te álladdal verte volna le a filisteusokat! – – Micsoda ital az, mi -előttetek áll, öcséim? - -– Ez bizony puncs, Jánoska. Iszik egy pohárral? - -– Innám biz én kettővel is, – hanem csak bort. Azt is csak úgy, hogy -vizet ne töltsetek belé, mert akkor meg nem iszom. Azt zengedezi -Vitkovics egy szép versében: – «Ki vizet tölt borba, – Guta üti orrba!» - -A nemes ifjúság, mely már ekkor meglehetős jó kedvében vala, tele tölté -az öreg poharát, mit az mohón ragadott meg, s még mohóbban kiüríte. - -– No még egyet, Jánoska! - -– Akár kettőt! - -A borok fogytával növekedék az ifjúság kedve, mely egyre szilajabb -irányt vőn. - -Jánoska ismét egy pohárral kezde megbirkózni. - -– Ejnye, – szól egy az ifjak közül: – hol tanult illedelmet, Jánoska? -Nem tud felkelni, mikor iszik? Keljen mindjárt fel s köszöntse ránk azt -a poharat! - -Jánoska engedelmeskedék. Fölkél, – – azaz csak akart fölkelni, ha t. i. -tudott volna. Hanem nem tudott, mert a nemes ifjúság szépen a szék -hátához kötözte őt, frakkja szárnyánál fogva. - -Az öreg úr nem szólt e pajkos csínyre; csak egyet – mosolyodott. - -– Ki tette ezt? – kérdé egy az ifjak közül; pedig épen az tette, a ki -kérdé. – El kell őt szabadítani! – S azzal elvágta peniczilussal -frakkjáról a zsinórt, de úgy, hogy a frakk végéből is ott maradt egy jó -darab. - -Jánoska ekkor fölkelt, hogy meggyőződjék; s aztán kihajtá a teli -poharat, mintha mi sem történt volna. Aztán megint olyan jókedvüleg -mosolygott. A szegény öreg úgy megszokta már ezeket a bolondoskodásokat. - -– Így la; most már üljön le Jánoska. - -Az öreg asztalra teszi a poharat, s le akar ismét ülni, – – – – haj de -egyszerre hanyatt vágja magát… A széket titkon elránták alóla. - -– Hahaha! hahaha! kaczagott egyszerre a barom ifjúság. – Jöjjön ide -Jánoska, majd fölemelem! - -– Se baj Jánoska! katona dolog! - -Az öreg felvánszorog. Bizonyosan nem igen ütheté meg magát, mert ekkor -is csak mosolygott. Hanem az a mosoly szomorúbb volt a sirásnál! - -– Lám megmondottuk, ne igyék annyit Jánoska! Itt van la! már álló -helyében is elesik. Törölje meg a képét; – merő por! - -A jó öreg hátra nyúl frakkja zsebébe, hogy elővegye ismeretes karton -keszkenőjét letörleni arczáról a port, mely eséskor ragadt reá. Oh de mi -történt?! Egyszerre elordítja magát, mint egy megszúrt bika a spanyol -viadalon – (mikben még a bölcs spanyol státusférfiak is gyönyörrel -vesznek részt) – kikapja kezét a zsebéből, mintha kigyó csípte volna -meg… hát pedig nem kigyó csípte meg, hanem zsebkendője helyett egy – -égő-tüzes koppantóhoz kapott, mely szinte veres volt a forróságtól, s -melyet a nemes ifjúság csempészett zsebébe. - -– Mi baj, Jánoska? – kérdik, odatódulva a haza – – akarám mondani – a -kocsma oszlopai. – Mi történt önnel, Jánoska? - -Az öreg nem felelt. Elvetette a tüzes hamvvevőt, s kezét szájához kapta, -mint rendesen szokták tenni a testöket megégetett emberek. - -Ez már sok volt. - -Ennyi kínzással fizetnie meg azt a néhány pohár bort, melyet ők már -úgyis elfecséreltek volna, vagy kiöntöztek volna a padlóra, abroszra, -falakra: – – – valóban sok! – – Mennyi szégyennel jár a szegénység! -kivált ha a szegény ember még a – bort is szereti!!! – – – Pedig ki is -szeresse a bort inkább, mint a szegény ember?! – – Meleget, hideget, – -csak a bor által lehet eltűrniök! Hát még a nyomorúságot?! hát a -lenézetést, – megvettetést, – osztályokbóli kizáratást?… Be nagy áldás, -hogy olykor-olykor a szegény ember is leihatja az eszét, s az által -megszünnek öntudata, eszmélkedése, gondolata, fájdalma és gyötrelmei!! – -– Oh hallatlan bűbája van a bornak; – – mikor még a gazdagok is alája -vetik magokat, hát a szegény ember, hogy ne folyamodnék hozzá!? mikor az -olyan jót tesz vele! elaltatja, elringatja s önfeledésbe sűlyeszti! -Pedig a szegény embernek be sokat kell felejtenie! Mi altatja el -kétségbeesését? a bor! elcsüggedését? a bor! mi feledteti nyomorúságát, -inségét? a bor! – – Oh – hallatlan bűbája van a bor mámorának! S ezt -nemcsak a szegények ismerik el, kik fűtetlen szobában, avagy a kertek -alatt virradnak meg vagy halnak el, étlen, hidegben! – – Jól tudják ezt -a paloták hősei is, kik kéjben alszanak el, gyönyörre virradnak fel! -Miért, – miért dorbézolnak mégis a nagy urak is? S ha dorbézolnak, ha -borba fuladnak, – miért zárják el magokat palotáik termeibe? Szégyenlik -magokat, nemde? Oh igen, – – hisz eszét veszteni, csak szegény emberek -sorsa! Miért is innák le magokat a nagy urak nyilvános helyen?! Miért -aljasodnának le a néphez, mikor a nép lealjasodik az állathoz, s ez -által egyenlőek lennének azokkal! – – De hiszen jól is van ez így a mint -van! Ti nagy urak, isztok jókedvetekben, – – a szegény legény iszik – -bujában! - -– – – Egyébiránt édes olvasóim, bocsássatok meg; – e leírt ostoba -gondolatok nem enyémek! A Diogenesnek gúnyolt jó öregtől hallám ezeket, -és csak mint jellemére vonatkozókat beszélém el. (Egyébiránt elismerem, -hogy luxus volt; úgy sem javulunk!) - -S most térjünk vissza öregünkhöz, kit – ha jól emlékszünk, épen azon -tréfás jelenetnél hagytunk el, midőn a tüzes koppantót markába -szorította. És csakugyan tréfás is volt a jelenet, mert az öreg minél -jobban dugdosta – hol zsebébe, hol szájába a kezét, melyen a tüzesített -hamvvevő hólyagokat szítt, annál inkább röhögött a nemes ifjúság. - -Hogy lehet már ennyi bolondot elkövetni?! Hátha még azt is elmondom, -hogy midőn megsokalta Jánoska ezt a sok komédiát, s e végből már távozni -akarván, olyan fekete volt egész képe, mintha csak posztóval vonták -volna be. Egy fiatal genie ugyanis odalopódzott szépen az öreghez, s -vigasztalás és békítés ürügye alatt végig czirógatta orczáját, -olyaténképen azonban, hogy a nagy czirógatás alatt – koromfeketére -festette azt. - -– Hagyjatok nekem békét, – szólt elkeseredve s visszaborzadva fekete -képmásától az öreg, midőn azt a tükörben megpillantá. Mi örömetek telik -benne, hogy ilyen vén emberből bolondot csináltok?! Ez-e a ti borotoknak -ára? Akkor kár volt elfogadnom, mert nagyon drága! Nem is jövök többé -közétek! Inkább a kutyákkal egy ólban, mint veletek egy asztalnál!! - -Gondoljátok, hogy tán volt e keserű szavaknak hatása? - -Igen, a mennyiben az ifjúság akkorát kaczagott reá, hogy végre már a -kocsmáros úr is megsokalván az örökös lármát, szépen karon fogá -Jánoskát, s az ajtón kivezette. - -Az öreg kibotorkált a holdvilágos éjbe. Még csak vissza sem káromkodott -azokra a hahotákra, melyek még utána hangzottak a kocsmából. - -Hová ment? hol feküdt le? melyik kőre hajtá fejét? s melyik -utcza-szögleten virradt meg? – sem mi nem tudjuk, sem mások nem tudják, -mert azóta nem láttatott sehol! Régi jó helyeit elhagyta; búcsút vett a -kávéházaktól, búcsút a lebujoktól! – Tán felakasztotta magát! vagy hogy -bevitték a dolgozóházba, vagy épen a bolondok házába!! – Az is meglehet -tán, miszerint addig botorkált még azon éjjelen, hogy utoljára rátalált -a – Dunára. - - - - -I. Fűszerkereskedés a «kék macskához.» - -A Duna mentében fekszik egy közép nagyságú, fél-magyar, fél-német -városka. Valódi neve nem hajtván semmit a dologra, költött nevet adunk -neki. Költött neve pedig legyen ezennel Al-Örs, – minthogy ily nevű -helység, a régi viharos időkből, legtöbb találtatik hazánkban. A városka -nem sok nevezetességgel bír. Annak bizony nincs – sem múzeuma, sem -nemzeti szinháza, sem gázvilágítása, sem szobrai, – mely utóbbiak -különben Pestnek sem lévén, mit is kerestek volna azok ily kis -városkában? hol az érdemes tanács nagy bölcsen elhatározá, miszerint az -éjjeli kivilágítások fölöslegesek, miután a becsületes embernek télen -hétkor, nyárban pedig kilencz órakor – otthon a helye! vagabundok, -korhelyek és tolvajok kedvéért pedig ostobaság volna kivilágítani a -várost!! A kisvárosi hatóságok sokszor elmések! - -Nevezetessége tehát a fenn tisztelt városkának nincs. Legfölebb egy -polgári ház benne a nevezetesség; az is csak azért az, mert azon polgári -ház körül forog e hosszú történet. (Azért mondom pedig hosszú -történetnek, hogy készítsem hozzá a szerkesztőt vagy kiadót, kik néha -mint a tűzi fát, öl számra szokták venni a kéziratot!) - -Azon – bennünket érdeklő polgár család fejének neve: Johann Goldbach. - -Nem tehetek róla, hogy nincs magyar neve! Hanem az nem is tesz semmit, -mert ő azért mégis olyan jó magyar volt, mint más akárki; mint ilyenre, -számos példa van hazánkban. - -Johann Goldbach jól rendezett s jól is jövedelmező fűszerkereskedéssel -bírt a «kék macskához» czímezve. Arról sem tehetek, hogy ezek a -kereskedők mind olyan különczök, s boltczímekül a legbizarabb, -természetellenes dolgokat választják, mint: arany elefánt, zöld kakas, -arany szarvas stb. A kereskedők ezen mesés csodaállatai is bizonyosan -ott teremnek, hol az Eszterházyak griffjei! – Miért is nem használnak -inkább alkalomszerű czimereket? mint teszem: – divatkereskedés a – -fényüzésnél! – hogy már e borzasztó szó láttára is visszaijednének a -leányos apák! Vagy továbbá ilyenfélét; – topán- és czipőraktár a – rossz -kövezethez! – lámpakereskedés a – budai sötétséghez! – férfiszabó a – -rongyos proletárhoz! – kávéház a – czikóriához! – bormérés a – szomjas -torokhoz! – Ezek legalább léteznek az életben! - -Azonban hagyjuk abban! ily badar dolgokat kötet számra tudnék összeírni, -hanem azért mégsem jönnénk rá, hogy vajjon micsoda család is hát azon -Goldbach-család, melyről beszélni akarunk, s melynek vagyon jól -rendezett füszerkereskedése a kék macskához! - -Goldbach János negyven éves, nős, két gyermek atyja: hajlandó az -elhízásra, haja szőke, szeme kék; visel bajuszt, szakált és vastag pisze -orrt. Karaktere: jámborság, szelidség s nejének papucskormánya alatti -görnyedezés. Foglalkozása: reggeltől délig, kereskedelmi ügyek, délben -ebéd, ebéd után a kávéházban fekete kávé, mellé egy szám Allgemeine, -utánna egy partie à la guerre, rá egy pohárka gyönge kömény-víz, -rendesen kiöblögetvén utána száját, hogy madame Goldbach meg ne érezze -rajta; ezek után egy futó pillantás a boltba, onnan be a család körébe -társalgás végett; este vacsora után lefekvés és egyéb dolgok. - -Ez – futólagosan rajzolt képe Goldbach úr életének. S most menjünk a -részletekre; kivánván magamnak elegendő erőt a muzsámtól, hogy ne váljak -unalmassá, – az Úrtól pedig elegendő erőt a jámbor olvasóknak, hogy az -olvasásba belé ne fáradjanak! - -A kék macskához czímzett fűszeres bolt, húsz év óta áll már jó -renoméban, az említett kis városka főpiaczán. A kereskedés nem volt -egyedül az ő tulajdona. Vala neki kompanistája is, kit rendkívüli éles -ész, csinos külső s nagy kereskedelmi talentommal áldott meg a -természet. Ez volt leghivebb barátja a jó Goldbachnak. Barátja, -tanácsadója, ügyvezetője, titkára és társa, kinek ügyessége és szorgalma -mellett, csakhamar örvendetes virágzásnak indult a kék macska. Hogy el -ne felejtsem, – hívták a derék kompagnont Zsellye Bertalannak. - -Goldbachnak volt egy igen-igen szép felesége, ki halálba szerette -férjét: – és Zselylye Bertalant ki nem állhatta. - -Zsellye Bertalant ez nagyon búsítá. Goldbachnénak vele éreztetett -ellenszenve és csípőssége miatt nem egyszer akart már viszonyt szakítani -a jó Goldbachchal. De a jó Goldbach sohasem akart tudni róla. - -– Már megint megy az eszed, Bertuskám? – szólt egy napon társához, a -fűszerészhez. – Lásd, ez az én feleségem jó asszony volna máskép, hanem -olyan bolondos szeszélyei vannak. Már engem csak szeret, imád, s tudod -mégis hogy velem is mennyire érezteti szeszélyeit. Azt gondolná a világ, -hogy papucs alatt vagyok. Pedig én csak gyöngédségből hajtom meg -fejemet. Hiszen ha akarnám, bátran dohányozhatnám is előtte; de nem -teszem, mert a füst a mellére hat. Ha akarnám, ihatnám bort is, a mennyi -kell; de nem teszem, mert nem állhatja a bor szagát. A burnótozással is -csak irántai gyöngédségből hagytam fel. Pedig ő sohasem mondta. Hanem -mert magam is beláttam, hogy a burnót – fi donc – – valami utálatos -dolog! Oh én sok mindent elkövethetnék, ha akarnék! de nem akarok. -Megtilthatnám azt is, hogy veled tovább is éreztesse ellenszenvét. De -ládd édes Bertuskám, mikor az mind csak női szeszély. Fel se vedd. Majd -eszére tér. Az volna még hátra, hogy e miatt ily virágzó és renomirt -kereskedést mint a miénk, ketté szakítsuk. - -– Igen, de ha terhére vagyok nődnek. - -– Ej: asszonynak a kereskedésbe semmi szólása. - -– S ha mégis – – – – - -– Semmi mégis! Rá se nézz. - -– Végre még a számadásoknál is gyanusítani fog. - -– Ah, szeretném látni. De már ki ennyire megsértené az én barátomat, -annak csakugyan megmutatnám, ki az úr a háznál! Bizonyos lehetsz benne, -hogy akkor tüstént – – - -– Ugyan mit csinálnál? - -– Tüstént behoznám ismét a pipákat a házhoz, s füstölnék az orra alá -mint egy basa; s tömném magamba a burnótot, hogy megpukkadna mérgében! -szóval, minden kigondolható vexaturát elővennék boszantására. Még bort -is innám! - -Bertalan úr elmosolyodott a jó Goldbach e nemes felhevülésén, de nem -szólt semmit többet, mely annyit jelente, hogy a viszony felbontása újra -elhalasztatott. - -E pillanatban kis fiú lépett a két kereskedőtárs szobájába. Mintegy tíz -éves lehetett. Gyönyörű, kedves teremtés; lágy, szőke haja olyan volt -mint az arany, s leomlott egészen vállaira. Oldaláról piros szíjon rezes -kard csüngött le: lábacskáit pedig réz sarkantyús piros csizma boritá. A -kis fiú, mindőn belépett, egyszerre katonás állásba vágta magát Goldbach -előtt, s meglehetős lármás hangon így szóla hozzá: - -– Apám! azt üzente mama, hogy nekem tüstént végy egy paripát! még pedig -olyant, a mi szalad is – meg eszik is, mert másforma nem kell! - -A két kereskedőtárs összenézett. A jó Goldbach szemeiből csak úgy -szivárgott ki az apai öröm. Mintha mondta volna: – büszke vagyok ez -eleven, e tüzes, e katonának termett gyermeknek apja lehetni!!… – Aztán -olyan szánó tekintettel fordult a még nőtlen kompanistához, mintha -mondta volna: – lásd bohó, miért nem házasodol? most neked is lehetnének -ilyen örömeid!… - -A fiú ezalatt folytatá: - -– Nos? lesz paripa apám? vagy nem lesz? mert különben – – – - -Goldbach majd kibújt apai örömében a bőréből. Tetszett neki ez a katonás -hang. Mintha mondta volna: – teringette, minő talpraesett egyenruhás -polgára lesz ebből a városnak! (Goldbach maga is az volt, egyenruhás -polgár; viselvén zöld frakkot, zöld nadrágot és zöld forgóval -pofoncsapott kalapot és őrmesteri rangot a vadászszázadnál.) - -– Nos, mi történnék különben, ha például nem vennék neked paripát? – -kérdé enyelegve az apa, mialatt leült, s a fiút két térdére ülteté. - -– Akkor nem fogom ma este születésed napjára elmondani azt a szép -verset, melyre Bertalan bácsi tanított. - -Goldbach mosolyogva, mintegy hálás tekintettel nézett a komoly -kompanistára. – Mennyi barátság! mennyi gyöngéd figyelem! gondolá -magában, s azzal ismét a fiúhoz fordult. - -[Illustration: Az apa leült s a fiút két térdére ülteté.] - -– S te tanultál valami szép verset születésem napjára, kis fiacskám? - -– Igen; hanem azt nem szabad neked előre megmondanom. – Aztán – – - -– Nos? - -– Mama is készített valamit számodra. Szép, aranybojtos házi sipkát, -óratokot, selyem papucsot; meg azután Betti is, sok – sok – sok -mindenfélét. Hanem ezt nem szabad tudnod! - -– Oh aranyos gyermekem te! szólt az apa, félre simítván a fiúcska -aranyló fürteit. – Dehogy nem veszek én neked paripát! - -– Olyant, a mi szalad? - -– Olyant. - -– Hanem Bettinek nem lesz szabad ráülni? - -– Pfui! ki látta, hogy kis leány lóra ülne?! - -A fiú leugrott ezzel apja térdéről, s lármásabban mint jött, – rohant -el. - -– Hollá! csakhogy Bettinek nem lesz szabad ráülni paripámra! - -A kereskedőtársak magokra maradtak. Az egyik szótlanul, komolyan, a -másik csordultig keblében az apai örömökkel. - -– Nos, Bertalan kollega, – kezdé szünet után a kereskedő. Ilyesmit -látva, megjön-e már egyszer a te kedved is házasodni? - -– Alig hiszem. - -– Lásd, azért nem szeret téged a feleségem is, mert valódi nőgyűlölő -vagy. Hanem várj csak; hiszen tudom, megkedveltetem én még veled a -fehérnépet. Ma születésem napja lévén, egy kis családi ünnep lesz a -háznál. Itt lesz többek közt Holdburg Fanni is, – tudod, az a szép -özvegy, az oly jó szerencsével bukott Holdburg fiatal özvegye. Csak te -csapd neki a szépet! azt mondják, nagyon hajlékony. Be szép pár válnék -belőletek. Teringette, ma lesz a napja, hogy _összeboskózlak_ -benneteket. Ma ugyis igen jó kedvem van. Két butella bordóit is -rendeltem már az ünnepély emelésére… Hanem nem a magunkféle bordóiból -ám, – tevé utána tréfásan; – tudod, a mienk nem valódi; azzal nem sok -becsületet vallanánk… Azonkívül két butella franczia pezsgőről is van -gondoskodva. Szereted te a pezsgőt? Oh mert én imádom! Két pohár belőle, -engem valódi hőssé tesz. Úrnapkor is, midőn kirukkolok századommal az -ünnepélyre, magamra sem veszem addig az uniformist, míg két pohárral -abból a hosszúnyakúból fel nem hajtok. Hanem aztán akkor kell megnézni -Goldbach őrmestert. Hogy tartja magát! hogy villámlik a szeme! -teringette, nem vagyok utolsó legény a glédában! Majd meglásd Bertus, -rád is minő hatással lesz az a jó pezsgő! Hanem akkor aztán csak neki, -előre! ostrom alá a szép özvegyet! ne tágíts! mindig előre! majd én is -segítek! én fogom pillantásaimmal tudtodra adni, hogy most mit mondj, -most meg mit tégy, – – – mert néha tenni is kell ám, teringette: üres -szavakkal nem sokra megyünk a nőknél, kivált ha valamely nő már özvegy -asszony is! Teringette, kolléga, be nagy hiba benned, hogy te csak a -könyvvitelhez értesz oly kitünőleg, s az asszonyokkal pedig nem tudsz -bánni! No de hiszen majd beléjösz te is. Ma lesz az első próba. Csak ma -viseld magadat ügyesen, mert minden az első benyomástól függ! Tehát -számolhatok reád, hogy ma vendégem leendesz? - -– Ments fel kérlek; lásd, mikor nekem oly teher a nők társasága, – szólt -lanyhán a kompagnon. - -– Itt van la! már megint teher! S miért volna az teher? - -– Mert én ügyetlen vagyok, s nők között szótalan. - -– Ej lárifári! nincsen könnyebb mint azon segíteni. Mindjárt adok én -neked leczkét kolléga, csak nyisd ki jól a füled. Tanultam én már a te -genied után a kereskedelmi dolgokban, miért nem fogadhatnál el te is -tőlem pár leczkét a szerelem ügyében? Az nem szégyen. Először is tehát, -a kiválasztottad megszólítod – – – - -– Igen; de ez az átkozott megszólítás a bökkenő! Mit mondjak neki? - -– Az nagyon könnyű. Azt mondod, a mi eszedbe jut. - -– Bah! Leghamarabb jutnak eszembe a kereskedelmi czikkek. A czikória ára -fölebb ment, a rio-janerói kávé lejebb szállt, mult héten nyolczvan -darab czitromunk rothadásnak indult, s ebből veszteségünk, darabját per -3 kr. számítva, lesz – – - -– Hagyd el kollégám, mert már kiveszesz türelmemből! – – Hogy te már nem -tudsz egyebet a könyvvitelnél! Tüstént megbuktál, mihelyt hölgyek előtt -czikóriáról és rothadt czitromról beszélsz. Még ez utóbbit valamely -ártatlan liba magára is vehetné mint hasonlatot. – – Mégis ha -virágkereskedő volnál, s beszélnél kaméliákról, rododondákról, kék -ibolyáról, s ilyenkor mindig hozzá tennéd, hogy épen oly virulók, oly -szépek mint ön, asszonyom! Ah, de rothadt czitrom! – – – Vagy volnál -divatkelme árus, s beszélnél selyemről, bársonyról, és szépen oda -alkalmaznád, hogy az épen most érkezett selyem olyan, mint imádottad -haja, a bársony pedig mint annak bőre, – lágy, puha, fehér! – Ah, de -rothadt czitrom! – – Kollega, kétségbe kell esnem, hogy valaha hív -szeretőt találhass! - -– Én magam is ezért akarok kimaradni a hölgyektől, – mondá kedvetlenül a -kompanista. - -– Sőt ellenkezőleg, épen azért kell társaságukban részt venned, hogy -beléokulj! Punktum! meg kell jelenned. A bordóit nem hozattam hiába, s a -két palaczk pezsgő magamnak sok, a szép Holdburg özvegynek pedig -széptevőre van szüksége. S most megyek és mindjárt megmondom -feleségemnek, hogy téged is megnyertelek a családi ünnepélyre. - - - - -II. Családünnep a fűszerárusnál. - -Goldbach polgártárs boltja a «kék macskához» saját házában vala. Vala -pedig a házban hat szoba; egyet a fiatal boltos segédek bírtak, hátul, -az udvarra nyíló ablakkal, és szemközt a kis házi majorsággal, mint -tyúkól, galambdúczok, hidlás stb.; tehát ez nyujtá a legszebb kilátást; -egy másik, szintén kisded, de nagy tisztaság és csínnal rendezett szobát -a szerény, igénytelen és szorgalmas kompanista bírta évek óta; a nagy -barátság Goldbach iránt köté őt e szerényke szobához, különben -kényelmesebben is ellakhatott volna a város bármely szebb épületében. -Hanem a barátság! Mikor az némely embernél olyan varázserővel bír!… - -A többi négy szoba a család rendelkezésére állt. A négy szoba e napon, -mely a családfő születése napjának vala ünnepe, tetőtől földig ki volt -forgatva régi jelleméből. Padlók zsuroltattak, falak meszeltettek, -bútorok poroltattak, edények sikáltattak, kések köszörültettek, tyúkok -leölettek, nyársak forgattattak, gyerekek ugrándoztak, örülvén az estére -bekövetkezendő lakomának, mely minden évben csak egyszer, még pedig e -nevezetes napon szokott előkerülni. – S minthogy Goldbach úr nem volt -valami gőgös arisztokrata, tehát az adandó ünnepélyre segédeit is -meghívá; s ezért a segéd urak is sokkal nyájasabbak valának a -szokottnál: a boltba belépőket hangosabban köszöntötték, s ha csinosabb -szobalányka, vagy olyan gömbölyűbb szakácsnő vetődött be, egy pár elmés -bókkal fogadták, sőt szabadságot vőnek azoknak piros ajkukon egyet -csípni is, ha t. i. a szüntelen boltban tartózkodó kompanista úr -történetesen félre nézett. - -Esti hat órára már a nagy tábla meg volt terítve. S épen a -háziasszonyságot is a körül találjuk, gondosan igazgatva, egyengetve a -terítéken. - -A háziasszonyság még fiatal nő: nem több 29–30 évesnél. Még folyvást -gyönyörű vonásairól itélve, tizenhat–tizenhét éves korában csodaszépség -lehete. Most is elég szép azonban, eléggé gazdag nemének minden -bájaiban, hogy unalom, játék vagy szeszélyből hódításokat tehessen. Ámde -minek ez már neki?! Férje van. Elég ha egymást boldogítják. - -S valóban a legboldogabb férj, Goldbach. - -Hanem meg is becsüli a szép asszonyt! Úgy gondoskodik róla, úgy figyel -minden óhajtására, úgy sürög-forog körüle s olyan előzékeny! Lám, a -dohányzást is elhagyá végette! meg a burnótot, meg a boritalt, – kivéve -ünnepek alkalmával azt a szokott két pohár pezsgőt, midőn mint őrmester -a polgári vadászszázadban kirukkol parádéra. Ez meg volt neki engedve, -mert Goldbach anélkül nem tudott a glédában katonásan állni. - -Hova kell már jobb férj?! - -S hova kell jobb nő, kit magában ennyi figyelem már boldoggá tud tenni?! - -Goldbachné a legjobb családanya is. Két gyermeke van: Betti és Lajos. Ez -utóbbihoz már volt szerencsénk, a másikat is szintén mindjárt -bemutatjuk. - -A kis Betti épen e pillanatban fut az étterembe. Angyalszép gyermek, -világos lenvirágkék szemekkel, s mint aranyhullám vállacskáit körülomló -szőke hajakkal. Tizenegy-tizenkét éves lehete; bár gyöngéd, gyermeteg -vonásai ennyi időre sem mutatának. Egészen anyja képmása volt. Ugyanazon -szemek, orr, liljomfehér bőr s mellé az ajkacskák, mint a tejbe -csöppentett vér. Arczának kifejezése is az vala: komoly és ábrándos, -mely oly feltűnő volt e gyermeteg arczhoz, s egészen ellentéte a tíz -éves Lajosnak, ki sarkantyús piros csizmában járt, veres csákót viselt -és kardot az oldalán; azzal a karddal aztán neki-neki menvén a -pohárszéken díszlő gypsz figuráknak, úgy lefejezte azokat a mosolygó -Vénusokat, Napoleonokat és Herkuleseket, hogy nem volt az a drótos tót, -a ki többet emberré tudta volna őket drótozni. S ilyenkor a kis Betti -nem tudott egyebet tenni, mint szépen megsiratni az elhullott -gypszhősöket, s midőn megsiratá, kemény papirosból ragasztott össze -koporsót, belé fekteté a marengói hőst, a sz. ilonai mártirt, s fehér -szemborítóval elfedve, a kertbe temeté egy kis sírhant alá, szomorú -fűznek árnyékába, honnan is aztán más nap szépen kiásták a házi ebek, -vagy épen maga Lajos úrfi, ki is nagy kedvét lelé benne, ha a kis nővért -megríkathatá. - -– Mama! szólt Betti, ki mint mondók épen e pillanatban lépett az -étterembe, természetesen mindenütt követve Lajostól, ki azonban most -csak az ajtón dugta be fejét, meglesni akarván, vajon nem kap-e Betti -előbb mint ő azokból a kaczéran mosolygó díszsüteményekből, melyek terhe -alatt az asztal görnyedez? s ha igen, bizonyos lehet benne a mama, hogy -tüstént ostrom alá veendi az egész, tortákkal, angyalkákkal és -czukorkakasokkal ékeskedő asztalt. Pedig az aztán több a háborúnál. – -Mama megengedi, hogy én is az asztalhoz ülhessek? - -– Meg, leányom, csak most ne háborgass; vagy ha ittben akarsz maradni, -rakj mindjárt székeket az asztalhoz. - -– Hát én? kiáltá Lajos, fejét valamivel jobban bedugván. - -– Neked majd a sutban terítünk. - -– No akkor le is nyesem annak a zöld angyalnak a fejét ott azon az -ostoba tortán! – kiálta kihivólag a fiú, s belépett a terembe; s tán már -foganatba is veendé fenyegetését, ha történetesen Goldbach úr -lóhalálában a szobába nem rohan e szavakkal: - -– Jőnek! Jőnek! - -– Kik? kik? - -– A vendégek! teringette, elkéstünk! - -– Ah, minő unnobel! szólt bigyesztett ajkkal a szép Goldbachné, s futó -pillantást vetett a tükörbe, haján és kendőjén egyet igazítandó. – Ily -korán! Nagy asztaloknál ilyenkor terítenek ebédhez, s itt már vacsorára -jőnek. - -– Nem tesz semmit, fiam; csak Holdburgnét láttam erre közeledni. - -– Ki nem állhatom ezt a Holdburgnét. Minek is hívtad? - -– Bah! nem tudod-e, hogy Bertalan kollégának akarom elszerezni? -teringette, gyönyörű pár válik belőlük! – – Eduárd! Eduárd! - -E kiáltásra egy piros képű, szörnyű tüskés és szőke hajú suhancz lépett -be. Ez volt Eduárd, boltos inas a kék macskánál, jelenleg pedig -felszolgáló a táblánál. Különben nagyon ügyetlen fiú; tizenkét tányér -közül egyet rendesen el szokott ejteni, ha mindjárt pástétom is volt -benne; a pintes üvegekkel pedig, kivált ha nőket pillantott meg a -szobában, egyenesen a falnak ment. - -Eduárd tehát belépett. - -– Hallod-e Eduárd, szólt Goldbach; – úgy az eszeden járj, hogy én holnap -tüstént elcsaplak, ha nekem egy porczellán tányért el találsz törni, – a -pintes üveget pedig elébb a fejedhez ütöm, mint időd lenne elejteni! S -most gyorsan: a két palaczk pezsgőt a jégbe fogod hűteni, s mikor inteni -fogok, felhozod az asztalra! Érted? Az ételekbe pedig belé ne merj -torkoskodni! minap is csak elnéztem, az ételmaradékokból hogyan -zsanzsiroztál zsebedbe egy pulykaczombot! Meg ne történjék többet! Aztán -a mártásos étkeket ne hozd oly ügyetlenül, hogy az ujjaid megint belé -érjenek a tálba. Én ugyan nem vagyok finnyás, hanem Holdburgné meg nem -eszi, ha meglátja. – Arra is figyelmeztetlek, hogy ne bámészkodjál a -vendégek szeme közé, s ha valamelyikünk valami jó ötletet talál mondani, -el ne röhögd magadat, mint a multkor is tevéd; inasnak mitsem szabad -hallani, csak látni! Érted? - -Kip-kop! - -Az ajtó megnyílt s belépett Holdburgné. - -– Ah, bocsáss meg édes Elizem (Goldbachné keresztneve); én már csak ide -jövök be egyenesen hozzád. Mi nem csinálunk egymással szertartásokat. - -– Hozott isten, édes Fannim. Foglalj helyet! - -Holdburgné azonban nem foglalt mindjárt helyet, hanem oda ment -Goldbachhoz, azt szépen megköszönté, mit a háziúr mosolyogva és sugárzó -arczczal fogadott, sőt, mint régi ismerősét, szabadságot is vőn magának, -a bájos Holdburgné homlokát megcsókolni, a tett után e szavakkal mentvén -magát: - -– Tudja már na, – – házas embernek már meg van engedve ilyesmi, – – -kivált ha a feleség is jelen van! – s azzal oda ment nejéhez is, és -mintegy kárpótlásul őt is megcsókolá! - -Oly ritka kedve volt e napon a jó Goldbachnak, hogy tán az egész világot -összecsókolta volna. - -– Lesznek-e sok vendégeid, Elizem? kérdé az özvegy, mialatt Goldbach -segélyével megszabadult felöltönyeitől. - -– A háziakkal együtt tizenkettőre terítettek. - -– Megigérte Zsellye Bartalan is, hogy eljön, – szólt gyorsan a -fűszerész, s aztán oda hajolt az özvegyhez, s hogy felesége meg ne -hallja, fülébe sugá: érdekest mondok. - -– Nos? - -– Az én jámbor kollégám, halálba szerelmes önbe! - -Holdburgné elpirult, s keztyűjével feléje legyintvén, mondá: - -– Menjen; – – ön mindig oly tréfás. - -– Teringette, komolyan beszélek! – s aztán ismét halkan tevé utána: – -nem is csoda: ennyi kellemmel a legelső bécsi nagykereskedő -kompanistáját is meglehetne hódítani! - -– Ha még egy ilyet mond, tüstént elárulom a feleségének. Menjen ön! - -– Ő nem féltékeny! Egyébiránt, én most nem is a magam, mint inkább -jámbor kollégám érdekében teszem önnek a szépet, minthogy neki nem sok -bátorsága van hozzá. Hölgyekkel egyáltalában nem tud bánni. Még csak -szerelmes sem volt soha. Most azonban utasításokat adtam neki, hogy -mikép viselje magát ön iránt. Egyébiránt ha bakot lőne, például, ha -lassan-lassan neki bátorodva, önt tán kenyér-golyócskákkal találná -hajigálni, ne vegye neki rossz néven! – Az is megtörténhetik, hogy -lábával titkon az asztal alatt önnek a lábacskáit fogja majd nyomkodni, -– de ne vegye neki rossz néven. Nyomja vissza. Az őt hallatlan boldoggá -fogja tenni. - -Holdburgnénak mindezekre nem volt mit felelnie, mint hangosan elkaczagta -magát, s mondá: - -– Na köszönöm! ön ugyan gyönyörű széptevőről gondoskodott számomra! -Vannak kilátásaim, hogy jól mulatom magamat. - -Alig telék e közben pár percz, s újra vendégek érkezének, kik azonban az -illedék szabályai szerint már nem az étterembe, hanem az elfogadási -szobába léptek. - -Goldbach elébök siete. - -Két férfi és három nő valának az érkezők. - -Az egyik Berger Simon, gazdag tőkepénzes, nejével és leányával. A -tőkepénzest Goldbachné nem szenvedheté, s most sem lett volna hivatalos -az ünnepélyre, ha a fűszerésznek pénzviszonyai nem lennének vele, s -ezért mint szükséges rosszat meg kelle szívelnie. Rosznak pedig azért -volt mondható a tőkepénzes, hogy vagyona miatt, nem egy nemes család -asztalához törölte már a kését, s aztán ha ily kisebbszerű -polgártársakhoz is hivatalos volt, meg nem állhatá, hogy észrevételeit -fenszóval ne nyilvánítsa, mely modor egynemű a lenézéssel, fitymálással, -mint azt többnyire olyanok szokták tenni, kik palotából egyszerű -házikóba mennek vagy fővárosból falura rándulnak, vagy nagyvárosi -szinház után valamely vidéki kis rögtönzött színbódét látogatnak meg. S -e hibáját a tőkepénzesnek leánya is elsajátítá, a kis – barna hajú -Ottil, ki mindig bárókra kaczérkodott, s az al-örsi nyilvános bálokban -csak óvatosságból nem tánczolt cotilliont, nehogy valamely -boltossegédkének jőjjön vágya, őt választani tánczosnőül. Milyen jó -freskót lehetne belőle keríteni, e czím alatt: A tőkepénzes leánya!!! – -Egy másik, két tagból álló család volt még a vendégek között Hannover úr -és neje. Hannover úr, vagyonos vasárus az «arany szántóvashoz.» Neje -magtalan; s a gazdag, – örökös nélküli férj, e miatti bújában, mélyebb -boritalnak adta magát. Néha-néha felesége is üdvösnek találta használni, -a búbánatnak ezen universális gyógymódját. – Goldbachné előtt tehát ezek -sem lehetének valami nagyon szívesen látott vendégek, és csupán -férjéveli vérrokonság miatt tűré őket. – Hetedik vendég volt Bertalan -úr, a kompagnon. A kor divata szerint, fekete kvekker volt testén; -nyakán ízléstelen kék atlasz kendő, melynek csokrát, értékes aranytű -tartá össze: violaszín bársony mellénye gomblyukáról nehéz, kigyó alakú -aranyláncz lógott le, melyről mindennemű drága gyűrűk, a mennyifélét -csak az aranyműves phantasiája teremthete, – csüngtek alá! E gyűrűk -azonban már csak azok valának, melyek ujjaira, általában kezefejére már -nem fértek fel. – Holdburgné szemei azonban nagyon megakadtak rajtok. S -ezt Bertalan úr is hihetőleg észrevette, mert – bár közömbösséget -affektálva – elkezde ujjaival a gyűrűk közt babrálni, hogy szinte -csörgött a sok nemes ércz. - -Az egybegyűlt vendégkoszorú, melyet – dolgait végezve – a háziasszonyság -is bejött ékesíteni, – elkezde egyről-másról beszélgetni, a miket ide, -érdektelenségök miatt, nem méltó följegyezni. S ezért, a drága papir -kiméléséből, jónak látom a nyájas és éhes vendégeket bevezetni az -étterembe, s leültetni őket a terített asztal mellé. – Mi – kedves -olvasóim, majd csak állva maradunk, még pedig szépen az ajtó mögött, -mint mindenütt a hivatlan vendégek. – - -Az első ülést az asztalnál, a vagyonos tőkepénzes neje foglalá el. A -többi vendég, mint kevésbé vagyonosak, s így csak másodrangú csillagok, -– utána következének. Az asztal végén a két fűszerész segéd foglalt -helyet, kik kezeiket csak igen félve merték az asztal fölé hozni, -ugyanis a mult hideg, csikorgó télen megfagyván, még most is -meglehetősen fel valának cserepesedve. - -A társalgás eleve igen lanyhán ment. Lehet, hogy tán még nem valának -eléggé összeszokva, vagy hogy tán a párolgó étkek illata tartá kötve a -kedélyeket, nem tudjuk. - -A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására; s midőn -lassanként, fogyatékához közeledék ötleteinek, majd egyik, majd másik -gyermekének produkáltatásával iparkodék a társalgás hézagait betölteni; -s mint gyermekeit túlszerető apák szoktak tenni, a vendégek előtt -Lajossal szavaltatott, Bettivel pedig énekeltetett, a társaság unalmára -vagy mulattatására. Reá nézve, minden esetre az utóbbi hatása volt. Úgy -égtek szemei az apai örömben! – Később a tőkepénzes tőn olykor egy-egy -hangosabb megjegyzést, még pedig legelőször is a tortákon kezdé meg, -hogy legalább a gyermekekről elvonja már a társaság figyelmét. - -[Illustration: A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság -felvidámitására.] - -– Oh, ez a mi helybeli czukrászunk, valóban nem egyéb, mint egy -sütnivaló filkó! Emlékszel rá leányom Ottil, midőn Hiripi báró -asztalánál voltunk, a báró szakácsa mily remek czukorművekkel lepett -meg? - -– Oh emlékszem. Olyant az alispánnénál sem tudtak készíteni. Ezen itt -nagyon látszik, hogy az alörsi czukrász kontárkodott. Pedig tudom, hogy -azért madame Goldbachot épen úgy megfizettette, mint bármely pesti -czukrász. - -Goldbachné erre nem birt egyebet tenni, mint alig észrevehetőleg az -ajkát elbiggyeszté; mi nem is csuda, miután ugyanazon tortát ő -készítette. - -– Uraim! ebből a jó neszmélyiből nem is parancsolnak? szólt Goldbach, -hogy a társalgást másra vigye. - -– Valódi neszmélyi? – kérdé összehúzott szemekkel nézdelve a -cilindereket a tőkepénzes. - -– Kéz alatt jutottam hozzá; s így elég biztos vagyok benne. - -– Csak azért kérdem, – folytatá a tőkepénzes, hogy az ily elsőbb rangú -magyar borokkal nagyon könnyen meg szokta járni az ember. Multkor is, -hogy Zenei grófnál ebédeltem, – – úgy hiszem, te is ott voltál Ottil? – -– – azaz nem, nem; – – – te báró Váraiék asztalához voltál épen akkor -híva, – emlékszem már rá; – – – különben téged is magammal vittelek -volna. Zenei grófné valódi anyai szeretettel ragaszkodik Ottilhoz! ha -egy héten nem látja őt, már a másik héten küldi érte a batárját. – – -Minő batár az!! mintha bölcsőben volna az ember, oly puha, s úgy ringat. -Az öreg grófné nagyon sokat ad a pompás fogatokra. Nemde Ottil, az -instellátión is Zenei gróf fogata volt a legelegánsabb? utána, ha jól -emlékszem, Hajnal bárónéjé volt, – – – tudod Ottil, kinek multkor -Bécsben a páholyában voltál. - -– Igen, kinek az a rút, vén társalgónője van, s a báróné oly rosszul -beszél vele francziául, hogy ha hallom, azon éjjel felőle álmodom. - -– Ugyan uraim, – vágott közbe a háziúr, ne vessék már meg asztalomat! -igyanak, egyenek! bizony szégyenben maradok! – Eduárd! tölts bort -Hannóver úr poharába; és sürögj, forogj, a hol valahol hiányt látsz. – -Uraim, rajta, ki miből parancsol! Itt van finom sodó; feleségem ma -készíté. Vagy tán pecsenyékkel szolgálhatok? a férfiak azt jobban -szeretik. Uraim, itt a legpompásabb kappan! - -– Stíriai kappan? szólt, szemeit összehúzva a tőkepénzes. - -– Nem biz az; hanem még annál is becsesbb; saját kis majorságomból való. -De hát igyanak uraim. A dámáknak mindjárt egy kis csemegeborral -szolgálok. Abból ön is fog inni Ottil kisasszony, nemde? – – Lajos! ne -fészkelődjél itt körülem; még leöntlek! - -Ezekből látva, még nem vitte eddigelé senki a társalgást, – a -tőkepénzesen, leányán és a jó háziúron kívül. Hannóver inkább ivott, -mint beszélt; Hannóverné és a tőkepénzesné evésre fordították a drága -időt; Holdburgné az aranylánczos kompanistán legelteté szemeit, melyet -az azonban alig látszék észrevenni, nem csekély neheztelésére a szép -özvegynek, ki már abba is beléegyezett volna, ha a bátortalan compagnon, -kenyér golyócskákkal dobálandotta őt, vagy épen lacktopános lábait, az ő -bársonyczipős lábacskáihoz érintette volna! de mindez nem történt meg, – -pedig a jó Goldbach, már nem egyszer inte szemeivel kompanistája felé, -mintha mondta volna hogy: – no már! ugyan már! szólj már! sat; – de a -kompanistából aranynyal sem lehetett volna egy okos szót kicsalni; -ostobát pedig nem akart mondani. – Goldbachné szinte nem sokat beszélt; -ő különben is elzárkózott, gyakran elmélázó, elgondolkozó vala, s még -társaságokban, vagy épen saját vendégei között is többnyire hallgatag -maradt; melynek okát azonban senkisem tudhatá: miért oly elzárkózott, -miért oly elgondolkozó, s miért esnek terhére a társaságok!! már nem is -igen törték rajta az emberek fejöket, úgy megszokták. Talán családi -gondok foglalják el! - -Evés, ivás a legjavában folyt, midőn a Goldbach-ház kapuján erősen -megszólalt a csengetyű. - -– Ugyan ki jöhet ily későn? - -– Tán vendég. - -– Vár ön még valakit? kérdék többen. - -– Nem emlékszem, hogy még valaki igérkezett volna, – mond a fűszerész: – -tán valamely jó barátom meg akar lepni. - -Ujra csengettek, s még hangosabban, mintha csak tűzi veszedelmet akartak -volna tudtul adni. - -A másik pillanatban Eduárd lépett be; s Goldbach fülébe súgott valamit. - -Goldbach azután vendégeihez fordult, s mondá: - -– Megbocsássanak uraim és hölgyeim: egy pillanatra távozom, de csak az -udvarra. Egy idegen akar velem pár szót váltani. Addig majd Bertalan -kollégám viseli személyemet. - -– Inkább majd én megyek ki! – kapott rajta a compagnon. - -– Nem! neked mulattatnod kell vendégeimet. Tüstént itt leszek. - -Goldbach kisietett, mi azonban mint mindennapi dolog, a társaságot -legkevésbbé sem zavará meg, azaz: Hannóver úr tovább ivott, Hannóverné -és a tőkepénzesné tovább ettek, a kompanista tovább hallgatott, -Holdburgné tovább kaczérkodott vele, a tőkepénzes és leánya pedig tovább -folytatták megjegyzéseiket. - -– Mily műveletlenség! – súgá atyja fülébe Ottil; a – háziasszony úgy -viseli magát, mintha nem is látna szívesen bennünket. Ha már valami baja -van, az illem úgy hozná, hogy rejtse el legalább vendégei előtt. - -– Igazad van, – szólt szinte súgva a tőkepénzes; – hja, de lásd, nem -forgott ám ő grófi asztaloknál, mint te lányom. - -S a tőkepénzes és leánya, nem látták be, hogy ezen sugdosásuk nagyobb -műveletlenség, mint Goldbachné modora, mely mindössze is csak abból -állt, hogy nem járt szüntelen a szája! - -E pillanatban, – – hah! – megnyomta valami Holdburgné lábait. - -Ah, tán neki bátorodik már a compagnon; bizonyosan ivott, az utasítás -szerint: – gondolá a szép özvegy, s mintegy rímet keresve rája, ő is egy -gyöngédet nyomott bársonytopános lábacskáival; s azután szemérmesen, -titkon pillanta fel a lovagra, arczából akarván leolvasni, vajon minő -hatást tett rá a rím. - -Legkisebb jelecskével sem fejezé ki a kompanista arcza, hogy észrevette -volna a gyöngéd viszonzást. - -Tán erősebben kellett volna, – gondolá az özvegy: – hátha a másik lábára -léptem, s azon másik lába talán a hosszas ülésben elzsibbadott, s nem -érezheté; – s úgy cselekvék a mint gondolá. - -Semmi jel a kompanista arczán. Még csak szemével sem hunyorított, pedig -már tyúkszeme is fenyegetve volt. - -Na, gondolá boszúsan a bájos özvegy: – ha ezen embernek a szíve is olyan -érzéketlen mint a lába, úgy nem sokra megyünk vele! Pedig kár! Nem rút -férfi. S az a sok drága ékszer a mellényén és nyakán, bizonyosan czégére -lehet egy nem megvetendő gazdaságnak!… De hogy olyan érzéketlen! – – -vagy tán csak bátortalan még folyvást! – tevé gondolkodva utána, és -szinte kedve volt volna már valami módon tudtára adni a compagnonnak, -hogy – ne röstelje, s igyék bátran! - -De a kereskedőtárs ujjával sem érinté boros poharát. - -Ez alatt a háziasszonyság megkisérte mindent, nem is annyira a jókedvnek -fentartása, mint inkább annak megteremtésére. Beszélt, kinálkozott, -nevetett is; bár könnyen észre lehete venni, hogy mindezek csak -tettetett kifejezései érzelmeinek. - -Szerencsére, hogy a jó Hannóvernek végre-valahára meghozá igazi kedvét a -valódi neszmélyi, melynek hatása, nála is mint legtöbb embernél, a -beszédességben kezde nyilatkozni. Legelőször is felköszönté a – még -folyvást távollevő háziurat, szeretett nejével, gyermekeivel és minden -hozzátartozandóival. Egyszerre azonban elérzékenyült. Eszébe jutván -ugyanis, miszerint neki is van ugyan felesége, de gyermekei – azaz egyéb -hozzátartozandói nincsenek, hacsak vasárus legényeit nem veszi -hozzátartozandóinak – meg borzas fejű, szőke tótjait, kik -Felső-Magyarországból, mázsa számra szállítnak neki kaszát, kapát és -öntött vaskályhákat. S ezen lelki elérzékenyülésére, nagyot hajtott a -tele pohárból, mely példát, felesége könyhullatások közt követett; -könyeinek hullását azonban nem annyira az elérzékenyülés, mint inkább a -pezsgő csipőssége sajtolván ki szemeiből. - -De hah!! – mi történt megint?! – Holdburgné egyszerre elsikoltá magát a -legélesebb klarinéthangon, s felugrott székéről, mintha egy eltévedt -villám csapott volna a tányérok közé. - -– Mi ez? mi történt? kérdék, szinte akaratlanul felugrálva a vendégek. – -Mi lelte önt? - -– Szent isten! – kiáltá Holdburgné. – Ah, végem van! - -– Mi baja? - -– Jaj nem merem kimondani! - -– Mi az? mi az? mit nem mer kimondani? - -– Az asztal alatt – – – – ah! - -– Mi történt az asztal alatt? szólt Hannóver s gyertyát vőn kezébe, hogy -az asztal alá világítson. - -– Uram megtiltom önnek! – kiálta a szép özvegy, s a gyertyát kikapá -kezéből. Nem szabad senkinek az asztal alá tekinteni. - -– De hát mi lehet az már? kérdék egyszerre a vendégek, kiknél a -kiváncsiság tetőpontját éré el. - -– Semmi, semmi! kérem uraim önöket! a férfiak tüstént menjenek ki a -szobából. - -– Kimenni? – – – - -– Vagy legalább hunják be szemeiket, vagy oltsák ki a gyertyákat! – – – -Ide ne merjen senki nézni! – – Ah – a topánom, a topánom!… - -– Mi történt a topánjával? - -– Nem tudom; – – lehúzta valaki lábamról! – – Ide ne merjenek nézni; -Hannóver tegye le azt a gyertyát! tüstént oltsanak ki minden világot! – - -A két boltossegéd azt asztal végén majd megbolondult. Úgy szerettek -volna egy pillantást az asztal alá vetni. - -A legnagyobb zavar tetőpontján, egyszerre elkiáltja magát valaki az -asztal alatt: – kikirikí!! - -– Mi az? Szent isten!! - -– Hah, Lajos, az átkozott Lajos! - -– Mit csinált?! - -– A gaz kópé itt volt az asztal alatt, topánkámat… ah a topánkámat!… - -S valóban Lajos volt e merész tett hőse, ki is atyja távollétét -használva, szabadságot vőn e kis jux elkövetésére. - -Az egész terem egyszerre talpon volt. És csak gyors futamodásának -köszönheté a tetten kapott Lajos, hogy anyja ott a vendégek előtt -mindjárt nem vett tőle nagyon kézzelfogható elégtételt e csínyéért; de -midőn megcsíphette volna, már akkor Lajos úrfi jó húsz lépéssel túl vala -az ajtón. Szerencsére, hogy ijedtében a topánt nem vitte magával. - -– Ah, ez már mégis neveletlenség! – szólt apjához Ottil. - -– Ilyent már a kis Zenei grófok sem követnek el; pedig azoknak mint -grófoknak, többet elnézne az ember! Jó, hogy nem veled történt lányom. - -– Hju, mindjárt föld alá sűlyedtem volna! - -A társaság kevésbbé arrogáns része, utoljára is nem tudott egyebet -tenni, mint jóízűen nevetni e pajkos ötleten. A segédek, csupa -udvariasságból, csak zsebkendőjökbe nevettek, hanem Hannóver úr, teli -torokkal kaczagott és hányta magát a székén, esküdvén mennyre-földre, -hogy ő nem adná egy vármegyéért, ha neki egy ilyen eleven, -szeretetreméltó fiacskája volna. – Csak a házinő volt még zavarban és -Holdburgné, kinek érzése is járult, hogy nem a komoly s aranylánczos -kompanista lacktopánaival jött érintkezésbe, – mint az Lajos úrfi -csintalansága után szépen kiderült. S e miatt oly szikrázó szemeket -vetett a folyvást komoly és néma compagnonra, hogy az szinte szeretett -volna már tiz mérföldre távol lenni az asztaltól; és zavarodásában nem -tudott mást, mint Goldbach után kérdezősködni, hogy hova maradhat oly -soká. - -– Valóban, több fél órájánál már hogy távozott, s mégsem jön. - -– Tán el is felejté már, hogy vendégei vannak, – jegyzé meg gúnynyal a -tőkepénzes. - -– Innen-onnan már fel is kellene kelnünk. Én már eleget ettem; szóla -Hannóverné. - -– De én még iszom egy cseppet, mig bejő a háziúr, – mondá Hannóver. - -– Ez bizonyosan új divat a polgárosztálynál, – szólt apjához Ottil, – -hogy a vendégeket magokra hagyják. El fogom hallgatni Zenei grófné -előtt, hogy itt voltam. - -– Még ez a pezsgő sem látta ám soha Francziaországot, – szólt szinte -halkan leányához a tőkepénzes, kinek, mint látjuk, fölötte nagy kedve -telt benne, minden tárgyra megjegyzést tenni. - -Ezalatt Goldbachné Eduárdot futtatá ki az udvarra, hogy keresse elő a -háziurat. - -– Úgy úgy, édes Goldbachné, hívassa csak elő, – szólt Hannóver úr; – -nagyon vágyom már egyet inni az egészségéért. Én sohasem iszom, hacsak -okát nem tudom adni minden ivásomnak. - -– Ah, hogy dönti magába a bort ez a vasárus! – szóla halkan Ottil. -Bizony még ruhámat önti le. - -– Ne félj lányom; vigyáz az minden cseppre, hogy kárba ne menjen. - -Mintegy öt percz mulva visszajött Eduárd, hozván azon hírt, hogy -Goldbach urat nem tudni hova lett. - -– Nézted szobájában? - -– Ott sincs. - -– Az udvaron? a kapu alatt? - -– Sehol sem találtam. - -Ekkor a kereskedőtárs kelt fel, s igéré, hogy ő majd feltalálja és -visszahozza. - -Eltelt öt percz, tíz percz, félóra! a kompanista is visszajött, még -pedig azon hírrel, hogy Goldbachnak sem híre, sem hamva a háznál. - -Ezután vállalkozék a két segéd, hogy ők minden esetre előteremtik. -Lehet, hogy az utczán beszélget azzal az idegen úrral. - -Elmentek ezek is, s vissza is tértek üresen. - -Mit jelenthez ez? - -A háziurat a föld nyelte el!! - -A háziúr a kútba ugrott!! - -A háziurat a boszorkányok ragadták el!! - -Mást nem lehete gondolniok a vendégeknek, kik már meglehetős unalmasnak -találták e hosszas várakozást. - -– Már ideje is volna, hogy távozzunk, – szóla a tőkepénzes, ki mint -elnök, első kelt föl az asztaltól. Utána a többiek is felugráltak. - -– Sajnáljuk, hogy kedves háziurunkhoz, kinek épen születése napját ültük -meg, nem lehet többé szerencsénk! – szóla a tőkepénzes. Az idő már késő -és – – - -– De ugyan maradjanak még! szabódék Goldbachné. Mindjárt visszajő -férjem. Hol is maradhatna még tovább?! Valóban oly zavarba hozott -kimaradásával. Ne siessenek oly nagyon! hisz még most kezdünk majd -mulatni. A gyermekek verset fognak mondani apjoknak. Én is vendégeim -előtt akarnám átadni ajándékimat, miket magam készíték. Majd Ottil -kisasszony lesz oly szíves megbírálni himzéseimet. Óhajtanám, hogy -tetszését megnyerje. Csak ne siessenek! Még marad időnk egy kis játékra -is. Holdburgné igen jól visztez. Ottil kisasszony is, hallom, -szenvedélyesen játsza. - -Mindez azonban nem használt semmit. - -A vendégek arczából, mentegetőzéseikből látszék, hogy sértve érzik -magokat a háziúr e figyelmetlenségén. Csak Hannóver maradt volna még -szivesen, ki nem akart előbb távozni, míg egy pohárral rá nem köszönt -Goldbachra. Felesége unszolására azonban neki is készülnie kellett a -távozásra. - -Egy óranegyed mulva, hajlongások, köszöntgetések, kölcsönös csókok és -kézszorítások után, az étterem ki volt ürítve a vendégektől. - -Goldbachnénak sikerült ráerőszakolni a compagnont, hogy Holdburgnénak -karját ajánlva, kisérje őt haza. - -A család magára maradt, még pedig a családfő nélkül. - -Goldbachné, életében tán sohasem volt ily nyugtalan, mint e perczben. – -Az edények, s egyéb asztaleszközök elrakosgatását is csak más napra -halasztá. A gyermekeket és cselédeket sietteté lefekvésre, kivéve -Eduárdnak kelle fenmaradnia, hogy legyen kinek tüstént kinyitnia az -ajtót, ha Goldbach meg talál jönni. - -Ő maga is fenmarad. Még csak kényelembe sem tevé magát szoros ruháiból; -úgy járkált fel s alá az üres szobákban, melyeknek mindenikében egy-egy -halvány éji lámpát gyújta. – Már éjfél mult, és semmi nesz a kapun, -semmi hír Goldbachról. – Egy férj éjjeli kimaradásán még nem találunk -semmi különös megütközni valót: de midőn a férj, mint gazda, épen -vendégei közül, csak percznyi távozás ürügye alatt szökik meg – mert ezt -másként nem lehet nevezni, – ott valóban, a honn maradt nőnek, ha az -szeget üt a fejébe, nem lehet csodálkozni. Ha pedig Goldbachné jelenlegi -lelki állapotát még szorosabban fürkészszük, csakhamar rájöhetünk, hogy -annak, előttünk ismeretlen sejtelmei, gyanúi lehetnek, melyeket nem bir -legyőzni, elűzni s melyek nála, férjének e rögtöni, mistikus eltünése -miatt ébredtek fel. – – Majd egy kis szekrényke fiókját húzá ki, abból -iratokat vevén elő, olyakat, melyek tán hosszú évek óta vannak oda -elzárva: tán levelek, tán könnyen veszélyezhető emlékek még hajadon -korából, vagy tán épen még későbbi időkből, – elég az, hogy egyenként a -lámpa lángja fölé tartá azokat, s átadá az enyészetnek. Aztán bezárá -újra a fiókot, a kulcsot pedig, – mi még sohasem történt, – benne hagyá; -mintha gondatlanságból feledte volna benn. Mindez pedig szép darab ideig -tarta. Az éjőr, hajnali három órát kiálta már az ablak alatt. -Kiálthatott volna különben négyet, ötöt, hatot is, akár a nap minden -óráját elharsoghatta volna, de Goldbach mégsem tért vissza. - -Eltökélé, hogy le nem fekszik, ha három napig kell is rá várakoznia. - -Már a tejes asszonyok kiabáltak be a kapun. A fűszeres bolt -kinyittatott; a segédek egymás közt suttogva kérdezősködének, vajon -Goldbach nem jött-e még vissza, mi történhetett vele? soha, soha ilyen -vendégséget, hol a házigazda, szőrin szálán elvesz a mulatságból! s a -hol még a dámák bársonytopánkái is veszedelemben forognak! sat. sat. - -E tünődések azonban mitsem segítének. Goldbach azért mégsem tért vissza: -nem tért pedig egész – más nap estig. - - - - -III. A szegény Goldbach!! - -A kínosan átvirrasztott éj után, szinte est lőn már, – midőn a városka -távolabbi utczáin, az alkony fél homályában, – épen nem szilárd lábakon -egy férfi botorkált. - -A kik szemközt találkoztak vele, bizvást ráfoghatták, hogy ittas. S -kitértek előle, mint boros emberek elől szoktak a józan emberek. - -Pedig oh dehogy volt az! inkább lehetett volna mondani róla, hogy -megbolondult szegény! elment az esze, s most azt jár keresni – ha -valahol még ráakadhatna személyes leírása után. - -Úgy megbotorkált az utczán, mintha szűk lett volna neki! s úgy -megbeszélgetett magában, mint egy kezdő szinész, midőn előadásra menve, -egész a szinházig szavalgatja magában szerepét. - -A járókelő emberek csakhamar megismerék a tébolygó emberben – -Goldbachot. S nem gúnyolódva, hanem inkább csudálkozva és szánakozva -tértek ki előle. - -– Mi lelhette ezt a jó úrat? suttogák egymásnak: – hiszen ő példánya -volt a józanságnak! - -– Mi vihette őt a boritalra, mikor egész életében úszott a boldogságban? -olyan szép felesége és szép gyermekei vannak! - -– Nagyon megfeledkezett magáról, hogy még az utczán is tántorogva megy! - -– Ne bántsátok! megtörténik az a becsületes emberen is! - -Goldbach mindezeket nem hallá, hanem ment tovább a maga útján. - -Úgy nézett ki, mintha hosszú, hosszú esztendők után most szabadult volna -ki a tömlöcz fenekéről! s úgy rakta a lábait, mintha ugyanannyi idő óta, -most vették volna róla először le a vasat! - -Régi ismerősei köszöntötték. Rájok sem nézett, nem hogy viszonozta -volna. - -Pedig még tegnap olyan volt, hogy az egész világot meg akará csókolni! -Olyan boldog, s olyan büszke boldogságára! s most oly nyomorult, mint -kinek legszilajabb kedvében, borozás közepett üti meg fél felét a szél! - -Mi lelheté őt? - -Tán kereskedése bukott meg valamely nagykereskedő után? Vagy tán hű -kompanistája csalta meg? vagy épen tán a felesége? – – - -Menjünk közelebb, s figyeljünk azon érthetlen monológra, melyet útközben -meg-megállva, meg nekifutamodva, mintha űzne, hajtana valakit, fenszóval -hadar el, mint az utczán tébolygó elmezavartak szokták. - -– Lám, lám, milyen vén bolond vagyok én! Régen elcsukva kellett volna -már nekem lennem valamelyik bolondok házába! De ki is látott valaha -ilyen ostobát, hogy még én, – – én tanítsam őt: hogyan kell magát az -asszonyok között forgatnia?!… Elment az én eszem?… Hát nem többet tudott -az a gazember, mint ezer ilyen filkó mint én? - -Megint elhallgatott, s megint tovább botorkált. - -– S aztán ilyen sehonnai, czudar, jöttment ember mert és bírt engem -megsemmisíteni?!… Veszett mennykő! hogy nem az én két kezem által mulhat -ki a világból!!… De csitt! mit jár itt a szájam, mint egy bolondnak! -Lassan menj, ha verebet akarsz fogni!… Lassan, – – – megállj!… Úgy dobog -a szívem!… Nyomorult szívem!… beh jó volna megpihenni, – – de úgy futnak -ezek a lábak, mintha megvesztek volna!… Lassan, – – – megállj!… -Gondolkozzunk kissé, – mit is fogunk majd mondani? Előbb már tudtam, s -megint kiment a fejemből. Nagyon tele a fejem: nem fér már belé több -gondolat. – Veszett…? épen azok a gondolatok szorultak ki belőle, mikre -legtöbb szükségem volna!… Úgy; – – – megvan! mehetek – mehetek – – – – – -Oh, erőt! erőt! boszúálló isten!!… - -A monológból csak e töredékeket hallhatók; a továbbira, kisérjük be őt -neje szobájába, melynek épen e pillanatban nyitá be ajtaját. - -Goldbachné még folyvást tegnapi öltözékében ült és várta férjét a -divánon. Vonásai csüggetegek, s arcza halvány, beesett az álmatlanul -átvirrasztott éj után. Kezei, keresztkulcsolva feküdtek ölében, mintha -hosszú imádkozás után felejtette volna úgy. - -A nő, megrendült, midőn férjét be látá tántorogni. - -Ittas! – gondolá magában; s e gondolat, pillanatra visszaadá erejét. -Ittas emberrel könnyű elbánni! - -Ha még csak az volt volna!… Ittas volt ő, igaz. Csakhogy a bosszú, s nem -a bor lángja égett benne. - -Midőn belépett, egyenesen és szótlanul a szoba csengettyű-zsinórjához -ment, azt erősen megrántá, melyre azonnal Eduárd sietett elő. - -– A boltot be kell csukni! – szólt rekedt hangon a fűszerész. - -– Becsukni? mi jut eszedbe férjem? ily korán? nem fognak-e az emberek -majd roszat gyanítani kereskedésed állása felől? - -– A boltot be kell tüstént csukni! – ismétlé még keményebben a férj. – -Midőn künn az utczán veszedelem van, mindenki bezárja boltját; s miért -ne történhetnék az akkor inkább, midőn a házon belül van a vész!? - -A fiú távozott; a férj pedig oda ment az ajtóhoz, s ráfordítá a kulcsot -kétszer. - -Ki tegnap látta Goldbachot, családja körében, tetőpontján boldogságának, -a legszerencsésebb férj és apa érzelmeinek túláradásával, csaknem a -nevetségig gyermekes örömeivel, bohóskodásaival; ki ha körülnézett a -világban, elmondhatá, hogy – kivel sem cserélek! sem rang, sem hiú -fényüzés, sem semmiféle kincs nem érnek fel az én boldogságommal! – – S -ki most látja őt – őrjöngve megsemmisülésén, porba hullva mint egy -vezeklő bűnös, vagy szidva, káromolva mindazt, a mit tegnap imádott, – -valóban, azt kell hinnie, hogy ez nem ugyanazon ember, vagy pedig nekem -kell hibául felrónia, hogy egy emberbe két jellemet adtam, vagy hogy -elhamarkodással rontottam el az előbbi alakot. - -De lássuk, vajon igazolhatjuk-e magunkat. - -Az ajtó elzárása után, a férj nem tarta valami nagy szünetet, mint azt a -szinpadon szokták, midőn valamely frappánt jelenetet, úgynevezett -művészi szünettel akarnák még hatásosabbá tenni. - -Egyszerűen oda ment nejéhez; kezét megfogá, mely reszketett az övében; -szüntelen a nő arczán tartá szemeit, melyek úgy ki valának veresedve, – -tán az elmult éjszakázástól, vagy sírástól, – s aztán rekedt hangon -ekkép intézé hozzá szavait: - -– Ne remegj, azért hogy úgy felháborodva látsz! Nem hoztam én magammal -azért – sem tőrt, sem mérget életed kioltására! Nem is vagyok én -szinész, hogy itt czifra szavakkal, ékesszólással beszéljek hozzád -morálról, avagy sirjak, vagy szitkokkal és átkokkal halmozzalak, mintha -elébem volna írva! Nincs nekem ilyenekben gyakorlatom; nem készültem -ilyen dolgokra soha! – Mérgemtől se félj. Kitomboltam már magamat. Az -utczán járókelőknek, kik csak láttak, azt kelle hinniök, hogy -megbolondultam, – pedig az egy éj és nap kiállott szenvedései bölcscsé -tettek! – Jó szerencse, hogy kisírhattam magamat! Most nem állnék ily -hidegen előtted. Úgy jöttem mint egy Nemezis, s most úgy állok itt, -mintha én volnék a bűnös, a bűnbánó, a vezeklő. – – Semmitsem tudok már -azokból, a miket első fellázadásomban kigondoltam ellened! – – A boszú -vágyát nem hoztam el magammal, – csak azon begyógyíthatlan sebet hagytam -meg, melyet te ejtél szivemen, s melyet hagyok vérzeni örökké!… -Férjedtől jövök. - -Ha a villám mellette csap el a nőnek, nem rettenhetett volna jobban meg, -mind Goldbachnak e szavaitól: «Férjedtől jövök.» - -A jó Goldbachban pedig nem volt annyi maliczia, hogy e földig sújtó -szavak után, szünetet tartott volna, a végből, hogy gyötörje őt, vagy -hogy tán fürkészsze arczának gyorsan változó színét, hogy abból annak -lelkiállapotára olvasson. – Mi hasznát is vette volna?! – - -Goldbach folytatá: - -– Ne sápadj el. – – Ne változzék azért arczod színe – sem fehérré, sem -pirossá. Fejedet se hajtsd le előttem. Lesz annak még elég ideje -meggörbedni a bűnbánat súlya alatt! – Hosszú, hosszú idő lesz számodra -mérve bűneid megbánására! boldogtalan asszony!… - -Goldbach elfordult, s tenyerével födé el arczát. - -– Férjem! férjem!!… - -– Én nem vagyok férjed! te nem vagy nőm! s gyermekeid nem gyermekeim!! - -– Bizonyítványt! bizonyítványt! – kiáltá mintegy eszmélkedve a nő: ki -beszélt neked ily rettenetes dolgokat?! – – - -– Csak ne indulj fel. Végy rólam példát; lám, minő nyugalmam van nekem! -borzasztó nyugalom! Hiába is iparkodnál, tettetésekkel akarva elütni -vétkedet. A bizonyítványok már – jó helyen vannak. - -– Jó helyen, mondod? Hol, – hol? - -– A hatóság kezében. - -Még a kitörendő sikoly is torkán akadt a nőnek e szavakra, úgy -megrendült egész lényében. - -– Tudod-e, mi fog történni veled? – folytatá Goldbach. – Tudod-e, mi vár -reád? Óh, iszonyú hely és messze út az, hova téged visznek, – honnan tán -sohasem térhetsz többet vissza – – vagy ha egykor, igen – – csak hosszú, -hosszú idők multával fog az történhetni! Megagg akkorra az ifjú, s -elporlandok én, mikorra te onnan ismét előkerülsz!… - -– Oh istenem, istenem! – zokogott a hölgy. - -– Dajkák meséjévé fogsz válni; gyermekeket ijesztenek neveddel; s -történetedet, lenyomva fogják árulni utczasarkokon a kóbor gyerekek!… -Mivé levél, boldogtalan asszony!! Bűneid alul, sem isten nem fog -feloldozni, sem az igazság keze, mely e pillanatban már nyomodban van! – -Nem elég arra egy élet, tetteidért méltán megbűnhödjél! jutni fog belőle -még a más világra is! – – - -– Irgalom istene! – kiálta a nő, s két tenyerébe hajtva fejét, leborult -a pamlag vánkosára, s gyermekként zokogott. - -[Illustration: – Irgalom istene! – kiálta a nő s két tenyerébe hajtva -fejét, leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott.] - -– Hiába sírsz! Ha mind kitéped hajad, ha úgy csúszol a porban, mint az -eb, s leimádkozod az eget, – isten még sem fog megbocsátani!… Én, – – én -tán – igen! De az én bocsánatom – semmi! felettem is hatalmasabb bírák -itélnek; – s te ezeknek lől alájok vetve! – – – Készülj, – – minden -pillanatban jöhetnek éretted. - -– Szabadíts meg! isten nevére, szabadíts meg!! – kiálta Goldbachné, -hangja és arczában a kétségbeesés kifejezésével, s kezeit tördelé. - -– Nem én valék árulód; nem is én lehetek megmentőd. – – Ismered jól a -vén Zsedőfi Andrást… - -Mint élettelen testre, galvanikus ütés, hatott e név a szerencsétlen -nőre. Kezeivel födé el arczát, eliszonyodva azon borzasztó -emlékezeteken, miket e név idézett fel multjából. - -Goldbach folytatá: - -– A vén Zsedőfi András, egy napon fölkerekedett régi lakhelyéről, s -utánad indult a nagy világba, hogy feltalálva téged, – mint törvényes -nejét, visszaállítson jogaiba! – Azon silány 15.000 frtot, mit -szökésedkor magadnál felejtél – – - -– Istenem! istenem! - -– Úgy látszik, hajlandó elengedni. Csupán azon csipetke egérkőért akar -kérdőre vonni, melyet tévedésből s elég vigyázatlanul reggeli -borlevesébe ejtettél… - -A nő felugrott, s görcsösen kapá meg a férj kezét: - -– Hol beszélt veled Zsedőfi András? - -– Oh istenem, istenem! Minő boldogság, minő édes örömök közül -szólíttatám ki, hogy e borzasztó történetnek tudója lehessek!! Beh jó -volt volna, e szörnyű titkot nem tudva – halni meg!!… Melletted élni s -mulni ki a világból, azon utolsó gondolattal, hogy enyém voltál!!… - -Elhallgatott; fejét bánatosan csüggesztve mellére, míg a kétségbeesett -nő, folyvást görcsösen szorítá magához karját: - -– Hol találkozál Zsedőfivel? szólj, szólj, hol jövél vele össze? - -– Én szegény bolond! – folytatá, folyvást maga elé bámulva, s rá sem -figyelve a nő rimánkodásaira. – Most már mehetek amerre látok, a merre -lábaim visznek! föl is olyan virágtalan az út, mint alá!… Őgyeleghetek a -nagy világban szerteszéjjel, czél nélkül, iránytalanul, – a hogy szoktak -az emberek, mikor már semmisem érdekli őket itt a földön!… Oh istenem, -istenem! ennyit veszteni egyszerre!… nőt, két gyermeket és – barátot! – -– Barátot!?… Oh, hogy elragadták előlem azt a drága zsákmányt! - -– Hol van Bertalan? kiálta magánkívül a nő. - -– Ahova majd téged is vinni fognak, ott van ő is. Előre elsietett. Siess -te is, hogy még jókor érj vigasztalására, – a börtönbe! – - -– Isten irgalmára, szabadíts meg engem! Oh istenem, – s mi lesz -gyermekeimből?… - -– Majd átveszi a város, és gondját viseli. - -– És te, – – te el fogod hagyni őket?! - -– Mintha sohasem is láttam volna! Hiszen magamnak is más viseli majd -gondomat. - -– Tehát nem tudsz-e módot megszabadításunkra – rimánkodék a hölgy, -összekulcsolt kezek s kétségbeesett arczczal. Tán ha még lehetne, – – -mit gondolsz, – – megszöknünk? – szólt sápadtan a hölgy, s úgy remegett. - -– Oh, miattam azt is megteheted. Mondám már, hogy nem én léptem fel -ellened vádlóul. – Tégy, a mit lehet. Itt az ajtó, benne a kulcs, zárd -fel és menj! Itt a szekrény, nálad a kulcs, végy belőle pénzt, a mennyi -kell és menj! Ott vannak szobájokban a gyerekeid, ültesd szekérre őket s -vidd! Akár sohase jussatok többet eszembe!… Nem is akarom én az én -boszumat tirajtatok tölteni! te nyomorult asszony valál, s boszum nélkül -is nyomorultul fogsz elveszni… De csábítód, bűntársad az, ki engem -élőhalottá tőn – – – oh, csak még azzal hozzon össze a sors egyszer az -életben!!… Nos? – – – ne fetrengj itt a földön; hiába kulcsolgatod itt -össze kezeidet és ordítod tele a levegőt, hogy a ház talpon áll már! -Tégy a mint mondtam. Öt-hat percz még, s nyakadon lesz a vármegye! - -A szerencsétlen nő, e szavakra, eszeveszetten kezde kapkodni holmijai -után; futkosott egyik szekrénytől a másikhoz; ruháit kiszórta a padlóra, -majd ismét visszahányta, majd ismét megállapodék, sírt s a férfi nyakába -borult. Az pedig úgy állt ott, mint egy oszlop, mozdulatlanul, lehajtott -fővel, mintha miről sem tudna, a mi körötte történik. - -Már esti nyolcz óra volt, midőn – a kapun csengettek. - -A hangra felüté fejét Goldbach, – s elfehérülve, halkan mondá: - -– Itt vannak!… Már elkéstél. – – - -Egy sikoly kitörésével, összeomlott a nő. - -A férj ott hagyá őt a földön, s elébe ment az érkezőknek. - -Minden szobán keresztül vitte útja, míg a kapuhoz ért, kivéve azon -egyet, melyben a két gyermek vala, kik már ekkor ágyban feküdtek, -jóllehet még folyvást ébren, s így mindent hallva, a mi a -mellékszobákban történik. - -– Alszol, Betti? – szól Lajos, a már szinte szunnyadni kezdő nővéréhez. - -– Nem még. Nem tudok elalunni. - -– Én sem… Mintha valaki sírna a másik szobában. Hallasz te valamit, -Betti? - -– Oh igen. Valaki keservesen sir… Nem édes anyánk hangja az? Hallgasd -csak Lajos. - -– Oh bohó, – – már miért sirna édes anyánk? Nem gyerek az már, hogy -sírjon!… Mégis, ha valamelyikünk meghalna – – te Betti, vagy én! akkor -majd, tudom, sírna. - -– Milyen nagy zörgés van a szobákban! - -– Hallom; az ajtókat csapkodtatják. - -– Valami idegen emberek jöhettek hozzánk. Hátha zsiványok! - -– Ah!… - -– De mégsem azok, mert az udvaron lámpással járkálnak, már pedig a -zsiványok elfutnak a lámpástól. Úgy-e Betti, azok csak sötétben járnak? - -– Ne menjünk be kérdezni, hogy mi történt? - -– Én nem merek, – szóla Lajos, és szőke fejecskéjét a takaró alá húzta. - -– Hát ilyen katona vagy? - -– Tudod, mit, Betti? Kiáltsd be Eduárdot. - -– Eduárd! Kiáltá Betti. - -– Jobban kiálts. Nem hallja! - -– Apánk is az udvaron. Minő zaj! - -– Betti! – hátha tűz van? - -– Ne ijeszsz, Lajos; akkor én is félek. Jer, keljünk fel! - -Lajos azonban, nemhogy fölkelt volna, de még mélyebben húzta fejét a -paplan alá. - -– Hallod-e Lajos? már távoznak, – – legalább úgy gondolom, mert a kaput -bezárták, s már nincs olyan nagy lárma. - -Sebesen elrobogó kocsizörej rázta meg e pillanatban a szoba ablakait. - -– Bizonyosan kocsin ment el tőlünk valaki. Beh szeretném tudni, kik -voltak itt? - -– Csak Eduárd jönne már! – – Eduárd! - -– Vagy édes anyánk jönne! még ma egész nap nem is láttuk őt. - -– Apánkat sem. Kiálts egy nagyot. Kiáltsd hogy – mama! - -Betti kiálta, a mint csak torkán kifért. De bizony nem jött arra semmi -válasz. - -A két gyermek nyugtalanul feküdt ágyában, egymást ijesztgetve vagy -egymást bátorítva a takaró alól. Éji mécseske világítá a szobát. Azt nem -merték volna eloltani. Nem lett volna rájok nézve semmi borzasztóbb, -mint sötétben maradni. Még így is sok mindent láttak, különösen Lajos, -ki azt akarta elhitetni Bettivel, hogy fehér lepedőben lelkek járkálnak -a szobában. - -– Oh csak el tudnék alunni! - -– Hunyd be jól a szemedet, Betti! - -– Nem bírom. Mintha még most is hallanék valakit sírni. Olyan hangja -van, mint anyánknak. - -– Ha vele történt volna valami, Betti! - -– Vagy apánkkal. - -– Vagy azzal! - -– Ha megölték volna! - -– Oh ne mondj ilyent! - -– Tudod, hogy most három-négy hónapja is mi történt? - -– Mi történt, Betti? - -– Hát nem jut már eszedbe, milyen borzasztó halállal ölték meg a -Liliom-utczában azt a szegény takácsot? - -– De igen. A kis fia azóta sokszor eljár hozzánk koldulni. Ha majd -nekünk is úgy kellene koldulnunk. - -– Oh Lajos, aludjunk el már. - -– Csak tudnék! Én még kiáltok egyet; hátha most meghallják: – mama! édes -anyám! – Oh, olyan csöndesség van, mintha mind elmentek volna a háztól. - -– Istenem, ha csak mi ketten volnánk itthon. - -– Minket is megölhetnének! – – Csak már megviradna. Olyan soká lesz -nappal! - -– Tán még éjfél sincs. - -– Vagy hogy épen most van tizenkét óra. Tudod, hogy akkor a lelkek haza -járnak. - -– Ne beszélj Lajos, mert így nem fogunk elalunni. Húzd erősen magadat a -paplan alá, húnyd be a szemedet, majd elalszol. Én is úgy tettem. - -– Igen de – – - -– Ne szólj hát megint! Jó éjszakát! - -Lajos elhallgatott. Betti is befordult a fal felé, aztán elcsöndesült -minden, mintha az egész ház egyszerre kihalt vagy kiköltözött volna. - -Reggel, már jó magasan állott a nap, midőn a nyugtalan éj után a két -gyermek fölébredt. - -Máskor édesanyjok szokta őket fölkelteni, édes mosolylyal, nyájas -szavakkal és jó meleg reggelivel. - -Most még csak Eduárd sem jött öltöztetni őket. - -A reggeli világosság visszahozta az éjjel elvesztett bátorságukat. -Különösen Lajos, a mint megpillantá, hogy már nappal van, egyszerre -ismét hős lett, s borzasztóan állította, hogy ő az éjjel sem félt, hanem -csak álmatlan volt. - -– S most megyek egyenesen anyámhoz. Te is Betti, ugorjál ki abból az -ágyból, s menjünk együtt, hogy megtudjuk, mi történt itt az éjjel. - -– Még csak be sem jönnek hozzánk, – szólt Betti, mialatt piczinke rózsás -lábaival kilépett a szőnyegre, s fehér csipkés hálófőkötőcskéje alá -duggatá szétbomlott világos szőke haját. – Nyujtsd ide kérlek -harisnyáimat, Lajos; ott vannak a széken, meg topánomat is. Ma felénk -sem jön senki. - -– Mindjárt kitekintek én a konyhába, s meglásd, Betti, akkorát kiáltok, -hogy az egész ház talpon lesz! – Lajos úgy akart tenni, a mint mondá, -azaz kitekinteni és egy nagyot kiáltani, hanem az ajtó zárva volt. - -– Mi ez? az ajtót ránk zárták! - -– Zörgess. - -Lajos dörömbölni kezde. Nem válaszolt senki. - -– Istenem, – szólt elhalványodva Betti – hátha mégis történt valami az -éjjel! Az egész házban egy lelket sem hallani. - -– Siess öltözni Betti. Csakugyan valami baj eshetett a háznál. Itt van -topánod, ruhád; mire van még szükséged? Vizünk sincs mosdani. – – -Eduárd! Eduárd! Nem hallasz? - -– Nyissák ki az ajtót! segíte Betti is kiáltani s kezecskéivel -dörömbölni az ajtón, hogy szinte kiveresedtek belé. - -Pár percz mulva lépteket hallának az udvaron. - -– Ah, jőnek! - -– Talán apánk, vagy Eduárd, mert férfiléptek. - -A zárba kulcs tolaték, melyre az ajtó megnyilt s Eduárd és egy idegen -férfi léptek a szobába. - -A szőke Eduárd szemei erős sírástól valának kiveresedve. Haja még a -szokottnál is borzasabb vala, s ruhái, nyakkendője, úgy álltak testén, -mintha három napig nem vetkezett volna ki belőlük. - -Az idegen férfi alacsony, köpczös ember volt, s igen tekintélyes -arczczal bírt. Nem viselt sem bajuszt, sem szakált; haja, mely nagy -gonddal előre volt fésülve halántékára, már szürkülni kezde, mintha dér -lepte volna el. Kurta, vastag nyakát hátul gomboló, széles és fekete -atlaszkendő takará, egész ruházata pedig tisztességes fekete posztóból -volt készítve. - -Ezen úri ember neve Waldmann Sámuel s egyik érdemes polgára a kisded -Alörs városának. Hivatalára nézve becsületes szabó mester, s egyúttal, a -város által convencionált halottjelentő (vidéki elnevezés szerint, -halálmadár). – Midőn a szobába lépett, azonnal tekintélyes állást vőn, -mely tekintély emelése végett még torony magasságú kalapját sem billenté -meg, azután fontos arczczal kérdé Eduárdtól: - -– Tehát ezek lesznek ők? - -– Igen – felel szomorúan a szőke inas, és zsebkendőjével megtörlé -szemeit. - -A gyermekek már ismerték temetésekről a baljóslatú halottjelentőt, s nem -csudálkozhatunk, ha láttára egyik jobban elsápadt, mint a másik. - -– Nos, kedves gyermekeim, kezdé a halottjelentő, miután megczirogatá -mind a kettőnek halvány arczát, – ki tudnátok-e találni, miért jöttem én -most hozzátok? - -– Nem, felelt Lajos, ki vagy három lépést hátrált az ijesztő embertől. – -Eduárd, hol a mama? - -– Most ne kérdezd kis fiam, – szól, Eduárd helyett a halálmadár: – majd -megtudjátok később. Édes anyátok elutazott az éjjel, s egyhamar nem is -tér vissza. Ti addig az én gyermekeim lesztek. - -– Hát apánk? – szólt Betti, komoly arczát és szép nagy szemeit a férfira -függesztve. – Hát ő hol van? - -– Az is elutazott, kis lányom; s én reám bízott benneteket, hogy, míg -visszajő, viseljem gondotokat. - -– De mi magát nem is ismerjük. - -– Majd megismerkedünk. Csak ti szedjétek most össze holmitokat, mert -mindjárt jöttök velem. - -– S hova akarna maga minket vinni? kérdé Betti, szemeit még mindig a -férfin tartva. - -– Hozzám, – felelt az. - -Lajos ekkor már a jó Eduárd háta mögött volt s biztosság kedvéért -kabátja szárnyába fogódzott. - -– Én nem megyek ezzel az emberrel! – szólt rejthelyéből Lajos. - -– Én sem, – mondá Betti, és szinte Eduárd felé huzódék. – Eduárd, mondd -meg, hol van édesanyánk? - -– Akarom tudni, hol van, – szólt nekibátorodva Lajos; – mert én ezzel a -csudafejű halálmadárral egy lépést sem megyek a házból. - -– Ejnye kis kópé te, hát csudafejű vagyok én? szólt sértődéssel Waldmann -Sámuel. – No hiszen meglakolsz ezért. - -– A hol ni! még el sem mentünk vele, már is fenyegetődzik! Betti, egy -lépést se menj. - -– Ime, szól Waldmann Sámuel, ilyen az elkényeztetett gyerek! Még -akaratoskodik, s gúnyt űz abból, ki neki javát akarja. Hohó, kis -fiacskám, majd megszelidülünk még! Eduárd barátom, – fordult aztán az -inas felé, – hol vannak a gyermekek ruhái? Segítsen előkeresni. Úgy -hiszem, tán itt a szekrényben lesznek, az ágyneműeket is össze kell -szednünk, mert azok is mind nevemre vannak átirva. Fogjunk csak hozzá, -addig majd eszére tér a kis vitéz is ott a háta mögött. – Itt van egy -pár csizma, topánok, sipka, kalap, itt vannak a kis leány fehérneműi, -hálófejkötőcskék, harisnyák, szalagok, csecsebecsék, – – istenemre, -módosan el vannak mindennel látva; akár egy férjhez adandó kisasszony. A -holmikat egyenként mind írásba vezetem. Feleségem nagyon pontos asszony. -El nem vinné a lelkén, ha egykor számolni nem tudna rólok. Én magam is -szeretem a pontosságot; minden bejelentett halottnak még a biografiáját -is naplómba vezetem, valamint betegségét, halálának okát és hogy melyik -orvos gyógyította. Itt tehát vannak a fehérneműek, amott gondolom a -felsőruhák állanak. Menjen csak barátom, rakja mind szépen ebbe a -bőröndbe. Majd én azalatt meg fogok ismerkedni és barátkozni ezekkel a -leendő kis növendékeimmel. – Úgy van, úgy – folytatá, a két gyermekhez -fordulva, kik csak néztek és bámultak szótlanul, vajon mi fog már -történni; – ti ezentúl az én fiaim lesztek. Ha jól viselitek magatokat, -csak szülőiteknek szereztek örömet, s magatok is úgy veszitek hasznát, -mert az én házamnál tejbe-vajba lesztek fürösztve, ha megbecsülitek -magatokat. Hé, kópé! szereted-e a kakastejjel, varjúvajjal készített -kenyeret? No ha jó fiú lészsz, mindig azzal foglak etetni. – Te is kis -leányom, – fordult Betti felé, és szép sima orczáját megczirógatá: – te -is minden jóban részesülni fogsz nálam. Olyan aranyos jó dolgod lesz, -hogy észre sem veszed, mikorra majd csak ott terem értetek édesanyátok. -Hanem ne csinálj hát olyan szomorú arczot. - -– Mondja meg hát, hol van édesanyánk? – szólt könyezve a lányka. – S -miért kell nékünk magával mennünk? - -– Semmiben ne aggódjál, leányom! Apád és édesanyád elutaztak bizonyos -dologban, ahova titeket nem vihettek magokkal. - -– Tehát miért nem adták tudtunkra? - -– Hogy megkiméljék magokat a szomorú bucsúzástól. Csak ti most -engedelmeskedjetek mindenben nekem. Úgy veszitek hasznát. Te is Lajos -fiam, ne légy olyan makranczos, mert azzal bizony mitsem használsz -magadnak. Játékaidat is elviszszük magunkkal; ne félj, mulathatsz -kedvedre eleget. - -– De miért nem maradunk hát a mi házunkban? - -– Mert a ti kedvetekért én nem hurczolkodhatom ide egész családostul. - -– Vagy miért nem küldöttek bennünket tehát keresztanyámhoz, vagy -Hannóverékhez? - -– Azok el vannak foglalva, fiaim. - -– Igaz-e az Eduárd? kérdé leveretve Betti, s komoly arczát a szőke -inasra függeszté, ki is alig bírt a lányka szemeivel találkozni s -elfordult midőn felelé: - -– Igaz. - -– S meddig fogunk mi ezen idegen úrnál maradni? - -– Míg kedves szülői vissza nem térnek. Goldbachné asszonyság meghagyta, -hogy csak jól viseljék magokat. - -– Édes jó anyám! – sóhajta Betti – hogy te nekem erről mitsem szóltál! -Pedig ő mindent szokott velem közölni. Nem is úgy tekinte már mint kis -lányt, hanem érett gyermeket, mint kit egészen kezéhez, oldala mellé -szoktatott már. – Ámde jól van! jer, Lajos; engedelmeskednünk kell -anyánknak! Jer, menjünk ezen úrral. - -Lajos azonban még nem volt hajlandó a távozásra. Nem oly könnyen hitt és -engedett, mint gyöngéd nővére, s a szó teljes értelmében sokáig daczolt -és opponált a halottjelentőnek; míg végre is mit volt tennie, a nagyobb -erő és okoskodásoknak, nemkülönben Betti kérelmeinek s a halottjelentő -mézeskalácsos igéreteinek, csakugyan engednie kelle. - -Waldmann Sámuel úr ez alatt, legnagyobb pontossággal kikutatott minden -szekrényfiókot, s a mit elszállításra méltónak talált, be a bőröndbe. A -gyermekek ajándékpénzeit pedig, melyek pár fényes huszas és új -tallérokból állottak, gondosan elzárva kisded porczellán perselybe, – a -perselyt eltörvén, zsebébe csúsztatá. - -– Majd jó lesz nekik apródonként csemegékre! – mondá fenhangon; lehet -azonban, hogy magában mást is gondolt. - -– Nos, készen vagytok-e, gyermekeim? – kérdé aztán az árvákhoz fordulva; -– tehát mehetnénk! Maga pedig Eduárd barátom, kapja vállára ezt a -bőröndöt, s vigye ki az udvarra, ott majd átveszi az én inasom. - -Eduárd olyan arczczal engedelmeskedék, mintha kedve volt volna azt a -bőröndöt inkább a tűzben égetni el, vagy kedvezőbb esetben, a -halottjelentő úr fejéhez nyomni! - -– S most már kedves egyetleneim, szólt Waldmann, – vegyetek búcsút e -szobától, mert bizonytalan, hogy mikor tértek belé ismét vissza. – -Azután fogta két kezénél a két gyermeket, egyiket jobbról, másikat -balról, s indult ki velök a szobából. Azok pedig mentek, megadva magokat -és engedve édes anyjok akaratának; – nem tudva, hová mennek, miért -mennek, s mi sors vár ott reájok!! - -Midőn a kapun kiértek, Eduárd utánok tekinte még egyszer. Olyan egypár -köny gördült ki szemeiből, alig tudta kabátja ujjával letörleni, midőn -az udvar közepén megállt s monda: – Na, most már én is mehetek, a merre -szemeim látnak!… - - - - -IV. A fenyítő törvényszék. - -A _kék macskához_ czimzett fűszeres bolt becsukatott, homlokzatáról a -firma levétetett. - -A segédek pontosan kifizettettek és útnak bocsáttattak. A cselédek -szélnek eresztettek, a butorok elárvereztettek, a ház üresen maradt, s -kapujának kulcsát a város hatósága vette magához, négyszögletű czédulát -szegeztetve ki reá, melynek tartalma szomorúan hirdeté a mellette -elmenőknek: «_ezen ház eladandó!_» - -Történtek pedig mindezek, öt-hat nappal Goldbachnénak elhurczoltatása -után, midőn is Goldbach, három törvényes tanu jelenlétében megcsinálta -számadásait, elosztván a közös kereskedés tiszta hasznát két egyenlő -részre, egyik jutván a compagnon – Zsellye Bertalannak, másik pedig -maradván Goldbach osztályrészéül. Zsellye Bertalan vagyonát a város -vette kezelés alá, valamint atyai szárnyai alá vevé Goldbach két -gyermekét, kiknek neveltetésére jó Goldbach 10,000 váltó frtot tévén le -az árvák pénztárába, – a nemes város tanácsa, Waldmann Sámuel értelmes -és emeritus halottjelentőjének apai gondoskodását vevé számukra igénybe, -fizetvén annak évnegyedenként neveltetés és tartás fejében, törvényes -kamatját a letett 10,000 váltó forintnak. Goldbachnak nem maradt egyebe, -mint eladandó s adósságokkal terhelt háza s pár ezer forintja; ez -utóbbit mint készpénzt magához vevé, s öt-hat nap mulva család és -családörömei szétdúlása után, egyszerre és nyom nélkül eltűnt a -városból. Mi magunk is csak pár hét mulva találkozunk vele; akkor sem -régi lakhelyén többé, hanem Pesten, azon megye székhelyén, hová -történetünk idejében, 1834-ben, – a kisded Alörs városka tartozott. -Színhelyünk tehát változik, s egy ideig Pesten maradunk, hogy egy – a -történetünkkel szoros kapcsolatban álló törvényszéki jelenetnek tanui -lehessünk. - -Alig pár héttel Goldbachné elfogatása után, mindjárt a hét elején, a -büntető-törvényszék összeülése következék. Reggeli 9 óra előtt már -gyülekezni kezdének a politikai és kriminalis törvényszék ülnökei, -birái, jegyzői, – elszéledve a benlakó tisztviselők dolgozó vagy épen -dohányzó szobáiba, tarka, tréfás beszélgetésekkel előzendők meg a -fontos, s e miatt néha nagyon is unalmas törvényszéki órákat. Kilencz -órára azonban már mind a két törvényszék együtt ült, s a tárgyalások -megkezdetének. - -Nem leírását akarjuk az ily ülésnek adni, s ezért az időnként ki- és -bemenő vádlottakat, torzszakálú, csüggeteg arczú rabokat mellőzni -fogjuk. Röviden csak saját embereinket választjuk ki, mint bennünket -érdeklőket. A zöld asztal felső végén foglal helyet az elnök; legszebb -korú férfi, bajuszos, szakállas magyar arcz, olyan megnyerő szelid -vonásokkal, melyek a legkétségbeesettebb vádlottba is bizalmat öntnek. -Utána egy korosabb férfi ül, magyar öltözetben és szintén magyar -kifejezéssel arczán, daczára hogy előtte egy tányérnagyságú -burnótszelencze áll, melynek rovátkos ezüst fedelével játszik, majd -kinyitva, majd becsukva azt, míg végre egyet szippant belőle, melyre -azonban a prüsszentés már nem szokott bekövetkezni, daczára, hogy -attilája két hátulsó zsebében két zsebkendőt is hordoz, – az egyiket -használván gyakran könnyező szemei törlésére, a másikat pedig hagyván az -orr szolgálatára. Az öreg úr, ha figyelmét valamely fontosabb tárgy, -például, szőnyegre került súlyosabb bűneset, vagy épen az orr -elalélásának felburnótozása nem foglalja el, – igen szeret a szemközt -ülő jegyzővel latinul csevegni, melyre azonban csak gyéren szokott -visszafelelni, akkor is meglehetős szarvas hibákat ejtve a Cicerók -klasszikus nyelvén. A jegyző nem több harmincz évesnél. Egyike a -legszebb magyar ifjaknak, minőket a férfiak is megbámulnak. Testén, apró -ezüst makk-gombokkal, feszes atilla van, mely oly nyalkán áll rajta, -hogy szinte hátráltatja őt a folytonos irásban, melyet mások is -észrevehettek, midőn időnként majd egyik majd másik vállával feszenge. -Lágy fekete haján, minden kriminális ülés előtt, fodrász keze remekelt, -mintha mindannyiszor tánczvígalomba lépett volna. A komoly bírák közt -egyedül csak ő örökké nyugtalan, s minden öt perczben megtekinti -krajczár-kicsiny aranyóráját, mintha lesné már, mennyi idő van még hátra -ebből a borzasztó ülésből, hol az ember szemlátomást látja, miként -őszülnek meg egyenként hajszálai. E férfival még találkozandunk, -jelenleg is tehát azért mutattuk be; a többieket azonban, mint különben -is csaknem mind egyöntetű egyéniségeket, s részint olyanokat, kikkel -úgyis bajosan találkozunk többé, elhallgatjuk! – – legfölebb még azt a -két patvaristát ha megemlítjük, kik ott hátul a kályha mellett, elég -szék hiányában ketten _egy_ széken ülnek s hatalmasan szundikálva, -gyűjtik magoknak a praxist. Még ezekkel összejöhetünk valahol. - -Tíz óra volt már, midőn egy önvallomás aláirása után két vádlott -kilépett, s az elnök inte hogy vezettessék be – Goldbachnét. - -A nő névre a két patvarista tüstént felüté fejét. Nem bánták ők, lett -légyen rút vagy vén a vádlott, csakhogy asszony vagy leány vala. -Rettenetesen érdekelte őket, ha a kriminális törvényszék előtt hölgyek -jelentek meg. Férjcsábítás, gyermeksikkasztás s több e féle hajmeresztő -és vérlázító dolgokon alul ilyenkor már nem is álmodtak. A két -patvarista oldalba lökte egymást figyelmeztetésül. - -Belépett Goldbachné. Egyszerű barnacsíkos tafota ruha volt testén s a -tavaszi hűs ellen könnyű püspike. Arcza sokat változott, bár nem veszíte -szépségéből, sőt halaványsága s bánatos vonásai által inkább nyert, – -mint azt a jegyző úr meglepetésén is észrevehetjük, ki úgy rajta feledé -szemeit, mintha valamely dalidóban, egy ünnepelt szépségre kaczérkodott -volna. - -A félelemtől vagy szégyenérzetében-e, úgy reszketett bírái előtt a szép -hölgy. Szemeit, miknek fénye meg volt törve a sok bú és könyhullatástól, -– csak gyéren s akkor is igen kevés pillanatra emelé fel. - -Midőn kérdezteték: - -– Mi neve, asszonyom? - -Csak alig hallhatólag, mint szemérmes ara az oltár előtt felelé: - -– Goldbach Jánosné. - -– Született?… - -– Született Völgyi Erzsébet. - -– Kora? - -– Harmincz év. - -– Hol született ön? - -– B. megyében a völgyi pusztán. - -– Szülői? - -– Még hajadon koromban elhaltak. Atyám tíz évig a völgyi puszta -haszonbérlője volt. – Sorsüldözte vállalata után, halálával semmi -vagyont nem hagyván rám, anyámmal elhagyók a szerencsétlen helyet, a -fővárosba jövénk, hol én varrás, hímzés s egyébb női munkákkal keresém -mindkettőnk kenyerét: míg végre anyám is meghalt, s én egyedül maradék. - -– Folytatta kenyérkeresetét kézi munkákkal? kérdé az elnök. - -– Igen. - -– De később férjhez ment ön… Hogy hívták férjét? - -– Goldbach János, – felelé alig érthetőleg a hölgy. - -– Goldbach, Goldbach János, – – azt már tudjuk, – szólt az elnök. – De -önnek még ezt megelőző viszonya is volt. - -A nő, szemeit földre sütve, hallgatott. - -– Ön azzal vádoltatik – folytatá az elnök, – miszerint Goldbachhali -egybekelése előtt már önnek törvényes összeköttetése volt volna egy -vagyonos tőkepénzessel. - -A nő folyvást lesütött szemekkel hallgata. - -(A két patvarista pedig meglöké egymást, mintha mondták volna: – lám: -jön már a regényes!) - -Az elnök kissé törelmetlenebbül folytatá: - -– Ön nem felel. Miért vonakodik őszinte lenni? Gondolja ön, könnyíteni -fog sorsán hallgatásával? – – Hol ismerkedett ön meg Zsedőfivel? - -– Pesten, – felelt mindig sápadtan a hölgy. - -– Még akkor varrólány volt ön? - -– Igen. Zsedőfi minduntalan boltunkba járt, mely a Kígyó-utczában vala; -s néha napokat tölte ott, folyvást velem csevege s előzékenysége és -ajándékival áraszta el. Mondták hogy igen gazdag és nőtlen; s tán még -szerencsémet csinálhatnám meg vele, ha nem vonakodnám szerelmét -viszonozni. – – Én mint szegény lány, ki kézimunkája után él, könnyen -elkapattam a fény által és – - -– És? - -– Daczára hajlott korának, minden szerelem nélkül, csak a jólét, -kéjelmes, gondtalan élet csábjaira, – nőül mentem hozzá. - -Elnök és a burnótszelenczés úr, e szavakra titkos pillantást váltottak, -pár latin szót mormogva egymásnak; – hihetőleg a fölötti örömüket -nyilváníták, miszerint a szegény vádlott hölgynek ily őszinte vallomásai -után, nem sok fejtörésre leend szükségök. - -S valóban a szerencsétlen hölgy oly őszinte is volt vallomásaiban, oly -leplezetlenül adva elő tovább is vétkeit, mint egy megtért bűnbánó; azt -hivén hogy itt is templom van, hol a megtértek feloldoztatnak; majd őt -is feloldozzák büntetése alól ezek a jó urak, kik vele most olyan -szeliden beszélnek, biztatván hogy mennyivel enyhítőbb leend rá nézve -vallomása, mint az úgyis siker nélküli makacs hallgatás. Oh ha ez által -enyhíthetne is sorsán! Ha többé tán nem börtönöznék be! vagy legalább -nem oly tenger időre: ha így előbb visszakerülne gyermekeihez, kiket oly -magokra hagyott, kikről most nem tud semmit! - -Az elnök ismét fölvette a fonalat. - -– Ön azt mondá, nőül ment Zsedőfihez. Ez, annyit tenne, hogy törvényesen -egybekeltek. - -– Igen. - -– S meddig éltek önök együtt? - -– Csak egy évig. Tovább nem bírám kiállani. - -– Nem bírá kiállani, mondja ön? Tán durva volt ön iránt? - -– Oh iszonyú bántalmakkal illetett. Féltékenysége határtalan volt. A -legkisebb s alaptalan gyanúra, heteken keresztül kínzott. - -– Kínozta önt? s hogyan? - -– Koplalással és – – ütésekkel. - -– Tehát testi bántalmakkal is illeté önt? - -– Oh sokszor és embertelenül! - -– S végre, – folytatá az elnök, – hogyan vált meg e kínzástól? - -– Zsedőfinek volt egy távol rokona, ki gyakran járt a házhoz. - -– Neve? - -– Zsellye Bertalan. – Alig vala akkor több húsz évesnél. Zsedőfi volt -neki tutora, kinél 15,000 váltóforintja volt letéve. Zsellye Bertalan -naponként meglátogatá házunkat, s daczára férjem őrködéseinek, nem -egyszer sikerült velem magányosan találkoznia, s ez által – – - -A hölgy elakadt. - -– Oh csak általánosan, segíté őt az elnök. – Ön szép és fiatal volt, s -így e találkozásoknak csakhamar viszony lőn az eredménye – nemde azt -akará mondani? - -– Igen. - -– S tovább? Önnek bizonyosan igéreteket tőn Zsellye Bertalan, ha – – - -– Férjemet elhagyom, – egészíté ki alig hallhatólag az asszony. Minthogy -azonban pénze nem volt Zsellyének, gyakrabban kényszeríte tutorát nála -letett vagyonának kiadására, melyet férjem mindannyiszor megtagadott -tőle, mint olyantól, ki még nagykorúságát nem érte el, – s így pénzéhez -sohasem is juthatott. - -– S mégis, midőn kegyed elhagyá vele titkon Zsedőfit, hová mehettek pénz -nélkül, s miből éltek? - -A hölgy feltűnőleg elpirúlt e kérdésre, és csak halkan és a földre -tekintve válaszola: - -– Varrtam. Elővevém ismét a kézimunkát s abból éltünk. - -Az elnök egy félív írott pecsétes levelet vőn ekkor elő, s a hölgynek -erősen szemébe nézve mondá: - -– Ön elfeledett még valamit mondani; – itt egy orvosi bizonyítvány van -kezünknél, mely holmi megmérgezési kisérletekről szól. Vett ön ebben -részt? - -A nő e szavakra felüté fejét; szép arczát sötét pír futá el, s megtört -szemei egyet villámlottak. - -– Uraim, – szólt, a föntebbitől egészen elütő tiszta hangon, mintha e -vádra egész erejét rögtön visszakapta volna, – uraim! e szót már hallám -egyszer Goldbach által említtetni. Akkor megrettentem. Megrettentem és -szörnyű sírásra fakadtam ez aljas gyanúra. Éjszakákat nem tudtam miatta -aludni. Hanem most már nem ijedtem meg. Visszautasítom e bűn gyalázatát -vádlóimra! s ha megengedik, vagy épen kivánni fogják, esküdni fogok az -egy igaz élő istenre, miszerint nem részese, de még csak tudója sem -vagyok e bűnnek, bárki követte is azt el! - -Az elnök Goldbachné e felhevülésén legkevésbbé sem jött ki -egyhangúságából. A kezében lévő papirral játszadozék, azt majd -összehajtva, majd szétbontva, míg végre hidegen szóla: - -– Mind meglehet az, hogy ön e bűnről mitsem tud; hanem mégis nagyon -különösnek találom, miszerint a tizenöt ezer forintról csakugyan kellett -valamit tudnia, miután ön, mint mi értesülénk, – férjét elhagyva, nem -kézimunkái után, hanem egyenesen azon 15,000 frt, kamatjából élt, -Zsellye Bertalannal együtt. Hol vette Zsellye Bertalan ez összeget? - -– Nem tudom, – felelt nyugodtan Goldbachné. - -– Tehát soha sem mondá önnek, honnan vevé a tizenötezer forintot? - -– Nem, miután sohasem kérdezém tőle. Ő engem minden szükségessel -ellátott, s így – – – - -– Ellátta önt? vágott hirtelen közbe az elnök. – Különös! csak az imént -mondá ön, hogy kézimunkákkal keresé kenyerét, s most mégis elismeri, -hogy Zsellye Bertalan vagyonából fedezé szükségeit? – mondá az elnök s -mélyen szemébe nézett a hölgynek, mintegy lesve annak válaszát e -kérdésre, melylyel bizonyosan hivé, hogy megfogta őt. – Nos? feleljen -ön! - -Goldbachné azonban soká nem bírt válaszolni. Küzdött magában, hogy egy -okos gondolatot tudjon kierőszakolni, melylyel előbbi mondását -igazolhassa. - -– Uraim! – szólt végre, maga is megsokalván hallgatását. Én -szerencsétlen asszony vagyok! Tegyenek önök amit akarnak énvelem! -Ügyetlen vagyok én hazudni, vagy csak szépíteni is hibámat! Nem voltak -még nekem soha bíráim az egy istenen kívül; az meg is büntetett eléggé, -gyötrelmes napokkal, álmatlan kínos éjszakákkal. Most önök kezében -vagyok; tegyenek velem úgy, miként a törvény elrendelé! Kérdezzenek -tovább, s én mindenre megfelelek, mintha istennek beszélném el, ki előtt -nem lehet semmit eltitkolnunk. Csak egyet, egyet nem fogok elismerni -soha, – azt hogy e méregkeverési vád engem is illethetne. Én anya -vagyok! két ártatlan gyermeknek vagyok anyja, kik kedvesebbek előttem -életemnél, szabadságomnál, s kikhezi ragaszkodásom tarta csak vissza, -hogy már régen, régen magam nem jöttem felkeresni önöket, lerázandó -lelkemről ezt a borzasztó titkot, mely annyi évek óta öl, fáj és -fonnyasztja életemet! Oh ne kínozzanak soká! mondják ki itéletemet, s az -isten nevére, gyermekeim boldogságára itt esdek önök lábainál, -enyhítsenek, – enyhítsenek azon!… Csukassanak el! vettessenek olyan -mélységes tömlöczbe, mely csak a halálra itéltnek van szánva! -kínozzanak, koplaltassanak! eltűrök éhséget, szomjuságot s örök -gyalázatot nevemen inkább – mintsem kevésbbé sulyosbított, de hosszú -fogságot! Oh csak gyermekeimnek adjanak mielőbb vissza! – – Jó, -becsületes embereket fogok belőlük nevelni! Minden nap elbeszélendem -nekik vétkemet, hogy borzadjanak vissza, s őrizkedjenek hasonló bűnök -elkövetésétől! Iszonyú, iszonyú! az anya állítja magát intő, ijesztő -például tulajdon gyermekei elé!! - -A boldogtalan nő ez utolsó szavakat már a földre borulva mondá el, s úgy -csúszott térdenállva bírái felé, mintha azoknak hatalmában lett volna -egyszerre e szavakat mondani: – Kelj fel és menj szabadon! mi neked -megbocsátunk szegény asszony! - -Csak hogy ilyeneket nem szoktak ott mondani. - -Ámbár mindenkin látszott, hogy meg van indulva. Még a két patvarista -arczán is látszék a megilletődés; leginkább pedig azon szép fiatal -férfiú, ki a jegyzőkönyvet vivé, s ki e pillanatban fölkelve székéről, a -hölgyhöz közeledék, s azt, karjánál fogva gyöngéden s oly készséggel, -mintha csak bálteremben tánczközben leesett lány volt volna, – fölemelé. - -A két patvarista csak ekkor lökte oldalba egymást, mintha mondanák: – -ezt bizony ők is megtehették volna! - -A hölgy, midőn megköszöné a lovag e fáradságát, úgy meg volt törve, s -kifogyva egész erejéből, miszerint alig bírt megállani, melyre azonban -már a patvaristák is észrevették magokat, gondolván, hogy ilyenkor tán -üléssel is meglehetne kínálni őtet. - -Fölkeltek tehát, s az elnök inte a hölgynek, hogy foglaljon helyet. - -Rövid szünet állt be. A nő leült, kendőjét szemeihez vivé s könyeit -törölgette. - -Szünet után ismét az elnök kezdé: - -[Illustration: A boldogtalan nő térden állva csúszott birái felé…] - -– Tehát ön asszonyom, mint mondá, nem tud a megmérgezésről semmit? - -– Nem, nem! gyermekeim boldogságára esküszöm, semmit sem tudok felőle. - -– S nem volt önnek feltünő Zsellye Bertalan vagyona, midőn tudhatá ön, -miszerint neki nincs pénze azon 15,000 forintnál egyéb, mely azonban -Zsedőfinél volt letéve? - -– Eleve igen, megütközém rajta; de csakhamar megnyugtatott, mondván, -hogy míg örökségéhez jutand, egy gazdag nagynénje tartja őt ki, -halálával egykor úgyis mindenét ráhagyandja. Tovább nem tudakozódám. -Istenem, de hogyis?! Meg valék elégedve, hogy mellette gondtalanul -élhetek. - -– S hová mentek, midőn ön férjét elhagyá? - -– Szerteszéjjel az országban, hogy ha keresnének, nyomot veszítsünk. Míg -végre, tán fél év mulva, e megye egy kisded városában, Al-Örsön -telepedénk meg. - -– S együtt laktak? - -– Nem uram. A gyanú elhárítása végett, külön laktam. Ürügyül, – mert rá -nem valék szorulva, – varrtam és hímeztem a város előkelőbb hölgyeinek – -s hajadonnak adám ki magamat. Zsellye Bertalan, határtalan bizalmát -bírván, nem volt féltékeny, s így csakhamar akadtak látogatóim, s mit -tán fiatalságomnak kell tulajdonítanom, – udvarlóim. Ezek közt vala -Goldbach is, ki még akkor csak csekély, jelentéktelen kereskedéskével -bírt, mely azonban naponként látszék mindinkább felkapni, s ezért neki -házi ügyei rendezése végett, mint mondani szokták, asszonyra volt -szüksége a házhoz. Goldbach, mint egykor Zsedőfi, majd mindennapossá lőn -látogatásaival, míg végre – kezemet kérte, melyet én azonnal -megtagadtam, s mint jelentéktelen napi ujságot elmondám Zsellye -Bertalannak. – Zsellye Bertalan, rövid gondolkozás után, azt mondá -hozzám, miszerint rosszul cselekvém, hogy kezét el nem fogadám, azzal -indokolván, miszerint ha nőül mentem volna hozzá, minden lehető gyanú el -leend hárítva. – – Oh, sok álmatlan éjembe került nekem e borzasztó -ajánlat! sokszor sírva bántam meg, miért nem maradtam kínzóm oldala -mellett, mint újabb bűnbe-esésnek tegyem ki magamat! Zsellye Bertalan -azonban naponként jobban unszola, hogy fogadnám el Goldbach kezét, mint -egyetlen mentőszert a nyomozások ellen. S nem egyszer mondá, hogy neki -élete függ e lépésemtől, – hogy azonban miért? azt soha sem fedezé fel. -– Biztatott, hogy azért szerelme sohasem fog irántam hülni vagy -csökkenni, sőt igéré, miszerint, hogy mindvégig együtt maradhassunk, -tehát iparkodni fog társaságba lépni Goldbachchal s ami vagyona van, -befekteti annak kereskedésébe. – Napok, hetek teltek le, részemről -örökös küzdelmek, aggodalmak, nyugtalanságok között, míg végre érzém, -hogy – – – a hölgy szava akadozni kezde, és csak reszketve, susogva -egészíté ki: – érzém hogy – anya fogok lenni. – – – Ez tevé az első -elhatározó lépést e bűnmerényre. Goldbachnak, ki még mindég folyvást nem -szűnt meg látogatásaival, – oda igérém kezemet, s a legrövidebb idő -alatt – egybekeltünk. - -– És Zsellye Bertalan, mint igéré, társaságba lépett Goldbachchal? - -– Igen uram. Pár hét mulva ajánlván magát Goldbachnak, a szerződés -megkötteték, s házunkhoz egy kisded szobába költözék. - -– S meddig lakott ön együtt második férjével? - -– Tizenkét évig. - -– Egész elválásuk napjáig minden gyanú nélkül ön férje részéről? - -– Igen, uraim. - -– Első férje által köröztetve is valának önök. - -– Voltunk. De ránk legkisebb gyanú sem háramlék. Lehet, miszerint ha még -tovább kóborlánk, tán hamarább sikerült volna elfogatásunk; de így, – -oly szolid, visszavonuló családéletben kinek sem jutott eszébe bennünket -megtámadni. - -– S mégis végre, tizenkét év mulva, hogyan sikerült Zsedőfinek önöket -fölfedeznie? - -– Arról nem vagyok értesülve. Goldbach, mintegy három héttel ez előtt, -egy estve azon hírrel lépett be hozzám, hogy ő férjemtől jő, hogy én fel -vagyok fedezve, s hogy pár óranegyed mulva elfogatom. – – Oh istenem, -istenem! mi lesz belőlem? mi lesz gyermekeimből?! – sóhajta a hölgy, s -újra megeredtek könyei. - -Az elnök szeliden válaszolá: - -– Gyermekeiről, mint értesülénk, van már gondoskodva. - -– Hogyan? miképen? – vágott belé a hölgy. – Mi úton van gondoskodva -rólok? - -– Goldbach egy összeget, mint tőkét tett le számokra, melynek kamatjából -fogja a város őket neveltetni. - -– Goldbach?! Lehetséges-e? – kiálta felugorva helyéről a nő. – Goldbach, -Goldbach tette azt?! Oh istenem! a mennyi örömet szerez ez nekem -gyermekeim érdekében, annyi sebet üt szívemen, hogy épen annak kell -gondoskodniok rólok, kit én tettem boldogtalanná! - -Az elnök folytatá: - -– A mi pedig önt illeti asszonyom, legyen megnyugodva, mi mindent -elkövetünk sorsa enyhítésére, – s most távozzék kegyed, míg ismét -hivatni fogjuk. - -A vádlott távozni akart, azonban pár lépésnél ismét megállt és -visszatekinte bíráira, mintha várta volna, hogy mondják ki már felette -itéletét, melynek előbb-utóbb be kell következnie! Mit is várakoznak -vele, – – ő már elmondott s megvallott mindent; többet nem tud, többet -nem vallhat, – – minek is fogják még ismét visszahivatni?! Az elnök -azonban könnyű fejbólintás mellett, kezével távozásra inte, melyre a -hölgy, ingatag léptekkel újra megindult, az ajtónál meghajtá magát s a -teremből kilépett, – gondosan letörölvén arczáról könyeit, hogy a künn -álló csőcseléknek ne legyen mit megbámulnia. Az emberek olyan nagyon -kiváncsiak mások könyeire! - -A bírák magokra maradván, rövid szünet állott be, melyet az ezüst -burnótszelenczés táblabiró úr tört meg, e szavakat intézvén a vele -szemközt ülő fiatal jegyzőhöz: - -– Quid putat spectabilis? ista persona – – - -– Valde pulchra! – egészíté ki halkan a jegyző: – valóban nem bántam -meg, hogy fölemelém; oly gömbölyeg karjai voltak s oly hajlékony -dereka!… - -– Vettem észre, mily hálás tekintetet vetett a spectabilisra. - -– Egy új Magdaléna. Fel tudnám őt oldozni. - -– Boldog harmincz év! Én is úgy beszéltem az én időmben. Hiszen -spectabilis, egész ülés alatt olyan arczot és szemeket vágott hozzá, azt -kelle hinnem, hogy ön képes lenne vele a legközelebbi tisztújítási -bálban keringőre foglalkozni. - -– És szégyen volna az? – Elesünk és fölkelünk. Ki magától nem bír -fölkelni, fölemeli más! Ez a világ folyása, spectabilis. - -– Hanem nem Verbőczy uram szerint, a kriminális törvényszék előtt. -Egyébiránt majd meglátjuk mindjárt, mit mond a másik vádlott és Zsedőfi. - -– Kegyed még folytatni akarja a kihallgatásokat? egy negyed mult -kettőre, – szólt nyugtalanul a jegyző. - -– Az én órámon még csak három negyed egyre. - -– Mernék esküdni rá, hogy kegyed bizonyosan Pesten vette óráját. Azok -mind késnek. Az enyém, pecsét alatt küldetett Párisból. - -Az elnök azonban nem sokat hajtván a jegyző úr észrevételére, még pár -tanuvallatást hallgatott ki, mely bennünket épen nem érdekelvén, – a -Goldbach-ügyben még több napokig folytatott tanácskozás eredményét, -kénytelenek vagyunk csak alább közölni olvasóinkkal. - - - - -V. A halálmadár kosztosai. - -Waldmann Sámuel polgári halottjelentő és érdemes szabómester úri házánál -teszünk látogatást. - -A három tagból álló Waldmann-család, a kis Goldbach-árvákban, két taggal -növekedék. - -A ház feje és egyeduralkodója koránsem Waldmann úr, hanem kedves -életepárja, Zsuzsánna asszony, ki is napestig egy vén, tübingai fekete -bőr kanapét őriz, hizodalmas teste miatt nem minden pillanatban -hagyhatván el azt a maga jóvoltából. Onnan osztja parancsait, onnan -diktál, onnan perel, onnan szólja a világot és onnan hajítja fejéhez a -jó Waldmann-nak, a mi leghamarabb keze ügyébe esik, – olló, varróvánkos, -cserép, tányér s több efféle olcsó mobiliák, – a porczellán edényeket -megkiméli, nem tartván érdemesnek Waldmann úr hátát, hogy az nemesebb s -értékesebb dolgokkal jőjön érintkezésbe. Ő maga nem tud felkelni, s így -nem is igen sokat jár, hanem annál többet jártatja aztán a nyelvét. -Napestig van mit hallgatni Waldmann-nak. – Ha ebédnél sokat eszik, már -rámordul Zsuzsánna asszony, hogy megterheli a gyomrát; – ha keveset -eszik, ismét baj, mert Zsuzsánna ilyenkor fejébe veszi, miszerint hátha -valahol kocsmában vagy egyéb tiltott helyeken tömte magát tele. -Zsuzsánna asszony felette féltékeny is. Ha férje sokat dolgozik: – hát -minek ruinirozod már a szemedet? meg akarsz vakulni már, úgy-e, hogy -engem ne láss többet?! – Ha kevesebbet dolgozik: – na te naplopó, -pernyeházi te, azt gondolod bizony már sülve röpül szájadba a galamb is, -épen úgy, mint amilyen könnyen énhozzám jutottál! Hogy vette volna el az -isten az eszedet, mikor arra a gondolatra jöttél, hogy kezemet megkérd! -(a jó Waldmann ugyan sohasem mulasztá el ilyenkor magában mormogni: -bizony el is vette eszemet akkor az úr isten!) – S mindezen megjegyzések -daczára is, Zsuzsánna asszony féltékeny vala. Ha halottat jöttek -bejelenteni, már nem tetszék neki, mindig tartván attól, miszerint hát -temetés után nem fordul-e majd be – valahová!! – borházba vagy épen -máshová!! - -[Illustration: Zsuzsánna asszony nem tud felkelni…] - -Szörnyű nagy kín volt Waldmannéra, hogy arról az átkozott tübingai -kanapéról nem tudott fölkelni. - -Második személy volt a háznál Ludmilla. (Tehát még most sem következik -maga Waldmann). - -Ludmilla, leánya volt és szemefénye a kedves házaspárnak. - -Meg is érdemelte, hogy szemefénye legyen. Gyönyörű duzzadt ajkai voltak, -buta, vastag orr ékesíté orczáját, és szemei hasonlítának a sült -haléhoz. - -Vala pedig tizenhét éves. - -Duzzadt ajkak, vastag orr, s apró szemek daczára is találkoztak elegen, -kik a tizenhét éves lányt érdekesnek találák! – S hogy is ne? Tizenhét -év!! A fiatalság már magában – szépség! Ehhez nem kivántatik antik-orr, -nem római arczél, nem szabályos ajk s buzavirágszemek! csupán azt kell -mondani: még csak tizenhat éves, s e tizenhat év felér sokszor a későbbi -kor klasszikus szépségével. - -Ludmilla, – kit a boldog házaspár folyvást: aranyos lányomnak, gyémántos -virágomnak nevezgetett, – még anyján, a szigorú Zsuzsánna asszonyon is -uralkodék néha! Próbáltak volna csak például pénteki napon, lencsét -főzni, mikor ő töltött káposztát akart enni; bizony sarkából fordul ki -az a ház, ha akkor töltött káposzta nem jő az asztalra. - -Harmadik személy volt a háznál, (még most sem következik Waldmann), -harmadik uralkodó személy volt a háznál a szabóműhely első legénye. Mint -minden szabómesterséggel foglalkozó ember, ő is sápadt vala. S ez a -halovány sápadtság, mesésen tetszék Zsuzsánna asszonynak. – Az első -legény pedig vala igen értelmes, udvarias és delikát férfiú, ki nem -egyszer mondott szépeket a mesterné asszonynak. - -Ezek után következik Waldmann Sámuel úr, utána mint legutolsó személyek -a háznál, következnek a kis Goldbach-árvák. - -A házhoz költözködésük első napjában, Waldmann igérete szerint, -csakugyan tejbe-vajba fürösztettek. A konyhából egy kisded fás -kamarácska nyilt, mely télen át a konyha füstével melegittetett, nyáron -pedig egy tuczat hamvas szelid egérkének szolgált nyári palotául. Ebből -szépen kitakarították a felfürészelt és vagdalt fákat, a réz üstöt, -fúrót, fürészt, öregfejszét, s raktak be illendő mobiliát, egy tábori -ágyat, ugyanannyi széket és egy pintes üveget mosdótálnak. - -Betti és Lajos elszörnyűködtek, midőn e szalonba léptek, s ott meglátták -azt a tatár fényüzést. - -Nálok a kályhafűtő is kényesb szobácskában lakott. - -Ez csak a szállás, hát még a koszt! azok a kakastejjel, varjuvajjal -készített kenyerek, mindjárt következnek. - -A reggeli, egészség szempontjából elmaradt, minthogy Waldmanné el nem -viselhette volna lelkén, ha anyai gondjára bízott árvák, szünteleni -nyalánkságok által elcsenevéztek volna. Azt mondja, hogy gyermekkorában -ő sem reggelizett soha s most mégis leviszi a négy mázsát. - -Az ebéd azonban kevesebb kivánni valót hagyott maga után. - -Waldmannék igen jól éltek; sokszor négy tál étel is megfordult -asztalukon. Hanem aztán az ebéd elköltési módja vala nagyon sajátságos. -Leves és marhahús elfogyta után fölkel a szabóinas, székét és tányérát -elvitte magával az asztaltól, megtörölte száját, ha épen eszébe jutott, -– az ebédet megköszönte s leült dolgozni. A harmadik tál étel után -felkelt a két szabólegény, valamint Betti és Lajos is azt tevék. Ekkor -következék a negyedik tál, melyet már csak Ludmillának volt szabad -megvárnia, s azután az is elhagyá az asztalt. Azután következének egy -kis csemege, tehéntúró meg egy meszely borocska, melynek elmorzsálására -már csak a két öreg maradt az asztalnál. Ez volt rendesen az idő, mely a -kedves pár kölcsönös eszmecseréjére volt szentelve. - -Épen az első napon vagyunk, midőn a Goldbach-árvák a házhoz kerültek. A -mai párbeszéd tárgya tehát ők valának. - -– Sámuel! kezdé Zsuzsánna, karját, mely a kövérségtől mintegy -megrövidült, vizes bora után nyujtva ki, – én úgy gondolom, hogy ezen -két gyermekkel még meggyül a bajunk. Nem kaphattak valami jó nevelést, -minthogy az anyjok maga is nagyon rosz személy volt. - -– Nagyon rosz személy volt, hagyá gépileg helyben Waldmann úr, mely -helybenhagyások neje irányában már rögzött szokás voltak nála. - -– Ki hitte volna?!… - -– Valóban senki. - -– Mit, Sámuel? mit nem hitt volna senki? – Mily rosz szokás, hogy te -végét nem várod a szónak! - -Sámuel úr könnyű zavarba jött, mely szintén szokás volt már nála neje -irányában; s ezen nem csudálkozhatunk, ha meggondoljuk, hogy a -halottjelentő úr, harmad-negyed rangot viselt a házban; s ezen ismét nem -csodálkozhatunk, ha megtudjuk, – mit föntebb tán elfeledénk mondani, – -miszerint Zsuzsánna asszony, pénzt hozott a házhoz, melynek segítségével -állhatott csak helyre a még akkor nagyon is vagyontalan Waldmann. És -Zsuzsánna asszony (még akkor hajadon) koránsem volt valami nagyon -megszorítva leendő férje megválasztásában; ő egyedül gyöngéd szívének -hajlamát követé, midőn Sámuel úrral sírig tartó frigyre lépett. S végül, -ezen gyöngéd hajlam okán sem csudálkozhatunk, ha megmondjuk, miszerint -Sámuel azon boldog időkben nemcsak komoly, szelid férfi vala, hanem -egyszersmind Adónisza is volt a nemes szabóczéhnek. – Az idő jön, s az -idő a sok adószedésben megfogyasztja a férfit, – – megfogyasztja a nőt -is, hanem mégis ez utóbbi (tán természet játéka ez) ritkábban tud -érzelmeiben folyvást lépést tartani a haladó idővel. – Tán itt is ez -okozá Waldmann úr visszaesését a harmadrangúságra. - -A párbeszéd folytattatik. A nő véve ismét fel a fonalat, miután az -előbbi megdorgálásra kiüríté vizes borát, melybe sohasem mulaszta el egy -darab fehér czukrot vetni, mit rendesen ruhája oldalzsebéből keresgélt -elő. - -– Most már igazán kérdem, úgymond, – ki hitte volna? ki hitte volna -erről a szenteskedő Goldbachnéról? mit mondasz? - -Sámuel úr azonban most már csakugyan nem tudott felelni, – vagy tán nem -merte tudni, hogy vajon mi is lehet az hát, a mit Zsuzsánna asszony -szerint senki sem hitt volna! Zsuzsánna folytatá: - -– No de valld meg Sámuel, nem olyan volt-e ezen képmutató asszony, mint -egy angyal? – s mégis, – itt van la, még kimondani is bűn, – két férje -volt neki. - -– Egyszerre! egyszerre kettő, Zsuzsánna! – mondá a férj neki bátorodva e -kis kiegészítésre. - -– Igen Sámuel, egyszerre, szólt amaz, minden megháboríttatás jele -nélkül, s aztán pathoszszal, mely nem volt egyéb hápogásnál, tevé utána: -– Oh Sámuel, mit cselekednél te, ha nekem is így két férjem volna? - -Waldmann felüté fejét és szemei mécsszerű lobbanást vetettek. - -– Gyilkolnék! – ordítá s az asztalra csapott? nem, – – hanem bekapott -egy fele boros poharat, hogy e szörnyű eszmére fellázadt vérét leöntse, -vagy tán, hogy alkalmat találjon épen az ivásra, minthogy ez is -meglehet. - -Zsuzsánna asszony meg vala elégedve férjének e nemes felindulásával, s -erre egy kis szünet következék, mit csakhamar Ludmilla tört meg, e -pillanatban lépvén a szobába. - -– Mama, kezdé a lány, panaszos képpel és hangon: mit fogunk mi csinálni -ezekkel a Goldbach-gyerekekkel? hiszen ha ez így tart, kivernek -bennünket a házból. - -– Mi történt? kérdé ijedve a halottjelentő. - -– Hát az az egyik Goldbach-gyerek, az a… - -– Melyik? Betti? - -– Nem, a másik… - -– Úgy bizonyosan Lajos. – Nos? mit csinált? - -– Bevezetém őt szobájába, s azonnal elkezd ordítani. - -– Sírni, Ludmilla, sírni, – igazítá ki gyöngéden a halottjelentő. Tán -édes anyja jutott eszébe. – Nos? - -– De papa, ordított az, erősíté a lány – mit azzal bizonyított be, hogy -fölmászott a székre s mérgében bevert két tábla ablakot. - -Waldmann úr elhalványodott, Waldmanné elvörösödött. Ez utóbbit a harag, -amazt az ijedtség idézte elő az arczokra. - -– Szépen kezdik! – mondá vérmesen az asszony. – Valóban Sámuel, te -gyönyörű madarakat hoztál házunkhoz. Ilyen tettekért mindjárt az elején, -az első napon meg kell őket büntetni, hogy rögtön elejét vehessük a -gonosznak! Nézze el az ember!… Ma nem fog kapni vacsorát. (Waldmanné -igen kedvesnek találá a büntetés ezen nemét.) - -– Nem kell a gyermekeket mindjárt az első napon elidegeníteni, -Zsuzsánna, – szólt bátorságot véve az ellenmondásra Sámuel. – Ez nem -vezet jóra, nem vezet Zsuzsánna jóra. - -– Mit?! – förmedt fel az asszony, s tán ha birja, fel is ugrott volna a -kanapéról. – Hát azt várjam-e be, míg végre sorra be fogja verni -ablakaimat, aztán tükreimet s utoljára üvegajtós pohárszékemet?! Oh, hó! -Tett volna csak Ludmilla lányom ilyent gyermekkorában! De nem tett, mert -már a bölcsőnél megkezdtem nevelését. – S mi oka volt annak a gyereknek, -hogy az ablakot betörje? - -– Csak az, – felelt Ludmilla, – hogy nem vezetjük az anyjához. - -– Az anyjához! na hisz még csak ott lenne egyszer jó dolga! – folytatá -mindig perelve a kedves háziasszony. – Ott majd nem találna ablakot, -amit betörjön. - -E szavak után Sámuel úr vett magának szabadságot a szólásra. - -– Zsuzsánna, – monda lágyított hangon: – gondold meg, a mit beszélsz, a -mit ajakadon kibocsátasz, Zsuzsánna! Ha teszem például, – – az isten -ugyan fordítson el rólunk minden gonoszt, – – de mégis, – ha úgy volna -elvégezve… - -– Nos? - -– Hogy Ludmilla, az én és te lányod, – – édesanyja után sírna… Ha te -például nem volnál többé, nem léteznél többé számára – Zsuzsánna?… - -Ez hatott. Az asszony megdöbbent e gondolatra: ha ő nem volna többé! – -Waldmann folytatá: - -– Én úgy gondolkozom, nem kell szigorú bánással még inkább elkeseríteni -őket. Sem apjok, sem anyjok! – Mit gondolsz, Zsuzsánna? - -Zsuzsánna el lőn érzékenyülve és meggyőzetett. A jó Waldmannak sikerült -az első büntetést védenczei fejéről elhárítani. A feleség csak annyit -kivánván ez úttal, hogy ilyen előre nem számított károk, megtérítés -végett, évnegyedenként fölterjesztessenek a város pénztári hivatalához. - -– – – Este, a két Goldbach-gyereket, vacsora után szűk czellájokban -keressük fel. Egy szurtos szolgáló s maga Waldmann úr van benn nálok, a -lefekvés, vetkőzés és elhelyezkedési első próbákon rajtok segítendők. - -Itt már Waldmann úr egészen más modorban tűnik fel előttünk. Ismét -beszédes, mint az első találkozásunkkor tapasztalók, midőn a gyermekeket -magával vitte az apai háztól. Ő csak felesége jelenlétében volt szótlan, -hallgatag, – fölösleges beszéd s üres szavakkal sohasem alkalmatlankodék -Zsuzsánna asszony érzékeny hallműszereinek. Annál többet azonban ott, -hol szabadon lélekzelhetett. Különben igen jószívű, becsületes ember -volt, s valódi – gyermekbarát. Több ízben adván jelét gyermekek iránti -jóindulatának, a város tanácsa is ezért találá czélszerűnek, a többi -folyamodók elmellőztével, az ő gondviselésére bízni a boldogtalan -Goldbachné árváit. A gondviselés, mint tudjuk, nem ment ingyen; azon -időben, 10,000 frt kamatja nemcsak fedezé a gyermekekre tett kiadásokat, -de Zsuzsánna asszony, évenként, nem megvetendő tűpénzt is tehete félre. -S mindezek daczára is a halottjelentő neje el nem mulasztá a nemes -tanácsot évnegyedenként ostromolni panaszszal telt folyamodványival, -miszerint így nem jöhet ki, – amúgy nem jöhet ki, minthogy a gyermekek -nagyon elkényeztetvék, gyomruk azonban fölöttébb jó, ruhát pedig -fölségesen tudnak szaggatni, tehát a nemes tanácsnak tessék a tőkéhez -nyúlni s a ruha-költségeket fedezni. - -– Itt van gyermekim az ágyatok, kezdé Waldmann, midőn első este a szűk -czellában találjuk őt; – neked Lajos fiam a földre vettetett feleségem -igen jó ágyat, addig míg a te nyoszolyád is elkészül. Hozzá kell szokni -fiacskám egy kis kényelmetlenséghez, úgy veszed hasznát katonakorodban. -Itt van éjjeli mécsestek; ezt Betti majd el fogja lefekvése előtt -oltani, nehogy tűz támadjon s benn égjetek. Anyátok vigasztalhatatlan -lenne, ha szerencsétlenség érne benneteket. Erzsi, hajtsd ki ezt a -macskát; nincs itt egér, nem is volt soha; olyan tiszta hely ez, akár -egy palota. Majd holnap képeket is aggatok a falra. El ne felejtsd -Erzsi, reggel fejes szegeket verni a falba. Aztán te meg Lajos jól -viseld magadat fiacskám. Ma is beütötted az ablakot: az többet meg ne -történjék! Bolondság lenne az üvegeseket gazdagítani. S mondjatok nekem -szépen jó éjszakát, aztán fekügyetek. Imádkoztatok-e már? - -A komoly, halvány Betti, sóhajtva felele: - -– Még nem. Hanem majd fogunk imádkozni. - -– Jól van; ezt már szeretem. S most, úgy gondolom, minden szükségessel -el vagytok eléggé már látva, – tehát jó éjszakát. A gyertyát égve ne -hagyd Betti. Veszedelem lehet, meg aztán bolondság is lenne a -szappanosokat is gazdagítani. Ludmillának a keresztapja a szomszéd -szappanos, hanem biz az még nem adott egy font gyertyát sem ajándékba. -Na, jó éjszakát! - -A halottjelentő és szolgáló távozának. A két gyermek egyedül maradt. - -Aggodalmas képpel és hosszan néztek egymásra, mintha egymástól -kérdeznék: – mi lesz ennek vége? mi vár itt reánk? miért vagyunk mi -itten? - -Leültek mindketten Betti ágyára, minthogy szék csak egy volt a szobában, -az is hátával felfordítva az éjjelre vánkosul szolgált Lajosnak. Kezöket -egymásba tevék; Betti, mellére csüggeszté fejét s időnkint kendőjével -törölgeté szemeit. - -– Szegény Betti! te sírsz, te is sírsz már, nemcsak én sírtam, kezdé -mindig szomorúbban a különben szilaj, daczos fiú. - -– Oh Lajos, hogy ne sírnék, mikor így el vagyunk hagyatva! - -– S minden ok nélkül ide záratva ebbe a kamarába. - -– Én nem hiszem, hogy az anyám akarata volna. - -– Én sem Betti. Anyánk olyan jó! Sohasem bánt így velünk. De miért is -bánt volna, mikor ő úgy szeretett bennünket. Úgy-e Betti, ő nagyon -szeretett bennünket. - -– Édes jó anyám! – sóhajtá a lány s kezecskéit homlokához vitte. – Oh -Lajos, hátha – hátha – – - -– Mit akarsz mondani Betti? - -– Hátha nem is azért vagyunk mi itt, hogy anyánk elutazott?… - -– Hát miért? miért volnánk itt Betti? – kérdé Lajos s fejével egészen -alája hajolt a lány arczának. - -– Úgy félek kimondani, – – istenem! – hátha – meghalt volna édes anyánk! - -– Ah Betti! – kiáltá a fiú, s fejecskéjét nővére ölébe rejté. – Ha -meghalt volna. - -– S előttünk csak titkolni akarák, míg eltemetik. - -– Míg eltemetik! Betti, Betti! – susogá sápadva a fiú. - -– Oh, mert az sokszor megtörténik, hogy olyankor eltávolítják a kis -gyermekeket a háztól, hogy ne sírjanak annyit! - -– Oh, Betti mi lesz belőlünk, ha édes anyánk csakugyan meghalt? - -– Vagy tán a papa halt meg! – Ki tudja, ki tudja, Lajos!? - -– Istenem! akkor árvák vagyunk, s tán majd nekünk is el kell mennünk -koldulni, mint annak a takácsnak a fia, kit megöltek. - -A gyermekek ekép ijeszték és szomoríták egymást, míg végre tán magok is -annyira megrettentek, hogy jónak látták elhallgatni. Fejöket sírva, -egymás vállára hajták, s világos szőke hajaik, mint aranyhullám egymásba -folytak. – Sokáig így maradtak, szótlan, mintha már kibeszélték volna -magokat, vagy mintha egyszerre erős férfiakká edződtek volna, -elhatározván bevárni a reggelt, – a jövőt. - -Így szúnyadtak el, egymás keblén, kis karjaikkal ölelkezve; csak egy-egy -csuklás, az elmult sírásnak következménye, rázá olykor meg őket. Aztán -az is megszünt. Elaludtak, – úgy miként voltak, egymásra borulva, -egymást átölelve s le sem vetve ruháikat, mintha valami hosszú és sietős -útra kelletett volna egyszerre készen lenniök. Így is virradtak meg. - - - - -VI. Paedagógiai kisérletek. - -A nap már jól fenn volt, midőn Waldmann Sámuel úr, benyitott növendékei -szobájába. - -Még most is egymást ölelve tarták, de fejecskéik már lehanyatlottak a -vánkosra. - -– Ejnye teringette, ilyen-amolyan, – hát ti még most is ágyban, – – s -nini, még csak le sem vetkőztetek?! a gyertyát pedig elégni hagytátok! a -drága gyertyát! Ugortok fel mindjárt, – hé! – kiáltá az elbámult -halottjelentő, s odamenve hozzájuk, felrázá őket édes álmaikból. - -Először is Betti nyitá fel szemeit, mely a tegnapi sírástól olyan -bágyadt, megtört fényű vala. Első szava is, midőn fölrezzenve karjait -kinyujtá, ez vala: – Anyám! édes anyám! tehát ismét itt vagy!? - -– Semmi anyám! Semmi itt vagy! szólt Waldmann. Hát miért hagytátok égve -a gyertyát, mikor meghagytam, hogy eloltsátok! te, borzas fejű te, – -mondá s Lajosnak gyöngéden megrántá haját, melyre az is felébredt. – -Hátha fejünkre gyúlt volna a ház! mi?! - -Míg Lajos kezét a szeméhez vitte, mintha még a benmaradt álmot akarná -abból kidörzsölni, Betti felült az ágyban, leomló haját félre simítá -halántékáról s egyet sóhajta: – Oh istenem! miért kelle még fölébrednem? - -– Hát délig akarunk alunni? – szólt Sámuel mester; – majd bizony. -Ezentúl hat órakor már talpon fogtok lenni! – S miért nem vetkőztetek -le? - -– Bizonyosan makacsságból, – jegyzé meg az ajtóban egy hang, mely -Ludmilláé volt, ki kiváncsiságból az ajtóig kisérte apját. - -Az apa visszafordult, s intőleg szóla: - -– Nem beszélj bele leányom. Te még magad is csak növendék vagy, nem -érthetsz a neveléshez. - -Ludmilla elsompolyodék, s bement az anyjához, hogy elpanaszolja előtte, -mily durván megdorgálta őt az atyja. Zsuzsánna asszony azonnal az első -legény és Ludmilla segítségével fölkerekedék a kanapéról, s leányáért -elégtételt veendő, elrohant, azaz csak eltipegett a gyermekszoba felé. - -– Mi történik itt? – kérdé mialatt féloldalt fordulva beerőszakolá magát -a keskeny ajtócskán, s a kamrának fele be lőn testével töltve. – Hallom, -hogy ezek a kis makacsak még csak le sem vetkőztek, és csupa -daczosságból a gyertyát egész éjjel égve hagyták. – Hát miért történt -ez? nos? hadd halljam! - -Sámuel úr jobban megijedt e hangtól, mint a gyerekek; nem annyira -önmagáért, mint inkább védenczeit (mindig így nevezé őket) féltvén. - -– Na, – nem kapok feleletet? - -– Nagyon elálmosodánk, felelt halkan Betti. - -– Hallod Zsuzsánna, nagyon elálmosodtak, – szólt kiengesztelő hangon a -férj. Elálmosodtak szegények. - -– Nem kell ide prókátor, – mondá daczosan az asszony. – Épen azért -kelletett volna levetkőzniök, mert álmosak voltak. – Hát a gyertyát -miért hagytátok égve? - -– Elfelejtettük és elaludtunk, – felelt ismét a nővér. - -– Lásd Zsuzsánna, szólt ismét mintegy lágy viszhang Sámuel úr, – -elfelejtették szegények és elaludtak. - -– De az nekem nem elég! Én a házamat nem tehetem ki minden éjjel -veszedelemnek. – A nő erősen megnyomta e szót házamat. - -– Hiszen nem történt veszedelem, – monda a férj. - -– Könnyen beszélsz Sámuel, – hápogá a kövér nő, minthogy már sok volt -szűk mellének ennyi beszéd, hanem azért mégsem hallgatott el. – Könnyen -beszélsz, miután egy fillérrel sem járultál e ház megvételéhez. De én, – -én!… - -Sámuel úr elpirult és elhallgatott. Az asszony folytatá: - -– S most egyszer mindenkorra megmondom, hogy ezentúl sötétben fogtok -lefekünni. - -E szó sötétben, Lajosra hatott legjobban, mint ki a sötétséget legjobban -respektálta, s ki e miatt inkább béresekkel hált volna meg az -istállóban, mint egyedül sötét szobában. Alig tudatá Waldmanné e -borzasztó akaratát, midőn Lajosban egyszerre felébredt régi makacssága, -mely a szülőik által elkényeztetett gyermekeknél nem oly könnyű lábon -áll, hogy azt egy nap és egy éj megtörhette volna. Közelebb vonult -nénjéhez, megfogá annak kezét (tán önbiztosításul) s elég daczosan és -merészen ezt mondá Waldmannénak: - -– Én nem fogok sötétben lefekünni! De még itt maradni sem akarok ebben a -házban. Ereszszenek engem haza! - -– Micsoda?! hebegé meglepetve e nem várt hang által Zsuzsánna asszony. – -Nézze el az ember, hogyan börzenkedik a kis kakas! - -– Még neki áll föllebb! – sipogá az ajtó mögött Ludmilla, mintegy -ingerelni akarván anyját. - -– Most tüstént hátra kötöm sarkodat, te! folytatá az asszony. Ezért -vállaltalak én házamba, hogy nekem visszafelelj?! Tegnap is kitörted az -ablakot, csak elnéztem. - -– Kitöröm én még a többit is, valamennyi csak van a háznál! – -börzenkedék mindig erősebben a fiú, s leszállt az ágyról, olyan állásba -vágván magát, mintha meg akarna verekedni környezőivel, mi nem annyira -rettentő, mint kissé inkább nevetségesnek tünt fel. – Én nem félek -senkitől! van nekem apám, a ki engem nem hagy bántani! Jer Betti, jer, -menjünk haza! – mondá, s megfogta nénjét kezénél, erővel látszék őt az -ajtó felé húzni. - -De az ajtó Waldmannénak terjedelmes testével volt födve és védve, -olyannal, minővel akár a ház kapuját lehetett volna elbarrikadirozni. - -Waldmann ezeket látva, tűhegyen állt; arczának színe pedig egyremásra -úgy változék, mint egy chameleoné. Ilyen zavart helyzetében rendesen -burnót-szelenczéjéhez szokott folyamodni, elméjét egy kissé -felfrissítendő. – Maga Zsuzsánna sem tudott egyszerre mit szólni, pedig -Ludmilla a háta mögött eléggé döfölte, hogy mondjon már valamit. - -Lajos pedig e szünetet használva, vette kalapját, valamint Betti -holmiját is, ki folyvást szótlan és remegve állt ott, mintegy szellő -által megingott virág, – s kényszeríté őt az indulásra. - -– Ne hamarkodjál Lajos, – szólt a szelid nővér – hátha anyánk meg fog -érte haragudni. - -– Ne félj Betti, csak te jer velem, mert itt nem maradok tovább ennél a -veres orrú boszorkánynál. (Zsuzsánnát értette alatta.) - -Ezzel sok volt mondva! Ilyent még nem mondott neki senki a szemébe. - -Zsuzsánna asszony erre egyszerre a kanapét nézte, ha nincs-e ittbenn, -mert ha benn van, – mérgében úgy lefekszik tüstént rá, hogy estig föl -sem kél róla, legalább a maga jóvoltából nem. - -Végre, szűk mellével járó fuldoklása miatt alig hallhatólag ezeket -hebegé: - -– El kell vinni a háztól ezt a gyereket! mert megérem még, hogy -elébb-utóbb felakasztják valahol! Az én házamnál fel ne akaszszák! -Sámuel, itt fel ne akaszszák! Gondoskodjál, hogy még ma elhurczolkodjék -innen! - -Sámuel úr azonban okosabb volt s nem úgy gondolkozék, hanem úgy: – ha e -gyerekektől megválok, tízezer forint hatos kamatja költözik el velök a -konyhámból; s ez nagy rubrika, miután ők felényit sem emésztenek fel -évenként, – tehát nem kell elhamarkodni a dolgot, hanem szép módjával -kell velök bánni, – s ezért, mintha misem történt volna, csendesen -közeledék Lajoshoz, ki még folyvást útra készen állt, kezében kalappal -és nénje batyujával. - -– Csendesen Lajos fiam, – kezdé a halottjelentő, lehető szelid arczot -öltve: – fiam, te nagyon roszúl ajánlod magadat. Lásd, Betti nénédnek -milyen szép, módos magaviselete van. Tanulhatnál tőle. - -– Én nem tanulok senkitől, – mondá daczczal a gyermek. Nem tanulok, -hanem haza megyek! Maga is csak olyan ijesztő bagoly, mint a többi! (ez -alatt már Ludmilla is érthette magát.) - -– Na na fiam, – na na Lajos! csitítá Waldmann, kezével arczához -közeledve, hogy megczirógassa, melyet a fiú daczosan lökött el magától. -– Ejnye Lajos, veled, látom már nem lehet szépen boldogulni, – folytatá -kissé ingerültebben, – tehát erőszakhoz kell nyúlnunk, s még sem mégysz -haza. - -– De igen! jer Betti! jer édes kedves Bettim! - -– Meglásd fiú, – szólt Waldmann, – meglásd, az lesz a vége, hogy -megverünk, s mégsem mégysz haza! - -– Eb fél a haragjától! még apám sem vert meg soha! – mondá a gyermek, s -úgy felágaskodék s úgy kinyujtá nyakát, mint egy kakas, midőn -kukorikolni akar. - -– Rossz nevelés! rossz nevelés! mormogá a férj, nejéhez fordulva, s -egyet szippantva. Valóban rossz nevelés! Országunknak egy jeles -haramiája fog válhatni belőle! hanem elejét veszszük! becsukom őt e -szobába. - -Ludmilla, ki minden spektákulumnak örült, tenyereivel tapsolt, mintegy -helyeselve e szándékot. - -– Menjetek csak ki, – mondá nejéhez a férj, – s vigyétek magatokkal -Bettit is. Egyedül maradok vele. - -Betti és Lajos nem hallák a suttogást. Zsuzsánna megfordult, s féloldalt -ismét kierőszakolá magát a konyhába, nagy lélekzetet véve, hogy a -keskeny ajtón kibujhatott, mint midőn gyűrűbe szorult ujjunkat nagy -vesződséggel kiszabadítjuk. - -– Eredj lányom te is, – szólt Bettihez Waldmann, – eredj jó leányom -feleségem szobájába, mindjárt nyomodba leszek én is Lajossal; eredj szép -gyermekem! - -Az engedékeny Betti, mint ki semmi roszszat nem gyaníta, indulóban volt -már. - -De nem úgy Lajos, ki minden roszszat gyanított a suttogásokból, s ki -makacsságából még hajszált sem hagyott alább! Megragadá nénje kezét s -olyan szomorúan kérte őt: - -– Ne menj, Betti, ne hagyj itt magamat! - -– Golyhó! mondá Waldmann, – hiszen nem történik veled semmi. - -– Nem, nem! édes Bettim! maradj, vagy én is megyek veled! – kiáltá -szívrázó hangon a fiú s ruhájánál fogva tartá vissza nővérét, – oh ne -menj! Ezek a rossz emberek engem be akarnak ide zárni! Betti! édes -néném! Betti! kedves jó néném, ne oh – ne hagy magamra! oh istenem, -engem bezárnak! én tudom, én tudom! téged is elszakasztanak tőlem!… édes -anyám! hol vagy?!… Oh Betti!! Én félek éjjel egyedül lenni!! - -Úgy zokogott a gyermek, s oly görcsösen szorítá körmei közé a lány -ruháját, hogy Waldmannak erejét kelle megfeszítenie, míg sikerült azt -megszabadítani tőle. Ekkor Bettit, kinek megeredtek könyei és sóhajai, -gyöngéden kitolá a szobából, s egyedül maradt Lajossal. - -Lajos ekkor leveté magát a földre, s elkezde lábaival kapálni és -ordított, hogy a házat majd fejére szakasztá. A gyermeknevelő Waldmann -ellöké a fiú kis kezeit, midőn az épen lábát akará elkapni, s egy -ugrással künn volt a szobából. A kulcsot ráfordítá és zsebébe dugta; -aztán kendőjével megtörlé arczát s belépett a legnagyobb önelégültséggel -a másik szobába, hol a család ült együtt. Betti egy székre hajtva fejét, -s arczát tenyerével födve el, csöndes zokogással sírt. A halottjelentő -pedig még egyszer megtörlé homlokát s mondá: - -– Sajnálom a fiút; de nagyon makacs! Adjatok egy pohár vizes bort; -egészen neki melegedtem! Valóban nagyon makacs! elejét kell venni a -rosznak! - -Ha tudta volna a jó szabómester, mennyire hinté el itt magvát a -gonosznak!! - -– Addig nem fogjuk őt kibocsátani, míg meg nem követ! szólt Waldmanné. - -– Úgy van! délben meg fogjuk kérdezni tőle, ha akar-e megjavulni s -megkövetni bennünket. - -– Nem délben! – hápogá a feleség: ma már nem fog ebédet kapni. -(Zsuzsánna asszony a nevelésben legczélszerűbbnek találta a koplalási -rendszert.) - -Lajos ez alatt koránsem csillapodott el. Egyre döngött ökleivel az -ajtón. Betti mindig keservesebben sírt; mintha öcscsének az ajtóra tett -minden ütését az ő gyönge teste fogta volna föl. A fogoly sivalkodott és -rimánkodott; de csak egy szavából sem lehetett kivenni, hogy engedelmet -kért volna. Végre úgy látszék, hogy kis öklei elfáradtak, mert nem -dolgozott többé oly erősen, valamint hangja is kezde lassanként fogyni; -alig lehete már mély s mindig mulóbb hangú sírásából egyebet e szavaknál -kivenni: – anyám! édes anyám! – Ezt egy zuhanás követé, s aztán -elcsillapodott minden. - -– Mily gonosz fajzat! mondá Waldmanné. - -– Gonosz fajzat, Zsuzsánna, gonosz fajzat! – hagyá helyben a férj, ki a -gyermekkel elkövetett hős tette után ismét visszaesék alázatos -szerepébe. - -– A nevelési díj fölebb emeléséért folyamodni… - -– Pszt! inte gyöngéden a férj, egy figyelmeztető pillantást vetve -Bettire. - -– Menj Ludmilla, egyetlen aranyos bogaram, nézd meg, nem égett-e meg a -rántás. Hívd magaddal Bettit is s oktasd belé a főzésbe. - -Ludmilla fölkelt és savanyú képpel és nehézkes léptekkel kitipegett. -Betti is fölkelt, megtörlé szemeit, miknek selyem pilláin egy-egy -csillámló cseppje rezgett a legmélyebb bú-sajtolta könyeknek, s követé -Ludmillát. - -Ő miatta ugyan eléghetett a rántás, s a hús is kifuthatott a fazékból, -cseppet sem szaladt volna utána. Oda ment a szobához, melybe öcscse volt -zárva s melynek ajtaja a füstös és eléggé takarítatlan konyhára nyílt; -leült a küszöbére, fejét az ajtóhoz támasztá s ott hallgatódzott. Olyan -csöndes volt pedig a szoba, miszerint azt kelle hinnie, meghalt, a kit -belézártak, ha egy-egy fájdalmas nyöszörgés nem győzte volna meg az -ellenkezőről. - -Ludmilla ezalatt magányosan főzött. Nem sokat törődött a küszöbön -sírdogáló lánynyal. Időnként fonnyadt képű szabólegény fordult ki a -konyhába, téglázóvasát melegíteni, vagy hogy másért. – Ludmilla ilyenkor -mindig mosolygott; valami híres carrikateur azonban mint röhögést -használhatta volna modellnek. - -– Kegyed mindig oly vidám Milla kisasszony; – kezdé a tűhős, -téglázóvasát az izzóba elhelyezve, mi közben magát is szépen odahelyezé, -a lány mellé. - -– Megégetem a kezét, ha veszteg nem marad, – mondá Ludmilla, a lángtól -vagy egyébtől pirosult arczczal. - -– Csak rajta! égesse meg szép kegyed! ha már megégette szívemet, -kezemért sem lesz kár. - -E pillanatban (ha Milla kisasszonynak valami karcsú termete volt volna, -azt mondanám a költővel: a tűhős, szívéhez ölelé a hölgy czedrus -derekát! – de így csak ezt lehet mondanom a prózaíróval:) a szabólegény -kinyújtózkodék két karjával s megkísérté a hölgy tölgy-derekát magához -ölelni. - -– Pszt!… menjen ön!… ej na!… bizony isten,… no!… - -Egy telivér csók csattant el a mondvacsinált istenasszony homlokán! egy -csók, mely beillett volna miskolczi czipónak! - -A Waldmann-pár szobájából ezalatt folyvást hangzának ki ilyenféle -szavak: – Valóban gonosz fajzat! - -– Az én Ludmillám, valódi isteni félelemben és erkölcsben van nevelve. -Nemde Sámuel? - -– Isteni félelemben és erkölcsiségben Zsuzsánna. - -– Csak ez a Betti anyjára ne üssön, mert akkor féltenem kell Ludmillát. -A legfényesebb tükör is homályt kap, ha rálehelünk, Sámuel! - -– Igen Zsuzsánna! valóban homályt kap, ha rálehelünk. - -– – – E közben dél lett. A kis elitélt nem bocsáttaték ki szomorú -fogságából. Betti fölkelt a küszöbről, s akarva nem akarva belépett az -ebédlőbe, helyet foglalt az asztalnál s ott búsan üldögélt, oly csekély -adagka étket vévén magához, mint egy madár. Gondolata folyvást testvérén -járt, ki e pillanatban koplal. Ha az nem eszik, hogyan ehetnék ő is! -Szerette volna együtt becsukatni vele magát. Már a második tál étel után -voltak; a szabóinas szabályszerint elhagyá az asztalt! a harmadik után a -legények is fölkeltek, meg ő is! csak Ludmilla és szülői maradtak még -ülve; míg végre a lány is megtörlé száját, s a meszely czukrosbor -elfogyasztásához látott a két öreg. - -Ekkor odament Betti Waldmannhoz, könyei megeredtek, és sírástól -visszafojtott hangon elkezde könyörögni, esengeni kis öcscse -kibocsáttatásáért. - -Waldmann elfordítá arczát, nem kegyetlenségből, hanem hogy elrejtse -felindulását. - -A gyermek kérésének sikere lőn. Zsuzsánna asszonyt is meghaták a könyek, -s a szépen hangzó kérelemszavak, mik hizelegni látszának tekintélyének. - -– Menj Sámuel, bocsásd azt a pokolfajzatját szabadon! hanem ebédet nem -kap. Ezt föntartom magamnak. Csak nénje kedvéért, ki oly engedelmes, -eresztem őt szabadon. - -Betti gyorsan letörlé könyeit, s egyszerre olyan vidám, olyan mosolygó -lett, midőn Sámuel úr kulcsért nadrága zsebébe nyúlva, fölkelt, s a kis -kamrácska felé megindult. - -A kulcs betolaték a zárba. - -Betti lábujjhegyére állt, mintha a férfi vállain át akart volna már -előre a szobába pillantani. - -Az ajtó felpattant. – – De ah, készüljetek borzasztó látványra, -borzasztóbbra mint midőn Robinson emberkoponyákra, csontkezek és -lábszárakra bukkant szigetén! - -Napoleoni bátorság kivántatott hozzá, hogy e látványra szörnyet nem -halván a halottjelentő, holnap önmagát nem kelle bejelentenie a papnál, -mint eltakarítandót. - -Szeme-szája tátva maradt, szemöldökeit felhúzá egész homlokára, kezei -leestek, szólni pedig nem tudott, de semmit. - -Betti elfödé arczát mind a két tenyerével, és csaknem összerogyott. - -Szép história! - -Az egész kamra egy szemvakító pehelytengerré lőn varázsolva. Dunyhák, -párnák héjaikból kiszaggatvák, szabad szeszélyökre hagyván szerte -röpkedni Zsuzsánna asszony fáradsággal fosztott tollpelyheit. S mi még -bizarabb színt ada a szobának, a pehely közé egy kocsideréknyi szalma -volt elkeverve, mely a föltépett szalmazsákból hinteték el ágyra, székre -és padlóra, úgy, hogy nem találkozott volna, sem az ó, sem az új-kornak -az a csudatevő chemicusa, ki e barátságosan egybeolvadt pehely- és -szalmakeveréket többé szétválasztani tudta volna. S mi még inkább emelé -a hatást, az valóban eredeti volt, akárki gondolta ki, – akár Lajos, -akár pedig a sátán, mely utóbbinak, bár láthatatlanul, de bizonyosan a -szobában kelle lennie, segédkezet nyujtandó e genialis műtéthez. -Zsuzsánna asszony ugyanis, tán feledékenységből, ottbenn hagyott egy -tele – szakajtókosár tojást. Jaj neked tojás! Az a sok tojás, egyenként -mind a falra volt szép sorjába fölrakva; mintha csak sárga pitykék -ragyogtak volna le, úgy oda voltak nyomva, csapva, hajítva, és tapadva. -Oh, hány – kirántandó csibe lőn átadva a néma enyészetnek! ha Waldmanné -fölszámítja, nem lesz pénze a hatóságnak, kifizetni a kontót. – Most jön -azonban még a java, a csattanós! E pehely, szalma és tojásból készült -mismásból, mintegy túlvilági rém, mint ijesztő hőse a gyermekmeséknek, -vagy ha jobban tetszik mint bajazzó, előszivárgott Lajos. E burleszk -alak megjelenésére Cato is elkaczagta volna magát. Nem azonban Waldmann, -kire oly idegrázólag hatott e jelenet, miszerint e pillanatban ugyan -hiában kérdezték volna tőle, vajon ő-e az úr a háznál, vagy hogy -Zsuzsánna asszony? Nem is bírt hanghoz jönni egy szóig sem. A mint -szemeivel elnyelte az ördögileg dekorált szobát, s látá feléje tartani -Lajost, azt a csudamaskarát, ki elől fél város futásnak indult volna, -tüstént magára rántá az ajtót, a kulcsot ismét ráfordítá, s mintha -kergették volna, rohant Zsuzsánna szobájába, ki mitsem álmodva a -történtekről, a legnagyobb delicziával szörpölgeté czukrosborát. - -Betti pedig oda borult homlokával a keskeny ajtóhoz, és sírva, inkább -önmagához, mint öcscséhez, mondá: – Lajos, Lajos! oh mit cselekedtél -megint!? - -– Nos, hát neked mi bajod? kérdé a rohanó férjet neje. – Mi? - -– Oh, föl fogják akasztani! most már bizonyosan látom én is, mintha már -is előttem állna! Adj egy korty bort hamar a poharadból! - -– Mi történt? Tán Lajos? - -– Igen, Lajos. - -– Tovább! - -– Nem birom tovább! Eredj Zsuzsánna, eredj magad és légy te is -szemtanuja. Én, mosom a kezemet. Én, mosom, Zsuzsánna. Én Pilátusa -vagyok e dolognak; igen, igen, – én nem is akartam őt bezárni! (Sámuel -úr jobban remegett, mint Lajos, tudván, hogy nem viszi el szárazon, -minthogy ő inditványozá az elzáratást, s e nem remélt komédia egyenesen -annak az eredménye.) - -Zsuzsánna asszony e szavakra, – elhárítván a szokott nehézségeket, mik -továbbmozdulását akadályozák, fölkelt és súlyos léptekkel megindult azon -hely felé, hova mi ezúttal – nem fogjuk őt kisérni. - -Tanui valánk a gyermekcsínynek, tudva van előttünk annak indoka, – miért -akarnók látni a következményt is? mely egy pár hatalmas ütleg s pár -keserves följajdulásból áll! Nem nevelési elveket szándokunk itt -bonczolgatni. Nyugodjunk meg bölcs Salamon szavaiban, ki ezen mondatát -hagyá fenn számunkra: «Ki a vesszőt kiméli, az gyűlöli fiát, ki pedig -szereti fiát, az megfenyíti őt!» – S miért nem tehette volna ezt -Waldmann Sámuelné asszony, midőn Viktória férje, Albert herczeg is a -nevelés ezen systemáját látszék elfogadni, mikoron fiát a walesi -herczeget hat éves korában épen ily makacsságért vesszővel fenyíté meg! -s ha nem zárta is őt kamrácskába, mint Zsuzsánna asszony Lajosunkat, hol -makacsságának jelét még kézzelfoghatóbban bebizonyítandhatá, de azért -minden esetre – zúgba állítá a kis korona örököst, hol ideje maradt -helyzetét átgondolni s akaratosságból eredt hibáját megbánnia. Mindezek -daczára Bulwer azt mondá: – «Őrizkedjetek azon embertől, kivel mint -gyermek durván bántak!» – Meglátjuk tehát, mivé fejlődik Lajosunk, kinek -mindjárt árvasága első napjaiban elég módja volt, – akár méltán, akár -érdemetlenül, – durva bántalmakban részesülhetni. Lajosban tehát -akaratosság, makacsság volt. Jó. Ez minden esetre kiirtandó vala, de nem -oly úton és módon, mely reactiót szüljön, melynek nem várt -következményei legyenek, s mely következmények mindig újabbakat vonjanak -magok után. Dacz és akaratosság a gyermekből kiirtandók, – bár, ha e -későbben kifejlendő vagy kifejlett szenvedélyt példák után -bonczolgatjuk, sajátságos tapasztalatokra tehetünk szert. Dacz és -akaratosság, többnyire geniek, nagy férfiak, gondolatban, terv, kivitel, -általában cselekményekben gazdag életű emberek tulajdona szokott lenni. -A vértanúk daczoltak üldözőikkel; – XII. Károly, kora gyermekségétől -halálig makacs, hajthatlan jellem maradt. Makacsak, akaratosak valának, -Mátyás király, VIII. Gergely pápa, Napoleon, Calvin, Luther, Cato, ki -utóbbinak tette ma is bámulatra ragad bennünket, midőn öngyilkossá lőn, -csakhogy ellensége győzelmének ne legyen szemtanuja! Ha Columbus -legyőzetni engedi magát ellenkezői és gúnyolói által, ha nem ragaszkodik -makacsul meggyőződéséhez, ha visszalép, ha törhetlen daczczal nem küzd -meg elemek és előitélettel, – a mesés, aranyos világrész fölfedezése ha -nem marad is el, de bizonyára elkésendett még jó darab időre! – Azonban, -nulla regula sine exceptione; – a kivételnek itt is megvan a maga helye. -Menjünk tehát szép renddel tovább történetünkben, s ne törjük -kiváncsiságból föl a tojást, előre megtudandók, ha vajon kakas -fogamzik-e benne, vagy tyúk! - -Pár hét telék el az elbeszéltek óta, s a Goldbach-árvák, még mindig -megvalának a háznál, miből következtethetjük, hogy az elkövetett -gyermekcsíny, minden borzasztósága s költségbe kerülése mellett is, nem -volt elegendő ok, a gyermekek eltávolítására a háztól, mely minden -esetre bizonyos jövedelemforrást dugott volna be a család tűzhelye -körül. Tehát tűrniök kellett a szükséges rosszat. - -Lajos iskolába adaték; majd ott kordába fogják s megjavul, hogy még -ember válhatik belőle, gondolák. Betti azonban, mint ki ezen már túl -vala, honn maradt Zsuzsánna asszony oldala mellett, hol is aztán kötött, -varrt, hímzett, általában oly meglepő ügyességgel dolgozék női -kézimunkában, miszerint Zsuzsánna asszony, elég ravaszul, jónak találta -a házhoz járó rokonok s látogatóknak, azokat, mint Ludmilla dolgozatait -bemutatni. Ludmilla elég szerény vala ilyenkor fülig elpirosodni, a -ráhalmozott dicséretek sokaságától. Később Zsuzsánna asszony, elég -gonoszul, még fortélyosabb is lett. A valóban mindenkit kielégíthető -kézmű-czikkeket, apródonként el is adogatá jó pénzért a bámész és -hiszékeny rokonoknak. S ez által egy új jövedelem forrást nyitott -magának az élelmes háziasszonyság; s ha néha ezért álmatlan éjszakáiban -(kövérsége miatt csak nagyon keveset tudott aludni), nyugtalanítani -kezdé lelkiismerete, mindig azzal csillapítá le, miszerint az így -szerzett pénzecskével, – kárba ment tojásai árát akarja csak -megtéríteni. Mindenki úgy cselekszik, amint leghasznosabbnak véli, s -mindenki úgy okoskodik, amint legüdvösebbnek találja. - -A fogékony elméjű Lajos csakhamar első eminens lett az iskolában, – -daczára, hogy minden isten-adta nap hozott egy-egy kék foltot magával -haza, vagy az orrán, vagy a szemén. Nem mult el egy nap, hogy vagy őtet -meg nem verték pajtásai, vagy ő meg nem vert valakit. Midőn az első -iskolai közvizsgálatot kiállta, ilyenféle classificatiót nyomtak a -kezébe: – ex studiis eminens, ex moribus classis secundae! Néha a -classificatiónak ezen második részét, meglehetős kék betűkkel a hátára -is följegyezte tanítója, hanem azért az mitsem javított rajta. Megtanult -továbbra is minden tudományt, s megvert továbbra is minden embert, a ki -őt meg nem tudta verni. Szülőiért minden nap fölforgatta egyszer a -házat, s minden estve megigérte, hogy más nap meg fog szökni. Meg is -szökött volna, ha rendesen nem egy szurtos szolgáló kiséretében kell -vala iskolába s onnan vissza mennie. Egyébiránt hova is szökött volna!? -Ki a világba?… Az igaz, hogy a világ elég nagy és tágas; hanem ép az a -baj, hogy nagyon is nagy, s ki csak úgy vaktában szökik belé, könnyen -elvesz, eltéved benne. – Betti, bár szinte nem tudhatá okát e szomorú -helyzetének, de mégis kevesebb zajjal és kifakadással tűrte és adá meg -magát a sorsának. Ő is remélt, vágyott, óhajtott megszabadulhatni, de -mindez csak csöndes sírása és sóhajtásaiban nyilvánult, nem miként -öcscsénél, kire ha egyszer rá jött a bóna órája, megkapta őt a vágy (oh -ez minden nap megtörtént) szülőit látni, azokhoz visszatérni, vagy rólok -legalább bizonyost, valót, hallani, nekirontott az egész háznak, s tán -egy szálig kikergeti a benne lakókat, ha azok történetesen megijednek -tőle. - -Igy teltek el hetek, hónapok, – így félév, midőn egy hideg téli estve, -valaki zörgetett a halottjelentő ablakán. - -– Nyissa föl az ajtót Sámuel mester! - -– Ki van ott? kérdé a halottjelentő, nehezen s vontatva emelkedve föl -egy kopott karosszékről, mely a szabóműhelyben a siskakályha mellett -állott s azon melengeté fagyos lábait, melyek minden télen igen nagy -kínokat okoztak neki. – Menjen valaki fölnyitni az ajtót. - -Az ablakon ezalatt újra zörgettek. - -– Mindjárt! mindjárt! nyitják már! - -– Maga nyissa ki Sámuel úr! - -– Én? - -– Igen, mert csak egyedül lehet önnel beszélnem. Nagyon fontos, -életbevágó! – szólt kívül a hang. - -A halottjelentő, keserves mozdulatok és savanyú arcczal fölkelt, a -kapukulcsot magához vevé s megindult. Midőn az ajtó fölnyilt, szinte -visszaesék ijedtében a házigazda, egy oly iszonyú torzalakot pillantván -meg maga előtt. Sűrű és homlokát benőtt szürke haja volt az idegennek, -keményen előrefésülve, hogy szinte félarczát eltakará; nyakán, egészen -ajkain fölül, sokszorosan volt burkolva durva hamúszin sál, mely száját -is alig engedé láttatni; nehéz farkasbunda takará testét, melybe még a -vastag sál mellett is mélyen behúzta magát, fényes asztrakán süvege -pedig jobbhomlokára volt szinte mélyen nyomva. - -Waldmann visszalépett vagy kettőt, hogy illendő távolba jöjjön e nem -igen ajánlatos külsejű alakkal. - -Az idegen szólalt meg először, oly hangon, mely inkább tettetett, mint -természetes hangjának látszék: - -– Önt hívják Waldmannak, uram? - -– Az vagyok, Waldmann Sámuel; miben szolgálhatok? hebegé: – tán halottja -van, – – igen? szomorodott fél? mindjárt gondoltam! a mult heti nedves -ködös időjárás sok nyavalyát okozott! Kujon te! ne ugass! szörnyű jó -állat! Vigyázzon uram, veszedelmesen tud harapni. Minden idegen ember -gyanús előtte. – Ezeket hadará egymásra Sámuel, s tán a kutyát is csak -biztosításul kiáltá, pedig nem is ugatott, már esztendő óta siketnéma -volt szegény, korgyengeség és búskomorság miatt. - -– Nem Waldmann úr, szólt türelmetlenül az idegen; – semmi dolgom ön -halottival. Én csak azt jöttem megtudni, megvannak-e még az ön kezeire -bízott Goldbach-gyerekek? - -Sámuel nagy szemeket vetett az idegenre, és csak késve válaszolt: - -– Igen uram, megvannak! Nyolcz hónap óta viselem gondjokat a -korhelyeknek. Szörnyű sok bajjal járnak. Feleségem alig győz rájok -eleget főzni. Különösen a kisebbik, Lajos, hatalmasan eszik, mi -egyébiránt nem csuda, mert egész nap ugrál. Annyi mozgás megemészti a -vasat is; annyi mozgással sohasem lehet jóllakni. - -– Lehetne-e őket meglátnom? Csak egy perczre egyetlen pillanatra? - -– Mit érdekli uraságodat e két gyermek? Ismeretlen, – – tán rokon? vagy, -vagy… - -– Rokon vagy nem rokon, én óhajtanám őket látni. Messze földről jöttem, -messze földről, hogy megláthassam őket! Egyetlen egyszer jó Waldmann! – -Az idegen szavában annyi lágyság volt, mely egyáltalában nem látszék -öszhangozni vad burkolt külsejével. - -– Igen, de már lefeküdtek. Feleségem pontos asszony! a nevelés köröl -igen szigorú, – ő maga is a legpéldásabb nevelésben részesült; – – a -gyerekeknek pont nyolcz órakor ágyban kell lenniök, s öt órakor ismét -talpon. Egyébiránt, ha tetszenék tán bejönni; – – – mi is önnek neve -uram? elfelejtém… ne vegye rossz néven! neveket tudni még a halottak -országában is divatban van, – – innen vannak a síriratok. – Tehát?… - -Sámuel a lábához kapott, mely már szörnyen kezde fájni a keresztüljáró -hideg miatt. – Átkozott fagydaganatom van! Most két esztendeje, hogy a -városkapitány feleségét temettük, sokat kelle szaladgálnom, lábam -megizzadt s a temetőben a hideg izzadság ráfagyott. Nem csuda! félóránál -tovább tartott a bucsúztató. Nem is tudom, mire való az a sok beszéd a -hidegben. Azóta orvost, bábát, kuruzslót, czigányasszonyt, mindent -megpróbáltam, de senkisem tudott segíteni. Némelyek azt ajánlották, hogy -borogassam meleg borral és pálinkával; hanem biz én megvallom, sajnáltam -rá. Ezeket inkább csak belső orvosságnak szeretem használni… Mi is önnek -neve uram? - -– Engedjen meg, – szólt mindig türelmetlenebbül az idegen – nevem nem -tartozik a dologra. Bemenni úgy sem fogok. - -– Ők pedig csak nem kelhetnek ki az ágyból, hogy aztán a hidegben -meghűtsék magokat. Nem lehet eléggé óvatosaknak lennünk uram, hogy -újesztendőre patikakontót ne küldjenek nyakunkra. Az idén is, csak -feleségemre 39 frt 40 krajczárt kelle a patikába fizetnem! Méregdrágák a -patikárius urak; pedig azért elég halottunk van – mult héten is hármat -temettettem el, s ha az így megy… - -– Ugyan kérem, – vágott boszusan belé a farkasbundás férfi: – meg akar -ön már ölni? Beszéljen a gyermekekről. Engem csak ők érdekelnek. -Egészségesek-e? jó dolguk van-e? - -– Tejbe-vajba füröszti őket a feleségem. - -– Nem betegek? - -– Annyira egészségesek uram, hogy alig lehet őket étellel győzni. Hanem -igen lekötelezne uram, ha tán holnap tisztelne meg látogatásával. - -– Nem lehet! nem lehet holnap! sóhajta a férfi. – Messziről jövök, s még -az éjjel messze földre indulok! Ki tudja, mikor térhetek ismét vissza?! -Szegény gyermekek! folytatá mindig lágyabb hangon. Tehát most sem -láthatom őket! Hanem mindegy, – azért még nincs minden reményem -elveszve. Azon leszek, hogy még egyszer fölkeressem őket! Addig is, -uram, addig is fogadjon el tőlem egy csekély összeget, egy kis pénzt. Jó -leend nekik játékra, ruhára, vagy a mire szükségök fog lenni. - -A pénz hallására a halottjelentő szemei villámlottak a sötétben s -ravaszul köhécselt, míg az idegen egy előre elkészített összeget vőn elő -zsebéből, gondosan papirba takargatva, s átnyújtá neki. - -– Hálámra számolhat! – folytatá a férfi, s visszaburkolá magát ismét -bundájába. – Csak viselje jól gondjukat. Ismét meglátogatom s akkor majd -ismét hozok pénzt, többet ennél, többet jó Waldmann! Szegény, -boldogtalan gyerekek! – S most jó éjt! jó éjt!! – - -Az idegen egyet fordult sarkán, s a sötétben eltünt Sámuel úr szemei -elől. - -A halottjelentő, mintha delejes simogatást kapott volna, úgy érzé magát, -midőn az átadott pénz megcsörrent kezében. Ezüst, – gondolá, s kezdé a -papirtekercset kibontogatni. Ezüst, – hát pedig – arany volt! – Vert, -körmöczi arany! Húszig kelle olvasnia, míg az utolsó darabhoz ért. Tehát -húsz darab arany! minden írás, váltó vagy kötelezvény nélkül bízva reá! -Ez sok! ez mesés! Egyenesen ment neje szobájába, – gyorsabban, mint -fagyos lábaitól várni lehete. Háromszor hosszát szélét megmérte a -szobának, míg végre fontos arcczal megállt a közepén s ezt mondá: - -– Zsuzsánna, lefeküdtek már a gyerekek? - -– Régen. Mi bajod velök? - -– Holnap új ruhát kap Ludmilla. – Lajos és Betti pedig holnaptól kezdve -rendesen fognak reggelit kapni. Értettél, Zsuzsánna? - -– Tán bányára tettél szert, vagy hogy megbolondultál. - -– Az utolsó nem áll Zsuzsánna, hanem az első igen. A körmöczi bánya -legujabb termékei vannak kezemben. Holnap kávét fogsz főzni a -Goldbach-gyerekeknek, – kávét, csokoládét, theát s mi jó és drága! – -mondá, s aztán tenyerében tartva a fényes aranyokat, jelentékeny -mosolygó arcczal s lábujjhegyen feleségéhez közeledék, elébe tartván -mondá: – titkos pártfogó, Zsuzsánna, titkos pártfogó nyomta ezen -aranyokat a markomba! S ez még semmi, semmi! ismét eljövend igérvén, -hogy még majd több ilyen szép aranyat hoz, csakhogy a gyermekeknek jól -gondját viseljük. - -Ekkor elbeszélé rövid, de nem érdektelen kalandját az idegennel, s az -elbeszélés után nem győzték eléggé fejöket törni, ki- és miléte felett -azon farkasbundában megjelent jóltevő angyalnak. - -Más nap Ludmilla, szép öltözet-ruhával lepeték meg, Lajos és Betti pedig -egész három napig egymás után, jó meleg czikóriakávét reggeliztek. - -Aztán elfogyott a húsz arany – mint az az aranyokkal szokott történni. - -A két növendék sorsa tehát mitsem javult az idegen mesés megjelenésével, -bár az, alig telik belé félév, s ugyanazon idő tájban, tehát késő estve, -s magát most még ismerhetlenebbé burkolva – ismét megjelent; anélkül -azonban, hogy a gyermekeket megnézte volna, a halottjelentőt megint -megajándékozá, még pedíg ekkor már nem húsz, hanem negyven aranynyal. E -titkos látogatás, pár év lefolyta alatt még nehányszor ismétlődött, s -mindannyiszor kisebb-nagyobb ajándékokkal a gyermekek részére. - -Unalmas lenne, hosszú részleteibe bocsátkoznom Lajos és Betti további -életének, melyet még a Waldmann-családnál töltének. Egyformaságok, -gyermekcsínyek, nevelői okoskodások s többfélék tennék ki a sorokat. – -Röviden Lajos tizenöt, Betti pedig tizenhatéves korukat érték el. Ez -utóbbinak, azon kor, melyben nem gyermek többé, embersorba számíttatik, -kilép a világba, ifjúsága irigység és szépsége bámulat és hódolatok -tárgya lesz. Kezd észlelni, s mint Betti, ki apa és anya nélkül, de a -természettől gazdagon áldva meg szív-, és észtulajdonokkal – nevelkedik -fel, kezd körülnézni a világban! fontol, okoskodik, átgondolja helyzetét -s ingadozik – meg határoz, miszerint inkább kész több nélkülözésnek -kitenni magát, csakhogy szabadon, függetlenül maradhasson szeszélyeitől -ennek a két ostoba embernek (a Waldmann-párt értem). Az eszme -megtermett, gyökeret vert, kihajta és mindinkább elágazék a lány -lelkében. Szabadulni, menekülni minden áron! Ezzel feküdt le, ezzel -álmodott és ezzel ébredt fel. Csak még az útat nem tudá: – hogyan -szabadulni? s hová menekülni?… Szülőiről mai napig sem tud semmit. -Waldmannék, – vagy magok sem tudának rólok, – mi valószínűtlen, miután -Goldbachné elzáratásának híre tatárjárásként futotta be a kisded várost, -– vagy hogy elég óvatosak voltak tán a gyermek előtt ily borzasztó -titkot fölfedezni, mely Betti tudvágyát épen nem elégíté ki. – Rokonai -csak egyszer sem látogaták meg, mit ő szinte meg nem foghata, bár mi -könnyen kitalálhatjuk, tudván, hogy azok mind csak a megcsalt és -szerencsétlenné tett Goldbachról valának rokonai, kik a férj és neje -közti viszony felbomlása után tökéletes ellenszenvet, elidegenülést -éreztek a két gyermek iránt. - -Tele, alaktalan eszmék, kivihetlen tervekkel vala épen elfoglalva Betti -lelke, midőn egy délelőtt a levélhordó kopogtatott és szobába lépvén, a -Goldbach-gyermekeknek szóló levelet nyújtá át Bettinek. - -Betti mohón töré fel a levelet, minthogy azt még sohasem kapott. - -Majd elhalványult, majd minden vére fejébe szökött, ajkai nyitva -maradtak, kezei reszkettek és szemei könyekkel telének meg, midőn – -anyja írására ismert. - -– Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül, s a levelet majd -kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé, és csókjaival és könyeivel -árasztá el. – Édes, édes anyám! tehát élsz, élsz még! Oh istenem, – alig -bírok magammal! szívem, fejem, – úgy el vagyok kábulva! az öröm, az -öröm, oh! édes anyám! - -[Illustration: – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkivül s a -levelet majd kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé…] - -Aztán iparkodék erőt venni érzelmein; szíve dobogása lassanként -lecsillapodott, szemeit megtörlé s az ablakmélyedésbe húzódva, olvasni -kezdé a levelet, mely így hangzék: - -«Kedves, szegény leányom, Betti!» - -(Jól mondja! szegény leánya vagyok – sóhajta mindjárt az első sornál -Betti.) - -«Reszket kezemben a toll, s tán többet sírok, mint gondolkozom, midőn e -sorokat írom hozzátok, szegény, sokat szenvedő gyermekim!… Öt év óta nem -bírtok sem apával, sem anyával. Elszakasztott egymástól bennünket az ég. -A haragvó isten választá el az anyát gyermekeitől!… De vigasztalódjatok! -a természetben minden örökkévaló, – csak az isten haragja nem tart -rendesen örökké!… Hamarabb megbocsát, mint hittük vala!… Imádkozzatok -gyermekeim! A ti ajkaitokról hamarabb eljut isten elé a sóhaj, mint -tőlem az imádság!… Ti nem értitek most, s nekem nem szabad még -benneteket fölvilágosítanom. Miért törném meg általa szíveteket? Az -epedés és bú mindig elég korán érkeznek, habár meddig látszanak is -késni?… Édes Bettim! őrizkedjél indulataidtól. Ezek legnagyobb -ellenségeink. Hamar gyökeret vernek, hamar lombosodnak, hamar -virágoznak, – s midőn már lomb és virág lehullának, csak akkor termi -gyümölcseit, keserű gyümölcsök!!… Te már túl vagy az első gyermekkoron; -gondolkozó fő és érző szívvel bírhatsz, – oh! viseld gondját öcsédnek, -kinek kifejlettsége még távol sem állhat azon színvonalon, melyen a tiéd -van… Minden bizalmam tebenned helyezém, – s ez engem úgy megnyugtat. Oh, -őrizd meg, óvjad, vigasztald és nyugtasd meg őt!… Nincs már messze az -idő, melyben viszontláthatlak benneteket! Kevés ideig lesztek még árvák! -Isten, ki most súlyosan büntet, – megengedendi, hogy ismét szívemhez -szorítsalak! Oh bár mielőbb történhessék! Betti! Lajos! édes gyermekeim! -az isten áldása legyen veletek! - -Pest, 183–. ápril. 5. - -Szerető anyád - -– Erzsébet.» - -A leány kiejté kezeiből a levelet. Derült, fényes homloka egyszerre -befelhőzött, és szemei megteltek könyekkel, mintha e könyek a homlokán -borongó felhőnek aláhulló, nehéz cseppei voltak volna. - -Mi történhetett anyámmal? – susogá eszmélkedve. Én nem értem e sorokat. -Azt mondja, hogy nem lehet még fölvilágosítania, mert nem akarja -megtörni szívemet. Mi ez, mi ez, oh istenem!? És ím, – nevét sem írá ki -egészen. Hibázik előtte a Goldbach. Miért nem írá – Goldbach Erzsébet? – -Semmivel sem tudok többet mint eddig! valóban, még annyit sem. De mégis -– igen! legalább azt tudom, hogy nem halt meg! s ez nekem elég -egyszerre, – elég, hogy elűzze lelkemből azon borzasztó álmokat, melyek -éjjel-nappal kínzának! Többé nem fogok koporsójáról álmodni, fehér -szemfödőjével, viaszsárga arczával s kiapadt, könytelen szemeivel! Oh -istenem, ő él! él! s e tudat lelkemet újjá szüli! – Az elhullott levelet -ekkor fölemelé, s még egyszer megcsókolva, keblébe rejtette. - -Azután kisiete a szabad légre. A ház végiben kisded kert vala, melyben -virág és fák kezdének már ébredezni téli, hosszú alvásaikból. Egy padon -foglalt helyet, s ott újra iparkodék helyzetéről gondolkozni. Terv terv -után jött és enyészett el lelkében. Míg végre, hosszú késlelkedés után, -egyszerre fölkelt, vonásai valamely rögtöni határozatot fejezének ki, s -ajkairól e szavakat halljuk, melyek akaratlanul látszának hangosan -ellebbenni: – Megvan!… oh ez jó, ez jó gondolat! utána megyek! -fölkeresem őt Pesten! - -E naptól fogva szokottnál is munkásabb lett Betti. Regtől estig varrt és -hímezett, csakhogy ezután nem volt oly bohó, hogy mindenkitől keresett -kézimunkáit Zsuzsánna asszony kezére hagyta volna továbbra is játszani. -Eladogatta ő maga, s minden fillérét egy gondosan elzárt szekrénykébe -rejté; s e naptól egyszerre oly fösvény lőn, hogy még Lajostól is -megtagadott minden csekélységet, mely takarékpénztárát vette volna -igénybe. - -Lajos is kinőtt ezalatt az alörsi iskolákból. Mint mondani szokás, – -többet tudott már mint a tanítója. Csak még azt a kicsiséget nem tudta, -hogy most már ennyi tudomány mellett, – katekizmus, világtörténet, -görög-római antiquitások, szókötés, nyelvészet, mind a fejében lévén, – -melyikből éljen meg? választhat magának a mi tetszik, akár a görög -antiquitásokat, akár a keresztyény katekizmust, a melyik majd -legkapósabb lesz az emberek előtt. Az antiquitások helyett jobban -hasznát vette volna Lajos, ha arra tanítják vala meg, hogy: kétszer -kettő = öt; kétszer kettő = három, s kétszer kettő csak akkor = négy, ha -épen a szükség úgy hozza magával. Ezt nevezik a számvetésben -aranyszámnak, a mennyiben tapasztalat szerint, kik e methódust követték, -mindig leghamarább gazdagodtak meg! - - - - -VII. Báró de Manx. - -Néhány héttel azon nap után, midőn Betti levelét olvastuk, egy kora -tavaszi reggel, könnyű parasztkocsin két fiatal ember hagyá el Alörs -városát. Az egyik mintegy tizenötéves gyerkőcz, egészséges, telt, piros -arcczal, lágy s rövidre nyírt szőke hajjal, melyet kopott s tojásalakú -sipka födött, minőt azon időben a felsőmagyarországi iskolák növendékei -viseltek. Kék szemeit, melyek mint a most szakasztott nefelejts oly -elevenek voltak, nyugtalanul hordozá szerteszéjjel az ismeretlen -tájakon. Könnyű kopott kabát takará testét, mely épen nem látszik útra -készültnek lenni; – nyakkendő hiányában kabátja gallérát húzá fel a -szemközt fúvó csípős szél ellen. Mellette, kevéssel idősb lány ült, ki -azonban szinte alig vala több gyermeknél, bár vonalai több gondot, -bizonyos szorongatást, félelmet vagy lelki küzdelmeket árulának el, mik -épen nem látszának öszhangzatban lenni korával. Örök nyugtalanságban -vala, s gyakran tekintgete vissza, mintha üldözőktől tartana. A hideg -ellen azonban gondosabban meg volt óva, mint társa, ki egyébiránt nem -igen látszék törődni hideggel és széllel, mely arczát veresre fútta ki. -A lány nyakát értéktelen, de most megbecsülhetlen meleg sál takará, mely -ajkait is megvédte; átlátszó finom bőrét sötétes pirral voná be a csípős -szél. – Mandula metszetű szemei, melyek kékek valának, mint az ég -azurja, árnyalva hosszú selyem pilláktól, piczinded ajaki, finom -metszetű orra, általán szabályos arczélek, egyikére emlékeztet azon -hódító görög mintáknak, melyeknek a mai korban, antik vagy classikai -szépség a neve. Mint mondók, többször visszatekintgete, s ha -történetesen kocsit vagy lovas embert vett észre, ki utánok vágtatott, -ijedve löké meg fiatal utitársát, figyelmeztetve, hogy baj fenyegeti -őket. - -Az utitárs néha vissza sem pillanta, mintha nem tartaná érdemesnek -félni. S valóban arcza nem is mutata semmi félelmet. - -– Mit aggódol, Betti? Nem vagyunk-e már elég idősek, hogy szabad -akaratunkat követhessük!? Gondolod, tovább is lett volna még kedvem -rabja lenni e két medvének? (a Waldmann-párt értette.) Bah! Jóllaktam -már a sok spináttal és czéklarépával! – – Mennyi pénzed is van Betti? - -– Nem sok, Lajos; mindössze 31 frt és 27 krajczár váltóban. A kocsisnak -kell belőle fizetnem 11 forintot. - -– Marad még 20. – Hah, herczegek leszünk annyi pénzzel Pesten. - -– Csak ne üldöznének! A pénz nem aggaszt; tudod, mily ügyes vagyok -kézimunkákban. - -– Én pedig majd beállok valahová magántanítónak. Tudom a keresztyény -katekizmust, az antiquitásokat, írásom is szép, s így csak elélünk. -Hanem anyánkat hol fogjuk föltalálni? - -– Ez nagy kérdés. Pedig czélunk ő és apánk föltalálása. - -– S apánkról mitsem írt mama? - -– Betűt sem. - -– Egész rejtély. Messze van-e még Pest? hé, kocsis! - -– Hm; de messze ám! Ott, ahol az a torony látszik. – – - -– Az Pest? - -– Hm; biz az jó volna! felel a kocsis; – hanem ahhoz még két mértföldre -van – – – - -– Pest? - -– Hm; az volna csak jó! ahhoz két mérföldre van fele útja Pestnek. Este -lesz, mikorra beverődünk. - -– Hát ahol az a torony látszik, micsoda helység? - -– Hartyán! ott fogunk etetni. - -Pár óra negyed mulva utasaink beértek Hartyánba, mely szerény és kisded -falucska, rozzant fogadóval, gyér és rendetlen házsorokkal s egy szerény -kálvinista parochiával. - -Utasaink a falu fogadójában szálltak meg s minthogy már dél felé járt az -idő, jónak látták egy kis meleg ételt venni magokhoz. Hogyis ne! – telik -a húsz forintból! Nem nagyon ajánlatos külsejű étterembe léptek. Két -ágy, egy bölcső, viaszos vászonnal bevont asztal, pár kontár festmény a -falon, s jó fűtetlen kályha tevék az egész butorzatot. A kályha mellett, -– mely mint mondók, hideg vala, mintha csak ma szállították volna -Szibériából, – egy fiatal suhancz üldögélt, hosszú lábait a harmadik -székre nyújtva, amelyiken pedig ült, kényelmesen hintázván magát. Sötét, -olajszín bőre volt, hogy első pillanatra kreolnak lehetett volna -tartani. Fényes göndör haja, mesterkéletlen csigákban hullott homlokára. -Igen édes tekintete volt, és szemeivel mindig az égre, azaz, hogy a -stukatúrra nézett. Nyakig gombolt sötétzöld kabátja (mely épen nem volt -valami télies szabású) s nagy koczkás világos nadrágja volt, erős -bőrsruflik által szorítva – hajdan fénymázos topánkáihoz, miknek egyike -most meglehetősen el volt feselve, a feslést azonban gondosan eltakará a -másik lábával. - -Fiatal utasainknak azonnal szemökbe tünt a sajátságos alak, hanem nem -sokat törődének vele; szépen helyet foglaltak az asztal mellett, s a -sovány korcsmárosnétól, ki konyhakötőjével törölgeté az ujjnyi vastag -port az asztal terítékéről, – ebédet kértek. Mindegy, a mi van, s ami -legolcsóbb. Legolcsóbb pedig faluhelyen a leves és vajrénye. - -Az étkek felhozatván, az idegen férfi elhagyá a három széket miken ült, -s kezde hosszú léptekkel föl- s lejárni a szobában, olykor egy-egy kép -előtt megállapodván s mintegy magához beszélve, megjegyzéseket tőn. - -– Per dio! e képnek eredetijét Velenczében láttam! (Józsefet ábrázolá, -midőn Potifárné köntösét megragadá). Nem ér öt garast. Az eredetiért -százötven aranyat igértem. – Nem találják önök e képet silánynak? – -szólt, gyorsan ifjainkhoz fordulva. – Valóban dologházba kellene az ily -kontárokat küldeni. – Apropos! majd el is feledém! Jó étvágyat! - -Betti és Lajos illendően megköszönék. Ezzel be lőn kötve a társalgásba. -Az idegennek tehát csak folytatnia kelle. - -– Hm, vajrénye? vajrénye? – szólt, előretolva fejét. – Úgy látszik, csak -közönséges tyúktojásból van készítve, Párisban túzoktojásból készítik. -Nápolyban pláne strucztojást rántanak be. Az igaz, hogy aztán az embert -is berántják vele! a strucztojás párjáért aranyat fizettem. Szabad -megkóstolnom? – csak hasonlítás kedvéért. - -Betti, nagyon természetesen, azonnal elébe tolá a tálat, s mondá: - -– Oh tessék, ha meg nem veti. - -– Kölcsönözze pillanatra villáját nagysád! (Szegény Bettit nagyságolta!) -Oh sohase vonakodjék! kettős élvet nyujtand azon villával ehetnem, mely -nagysádnak rubinajkaival jött érintkezésbe. - -Betti elpirult. Ez nála az első bók, mit életében kapott, – az is -ügyetlen volt. Az idegen folytatá. - -[Illustration: – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan -ifjainkhoz fordulva.] - -– Valóban delikát! Hazánk igen szerencsés ország! tyúktojásai vetekednek -a párisi túzoktojásokkal! s íme, mi mágnások mégsem tudjuk eléggé -méltányolni hazai termékeinket! – monda, s egy gurmand ügyességével -látott a vajrényéhez. - -Betti csak tűrte, hanem Lajos megnyomta nénje lábát. - -– Önök messziről jönnek, ha szabad kérdeznem? – kezdé újra a mágnás, -nagy falatot véve villájára, mely, miként megjegyzé, utolsó falat, s -menyre földre mentegetődzék, miszerint hiába is erőltetik (senkisem -erőltette); de ő egy falatot sem képes már lenyomni; torkig van, fülig -van. – Önök tehát messziről jönnek? Oh én is messzeföldről jövök! túl a -tengerekről, s most Pestig meg sem állok. S önök? - -– Szinte Pestre, – felelt Betti. - -– Ha meg nem sérteném nagyságát, – – kocsin vannak? vagy… - -– Igen. - -– Derék! ámbár én ellensége vagyok a kocsin utazásnak, minthogy -májbajban szenvedek, D’Auverin marquis barátom is májbetegségben halt -meg. Különös betegség! tele káprázatokkal és képzelődésekkel. D’Auverin -marquis barátom is minő különös, – mindig azt hitte, hogy neki szarvai -vannak. Az igaz, hogy ragyogó szép felesége volt. Orra, szakasztott mása -volt nagysádénak! És szemei, – – ah nem; nagysádnak szemeiben sokkal -több, – – hogy is mondjam, – – sokkal több olyas valami van, mit a -poéták költészetnek neveznek! Barátja ön a költészetnek? – – Hé -kocsmáros! hozzon egy pár szelet rostélyost!… Önök vajrényejéből ettem, -szerencsémnek tartanám, ha elfogadnák meghívásomat, legyenek vendégeim, -majd én meczénás maradok! Ki nem állhatom vendéglőben az úgynevezett -angol modort. Tudják önök, mit tesz angolosan vendégeskedni? Sem több, -sem kevesebb, mint mindenkinek a saját erszényére enni. Bah! ezt minden -vadállat tudja. A francziák e tekintetben előzékenyebbek. Szeretem, ha a -kocsmaköltségeket csak egy ember fizeti. Mon dieu, – mindegy akárki! -mindnyájunknak csak van egy kis pénzünk. Megengedik, hogy helyet -foglaljak önöknél? - -– Oh tessék, szólt Betti. - -– E tekintetben franczia vagyok. A franczia sohasem ül társasághoz, míg -engedelmet nem kér vagy nem nyer reá. Az angol goromba. Odaül bármelyik -asztalhoz, s még a kalapját sem veszi le. Torkig vagyok az angolokkal. -Voltak önök már Londonban? - -– Oh nem; – mondá szerényen Betti. - -– Hanem én azért tudom, hol fekszik, – szólt belé Lajos. - -– Valóban ön szép geographiai ismeretekkel látszik bírni. Az egyetemben -végzé iskoláit? - -– Oh dehogy! még csak a gymnasiumot végeztem; nem vagyok több -tizenötévesnél. - -– Lelkemre! idősbnek hittem, annyira kifejlődött ön. S mit gondol, -mennyi vagyok én? - -– Huszonnyolcz – harmincz, – felelt gondolkozva Lajos! - -– Bah! huszonhárom! huszonhárom! fiatal barátom! Jövő nyáron töltöm be -huszonnegyedik évemet, s akkor oh!.; - -– S akkor? – kérdé Lajos, ki csakhamar barátságot látszék kötni e sokat -fecsegő, s így nagyon mulattató egyénnel, s ki úgy nyelte füleivel a sok -handabandát, mint gyermekek szokták hallgatni az obsitos kalandait. – S -akkor? - -– Oh akkor még gazdagabb ember lesz belőlem! A b…i uradalom, a g…i -puszta, az y…i erdő, x…i határtól egész az ó…i határig, be egészen a v…i -országút mellett az m…i nádasokig, átcsapva az f…i kanálisokon B… -megyében kinyúlva egész N… városáig mind az enyém lesz örökség útján. Oh -akkor még gazdagabb ember leszek mint jelenleg! Ámbár 40,000–50,000 -pengőért bizony most sem megyek a szomszédba. - -Lajos és Bettinek volt e rettenetes szavakon mit bámulniok, s -akaratlanul eszökbe jutott szerény húsz váltó forintjok. Nagy isten! de -boldog lehet ez a gazdag ember! gondolák magokban, és mint gazdag ember -iránt, ki tán egykor még őket is segíthetendi, – nagyobb rokonszenvet -kezdének érezni! – Oly ellenállhatlan vonzerő van még légkörükben is a -gazdag embereknek! - -– Apropos! kezdé ismét az idegen; előbb már bátorkodám kérdezni, kocsin -vannak önök? - -– Igen, – felelék egyszerre. - -– Saját lovaik, reménylem! Angol vagy arab ősöktől származtak? Szürkék? -pejek? Én épen harmadnapja lövettem egy szürkémet agyon lovászom által. -Egy két öles árok átugrásánál, a tulsó parton lába megbicsaklott s -kitört. Minek hagytam volna kínlódni?! gondolám: – szegény állat, -szegény pára! Norma volt a neve, háromszáz aranyomat vitte csak magával -a másvilágra. - -Istenem, háromszáz arany! a gyermekek nem a lovat sajnálták, hanem a -háromszáz aranyat. - -Az idegen folytatá: - -– Szép; tehát önök kocsin utaznak. Majd én csak gyalog. - -– Gyalog? - -– Bah! Találnak önök abban valami különöst? Én semmit. Nincs -természetesebb, mint gyalog utazni – mondá, s lábait felrakta egy közeli -szék hátára, honnan azonban az egyiket csakhamar visszakapta, -megpillantván azon az átkozott feslést, mely rettenetesen konfundálta -őt. – Mi gentlemanek, szeszélyből utazunk gyalog. Fogatunkat, -lovászainkat előre küldjük, s magunk pár mértföldet utánok. - -Lajos és Bettinek nem tetszék ezen úrias modor. Ahhoz nem szükséges -gentlemannak lenni, hogy valaki egyik ország széléről a másikig -gyalogoljon. (E tétel mellett a legátusok- és supplikánsok is, ha -tetszik, írásban nyilatkoznak.) - -– Látják önök, – folytatá a szék hátán hintázva magát, a természet oly -szép, kivált most így tavasz kezdetén (úgy esett a jeges eső, mintha -parancsolták volna). Midőn minden fűszál, minden virág újra tetszik -éledni; erdők lombosodnak, madarak hangicsálnak, ökrök legelésznek, -borjuk ugrándoznak, – oh hallatlan költészete van ilyenkor a -természetnek s vonzó bűbája a gyaloglásnak! minden fűszálat -megtekinthet, s lehajolhat utána az ember, nem úgy mint midőn robogó -fogatok ragadnak tovább bennünket. Én nagy barátja vagyok a füvészetnek. -És nagysád? - -Betti könnyű zavarral felelt: - -– Én is szeretem a virágokat. - -– S ez a legszebb testvéri szeretet önben, – mondá meghajtva magát a -férfi, mely nagyon rosszul állt neki, miután hátával hintázott, lábai -pedig a szomszéd székeken voltak árendában. - -– S nem fárad el, ha sokat gyalogol? – kérdé Lajos, a föntebbi -elkoptatott bókot meg sem hallva. - -– Mon dieu! Minden állomásnál bevárnak embereim és lovaim! - -– S most is előre küldé lovait? - -– Igen, fiatal ember! - -– S ilyen rossz időben! - -– Igaz; az eső rútul megered. Hanem hiszen segítsünk a bajon, – mondá -gondolkozva s kitekintve az ablakon. Jó karban vannak önök lovai? - -– Paraszt lovak. - -– Oh bravó! szenvedélyes bolondja vagyok a paraszt lovaknak. Nemde, -erdélyi fajták? lám, mindjárt gondoltam. Változatosság kedvéért velök -fogok most az első állomásig utazni. Holla, felcsapok önökkel -utitársnak! Áll? elfogadják? A kocsibért, – minden esetre kikötöm, hogy -én fizetem. Per dio, ez dicső utazás lesz! Hiszen már is oly szépen -megszoktuk egymást. Az első állomásnál az én hintómmal cserélendjük fel -a paraszt kocsit. - -Betti és Lajos nemhogy ellenezték volna, de sőt nagyon is kaptak a -kedvező alkalmon, mely őket a kocsibér fizetésének terhe alól fölmenteni -kinálkozék. – Az egyesség tehát csakhamar megköttetett: a három szelet -rostélyos pedig fölhozatott. Étvágyingerlő illata egyszerre eltölté az -egész szobát; kivált az a forró zsirtól sustorgó, pirított vereshagyma, -valóban annyi csábítóval bírt, hogy Grassalkovich herczeget -tizenkettedik tál étele után is kísértetbe hozta volna. - -Utasaink derekasan hozzáláttak; különösen az ismeretlen gazdag ember, -mesésen tudott enni. Nem mulasztá el minden levágott falatra egy-egy -megjegyzést tenni. Beszélt a franczia konyha kotyvalékai ellen, sőt -Nagy-Britannia párisi követe asztalára is, – hova háromszor volt -hivatalos, kimondá az anathémát; maga a követ úr igen solid, humánus -ember, hanem a szakácsai egytül-egyig ostoba kontárok. Beszélt a német, -olasz, franczia főurak asztalai ellen, égre-földre esküdvén, hogy ő most -egy falat vereshagymás rostélyost mindazoknak elébe tesz! Nem lehete -fölötte kételkedni, mert állítását a legmohóbb evéssel iparkodék -igazolni. - -A két vendég, Lajos és Betti csak szemeikkel lakhattak jól. - -E pillanatban a kocsis belépett, s mondá: - -– Indulhatnánk! a lovak megfáznak! - -Betti és öcscse azonnal felugráltak, a fiatal dandy pedig mint -Maeczenás, tárczája után nyult, hogy fizessen, – keresés közben értésére -adván a kocsisnak, miszerint most már ő is társ leend az utazásban, s a -vitelbér terheit egyedül fogja viselni. - -– S most indulhatunk, – mondá az idegen, mi közben egy egérlyukas szürke -karbonári köpenyeget vetett nyakába. – Látják önök a sok lyukat e -köpenyen? kérdé, köpenyét jobbra-balra hajtogatva testén. - -Lajos és Betti valóban látták, ha nem voltak vakok. - -– Tehát tudják meg önök, – mondá az idegen, – hogy ezek itt mind lövések -maradványai. - -– Ah!!… - -– Valóban – folytatá, s kezdé a lyukak történetét egyenként magyarázni. -– Ezen lyuk itt, Nro 1. londoni emlék. A historiai nevezetességű lord -Weywerwaywar lőtte át egy ostoba párbajban. Ez itt, Nro 2. sz.-pétervári -emlék; Szebakoff tábornokkal volt némi összeütközésem, melynek párbaj -lőn a következménye s ezen lyukat, melyet évek óta hordozok, a világ -száz aranyáért be nem foltoztatnám. Ez itt, Nro 3., midőn Amerikát -beutaztam, az őserdőben egy részeg benszülött orozva szúrta át. Nro 4. – -lengyelországi emlék, Valenszky herczeggeli párbajomból; a szamár nagyon -féltékeny volt feleségére s némi gyanúba keveredém. Nro 5. ismét -tőrszúrás, Nápolyban a híres Caracciello bandita orozva támadott meg; -mint később megtudám, egy nobilinak álltam útjában, ki a szép Fioretto -Bollonival járt jegyben, de a signorina inkább hozzám, mint feléje -látszék hajlani. Nem csoda. Mi magyarok a külföldön nem csekély -hódításokat szoktunk tenni a hölgyek körül. Itt következik Nro 6. Ez -nagyon nevezetes lyuk. Madridban egy bikaviadal alkalmával kaptam, hol -egy vérig ingerelt nemes bika szúra keresztül. A viadalon jelen volt, -don Alfonso de Cabbanos, a külügyminiszter is, és megveregette vállamat -hősiességemért, szerencsétlenségemre éppen akkor szerelmes valék egy -gyönyörű andalusiai hölgybe, – különben a külügyminiszter nyakamba -kötötte volna egyetlen leányát, s ezóta tán spanyol grand volnék, mit -egyébiránt épen nem fájlalok, mert azon esetben aligha lehetett volna -most nagysádhoz szerencsém! – mondá az idegen, miközben mélyen meghajtá -magát Betti előtt s aztán folytatá. – S most, vallják meg önök, nem -historiai nevezetességű köpeny ez? Megfizethetetlen! Még elhordom pár -évig s aztán a magyar muzeumnak ajándékozom, – mert én mindenben -szeretek áldozni hazámnak. – – Apropos! de már el is késünk. Tehát -fizetek. Mivel tartozom? Mindent én fizetek. - -A sovány korcsmárosné krétát vőn elő, és szép fehér betűkkel odairta a -fekete viaszos vászonra: – 3 frt 21 kr. v. - -– Három forint huszonegy krajczár váltó. Tegnap az egyik lovászom -egyedül megivott ennyi árú bort, – mondá s tovább keresgélé tárczáját, s -rövid szünet mulva, öklével homlokára csapott: – ezer villám! quel -malheur! a tárczámat böröndömben feledém!… No lám!… De hiszen nem tesz -semmit. Ugyis együtt utazunk. – Fiatal barátom szíves leend tárczáját e -legközelebbi állomásig megnyitni, s ott, mihelyt böröndömhöz jutok, -azonnal visszaszolgáltatom. Tehát 3 frt 21 kr.! bagatell! Lesz ön oly -szíves? - -A pénztár Bettinél lévén, minden gondolkozás nélkül keblébe nyúlt, s egy -gyöngyökkel himzett erszénykét vőn elő, s abból pénzt. - -– Ah! tehát nagysádnál áll a pénztár? Valóban igen eszélyes! hölgyek -mindig jobb gondját viselik a pénznek, mint mi férfiak. Tehát 3 frt 21 -kr.! S most indulhatunk. - -Pár percz mulva elhelyezkedének a kocsiban, mely tovarobogott velök, s a -Vácz és Hartyán közt elterülő, valóban tündérszépségű völgyet, csakhamar -hátuk mögött hagyták. - -– Hová fognak önök szállni Pesten? – kérdé szünet mulva a gazdag ember. -Pestnek nincsenek kényelmes szállodái. New-Yorkban az utolsó csapszék is -elegánsabb. Van önöknek ott saját házok? - -– Oh, dehogy van! Még magunk sem tudjuk, hol fogunk megszállni. - -– Oh ez új szerencse rám nézve. Nem fogják önök megvetni az én -lakásomat? - -Betti és Lajos orczái örömtől sugároztak, s alig bírták eléggé -megköszönni a váratlan ajánlatot. - -Ezalatt elérték a legközelebbi állomást s az idegen elkezde hangosan -káromkodni, hogy nem találja ott lovait és embereit. Hanem nem tesz -semmit. Bizonyosan előre siettek. Csak utána kell hajtatni. - -– Meddig fognak önök Pesten maradni? - -– Bizonytalan ideig, – felelt Lajos. - -– Míg anyánkat föl nem fogjuk találni, – mondá Betti. - -– S nem tudják önök lakását? - -– Nem. - -– Tehát mikép indulnak ki önök keresésére? - -– Isten tudja. - -– Pest nagy város. Ámbár Milanóhoz képest csak falu, – de mégis nehéz -valakit feltalálnunk benne, kinek nem tudjuk hollétét. – Tehát semmi -adresse?… Bah; egész regény! Ismerik önök Paul de Kockot? - -– Oh nem! - -– Avagy Dumast? - -– Azt sem! - -– Walter Scottot? - -– Oh nem! - -– S kedves barátomat, Balzacot? - -– Nem, nem! - -– Birchpfeifer Saroltát? - -– Az istenért, azt sem! - -– Avagy Hahn-Hahn Idát? ki minden regényét út közben írja. - -– Azt sem! - -– Bulwert?… Intim barátom. Nagyon iszsza a groggot. Figyelmeztetém őt, -hogy a pálinka megárt neki, – – de nem hajt a jó tanácsra. – Avagy -ismerik önök Flygare Carlént? Szende nő. Taval egy tuczat harisnyát -készített nekem – meglepetésül. Szentimentális kissé, – hanem jó asztalt -tart. Regényei unalmasak. – Általában én nem igen szeretem a regényeket -olvasni – – inkább magam játszom el, semhogy olvassam! – – S nem ismerik -Sand Georgeot? A regényirodalom fiatal arszlánnőjét? (Azon időben még -valóban fiatal vala). - -– Azt sem! azt sem! - -– Bah! Sand George nekem egyetlen barátnőm! Rettenetesen iszsza a -cliquaut! De regényei valóban philosophicó-metaphisicó-classicó -theologicó-arithmethicó-geológico- és logicó-művek. Csodálom, hogy önök -nem ismerik! - -– Valóban nem. De hát miért is kérdi ön mindezeket? - -– Különös! csak azért, minthogy önök utazása épen oly regényes, mintha -csak az elősorolt regényírók tolla alól került volna ki. - -– Miért? – kérdé Betti, komoly arczát az idegenre emelve. - -– Azért, mert édes anyjokat mennek látogatni, és csak azt sem tudják, -hol lakik. - -– Igaza van önnek, – mondá elgondolkozva Betti. - -– No lám! S mi foglalkozása van édes anyjoknak Pesten? - -Lajos és Betti egymásra tekintének és hallgattak a gyöngédtelen -kérdésre. - -– Nos? - -– Nem tudom, – felelt szünet után a lány. Mi nem tudhatjuk, s egyet -sóhajta. - -– Valóban mindig regényesebb! – Kedves czimborám Sue, megadna 60,000 -frankot, ha most önökkel találkozhatott volna. E találkozás, kész regény -lenne neki! Sue nagyon iszsza a bordeauxit. – Valóban önök regényhősök. - -– S nem szíveskednék ön tanácsával bennünket segíteni? – szólt Betti, -kérő tekintettel az ifjúhoz. - -– Én ugyan ismerős vagyok Pesten, felelt amaz, de csak bizonyos -körökben, – s e bizonyos körök alatt értem a mágnási köröket. Kérdés -azonban, ha vajon nagysád édes anyja ott található-e? Gondolják ezt -önök? - -– Mi nem gondolhatunk semmit, – felelt szomorúan a lány. - -– S ön fiatal ember? - -Lajos, kihez e kérdés volt intézve, vállat vont, s hallgata. - -– Bah! – mondá az idegen: – valóban önöknek nagy feladatot kell -megoldniok. Azonban nyugodjanak meg, én nem vonandom meg önöktől segéd -kezemet. – Szabad önök becses nevével megismerkednem? – Ne vegyék -sértésnek e kérdést! csak önök érdekében tevém azt. E tekintetben én -igazi angol vagyok, a ki soha sem kérdezősködik név után. Barátja, -jóakarója bír valakinek lenni az angol, a nélkül hogy azon valakinek -csak nevét is tudná. A francziánál az első, hogy mindjárt nevét -megtudja, de tovább nem kérdezősködik, míg a német tovább űzi; a német -ugyanis meg szokta kérdeni, kivel ismeretséget köt, hogy vajon – miből -él! mivel foglalatoskodik? serfőző-e avagy cserzővarga? iparűző-e avagy -árendás? – – fi donc! ez nagyon valami burgeres! Ki nem állhatom a -burgereket. – – Tehát, nevét nagysád? - -– Én Goldbach Betti vagyok. - -– S én Goldbach Lajos, testvére, feleltek. - -A mint e nevet meghallá az idegen, egyszerre elsápadt, s oly zavarba -jött, hogy tán saját nevét is elfelejté. - -– Goldbach! – – Goldbach! – – mondá szünet mulva, miután mutató ujjával -homlokát dörzsölé. – E név, – – e név – – - -– Tán ismerős önnek? - -– Valóban, – – azaz, hogy – – igen; – tán csalódhatom is. Bizonyosan -csalódám!… - -E szavak után elhallgatott, s mintha nyelvét vágták volna ki, egész úton -nem szólt többet egy szót sem. - -Szerencsére Pest tornyai látszottak már a távolban. Egy óra mulva a -külvárosok kövezetén döczögött a rozzant parasztkocsi. - -– Melyik fogadóban fogunk meghálni? kérdé visszafordulva üléséből a -kocsis. - -– Csak hajtson tovább! – felelt az idegen; – s kérdezősködjék a Sóutcza -után. Tudja, hol a Sóutcza? - -– Jobban tudom itt a járást, mint a falunkban. Sok gabonát szállítottam -én már ide! Ott van a Sóutcza a merre a kálvinista templom. - -– Tehát csak hajtsunk, mert későn van. - -A Só-utczába értek, hol egy eléggé csinos földszinti ház előtt álltak -meg. Az idegen leszállt, s minthogy már időn túl lévén, a kapu zárva -volt – becsöngetett. Pár percz mulva, lobogó faggyúgyertya világával egy -középkorú, elhízott nő nyitá föl a kaput. Öltözete sokkal jobb módra -mutata, semhogy cselédnek vagy kapusnénak lehetett volna tartani. - -– Nos, ki az? – kérdé, tenyerét a széltől lobogó gyertya elébe tartva. - -– Én vagyok, Fáni néne, – felelt az idegen; – vendégeket hoztam. - -– Vendégeket? Hát vendégfogadó ez? - -– Na csak csöndesen Fáni néne, csöndesen; el kell őket látni jó -vacsorával és meleg ágygyal, mert hosszú útról jönnek! - -E szavak után az idegen odahajolt a nőhöz s valamit súgott a fülébe, -melyre az megcsóválá fejét, Lajost és Bettit pedig tetőtől talpig -megméregette s aztán monda: - -– Csak tessék leszállni kisasszony; mindjárt elkészítek minden -szükségeset. Tessék besétálni! – szólt, s odavilágított elébök. - -Lajos és Betti leszálltak, s beléptek a kis kurta épületbe. - -Keskeny, s világítatlan folyosó vezetett a szobákba, melyek több fény- -mint csín és jó ízléssel valának bútorozva. Az első szobában, mely a -folyosóról nyilt, felnyitott zongora volt, minden hangjegyek nélkül -azonban, mintha csak naturalisták számára rendeltetett volna. Körüle -selyem támlásszékek, bevonvák fehér gyolcslepedőkkel; az azurkék falakon -nagy aranyrámás tükör, s három olajfestmény. Az egyik Holofernest -ábrázolá, midőn Judit, a legérdekesb pongyolában, karddal a kezében, a -szoborfehér karjáról ingujját felgyűrve, az ellenséges fővezér fejét -készül levágni. Mellette még két kép; az egyik gyönyörű asszonyt -ábrázolt, reggeli pongyolában lábait, miket parányi aranyhimzetű selyem -papucsok foglalnak magokba, – elpalástolhatlan kaczérsággal vetve -egymásra, – szemeit ellenállhatlan varázszsal szegezi egy előtte álló -deli ifjúra, ki tekintetét nem meri a földről felemelni, s kezeivel -kalapján babrál, olyan félve, ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá -ez van írva; «ha az ifjú tudná!» A másik kép egy agg férfit ábrázol, – -tán ugyanazon ifjút megaggva, kit a másik képen láttunk, – remegő kezeit -egy előtte álló leányka felé nyújtva ki; a deli lányka ott áll, földre -sütött szemekkel, kezecskéivel köténye bojtján babrál, olyan félve, -ártatlanul, olyan szemérmesen!… A kép alá ez van írva: «ha az öreg -bírná!» A következő szobák hasonlólag valának ellátva. A háziasszonyság -végig hordozá vendégeit a szobákon, míg egy kisded, jól fütött szobába -nyitott, melyben egy tiszta fehér menyezetes ágyra mutatott mondván: – -itt fog a kisasszony hálni. - -– S e fiatal barátom? kérdé az idegen. - -– Róla is lesz gondoskodva, – lőn a válasz, s azzal egy másik szobába -nyitott, mely az előbbinél kevesebb kényelemmel vala bútorozva; – Ez itt -az úrfi szobája. S most, tegyék magokat kényelembe, míg a vacsorát -elkészíttetem; majd vacsora után, ha még el nem álmosodtak, kissé -elcseveghetünk. - -A háziasszonyság és az idegen férfi, magokra hagyák a vendégeket, a -zongoraszobába vonulván. - -– Önre nagy panasz van, – kezdé a háziasszony, mi közben a függönyöket -leereszté s a zongorát bezárta. – Nagy panasz úrfi! - -– Már megint? szólt nyugtalan arczczal a férfi, szemeit le nem véve a -nőről. – Tán nagybátyám?… - -– Igen; nagybátyja ki akarja tagadni önt. - -– Régi dolog! születésem óta minduntalan ezt hallom! S a panasz? - -– Szép hírek járnak önről. Egy pozsonyi posztókereskedőtől huszonnégy -vég mancsesztert vásárolt ön hitelre, nagybátyja nevére. - -– Igaz, a posztókereskedőnek nem lévén készpénze, mancseszterrel -szolgált, mit én azonnal eladtam a zsidónak. - -– S hát azt a két mázsa pannónia-gyertyát mind elégette ön Pozsonyban? - -– A szappanos, kinél hitelem volt, de neki készpénze nem, -gyertyakészlettel segíte rajtam. Egy ügyes zsidó azonnal készpénzzé -tette a gyertyákat. - -A háziasszony nevetett s elkoppantá a fagygyugyertyát. - -– S mindezen ostobaságait be fogja vallani nagybátyjának? - -– Egy betűig. - -– S nem fél? - -– Bah! egy párt hazudom neki, melyen kaczagni fog, s aztán – – No de -hisz tudja Fáni néne, a nagybátyáknak is csak van szívök. - -Ezek után a beszéd tárgya csakhamar Lajos és Bettire ment át, melynek -eredményét azonban csak – alább fogjuk megtudhatni. Addig is hagyjuk a -fáradt utasokat háborítlanul vacsorálni s az első éjszakát nyugodtan -eltölteni az új fedél alatt! - - - - -VIII. A különcz. - -Az elbeszéltek után más nap, egy érdemes és tisztes öreg úrnál teszünk -látogatást Pesten. - -Lakása kissé távolacska esik, csaknem a városon kívül. Ha még egy -utczával tovább megyünk, túl vagyunk Pesten. A Három-szívutcza és a -Vadászsor között, csaknem magánosan áll egy csinos földszinti ház; sárga -falait elborítja a zöld folyondár, mely a délre nyíló ablakokat kellemes -hűsben tartja. A ház végiben hosszú s téres konyhakert nyúlik el, -kidőlt-bedőlt fakerítéssel. Az inkább bozótos mint virágos kert, semmi -élvvel nem kínálkozik a szemnek; egy vén, süket kertész s három bozontos -szőrű s vesztegethetlen jellemű komondor lakja. A kert egyszersmind -udvarul is szolgál, minthogy abból közvetlen a folyosóra s onnan a -konyhába lép az ember. Lomha cselédek versenyt nyújtóznak a folyosó -bőrkanapéján, és süttetik magokat az áldott tavaszi nappal, mint kiknek -nincs egyéb dolguk mint enni, inni és aludni; a három legjobb dolog a -világon, melynek minden ember iparkodik megfelelni. Az egész ház alig -foglal magába öt-hat szobát, a cselédekéin kívül. A folyosó faoszlopokon -nyugszik, s ez oszlopok igen sajátságos látványt nyújtanak a szemnek. Az -egyik oszlopon, kiterjesztett szárnyakkal, óriási nagyságú fülesbagoly -van kiszegezve, hogy az első pillanatra szinte visszaijed tőle az ember; -mellette, hasonló mineműségben kifeszített bőregerek, a többi oszlopokon -pedig kitömött madarak függnek szárnyaiknál fogva, mintha röpülés közben -akadtak volna lépvesszőkre. A kert déli része újabb, meglepő látványt -nyújt; mintegy két négyszög ölnyi területen apró fejfák és sírhalmok -emelkednek. Tájékozásul egy pár fejfáról leolvashatjuk a síriratot: – -«Itt nyugszik kedves Pamina kutyám! kimult hascsikarásban! – Itt -nyugszik felejthetetlen papagályom; halálát megmérgezés okozta; egy -rosszlelkű szakácsnőm irántami boszúból etette meg keserű mandulával!» s -több efféle epitaphiumok, siralmas síriratok ékesítik e sajátságos kis -temetőt, el sem számlálván a még számos fejfákat, minők: – «Itt nyugszik -czirmos macskám; itt nyugszik pintyőkém, emitt stigliczem» és a többi. – -– Mindezeknél azonban, a ház belseje sem maradt hátrább. Mindjárt az -első szobában egy tarajos, sarkantyús tarka kakas játszik egy bajuszos -kandúrral; a kandúr bajusza körül pedig egy fürge szürke egérke futos -föl s alá, minden aggodalom nélkül az egyik – s minden gyilkos szándék -nélkül a másik részéről. Bámulatos, egyetlen alliánsz, melyet a -világtörténet fölmutathat. A többi szobák egész menageria. Agár, -mezeinyúl, majom, papagály, vércse s több efféle állatok, a legnagyobb -barátság és egyetértésben vannak. A legutolsó szoba nagy könyvtár. -Irományok, nehéz bőrkötésű könyvek nagy halmaza közt találunk itt egy -sovány férfit, ősz hajakkal, kiálló pofacsontokkal és igen ránczos -homlokkal. Az asztalon egy üvegharang van előtte, s az üvegharang alatt -egy borzasztó állatra szegezi szemeit, rendkívüli figyelemmel kisérve -azon állatnak minden mozdulatát. Egyik kezében vékony, faragott -vesszőcske, melylyel időnként a harang oldalára üt. A mint az ütéstől a -harang megkondul, az alatta lévő állat elkezd jobbra balra ugrálni, s -mint egy zsinóron rángatott fabáb tánczolni. S most kérdik önök, mi -lehet ezen állat; – semmi egyéb mint egy kedélyes – bolha, melyet az -öreg úr, – emberi erőt szinte túlhaladó – türelemmel szelidített és -oktatott be mindenféle balletugrásokra. – Azután levevé róla az -üvegharangot s a parányi állatművésznek szabad tetszésére hagyá a -továbbmenést; a kis állat azonban koránsem iparkodék szökéssel -menekülni, hanem egy merész ugrást tőn, s ott termett gazdája és -mesterének nyakkendőjén, onnan ismét tovább, míg végre az öreg úr -kabátjának valamely redőjében elrejtőzve, szépen meghúzá magát, – hanem -nem is jött előbb soha elő, míg a mester ismét meg nem kongatá -vesszőcskéjével az üveg harangot. – Mindezeket, megvallom, magam sem -hinném el, ha a művészet ez ágának egykor B-ben magam is szemtanúja nem -voltam volna. - -E csodálatos műtét után az öreg úr elhagyá székét, kabátját, mely -dohányszín vala és igen kopott, begombolá nyakig, s elkezde mély -gondolatok közt föl s le sétálni a szobában, míg végre egy – az ajtó és -ablak közt hosszan elnyúló pókháló-szövet előtt megállapodék. Elővőn -ekkor kabátja zsebéből egy – ezüst billentyűkkel ellátott pikulácskát, s -azon elkezde mindenféle bús nótát játszani. A hangokra, meglebbent a -könnyű pókháló, s rejtett odújából elősétált egy vén mogorva -keresztespók, mely ott a finom szálakon elkezde hintálózni, s tőn -különféle mozdulatokat, majd lassúbb, majd gyorsabb irányban, a mint a -pikula, elevenebb vagy búsabb hangokat adott magából. Az öreg úr pedig -mindezt nagy gyönyörrel és megelégedéssel szemlélé, s kisded hangszerét -ismét visszatéve kabátzsebébe, magába mormogá: – Valóban, az okos -észszel fölruházott emberek semmivel sem különbek az állatoknál! a -madarak, az elébök tett kendermagért csak épen úgy elénekelgetnek, mint -a legünnepeltebb primadonnák a havidíjért; a majmomat ha megkoplaltatom, -olyan bohóságokra taníthatom be, hogy bármely színpad komikusán túltesz, -a medvét egy font húsért megtánczoltathatja az olasz, a papagály -megtanul az édes manduláért beszélni, a kutya az elvetett csontért -hizelegni, s a krokodil, ragadománya fölött sírni, – s mindezt pedig -teszik, hogy a gyomor kérlelhetlen követelésének megfelelhessenek! – Az -öreg úr még tovább akará folytatni okoskodását, de az ajtón egy kopogás -által megzavartatott. - -– Bújj be! ki vagy? – dörmögé s boszúsan az ajtó felé tekinte. – No, – – -nem hallod; mondtam már, hogy bújj be. - -Az ajtón egy fiatal ember bújt be. - -– Az ördög hozta ezt is a nyakamra! – volt első szava az öregnek. – Nem -tudtad valahol kitörni a nyakadat? - -A belépő legkevésbbé sem ütközött meg e nyájas fogadtatáson. Bizonyosan -hozzá volt már szokva. Kalapját megemelé, melyre fényes fekete haja -csigákban omlott alá szinte válláig; bokáit egy párisi lion ügyességével -üté össze, s aztán még egyszer meghajtva magát, könnyű mosolylyal ajkán, -– a szoba közepén termett. - -– No te gaukler! te széltoló! te bajazzo! te, boszorkányok -harminczadjára való! hát még sem ugrottál kútba? föl sem akasztottad -magadat? éhen sem haltál? pedig tudom, volt volna benne módod, a mennyit -koplaltál! - -E pillanatban fel kell világosítanom olvasóimat, miszerint e gaukler, e -széltoló, e boszorkányok harminczadjára szánt úri ember, senki egyéb, -mint – a mi kalandorunk, kivel tegnap útközben találkozánk, ki oly -élénken tudá előadni a gyalog utazás kellemes oldalait, s ki historiai -nevezetességű köpönyegének oly szép ékesszólással adá elő memoirejait, s -végre, kit ezennel nevével is megismerhetünk, nevezvén őt Zsedőfi -Bélának. E név nem ismeretlen olvasóink előtt; emlékeztetvén vissza -Zsedőfi Andrásra, első szerencsétlen férjére a szintén szerencsétlen -Goldbachnénak, – ki e boldogtalan házassága miatti bújában, a -legengesztelhetlenebb nőgyűlölő lévén, most beszélni tanítja a -papagályt, – tánczolni az uszkárkutyáját, szelidíti az egeret, – -tánczoltatja a keresztes pókot és csinál több efféle ostobaságot, csupa -– nőgyűlöletből. - -– Ah, kedves édes bátyám uram, – kezdé a gaukler: – csakugyan igazsága -van Hugó Viktor barátomnak, midőn azt mondja: – «A viszonlátás az -emberiség legnagyobb boldogsága!» (ezt ugyan sohasem mondta Hugó -Viktor.) – Heine pedig azt mondja: – viszonlátás nélkül nem érne az élet -egy fakovát! Üdvözlöm édes bátyám, üdvözlöm önt! - -– Vesztél volna ott ahonnan jöttél! – dörmögé az öreg. – Tudom, hogy -megint pénz kell. Hanem hiszen attól nem mégysz a falnak! - -– Kedves bátyám!… - -– Semmi kedves! - -– Jean Jaque Rosseau azt mondta… - -– Elhallgatsz?! - -– Igen de az angol külügyminister, kinek asztalánál ebédeltem… - -– Te, – ha még egyszer nekem valamely kül- vagy belügyministerről mersz -szólni, fejedhez röpítem ezt az üvegharangot! - -Báró de Manx, vagyis Béla elhallgatott; könnyű Elszlerlábas -nádpálczájával, – mely azon időben divatozott, – lábszárait veregeté, és -szemeit végig hordozá a terem falain, melyek tele valának könyvekkel és -képekkel. - -– Hallottam gyönyörű híredet, mondá szünet után az öreg úr. – Itt van -nálam egy egész jegyzőkönyv, mely tetteidet foglalja magába. – – – Ülj -le. – Majd elolvasok előtted egy pár érdekes adatot. (De Manx leült.) -Fél éve hogy Pestről elutaztál, folytatá szünet mulva a vén különcz, -mialatt egy tárczanagyságú könyvet vőn elő szekrényéből, melynek fiókját -csak félig nyitá föl, s rögtön visszatolá, – bizonyosan pénz volt benne, -s nem akarta, hogy Béla úrfi megpillantsa, s még szemevilágát veszítse -el. – Fél év alatti csavargásod közben 17,000 váltó tiszta adósságot -csináltál az én nyakamra… - -– Gondolja meg édes bátyám, hogy midőn Londonban az amerikai követnél -vacsoráltam… - -– Ebben a rongyos csizmában? - -– Akkor még új volt. - -– Ej, lárifári! Nem vagyok ostoba elhinni, hogy egy amerikai követ ilyen -emberhez leereszkedjék… - -– Bocsánat! én emelkedtem föl hozzá! – szólt a fiatal ember, s öt ujját -tömött hajába mélyesztve, fölfelé simítá homlokáról. – Ugyanazon estve -bátyám uramról is volt szó a táblánál… - -– Micsoda?! - -– A belga követ kérdezősködött kedves bátyámról. Mondám neki, hogy friss -egészségben van ön! - -– Te mondád? - -– Igen. - -– S hogyan kérdezősködött? mit kérdezett? hogyan ismer az engem? - -– A legsajátságosb oldalról ismeri önt. Különösen mint elsőrangú -nőgyűlölő jött ön szóba. Maga a belga követ három feleségétől vált el -már törvényesen. - -– Lehetetlen! - -– Semmi lehetetlen. - -– S én csakugyan szóba jöttem volna? - -– Ma foi mon cher oncle! – Senyor Dias, a bikaviadalról elhírhedt -spanyol grand, plane nevéről is ismeri önt. - -– Ne beszélj gazember, mert megint rá akarsz szedni! – mondá növekedő -nyugtalansággal a különcz. Ne beszélj! ne hazudj. Ki volt az? Dias?… -Dias?… Don? don ő? - -– Don Dias di Carabanna. Két feleségét hajtá már el. - -– Elhajtá?… S mit monda rólam? Hé! ne hazudj! fogd be a szádat! Mi? mit -monda? - -– Semmit – mint természetbúvárnak, egy igen érdekes könyvet külde önnek -ajándékba. - -– Micsoda? mi a czíme? - -Báró de Manx nem felelt rögtön, hanem egyet köhinte, aztán fölkelt a -székéről, végig sétált az elszórt könyvek között, s egy párt egész -hanyagsággal odább rúgott a lábával. Az öreg nyugtalansága s -érdekeltsége folyvást növekedék, s időnként kérdé: - -– Mi a czíme azon könyvnek? hé! mi a czíme? Gazember, ne hazudj! -megöllek, ha bolondítasz! Hol az a könyv? - -– Nálam, – felelt hanyagul Béla, s pálczáján az Elszlerlábat szájába -nyomta. - -– S mi a czíme? micsoda könyv az? - -– Semmi egyéb, mint azon nevezetes könyv, mely egész Európában be van -tiltva, s melyért bátyám uram szivesen adna 1000 frtot. - -– Czímét! czímét! - -– Hm – Palingenesia. - -– Pa–pa – – –!!… - -– Igen, mondá folyvást kiszámított hanyagsággal de Manx. – Palingenesia, -vagyis: mikép lehet a halottakat ismét életre hozni, velök beszélgetni s -a túlvilág titkait általok felfödöztetni. - -A vén különcz megifjodott vagy húsz évvel e szóra: palingenesia. E -borzasztó, mystikus könyv, mely azon időben Lipcsében jelent meg, -vágyainak netovábbja volt. Tökéletesen hitte, miszerint a Palingenesia -titkos, mesés tanai után, a halottakat csakugyan életre lehet egy időre -hozni, s ime, e titok most az ő kezében fog lenni!! ez által ő nagy -ember lesz; ez által ő magát halhatatlanítani fogja Magyarországban! s e -titkot nem fogja rajtakívül tudni senki, mert ez a boszorkányos könyv el -van tiltva egész Európában, legfölebb is csak egy pár minister kezén -forog. Azok pedig el nem árulják, a mi benne van. - -– Hol azon könyv? kérdé kezeit előre terjesztve és szemei kidüledtek. -Hol van? hol van, oh édes fiam te?!… - -– Nálam. - -– Add ide!! add ide!! tüstént csináltatok számodra egy öltözet új ruhát. -Add ide! a nadrágod úgy is igen el van viselve. - -– Hohó édes bátyám! drága könyv ez! egy öltözet ruháért oda nem adom. -Hanem… na ötszáz forintért, ha tetszik… - -– Gazfiú! megbolondultál? – kiáltá az öreg, kinek úgy látszék, -lábaszárába ment már az esze. - -– Alább a zsebemből sem veszem ki. Pedig igen érdekes könyv, – – -legalább a mint én belé pillantottam… Többek közt azt is bebizonyítja, -hogy az ember nem hal meg azon pillanatban, midőn meghal. - -– Mi ez? - -– Hogy az ember tökéletesen meghaljon, szükséges hogy agyveleje előbb -rothadásba jöjjön. - -– S mivel indokolja? - -– Corday Sarlottának midőn feje véteték, egy valaki hozzá ment, s a -levágott főt arczul csapta… - -– S nos?… nos?… - -Corday Sarlotta szemei rögtön fölnyiltak, ránézett a szemtelenre, s -arcza lángba borult, a szégyentől vagy tán a haragtól, – nem tudhatni. -Szóval, a levágott fő még érzett és gondolkozott, Párisban a guillotin -alatt levágott fők is, melyeket egy hóhér legény szépen összegyűjte s -kosárba rakott, még mind éltek. Ugyan is, mire a hóhérlegény kiért velök -a temetőbe, húsz levágott fő közül legalább hét elveszett; – kirágták -magokat a vesszőkosárból. - -– S ez mind benne van a könyvben?! - -– Ez még semmi! Hanem olvassa el a többit maga bátyám uram. Ezer -pengőért oda adom. - -– Szamár! hisz előbb ötszázat kértél! ámbár nincs szándékom többet öt -forintnál adni érte. - -– Úgy tehát ajánlom magamat! mondá báró de Manx, s kopott kalapja után -nyúlt, hogy távozzék. - -A vén különcz galléron ragadta és tartá vissza őt. - -– Megállj nyomorult! - -– Ad ön ezerötszáz forintot? - -– Tehát Sybilla könyve ez, hogy minden pillanatban emeled az árát? - -– Annál is becsesebb! - -Az öreg el volt kékülve, sápadva, zöldülve. E könyv nélkül meg nem -élhetett. Ezerötszáz pengőt inkább nélkülözhete, mint ezt a csudákkal -teljes könyvet, melynek titkai által ő még halhatatlan névre tehet szert -Magyarországban. Elkezde tehát e végből alkudozni. Először ötven, aztán -ötszáz, azután ezer forintra hágott, míg végre tökéletesen elment az -esze, s belényult a szekrény fiókjába. Hanem míg onnan az összeget -kivette, abba nagyon sok idő került. Isten tudja, hányszor nyitá ki és -zárta ismét vissza a fiókot, mely a bankjegyek terhe alatt roskadozott. -Béla úrfi, mintha ő vesztene az alku által, nyugtalanul sétált a -szobában; olykor megállapodék, lábujjhegyre emelkedett, s az öreg úr -vállain keresztül, titkos és sovár pillantásokat vetett a mesés sokaságú -pénzhalmazra; – s aztán egyet köhinte, mintha mondta volna: – bánom hogy -ilyen olcsó, bitang árért hagytam e megbecsülhetlen drága könyvet! (nem -ért öt garast). Azonban mégis nyugtalankodék, midőn látta, hogy az öreg -úr csak haboz, csak haboz, – s azonnal egy újabb lendületet iparkodék -adni, mondván: - -[Illustration: – Ad ön ezerötszáz forintot?] - -– Apropos! kedves bátyámnak még egy másik óhajtását is betöltendem a -napokban. Bécsben egy szegény művész sakkozó majmot mutogatott… - -E szóra minden ősz hajszála felállott az öregnek. - -– Sakkozó majmot?!! - -– Igen! – nagyon ügyes állat! Jól felcsigázza az eszét, ki meg akarja őt -a sakkon győzni. - -– S te láttad? - -– Játsztam vele. Három közül két partit nyert tőlem. - -– S te semmirekellő, még csak megsem kérdéd, hogy eladó-e? - -– Sőt foglalót is adtam már reá. Bátyám uram szeszélyéért az életemet is -odaadnám! Húsz aranynyal foglalóztam le. - -– S az ára? - -– Még azonfelül száz arany. Többet ér; hanem a szegény művész nagyon meg -van szorulva. - -Ezzel győzött Béla. A különcz, mióta Goldbachné megszökött tőle, három -majmot nyomorított agyon, hogy sakkozni megtanítsa. Azonban volt eszök a -majmoknak, hogy inkább megdöglöttek szépen sorban, semhogy egy húzást is -megtanultak volna a sakktáblán. A különcz, vagyona harmadát adta volna -egy sakkozó majomért, melynek egy példányával azon időben a berlini -lapok nagy lármát csináltak. – Tehát kedvencz régi eszméi, egy -palingenesiás könyv, s egy sakkozó majom, – – parbleu! ez megéri az ezer -pengőt, – gondolá a vén különcz, s egy ezer forintos jegyet vőn elő és -nyújtá át öcscsének olyan reszkető kezekkel, mintha halálos itéletet írt -volna alá. A fiú is átadá ekkor a könyvet, s mennyre földre igérte, hogy -a sakkozó majmot is megszerzi tizennégy nap alatt. - -Azután kitolta szobájából Bélát a különcz, s rázárta utána az ajtót, -csakhogy mielőbb egyedül maradhasson s háboríthatlanul olvashassa -európaszerte tiltott (?) híres könyvét. - -A fiatal ember pedig, kívül lévén a házon, oldalzsebébe dugá a szép -bankjegyet, elővigyázatból gondosan megvizsgálván, ha vajon nincs-e azon -a zseben is valami historiai nevezetességű lyuk, mint a tegnapi szürke -köpenyegén. – Fél óra mulva a Sóutczában, Fáni néne házába látjuk őt -bemenni. - -– Fáni néne! Hollá!… Ma nagy soupé lesz a háznál! teríttessen tizenkét -személyre! - - - - -IX. Maskaráda álarcz nélkül. - -Szökevényeink, Lajos és Betti az új szálláson megviradtak. Azt is hozzá -tehetjük, hogy egész éjjel, mint fáradt s átfázott utasok, nyugodtan -aludtak. A nap már fenn volt az égen, midőn Betti fölébredt s hónál -fehérebb mennyezetes ágyának (milyenben még sohasem aludt) függönyét -félre tolá, s kitekinte a puha szőnyeges szobába. Mennyire más volt itt -minden, mint a halottjelentő házánál, hol a falak ékességeit legfölebb -is azon piros végű fehér viaszgyertyák tevék, miket Waldmann úr, a -halottasházaknál, a szomorodott felektől szokott emlékül kapni, s -melyekről széles csokrokra kötött fekete vagy fehér fátylak lógtak alá. -Oh mily különbség itt és ott! A viasztyertyák itt nem a falakon, hanem -karos gyertyatartókban égtek, a falakat pedig viasztyertyák helyett -aranyrámás képek diszíték. - -– Hol vagyok én istenem!? – kérdé mintegy hosszú álom vagy ámulatból -jöve magához, s tenyerét homlokához szorítá. Milyen jó emberek lehetnek -ezek, hogy nekem minden érdemem nélkül így pártomat fogják!! S tán még -segédkezet is nyújthatnak anyám fölkereséséhez;… vagy tán utasíthatnak -munkára. Beh boldogok a gazdag emberek! Előttem a megélhetés gondja! - -E szavak közben kilépett az ágyból. Fuvallatkönnyű lábaival a szőnyegen -lépdelt s oly félénken tekintgete szét. Olyan volt mintha egy -megelevenedett kép volt volna, mely vásznáról lép ki. - -Lajos is szokatlan érzelmek közt hagyá el ágyát a másik szobában. Nagyon -tetszett neki az ismeretlen kényelem, s alig mert visszagondolni az -elhagyott Waldmann-családra. - -– Teringette! ha annak a páviánnak eszébe jutna üldöztetni! – gondolá, -mialatt magára kapkodá ruháit. Inkább fülét harapnám le, mintsem ismét -vele menjek. - -Az öltözés után mintegy negyedóra mulva reggelihez hivattak. -Waldmannéknál sátoros ünnepen sem kaptak ebédet hozzáfoghatót. - -A háziasszonyság igen ízléses reggeli öltözékben volt. Olajszín csíkos -pongyola bő redőzetben omlott alá testén; lábait, melyek meglehetősen -kicsinyek és szép szabásúak valának, aranyhímzetes selyem papucsok -takarák. Fehér kezeit ölében tartá, és semmiből sem evett, de annál -jobban kinálá vendégeit, kik szeméremből igen visszatartózkodók voltak. -– Valami nagyon jómódú asszonyság lehet, gondolá Betti, szemeit a már -kissé koros, de még folyvást szép asszonyon tévedeztetve. – Milyen -tejfehér bőre s lángoló szemei vannak; bizonyosan nem dolgozott sokat s -nem is bánkódott s nem sírt annyit mint én, különben nem volna szemeiben -ennyi tűz, s kezei nem volnának oly puhák. - -A tegnapi kalauz, báró de Manx, a reggelinél nem volt jelen. Tehát a -társalgás eleve igen lanyha volt, bár a háziasszonyság, kit Fáninak -hallánk szólíttatni, mindent elkövete élénkítésére. - -– Tehát önök édeseim, mondá többek közt Fáni, – bizonytalan ideig -szándékoznak Pesten maradni? - -– Csak míg anyánkat föltaláljuk, – felelt Lajos, vajas szeletet mártva -theájába. - -– Önök utitársa, Béla, ki meghitt házibarátom, igen életrevaló ember; ő -bizonyosan fog édes anyjokról tudósítást adhatni. Addig el sem bocsátom -magamtól önöket. Legyenek vendégeim; nálam úgy fogják magokat érezhetni, -mint otthon. Ritka este, hogy társaságot ne fogadnék el, s még pedig -mondhatom, előkelő egyénekből. Sérey Rudolf báró is, ki nagy tekintélyű -úr, meg fog ma látogatni bennünket. Az ő ismeretségével csak nyerhetnek -önök. - -E pillanatban lépett be Béla úrfi. - -Még a szokottnál is gondatlanabb arcza volt. - -Első tekintetre alig lehete ráismerni. A tegnapi kopott öltözet helyett -a legelegánsabb ruha födé testét; inge vetélkedett a hófuvattal, s -inggombjai a fényes nappal. A lány arczán könnyű pir vonult keresztül, -midőn a belépő deli alakot megpillantá. - -– Ah, üdvözlöm önöket; kezdé az arszlán, – kérdeznem sem kell, hogy jól -aludtak-e; nagysád arcza eléggé tolmácsolja! S ön Fáni? - -A nő fejével bólinta csak, s egy fauteuilre mutatott a belépő számára. - -– Kedves jó Fánim, engedelméből önnek ma egy kis társaságot óhajtanék ön -termeiben összegyűjteni. Fiatal kedves vendégeink könnyen megúnhatnák -magokat. Nagysád pedig, – folytatá Bettihez fordulva, – szereti a -társaságot. - -– Oh, az én kedvemért ne szerezzen kényelmetlenséget jó házinőnknek, -felelt szerényen a lány s a férfin feledett szemeit egyszerre lesüté. - -– Nálunk nem kényelmetlenség, hanem szokott dolog az assembléek, – -jegyzé meg a házinő, s aztán Bélához fordult: – volt ön nagybátyjánál? - -– A legjobb sikerrel. - -– S a béke? - -– Hamarabb megkötteték, mint hittem. Az öreg úr elméje naponként -gyengül. Képzelje csak, azon könyvet… - -– Nos? - -A fiatal ember odahajolt a nőhöz, s lassú hangon monda neki valamit, -melyre az puha tenyereit összecsapva, hangos és alig visszatartható -kaczagásra fakadt. A fiatal ember pedig fölkelt s mintha mitsem mondott -volna, mi nagy hatásra volna érdemes, Bettihez közeledék s annak elkezde -holmi édességet csevegni, mely báró de Manxunknak igen jól állott, -kivált most már, hogy az az átkozott kopott ruha sem volt többé rajta. A -kopott öltöny mindenek felett zseniroz a széptevésben. - -Béla azután egy kis sétát ajánlott a házikertben, mely épen nem vala -nagy, hanem virág egy csepp sem volt még benne. - -A háziasszonyság azalatt a szobájában maradt s rendezgeté meghívójegyeit -a mai assembléere. - -Esti hat óra felé gyülekezni kezdének a vendégek. - -Huszonnégy-huszonhat éves barna nő lépett be egy meglett idejű, de -feltünőleg választékosan öltözött férfi karján, ki rendkívül rövidlátó -volt s inkább ő látszék a nő által vezettetni, kit karján vitt. - -– Hallom, új vendégeid vannak, Fánim, – kezdé a barna hölgy, miután -kisérőjével egy divánon elhelyezkedék. - -– Nagyon kedves vendégek, – monda Fáni; – az egyik fiatal lány; valóban -eszményi szépség! Béla már egész nap udvarol és teszi neki a szépet. - -– S elfogadja? - -– Bah! csupa ártatlanságból, mint kinek nincs oldala mellett valamely -gouvernante. - -– Oh, az én gouvernanteom is olyan kiállhatatlan volt! – mondá szenvelgő -hangon a hölgy. Minden héten uj gouvernante volt a háznál. Később meg a -társalgónők válták föl a gouvernanteokat s azok kezdénék üldözni. Hamvai -báró nem tűrhette, ha oldalam mellett társalgónőt láta. A báró igen -elmés volt; mindig azt mondá, hogy ő csak úgy szereti a társalgónőket, -ha azok vakok, némák és süketek. A báró igen elméncz gentleman volt. - -– Mégis agyonlőtte magát. - -– Ah!… Két légyottját visszautasítám s őrülési rohamokat kapott! Ah!… – -sóhajta s kendőjét szemeihez vivé. - -– A másik vendége? kérdé ekkor a férfi, kire mint a mellette ülő hölgy -udvarlójára, nem igen vala hizelgő e szerelememlékezetek által -előidézett ellágyulás. - -– Fiatal gyermek, alig tizenötéves. Mindjárt be is hívom őket. Kissé még -vadak fognak lenni, hanem Ottil kisasszony társaságában, melynek ő annyi -bájt tud kölcsönözni, hiszem, hogy csakhamar otthonosak fognak lenni. - -E szavakra a házinő, – anélkül, hogy azáltal vendégei iránt az -udvariasság sértve volna, a szobából távozott s a férfit és nőt magokra -hagyá. - -Alig csuká be maga után az ajtót, midőn a hölgy már megjegyzésekhez -kezde. - -– Valóban, ki nem állhatom ezt az asszonyt! - -– Hogyan! – szólt a férj, – hisz oly szépen bánik önnel Ottil. Előbb is -bókot monda. - -– Azt mindig csak érdekből teszi. - -– Lekötelezettje önnek? - -– Amennyiben hizeleg neki, hogy társaságában megjelenek. Ő jól tudja, -hogy minő körökben forogtam és növelkedém, hogy azon körökről neki csak -könyvek után lehetne fogalma, ha t. i. könyveket olvasna. Multkor Walter -Scottot kérte tőlem olvasni s három hó mulva a legnagyobb dicséretek -közt – fölvágatlan adta vissza. Midőn a Zeney konteszek szalonjai -nyiltak meg számomra, nem hittem volna, hogy még e helyre is jöhessek -valaha. - -– S oly vétkes hely volna ez? - -– Nem. De vannak rangok, melyeken alul áll, – felelé igen kirívó gőggel -a hölgy és csak szünet után folytatá, mialatt szemeit, melyek igen szép -metszetűek és feketék valának – végig hordozá a termen: – nos, nézze -csak báró, ha talál-e itt izlést, harmóniát? - -A rövidlátó úr megtörlé gyolcs kendővel a szemeit s körültekinte. - -– Ím, nézze, – monda a hölgy; – ez látogatási terem, zöld falakkal, -vörös függönyökkel, sárga szőnyeggel, kék bútorral, sárga zongorával! -Mily kirivó itt minden. Szeretne tőlem ízlést eltanulni és bon-tont a -modorban. Hiszen társalogni sem tud. Néha akkorákat kaczag, hogy a vörös -függönyök meglebbennek. Midőn B. főispánnénál valék, még a mosolyt is -tükörből vittük az ajkunkon! Ah!… – a hölgy újra sóhajta s újra -szemeihez emelte kendőjét. - -– S mikor ismerkedett ön meg ezen asszonysággal, Ottil? - -– Régen. Hanem mondhatom, az is sajátságos ismerkedés volt. Bizonyos -polgárcsaládnál, mely lekötelezettje volt apámnak, házimulatság volt. -Ott találkozám vele. – Czifra egy mulatság vala. Egy pajkos fiú az -asztal alatt lehúzta topánkáit, és – – - -– Lelkemre, az nagyon mulatságos lehete. - -– Oh énnekem nagyon égett az arczom! - -– Pedig abban nincs semmi. Gyermekcsíny az egész. - -– De ha velem történt volna? - -– S aztán? - -– Igen, de még akkor csak serdülő lányka valék. - -– Folytassa kérem, valóban mulatságos. - -– A topánka történetét? eddig van. Csak nem kivánja ön, hogy… - -– Semmit sem kivánok. Hanem az ismerkedés… - -– Az is rövid. Az egészben azt röstelem leginkább, hogy egy oly -családnál kellett vele megismerkednem. - -– Milyen családnál? - -– Mely oly csúfosan bukott el. A háziasszonyságot másnap elfogatta a -vármegye, minthogy történetesen – két férje volt… - -– S hogy hívták? - -– Goldbachné. – Öt évi börtönt kapott. Bűntársa, ki a nőnek csábítója -volt s kire egyszersmind bizonyos méreg-keverési gyanú is bizonyult, -szintén öt évet kapott. Zsellye Bertalannak hivták őt, azonban a rámért -fogságból csak három évnegyedet tölte ki. - -– Tán kegyelmet kapott? - -– Bah! Megszökött. Mint látszik, nincs többé Magyarországon; legalább -sem a hatóság nem tud róla, sem egyes emberek nem találkoztak vele soha, -daczára a legszigorúbb nyomozásnak. - -– S Goldbachné? - -– Ő kiállta fogsági idejét. Csak nemrég szabadult ki, megőszülve s -megroncsolva testben és lélekben. Találkozám vele. Egy öltözet ruhát -küldtem számára… Tudja ön, az embernek végre is kell szívének lenni, -hogy megszánja az ilyen szerencsétlen állatokat. – Nem tudom, Holdburgné -vajon adta-e részvétének jelét? - -– Pedig ő vagyonos. - -– Úgy látszik, lovagja, Sérey Rudolf igen bőkezű iránta. Holdburgné -ügyesen behálózta a bárót. Látja ön, milyen házat visz a pénzéből. - -– Valóban, Sérey nagyon lovagias ember s bőkezű. - -– Kár, hogy már egészen ősz. - -– Pedig mily fiatal arcza van. - -– Azt mondják, a korán őszülés családi betegség a Séreyekben. Hogy apja -már huszonnégy éves korában olyan volt, mint a fehér galamb. - -– Mindegy; azért ősz hajakkal is lehet kedves ember; s ő valóban az. - -E pillanatban nyilt meg az ajtó s Holdburgné jobb és balkarján bevezeti -a Goldbach-gyerekeket. - -A barna hölgy, – kiről olvasóink gondolhatják már, hogy az a gazdag -tőkepénzes Berger Simon lánya, – meg volt lepetve e feltünő hasonlaton; -meglepetését már szavakkal akará nyilvánítani, midőn Holdburgné gyors -pillantást váltott vele, mely őt hallgatásra inté. - -Betti, miután meghajtá magát Ottil és a férfi előtt, meg nem állhatá, -hogy a házinőhöz fordulva, halkan ez észrevételt ne tegye: - -– Nem tudom hogyan és honnan, de olyan ismerősnek látszik előttem e -kisasszony, – úgymond, és szemeit hosszan a hölgyre szegezé. - -Holdburgné mosolyogva mondá: - -– Hol gondolja ön, hogy látta őt már, kedvesem? - -– Tán csalódhatám; – – igen; – – a vonások hasonlítnak, hanem az, kit én -gondolok, nem ilyen halovány. Bizonyosan csalódám. Akkor még kis lány -valék. Bocsánat, hogy bátor voltam e megjegyzésre. - -Holdburgné nevetett s mondá: - -– Nem tesz semmit édesem. Az arczokban gyakran csalódunk. Utoljára még -engem is hasonlíthatna valakihez. Nos? - -– Valóban asszonyom, – mondá Betti, mialatt szemeit a házinőre -függeszté; – önnél is nagy hasonlatot találok egy – – egy valakihez. - -– Kihez? - -– Nem is mondom meg, mert itt is tévedhetek, s végre magamat kellene -kinevetnem. - -– Na csak bátran! ki vele! Kihez talál hasonlítani? Kiváncsi vagyok, -vajon ki lehet képmásom? - -Ekkor Lajos szólalt közbe, ki már majd kibújt mind a két szemén, úgy -megnézte a nőt. - -– Én tudom kihez hasonlít!! – kiálta. - -– Nos? - -– Holdburgnéhoz, ki gyakran járt hozzánk, – felelt Lajos; – tökéletes -hasonmása. - -Ottil és Holdburgné összenéztek. - -– Nemde azon Holdburgnét gondolja ön, – kérdé nevetve Ottil, – kinek egy -estve a topánkáit… - -Lajos elpirult s egy lépéssel odább sompolygott. Betti pedig e szavakra -még jobban szemügyre vette Ottilt s a topánka-történet felhozására -tökéletesen meggyőződék gyanujában. - -– Valóban, – mondá Betti, – tovább nem kételkedem önben. Ön Berger Ottil -kisasszony, ki apám házánál többször igen szívesen látott vendég volt. -Nemde, eltaláltam? szóljon, kérem kegyedet, mondja, hogy nem csalódom!… -Oh borzasztó nap volt az, midőn önnel utolszor találkozám! anyámat is -akkor látám utoljára, meg apámat is? Oh mondja, nemde ön Ottil? S ha az -csakugyan, úgy ön adhat felvilágosítást, miért vesztém el szüleimet s -hol találhatom föl ismét őket?! - -Mielőtt Ottil, ki meglehetősen zavarban volt, felelhetett volna, az ajtó -hirtelen fölpattant s betoppant Béla. - -– Jó hír uraim és hölgyeim! – kezdé hangosan a belépő: – báró Sérey, a -mi kedves barátunk megérkezék. - -Holdburgné azonnal távozék a teremből, hogy elébe siessen. - -Béla azalatt iparkodék a házinő szerepét vinni s a társaságot -mulattatni. - -– Mióta Ottil kisasszonyhoz nem volt szerencsém, – kezdé a lovag, – -föltünőleg megváltozott színben. - -– Tán veszíték? - -– Ellenkezőleg, – nyert! arcza rózsái térnek vissza. - -– Én pedig szeretek halovány maradni. Daczára, hogy azért nem keresem a -haloványságot, mint a kis Zeney grófhölgy, ki ha szerét tehette, mindig -krétát evett. - -– Bah! az még semmi, mondá Béla, ki igen hajlandó volt minden -pillanatban visszaesni báró de manxi szerepébe! – Lajos Fülöppel a -királyi asztalnál midőn ebédeltem, – D… herczegnő, kinek túlpiros arcza -volt, egész ebéd alatt papirost rágott és evett. - -– Papirost?! - -– Egy ív papirosért a fáczánczombokat mindig az én tányéromra -csempészte… - -– Királyi asztalnál?! - -– No bizony! Egy herczegnőnek nem vesznek ilyesmit rossz néven, mondá -vállvonva Béla. - -– S miért evett papirost? - -– Az már betegség, részint pedig kiszámítás. Nagyon halványít. - -Ez így folyt egy ideig. Ha Ottil bárókról és grófokról beszélt, akkor -Béla a herczegi és királyi asztalokon alul meg sem állt. Ha Ottil -fürdőkről beszélt s említé, hogy két saisont igen pompásan mulatott át -Bádenben, – hja, Béla akkor már Helgolandban volt kalandaival s -bebizonyítá, hogy Helgolandban két évig volt fürdőkirály. - -Lajos és Betti csak hallgatta ezt a két óriást s titkon irigylék -boldogságukat. - -– Betti kisasszony és Lajos, sziveskedjenek kissé e mellékszobába jönni! -– szólt a házinő, ki e pillanatban dugá be fejét a terem félig nyitott -ajtaján. - -Lajos és nővére távozának. - -Béla utánok nézett s hatásos pathossal mondá: - -– Oh, mily égi szépség! mint Lamartine barátom mondja: aranyálom! - -– Ön egészen el van ragadtatva, – jegyzé meg Ottil oly hangon, melyből -látszott a neheztelés, hogy jelenlétében más hölgyet emel ki, holott még -ő is tarthat igényt a bókokra. – Ön magánkívül van. - -– Csudálhatni-e? Vagy volt már tökéletesb szépség a földön? Minden más -hölgy elbúvhat mellette. - -– Szép öntől! – mondá biggyesztett ajakkal Ottil: – valóban, mióta ön -királyi asztaloknál ebédelt, nemhogy nyert volna, de veszíte -udvariasságából. - -A hangban, melyen e szavak valának mondva, annyi gúny feküdt, hogy báró -de Manx barátunknak lehetlen volt el nem értenie. - -– Hja, – mondá Béla! – kezdek blazirt lenni. - -– Huszonhárom évvel!? - -– A blazirtság kinél előbb, kinél később áll be; s ezért nem csodálom, -hogy ön még nem az. - -Ez elég gorombán volt mondva. Ottil elveresedett s ajkába harapott. -Érzé, hogy évei számára volt czélozva. Gyorsan a mellette ülő férfihoz -fordult, ki egész beszéd alatt nem tett egyebet, mint gyolcs kendőjével -szemeit törölgeté, melyekre a felgyújtott lámpa nagyon bántólag hatott. - -– Édes báróm, mondá Ottil, mialatt battiszt kendőjéről a csipkét tépte -le: – úgy hiszem, mehetnénk, miután a háziasszonyság úgyis itt hagyott -bennünket. - -– A háziasszonyságot én képviselem, – vágott szavába Béla s oly ledéren -hajtá meg magát a hölgy előtt, mintha nem is ő volt volna, ki előbb e -szép gorombaságokat mondá a hölgynek. – Hizeleghetek magamnak, hogy -megelégszik velem nagysád? - -– Csak menjen ön, mondá Ottil, egy tekintetre sem méltatva a fiatal -embert; – ön valóban goromba! - -– Köszönöm nagysád! – szólt s újra mélyen meghajtá magát a lovag. De nem -tesz semmit. Hisz erre mondá Horatius… - -– Tán azt is ismerte? – jegyzé meg csipősen a hölgy. - -– Oh nem, nagysád! Horatius már meghalt akkor, midőn én Párisban jártam. -Hanem azért mégis tudom, hogy azt mondá, miszerint: – non dare sed -sentire etiam homines sunt, qui nolo dicere, sed pergere et pulchras -foeminas stultas et sum asinus. – Ezt mondja Horatius. - -– S mit tesz magyarul? – kérdé a hölgy, oda sem tekintve. - -– Mit tesz? az annyit tesz nagysád, hogy: az asszonyok szíve tele van -csalánynyal, – dugd be a füledet, hogyha beszélsz lánynyal. Még -magyarábban: az egyik tizenkilencz, a másik egy hián húsz. - -– Mindig szebb, mindig szebb! Valóban ön nagyon kedves ember! – mondá a -hölgy s fölkelt a divánról. - -– Távozni akar ön? – kérdé társa, szintén fölkelve és zsebkendőjét -eltéve. - -– Oh, ily durvaságot a Zeney grófok… - -– Kérem, az amerikai külügyminis… - -– Csak hagyja el!… - -– De kérem!… - -– Ön sohasem ebédelt királyi asztaloknál. - -– De a Zeney grófokhoz mégis hivatalos lettem volna, ha t. i. Zeney -grófok existálnának a világon. - -Ottil elkékült. A fájósszemű férfi karját nyújtá neki. – Már épen -távozni akartak, midőn a házinő belépett. - -– Pszt – mondá Holdburgné, ujját ajkára emelve; – csöndesen legyenek!… -Gyanus emberek vannak a ház körül! - -– Gyanus emberek!?! - -Holdburgné lábujjhegyen közeledék s iszonyú kétségbeesett arczczal s -alig hallhatólag mondá: - -– Séreyt üldözik. - -– Üldözik?! - -– Ah!… - -– Oltsák el a lámpát! – kiálta a házinő: – ilyenkor legczélszerűbb a -sötétség, nehogy belássanak az ablakon. - -– S Betti? kérdé Béla. - -– Vegye őt magához s vigye a merre legjobbnak látja! – mondá Holdburgné, -mialatt az alabastromlámpa világát egy lehelettel elfuvá. - -– De hát mi történt? - -– Sérey fölfedeztetett, – mondá az asszony s félelmében Ottil karjába -fogódzék. - -– Ki által? - -– Ki födözte föl? - -– Csitt! a kapun dörömbölnek! - -– S emitt az ablakon is! – mondá ijedten a férfi, kit folyvást bárónak -hallánk szólíttatni. - -– Teremtő isten! – kiálta kétségbeesve a nő! – végünk van!!… - -E pillanatban a terem ajtaja ujólag fölnyilt s belépett Sérey. - -Szép növésű férfi, fiatal arczczal, de ősz haj, ősz bajusz és ősz -körszakállal, anélkül, hogy arczán csak egy csepp ráncz is volt volna. - -Minden szem a belépőn függött, midőn a lámpát meggyújtatá. - -– Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és balkezén a két -Goldbach-gyereket vezetve. – Nincs semmi baj!… De mi is lehetne?… Gonosz -emberek vagyunk mi?… Bah!… S önök oly zavartak! Mi ez?… Úgy néznek ki -önök, mintha összeesküvők volnának!… Fáni! kész a vacsora? ma nagyon -boldog vagyok! ünnep legyen a háznál!… S ön Ottil kisasszony! – folytatá -a hölgyhez fordulva: mit mond e tréfához? Valóban, míg ily angyal mint -ön, köztünk van, nem félhetünk az ördögöktől. - -[Illustration: – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és -balkezén a két Goldbach-gyereket vezetve.] - -Ez bók akart lenni s Ottilnak kárpótlást nyújta az előbbi sértésekért. - -Sérey megjelenésével a kedélyek csakhamar lehiggadtak. Mindenki -iparkodott vidám lenni, mely azonban a háziasszonyságnak sikerült -legkevésbbé. - -– Folytassák önök a félbenszakadt társalgást, – mondá Sérey, ajkán oly -mosolylyal, melyen nagyon látszott, hogy erőltetett vala. – Ottil -kisasszony még mindig a szép ábrándozó!… Tartanak még a mézes napok? – -tevé utána a rövidlátó férfihez fordulva. - -– Oh, mi nem vagyunk férj és nő, – felelt a férfi. - -– Az nem tesz semmit. A szerelemnek úgy megvannak mézeshetei, hónapjai -mint a legtörvényesebb házasságnak. Nemde Fáni, – – mi sem vagyunk férj -és feleség s mégis a legboldogabb pár vagyunk a földön. - -Holdburgné mosolyogni akart, de a zavar, mely még nem enyészett el -arczáról, gátlá őt a mosolyban. - -Sérey folytatá: - -– Ostoba intézmény szerintem a házasság. Holtomiglan, holtodiglan! Bah! -Ki kötné le magát egy életre?! A szerelem jő és megy. S ki áll jót, hogy -idővel, viszontagságok, balsors közepett megtarthatja szívében azon -szerelmet, melyet megtartani esküdött?! Nyitott könyv-e a jövő, melynek -lapjaiban olvashatunk, hogy oly bizton esküszünk reá? - -E bölcselkedés (ha csakugyan annak lehetne mondani) nagyon tetszék a -fájósszemű férfinak, legalább fejével többször helybenhagyólag inte. -Ellenben Ottilnál ellenkező hatása volt s nyugtalanul tekintgete a -mellette ülő férfira, kivel tán kilátásai lehettek egy boldog -házasságra. - -E közben Sérey Bélához fordult s titkon súgott a fülébe, mit a többiek -nem hallhatának. - -– Jegyezze meg ön jól, mondá Sérey halkan: – Váczi-út, nro 37. Volt ön -már ott? - -– Igen, – felelt Béla. - -– Itt a kulcsok. Bettit és Lajost magával viendi. Egy óra mulva ott -leszek én is. Mindenek fölött óvatosság és elővigyázat. A gyermekeket -nem akarom kibocsátni kezeimből. Elvállalja a felelősséget? - -– Igen. - -– Hálámra számolhat. - -– Várjon még egy kissé, hogy az eltávozásnak czímet adhassak, – mondá -Sérey homlokát dörzsölve kezeivel, mi közben magában mormogá: nagy -föladat; de megérdemli a fáradságot! igen; ez kötelességem! ezért sokat -megbocsátand nekem az isten!… bátorság, csak bátorság! – - -Aztán Bettihez fordult s miután szemeit hosszan tévedezteté rajta, -mondá: - -– Tehát ön édesem, mielőbb óhajt édes anyjával találkozni? - -– És apámmal, – felelt Lajos. - -A férfi homloka elborult; iparkodék azonban azt rögtön eloszlatni. - -– Igen, igen, azzal is, – mondá aztán könnyű zavarral: – holnap -czéljukat érik önök. Hanem még ez estve elhagyják e házat. Majd Béla -elkisérendi önöket bizonyos helyre. Szeretik önök Bélát? - -Betti lesüté szemeit s alig hallhatólag susogá: - -– Ezen úr igen jó ember. Sok szivességet tett velünk. - -– S különösen mulatságos! tevé utána Lajos. Én nagyon szeretem őt, mert -oly szépeket beszél. - -– Tehát vele fognak menni. - -– Mindjárt? - -– Igen. Béla majd ott jó esteliről fog gondoskodni. Ne hiányozzék semmi -vendégeim kényelméből; minthogy az én vendégeim leendnek. - -Tiz percz mulva Lajos, Betti és a kalauz készen valának az elindulásra. - -A kaput maga Sérey nyitá föl számukra, anélkül hogy a sötétben -világítani engedett volna. Midőn kiléptek, mind a háromnak megszorítá -kezét s a kaput gyorsan bezárá utánok. - -Béla karonfogva vezeté őket. - -– Vonja ön sálját jobban nyakára, – mondá Bettihez Béla – könnyen -meghűtheti magát. - -A lány oly önkénytelen engedelmeskedék, mialatt szemeit az ifjú arczára -emelé. Az olyan halavány volt. Tán az utczai lámpa oda vetődött sárga -fényétől. - -A lány bátorságot vett magának, vagy tán akaratlanul lebbent el ajkain e -kérdés: - -– Beteg ön, hogy oly halvány? - -– Nem, nem, – felelt az könnyű zavarral; – tán a hidegtől. - -– Fázik ön? – kérdé Betti s lassú, susogó hangon tevé utána: – nekem -melegem van. - -Elhallgatott. Béla nem válaszolt rá semmit. A lány földre szegzé -szemeit, mintha lépteire vigyázna a rossz kövezeten. Idő mulva azonban -ismét mondá: - -– Ha ön fázik… átadnám sálomat… - -A férfi arcza kipirult egy pillanatra. Megszorítá a lány kezét, mely úgy -reszketett s a szorítást nem viszonzá. Nem volt bátorsága, vagy tán nem -tudta, hogy ezt szokták tenni. - -Tovább mentek. Béla, ki szüntelen tudott tárgyat találni a -beszélgetéshez, e pillanatban elveszté e tulajdonát s oly néma lőn, -mintha egy varázsütésre egész eredetiségéből kivetkezett volna. Gyakran -megállt, majd ismét sebesebben hurczolá magával védenczeit, míg végre a -Lipót- és Borz-utcza szegletéhez értek, hol egy szemközt jövő bérkocsit -állíta meg s foglaltak el. - -– Vácziút 37-ik szám! mondá a kocsi ajtaját becsappantva. - -A bérkocsi tovább robogott. - - - - -X. Ottil kisasszony. - -A Váczi-úton a 37-ik számú ház azon időben csak szerény, egyemeletes -épület volt. Most, mint háromemeletes palota pompázik; s így nem -ismerhetnénk rá; hozzátéve hogy azóta már a 37 is le van kapujáról -törülve s új számot kapott. - -Béla az emeletre vezeté vendégeit, melyen egy elő- és három kitünő -választék- és kéjelemmel rendezett szobát bírt Sérey. Séreyn és egy vén -süket cseléden kívül senki sem lakta ez osztályt. - -A vén cseléd, Márton, kinyitá a szobákat Bélának, kit mint Sérey -bizalmas emberét régóta ismert. - -– A kék szobát be kell fűteni, kezdé Béla, – s gondoskodjék jó -esteliről. A báró úrnak igen kedves vendégeket hoztam. - -Márton, ki képzeletet fölülmuló süket vala, másodszor is elmondatá -magának a parancsot, és csak harmadszori hallásra felelé, hogy: - -– Igenis tens úrfi, a báró őnagysága egészséges, hanem még nem jött -haza. - -– Ej, épen azért fűtsön be! megvárjuk őt itthon! kiáltá fülébe Béla. - -– Mit parancsol tens úrfi? kérdé, előrehajtva fejét, s tenyerét mintegy -tubust odatartá füléhez. - -– Hogy tüstént fűtsön be!!! - -– Mondtam már, hogy nincs itthon. Épen olyan a tens úrfi, mintha süket -volna. - -Béla, türelmét vesztve, egyet fordult sarkán s a terem ajtaját kinyitva, -vendégeit előrebocsátá. - -– Tegyék magokat kényelembe, s tekintsenek mindent mint sajátjokat, – -mondá Béla, s némi boszúsággal tevé utána: – Márton gazdával nehezen -fogunk valamire mehetni. 1809-ben pattantyús volt, s a háborúban veszté -el hallását. Nem is tudom, hogy a báró minek tartja őt vesződségnek?! Ha -vizet kér tőle, – befűti neki mind a három szobát; – ha ruháit akarja -vele tisztogattatni, – elmegy és elhozza a vargát, hogy szabjon a lábára -topánt stb. Valóban csak nyűg már a háznál. - -– Tán nagyon jószívű a báró, és csak könyörületességből tartja őt -magánál; – jegyzé meg Betti sáljából kibontakozva. - -– Úgy van. A báró sok emberrel tesz jót. Az egész városrész előtt -ismeretes jótékonyságiról. - -– S honnan ismer ő bennünket? – kérdé Lajos. - -– Csak türelem. Mindent meg fognak önök tudni. - -– Mindent?… - -– Foglaljanak csak helyet önök. Tüzet fogok rakni a kandallóba. Isznak -egy kis theát? - -Lajos azonnal igennel felelt. Betti azonban szótlan tévedezteté nagy -ábrándos szemeit a fiatal férfin, kinek arcza még most sem nyerte vissza -előbbi gondatlanságát. - -Pár percz mulva, a kandallóból lobogó tűz világa derengett szét a nagy -teremben, mely képek és nagy álló gipszszobrokkal volt díszítve. A -föllobogó láng játékára elkezdének a szobrok árnyai tánczolni a falakon. -– Betti lehajolt Béla mellé a kandallóhoz, hogy a tüzet segítse -éleszteni. Arczaik csaknem érintkezének. Mintha lélekzetöket egymás -ajkáról szívták volna. Lajos a tánczoló groteszk alakokat bámulá a -félhomályos falakon; mintha mondta volna: – mily jó kedvök van ezeknek a -megholt emberek árnyainak. - -A tűz Béla sötétbarna arczára veté világát, mely oly festészi színezetet -kölcsönze annak. - -Betti fölemelkedék a tüztől. Tenyerét homlokához szorítá, mintha ereinek -szétpattanásától félne. Azt gondolá, tán a hosszas hajlás miatt kábult -el. Egy mély karos székbe veté magát, s fejét csöndesen kezére hajtá. - -Lajos oda ment hozzá lábujjhegyen, s kiváncsiságból egészen a lány arcza -alá hajolt. Azt akarta tán meglesni, ha vajon alszik-e? Hanem egyszerre -elnevette magát. - -– Különös lány ez a Betti! – mondá nevetve: – itt vagyunk a legjobb -emberek között, itt van a legjobb dolgunk a világon, s ime, Betti sír!… - -– Miért sírna, Betti? – kérdé Béla, felugorva s a lány kezét gyöngéden -érintve. - -A lány, homlokig pirulva, egy el nem palástolhatott könnyet nagy -gyorsasággal törölt le arczáról, és zavarral mondá: - -– Hiszen nem is sírok, – mondá könnyű mosolylyal a lány, s keze úgy -reszketett az ifjúéban. - -Béla észrevevé. Megszorítá és elbocsátotta. - -Kocsi robogott el az ablak alatt. Béla az ablakhoz ugrott s -hallgatódzék, de a kocsi tovább hajtott. - -– Azt gondolám, hogy ő jön. - -– Ki? - -– A báró. - -– Oh, nyugtalanul várja ön? – kérdé Betti. - -– Csak önök érdekében, hogy ne legyünk így magunkra. Sajnálnám, ha önök -unnák magokat. - -– Ön mellett? – mondá Betti oly hangon, mintha megbánta volna hogy -kimondá. - -– S ön nem találja társaságomat unalmasnak? - -– Sem Betti, sem én nem tartjuk önt unalmasnak, – felele nővére helyett -Lajos. – Sőt nagyon szeretjük önt, minthogy olyan szépeket beszél. De -nem is csuda. Ön nagyon sokat utazhatott. - -– Szép darab földet jártam be. - -– Látott ön kutyafejű tatárokat? - -– Oh, milyen gyerek vagy te Lajos! – mondá Betti, ki nagyon röstelte -öccsének ez ostoba kérdését. – Tanultad valahol, hogy vannak olyanok? - -– A geografiában ugyan nincs benne, hanem az emberek sokat beszélnek és -tudnak, amit tán kifeledtek a geografiából. Nagyon szeretném tudni, ha -vajon azoknak a kutyafejű tatároknak csakugyan kutyafejök van-e. Az -nagyon mulatságos lehet, Beh szeretnék én is utazni! - -– Ha ön kedvében jár a bárónak, bizonyosan elküldendi önt utazni, – -mondá Béla. - -– Engem! Ah istenem! holnap mindjárt kész lennék az útra! - -– Mielőtt anyánkat láttad? – szólt komolyan a lány. – Oly hamar feleded -őt? - -– Igaz! mondá elszomorodva a fiú. – Addig nem mennék. - -– Szereti ön anyját nagyon? – kérdé a férfi. - -– Nagyon?… Oh, jobban, mint Bettit! pedig őt is nagyon szeretem!… Nincs -a világon senki, kit úgy szeretnék, mint anyámat! Oh, ha még egyszer -láthatnám őt! - -– Holnap megláthatja. - -Márton lépett a terembe. - -– Mikor jön haza a báró úr? kérdé a cseléd. - -– Tüstént. - -– Olyan soká? S hol lesz addig? - -– Márton, – mondá Béla, – igen okosan cselekednék, ha nem kérdezősködnék -többet; mellbetegségben szenvedek. - -Nem tudom, meghallotta-e Márton e szavakat, elég, hogy elkezde a -szobában holmit rakosgatni, mely munkájának az lett a vége, hogy az -asztal egyszer csak föl volt terítve theához. - -Asztalhoz ültek. Lajos jobbról, Betti balról s Béla középett foglalt -helyet. - -Márton a theához vajas szeleteket és hideg sültet rakott föl. Béla -erősen rhumozá theáját, mely kissé elűzni látszék előbbi nyugtalanságát, -s beszédének ismét folyamába kezde jönni, melynek Lajos felette -örvendett. Hanem ezuttal, a ministereknél tett látogatások s királyi -ebédek mégis kimaradtak a beszélgetésből. – Betti szokása szerint most -is hallgatag volt, de annál többet beszélt szemeivel, melyeket úgy-úgy -ott felede a mellette ülő férfi arczán. - -– A báró nagyon soká késik, – mondá többek közt Béla. - -– S önt ez nyugtalanítja? - -– Igen, minthogy már éjfélre jár. Egyébiránt nem valami fontos; -bizonyosan jól mulatnak Holdburgnénál. Apropos, hogyan ismerte ön meg -Holdburgnét? Tán nem változott? - -– Sőt nagyon. Első este gyanakodni sem mertem, hanem Ottil által -győződém meg. Mit keres Ottil Pesten? - -– Pár éve hogy atyja tönkre jutott… - -– A gazdag Berger? - -– Igen. Addig bolondították őt nagy úri asztalokkal, míg végre azon -vette észre magát, hogy a drága étkeket ő fizette meg. Valódi udvari -bolondja volt nehány grófnak, lányából pedig tökéletes majmot csinált. -Oly kevély volt utoljára, hogy szerinte, szerencséjének kelle tartania -valamely polgárcsaládnak, ha az asztalukhozi meghivást nagy kegyesen -elfogadta. Pedig az öreg Berger uram nyúlbőr-kereskedésen kezdte. Beh -sok ártatlan nyúlnak kellett elvérzeni nagy Magyarországban, míg az öreg -Berger annyira vihette, hogy tigrisbőrökön járhatott. - -– Tehát megbukott? - -– Megbuktatták ugyanazon nagy urak, kiknek társaságával Ottil még most -sem átall kérkedni. Szerencsére az öreg bukását nem sokáig élte túl. -Meghalt; tán a fájdalom és kétségbeesés vitte sírba. Valamint beteges -anyja is csakhamar utána költözött. - -– S most Ottil? Mit csinál Pesten szegény? kérdé résztvevő hangon és -arczczal a lány. - -– Bah! bizonyosan nem verte falba a fejét, melyért kár lett volna, -miután eléggé szép. Eshetik-e szép lány kétségbe, míg jó bolond férfiak -vannak!? - -Betti nem érté, és csak könnyedén veté utána: - -– Valóban, Ottil szép lány. Szép haja s igen szép tömött szemöldei -vannak. - -– Fogai kissé feketécskék, azért is nem nevet oly gyakran, s inkább -hajlandó a sírásra, minthogy fekete szemeihez a könnyek igen jól -állanak. - -Betti ezt szinte nem érté, hogyan lehet valakinek kiszámításból sírni, – -csak azért, mert a nevetés rútítja, a sírás pedig jól áll neki. Szegény -Betti! még nagyon sokat kell megtanulnia! - -Idő mulva a beállt szünetet ismét a lány töré meg. - -– Tehát Ottil kisasszony, apja halálával, szegénységre jutott? monda a -lány. Vajon miből él most szegény? bizonyosan női munkák tartják fenn -őt. - -– Valóban női munkák, – mondá nevetve Béla s egy pohár rhumos vizet -hajta föl. - -– Mit nevet ön? szólt zavarral a lány! – én magam is igen jól varrok és -himzek. Majd megkérem őt, hogy számomra is szerezzen munkát. - -E pillanatban bérkocsi állt meg a kapu előtt. - -Béla fölugrott s az ablakhoz siete. - -– Ki jön? kérdé, szintén fölkelve Betti. - -– Nem láthatám őt. Már bejött a kapun. - -A másik perczben megnyilt a terem ajtaja, s Ottil lépett be. - -– S a báró? – kérdé gyorsan feléje közeledve Béla, be sem várva a -köszöntést. - -– Csak egyedül jövök, – felelt a hölgy, s Bélát félre inté. - -– Mi történt? kérdé Béla, oly lassú hangon, hogy Lajos és Betti nem -hallhatták meg. - -– Semmi; – felelt szintén súgva a hölgy. Sérey megmenekült. - -– Tehát csakugyan üldözteték?! – mondá, nagyot lélekzelve. - -– Két férfi leselkedék reá, kik bizonyosan orozva akarták megölni. Sérey -a kis házikert kerítésén át menekült. Holdburgné kétségbe van esve, -Sérey nem igen fog többé e szállásra jönni; új lakást szándékszik -keresni. Addig én jövék, hogy Betti fölött őrködjem. - -– Őrködjék?!… Kegyed?!… mondá a férfi, s nagy megerőltetésébe került, -hogy el nem nevette magát. - -– Igen, – felelt komolyan s némi sértődéssel a hölgy. – Vagy ön -óhajtotta volna e szerepet elvállalni?! – Bah! ön Lajosnak viselendi -gondját. - -– Köszönöm! – mondá gúnynyal a fiatal ember. – Rég óhajtok már -gyermeknevelő lenni. - -– Mindegy. Ön a kék szobában fog hálni Lajossal, én és a leány pedig a -báró fülkéjét foglaljuk el. - -– Nagyon bölcsen, – szólt meghajtva magát az ifjú. - -– Az ajtók gondosan be lesznek zárva, – tevé utána Ottil. - -– Még bölcsebben! – monda nevetve Béla. - -– Minden têt-à-têt megtiltatik a lánynyal. - -– S helyette önnek udvarolhatok. - -– Megkimélem önt a fáradságtól, – mondá bigygyesztett ajkakkal a hölgy -és sarkán egyet fordulva, a két testvérhez közeledék. - -Béla utána nézett a távozó hölgynek, és sajátságos mosolylyal ajkán, -fogai közt mormogá: – Oh, ártatlanság báránya! oh, szende Lucrétia! - -Ottil kibontakozék téli felső öltönyeiből, s egyikét a legszebb szabású, -alabastrom nyakaknak hagyá láttatni, sőt egy futó pillantással maga is -megtekinté azt a szemközti tükörben; haját, mely fürtökben vala, s -melyek a kalap alatt kissé megtörődtek, elsimogatá, s nagyon elégedetten -fordult el a tükörtől. - -– Önök már esteliztek? – kérdé, szemeivel végig futva az üres asztalon. - -– Igen, kisasszony. - -– Kár! szerettem volna önökkel egy palaczk pezsgőt elkölteni, – mondá, -mialatt egy mély támlásszékbe veté magát, igen kicsiny lábait pedig egy -himzetes zsámolyra rakta fel. – Béla! nem volna önnek kedve a báró -pinczéjéből egy palaczkkal felhozatni? - -– Pezsgőt? - -– Igen. S nyújtson egy szivart is ide. Van önnek? - -– Sajnálom, hogy e pillanatban csak erős szivarok vannak nálam. - -– Azt hittem, hogy valamely konzul, minister vagy praesidens asztaláról -tartott fenn számomra egy pár hölgyszivart. - -– Vigasztalhatlan vagyok, hogy mindazon alkalmakon nem jutott ön -eszembe. - -– Úgy látszik, önnek hiúsága, gorombának tartatni?… Én nem jutottam -eszébe!… Eh bien!… Adjon egy szivart, bármily erős is. - -A fiatal ember, jobbjával szivartárczáját, bal kezével pedig fidibust -nyújta a hölgynek. - -Betti mindaddig nem hitte, hogy Ottil csakugyan rá fog gyújtani, míg -annak ajkairól az első füstgomolyt nem látta. Lajos rettenetesen -megbámulta, mint olyan csodát, melyet Alörsön nem volt módjában látnia. - -– Hozat ön fel pezsgőt? kérdé aztán Ottil. - -– Szívesen, ha a kulcsok kezemben volnának. - -– Ott a szögletben ama korinti szobrocska mellett van egy kis asztal, -húzza ki a fiókját, abban van a kulcs. A báró megkért, hogy három napig -én vigyem gazdaságát. - -Béla megtalálván a kulcsot, Mártont szólítá be, ki, miután nagy nehezen -megérté, hogy az uraságok és asszonyságok pezsgőt akarnak inni, vevé a -kulcsot s ment a kamrába, hol a báró pezsgői álltak. – Pár percz mulva -felpattant az első dugasz. - -– Házi gazdánkért! kiálta Ottil, magasan emelve a habzó poharat. – Nos? -– – önök nem isznak? – mondá, visszatéve a kiürített poharat. - -– Oh, én sohasem ittam bort, – mondá vonakodva Betti. – S félek, -Lajosnak is megárthatna. - -– Kedvesem, a pezsgőnek nincs oly veszélyes hatása, hogy félnünk kellene -tőle. Kedvemért egy pohárral. Béla, kinálja ön vendégeinket. - -A fiatal ember tele tölté a lány poharát s odanyújtá. Betti vonakodék; -oly piros volt, mint a tűz. Végre Béla rábeszélésére, ajkához emelé az -édes italt, melyből az első csipős cseppek könnyeket facsartak -szemeiből, melyek olyanok valának, mint az emlény, s rajt a könnyek, -mint a friss harmatcsepp. - -Ottil már a második poharat üríté, melytől fehér arcza könnyű pirt -kapott. - -– Szivarom kialudt, – mondá a syrén, fejét hátra hajtva a szék -támlájára. – Béla, önnek ezt észre kellett volna már vennie! Egykori -udvarlóm, gróf Szendrő Gyula figyelmét ilyesmi ki nem kerülte. Tüzet -kérek! - -Béla fidibus után nyúlt, Ottil azonban félretolá kezével s mondá: - -– Nem kell fidibusz! tartsa ide ön égő szivarát; arról akarom -meggyújtani. - -Olyan szomorú pillantást vetett Betti a kaczér lányra, midőn Béla égő -szivara, melyet ajkai közt tarta, érintkezésbe jött amazéval. Ajkaik -milyen közel jövének egymáshoz. E pillanatban sajnálta, hogy ő is nem -szokott szivarozni. - -– Valóban, a báró ennél jobb pezsgőt is tarthatna, – mondá Ottil, -visszaesve szokott bírálói modorába. Ebből négy pohárral is megiszom, s -mégsem változtat kedélyemen. Mit gondol ön Béla, tán nem is valódi -pezsgő? Pedig az ártalmas; más napra főfájást okoz. Igyék Béla! Hamvay -báró elébe sohasem volt szabad, csak valódi pezsgőnek jönni. Ez, ha jól -emlékszem, olyan közönséges fajta, milyent Goldbachéknál ittunk egykor. -Emlékszik ön még rá, édesem? – kérdé Bettihez fordulva: – ön atyjának -volt épen születésnapja. - -A lány arcza elborult e kérdésre. Tán szomorú emlékezete ébredt fel, -mely őt e naphoz köté, vagy hogy fájt a hölgy e durvasága. - -Bélára is rosszul hatott, mert azonnal oda hajolt Ottilhez, s egész -lakónicze mondá fülébe: - -– Kedves Ottil kisasszony, ön nagyon goromba! - -– Ön az oka; miért hagy beszélnem, – felelt nevetve Ottil, mi közben új -pohárral üríte ki: – tehát miért nem mulattat ön? Beszéljen tehát! önnek -igen jó beszélőkéje van. Hadd halljuk! mondjon nekünk egy párt galánt -kalandaiból. Oh, mert hisz ön, don Juan, Richelieu, ön csak megy, lát és -győz! a hölgyek Julius Caesára! - -Az ifju homlokán nagyon jelentékeny pár redő húzódott össze, midőn e -szavak közben egy véletlen pillantással Betti arczát meglátá, mely olyan -sápadt volt s kinek ajkai úgy remegtek. Béla megérté a fiatal lány -arczán e hatás okát, s ajkába harapott, midőn Ottil füléhez hajolt és -mondá: - -– Ne feledje, hogy én felül bírom mulni önt a kiméletlenségben, de nem -akarnám mindjárt az első napokban megmérgezni e gyermekek kedélyét. -Legyen ön szives, és szünjék ingerelni! - -– Hahaha! Béla barátunkból a pezsgő beszél! – nevetett Ottil, s hátra -veté magát a karszékben. – Meg nem foghatom, hogy az aristokratia fejébe -sohasem megy oly hamar a pezsgő, mint egyéb alsóbb osztályokéiba. Báró -Kerendi Friczi országos pezsgőivó volt, hanem sohasem beszélt félre. S -ön, egy palaczktól annyira felhevül, hogy egészen szokása ellen itt -szépeket mond nekem. Ah édesem, – tevé utána Bettihez fordulva, – -hallotta volna csak, milyen bókokat mondott a fülembe. Hahaha! mint egy -timárlegény. - -A fiatal ember vállat vonított, s felkelt, s magában érthetlenül -mormogá: – Ebbe a lányba vagy minden rossz szellem belébújt ma, vagy -megittasodott. Nem lehet vele beszélni. - -Ottil is felkelt; égő homlokán kezecskéjét végig húzván, panaszkodék a -nagy hőség ellen, s nem mulasztá el utána tenni, miszerint e támlásszék, -melyen ült, s mely à la Voltaire van készítve, igen ostoba és -czélszerűtlen találmány, és sokkal pikánsabbaknak találja a balzakokat, -milyenek Csicseri komtesz termeiben vannak. - -Betti e közben oly mozdulatlanul ült meg helyén, mintha csak szobornak -faragták volna oda. Minő ismeretlen érzelmek s ismeretlen gondolatok -vonulhattak tiszta szívén s gyermeteg lelkén keresztűl, látva e hölgy -kaczér, kihívó viseletét Béla ellenében. Mitsem óhajtott volna inkább, -mint e pillanatban magányba vonulhatni, – tán hogy távol, távol lehessen -e szilaj hölgytől, vagy hogy tán elgondolkozhassék, elábrándozhasson. Oh -minő álmai lehettek e fiatal lánynak, ismeretlen, fejlődő érzelmeinek -első stádiumában!… - -– Éjfél elmult, – kezdé szünet mulva Ottil, egy tükör előtt állva, s -gyönyörködve arczában, hogy az visszanyeré elvesztett rózsáit. – -Gondoskodjék Béla, hogy vendégeink lenyugodhassanak. - -– Márton már mindent rendbe hozott, – felelt az ifjú. - -– Igen? Jól van, hanem magam akarom a szobákat felosztani. A kék -szobában ketten fogunk hálni, ön édes Bettim és én. A sárga szobát Béla -foglalja el, s az étteremben itt e divánon Lajos számára vettetünk -ágyat… Teringette pezsgője! halántékomon egy ér oly sebesen lüktet. -Bizonyosan nem volt valódi pezsgő, mert e hatást most érzem először. - -– Nem tesz semmit, – mondá hanyagul Béla: – reggelre elmulik. - -– Bah! de reggelig mit csináljak vele? - -Béla nem válaszolt. Sötét, átható szemei folyvást a fiatal Bettin -tévedeztek. E pillanatban elfeledett minden udvari ebédet, ministereket, -herczegeket, tábornagyokat és egyéb nagy férfiakat, kikkel ő oly -bizalmas baráti lábon állt. Csak egy titkos édes gondolat foglalá el -lelkét, midőn hosszan, hosszan feledé szemeit a fiatal lányon, melyet -midőn az észre vett, elpirult s lesüté tekintetét, s úgy érzé, mintha az -ifjú lángoló szemeiből egyszerre millió napsugár szúrt volna szívébe. - -A hálószobákban felgyújtattak a lámpák: Ottil karon fogá a remegő lányt, -s a fülkébe vezeté. - -– Jó éjt! – mondá meghajtva magát Béla. - -Ottil visszafordult, s ajkait kissé elbiggyesztve mondá: - -– Jó éjt lovag! - -– Jó éjszakát! – mondá Betti is, de oly lágy, oly reszkető hangon, és -szép arczát rögtön elfordítá. - -Beléptek a fülkébe. Béla, összetett kezekkel, elgondolkozva s az ajtó -felé irányzott szemekkel állt meg a terem közepén, s hallá, miként -fordíttatik belül a kulcs az ajtóra. Az első embernek lehettek hasonló -érzelmei, midőn a paradicsom kapuja bezáratott a háta mögött. - -A kék szoba, melybe hölgyeink léptek, elég választékos s elég kéjelmes -bútorzattal bírt, sőt ez utóbbira több gond látszék fordítva lenni, mint -az elegancziára. A falakat nagyvirágú kék szőnyegek boríták, a -mennyezetes ágy mellett barnacsíkos márvány éjiasztalka állott, s azon -alabastrom lámpa. Minthogy csak egy nyoszolya volt a szobában, egy -széles kereveten vetteték a másik ágy. - -– Tegye ön magát kényelembe, – mondá Ottil, – s ha nem álmos, még tán -cseveghetünk. Én, rendesen nagyon sokára tudok elaludni. Különösen most, -ez az átkozott rossz pezsgő egészen elűzé szemeimből az álmot. Apropos, -– tevé utána, fürkésző tekintetet vetve a lányra, ki elgondolkozva ült a -kerevet szélén: – mit tart ön Béláról? - -Betti zavarral süté le szemeit a földre, és szünet mulva nagyon halkan -felelé: - -– Ő igen jó ember. Nekem jóltevőm. Valóban, nem tudom, hova lettem volna -nélküle e nagy városban. - -Ottilt nem elégíté ki e felelet s folytatá: - -– Ej édesem, nem jóságról van itt szó. A férfiak egytől-egyig jók, míg -érdekökben van jóknak látszani. – Béla nagyon szeles, – nemde? - -– Nem tapasztalám. - -– Rossz szokás nála, hogy annyit beszél. - -– Az jól áll neki. - -– Igen, de életemet teszem rá, hogy még sohasem beszélt ministerrel. -Átkozottul le tudja írni az udvari ebédeket. Hiszi ön, hogy volt valaha -királyi asztalnál? nagy hiba benne, ilyeneket lódítani. Különben csinos -fiú volna. Mit gondol ön? - -A lány hallgatott, és szemeit a tarka szönyegen tévedezteté. Ottil -folytatá: - -– Szemeiben sok tűz van. Nem vette ön észre! - -Betti titkon sóhajta, mintha mondaná: – «oh istenem, hogyan lehet -ennyire kínozni valakit!?» - -– Álmos ön? hogy oly szótalan, – kérdé Ottil. - -– Igen kisasszony. Oly későn van már. - -– Tehát feküdjék le. Ott az ágya, én majd a kereveten fogok hálni. - -– Oh, azt nem engedhetem, – szólt hirtelen Betti. – Hagyja ön nekem a -kerevetet; én fiatalabb vagyok. - -– Oh, oh, édesem, figyelmeztetem önt, hogy az rossz szokás és valóban -szabályellenes a társadalomban, valamely hölgyet arra emlékeztetni, hogy -ön fiatalabb! – mondá sértődéssel Ottil, s aztán határozottan tevé -utána: – Ön idegenebb vendég itt, mint én, következőleg foglalja el az -ágyat, majd én a kereveten maradok. Úgy sem fogok aludni tudni. Akar -kegyed vetkezni? Szivesen segítek. A bárónak valóban garçon-lakása van, -azért nincs nőcseléd a háznál. - -Betti szótlan fölkelt a kerevetről, s az ágy mellett egy székre ült, hol -elkezdé topánkáit kifűzni, s midőn harisnyáját leveté, parányi rózsás -lábaival a puha szőnyegre lépett, mely alig süppedett be fuvallatkönnyű -teste alatt. - -– Minő szép termete van! – susogá magában, elpalástolhatatlan -irígységgel Ottil, midőn a fiatal leány kibontakozék fölső ruháiból, -ámbár ő is szép termettel bírt, de neki nem volt meg többé az a -teltsége. Minő hajlékony, milyen aetheri! tevé utána sóhajtva, s -visszagondolt tizenhatodik évére. - -A lány ezalatt paplana alá temeté magát; csak fehér arcza látszék ki -alóla, melyre szétbomlott aranyhaja hullott egyes csigákban. - -– Olyan álmatlan vagyok, mondá az idősb lány, mialatt fejével hátradőlt -a vánkosra, s lábait hanyagul fölszedé a kerevetre. Nem tudom, hogyan -töltsem el az éjt… Álmos ön?… csak legalább zongora volna! - -Megjegyzendő, hogy Ottil épen nem tudott zongorázni; hanem az a -természete volt, miszerint ha valahol zongorát nem látott, ott azonnal -följajdult: – oh, csak zongora volna! oh beh szeretnék most ábrándozni! -oh, hogy szeretném most, ha Liszttel négykézre játszhatnám! csak vele -tudok presto agitatót játszani! ah, Döblert, Kalkbrennert, Cernit, -Dreyschockot nem is említem! oh, beh szeretnék zongorázni! stb. Ha pedig -zongorát látott, akkor ekkép beszélt: – nincs önöknek gitárjok? ah, -pedig beh szeretnék játszani! épen most kaptam Stumbenza symphoniáit! oh -beh nagy kedvem volna gitárt játszani! kár, hogy úgy kimegy a divatból a -gitár, valóban nemes hangszer! – Ha pedig történetesen gitár is, zongora -is volt a háznál, ekkor így sóhajta: – nem tartanak önök hárfát? -kedvencz hangszerem, melyen szenvedélylyel s nem kevés elismeréssel -játszom! valóban megbocsáthatlan hibája az emberiségnek, hogy a hárfát -annyira elhanyagolja! a középkor azért volt oly nemes, oly lovagias, -mert hölgyei hárfát játsztak! Kár, hogy önök nem tartanak hárfát! – -Ottil igen regényes szellemű volt. - -Az idősb hölgy újra kérdé: - -– Álmos ön kedvesem? - -A fiatal lány szemei már lehúnyva voltak, s igen érthetetlen hangon -válaszolá: - -– Oh nem. Csak beszéljen kegyed. Még nem vagyok álmos. - -Ottil, látva hogy a lány udvariasságból felelget kérdéseire, -elhallgatott. Szünet mulva fölkelt, eloltá a lámpát, s ismét visszadőlt -a kerevetre, a nélkül azonban, hogy levetkezett volna, csupán czipőit -húzá le, melyek könnyűségre vetélkedtek a jackemare-keztyűkkel. Feje -hátrahanyatlott, s különben mindig szép fehér homloka e pillanatban oly -vörös volt s úgy égett, mintha mindenik erén egy-egy parázs lett volna. -Közel egy óra telék el, s Betti elszunnyadott. Ottil ekkor újra fölkelt -s odament a lányhoz, megtekintendő, ha vajjon alszik-e. - -A lány oly mélyen aludt. – Még nem volt nála kifejlődve s nem volt neve -azon érzelemnek, mely később, hosszú éjeken át megrabolja álmainkat. - -Ottil ezután az ajtóhoz ment; az ajtót fölnyitá s lábujj hegyen végig -lopózott az éttermen, melynek ajtaja Béla szobájába nyilt. Tán a szellő -érintése nem okozhatott volna csekélyebb neszt, mint Ottil, midőn a -kilincsre tevé kezét s az ajtót fölnyítá. Csak ruhája suhanása -hallatszott, midőn az ajtót ismét betéve, a sötét szobában tovább -lépdelt. Lélekzetét tartá vissza, és susogó visszafojtott hangon mondá: - -– Alszik ön, Béla? - -Az ifjú ébren volt, s így nem lepeték meg a jelenet által. - -– Ön az, Ottil? - -A leány előbbre lépett s égő arczát a férfi tenyerébe hajtá. - -– Oh, – kimondhatlanul szenvedek, – susogá a hölgy; – ha aludni tudnék!… -de lázam van!… egyszerre fázom és égek!… Olyan boldoggá tenne egy rövid -álom! mondá, mialatt fejét kissé fölemelé s két kezével homlokát szorítá -át. - -A férfi egész nyugodtsággal maradt fekhelyén, s alig hihető hidegséggel -mondá: - -– Miért nem feküdt ön le? - -– Nem birok!… Ön ma nagyon kegyetlen volt hozzám… Egész nap kínzott… Meg -kelle győződnöm, hogy ön – – Bettit szereti! - -– Ez csak mese, mely egyébiránt ha igaz volna is…? - -– Oh istenem! tehát nem tarthatok igényt többé az ön szívére? - -– Mily botor ön Ottil? Szívről beszél ön; bah! egészen kiveri szememből -az álmot. - -– De én birtam az ön szerelmét! - -– Ah a mult, az a mult! – mondá hanyagul a férfi s egyet ásíta. Nem -adhatunk eléggé hálát az istennek, hogy engedett felejtenünk. Mit gondol -ön? nem volna üdvösebb, ha felejtené ön is a multat? - -– Ha tudnám. - -– Próbálja meg csak. Például, – ne gondoljon többet rám. - -– Béla! - -– Ottil! - -– Ön kegyetlen! - -– S ön gyöngédtelen, hogy legédesb szunnyadásomból fölébreszte. Most már -reggelig el nem birok aludni, hacsak morphint nem veszek be. Pedig e -pillanatban nincs velem morphin készletem. - -– Oh istenem, mióta ön visszaérkezék Pestre, úgy megváltozott! - -– Nem csuda! Harmad napja jöttem meg s ugyanakkor volt születésem napja; -az emberek azt mondják, minden hét évben változik a természetünk, s így -lehet, hogy az enyémnek is tán épen harmad napja volt a forduló napja. – -Gyarlók vagyunk, Ottil, gyarlók vagyunk. - -– Gyarlók, s azonfelül ön hálátlan is! - -– Haladni kell a korral. A hála olyan, mint a százgallérú köpönyeg: -kiment a divatból!… Mon dieu, csak legalább morphin volna kezemnél, hogy -el tudnék aludni! - -– Teremtőm! ön képes engem őrültté tenni. - -– Vigasztalhatlan volnék, mert akaratom ellen fogna történni, – veté -könnyedén oda a szavakat Béla. – Egyébiránt a szerelemőrülteket is -gyéríti már a kor szelleme. Innen-onnan végkép kimegy az is a divatból. - -– Iszonyú! iszonyú, a mit ön vélem cselekszik! - -– Ne feledje, hogy a szomszéd szobában alszik Lajos. Miért koczkáztatni -jó hírnevünket!? - -– Nemcsak koczkáztatom, de már föl is áldozám azt önnek. - -– Ah, átkozott morphinja! mily szépen elaltatna most engem! Önnek sem -ártana Ottil, valóban nem ártana, legalább elaludnék. - -A hölgy csaknem görcsöket kapott már e hallatlan hidegségtől, mellyel -fogadtaték. Elkezde keservesen sírni. Leveté magát a földre, fejét a -vánkosra hajtá s kezeit tördelte. - -– Borzasztó! így eltaszítani magától! Engem, ki annyira szerette önt!… -De jó… azért ne higyje, hogy távozom e helyről; itt maradok; e helyen -fogok meghalni! - -– Legyen oly kegyes Ottil, ott van ön mellett a gyufa; nyújtsa ide. -Ellenállhatlan kedvem jött szivarozni. Ott mindjárt mellette a gyufa. - -– Megőrülök!! - -– Ha még egy ekkorát kiált, bizonyosan behallik Bettihez. - -– Azt akarom, azt akarom! Magam elbeszélendem neki! Megmondom, mily -irtózatos ember ön, hogy ahhoz tartsa magát, midőn majd elébe fog ön -térdelni! mert ön elébe térdel, én tudom; mint azt velem tevé! - -– Ha nem félnék, hogy vendégeinket föllármázom, – Ördög Róbertből egy -szép kavatine jutott eszembe, nagy kedvem lenne elfütyölni. - -– Szemtelen! – kiálta mint egy fúria a hölgy s feje a székre hanyatlott. - -Egy időre elcsöndesült minden. - -A férfi fölült ágyában, fejét a falnak támasztá, s egy szóval sem törte -meg a beállt csendet. - -Eltelék egy negyedóra. Ottil még mindig ott feküdt a szőnyegen, karját a -székre, fejét pedig karjára hajtva. – Béla csöndesen előrehajolt, s úgy -tapasztalá, hogy hölgyét elnyomta az álom. Még várt vagy tíz perczig, -hogy jobban meggyőződhessék, sőt halkan meg is szólítá őt: – Ottil! -Ottil! - -[Illustration: Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit -tördelte.] - -A lány nem mozdult. - -– Alszik, – mondá magában. – Mélyen alszik. Öt pohár pezsgőt ivott. Erőt -vett rajta. - -Ekkor csöndesen kilépett az ágyból, Sérey pongyoláját magára ölté, s egy -lépéssel az épen ágyánál fekvő lányt keresztüllépte. Az ajtót zörej -nélkül fölnyitá, az éttermen óvatosan keresztülment, s kezét azon ajtó -kilincsére tevé, mely Betti szobájába nyilt. – – – Lélekzetét -visszafojtá, midőn reszketeg kezével a kilincset megnyomta. - -Az ajtó zárva volt. - -– Hah, ördögbe vele! mondá magában és elhalaványodva mérgében: – a kulcs -Ottilnál van! bizonyosan zsebébe dugá elővigyázatból! átkozott fúria, -hogy mindig utamban áll! - -Egy-egy nehéz sóhaj hallott ki Betti szobájából. - -– Ébren van, – folytatá magában; – sóhajt; vagy tán álmában sóhajt. Ha -rólam álmodnék!… Átkozott lánya; vissza kell hozzá mennem, és zsebeit -kikeresnem. Bizonyos, hogy a kulcsot ő tette el. Kopognom nem lehet! -fölébredne s megijed;… szegény olyan ártatlan! - -Béla csöndesen megfordult, hogy ismét visszamenjen azon szobába, hol -Ottilt hagyá. – Midőn fejét visszafordítá, – – – szinte lerogyott… A -szemközti ajtóban állt Ottil, kezében égő gyertyával. Csekély -phantasiával lehetett volna őt azon angyalhoz hasonlítani, ki -lángpallossal strázsát állt a paradicsom kapujában. - -– Hah! Ördögbe, el vagyok árulva! – mondá magában, el nem rejthetve -meglepetését. - -– Hahaha! – kaczagott föl a hölgy, meg sem mozdulva helyében. – -Fölsültünk, úgy-e don Juan? kedves Richelieu! Ah, báh! - -– Hahaha! – nevetett aztán a fiatal ember is, midőn meglepetéséből -magához tért. Ön valami rosszat gondolt felőlem? Alásszolgája -mademoiselle! Hahaha! - -– Hahaha! Hahaha! – a hölgy túlkaczagta őt. - -– Fel akarja ön lármázni a házat? - -– Oh, fiasco! - -– Furcsa ön, Ottil! mondá a férfi, abban hagyva a nevetést. A gyertyát -akartam megnézni Betti szobájában, ha nem hagyta-e égve. E száraz -szőnyegek oly gyulékonyak. - -– Hahaha! gyulékonyak… a száraz szőnyegek!… a szőnyegek, melyek… – Nem -tudta tovább folytatni a nevetéstől, mely már görcsökbe ment nála át. – -Megfulok!… - -– Ugyan Ottil, gondolja meg, mily rosszul áll önnek a nevetés, s hagyjon -fel már vele!… Jó éjt kisasszony! Jó éjt! - -A férfi e szavakkal, komolyan lépdelt el a hölgy mellett, az ajtót -magára zárá s lefeküdt. - -Ottil is felhagyott a nevetéssel; visszavonult szobájába s talán e kis -komóczióra azonnal el is aludt. - -Másnap a reggelinél nem jött szóba az éji kaland. Ottil iparkodék vidám -lenni, azaz beszélt fényes multjáról, s élczeket szórt a férfiak ellen, -figyelmeztetvén Bettit is, hogy őrízkedjék a férfiaknak hinni, különösen -azoknak, kik nagyon sokat beszélnek; s e megjegyzése Bélára volt -czélozva. Béla, mint azt előre megjóslá Ottil, sohasem jöhetett -tête-à-tête Bettivel. A praktikus hölgy oly ügyesen játszá ki a fiatal -ember minden igyekezetét, kisérleteit, hogy annak nem maradt egyéb -hátra, mint ajkát harapnia a sok fiasco felett. - -Két nap mult el ezalatt. Sérey még mind nem mutatá magát; s a vendégek -nem győzék a háziúr távollétében korlátlan szabadságukat használni. -Minden nap ünnep s minden nap vendégség volt a háznál. - -Harmad nap este Holdburgné látogatá meg őket. Komoly és szokása ellenére -levertnek látszék. Erős theát készíttete, s theázás közben nagyon kevés -beszédű volt. Röviden jelenté, hogy Sérey elutazott Bécsbe, s nem -bizonyos, hogy mikor térend vissza. Azonban, – tevé utána, mialatt Betti -és Lajoshoz fordult, – ha önök fel akarják keresni édesanyjokat, lakását -tudatá velem: József-utcza 42. szám; a házmesternél tudakozódjanak csak. - -– József-utcza 42-ik szám! Betti, jól megjegyezzük. - -– Nem felejtem el, – mondá a lány; holnap mindjárt felkeressük. - - - - -XI. Egy kis intermezzó. - -Régen, még gyermekkoromból emlékszem egy kóborló obsitos katonára, ki -igen ügyesen tudta a kártyát keverni, s e titkos és bámulatra gerjesztő -mesterséggel beutazta Magyarország jó nagy részét, s mindenütt jól -mulatott, míg csak kenyérkereső mesterségét a gonosz publikum ki nem -tanulta. - -– Itt van fiaim a kártya: meg van mind a harminczkettő, – mondá többek -közt hozzánk az obsitos, kit Gábornak hívtak. – Tüstént mutatok szép -mesterséget; hanem előbb adjatok egy egy garast, mert Gábornak ördöge -van, az pedig nem játszik, míg egy kis pálinkával meg nem kinálom. - -– Hát magának Gábor mester, gyomrában van az ördöge? - -– Ott bizony, öcsém, másnak is, meg minden embernek gyomrában van az -ördöge, – felelt a pseudo Boszkó, s azzal a kártyát tovább keveré; – -látjátok, itt van a négy felső, négy király és a négy hetes, szépen egy -sorjában, egymás mellett. Most ha én ezeket összekeverem, mindjárt nem -lesznek többé egymás mellett. - -– Azt minden mesterség nélkül megcsinálom én is. - -– Igen, de többet hozzá sem nyulok, hanem a ti kezetekben hagyom az -összekevert kártyát és csak rálehelek, háromszor azt mondom, hogy -hókusz-pókusz! s megint együtt lesznek, – mondá s úgy cselekvék. – -hókusz-pókusz, egy, kettő, három… Tessék ide nézni, itt van megint a -négy király, és a négy hetes, épen úgy egymás mellett, mint előbb, mikor -még össze nem kevertem. Most már tessék ide nyújtani a garast, eddig van -a mesterség, melyre engem a hires Boszkó tanított Taliánországban. - -– – Mi akar most már ebből kijönni? – kérdik olvasóim. - -Valóban semmi egyéb, mint csak példát akartam felhozni, miszerint a -regényírók is, igen csekély kivétellel, majd mind a kártyavető obsitost -utánozzák. Egy kártyavetéssel elszélesztik és elvesztetik szem elől a -regény hősöket, aztán à la Boszkó, hókusz-pókusz, egy, kettő, három, -ismét összehozzák az elveszett hősöket, nagy meglepetésére az olvasó -közönségnek, – s kész a regény… Lám, – a regényírás milyen könnyű -mesterség – annak, a ki tudja! Csak a talizmánt, azt az áldott -hókusz-pókuszt nem kell soha a játékból kifelejteni!… - -Magunk is ilyesmit cselekedtünk, midőn regényünket megindítottuk. A -Goldbach-család elszéledett, a kereskedést feloszlattuk, stb. stb. Mult -fejezetünkben a mellékszemélyek már szépen ismét összekerültek, s most a -valódi hősök után kell néznünk, hogy azokat is szép rendben -összesánzsirozhassuk, mint az a franczia négyesben szokás, hol majd -összejönnek a párok, ott meghajtják magokat s újra szétmennek, míg végre -a rondeauban ismét összefűződik kiki párjával. Az elkevert kártyák közt -vannak még: a jó Goldbach, a szép Goldbachné s mindenek felett a vétkes -kompanista, kivel azóta sem találkozánk, mióta a bájos özvegy, -Holdburgné oly sikertelen kaczérkodott vele a Goldbach-féle -családünnepélyen. - -Zsellye Bertalan, az érdemes compagnon, a megyei büntető törvényszék -által öt évi fogságra volt itélve. Az öt évből csak három évnegyedet -tölte ki, s aztán sikerült megszöknie. Mint mondják, elhagyta az -országot, ámbár többen vannak, kik mint szemtanúk állítják, hogy álnév -alatt még sokáig időzött szerteszéjjel Magyarországon, míg végre egy -párbajban agyonlőtték őt a szt. lőrinczi erdőben. Szökése után fél évvel -(ezt Zsedőfi András beszélte), Zsedőfi András úrnál egy éji látogatást -tőn, mely hivatlan látogatás Zsedőfinek pár ezer pengőjébe került, s -mely látogatások ismétlését elkerülendő, Zsedőfi azonnal három -komondorral szaporítá házőrző ebeit. - -Goldbachné kitölté fogsági idejét, az öt évi börtönt. Ifjan ment oda, s -vénen jött ki belőle. Szabadsága első napjaiban azonnal Alörsre utazott -gyermekei fölkeresésére, kiket azonban már nem talált ott. A -halottjelentő nem tudá hová lettek, s esküdött, hogy ő tejbe-vajba -füröszté a gyermekeket, s így meg nem foghatja, hogy miért szöktek meg -házától. A szerencsétlen asszony megtört szívvel hagyá ekkor el ismét a -várost. Multjának emlékezete, melyhez annyi gyalázat volt kötve, nem -engedé őt azon helyen ismét megtelepedni. Visszament Pestre, hol a -szánalom és a könyörület tartá benne az életet, melyet hurczolt -napról-napra, s melyet oly jól esett volna már vállairól leráznia! - -– – – S most, – egy, kettő, három! keverjük fel a kártyát, s hozzuk -össze a négy felsőt, a négy királyt és a négy hetest. - - - - -XII. József-utcza Nr. 42. - -Történetünk idejében, három évvel a fentebbi szakaszban elbeszéltek -után, – a még folyvást piszkos, sáros és sötét József-utczában, egyetlen -épület volt csak, mely külcsínra a figyelmet magára vonhatá némileg, a -többi rozzant házak között. Ez a 42-ik számú egyemeletes ház volt. -Sárgára meszelt fala és szép zöld redőnyös ablakai voltak. A ház végében -nagy kert, mely a gyér házak s puszta telkek között, szinte a városon -kívül a mezőkre nyúlt ki. Mint mondják, a ház tulajdonosa igen gazdag -ember, kinek azonban jelenleg sem személye, sem gazdagsága ránk nem -tartozván, – a helyett, hogy fényes salonjaiba lépnénk, ugyanazon háznak -egy kis udvarra nyiló nyomorúságos szobájába vezetjük olvasóinkat. -(Valóban, nagyon türelmeseknek kell lenni a regényolvasóknak, hogy azok -oly szépen engedik magokat mindenüvé vezettetni!) A szobában durva -szalmazsákon egy beteg nő fekszik. Alig van rajta élet. A lélek csak úgy -jár haza belé hálni. Mellette, háromlábú asztalon (a negyedik hiányát -egy szék háta pótolja,) fiatal, tizennyolcz éves ember ül és ír, -fogaival olykor a toll szárát rágva, mintha az által gondolatinak akarna -gyorsabb menetet erőszakolni. Szép, szőke ifjú, alig pelyhedző bajusz és -gyenge körszakállal. Szemei szép metszetűek s eleven kékek, melyek, -daczára hogy gond és bánat nyomják szívét, szüntelen mosolygni -látszanak. Ruhája összhangzatban van a szoba butorával. Kissé kopott, de -igen tiszta blúz, s nagykoczkás nyári nadrág van testén, – s lábain nem -igen jó karban levő everlasting topánok, melyek azon időben divatoztak -(de nem a nem jó karban állók). Figyelmét felváltva kötik le az előtte -heverő irományok és a beteg nő, ki nyugtalanul fekszik. Ha az iratokat -tekintjük, nagyon sajátságos fogalmunk támadhat az azokkal foglalkozó -fiatal emberről. Azon kéziratok mind – szerelmes levelek. Mit kereshet -itt a szerelem?! Hogyan jöhetett kedve Ámornak e helyre vetődni, s itt -űzni bolondos játékait, itt, e nyomorúság fészkében?! hol annyi bú s -prózai életszükségek feletti kétségbeesések töltnek be lelket, szívet, – -juthat-e még ott hely, ez érzelemóriásnak, – a szerelemnek is?!… – A -szerelmes levelek közűl tájékozásul egy párt ideigtatunk: - -1. – «Kedves Erzsikém! Már három vasárnap múlt el, a nélkül, hogy téged -láttalak volna. Minap is megigérted pedig, hogy ott fogsz lenni a -«Granatérosnál,» s nem tartottad szavadat. Azt kell hinnem, hogy hűtlen -lettél hozzám, s bizonyosan a Varga Petivel mentél mulatni a -«Szimándliba». Oh ha én akkor Varga Petit ott nyomhattam volna a -Szimádlinál, most tudom nem szőne többet a takácsműhelyben. Kedves -Erzsikém, még jóvá teheted hibádat, mert én szívesen elfelejtek mindent, -ha tudniillik megigéred, hogy jövő vasárnap velem jösz a Granatéroshoz, -hol egész este együtt tánczolunk, eszünk-iszunk és mulatozunk. Mosogatás -után a kapuban foglak várni. Az isten áldjon meg! N. N. szabólegény.» - -2. – «Drága Ludmilla kisasszony! Bocsásson meg kegyed, hogy szavamat nem -válthattam be. De nem én, hanem az aranyműves volt az oka, ki is az -aranygyűrűt nem csak el nem készíté, hanem önnek szép hajfürtét, -egybefonva az én hajammal, melyet a gyűrűbe kellett volna használnia, – -elveszté. Az atlaszczipőket és féltuczat selyemharisnyát már -megrendeltem az ön számára. Nem felejtem el önnek azon boldogító -igéretét, hogy az első párt belőlük én fogom kegyednek fölköthetni. -Kiváncsi vagyok megtudni, mikorra készítendi el kegyed azon -aranygyöngyös házisipkát, melyet számomra kezdett hímezni. Vasárnap -meglátogatom önt, s akkor a «Nagypipánál» fogunk együtt estelizni. N. N. -boltossegéd az Aranyszalaghoz czímzett rőföskereskedésben.» - -3. – «Kedves Gyulám! Még mindig a régi szerelemféltő vagy, ki fölülmúlod -Othellót és mindazon bolond férfiakat, kik a szinházban szerelemféltés -miatt komédiát hagynak magokból űzetni. Te is jó lennél komédiásnak, -mert hallom, hogy újabb gyanú miatt már megint fejedet vered a falba. -Azt mondják, arsenikumot akarsz bevenni, minthogy hír szerint én N. -bárót megcsókoltam volna. Ne higy ily bolond hírnek, mert hazugság, -rágalom! A báró ugyan elég merész volt kaczérkodni velem, de rá sem -hallgattam, mert ügyetlen. A színházban minap mellettem ült (akkor, -mikor nem volt pénzed számomra páholyt bérelni, s zártszékre szorultam) -s gondold csak, hogy figyelmemet magára vonja, úgy megnyomta lábával a -tyúkszememet, hogy nagyobbat sikoltottam, mint egy tetten kapott -primadonna a szinpadon. Apropos, primadonna! Küldd el már édesem azt a -selyem ruhakelmét, melynek párját N. grófnőn láttuk. Meghalok, ha még -soká késel vele. Tegnap már magam akartalak meglátogatni, de a nagy sár -akadályozott. (Nem volt fiákerre pénzem; az utolsó forintomon, minthogy -gyomornyomásban szenvedek, «non plus ultrát» hozattam a conditoryból). -Ha soká késel, elpusztulok, nemcsak szerelembú miatt, hanem anyagilag -is. Ölellek! csókolom a szíved dobogását! N. Clementine, magányzónő.» - -– – – Ezek s ezekhez hasonló tartalmú levelek hevertek a fiatal ember -asztalán. Mit kereshetnek e levelek s mi czéljok azoknak, – röviden -megmondom. A még általunk ismeretlen fiatal embernek e levélírások, -valódi kenyérkeresete. Ugyanis, az ipar és kereskedelem minden -osztályából s mind a két nemből, mesterlegények, boltossegédek, -szobalányok, szakácsnők, varrólányok, kik magok vagy nem tudnak írni, -vagy idejök nincs az írásra, fiatal emberünkhöz folyamodnak, ki is -csekély honoráriumért és csekély fejtöréssel fogalmazza helyettök a -különböző helyekre szóló billet-douxkat. S e valóban sajátságos és -eredeti kenyérkeresetből, melynek jelszava: ha nem is csurran, de -legalább csöppen, – évek óta táplálja azon beteg nőt, ki megtörve -testben és lélekben, nyugtalanul hánykódik nyomorúságos ágyán. A fiatal -ember, ki minden mozdulatát aggodalommal kiséri, gyakran leteszi tollát, -vagy épen füle mellé vágja s odamegy a nőhez, vánkosát igazítja hanyatló -feje alá, mi közben oly gondosan kérdezősködik tőle: mije fáj ismét? hol -szenved? óhajt-e valami orvosságot, vagy egy kis meleg levest? – (a -szerelmes levelek nem igen hajtnak többet a konyhára, mint csak levesre -valót). Azután ismét elfordul, miután a nő türelmetlenül utasítja vissza -ajánlatát, – leül: egy mélyet sóhajt, vagy lehajtja tenyerébe fejét, -honnan a bú elűzte gondolatait, melyekkel azokat a tarka szerelmi -leveleket kellett volna alkotnia és fölékesítnie. – Majd ismét fölemeli -fejét, odafordul a beteghez, s lágy, érzelemteljes hangon mondja: - -– Oh anyám! szívem vérét ontanám ki, egyetlen boldog órádért!… Éjt-napot -egygyé tennék, csakhogy neked visszaszerezhetném nyugalmas éjjeleidet!… -Mi lenne nekem a nélkülözés, ha téged még egyszer bőségében láthatnálak -elvesztett örömeidnek, jólétednek!… - -A beteg nő türelmetlenül vágott a fiú beszédébe. - -– Mit siránkozol itt a fülembe?! – monda – avagy segítesz azzal a bajon? -Azon korban, melyben vagy, már bizonyos pályájának kell lenni az -embernek! A te dolgod inkább mulatság és időlopás, mint kenyérkereset. -Csak beszélsz, beszélsz és nem szerzesz semmit. Elpusztulunk éhen. Nem -törődöl anyáddal!! - -A fiúnak szívébe metszettek e méltatlan szavak. - -– Isten bocsássa meg anyám! – sóhajtá lecsüggesztett fővel a fiú, s -aztán szomorúan tevé utána: – hogy én nem törődöm veled anyám, – te -mondod ezt nekem, ki reggeltől késő estig dolgozom, hogy… - -– Az nem dolog. A te munkád csak komédia, melyet krajczárral fizetnek az -emberek, s nevetnek fölötted, hogy olyan jó bolondra tettek szert. - -– Ne vedd fölhányásul anyám, – mondá szomorúan a fiatal ember – napi -keresményemet minden estve átadom neked, a nélkül hogy csak csekély -láttatja volna is. Magadra nem fordítod, ételt nem hozatsz rajta, -gyógyszer nem kell, az orvost visszautasítod. Hova teszed tehát azon -naponkinti csekély összeget is? - -– Arra éhezel már? – mondá fölindulva a beteg s halvány arcza még jobban -elsápadt. – Szeretnéd már eltékozolni azt a pár fillért? Nem jó lesz -neked, majd ha meghalok? Három éve hogy együtt vagyok már veled; – mi -lenne belőled, ha ez idő alatt azt a pár garast meg nem takargatom -számodra? vagy félsz, hogy tán magammal viszem a sírba? oda varratom a -koporsóvánkosomba? – – Miért hányod hát az ilyest szememre? Tudom, nénéd -majd nem tenné azt. Miért is nem keresed őt fel? az majd jobban gondomat -viselné!… - -– Meg akarsz-e ölni anyám? – mondá könnyezve a fiú: – hol és hogyan -keressem fel őt, midőn három év óta hírét sem hallottam. - -– Miért titkolódzol tehát? miért nem mondod el őszintén, hol hagytad őt, -hogyan váltál meg tőle? Úgy-e, nagy nyomorban hagytad? nem volt már -ruhája sem… Úgy-e, rongyos volt mondd, mondd bátran. - -– Ne kivánd oh anyám! sokszor beszéltem már róla, de sohasem igazat. Úgy -szeretlek, úgy imádlak, jó anyám! szíved törnék meg, ha elmondanám, a -mit én láttam, a mint én hagytam őt! Hagyjuk ezt akkorra, midőn -fölgyógyulsz. - -– Az már csak a más világon lesz! Én pedig ezen a világon akarok róla -mindent tudni, – mondá a beteg, és sovány csontkezeit, melyek szinte -zörögtek, mint a halottéi, kinyújtá fia felé: – jer fiam, jer ide, ha -szeretsz; ülj ide mellém, de az ágyamra; én is szeretlek téged, – – nem -zúgolódom többet, csak beszélj róla. Inkább odaadom pénzedet is, melyet -elrejték előled, csak beszélj, beszélj! Aztán hagyj itt engem, – – vidd -el pénzedet is, – – hiszen te szerezted, te is költheted el; – – minek -is volna az már nekem?! jer, jer édes gyermekem, beszéld el, – hogyan, -hol és minő állapotban maradt el tőled? Ott hagytad el történeted -elbeszélését, midőn bizonyos Sérey báró vőn benneteket pártfogása alá; -az isten áldja meg őt érte; – – – ki volt azon Sérey? - -– Nem tudok többet felőle, – felelt a fiú, mialatt fölkelt s a rozzant -szalmaszéket közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet: – nem tudok, -anyám, mert én csak egyszer láttam őt, s másnap már Bécsbe utazott. Mi -lakásán maradánk, Holdburgné és Berger Ottil felügyelete alatt. Hisz -ezeket már említém neked… - -– Igen, – mondá türelmetlenül a beteg: – csak tovább! - -– Heteket, hónapokat tölténk ott, bővelkedve mindazon jókban, melyeket -csak szem és száj kívánhatnak. Én, hogy megtudám lakásodat, József-utcza -42-dik szám alatt, azonnal Ottil és Betti kiséretében siettem -fölkeresésedre. Te már akkor nem valál itt, anyám. - -– Igen, utánatok mentem Alörsre, honnan kétségbeesve tértem ismét ide -vissza, mert már nem találtalak ott többé benneteket. Tovább! - -– Elcsüggedve tértünk mi is vissza Sérey lakába, és szinte fölhagytunk a -reménynyel, hogy téged viszontláthassunk. Betti sokat sírt, és – – – oh -istenem, mégis hamarabb megvigasztalódott s hamarabb feledett, mint én!… - -A fiú szünetet tarta mintegy elgondolkozva, ha vajon folytassa-e vagy -elhallgassa, a mi következik. Anyja unszolására folytatá: - -[Illustration: – Nem tudok többet felőle! – felelt a fiú s a rozzant -szalmaszéket közelebb vonva az ágy mellett foglalt helyet.] - -– Mindennap ünnep volt a háznál. Vidám hölgyek, beszédes, tréfás férfiak -jelentek meg esténkint, hol terített asztalok várták őket. Az ily -estélyeknek mindig Betti volt a királynője. Körüle gyűltek össze azok a -tréfás férfiak, kik annyi bohóságot követének el. – – Egy napon, – mi -még sohasem történt, elhagyá Betti a házat. Nyugtalan kezdék miatta -lenni, de Holdburgné azt mondá, hogy egy barátnőjét ment csak látogatni… -Három nap mulva tért vissza… Oh anyám! alig ismertem rá. Olyan volt, -mint a kit a koporsóba tesznek. Miért is nem tették akkor oda?! most -jobb helyen volna szegény leányod!… Kisírt szemekkel jött felém; -megölelt, reám borult és úgy zokogott!… én is sírtam, mint a gyermek, – -– hiszen akkor még gyerek is voltam, – – annak már három éve! Midőn -fölemelte vállaimról fejét, sírva mondá: – Oh, Lajos, ha valahol -föltalálod majd jó anyánkat, mondd meg neki, hogy leánya többé sohasem -fogja őtet látni! mondd neki, hogy leánya el van veszve, de azt is mondd -neki, hogy ne sirassa meg őt, mert nem méltó reá, hogy érette könnyeit -hullassa!… – Itt újra mélyen zokogott, s én szívemet érzém megtörni. -Pedig akkor még nem tudám fölfogni e szavak értelmét. Oh, oly szomorú -nap volt ez anyám! Betti egész nap szótlan volt. Este eljöttek ismét a -bohó ifjak, tréfáikkal, ötleteikkel, melyek az egész társaságot -megnevetteték, – – csak Betti nem nevetett és én; mert én mindig Bettire -gondoltam és reád anyám!… A következő napokban már derültebb volt ismét -Betti, sőt itt-ott nevetett is, különösen, midőn egy estve felém jött, s -mutatá kezeit, hogy neki milyen szép arany karpereczei vannak, -igazgyöngyből, nyakláncza és gyönyörű habos selyem ruhája… S valóban, az -első pillanatra majd megvakultam, – úgy nézett, ki mint egy herczegnő; – -– szemvakító brillánt tű a mellén s ragyogó gyűrűk az ujjain, melyeken -még sohasem volt gyűrű, kivéve azon egyet, mit te hajadból fontál neki -gyermekkorában, s melyet egész azon napig hordott az ujján… – Mi történt -veled Betti? – kérdém ámulattal: – hogyan juthattál te ezen -drágaságokhoz, miknek súlya alatt szinte meghajolsz!!… Betti nevetett s -röviden azt válaszolá, hogy minek kérdem én azt tőle? nem elég-e az, -hogy van?! s nem örülök-e, hogy végre már kivergődünk a szegénység -porából, melyben hat évig hevertünk. S ekkor biztatott, hogy ne -csüggedjek, mert ő rólam is, rólad is fog gondoskodni… Azon napon nagy -estély volt. Az asztalnál két férfi közé ült Betti. Az egyik mintegy -negyven éves lehetett, hanem a másik nagyon fiatal volt, – – az, kit -multkor említék már neked, hogy kocsinkon hoztuk el Pestre, s ki meghitt -házibarát volt Holdburgnénál. Betti nagyon sokat beszélt vele, ámbár az -idősb férfival is csevegett, s a süteményeket mindig annak a tányéráról -ette el. A vacsora nagy pezsgőzéssel végződék, s a pezsgőzés után, éjfél -lehetett, midőn meglehetős mámorosan haza széledtek a vendégek. – – Ez -így folyt szép darab ideig, tán hónapokon keresztül. Bettit sohasem -láttam többé szomorúnak. Soha többé, s ez engem nagyon csüggesztett. -Minden nevetése szívembe szúrt… Hogyis lehet nevetkérezni akkor, midőn -apánk és anyánk sorscsapások alatt görnyed!!… S Betti feledni látszék -mindkettőt. Téged minél ritkábban hozott elő!… Csak egyszer említett -még, egy reggel, midőn azt mondá, hogy megjelentél előtte álmában, s -megfeddéd őt; – – nem szomorúan és gyöngéden, mint anya eltévedt -gyermekét, hanem mint itélő isten az elesett angyalokat. Ekkor újra rám -borult s újra hullatá érted könnyeit és zokogva mondá: – Oh Lajos! minő -éj volt ez, és minő álmok!! Nem bírom tovább! ha még egy ily álmom -leend, nem fogok fölébredhetni belőle! Menj Lajos, hagyj egy időre -magamat s menj, keresd föl anyánkat, – – én adok pénzt neked, melylyel -elutazhatol Alörsre; – – hátha ott van, – – hátha sikerül föltalálnod! -Vigasztald meg őt! vigasztald nevemben is. Aztán jőjj ismét vissza, hogy -akkor én is veled mehessek hozzá… – Másnap, utiköltséggel ellátva, -búcsut vevék Bettitől, ki, mintha tegnap misem történt volna köztünk, -vidáman sétált föl s alá azon férfi karján, kitől (miként megtudám) a -brazeletteket s azt a sok drágaságot kapá. Dél felé már útban valék, s -másnap Alörsön. Oh, mint dobogott szívem, midőn a régi ismerős házak -előtt elhaladtam – egyedül! Házunk felé irányzám lépteimet, azaz azon -ház felé, mely hajdan a miénk volt!… Becsületes jó apám boltczimere -helyett – kocsmaczégér lógott a falról, s a hajdani bolt felett e -fölirat állott: «bor és sermérés a kék macskához!» – Tehát a kék macska -még folyvást játszotta szerepét!… – Befordultam a házba. Minő érzelmek -voltak azok anyám, melyek szívemet szaggatták, midőn keresztülmentem a -szobákon! Minden talpalatnyi földön megállapodám, hogy visszaálmodjam -magamat a multba, – azon multba, mely mint egy tündérmese vonult el -lelkem előtt… – Itt volt az én ágyam, emitt Bettié, s amott a másik -szobában, hol egy piszkos csavargó, bortól elázva, félholtan feküdte -végig a padlót, – – ott: azon szent helyen volt anyám a te ágyad!… Oh, -nagyon jól emlékszem reá! fölötte volt egy Krisztuskép, s akkor, – – -akkor, – – valami haramia volt oda helyébe függesztve… Leültem egy -asztalhoz, – bort hozattam magamnak. Abban a házban még sohasem ittam -bort, csak akkor először. Oh milyen jó volt, midőn az első mámort -érzém!… midőn feledni kezdém, hogy hol vagyok!… midőn leittam magamat, s -elkezdének előttem tánczolni azok a profánus képek a falakon! midőn -megelevenedni látszott előttem az a csavargó, ki félholtan feküdt a -padlón!… Elkiáltám magamat! neved lebbent el ajkamon, oh anyám! S te nem -valál ott. Ismeretlen alakok közelítének hozzám, kik kidobással -fenyegettek… Ellentálltam, mintha jogom volt volna még azon házhoz, -melyben világra hoztál. Őrült lehettem, mert az emberek egy része -mulatni látszék össze-vissza beszélt szavaim fölött és ez engem -bosszanta. Üveget kaptam föl, s azt egy szemtelen suhancz fejéhez -hajítám. A vér elönté arczát s a másik pillanatban kivetettek az -utczára. Szégyen, bosszuság s valami irtózatos keserű fájdalmak közt -vergődtem egy utczai kúthoz s lemosám arczomról a meleg vért. Másnap -híre futott a botránynak s elhagyám a várost, hogy visszatérjek ismét -Bettihez. Késő este volt, midőn megérkezém. A sorsüldözések -kifárasztának, s eredménytelen utam, valamint holmi magyarázhatlan -sejtelmek, igen levertté tőnek. Sérey lakásán most is, mint három nappal -ezelőtt, hogy onnan távozám, társaságot találtam. Hol van Betti? kérdém -Holdburgnét, ki egy ringó támlásszékben ült, melyet támlájánál fogva egy -férfi hintázott. A férfiak összenéztek, Holdburgné pedig könnyen -elpirult, és zavartnak látszék. – – – Betti kisasszony nincs többé itt, -– mondá végre egy férfi, kivel már előbb is gyakran találkozám. – Nincs -többé itt? tehát hol van? – kérdém megütközve. – Hja, elutazott, – lőn a -válasz. – S hová? – Hogy hová, azt nem tudhatjuk, elég, hogy elutazott, -Ottil kisasszony védelme alatt! – – Jó helyen lesz, ne is aggódjék ön -miatta. – – Elsötétült szemeim előtt egyszerre minden tárgy. Fejem -szédült és szívem úgy el volt szorulva. Tehát ezt is el kelle vesztenem. -Nem volt elég apám, anyám s – – most még nővéremet is megfosztja tőlem a -sors! Most már akár ő utána induljak!… de merre? merre keressem? Oh minő -gonosz játékot űz velem végzetem! Irtózatosan fájt azon tudat, hogy -eltávolításom egy időre a háztól kiszámított vala. Nem akarom anyám, -hosszasan elbeszélni kifakadásimat, sem azon szavakat, melyekkel illetém -a hitvány, czudar népet, kiket egykor mint jóltevőimet imádtam. Fél óra -mulva már kívül valék a házon, a nélkül, hogy tudtam volna, hová, merre -leszek indulandó. Melyik részében fogom az ismeretlen nagy városnak -eltölteni az éjszakát… Rosszul világított, néptelen utczákon bolyongtam -keresztül, míg egy félreeső kávéház előtt vitt el utam, honnan zaj, -lárma s hangos fölkaczagások üték meg fülemet. – Még van egy kis pénzem, -– gondolám, – itt tán átvirraszthatom én is az éjt, legalább födél alatt -leszek, s betértem. Épen egy rongyos férfit vezetett ki azon ajtón a -pinczér, melyen beléptem. A fél homály miatt nem vehetém ki arczát, de -meg aztán nem is érdekelt akkor senki és semmi. A ben puncsozó társaság -igen lármás és jókedvű volt, s holmi gúnyszavakat kiabált a kiutasított -férfi után. Én sohasem láttam ezen embert, és saját bajaimmal is eléggé -el voltam foglalva, de mégis úgy szántam őt. Szinte kedvem volt volna -utána menni, s az éjt együtt csavarogni át vele. Mikor magunk -szerencsétlenek vagyunk, mások szerencsétlensége iránt is fogékonyabbak -vagyunk. Egy szögletben foglaltam helyet, s hogy a helypénzt -megfizessem, kávét rendelék magamnak s a mellett szépen megviradtam, a -nélkül hogy az említett jókedvű társaságot fogyni láttam volna, sőt -reggelig szüntelen szaporodék. Mikor megvirradt, nyakamba vettem ismét a -várost, és szerte kalandoztam az utczákon, csak egyetlen ismerős -lénynyel sem találkozhatva. Estve ismét fölkeresém azt a kávéházat, mely -egy pohár kávé áráért szállást ad a szegény legénynek. Pár nap mulva, -már ismerősek voltak előttem az arczok, melyekkel a kávéházakban -találkozám, sőt némelyek már szóba is eredtek velem. Nincs könnyebb, -mint az ily korhelyekkel kötni ismeretséget. Megtudták, hogy még ujoncz -vagyok Pesten, hogy sem kenyerem, sem biztos állásom. Hogyan -csudálkoztak rajtam; pedig nekik sem volt sem kenyerök, sem biztos -állásuk, hanem azért úgy éltek, mint a herczegek, ha történetesen a -herczegeknél is divatban van kávéházakban virradni meg. Egy napon, szép -tavaszi délután volt, pár korhely czimbora társaságában a városerdőbe -sétáltunk ki, közönséget és hölgyeket bámulni. Minden úri fogaton -megakadt szemünk, a melyben szép hölgyet pillantánk meg. Egy fényes, -kétlovas fogat vágtatott el mellettünk; mintha delejes hatás vonta volna -szemeinket feléje, oda tekinték. Egy férfival szemközt ülve, Ottilt és -Bettit pillantám meg. Fölkiálték: Betti! Betti! – kiáltozám, s mint a -roham, utána eredtem a tovavágtató kocsinak… Még hallám Betti -sikoltását, s láttam, miként födé el kezeivel arczát s dől vissza -ülésébe. A kocsi e perczben sebesebben rohant, s én, kimerülve a futás -és őrült kiabálásokban, összerogytam. Az emberek csodálkozva -csoportultak össze körültem, s midőn föleszméltem, magam is alig tudtam -visszaemlékezni rá, hogy mi történt velem. A kocsi már akkor eltünt -szemeim elől… Leverém ruháimról a port, és szomorúan megindultam azon -utcza felé, merre a fogatot láttam eltünni. Mennyit adtam volna -életemből, ha még egyszer találkozhattam volna vele! Egy óra mulva, -sikertelen bolyongásaim után, ezen utczába vetődtem. A negyvenkettedik -szám előtt vitt el utam. Szívem fön dobogott, midőn eszembe jutott, hogy -te anyám, laktál egykor ebben a házban. Valami magyarázhatlan érzet oly -ellenállhatlanul vont azon pillanatban ismét e ház felé. Elhatározám -belépni, s a kapustól még egyszer tudakozódni utánad, hova s mikor -hagytad el e lakásodat. Szerencsés gondolat volt, mert annak -köszönhetem, hogy téged föltalálhattalak. – – – A kapus mindjárt -megismert, s már messziről mondá, miszerint azon asszonyság, kit multkor -kerestem, pár nap óta visszajött s ismét elfoglalá régi szállását… Oh -anyám, ki tudná elmondani azon érzelmeket, melyek e hírre támadtak -bennem… Azon nap óta három év folyt le, s e három év óta egyszer sem -hagyálak el. Megosztom veled szenvedésidet, együtt tűrök és nélkülözök -veled, a nélkül, hogy csak egy sóhajomat is hallád, melyből tán panaszt -vagy zúgolódást vehettél volna észre! S te mégis örökké elégületlen vagy -velem… Leányodat óhajtod vissza, én meg mehetek, a merre jónak látom; – -pedig leányod örökre el van rád nézve veszve… én – – oh anyám, szívem -vérét ontanám ki egyetlen boldog órádért!… - -Az ifjú fölkelt e szavaknál, arczát törlé meg azon könyektől, mik az -elbeszélés alatt fakadtak szemeiben. - -Odament anyjához, s kezét ajkaihoz emelé. Az oly hideg volt, mint a -márvány, mintha az elbeszélés folyamában megfagyott volna. - -– Anyám, mi lelt? mi történt veled? – kiáltá halálra ijedve a fiú. – -Szent Isten! elájult!… Ennek én vagyok oka! oh, miért is hallgattam rá, -s miért mondék el neki mindent, mit neki nem lett volna szabad tudnia -soha? Most még boldogtalanabb fog lenni. Igen, hisz egyetlen örömétől -vált meg, – – azon reményétől, hogy valaha leányát láthassa. Oh istenem; -ébredj föl! anyám! térj magadhoz! ébredj föl! fiad térdel előtted! - -E pillanatban fölnyílt a kisded szoba ajtaja, s egy fiatal hölgy lépett -azon be. - -Az ifjú gyorsan fölkelt anyja ágyától, s halántékára nyomva két -tenyerét, a belépő elébe siete. - -– Oh, Róza kisasszony! – kiáltá: – segítsen ön, anyámat életre hozni. -Elájult, vagy tán, – tán meg is halt… - -A fiatal hölgy, kit az ifjú Rózának szólíta, s ki alig lehete több -tizenhét évesnél, – valódi szépségnek volt mondható. Igen gazdag fekete -haja volt, igen piczin piros ajka, s igen szép metszetű fekete szemei. -Egyszerű, házias öltözék volt testén, melynek növése könnyen -vetélkedheték a czédruséval. Lábai mint a szikra oly parányiak valának. -Az ifjú kétségbeejtő kiáltására elhalványult, s ott termett az ágy -előtt. - -– Mi történt? - -– Nem tudom. Anyám, szegény anyám! – hebegé az ifjú, kezeit tördelve. - -– Szent isten! siessen ön orvosért! hamar, hamar! kiáltá a fiatal nő, -mialatt a beteg fejét fölemelé karjába s hanyatló hideg kezeit kezébe -vevé. – Gyorsan, gyorsan orvosért! én addig itt maradok! - -Az ifjú kalapját ragadá s mint eszeveszett elrohant a szobából. Tán el -is felejtette, mikor a kapun kiért, hogy tulajdonkép orvosért kell -mennie. - - - - -XIII. Kézfogó, ara nélkül. - -Ugyanazon időben, napon és órában, valamint ugyanazon házban maradunk -jelen fejezetünk folyamában is, – azon különbséggel, miszerint -földszintről az emeletbe lépünk, hol nem nagy fáradságunkba fog kerülni -felejtenünk a nyomort, melynek föntebb tanui valánk. Lent éhség, nyomor, -– itt fönt bőség és jólét. Ott egy anya, leánya feletti -kétségbe-esésében, a halállal küzd, itt egy más anya, leánya számára -menyasszonykoszorút fon. Ott is köny, itt is köny. Amott a bú, emitt az -öröm sajtolja azokat a szemekbe. Gyönyörű ellentétek, melyekből áll az -élet, s melyek változatossá teszik a világ folyását. - -Első beléptünkkel az emeletbe vidám társaságra bukkanunk. - -Fényesen öltözött hölgyek, betanult mosolylyal ajkaikon, – s fényesen -öltözött uracsok, mesterkélt érzelmekkel szíveikben, föl s le -hullámzanak a teremben, mely ma nagy eseményeknek lesz tanuja. - -A háziúr élemedett, tisztes férfi, iszonyú nagy sasorral s még iszonyúbb -apró szemekkel, milyeket az ember ha lát, önkénytelen tünődnie kell -fölöttök, ha vajon látásra, vagy tán szaglásra vannak teremtve azok. -Szép ősz, tömött bajusza és haja van, mely minden esetre tiszteletre -gerjeszt iránta. Felesége többnyire az oldala mellett van. Valódi -fölkiáltójel, – t. i. a felesége, a mennyiben oly magas és a mellett oly -sovány, hogy ha az ember rátekint, azonnal megéhezik, – t. i. a ki -rátekint. Azt mondják, hajdan szép volt, – s hogy most nem szép, azt -egyenesen az időnek köszönheti, mely sokkal jobb fogakkal van megáldva, -mint az emberek, – daczára, hogy már hat ezer esztendő óta folyvást -koptatja azokat az örökkévalóságon. A háziúr és neje, névszerint Berkey -Bálint úr és Berkey Eufrózina asszonyság, harminczöt év óta élnek már -boldog házaséletet, sőt mondhatjuk – családéletet, miután az ég egy oly -szép lánynyal áldá meg házasságukat, milyennek – sem szépségre, sem -jóságra, hetedhét országban nem volt párja azon időben. - -E szép lánynak lesz ma kézfogója. - -Ki van világítva minden szöge-zúga a háznak. Még a cselédség is jóformán -– kivilágított állapotban van már. - -Hat órakor gyülekezni kezdenek a vendégek Bálint úr körül, ki alig győzi -már megköszönni a sok jó szerencsekivánatot a leendő egybekeléshez. - -– Hja, bizony, sok bajjal jár egy leány kiházasítása! – mondá többek -közt egy őszbecsavarodott úr, ki három hajadon lányával jelent meg az -ünnepélyen. - -– Pedig az isten rendelte; – jegyzé meg a három hajadon édes anyja, ki, -mint mondani szokás, még most is jobban elkelt volna, mint leányai. -Leányai nem szóltak semmit, mintha hallgatásuk által akarnák tudatni -beléegyezésöket ez állításba, miszerint a házasság, isten rendelete, s -egyszersmind tudatni azon szomorú meggyőződésöket is, hogy az emberek -nem szokták mindig teljesíteni az isten rendeletét. - -E pillanatban egy öreg úrral szaporodék a társaság, ki is megjelenésével -hatást látszott előidézni, legalább a vendégek, mint mikor valamely -fontos személy jelenik meg, titkon összetekintének, sőt némelyek elég -bátrak voltak egymás fülébe sugdosni is. Magas, sovány alak volt a -belépő, ősz haja, s barázdás homlokáról itélve, túl lehetett a hatvanon. -Kopott dohányszínű őszi kabát volt testén, mely nyakig vala gombolva, s -inkább lehetett volna gondolni, hogy rókavadászathoz öltözött, mint -kézfogóra. Nadrágja, csizmái, fesledezett selyem nyakkendője, épen nem -mutatának benne gentlemanre. - -Midőn belépett, a háziúr azonnal elébe siete és régi szokás szerint -latin szavakkal köszöntve, kezet szorítának. - -– S hogy érzi magát, domine spectabilis? kérdé a most érkezett, midőn -helyet foglalt a háziúr mellett. - -A háziúr, – arczán némi elégületlenség kifejezésével válaszolá: - -– Bizony bizony, mi az egészséget illeti, nem a legjobban vagyok. Ezek -az átkozott ujságok folyvást bolondítanak hirdetményeikkel. Minden -számban jelenti magát egy-egy új csudaorvos, és mi legkülönösebb, mindig -oly betegségek ellen találnak föl szereket, mikben én szenvedek. Most -két hete olvastam, hogy «Nincs több fogfájás!» – Kapom magamat, azonnal -megszerzem drága pénzért a hirdetett gyógyszert, s ím tegnap már az -utolsó fogamat kellett kihuzatnom. Most már hiszem, hogy nem lesz többé -fogfájás! Multkor szintén olvasám a májbetegségek elleni hathatós -csalhatlan gyógyszert, mely a hirdetmény szerint új találmány. -Megszerzém magamnak, s élek is vele, hanem biz az én májam cseppet sem -tágít. Pedig szenvedhetlen betegség. Az ember tele van képzelődéssel -általa. Multkor is a boromat meg akartam inni, a pohárban egy szőlőmagot -pillanték meg, s az én fejemből ki nem lehetett verni, hogy az nem egér. -Ezt a máj okozza. Tegnap a gyomrom megkordult, s én azonnal erősen -fejembe vettem, hogy az nem gyomorkorgás volt, hanem valóságos -békakuruttyolás. Ezt mind a májbetegség szüli. Nem tudna valami -orvosságot spectabilis a májbetegség ellen? - -A kérdezett összeránczolá homlokát, s tudós basszushangon válaszolá: - -– De igen, – úgymond; – Lipcsében jelent meg egy könyv, mely -megbecsülhetlen találmányokkal bővelkedik a még nagyon kiskorú orvosi -tudomány terén. Egy példányát bírom én is e könyvnek, s ha jól emlékszem -rá, szól a májbetegségekről is. - -– Ajánl gyógyszert ellene? - -– Minden esetre, még pedig csalhatatlant. - -– Próbált gyógyszer? – kérdé Bálint úr, s apró szemei kitágultak a nagy -kiváncsiságtól. - -– Még ez egyet nem próbálám meg, hanem azért teljes hitemet helyezem -belé, miután minden eddig megpróbált szerét csalhatlannak találám. -Legyen holnap szerencsém spectabilis, majd kisérletet teszünk a -májbetegség ellen. - -A háziúr megköszönvén, tovább kérdezősködék: - -– Hát kedves háznépe, spectabilis? - -– Oh, otthon minden jó rendben van, – felelt amaz. – Ide nem számítva, -hogy mult hónapban nagy csapás ért. - -– Hogyan?! - -– Megdöglött a szegény tánczoló pókom, mondá elszomorodva az öreg úr. – -Hanem kaptam helyette gazdag kárpótlást. Béla öcsém megszerezte számomra -azt a híres sakkozó majmot, mely Bécsben oly nagy hatást csinált. - -– Sakkozó majmot?! – kiálták egyszerre a hölgyek. – Oh, beh szeretnék -egy olyant látni! – S igazán sakkoz? - -– Nincs az a sakkista, ki megverje őt, – mondá komolyan az öreg, kiről -olvasóim is gondolhatták már, hogy az senki egyéb, mint Zsedőfi András -úr, a különcz és nőgyűlölő. - -– Oh beh szeretnék én azzal a tudós majommal egy partiet sakkozni! – -mondá egy negyvenes asszonyság, ki, minthogy igen szép párizsi legyezője -volt művészi amorettekkel, szüntelen legyezé magát, daczára, hogy a -teremben egy csepp meleg sem volt; – tudom, hogy én meggyőzném! - -– Asszonyokkal nem szokott játszani, – mondá a különcz. - -– Oh, minő goromba! - -– A majom, vagy én? melyiket értette kegyed? - -– Én csak egyszerűen a majmot értettem, – felelt oly arczczal és hangon -a sértett nő, mely minden esetre kétértelműséget fejezett ki, s aztán, -tovább legyezve magát, szomszédjához fordult. - -Szerencsére új vendég érkezék, kinek megjelenése a folyamatban lévő -tárgyakról elvoná a figyelmet s végét szakítá. Az új vendég fiatal dandy -volt, öltözve mint egy divatkép, és szép, mint egy Adonis. A -legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a -társaság előtt, – annyi ügyességgel, hogy a sarkán egy felet fordulva, a -társaság minden tagja mintegy egyszerre lőn általa üdvözölve. - -Minden hölgy rajta feledé szemét. S minden hölgynek mondott valami -kellemest, – sőt az öreg urak gyöngéit is látszék ismerni, mert pár -megjegyzésével egyenként megnevetteté őket. Az öreg urak pedig igen -szeretik a készet megnevetni. - -E fiatal dandyról ismertetésül vagy fölvilágításul, csak kettőt mondunk -olvasóinknak. Először: – ő a jelen ünnep hőse, azaz a házikisasszony -jegyese; s másodszor, hogy a jegyes Zsedőfi Béla! - -[Illustration: A legmesterkéltebb könnyüséggel, fesztelenséggel hajtá -meg magát a társaság előtt.] - -A társaság bennünket legközelebb érdeklő tagjait már láttuk, egynek -hiányával. Azon egy nélkül pedig nem történhetik meg a kézfogó. S ez, a -mátka, – névszerint Berky Róza kisasszony, Bálint úr egyetlen lánya. - -Róza kisasszony azon időben kapós leány volt Pesten! A poéták verseket -írtak hozzá a divatlapokban; arszlánok éji zenéket csináltak ablaka -alatt, s a farsangi bálokra már októberben le volt foglalva az első -franczia négyestől kezdve az utolsó csárdásig. S mindezen kitüntetések -mellett is nem volt Pesten az a férfi, ki szerelmével dicsekedhetett -volna. Apja kedélyes, jó magyar úr volt, nyolczezer forint évi -jövedelemmel, mely összeg által leánya ha nem is elsőrangú, de minden -esetre jelentékeny partienak tartaték a férjhezmenendők névsorozatában. -Apja régi jó tabuláris ügyvéd volt, mely foglalatosságot nem annyira -érdek, mint inkább szenvedélyből folytatá (nem irigylendő szenvedély). -Egész juris prudentiája abból állt, hogy a feleket valami bámulatos -módon rendesen ki tudta egyeztetni. S ez neki nagyon tetszett. Midőn -jurátus korában czensurázott, akkor is arról volt emlékezetes, miszerint -az irásbeli vizsgálaton elébe tett próbaperfolyamatban annyira megunta -az al- és fölperesseli czivódást, hogy mind az alperest, mind a -fölperest – kibékítette. A czensorok elnevették rá magok, s megadták -neki a diplomát. (Az ilyen ügyvéd nem ártalmas.) Azóta, minden évben -három patvaristát s két jurátust tartott az oldala mellett, azon -megjegyzéssel, hogy a patvaristáit frátereknek hívta, a jurátusokat -pedig miczéknek. A patvaristáknak, elcsapatás büntetése alatt meg volt -tiltva, – verset írni, gitározni s özvegy asszonyokhoz járni. S még -ehhez járult (a mi nagyon eredeti), miszerint sohasem fogadott előbb -patvaristát, míg be nem bizonyítá, hogy fütyölni tud. S mindez azért, -mert a patvaristái jártak fölváltva le borért a pinczébe, melynek -lépcsőjéig rendesen el szokta kisérni az ügyvéd úr, s midőn a patvarista -leért a sötétbe, azonnal el kellett kezdenie rettenetesen fütyölni; mert -ha egyszer nem fütyölt, akkor az ügyvéd úr aztán tudta már, hogy most – -iszik a patvarista. – A jurátusai azon kiváltságban részesültek, -miszerint meg volt nekik engedve, hogy a csizmáikat mással -tisztogattassák, s néha-néha – de csak tanuk előtt, – szót is válthatnak -Róza kisasszonynyal, – ki azonban nem sokat hallgatott rájok. - -Róza nagyon kedves egyéniség volt, s bálványa a családnak; de még a -patvariának és juratériának is. - -A sors úgy akarta, hogy Zsedőfi Béla, – ki különcz nagybátyja vagyonát -volt öröklendő, belészeressen. Hanem a sors nem akarta úgy, hogy a lány -viszont belészeressen Béla úrfiba, – daczára, hogy Béla volt olyan szép -férfinak, mint a szép Róza lánynak. De ez már a természet titkaihoz -tartozik. Többnyire oly nőkbe vagyunk szerelmesek, kik bennünket nem -szeretnek, s oly nők szeretnek viszont, kikkel mi nem -rokonszenvezhetünk. Innen támad a sok boldogtalan szerelem, – mely -boldogtalan szerelem ha örökre elenyésznék a földről, a költők még -hamarább halnának el éhen, mint eddig. Róza kisasszony azon időtől -kezdve, mióta Béla a házhoz járt, föltünőleg megváltozott, melankolikus -és szótlan lett. Bizonyosan a szerelem bántja őt, – gondolták az emberek -s hagyták őt melankolizálni. - -Apja nagyon örült e jelenségnek, mert semmisem lett volna előtte -kedvesebb, mintha Zsedőfi András úr unokaöcscsével léphetett volna -leánya házasságra. Daczára, hogy sok furcsa hír szállongott Béla -úrfiról, de az, az öreg úr előtt nem tett semmit. Majd kiforrja magát: -gondolá, s még a legjobb férj válik belőle. S nagyon örvendett neki, -midőn egyszer azon hírt hallja, hogy Béla már csakugyan kiforrta magát; -azaz, mintha ollóval vágták volna ketté előbbi életfolyamát, megszünt -játszani, éjjelezni, miniszterek asztalánál ebédelni, herczegnőknek -udvarolni, spanyol bikaviadalokon győzedelmeskedni, Balzacról, Hugó -Viktorról beszélni, minden hónapban háromszor párbajt vívni, sat. S -mindezt azért, hogy Róza kisasszony kezét elnyerhesse. - -Zsedőfi András, a gazdag nagybátya és engesztelhetlen nőgyűlölő, sokáig -nem akart hallani sem unokaöcscse házasságáról. Csupán oly egyéniség, -mint Béla, hajthatá meg az öreg különcz makacsságát, ki beszélő -papagályokat, sakkozó majmot, ördöngös könyveket, kártyázó -uszkárkutyákat, s az ég tudná, miféle csudaállatokat szerzett az -öregnek, mely meglepetések sohasem téveszték el hatásukat. - -Róza atyja, a tabuláris ügyvéd úr, kinek egyik legfőbb hibája volt a -hypochondria, igen meghitt lábon állt a gazdag különczczel, ki titkos és -csodálatos mesterségeivel nem egyszer segített annak képzelt bajain, s -ez a különcznek nagyon hízelgő volt, hogy legalább találkozott már egy -okos ember, ki az ő elvei és tanainak hitelt adott. Tán ennek lehet -tulajdonítani is, hogy az öreg végre kiengesztelődött leendő örökösének -házasodási eszméjével. - -Míg a házasság fölötti alkuk tartának, Róza kisasszony szemlátomást -elvonulóbb lett minden társaságtól. Néha órákig el volt zárkózva -szobájába, s még anyját sem bocsátá magához, kit pedig nagyon szeretett. - -– Hagyni kell őt! – mondá az ügyvéd úr; – minden lánynak vannak -szeszélyei. Majd megváltozik, ha asszony lesz. Csak a kézfogót kell -siettetni. - -A kézfogó ideje csakugyan el is érkezék. - -Vőlegény és násznagyok már készen álltak a szükséges szertartásokhoz, -midőn az örömanya lélekszakadva fut be férjéhez, s annak valamit súg -fülébe. - -Az ügyvéd elsápadt a hallott szavakra, elhagyá székét s nejével távozék -a vendégek közől. - -A társaság már türelmetlenkedni kezde. - -– Hol késik Róza kisasszony? kérdé Béla, ki mint kinek egyszerre -sejtelmei támadnak, igen nyugtalannak látszék. - -– Tán öltözik, – mondák többen a hölgyek közül. - -– De ily soká! hiszen már nyolczadfél! - -– Hja, nem minden nap kézfogó. - -– Én is úgy tettem, mikor a kézfogóm volt. - -– Hadd türelmetlenkedjék a vőlegény! – mondá egy asszonyság, – annál -édesebb lesz a kézfogás. - -Eltelt ismét fél óra. Az ügyvéd úr szakácsnője már panaszkodék künn a -konyhán, hogy minden étele elromlik, pedig ő nem akarná ennyi vendég -előtt elrontani hitelét. - -A társaság már csakugyan türelmetlen volt, Béla tűhegyen állt, az -asszonyságok sugdostak, a leányok ásítottak, az öreg urak egymás fülébe -morogtak. - -– Megfoghatlan e késedelem! - -– Valami bajnak kellett történni. - -– Tán elájult a kisasszony. - -– Én háromszor ájultam el, midőn kézfogóm volt, – mondá azon asszonyság, -ki mindig legyezte magát. - -– Én bizony el nem ájulnék! – szólt egy piros arczú lány, ki már -megérettnek látszott a férjhezmenésre. - -– Bizonyosan nagyon befűzték, azért lett baja, jegyzé meg egy igen kövér -asszonyság. - -– Miért is nem megy már ki a divatból az az átkozott fűző?! – szólt egy -iszonyú sovány hölgy, ki sohasem szorult fűzőre. - -– Tán a czipőivel van baja; bizonyosan nem húzhatja föl! – jegyzé meg -ismét a legyezős hölgy, mialatt szép szabású lábait nagy ügyességgel -kezdé hintázni, hogy a mellette ülő férfinak megakadhattak rajta szemei. - -E suttogva történt megjegyzések még soká tartának, s az idő rohanva -haladt. Már elmult nyolcz óra. - -Zsedőfi András ekkor fölkelt, s azt mondá, hogy maga megy megtekinteni e -késedelem okát. Elment, s nem is jött többet vissza. - -Tíz percz mulva a kiadó násznagy kerekedett fel, s az is kiment a -teremből, hogy hírt hozhasson a társaságnak. - -Kiment, s az sem jött többet vissza. - -Végre a vőlegényre került a sor, s az is távozott, hogy majd meglátja ő, -majd megtudja ő, mi történhetett. Béla kiment, s nagy megütközésére a -melléktermekben a legborzasztóbb zavarban találá a háznépet. Alig hitt -füleinek, midőn e szavakat hallá: – Róza eltűnt a háztól; elveszett!!! - -– Róza kisasszony?! – mondá elsápadva a vőlegény. - -– Seholsem találjuk! Oh istenem, mi történhetett vele?… - -– S mi lehet oka e hirtelen elveszésének? kérdé mindig -kétségbeesettebben a jegyes. - -– Nem tudhatjuk, – felelt az apa, mialatt fáradtan a levertségtől, egy -székre veté magát s tenyerével elfödte arczát. – Végem van! Ha ennek -híre megy, – – – oh, ez botrány! - -– Oh, ez botrány! – viszhangzá sírástól elfojtott hangon a leendett -örömanya. - -A vén különcz e közben, ki szinte tanuja volt e jelenetnek, megunván a -sok jajgatást, hidegen, vette kalapját, unokaöcscsének intve, hogy -kövesse őt. Valamit mormogott is a foga közt, mit azonban nem lehete -érteni, – bizonyosan mentegetőzött, hogy ő nem tehet róla, és hogy -ennyire meg ennyire sajnálja e véletlen esetet, de ezáltal a viszony -egyszer mindenkorra felbontatik. Aztán meghajtá magát, s unokaöcscsével, -ki sárgább volt a viasznál, a termet elhagyá. A vén különcz arczán némi -diadalérzetet lehetett volna leolvasni, mintha mondta volna: ilyen -botrányt csak asszonyok képesek elkövetni. - -Midőn a lépcsőzeten lehaladt, útja épen azon kis szobácska ajtaja előtt -vitte el, melynek ablaka az udvarra szolgált, s melyben mintegy pár -órával előbb a Goldbach-fiút hagytuk, anyjával és azon fiatal hölgygyel, -kit Lajos az első pillanatban mindjárt Róza kisasszonynak szólíta. - -A kis ablakon keresztül erős sírás üté meg fülét. Kiváncsisága megállítá -őt, s a rosszul függönyzött ablakon betekinte. - -Roskadozott ágy körül, egy csoportban, férfi és női alakokat pillanta -meg. Egy ismeretlen fiatal ember térdelt az ágy előtt, egyik kezével -arczát födve el, a másikkal pedig az ágyban fekvő nő lecsüngő karját -vonva szívéhez. Mellette koros férfi állt, kezét a fekvő nő halántékán -tartva; a férfi mellett pedig egy szintén az ágynál térdeplő hölgyben – -Rózát ismerte fel. - -– Nézd, nézd öcsém, – monda Bélához fordulva: – mátkád ott imádkozik a -mellett a fiatal ember mellett. - -Béla oda tekinte, s megingott lába alatt a föld. – Megismerte Goldbach -Lajost. S ez tán nagyobb hatással volt reá, mint azon furcsa fölfedezés, -miszerint jegyesét, a legkényesebb pillanatban, egy fiatal ember mellett -találja térdepelni, sírni, vagy imádkozni. - -– Szép történet! – mondá gúnyosan a különcz – nem ismered azon fiatal -embert? Lám, lám, hogy keresték a mátkát mindenfelé, pedig a házban van, -s ők azt hitték már, hogy elszökött a háztól. Oh, oh!… - -Béla nem bírt válaszolni meglepetésében. Eszébe jutott Betti, a -szerencsétlen Goldbachné, és az ő terve szerint kijátszott Lajos. - -– Valóban mulatságos jelenet! – mondá tovább a különcz. – Kedvem volna e -csinos gruppirungot viaszba önteni a muzeumom számára. Többet érne a -sakkozó majomnál. - -Béla lábai le voltak gyökerezve, különben tán elrohant volna e borzasztó -helyről. - -E pillanatban fuldokló hangok törtek keresztül az ablakon, melyek -tökéletesen érthetők valának. A különcznek kedve jött kissé késni és -hallgatózni. Hallá, midőn a fiú zokogva mondá: - -– Oh anyám, ébredj, ébredj! térj magadhoz! - -S hallá, midőn az orvos az ágytól elfordulva mondá: - -– Már nem ébred fel többé. Meghalt. - -E szavak még a vén czinikusra is valami rendítő hatással voltak, s -magába mormogá: – meghalt! azon fiatal ember anyját veszté el. Szomorú -hely ez! jer Béla, menjünk! mulatságosabb ennél a tánczoló pók, meg a -sakkozó majom. Jer, jer! - -Béla mozdulatlanul és halálsápadtan állt meg egy helyen; vállával a -falhoz támaszkodék, s arczáról valami hideg veríték gyöngyözött alá. - -Ezalatt újra hangzék a kisded szobából: - -– Szegény anyám! egyetlen örömem, életem, minden gondolatom te! miért -kelle téged elveszítenem?! oh, leányod, leányod vitt a másvilágra! - -Béla az ájuláshoz volt közel. Minden pillanatban eszméletének -elvesztésétől félt. Oly kínos furdalását érzé a lelkiismeretnek. - -A szobában épen kalapja után nyult már az orvos, midőn Lajostól kérdezé: - -– Én még most láttam önt először fiatal ember; anyja nagyon sokat -szenvedhetett – szívrepedésben halt meg. Mondja csak ön, hogyan hívták -édes anyját? - -A kérdezett fölemelé könytől ázott arczát, s tört hangon válaszolá: - -– Goldbachné. - -Hanem erre a szóra meg aztán már a különczczel fordult egyet a világ. – -Goldbachné, az ő egykori neje, – itt e helyen és – meghalva!… Egyszerre -húsz év emlékezete merült fel lelkében. Eszébe jutott hajdani szerelme e -nőhöz, s azon nap, melyen neje megcsalta s elhagyta őt, mely esemény őt -nőgyűlölővé, különczczé, mondhatjuk, félőrültté tette. Eszébe jutott -azon nap, melyen őt ismét feltalálta, elfogatta, beperelte és -bebörtönözteté. S most azon nő, itt, e nyomorult fészekben, annyi évek -óta kiállt szenvedései után – meghalva! Örüljön-e most már a Nemesis e -világos játékának? vagy megszánja őt s mint keresztyénhez illik, -bemenjen hozzá, hogy megbocsásson és megáldja őt halottas ágyán?… Bah! -mondá magában szünet mulva, midőn már kiokoskodta magát a czinikus: – -azzal már nem lesz rajta segítve! Meghalt, punktum! menjünk haza! holnap -majd küldök pénzt a temetésre. El kell hiszen őt tisztességesen -takaríttatni, mert végre is akármint okoskodom, egykor nevemet viselte; -– úgy van, – szinte egy évig Zsedőfinének hívta a világ. Meghalt, – -menjünk haza, öcsém! – mondá, és sarkán megfordult a kapu felé. - -Hanem az «öcsém» nem igen bírt oly könnyen megperdülni a sarkán; – úgy -tántorgott a fal mellett, mintha most mindjárt ő következnék abba a -halottas ágyba beléfeküdni. - -– Hát neked mi bajod? – kérdé oly hangon a különcz, mint ki már el is -feledé a szomorú jelenetet, melynek tanuja volt. – Na bizony, – kár -falba verni a fejedet azért, hogy szép mátkádat nem az illető helyen, -hanem itt találtad. Azt mondja Shakespeare: «Asszony, mint a többi -asszony!» Mondj le öcsém a házasságról. - -A kapun kiértek, s a nélkül, hogy Béla, kinek szüntelen fülébe csengtek -e vérét fagyasztó szavak: «Leányod vitt a más világra» – válaszolt -volna, tovább mentek. - -Ezalatt a kisded halottas szobában elcsendesült minden. Az orvos -eltávozott. Lajos oda borult az ágyhoz; nem tudott többé sem sírni, sem -beszélni. Mellette állt Róza, összetett kezekkel, melyeket még a halott -feletti imádkozása közben feledett úgy. Lajos e pillanatban nem látta -már őt. Rajta nagy éj feküdt. Pedig csak fel kellett volna tekintenie, – -– mellette már a korány volt: a szép s gyöngéd keblű Róza. Sejthette-e -akkor az ifjú, hogy e korány az, mely élete fölött elűzendi egykor azt a -sötét, kínos éjszakát?!… - -Róza, szünet mulva, némán, minden bucsúvét nélkül, de könnyes arczczal -elhagyá a szomorú helyet. Oly nesztelen távozott, mintha csak szellem -költözött volna onnan el. - - - - -XIV. Syrén. - -Alig van város Európában, melyet nehezebben lehetne jellemezni mint -Pestet. - -Pest főváros, Pest nagy város, Pest kis város, Pest virágzik, Pest -hanyatlik és még isten tudná, mi mindenféle különböző véleményt lehetne -és lehet is felőle adni. - -Az áll, hogy Pest főváros, az is áll, hogy nagy város, – ha t. i. Kőrös, -Kecskeméthez hasonlítjuk, az is áll, hogy kis város, ha t. i. Páris és -Londonnal hozzuk párhuzamba, az is áll, hogy virágzik, ha kereskedését -tekintjük; de az is áll, hogy hanyatlik, ha régi élénkségét vesszük, -melynek elveszítésével, veszíte fővárosias színezetéből is. - -Pest nagy város. Vannak palotái, színházai, muzeuma, lorettei, -úrhölgyei, delnői, grisettei, bankárai, proletáriusai, s lakják: -németek, francziák, olaszok, görögök, zsidók, örmények, sőt -helylyel-közzel – még magyarok is. És Pest mégis kis város is. A hír itt -is oly sebesen szárnyra kel, mint egyéb apró városkában; ha p. o. a -Váczi-utczában valaki megbotlik, az Úri-utczában már az a híre, hogy -azon valaki elesett, a Bálvány-utczában pedig azt beszélik, hogy azon -valaki a lábát törte ki, sőt a Nádor-utczában már tudni akarják, hogy -azon valakit a fiáker gázolta le, míg végre a Kerepesi-úton már olyanok -is találkoznak, kik látták, midőn azon fiákert már be is vitte a -városhajdú. S így, nem csodálkozhatunk, ha a fentebbi szakaszunkban -elbeszélt menyekzői fiaskója Zsedőfi Bélának, más napra már bejárta a -fél várost. Még pedig terjedt és növekedett útjában, hasonlólag azon -hógomolyhoz, melyet egy gyermek ökölnyi nagyságban megindít, s mire a -harmadik utczába ér vele, az egykor ökölnyi nagyságú hógomoly akkorává -nő, hogy tizenkét gyermek sem bírja odább mozdítani. - -Zsedőfi Béla jegyese, nem jelent meg az eljegyzésen. Ez volt a hír első -kiinduló pontja, mely végre annyira nőtte magát, miszerint bizonyos -kávénénikék körében ekkép fejeztetett be: Zsedőfi Béla menyasszonya egy -rongyos fiatal emberrel megszökött, a gondos és előrelátó menyasszony -nem mulasztván el apja pénzes ládájának jól fenekére nézni, hogy valahol -Amerika őserdőiben (hova költözendők), gondtalan, idylli életet -biztosítsanak magoknak. - -Hogy azonban e világrázó hírből mennyi igaz, – olvasóink legjobban -tudhatják. Még egy lény volt azon időben Pesten, ki szintén -leghatározottabban tudta, mennyiben áll a dolog. Ezen egy lénynyel -szükséges megismerkednünk. - -Ugyanazon időben, melyben föntebbi szakaszunk játszék, a Hatvani-utcza -egyik díszesebb épületének legszebb lakosztályát egy magányos fiatal -hölgy bírta. Termei a legdúsabb úrhölgyek palotáinak mintájára valának -bútorozva, szőnyegezve, diszítve. Nem hiányzott bennök semmi, a mit a -kényelem és elegánczia igényeinek a művészet föltalált. Nem hiányzott -semmi, csak a boldogság, – az, a miről a költők azt szokták tartani, -hogy a szalmakunyhóban is föltalálható. A fiatal hölgy évek óta bírta e -lakot, s közönségesen csak e néven ismerték őt az emberek: «syrén». Igen -megtisztelő név oly nőnek, kinek egyetlen kincse csak a szépség. S -valóban, egy-egy szebb hölgyet, azon években nem igen mutathatott volna -föl Pest. Csak azon hölgyek nem irigyelhették őt, kiknek nem minden -ambicziójok az, hogy csupán csak szépnek tartassanak. E syrén, a szó -teljes értelmében mesés életet élt. Termeiben csak két lénynek volt -bejárata. Az egyik bizonyos gazdag mágnás, – fején szürkülő hajakkal, s -vállain 40–50 évvel. A rosz világ azt akarta tudni, hogy a mágnás nőül -akarja venni a syrént, miről azonban a mágnás szót sem tudott, a syrén -pedig nem is álmodott. P. gróf, a boldog halandó, a syrén körül gyűjté -össze kincseit, és szerződésileg nem kivánt tőle egyebet, csakhogy oly -halandóval ne jőjjön semmiféle érintkezésbe, kit a társadalom ősi -szabályai nem szoknyába öltöztetének föl. Tehát a férfiak ki voltak -zárva a syrén bűbájos köréből. Ez egyetlen pont vala csak kikötve, és a -syrén azt sem tartá meg. Mint a paradicsomi Évának, úgy ennek is akadt -kígyója, mely őt ékes beszédekkel, csodás igéretekkel rábírta venni az -alma leszakasztására. E kígyó, egy – már elvirágzó félben lévő nő vala, -ki a syrén körül titoknok, tanácsnok és pénztáros-szerepet vitt. – -Sokszor nem kell a férfiaktól annyira féltenünk hölgyeinket, mint a -nőktől. - -P. gróf csak igen későn jött nyomára, hogy a szerződés megszegetett. S -ez, nagyon természetes, ha meggondoljuk, miszerint valamely nő, midőn -hűtlen lesz férjéhez, az egész város örege, ifja régen suttog és beszél -már az esetről, míg a férj rendesen a legutolsó, ki a dologról értesül. - -P. gróf eleve főbe akarta magát lőni. Hanem ezt csakhamar nevetségesnek -találta, és sokkal czélszerűbbnek vélte, egyszerűen fölhagyni a -viszonynyal. Föl is hagyott. S a syrén jövedelemforrása kiapadott. - -Fél év alatt nagyon érezhető hiányok kezdtek mutatkozni a fényes -háztartásban. Eleinte váltók mentek szét a maeczenás P. gróf nevére, -azonban a váltóknak lejárván a hitele, – ékszerek, gyöngyök, karpereczek -vándoroltak oly helyekre, honnan többé sohasem valának visszatérendők. A -háztartás azonban, külsőleg épen nem csökkent: legalább a mindig -közeledő pénzzavart nem igen lehete még észre venni. Fogat, páholyok és -párisi öltözékek még mindig megvalának. A pénztárnokné asszonyság, kit -fölebb említénk, kifogyhatatlan volt leleményességeiben, hogy a syrént -megmentse bukásától. A titoknoknő, – ki egyszersmind pénztárnoknő is -vala, a pénztár kiürülésével hivatalosan jelenté, miszerint baj van, s -egyúttal – mint tanácsnoknő, – ajánlá a P. gróffali kibékülést. Különben -elviszi az ördög a gazdaságot. - -A syrén gondolkozék, ha vajon cselekedjék-e szíve hajlama ellen. - -A tanácsnoknő röviden rámondá, hogy – minden esetre cselekedjék, mert -különben megbukik. - -A syrén gondolkozék, s nem határozott. Rá, kevés idő mulva, a szép -üveglemezes hintó kirobogott a kapun, a nélkül, hogy a syrén és -titoknoknője benne ültek volna, s a nélkül, hogy a hintó vissza is -hajtatott volna többé a házhoz. Ismét kevés idő mulva a páholyok -fölmondattak, a párisi öltözékeket pedig egyszerűbb és olcsóbb pesti -szabók készítményei válták föl. P. gróf hajthatlanúl és makacsúl viselte -magát. - -A syrén azon ponton állt, hogy levelet írjon neki, s ha a levél nem -használ, eltökélé őt személyesen meglátogatni. Irtózatos képeit látta -már ekkor a bekövetkezendő bukásnak. Már épen íróasztalhoz ült, -tisztában lévén gondolataival, midőn a titoknoknő valami örvendetesnek -vélt ujsággal lépett be hozzá. - -– Most már nincs önnek oka tovább késnie! – kezdé a belépő. – Azon -férfi, kiért ön anyagi jólétét föláldozá, megcsalta önt. - -A syrén elhalványult, s kis kezeiből kiesék a toll. - -– Hogyan?! – szóljon ön, mi történt? - -– Oh, én mindezt előre tudtam! – mondá a titoknoknő; – oh, kedves -barátnőm és jóltevőm, ő velem is így tőn! engem is így csalt meg: – és -csak azért nem mondom, hogy boldogtalanná is tett, mert ez által önt -tette boldoggá. - -– Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott. - -– Most már bátran és haladéktalanúl írjon ön P. grófnak, ki, miként én -értesülve vagyok, még most is hajlandó önnek megbocsátani. - -– Csak róla, csak róla beszéljen ön, – vágott közbe a syrén. Mi történt -vele? - -– Ah, boldog isten! Hamvay báró ehhez képest valódi angyal volt! – -sóhajta a titoknoknő – de még a Zenei grófok sem bolondították ennyire a -nőket. Ez a leggonoszabb férfi, kit valaha ismertem. - -– A dologra! – toppanta lábával a syrén. Mi történt vele? - -A titoknoknő azonban nem hogy válaszolt volna, hanem folytatá -jeremiádjait: - -– De én megboszulom mind magamat, mind önt. Nekem is szerelmet vallott s -hűséget esküdött, épen úgy, mint önnek és még igen sok másnak. Ha ő -nincs, bizonyosan nőül vett volna Hamvay báró, ki egykor térden állva -kérte kezemet. Ah, rám csakugyan jobb sors is várt volna. Olyan nevelés, -olyan nevelés, melyben én részesültem!… - -– Az istenért, de hát beszéljen már róla egyszer! - -[Illustration: – Tovább, tovább! sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s -fölállott.] - -– Róla, róla! – Oh, jobban szeretnék hallgatni. De mindegy! legalább ön -határozni fog majd. Tehát, – tegnap tartá kézfogóját Béla. - -A hölgy elsápadt e szavakra s nem tudott rögtön szólni reá. - -A titoknoknő, látva a hatást, haladéktalanul folytatá: - -– Vigasztalódjék ön, – úgymond, – mert ön már meg van boszúlva… A -kézfogó, a legeredetibb módon elmaradt. - -– Elmaradt? - -– Egyszerű az egész. Az ara nem jelent meg az eljegyzésen. Hahaha! Ugyan -nevessen ön is! - -– Tehát mi okból? - -– Mert a jegyes mást szeretett. - -– Tudja ön, kit? - -– Nevét valóban nem tudom, csak arról értesíttetém kémeink fürkészései -nyomán, miszerint az egy igen szegény ördög; folyamodványok és szerelmes -levelek írásából tartá fenn mind maga, mind anyjának életét, ki azonban -tegnap, azaz épen az napon halt meg, midőn Béla és a hölgy között az -eljegyzésnek kellett volna megtörténnie. Mondják, hogy a szíve repedt -meg. - -– Az anyának? - -– Igen. Megtudta fiától, hogy leánya, kit számos évek óta nem látott -már, igen kényes életpályát választa magának. – Bah! ezek az anyák olyan -érzékenyek. Pedig ki tudja, nem jobb dolga volt-e leányának, mint neki -ott a szalmaágyon!? – tevé utána a titoknoknő. - -A syrén ez utolsó szavakat már nem hallá; mintha minden élet egyszerre -elszállt volna belőle, oly sápadtan és megtörve hanyatlott vissza -székébe, valami rendkívüli, előttünk még nem okadatolt fájdalom sújtotta -őt le. - -A titoknoknő nem igen látszék meglepetve e hatáson, mint ki az ily -ájulásféléket már megszokta. A szoba tulsó végén egy szekrény állt, -szépen oda sietett s azt felnyitotta, mi közben mondá: - -– Teremtő isten, nem tudok mit csinálni a gyomrommal, olyan éhes vagyok! -Nagyon kiváncsi vagyok, ha vajon maradt-e tegnapról, egy kis hideg -borjú. Volt idő, midőn hideg fáczánmellekkel és baraczk- meg reine -claude-kompótokkal hallgattatám el gyomromat. Ah, ezek a szép idők, – -oda – oda vannak! Lejárt a muscat lunel, dry madeirák, sergeantok és -moit chandonok kora!… Ugyan kérem, Betti kisasszony, térjen ön magához, -– tevé utána, a syrén felé fordulva, mialatt szájába, kés és villa -használata nélkül egy darab hideg borjuczombot dugott be; – tudja -kegyed, hogy kifogyott minden otkolonunk, – mivel hozzam önt eszméletre? -Az ájulások csak jól megválasztott helyen és időben tesznek hatást. Itt -nem látja önt senki. Térjen magához s írjon egy szép levelet a grófnak, -vagy ha rest kegyed írni, majd elmegyek én ahhoz a fiatal emberhez, ki -szerelmes levelek írásából él s ki elcsábította Béla jegyesét, majd meg -fogja az ön helyett írni. - -E szavak közben elfogyott a hideg borjúczomb, a titoknoknő betette ismét -a szekrényt, s leült, magában mormogván: – meg volt a reggeli, s tán -egyúttal az ebéd is. Kétségbe kell esnem! hideg borjuczomb reggelire és -ebédre, nekem, ki ludmáj-pástétomon nevelkedtem fel s a Zenei grófok -saját páholyomba jöttek udvarlásomra. Ah! szép kilátás! S boldog isten, -ön Betti, oly könnyen segíthetne mindezen. Csak egy tollvonás, aztán egy -édes mosoly, s végre egy fogadás, hogy felejteni fogja Bélát, – s vissza -lesz állítva a régi jó idő; – nem fogunk többé bársony pamlagon ülve -hideg borjuczombot enni. Apropos, ezt a bársony pamlagot, mint önnek -tanácsosa, igen tanácsosnak tartanám eladni. Valóban, a legnagyobb -satyra, éhes gyomorral bársony pamlagon nyujtózni. - -A titoknoknő még sok haszontalant összefecsegett, mikből a syrén alig -hallott valamit, mert szemeit csak e pillanatban emelte fel; nagyon -sokat kellett szenvednie, mert oly bágyadt, megtört és halavány volt, s -egész lényében úgy remegett. Első sóhaja is ez volt: – óh anyám! -szegény, boldogtalan anyám! – S aztán fejét bágyadtan a nőhöz fordítva, -kérdé: – Nem tudja ön azon fiatal ember nevét? - -– Valóban nem. - -– De lakását? - -– Azt igen. - -– Vezessen engem oda, – – kérem önt, Ottil. - -– Ott ma temetés van. - -– Arra akarok menni! temetésre Ottil, temetésre! - -– Ön nem hogy gyógyulna, de naponként betegebb lesz. Minő gondolat -temetésre akarni menni. Minek mennénk más temetésére, midőn az a más, -bizonyosan nem fog eljönni a miénkre. Ne beszéljünk halottakról. - -– Nem, nem; én minden áron ott leszek! Titkos, magyarázhatlan érzeteim -vannak. Eszembe jutott anyám és szegény boldogtalan öcsém, kit önök -szakasztottak el tőlem! - -– Keressen szórakozást. Irjon a grófnak, s lesz ismét kincs, üveges -hintó, paszomántos inasok, muscat lunell, pástétom és minden, minden, a -mivel egykor bírt ön és a miket most nélkülözünk. Irjon a grófnak. - -A syrén nem figyelt e csacskaságokra; szép fejét kezére hajtá, és -szomorúan elgondolkozott. - -A titoknoknő vállat voníta, s magában mondá: – nem lesz belőle semmi! -hiába minden ékesszólásom! hát ha még megmondanám neki, hogy a kinek -temetésére akar menni, az saját édes anyja! nem akarom, hogy utána -ugorjék a sírba, mert akkor aztán vége lesz a P. gróffali viszonynak. - -– – – Tán mondanom sem kell, olvasóim bizonyosan tudhatják már, kik e -nők. Az egyik Goldbach Betti, s a másik Ottil, az egykori tőkepénzes -leánya. Ha e fejezet folyamában, ruházatuk vagy arczuk után írtam volna -őket le, aligha rájok ismertünk volna. Ottil végig megtartá jellemét. -Mindig a multak után sóhajtott. Az elvesztett jólét, elvesztett -kényelem, elvesztett szerelemről énekelt s ezek visszaállításáról -álmodozott. Saját kellemeiben azonban nem bízván többé, kénytelen volt -egy másikhoz folyamodni, kinek firmája alatt ő is valósíthatja némileg -álmait. S erre legczélszerűbbnek találá Bettit, kit a jó ég oly csoda -szépséggel ajándékozott meg, hogy az ó- és ujkor minden classikus -szobrásza és festészének mintául szolgálhatott volna, Diánának úgy mint -Vénusnak. Oh, a ki látta Bettit egykor az érdemes Waldmann Sámuel úr -házánál, olcsó karton ruhája és durva bőrtopánkáival, – s látta most, -junói termetén gazdag selyemruháiban, – valóban álomnak kelle hinnie ez -óriási átváltozást. - -Ottil, ki midőn Betti Pestre került, már régen járta a nagyvilág -iskoláját, – daczára, hogy még sem a Kaméliás hölgyet nem olvasta akkor, -sem a Demi-mondot nem látta, igen használható példányt tudott alakítani -a fiatal lányból, kinek isten minden adománya csak szépségében állott. -Még kedvesét, Zsedőfi Bélát is feláldozta érte. Arról pedig kellőleg -gondoskodott, hogy ne találkozzék Lajos öcscsével, kinek hollétét s -anyja állapotát egyedűl ő tudta csak. Gondolta, hogy Lajos, e daczos -fiú, ki két élet terheit hordozza és bírja meg fiatal vállain, könnyen -ketté vághatná a syrén virágos pályáját. - -S most, ki mondja ismét, hogy Pest nem nagy város? Pestnek vannak -syrénei, lorettei, grisettei, úrhölgyei, lovagjai, don Juanjai, báró de -Manxai és mindenféle csodabogarai, melyek körülhemzsegik utczáit, -palotáit, templomait. - -– – – Míg a két hölgy közti párbeszédnek fentebb tanui valánk, azalatt -Berkey ügyvéd házában események folytak le. - -A jelenetet, midőn a jegyváltásról elkésett Róza atyjával találkozék; -elhallgatjuk. Apai kitörések, anyai kétségbeesések és cselédsuttogások -bőségben voltak. Itt csak az eredményt adjuk. - -A vén különcz ugyanis, másnap, tőle kitelhető gyöngédséggel írt levélben -tudatá az ügyvéddel, az unokaöcscse és Róza kisasszony közti viszony -felbomlását. Az utóiratba, mint illik, azt is odaragasztá, miszerint; – -nincs toll, a mi leírni volna képes az ő borzasztó sajnálkozását e nem -remélt esemény felett. – Pedig úgy örült neki, hogy arra már igazán nem -volna toll, a mi azt leírhatná. - -A különcz nem feledkezett meg a boldogult Goldbachnéról sem. - -Ebből már egy kis lelkiismeretet csinált, s háromszáz pengőt küldött -tisztességes eltakaríttatására. - -Eleve, nagyobb biztosság kedveért, azt akarta, hogy a pénzt unokaöcscse -vigye el a halottas házhoz, hanem unokaöcscse erre jónak találta ismét -felvenni a báró de manxi szerepet, s mennyre-földre esküdött, hogy neki -délben G. szeptemvirhez kell mennie, délután pedig N. tábornoknak igérte -meg, hogy vele kilovagol. A pénzt tehát csak cselédnek kelle -kézbesítnie. - -Lajos ott ült anyja ágyánál. Mikor bevitték hozzá a pénzt, – nem tudott -az akkor sem emberről, sem angyalról. Egy vén halottvirrasztó nő volt a -kiterített hulla mellett. Annak tünt legelsőbb is a szemébe a sok bankó; -midőn Lajost figyelmezteté a pénzre, az, – a nélkül, hogy arról -kérdezősködött volna, – egykedvűleg mondá: - -– Menjen ön, csináltasson koporsót diófából. Aztán jó lesz egy egyszerű -szemfedő, csipkékkel, – – vagy ha csipkék nem lesznek rajta, azt sem -bánom. Készíttessen egy sírkövet is, – – egyszerűt, mely ha nem tart is -tovább, – csak addig, míg én élek, – – aztán, – – aztán ugysem törődik -vele senki többet, akárki nyugszik is alatta!… Vésesse rá a sírkőre e -következő szavakat: - -SOKAT SZENVEDETT ÉDES ANYJÁNAK EMLÉKÜL SZENTELI E SÍRKÖVET, FIA, -GOLDBACH LAJOS. - -A halottvirrasztónő fölkelt s távozni akart a vett rendelettel, midőn -Lajos utána kiálta: - -– A mi pénz megmarad, ossza ki a szegényeknek! Nekem vissza ne hozzon -belőle egy fillért se! Ha addig nem volt, míg anyámon segíthettem volna, -– minek volna most már. Fecséreljék el, a kik akarják, – – – igyák meg, -bolonduljanak, vagy vesszenek meg!… S most menjen, – csináltassa meg azt -a koporsót!… - -A koporsó másnapra elkészült. - -Még akkor nem voltak Pest boltkirakataiban kész koporsók, mint jelenleg. - -Czivilizálódunk! - -Ma már ékesnél-ékesebb koporsók tűnnek szemünkbe, ha Pest utczáin -végigmegyünk. Megérjük, miszerint ha a zsibárus-piaczon haladunk el, -utánunk fogják kiáltani: – «Tetszik önnek a legújabb divatú koporsó?» – -avagy «szolgálhatok önnek a legutolsó divat szerinti szemfedővel?» – -épen úgy, mint midőn azt mondják: – «Parancsol uraságod egy elegáns -tavaszi kabátot?» - -Czivilizálódunk! - -Az érdemes asztalos czéh, koporsókban dús pesti boltkirakataiban, -szoktat bennünket a halál szomorú gondolatához! (?) - -– – Másnap véghez ment a temetés. - -A boldogultat oly kevesen kisérték az örök béke helyére, hogy nem nagy -föladatomba kerülne, tetőtől talpig lefestenem a kiséret egyes -személyeit. - -Nem sírt ott senki. Még a szemközt jövő gyerekek is úgy viselték -magukat, mintha nem is temetés, hanem valami nászmenet vonult volna el -mellettük. A koporsó után hajadonfővel lépdelt Lajos. Az sem sírt. Mit -is sírt volna, ha már nem használt könnyeivel semmit!! Még csak gyász -sem volt a kalapján; kabátja is szürke vitorla vászon volt, nadrágja -pedig tarka koczkás. – Hogy is nem készíttetett magának talpig fekete -ruhát e szomorú alkalomra!!… - -– – Isten veled, anyám! Isten veled!… - -Két ember leereszté kötelen a testet abba a hat láb mély sírba, honnan -csak azokat veszik vissza, kik elég szerencsétlenek voltak haláluk után -megmérgeztetés gyanujába jönni, s ez által még az örök nyugalomban is -megzavartatnak. - -– Oh anyám, anyám, legyen teneked nyugodalmasabb ott alant a földben, -mint volt ide fönt a földön!!… Isten veled! Isten veled!… - -– – Ha most valami journalista ujdondász, vagy nekrologíró volnék, -milyen szépen el tudnám mondani a következő frázisokat: – «lement a nap, -följött a hold! amaz végső, emez első sugárait veté az új sírra! Egy -emberrel kevesebb, – egy sírral több! Ő nincs többé!» - -Szerencsére, hogy a boldogult temetése alkalmával nem esett az eső, mert -különben azt is mondhatnám, miszerint: «az ég is megsiratta őt -felhőkönnyeivel!» – – Ha Petőfi élne, most is makacsúl megmaradna azon -állítása mellett, miszerint: «Mi lesz az ég könyéből? – sár!» – Sok igaz -van benne! - - - - -XV. Évek mulva. - -… Felejteni! felejteni! - -Ha az ember mindazokat a szomorú emlékezeteket el tudná egyszerre -felejteni, melyek lelkén égnek! azokat az emlékezeteket, melyek -üldözőivé váltak s nem tud tőlök megszabadulni, követik őt nyomban, -kisérik őt minden talpalatnyi földre, a hova csak lép! – – – -Mindnyájunknak van valami felejteni valónk. Történetünk folyamában is, a -kik szerepeltek, majd mindenik elmondhatá: szeretnék valamit -elfelejteni. - -Zsedőfi Béla szerette volna elfelejteni azon napot, melyen először -Bettivel találkozott. Ottil szerette volna feledni azon órát, melyben -először hitt Zsedőfi Bélának. Az öreg Zsedőfi szerette volna feledni -azon átkos perczet, midőn hajadon korában megpillantá a szép -Goldbachnét, Goldbach szerette volna felejteni kompanistájával az első -aláírást. Egyik sem tudott felejteni. Mindnyájan hordozták magokkal azt -a fájdalmas emlékezetet, mely úgy a lelkökhöz tapadt. - -Berkey ügyvéd úrnak is volt felejteni valója. Nagyon szerette volna, ha -nem csak ő, hanem egész Pest egyszerre elfelejtette volna azon botrányt, -mely leányát épen az eljegyzés napján érte. Csak maga Róza nem sokat -törődött a világgal, mely mint mondani szokták: nyelvére vette őt. -Lajos, – anyja temetése után másnap, fölment az öreg ügyvédhez, hogy a -házbért s egyéb apró adósságokat kifizesse. A folyosón mindjárt Róza -kisasszonynyal találkozott. Mind a kettő szíve megdobbant. - -Lajos, kinek nem volt sok módja társaságokban forgolódhatni, meglehetős -szögletességgel hajtá meg magát a szép hölgy előtt, kit utolsó -találkozása óta föltünőleg halványnak talált. - -– Az ügyvéd úrral óhajtnék beszélni, – mondá elfogódott hangon Lajos. - -– Apám szobájában van, – szóla gyöngéd és csengő hangon a fiatal hölgy, -s oly szomorú szemmel tekinte az ifjú még szomorúbb arczára, melynek -vonásain nagyon élesen valának kifejezve a sors annyi sok csapásai. - -Az öreg ügyvéd íróasztalánál ült, s épen egy pár patvaristát hallgatott -ki, kik azon megbizatással küldettek szét a városba, miszerint -tapogassák ki, vajon mulatja-e még magát a közönség a kézfogói -fiaskóval. - -A belépő Lajos, modoros köszöntése után tárczát vőn elő s mondá: - -– Én Goldbach Lajos vagyok. Anyám tartozását, kit tegnap temettem el, -hozám meg önnek. - -Az ügyvéd nagy szemeket vetett az ifjúra, s mielőtt válaszolt volna, -kiküldé a patvaristákat. Aztán elkezde magában valamit mormogni, de a -miből nincs az a filológ, a ki szavakat magyarázhatott volna ki; végre -mindig pattogóbbá lett a nyelve, s az utolsó szavakat, miszerint – Ön -tette szerencsétlenné leányomat, – és hogy mit keresett önnél leányom? – -oly hangosan mondá el, hogy a falak, a mikről azt szokták mondani, – -nincsenek füleik, – azok is tisztán meghallhatták. - -Az ifjú, elég nyugalmasan hallgatá végig a hozzá intézett beszédet, és -csak midőn az öreg úr beléfáradt, vagy kifogyott a mondókából, válaszolt -reá nyugodt, érczes hangon: - -– Ügyvéd úr! önnek vádja igen méltatlan ellenem! Mily szerepet játszom -én az életben? mily pont vagyok én a társadalomban, vagyon, rang, s egy -részről igény, más részről elismerés nélkül, hogy rólam elmondhassa ön, -miszerint a főváros egyik igen tekintélyes családjának leányát, egy -egyformán művelt és ünnepelt hölgyet – én szerencsétlenné tettem -volna?!… Róza kisasszony, mint égből szállt angyal ereszkedék le anyám -szegény hajlékáig. S anyám, az életben tán egyetlen jóltevőjét, csak -benne tisztelhette. - -– Jóltevőjét? – mondá közbe az öreg, meglepetve az ifjú szavain, kinek -szép tiszta hangja mindinkább reszketőbbé vált. - -– Igen, ügyvéd úr. Hónapok óta majd mindennap meglátogatá anyámat Róza -kisasszony. Sohasem jött üres kézzel, és sohasem távozott anyám áldása -nélkül. Erős hitem, hogy ez áldás meg fog fogamzani rajta. - -Az öreg úr egyet fészkelődött e szavakra, miket annyi érzelemmel, oly -meghatólag monda el az ifjú. - -Lajos folytatá: - -– Róza kisasszony volt, ki anyám halálos ágyánál megjelent; velem együtt -sírt, hideg teteménél együtt térdelt, együtt imádkozott!… Sohasem -felejtem el azt az órát. Boldog mint boldogtalan állapotomban: mindig -előttem fog lebegni azon angyal képe, kit isten akkor vigasztalásomra -küldött!… - -Az ifjú szemei megteltek könyekkel, az öreg úr pedig úgy megmozgott -ülőhelyén, mint kit valami nagyon nyugtalanít; látszott arczából, hogy -fel van benne költve a részvét. Valamint az is látszott arczából, mintha -ezt mondta volna magában: – igen szép az, hogy az isten leányomat -választá vigasztaló angyalul, csakhogy nagyon roszkor küldte őt -vigasztalni! Miért épen a kézfogó napján?! - -Pedig ha tudta volna az öreg, milyen bölcsen rendelte ezt így az isten! - -– S most, – folytatá szünet mulva az ifjú, mialatt ismét tárczájához -nyult, – engedje lefizetnem adósságomat; én még e napon bucsút veszek e -háztól. - -– S hová szándékszik ön? – kérdé székéről fölkelve az öreg, ki egészen -megnyerve érzé magát az ifjú részére. - -– Ahol dolgot és hajlékot adnak. - -– S mi önnek foglalatossága? - -– Semmi, vagy igen csekély. Minthogy szép írásom van, másolgatni -szoktam. Itt van pénze, ügyvéd úr. - -– A manóba, ne siettessen már oly nagyon! – mondá az ügyvéd, s homlokát -és kopaszodó feje tetejét dörzsölgeté, mint ki valami új eszmét érlel, -vagy ki szeretne határozni, de nem bír. – Tegye ön el azt a pénzt, – -tevé utána habozva, mintha el is akarta volna venni, meg nem is. – Tehát -ön egészen egyedül áll a világon? - -– Egyedül. - -– Testvére sincs? - -Lajosnak homlokáig szökött a vére; kissé késett a felelettel, mig végre -határozottan mondá: - -– Nincs. - -– Valóban szánom önt. - -– Oh, engem ne szánjon, – mondá daczczal az ifjú – itt önnek pénze. -Tessék. - -– Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel. Csak beszéljen -önmagáról. Mikor halt meg édes atyja? - -– Azt sem tudom, meghalt-e, vagy még most is él, – felelt Lajos, mialatt -arcza folyvást oly piros volt, mintha kifestették volna, s aztán szünet -mulva tevé utána: – egyébiránt ügyvéd úr, nekünk semmi különös érdekünk -sincs egymáshoz, nagyon lekötelezne, ha családi viszonyaimról nem -kérdezősködnék tovább!… Anyám a világon a legboldogtalanabb nő volt; -apám elveszett, a nélkül, hogy az emberek tudnának róla valamit, – tán -vízbe halt, vagy öngyilkos lett, tán épen fel is akaszthatta magát,… mit -tudom én. Ne erőltessünk ilyen dolgokat! - -[Illustration: – Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel!] - -Az öreg úr ekkor már fel s alá járkált a szobában, hevesen és nagy -léptekkel méregette annak szélét-hosszát. Valami rendkívüli eszmék -forrhattak agyában, – míg végre megszólalt: - -– Fiatal ember! tegye ön vissza pénzét, s mielőtt távoznék, igérje meg, -hogy holnap ismét meglátogat. Megigéri? - -– Nagyon hizelgő rám nézve e meghívás, – de valóban el nem gondolhatom, -mit kereshetnék én tovább az ön házánál? - -– Barátságomat keresheti, s azt meg is fogja találni, – mondá -határozottan az ügyvéd, és csaknem egészen orra alá állt Lajosnak. - -Az ifjú meghajtá magát. - -– Tehát holnap? – mondá az öreg, Lajos kezét megszorítva. - -– Tiszteletére leszek önnek, – felelt amaz. - -Az ifjú eltávozott. - -Az ügyvéd leánya még mindig a folyosón álldogált, s midőn a távozóval -találkoztak szemei, szívök ismét megdobbant. - -Ha tudta volna az öreg, mily bölcsen rendelte ezt így el az isten!… - -– – S most hagyjuk Lajost. Fejezetünk czíme – évek mulva lévén, – majd -csak évek mulva fogunk vele ismét találkozni. - -* - -Ismét előttünk áll a syrén. Nem ama pompás úri lakban találjuk őt -jelenleg. Ott többé hiába keresnők! - -Lajos anyja halála után mintegy pár hóval, valami nevezetes elárverezés -volt hirdetve a hatvani-utczai azon házban, és illetőleg lakosztályban, -mit egykor az irigyelt hölgy, Goldbach Betti birt. Bársony bútorok, álló -aranytükrök, becses ékszerek, de még tán kevésbbé becses női ruhák is, -mind, mind idegen kezekre jutának. - -Pestnek valamelyik külvárosában találkozunk most vele. Olyan egyszerű, -olyan igénytelen szobácskában, mintha csak valamely népszerűtlenített -országgyűlési követ jurátusának szállásába lépnénk. - -Egy díván, egy ágy. - -Az ágyban alszik Betti, a dívánon hű árnyéka, Ottil. Ez utóbbi már -nagyon megfogyott, és csak úgy hébe-hóba sóhajt már vissza a szép -aranjuezi napokra, midőn még főispánok asztalánál ebédelt, s grófhölgyek -páholyából hallgatta a karinthiai kapu-szinház énekesnőit. - -– Holnap, – ne feledje ön édes barátnőm, miszerint szállásért kell -fizetni – kezdi a legprózaibb hangon Ottil, – különben – – – - -– Különben? - -– Bizony különben a szabad ég alatt kereshetünk szállást. Az igaz, ott -aztán nem fog bennünket senki többé szállásbérért gyötörni. Oh, ha én -háziúr lehetnék!! Beh bánom, hogy Hamvay báróhoz nem mentem nőül, két -háza van neki. - -Betti sóhajtott, s a világon a legsentimentálisabb hangon mondá: - -– Oh, van még más hely is, hol nem szükség szállásért fizetni. - -– Ugyan hol? Holnap tüstént oda hordozkodunk. - -– A temetőben. - -– Menjen ön! Ön minden nap unalmasabbá válik. - -– Ezóta már anyám is ott van valahol. - -– Az isten nyugtassa meg őt. - -– Meg apám is! - -– Az isten nyugtassa meg azt is! - -– Meg tán testvérem is. - -– Tehát azt is nyugtassa meg az isten! – mondá oly könnyen Ottil, mintha -csak az elvesztett páholyokról beszélt volna. - -Ha a társadalomnak találkoznék egy oly Linnéje, mint volt a -természetnek, ki az emberek jellemét tudná úgy osztályozni, -meghatározni: melyik emberben minő szív lakik?! Kiben bízzunk, hogy az -bennünket soha meg nem csal? Kitől féljünk és őrizkedjünk, mint -olyantól, kit megrontásunkra teremtett az ég? - -Ha Goldbachné tudta volna, hogy leánya, kinek életet adott, magában -fogja hordani azon mérget, mely őt meg fogja ölni egykor! - -A szerencsétlen anya mindig jobban ragaszkodott leányához, mint ahhoz, -kivel megoszthatá boldogtalanságát, kivel együtt nélkülözött, s ki -egyúttal kenyérkeresője is volt, – – annyira kenyérkeresője, hogy halála -után vánkosa alatt százötven pengőt talált Lajos. Ez összeg bizonyosan -Betti részére volt megtakargatva. S e megtakargatás miatt a -legmindennapibb szükséget nélkülözék. - -Mily megfoghatatlan titka a természetnek, hogy az anyák mindig azon -gyermekeikhez ragaszkodnak legjobban, kik leginkább rájok szorulnak!! - -– – Oly nő életét, minő Betti, nem akarjuk e helyen festeni. Nem czélunk -gyöngéd olvasónőinket ily hölgyek élettitkaiba beavatni. Elég, ha azt -mondjuk róla: – veszni indultál, veszni fogsz!… Hiába is pillantanánk -életébe. Csak oly dolgokat látnánk ott, miktől magunk is -visszaborzadnánk. E hely a legszomorúbb temető. Itt hal el az élet, a -becsület, a nyugalom; – – s itt születik a szenvedély, a gyönyör, a kéj -és a késő bánat!… S ki e helyet lakja, hiába sír, hiába átkozza meg -életét és születése óráját, s hiába tépi ki minden hajaszálát, – – -önmaga volt életének gyilkosa, – s nincs ember a földön, s isten az -égben, ki valaha megbocsásson neki. - -Évek mulva, – – évek mulva! – – – - -Tekintsük meg őt majd évek mulva! - - - - -XVI. Befejezés. - -A regényíró vállain épen oly felelősség terhe fekszik, mint egy -hadvezérén, mint egy felelős szerkesztőén, mint egy számadóén, mint egy -pénztárnokén vagy általában mint bármely hivatalnokén! - -A regényíró tartozik számolni mindazon egyénekről, kiket története -folyamában fölléptetett. - -Jó, rossz, becsületes, vagy becstelen emberek lettek-e légyen azok, a -szerző kötelessége felelni érettök. - -Nincs földön az a hatalom, mely a költő hatalmával felérjen! - -A költő teremt nagy embert, kis embert, bölcset, elmeszegényt, koldust -és nábobot. A költő koronáz, a költő detronizál. A költő itél! itél -pedig a szó teljes értelmében, eleveneket és holtakat. Neki nincs -törvényszéke, és mégis megjelennek előtte a bűnösök és ártatlanok! - -Van-e nagyobb hatalom a költő hatalmánál?!… - -Ki osztogat igazságot lelkiismeretesebben? ki büntet vétket sulyosabban? -s ki kegyelmez nagylelküebben? - -Ki merészli és bírja a sírjaikban elporlott koronás főket föltámasztani? -– a költő. - -Ki jutalmazza az erényt? ki bünteti a bűnt? – a költő. - -Pedig az a költő maga is olyan gyarló ember!! - -Számoljunk a számolandókról! - -Furcsa volna, ha a regényíró is akként számolna hőseiről, mint a boldog -emlékezetű Józsa Gyuri ispánja a rábízott gyapjúról, ki többnyire -«szabad lopásra» szegődött be, s ki a pesti vásárról – szintén többnyire -ilyenféle számadással tért meg gazdájához: – jöttem mentem: száz forint, -– ettem-ittam: száz forint, – összesen – háromszáz forint! - -Tehát számolni fogunk. - -Először is: hova lett Goldbach? - -Továbbá: hova lett kompanistája? - -Hova lett Sérey báró? Hova lett Holdburgné? Hova lett az új Diogenes? -Hova lett Ottil? - -* - -– 18··· év szép tavaszi alkonyán, mintegy négy évvel később a föntebbiek -után, – egy legszebb korában lévő férfi magányosan andalgott a városerdő -és Király-utcza közti fasorban. Sápatag, beesett arcza s fénytelen -szemei, miknek egyikére szemüveg volt csiptetve, feltünőleg -meghazudtolák korát. Öltözéke után itélve, beillett volna bármely -boltkirakatba divatképnek. Nyugtalanul járt és tekingetett egy pont -felé, mint ki valakire már időn túl várakozik. A fasor tulsó oldalán egy -más fiatal ember közeledék. Egészen ellentéte emennek; a fiatal, sugár -férfi gyenge, piros arczát szabályos szakál futja körül, tekintete nyílt -s férfias bátorság jellegét hordja magán. Egyszerű, de választékos -tavaszi öltözék van testén. Midőn közeledtével az innenső soron andalgó -dandyt megpillantá, perczre megállt, s arcza valami váratlan, rendkívüli -meglepetést fejezett ki. - -– Az ördögbe! ha ő volna! – mormogá fogai közül, s megindult a -szemüveges férfi felé. - -Az nem vette őt észre, csak akkor, midőn az ismeretlen, tenyerét -súlyosan vállára téve, mondá: - -– Ezer bocsánatot uram, – – ha nem csalódom… - -A dandy ijedten üté föl fejét e sajátságos köszöntésre s vagy két lépést -meghátrált. - -– Valóban uram, – mondá a megszólított, – én már beutaztam egy pár -barbár tartományt, de még ily barbár köszöntésformát sohasem -tapasztaltam. Parancsol ön? - -– Nem parancsolok, csak kérem, mondja meg, nem csalódom-e? azaz dehogy -csalódom? az ördögbe, hiszen majd minden éjjel önről álmodom… Évek óta -keresem önt. Nemde, Zsedőfi Béla? - -– Az vagyok, – s tovább? - -– Én meg Goldbach Lajos vagyok! – mondá erős hangon az ifjú. - -Zsedőfi arczáról eltünt egy perczre a sápadtság, s oly vörössé lőn, -mintha csak alája pörköltek volna. - -A fiatal ember megszorítá ekkor izmos markával báró de Manx kezét, hogy -ujjai összetapadtak, s fülébe kiálta: - -– Zsedőfi Béla, ön nyomorult, szemtelen! - -– Mi ez?! Uram, tudja meg ön, hogy ezt még egy minister asztalánál sem -mondták nekem. - -– Hitvány! - -– Én, ki az amerikai konsul szivarjából szívtam! - -– Adjon ön számot nővéremről! Ön tette szerencsétlenné, ön tette -földönfutóvá! s ön gyilkolta meg miatta anyámat! - -– Wirklich, zum lachen! Épen úgy játszsza a nemes embert, mint valamely -spanyol grand. Menjen ön, különben lovászomat füttyentem ide, s aztán… - -– Elégtételt nekem! – mondá, képéből kikelve az ifjú: – rögtön követni -fog ön oly biztos helyre, hol lőhetünk. - -– Én csak mágnásokkal szoktam vívni, nem pedig boltossegédekkel. - -Az ifjú, lábával toppanta, s tenyerét oly módon alakítá, melyből nagyon -világosan látszott, hogy arczul-csapásra van elkészítve. - -– Vonakodik ön? - -– Nagyon természetes, – monda de Manx s elkezde valami kopott -kavatinából egy áriát fütyölni. - -Abban a pillanatban arczul volt csapva! - -Az egészben az volt a legeredetibb, hogy báró de Manx nem csapta vissza, -hanem egyszerre körültekintett a fasoron, ha vajon a sétálók közűl nem -látta-e őt meg valaki. Vannak emberek, kik ha tanuk nincsenek jelen, -mindent elszívelnek. - -– Elég volt-e önnek? – kérdé kitüzesedett arcczal az ifjú. - -– Elég, – felelt amaz, kezét a bélyegtől égő arczán simogatva. - -– Tehát kövessen ön. - -– Oh, nem úgy értettem, hogy elég, – mondá csakhamar visszaesve -szerepébe Béla, ki már az arczulcsapások iránt is blazirt vala: – hanem -úgy értettem, hogy többet képen ne merészeljen ütni, mert különben – -lovászommal veretem meg! S most jó estét! - -– Hah, ily szemtelenség! ez hallatlan! – kiáltá Lajos, alig találhatva -föl magát ily nyomorult ellenében. – Uram! ha már önben semmisem költi -föl a becsületérzetet, legalább csak egyet, egyet tegyen meg, és én -elfeledem minden bűnét, gonoszságát! Csak azt mondja meg tehát, hol -találhatom föl nővéremet? - -– Semmiféle tudakozó-intézetnek nem vagyok tagja, – felelt, -lakktopánjáról battist kendőjével verve le a port. - -– De önnek tudnia kell! Az ég irgalmára, vezessen nyomába! - -– Tán valamelyik kórházban van. - -– Kórházban!! – mondá, kezeit összecsapva az ifjú, s hangja oly -fájdalmas rezgésű volt. – Szegény Betti! mivé levél, mivé levél!!… - -– Világ folyása! – mondá hanyagul az arczulcsapott férfi, s indulni -akart. - -– Megálljon ön! – kiálta föleszmélve az ifjú, s ideges karjával galléron -ragadá őt. – Még csak egyik felől ég arczán a bélyeg, a másikra tanuk -előtt sütöm oda. Figyelmeztetem, hogy minden gonoszságának titkába be -vagyok avatva! Csak egy szómba kerül, s ön meg van semmisítve! - -Béla arcza csak azért nem sápadt jobban el, mert már nem lehetett. Hanem -e fenyegető hangra egész lényében inkább megrendült, mint az -arczoncsapásra. Szeretett volna futamodásnak indulni, s ott hagyni a -Lajos által galléránál tartott tavaszi kabátot, mint József Putifárné -kezében köntösét. - -– Jön-e velem? – ordítá fülébe Lajos. - -– Az istenért csak skan–kandalu–lumot ne csináljon, – hebegé de Manx, – -inkább megyek! Hová? hová? - -– Bettihez. - -– Holnap. - -– Tüstént!! Különben csak egy szót kiáltok el és… - -– Kérem! – mondá a poltron, s önkénytelen megindult Lajossal. - -Lajos egy szemközt jövő bérkocsit megállíta s társához fordulva mondá: - -– Nevezze meg ön a kocsisnak az utczát és házszámot. - -– Teréziaváros, Dárda-utcza, Nro 7. - -A bérkocsi elrobogott a két férfival. Alacsony házikó előtt álltak meg, -melynek utczára szóló részét ronda csapszék egészíté ki, az «arany -kashoz.» A folyosón túlhízott nő álldogált, igen visszataszító -arczvonásokkal s a kövérség miatt benőtt szemekkel. Már messziről érzett -rajta a sör szaga, mintegy csalhatlan czégér, mely azt mutatá, miszerint -a föntisztelt kocsmának ez az érdemes kocsmárosnője. Midőn Bélát, ki a -nagy zavar és szorongatások miatt folyvást a földre süté szemeit, a -kövér asszonyság megpillantá, azonnal fölsikoltott. - -– Ah, szent Jeremiás! hát itt van a szép mákvirág!! Mi hozta önt ide -úrfi? – kiálta a nő, növekedő rikácsoló hangon, s előbbre tipegve, -csaknem orra alá állt. - -– Csöndesen, csöndesen, – szólt Béla, föltünő zavarral: – ne csináljon -botrányt lármájával. Bettit akarjuk meglátogatni; itt hozom testvérét. - -Az asszony, mennyire csak lehetett, fölnyitá apró szemeit, s az ifjúra -mereszté azokat, és szünet mulva mondá: - -– Tehát ezen úr Goldbach Lajos volna? Ah, uram teremtőm, alig hihetek -szemeimnek, milyen derék gavallér lett belőle. Ki gondolta volna, mikor -még topánkámmal elszaladt az asztal alatt!?… - -– Csitt, Ottil! – szólt közbe Béla, – csak kompromittál bennünket az ily -dolgok fölhozásával. Vezesse be ezen urat Bettihez. - -– Micsoda?! – pattant föl a nő – kompromittálom? én, ki csak olyan -bölcsőben születtem, mint Zsedőfi Béla! én, kit egykor grófok és bárók -környeztek! azért, hogy most csaplárnő vagyok, s a hajdan elfolyt -pezsgők helyett serrel oltom el a szomjamat!!… Nem oda Buda! még -számadásom van az úrfival! - -– Ottil!… - -– Régen keresem már, – mondá mindig rikácsolóbb hangon a kövér -csaplárnő, – hanem most kezem között van… - -– Az egekre, Ottil, csöndesedjék! – szólt iszonyú szorongások közt Béla. - -– Semmi csöndesedés! Még nem bosszultam meg magamat eléggé; daczára hogy -egy szép szerencséjét sikerült már elrontanom. Emlékszik, midőn ezelőtt -négy évvel, jegyben járt a szép Berky Róza kisasszonynyal? tehát tudja -meg ön, hogy azért nem szerette, sőt azért utálta meg önt a gazdag -jegyes, mert én küldöztem neki névtelen leveleket, mikben nagyon híven -leírtam önnek mákvirágságait. Megírtam neki, hogy Zsedőfi Béla… - -– Ottil! – kiáltá Béla kétségbeesve, s tenyerét a nő szájára tapasztá, -melyet az durván lökött vissza, s folytatá: - -– Megírtam neki, hogy ön Sérey bárónak czinkosa, azon Séreynek, ki a -vármegye börtönéből megszökött, hova mint – Zsellye Bertalan volt -elcsukva. - -E névre megfordult a világ Goldbach Lajossal, s alig tudá szünet mulva e -szavakat hebegni: - -– Asszonyom, mit beszél? Zsellye Bertalan? jól hallok-e? hisz ő apámnak -volt társa a kereskedésben. - -– Igen, igen! ugyanaz – mondá a nő – ő volt, ki ön atyját földönfutóvá s -anyját boldogtalanná tette! - -– Oh istenem! én istenem! – mondá Lajos, két tenyerét homlokára -tapasztva. - -Az asszony, mint egy fúria folytatá: - -– Ez a nyomorult pedig az, ki engem idáig sülyeszte, önnek nővérét pedig -elszakasztá anyjától s ez által megölé, szívét repeszté meg a bú! Oh, én -mindent tudok. - -– Oh, irgalom istene! – kiáltá Lajos, oly megdöbbentő, oly szívhasító -hangon! Béla pedig ott állt, szótlanul, gyáván reszketve, mint egy -elitélt, kinek a kivégeztetés előtt még egyszer fölolvassák elkövetett -gonoszságait. - -Szünet mulva, mintegy föleszmélve fájdalmából, mondá az asszonynak -Lajos: - -– Vezessen ön Bettihez. - -A nő előlment a fölhívásra, Lajos utána tántorgott, Béla pedig használva -az alkalmat, szökni akart, de az ifjú egy tekintetével visszaparancsolá -őt. Mindhárman beléptek a szobába, mely e rozzant házzal ha arányba -vesszük, meglehetősen volt butorozva. Kórágyon feküdt egy elvirágzott -hölgy. Ingadozó árny, az élet és halál között. Csak mozdulatából -látszott még, hogy él, különben bizvást befektethették volna a -koporsóba. Lajos visszatántorodott ez alaktól; nem ismeré meg benne -testvérét. Kezeit összecsapá, midőn a csaplárnő rámutatott, mondván: - -– Ez itt Betti. - -Lajos oda lépett az ágyhoz, kezét megfogá, s oly reszketeg hangon -mondta: - -– Betti! édes vérem! boldogtalan leány, mivé levél?!… - -Az ifjú szemei megteltek könyekkel, s elfordítá arczát. - -A lány föltekinte rá. Azok a hajdan ragyogó szemek, miknek egy -pillantása elaltatá az észt, – megtörve, kihamvadva valának. - -– Ismersz-e Betti? – kérdé az ifjú – ismersz-e? - -A lány nem felelt; kezét ott hagyá Lajos kezében s arczával befelé -fordult a falnak. - -– Jóságos ég! mi baja e lánynak? – kérdé Lajos az asszonytól. - -– Sorvadásban van – felelt az – szép halála fog lenni: úgy hervad el, -mint a virág; elfogy mint a hold az égen! - -– S régen szenved? - -– Oh, régen! De már nem viszi soká; én már gondoskodtam halotti -köntöséről is. Úgy hiszem, mire megvirrad, szüksége leend rá! – mondá a -nő, mialatt szemeiből egy pár nehéz könyet törült ki, s aztán ismét -nekihevülve, tevé utána, mialatt öklével fenyegetőzött; – hanem ennek a -gazembernek ne engedje szárazon elvinni! Sok embert tett már -szerencsétlenné. - -Béla, kire e szavakkal czélozva volt, közel vala az összeroskadáshoz. Az -ifjú egy szétzúzó tekintetet vetett rá s aztán valami lélekrendítő -hangon fülébe ordítá: - -– Hitvány eb!! térdelj le tüstént ágya előtt! – mondá és súlyos kezével, -nyakánál fogva lenyomta őt, hogy az térdre bukott. Imádkozzál és csókold -meg azt a földet, melyet egykor lábaival érinte! - -Béla, mindenkép igyekezett visszakapni a súlyegyent, vagy legalább -elvesztett lelkiéberségét, s ezért szabadulhatásáért egy utolsó -kisérletet tőn: - -– Uram, – mondá – ez jogtalan s lovagiatlan eljárás. Inkább elfogadom a -párbajt – – bocsásson ön! - -– Czudar! most már én nem vívok veled! – kiálta Lajos, s azzal, izmos -karjával nyakszirten ragadva őt, egy lódítással kilöké az ajtón. - -A szomszéd kocsmaszobában, honnan a borozók zaja és trivialis énekeik -egész a haldokló szobájáig behallottak, nagyon kényelmesen megláthatták -a botrányos jelenetet, s mint illik, egyet nevettek és egyet ittak reá. -Béla, mint a villám, a bérkocsiba veté magát s eltünt. - -Lajos hideg verítéket törölt le homlokáról; a csaplárnő pedig leült egy -szalmaszékre s ott sírt és elmélkedék azon multról, melyről azt -mondhatja: – istenem be fényes volt!… - -Lajos odatérdelt az ágyhoz. Szép arczát, mely a fájdalomtól e perczben -oly halvány, oly sápadt volt, a beteg tenyerébe hajtá, megcsókolá, -könyeivel áztatá… úgy zokogott. - -– Oh, ha megmenthetném életedet! édes vérem, elpusztult reményem te! - -A lány arcza folyvást a fal felé volt fordítva, csak keze volt az ifjú -karjai közt, de azt sem mozdítá többet. - -– Élsz-e még? tekints reám, édes angyalom! ismerj meg, – – jer hadd -öleljelek szívemhez, – – hadd csókoljalak meg!… ah, minő hideg a -homlokod!… - -A csapszékben vigadók pohárcsengései elhatának a szomorú helyre. - -A csaplárnő fölkelt székéről, kiveresedett szemeit megtörlé, s lassú -léptekkel eltipegett a kocsma felé, honnan a vigadókat egy szavával -kiseperte az utczára, s midőn az ajtót belül bezárta, magában dünyögé: – -itt bizony nem mulattok a pénzetekért! halott van a háznál! - -Egy óra mulva Lajos megtört szívvel, ingadozó léptekkel távozott el -nővére meghidegült tetemétől. - -* - -Ha Lajost hazáig követjük, roppant ellentétét fogjuk látni az előbbi -jelenetnek. Olvasóim emlékeznek még azon külvárosi házra, melyben egykor -az öreg tabuláris ügyvéd, Berkey lakott. Most is ott lakott még a jó -öreg úr, csakhogy utolsó látogatásunk óta négy év folyt le, s a háznak -jelenleg egészen más színezete van. A patvaristák és jurátusok szélnek -eresztettek, az ügyvéd megfogadván, hogy miatta akár egymást egyék meg a -peres felek, de ő többet még csak kibékíteni sem fog egy czivakodó -lelket sem. Helyette régi kedvencz könyveit olvasgatja, s reggeltől -estig mély karszékében ül, hol időnkint egy aranyfürtű lányka, mintegy -három éves gyermek, játszadozik. Ennek aztán órákig elmesélget az arany -halról, a bujdosó király-kisasszonyról, mikre a gyermek apró tenyereit -csapkodja össze, s olyan jóízűen kaczag, midőn az öreg úr a vasorrú -bábát tentával lefesti előtte. Milyen furcsa lehetett az! s a kis bohó -lányka elbámulná őt napestig. Távolabb az ablaknál, fiatal nő ül, -rajzol, hímez vagy olvas. Festési szépség. Csak olykor szól belé a -gyermek játékába, midőn az nagy jókedvvel nekimegy az öreg úr ősz -szakálának, és azt ugyancsak megczibálja. - -– Betti, bizony kitéped az öregpapa szakálát. Leszállsz onnan mindjárt! - -Pedig az öreg úr, tán akkor sem szólna, ha szálanként kihuzogatná, – -annyira bálványozza e kisded angyalt. - -E pillanatban lép a szobába Goldbach Lajos. Szomorú, dúlt arczczal. Még -a gyermekre sem mosolyodik el, ki leugorva öregapja térdeiről, elébe fut -és gyermekies örömmel fölsikolt: - -– Papa! papa! - -Lajos gyöngéden félretolja a gyermeket magától, s a fiatal nőhöz -közeledik. - -– Róza, – mondja szomorúan s ellágyult hangon – testvérem meghalt. - -A fiatal nő fölkelt, kezeit a szomorú férfi vállaira teszi, s oly -arczczal válaszolt, melyen élesen ki volt fejezve a hatás, mit e szavak -oda előidéztek. - -– Meghalt? Sokat szenvedett-e? szegény hölgy! Szólj férjem, hogyan -találtad föl? s hogyan halt meg? inségben?… - -– Iszonyú inségben! – felelt szívrázó hangon a férj, – iszonyú inségben, -Róza! - -– Ki halt meg, papa? – kérdé a kis lány hátra téve kezecskéit s egészen -apja térde alá állva – a bujdosó király-kisasszony is meghal ám! meg az -a csúf, csúf vasorrú bába is. - -– Menj kis leányom, menj édes Bettikém most játszani, – mondá gyöngéden -Lajos – apádnak dolga van. - -A lányka elsompolyodék, s félrement az úgynevezett hajas bábujához, -melyet szépen levetkőztetett s azt mondá ott magában: – holnap majd ez -is meg fog halni. - -Lajos ekkor a mellékterembe vezeté a nőt, hol háborítlanul, teljes -őszinteséggel s egész irtózatos valóságában elbeszélé a történteket. A -sors-edzett férfi szavait annyira félben szakasztá egy-egy nehéz -csuklás. Mily szomorú emlékezeteket költhetett lelkében föl ez -elbeszélés! Róza odaborult a férfi vállára, s meleg könyeivel, édes -szavaival, forró csókjaival gyógyítgatá a sebeket, miket férje keblében -ezen emlékezetek szaggattak föl. - -Fölösleges tán kommentálnom is olvasóimnak e családi jelenetet, de -mégsem fog ártani röviden érintenem annak előzményeit. - -Goldbach Lajos, mint azt tudjuk, az öreg Berkey által föl volt híva, -hogy másnap is látogassa meg. Lajos elment az öreghez, ki e komoly, -férfias és tiszta érzelmű ifjú iránt csakhamar annyi rokonszenvet kezde -érezni, miszerint némi munkák teljesítéséért, fölajánlá neki asztalát, s -lakást a házban. Róza szívében ez által azon indulat, melynek eleve még -nem tudott nevet adni, szerelemmé fejlődött. S a fiatal hölgy, kinek -sokkal eltaláltabb nevelése volt, semhogy szüléihez bizalmatlan volt -volna, egy napon, nyiltan, gyermekies őszinteséggel bevallá apja előtt -hajlamát az ifjú iránt. Az öreg okos ember lévén, azt felelte rá hogy: – -isten neki! S ebből aztán lett a legboldogabb házasság, melynek föntebb -láttuk eredményét. - -Az isten az ilyen házasságot tartós boldogsággal szokta megáldani; s -így, ha többet nem találkoznánk is velök, hihetjük, hogy boldogok -maradtak, s tán – miként Lajos és Róza gyermekének, a kis aranyfürtű -Bettinek szokta meséit végezni öregapja: – tán még most is élnek, ha meg -nem haltak!… - -* - -De még számadásunk itt nincs befejezve. - -– – Két nappal utána, midőn Betti halottas ágya előtt álltunk, Pest -megyeháza előtt bámész népcsoportulat ácsorga. A tömeg közül, erős -őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit kisértek be a börtönbe. - -– Tán valami zsivány. - -– Ej, hiszen olyan úriasan van öltözve. - -– Tehát tolvaj, – monda a harmadik, – mert azok frakkban is szoktak -járni. - -– Már csak szeretném tudni nevét. Bizonyosan valami nagy gonosztevő, -mert még a szemét sem süti le a földre. - -A tömeg közül akkor ismét egy más alak bontakozék ki. Sajátságos -egyéniség. Kopott kék frakk volt sovány testén, s lábszárait még -kopottabb s rendkívül kurta nanking nadrág födé; kalapja tán sohasem -volt új, hanem az orra irtózatosan meg volt rezesedve a bornak miatta. -Ez az ember odament a kérdezősködők közé, s egyszerűen azt mondá nekik, -hogy ő ismeri azt a szép madarat. - -[Illustration: A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött -férfit kísértek be a börtönbe.] - -– Ah, Diogenes! Diogenes! – kiálták egyszerre a gyermekek, a mint az -öreget előretolakodni látták. - -– Kell-e lámpás, vén Diogenes? - -– Csitt! mert oda nyomok a fületek mögé ezzel a nádpálczával! – kiálta -az öreg, s hadonászott dühösen a levegőben. - -– Ne lármázzatok rajkók; – szólt közben egy kaputos úr; hadd tudjuk meg -tőle, ki ez a rab? - -– Hát biz az – felelt ekkor Diogenes – ha akarom báró Sérey, ha akarom -Zsellye Bertalan. - -– S mit vétett? - -– Először is, szabadság nélkül elutazott, hosszú szabadságra a nemes -vármegye börtönéből, mint Zsellye Bertalan; aztán pedig mint Sérey báró, -nem elégedett meg azzal, hogy Bécsben csinálják a bankót, kapta magát, ő -is csinált. - -– Ah!… - -– Hanem volt neki egy czinkosa is, az isten verje meg, de az tegnap este -megszökött. Zsedőfi Bélának hívták, kivel nagyon furcsa váltókat -bocsátottak ki. Az a jó asszonyság, ni, ott a lépcsőn áll – folytatá -Diogenes egy kövér nőre mutatva, kiben azonnal ráismerhetünk a -tegnapelőtti csaplárnőre, vagy is Ottilra, – az kerítette őt a vármegye -kezére. Van még egy czinkosuk, egy furfangos asszony, ki azonban még -csak eztán fog majd kézre kerülni. - -– Hát azt hogy hívják? - -– Valami Holdburgné, az is olyan szép madár. Hanem most már isten velünk -atyafiak! megnyugszom a nemes vármegye ügyességében, hogy nem engedi -elutazni őt ismét hosszú szabadságra. Most már nyugodtan meghalok. -Csakhogy ezt a napot megértem. - -– Valami nagy ellensége lehetett ez magának Diogenes. - -– Meghiszem. Az ő koldusa vagyok! – sóhajta az öreg. - -– Hogyan? - -– Ne kérdezzék. Sok esztendővel ezelőtt, kompanistám volt az átkozott, a -«kék macskához» czímzett fűszerkereskedésemben. Azaz, hogy nem is nekem -volt ő, hanem a feleségemnek volt kompanistája. - -– Hát most hova megy ön? kérdék az ácsorgók, midőn indult Diogenes. - -– Megyek inni, – felelt lakonicze, s tovább ment. - -A gyerekek utána futottak, s kiabálták: – Kell-e lámpás, vén Diogenes? - -Az öreg úr egyet-egyet elcsípett közülök, s úgy-úgy a nyakuk közé húzott -gombos végű nádpálczájával, – – míg végre beesteledett, s bevetődött -abba a kávéházba, honnan aztán hajnal felé – ki is vetődött. - -Azon kávéházi jelenetnek, beszélyünk kezdetén tanui valánk. Bolondot -űztek vele, aztán kihajították… Hogy hova ment azon éjjel? hol virradt -meg? melyik kőre hajtá fejét? Nem tudjuk, mert nem látta azóta senki! -Tán felkötötte magát,… vagy tán betévedt valahova a bolondok házába,… -vagy tán az is meglehet, hogy addig őgyelgett és bolyongott a sötét -éjben, míg végre rátalált valahol a – Dunára!!… - - - - -TARTALOM. - - BEÖTHY LÁSZLÓ. Irta: _Mikszáth Kálmán_ V - Bevezetés. Új Diogenes 1 - I. Fűszerkereskedés a «Kék macskához» 14 - II. Családünnep a fűszerárúsnál 24 - III. A szegény Goldbach 47 - IV. A fenyítő törvényszék 68 - V. A halálmadár kosztosai 86 - VI. Paedagogiai kisérletek 100 - VII. Báró de Manx 130 - VIII. A különcz 152 - IX. Maskaráda álarcz nélkül 165 - X. Ottil kisasszony 185 - XI. Egy kis intermezzo 210 - XII. József-utcza No 42. 214 - XIII. Kézfogó ara nélkül 232 - XIV. Syrén 249 - XV. Évek múlva 264 - XVI. Befejezés 273 - - - - -KÉPJEGYZÉK. - -1. Beöthy László arczképe II - -2. Az apa leült s a fiút két térdére ülteté 19 - -3. A jó Goldbach mindent elkövetett a társaság felvidámítására 33 - -4. – Irgalom Istene! – kiálta a nő s két tenyerébe hajtva fejét, -leborult a pamlag vánkosára s gyermekként zokogott 53 - -5. A boldogtalan nő térden állva csúszott birái felé… 79 - -6. Zsuzsánna asszony nem tud felkelni… 86 - -7. – Anyám! édes anyám! – kiáltá szinte magánkívül s a levelet majd -kebléhez, szívéhez, majd égő ajkaihoz emelé… 126 - -8. – Nem találják önök e képet silánynak? – szólt, gyorsan ifjainkhoz -fordulva 134 - -9. – Ad ön ezerötszáz forintot? 162 - -10. Mondtam már, hogy hallgasson el avval a fizetéssel! 268 - -11. – Ne ijedjenek meg önök, – mondá a belépő, jobb és bal kezén a két -Goldbach-gyereket vezetve 180 - -12. Leveté magát a földre, fejét a vánkosra hajtá s kezeit tördelte 206 - -13. – Nem tudok többet felőle! – felelt a fiú s a rozzant szalmaszéket -közelebb vonva, az ágy mellett foglalt helyet 221 - -14. A legmesterkéltebb könnyűséggel, fesztelenséggel hajtá meg magát a -társaság előtt 237 - -15. – Tovább, tovább! – sürgeté türelmetlenül a fiatal hölgy s felállott -254 - -16. A tömeg közül, erős őrizet alatt, egy igen jól öltözött férfit -kisértek be a börtönbe 287 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -VI |periferiájáben |periferiájában - -3 |ifjákoromban |ifjúkoromban - -8 |versében; |versében: - -10 |csípte msg |csípte meg - -8 |móhon |mohón - -27 |azokből |azokból - -28 |porczellán tényért |porczellán tányért - -36 |kícsalni |kicsalni - -64 |addig maid |addig majd - -64 |viselítek |viselitek - -66 |kajlandó a távovásra |hajlandó a távozásra - -67 |S most |– S most - -83 |mintba várta |mintha várta - -84 |Ouid putat |Quid putat - -89 |kítakarították |kitakarították - -90 |nuyujtva ki |nyujtva ki - -95 |jőszívű |jószívű - -96 |Ítt van éjjeli |Itt van éjjeli - -98 |bogy jónak |hogy jónak - -105 |Cendesen |Csendesen - -105 |kiss éingerültebben |kissé ingerültebben - -107 |szobáből |szobából - -109 |fazékből |fazékból - -109 |tégláózvasát az |téglázóvasát az - -111 |mindőn Sámuel |midőn Sámuel - -115 |kézelfoghatóbban |kézzelfoghatóbban - -119 |Vígyázzon |Vigyázzon - -125 |kihajtja |kihajta - -129 |jobbban |jobban - -138 |átugrásánal |átugrásánál - -141 |Tehát tudják |– Tehát tudják - -142 |ismér tőrszúrás |ismét tőrszúrás - -146 |éa hallgattak |és hallgattak - -150 |mancseszterrel, szolgált mit |mancseszterrel szolgált, mit - -152 |hozontos sűrű |bozontos szőrű - -164 |Fáni |– Fáni - -178 |Cak menjen |Csak menjen - -179 |grófokkoz |grófokhoz - -187 |g oteszk |groteszk - -189 |Aztalhoz |Asztalhoz - -191 |igen zép |igen szép - -216 |jová teheted |jóvá teheted - -233 |vannák |vannak - -240 |földról |földről - -242 |kí mindig |ki mindig - -244 |assszonyok |asszonyok - -256 |halgattatám |hallgattatám - -263 |többé! |többé!» - -281 |anyjátől |anyjától - -281 |tánorgott |tántorgott - -292 |fizetéssel! 168 |fizetéssel! 268] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK GOLDBACH & COMP. -FŰSZERKERESKEDÉSE "A KÉK MACSKÁHOZ" *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |