diff options
Diffstat (limited to 'old/68114-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68114-0.txt | 9211 |
1 files changed, 0 insertions, 9211 deletions
diff --git a/old/68114-0.txt b/old/68114-0.txt deleted file mode 100644 index 4ff7d6c..0000000 --- a/old/68114-0.txt +++ /dev/null @@ -1,9211 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Kálozdy Béla (1. kötet), by Zsolt -Beöthy - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Kálozdy Béla (1. kötet) - Regény - -Author: Zsolt Beöthy - -Illustrator: Ödön Kacziány - -Contributor: Kálmán Mikszáth - -Release Date: May 17, 2022 [eBook #68114] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Internet Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÁLOZDY BÉLA (1. -KÖTET) *** - - -MAGYAR REGÉNYIRÓK - -KÉPES KIADÁSA - -Szerkeszti és bevezetésekkel ellátja - -MIKSZÁTH KÁLMÁN - -42. KÖTET - -KÁLOZDY BÉLA - -Irta - -BEÖTHY ZSOLT - -I. - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -[Illustration] - -KÁLOZDY BÉLA - -REGÉNY - -IRTA - -BEÖTHY ZSOLT - -ELSŐ KÖTET - -KACZIÁNY ÖDÖN RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -FRANKLIN-TÁRSULAT - -magyar irod. intézet és könyvnyomda - -1908 - -_Minden jog fentartva._ - -Franklin-Társulat nyomdája. - - - - -BEÖTHY ZSOLT. - -1848. - -Az elbeszélő irodalom az utolsó félszázadban, a hetvenes évek körül -vérszegénységbe esett. Kemény, Eötvös, Jósika már nem éltek, csak az egy -Jókai uralkodott. – Egy csomó író hiszen elkövetett egy-egy regényt, -vagy elbeszélést, de az vagy selejtes volt, vagy utánzás, ha ugyan nem -szenvedett még egyéb betegségekben is. Általában rossz irányban indult -az elbeszélő irodalom. Befútta az útat a külföldről beözönlő sok divatos -salak. - -Pedig az út világos, s mutató táblái mindenütt láthatók, még a -tízparancsolatban is benne van az æstetikai recept. - -Tiszteljed atyádat, hogy hosszú életű légy a földön. (T. i. tiszteld -Kemény Zsigmondot, Jókait, szóval a _magyar elődöket_, mert maradandó -csak úgy lehetsz, ha _nemzeti_ vagy). - -Ne legyenek idegen isteneid. (Ne utánozd Dickenst, se Balzacot és semmi -idegent). - -Ne paráználkodj. (Kerüld a franczia regények frivolitásait). - -Ne ölj. (A rémregények után, a hol tömeges gyilkolások okozzák a hatást, -ne indulj). - -Ne lopj. (Ne plagizálj) stb. - -Ebben az alkalmatos időben lépett ki a nyilvánosság elé egy fiatal diák, -Beöthy Zsolt, apró rajzokkal és novellákkal, melyek a fent jelzett -parancsolatok ellen nem vétettek, azonfölül gondos, gördülékeny nyelven -s egyéni hangon voltak tartva. Már az első akkordok megcsendűlése erős -reményeket fakasztott. - -Beöthy Zsolt (a szlovani Beöthyekből) 1848-ban született Budán, de ő -maga komáromi embernek vallja magát, s tényleg ott töltötte -gyermekkorát, mely arra az időre esik, mikor ez a város a Jókai Mór és a -Tóth Lőrincz dicsőségétől zengett. Talán ez a nyomukban fölvert -arany-por rászállt az ő fogékony lelkére is, nevelve szomját a Hipocrene -forrásai után. De ez csak jámbor föltevés. Ha Budán tölti vala -gyermekségét, akkor is azzá válik, a mivé lett. - -Már első zsöngeiben sem volt «zöld» és most, a hatvan év küszöbén írt -komoly munkáiban sem száraz. Ez a szikár, csupa csont ember kemény -koponya. A korral járó gyengeségektől mentes. Pedig másrészt úgyszólván -szabályszerű ütemben igazodik termelése életkorához. Pályája elején -virágokat hozott, szamóczát és cseresznyét, férfikorában áttér a mesélő -genre-től a kritikához s hovatovább a sulyosabb gyümölcsökhöz. Az -essay-khez és a széptani művekhez. Szinte úgy látszik, mintha munkakört -változtatna, pedig dehogy; megy-megy a maga útján feltartóztatlanúl. -Hiszen mindegy, hogy melyik oldalról süt a nap, bár a fák levelein -keresztül is, ha mindig ugyanazt a bizonyos kertet, a szépliteraturát -termékenyíti és érleli. - -Első regénye, _Biró Márton_, 1872-ben jelenik meg. Maga az író csak -huszonnégyéves, de a regény már is teljesen érett munka. Sokan Kemény -Zsigmondot látják visszatérni s örülnek. Bár még nem az igazi Kemény, de -az az iskola, az a hatalmas véső és erő. Valódi, minden fantasmagóriától -megtisztított élet és alakok, fokozatosan fejlesztett jellemek, -lélektani indokolás és egészséges bölcselkedés. Nem tud még annyit, mint -Kemény, de oda törekszik, a hova Kemény, sőt talán meg is fogja előzni, -mert nyelve színesebb, símább, kifejezőbb, előadása könnyebb és -kecsesebb. Keménynél sokszor elvész a fonál a mellékszálakban. Beöthy -pedig tudja, mit nem kell megírni. A két kötetes _Kálozdy Béla_ (mi is -ezt soroztuk be gyűjteményünkbe), mely 1875-ben jelent meg, fokozottabb -mértékben emelte hírnevét. Kétségtelenűl a legfőbb elbeszélői műve, a mi -nem jelentene sokat, mert több regényt nem írt ezentúl, ha nem volna -egységes kompositiójánál és arányainál fogva egyike a legjobb magyar -regényeknek. Apró rajzai között vannak talán még magasabban állók, mint -pl. a _Mese_, a _Zsebrák_[1] roppant műgonddal kivésett filigran -jou-jouk. - -Daczára az ünnepi zajnak, mely egyes elbeszélő munkáinak megjelenését -kisérte, daczára, hogy a Kisfaludy-Társaság s az Akadémia siettek őt -megválasztani, mind ez a dicsőség nem birta megmarasztani az elbeszélő -genre-nél. Miért? Nehéz meghatározni. De valószinű, hogy csak külső okok -járultak közbe. - -Beöthy olyan értékes és olyan sokoldalú erő, hogy nem csoda, ha nem -hagyják, ha annyi, meg annyi foglalkozást sóznak rá. Fogalmazó volt a -pénzügyministeriumban, majd tanár lesz az állami reáliskolánál, később -az egyetemen. A Pesti Napló szinházi kritikusnak szerződteti. Maga is -lapot szerkeszt, az Athenæumot. A Kisfaludy-Társaság mindenféle -bizottságokban foglalkoztatja, titkárának választja. Az Akadémia -versenyzik a Kisfaludyval, hogy melyik dolgoztatja meg jobban, -elhalmozva őt birálati teendőkkel, pályázati jelentésekkel; daczára -bokrétás kalapjainak, lassan-lassan aklimatizálódik, a vaskalapos urak -közt, holt írók és tudósok elparentálója lesz, s most már mint irodalmi -szónok magaslik ki egy fejjel a többi fölött. A hatalmas boltívek alatt -az akadémia csarnokaiban, mintegy elzáródik előle a mosolygós kék ég, -vissza nem vágyik oda, de rá se ér; megírja «A szépprózai elbeszélés a -magyar irodalomban», a tragikumról szóló nagy munkáját: illusztrált -irodalomtörténetét, meg annyi mást, apróbbakat. - -Idáig jutva, méltán várhatná az olvasó, hogy mélyebb betekintést vessek -Beöthybe. Hogy meghatározzam, mi benne a túlnyomó, a költői vagy a -tudományos ér? Mi volt neki kedvesebb, a röpülés-e, vagy a röpülés -törvényeinek fürkészése? S mi érne többet a magyar kulturának, azok a -regények-e, melyeket még megírhatott volna, vagy ezek a tudományos -művek, melyeket a regények helyett megírt? - -Isten tudja! Erre csak úgy könnyű felelni, hogy bizonyára legjobb, -legkibékitőbb volna, ha két Beöthy Zsoltunk van. - -Az egyik írná a regényeket és lenne a Kisfaludy-Társaság elnöke, -valamint a főrendiháznak tagja – a másik írná a tudományos műveket és -lenne egyetemi tanár, akadémiai korrifeus, a tanáregyesület elnöke, a -tanárvizsgáló-bizottság tagja, és ki tudná elszámlálni, kinek-minek a -társelnöke, alelnöke, díszelnöke. - -Mivel azonban csak egy Beöthynk van, ez a sok hivatal és méltóság mind -az ő vállát nyomja, de mivel oly könnyedén és fiatalosan viseli, mintha -egyáltaljában semmi dolga se volna, világos abból, hogy ez a pálya korán -sincs befejezve; a vége még kékbe vesz, mint a hegyek csúcsai és a mi a -regényírás megszakítását illeti, várjunk még ezzel a sopánkodással… egy -hosszan tartó szép ősz napfényén, ki tudja még mi eshetik? Hiszen a fák -némelykor a meghozott gyümölcsök után még szétjátszák magokat és -másodszor is hoznak virágot. - -_Mikszáth Kálmán._ - - - - -KÁLOZDY BÉLA - -_Első kiadása megjelent 1875-ben._ - - - - -ELSŐ RÉSZ. - - -I. FEJEZET. A professzor és házanépe. - -Országunk jókora részén ma a nádpálczák ama következetesen kiszámított -rendszer szerint suhognak, (rövid lényege: hat után következik a -tizenkettő, tizenkettő után a huszonöt) és a pennák a modern -paedagogiának ama csalhatatlan főelve szerint mártatnak a kalamárisokba -(t. i. hegyökkel lefelé), melyeket nagytiszteletü és tudós Hajós Gábor -úr csepegtetett a dunaszögi kollégium ama növendékeibe, kiket az istenek -szeszélye gyűlöletük tárgyainak kiválogatott. - -A nagytiszteletü úr az említett jó hirü főiskolában a neveléstudomány -professzora és minden hatodik esztendőben soros igazgató volt. Különben -a szó legszorosabb értelmében tudós, kit elmélkedéseiben a világ zavaros -folyása nem igen háborgatott. Az ő tudománya nemcsak afféle közmondásos, -hanem igazi hatalom volt, azok közül való, melyeknek megerősített -székvárosuk is van. Ez a vár a tanuló szoba volt, hol a tanár úr -valóságos bástyákat rakott maga körül könyveiből, igazi lőrésekkel, -felvonó hidakkal, ritkán nyiló kapukkal, sorba rakott pipák füstölgő -ágyú-ütegeivel, egy nagy vörös zsebkendő zászlajával s az erősség minden -pontján őrt álló kaszás és keresztes pókokkal. Ámbár a homályos kis -szoba harczias kinézését a szűk, vasrácsos ablak is fokozta: ez a világ -legzavartalanabb békéjének volt csöndes tanyája. Nyoma sem volt itt a -nyugtalan kételynek az elfoglalt pozicziók erejében, a világ -haszontalanságaira való vágyódásnak és hitvány emberek ármánykodásának. -A barátok, kik a gazdát környezték, elmult, földi csalfaságaikkal már -mind beszámoltak a legfőbb birónak s egyetlen tanácsot sem adtak, -hanemha igaz meggyőződésükből folyt, melyet egy-egy késő kori barát -okulására följegyeztek. Nagyobbára megviselt bőrköntösökben üldögéltek -itt a tudós Vályi András, aztán Benedek Mihály, a püspök paedagogarcha -kollégájával, Tóthpápai Mihálylyal, mellettök Váradi Szabó János és -Bátky Károly; mindezek tudós beszélgetésbe merülve az öreg Plinius-sal -és Plutarchhal, Comenius-sal, Locke-val, Francke-val és az yverduni -apostollal, Pestalozzival. Nem csoda, ha ebben a társaságban, mely csupa -szeretet és jóakarat, az álnok világtól elzárkózott nagytiszteletü úr -folyton folyvást meg tudta őrizni – nem ifjuságát (mert hisz azt -mondják, már szénior korában vén volt), hanem simára borotvált arczának -jóakaró derüjét és lelke csöndes nyugalmát, melybe csakis olyankor esett -egy-egy keserü csepp, ha meghallotta, hogy valaki itt vagy ott, némán -vagy hangosan, komolyan vagy tréfálkozva úgy vélekedik a paedagogiáról, -miszerint az voltaképen nem is tudomány. A mit az istentelen deákok az -iskolában olykor elkövettek ellene, azt ő az igazi bölcs nyugalmával -csupán a természettől tartott lélektani leczkének vette, melyből okulnia -és a melyre építenie kell. Mert ő a közmondással ellentétben vizet ivott -és bort prédikált; tanítványainak ismételve szivökre kötötte a -hajthatatlan szigort, míg maga a légyhez sem nyult volna. - -A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal között volt -megosztva egész addig az emlékezetes napig, melyen a nagytiszteletü -asszony azzal a meglepő s általa nem is sejtett hirrel küldte be hozzá a -szolgálót, hogy elérkezett az idő, melyben ki kell sietnie az elméletek -homályából a gyakorlat verőfényére, mert a házban bölcső, a bölcsőben -pedig egy nyikorgó kis jószág van, ki bölcs vezetőre várakozik. A -professzor úr, a mint első ámulatából a nagy ujságra magához tért, (nem -feledvén el a _Didactica magná_-nak azt a lapját szamárfüllel jegyezni -meg, mely mellett a rárontó szolgáló meglepte), azzal az örömmel indult -felesége szobája felé, melyet a szegény szobrász érezhet, mikor hosszas -és reménytelen várakozás után végre hozzájut a drága anyaghoz, melybe -művészete lelket lehelni van hivatva. A szolgáló nem költött álhirt; a -piczi kis darab vörös márvány csakugyan a bölcsőben várta mesterét. A -nagytiszteletü úr egyetlen hálás, de csak futó tekintetet vetve halavány -életepárjára, ki örömének tulajdonképeni szerzője volt, félénk -gyönyörüséggel emelte ügyetlen karjaira a babát. Kis buksi te! – -hizelkedett neki és szerencsésen lepottyantotta. A kis buksi, az anya, a -bábaasszony és a szolgáló egyszerre elsikoltván magukat, a zavarba jött -professzor csak nagy nehezen tudta az általános jajveszéklést -lecsöndesíteni ama nevelési alapelv ismételt fölemlítésével, hogy a -gyermeket születése legelső perczétől kezdve edzeni kell. Mert az élet -még majd sokkal gorombábban is bánik vele. Az edző rendszert, melyet -Hajós Gábor úr ekként buksija lepottyantásával szerencsésen megkezdett -és találóan igazolt, Rousseau nyomán következetesen folytatta, -minduntalan emlegetvén, hogy csak erős testben lakhatik ép lélek. – Hogy -vagy buksi? – e szavakkal nyitott be minden reggel fiához, ki a -keresztségben János nevet kapott. A kis csemetét apró, gömbölyü kezeinél -fogva emelgette a professzor úr és nagy öröme telt benne, mikor a -kicsike vörös márványból három esztendős korában valóságos vasék lett. A -nagytiszteletü asszony váltig mondta, hogy nem akar ő Jánoskából -tótágast álló komédiást nevelni; de a professzor úr igen jól tudta, hogy -az asszonyoknak hallgatniok kell a gyülekezetben s az iskola-előtti -órákban mindenféle természetes és mesterséges eszközzel építette az ép -lélek méltó lakását. A buksi nőtt és rettentő nagy fejü, izmos kölyök -lett belőle, ki egy-két bevert fejet (ha mindjárt köztük volt a magáé -is) kutyába sem vett. Már legzsengébb ifjú korában emanczipálta magát -minden néven nevezendő hatalom alól. A templom-utcza kis leányai soha -hozzá hasonló lovagiatlan ficzkót nem láttak; a vörös haju zsidó -gyerekek, ha csak neszét vették, eszük nélkül «móresoltak» neki. Szörnyű -öklei voltak. Hanem tanítóinak is ugyan volt kinszenvedésök vele. Mert -hát a professzor hajnali fáradozásainak sikerült ugyan a fényes palotát -elkészíteni, de a lakó csak nem akart beleköltözni. A feje lágyára való -lepottyantás ártott-e meg neki élete első napján, vagy valami más volt -az oka, de annyi bizonyos, hogy a buksi makacs butasága bámulásraméltó -volt. A Kis Tükör, Hübner, Számító Socrates vele szemben egyenesen arra -a szerepre voltak hivatva, a mit az emberiség sötét századában a -hüvelykcsavaró, spanyol csizma és más efféle rémes eszközök töltöttek -be, melyek tudvalevőleg rejtegetett dolgokat igyekeztek napfényre -csikarni. A buksi kinzó szerei azonban emezeknél még annyival -borzalmasabbak voltak, mert ő csakugyan teljesen ártatlan volt és borzas -nagy fejéből soha semmi sem vala napfényre csikarható. A nagytiszteletü -úr soká küzdött a szomorú lehetetlenség ellen, mig végre belátta, hogy -minden törekvése hiábavaló, miután: az anyag nem elég nemes. Canova sem -dolgozott volna homokkőből. Levette hát első szülöttéről idejében nevelő -kezeit, gondjait egy épen jókor érkezett fris anyagra fordította és a -szokás embere csak annyiban maradt hű magához, hogy a reggeli -bekiáltást: – Buksi, hogy vagy? – a világ minden kincséért sem hagyta -volna abban. A magára hagyatott János úrfi (mert az anyai hatalom ugyan -micsoda ilyen borzas fejjel és ilyen izmos karokkal szemközt?!) nőtt, -mint a hatalmas tölgyek és bükkök az erdőn: feltartóztathatatlanul és -meg-megvágva. Miután az iskolában megunta folyton folyvást tizig -számlálni, (a tizenkettőből a két utolsó numerust nagytiszteletü atyja -iránti tekintetből rendesen elengedték neki), egy szép reggel megszökött -katonának, hol azonban nagytiszteletü atyjának nem levén semmi -befolyása, a huszonötöt több izben és mindannyiszor hiány nélkül -kikapta. A professzor úr, mikor a nem sejtett ujságot hirül vitték neki, -valamennyire elkomolyodott és nem mondhatni, hogy ne sajnálta volna a -buksit. Idő multán azzal az egyszerű igazsággal vigasztalta meg magát, -hogy: ott is lehet ember belőle. Hanem azért minden reggel ép oly -hűségesen megkérdezte a gyerekszoba ajtajában, mint annakelőtte, hogy: – -Buksi, hogy vagy? - -[Illustration: A nagytiszteletü úr csöndes élete a kathedra és iróasztal -között volt megosztva.] - -A mivel ez időszerint vesződött, az már tagadhatatlanul nemesebb anyag -volt: kék eres és tiszta fehér márvány. Egy vékony, sápadt, kisárkodó -gyerek: Mátyáska. Az öreg semmiképen nem akarta bevallani, hogy -rendszerváltoztatásának János úrfi vitézi csákója meg lóvakarója az oka, -hanem csak azt hajtotta, hogy a követendő rendszert mindig a gyermek -természetéhez kell alkalmazni. E gyöngéd, siró-rivó kis teremtésnél -nyilván a szellem fejlesztéséhez kell azonnal látnia, mert -megdönthetetlen igazság az, hogy a nagy lélek fenntartja a törékeny -testet. A nagytiszteletü úr most erre épített és türelmetlenül várta az -időt, mikor reggeli tudakozódásaira: – Kis beczém hogy vagy? – maga a -kérdezett ad vontatott nyafogás helyett értelmes feleletet. A sötét -várteremben valóságos ünnep volt a nap, melyen a kis «okos» szellemi -képességeinek első, kétségbevonhatatlan bizonyságát szolgáltatta az -által, hogy a körtét az almától egész határozottan meg tudta -különböztetni. Ugyanis előbb az egyik után nyult és csak aztán a másik -felé. Ime a kis féreg már magasabb állásponton áll Buridan vén -oktalanjánál, mely hasonló kritikus helyzetben tudvalevőleg az éhhalál -áldozatává lett. A gyermek fejlődése nem hazudtolta meg a sokat igérő -kezdetet. A számtanban, melyet nagytiszteletü apja – a tudós Bátky -nyomán – az észfejlesztés leghathatósabb eszközének tekintett, a -csodálatraméltó apróság alig két éves korában annyira vitte, hogy -fennakadás nélkül el tudott számítani egy-ig. Nagy buzgalommal -vezettetett és haladt azután is a megkezdett ösvényen. Egész könyvtára -volt az ábécés könyvekből és az összerakó házakból egész városoknak volt -korlátlan ura. A szegény nagytiszteletü asszony élete csupa remegés -volt, hogy a szörnyü sok tudomány előbb-utóbb megárt Mátyáskának, ki -folyton nyafogó, vézna kis beczegyerek maradt. Az igaz, hogy aztán a mi -a lelket illeti, bámulni való volt, a milyen korán fejlett. Hét éves -korában a gombozást már oly szenvedélylyel űzte, hogy minduntalan -meggombtalanított kabátokkal tért haza az iskolából, sőt néha -öltözetének arról a darabjáról és helyéről is el voltak fejtve a gombok, -a hol azokra nemcsak egészségi, hanem illedelmi szempontból is -kétségkivül a legnagyobb szükség van. Utóbb gomb helyett valóságos -krajczárba került a végzetes kérdés fölvetése: fej-e vagy irás? Tizenkét -éves korában pedig – mint az iskolai jegyzőkönyv a nevezetes eseménynek -emlékét megőrizte, – karczerbe csukattatott, mivelhogy a vallás-órán -Dudás Mihály tanulótársával a leghátulsó padban, állítólag puffra, -huszonegyezett és rajtakapatott; az elkobzott kártyát vádlottak közül -egyik sem akarta elismerni tulajdonának, hanem – megegyező vallomásuk -szerint – az első eminens és egyszersmind kurátor helyén, a pad alatt -találták. Ekként Mátyás, mig a kollégiumi élet folyóján a szekunda és a -terczia lélekvesztőin himbálózott, a szerencse titokteljes tudományának -rejtélyeibe mélyen behatolt. Az iskola-mulasztások rovása szörnyen -felszaporodott és beczénk szerencsétlenségére, a Griffben nem vezettek -jelenléti jegyzéket, mely amazt fölösen kiegyenlítette volna. A -gombozásból nehány rövid év alatt annyira vitte, hogy egy viharos őszi -estén, vacsora után, nemcsak meggombtalanítva, hanem a szó szoros -értelmében megkabáttalanítva tért meg házi tüzhelyéhez; hogy azonban az -ellene fordult szerencsének nem egy könnyen engedett, arról földagadt -képe előnyösen tett tanuságot. Mert a becze szerencsétlen volt; -minduntalan megkoppasztották. Nem csoda e szerint, ha minden második -szavában keserü panasz hangzott a sors és az emberek ellen, kik mindjárt -az első lépésnél kajánul utját állván, nem engedik, hogy szegény ember -is vigye valamire. Életében határozó volt a nap, melynek reggelén -Rosenfeld Adolf (azt hiszem, nem kell felőle többet mondanom) szót kért -a nagytiszteletü úrnál. A reményeiben keservesen csalódott öreg úr régi, -poros könyvek titoktartó lapjai közül előszedte rossz napokra -félrerakott, megsárgult bankóit, (egész csomó volt közte olyan, a mi már -ki is ment a forgalomból) és második fiáról is levette nevelő kezeit. -Nem, a világért sem fejezte volna ki szóval, hogy az édes anya -kényeztetése a legtökéletesebb nevelést is tönkre teheti, (hiszen nincs -többé, a ki meghallja; a harmadik kis porontyot nincs többé a ki -kényeztesse!) hanem annál erősebben meg volt győződve róla. Ettől kezdve -Mátyásra nézve is csak arra szorítkozott, hogy a kamasztól minden -hajnalban megkérdezze: hogyan van az ő kis beczéje? A kamasz ilyenkor -még rendesen horkolt és az alkalmatlan látogatóra keservesen rámordult, -hogy őtet már e világon aludni sem hagyják. Különben ez volt is valami -feleletnek. A buksira vonatkozó kérdést elnyelte a távol. A messze olasz -földre nem hatott az el, a hol az időtt a lovát kefélte. De a professzor -úr egy kis galamb után is tudakozódott. - -Mert időközben még egy nem sejtett meglepetés érte. Ez azonban leány -volt. Kétségkivül méltatlan anyag egy igazi paedagogushoz. A -nagytiszteletü úr ugyanis minden részében és fenntartás nélkül osztotta -boldogult elődjének, a nagyhirü és tudós Márton professzornak abbeli -nézetét, miszerint a legtökéletesebb asszonynak is elegendő annyi ész, -hogy esőben a csurgó alá ne álljon. Ennyire pedig paedagogia nélkül is -lehet vinni. Valódi szeretettel tudakozódott hát napi munkája előtt: – -Hogy vagy, kis galambom? – de ezen kivül hagyta őt valóságos -vadgalambnak. Többször pedig a nagytiszteletü asszony már nem lephette -meg, mert az ő egyszerü, türő, szerető lelkét egészen odaadta kicsi kis -leányának, kinek bölcsője az ő koporsójának örök mozdulatlansága mellett -kezdett ringani. A professzor urat a dolgok e szomorú változása mélyen -megillette. Ebédjénél és vacsorájánál hosszu időn keresztül némán ült és -el-elmerengett Seneca vigasztaló igéin. – Boldog ő, ki mindazokat már -ismeri! – mondogatá magában a római bölcscsel néma elmélkedései végén és -a gyászfátyolt, melyet Örzse asszony varrott kalapjára, évek során át -ottfeledte. - -A család e szerint tulajdonképen csak három tagból állott: a -professzorból, Mátyásból és Mariból. Negyediknek szokta számítani magát -Örzse asszony, ki úgy tudott a bibliához, akár csak egy pap, és nagy -tudományán kivül álmokat is látott, mint Jákob Hárán városa alatt. Ide -tartoztak még némileg azok a tanuló ifjak, kiket szülőik a messzehirü -paedagogus keze alá adtak szállásra, hogy faragjon belőlük embereket. -Ezek palotája a mályvarózsákkal körülültetett kerti ház volt, honnan az -urfiak nappal rendesen a kapun, éjjelenkint pedig a kerítésen keresztül -távoztak. - - -II. FEJEZET. A bimbó fakad. - -A kis Mari nőtt, nőtt, mint az ilyen anyátlan árvák szoktak, kiket -mosolytalanul öltöztetnek, egész nap magukra hagynak és parancsszóra -este megimádkoztatnak. Ki ne látott volna akárhányat közülök? Hajuk -borzas, fésüt ritkán lát, ruhájuk ráncza mindig le van szakadva, -czipőjük gyakran lyukas, nagyok elől a sutba bujnak, gyermekek közt ők a -legvakmerőbbek. Épen ilyen volt Mari. Több dolgot adott Örzse -asszonynak, mint az egész ház. A prédikátori könyvet minduntalan félre -kellett tennie a pápaszemmel együtt és kitekinteni, vajjon nem törte-e -még ki nyakát a kis borzas galamb. Hasztalan rémítgette az Elizeust -csufoló betheli rossz gyermekek szörnyü sorsával, hiába emlegette a -szorgalmas Márta csábító példáját; az akaratos, vidám, féktelen kis -madár csak akkor fogadott szót az anyókának, mikor neki tetszett. Pedig -ritkán tetszett. Örzse asszony különösen nagy megbotránykozással vette -észre, hogy Marinak sem a doktorék Terkája, sem a vörös boltos Régije -nem kellenek, hanem mindig a fiuk között szaladgál, a kiknek csontja -pedig oly gonosz, a milyen csak valaha Rubené, Simeoné és testvéreiké -lehetett. Olyan éhesek a pénzre, hogy bizonyára ők is eladnák Józsefet. -A fönnebb említett kisasszonyokat, merev szemü, sipogó, buta bábuikkal -és kotyvasztó készülékeikkel együtt, Mari mindjárt elzavarta, ha jöttek; -hanem a kiabáló, lapdázó, verekedő férfigyerekek közt elemében volt. És -rokonszenve a deákok iránt nem maradt viszonzatlan. A kerti ház csavargó -lakóinak mindig kitüntetett kegyencze volt. Kálozdy Béla, – erejénél, -eszénél és gazdagságánál fogva a kollégium bálványa, – nem tartotta -méltóságán alulinak el-elkötekedni a kis vadgalambbal; olykor még -fogócskára is vállalkozott s ilyenkor a szerencsés vadász mindig csókot -követelt áldozatától; de Mari akkorákat sikoltott, hogy Béla tanácsosnak -tartotta elbocsátani, mielőtt Örzse asszony fölemelt ujjával, -pápaszemével és bibliájával megjelennék a konyhaajtóban. Egy pufók -theologus – valami jó módu pap fia – legszivesebben a kis Mari orra alá -fujta pipája füstjét, erősen meg levén győződve róla, hogy már ennél -nagyobb nyájasságot nem tanusíthat iránta. Hát még a mendikás Bihari -Gida, ki az urfiak ruháit szokta tisztitani és a nagytiszteletü úr -könyveit utána hordani az iskolába! Milyen kész gyönyörüséggel -tisztogatta az apró kis czipellőket s ha olykor lyukat talált rajtok, -bárminő magasra tört s bármint gyűlölte apja mesterségét, (az öreg -csizmadia volt), a hajnali szürkületben neki ült és úgy megfoltozta, -hogy jobban sem kellett. Szellős köpönyegjében és majdnem átlátszó -czérna-nadrágjában csikorgó téli délutánokon egész büszkeséggel tolta ki -Marit kis szánkáján ereszkedni a gombai töltésre. Ez apró szivességek -folytán azonban határozott reményeket táplált. Egy téli ereszkedő után, -a mint örökké vigyorgó arczával a konyhában üldögélt és gémberedett -kezeit jókedvüen melengette, egy párbeszéd folyamán, melybe Örzse -asszony meggondolatlanul keveredett, Gida gyerek határozottan -kinyilatkoztatta, hogy szeretné tudni, miért ne vehetné ő Marit -feleségül, majd annak idején, ha pap lesz? E haszontalan beszédre Örzse -azonnal megszüntette a diskurzust és közönyösen tovább lapozott a mécs -világánál bibliájában. A mendikás pedig olyan jóizüen vigyorgott a jó -meleg szurdikban, mintha a legjobb rendben lenne szénája. - -Ilyen környezetben bocsátkozott a kis Mari mindig lejebb és lejebb abba -a völgybe, melyben a legszebb és legtitkosabb virágok nyilnak. Ő is -megkapta a magáét. Egy nevenapján – talán a tizennegyediken – szép -bokrétát adott neki Kálozdy Béla. Az ajándékot a lányka elfeledte ugyan -megköszönni, de szép piros üvegpohárban az asztalára állította. Ettől a -naptól kezdve rendesebben öltözködött; hanem hogy veleszületett -gondatlanságát nem volt képes teljesen levetkezni, azt eléggé -bizonyítja, hogy az ajándék-bokrétából egy rózsabimbót egész addig a -hajában feledett, mignem elhervadt. - -Már az új névnap közelgett, mikor egy éjszaka tűz ütött ki a városban. A -deákok régi hirü tüzoltó csapata termett legkorábban a veszedelem -szinhelyén, közte Béla. Az éj hideg volt, a rémület nagy, az ifju vér -vakmerő. A szegény lakatosmester kis porontyát kihozta a roskadozó -gerendák közül, hanem aztán forró lázat kapott rá és másnap éjjel már -félrebeszélt. Az ijedelem nagy lett a háznál. A professzor úr bizonyos -diadallal emlegette, hogy ő mindenkor határozott ellensége volt a -tüzoltó komédiázásnak, mely utóvégre is csak a kéményseprőknek való -mulatság. Ugy látszik azonban, maga is megrémült diadalának ama -bekövetkezhető teljességétől, hogy Béla bele is haljon a tüzoltó -komédiába; és nyugtalankodó arczczal futtatott el kollegájáért, dr. -Barkóért, ki a természetrajzot tanította és orvosi mellékes működésével -– hála a fiatal természet szivósságának – a deákok között jelentékenyebb -pusztítást nem okozott. Dr. Barkó, kinek különben a legjobb torka és -melle volt a világon, a betegágy előtt sokat köhécselt, szokása szerint -egész előadást tartott és keveset mondott. Miután azonban egész -határozottsággal állította, hogy Béla nincs normális állapotban, a -nagytiszteletü úr jónak találta nehány óvatos sorral tudósítani az -aggodalmas eseményről Kálozdy Benedek urat, a beteg nagybátyját. -Harmadnapra megérkezett a levél Kálozdról, melyben Pallér István -olvashatatlan fehér tintával és érthetetlenül czikornyás mondatokban azt -jelenti, hogy Benedek úr meg van döbbenve a váratlan balesemény fölött, -de miután köszvénye miatt karszékéből mozdulni nem tud, legjobb akarata -mellett sem látogathatja meg a beteget, kinek hogylétéről azonban -gyakori tudósítást óhajt. A tudósítások megindultak; de nem voltak igen -vigasztalók. Béla láza nem csillapult s amint éj és nap váltakoztak ágya -körül, úgy álltak közelebb ahhoz hol az élet, hol a halál. Dr. Barkó úr -még mindig nem tartotta az állapotot normálisnak, a mi abból is -kitetszett, hogy naponkint oly hosszú reczepteket irt, mint valami -hősköltemény. A szegény beteg sokat volt egyedül a kerti lak egy kis -szobájában. A pipás theologus, Mátyással meg a többi deákkal másik -szobába huzódott; a nagytiszteletü úr nem igen mozdult ki várából. Mikor -Örzsének más dolga nem volt, az csak be-benézett; de nem igen lehetett -jó mulattató, mert e fiatal, minden földi és lelki jóval megáldott s -csak egy vihartól fenyegetett életnek mindig az ó-testamentomi Jób -történetét mesélte vigasztaló példának, mely az ő bajánál mindenesetre -nagyobb volt, miután Jóbnak mezitelenül, hamuban ülve, éles cseréppel -kellett dörzsölnie sebeit. - -Egy este – a kert bokrai már szövetkeztek az esti szürkülettel, hogy jól -elrejtsék a közöttük bolyongót, – félénken leskelődött Mari a beteg -szobájának ablaka alatt. Nevenapja volt. Tavaly ilyenkor tüzte hajába a -rózsabimbót. Hiába keresett nyilást. Magának csak azt vallotta meg, hogy -a szobába szeretne látni, pedig a jövendőbe szeretett volna látni. Nem -látott semmit. A homály már elfoglalta a szobát s a mint a lemenő napnak -egy pár sugara csillogott az ablaküvegen, ez mitsem árulhatott el a -belső, szomorú képből. A leány megindult az ajtó felé, meg visszatért. -Kezeivel izgatottan gyűrte ruhája fodrát és sebes lélegzeteket szedve, -pillanatokra el-elbámult a kert alatt folyó Duna nyugodt tükrére. -Egyszer-kétszer föl és lejárt, mignem gyors elhatározással, de csöndes -lépésekkel benn termett a szobában. Az ajtónyitás zajára összerezzent és -egy perczre vissza akart térni. De már benn volt. - -– Béla – suttogta az ajtóban – nem jól esnék, ha én adnám be az -orvosságot? - -A beteg nem hallotta. Talán Mari maga sem; csak képzelte, hogy mondta. A -felelet csak a csend volt, a magány, az elhagyatottság. Ezek azt -mondták, hogy: jól esnék. Mari megértette és lábujjhegyen az ágyhoz -lépett. Béla ott feküdt egy új, eldöntetlen pör tárgyául a két örök -viaskodó között. Ereje megcsufolva, elméjéből játék űzve, gazdagsága -tehetetlen. Mi segít hát rajta? E sáppadt, beesett arczra az este már -oly mély árnyakat vetett, mintha az egész ifju élet az árnyékok -birodalmáé lenne. Ki tartja vissza? Keze, vékony, átlátszó, eres keze -lecsüng az ágy oldalán, mintha már készülne le, le. Ki emeli föl? Semmi -nesz nem volt a szobában a beteg hullámzó melléből fölszakadó, hörgő -lélegzésen és egy vén óra egyhangu ketyegésén kivül. A kis Mari -meg-megreszketett az ágy lábánál. Látta, hallotta és érezte a jeleket. -Soká szinte mozdulatlan, mereven állt, arcza kipirult, szemei ragyogni -kezdtek és elrévedeztek a homályban. Nem tudta, mit tesz, csak azt -érezte, hogy van oka e kinlódásra. Kuszált tekintete végre megállapodott -a beteg arczán. Szemei elvesztették lázas világukat, nedvesedtek és két -tiszta könycseppel tették nehezebbé a mennyei mérleg jobbik serpenyőjét. -A két könycsepp meg-megakadva futotta végig fényes utját a két kis -rózsás arczon és a beteg párnáján pihent meg. Marinak nem jutott eszébe -többé körülnézni, ha nem látja-e meg valaki? A két fényes csepp -megmutatta neki az utat, melyet szivének ismeretlen vágyai heves -dobogással kerestek. Lehajlott. Megcsókolta Béla izzó homlokát. A beteg -csöndesen fölnyitotta szemeit. Párnáján lágy és sötét fürtök omlottak -szét s két kis remegő kéz kulcsolta egymásba ujjait. Ki ez a tünemény? -Bizonyára angyal, ki azért küldetett, hogy őt a menybe vezesse. Szeretné -látni arczát és lecsukta szemeit, hogy háborítatlanul álmodhassék -tovább. Mikor újra föltekintett, a fekete fürtök és imádkozó kis kezek -már nem voltak sehol. A szoba sötét volt. A jelenés eltünt. Az ablakon -repült-e ki, vagy a menyezeten emelkedett föl? Mindegy. Csakhogy itt -volt. Béla soká-soká, betegen és lábadozva, ébren és álmában, éjjel és -nappal, pihentében és munkája közt, jó perczeiben és rossz óráiban úgy -érezte, mintha az angyal csakugyan eljött volna és itt lenne és itt -maradna, hogy őt a menyországba vezesse. Karosszékéből, mely betegágyát -felváltotta s melyen a kis kerti ablak mellett szokott üldögélni – -halaványan és gyöngén – sokszor követte merengő figyelemmel egy kis -rózsaszin szoknya tünő suhanásait. - -[Illustration: Mari meg-megreszketett az ágy lábánál.] - -A mint lehetséges volt, haza vitték üdülni Kálozdra. Dr. Barkó -bevallotta, hogy nem volt gyerekség a dolog. Örzse asszony pedig még -most is a fejét rázta és azt állította, hogy a földi szemek csalnak, -mert a Jairus házánál esett csoda már régen történt. Hosszu ideig maradt -otthon. Majd egy évig. Mig oda volt, sok megváltozott Dunaszögön. Mari, -ki az utóbbi időkben egy kissé megcsöndesedett, (úgy hogy most már -határozottan Mátyás urfi elkeseredett kifakadásai csinálták a legnagyobb -lármát a háznál, nem az ő víg nevetkérezése) egy reggel halkan, talán -lábujjhegyen és kissé remegve belépett a várlakba, a por, pókok és hideg -e titokteljes birodalmába. A nagytiszteletü úr, ki épen Faludi _Nemes -urfi_-jától kért bölcs tanácsokat a kerti ház jobb módu kvártélyosainak -nevelésére nézve, csak akkor vette észre, mikor a kis galamb hátulról -már befödte nyakát fehér szárnyaival, arczát pedig elárasztotta piros -szája csókjaival, melyekből nem egy jutott szemüvegének is és -kijelentette, hogy neki egy igen, de igen nagy kérése van, olyan nagy, -hogy szinte el sem meri mondani. Az pedig baj, mert a professzor úr meg -van győződve arról, hogy néma gyereknek anyja sem érti szavát, az apja -még kevésbbé. Hanem bizony maga is látja, hogy ez a szoknyácska már -viseltes; új kellene úgy-e? Nem, nem. Egészen más! A kis Mari szégyenli -magát, hogy semmit sem tanult, semmit sem tud és azért esedezik, hogy ha -tudós atyja szereti őt, juttasson neki is valamit nagy tudománya -morzsáiból. Tanítsa valamire. Az öreg úr szinte visszahökkent e szavakra -és csak rövid vártatva tért magához. Hanem akkor egy szokatlanul édes, -szivbeli mosoly kerítette hatalmába sárgás, derültségében örökké -egyhangu arczát. Nem ment egykönnyen, a ránczokat csak ügygyel-bajjal -lehetett neki kimozdítani szokott helyükből; de végre mégis csak -kimozdultak és Gábor úr szivéből mosolygott. Még igen keveset tette -életében. Megsimogatta leánya kipirult arczát és letette csontba foglalt -pápaszemét, hogy jobban lássa. Hosszuszáru pipáját csöndesen -odatámasztotta iróasztala lábához. A kudarcz sokszoros keserüsége, mely -két fia esetén lelkét betöltötte, s elvette kedvét tőle, hogy leányával -a harmadiknak nézzen eléje: rég megenyhült, elcsitult, elhalt és ha e -perczben megkérdezték volna: vajjon miért feledkezett meg leányáról? -bizonyára nem jutott volna eszébe Márton professzor hires paedagogiai -tétele, melylyel Mari bölcsőjét kirekesztette a várlakból. Az elfeledett -gyermek azonban fel van fedezve. Nem ő fedezte ugyan fel, hanem maga -jelentette magát, hogy szeretne az övé lenni; de azért mégis csak az övé -lesz. Megajándékoztatott egy földdel, melyben szántóvető munkája -vénségére örömöket fog teremni. Ime, a gondviselés bármi keserü serleg -fenekén rejteget egy édes csöppet! Tanítalak leányom, tanítalak; csak -ülj le ide mellém, vagy a térdemre! A boldog öreg föltette szemüvegét; -de ez csakhamar elhomályosodott. Az első leczke másnapra maradt. - -– Hogy vagy kis galambom? – Ez a reggeli beköszöntő, ezentúl azt is -jelentette: Jöhetsz, jőjj velem. Mari ment és leült a bevehetetlen -erősségnek valamelyik hatalmas bástyájára. A mogorva szobába mintha -napsugár hatolt volna be; minden vidámabbnak tetszett. A várnak már volt -várkisasszonya. A könyvóriások eleinte ugyan elzárkóztak előle -porfátylaikba; de utóbb már szivesen látták. Egynehánynyal közülök meg -éppen benső barátságot kötött. Képes könyvek voltak és költők. Ezek -közül keveset értett ugyan, mert az ittlevők nemcsak maguk és ideáljaik, -melyekért lelkesedtek, hanem nyelvök is holtak valának. És a sirok -kulcsát csak tudós emberek birták. Az öreg Hajós Gábor tudós ember volt -s kész örömmel forgatta meg rozsdás zárában a kulcsot, hogy a kis leány -lelke elé felidézze a multakat. És a mint tüneményes világításban -elvonultak szemeik előtt az Átváltozások tünde képei, földiek és égiek -tarka serege, szerelmesek, jók és hatalmasok végtelen sora, a csókok és -varázslatok megfoghatatlanságai; a mint elrebegte előttük a bucsuzó -feleség halhatatlan szavait halálba induló urának és a legdicsőségesebb -város lángjai felcsaptak körülöttük; a mint a szerető testvér a maga -romlásával váltotta meg embertől elátkozott bátyjának sirját; a mint a -tenger végetlen morajában a tündérek éneke és a vadak ordítása után -hallgatóztak; a mint a hű feleség szövésének éjente felbontott szálait -figyelték; a mint a habokból felbukkanó delfinekkel lesték a lant -csodahangjait; a mint az emberi májjal táplálkozó saskeselyü -hóhér-munkájától iszonyodtak; a mint otthonosak lettek az istenek fényes -gyülekezetében és a királyi palotáknak szörnyü átkoktól viszhangos -csarnokaiban; a mint elmerültek a pásztorórák idylli képeibe Chloeval, -Phillis-szel, Daphne-vel, Lidiával: világossá lett előttük, hogy sem a -költők, sem ideáljaik nem halottak. Csodálatos tanítás volt ez, melyet -minden valamire való paedagogus teljes lelkéből lenézett volna. Az öreg -örömében egyszerre elfeledkezett minden rendszerről, Comenius -bölcsességéről és Pestalozzi tapintatáról. Csupa összevisszásság volt a -mit beszélt és leánya figyelmét, érdeklődését, óhajtását, szeszélyét -kivéve, semmi sem vezérelte. Eleinte akadozott és alig tudta, mihez -fogjon. Zavartan dörzsölgette ránczos homlokát és ritka, kusza, szürke -haját. Hanem csakhamar sok segítsége jött: Marinak merőn rászegzett két -szép szeme, nyitva-nyitva feledett ajka, a várfalakon nyugodtan dolgozó -pókok, a legfényesebb utat mutató napsugár, a kitárt ablak, a virágos -kert, a csillagos ég. A magyarázatra váró csodák minden felől seregestől -tolultak eléjök. A nap és az ég, a föld és az emberek mind ismeretlenek -voltak a gyermek előtt, ki eddig maga volt a vidámság. Maradjon ezután -is az! A jó öreg szive tele volt isteni félelemmel és emberszeretettel. -Az ő tudománya csak vigasztalt. A várterem bizonyosan több kaczajt -hallott, mint a mennyi könnyet látott. Gondtalan, szivből jövő, élénk, -csengő kaczagást, – mint mikor a jókedv ezüst hangu poharakat koczint -össze – melybe megesett, hogy egy mélyebb, szárazabb nevető hang is -belevegyült. A vigasztalhatatlan Calipso meséjét kétszer mondatta el -magának a kis leány és kétszer kaczagta ki. Különben csöndesen ült -bástyáján és karjára nyugtatott állal figyelt atyjára. Az öreg csak -beszélt-beszélt s néha maga sem tudta miért, hogyan, csak elkezdte -simogatni a hollófekete fürtöket, két tenyere közé fogta Mari rózsás -arczát és a leczke végin meg is csókolta kis tanitványát. A vár pedig -oly vidám, boldog és dicsőséges volt, mintha valami diadalmas hadsereg -tartotta volna benne győzelmi ünnepeit. - -Végre megérkezett Béla. A napját tudták jó előre és mindenki várta a -háznál. Örzse asszony ama bizonyos reggel minden perczben az -utczaajtóban volt, hogy – ha már bethaniabeli illatos olajjal nem -szolgálhat – mikor dobja a tüzhelyre a fris lángost, mely Béla urfinak -kedvencz étele. Matyi a bizonyosan telten érkező erszényből egy kis -kölcsönre számolt, a mi jelen, sorsüldözte helyzetében bizony nagyon -elkelt volna nála. Bihari Gida, ki mendikásból már nagy deák lett és -ezelőtt nehány nappal tért haza szuplikánsi világjárásából, erőnek -erejével mindjárt az első pillanatban szemébe akarta tüntetni Bélának a -nagy változást, melyen keresztülment, s két nap, két éjjel nem vette ki -szájából immár jogos pipáját, hogy valamiképen pipa nélkül ne -találtassék. Csak Mari nem készült semmire. A mondott reggelen be is -robogott a várt kocsi, egy régi módi, rázós jármű-óriás, és Béla nem a -legjobb szinben s nem a legjobb kedvvel ugrott ki belőle. A várakozók -mindnyáját köszöntötte, kissé szórakozottan, de azért láthatólag -szivesen. A professzor úr legderekabb növendékének, ki mindig büszkesége -volt, sok örvendező szó kiséretében veregette vállát és nem véve -figyelembe a rendesen megadott feleleteket, tizszer is megkérdezte -egymásután: – Hogy vagy fiam, hát hogy vagy fiam? Gida olyan -füstfelhőket bocsátgatott körülötte, mintha csak kéményből jöttek volna. -Mátyás deák is elmondta legalább a bevezetést, hogy ilyen sanyaru -időket, mint mostanában, mióta az eszét tudja, nem élt. A Griff tele van -spillerrel. Örzse asszony már kétszer is künn járt az udvaron, hogy a -lángos már olyan piros, akár a rózsa; hanem Béla még mindig izgatottan -tekintgetett körül, mintha keresne valakit. Hol van Mari, vagy akarja -mondani: Mari kisasszony? Ha Bihari Gedeon úr mérséklettel dohányzik és -átlátszó füstöt ereget, láthatta volna Béla, minő mély és rögtöni -pirosság borítja el durva, ragyás arczát és minő eleven fény szökik -apró, sárga szemeibe. De ő nem dohányzott mérséklettel s igy csak a -szavát lehetett hallani, (az övéhez hasonló bassus a legsürübb -füstfelhőn is képes áttörni) melylyel a sürgető kérdésre válaszolt: - -– Épen most láttam a kertben a kisasszonyt. Szedi föl a virágait. -Segíteni is akartam neki, hanem elküldött. - -– Mari, Mari! Ugyan merre vagy? – kiáltott a nagytiszteletü úr, de -mintha csak a pusztában kiáltott volna. Nem jött felelet. – Ejnye, -ejnye, töprenkedett az öreg úr, ma sem jött leczkére a szobámba. Hallja -Örzse… - -Béla közbevágott, hogy ugyan illenék is miatta elzavarni a dolgától; -majd fölkeresi ő. És megindúlt a kert felé. Siető léptekkel, szembetünő -türelmetlenséggel haladt végig a megpirkadt levelü egres- és ribizke-sor -közt és izgalmasan, kutatva nézett körül a nagy szederfa alatt. Az őszi -reggel aranyos köde mindent eltakart előle. Tovább sietett. Mikor végre -a földre hajlott leányt megpillantotta, egyszerre megállt s aztán csak -tétova, lassu járással közeledett feléje. Ugy látszott, mintha Mari, -munkája közben nem vette volna észre a közeledőt, mig ez, mögötte állva, -meg nem szólítja: - -– Mari kisasszony, jó reggelt! - -A köszöntés hangja nem volt kitörő. Béla egész jöttében volt valami -szomoru, mely üdvözlése hangját is megtompította. A lányka azonban, -ennek ellenére, ijedten kapta föl fejét és tekintett hátra. De arcza -borongása egy pillanat alatt kiderült. Vannak őszszel napok, mikor -minden borus és mégis világos; nem látunk az égen felhőt, de napot sem; -a lég olykor meg-megcsillan, de a fény és árny ellentéte nem létezik. Az -érthetetlen sulyosan nehezkedik kedélyünkre, mikor egy percz alatt -kitisztul minden és tündöklő verőfény tágítja messze látásunk határait. -A percz megérkezett és Mari arcza sugárzott. Milyen csodálatos változás -rajta egyetlen egy év alatt! Nem volt szebb, mint előbb: ugyanaz az -ezüstbe csillanó sötét haj, ugyanazok a vídám, barna szemek; csak egy -kissé tökéletesebb termet, teltebb idomok és csinosabb öltözet. És -mégis, minő más e leány ma, mint a gyermek volt akkor! Csupa báj és -csáb. Ime, szemei nemcsak beszélni tudnak, hanem titkolózni is. Ajka már -nemcsak kaczagni tud, hanem mosolyogni is. Szép homlokán a gondtalanság -játszi tündére helyett az ártatlanság fátyolos szelleme lakik. - -– Jó reggelt, jó reggelt, Béla – mondá. De régen is hallottam ezt öntől. - -– Pedig minden reggel elmondtam. - -Csak ekkor fogtak kezet. Egyik sem mélyedt bele a másik tekintetébe. A -lányka szemei ágról bokorra, madárra siklottak, kémleni, vajjon részt -vesznek-e mindezek örömében? Béla nem tudta leküzdeni zavarát. Hanem -kezeik egymásban maradtak. Egyszer csak megszólalt Mari meglepett, -szinte ijedős hangon. Ez a hang meggondolásunkat mindig meg szokta -előzni. - -– Minő gyűrüt hozott hazulról? - -Nem lehetett titkolni. Mintha valamennyi sugár oda gyült volna -csillogtatni a kis aranykarikát. A megtámadott nem felelt rögtön s -később is csak akadozva: - -– Anyám gyűrüje volt. Bencze bátyámtól kaptam. – És sötét, olajszin -arczát szégyenletes láng borította el. Hazudott. - -– Ejnye, Kálozdy úr, de megköszöntem volna egy kis jó kálozdi szüz -dohányt, ha megemlékezett volna rólam! – Okosabban nem tudta magát -Bihari Gedeon észrevétetni a két elmélyedt szerelmessel. A bassushangnak -ilyenkor jó hatása szokott lenni a merengők magukhoztérítésében. - -Nehány percz mulva Mari kezeit megint virágai foglalták el s Gida minden -erejéből igyekezett kicsiny, vágyott kezére járni. Béla egy fűzfavesszőt -suhogtatva, a kertből kifelé indult. - -Aznap délben az a csoda történt, hogy Mari senkit sem nevettetett meg. -Szokatlanul szórakozott volt s csak akkor látszott egy kissé összeszedni -magát, mikor a zsörtölődő öreg urat kellett csillapítani, ki épen nem -találta rendén valónak, hogy az ő kis beczéje, Mátyás, sohasem tudja -éjtszaka kialudni magát, hanem mindig az ebédidőt használja éjtszakának. -Talán itthon sem volt az éjjel? Dehogy nem, dehogy nem; ugyan hol lett -volna?! Mari méla hangulata hamar véget ért. Az igaz, hogy az a nyugodt -derültség, melylyel oktató atyja szavaira figyelt, nem igen tért meg -többé hozzá; hanem kedve ellen azért nem lehetett senkinek semmi -kifogása. Nyugtalanabb volt valamivel az egykorinál, de ép olyan vig. -Mint a fecske, mely káprázatosan sebes suhanással, vigan füttyögve -kering. Arcza gyakran élénkebben ki volt hevülve s tán csak ez hozta -tévedésbe azokat, kik valami árnyat akartak látni rajta. Igaz, a -bástyafokról nem szegezte többé oly élénk figyelemmel szemeit atyjára s -olykor arczát kezeibe hajtva és rejtve hallgatott, néha még akkor is, -mikor már rég nem volt mit hallania. A nagytiszteletü úr csak paedagogus -volt és nem lélekbuvár; nem csoda, ha a csekély változást nem vette -észre leányán boldogságában, melylyel valaha alig sejtett mértékben volt -tele. Rideg magányában társra talált. Korábban nem érezte ugyan hiányát; -de a nem-tudónak csak vágya nincs, szerencséje lehet. Várta-e a remete -egyedüliségében az angyalt? Csak megjelent előtte és betöltötte lelkét -imádattal mind halálig. - -A szegény öreg csak véletlenül jutott el a tűzhely mellé, melynél a -boldog emberek melegszenek. A sziv igaz osztályáról nem igen volt -fogalma. Feleségének megpróbált eleinte mesélgetni; de a jó asszony -csakhamar elálmosodott rajta, vagy minduntalan kifutkosott a konyhába. -Fiai megszöktek keze alól. Mindennap tudakozódott utánuk, megsimogatta -hajukat s néha még azét is meg akarta, a kinek feje körül vészthordó -golyók röpködtek. De csak annyi volt az egész; Mari lett mindene, a -többi kivül állt a mindenen. A háromszöget, melyet maga körül vont, -egyedül Mari lépte át s ezzel nem vége volt a bűvöletnek, hanem -kezdődött az. Lelkének új, ismeretlen felét fedezte föl, mikor leányát -abba a világba vezette, mely tulajdonképen az övé volt. Csak az -előcsarnokba vitte ugyan, hol semmi örvény, semmi homály, semmi téveteg -nincs, csupán virágillat, fény és harmónia; de azért mégis egy uton -jártak. Mennyivel szebb volt itt minden, mióta ketten vannak! Nem, az -öreg boldogabb és tudósabb volt, semhogy aprólékos változásokra -ügyelhessen. A mi beköszöntött, azt ugyis a kor hozta magával. Mari már -felnőtt, nagy leány, ki ha utczára megy, észreveheti, mint bujik elő -egyik sarokból is, másikból is egy-egy legényfej, melynek forrongó -terveiben ő szerepet játszik. Most már van kivel kaczérkodjék, hát -kaczérkodik. - -Ime, minő szépen mosolyog Béla ablaka alatt a világlátott mendikásra, ki -az ő éber felügyelete alatt nagy buzgalommal kötözgeti be zsuppal a -drágalátos szép hónapos rózsákat. - -– Gida ur, – szólt a lány – hallom, hogy már ez az utolsó esztendő. -Innen-onnan elhágy bennünket? - -A mendikás egyet harapott e szavakra pipája csutoráján, egyet -csavarintott a keze alatt bánkódó rózsatőn és megpihent. - -– Utolsónak, – mondá – még nem utolsó, könyörgöm alássan. Csak -rektóriára megyek ki, hogy egy kis pénzecskét szerezhessek az -előmenetelre. Mert már csak a papságig nem igen szeretnék megállapodni. -Hiszen már most annyi, mintha az lennék. Visszajövök én még, könyörgöm -alássan, visszajövök én még. - -– Hozza isten, Gida úr. - -A mendikás apró szemei felcsillantak ezekre a szíves szavakra s a -csutorának rettenetes kínszenvedése közt eképen folytatta: - -– Tettem én már messzebb utat is, mint Gadócz, a hova készülök. Sok -földet bejártam szuplikáns koromban, mégis csak visszajöttem. Pedig a -bivalyosi pap kisebbik leánya ugyancsak marasztott, hogy maradjak ott -helyben rektornak. Nem én, könyörgöm alássan, visszajöttem. Meg a -Csapóföldön az a nótárius-leány sem volt utolsó. Nem én, mondok, -visszamegyek még Dunaszögre. Akárhová vet engem a sors, már csak pap -koromban majd visszajövök én ide. Már annyi, mintha itt lennék. -Különösen ha jó eklézsiám lesz, könyörgöm alássan. - -A csutora pokoli kínokat állt ki. - -– Hát még ha tudnám, – nyögi odább – hogy nem hiába jövök! - -Mari azonnal kész volt az ingerkedésre: - -– Nem hiába? Hát ugyan miért jönne hiába? - -– Ezt jó tudnom, könyörgöm alássan. Mert az én szavam az olyan, mint a -szentírás. Pap lesz belőlem, nem illik hozzám a tréfaszó. Annak a -bivalyosi kisasszonynak is (pedig nem volt utolsó!) megmondtam -egyszerre, hogy: nem és ezzel vége volt. Azért jó tudnom, a mit mondott, -Mari kisasszony. Hát ide merné-e adni a kezét? - -– Miért ne? Ha ilyen jó segítségemre lesz, mindig megkapja. Megérdemli. - -Ott van a! Az ujdonatúj, pompás kis selmeczi pipa romjaiban hever a -földön. Béla pedig úgy bele van mélyedve egy könyvbe odabenn az -ablaknál, hogy az egész beszélgetésből bizonyára nem hallott egy hangot -sem. E nap estéjén Gida – mindenki végetlen ámulására – Mátyás urnak, -Mari korhely bátyjának, a Griffben egy itcze neszmélyit fizetett. -Magának már nem telt. - - -III. FEJEZET. A mendikás éleslátása. - -Beköszöntött a tél és vele a téli mulatságok. A törvénytudomány -csarnokai csak imént nyiltak meg Dunaszögön, leszedetvén a lakat az -igazság iskolájáról, melyet a kényuralom hatalma vert rá és tartott -rajta álló tizenkét esztendeig. Mintha ifjainknak nem lenne égető -szükségük protestáns jogtudományra s a jogi fakultás tanári karát képező -Birkás Péter és Mihály Ferencz uraknak, kiknek nem igen akart menni az -ügyvédségük, nem lenne még nagyobb szükségük egy szerény ugyan, de -biztos jövedelmű állásra! Szóval Dunaszögön is kihajtott a magyar -tanulóság legdíszesebb virága s mindenki elismerte, hogy a kis város -társaséletét Werbőczy beköltözött unokái egészen fölelevenítették. Itt -is táncz volt, ott is mulatság s valamennyinek Mari a királynéja, ki e -közben egy kissé el is hanyagolta a reggeli leczkéket. Mindez apró -mulatozások azonban csak halavány előkészületek voltak a diákok ama -fényes tánczvigalmához, melyre a Griff vendégfogadó nagy terme -szappannal három izben bedörzsöltetett és nemzeti szinű zászlókkal s -czifra papirosokból kivagdalt füzérekkel pompásan fölékesíttetett. A -rendezés oroszlánrésze természetesen Themis papnövendékeié, s ezek -között Béláé volt, kinek mind a leányok, mind a tanuló ifjuság, mind -pedig a czigányok előtt legnagyobb vala a becsülete. A nagytiszteletű -úrnál öt tagú küldöttség jelent meg, melynek szónoka, Bige Géza, (ki -sohasem tudta a leczkéjét, hanem költeményeket írt az ujságokba) ékes -szavakkal adta elő, hogy valamint egy bokrétából a rózsának hiányoznia -sohasem szabad, azonképen méltóztassék az ifjúság közkivánatára a -professzor úrnak kegyesen megengedni, hogy Mari kisasszony boldogító -jelenléte a tervezett tánczvigalom fényes sikerét biztosítsa. Mari az -ajtóban hallgatózott kívül s így épen kéznél volt, hogy az öreg úr -összecsókolja és poros könyveinek lapjai közül előkeresgélje neki, -illetőleg Klári néninek a mulatságra megkivántató banknótákat. A néni -felügyelete alatt folyt a szabás, varrás egész a bál napjáig. Bizonyára -nincs senki, a ki ne vett volna valaha részt egy ilyen kisvárosi bálban, -melyben rendesen igen sok az izléstelenség, de igen kevés az ásítozás. -Nem is eresztem fel hosszú lére, csak azt akarom megemlíteni, hogy Mari -a bál napjának reggelén két szép bokrétát kapott, két ismeretlen -lovagtól. Az egyiket – csupa gyönyörű kamélia, izléses selyem tölcsérben -– Kohn divatkereskedő rüpők inasa hozta, ki semminemű biztatásokkal sem -volt a megrendelő nevének kivallására birható. A másikat ablakában -találta Mari. A szivárvány minden színeiből, nem épen drága virágokból, -nagy jóakarattal volt összekötözve s hosszan lógott le róla egy piros -szalag. Az utóbbi Klári néninek jutott, míg a kamélia-csokor általános -hatást tett Mari kezében. A piros szalagnak senki bámulója nem akadt, -kivéve Bihari Gedeont, ki többször szemügyre vette és nehány félénk -megjegyzést koczkáztatott érdekében. Klári néni szíves mosolylyal -fogadta. - -Mari pedig ezalatt röpült, röpült, mint a tarka szárnyú pillangó. Hol -Bige Géza karján, hol másén, hol fáradtan lihegve, hol neki hevülve, hol -andalogva, hol kaczéran, hol suhanva, hol lebbenve, hogy Béla tekintete -egészen utána veszett. Ugyan mit akar vele az az ügyetlen mendikás? -Igazi medve. Csakhogy már egyszer letette. Nagy buzgóságában úgy -szorongatta, mintha holtra akarná ölelni. Szegénynek semmi nyugtát nem -hagyják; most megint Bige Géza feszeleg előtte. Ugyan mi tetszhetik -valakinek ezen a versfaragó borbélylegényen, középütt szétugratott -frizurájával! Pedig folytonosan vele járja; mindig, mindig. Akárhová -legyen, ha nem verseket mond most neki, a hogy az ujjait pattogtatja. És -hogyan mosolyog rá Mari! Minő meghitten suttognak! Eh, hát ugyan miért -ne tánczolna, miért ne mosolyogna, miért ne suttogna?!. Béla azonban – -bár egész természetesnek találja mindazt, a mit Mari tesz – kihevült -tekintettel hagyja ott a táncztermet és megy be az ivók közé, hol a -kántus jelesebb tagjai gyönyörű, s csak Sállya Andor egy-két rekedt -rikkantása által megzavart harmóniában éneklik, hogy: - - Esik eső karikára - Kossuth Lajos kalapjára. - A mennyi csöpp esik rája, - Annyi áldás szálljon rája! - -Nincs többé policzáj. Béla leül a legszélső asztal mellé, félre csapja -fekete bársony kucsmáját és bort hozat. Ivás közben rá-ráüt az asztalra; -az ujja gyürütlen. Nem tudja megállni, minden pillanatban kitekintget a -tánczolók felé. Mari fehér ruhája minduntalan ott suhan el az ajtó -előtt. A lány is be-benéz s bizony nagyon szeretne egy-egy kis időre -megállni ott, hanem Bige Géza lábai jobbak, mint a verseié, s tovább -repülnek, mint a forgó szél. - -– Hát nem emlékszik, hogy most maga következik, Béla? – Mari érte ment a -borozónak s szelid, nyájas, édes hangon szólította meg. - -– Én következem? – vetette föl fejét Béla és azt akarta mutatni, hogy -kaczag; de csak az arcza nevetett, szemei nem. – Én következem? Ugyan -hányadiknak következem én? Tizediknek, huszadiknak, utolsónak? - -A lány elszomorodott. - -– Haragszik Béla? – kérdé, szalagjait gyürve ruháján. - -Nem kapott feleletet. - -– Csak azért kérdem, – folytatá egyszerre fölvetve tekintetét – hogy még -egyet kérdezhessek utána. Feleségül akar-e venni, menyasszonya vagyok-e -én, hogy haragszik? - -Béla ez izgatott szavakra megragadta a lány kezét, mintha tánczra akarná -vinni. Hanem csak erősen megszorította és nem mozdult. Abban a perczben -közéjök ütötte magát a középen választott frizura s kecseskedő lengéssel -kapta tánczba Marit. Mari ment, tánczolt ujra, tánczolt tovább, -kaczérkodott, nevetett, sohasem pihent, sokat boldogított, mindenkit -bolondított és olyan boldogtalannak érezte magát, hogy majd a szíve -szakadt meg. - -Klári néni az egyik sarokszékben azt álmodta, hogy Mari esküvőjét tartja -egy fényes, gazdag úrral, ki az egész rokonságot pártfogásába fogja -venni; már a nevét is megtudta volna az illetőnek, ha a részeg Sállya -András épen előtte el nem rikoltja magát. A legalkalmasabb időben ébredt -föl. A gyertyák már halaványodtak s a fekete világ kívül az ablakokon -szürkülni kezdett. Mindennek vége volt, csak a kedvnek és bornak nem. A -gyertyák valamennyi atillát telecsöpögték, a szép szál kócsag-tollak -összetöredeztek s a csengő-bongó sarkantyuk a könnyű ruhákat mind -összeszaggatták. Mari kezében a nagy kamélia-csokor lankadtan -haldoklott; a vörös pántlikás bokrétára pedig, melyet Klári néni -gondosan maga mellé helyezett a székre, a nehéz fejű Sállya ráült és -agyonnyomta. Bihari Gida próbálta kiegyengetni, de kevés sikerrel. Itt -az indulás órája. Az egész fekete sereg Mari köpenye után tolakodik; de -úgy látszik, a mendikásnak vannak legjobb öklei, mert az ostromolt -köpenyt utoljára is ő keríti kezéhez s számos sikertelen kisérlet után -(Fordítsa hát kifelé! – Ne az alsó végét tartsa föl! – Menjen inkább a -néninek segíteni! – Felveszem már magam is!) sikerül neki Mari hószín -vállaira borítani. - -A nagytiszteletű úr várkastélyában már ég a hajnali őrtűz, mikor hazaér -a háznép. Különösen jó kedve nincs senkinek, csak a mendikás szólal meg -olykor, dicsérve az éj gyönyörüségeit. Mindenki nyugodni siet; az egyik -aludni is tud, a másik ébren marad. Béla nyugtalanul hánykódott -divánján, melyre ruhástul vetette magát. Ajtaja csöndesen nyikorogni -kezdett és a vöröses hajnali világosságnál a világlátott mendikást -ismerte meg vendégében. A leghosszabb pipájával jött. - -– Ébren van Kálozdy úr? – kezdé. Köszönöm alássan, ha megengedi. (Leül.) -Hát biz én, könyörgöm, csak azt gondoltam, hogy már ilyenkor akár -fekszik le az ember, akár nem. Egy kis beszélgetés reggelig többet ér. -Haj, de gyönyörüséges bál is volt ez az éjjel! Ha megengedi, abból a -hitványabbik fajta kálozdiból megtöltöm a pipámat. Pi, pi, pi. (A pipa -nem akar szelelni.) No bolond, no; fölséges dohány! Tessék elhinni, hogy -én csak a jó dohány miatt örülök az egész rektorságnak. Mert a mi azt -illeti, hát visszajövök én még ide. Hisz mi az az egy-két esztendő? -Legszebb koromban pap vagyok. Különben már annyi, mintha egész -bizonyossággal fel lennék szentelve. És akkor aztán… - -– És? - -– És hát megházasodom. Pi, pi, pi, Megteszem. Hol van valami -kívánatosabb, mint egy papné sorsa? Miért ne tenném? Csak azt akarom -mondani még, könyörgöm alássan, hogy ma a bálból hazajövet úgy láttam, -mintha a kisasszony sírt volna. Legalább könyek voltak a szemében. Az -igaz, hogy nagyon hideg van. Csak azt akarom… - -Béla egy kicsit nyugtalankodott a divánon. Karját a feje alá tette és -bámulni kezdte a mennyezet primitiv bokrétáit. A mendikás, iszonyuan -rágva a csutorát és szavakat egyaránt, folytatta akadozó beszédét: - -– Igenis, könyörgöm alássan. Én jól tudom, hogy papi embernek kétszer is -meg kell gondolnia, a mit a száján kiereszt, mert nem játszhatik a -szavával. Én pedig már annyi, mintha az volnék. Igenis, könyörgöm -alássan. És szent igéretet tettem neki. - -– Miféle igéretet? - -– Szent igéretet. Mert egy papnénak csakugyan jó sora van a világon. -Csak annyit akarok mondani, hogy én már kezet adtam rá és a kisasszony -is kezet adott. Csupán csak azért mondom, hogy mintha sírni láttam -volna. Lehet, hogy csalódom, Kálozdy úr; de bizonyosan láttam könyeket a -szemében. Igenis, könyörgöm alássan. Jól tudom én, hogy Mari kisasszony -csak szegény ember leánya és egy szegény ördög mátkája. Mert már annyi, -mintha az lenne. Kálozdy úr pedig világi javakkal és tisztességgel bőven -megáldatott ifjú ember. Hanem azért egész éjjel csak elvihette volna egy -fordulóra szegényt és velünk is jöhetett volna haza annak rendje -szerint. Valóságos könyek voltak azok! Mert a megaláztatás, könyörgöm -alássan, nem esik jól a szegény embernek. - -A mendikás nagy köhögés és fuldoklás közt ugyan, de éles szeme és bátor -nyelve fölött való teljes megelégedéssel végezte mondókáját. Az -elmondottak után azonban csakhamar kiesett ünnepi hangulatából s fennen -hangoztatott szegény-emberes büszkeségét a faképnél hagyva, Bélától, ki -még mindig a mennyezet virágaiban gyönyörködött, még egy pipára valót -kért abból a hitványabbik fajta kálozdi dohányból. - -– Igen alássan köszönöm. Fölséges. Ne tessék haragudni érette, a mit -mondtam, Kálozdy úr. Nagyon nyomta a szívemet. És ha valami -tiszteletlent mondtam volna, könyörgöm alássan, tessék elfelejteni. Egy -kis borocskát is ittam az éjjel; a Sállya Andris tegnap pénzt kapott -hazulról. Most pedig megyek a Spitzer gyerekeket tanítani. - -Az alázatos mendikás megindult szellős öltözetében a csikorgó, tiszta -téli reggelen a Lila-korcsmárosék felé, a kiknek két vásott kölykét -oktatgatta minden reggel, fölötte lelkiismeretesen és jutányosan. A -város végén laktak. A mint átbaktatott a nagy, kisvárosi térségeken és -girbe-gurba utczákon, a jégcsapos háztetők és zuzmarás fák alatt, a téli -ezüstös köd bármily sűrű volt körülötte, átcsillogott azon a kelő nap -nagy, vörös karikája. Ez a vörös karika, mely a meleget, fényt, örömet -és tisztességet jelentette, folyton folyvást átcsillogott a pihenéstelen -munkának, a küzdésnek, a nyomornak, a hidegnek azon a ködén, melynek -sűrűjében e szegény, alázatos lelkű, iparkodó ficzkó életehajójának -vitorláit kifeszítette. Amaz előkelő ifjú is, – ki azalatt, míg Gida a -két vásott zsidógyerek fürtjeit ránczigálja, egy kényelmes divánon bámul -maga elé, – az az ifjú is ködben feszítette ki vitorláit; de a napot nem -látta semerre. Ahogy a mendikás betette maga után az ajtót, egyre -hevesebb izgalom vesz erőt Bélán. Föl-fölugrik, meg ujra ledől; -nyakkendőjét letépi és elhajítja. Érzi, mint tódul a vér sebes -rohanással reszkető agyára, mint nyargal föl s alá kiduzzadó ereiben, -mint borítja el szemeit, mint kényszeríti kezeit, hogy kulcsolódjanak -össze, mint borít mindent zűrzavarba körülötte, melyben becsület és -alávalóság, élet és hervadás, hűség és szószegés, szűz vágy és mohó -éhség, fájdalom és elkeseredés nem voltak többé egymástól -megkülönböztethetők. Benn volt e zűrzavarban Mari két tiszta, égi könye -ép úgy, mint két élveteg, piros ajka. Mintha azok a könyek és ezek az -ajkak azt kérdezték volna tőle: mondd meg nekünk, nem férnek-e el egy -hajlékban a győzelem és megaláztatás, a féreg és a gyöngy? Az éjjeli -zene visszhangja vette körül. Hangzott jobbról, balról, mindenünnen; hol -álmatagon, elhalólag, mint a sziklai ér suttogása, hol feljajdulva meg -felkaczagva, mint a hazátlan szél. Pokoli sípok, trombiták, hegedük -zenéje volt ez, lázítva minden ellen, a mi csöndes boldogságot alapít. -Mintha ugyanaz lenne, a mit az éjjel hallott, és mégis egészen más. A mi -az éjjel örömnek tetszett, az most panaszkodva nyög; a mi szilaj kedvre -gyujtott, most visszatarthatlanul nyomul a szív felé, hogy megszakítsa -azt. És a kit e rejtelmes hullámok sötét karjaikon ringatnak körülötte, -milyen szép a leány és milyen oktalan ő! Nem, Béla nem gondolkodik a -jövendőn. Már kezében a kormánylapát, hogy elhajítsa. Egy franczia -királyról tartotta fenn az aprólékos udvari monda, hogy mikor ágyán -hánykódva, a báli zene visszhangját hallá, bedugta füleit, mert ama -titokteljes hangokról azt tartotta, hogy az ördög suttogása. Béla nem -követte e példát. Meghallgatta az ördögöt, ki ekképen beszélt: – Bolond, -a ki eltiporja a rózsát, melyet gomblyukába tűzhetne. Bolond, a ki -irtózik az ágytól, mert rossz álma lehet benne. A holnapra gondoljon az, -a kinek ma sincs mit ennie. Sohasem lehettek egymáséi? Mit tesz ez? Te -elég gazdag vagy, ő elég ifjú, hogy felejtsetek, a mikor szükség lesz -rá. Az új szerető a legjobb vigasztaló a világon. Ugyan minek borzadsz -úgy össze? Hiszen még kérdés, ha lesz-e szükség feledésre és új -szeretőre? A sors bolond kerekének csak egyetlen egyet kell fordulnia, -hogy porrá gázolja azt, a mi utatokban áll. Aztán isten nevében legyetek -boldogok mindörökre! – Így az ördög. Béla meghallgatta és eldobta a -kormánylapátot. - -[Illustration: Még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta -kálozdi dohányból.] - -A határozás, ha még olyan rossz is, mindig lecsöndesít. Béla asztalához -ült és levélbe kezdett. Magános óráiban költő is volt, nem ment neki -nehezen. A szavak, melyek a papirra kerültek, csak szerető szívből -fakadhattak; de csak bűnös kéz irhatta azokat le, bűnös ajk beszélhette -el. Az ifjú hév legforróbb hangjait találta meg; a zajló érzelmek a -legelragadóbb meggondolatlanságban nyilatkoztak; a szerelem föllelte -csodálatos ékesszólását. Mintha a toll a képzeletnek mélységeket és -magasságokat bejáró szárnyából lett volna tépve. Csak a becsületes -igéret egyszerű szavai hiányoztak e lángoló sorokból. Mily nevetségessé -törpült e nyilatkozat mellett a szegény mendikás együgyü vallomása; de -ebből hiányzott mégis a kéz, mely becsülettel nyujtatik ki a másik után; -hiányzott a szó, hogy: visszajövök én még ide, vagy: nem távozom én -innen sohasem. - -Béla bepecsételte a levelet és betette a «Karthauzi» lapjai közé, melyet -olvasni küldött Marinak. A napot kószálva töltötte. Egy órára -betekintett a kollégiumba; de Birkás Péter úr akadozó leczkéje az -örökösödési jogról nem birt rá elég vonzerővel, hogy ott marassza. -Kóborgott a sziget fagyos, havas utain. Kedvezett neki a szerencse. Hogy -este hazatért és a kisasszony után kérdezősködött, (kissé fátyolozott és -bátortalan hangon) Mari épen egyedül volt. A lány megérezte jöttét és -varrásáról nem mert föltekinteni. Sápadt volt. Bélának sem jött szava s -némán ült le mellé. A professzor úr kis galambja nem mert ránézni. Béla -megfogta kezét; Mari nem vonta vissza s ölébe ejtette munkáját, Béla -átkarolta vállait; Mari nem húzódott félre. Béla megcsókolta; Mari nem -ellenezte. A téli égen tisztán ragyogtak künn a csillagok; de senki sem -láthatta, mi van megirva bennök. - -Ily rossz sejtelemmel, némán és szomoruan kezdődött e szerelem. Mintha -csak vigasztalni akarták volna egymást valami nagy csapás gyászában. De -a mint benn voltak már a szerelemben s megszüntek gondolkodni -viszonyukról, rajtok is erőt vett amaz önfeledtség, mely épen oly -kevéssé vár valamit, mint a mennyire nem fél semmitől. A köd, mely az -első napokban rájok nehezült, (csalva őket s játszva velök, hogy -csakugyan egymás keblén pihennek-e?) oszladozni kezdett s édes -gyönyörűséggel szokták meg, hogy egy a más oldalán lássa magát. Béla -lelkét valamivel hosszabb ideig tartotta beburkolva az; de az ifjú -általán mélább kedélyű, feketébb vérű volt. Megható vala az ártatlan -vidámság, mely Marit aranyos hálójába keríté. Csodálatos; most, hogy -megtalálta zárját, kalitját, ép olyan vígan csicsergett, mint a madár, -mely megszabadul rácsai közül. A várbeli leczkéken ismét a régi -figyelmes és hálás tanítvány lett; csak a tandíj fizetésében szívesebb. -Száz csókot kapott az öreg úr mindennap. Mintha csak elgondolta volna -Mari, hogy már most e piros ajkak nemcsak atyjáé; legyenek legalább dús -kárpótlással iránta. Minek beszéljem el hosszan e szerelem mesefüzérét? -Mindenki ismeri e történeteket, mindenki keresztülment rajtok, mindenki -mosolyog felettök, mindenki visszaóhajtja és mindenki megkönyezi őket. -Hol szent legendák, hol egyek a száz közül; de mindig ugyanazon -apróságok. Béla és Mari is átélték e történeteket. Volt meséjök a -megszárított rózsabimbóról, a _Karthauzi_-nak egy bizonyos lapjáról, egy -esti csónakázásról a holdvilágította Dunán, a majálisról a szőlőhegyen, -az emberek kinevetett suttogásairól, egy észrevétlen csókról hajdan egy -betegágy felett, a rejtegetett fájdalomról egy titokteljes gyűrű miatt, -(Pedig édes anyádé volt ugye? Szegény anyád, ha élne!) a -megmagyarázhatatlan és hosszú félelemről. (Pedig mi okunk volt rá?) Mert -a szerelmesek vallomása egyszerre leejti a függönyt szíveik egyedül -viselt örömeinek és régen-régen rejtegetett fájdalmainak titkos -panorámája előtt. Nézd, nézd; szenvedjük át, örüljünk rajta még egyszer -s ujra és végét nem érve, együtt. Hosszan tartottak csodás napjaik, -midőn egyszerre van az égen a nap tüzes sugaraival és a hold ábrándos -fátyolával. Csupa arany és ezüst minden körülöttük. Kézben kéz járták e -mesés világítású tájakat, szíven szív pihentek a legédesebb nyughelyen; -és siettek az elérhetetlen lidérczek után. Boldogságuk kétszeresen édes -volt, mert titkos. Azt hitték, csak ketten tudják. A mendikás már -otthagyta Dunaszöget. Hogy, hogy nem, az anyjától (ki szegény -csizmadiáné volt valamerre) kicsalta egyetlen kincsét: egy pár kis arany -függőt. Azt hitte, nem illenék úgy távoznia, hogy mátkájának (mert már -annyi, mintha az volna) valami emléket ne hagyjon. Az is családi ékszer, -a mit neki szánt; öregszülejéről szállt az anyjára. Indulása előtti nap -kinálta meg vele Marit; de a lány nem fogadta el. A visszautasítás nem -törte meg hitében Gidát. Míg a függőket papirosba takargatta, ezer okkal -mentette magában jövendőbelije szerénységét s kissé rossz kedvvel ugyan, -de szívében a jövő papság, feleség iránt megtörhetetlen bizodalommal -telepedett meg azon a gadóczi hetivásáros kocsin, melylyel hosszas -húzás-halasztás után megalkudott. Mari, ki tudtán kívül volt annyi, -mintha már mátkája lenne Gidának, szívesen bucsuzott el tőle s nem -feledte lelkére kötni, hogyha bejön, el ne mulassza fölkeresni őket. -Épen ilyen rengeteg tudatlanságban volt a dolgok állása iránt a -nagytiszteletű úr, kiben a csókok megsokszorozódása semmi gyanút nem -ébresztett. Nem tudta, mi háborgatta gyermekének szívét, mikor -legelőször fordult hozzá kérésével; nem tudta, kicsoda az, a kinek -kedveért Mari minél fényesebbnek és tökéletesebbnek óhajtja lelkét. És -mesélt, mosolygott tovább. Örzse asszony sem foghatta meg, minő csoda -által lett Mari a «rest szűzből» egyszerre szorgalmas Mártává. Csupán -csak Matyinak volt biztos tudomása a dologról. Egy szerencsétlen délután -a kerti lak ablaka mindent elárult neki. Haragos képpel tört a -szerelmesekre s aznap este a Griffben Filkó Miska azt a gyanuját fejezte -ki barátjának, Hetes Pálnak, hogy Matyi valami módon hozzáfért az apja -kulcsaihoz. Az ég hallotta fogadását, hogy úgy szolgáljon neki a -szerencse, a mint halandó ember tőle valamit megtud. Így állván a dolog, -valóban csodálatos volt a következő levél, melyet Béla legbelső fiókjába -zárt: - -Öcsém, Béla! - -Vedd jól az eszedbe a mit irok, mert nincs kedvem falra borsót hányni. -Husvétkor volt ittkünn egy legátus tőletek; valami Zsályának vagy minek -hítták. Azt mondja Istók, hogy a prédikácziójába mind a két ünnepen -belesült, hanem a gyomra feneketlen volt. Ivott mint a kefekötő. De neki -is biztattam, úgy, hogy mind a két délután részegen ment föl a papszékbe -és ha megszorítják, nem igen tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy -leány? Ettől az ipsétől hallottam, hogy a gazdád leányával szerelembe -keveredtél. Isten őrizz, hogy barátot akarjak nevelni belőled. Magam sem -voltam különb fiatal koromban és most is azt mondom, hogy az az élet -mindig megérte ezt a köszvényt, a mi most nyomorgat. Istók is azt -erősíti. Hanem csak azt akarom mondani, hogy eszeden légy. És még azt is -mondom hozzá, hogy úgy intézd a dolgodat, hogy a haszontalankodásaid -Ágnesnek a fülébe ne jussanak, mert ha ennek a leánynak egy hajaszála -meggörbül miattad, akkor az öreg atyaúristen legyen neked irgalmas. -Jobb, hogy most mindjárt beszerezd a koldus-tarisznyát és vesd a -válladra. Mert annyit mondhatok, hogy miattam ugyan elmehetsz koldulni -és koplalhatsz a mennyit tetszik. Nekem ugyan nem látod egy árva -fityingemet sem. Különben kivánom, hogy ezen soraim friss egészségben -találjanak. Igaz, mióta az eszemet tudom, olyan nyomoruságos termést nem -értem, a milyen az idén lesz. A rozs sok, ha egy arasz. Servus. - -Kálozdy Benedek s. k. - -A levél, mely egy nagy árkus papirosra volt írva és kívül össze-vissza -csöpögetve spanyolviaszszal; ürömcsepp gyanánt hullott Béla idilli -örömeinek habzó kelyhébe. Gorombán ragadta vállon, hogy ébredjen föl, -mert álmában a sors nehéz bilincseket kovácsol neki. Nem hallja-e a -kalapácsütéseket? Béla hallotta. És törülgetni kezdte szemeiből az -álmot: kerülte Marit. A kis kék szalag, melylyel a fényes hollófürtök -össze voltak kötve, sokszor röpködött az udvaron és hívta őt; s Béla a -hátulsó kapun osont ki. Ő kapta meg az első bimbót a kertből, (még Gida -kötözte be őszszel a fáját) de oly sokára köszönte meg! Nem egyszer -lázadtak fel érzései a kényszeröltöny ellen és összeszaggatták ezt. -Ilyenkor édes szemrehányással simogatta homlokáról a felhőket Mari és -tudakozódott baja felől. Most ez volt a baja, máskor az, harmadszor -amaz. Oh minő utálatos szerep! A lány, szegény, vigasztalgatta magát, a -mint tudta. Nem egyszer hallotta, hogy a költőknek vannak névtelen -fájdalmaik. Ilyen lehet Béláé is. Semmi köze hozzá szerelmüknek; sem az -ő hitének, sem Béla igazlelküségének. Hisz ő csak hallgatta olykor -azokat a bizonyos szomorú verseket, melyek fájdalma, ki tudja, honnan -fakad; sóhajtása, ki tudja, hova repül?! És mégis, hogy elszorult rajtok -a szíve! Hát annak a szívnek hogyne lennének rossz órái, (hisz van a -világon ősz, alkony, árva és koldus) melyből vétettek?! És mit is érne -az ő csókja, mit érnének az ő ölelő karjai, ha nem lenne azon a homlokon -bánat, a mit lecsókolhat; azon a keblen teher, a mit leemelhet; a körül -az élet körül viharok, melyektől megvédelmezheti! Mosolya nem volt -követelő; ragyogott a nélkül is, hogy visszamosolyogtak volna rá. - -Akármelyik lányka oda adhatja gyermekfejjel szívét valakinek első -hevületében; hogy meg tudja őrizni azt a legérdemesebb számára, ahhoz -anya kell. Akármelyik sem kerülheti el a viharokat, ha szívének kormánya -után indul; hogy a hajótörésben csak könyeit hagyja, lelke kincseit -megmentse, ahhoz anya kell. Marinak nem volt anyja. - - -IV. FEJEZET. Mit hoz az ár? - -A viharok közeledtek. A tekintettől, melyet Béla akkor vetett rá, mikor -a legutolsó pár hétre jött vissza Kálozdról a kollegiumba, Mari lelke -mélyeig megdöbbent. Hisz ez már nem fájdalom; ez nem tiszta -lelkiismeret! E tépelődés forgatta-e ki annyira harmonikus valójából, -vagy más gyötörte szívét; de az nem Mari volt többé, a szerelmes, -derült, hívő és boldog Mari, a ki oly téveteg léptekkel járkált egy -nyári estén Bélával a kert hátulsó útján. Arczából kikelve, egész -testében remegve, a szerte heverő kerti eszközökben: ásókban, -gereblyékben meg-megbotolva, a kétségbeesés szánalomra méltó képét -mutatta. El-elhalványodott és kiszáradt ajkai reszkettek a -felindulástól; míg apró kezeivel simogatta haját, öntudatlanul tépte -azt; a kis kék szalag az útfélen hevert; égő szemeit nem emelte föl a -földről. Sokszor megmozdultak ajkai, mintha mondani akart volna valamit; -de csak csuklás lett a vége. Soká, soká tartott e kínos séta. A mellett -a rózsafa mellett, melynél egyszer régen a feltámadott Béla találta (már -akkor szerette rég), megállt a lány és mereven rávetette szemeit -kedvesére. - -– Szeretsz még, Béla? – kérdé. Hangja tompa, halk, ércztelen, idegen -volt. Mintha nem is ő szólt volna, hanem valahonnan a nagy itélőszék -magasából, vagy lelkiismerete mélységéből intézték volna Bélához e -kérdést. - -– Szeretlek, – sugta. - -– Hát nem fogsz elhagyni? - -– Oh Mari! Nézz oda. Nem szerette-e az eget az a csillag, melyet végzete -lehajít? És mit tehet a kényszer ellen? Csak szeret – és semmivé lesz. - -Mari még mindig mereven nézett Bélára. A hulló csillagot nem vette -észre; oda se nézett. Megfogta szerelmesének kezét, (alig találta, úgy -reszkettek az övéi) és felsóhajtott: - -– Szíves örömest dolgoztam volna érted, ha szegényen maradsz. - -Azután eltünt. Béla magára maradt a mályvarózsák mellett. Magára! Mennyi -kisértet lármázott, tánczolt, csúfolódott, tapsolt, kaczagott körülötte! -Ha a mennytől legtávolabb a magány van, úgy e vergődő ifju lélek magában -volt. Pedig a csillagok oly tisztán ragyogtak körülötte és egy elkésett -fecske oly bizalmasan füttyentett feje fölött. Azt hitte, ha szíve -szakad is, meg kell mentenie az ólomsúlyoktól szárnyait, melyek ama -fényes világig fogják emelni. Mi lenne belőle szárnyaszegetten? - -A nagytiszteletű úr – kis kerek bársony sapkájával fején és a tudomány -örök derüjével arczán – épen jókor nyitott be leányához. - -– Galambom, hogy vagy? - -Mari nem felelt. A galambfészek igen szomoruan nézett ki. A lány arczát -összekulcsolt karjaiba rejtette varró-asztalán és meg sem mozdult. Az -öreg azt hitte, aluszik és megnézte óráját, hogy talán nagyon belemerült -Comenius-ba. Csak kilencz óra volt. Óvatos, nesztelen léptekkel lopózott -Mari háta mögé és szeliden megsimogatta rendetlenül szétomló haját, -melyből hiányzott a kis kék szalag. Nem aludt. Fejét nem emelte föl a -gyöngéd simogatásra; inkább – mintha fájt volna neki – intett kezével -atyjának, hogy távozzék. És egyre csuklik vagy sír. - -– Gyermekem, galambom, mi baj? Bántott valaki? Beteg vagy? Csókolj hát -meg. - -Így tudakozódott, ijedezett, édeskedett a nagytiszteletű úr. De -mindhiába. Ma nem csókolta meg Mari, kinek az ég alatt semmi baja sincs, -csak csuklik és sír. Még arczát sem emeli föl. Atyjának hallgatnia kell -fájdalmát; de nem láthatja elborult szemeit. Ép így sír a szél odakünn; -ép így panaszolja vég nélkül való bánatát. A szegény öregnek valósággal -kétségbe kellett volna esnie, ha leglesújtottabb perczében nem tesz nála -részvétlátogatást az a tudós német kollégája, ki oly meggyőzőleg -magyarázta el, hogy fiatal leányok kedélyrázkódásait nem kell sokra -venni; legtöbbször ok nélkül támadnak s mindig vele járnak korukkal és -nemükkel. Bizonyára ez is csak korával és nemével jár Marinak. De azért -nem fog ártani dr. Barkó. Addig is, míg megjönne, sorra kinyitotta a -nagytiszteletű úr az ablakokat és hozatott friss vizet. Szükség volt rá, -mert a lányka elalélt. A ránczos vén homlokon – a német kolléga -biztatásai daczára – kigyöngyözött a veríték. Ügyetlenül és ijedten -forgolódva bontotta ki egészen rendetlen haját, oldotta meg ruháját, -húzta le czipőjét és fektette ágyába. Azután leült mellé és leste, a -mint lassan-lassan nyitotta ki szemeit, e szép, sötét, révedező, -kétségbeesett szemeket. Ezenközben megérkezett dr. Barkó, megtapogatta a -beteg homlokát, üterét és leült az ágy elé. - -– Az ütérverés gyorsasága, – kezdé, (tanár volt a kollégiumban,) – a -test időszerint való állapotától, az életkortól és nemi különbségtől -függ. Nőknél tudvalevőleg sokkal sebesebb, mint a férfiaknál. Innen -magyarázom én a kisasszony állapotában talált egyetlen aggodalmas -körülményt. Mert a szív óriási munkát végez egy huszonnégy óra alatt. -Azaz végezhetne, ha akarna. Kiszámították a tudósok, hogy a szív munkája -milyen nagy súlyt emelhetne minő magasra. A kisasszony szíve a jelen -körülmények közt még nagyobb sulyt emelhetne még magasabbra. Ha -tudniillik akarná. De nőknél az egyáltalában így van. Az előadottak -eredményét levonva, a kisasszony állapotát normálisnak találom. Hála az -égnek! A pihenés majd le fogja csöndesíteni a billentyüket. Mert ezek -okai mindennek. Nyugodalmas jó éjtszakát kivánok. - -A német kolléga véleményét e szerint már egy szakértő nyilatkozata is -támogatta. Teljes oka volt tehát Hajós Gábor urnak az éjjeltől, a -pihenéstől minden jót várnia. De neki magának sem hozott az semmi jót. A -várlak régen volt ily komor, sőt fenyegető, mint ez éjjel. A külső -őrtüzek az égen egymásután aludtak el s úgy tetszett, mintha az erősség -minden védelem nélkül maradt volna, kitéve a furfangos ellenség -meglepéseinek. A szél el-elhozta a távoli harczmorajt. Az ellenséges -seregek nehéz felhői egymásután vonultak föl az égre. Az első ágyu -eldördült. Utána a második, harmadik és a többi. A csattogó kardok -villognak és a pokolbeli kénes tüzek czikáznak jobbra-balra. A várablak -reszket… A professzor úr sokszor meggyújtja, meg eloltja a gyertyát. -Olykor meg is rémül és azt hiszi, öreg fejének ily ádáz támadás ellen -nem nyujt elég menedéket ez a vár; csöndesen fölkel és átmenekül leánya -szobájába, hol az álmatlan Örzse a mécsvilágnál mélyen bele van merülve -szent Dávid zsoltáraiba; az igaz, hogy ének helyett csak a száját -mozgatja hozzájok. Nem kerüli ki az Énekek Énekét sem és elmotyogja a -csodálatos menyasszony minden szépségét, kinek bámulására hivatnak föl -Jeruzsálem leányai. Észre sem veszi, hogy a nagytiszteletű úr -minduntalan megfordul a szobában és föléje hajlik leányának. Mari szemei -le vannak csukva s meg-megszakadva szedi a lélegzetet. Az öreg elhiszi, -hogy alszik és visszavonul fenyegetett várába. Lenyugszik és olvasni -kezd. Valamennyi könyve arról szól, hogy milyenné neveljük -gyermekeinket? A sorok minduntalan elfutnak szemei elől s belsejében -szívét facsarja a kérdés, hogy ki tudja boldoggá nevelni gyermekét?! - -Mari oly boldogtalan és kétségbeesett volt, a milyen csak egy fiatal -szív lehet. Nem is fájdalomban, hanem valami megmagyarázhatatlan -rettegésben teltek napjai. Dr. Barkó azonban állapotát teljesen -rendesnek találván, felszabadította, hogy elhagyhatja az ágyat. Mari -fölkelt; de a mi virág volt rajta és körülötte, édes, illatos, azt mind -otthagyta. Mint a lélek suhant át a szobákon, megfogyva, sápadtan, -halkan és reszketve. A fátylat, melybe burkolózott, sohasem emelte föl -szívéről. Az egész templom-utczai házra ránehezedett titka. Örzse -asszony – a mint hiába vigasztalgatta, hiába tett kedvére mindent – -türelmét vesztve motyogta magában, hogy már csakugyan nincs egyéb hátra, -egyenesen Gileád hegyeiről kellene számára balzsamot hozatni. Nem hiába -megálmodta ő már két éjjel egymásután, hogy a frigyláda a filiszteusok -kezére került, mint Éli próféta idejében. A nagytiszteletű úr, miután a -kritikus éjtszaka elmult, általánosságban az időtől várt orvoslást; de a -kollégiumból mindennap szokatlan sietséggel indult haza és egyszer -megvallotta dr. Barkónak, hogy sem éjjele, sem nappala nincs. Legjobban -megütközött azonban a dolog ilyetén állásán Bihari Gedeon gadóci rektor -úr, ki egy kis búzát hozott be a vásárra, és beköszöntéskor -megfoghatatlanul hideg fogadtatásban részesült. Már azon kezdett aggódni -magában, hogy a szívet, mely már annyi, mintha az övé lett volna, valami -gézengúz léhütő elhalászta tőle, mikor a nagytiszteletű úr szíves -meghívása éjjeli szállásra és a távozó Kálozdy Béla búcsúebédjére, -egyszerre jóvá tett mindent. Nem, itt még mindig tudják, hogy ki ő -voltaképen. Családtag. Legalább már annyi, mintha az lenne. - -[Illustration: Mint a lélek suhant át a szobákon megfogyva, sápadtan…] - -Béla búcsúzott. Immár teljesen betölt Werbőczyvel és Papiniánussal, -Birkás Péterrel és Mihály Ferencczel, a két ügyefogyott -tanárprókátorral, az iskolával és Dunaszöggel. Hogy a nagytiszteletű úr -jobban nem búsult utána, csak az aggodalom volt az oka, mely leánya -fölött terhelte lelkét. Mert Béla volt az ő főbüszkesége. A -legtökéletesebb eredmény, melyet tudománya és gondjai elértek valaha. -Gyermeke, alkotása és dicsősége. Elmében világos és éles; a két jogtanár -úr egy-egy fogósabb kérdésben vitába sem mert bocsátkozni vele. Lélekben -nemes és fogékony; költő, ki nemcsak érzett, hanem tett is. Sok szegény -deák emlegeti. Nincs a sárhoz nyűgözve, van ideálja. A sorsnak, ha úgy -keresi ki, hogy kire bízhat méltán földi javakat, akkor is első sorban -kellett volna találnia Bélát. Testben erős, viseletében urias. A -bizonyítvány, melyet a dunaszögi kollegium kiállított, az esperes úr -megpecsételt és a tanári kar aláírt részére, keresni látszott a -hizelgőnél hizelgőbb szavakat. Iszák Mihály, a história tanára, ki sok -jó napot töltött a kálozdi pinczében, erőnek erejével beletétette az -általános eredmény rovatába, hogy: «példátlan.» A magaviselet rovatába -ellenben, Ujhelyi esperes úr sürgetésére, (kinek négy eladó leánya és -igen sok vérmes reménye volt,) az került, hogy: «példás.» Uram, istenem, -milyen ember lesz még ebből valaha?! - -Mintegy erre a kérdésre látszott felelni Bihari Gedeon úr, ki a különben -csöndes folyású búcsúebéden, – balkezét hol sörte-hajába mélyesztgetvén, -hol aranyrojtos kék nyakkendőjét igazgatván vele, – a következő -felköszöntést rögtönözte. - -– Bocsánatot könyörgök alássan, nagytiszteletű tanár úr, hogy e díszes -társaságban csekély szómat fölemelni bátor vagyok. (A konyhaajtó -megnyikkant és Örzse asszony hallgatózott.) Valamint a nap is akkor -tetszik legfényesebbnek, mikor bucsúzik, azonképen tekintetes Kálozdy -Béla úr magas tulajdonságai is a jelen ünnepélyes perczben kétszeresen -tündöklő fényben jelennek meg lelki szemeim előtt. Mert, könyörgöm -alássan, ő nem leáldozó, hanem fölkelő nap. Bizonyára méltán -köszönthetjük benne hazánk és szegény, elnyomott, de immár ébredő -nemzetünk egyik diszét s egyházunknak, ezen hiába ostromolt kősziklának, -egyik dicsőségét. Meg vagyok győződve róla, hogy mindnyájan, kiknek e -diszes asztalnál jelen lenni szerencsénk van, örömáradattól zugó -kebellel kívánjuk, de kívánom különösen én lelkipásztori alázatos -könyörgésemmel, – mert már annyi, mintha az lennék, – hogy az Úr Isten -tekintetes Kálozdy Béla urat az emberiség, a haza és a reformált -hitvalló egyház örömére soká, igen soká, megszámlálhatatlan esztendőkig -éltesse! - -A poharak emelkedtek. Mari és Béla is koczintottak. A nagytiszteletű úr -(az Isten megbocsát ennyit gyarló emberi voltunknak) e perczben -megfeledkezett leányáról. Egy valóságos örömköny jelent meg pilláin és -becsületes hiuságában hosszan nézte Bélát. - -Ezen a délutánon sokan várták a távozót. Várták többek között -Ujhelyiéknél, hol a három idősebb kisasszony piros szalagokat kötött és -– mivel tudták, hogy Béla szereti a költőket – a káplántól elkérték -kölcsön Petőfi-t s kinyitva tették oda az asztal közepére. Várták -Bogdányi ügyvéd úrnál is, hol a pinczéből igazi 34-dikit hozattak föl, -hogy minden perczben kéznél legyen. Várta a kaczér Vigyázóné, kiről a -vénecske Bogdányi kisasszony azt szokta mondani, hogy Dunaszögön ő a -fiatalság megrontója. Ezzel azonban Vigyázóné igen keveset gondolt, -hanem egész nap reggeli öltözetben várta Bélát; talán végre sikerül! -Mind hiába várt. Kárba veszett az esperesék Petőfije és piros szalagja -ép úgy, mint a kaczér asszony csábító pongyolája. Csak Bogdányi fiskális -úr vette ki a maga részét a 34-dikiből. Béla otthonn töltötte a délutánt -s csak a háziaktól búcsúzott. Bement Marihoz is. Az ajtó előtt oly -gyáván viselte magát, mint valami tolvaj. Megállt és keze reszketett a -kilincsen. A mint belépett, Marit karjára hajtott fejjel találta varró -asztalánál. Sem föl nem tekintett, sem üléssel nem kínálta meg. Béla -megállt előtte s akadozva kezdé: - -– Búcsúzni jöttem, Mari kisasszony. Ne nézzen rám, mert nem tudok búcsút -venni. Pedig távoznom kell örökre, ha mindakettőnket nem akarom végkép -boldogtalanná tenni. Ön szép, ifjú, vidám… – itt elakasztotta a -tekintet, melyet Mari rávetett, (a szegény leány nem volt szép többé, -ifjúsága is messze volt, és a vidámságtól a végetlen választotta el) s -csak szünet mulva tudta folytatni: – Önt meg fogja vigasztalni a szomorú -bizonyosság, hogy a kire szíve kincseit pazarolta, az nem volt érdemes -ezekre. És el fog jönni az érdemes. És boldogok lesznek mindaketten. Én -magam fogom csupán együtt töltött napjaink emlékének kinjait viselni. A -sors elszakít öntől. A kéz, mely végzetemet magában tartja, kettőnk közé -furakodott és elválaszt. Én nélküle tehetetlen nyomorúlt vagyok és nem -kárhoztathatom önt arra, hogy száraz kenyeret osszon meg velem. Volt-e -egy éhenhaló valaha boldog? Csak képzelte-e magát annak? Oh Mari, -bocsássa meg, hogy az ön mosolya erősebb volt, mint meggondolásom és -szerelmem elnyomta a becsület egyenes hangját. Örök szemrehányást viszek -magammal e házból, pihenést nem ismerő lélekfurdalást, mely siromba fog -kisérni. Nem vagyok oly rossz, Mari, a minőnek képzel. Ime, kegyetlen -birája vagyok vétkemnek. Elitéltem magamat a szörnyű büntetésre, hogy -önnek mindezt szemtől szembe, élő szóval mondjam el. Nem vagyok egészen -romlott. Szeretem önt e perczben is. Bocsássa meg nekem és nyujtsa -kezét. És legyen úgy, mintha sohasem léptem volna át e küszöböt. És -legyen úgy, mintha sohasem ismertük volna egymást. És legyen úgy, mintha -már meghaltam volna. - -Mari fölvetette mélységes, barna szemeit az ifjúra. Mindnyájan láttunk -viasz-alakokat, melyekről az elbizott magyarázó sohasem mulasztotta el -megjegyezni: mintha csak élnének. Ilyen volt e pillanatban Mari. Mintha -csak élne. De már hangja valamely mély sírból hangzott föl: - -– Tehát itt hagy, és nem fog megmenteni? - -Ennyi volt mindössze, a mit mondott. Bélának nem volt felelete. Utolsó -szóváltásuk befejeztetett. Az ifjú víg baráti körben töltötte a -búcsúestét. A poharak csengettek és víg dalok harsantak föl. Tele volt -mindenki reménynyel a jövő iránt. Az egyik reménye egy csöndes paplak; a -másiké a zöld asztal koszorui; a harmadiké egy szép feleség. De -mindegyik meg volt győződve róla, hogy az ő reménye semmi ahhoz képest, -a mi Bélára várakozik. Vagyon, hirnév és boldogság. Pajtás, ölelj meg -utolszor! Itt a poharam, igyál ebből! Az egészségedre! Annak a -bizonyosnak az egészségére! - -Oh Istenem, minő zilált lélekkel és nehéz fejjel indult Béla hazafelé az -éjtszakában. Kucsmáját levette, atilláját kibontotta, hogy fejét, mellét -szabadon érje az éjjeli szél. A templom-utczai háznál már mind aludtak; -az a bizonyos ablak is sötét volt és a szoba csöndes. Csak a kerti lak -végében látott egy mozgó alakot. Besurrant, hogy észre ne vegye. Az az -alak a mendikás volt, kinek már bevett szokása, hogy lefekvés előtt séta -közben elszí egy-két pipa gadóczi dohányt a jobbik fajtából. Hiszen -tulajdonképen csak azért ment oda rektornak. Egyhangú lépteinek zaja jó -ideig hangzik a ház előtt a csöndes éjben. Néha be is tekint a -felcsillant ablakon; de nem akarja Bélát készülődésében háborgatni. Ime, -az egész szoba hogy össze-vissza van hányva. Ugyan mi lehetett az a -papircsomó, a mit most a gyertya lángja fölé tartott és elégetett? Talán -versei. Hallott róla valamit, hogy Plato és Balassi Bálint óta divatban -van verseket égetni. Ejnye, ez a pipa sehogysem akar szelelni. Különben -eleget is szolgált mára. Az egyhangú, nehéz lépések elhangzanak és csönd -lesz. Csönd egész addig, mig Matyi füttyszóval közeledik haza felé. A -Griffből azzal indúlt meg, hogy pénzért megy haza; de az egészből csak -annyi volt igaz, hogy hazajött. Béla világos ablaka a menekülés földét -jelentette neki és reménység szállta meg balszerencsétől zaklatott -szívét, hogy nem lesz kénytelen hollóként repülni vissza a bárka -ragadozó állatai közé. Bekukkant. - -– Jó estét, Béla. Te most bizonyosan azt gondolod, pajtás, hogy én örök -búcsút akarok tőled venni, és sajnálod a pénzedet. Isten őrizz! Ha a -sors rövid időn arra nem kényszerít, hogy felakasszam magamat, megadom -becsülettel egy krajczárig, a mivel tartozom. Adhatsz akármennyit. -Bizzál bennem, mint a kősziklában. - -Béla nem bizott ugyan benne, mint a kősziklában, hanem azért odaadta -neki tárczáját. Miután éjjeli vendége (kinek szemei mély gödréből -egyszerre szikrák villantak elő) kedvére gazdálkodott volna benne, -érzékeny búcsúzások és fogadkozások közt ismét magára hagyta. A Griffben -megjelenésére támadt csodálkozó moraj és lelkesedés nem hallatszott oda. -Körüle megint csönd lett. Csak az öreg Duna egyhangú mormolása -hallatszott a távolból. Béla kinyitotta ablakát, hogy friss levegő -áradjon szobájába. Hosszan bámult ki a sötét, hangtalan éjbe. A -kisértetek is nyugodtak és nem háborgatták zsibbadt lelkét. Csak egy -fehér alak üzött a távolban játékot vele. El-eltünt, meg újra megjelent. -Lenge volt, mint a nádszál, szomorú, mint a kétségbeesés, és egy -pillanat alatt elenyészett, mint a sóhaj. Nem, csupán káprázat volt az -egész. Béla becsukja ablakát, és régi nagy karosszékébe ül. Bünhődik. -Azt hiszi, a legkeservesebb bünhődéssel, melyre magát kárhoztathatta. -Lehetetlen, hogy az égi hatalmasság még sulyosabbat szabjon fejére. -Bünhődik, mig a hajnal első sugarai megjelennek neki is tisztán, -fényesen, kiengesztelőleg, békítve, mint bárki másnak. Már hallja, mint -döczög a ház elé a régi hintó, melyen el fog utazni. A vén kocsis -megzörgeti ablakát. - -– Ifiuram – kiált be fogatlan aggodalmában, végünk lesz, ha meg nem -indulunk. Nagy út ide Kálozd. Pedig estére otthonn kell lennünk. - -Felrakják a holmit és megindulnak. Még mindenki alszik a háznál. Az -ablakfüggönyök mindenütt le vannak eresztve. A várlakban sem verték még -az ébresztőt. Mari is alszik. Alugyék csöndesen és ébredjen boldogan! -Béla beveti magát a szakadozott, foldozgatott, kék kocsiülés legsarkába. -Még csöndes az egész város. Csak valami távoli utczában kurjogat egy -részeg csoport. A pajtások, kik Béla után búsúlnak. Aztán egy-két -szekeres gazda siet kifelé munkára. A kocsi átdöczög a hidon. Mintha e -csöndes méltósággal folyó viz most már örökre elszakítaná őt Maritól. -Nem jobb lenne-e belevetni magát és visszauszni hozzá?! Hogyan tudsz -elszakadni tőle?! Lesz-e egednek ilyen fényes csillaga valaha? A kocsi -odább döczög, keresztül a város határán a felhúzott sorompó alatt. Át és -odább a visszatérés reménye nélkül. A városvégi apró házak rég eltüntek, -csak a nagy templom tornyának aranyozott csillagán játszanak a sugarak. -Attól a toronytól nem messze laknak ők. Talán épen e perczben lopózik -ágyához egy jó barátja: a hajnali sugár, felszárítani legalább egy -könycseppjét, melyet ő sajtolt a világ legtisztább szívéből. E könyeket -neki kellene lecsókolnia. Az ő ajka sohasem fogja érinteni többé azt a -fehér arczot, melynek emlékét szivében magával viszi. Meddig, hová, -miért? A kocsi csak döczög tovább és nem ád feleletet. A távol köde már -egészen elnyeli a várost és mindazokat, a kik ott laknak. Senki sem -vonhatja ki magát a gyötrelmes igazság alól, hogy csak vesztett -kincsének értékét érzi igazán. Béla föláll a kocsiban és visszanéz. -Fénylő szemeiben egy köny csillan föl. E könyben messze-messze uszik -tőle mindaz, a miért szerelmét fel akarta áldozni: a vén kastély, az -arany kalászszal ringó földek, a gyémántokkal rakott menyasszony és a -nagybátya rideg szíve. Usznak-usznak a távolba és a visszatérő ár -csöndes dajkálással hömpölygeti felé Marit. Ő az, színről-színre ő. Tárd -ki hát karjaidat és ölelj meg. Én vagyok a te vőlegényed! Fogd meg hát a -munkát és segíts nekem. Én vagyok a te férjed!… Béla visszavetette magát -a kocsiba és éles, harsány, türelmetlen hangon rivallt a kocsisra: - -– Fordulj vissza, János! - -Az öreg morgott ugyan valamit, hogy végük lesz, ha estig haza nem érnek, -hanem az urfi nem olyan hangon osztotta a parancsot, hogy ellene mert -volna mondani. Bizonyosan ott felejtett valamit. Megfordultak. Már -látták újra a tornyot és átmentek a sorompón. A hid azonban épen ki volt -eresztve; gőzhajó közeledett. Meg kellett nekik állni. Béla -türelmetlenül ugrott ki a kocsiból, és gyors léptekkel, izgatottan járva -föl s alá, alig győzte várni, mig a fütyülő, füstölő, zakatoló vizi -szörnyeteg odább jut. Már nem látott semmit maga körül. Nem látta, hogy -a malmok táján három kis, ide-oda czirkáló csónakot nagy és egyre -gyarapodó csoport kisér lázas figyelemmel a parton. Semmit sem látott. -Hála istennek, végre benn vannak a kieresztett hajók; tovább mehetnek. - -– Siess János, ne kiméld a lovakat. - -A vén fogatlan megint eldörmögte, hogy úgyis végök lesz, ha estig be nem -állítanak Kálozdon, és elővette az ostort. A házak csak úgy repülnek -mellettök. Nini, hisz ez korhely Mátyás! Ugyan hova szaladhat ez -ilyenkor hajadon fővel? - -– Matyi, Matyi megállj! - -A korhely nem állt meg. Hát ezek ugyan mit akarhatnak itt ilyen korán -reggel? A nagytiszteletű esperes úr Iszák meg Birkás professzorokkal. -Hogy összedugják a fejüket és minő visszatetsző bámulással tekintenek rá -a kocsiba. Ugyan mit beszélhetnek ott a sarkon az a vén kofa, meg az a -rüpők szakácsné, hogy olyan nagyon tördelik a kezüket és olyan -elrémülten óbégatnak? Hát soha sem lesz már vége ennek a -templom-utczának? Ez már a Vigyázóné háza; ott van az ablakban és -elfeledte kifesteni magát. Ez meg a papéké. Végre itt vagyunk. - -A kapu tárva van, az udvar üres. Csak három idegen vénasszony sug-bug a -kut körül. Örzse nincs köztük. Béla leugrik és beront a szobákba. Mind -mind üres egymásután. A várlak bástyái elhagyottak, sőt – mintha ádáz -ellenség ütött volna rajtok – össze vannak rombolva. Az ebédlő asztalán -egy gyertya ég, melyet ott feledett valaki, hogy fényes nappal -világosság helyett ijedelmet terjeszszen. A korhely ágya érintetlen; ma -éjjel ebben nem aludt senki. Kalapja, mely az imént hiányzott fejéről, -ott hever a szoba közepén; könnyen megtalálhatta volna, akárminő sietős -dolga volt. Itt következik Mari szobája. Béla benyit. Ott találja a -mendikást, ki két könyökével a kis varróasztalra támaszkodva, bámul maga -elé. - -– Mit keressz itt? – kiált rá. - -– Engem hagytak házőrzőnek, mint családtagot, – felel a kérdett és meg -sem mozdulva teszi hozzá: – Egy lelkipásztornak sohasem szabad -leroskadni a csapások sulya alatt. Én őrzöm a házat. - -– Mi baj? Miféle csapás? – sürgette Béla és szemeit elfutotta a vér. - -– Hát, könyörgöm alássan… - -– Beszélj. Hol van Mari? - -– Nincs itt, könyörgöm alássan. - -Egy perczig szünet következett a zaklatásban. A mendikás szava minden -feleletnél csöndesebb lett. Béla már nem birt magával. Vállon ragadta -áldozatát és rekedt ordítással vallatta tovább: - -– Hol van hát, ha itt nincs? - -A mendikás nem tudott felelni. Csak szemeit emelte rá; az könnyebben -esett neki. A két kis apró sárga szem tele volt könynyel. A mindig -vigyorgó ragyás arcz mintha visszáját mutatta volna: megindító volt és -bús. Béla megértette. - -– Meghalt? - -– Már annyi, mintha meghalt volna. A Dunában van. - -A Dunában. Könyeid árja megcsalt, Béla. Azon nem Mari uszik feléd, a te -Isten előtt választott feleséged, hanem usznak vissza: bátyád rideg -szíve, a vén kastély, az arany kalászszal ringó földek és a gyémántokkal -rakott menyasszony. Mari az ár fenekén van. A zsidó papok, mikor a -vasból való ellenség elárasztotta országukat és kiűzte őket -hajlékaikból, az Úr házainak kulcsait felhajították az ég felé; ők nem -tudják megőrzeni többé, őrizze meg az Isten. Oda, az ég felé hajíttatott -ama kétségbeesett szív titkainak kulcsa is, mely már a habok alatt -porlik. Őrizze meg az Isten. - -Béla kitámolygott az udvarra és felvánszorgott a kocsiba. - -– Hajts! – mondá az öregnek. - -Így hajt a kocsi, mely embert gázolt keresztűl és menekszik. - - - - -MÁSODIK RÉSZ. - - -V. FEJEZET. A kálozdi kastély. - -A kálozdi kastély földgömbünk azon kevés pontja közé tartozott, hol a -rabszolgatartás – Wilberforce és Lincoln, az _Abolition act_ és a -richmondi harcz ellenére – még sokáig virágjában volt. - -Az igaz, hogy e kastély ugyancsak el is volt zárva mindenfelől az -elégedetlen, suttogó, lázongó, rohanó, szabad világtól. A kis faluval -együtt örökös fogságra vala itélve és magas hegyek sánczai közé zárva, -melyeken tölgyek és bükkök ezredei őrizték. A mint ez valamennyi -fogságnál történni szokott, az őrök sokkal jobb kedvüek voltak, mint a -rab. Míg a hegyek oldalán a szőlők világos zöldje s a tölgyek vöröses -fénye mindig mosolyogni látszott, a fogoly tartózkodó és mogorva volt. A -hosszú fogságban megszürkült, megvénült; csak a pókokkal, vakandokkal -kötött bensőbb barátságot, s ha szél fútt, minden tagjában érezte, s -keservesen föl-följajdult. Még a mult században építették zárdának a -jezsuiták, kiket ama viharok űztek ki innen, melyek rendjöket József -császár és Kelemen pápa alatt érték. A nagy, idétlen barokk-épület egy -időre gazdátlan maradt. Csak a legfelső, sárgára festett vakolatot -kellene a főbejárás felett lefejteni, s a minden izlés hiján kigondolt -sarok-czifrák között még meg lehetne találni a nagy kőkeresztet, alatta -márványtáblán a D. O. M. szent betüit és a kegyes deák fölírást, mely -most, az idők fordultával inkább titkolja, mint hirdeti, hogy kicsoda -rakatta egymásra e kőhalmazt. A kis torony harangja még megkondul -háromszor napjában; de nem a fráter huzza roráté-ra és Ave Máriára, -hanem a szakácsné jelenti általa, hogy elhül a leves, ha nem sietnek. -Különben is, ha a hegyháti döczögős országútról egy pillantást vet az -utas az emeletes tetőre, az ablakok hosszú, kettős sorára, és az -unalmas, egyhangú falakra, – jóllehet ma már egész sereg gazdasági -épület veszi körül, – az első pillanatra világos lesz előtte, hogy e -rengeteg épület nem világi hivalkodásra volt szánva, hanem síremléknek -emeltetett sok földi boldogság fölé. Még meg van a kolostorok rendes -kettős bejárása, két nehéz faajtó egy kis kő-koczkás csarnok két végén, -a belsőn a harangnak is beillő rozsdás csöngetyü és a reteszes kandikáló -lyuk. Az épületet végetlen folyosók futják át, örökös homályukkal, -dübörgő kőtalajukkal és mindenütt leskelődő visszhangjaikkal. A nagy -szederfát kivágták ugyan az ablak elől; de a sugarak, mintha félnének e -szokatlan helytől. Csak a kék lámpa titokzatos világa hiányzik, és a -Mária-kép, mely előtt meggyujtatott. A feszület még nem rég meg volt a -folyosó végén, jóllehet régóta nem hajtott már senki térdet előtte s a -térdeplő zsámolyra Kata asszony egész lelki nyugalommal szokott -kötésével letelepedni. Csak egy pár esztendeje kérette el e feszületet a -szomszéd karámosi plébános úr az odavaló templomnak, s ma a szent -kereszt jelét csupán a pókhálók kiirthatatlan mennyisége őrzi, mely -mögötte egy század óta háborítatlanul szövetett. A czellák, csiszolt -tölgyfa-ajtaikkal két oldalt, mind a régiek. Most a cselédség lakik -bennök s az ablakok rácsaira, melyek a világtól való elzárkozottság -jelképezésére kovácsoltattak, a kocsisok, inasok és szolgálók apró, kézi -tükröket, fésüket és szeretőik arczképeit aggatták. A priorok -imazsámolya, Mihály fúrásban-faragásban avatott kezeinek -közreműködésével, Istók úr részére pipatoriummá alakíttatott át. A képek -között, melyek a folyosóra kerültek, a Kálozdy családnak és a vele -századokon át szövetkezett nemes familiáknak a temetésekre készült -czimerei foglalják ugyan el a jobb, világosabb helyeket; de békén -megtűrik maguk között egy-két szent atyának arczképét, kiket annak -idejében a rend méltóknak tartott a megörökíttetésre. A sötétebb -pontokról borus tekintettel néznek alá; de itt nem törődik többé senki -sem haragjukkal, sem tudományukkal, sem szenvedéseikkel; csak a Péterfi -grófék instruktora, kit minden ismerőse barátnak szánt, gondolkodik el -néha-néha e szigorú vonások, beesett arczok és égő szemek szótlan -meséin. A többiek csak akkor gondolnak rájok, ha már nagyon -meggyülekszik fölöttük a por. Az emeleten már minél kevesebb a kastély -első korszakbeli történetének emléke. Itt már egészen új világ van. -Ajtók befalazva, falak áttörve, czellák termekké idomítva, új ablakok -nyitva, világosság behozva, sötét folyosók titka elárulva, rejtek-ajtók -mestersége köztudomásra hozva s a homály végkép kirekesztve. Az -átalakítás, ujjá idomítás sok titkot hozott napfényre. Hajdan, állítólag -kincset is találtak. De erről senki sem tud bizonyosat mondani. Az -azonban kétségtelen, hogy nehány esztendeje egy akkor felfedezett sötét -üregben emberi csontvázra akadtak. Molnár Ábrahám úr, a kálozdi -református lelkész, erőnek-erejével be akarta bizonyítani, hogy ez női -csontváz, és ebbeli nézetében, Kurz doktor úrnak anatomiai adatokra -támaszkodó ellenvéleménye daczára is, mind e mai napig hiven megmaradt. -Egyszersmind elkérte e csontvázat magának, és tanuló szobájában -állította fel, hogy legyen szemei előtt valami, a mi őt szakadatlanul -figyelmeztesse a világ legmegátalkodottabb gonosztevőinek földalatti -mesterkedéseire, a magyar protestáns egyház vérlázító üldöztetéseire, a -gályarabságra hurczolt papokra és amaz átkos szövetségre, melyben a -kormány a katholikus papsággal háromszáz esztendeje áll, sőt állott -volna régebben is, ha Luther történetesen előbb születik. Ilyen -szolgálatot tett egyháza ellen a szegény, megbünhődött barát. - -A zárda még a múlt század végén egy nyugalmazott őrnagy birtokába -került, ki a senyvedő fejedelem oldalán végig harczolta az utolsó török -háborút. Csinos, daliás termetű ifjú volt, kin egy kis német grófnő -szeme megakadt Bécsben. Az udvarolgatásnak házasság lett a vége és -szegény majorunk olyan töméntelen pénzhez jutott, hogy hamarjában azt -sem tudta, mihez fogjon vele. Egyszerre egész grófra játszotta magát és -olyan pöffeszkedést sem azelőtt, sem azóta emberfia nem látott. Kálozdy -Péternek hitták s a véletlen úgy akarta, hogy a kálozdi uradalom és -kastély gazdátlanságának hire fülébe jusson. Megszerezte és egész életén -át áhitozott grófi titulus után. A felesége jussán tele varratta, -himeztette, festette mindenét kilencz ágú koronával. A franczia háború -alatt igen szép ajánlatokat tett, melyek Bécsben mind köszönettel -elfogadtattak; de legfőbb óhajtása iránt az udvarmesteri hivatal -mindvégig zárkózott maradt. Utoljára is a szél ütötte meg, a hogy hírét -vette a Reviczky Ádám szerencséjének. Két kézzel dobálta a pénzt s a -gondviselés előrelátó bölcseségét mi sem bizonyíthatja fényesebben, mint -hogy épen olyan utódot rendelt számára, a ki meg két marokkal kaparta -össze. Ádám úr egész életében a vitulus embere volt s a mint néha nagy -siettében ráért megállani apja képe előtt: – nagy, kifent bajuszu, -pirosas arczu, marcziális alak volt – soha sem tudta megfogni, mikép -lehet az embernek annyi mindent kiereszteni a markából a nélkül, hogy -bizonyos lenne benne, hogy markolni fog érte valamit. Ime, a bánfalvi -földek, a végesi szőlők mind oda vannak és most neki mennyi költsége van -még rá, hogy minden ajtó fölül, kocsiról, székről, evőeszközről, -fehérneműből lefaragtassa, vakartassa, fejtesse a két koronaágat. A -legszükségesebbekről csakugyan le is szedette és feleségül vevén egy vén -Mátéfi kisasszonyt – kivel azonnal megkaphatta, a mije volt – -hozzálátott annak helyrehozásához, a mit boldogult nagy bajuszu atyja -elrontott. Szinehagyott zöld bársony süvegében napestig talpon volt és -rikácsoló hangján huszonöt esztendőn keresztül nyomorgatta cselédjeit. -Soha annyi jobbágy uradalomból Ulászló törvénye óta meg nem szökött, -mint akkoriban Kálozdról. Apró, éles szemei napról-napra szigoruan -számba vették, hogy mivel gyarapodott és nem tűrtek semmi prédaságot. -Nem, még ha tulajdon vére volt is a préda. Így szerencsétlen második -fia: Miklós semmi egyebet nem prédált el, mint a kezét (ennek a czikknek -az ára pedig csak a legujabb időkben rugott fel olyan rettenetes -magasra), s ugyancsak keservesen lakolt érte. Beleütődött valami -szegény, árva, rokontalan papleányba s mikor ez, a kegyelem-esztendő -végén anyjával és a koldusbottal világgá indult, azzal a bolond -szándékkal állta útját, hogy feleségül veszi. A minthogy el is vette. -Ádám úr, a mint hírét vette a dolognak, elsőben is elhivatta prókátorát, -tekintetes Illés Dániel urat, és az iránt intézett hozzá kérdést, hogy -nem lehetne-e ezt a házasságot valamiképen szerterobbantani és az új -asszonyt annak rendje szerint becsukatni? Illés Dániel (ki mindig nagyon -meg szokta gondolni, a mit kimond, és nem nyilatkozik egy hamar), -eleinte vakarta ugyan a fejét, de némi vártatva előállt vele, hogy ő -igenis, tudna módot, a melyen tekintetes Kálozdy Miklós úr és Nagy -Juliánna házassága érvényteleníttetnék és Kálozdy Miklósné, született -Nagy Juliánna asszony annak rendje szerint becsukatnék. A pör azonban -hosszú lesz és – nem is tekintve azt, hogy a lefolyásáig mindenesetre -kilátásban levő csemeték az egészet még jobban össze fogják bonyolítani, -– a perköltség tetemes. Ádám úr ezen gondolkodóba esett és utoljára is -sokkal egyszerűbbnek találta féleszü fiát minden apaiból és anyaiból -kitagadni, a mivel az a figyelembe veendő előny is jár, hogy az egész -vagyon osztatlanul egy kézben marad. - -Tudniillik a Bencze kezében. Ez volt az első szülött. Mint a család -minden tagja, szintén a dunaszögi főiskolában tanult, melynél a bőkezű -Péter úr fényes alapítványokat tett annak idején. Innen az iskolába járó -apró Kálozdyak is bizonyos tekintetben mindig patrónusoknak tekintettek. -Az auktoritás iránt kellő kegyelettel viseltető professzor urak minden -lehetőt megtettek Bencze úrfi érdekében is, és szolgálatkészségüket -annyira mutogatták iránta, hogy egy öreg segédtanár hat hetenkint még -üstökének megkurtitására is vállalkozott. Mindez természetesen igen jó -hatással volt a fiatal kedély fejlesztésére. Bencze alázatos szolgájának -is tekintett maga körül mindenkit s csupán a könyvek előtt volt némi -respektusa, mert ezek nem engedtek parancsolni maguknak. Benedek úrnak -pedig még legalázatosabb szolgája, tiszt. Molnár Ábrahám úr sem -mondhatja, hogy a maga emberségéből lábolta volna át a klasszisokat, -levén neki gyerekkorában mindig több gondja az ütőfára, fölserdültével -pedig a szebb fajta zsidóleányokra és szolgálókra, mint a grammatikára -és metafizikára. A sors különös gondoskodása azonban melléje rendelte -még ifjú éveiben Pallér Istókot, (ki ne hallott volna a Pallérossi -Pallérokról, kik a Tiszán túl virágzanak?!) egy állítólag fényes -családból származott, de ez időszerint igen sokat koplaló fiatal embert. -Istók mindig az urfi háta mögé telepedett az iskolában és sugott neki -tüdeje szakadtából s mécsese mellett a legkitünőbb pensum scholasticum -és demesticumokat készítette számára. Titulusa volt: korrepetitor, -fizetése: a mennyi jutott. Jóllehet annyi sohasem jutott, a mennyiből -mindennap jóllakhatott és becsületes öltözetet vehetett volna magának, -(különben már annyira megszokta a foltot, hogy egy végből készült -gunyában nem is érezte jól magát;) ellenben annál bővebben jutott -hátának két hatalmas ökölből: mindazonáltal a kollegium küszöbén egész -elérzékenyedve búcsúzott el urától és tanitványától a mentor, szivére -kötvén, hogy ha az életben valami fennakadása lenne, Istók nem fog késni -a megjelenéssel. Bencze megigérte ugyan, hogy majd füttyent; de magában -teljes megvetéssel fogadta az ajánlkozást, meg lévén győződve róla, hogy -miután a testimoniumok az utólsóig mind a zsebében vannak, (csak -egyetlen egyet használt el nagy szükség esetén fidibusnak), neki többé -az életben semmi néven nevezendő fennakadása nem lehet. Azonban nehány -rövid hónap lefolyása alatt keserűen kellett csalatkoznia. - -A vármegyén – minthogy a Biró contra Harkányi hires restauráczióban -tevékeny részt vett, – megtették aljegyzőnek, (az is csak hoz valamit, – -gondolta Ádám úr) és mindjárt az első héten egy szörnyű nagy -gravaminális reprezentáció fogalmazását akasztották a nyakába. A dolog -annyiból állt, hogy a karámosi katonai parancsnokság az innen Gadóczra -vezető országutat saját czéljaira és költségén járható állapotba -helyezvén, ezáltal rettenetes sérelmet követett el a vármegye jogkörén. -Bencze úrfi izzadt, rágta a tollat és semmire sem ment. Utoljára eszébe -jutott Istók. Elküldött érte. A mentor megjelent egy bokáját verdeső, -zölddel foltozott kék kabátban, szörnyű lyukas csizmákban és -rettenetesen kiéhezve. Már akkor a jog és theologia a kis ujjában volt -és épen az orvosi tudományokra akarta szánni magát. A mint viszontlátták -egymást növendékével, mindegyik meggyőződött, hogy nem nélkülözheti a -másikat; Istók élhetetlensége a Bencze zsebét és Bencze fogyatékos -bölcsessége az Istók fejét. A mentor új csizmát és kabátot kapott s oly -fölségesen föltette a reprezentácziót, hogy a kanczelláriának odafönn a -háta is borsózott az ijedtségtől. Innen kezdve aztán nem is váltak el -többé soha. Egyszer jött ugyan Benczének olyan bolondos gondolata, hogy -fölmegy Bécsbe gárdistának; de Ádám úrnak több esze volt, hogysem ilyen -költséges expediczióhoz a megegyezését adta volna. Ilyenformán maradt -Bencze továbbra is viczenótárius, a ki kedvére zsarnokoskodhatott a -hajdúkon. Ő maga ebben a minőségben, Istók pedig mint tiszteletbeli -esküdt, laktak a karámosi vármegyeházán. A fiatal ember sokat -kalandozott erre is, arra is; ha valami furfangosabb tervre, vagy -érzékenyebb szerelmes levélre volt szükség, a mentor borzas feje és -hegyes pennája mindig rendelkezésére állott. Ha már a foltos könyökü -esküdtet valamelyik ház körül őgyelegni látták, a hol csinos hajadon -vagy szemre való menyecske lakott, úgy megijedtek tőle, mint a gonosz -lélektől; s a ki férfi volt a háznál, az jeladásnak tekintette, hogy -résen legyen. Természetesen megesett, hogy itt-ott belevesztettek a -mulatságba; ilyenkor Istók egy csöppet sem restelte a kudarcz egész -ódiumát magára vállalni. Ha meg aztán komolyabban akarta valaki keresni -a büntető igazságot, olyan ármálisokkal állt elő az ország másik végén -virágzó családjáról, a melyek ellen a szegény polgár-ember nem igen -mehetett valamire. Ezekkel az ármálisokkal és a Tiszán túl virágzó -Pallérossi Pallérokkal különben olykor Benczének is meggyűlt a baja. A -mint valami nem tetszett a mentornak, vagy a szelet érezte csontjaiban, -mindjárt előállt velök nagy sóhajtozás között, hogy mi lehetett volna ő -belőle ezek után, ha bolond ragaszkodással nem lánczolja oda a maga -csónakját a Bencze nehéz vontató hajójához. A megyei hivataloskodással, -miután az új adminisztrátor valamivel szűkebbre vonta a gyeplüt, mind a -ketten torkig voltak már épen, mikor Ádám úrral a száraz betegségnek egy -pár esztendei hiábavaló erőfeszítés után sikerült elbánnia. Míg -tiszteletes Molnár Ábrahám úr stentori hangja a kálozdi kripta szájában -az oda került protestáns csontok számára nagy hatással esdekelt az urtól -békés nyugodalmat ama gonosz csontok szomszédságában, melyek közelében -pihenni fognak: az alatt Istók ékes stilussal írta meg mindkettejök -lemondását a megyei hivatalokról, melyre a politikai rendszerváltozás -sajnos kényszere folytán szánták rá magokat. - -És kiszellőztették a roppant kastélyt s bele költöztek. Bencze az -emeletre, Istók, a prior földszinti lakására. Még alig nézhettek -jóformán körül, mikor kiütött a forradalom. Bencze heves vére forrni -kezdett s Illés Dániel úr jóakaró tanácsainak ellenére – ki elejétől -fogva megmondta, hogy a dolognak jó vége nem lesz, – kardot kötött. A -kálozdi uradalom kezelését Istókra hagyta, ki azonban fényes családi -származása mellett is sohasem érezte jól magát a nagy uraságban. A -prókátor úr sas-szemeinek számadásai ellen is voltak kifogásai. Ezekben -ugyanis – igaz, hogy nem épen jelentékeny összegek előtt, – nem egyszer -fordult elő a titokteljes tétel: «Egy szegény özvegyasszonynak és -árvának», mely iránt bővebb felvilágosítást adni Istók úr látható -zavarral vonakodott. Akkoriban az iparlovagok nem hozták ugyan még oly -rosz hirbe a névtelen «szegény családokat», mint mai napság, de Illés -Dániel úr nem azért köszörülte ily élesre az eszét, hogy valaki -egykönnyen átjárjon rajta. Bencze úr a hadjárat folyamán szerencsére -csak egy-két napot pihenhetett otthon és nem sokat figyelve a prókátor -aggodalmaira, futólag áttekintette a számadást s minden megjegyzés -nélkül adta vissza Istóknak, kinek félős tekintete nyilván nem a legjobb -lelkiismeretről tett tanúságot. Bencze alezredes úr sietett vissza a -táborba, hol tömérdek galibát csinált, senkinek sem akart -engedelmeskedni, minduntalan eldobta, de megint csak fölvette tiszti -kardbojtját. Különben vitéz katona volt, nem egyszer tüntette ki magát -és – dicséretére legyen mondva – sebei is voltak, melyeket maig megérez. -A hadjárat végén Komáromban megkapta szerencsésen menedéklevelét és haza -vonult medvének. Már jóval túljárt a harminczon; de nem igen gondolt a -házasságra. Komendálták ugyan neki ezt is, azt is; de ő azt szokta rá -felelni, hogy van még idő, s bár valamennyire megcsöndesedve, folytatta -a nőtlen életet. Fogadta a béreseket, kiknek szép feleségük volt s az -úri asszonyok társaságából menekült. A hadjárat, tiszti élet a helyett, -hogy csiszolt volna rajta valamit, még zordabbá tette. Berendezett maga -körül egy rabszolga telepet, melynek főfelügyelőjévé Istók neveztetett -ki. Soha zsarnok lágyabb szívü miniszterre nem talált. Mindenkinek a -gazda szemöldje járását kellett lesnie, különben senki sem volt biztos, -hogyan és hol virrad rá a holnapi nap. Mindig megtartotta kezében a -korlátlan büntető hatalmat. Tanácskozni csak Istókkal tanácskozott, a -többinek mind csupán parancsolt. Épen úgy a prókátornak, mint a -lelkipásztornak, kinek patrónusa volt; gazdatisztjeinek, mint -béreseinek. Mindig gondosabb és gondosabb gazda lett; lóra nem igen -ülhetett forradalmi emlékei miatt, hanem kocsin minduntalan bejárta a -gazdaságát és minden szalmaszálra gondja volt. Lopásról szó sem -lehetett, hanem aztán ajándék, annak a kit lehordott vagy elveretett, -bőven jutott. Együtt volt meg benne az apja és nagyapja természete. Így -folytak ama kemény, szomorú napok elsei fölötte s bár még legjobb -korában volt, legalább tiz esztendővel vénebbnek látszott. Bencze -úrfiból Benedek úrrá lett. És ha a házasságot előhozták neki, még mindig -azzal állt elő, hogy ráér. Már világos volt mindenki előtt, hogy nem -akar megházasodni; hanem akkor, uram fia, ugyan kinek gyűjt, kire -takarit? E kérdés nem kis fejtörést okozott a vidéken. Senki sem tudott -rá megfelelni. Végre is a szájas ispánné hozott némi világosságot a -dologba, kinek valahogy sikerült kitudnia, hogy van odabenn a városi -nevelőintézetben egy Winter Ágnes nevű kis leány, a kiért minden néven -nevezendő költséget Benedek úr visel. A fölfedezés általános izgalmat -keltett a környéken s igen sok mendemondára adott okot. A gyermek -anyjára nézve nagyon eltérők voltak a vélemények. Némelyek szerint a -várnagy leányáé volt; mások egy kaczkiás özvegyasszonyt gyanusítottak; a -református parokhián pedig – uram bocsá – még egy apáczát is -belekevertek. Akármint állott a dolog, annyi bizonyos, hogy Benedek úr -szorgalmasan küldözgette az öt pecsétes leveleket a vén, szemüveges, -kapzsi Schmidt kisasszonynak, és sokat nyomorgott a sebhelyeivel. - -Egy őszi estén – az aradi napokra másodszor fordult az év – vacsora után -bor mellett üldögéltek együtt az ebédlőben Istókkal. A haza sorsáról -volt szó, mint akkoriban Magyarországon tiz palaczk közül kilencz -mellett. Benedek úr elkáromolta magát hol egy, hol más ellen. Egy német -adóczédulát nyomorgatott ujjai között, melyre nézve Istóknak kellett -bővebb felvilágosításokat adnia. A szitkokat is hiven viszhangozta -három-négy variansban. Beszélgetés közben észre sem vették, hogy a -postakocsis kürtölt a kapú előtt, pedig a kürtszó élesen harsogott a -nedves, ködös levegőben. Csak Palkó, a vigyori inas zavarta meg őket, a -mint a szó szoros értelmében leesett állal nyitotta rájok az ajtót, és a -küszöbön habozva megállt. - -– Úgy tartson, rablók egy szálig, – heveskedett a házi úr, majd -rárivallt az elképedt inasra: – A pokolba, hát neked mi bajod? - -– Nagyságos uram, – dadogott az inas, – egy kis gyereket hozott a posta. -Aszondja, hogy mihozzánk való és erőnek erejével bekérezkedik. - -Benedek úr nagy szemeket meresztve, hirtelenében megint egy tekintetet -vetett a pokolba. - -– Az ördög nem vitte el! Istók, a mienk lehet az a gyerek? - -A mentor azonban, a mint megértette Palkó jelentéséből, hogy miről van -szó, egy pillanat alatt haragos pirosra változtatta sárgás szürke szinét -és mielőtt a hozzá intézett kérdésre válaszolhatott volna, kiosont a -szobából. Benedek úr e szerint – nem levén tisztában az iránt, hogy az -övék lehet-e az a gyerek, a kit a posta hozott, – közelebbi adatok után -tudakozódott. - -– Hogy néz ki az a kölyök? - -Erre a kérdésre a jó kedvü inas egyszerre megmutatta mind a harminczkét -fogát, olyan széles kedve támadt. Hanem a felelettől huzódozott. - -– Mit vihogsz itt? Milyen az a gyerek? - -Palkó valahogy rendbeszedte az arczát és ilyetén felvilágosítást adott: - -– Szakasztott olyan, mint a nagys… a nagys… hehehe… a nagyságos úr. - -Benedek úr meghökkenve a hirtelen bizonyosságon, fölkapta fejét. De -csakhamar visszanyerte szokott méltóságát, és végig nyujtózva -karosszékén, kiadta a parancsot: - -– A pokolba, lódítsátok hát be! - -Nem volt azonban rá szükség, hogy az illető akár a pokolba, akár a -kálozdi ebédlőbe belódíttassék. A jókedvü Palkó háta mögött már ott -állott a kis jövevény, kinek reszkető kezét Istók tartotta a magáéban. A -gyerek, kit a posta hozott, olyan volt, mint valami szürke papirosba -göngyölt csomag. Földig érő szürke köpönyegbe volt burkolózva s a -zsinóron függő vörös bojt éppen úgy esett a háta közepére, mint a -pecsét. Szabad kezében egy kis, kék zsebkendőbe takart butyrot -tartogatott és nagy csizmáiban szörnyen csoszogott. Különben szép, nagy, -fekete szemei voltak, melyeket bátran hordozott körül a szobában. -Mielőtt az elbámult Benedek úr kérdést intézhetett volna a fiúhoz, a -mentor megszólalt eképen, még pedig némi köhécselés után s -legünnepélyesebb hangján, a mikor mindig «mélyen tisztelt barátjának» -szokta nevezni Benedek urat. - -– Mélyen tisztelt barátom, én nem mondok egyebet, mint hogy ez az -ártatlan kis fiú itt, a ki ma érkezett a postán, neked véredből való -vér. Azt hiszem, nem szükséges semmit többet mondanom, mint hogy a te -szerencsétlen Miklós öcsédnek, kiről mindnyájan megfeledkeztetek, -természetes és törvényes férfi-gyermeke. Ha még hozzáteszem, hogy ez az -a bizonyos szegény árva, és ennek az anyja az a bizonyos szegény özvegy, -kit a számadásokban említve találhatsz, úgy gondolom, teljesen -tisztáztam becsületemet. Miután kifejezném még abbeli óhajtásomat, hogy -hozd ezt nagy fejü prókátorodnak – reputáczióm érdekében – tudomására, -átadhatom a szót e kis árvának, ki kérdéseidre meg fogja adni a kivánt -felvilágosításokat. - -Ezzel egy bátorító tekintetet vetett a kis szürke csomagra, hogy csak -feleljen bátran, a mint betaníttatott. Benedek úr gondolkodva kezdte -köszörülni a torkát, mintha az egész esemény nagyon meglepő lenne rá -nézve. Poharát kiitta, letette és mosolytalanul, mint rendesen, így -fogott a vallatáshoz: - -– Hogy hínak? - -– Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a gyerek, kit a posta -hozott. - -[Illustration: – Hogy hínak? - -– Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a gyerek.] - -– Éhes vagy? - -– Igenis éhes; de még van a butyromban egy kis kenyér, az elég lesz -mára. - -– Fogd be a szádat! – rivallt rá barátságtalanul az agglegény. – Palkó, -hozd be ennek a kölyöknek a maradék nyulat. - -Az egyik tanu eltávozott. A vallatás így folyt odább: - -– Hol van most az apád? - -– Tiszteli urambátyámat, hogy már négy esztendeje meghalt. - -– Hát az anyád? - -– Az is tiszteli urambátyámat, hogy a mult héten meghalt. A kis Juliska -még régebben meghalt. Mind, mind. - -– A pokolba is, hát kolera volt nálatok? Aztán mit hagytak rád? - -– Tisztelik urambátyámat, hogy semmit sem hagyhattak. - -– Az nem sok. Hát akkor egészen koldus ez a gyerek, Istók. - -A mentor, ki a postán érkezett gyerek mellett vigyázó szemekkel leste -mélyen tisztelt barátja mosolytalan arczát és bizó tekintettel várta -azon a megilletődés sugarait, a kötelességére való figyelmeztetés, (mely -szerint Bencze úr nyilatkozatait neki kellett bővebben kifejteni és -megmagyarázni), egyszerre visszazökkentette rendes kerékvágásába. - -– Ha meggondoljuk, – mondá, – hogy egy apátlan és anyátlan árva, kinek -semmije a kerek ég alatt, méltán nevezhető koldusgyereknek, úgy ez a kis -fiú sem jár messze tőle, hogy a szó szoros értelmében az legyen. Ha -eszünkbe vesszük azonban, hogy van még valaki a világon, kit e kis -jövevénynek immár megboldogult szüleitől az öröklött harag távolsága -választott ugyan el, de a kit a halál bizonyosan kiengesztelt: egy -áldott lelkü… - -Benedek úr türelmetlenül vágott közbe: - -– No jól van jól. Magának is van talán szája. Hát mit akarsz itt te kis -kölyök? - -– Csak egy kis helyet a cselédszobában. Azután alázatosan tisztelik mind -urambátyámat, hogy legjobb lesz, ha valami mesterségre ád. - -– A pokolba adlak. Hát tudsz-e valamit? Jártál-e iskolába? - -– Szolgálatjára urambátyám. Már Mátyus Mihály tanitó úr keze alá jártam -a negyedikbe. - -– ’Isz elég vén vagy már oda. Hát mondd meg, melyik a százötvenegyedik -zsoltár? - -A mentor szemei egyszerre fölvillantak. Már tréfál. A milyen ritkán -szokta, ez inkább jót jelenthet, mint roszat. A fiú pedig – mint a -gyermekek általában szokták, ha valaki kétségbevonja tudományukat, – -ismét neki bátorodva felelt: - -– Szent Dávidnak csak százötven zsoltárai vannak. - -– Ember vagy, öcsém. Hát Palkó, hol az a nyul? Tán biz az egész a -fogatokra ragadt? Az urfinak itt Kata vessen ágyat Pallér úr szobája -mellett a kis kamrában. Aztán holnap reggel menjetek el a rektorért, -hogy beszédem lesz vele. Telepedjél le öcsém, és láss hozzá. - -Egy boldog emberrel több volt a világon. És ezt, ha meggondolja, maga -Pallér István sem tagadta volna. - -Így került a kastélyba a gyerek, a kit a posta hozott. A mint kipakolták -a veres pecsétes, szürke itatós papirosból, a legcsinosabb fiucska állt -elő. Rokonszenves tekintete csupa értelem és melegség, minden szava hála -és szerénység, fekete szeme életteljes, eszejárása gyors, kedélye -simulékony és vonzó. Mind olyan tulajdon, a mi sohasem volt meg Benedek -úrban. A hozzá hasonló erőszakos és korlátolt emberek, legkivált ha -gazdagok is, rendesen le szokták nézni ellentéteiket; de szivökben -mindig beszédes egy hang mellettök. A kálozdi rektor elragadtatása és a -bizonyítványok, melyeket Mátyus uram kis deákja hordott haza -Dunaszögről, megtetszettek Benedek urnak. Sokáig nem mondta ugyan -senkinek, és nem is mondta volna a világért sem, hanem már kedvencze -volt a fiú. Istók egész lelki gyönyörűséggel magyarázta meg magának -gyakran azt is, a mit nem hallott és mindenkor jó pártfogója volt -Bélának az öreg úr lassan megnyilatkozó szive körül. A fiu különben -nagyon is illett bátyjához. A szegénység, mely apja s utóbb anyja -házánál vaskezü úr volt, korán megtörte a daczot, ellenszegülést, -vágyakat benne; korán hozzászoktatta a könnyű szívvel való lemondáshoz. -Mindenben megadta magát nagybátyja akaratának; nem is várta a parancsot, -megértette szeme pillantását. Így azután nem volt csoda, hogy az egész -rokoni és baráti társaságban, mely egy nyárderéki estén Kálozdy Bélát -utószor várta haza a kollegiumból, senki sem volt többé kétségben az -iránt, hogy kinek a számára zsarnokoskodik és gazdálkodik Benedek úr. - - -VI. FEJEZET. A harang megkondul. - -A két nagy társalgó szobát egészen kivilágították e családi ünnepre. -Kata asszony, a kulcsárné, szokatlan bőkezüséggel és legkisebb zugolódás -nélkül adta ki a nagy halom gyertyát a kamrából, és Palkó két faragott -szék drágalátos lábát törte el, míg a nagy csillárban mind el tudta -helyezni. Az igaz, hogy a féleszü Péter, ki titkos irigye volt, igen -ügyetlenül járt a kezére, hanem hát ő szokása szerint nem vette valami -nagyra a dolgot, egyet nevetett, fölszedte magát a földről, leverte a -port kék libériájáról, és a hatalmas, négy karu ezüst gyertyatartókon -folytatta a munkát. Még pedig sikerrel. Mert mind a képes szála, mind a -kék szoba régen usztak már ilyen fényben. Mint Palkó, két vén arczképre -czélozva, megjegyzé: azóta nem is, hogy az a nagy bajusz elvette azt a -bubitás fejkötőt; az pedig már olyan régen volt, hogy itt a házban Kata -asszonyon kívül senki sem emlékezhetik rá. A haragra lobbant kulcsárné -az élczelődő vigyorinak egy poflevest igért, melyet ez semmi esetre sem -fog megköszönni, és az egyik tartót mindenestül a fejéhez akarta vágni, -mivelhogy a gyertyák állítólag mozogtak benne. - -Nem hiába sok bajjal járt, de ugyancsak fényesen is ütött ki a -világítás. Még oda is csakúgy áradt a fény, a hol semmi szükség nem volt -rá: ama két csillagra a kis kék szobában, melyet Ágnes kisasszony a -természettől szem gyanánt kapott. A szép, fiatal leány karcsu, nyulánk -termetére, finoman metszett arczára, aranyos hajára, rózsaszín -öltözetére és csillogó ékszereire. Rég leáldozott világosságot látszott -visszavarázsolni Ágnes két nevelője: Biró Eulália és Eufrozina -kisasszonyok körül, kik – miután öcscsüket, Rózát szerencsésen férjhez -adták a fiatal Péterfi grófhoz, s hirét vették, hogy Benedek úr, ki -ágról-végről rokonuk is volt, nagyban töri a fejét rajta, hogy hol -helyezze el a rideg kálozdi kastélynál valami alkalmasabb helyen, óvó -szemek alatt és mivelt lelkek között a nevelő-intézetből haza került -Ágnest, – magánosságukban nagy örömmel ajánlották fel azt a kis szobát -Bogádon, melyet Róza üresen hagyott. Ők még mindig a régiek. Eufrozina -kisasszony vékony, szürke fürtöcskéi ép úgy lengik körül hamiskás és -rizsporos arczát, mint egykor; Eulália kisasszony keskeny, kegyes és -alázatos képét ugyanaz a bodratlan, lila selyem főkötő, vállait ugyanaz -a bő fekete gallér köríti, a mely harmincz esztendeje minden -ünnepélyesebb alkalomra előkerül. Az egyik ép oly begyes, világi -méltósággal, a másik ép oly szent figyelmetességgel bánik tiszt. Molnár -Ábrahám úr szemérmes életepárjával és szörnyű szégyenlős hajadon -leányával, mint a pápaszemes, vén és goromba Kerekesné nénivel. - -Míg a kék szobában egy régi, talán félszáz esztendősnél is régibb album -sárga lapjait forgatják, melyekről Biró Eufrozina kisasszony felé eltünt -szebb napjainak emléke int, a képes szoba csillára nagyobb társaságra -ontja világát. A pap torzonborz vonásaira, tüskés szakállára, bajuszára, -szemeire és időnkint szónoki méltósággal föl-fölemelt karjaira. A -tiszttartó derék, megtermett alakjára, emelkedő, rengeteg mellére, -ügyetlenül összecsomózott fekete nyakravalójára és az irigylendő -megelégedésre, melyben székén hátravetette magát. Az előmenetelre -számítgató és mindenütt tükröt kereső ispán himlőhelyes arczának örök -derüjére. A bölcseség, szeretet, dologtalanság és élhetetlenség ama -megtestesülésére, mely e kastélyban Istóknak neveztetik s hosszu, bátor -küzdelme diadalának tudatával, kékkel foltozott szürke kabátjában -jár-kel a vendégek között. A gazda megtörött alakjára a nagy -karosszékben; magas, kopasz homlokára; beesett szemeire, melyekben csak -úgy csillan fel olykor-olykor a régi fény, mint a kialudni készülő -parázs; szürke bajszos, nagy szemöldű, barna-sárga arczára és nagy -csizmákban pihenő, köszvényes lábaira: az egész romra. A többiekre is -mind. Csak Illés Dániel prókátor úr huzódott félre a nagy világosság -elől a nagy, vörös márvány kandalló homályos szögletébe, hol akárki -valami kisebb fajta gordonkának nézhette volna rengeteg nagy fejével, -keskenyebb derekával és vékonyságuk miatt alig észrevehető -lábaszáraival. - -– Nem, esedezem, – beszélt a pap, – ez csak még sem igazság, a mi velünk -történik. Ki tagadhatja, hogy az a hatalmas ellenállás, melyet mi a -pátenssel szemben kifejtettünk, az ébresztette föl a nemzetben az alvó -oroszlánt? Háromszáz esztendő óta nekünk köszön a haza mindent és még -sem ád semmit. Háromszáz esztendeje vérzenek sebeink. Hát mi volt ez a -karámosi választás a múlt héten? Vármegyénknek fele reformátusság, -tiszta reformátusság és mind a két alispánnak katholikust választanak. -Megbuktunk, megbuktunk, és ez nem jól van így. - -A háromszáz esztendeje vérző lelkipásztor méltatlankodása általános -viszhangra talált, melyből különös nyomatékkal emelkedett ki az újból -megnyílt közélet egyik fáradhatatlan bajnokának, Bárándy Gáspár úrnak -stentori hangja: - -– Minden erőfeszítésünk hiábavaló volt az ármánynyal szemközt. És -kétszeres okunk lehet a panaszra, mikor olyan hazafi volt a jelöltünk, -mint Móricz bátyánk. Kit akarnak hát, ha ő nem kell? Van-e a vármegyében -csak egy is olyan hazafi, mint ő, a ki most tíz esztendeje bezárkózott a -házába és onnan mostanig nem tette ki a lábát? Megmondom világosan a -szemébe, meg én, hogy: nincsen. - -A medve, ki a prókátor mellett foglalt helyet a terem egyik homályosabb -zúgában, mikor a föntebb előadott igazság szemébe mondatott, -szerénykedve rázta meg övig érő szakállát és sötét fenyveshez hasonló -szemöldeit. Móricz bátya tíz év alatt elszokott barlangjában a -beszédtől. - -– De csak az ármány, a tiszta, világos ármány diadalmaskodott felettünk, -– folytatta a politikus. Mert teljes világos lehetetlenség, hogy egy -olyan közszeretetű és munkás hazafi, mint Móricz bátyánk, igaz úton -megbukhassék. Iszen talán nem kell mást mondanom, mint hogy a bizottság -választásánál csak Napoleon császár és Garibaldi kaptak nála több -voksot; a Türr generálisé már kettővel kevesebb volt. Ugy-e, kettővel, -Móricz bátyám? - -A fenyves erdők megmozdultak. - -– Na mondtam. És az alispánságban megbukik! A nótárius úr jó -mathematikus itt, megmondhatja, hogy lehetséges-e már ez? Úgy-e, hogy -nem? Tiszta, világos ármány volt. - -– Hja, a választás mindig ármánykodással jár, – jegyezte meg keserüen a -jegyző. Ismertem egy valakit, a ki számvevő akart lenni valamikor. Az -egész közgyűlésen valami tízen voltak jelen. Mikor az adminisztrátor a -másik kandidátus nevére föltette a kérdést, a tízből négyen fölkeltek és -ő kimondta a többséget. Igen, mert az a valaki, a kit én ismertem, -hazafi volt, a másik meg pecsovics. Így van ez már a világon. - -– Háromszáz esztendeje, – fejezte be tiszt. Molnár Ábrahám úr a -kifakadásokat, melyek alatt a házigazda nagy karosszékéből gyakran -pillantgatott a kandalló fölött ketyegő órára. A kisebbik mutató már -kilencz felé járt. Noha Illés Dániel úrnak szünet nélkül mozgó, nagy -feje időről-időre eltakarta is, világosan lehetett látni, hogy már a -kilencz felé jár. Benedek úr keveset ügyelve a panaszokra, melyektől -súlyos volt körülötte a terem levegője, egyszer csak mindenkit -elhallgattatva mordult meg: - -– Hol a pokolba késhetik ennyi ideig az a fiú? - -Az avatott tapintat és reménykedő ügyesség ott is ért és siet a -válaszszal, a hol tulajdonképen nem hozzá intéztetik a kérdés. A -tiszttartó tiszteletteljes nyugalommal emelkedett föl ültéből, az ispán -pedig ugri alázatossággal termett Benedek úr mellett és mindaketten -siettek megnyugtatni, hogy az út bizony nem egy helyt igen rossz, a -lovak két napi útban kifáradtak, a korcsmárosok rendetlenek az etető -stácziókon és Halásziban egész nyomorúság kivárni, míg össze tudják -kotyvasztani az ebédet. A közbeszurt megjegyzés az egész társalgásnak is -alkalomszerűbb fordulatot adott, melybe, – talán mondani sem szükséges – -Bárándy Gáspár úr ügyessége zökkentette be. - -– Sohase tessék aggódni nagyságodnak. Majd megjönnek. Olyan lovakkal, -meg olyan kocsissal nem eshetik baj. Tiszta világos, hogy megjönnek. -Csak az én utam lenne olyan biztos, mint Béla barátunké! Gondolom, -mindegyikünk megköszönné. De meg is köszönhetné. Hisz olyan híre jár -neki itt a környéken, hogy gyalog már majd beszélni sem lehet vele. Azt -sem tudjuk hamarjában, minek tegyük meg. De csak szóljon, mi akar lenni? -Aztán itt vagyunk mi a többire. - -A társaságban többen voltak akként meggyőződve, hogy nekik most ezt a -pipa dohányt, a mit füstölnek, meg azt a pohár bort, a mi rájok -várakozik, minden kitelhető módon meg kell érdemelniök. És a politikus -fölhívására dörgő fogadkozásban törtek ki. Csak a medve mozgatta búsan -az ős-erdőket; az ármánynyal is kell ám számolnotok! Bárándy Gáspár úr -nem azért tartatott éles látású politikusnak, hogy egy pillantással le -ne olvassa a gondolatokat, a melyek a rengeteg szemöldök alatt forrtak, -és meg ne feleljen rájok iziben; - -– Itt még az ármány sem diadalmaskodhatik fölöttünk. Mert teljes tiszta -lehetetlenség, hogy a lángész ki ne vívja jogát akárki ellen. Béla úr -pedig lángész. Minő pálya áll ez ifjú ember előtt! Mi most azt sem -tudjuk világosan, hogy igazság szerint hol kell kezdenie; hát még ha azt -kérdeznék tőlünk, hogy hol fogja végezni? Nyitva áll előtte az út a -legmagasabb polczig. Mert ilyen időkben, a milyenek ránk várakoznak, a -lángész rettenetes tőke, a mely százas kamatokat hozhat. - -– Már az igaz, – erősíté a megtermett tiszttartó és lelkesedésében -nagyot rántott fekete nyakkendője csombókján. Fölséges dolog is a -tudomány! - -– Tiszta világos igazság, hogy nagyra született, – folytatta áradozásait -Bárándy úr. Soha nem ajánlottam föl senkinek nagyobb készséggel edzett -vállaimat az emelkedésre, mint Béla barátunknak fogom. Mert hiába, – -ármány ide, ármány oda, – mégis csak a vármegye marad az igaz magyar -politikus iskolája. - -– Béla itthon marad, – dörgött bele a kombinácziókba Benedek úr. Nem -megy sehová. Ilyen ideig-óráig tartó, felfordult világban okos ember -semmibe sem kezd. - -– Bizony, ha meggondoljuk, – magyarázta Istók, – hogy a kamarilla még -mindig milyen hatalmas odafönn, hogy Napoleon császár hogyan rászedte az -olaszokat is, hogy mi minő hajlandók vagyunk elhamarkodni mindent: biz -ezt ha jól eszünkbe vesszük, nem sok bizodalmunk lehet hozzá, hogy ez a -mostani gyöngyélet itéletnapig tart. - -– Kérem, Pallér úr, – vágott közbe a politikus, kinek edzett vállaira -Benedek úr határozata szerint egyelőre nem lesz semmi szükség, – kérem, -Pallér úr, szíveskedjék meggondolni azt is, hogy már csak Nápoly van -hátra, azután teljes bizonyossággal mi következünk. Hanem hát így is jól -van. Annál dicsőbb. Béla barátunk legalább egészen a mienk marad, és -mézes heteit… - -– Hónapjait és esztendeit, – toldotta meg a hosszan vérző lelkipásztor. - -– Tehát mézes hónapjait és esztendeit nem fogják a gondok -legterhesebbjei megzavarni. Tiszta világos, hogy nagyságos uram együtt -határozott Ágnes kisasszonnyal. Alig várom, hogy koczinthassak az -egészségükre. - -Ágnes, kinek egészségére Bárándy úr minél előbb koczintani szeretett -volna, és már köszörülte a torkát, odabenn a kék szobában még mindig az -albumot nézegette az asszony-vendégekkel. E kis, piros bársonyba kötött -könyvecske, melynek szélén és tábláján rég meghalaványodott már az -aranyozás, a Kálozdy-család nő-tagjainak egész történetét kitárta -mindenki előtt. Titkok, melyek régesrég napfényre kerültek, meg el is -vonultak a feledés homályába; érzések, melyek mind megvítták csatáikat, -élvezték győzelmüket, vagy elszenvedték bukásukat s porló szívek -koporsójában csöndesen eltemetkeztek; kaczérságok, melyeknek égető -szomja rég kialudt, vagy büntetése annak rendje szerint elkövetkezett; -igéretek, melyek híven beváltattak, s a róluk szóló kötelezvényt -elfeledték összetépni; remények, melyek e papiroknál gyorsabban mentek -füstbe; itt-ott sokra biztató tehetségek, egy-egy költő, képíró vagy -bölcs pólyáiban, melyekből sohasem sikerült kibontakoznia; álmok, -melyekből rég felébredtek, vagy mindörökre beléjök merűltek azok, kik -egykor álmodták; világi hiúságok, szerelmeskedések, számítgatások és -elragadtatások; mindezek benne voltak ama kis vörös bársony kötésű -könyvben. Mennyire megsárgúlt papirosok és meghalaványodott írás! Az -illatot azonban, mely a szép parmai Izabella római királyi szalonjaiban -s Windischgrätz grófné és Lichtenstein herczegné termeiben divatos volt, -mintha mostanig megtartották volna. Mennyi finom élcz, minő éles -vagdalkozás, mennyi elménczség és nagyszavu bók e franczia sorokban, -melyeket mind elhomályosított ama durva, katonás és egyenes vallomás, -mely fölött az akkor még ifjú és daliás Péter úr hosszú órákon keresztül -törte fejét. És az együgyü sorok a kis grófnénál megtették hatásukat. A -hozzá intézett lapok ritkulnak. Csak egy franczia abbé, ki tanítója és -gyóntatója volt, intéz még hozzá érzékeny sorokat, mielőtt neki indulna -a magyarországi ismeretlen világnak. Az, ki a következő lapokon -merengett szép szemeivel, már emlékben is alig él. Péter úrnak egy korán -sírba szállott leány-gyermeke volt. Pedig azon a kis képen, mely most -akadt Ágnes kezébe, milyen életteljes kék szemek mosolyognak, minő -gazdag fürtök csavarodnak föl görög kontyba, milyen finom két orcza -pirúl! Ügyesen forgathatta az ecsetet, a ki festette és aláírta, hogy; -«Aurora tükre.» Már az sokkal nehezebb kéz volt, a melyik azt a -sírkő-forma oltárt rajzolta, melyen az emlékezet örök tüze lobog. Vajjon -nem aludt-e ki ez az örök láng, a mint a szép Auróra behúnyta szemeit?! -Maga is írt egy lapot; ki tudja, kinek szánta és ki tudja, miért nem -adta át? Talán igen őszinte és igen meleg volt, s édes anyja, a grófné, -nem találta elég illemesnek. Elég az hozzá, hogy a lap egy kegyetlen -tollal keresztülhúzva itt maradt a családi gyűjteményben; és az a -bizonyos sohasem tudta meg, milyen szívvel gondolnak rá a kálozdi -kastélyban, ha csak kedvese valamelyik enyhe éjjelen föl nem kelt -sírjából és el nem mondta neki, a mi szívét nyomta. Ádám úr fösvény -felesége, Mátéfi kisasszony is volt fiatal valaha, és neki is irtak -emléklapokat. Íme a régi, szellemes ötletek: az egyiken girbe-gurba írás -magyarázza, hogy milyen az élet; valamelyik udvarlója a hitet, reményt -és szeretetet óhajtotta nyújtani neki ismert jelképeikben; volt olyan -is, ki egy csinos versszakkal adta bizonyságát, hogy ismeri Himfy -_Szerelmei_-t. A mint Biró Eufrozina kisasszony hamiskás szeme a névre -esett, a mely az olvadozó sorok és lágy rímek alatt állt, megdöbbenve -kapta föl a fejét és egy önkénytelen, gyönge szemrehányás tört ki -kebléből: - -– Ah, a hűtelen! - -Mind oda tekintettek. A kiáradt szív bizonynyal szerette volna, ha el -nem árúlja titkát; de már későn volt. Uram fia, a hűtelen nem más vala, -mint a medve, ki a másik szobában néma borongással rázogatja ős-erdeit. -Kerekesné néni, (kinek vérében volt, hogy mindenkinek minden kinálkozó -alkalommal mondjon valami boszantót,) a mint megértette, hogy kiről van -szó, egyet igazítva szemüvegén, éles és gúnyos sóhajtással jegyezte meg: - -– Haj, haj, írt az annak idejében nekem is eleget! Nagy kujon volt. - -A kétszeresen csalódott Eufrozina kisasszony bús megadással forgatta -tovább az albumot. Móricz bátyánknak egy kortársa elég elmés volt egy -legyet és egy nefelejtset rajzolni le, a kettő közé írván ezt a szót, -hogy: «boldog;» jöttek még egypáran azok közül, kik ma már mind nagyapák -vagy vén medvék, és senki sem hinné róluk, hogy valaha még Kisfaludy -Sándort is forgatták. Ím itt egy lap, teleírva mind a két oldalán szép, -öreg betükkel; a tudós hírben állt Mátéfi uram czitált a leánya fejére -mindenféle deák klasszikust. Mondják, hogy értette is, a kihez intézve -voltak. Azután egy nagy összehajtogatott papiros következik, melyen -valami Kálozdy Mihály úr, neve aláírásával, tökéletlen és összevissza -düledező betükben bizonyította, hogy: a ház magas, a város szép, a tehén -legel és a paripa fut. Ez volt az utolsó írása a szegénykének, Benedek -úr legifjabb kis öccsének. Hosszú időköz marad az utolsó lapig üresen. A -Kálozdy-családnak nem volt több nő-tagja. A legutolsó megint egy kis -arczkép. Ágnes lenne gyermekkorában, hanem azóta ugyancsak sokat -változott. Kék szemei a tiszta fény helyett bizonyos csillogó fátylat -kaptak, melynek mintha mindig volna valami rejtegetni valója; -arczkifejezése pedig bár kevésbbé szeretetteljes, sokkal hódítóbb; a -dacznak amaz árnyalata, mely már akkor mintha felette lebegett volna, -mélyebb szenvedélyek képében látszik lelkére borulni; és a kedves kis -fehér bodros ingecskét ma drága csipkék helyettesítik hószin vállain. A -kis képet Béla festette. Sorra nézték és mindenki talált rajta valami -dícsérni valót. Ki az arczképen, ki eredetijén. - -– Milyen fáin egy munka, – jegyezte meg a tiszteletes asszony. Az én -gyerekeim is tanultak pingálni a rektor úrtól. De Áron nem tud mást, -csak tulipánt; Ézsau meg emeletes házat. Hanem már ez dicső, fáin egy -munka. Mintha csak igazi piktor festette volna. - -Eufrozina kisasszony esze az ingó-bingó szürke loknik alatt hamisabb -dolgokon járt. El is mondta a mit gondolt. - -– Béla, Béla hiába! Neki csak nincs mása messze földön. Úgy-e bizony -Ágneska, ez a képecske volt a legelső vallomása? - -Ágnes nem pirult el az évődésre. Egyet mosolygott a nagy karszékben, -melyben csöndesen hintázott, s nagy hirtelen igy szólt: - -– És az utolsó is. - -Kerekesné néni megbosszankodva igazgatta pápaszemét. Ezt neki kellett -volna mondania. Hanem tartogatott ő még erre az alkalomra valami -egyebet. - -– Ej, ej, hát olyan kevés szavu az úrfi, – mondá. Pedig bizony, ha -Ágneska előtt meg nem nyílik a szája, akkor némának kell lenni neki. -Hanem hát igaz, hallottam én úgy fülhegygyel Dunaszögről valamit. Hogy -Béla úrfi a gazdája leányának nagyon tette volna a szépet. Mind ilyenek -a férfiak, egytől-egyig ilyenek. A Móricz is csak ilyen volt, Fruzsinka -hugom, annak idejében. Sohase búsuljon utána. A’ bizony. Hogy hát ott -nem jóban törné a fejét az én szerelmes öcsém! A tiszteletes aszszony -különben többet tudhat róla, mert az Ézsau már ott jár iskolába. - -Ahhoz a zavarhoz, a mibe ez a kérdezősködés a szerény és alázatos papnét -hozta, semmit sem lehet hasonlítani. - -– Ézsau, esedezem, még igen kis gyerek az effélékhez, – dadogta. Ő csak -emeletes házakat rajzol és mással nem igen törődik. Különben a világ -igen rossz ám, esedezem, és sok mindent kitalál, a mi nem is úgy van. - -Mire elvégezte mentegetődzését, Ágnes már elmenekült a világosság elől. -Egy kis sarok-divánra ült a szemérmes papkisasszony mellé, kinek az -ó-testamentomban elfogult, puritán apja Rákhel nevet adott. - -– Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a szép leány, oly -régen voltam már Kálozdon, hogy azt sem tudom, mikor láttam útoljára. -Gondolom, kora tavaszszal. Most is olyan szép-e a kertje, mint rendesen? -szépek-e a lángtulipánok, melyek hagymáját tavaly hozta tőlünk a káplán -úr? - -Rákhel nem igen ügyelt e tudakozódásra. Hallott-e az asszonyok -beszédéből valamit, vagy a drága melltű és suttogó csipkék hatották meg, -vagy csak lelkében merültek föl csábító képek, elég az hozzá, hogy -reczés keztyűbe bujtatott kezét, felelet helyett, csöndesen rátette -Ágnesnek ölében pihenő rózsás ujjaira, és egy nagyot sóhajtott: - -– Óh Ágnes kisasszony, milyen boldog kegyed! - -Kerekesné néni épen akkor tüzeskedett legjavában: - -– Na már, édes öcséim, akármit beszéltek, én, a mit mondtam, olyan -bizonyos helyről hallottam, mintha csak pecsétes írásból olvastam volna. - -Történt-e még több ellenvetés is, vagy megnyugodtak mindnyájan a néni -pecsétes írásában, Ágnes már nem tudhatta meg, mert halk lépésekkel, -észrevétlen odahagyta a szobát. Végigment a hosszú folyosón, le a -földszintre, kinyitotta a nagy utczaajtót s egy kis időre megállt a -kőlépcsőkön előtte. A legszebb nyári esték egyike volt. Lágy suttogással -bolyongott a szellő, az erdők és mezők friss illatával szárnyain. A hold -a tölgyek őrző hadseregét köröskörül ezüst pánczélba öltöztette. Keleten -egy halavány csillag ragyogott. Felülről a nagy teremből lehangzott a -zaj, lárma, heveskedés, melyet Benedek úr egy-egy türelmetlen szava -el-elcsöndesített. Mindig Béla aggasztotta; hol késhetik ennyi ideig? -Legkésőbben hét órakor itthonn kellett volna lenniök. A konyhában -sustorgott a zsír, és hangosan panaszkodott Kata asszony, hogy minden -oda lesz, ha még soká nem jönnek. Palkó hordta föl a pinczéből a borokat -és egy-egy jobb fajta palaczkról édes vigyorgás közt tisztította -útközben a pókhálót. A féleszű Péter a ház végében mozsarát igazgatta, -melynek az örvendetes perczben meg kell dördűlnie. A kis Pirók gyerek a -torony-ablakon kandikált ki, hogy idején megránthassa a harang-kötelet, -a mint a hegyháton megpillantja az öreg János kocsijának két ismerős -lámpását. - -[Illustration: – Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a -szép leány.] - -Mindez Ágnes mögött volt; előtte messzire kéjes, titokteljes, igézetes -csönd. Egy-két perczig állt csak a lépcsőn, azután megindúlt a kert -hosszában, ki az országút felé. Eleinte csöndes léptekkel, maga körül -tekintgetve haladt. Minél jobban távolodott a kastélytól, annál inkább -vesztette nyugalmát. Hosszan tartotta lecsüggesztve fejét; majd -föl-fölkapta és élesen kémlelte az országút végetlen fehér szalagját, -melylyel az ég fölékesítette a hegyet. Aranyos haját végig simította és -el-elbámult hol az útra, hol a kastély kivilágított ablakainak egyre -távolodó csillagaira. Merengéséből közeledő lódobogás riasztotta föl. -Megfordult és vissza akart sietni, de már késő volt. A lovag -megpillantotta és ámulva kiáltotta el magát mögötte: - -– Higyjek-e szemeimnek? Kegyed az, Ágnes kisasszony? Hát a kálozdi -éjtszakáknak is vannak villijei? Vagy hogy is hítták csak az éjjeli -tündéreket?! Ah Istenem, én még mindig csak olyan ostoba vagyok ám. Jó -estét, jó estét. - -– Jó estét, báró. Nemde ilyen szép estét lehetetlen falak közt tölteni? - -A lovag a lány mellett megállította paripáját. Nem volt már fiatal -ember. Az arcza sok ránczot vetett, hanem lovagcsizmái káprázatosan -csillogtak a holdfénynél és darútolla vígan lengett. - -– Lehetetlen, teljes lehetetlen, – válaszolt gyors, hadaró beszéddel a -leánynak. Engem is kicsalt és Bucephalus szívességéből már a gadóczi tó -mellől jövök. Pompás telivér. Egyenes vonalban származik Dárius király -híres csataménjétől. Vagy melyiké is volt a sok közül az a régi híres -Bucephalus? Ah, én igazán… Hanem most nincs kegyelem kisasszony. Én -Bucephalus szívességéből elfogtam kegyedet, és tüstént vallania kell. -Nos hát, miről gondolkodott magányos bolyongásában ezen az ábrándos -estén? - -– Ha már csakugyan nincs mentség, báró úr, hát megvallom, arról -gondolkodtam, hogy milyen szép lenne, ha véletlenül valami -tündér-lovagot hozna elém a véletlen az elátkozott királyfiak -családjából. - -– Ah, ah, kisasszony. Szót sem érdemel. Hisz én valósággal… Tudom jól, -hogy csak a bókot akarta visszaadni. Merre kísérjem? - -– Csak tartson arra báró úr, a merre útja vezet, – mondá a lány. Én haza -indulok és szívesen megyek egyedűl. - -– S tovább fog ábrándozni a tündér-lovagról, nemde? Igaza van, Ágnes -kisasszony, tökéletes igaza. Én igen ostoba vagyok kegyedhez képest. -Hanem azért csak nyujtsa ide a kezét és tegyen boldoggá. - -A szép leány megtette a báró úr kedvét és a nagy lovag-keztyűk közül -alig birta kiszabadítani kis kezeit. A lovag, – Bucephalus szívességéből -– sebes vágtatást iramodott tova. Ágnes egyetlen pillantást sem vetett -utána. - -– Minő nyomorultak ezek mindnyájan Bélához képest! – suttogta és -izgatottan rázva meg szőke fürteit, tovább kémlelte az útat hosszan, -mereven, mosolytalanúl és hangosan dobogó szívvel. Semmi hang, semmi jel -semerre. Már Ivánfi báró Dárius fajzata is messze járt. Mintha a -várakozó leány egyszerre megijedt volna a nagy nesztelenségben, hirtelen -vissza indult a kastély felé. Csodálatos volt a bűvös éjtszakának e -tündéri tüneménye, rejtelmes lelkével, melynek forrongó titkait még a -holdsugaraknak sem árulta el. Arcza még mindig meg tudta őrízni, hogy -érthető szavakat ne írhasson rá ama láthatatlan belső kéz, mely hol -tolmácsunk, hol árulónk. Csak a fürge szellő, mely keble körül a lengő -csipkékkel játszott, – csak az tudhatott meg valamit. De ezt senkinek -másnak nem árulta el, mint az erdők bús dalnokának, kinek kicsiny szívét -minden hang után féltjük a megszakadástól. - -Ágnes már fele útján lehetett a kastélynak, mikor a harang megkondult és -Péter elsütötte mozsarát. Összerezzent. Visszatekintett s a mint sebes -közeledve megpillantotta ő is az országúton a két homályos csillagot, s -meghallotta az öreg János ostorának vidám pattogását, futásnak eredt. -Már hallotta a kocsi robogását s a lovak zaját is. A kastély ablakai -megnyiltak; mindegyikben a kikoplaltatott vendégek örvendve váró arcza. -Mikor a főbejáráshoz ért, már ott találta Benedek urat, ki Istókra -támaszkodva, lesietett kedvencze elé. - -Még egy-két ostorpattogás és János olyan pompásan odajárt a várakozók -elé, hogy különben sem kellett. Az ajtó azonban soká nem nyilt meg, -mintha üresen jött volna. Odafönn az ablakban Bárándy úr gyakorlott -torka egy harsány éljent kisérlett meg, mely általános viszhangra -talált. A zajra lassan megmozdult a kocsi ajtaja és kilépett a -várvavárt. - -– Béla, – kiáltott a lépcsőről eléje az öreg úr, – hol a pokolban -kóvályogtatok ennyi ideig? No csak gyere most ide, ölelj meg és máskor -korábban kelj. - -– Bátyám, – szólalt meg tompa, fojtott hangon az érkezett – bátyám, jó -estét. Jót neked és mindnyájatoknak. - -– Adjon isten, öcsém, adjon, fiam! - -A köszvény és vénség sok durva szivet lágyított már meg. Benedek úr is -olyan meleg és szív szerint való öleléssel karolta magához öcscsét, a -milyet még Istók sem látott tőle soha, és még ő is képtelen lenne -megmagyarázni. A vénség, a köszvény! - -– Nézd, fiam, nézd, itt van Ágnes is. Mind vártunk rád és aggódtunk már -érted. - -– Köszönöm, Ágnes, köszönöm. Ti igen jók vagytok hozzám, – mondá Béla és -kezet nyujtott a leánynak. Ez a kéz azonban hideg volt, mint a jég, s a -mint ama másiknak, ki jegygyűrűjét viselte, meleg érintését érzé, fagyos -borzongás futott át az ifju egész testén, és abban a perczben némán, -szótlanul, jaj nélkül leroskadt a lépcső hideg kövére. - -– Mi az, mi bajod? – kiabált a bátya. – Az ördögbe is, elestél? Mért nem -ügyelsz a lábad alá? Hé, kelj föl! Mi ez? Világot, világot gyorsan! - -Kata asszony rögtön künn termett a gyertyával. Iszonyat volt a leomlott -ifju arczára tekinteni. - - -VII. FEJEZET. Temetés; – vajjon feltámadás is? - -Béla már régi szobájában pihent egy ódon karosszékben. Csupa mosoly, -gyöngédség és barátság volt minden körülötte. Az asztalon egy sokágú -tartóból derült világosság áramlott minden sarokba. Az ágyon nagy -virágos terítő; a falon fölötte szépen rendbe aggatott vivó készülékek, -kardok, keztyük, álarczok és két pisztoly; távolabb nehány csinos -tájkép: mind verőfényes részlet legelésző nyájakkal és ebédvivő -parasztasszonyokkal! A kis könyvtárból díszes, aranyos ruhába -öltöztetett remekírók csillognak elő; az asztalon szép virágbokréta, -csupa mezei virágból, melyet a messzi réteken a kis Pirók-gyerek -szedegetett és kötözött össze. És e vidám környezetben fekszik ő félig -élve, félig holtan. Inkább oltanák ki a gyertyákat, semhogy a fiatal, -szép, beszédes szemek helyett ama beesett kék foltokra ontsák világukat. -Feje mozdulatlanul nyugodott a szék támláján, arcza rémes sárgára vált, -fényes fekete haja kuszán csüngött homlokára, lélekzetvétele -meg-megakadt és alig volt észrevehető. - -Mellette ült Benedek úr és érthetetlen szavakat mormogott. A kegyes -Eulália kisasszony egy illatos üvegcsével óhajtott segíteni. Heroikusabb -szert tartogatott hátul egy dézsában Palkó, kinek arczán mintha -megfagyott volna az örök nevetés, Kurz doktor úr nagyon sürgölődött és -beszélt mindent össze-vissza, melynek vége csak az volt, hogy a városi -doktorok nagy hire nem ritkán tökéletesen alaptalan, és ha Béla úr -korábban kerül az ő kezére, bizonyosan nem jut ennyire a dolog. Az -ájulás soká tartott; a beteg csak nem akart ébredni. Benedek úr már -kezdte veszteni fogyatékos türelmét és mérgelődve szidta az orvost. - -– A pokolba is, tán csak nem halt még meg? Hozza hát már valahára -életre. A fecsegésétől ugyan itéletnapig sem jön magához. Palkó, hol az -a dézsa? - -Demokritos orvosi közbelépésére nem volt szükség. Kurz úr addig -forgolódott Béla körül, míg végre is meglett az az elégtétele, hogy -felnyitotta szemeit. - -– Na tessék! – mondá diadallal a doktor. - -– Ránk ijesztettél, ficzkó, – édeskedett az ébredőnek az öreg, új -lélekzethez jutott, táguló mellel. Ránk ijesztettél. Mi az ördög lelt -ilyen hirtelenséggel? - -– Kedves bátyám, – szólalt meg halk, szenvedő hangon az ifju, – csak a -hosszú kocsiút volt oka az egésznek; egy kissé megszédültem. De már -vége, teljesen vége mindennek. Köszönöm mindnyájatoknak. Bocsássatok -meg. - -– Hála az égnek, – suttogta Eulália kisasszony és sietett eltávolítani a -heroikus szerekkel együtt Palkót. - -Béla bocsánatot kért még egyszer és sokszor hogy nem mehet ki az -üdvözlésére összesereglett társaságba; de egy kissé gyöngének érzi még -magát. Csak mulassanak nélküle kedvökre; ő majd oda fog gondolni. Ha -kegyesek lennének most magára hagyni, legjobban kipihenné magát és -reggelig egészen jól lesz. Nem, nem fekszik le az ágyba; az ülés sokkal -jobban esik neki. Köszönt, szivéből köszönt mindenkit. Euláliát még -visszaintette az ajtóból: - -– Köszöntöm Móricz bátyót, köszöntöm Sádi Danit, köszöntöm a -tiszteletest, köszöntöm Ürmöst, – az nincs itt? Kár. Köszöntöm Ágnest -is; mondja meg neki. - -Egyedül maradt. Megtették kedvét, csak a szomszéd szobában telepítették -le a kis Pirókot, hogy legyen valaki mégis közelében. Az ajtó -becsukódott. Nemsokára a másik is, azután a harmadik. Egy ideig még -élénk hangok hallatszottak ide a képes teremből. Bárándy Gáspár úr -minduntalan fölemelte stentori szavát, és kétségkívül a legjobbakat -kivánta, mert harsány és szünni nem akaró éljeneket keltett. Majd hangok -zürzavara, pohárkoczintások, a pokolba kergetett ijedtség vidám hahotái -hatottak ide. A falu két rongyos czigánygyereke is szerencsét próbált és -czinczogni kezdett a folyosón; de Palkónak – jóllehet kedve ellenére – -csakhamar ki kellett tenni a szűrüket. - -Béla a vén szék karjára könyökölve, órákat töltött mozdulatlanul. Nagy -csöndesen, félénk ajtónyitással betekintgettek hozzá egyszer Benedek úr, -egyszer Eulália néni és többször is Istók. Azt hitték mind, hogy aluszik -nyugton, csöndesen. Pedig nem aludt. Arcza el volt rejtve. Félt, hogy az -éj áruló szellemei megismerik rajta a Kain-bélyeget. Az utat Dunaszögtől -Kálozdig tompa érzéketlenségben töltötte; a fák, emberek, szekerek, -falvak, rétek és erdők váltakozó képei zavart bódulatba ejtették lelkét, -és néhány rövid órára megőrizték szivét amaz éles gyiloktól, melynek meg -kellett benne forgattatnia. De végre otthon és egyedül volt. Itt minden -ismerős vala ránézve, csak ő egyedül idegen maga előtt. A kábultság sűrű -fátyola lehullott elméjéről és látta – magát. Nincs szörnyűbb, mint a -lélekmardosás, vagy boldogtalanság egy gyötrő pillanatában nem ismerni -magunkra, és tudni, hogy mi vagyunk az, a kit nem ismerünk. Ha nem lenne -a hasonlat nagyon kicsinyes, szeretnék a himlőből fölkelt szépség -példájával élni a tükör előtt. Mit zuzzon össze, magát-e, vagy a tükröt? -És ha összezuzza, visszatér-e ezzel az, a mi eltünt?! - -Gyász és lélekfurdalás maróbb és győzelmesebb szövetségre nem léptek -soha, mint e szerencsétlen, gyönge lélek ellen. Két gondolat járta át -belsejének minden zugát és zavaros sietséggel keresett fátyolt magának, -melybe eltakartassék. Nem talált. Ziháló melle tanuskodott róla, milyen -kétségbeesett volt ez a hajsza odabenn. Végre mozogni kezdtek kiszáradt, -kicserepesedett ajkai és elsuttogták a borzasztó szót: Gyilkos vagy! -Többé nincs fátyol, nincs menedék, nincs bocsánat; az itélet már ki van -mondva fölötte. Ha a mennyei biró nem látna is be a vesékbe, nem -tagadhatja többé: hallhatólag tett tanúságot maga ellen. De az -elitéltetés bizonyossága még nem adta meg neki azt a pillanatnyi -pihenést sem, mely minden bűnösnek megadatik. Még egy gondolat -szorongatta szívét, és keresett utat ajakára: Te szeretted őt, mint -senkit a világon, és ő szeretett téged, mint senki a világon! Már mind a -kettőt maga előtt látta. A furiát, szikrázó szemeinek hegyes nyilaival, -melyek zápor gyanánt hullottak feléje, és kígyó-fürteivel, melyek -kegyetlenül, vérére szomjazva marták. Mellette amaz édes alakot, melynek -még most is volt mosolya számára, de kínosabb ama nyilaknál és -kígyóknál. Mind a ketten megfogták kezét és egy irányban vezették. Mind -a ketten ugyanazt sugták fülébe: Mit keressz te itt? - -Valóban, mit keres itt? Micsoda természetes következése a gyilkosságnak, -mi a halálnak? A temetés. Temessünk hát. Elméje fényes láng volt, -hivatva rá, hogy másoknak az igazság, magának a dicsőség útját mutassa. -Megbénult akarata kioltottat. Fekete rögöt rá! Tehetségei az életre -szépek és boldogítók; költeményei sok sziven könnyítettek volna; képei a -századoknak rideg folyását egy-két édes perczczel enyhíthették volna. -Gyávasága legázolta őket. Hideg földet rájok! Szive jó, tele nemes -föltétellel és eszményi hevülettel. A lélekerő fogyatékának egy kis -nyilásán kicsorgott vére. Zöld hantot rá! Mind, mind semmivé téve, -elpusztulva, legyilkolva hevernek. Temessük el, temessük el. - -Béla megmozdult. Összeszedte végső erejét és fásult nyugalommal lépett -íróasztalához. Leült és levelet írt. Istókhoz czímezte, kinek -bölcseségében és gyöngédségében legtöbbet bízott. Egy tekintetet vetett -kis ezüst órájára, mely szegény atyjáé volt egykor s melynek tartóját -anyja hímezte ki gyöngygyel. Megakadt szeme egy kis könyvjelzőn is, -melyről sohasem vallotta be itthon, hogy kitől kapta. A remény szinével -volt rajta kivarrva, hogy: «Eddig.» Eddig és ne tovább! Óh, de hol van -az az eddig és mi lesz az a tovább?! A gyertyák a nagy ágasbogas -tartóban utolsókat lobogtak már és füstölve kezdett égni a papiros, -melylyel meg voltak erősítve. A mezei virágokból kötött bokréta ott -hervadt mellette. Béla kinyitotta az ablakot. Keleten már egy szürke -csík mutatta, hogy a hajnal közeledik. Hüvös, éjjeli lég áradt be és a -sötét vörös lángok kisérteties tánczot kezdtek. Minden csöndes volt -köröskörül. - -Béla még kitekintett a szomszéd szobába. A kis Pirók mély és nyugalmas -álomba volt merülve. Semmi veszély nem fenyegeti. Ágya fölül levette az -egyik pisztolyt és íróasztala elé lépve, ráfektette ujját a ravaszra. -Keze semmit sem reszketett. És egy reszkető kéz mégis erősebb volt, mint -az övé. Oly gyorsan szorította meg, hogy egy pillanat alatt tehetetlenné -lett. - -Magából kikelt arczát elrémülten vetette vissza az ifju. Ágnes állt -előtte tegnapesti öltözékében, oly lázasan égő szemekkel (mint kék égen -a piros alkony) és kihevült tekintettel, a milyennel senki sem látta őt -az életben soha, sem azelőtt, sem azután. - -– Szerencsétlen, – kiáltá, – mit akartál? - -Bélának elakadt a szava. A meglepetés lefegyverezte. Nyitott ajakkal, -meredt szemekkel bámult a leányra, és keze, melyben a pisztolyt -tartotta, erőtlenül hullott alá. - -– Azt hitted, – beszélt lihegve Ágnes, – hogy mindenkit megcsalsz? Nekem -jobb szemem van mindenkinél. Az este csak én láttam kétségbeesésedet; -csak én éreztem, hogy a veriték, melyet homlokodról letörültem, halálos -volt. Kiszöktem szobámból és itt töltöttem ajtód előtt az éjtszakát, -hogyha mozdulni hallak, melletted teremjek. És nem hiába jöttem, -boldogtalan. - -– Bocsáss Ágnes, te nem oldozhatod fel az én itéletemet. Bocsáss, -bocsáss! – rimánkodott Béla és ki akarta jobb kezét szabadítani a -leányéból. - -– Nem oldozhatom fel? – válaszolt ez és minden erejét megfeszítette, -hogy amaz elátkozott kéz ki ne tudjon menekülni bilincseiből. Nem -oldozhatom fel? Az lehet; de kegyelemért könyöröghetek előtted. Ime -könyörgök azért az életért, mely a világon a legdrágább előttem. - -És térdre omlott Béla előtt. - -– Ime térden állva esedezem és könyörgök érte, – folytatá. – Tudom, hogy -ha szavamnak ereje lenne szived előtt, nem akartad volna megölni -magadat. Tudom, hogy én vagyok oka lelked gyászának, és nem engedem, -hogy gyilkosságba keverj. Én lemondok rólad, Béla. Lemondok öreg -apámért, kit másodiknak találna golyód sziven. Magamra veszem haragját -és téged meghagylak szivében. Lemondok rólad és visszaadom -szabadságodat. Hagyj el engem és légy boldog azzal, a kit szeretsz. - -[Illustration: Térdre omlott Béla előtt.] - -– Azt már megöltem! – hörögte a szerencsétlen. Nézd minő véresek a -kezeim! - -– Boldogtalan! – sikoltott a lány. - -Béla ismét összeszedte erejét és küzdeni kezdett a leánynyal. -Felkaczagott, megvérezte kezét, keblén letépte ruháját, elrekedt, de nem -tudott semmire menni. Ágnes ujra lelket kapott s egy pillanat alatt -világossá lett minden lelke előtt. - -– Béla, – mondá, és mintha hangjának rég zenéje csendült volna meg -szavában, – hát annyira gonosz lennél, hogy megvetnéd a kiengesztelést? -Óh mi lenne a világból, ha minden bűnös és szerencsétlen úgy tenne, mint -te akartál? Ki lenne igaz gyámola a nyomorultaknak, és ki bocsátana meg -szivéből a vétkeseknek? És az égi bocsánat az eltévedtek és megtérteknek -minő nevetséges semmivé lenne! - -Béla kifáradtan hanyatlott egy székre. A föltetszett hajnal első -sugarait küldte a szobába. A kanászgyerek tülke megszólalt az udvaron. A -szerencsétlen kezéből kiesett a pisztoly és egy nagy könycsepp jelent -meg szemében. - - -VIII. FEJEZET. Tanácstartások. - -A kálozdi kolostornak volt az emeleten egy kis sarok szobája, melyet a -cselédek – egyéni felfogásuk szerint, – hol «kanczaláriának», hol -«kanczelóriának» híttak. Honnan vette a nevét? A rengeteg -fakalamárisban, mely kisebbféle sajtárnak is beillett – a hányszor csak, -nagy ritkán szükség volt rá – mindig úgy kellett egy kis friss vizzel új -életre hozni a kiszáradt, megpenészesedett tartalmat. A fehér papir -ritkább vala itt a fehér hollónál, s a nélkülözhetetlen jegyzésekre a -zsinegen függő kalendárium tiszta lapjai használtattak. Az -össze-visszafecskendezett lúdtollak két hegye rendesen úgy irtózott -egymástól, mint a V szárai. De volt ott egy hatalmas butor, lebocsátható -ajtókkal, kihuzható táblákkal és furfangos zárakkal, melyet mesterének -ügyes keze különféle színű berakott fából csinos koszorúkkal és -virágbokrétákkal ékesített. Ezt az ódon butort is szerteszét hasogatta -már mai napság az idő kiméletlen keze; az egyik részéből lett kincses -szekrény, a másodikból ékszertartó, a harmadikból iratpolcz, a -negyedikből könyvtár, az ötödikből íróasztal. Még tükör is került -belőle. Az ezer fiók felmondta egymásnak a barátságot; a szép -egyetértésnek, melyben hajdan éltek, vége lett. Az egyikben pompás -diópálinkát, a másikban borókavizet, a harmadikban meggyszeszt, a -negyedikben szilvóriumot tartogatott Benedek úr. Itt üldögéltek ők -gyakran naphosszat Istókkal és magyarázták egymásnak – hol az egyik, hol -a másik fiók tartalmának nyomán – a világ folyását. Az írószekrény -tetején egy régi-régi óra ketyegett, melynek poros, szürke lapját -vedlett aranysárkányok tartották és megfakult aranyliliomok vették -körül. E vén jószág az öreg nénék csöndesítő, békítő szerepet játszotta -a szobában; a sokszor fölhangzó pörlekedésbe sohasem mulasztotta el -rekedt, száraz szavával beleszólni: csitt, csitt, csitt, csitt. Minek -veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! Csitt, csitt, csitt! A kis szoba -fekete bőrrel volt bebutorozva s egy szinehagyott zöld függönyön -keresztűl sütött belé a nap. A falakon régi, beporosodott, megfakult -arczképek kopott aranyos rámákban: ama híres, vak athlétának -oroszlánfeje; a legnagyobb magyar vastag szemöldei és átható tekintete; -aztán az a csodálatos szépségű arcz, melynek minden izma szolgálni -tudott a nagy, izgató lélek akaratának, melyet csodálatosan beszédes -szemei tükröztek. E szobában tartattak a családi tanácskozások; itt -szőtte, fonta, vetette Istók hálóját kedvencze érdekében, kit már úgy -tekintett, mintha a maga gyermeke lett volna; itt mondotta ki az -itéleteket Benedek úr, és indokolta Istók az önérzetes tiszttartó, a -himlőhelyes ispán, a vigyori Palkó, és a féleszű Péter fölött. Itt -táplálták egymás reménységeit Béla nagy jövendője, fényes pályája iránt, -mely a mostanság elhagyatott kastélyra az egész Kálozdy-birtokon meg nem -vásárolható dicsőséget hozand. Itt lepte meg apját Ágnes gyakorta, ha -Bogádról átrándult, szépséget, mosolyt és fényt hozva magával ez ódon, -rideg és sötét épületbe. Ez a szoba hallá zsörtölődéseit, kifakadásait, -haragját egy vén szívnek, melyet a világ hűtlen örömei magára hagytak, -mely igazságtalan s elégtételt vesz mindenkin, a kit sorsa körébe -hozott; látta lopva élvezett apai örömeit és borongását, hogy sohasem -hallhatja az «apa» szót; ismerte biztos számítását arra a boldogságra, -melyhez annak boldogítása által fog jutni, ki az övé és még sem az; a -régi életével immár leszámolt nemes reménykedését, hogy a kit utódjának -választott, az nála különben, derekasabban és fényesebben fogja megfutni -pályáját… Ilyenkor a harcz tüzében összetört oldalbordája -bele-belesajdult az okoskodásba: hogy gondoljon rá is, hát ő mit vétett? -– de az öreg elmordult magában, hogy az ördögbe is, az csak kötelesség -volt, a mit akkoriban ezren és ezren megtettek s mindenki egyformán -megtehetett, a kinek volt oldalbordája. - -Itt folyt a Bélával teendőkre nézve is az a négyes tanácskozás, melyben -Benedek úron kívül Kurz doktor, Istók és Ágnes vettek részt, az utóbbi a -nagy karosszék hátára támaszkodva, melyben bátyjának hitt atyja -elnökölt. Ama félelmes éj izgatottsága rég eltünt arczáról, lángja -szemeiből, hogy soha, de soha vissza ne térjen többé. Halavány volt és -tekintetén hiányzott az a meghatározhatatlan, édes, olvadó vonás, melyet -fiatal leányok arczára a megnyilatkozó sziv szökkent, hogy ragyogjon ott -nehány rövid esztendő visszahozhatatlan ékességeül. Ágnestől a szív e -hódító bizonyitványa meg volt tagadva; de meg mindenkorra. Ilyen volt ő -mindig, mint ma. A kis szobában jelenlevők közül bizonyára egyiknek sem -volt oly éles szeme, hogy a csekély változást: nagy, kék szemeinek -merevebb nézését és meg-megránduló ajkainak nyugtalanságát, észrevette -volna rajta. - -– Dixi, – mondá a beszélgetés vége felé a zsidó doktor, kinek kóczos, -szürke haja, két apró, vörös szeme és doronghoz hasonló nádpálczája -volt, melylyel fontosabb nyilatkozataihoz ütemet szokott verni -balmarkában. – Dixi. Az eset nem mindennapi és nem könnyű. Okos ember -kell hozzá, a ki fején találja a szeget. Mert ugyan ha máshova ütünk, mi -hasznot teszünk vele? Semmit. Béla tekintetes úr későn jutott a kezem -alá. De mihelyt valaki egyszer – folytatá – városi doktor, mindjárt -nagyobb hozzá a bizodalom. Szóval mondtam, a mit mondtam, dixi. Béla -tekintetes úrnak erősítő fürdőre van szüksége, s minél előbb megindul -Csehországba vagy Szibériába, annál jobb. - -– A pokolba, nem Szibériába! – mordult bele az öreg. Csak nem küldjük -egyenesen Kamcsatkába?! - -Aeskuláp, ki a tudományokban nagyon fogyatékos volt, (Sádi Dani, az -ispán, mindenféle bolondot szokott belőle csinálni, és határozottan -állította, hogy mióta a khirurgiáról kikerült, nyomtatott betű nem -került a szeme elé; az pedig régen volt!) a lehető leggyorsabb ütemet -kezdte náddorongjával és keskeny vállait vonogatva, bizonyos -megütközéssel válaszolt: - -– A mint nagyságodnak tetszik, én megmondtam a magamét, et salvavi -etcetera. Igenis, vagy Csehországba vagy Szibériába. Ezzel, azt hiszem, -fején találtam a szöget. - -– Ha meggondoljuk, hogy Szibéria olyanformán hangzik, mint Szilézia… – -kezdte magyarázni Istók, ki az ablakból összefont karokkal tekintett alá -a kis fenyvesre, melynek homályában egy megtört, fiatal lélek nehezen -vonszolta magával tagjait s még nehezebben e keserű életet itt. A -jóakarat azonban nem magyarázhatta ki magát, mert a doktor hevesen -közbevágott: - -– Én nem tehetek róla, ha Pallér úr félremagyarázza szavaimat, melyeket -legjobb szándékból mondtam. Ugyan mi okom lenne nékem ezen úri háznál -hamis tanácsokat osztogatni? Semmi. Hát meg tudja ön gyógyitani Béla -urat? Nem. No azt tudtam. De hát hiába, sajnosan látom, hogy a nagyságos -úrnak nem sok kedve van Csehországhoz etc. Lássuk csak. (Az ütembot -egypár perczig csöndben dolgozott, balkezének minden ujján, mint valami -külön-külön gyógyrendszer ajtaján bebocsáttatásért kopogtatva.) Lássuk -csak, ugyan miként tudnánk másként segíteni a dolgon? Van-e más menedék? -(A gyűrűs ujjon megtalálta.) Mindenesetre. Azt mondja a deák: mundus se -etc. Egyszer volt szerencsém hallani nagyságodtól, hogy nem lenne-e jó -Béla urat a cursus iurid. etc. után világot látni küldeni. - -Benedek úr nagy szemöldeit összeránczolva – azon-e, a mit a doktor -fecsegett, vagy valami máson? – gondolkodóba esett és széles tenyerével -székének karjára indulatosan rá-rácsapott. - -– No lám – kapott a kedvezőnek hitt fogadtatáson Kurz doktor – nem -találtam-e fején a szöget? Egy nagy embernek csakugyan úgyis be kell -előbb-utóbb járnia a világot. Miért ne menne most? Sok pénzbe kerül, az -igaz; de ezt úgy hiszem, ezen úri háznál fölösleges is emlegetnem. Az -lesz csak a hatalmas kúra! Szórakozás is és tapasztalás is együtt. -Menjen csak Béla úr – minél előbb, annál jobb – világot látni messze -földekre és tengerekre. Quæ maribus etc. - -Aeskuláp fölbátorítva ama csodálatraméltó körülmény által, hogy már jó -ideje semminemű ellenmondással nem találkozott, arra a vakmerőségre -vetemedett, hogy a messze földek és tengerekre nézve közelebbi -részletekbe is belebocsátkozzék. - -– Nézze meg Bécset; gyönyörű szép város! Ne tessék szemrehányást tenni, -a Sádi úr úgyis eleget üldöz vele. Csak a várost mondom; azokat nem -szeretem én, a kik benne laknak. Azután menjen el Venécziába; az egészen -vízre van építve. Hogyan, mikép, azt nem tudom; de akárki meggyőződhetik -róla, ha odamegy, hogy igazam van. Az egész vizen áll. Nézze meg Londont -és Párizst, melyről egy deák vers azt mondja, hogy: Lutetia etc. És ha -már egyszer ott van, miért ne menne el Kairóba is? - -A doktor nem lehetett egész tisztában amaz úti terv fővonala és az -általa megtekintésre ajánlott városok távolsága felől, mert a dorong a -csodatevő marokban egyszerre a leglassúbb, szinte mélázó ütembe ment át -és egyáltalában idején valónak találta, hogy sokat gáncsolt geografiai -ismereteinek föntebbi merész dokumentácziója után más tárgyra térjen, -melyen nem találkozik nyelve annyi akadálylyal. - -– Igen bizony, – folytatá, – ott a szög feje, hogy a mi kedves betegünk -lelkileg nagyon el van csigázva. Multos sudavit etc. Mert vajjon nem -árthat-e meg a sok tudomány is az embernek? Fényes példáim vannak rá, -hogy igen. Nem haltak-e meg sorban mind a nagy tudósok? - -Benedek úrnak, ki únta már és pokolba kivánta a fecsegőt, nyelvén volt, -hogy a doktor e szerint örök életre számít? De csak érthetetlen morgás -lett belőle, melyre nézve Aeskulápnak következő megjegyzései voltak: - -– Ne tessék nagyságodnak félremagyarázni szavaimat, mint az ispán úr -szokta. Én meg vagyok győződve róla, hogy fején találtam a szöget. -Tessék akárkinek csak egyetlenegyet is élve megmutatni azok közül, a -kiket említettem. Például, hát ezek a nagy tudós urak itt a falon -élnek-e? Requiescant etc. Nem említettem? Mindegy. Annyi áll, hogy én -Béla úrnak jobb tanácsot adni nem tudok, minthogy induljon, a mint -lehet. Méltóztassék ezt jól megfontolni nagyságodnak és gyorsan -határozni. Mert a dolog nem tűr halasztást. Legalázatosabb szolgájok; -kezét csókolom, kisasszony! - -A figurás doktor, – kit csak úgy hivogattak a kastélyba hol becsületből, -hol mulattatónak, – a nagy, kopott szőrü kasztor-kalap meg az ütemdorong -eltüntek a szobából, magára hagyván a családot, hogy vegye fontolóra a -hallott igéket. - -Fontolgattak is, búsultak is, tervezgettek is magukban eleget, s e -tiszta, verőfényes, nyári napon olyan sűrű köd nehezedett a -kanczelláriában mindenre, hogy még a feltörekvő szavakat is -visszanyomta. Hallgattak, hosszan hallgattak mind a hárman s a zaj a -szobában csak annyi volt, hogy egy egy szeles fecske odacsapódott az -ablakhoz, vagy egy-egy kiváncsi veréb az üveghez ütögette fejét. De -minek ez a gyász, ez az ijedelem, ez a rettegés; hisz Béla – bár sápadt -arczczal, révedező tekintettel és tétova léptekkel – ott járkál alant a -fenyvesben és körülötte nyihogó, ugrándozó kedvencz vizslájának, -Flórának simogatja a hátát?! Mindez nem vezethet tévútra senkit, – még -Benedek urat sem, annál kevésbbé Istókot, – a ki őt harmadnapja reggel -iróasztala mellől felemelkedni látta, hangját megcsuklani hallá és hideg -kezeit remegni érzé, a mint állította, hogy neki semmi baja nincs. -Bizonyára él, mozog, lélegzik közöttük; de csak egy tekintetet kell -vetni arczára, és a kastélyban mindenki méltán kétkedik rajta: hogy itt -van-e igazán, közéjök tartozik-e, és valóságos élet-e az, mely ereiben a -vért kergeti? Ágnesen kívül senki sem tudott semmit a történtekről; de -az emberi lélek titkos és kimagyarázhatatlan törvényeinél fogva az a -vihar, mely életünk fáját gyökerében megtépte, megszokta legyinteni -mindazokat, a kik szeretnek. Mikor egy híres olasz dalnok fáradt pilláit -lehúnyta, a vidék népének a gyászhírt egy borús felhő vitte meg, mely -hosszan lebegett a kis arquai ház felett. A postán érkezett gyerek -leghűbb patronusa: Istók szótlanul járt-kelt a házban, és Benedek úr sem -zárhatta el szemeit ama felhő elől, az ő lelkét is hatalmába kerítette a -félelem, hogy porba hullhat reményeinek koronája. Egyik sem tudta, -vajjon lehet-e még ápoló egy nehéz és kevés reménységű beteg ágya előtt, -vagy már gyászoló egy koporsónál, melyről retteg fölemelni a szemfedőt. -Hasztalan leczkézte az öreg Bélát; a fiú hallgatott és erősítette, hogy -neki semmi baja. Erős, viharoknak edzett, szilárd mellű férfit akart -nevelni belőle, és íme, van-e nádszál hozzá hasonló?! Más, egészen -másféle viszontlátást remélt ő; de a sors a legbiztosabb számítást is -tönkre teszi. Mi az ördög lelte Istókot? Akármikor hallott ő ilyesmit, -sohasem mulasztotta el előhozakodni saját számításaival az életre, -melyek ármálisai folytán elég biztosaknak valának tekinthetők; de a sors -mégis csak tönkretette őket. Ágnes, a nyugodt lelkü és biztos szemü -Ágnes is, kit e rossz napokra itt fogott atyja Kálozdon, (legyünk mind -együtt!) minő tanácstalanná lett egyszerre. A türelmetlen öreg -el-elkáromolta magát nyughatatlanságában, míg mögötte álló leánya rá nem -nyugasztja vállára kis kezeit, és meg nem töri tétova gondolatait. - -– Bátyám, – mondá, – a doktornak igaza lehet. Bélának utra kellene -menni. Valami lelki rázkódás érte, és mit értünk mi itt annak a -gyógyításához!? - -– Útra, útra! – beszélt Benedek úr, – az utazás csak divat, semmi más. -Hát te mit szólasz hozzá, Istók? - -– Divat, – kezdett kötelességéhez a mentor, – bizonyára csak divat. Ha -elgondoljuk, hogy ennekelőtte jóformán senki sem utazott, de meg a -gőzkocsi és gőzhajó sem régi találmányok: úgy bizonyára azt kell -tartanunk, hogy a czímeres állat mindenütt az marad, minek megy hát -útra? De hogyha Bélára fordítjuk a szót, akkor nem egészen így fog -kiütni az okoskodás. Mert ha tekintetbe vesszük… - -Palkó azonban nem vette tekintetbe, hogy Pallér úr még nem magyarázta ki -magát tökéletesen, hanem az ujságokkal és levelekkel, melyeket Péter -épen most szedett elő a táskájából, benyított a kanczelláriába. Benedek -úr egy pillantást vetett a csomagra maga mellett az írószekrényen. - -– Itt az ujság, Istók, – mondá s átadta a hírlapokat a mentornak, kinek -szemeivel szokott ő tulajdonképen olvasni. Azután a leveleket fogta -kezébe. – Az ördögbe is, mit akar tőlem megint ez az Izsák proffesszor? -Csakugyan, Dunaszögről jött. Már ismerem az ákombákját. Mintha csak ezt -is a pinczében írta volna. - -És feltörte a levélnek szétfolyatott, nagy piros pecsétjét, kiöntötte -belőle a porzót is, és olvasni kezdte. Ágnes csöndes léptekkel megindult -mögüle és Istók helyét foglalta el az ablaknál. Az olvasó öreg kezében -egyszer megrándult a papiros és mintha elakadt volna a lélekzete, hátra -kapta a fejét. Szemei elől észrevehetőleg elvesztek a sorok és mohón, -félig nyitott ajakkal kereste ujra őket. A levelet hol közelebb, hol -messzebb tartotta magától és rá-ráütött kezével; majd szemeit dörzsölte -meg ama szánalomraméltó hiszékenységgel, mely egy perczre azt véli, hogy -így tán visszájára fordíthatja még, a mit maga előtt lát. Izsák -professzor úr ákombákjai azonban nem engedtek kifogni magukon, és ujra -átolvastatva is csak a mellett maradtak, mit elsőben állítottak. Benedek -úr kiejtette kezéből a levelet és beesett szemei a vastag ívek alatt -világosságot látszottak keresni egy sötét dologban, valami finomabb -szálakat ama durva, vastag vonásoknál. A levél lenn hevert a földön és -egy beszökkent napsugár oly vidám játéknak ment végére rajta, hogy öröm -volt nézni. De az öreg úr nem azt nézte. Mindig mélyebbre csüggesztette -a fejét, és merev tekintettel bámult maga elé. A mit ő keresett, ahhoz a -játszó sugarak nem vezetik el a szemet. A sokáig tartó némaság egyre -kínosabb lett. Végre egy hosszú és szakadozott lélekzetvétel után, -hirtelen visszatekintett. - -– Hát ti még most is itt mihasznáskodtok? – támadt rá mentorára és -leányára. Ki az ördög látott valaha ilyen menyasszonyt, mint te vagy, -Ágnes?! Nem csodálnám, ha a faképnél hagynának; egy csöppet sem -csodálnám. Feléje sem néz vőlegényének, a szegény nyavalyásnak! Lódulj -azonnal. Te meg, Istók, szedd elő a pénzes almáriom kulcsait. Béla még -ma este útnak indul. - -Ágnes megindult a fenyves felé, hol Flóra még mindig ott ugrált szomorú -gazdája lábainál és nyihogva nyaldosta sárga kezeit. Az a rejtelmes boru -vette körül Bélát, mely mindig otthonos a fenyvesekben, e bus, sok regét -tudó, ismeretlen pálmák bájos koronái után sóhajtozó, örökzöld fák közt, -melyektől a természet megtagadta az álom, az éjtszaka, a tél -jótéteményét. Az ifjú nem vette észre a közeledő ruhasusogást, mintha -egész lelkével a kalandokon csüngött volna, melyekre Flóra emlékeztette, -mikor puskával vállán barangolt be erdőt, mezőt. - -– Bocsáss meg, Béla, – rezzentette őt föl az érkezett, – bocsáss meg, -hogy háborgatlak. Bátyám küldött hozzád. Jó hírt hozok, itt fogsz hagyni -bennünket. - -– Már meg akartam tenni, – suttogta Béla. - -– Ne emlékeztess rá és feledd el magad is. Bátyám azt határozta, hogy -útra mégy, bejárod a világot. - -Az ifjú föltekintett. - -– Messze útra indulsz, – folytatta Ágnes és pilláinak lágy selyme jól -takarta, a mi büszke lelkében forrott. Messzire mind attól, a mi keserít -és beteggé tesz. - -– Olyan messze nincs. Még a menyországban is vele találkozom. - -– A menyországban? Szeretném azt mondani, hogy a távolság odáig talán -nem olyan rettenetes, mint a milyennek te ma gondolod. De nem mondom, -nem mondtam. Adja az Isten, hogy senki magyarázatára ne szorulj. Távol -tőlünk, távol e hegyektől, falutól, kastélytól, idegen országok földét -fogod járni, idegen népek közt tölteni napjaidat. Hallani fogsz zajt, -mely kábít; látni csodákat, melyek feledtetnek: élvezni gyönyöröket, -melyek kábítanak. Találkozol nyomorral, melylyel összevetheted a -magadét, és dicsőséggel is, mely még megsarkantyúzhat. Eljársz -templomokba és oltárokhoz, melyek ezer esztendeje vigasztalnak milliókat -és milliókat; miért hagynának téged vigasztalanul? Fölkeresed a tudomány -csarnokait, melyekben annyi boldogtalan találta meg a nyugalom útját; -minek engednének téged téveteg bolyongásban? Menj Béla, menj. - -Végezte Ágnes. A ki előtt nem zárt könyv az emberi lélek, tudni fogja, -hogy a szerelmes szív sok kincse közt van egy: az ékesszólás, mely a -legcsöndesebb ajkon is meg-megzendűl. Még pedig nemcsak akkor, ha -szerelmét kell magyaráznia, hanem mindig, ha szeretetről van szó. -Tündér, melynek csak egy varázsigéje van: egy név. Csodálatosabban -váltakozik, mint a szinpad csillagos palástja a hétköznap szürke -öltözetével. Ágnes szerette Bélát. - -Az ifjú az előtte álló leányra függesztette szemeit, de egy -kétségbeesett szív minden szemrehányásával. - -– Most már gyáva vagyok megölni magamat, – mondá. Miért fegyvereztél le -akkor Ágnes? Már régen, egy szempillantás alatt eljutottam volna oda, a -hová most egy egész élet hosszú vándorlása fog vezetni. Jó, én elmegyek -a te templomaidba. De nincs mit kérnem bennök! - -– És hosszú, hosszú ideig el fogsz maradni. Sokáig nem látsz engem. -Talán soha többé. Nem mondtam-e, hogy jó hirt hoztam? - -Ágnes sebesen megindult. De alig tett egy-két lépést, meglassította -járását, s egyszerre csak megállt, visszafordult és csöndesen -gondolkodva, kétkedve megint Bélának tartott. - -– Még egyet elfeledtem, Béla; – kezdé. Csak úgy tekints, mintha e gyűrű -már nem lenne újjamon. Csak egy rossz testvérnek, ki akarata ellenére -szerencsétlenségbe döntött. Ne neheztelj, hogy addig viselem, míg egy -alkalmas percz érkezik, melyben félelem nélkül bevallhatom bátyámnak, -hova tettem. Várok valakit, a kire ráfoghassam, hogy szeretem. - -A lány beszédében nem volt semmi sértő; hangja sem a szokott tartózkodó -és hullámtalan. Érzelmes, meleg, fájó és megható volt az inkább csöndes -egyhanguságában. Mit tehetett azonban Béla róla, hogy mindennek daczára -meg-megborzongva hallgatta, mintha kígyó csúszkált volna szíve körül. -Érezte fullánkját szívében, marását elméjében és mérgét egész testében. -Ha Ágnes hangja túlvilági zene lett volna is, mely az angyalok -ártatlanságát tolmácsolja és örök üdvösséget hirdet, akkor is csak saját -létezésére emlékezteti, és az ifjúnak lázasan háborgó elméjében -felkorbácsolja a gondolatokat: ha e lány nincs, ha sohasem születik, ha -másnak születik, ha össze nem vezeti vele útja…? Ha ugyan tudott már -gyülölni, úgy gyűlölte Ágnest. - -– Te pedig Béla, – folytatta ez a megadás nyugalmával, – a mint kiérsz -az este kocsidon ebből az udvarból, az erdőszélen vond le az ujjadról és -hajítsd el. Ne félj, mire visszakerülsz, senki sem fogja kérdezni, hova -tetted? Így. Áll az alku. Nyujtsd hát kezedet rá és bocsáss meg nekem. - -– Nagylelkű vagy Ágnes. Neked nálamnál több megbocsátani valód van. - -– Semmi, semmi Béla. Csak egyetlen egy kérésem. Csekélység mindössze. -Könnyen megteheted. - -A lány egy kis szünetet tartott. Egy kérdésre, egy rövidke, -jelentéktelen, semmitmondó kérdésre várt, mely felbátorítsa a -folytatásra. De Béla egyszerre a mellőzött Flórára fordította az egész -figyelmét és nem volt kiváncsi rá, hogy mi az? Ágnes szenvedélye -legyőzte büszkeségét; hosszú, hosszú időre ez lesz az utolsó szava -hozzá! Belekeverte magát amaz ellenmondásokba, melyektől egyetlen -leány-lélek sem ment. Végső szavaiban, bucsújában nem tudott tettetni, -képtelen volt a hazugságra: de őszinte sem egészen, csak félig. Ez is, -ennyi is a megalázkodás szégyen-pírját kergette arczába, melyet a -világon mindenki oly simának, érzéstelennek és büszkének ismert. - -– Megteszed? – kérdé, – majdnem suttogva, mintha félne maga is -meghallani azt, a mit mondani akar. – Annyi az egész, hogy én nem akarok -egészen idegen lenni neked, mint ezerek a világon. Meg fog velem -békéltetni a távol? Akarsz írni nekem Béla? Nem sokszor, nem gyakran. -Csak néha? Csak egyetlen egyszer. - -Nem merte bevárni a feleletet. Eltünt oly hirtelenséggel, mint az -egyetlen könyörgés, melyre szép ajkai megnyíltak. Mintha e perczben a -levegőbe oszlott, semmivé lett volna. - -A nap sietős dologban telt. Sürgött, csomagolt, porolt, tett-vett s -készítette az útra indulót mindenki. Bélába is öntött egy kis lelket a -sürgés-forgás izgalma körülötte, s könyvtárából válogatta ki azokat, -kiket útitársainak óhajtott: bús, sötét lelkű költőket és különcz -bölcseket, kik az igazságot nem vigasztalónak, hanem rémületnek keresik. -Mihály huszár egész nap körülötte volt és kezére járt; torkát -számtalanszor megköszörülte, szürke bajuszát egész tűvé pederte és -sarkantyújával szörnyű zengést, bongást indított, míg bele mert fogni -nagy mosolygás között abba, a min már régesrég járt az esze. Májland -városában a nagy kaszárnya mellett, mindjárt a fehér márványkapu -szomszédságában, künn a város végén lakik egy özvegyasszony, a kinek -ezelőtt hat esztendővel hét országra szóló szép leánya volt; haj, de jó -dolga is volt ott akkor tájon a magyar katonának! Hát minthogy Mihály -attól a vigyori Palkótól azt hallotta, hogy a tekintetes úr egyenest -Taliánországba indul, csak annyit mond, hogy nem bánná meg, ha oda -betekintene. Az igaz, hogy az idő eljár, az ember kiszolgálja a -kapituláczióját, aztán messze földről haza kerül, ha a Zsuzsi leány nem -bolondulna a szürkeségével, még meg is házasodnék; hanem azért -olykor-olykor csak szeretne valamit tudni az odavalókról is… Béla -hallgatja türelmesen és válogat a könyvei között. - -Odalenn is foly a készülődés. A konyhán Kata asszony jó szíve, egy -hallatlan háladatlanságnak lett áldozata. Rakosgatja, rendezgeti az -útravaló süteményeket, melyekből az éléskamra csábító polczain tetőzött -tálak állnak. A mint a vigyori Palkó sóvár szemekkel ácsorog körülötte, -nem tudja megállani, hogy valamit a markába ne nyomjon. Az inas, kinek -élczei mindig az illető megtámadottnak életkorára vonatkoztak és -mindenkit vagy nevetségesen vénnek, vagy nevetségesen gyereknek -találtak, (maga legjobb korában volt) a mint nagynehezen beleharapott az -ajándékba, nem átallott kifejezést adni abbeli meggyőződésének, hogy az -a krisztusláb olyan régi, mintha még Kata asszony lakodalmáról maradt -volna. Minthogy azonban a sodrófa épen kéznél volt, Pál úr jónak látta -úgy megindulni, hogy az istállóig meg sem állt. A hálátlanság büntetése -ennélfogva egészen a kis Pirók hátán száradt, ki a kritikus perczekben -egész gyanútlanul őgyelgett a konyhaajtó körül. - -Benedek úr sem maradt sokáig egyedül. Nagy, kopasz, ránczos homlokán ki -voltak duzzadva az erek; benn, mintha csak tűzzel vegyest folyt volna a -vér; egy kissé ki kellett fújnia magát. Botjára támaszkodva, komor -képpel indult neki ama szemleútak egyikének, melyeket a háznép közös -rettegéssel szokott fogadni. Ha valaha volt rá oka, sohasem nagyobb a -mostaninál. Az öreg János csak akkurátus egy ember és régi hű cseléd; a -két félelmes, firtató szem mégis – a mint betekintett az istállóba – -özönnel talált kifogni valót a lovakon; az öreg ujólag biztosíttatott, -hogy szójárása beteljesedik rajta, mert innen-onnan csakugyan «vége -lesz» és Szent-Mihályra új gazdát kereshet. A magtárra csak egyszer volt -ráfordítva a kulcs; mely alkalomból a pityókos Bálint mindenesnek -(akárhová tegyék, ha vasárnap óta színét is látta a bornak!) -határozottan meg lett ígérve, miszerint legközelebb a szolgabíró úrnál -meg fog taníttatni rá, hogyan fordítanak az emberen fekve hatot. Hát -annak a vigyori léhűtőnek mi dolga mindig az emeleten a Sári szobaleány -szoknyája körül? Holnap a falu csúfjára libákat megy őrizni. És így -tovább. Mindenki látja, sinyli a háznál, minő rossz kedve van a -gazdának, pedig olyan csöndes az idő, hogy a levél sem mozdúl. Rájár -végül a rúd még a mentorra is, ki a kanczellária sok feladatú butorán -egy levéllel vesződik, melylyel Bélának egy, szépanyjáról való bécsi -atyjafiánál be kell köszöntenie. Benedek úr nagyokat fújva megáll Istók -háta megett és mogorva pillantásokat vet a készülő levélre. - -– Miféle szarkalábak azok, hé? – dörmögi. Hát már írni is elfelejtesz? - -A mentor fölemelte írásáról borús, zavaros, sárga arczát és békítő -megadással válaszolt: - -– Hiába, Bencze, öregszem, öregszem. Te is csak azt teszed. Semmit sem -tudok felhozni annak bebizonyítására, hogy ezek nem szarkalábak. Igazad -van, mint mindig. Csak ezzel a Béla gyerekkel… No, hanem ha meggondolod, -hogy különbség van ám a vén szem meg a fiatal szem közt, a vén kéz, meg -a fiatal kéz közt… - -[Illustration: A mentor a kanczellária sok feladatú butorán egy levéllel -vesződik…] - -Az öreg óranéne már nagyon türelmetlenkedett a pörpatvaron és egyre -mondogatta: csitt, csitt, csitt; minek veszekedtek; ki tudja meddig -éltek?! De a fölindult gazda nem vetett rá ügyet. - -– Pokolba a te kacskaringós beszédeddel, – mondá. – Inkább írni tudnál -valamivel kacskaringósabban! Arra felelj, hogy el tudja-e valaki olvasni -a te szarkalábaidat? - -A mentor csöndesen letette pennáját és összefonta karjait. Most is -foltos volt mind a két könyöke, mint fizikus korában. - -– Én ismerem a te gondolataidat Bencze, – mondá. – Harmincz esztendeje -elmúlt, hogy a sors összehozott bennünket. Nem mondok szerencsét, mert -meglehet, hogyha másféle életbe kezdek, jobban sikerül a mostaninál. -Csak egyet mondok. Ha azt hiszed, hogy már nem érdemlem meg kenyeremet, -hogy már semmit sem tudok tenni, a mivel megszolgáljam… - -– Ki az ördög mondta azt, Istók? – vágott közbe türelmetlenül Benedek -úr. – Hadd lám csak azt az írást. Iszen csak távolról, a mint -beletekintettem, tetszett olyan… minek is. - -– Bencze – folytatta ünnepélyesen a mentor, – mélyen tisztelt barátom, -Bencze, harmincz esztendő óta számtalanszor mondtam el, a mit te -gondoltál; hadd mondjam el most az egyszer, a mit én gondolok. Ha azt -hiszed, mondám, hogy az én vén fejem és kezeim ez úri háznál már semmi -hasznot nem tehetnek, ne hidd legalább, hogy ingyenélő vagyok. Add ki a -rendeletet, akár most mindjárt, hogy szedjék össze holmimat odalenn a -prior-szobában. Nem sok az egész: az az egy pár pipa, egy kis fehérnemű, -a nagy köpenyegem, meg az az öt-hat könyv. Mind belefér egy batyúba, és -a Pirók gyerek majd behozza velem Karámosra. - -– Az ám a… - -– Még nem mondtam el mindent, Bencze. Ne hidd, hogy akár zúgolódva, akár -kétségbeesve távozzam ez úri házból. Nem, épen nem. Egy felől -meggondolom, hogy mennyi javaddal éltem és mindig hálás leszek érte. -Másfelől bár tudom, hogy életem fő-főszerencséjét érted áldoztam fel, -biztos vagyok benne, hogy jut még nekem egy kis hely a világon. Neked -sohasem említettem (megszámlálhatatlan sokszor elmondta), hogy minő -irományaim és atyámfiai vannak nekem a Tiszán túl. Talán hallottad is a -Pallérosi Pallérok hírét? - -– Vén bolond vagy, Istók – mordult rá a sodrából teljesen kiszedett -gazda és magára hagyta. - -A mentor szépen fölvette pennáját és folytatta a levelet. Így vette ő -föl már tömérdek hasonló alkalommal pennáját és folytatta szarkalábjait. -Ebédnél aztán koczintottak. - -Este – a hogy a leáldozó nap utolsó sugarainál a nagy kőlépcsőkön -búcsuztak – mindenki lehető jó kedvet erőltetett magára. Istók fennen -emlegette a világlátás nagy szerencséjét, melyre neki is kétségkívül -nyilt volna alkalma az életben, ha sorsát e küszöbhöz nem lánczolja itt. -Vegyen példát Béla; hányja le útközben lelke terheit és repüljön majd -haza szabadon, mint a sas. Ágnes kissé halaványan állt Eufrozina -kisasszony oldalán, ki szentűl meg volt győződve róla, hogy rendkívül -lekötelező munkát végez Béla iránt, ha ezt most – mintegy útravalóul – -sorjában figyelmezteti mind ama csodálatos dolgokra, melyeket a távoli -országokban szemtől szembe látni lehetséges. Mihály huszár némán -hunyorgatott a búcsúzó felé, a mi emlékeztetés akart lenni ama bizonyos -majlándi özvegyasszonyra és leányára. Benedek úr is vidámabb arczot -öltött és biztatta Bélát: - -– Úgy, fiam, úgy. Állj a talpadra. Légy ember a gáton. ’Iszen hát az -ördögbe is, az egész… No. Béla, no. Maradj, a meddig csak akarsz. -Maradj, nem bánom. Hanem azért ne felejtsd el, hogy nem szeretnék addig -meghalni, míg valami apróságok nem orgonálnak majd körülöttem. No, -Ágnes, no… - -Béla sorjában mindenkit megölelt. Mikor Ágneshez jutott, az öreg megint -megszólalt ügyetlen, durva, elbizakodott jóságának hangján: - -– Hát ennyi az egész? Mi ugyan nem így tettünk legénykorunkban, ha egy -szép leányt, a kezünk közé kaphattunk. Csókold meg mindjárt Ágnest. - -A lány odatartotta sima, márványhomlokát és Béla megcsókolta. Csók volt -ez is, mint a többi: búcsúcsók. Búcsú a vissza nem térő időktől, -nyugalmas házi tűzhelytől, örökre elzavart álmoktól, édes csalódásoktól -és hiábavaló reménységektől. Csók volt az is. - -Béla felugrott a kocsiba, melynek bakjára a két nagy bőröndöt az -akkurátos János kocsis olyan pompásan odaerősítette, hogy azon ugyan a -herkópáter sem találhatott semmi hibát. Mindhiába már! Az öreg -elkeseredve látván mindennek «végét» közeledni, búsan csapott a lovak -közé. Könnyű porfelleg emelkedett a kerekek nyomán, a kapuban egy kis, -himzett kendő lobogott, (az Eufrozina kisasszonyé volt,) Istók soká -magasra tartotta lyukas, szürke kalapját, Benedek úr botjával -integetett; de a kocsi válasz nélkül eltünt. Csak Flóra ugrált még egy -ideig kerekei körül, hol hízelkedve, hol neki dühödve; de a falu végén, -a temetőnél ez is megunta a mulatságot s egy nagy ásítással megállván, – -a mi körülbelül annyit jelentett, hogy: vége ennek is! – lefeküdt az -árokba és ott fáradtságában, busultában, unalmában elaludt. - -A nap már jó ideje nyugodni tért a hegy mögött s aranyos, vöröses -takaróját is húzta már maga után. A csillagok egymásután gyúltak ki az -égen s a kastély egy-két ablakában is feltetszett a gyertyafény. Künn az -udvaron csöndes volt minden, csak a fenyvesből hallatszott Palkó -hármonikájának bús zöngése, melyet a negyven esztendős gavallér oly -czélból sorakoztatott egyéb kecseihez, hogy annál gyorsabban megtalálja -Sárika szivének ajtaját, igen kevés levén a veszteni való idő, miután -választott hölgye kisasszonyával együtt már holnap vagy holnapután -visszaindul Bogádra. A hármonika édesbús dallamaiból csak a -legviharosabb szenvedély akkordjai hatottak el a kastély mellett -emelkedő, vagy inkább hunyászkodó épületek egyikének ama téres -helyiségeig, a mosó konyháig, melyben a cselédek eseményteljesebb napok -után, Kata asszony elnöklete alatt, tanácstartásra szoktak -összegyülekezni. Hogy ne lennének ma együtt, a közös neheztelés és -megfoghatatlan történetek napjának estéjén?! A tűzhely sarkából a -faggyúgyertya mély meghajlással fogadja a tanácsot, mely iránt annyi -tisztelettel viseltetik, hogy végesvégig alázatos helyzetében marad, a -mi a tűzhely alá telepedett Péterre nézve azzal a kellemetlenséggel jár, -hogy süvegének báránybőre, mely egykori gazdája többi alkatrészeinek rég -búcsút mondott, azok egyikével a csepegő gyertya alatt megint szorosabb -keveredésbe jut. Szerencsétlenségének tulajdonképen csak maga az oka, -mert a társaság minden tagja eleget figyelmezteti, hogy ne tátsa úgy a -száját; de ha már az neki természete! Az elnöki tisztet, mint hasonló -alkalmakkor majdnem kivétel nélkül, ezuttal is Kata asszony vitte, mint -a háztartás legvénebb kereke. Benne is meg volt a közös asszonyi -természet, mely élemedő korának hátrányairól mitsem akar tudni, előnyeit -azonban lehetőleg kizsákmányolja. A kor jogán kívül granátosi alkata és -főleg az a bizalmas viszony, melyben Istók úrral állt, szintén megtették -a magukét tekintélyének megalapítására és biztosítására. Annyi bizonyos, -hogy e szilárdan álló bástya megostromlására eddig jelentékenyebb -kisérlet nem történt, sőt ellenkezőleg, Kata asszony belső viszonyainak -a családdal, bizonyos körű hatalmának az éretlenebb korú cselédekkel -szemben, mindenki igyekezett annyi hasznát venni, a mennyit csak -lehetett. Kedvében is jártak mind, s ha Palkó nem nyomhatta is el olykor -élczelő ösztönét, ennek csak ama biztos tudatban engedett kitörést, hogy -keze között van a békítés eszköze is. Ez estén is valamennyien a -termetes kulcsárné körül sereglenek, ki vastag, vörös ujjaival egy kék -harisnyát kötöget. Ott van a féleszű Péteren kívül Mihály huszár, ki -szürke bajusza és a májlandi árvaleány daczára minél szorosabban -óhajtana odasimulni a kastély szemérmetes szobaleányához, Zsuzskához; -ott van Puliszkáné, a töpörödött takarító asszony, ki immár csak a -nyelvét bírja; ott Mustár kertész, egy iskolát kezdett, rátartós, de -fölötte gyáva ember, ki az árnyékától is fél; mellette kamasz fia, ki -ébredő gyönyörűséggel nézegeti Jutka szolgáló telt, piros karjait és -emelkedő mellét. Egy homályos zúgban támolyog a neki búsúlt mindenes, ki -szomorúan tapasztalván, minő kevés hasznot hajtott neki abbeli -önmegtartóztatása, hogy vasárnap óta szinét sem látta a bornak: ma -délután úgy leszítta magát, hogy alig birja a lába. Ő többé tekintélyt a -háznál nem ismer. - -– Biz az megesett, megesett, – elmélkedett Kata asszony. – A nagyságos -úrnak nagyon rossz kedve volt, semmi sem tetszett neki. Bizony már azt -vártam, a hogy a szavát hallottam, hogy még a konyhába is bekukkanik. -Hanem azért sebaj. Ne búsuljanak kentek, majd jól lesz minden megint. - -– Búsúl a ló! – rikkantott bele a sarokból Bálint mindenes, a ki már -mindenre el vala szánva. - -Kata asszony kövér ujjai egyszerre megállították a kötőtűket. Két villám -czikázott a sarok felé. - -– Hát kend, megint részeg már? Látom, keresztbe áll a szeme. Hol a -granáriom-kulcs? Bizony nem lenne jó dolga a nagyságos úrnak, ha ilyen -szemét-népet etetne. Én nem is tudom, hogyan került kend a kastélyba?! -Hanem abban bizonyos vagyok, hogy innen kifelé ebrudon megy. - -– Fel is út, alá is út, babám, – feleselt a mindenes. Azért ne gondolja, -hogy majd kigyelmed után hármonikázgatok. - -– Te semmiházi, te! – ugrott föl trónusából a granátos és nagy sebten -megragadott egy keze ügyébe eső mosófát. Sértett női büszkeségének egész -dühével készült neki rontani a röhögő Bálintnak s Mustár kertész már -egész rémülettel kiáltotta el magát. De Mihály huszár izmos karjai és -mázos szavai sikeresen megtették a magokét a kitörendő vésznek -csirájában való elfojtására. Kata asszony visszaült székébe s nehány -foganatba nem vett hadüzenet után, melyre a kituszkolt mindenesnek -be-behangzó újabb nevetési rohamai ingerelték, a bámulatos átmérőjű kék -harisnyát is kezébe vette. Végül a rohamok elcsöndesedtek odakünn; -Bálint letelepedett a lóczára és jóízű horkolásra gyújtott, míg odabenn -ismét fölvétetett a megzavart tanácskozás szála. Mint előrelátható volt, -ennek folyamában felmerült a kérdés is: mi hozhatta ki ilyen rettenetes -módon sodrából Benedek urat? És ezzel a kérdéssel már Bélánál voltak. - -– No, én csak nem akarok erről a dologról szólni, – mondá a huszár és -pödörintett egyet a szürkéken. Nem egészen tiszta állapot, annyit -mondhatok. Iszen mondhatnék én még többet is, hanem hát ne szólj szám, -nem fáj fejem. Azt mondja a magyar. - -Mustár kertész, ki egy nagy láda tetejére vette föl magát, már hozzá is -kapott az övéhez, mintha fájna. - -– A bizony, – folytatta a vitéz úr. Én csak annyit mondok, hogy hát… -Minek tátod úgy a szádat rám, te Péter? - -Péter a tűzhely alatt csakugyan szörnyen tátotta a száját és sejtelme -sem volt a faggyúesőről, melyben Jutka szolgálónak és ifjonti -bámulójának különös kedve telt. - -– Nem állítom, hogy egészen bizonyos vagyok benne, – fűzte odább -okoskodását Mihály, – hanem nekem úgy tetszik, mintha a mi fiatal -uraságunknak nem egészen volna ki itt. – És szétterjesztett ujjaival a -homloka körül mutogatott. - -– Ugyan ne mondja! – kiáltotta el magát ijedten a kertész. - -– Bizony ne mondja, – pattant fel Kata asszony. De ne ám! -Megköszönhetné, ha kigyelmednek úgy ki volna, mint annak. - -– No már megkövetem az ifjasszonyt, – magyarázta visszautasított szavait -az előadó – iszen nem mondom én, hogy már egészen olyan lenne, mint ez a -Péter, (mit tátogatsz úgy rám, te?) hanem hát mégis no. Aztán meg hát -hat esztendeig voltam ám én káplár a Simonyi-regementben. - -– Ha száz esztendeig volt is kend generális, akkor se üsse az orrát -olyanba, a mihez nem tud, – förmedt a kulcsárné Mihályra, ki szörnyen -röstelte, hogy mindennek a Zsuzska füle hallatára kellett elmondatnia. – -Még hogy a Béla tekintetes úrnak valami hibája lenne! Nincs bíz annak -egy szikra baja se más, mint a nagy szerelem. - -– Ugyan ne mondja, ifjasszony, – ijedezett Mustár, kinek felesége (mint -a vigyori Palkó állítja) a söprűnyelet olykor-olykor arra is használja, -a mire nem készítették. - -– Hát hogy a nagy szerelem lenne a baja? – sóhajtott bele a -beszélgetésbe a szemérmetes Zsuzska, ki főként tapasztalatlan szivével -hódította meg a sokat tapasztalt huszárt. – Bizony nem csodálom, a kinek -olyan gyönyörűséges menyasszonya van, mint a bogádi kisasszony. - -A büszke Ágnes nem igen állhatott nagy kegyben Kata asszonynál, mert ez -ugyancsak nagy erélylyel sietett az illetéktelen oldalról jött -magyarázatot visszautasítani: - -– Fogd be a szádat Zsuzska. Hát már mindenbe bele kell neked kottyannod? -Ki kérdezett? Nekem is van talán szemem, hogy látom, ki milyen. Hanem -hát szépség ide, szépség oda, csak nem mindig a legszebb almára fáj az -ember foga, meg arra, a melyik legjobban a keze ügyébe esik. - -– Mint nekem, la! – édeskedett galambjával a huszár, és a mint -hamarjában tehette, egy kicsit meg is szorongatta. - -– Ne bolonduljon már kend, no! – vonogatózott a leány, mígnem -mindkettejök figyelmét megint a kulcsárné követelte magának. - -– Hát kinek beszélek én itt? – tört ki ebből az irigy indulat. (Zsuzsa -meg Jutka csakúgy nevették a husz-husz esztendejökkel.) Talán magamnak -beszélek? Isz én tudom már negyednapja óta az egész dolgot. A János -kocsis mindent elmondott nekem, a mit Dunaszögön hallott. Te, Jutka, ne -vihogj, azt megmondom! Hogy hát a mi fiatal uraságunknak jobban -tetszenék egy odavaló kisasszony. Hanem csak az az egy baj van, hogy… -hogyan is mondjam csak? Az ám, az a baj, hogy zsidóleány. - -– No, nem megmondtam? – ugrott előre diadalának legteljesebb öntudatával -Mihály huszár. Nem megmondtam én, hogy nincs ki egészen?! - -A tanácskozás eredménye minden valószínűség szerint egy kompromisszum -lett volna, mely szerint Béla szerelmes is, de hibázik is neki egy -keveske; azonban egy hirtelen közbejött esemény a beszélgetésnek -egyszerre más fordulatot adott. - -Tanácstartás közben észre sem vették, hogy a hármonikaszó a fenyvesben -már egy kis ideje elhallgatott. Még a lárma sem tette a vitatkozókat -figyelmesebbekké a hátulsó udvarban történők iránt, s csak akkor néztek -oda neki, mikor a nagy zajjal fölnyitott ajtón a vigyori Palkó -csörrel-pörrel, dulakodva, taszigálódva, gallérjánál fogva belódította a -rugódozó, kapálózó, kézzel-lábbal szabadságra törekvő Pirók-gyereket. -Hátuk mögött lépdelt befelé a sárga szemű és pisze orrú Sára kisasszony, -ki – miután lovagjának ezuttal mind a két keze rendkívül el volt -foglalva – szives vala utána hozni ama bűvös-bájos instrumentumot, -melynek epedő hangjai végre is megtalálták az utat pánczéltalan -szivéhez. A kertész ijedtségéhez, mely az erőszakos jelenet láttára -minden tagját elfogta, csak Jutka öröme volt fogható, mely e -tenyeres-talpas szüzet rendesen eltöltötte, a mikor csak a kis Pirók -valami nem egészen inye szerinti mulatságba keveredett. Kata asszony -figyelmes köre egy pillanat alatt felbomlott. - -– Csak ezt a kölyket akarom egy kis becsületre tanítani! – tüzeskedett -Palkó. Id’adod-e a gyűrűt? - -– Ha a bicsakját is ráadja még a hármonikára, akkor oda, – nyögött az -áldozat és mindenképen védelmezte markát az erőhatalom ellen. - -A becsület tudniillik, melyre Palkó ilyen sajátságos módon oktatta a -Pirók-gyereket, annyiból állt, hogy ez azt a karikagyűrűt, melyet ma -este hazajövet az erdőn talált, cserélje el vele a hármonikájáért. A -kölyöknek a becsületről való ismeretei pedig annyiban voltak hiányosak, -a mennyiben ő a hármonikára – melynek fujtatója már állítólag két helyen -ki volt lyukadva – még egy fehérvári bicsakot követelt ráadásul. Miután -Palkó, kinek épen szüksége lett volna a gyűrűre, egész tekintélyét hiába -használta fel a talált jószág értékének kisebbítésére és a hármonika -füllel hallható hiányainak szépítésére, e kényes becsületbeli ügyben -kénytelen volt erőszakhoz folyamodni. Mindhiába. A kölyöknek -kifeszíthetetlen markai voltak. Apellált Mihály úrhoz, meg Kata -asszonyhoz. - -Míg a tényállás – különféle szenvedélyes kitörések által félbeszakítva – -előadatott, természetesen nem kis időbe került. Mielőtt a dolog -lényegére nézve akárki véleményt koczkáztatott volna, igen -megfoghatólag, látni akarta a gyűrűt. - -Egy pár újabb hátbalökés a kóczos kis Pirókot belenyugtatta a -kikerülhetetlenbe, és összeszorított jobb markának egyik ujját egy igen -keveset fölemelte, hogy a gyertya sugara megcsillant az arany karikán. -Másik kezét azonban minden eshetőségre készen tartotta. Nagyobb -engedékenységre, illetőleg még egy ujjának eltávolítására semmi szín -alatt nem volt rábirható. - -Zsuzska, ki – mint már említve volt – tapasztalatlanságával gyújtotta -lángra Mihály szivének hamvadozó tűzhelyét, megint illetéktelenül -avatkozott a dologba. A nélkül, hogy bevárta volna amaz érdemesebbek -nyilatkozatait, kiknek az effélében már némi jártasságuk van, kifejezte -kételyét aziránt, hogy a Pirók-gyereknek joga lenne a kérdéses -karikagyűrűért bármit is követelni, és Palkónak bármit is ajánlani. -Tapasztalatlanságának azonban rögtön megadta az árát, mert – mint a -közbenjárókkal mindenütt történni szokott – a viaskodó felek között -egyszeriben megköttetett a fegyverszünet a közösen elfoglalt terület -védelmére, és mind a ketten a közbelépő ellen fordultak. - -– Micsoda, mit mond maga, Zsuzska leányasszony? – tüzeskedett -föllélegzve a kis Pirók. – Hát loptam én ezt a gyűrűt? Hát embert öltem -érte? Itt sülyedjek el álló helyemben, ha nem a temetőn túl találtam. -Ott feküdt a harmadik gödörben, az út mellett. Még hogy én loptam volna! -A ki nem hiszi, kimehet, megnézheti. - -– Mit! – kiabált Palkó is, és vigyori szemei szikrákat hánytak a -tapasztalatlan leányzóra, – hát azt meri maga állítani, Zsuzska, hogy én -orgazda vagyok? Hogy nem becsületes jószágot akarok megszerezni? Hogy én -egy rongyos gyűrűért becsukatom magam a vármegyén? - -A nagy zaj, lárma, tüzeskedés közben nem csoda, ha a kérdés szálai -kezdtek összezavarodni Kata asszony éleslátású szemei előtt. Ennélfogva, -hogy a bonyolódott ügyet annyira-mennyire tisztázza, szükségesnek -gondolta az iránt tenni föl a kérdést, hogy nincs-e a gyűrűn valami jel? - -– Egy A. betű, – felelt a becsületes találó. – Az ábéce első betűje. Azt -jelenti, hogy az egész tiszta aranyból van. - -– Az én nevem első betűje, – magyarázta tovább a titokteljes vonásokat a -vállalkozó inas, kinek becsületes neve: Antos Pál volt. - -Egy kis szünet állott be. A kulcsárné, ki minden tekintélye ellenére is -tartott Palkó rossz nyelvétől, lehetőleg ennek előnyére rendezte -gondolatait, s a mint megszólalt, véleménye részére kifejezéseinek és -hangjának bizonyos erőszakossága által akarta megszerezni az igazság -látszatát. - -– Mit tudsz te ehhez a dologhoz Zsuzska! – kezdé. – Megmondtam már, hogy -fogd be a szádat és ne légy minden lében kanál. Ott voltál, mikor a -Pirók találta a gyűrűt? (Zsuzska nem volt ott.) Nohát akkor hallgass. -Szeretném én látni azt a törvényt, hogy most ezeknek nyakukba kellene -venni a világot, felmondani a szolgálatukat és keresni a gyűrű gazdáját. -Tudsz olyan törvényt? (Zsuzska nem tud.) No hát jobb, ha hallgatsz. -Aztán meg ugyan honnan került volna oda a gödörbe, ha nem készakarva -teszik oda? Még hollók is ejthették el; azok pedig száz és száz -mértföldekről hordják össze az efféle fényességeket. Hát azt akarod-e, -hogy most Palkó a Pirókkal száz meg száz mértföldekre induljon? (Zsuzska -nem akarja.) Nohát! - -A beszéd sikere, az okoknak fényesen fűzött lánczolata ellenére, szemmel -láthatólag nem volt teljes. Mihály huszár, hogy galambjának kedvében -járjon, elgondolkozva pödörgette a szürkéket és megcsóválgatta fejét. A -kertész, a mint becsukásról hallott, elkezdett húzódozni és látszott -rajta, hogy a hollók által nem tartja egészen tisztába hozottnak a -kérdést s a jövendő méhében ismeretlen veszélyeket sejt. A faggyúval -telecsöpögött és időközben elszundított Péter általánosan azt a -benyomást tette, mintha csak tettetné az alvást, hogy annál jobban -kihallgathasson mindent és elárulhassa őket. A dolog ily kellemetlen -fordulatának éreztére a küzdő felek tanácsosnak tartották fensőbb -beavatkozás nélkül minél előbb megkötni a békét. A fogalmazásban csak az -idézett elő némi zavart, hogy Palkó most egyszerre hajlandó lett -megadni, a kis Pirók meg elengedni a bicsakot. A helyzet előnyeit Palkó -jobban ki tudta zsákmányolni, és ellenfelének be kellett érnie a -hármonikával, melynek fujtatója – közhit szerint – két helyen lyukas -volt. - -Az alku sikerülte után a gyűrű kézről-kézre járt, csak Mustár kertész -nem merte kezébe fogni. Végre – mint jó korán látható volt – a piszeorrú -Sárika ujján nyugodott meg, miután ezt a vigyori Palkónak hármonikájával -sikerült a maga részére biztosítani. Így dobjuk félre elhasznált -eszközeinket. - - -IX. FEJEZET. Itinerarium. - -A vonat a késő esti csöndben hosszú fütytyel indult meg a karámosi -pályaudvarról, melyen egy-két álmos vasuti szolga tápászkodott. A -tüszkölő mozdony magával vitte a zajt, életet; magával Bélát. Az est -ragyogó szép volt körülötte. A lágy, nyári párák oszló bolyongással -vándoroltak a levegőben. Az égen egy-két csillag halavány világa küzd az -újholddal, melynek képe elé a komor kémény minduntalan fekete fátylat -dob. Közel s távol az őrházak, falúk, pusztai épületek ablakai, a vasuti -szines lámpák vörös és kék csillanása végetlenbe futó csillagoknak -tetszenek. A parti halmot a vonat mellett a hold tükörré varázsolja; de -a rohanó kocsiknak nincs idejök megállani, hogy képökben -gyönyörködjenek. Óriás tükrök az útszéli mocsarak és ingoványok is, -melyeknek tündöklő ezüstje – a mint egy-egy kis sziget, nádas vagy -zátony emelkedik rajtok – mintha visszájáról itt-ott le lenne kopva. -Néhol egy mozgó alak mutatkozik a messze néptelenségben, valami éjjeli -vadász, kinek fegyvere fölveri nyugtukból a víz szárnyas lakóit. A puska -döreje tompa morajba vész a vizenyős vidéken s a fölvert madarak, -melyeknek sötétszürke szárnyai, mintha csupa gyöngy és fényes aczél -lennének, rebbenő, síró, panaszos, elhaló zajjal tünnek a távolba. Az út -melletti cserjék a pályára vetik árnyékukat s a homályos, testtelen -árnykarok ingva nyúlnak a vágtató vasszörnyeteg után. A távoli jegenyék -árnya is elnyúlik messze a mezőn, mintha ágaskodnának, hogy a futó -tüneményből ők is lássanak valamit. Egy-egy lebocsátott korlátnál -elkésett parasztkocsi álldogál, melynek gazdája szunyókálva tartja -kezében a gyeplőt. Olykor parkok titokzatos, sötét sűrűségei tünnek el -mellettök, melyekből némán emelkedik ki az urilakok fehér tornyainak -sápadt kisértete. A faluk nádas házai és sáros utczái közül egy-egy éber -kutya szörnyű ugatást kelt, mely a hangtalan éjben messze visszhangzik. -Mentek el városok mellett is, itt is zajtalan és sötét volt minden s a -holdvilágította kémények sűrű serege komolyan és némán őrködött az alvók -felett. Csak egy-egy városvégi korcsma nyitott ajtaján át kapott el és -hozott idáig értelmetlen hegedű-hangokat az éji szellő; meg a toronyórák -kondultak egymás szavába és kezdtek vontatott pört rajta, hogy melyik a -pontosabb? - -A vonat tovább halad. Béla elkábult a zavaros lármában, mely belsejében -annál jobban elhatalmasodik, a külső világnak minél mélyebb nyugalma -veszi körül; kimerült a hosszú futásban ama sötét és vigasztalan -rengeteg úttalan utain, hova az éjjeli benyomások csábították; törődve -hanyatlott hátra feje, lehunyta szemeit és elszunyadt. Már napok óta nem -aludt ennyit egyfolytában. Mióta dunaszögi lármás pajtásai búcsúzóra -összecsókolták, kerülte szemeit az álom. De most aludt. Mély, nehéz -lélegzeteket szedett, meg is mozdult olykor nyugtalanul, kigyuladt -arczát álmában meglegyezte, (mit, mit nem álmodott? ki tudja;) de nehány -órafolyásig aludt. Egyszer csak távolról lassú, suttogó, de messzeható -nesz hallatszott, melynek méltóságos közeledtét nem tudta föltartóztatni -sem a mozdony türelmetlen tüsszögése, sem a kerekek ostoba dübörgése. A -zúgó, csobbanó, végetlennek tetsző moraj már utolérte a menekülő vonatot -és mindenütt nyomában, alatta követte soha el nem hallgató mély -panaszaival. A kocsi ablakán egyszerre bűvös fényesség verődött be. -Béla, mintha álmában szivébe szúrtak volna, úgy ijedt és ugrott föl e -neszre. - -Az ősz Duna mormolt alattuk. - -A mint a hajnal foszló párái – a nyári nap reggeli öltözete – emelkedtek -keleten, már átlépték a haza határát. A nap idegen halmok mögül idegen -völgyekbe mosolygott le, a sugarak idegen falvak házikóinak ablakain -köszöntöttek be, a harmat idegen mezők pázsitját füröszté és a leányok -idegen dalok mellett indultak munkára. A szürkületben kitárta Béla felé -karjait az ismeretlen, hogy megszabadítsa. - -A szerencsétlen e reggel óta meg akart szabadulni. A kínnak ólomsúlyát -az első órák, melyeket távol töltött szülei házától, rövid időre -leemelték lelkéről s egy-két gondolatát felszabadították, hogy a mult -szomorú, ködös képeiről jövője felé repülhessenek. Az önkínzó gyász -legsötétebb őrületeinek is vannak ilyen világos perczei; az apa egyetlen -fiának nyitott sírja előtt megszakadó szívére szorítja leányát és ennek -férjére gondol; a gonosztevő bódult agyában a vesztőhely előtt terv -villanik meg, hogy mikép tehetne ismét jóvá mindent, s másoknak ajánlja -ezt. Bélának is megadatott a számvetés nehány órája. Ime idegen földön -van. Miért? Senkit sem ismer maga körül. Mihez folyamodjék? A vonat -rohan vele előre. Hova viszi? Kérdések, melyekre felelnie kellett -magának. Természete a régi maradt; ösztönei, föltételei jók, -dicséretesek és nemesek. Arról pedig, hogy lelki erejének, akarata -szilárdságának, szíve tántoríthatatlanságának gyönge, ki nem feszített -húrját (mely mellett csak nyomorultságunknak lehetnek fokozatai, -boldogulásunk mindig álomkép marad) nem ajzották-e még jobban le ama -rettenetes hullámok, melyek keresztül csaptak rajta, nem intézett -magához kérdést. Hány diadalmas útra induló hajó lett semmitérő -játékszerré a hánykódó és szeszélyes tengeren, mert az első kedvezetlen -szélre behúzta vitorláit és nem bírván kifeszíteni többé, kénytelen volt -lemondani uraságáról az elemek fölött! Hány nagyra hivatott elme, melyet -egy bérczi út a felhők sugaras magasába hítt, rettent vissza az első -akadálytól és lett kitaposott, poros, sáros utak közönséges vándorává?! -Hány boldogításra született, nemes czélok felé dobogó szív veszett el -nyomorultan, mert legelső kis sebe annyira leajzotta idegeit, hogy nem -bírta bekötözni azt és elvérzett bele?! - -Az ifjuság cselekedeteiben – az első nagyobb eszméltető rázkódásig – -rendesen öntudatlanul jutnak érvényre a lélek alapvonásai. Béla legelső -emléke kiátkozott szüleinek hiábavaló, hajótörést szenvedett -erőfeszítése volt az élet harczában. A legyőzhetetlen nyomor nem -tágított házuk ajtajából, míg a halál nem kopogott azon és egymásután -meg nem szabadította apját, anyját, testvérét, valamennyiüket ő rajta -kívül. Nagy példák voltak előtte; s a gyermek bár az élet legdurvábban -feltett kérdései előtt is szemeket mereszt, igen gyakran a -legfinomabbakat is megérzi. Atyjának daczos, halálig kitürő lelke ő -benne megtörött. Gyönge nyakát kemény igába hajtotta, melyről -számtalanszor hallotta, hogy boldogabb kikötőbe fogja vezetni, mint a -milyen az volt, melyből fölszállt a postakocsi bakjára, hogy az vigye -bele a nagy ismeretlen világba. A postakocsi a kálozdi kastély előtt -tette le, hol a jelen jólétért és a jövendő kincsekért oly csekély árat -követeltek tőle, melyet csöndes, szelid lelkének nem is esett nehezére -fizetnie. Az elnyomott akarat helyén – mint az életvetésre nem használt -térségen – a merengés színes virágai bujtak elő, nyiltak, hervadtak és -hatalmasodtak. Az iskolai dicsőség aranynyal futtatott koszorúja csak -álmodozását táplálta. Semmi küzdelmet nem látott maga előtt; ugyan minek -gondolna a fegyverekre?! De a fiatal kebel hullámai már az élet partjait -kezdték csapkodni. És mindig csak a küzdelmekre kész erély, az -akadályokkal szembeszálló akarat fogyatkozását mutatta. Az egyik percz -Mari karjaiba vetette; nem bírt harczot folytatni zajló szíve ellen és -magánál jobban bízott a sorsnak váratlan, előreláthatlan fordulataiban. -Mikor a küzdelmet kikerülni hitte, vészesebb és pusztítóbb harczba -keverte magát, mert a világ rendes útján haladt előre és a sors -szeszélyes keze pihenőt tartott. Egy másik percz azután kiszakította -kedvese karjaiból; képtelennek érezte magát ama vívódásnak végletekig -folytatására, melyet maga zudított fejére. Bizonyára lesznek, a kik azt -mondják, hogy ehhez is csak erő kellett: de ne feledjék, hogy azok is -magoknak követelik az igazságot, a kik az öngyilkosságot gyávaságnak -tartják. Béla lelkét nem töltötte be szerelme egészen; más álmai is -voltak a jövőről, melyről annyi szó volt a kálozdi kastélyban és annyi -kép az ő magányos merengéseiben. Álmai a férfiui munka legnemesebb -jutalmairól, az élet leghevítőbb verőfényéről, melyet ha oda fog vezetni -az egykori kolostor kongó, elhagyatott termeibe, lefizeti azt is, a -mivel annak tartozik. Álmai, melyeket szerelmével elválaszthatatlanul -összekötni keze gyönge volt és bizonyára úgy tetszett neki, hogy feje -fölött a két felhő ellenkező utakon megindult, egyre jobban távolodott -egymástól, szállt és szállni fog mindig messzebb és soha, soha sem -egymás mellett. Álmai, melyeket ha a végetlen űrben tovatűnni, semmivé -lenni enged, bizonyára kedvese könnyének ki nem apadó árja fizette volna -meg. Álmai… de mind, mindez csak csalódás volt! A mérlegnek az a -serpenyője nyomatott alá, melyben a lélek legelső ékessége, a becsületes -önérzet, a tiszta szív nyugalma és a boldogság reménye voltak. Mindez -oda és miként! A katasztrófára oly hirtelen tűntek el egymásután a -keresett mentségek, mint a kártyaasztal mézes szavú fosztogatói, mikor -már nincsen semmid. És elközelgett helyettök a kínos bizonyosság mély, -nagy és a legeslegutolsó, már elkésett perczben kitört szerelméről, mely -napokig bámész, értetlen, de nedves szemekkel csüggött amaz árnyalakon, -kit az életben nem láthat többé. - -Béla kétségbeesésének sötétébe az első sugarak azon a reggelen hatoltak, -mely a határokon túl virradt reá. Életében is ez volt a legelső óra, -melyen felismerte és számadásra vonta lelke árulóit. Mi jogon kínzasz -ábránd azzal, hogy rémalakot mutogatsz a mocsár vészes páráiban, melybe -te sülyesztettél?! Jőjj, jőjj akarat és vezess a te birodalmadba, hol -nincs pihenő kéz, fő, lélek! Jőjj és szolgáltass ki engem ott a -kötelesség szigorú uraságának! Igen, a munka földén keres gyógyfüvet -sebére. E nagy, nagy német földön, melyen egyetlen kéz sem nyugszik; -mindegyikben kalapács, ár, tű, kés, véső, könyv, toll; itt korlátlan úr -a kötelesség és kész szolgája mindenki. Megostromolhatatlanul ül -trónusán és a jutalom, melyet osztogat, a megelégedés. Mi van ennél -magasabb; mi, a mire jobban szomjaznék Béla lelke? Az éj szörnyei -kerülik a munka asztalát és a nappali szorgalomért tisztességesen meg -szokott fizetni az este. Ím, már a jövő is eszébe jut. A sárguló hársfák -hosszú során, a porosz fővárosban, minden reggel oda sietett a tudomány -ama világhírű csarnokába, melynek nem a fejedelmi épületek szomszédsága -szerez tiszteletet. Nagy Fridrik lovagszobrának őrszemei alatt itt -fejlik, növekszik, készül a jövő reménysége. Béla nem engedett pihenőt -lelkének; egyenlő mohósággal hallgatta a filozófok elmélkedéseit, a -történetkutatók tanulságait és a természetvizsgálók elbizakodott -tudományát. A kiábrándulás, mely lelkében már a berlini első napok -folytán beköszöntött, megörvendeztette. Ismereteinek tömege minő kicsiny -és könnyü; látásának határai minő szűkek és homályosak; gondolkodásának -útja minő egyenetlen és téveteg! Mennyi munka vár itt őreá! A nappal -padjában érte az egyetemen és ott búcsuzott el tőle; kis szobájában, -író-asztala mellett, könyvei fölé vagy írására görnyedve, sokszor -visszautasította az éjtszakák kínált ajándékát, az álmot. De – hiába -tagadta maga előtt, hiába azoknál, kik otthon minden sorát lesve várták, -– buzgalma, igyekezete, szorgalma csak folytonos vergődés volt. Hiába -terhelte meg elbíró erején fölül vállait, a láthatatlan vaskezek -nyomását, melytől szabadulni akart, csak mindig érezte rajtok. Ama szent -és örvendetes estén, melynek melege minden szívet megnyit és minden -titkot felvilágosít, magányosan üldögélt lámpája mellett. Az iskola -ajtaja be van zárva s könyvei, tudománynyal és igényekkel teljes -könyvei, megnémulva hevertek asztalán és térdein; ma nem az ő napjuk -van. A pápaszemes doktorok ajka le van zárva; a sötét sorok -érthetetlenek. Óh micsoda, micsoda mondanivalójuk is lenne nekik ma -este?! Nem, ma nem hall tőlük hideg és szívtelen szavakat az élet -feladatáról; a titokteljes viszonyról, melyben a világgal állunk; a -láthatatlan szálakról, melyekből lelkünk szőve van; az akarat -szabadságáról, melyben gyökerezik az erény; a határvonás zavaráról igaz -és hamis, jó és rossz között. Ha akkora e zavar, miért, oh miért fáj hát -neki az élet?! Nem hallja a tudós tagadó kaczaját reményeink felett, és -mégis folyton folyvást reszket bele a lelke, hogy az a tökéletes alak és -szennytelen lélek immár nem létezik sehol a mindenségben, nem találkozik -vele soha, soha többé. Hát akkor akármit tesz, akármint él és akárhogyan -hal meg, mind hiába, mert tartozása lefizethetetlen. Nem fog ráesni soha -a napéinál egy fényesebb és boldogítóbb sugár; a világ ezer érintése -után nem lesz egy, mely gyöngéden szóljon szívéhez… Egyedül van. Tollat -vesz, hogy boldog új esztendőt kívánjon azoknak, a kik rágondolnak. -Benedek úrnak, Istóknak – s Ágnesnek is? Nem, neki nem. - -Már meg volt rendülve hite a tudomány gyógyító erejében. A sebet, melyet -egyik nap bekötözött, a következőn ujra fölszakította. Tépelődve, búsan, -reménytelenül bolyongott a nagy város utczáin és minden nap kevesebbet -forgatta könyveit. A víg fiuk, kiknek szomszédságába az egyetem padjain -került, emberek közé csalták a bús pajtást. Elvitték magokkal mulató -helyekre és megmagyarázták neki, hogy itt a leányok kedveseik -becsületére vannak bízva; az anyjuk nyugton alszik otthon s a lány -fiatal lelke egész bizodalmával mosolyog, tréfál és tánczol. Vajjon hány -csalódik és lesz szerencsétlenné közülök?! A deákok félrecsapott -sapkáikkal, a mellükön végigfutó keskeny szalagra büszkén, könnyelmü -dalra gyujtanak és poharak csengése közt vígan zendül föl az ének: - - Játszi Ámor, tünde mámor, - Mindörökre légy velem; - Habzó serleg, fölemellek: - Éljen a bor s szerelem! - -Béla hallott, látott és sietett menekülni onnan. Hanem hova? Könyveihez -vissza? Új kisérletet tenni velük? Nem, nem; neki a nagy világnak. A -végetlen képgyüjteményt fogja forgatni, annak lapjai közé mélyed, ott -keresi a feledést. Mindennap új izgalmat hozzon neki, a fütyülő vonat és -fütyülő hajó ne hagyja nyugtát, az élet tárja ki előtte minden -tarkaságát, a természet bontsa ki halhatatlan vásznát és leplezze le -örökéletű alkotásait. A tavasz már innen-onnan nyílik s minden, a mi -szép, vár rá a világon. Míg Németország és Svájcz földén vándorolt, -akármelyik pihenőjén tekintett körül, mindenütt a teljesített -kötelesség, a nem alkuvó becsület, komolyan vett hűség és megérdemlett -elégedés képei fogadták. Nem mert közéjük vegyülni és a magányosságban -keresett szórakozást. De a völgyek, melyeken áthaladt, nagyon vidámak, -mosolygók, verőfényesek, virágosak és távoliak voltak. A hegyek, -repedezett keblökkel lenézték fájdalmát, havas ősz fejökkel -kicsinylették gyermek-szenvedéseit, zöld koszorúikkal nem értették meg -reménytelenségét. A tenger végetlen tükre, könyveihez hasonlóan, -felzaklatta keblében a kérdéseket: hol van a vég és mi az? s csöndes -morajában nem adott értelmes feleletet. A folyók örök suttogása rémes -álmokba szenderítette, a tavak fényes, csillámló színe sötét képeket -tartott szemei elé. Mit hallott a vízzuhatagok végét nem érő, panaszos -gyötrődésében? Melyik táj, minő vidék hát az, a melyik háborgó lelkét -megnyugtatja? Van-e olyan valahol a széles világon, a mely se ne -mosolyogjon, se ne haragudjék, se ne búsuljon; zordonságával ne tétlen -daczra korbácsolja keblét, hanem mindezek nélkül nyujtsa neki -orvosságát?! Nincs, nincs; míg lelkében csak az egyetlen út marad, mely -szemétől szíve sebéhez vezet. Mindent, a mit látott és hallott, csak -szenvedése magyarázatául fogadott el. A mesék, melyek egy-egy kőhöz -voltak kötve, mind róla szóltak, vagy szólhattak volna. Ama kolostorba -ott egy császár záratta háladatlan fiát s a czellában, melyben szemeit -lehunyta, uj nemzedék kerültével egy másik császár csuhával cserélte föl -biborát. Amott játszatott a legszörnyübb végű sakkjáték, melybe a -menyasszonyát követelő vőlegény bosszuálló kardjával rontott. E templom -zordon ívei alá a bánatos lelkek éjjelenkint misére gyűlnek össze -sírjaikból. A Rajna kővé vált hét szűze elmondta neki a zúgó habok közül -regéjét s ama darabokra szakgatott bércz fölött a levegőben megjelent -előtte is az aranyhajú Loreley. A beteg szív önkinzó leleménye mindenütt -súgott neki egy, másnak hallhatatlan hangot, mutatott egy, mindenkinek -láthatatlan vonást, mely szívét összeszorította. - -E szürke ég nem terem számára írt. Kiábrándult hitéből a könyvek és az -úti szórakozás gyógyerejében. Keze ért az ecsethez, fiatal lelke sok -édes, feledhetetlen órán csüggött az olasz mesterek dicső emlékezetén, a -klasszikus korok nagysága nem egy pillanatban adott tápot ifjúi -hevületének. El, el; keresztül az alpeseknek felhőkkel ismerős -szorosain; át Dante poklának sötét, kopár, rőt sziklái közt; el a kis -Loppio smaragd-szigete felé; el a csodákat termő olasz ég alá; el az -isteni művészetnek holtakat támasztó, sebeket kötöző, mindenható karjai -közé! Már megvolt az ecset; de keze még nehéz vala hozzá. S a vándorút a -földi éden kertjében nem könnyített rajta, mint nem könnyíthetett semmi -az ég alatt lelke összeszedett erejének és felbuzdult akaratának -szövetsége nélkül. De Béla gyönge és ábrándozó volt. És az álmodozásokra -csalogató légkör, mely körülvette, nem volt alkalmas rá, hogy -összeszedje benne magát. Ha álmai odataláltak a kicsiny, rideg berlini -tanulószobába, hogyan bocsátották volna karjaik közül ki itt, az ő -birodalmukban: a szőlőfüzérekkel szegett bájos utakon; a boldog, -áldozatra kész szerelmet jelentő narancsvirágok illatos legében; az -olajfák rejtelmes, homályos, szürke berkeiben; a Como tarka -paradicsomában és a Garda kék tengere fölött; a fényes multról beszélő -romok szomorú omladékai alatt; Velencze düledező palotái közt, melyek -századok óta panasztalan megadással nézik a legfényesebb tükörben -pusztulásukat. És mit nem kellett tőlük hallania! Mennyi itt a bűnös, a -vértanu emléke, ki szerelmeért elárulta a világot; de nincs egyetlen egy -sem, ki a világért árulta volna el szerelmét. Ott emelkednek egy -néptelen, homályos csatornán a mór palotájának kormos, megátkozott -falai; ez a gyilkos nagyon szeretett és bizonyára sok bocsáttatott meg -neki odafönn. Ama szegényes mauzoleum rácsa mögött, mályvarózsák közt, -áll ott a szürke kőkoporsó, melyben Julia nyugodott, s az utasra sokat -mondó némasággal tekint alá a két Montecchi-vár; hogyan lehet nagygyá, -halhatatlanná valaki nagy és halhatatlan érzelmek nélkül?! Ez a rémes -hely az, melyen Parisina tündérszép feje a porba omlott és utolsó -pillantása kedvese kínjának véres képébe veszett. Dante komor sírja egy -boldogtalan élet üdvösségéről tud mesét, mely szerelmével egy angyalt -ölelt. Ez ódon boltívek őrzik emlékét ama röpke pillanatnak, mely -Petrarca szerencsétlen szerelmével megajándékozta a világot… Béla -csüggedten bolyongott az örök városnak sokszorosan szentelt kövein. Majd -a művészet kincses csarnokaiban töltötte napjait, majd az utczákon -járkált föl s alá, melyekre akkoriban annyi ünnep fénye ragyogott, a -hány napja van az esztendőnek. Az ajtók előtt emelt oltárok czifra -rongyai és tarka virágai mellől kóczos gyerekek sivító zajjal koldulnak -a járók-kelőktől egy-egy fillért a madonna számára. A töméntelen sok -búcsun minden templom előtt a lármás kufárok végetlen serege; -asztalaikon csalogató szerencse-játékok közt a vízbe merülő s jövendőt -mondó ördögök, a mindenféle mulattatáshoz értő dottori nagy tömegbe -csődítik az ácsorgókat. Mindenfelé szól, zeneg, harsog, dübörg a -pulcinello, tamburin, saltorella. A boldog Róma henye gyermekeinek -ünnepe sohasem szakad meg. A templomok mindegyikében új látványra virrad -az új nap és tolong a dologkerülők megszámlálhatatlan hada. Most az -állatokat szentelik a San-Antonio-kápolnában, majd a bárányokra kerül -külön a sor a Santa-Agnese-ben. Mennyi bámulni való furcsaság van a nagy -zsidó-keresztelőn a Laterán-ban s mily ünnepélyes a nagy-penitenciárius -kardinális megbocsátó szózata szent Péter szobrának lábai alól, mely a -bűnösök börtöneinek zárait fölnyitja és bilincseit leoldja. Aztán a -propaganda ünnep az emberi nem minden fajából való kispapokkal, meg a -naiv gyermek-prédikácziók Aracoeliben. És a többi mind. Akkor még mindez -virágjában vala. Béla láthatta sorra, résztvehetett valamennyiben és a -sok templom közt kereshette azt, a melyikbe Ágnes küldte. - -Hát a mindenható művészet? Megpróbálkozott az ecsettel; de sikertelenül. -Hogyan foglalkozzék ő ideáljával? Egy-egy sötét hajszál került a -vászonra, két barna szem, mély tűzével, melyek eredetijét csak ő látta -szünetlenül. Mari volt – és a kép befejezetlen maradt. Az a nem létező -eszményi szépség, melyet a nagy művészek halhatatlan keze másolt s -melytől ő megmentését várta, a mint közeledni akart hozzá, nem ismerős, -idegen, hideg volt neki. Egy-két költeményt is vetett papirra; silány -erőlködés volt jogtalan panaszokra. Összetépte őket. Ki magyarázza meg, -mint alkothatta Moreto remekeit egy gyilkosság bűntudatával lelkén? - -Béla a hosszú úton, melyet egy évnél tovább járt, oda jutott ismét -vissza, a honnan kiindult. Folytonos tépelődése, önvádja, merengése, -magányossága nem engedhették hegedni sebét. Csak még egynehány -csalódással lett gazdagabb: ennyi volt az egész. Semmiféle vigasztaló -sugár nem derengett jövője fölött és ő már meg is szokta örökké sötétnek -látni azt, és lemondani róla, hogy valaha tájékozhassa magát iránta. -Hányatott sajka volt, melynek kormányosa aluszik. Vigyétek, ragadjátok -őt habok; neki mindegy, akárhová! - -Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az esti -homály, a mint ablakán kitekintett. Az esti sétára indult nép tompa, -nyüzsgő, zsibongó zaja odahangzott hozzá. Istók olvashatatlan -szarkalábjai aznap vittek hírt neki az otthonvalókról. Hogy, hogy nem -jutottak addig gondolatai: a homályban egyszerre mintha Ágnest látta -volna, hideg kék szemeivel és aranyos hajával. Béla félrekapta fejét. -Minek üldözöl, mit akarsz tőlem? Igaz, neked adósod vagyok egy levéllel. -Régi tartozás, hadd fizessem le ma. Mit gondolok én a te hiuságod -csinált bánatával; mi a te fagyos szerelmed az én égő keservemhez! Miért -nem mondtál le jókor rólam; s minek vártad be, mikor már nyomorulttá -lettem miattad?! Halld meg, tudd meg hát minő nyomorulttá! - -Béla írni kezdett. De a toll mindig lassabban, lassabban haladt a -papiron s egyszer csak megállt, kiesett kezéből – és ő karjára hajtva -izzó fejét, belemerült ábrándjaiba. - -Már másodszor ütött vállára Antal, hogy magához tért. Látogatója -szomszédja volt, egy fiatal, életteljes, könnyelmű, víg franczia festő. - -– Megint a régi nóta, barátom? – kezdé s egy széket húzva maga alá, -szemben Bélával leült. Tudja-e, mit mond az olasz? Azt, hogy: száz órai -bánat sem fizet le egy fillér adósságot. Hanem ezt már elmondtam -számtalanszor hiába és tudom magamról, hogy az unalom nem mulatság. Nem -is azért jöttem; de ma ujságom van, barátom. Hallja ön, ujságom?! - -[Illustration: Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei -előtt az esti homály, a mint ablakán kitekintett.] - -– Ujság? Nekem? Öntől? - -– Csak ne oly fanyar képet hozzá. Azt hiszi, másnak senkinek sincs baja, -csak egyedül önnek? No hát tudja meg, hogy én ma koplaltam és csak az -isten őrzött, hogy holnap is nem folytatom. A vén Giovanna tegnap -felmondta a hitelt. De most egy órája megkaptam uti költségemet s holnap -reggel indulok haza. Önt is viszem magammal. - -Béla nagy szemeket meresztett határozott barátjára, ki vidáman gyujtotta -meg gyertyájánál szivarát és így folytatta: - -– Igen, igen. Semmi vonakodás. Holnap reggel indulunk Párizsba. Mert -Párizs utoljára is csak Párizs és a ki Párizst nem látta, semmit sem -látott. A világ fővárosa, az élet mestere, a jókedv tűzhelye, az örömek -bőségszaruja és – minden bánatnak győztes ellensége. Oda, oda barátom! -Én, mint önnek orvosa, legközelebbi rendelvényül egy uti jegyet fogok -markába nyomni Párizsig. Csalhatatlan gyógymód. Ott nem ismerik a -bánatot. Ki van számítva, hogy utolsó fél-frankomtól az omnibusz-kocsis -fog megrabolni, ki az indóháztól lakásunkra visz, a hova egy sou nélkül -érkezem meg. Hát most én beleverjem a Capitolium falába a fejemet? -Vannak képeim, kész Portia, mely híremet meg fogja alapítani és mi kell -több? Nos, nyujtsa a kezét, barátom. - -Béla fölcsapott. - - -X. FEJEZET. Josephine. - -Ime Párizs, hatalmas palotáival, fényes boulevardjaival, avenue-ivel, -passage-aival, méltóságosan hömpölygő Szajnájával, tömör és kecses -hidjaival, quai-ivel, hasonlíthatatlan szinházaival, vakító boltjaival, -énekes kávéházaival, csábító szirénjeivel, örökké éber életével, soha ki -nem alvó világosságával, hervadhatatlan dicsőségével, kifogyhatatlan -élvezeteivel, nem halaványuló mosolyával, megtörhetetlen életkedvével és -megmérhetetlen nyomorával. A visszatért festő oly kitörő örömmel -köszöntötte az omnibusz homályos ablakából a káprázatos fényű lámpák -ezereit, mintha az utiköltségtől megkönnyebbült tárczája tele lenne a -csodaszerrel, melylyel a lépten-nyomon kinálkozó örömeket mind magának -hódíthatja. Pedig a tárcza üres volt és az orvos kénytelen vala -betegének nehány napig pihenőt engedni. A víg fiú korán reggel otthagyta -a deák negyedben az éghez legközelebb fekvő kis szobáját, melynek -szomszédja magyar barátjáé volt, s az egyik műkereskedőtől a másikhoz -lótott-futott, fűnek-fának kinálgatván a szűzi Portiát. Estéit pedig a -szeretet erőszakoskodásával foglalták le anyja, nővére és kis öcscse, -kik oly régen látták családjuk jókedvü és üres zsebü büszkeségét. A -nagyokra vállalkozott festő lelkiismerete már nyugtalankodott s a míg -egyebet nem tehetett, legalább éjjelenkint, mikor haza szabadult, nem -mulasztotta el fölverni Bélát és ezer bocsánatkérés közt értetni meg -vele, hogy minden asszony tulajdonképen egy szeretetreméltó polyp, kinek -karjai a menekülés reménye nélkül fűznek körül. A hitelezők csak esetlen -boa constrictorok amazokhoz képest. És csakugyan oly hosszú idő óta nem -volt már együtt az övéivel! Hanem holnap meglesz a vásár, nem ugyan -Portiával, mert ahhoz e filisztereknek nincs elég izlésük; a pipázó -czigányokra vetettek szemet. Ez azonban a dologra nézve mindegy. A -pipázó czigányok is csak oly jól megszabadítják, mint Portia tette volna -s végre a magáé, Béláé és Párizsé lehet. Jó éjt, jó éjt! - -Az illető filiszter azonban alkalmasint megbánta az alkut a pipázó -czigányokra, mert Béla ama bizonyos holnap estéjén is csak egyedül -üldögélt egy boulevardi kávéházban. És Portia s a pipázó czigányok -kegyelméből valószinüleg ezt tette volna még a következő estén is, ha -orvosának véletlenül helyettesítője nem érkezik. Ott üldögélt tehát -magában a kis fehér márványasztal előtt. Körülötte mindenfelé az élet -nyugtalan zaja, a lámpák lobogó világa, sürgő-forgó nép, mely fut a -mának örömei után, elfeledve a tegnap bánatát és mitsem gondolva a -holnap kételyeivel. Bélát elmerültéből, melylyel valamelyik hirlap -pathetikus soraiba mélyedt, egy ismerős, magyar hang ébresztette föl. - -– Nem csalnak-e szemeim? Hisz ez Kálozdy Béla! Mondd hát, te vagy-e -igazán? Otthon azt hallottam, hogy Rómában időzöl, és én Párizsban -akadok rád. No ez derék. - -A fiatal Mágócsi Ernő gróf szives kézszorítással telepedett Béla mellé. -Egy megyéből valók voltak s gyermekkori ismerősök. Hajdan nem egyszer -próbálgatták együtt kis, török lovaikat és czélozgattak egy megviselt -cziklops egyetlen szemére homloka közepén. Azóta sok idő folyt le s a -virgoncz gyermekből nyulánk, nemes termetü ifju vált, kinek egykor üde, -rózsás arcza megsápadt és idegesen mozgó ajkai körül későn pelyhedzik a -bajusz s szakáll. Még zsenge gyermekkorában kitünő reményekkel tekintett -rá a főrangúak nagy családja s messze hire volt ritka tehetségeinek, -mindenekfölött pedig az ifjú évek hevülete által meg nem tántorított, -józan eszejárásának. Anyját nem is említve, (azok gyöngeségei közösek a -kunyhókban és palotákban), mindenki jövendőt jósolt neki, ha a közügyek -sorsa fordulni talál, a minthogy innen-onnan fordulnia is kell. -Családja, nevelője, kin ősi divat szerint okvetlenül fekete reverendának -kellett aláfolynia, tőlük telhetőleg verték a meleg vasat s kovácsolták -bele azt a csodálatos modort, – a magyar főuri nevelés e koronáját, – -mely hitök szerint egyedül alkalmas arra, hogy a világba lépő növendék a -szatócsok e tolakodó társaságában fensőségét megőrizze általa. A -tartalmat folytonosan tagadó felületesség modora ez, mely semmitmondó -kérdésekkel áraszt el mindenkit és semmitmondó feleletekkel szolgál -mindenkinek; a legjobb esetben hallgat és hidegen mosolyog. Mindig -roszabbnak mutatja magát, mint a milyen, mintha a külső szintelenség már -drágagyöngyös kagylót jelentene. Ernő gróf nagy, merev, kék szemeinek -beszédes pillantásai semmi összhangban nem voltak siető és üres -beszédével; minden szava és tekintete mutogatta az ellentétet az először -szárnyra bocsátott madár örömének őszinte kitörései s a mézes mázba -rejtőzködés léhasága közt, melyet szegény gróf létére okvetlenül -szükségesnek tartott egy gazdag köznemessel szemközt. - -– Tehát Párizsban? – kérdé újra s a hosszú kézelőkből alig kilátszó -vékony kezét Béla székének támlájára nyugtatá. – És mióta? Nem igen vagy -jó szinben. Azt hiszem, már régen itt időzöl. Nemde? - -– Mindössze négy napja. - -– És máris összehozott a véletlen. No ez derék. És hol jártál mindenütt -e négy nap alatt, mit láttál mindent? - -– Csak a városban őgyelegtem erre-arra s kétszer a Louvre-ban fordultam -meg. - -– A Louvre-ban? Hát még mindig annyira szereted a képeket? Hiába, az -első szerelem örökéletü, nem fogja a rozsda. Nincs-e igazam? No lásd. -Hanem ma vége a henyélésnek. Két régi jó barát találkozását meg kell -ünnepelni. Tedd félre azt az unalmas ujságot, (úgye unalmas?) és tarts -velem az Alcazar-ba. Ma Theresa énekel. - -– Szivesen, Ernő. - -– No lásd, nem jó-e ebben az idegen világban olykor egy régi ismerős? Én -már egy-két hónapja ülök itt s ez este szivesen leszek cicerónéd. -Szeretem a tanulást mulatsággal váltogatni és valóságos imádója vagyok -az isteni Theresának. Különben a politikai világban akarok egy kissé -körültekinteni, mert azt hiszem, ismét nagy dolgok vannak készülőben. De -azért egészen komoly ember sohasem leszek életemben. Hát csak másokért -született-e az ember, vagy valamennyire magáért is? Ezt irtam közelebb -anyámnak. Nem volt-e igazam? Így. Most már indulhatunk. - -Megindultak a Champs Elysées felé. Elhaladtak a Madeleine fenséges -oszlopcsarnoka előtt; útjokra ragyogott a Rue de Rivoli fényes -lámpasora; a Tuileriákat s a Place de la Concorde-ot maguk mögött -hagyták; odahangzott a Szajna csöndes mormolása; a víz tulsó oldalán -emelkedett a kupola századunk oroszlánjának sírja fölött és tündöklő -fényárral fogadta őket a világhirű sétány három fasora. - -Már odaértek az Alcazar csillogó lampionjai, az igen szép, de már késő -ősz daczára is illatos virágágyai, hivogató lugosai és tömött asztalai -közé, melyeknek gazdag és szegény, munkás és ingyenélő, frakkos és -blouse-os közönsége türelmetlenül, lármázva hallgatja a szinpadon -kétségbeesetten erőlködő bohóczot, az igényteljesen föllépő tenort és a -parodizáló éneknek legszebb reményekre jogosító leánynövendékeit. A -föllépő angyalok egy-egy tisztelője, kinek külön érdekei is vannak a -dologban, hiába igyekszik pártfogoltja részére csöndet teremteni; a -remény csak maradjon reménynek, a közönség várja Theresát. A két új -vendég is helyet foglal s vár a többivel. A fiatal gróf – egy-két futó -tekintetet vetve a svájczi házra és előtte a szinpadra – kérdőleg -emlegeti, hogy két ily régi jó barátnak messze földön találkozása nem -érdemli-e meg, hogy a föld legnemesebb borával koczintsanak egymás -egészségére? A hagyományos fekete reverenda komor vonásaival mindörökre -eltünt háta mögül s a pinczér fürge előzékenységgel hoz meg mindent, a -mit kiván. Koczintanak és újra koczintanak. A szinpadon még mindig a -bohócz, a tenor és a növendék-leányok küzdenek a lehetetlen ellen s a -nemes ital tünő gyöngyei egy-egy csöppel mindig többet hoznak Ernő gróf -szivéből ajakára. - -– Eh, soha életemben ki nem állhattam a bevezetéseket – mondá és egyet -dobbantva csatlakozott a türelmetlenkedőkhöz. Nincs-e igazam, Béla? -Pinczér még egy palaczkot! De nini, az a kis barna… mit látok! Soha -ilyen hasonlatosságot! Mintha csak testestül-lelkestül ő lenne. Te -persze semmitsem hallottál az én karámosi kalandomról. Egy kis -szinésznőbe szerettem bele. Nézz oda, az volt az, a ki most végezte a -számát és visszavonul. Az utolsó vonásig olyan volt. Nos, mit szólsz -hozzá? Csak a szemei voltak még szebbek, és azt hiszem, nem tudott -énekelni, mert nekem csak elszánt, hősi szerepekben mutatta be magát. - -– Az egészségére! – vágott közbe Béla és meg-megcsillanó szemekkel -emelte föl poharát. - -– Eh, hadd el, barátom, – folytatta egyszerre kedvetlenül az urfi. – -Valóságos márványszűz volt, azok közül való, a kik csak a nászágyban -gyúlnak életre. Szavamra mondom, szerelmes voltam bele. Érts meg jól: -szerelmes. Minden józan eszem egy kicsike kis szögletbe szorult, hanem a -döntő perczben szerencsére előrontott onnan és összeszedte magát. Én -befogattam, hazahajtattam; de még most sem igen szeretek rágondolni. -Voltál-e te szerelmes valaha? No igen, a szép Ágnes. Tudjuk, tudjuk. De -mondd csak, mit tartasz az én elhatározásomról, melylyel a csábító -kelepczét kikerültem? Nem mutattam-e hősiséget? - -Mielőtt Béla kifejezhette volna föltétlen elismerését, beszélgetésüket -félbeszakította az egyszerre fölriadt tapsvihar. Theresa megjelent s a -közönséget megkerülve a szinpadnak tartott. Mindenki tapsolt, éljenzett, -mosolygott, hódolt e jelentéktelen leánynak, ki mélyen kivágott sárga -selyem ruhájában, erős vonásaival, mély és fátyolos szemeivel, nagy -szájával, csontos vállaival, hangjegyeivel és virágcsokrával gyorsan -suhant át alattvalóinak tomboló tömegén. Gyorsan suhant át, fején -hervatag virágkoronájával, melynek élete ép oly rövid, mint a milyen -nyomtalan. Még akkor királyné volt s fodrászának és kutyájának semmi -gondja Pompon Róza kenyerére. Nem volt kihivó alak. A szinpad lámpái egy -szintelen arczot világítának meg; szemeit szeliden jártatja körül a -csituló közönségen. Hangjegyeit megforgatja kezében, a karmester -pálczája emelkedik és megcsendül egy fájó, nemtelen, kaczagó, nevetséges -dal első hangja. A vadgalamb egy szempillantás alatt szerteszét szórja a -semmibe szerény, szürke tollait és a lángmadár égő, kéjes rózsaszinét -váltja. Szikrákat szór mindenfelé s a gyujtogatók sorsától ő sem -menekszik: fellobban maga is. A homályos szemek mélyén felgyul a láng, a -szintelen arcz lázas pirban ég és keble sebes, izzó hullámokat ver. -Egyszerre búcsút mond mindannak, a mi gyöngéd, nemes, bájos és imádatos. -Minden versszak egy gúnyos kaczajba vész, mely szentségekkel űz -könnyelmű tréfát. A mai szeretőt csufolja a holnapival, nevetségesnek -találja a koplaló erényt, kaczagja a csillagok közt járó bölcseséget és -bőven hányt csókja boldogé-boldogtalané. Fenékig bolond a világ! A ki -könnyü fejjel, könnyü vérrel, könnyü szivvel jött ide, az megtapsolja -benne az aljast: kétértelmü tréfáit, hányiveti mozdulatait és -kidülesztett mellét. De a kinek egén felhő is van, az érzi e kaczagásban -a fájdalmat, e szilajságban a kétségbeesést, e kapkodásban az -elérhetetlent. Érzi, hogy a nyilak, melyek a szinpadról találják, már -véresen érnek hozzá; egy meghasonlott szív vére van rajtok, melyből -indultak. - -Vendégeink egymásután ürítették a poharakat és lelkesedtek. - -– Hatalmas! – kiáltott Ernő gróf és tapsra készülve vetette hátra -kézelőit. Mondd hát, barátom, van-e a világon valami ehhez fogható? Ah, -mennyire bele voltam én bolondulva Ilkába! - -– Pompás! – tört ki Béla és fekete szemeiben réges-rég parázs alatt -rejtőző tűz lobogott. A szinpadra szegezett tekintetével majd elnyelte a -bachansnőt; székén hátradűlve, a kis kerek asztalon verte az ütemet és -mohó gyönyörüséggel leste a versek tréfás csattanóit. Tapsolt, éljenzett -és magán kívül volt. Csak az történt vele, a mi ezerekkel megtörtént -már. A hosszú és rideg vezeklés nem enyhitette kinjait; odavetette -zsákmányul a mámornak öntudatát. Egy órára feledett, szive megnyilt és -sovár élvezettel szitta magába mindazt, a mit látott és hallott. A kit a -tudomány hideg istenasszonya és a szeszélyes muzsák magára hagytak: -egyszerre új világ nyilt meg égő szemei előtt, melyben -megszámlálhatatlan sokan voltak hozzá hasonlók. Im, másnak reményei is -szétfoszlottak s kineveti őket; másnak lelkét is nehéz kő nyomja s -kaczagva nyög bele! És ezek itt mind, mind nevetnek, kaczagnak, -vigasztalódnak! Béla, ki lelke furdalásaival és reménytelenségével -hosszú hónapok óta elzárkózott a világtól, most az élet izgalmainak -meleg szelét érezte szive körül. Arcza rángott, vonaglott a csattogó -hangokra, melyek megjárták szivét és keservesen tanították a -legszomorúbb vigasztalásra, a kaczagásra. Egy-egy perczre elhitették -vele, hogy mindaz, a mit nevet, nevetni való, és ő – nevetett. Mindegy. -Ezzel felnyitották a tetszhalott koporsóját, megváltották az egyedüliség -átkától, milliókat ismertettek meg vele társakul. Nincs többé egyedül. -Előtte a serleg és van még egy mosolya a világnak, mely neki szól. Miért -ne fogadná el?! Koczintott Ernő gróffal újra meg újra, törülte felszökő -könnyeit és nevetett. Élt ismét; de minő élet volt az, a mely ez estén -vette kezdetét?! - -Mikor társától a késő éjjeli órán búcsút vett, egy virág volt -gomblyukában. Egy virág abból a bokrétából, melyet Theresa szétszórt -közönségének. Lázasan lüktető fejjel vetette magát kocsiba és a -kocsisnak a hűs, szelid éjjeli levegőben sétát parancsolt. Lassan -indultak meg s félig való, félig álomképekben vonult el Béla szemei -körül az éjjeli Párizs. Megfordultak a szent Mihály hidja mellett, ama -sötét épület előtt, melyet Morgue-nak hínak s melynek fekete márvány -asztalai a Szajna ismeretlen áldozatainak adnak szállást. A hullámok -lenn zugolódva panaszkodtak, hogy táplálniok kell a félelmes alkotványt. -Béla kihajolt a kocsiból s levette kalapját, hogy a vízről jövő éles -szél szabadon érje forró halántékait. - -Lakása elé épen Antallal együtt ért, ki vigan dudolt egy kis dalt, -melylyel huga egész este kinozta a zongorán. A festő, a mint a kocsiból -kilépőben Bélát ismerte meg, egyszerre elszakította a dal fonalát s nagy -szemeket meresztve az ifjú kihevült alakjára és nem egészen biztos -tartására, egész örömmel ütötte vállon. - -– Nos, itt a karom, barátom, – mondá, – fogózzék bele. Úgy látom, hogy -ön igen türelmetlen pácziens s vagy más orvost hivatott helyettem, vagy -maga kontárkodott bele a mesterségembe. De meghajlom a siker előtt, a -mint ez már nekünk rossz szokásunk. Csak azt engedje… Lánczhordta -lépcsője; vigyázzon egy kissé!… Csak azt engedje meg, hogy a koronát én -tegyem fel. Holnap, ha fölébred, tekintsen át hozzám s azt hiszem, estig -tökéletesen rendben leszünk. Hol van a kulcsa? Így ni. Most jó éjt. - -Béla – egy sárkányokkal, mérges kigyókkal és mindenféle vérszopó -fenevadakkal átviaskodott éj után – másnap délelőtt kábult, nehéz fejjel -hevert művész-szomszédja kis szobájában egy kereveten, mely elé végig -zöld függöny vala húzva, elrejtvén a pihenőt mindenki elől, a ki a -szobában megfordult. A kis hajlék nagy rendetlenségében állványok, -festéktartók, palettek, papirok, vásznak, kréták, vonalzók között -csöndesen dolgozgatott a festő, egy-egy szóval keresve föl olykor -barátját a függöny mögött. - -– De parancsoljon hát álmos szemeinek, és tudassa velök, hogy -aluszékonyságukban teljesen érdemetlenek arra, a mi rájok vár. Csitt, -csöndesen. Ne mozduljon. Ő itt van. - -Az ajtón halk, félénk kopogás kérdezősködött, hogy szabad-e? - -– Lehet. - -Egy nyulánk, eleven, bájos leányka lépett be. Egy minta, mely méltó rá, -hogy ifjuságának egész varázsa halhatatlaníttassék valami örökéletü -vásznon. Arcza rózsacsokor, melybe szemeknek két nefelejts volt -illesztve. A szalagok, melyekkel e csábitó csokor össze volt kötve, -szinehagyottak és foszlányosak voltak; a föld, melyben termett, nem úri -park, csak valami szegényes zug lehetett. Kis, fekete kalapkája, -divatjával együtt, régi volt; a három kis bimbó mellette nem az első -divatárusnőtől való. Barna kendője, melyet egy ócska és czifra melltű -tartott össze keblén, ép oly silány volt, mint kék koczkás, viseltes -szoknyája és kopott, foltos czipőcskéi. Hanem ugyan kinek jutott volna -szeme e kopott és régi holmik számára olyan üde és kaczér mosoly -mellett, melylyel az érkezett a festőt köszöntötte: - -– Jó reggelt, Antal úr. Bocsásson meg, ha váratlan jövök, de egészen -elfeledtem, hogy mára rendelt-e vagy holnapra? - -– Legjobbkor babám, – mondá a gazda. – Minden készen van rá, hogy velem -együtt halhatatlanná légy. Nem adsz egy csókot? No nem. Hát ülj le -szépen oda arra a magas hátu székre, hogy jól láthassalak. Nincs itt -hideg Jozefin? Úgy, úgy; nem szeretem vesztegetni az időt. - -A festő rendezgette papirjait, próbálta krétáit és könnyü függönyt -vetett az egyik ablakra, melylyel szemben egy kiváncsi commis lakott. - -A lány letette egy kis asztalra kalapját, mely alól a gazdag, fénytelen -fekete fürtöknek egész erdeje omlott ki; melléje dobta az ócska tű -zárából megszabadult kendőjét és vetkezés közben fecsegni kezdett a -festővel, ki alig vetett rá egy-két tekintetet. - -– Ugye nagyon régen volt már Antal úr, mikor nénémmel jártunk önhöz? -Akkor még apánk is élt s minden este megverte szegény anyánkat. Úgyám, -sokszor kijutott Babette-nek is, ha nem vitt haza elég pénzt. Pedig a -piktor urak magok is szegények! Hanem Babette ugyancsak bolond -szerencsét csinált. Képzelje csak, egy szép, fiatal, jó módu boltos -beleszeretett és elvette. Mi nem sok hasznát láttuk ugyan, mert a férje -megtiltotta neki, hogy hozzánk jőjjön és egy fillérrel sem könnyítene az -anyánkon; de azért csak örülök a szerencséjének és keresek én magam, a -mennyit tudok. Köszönöm, Antal úr, hogy rám gondolt. Az a vén, -pápaszemes Godard, a kihez járni szoktam, mindig megszid, hogy szűkek a -vállaim és ezen pörlekedve, le is húz belőle, a mi járna. Pedig nem is -igaz. Nézze hát, igaz-e? Antal úr, hallja mit beszélek? Emlékszik rá, -mikor Babette volt szent Czeczilia? Egy szörnyű nagy hárfát kellett neki -a kezében tartani. Én meg angyal voltam mellette. Még akkor! - -Még akkor! De most már félre vannak lökve az idomtalan czipők s kaczéran -kandikálnak elő a kis, formás sarkak és rózsaszin lábujjak. A kék -koczkás szoknya a sarokban idomtalanul, ránczosan, zizegve-zörögve -zsugorodik össze, mint ifjú bájaknak mérges és tehetetlen, vén őrzője. - -Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak nevezni a fösvény -és pápaszemes Godard, kit a műkritikusok folyton korholnak, hogy Psyche -bánatát csak tüdővészes formákkal képes megérzékíteni! Antal Vénust -akart festeni, miután Portiájával semmire sem ment. És ez a bájosan -hajló nyak, a levont lepel alól előbukkanó kebel két pihegő halma, ez -olvadó körvonalak, melyek minden mozdulattal a tündéri alak új -szépségeit mutatják, e gömbölyded térdek méltók valának arra, kinek a -festő képzelete szánta. Ez alak meleg szinén az élet millió vakitó -szikrája úgy csillogott, tánczolt, pezsgett, mint egy idegen égalj -rózsaszin haván. A lég, mely körülvette, s melyet Béla beszitt, ép oly -nehéz és észvesztő volt, mint ama víz csöppjei, melylyel az egyszeri -spanyol király tündérszép neje fürdőjéből kinálgatta lovagjait. A -függöny megmozdult. - -[Illustration: Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak -nevezni…] - -– Antal úr! – kiáltott a lány ruhája után kapva, – van ott valaki? Ki -van ott? - -– Senki, babám, senki; – felelt a festő. Csak ne nyugtalankodjál, mert -akkor semmire sem megyünk. Fordulj egy kissé az ablak felé. Ne félj, be -van függönyözve. Nem láthat senki. - -Béla azonban, ki a függöny mögül előrontott, már a következő perczben -meghazudtolta a mestert. Bélán erőt vett a bódító mámor, melylyel tele -volt a szoba levegője, s nem birt tovább megmaradni rejtekében. Előtört. -Josephine a sarokba menekült a pipázó czigányok és kék koczkás, ránczos, -vén őre mögé. Mindhiába; nem volt menedéke. Béla félrelökte az egész -czigányhadat, lábaival taposott a tisztes aggra s a reszkető karok és -vállak nem menekültek csókjaitól. Soká telt be velük s mikor ingadozó -léptekkel visszavonult, ezt is, úgy látszott, csak azért tette, hogy új -rohamra készüljön. - -A reszkető, szineit változtató, megrémült leány heves és akadozó -szemrehányásokkal árasztotta el a festőt, ki jóizün mosolyogva hegyezte -krétáit. - -– Uram, Antal úr, ez rossz tréfa!… Kegyetlenség!… Hol van az övem, -czipőim?… Ma utoljára vagyok itt… Nevethet, csak nevessen… Oh istenem! -Festő ez az úr is itt? - -Antal nyugodtan tette le kését s míg barátja mozdulatlan éhséggel nézte -áldozatát, könnyű tréfával válaszolt a leánynak: - -– Nem festő, babám, csak szerelmes. Ne ijedj úgy meg tőle, mert -biztosíthatlak, hogy egészen ártatlan ember. Tudod, egy azok közül, -kikkel még angyal korodban lehettél ismerős. Tegnap megpillantott, mikor -veled beszéltem s viszont akart látni. Ma aztán bizonyosan követett e -házig. Hanem, hogy ide a szobába, a függöny mögé mikép jutott, már azt -nem tudom. Ah, ott a kályha! Uram, – fordult Bélához, – nemde a kéményen -ereszkedett ön le? - -A lány arczán egy könnyü mosoly futott át a híg könyek között. Bélán -erőt vett az a pillanatnyi bágyadás, mely az idegek heves izgatottságát -követni szokta; karjai lassan hanyatlottak, feje meghajolt és fekete -szemei visszanyerték szelid, mély varázsukat. Josephinre nem volt hatás -nélkül a festő hizelgő tréfája és e változás. Arczáról lassankint -eloszlott a rémület s Bélára vetett pillantásai nem voltak többé -indulatosak. Sőt lopva is fölkeresték s bizonyos gyönyörüséggel -nyugodtak az ifjú nemes alakján. Egyszerre csak félrevetette a kendőt, -melyet nyaka körül akart keríteni s kis, fehér kezét egy kitörő, könyes -kaczagással nyujtotta feléje: - -– Uram, ön tetszik nekem. - -Bélának minden idegét felzaklatták e rövid perczek eseményei. Bánatos -szemeibe tűz és vér nyomult, homlokán verítékcsöppek küzdötték elő -magukat, kezei remegtek s jég és láva kergetőztek ereiben. Egyetlen -pillanat oly zavart teremtett lelkében, melynek eloszlatására, kérdés, -elég lesz-e egész élete? A kora ifjúság rothadt fertőjétől tisztán -maradt; a bálványozás, melylyel pajtásai elárasztották, szerencséje -volt; az ébresztett önérzet és féltékenység helyzetére mindig megőrizte -attól, hogy a bálványozó csőcselék salakjába keveredjék. Egy iránt -érzett, egyet ölelt csak életében. Az emberi szépséget, hamisítatlan -alakjában és legszebb megjelenései egyikében, most látta először -leplezetlenül maga előtt. Lelke sokszor és soká merengett egy-egy nagy -művész alkotása előtt, a Venusok, Psychék, Dianák, Polyhymniák, Clytiák -halhatatlan alakjai fölött; de a legnagyobb mesternek, a természetnek -ellenállhatatlan karjait most érezte először és szemei elkápráztak a -nekik megnyilatkozó, legelső élő szépség előtt. Hát vannak formák a -márványon és vásznon kívül is ily észvesztően tökéletesek? De hol -teremtett ilyet valaha művész? Mondják, hogy Heine beteg idegeit -ájulásba ejtette a milói Venus. Csodálatos; Bélának azok mind mind -hideg, mosolytalan és csodálatraméltó ideálok voltak; vérétől, -idegeitől, életétől távol maradók. Íme, ez az igazi ideál, itt előtte. -Nem néma, fagyos, égi, elérhetetlen, hanem való, meleg, érző, ölelő -szépség. Eszmény, mely valósággal mosolyog reá, melytől nem választja el -semmiféle fenséges csalódás, mely magának követeli őt üldöző -zsarnokaitól. Betölti egész valóját és borongó lelkéről szétrebbenti a -sötét szárnyú hollókat. Érez-e valamit e perczek mámorában az -ellenállhatatlan vágyon kívül? Semmit. Ez, épen ez kellett neked, -pihenést kereső vándor. - -Béla elfogadta a neki nyujtott kis kezet s hosszan nem bocsátá ki a -magáéból. Nem tudott betelni a szép leány nézésével, ki hol csodálkozó -szemeket, hol könnyű mosolyt vetett lovagjára. Az ifjúra nézve még -mindig nem létezett a ránczos ruha, irigy melltű és hazug czipői, ezek -ellenére csodálta a részegítő tökélyt, melyet az imént pillantott meg s -a melynek sugárzó képe lelkében maradt. - -A festő összefont karokkal, elégülten nézett a csodálatos -elragadtatásra, mely úgy látszott, mintha a leány arczába is -felszöktetné szíve vérét. Majd szivarra gyujtott s karszékébe dőlt. - -– Nos, Josephine, – mondá – ugyebár vannak különb emberek is a Babette -boltosánál? Ez az úr itt, a ki neked tetszik, egy magyar gróf, herczeg, -viczekirály, vagy isten tudja micsoda. Hanem mi lesz most már az én -Vénusomból, miután Acteon meglepte. Tanácslom, babám, viseld magadat -okosabban, mint Diana tette volt vele annak idején. De hisz neked ez -mindegy, ugy-e? Inkább rágyujtasz egy czigarette-re. Még nem tudsz? -Ugyan ne erényeskedjél. Nos, majd meg fogod tanulni azt is. Úgy, úgy, -csak közeledjetek egymáshoz. Ha eszed lesz Josephine, még derekabb -szerencsét tehetsz, mint a nénéd, a ki most valószinüleg vörös kezekkel -árul szentjánoskenyeret. - -Josephine kisasszonynak volt esze és nem vetette meg a szerencsét, mely -e napon virradt reá. Béla kész volt tőle megvenni szegénységét s a -kopott kalap, színehagyott kendő és idomtalan czipők a szomszéd kis -csacska leányának ajándékoztattak, ki bizonyára szintén megtalálta -bennük szerencséjét. A rózsás Josephine mind amaz ócskaságok helyett -szép újakat kapott s a csacska lánykának nem sokáig maradt szomszédja a -nyomorult, szennyes, gőzös kamarában. A kocsi, melyben Béla ült -mellette, egy két szobás, kedves kis lakásra szállította, egyikébe ama -paradicsomoknak, melyek vidám zugaiban ugyan kicsoda látná meg idején a -jól elrejtett lángostort? Nem lakott benne sem angyal, sem kígyó; csak -egy szegény, bűnös, szép leány, kit nem tanítottak olvasni s -nyomoruságban sinylő anyja, sírban fekvő atyja és egy, önző erényében -elbizakodott rokona volt. Meg a szeretője. Tarka virágok kerültek az -otthonias kis szobákba és a csinos, kék butorok közt, a lágy szőnyegeken -negédesen himbálták fejüket. A falakra képek kerültek; az egyik szobában -a szerencsétlen Leopold Robertnek bájos, olasz idylljei; a másikba -olajfestmények. Ezek közt volt egy Venus, mely e kis lak, e gyönyörök, -ez önfeledt élet, ez édes lejtő történetének emlékeül ajándékoztatott. -Egy görbe orrú papagáj napestig rikácsolt és szárnyát lebbentgetve -szokta fogadni Bélát, ki kedvencze volt. Babette szerencséjén, ki vörös -kezekkel árul a boltban, bizonynyal nem volt Josephinenek semmi -irigyleni valója. Kaczagva borult Béla nyakába, ha jött; lábaihoz -telepedve a szőnyegre, áhítatosan hallgatta, a mit beszélt neki és ha -olykor-olykor elhallgatott, borús gondolatok bántották, édes, forró -csókokkal nyitotta meg ajkait. - -E kis paradicsomról Bélán kívül csak ketten tudtak: Ernő gróf, ki hitelt -szerzett neki Párizsban és Antal, ki legsikerültebb alkotásai közé -sorozta a két kis szoba képét, melyet egészen a magáénak tekintett. A -gróf sohasem látta Josephine-et; de a festő gyakran ellátogatott -hozzájuk s rendesen víg tréfával nyitotta rájuk az ajtót. – Nos, -gyerekek, hány hét a világ? Josephine, látom, megkaptad a rózsát, melyet -neked szántam; már arczodon viseled. Örömhírt hozok. Akadt vevő Portiára -és ezzel meg van alapítva hitem Francziaország erkölcsi jövőjében. – Ez -az örömhír azonban olyan sokszor ismételtetett, hogy Bélában méltán -támadhatott kétely úgy a vásár, mint Francziaország erkölcsi jövője -iránt. - -Bélát egészen fogva tartotta a mámor, melynek karjai közé dobta magát. -Ölelések és csókok közt teltek napjai; akárhol járt-kelt, gondolatai a -szép leány körül röpdöstek, ki eléje szokott szaladni, mikor léptei -neszét megismerte. Igaz, néha éjjeli álmai nagyon eltorzították a -tündéri alakot, telt tagjait lefonnyasztották, arczának rózsáit sárga -kénkővé változtatták, fogait kiszedték, nevető szemeit bemélyesztették, -zenés hangját rekedt rikácsolássá bűvölték. Béla undorral hánykódott -ágyán, utálattal ébredt maga és a világ gyönyörei iránt, s fájós fejjel -utczáról-utczára barangolva töltötte a napot; de az este ismét -kerékvágásába sodorta. Borús gondolatok is fölkeresték néha napján; csak -úgy jöttek hivatlanul és czél nélkül, mint régi ismerősök jönnek, kikkel -hajdan mindennap együtt voltunk s kik nem akarják végkép megszakítani -velünk viszonyukat. Mi sem tudjuk, ők sem, hogy miért? Nem jövőjén -aggódott Béla, épen nem. Mert ha az első lépések alatt, melyek a lejtőn -alá vezetnek, kivétel nélkül mindenki előtt el van rejtve a feléje -tátongó örvény, igen kevéssé rémíthette Bélát, ki rég eljátszottnak -tekintette életét, melyet a sorsnak akármilyen kártyáján visszanyernie -ép olyan lehetetlenség, mint másodszor elvesztenie. A játék eredményére -teljes közönynyel tekintett; csupán annak az izgalomnak volt még értéke -s ennélfogva csábja rá nézve, mely a játszóasztalok mellett egyformán -ragadja meg az üres zsebű ácsorgót, kinek semmi veszteni valója, és a -milliomost, kinek kincseivel szemközt legnagyobb nyeresége is semmivé -törpül. Ez az izgalom, csakis ez kellett Bélának; hogy mi lesz a vége, -az mindegy volt neki. Úgy érzé, hogy neki az élet sem a dicsőség -arénája, sem a boldogság édeni völgye nem lehet; csak édes és részegítő -bűnök hervatag játéktere, melyeknek tegnapjuk nem volt és holnapjuk nem -lesz. Ki gondolna itt a jövőre!? Nem ez bántotta bús óráiban, melyek -után mindig mohóbb vágyat érzett a mámor után. Ez ép olyan természetes, -mint a milyen szomorú. Régi, tiszta, szűzies emlékeink látogatása -életünknek olyan szakaszában, midőn szenvedéseink lesülyesztettek, -lelkünk nemesen maradt ízének nagyobb fájdalmat okoz annál, a mit Dante -a legnagyobbnak mondott. Égi képök fokozza nyomorunkat s gyöngéd kezük -még mélyebbre taszít. Így történt azzal is, kiről e sorok szólanak. - -Egy zordon téli délelőtt (az utczákon szörnyű sivalkodással csapkodta a -szél a havat) Béla a kis kék szoba kerevetjén hevert és szürcsölte -theáját, melyet kis fehér kezek töltöttek csészéjébe. Josephine, miután -Hebe szerepével készen volt, mint valami hamupipőke telepedett le egy -kis zsámolyra Béla elé, ki gyönyörködve pihentette rajta szemeit. E szép -lány, kinek fekete fürtei kusza koszoruban voltak feltűzve fejére s -karcsú alakján kaczér redőkben folyt alá a csinos reggeli pongyola, -ingerkedett Bélával: - -– Te mitsem tudsz úgy-e vetélytársadról? Pedig van ám egy, még pedig -egészen közel. És milyen hatalmas! Ha eszedbe jutna párbajra hívni, -összemorzsolna félkezével. Azért csak légy hát béketűrő és kerüld a -heveskedést. - -– Egyetlen mesében sem olvastam, – vágott közbe Béla – hogy a -hamupipőkék óriásokba szerettek. Te vagy bizonyára az első. - -– No, no, még annyira nem vagyunk, – kötekedett tovább a lány és puha -kezeivel simogatta Béla arczát. Még eddig csak sajnálom szegényt és fáj, -hogy nem segíthetek rajta szívem szerint. Tudod, az a Herkules ott fenn, -a legszélső padlásszobában. Sohasem találkoztál vele a lépcsőn vagy a -folyosón? Ha egyszer láttad volna, bizonyára tudnád, kiről beszélek, -mert azzal a roppant fejjel, bozontos hajjal és széles vállakkal -lehetetlen vele nem álmodni. - -– Mit védelmezed hát magadat, ha már ennyire vagy óriásoddal? - -– Ugyan ne szakíts félbe! Hát ez a szegény ember gyerekjátékokat szokott -faragni, abból él és hét számra sem eszik meleg levest. Mióta beteg és -tehetetlen, én küldtem föl neki mindennap valamit, hogy éhen ne haljon -legalább. Tudod, valamikor én is éheztem eleget és… és… - -Josephine elhallgatott s árnyas felhők verődtek össze homlokán. Béla -kezét övéibe fogta s egy kis szünet mulva folytatta csak: - -– És három hónapi bérrel adós már szegény. Pedig Martinné asszony olyan -kegyetlen teremtés, hogy a kis fiát is mindennap kékre veri. Már tegnap -fenyegette, hogy ha ma nem fizet, kilöketi az utczára. Ne hidd, hogy -tréfál. A kis Henri tudja, hogy sohasem tréfál. Béla, Béla, – itt -kérőleg függesztette Josephine szép, kék szemeit az ifjura – a jövő -hónapban nem lesz szükségem új ruhára és egyszer sem megyek a szinházba. -Értesz Béla? - -Ha nem oly bús dologról lett volna szó, Béla bizonynyal mosolyra fakad. -Megölelte a leányt és megcsókolta homlokát. Mielőtt felelhetett volna -neki, egy felső emeletről nagy ajtócsapkodás, mérges toporzékolás, -keserves gyereksírás és egy rikácsoló női hang hallatszott le a -barátságos kis fészekbe. Tisztán ki lehetett venni, hogy a pörlekedő -asszony azt erősíti, hogy ő nem lopta házát s ennélfogva kenyerét sincs -szándékában lopni; vannak azonban emberek, kik, miután a naplopás mitsem -hoz a konyhára, abból élnek, hogy a becsületes emberek bizodalmát -meglopják. Az óriás, kinek a leczke szólt, igen megátalkodott ember -lehetett, mert – mint a szakadatlan dörömbölésből (melyben az ordító -Martin Henrik úr is lehetőleg védelmezte sarkaival családi érdekeit és a -becsület ügyét) világos volt – még arra a fenyegetésre sem akart ajtót -nyitni, hogy azonnal itt lesznek a rendőrök és el fognak bánni a -naplopókkal. Pedig ez az illetőre nézve annyival hatásosabb lehetett, -mert ő csak egy személy lévén, a rendőrök vele a dolog természeténél -fogva még könnyebben elbánhattak. - -A zajra Béla fölsietett a lépcsőkön. Az ostromolt ajtó már ekkor ki volt -nyitva s Martinné asszony csipőkre tett kezekkel ismételte fenyegetéseit -az erőszakos kitelepítés iránt. Martin Henrik úr, ki szokás szerint e -napon is kékre veretett, bőgve erősítette a küszöbön, hogy az ő anyja -nem szokott tréfálni. A sötét folyosón egy inas és egy szolgáló röhögve -nézték a jelenetet, mely a főszemélyt igen kevéssé látszott megilletni. -A mint Béla a szobába lépett, az ágy szalmazsákján egy roppant csontos -alakot látott heverni nehéz nyögés közt. Mintha egyike lett volna a -negyvennégy bolyongó Herkulesnek, kit megcsufoltatásában társai magára -hagytak. Vaczogó fogai közt egy-egy magyar káromkodást morzsolt szét s -szürke katonaköpönyegét egészen felhúzta rongyos barna attilájára, -melyről a piros zsinór le volt szakadozva. Tehát még hozzá magyar ember! -Béla kiváncsian tekintett körül a nyomorult kamrában. Az ágy elé -állított három lábú széken két kés és egy véső hevertek félig kész bábúk -között; a szűk ablakközben csinosan faragott huszárok, vénasszonyok, -hosszú orrú zsidók, kerekes kocsik és kutyák egész serege táborozott. Ez -volt a beteg kirakata, melyet azonban az utczáról csak a legjobb -távcsővel lehetvén kivenni, – milyennel az emberek nem szoktak sétára -indulni – szegénynek igen rossz üzlete lehetett. Ugyancsak rajta is -hagyta nyomát a sok nélkülözés. Úgy feküdt ott játékszerei közt, mint -valami halni készülő nagy Kristóf, miután megtalálta a világ -leghatalmasabb urát: a gyermeket. De ez a nagy úr igen rosszul -fizethetett neki. Hatalmas fejét nyugtalanul hányta vánkosnak használt -karján. Kidülő homlokcsontjain nehéz verítékcsöppek ültek és sűrű, -bozontos haja öszszecsapva csüngött arczába. Széles vállai roskatagon -roppantak össze s nagy és bátor, szürke szemei keserű daczczal pihentek -a toporzékoló asszonyon, ki idebenn ujra kezdte egész elméletét a -becsületes emberekről és a naplopókról, kik állítólag azt tartják -felőle, hogy ő lopta házát. De hisz a rendőrök már útban vannak. - -– Uram, – mondá Béla és az ágyhoz lépett – ön honfitársam és szükségben -van. Mit tehetek önért? - -Az óriás a régen hallott otthoni hangok hallatára egyet dobott magán és -szemeit látogatójára vetette. Tekintetére Béla – maga sem tudta miért – -megdöbbent és egész testén borzongás futott át. Volt előtte valami -ismerős ismeretlen e bátor szemekben és keserű arczban, melyet -régen-régen, mintha látott volna már valahol. A legyőzött erő kínos és -daczos vonaglása közt felelt neki a beteg: - -– Köszönöm uram. Jól esik az is, hogy egy magyar embert látok magam -mellett. Köszönöm. Nincs másra szükségem, mint hogy azt a hárpiát fogja -galléron és penderítse ki a szobából. - -Béla átlátta, hogy a beteg utasításával nem sokra menne; azért a -kipenderítésnek szelidebb nemét választotta. Kifizette a szegény ember -adósságát, ételért küldött és orvost hivatott számára. Miután Martinné -asszony meggyőződött róla, hogy vannak még becsületes emberek a világon, -kik nem hiszik, hogy ő ezt a házat lopta, s örvendetes tapasztalatának -emlékére jól hátba vágta Martin Henrik urat, ki vonakodott orvosért -menni, Béla magára maradt a szobában a rokkant katonával s leült ágya -mellé. - -– Uram, – kezdte az óriás hol elvörösödő, hol elhalványuló arczczal – ne -kivánja, hogy megköszönjem szívességét, hanem számítson rá, hogy -kamatostul meg fogom fizetni, ha erőmhöz jutok és esztergályos-műhelyt -állíthatok. Most ugyan arra sincs erőm, hogy az adóslevelet megírjam; -nincs se tintám, se tollam, se papirosom; de becsületszavamat adom -önnek, hogy megfizetek. Addig is nyissa ki az ablakot és válasszon azok -közül a haszontalanságok közül valamit. - -Béla fölkelt és szemügyre vette a játékszereket. - -– Csak emlékül, – folytatta a katona. – Legtovább dolgoztam azon a -nyargaló huszáron. Én magam lettem volna az valamikor; de most csak -ilyen nyomorék vagyok. - -– Köszönöm, barátom – mondá Béla. – Elviszem emlékül magammal. Ne -aggódjék semmin; a mim nekem van, azt kötelességem megosztani azokkal, a -kik nélkülöznek. Gondoljon jó szívvel rám; ezt is kevesen teszik s nekem -ennyi elég. - -– De uram – pattant föl a beteg – én nem vagyok koldus és nem akarok -semmit megköszönni. Hiszem az istent, volt és lesz még két ép kezem és -kenyérhez jutok. Addig tartsa meg azt a huszárt, majd az kezes lesz -értem. Ha kis gyermeke van, vigyen többet is neki. Ön talpig derék -ember, úgy látom. - -Az óriás homloka erősen tüzelt, lehellete forró volt és kezei -reszkettek. A láz erőt vett rajta, ajkait megnyitotta és bizodalomra -kényszerítette ismeretlen barátja iránt. - -– Adja neki, uram, a gyermeknek – folytatá – és tanítsa meg, hogy bánjék -különben önnel, mint én bántam szegény apámmal. A becsület útján -maradtam ugyan mindig, de nagyon megszomorítottam, mert az iskolából -katonának szöktem. Szegény tisztes, öreg feje! Épen úgy magára maradt, -mint én itt. Az öcsém gazember lett és csúful elhagyta. Nem is akarok -beszélni róla. A hugom… volt egy szép kis hugom is; de én csak akkorának -ismertem, mint az öklöm. (Dehogy volt az még akkor olyan nagy, mint az a -szörnyű ököl.) Az meg a Dunába ölte magát. Az apáménál jobb szerencsét -önnek, uram! - -Béla elsápadt és megrázkódva ugrott fel a székről. Mély lélegzetet vett -s hol rámereszté szemeit a betegre, ki már csak maga elé beszélt, hol -lecsukta és gondolataiba mélyedt. - -– Igen, uram, – szóltak tovább a kicserepesedett ajkak – én beálltam -katonának. Meghallgatja az úr az életem sorát? Nem szeretném, ha azt -hinné, hogy valami hiábavaló ember vetődött az útjába, a ki itt messze -földön csak szégyent hoz a nemzetére. - -A mint beszélt, mindig több-több erőt látszott meríteni s élénkebb és -összefüggőbb volt előadása. - -– Nem, uram, nem. Csak ez az átkozott nyavalya kínzott el szörnyű módon, -különben megfelelek én mindenütt magamért. Megfeleltem a huszáréletben -is. Már vége felé jártam a kapitulácziómnak, mikor puskaporszagolásra -került a sor. Ott táboroztam én is a Lomellinon; de aztán nem retiráltam -megint keresztül a Ticinon Gyulay generálissal. Egy szegedi fi -előfogott, hogy ha igaz magyar vagyok, vele tartok. Mind a ketten -átállottunk Garibaldihoz. A milyen fej nélkül szaladt akkor az egész -regementünk, észre sem vettek bennünket. Jól forgattam a kardot, az -olaszoknál strázsamesterré tettek s a tiszt urak is nem egy jó fogást -tanultak tőlem. Szép idők voltak azok! - -Az egykori szökött katona emlékeinek hevületében visszadobta magáról a -köpönyeget s – míg Béla karjára nyugtatva fejét, a földre nézett – -fekhelyén kissé fölemelkedve folytatá: - -– Ötöd magammal voltunk magyarok a «Lombardon», mikor Marsalánál -kikötöttünk. A körül a földből kiásott város körül aztán seregestől -verődtünk össze és megkaptuk ezt az uniformist, a ki most rongyollik -rajtam. De isz ezt az egész történetet bizonyosan tudja az úr. Nem is -mondok egyebet, mint hogy egy volturnoi meleg nap után szegény öreg -óbesterünk megveregette vállamat és azt mondta, hogy ezer ilyen -katonával szeretne ő betekinteni Magyarországra. Megdobbant rá a szívem. -Jó, becsületes szív ez, uram; de a betekintésből nem lett semmi. Ott -loptuk a napot hónapokig Nolában. - -A beteg megpihent egy kissé, mert kezdte fárasztani a beszéd. Erősen -lihegett, törülgette a homlokát és szemei el-elmeredtek egy pontra. Béla -még mindig nem nézett rá, se félbe nem szakította, se nem kérdezősködött -tőle, csak csöndesen hallgatta, a mint ujra, akadozva és erőltetve szóba -kezdett. - -– Átkozott hideg ez a köpönyeg! Úgy borzongok alatta, majd megdermed -mindenem. Ugyan uram, azt a két kis szekeret, meg azt a nagyfejű zsidót -dobja a tűzre, mert megfagyok. - -A nagy fejű zsidó feláldoztatására azonban nem volt szükség, mert -Nanette szolgáló Henrik úr kalauzolása mellett épen egy kosár fával -jelent meg az ajtóban és nehány percz mulva vidám pattogással lobogott a -láng a kályhában. - -– Számítsa föl majd ezt is uram, – kezdé látható megelégedéssel a beteg -– mert nem akarok semmivel adós maradni. Hol is hagytam el a beszédet? -Igaz, Nolában. Ott történt velem a nagy semmittevésben az a -szerencsétlenség, hogy ivás közben összevesztem egy vörösinges -gézengúzzal és nagyon fejbe találtam kollintani. Becsuktak érte három -hónapra. Az áristomban elég időm volt meggondolni, hogy az én karjaim -igen erősek ilyen sustorgó vérhez s még nagyobb bajba is keveredhetem. -Valami aprólékos, türelemre szoktató munkát kerestem és ott tanultam meg -a fúrás-faragást. Hej uram, csak lenne nekem fám, meg minden hozzávaló -szerszámom! Bizony minden úgy van jól, a mint van. Mert ha én akkor ezt -meg nem tanulom, azóta vagy éhen haltam, vagy koldulásra szorultam -volna. Mikor félesztendei lénunggal szélnek eresztettek bennünket a -háládatlan taliánok, egy fránya franczia felbiztatott, hogy csak tartsak -ide Párizsba, itt jó kelete lesz a faragó mesterségemnek. Mit volt mit -tennem?! Haza nem mehettem, mert szökött katona voltam, a kit golyóbis -vár. Nagy nyomorkodás közt valahogy elvergődtem ide és nagyon későn -jutott eszembe, hogy valamire való műhely nyitásához nemcsak tudomány, -hanem pénz is kell. Az pedig nem volt a zsebemben egy fillér sem. -Kerestem gyárakban munkát; mindhiába. Már úgy ki voltam koplalva, mint a -kutya és egy pár ilyen haszontalansággal ácsorogtam a víz partján, az új -hid mellett, mikor az a jóféle innen az első emeletről meglátott. -Megvette mindenemet és ezt a kis padláslyukat szerezte. A műhelyre -persze nem is gondolhattam. A két kezem itt a szomszédok közt csak -eltengetett volna valahogy, míg jobb keresethez jutok, ha ez az átkozott -nyavalya utól nem ér. Egy szóig igazat beszéltem uram. Húzza ki azt a -fiókot, három érdemkeresztet talál benne. A negyedik ezüst volt, arra rá -szorultam és eladtam. Hanem most már ne nehezteljen érte, én is -szeretném tudni, hogy kinek tartozom? - -– Ráérünk még arra, barátom, – mondá Béla felkelve székéről. Nem -utolszor láttuk ma egymást. Viselje csöndesen magát, ne aggódjék a jövő -felől és fogadjon szót az orvosnak, a ki azonnal itt lesz. A -viszontlátásig, isten önnel! - -Béla távozott és három napon keresztül feléje sem nézett Josephinnek. A -lány ki-kitörve, könyezve, mérgelődve, szinte kétségeskedve várta már s -ki venné tőle rossz néven, hogy a harmadik napon unalmában egy kissé -kaczérkodott is az átellenes ablakkal, mely mögött egy parókás és -festett bajuszu úr álldogált. E nap estéjén azonban megérkezett Béla -halaványan és szórakozottan. A papagáj ép oly vidáman csattogtatta -jöttére tarka szárnyait, mint a mily repesve borult keblére Josephine. A -paróka és festett bajusz háttérbe vonultak. - -Béla nem tartotta meg igéretét. Nemcsak meg nem látogatta többé a beteg -óriást, hanem kerülve kerülte és nem is találkozott vele. De épen nem -feledkezett meg róla. Mikor hírül vette, hogy már lábra állt s megint -ott mesterkedik késeivel és vésőjével furcsa esztergályán, a három lábú -széken, oly összeget küldött neki, melyet elégnek gondolt arra, hogy -betölthesse vele vágyainak az esztergályos műhelyben összpontosuló -netovábbját. Az óriás a szó szoros értelmében megijedt, mikor a levélből -a pénzt kihullani látta. Izmos markaival jobbra-balra dörzsölte -homlokát, de sehogysem foghatta meg, mit akar azzal a derék ismeretlen -mondani, hogy a neki küldött összeggel egy, életében soha le nem -fizethető tartozás csekély részét akarja törleszteni. De már azt azután -egész világosan megértette, hogy az idegen levele végén becsületére -fogadta, hogy abban a perczben fel fogja előtte fedezni kilétét, a mint -az esztergályos műhely oly helyzetbe juttatja, hogy tartozását -megfizetheti. Ez mindenesetre fogós egy helyzet volt a becsületes és -önérzetes óriásra, ki hosszas fejtörés után következő megállapodásokra -jutott: A pénzt annál is inkább elfogadja, mert nem tudja, kinek -visszaküldeni. A műhely bizonyosan fényesen fog jövedelmezni és -ennélfogva szó sincs róla, hogy a kölcsön sokáig terhelje lelkét. -Mindjárt a megnyitás napján elkezd takarékoskodni; egy pár jó karéj -kenyér megteszi napjában addig, míg a pénzt rövid időn összekuporgatja. -Azután félreteszi, él kedvére és nyugodt szívvel várja a felfedezést. De -hátha a külszín csalt s az ismeretlen mégsem olyan igaz ember, a -milyennek látszik és tovább is titkolózni fog előtte?! Várni fog egy -egész esztendeig. A várakozás nem lesz épen kellemes ránézve; de ő -mindenesetre várni fog addig, mielőtt olyan eszközhöz nyúlna, mely által -a szavát nem tartó idegen bizonyos tekintetben sértve érezhetné magát. -Ez az eszköz pedig, melyhez azonban csak legvégső esetben szándékszik -folyamodni, a hirlapokban való kurrentálás. De hátha ez is sikertelen -marad? Megint várni fog egy esztendeig és ennek eltöltével elküldi a -dunaszögi kollégiumnak, hivatalos írást kérvén magának az utolsó -krajczárig, melylyel akárkinek előállhasson, ha valaha kételkedni fognak -kétségtelen világi előmenetelének igaz rúgói iránt… Így. Még ennek a -huszárnak csak a kardja van hátra, azután nyakába veszi a várost és -alkalmas helyet keres megnyitandó műhelyének. A kapura persze franczia -czímert kell neki kitétetnie; de magyarul is alá fogja iratni: «Hajós -János, esztergályos». Az egészet aztán le fogja vétetni és a képet -elküldi öreg apjának, kinek nagy magányosságában mindenesetre jól fog -esni messzire vetődött gyermeke virágzó sorsának ama bizonysága. - -A kis paradicsomban folyt minden a régi kerékvágásban egész addig a -derült márcziusi napig, melynek reggelén egy szolga lépett be -Josephinehez. Az olvasás új mestersége, melyre csak Béla oktatta, -szomorú dolgokat értetett meg a leánynyal, kinek sebesen dobogó szíve -bizonyára óhajtotta ebben a pillanatban, hogy bár lenne még most is az a -tudatlan kis leány, kinek szemei előtt a betűk semmi egyebek érthetetlen -és nevetséges jeleknél, melyeknél egy szó és egy csók bizonyosan -százszor többet ér. Béla azt írta, hogy egy családi ügy hirtelen haza -szólította s nincs kilátása rá, hogy hamarjában visszatérhessen -Párizsba. Az éjjel el is indult s már túl lesz a franczia határon, mire -ama sorok Josephine kezébe kerülnek, kinek legközelebbi jövőjét óhajtja -biztosítani a levélhez mellékelt csekélységgel. Különben Magyarországon -itt és itt lakik, teljes czíme ez és ez, s bármit kérjen tőle Josephine -ennek utána is, bizonyos lehet benne, hogy sohasem fog zárt ajtókra -találni. Csókolja sokszor és kéri, hogy néha gondoljon rá. A papagájnak -viselje jó gondját és szárnyait simogassa meg helyette. Semmi egyebet -nem kér tőle, csak azt az egyet, küldje el neki Antal Vénus-képét, mely -őt örökké feledhetetlen órákra fogja emlékeztetni. - -Josephine a pénzzel együtt összegyűrte és leejtette a levelet. Rózsás -arcza és piros ajkai fel-felcsukló kaczajra rándultak, kék szemeiből -kicsordultak a könnyek, melyeket a látcsővel akart eltakarni. A -szemközti ablakban ott állt a paróka és festett bajusz, melyeknek -csillaga e napon feltünt. - - - - -HARMADIK RÉSZ. - - -XI. FEJEZET. Egy valaki csöndes emberré lesz. - -Szép márcziusi reggel volt. A fekete barázdák a napfényen hosszú, -végetlen árnyék-sorokkal kisérték a könnyű kocsit és a mellette ügető -lovast, kik a bogádi szőlők mellett a kálozdi útra tértek. Az útszélen -itt-ott egy-egy piczi bokrocska már csinosította magát a csicsergő -madarak és czifrálkodó lepkék közeledő látogatásaira; tiszta zöld ruhát -öltött a fejére feltüzdelte ragyogó kék-színű nefelejts-ékeit. A sürün -sárgálló szalmavirágok rikító irígységgel versengettek velök, hogy ők -hamarabb elkészültek az öltözködéssel, és vígan himbálózva, csöppet sem -bánták, hogy innen-onnan hitvány pihe lesz belőlük. A kis tó körül -rügyeztek a füzek és ébresztgették szomszédaikat, a jávorfákat. A -nyárfák apró, sápadt levelei is, alig hogy megszülettek, már megkezdték -örök, reszkető félelmöket. A többiek még mind kopaszok voltak, csak -gyökerükben, törzsük és ágaik belsejében kezdett pezsdülni az élet, mely -a lármás, ugrándozó röpködő madaraknak nemsokára barátságosabb otthont -hajt. Még most csak a pipiskék szökdöstek és csiripeltek a barázdák -közt; ők alacsonyabb szállással is beérik. Mosolygott, örült, ébredezett -minden a vidéken. - -A kocsiban Eufrozina néne (a kisasszonyságnak és menyecskeségnek egy a -vége: a néne) és Ágnes ültek. Az öreg kisasszony örök fürtjeit egy -csinos, őszi-rózsás kalap, ez alatt meg egy jó meleg fekete kendő -takarta; karcsú derekának titkait, melyet annak idejében áradó -gyönyörűséggel karoltak át a tánczos jurátusok, egy pár kiszenvedett -róka puha bőre rejtegette. Arczának mosolygó méltósága minden nappal és -minden ránczczal öregbedett. Ágnes deli alakján és nemes arczán nem sok -változás nyomát hagyták az utóbbi évek. Sem pirt nem hozott rejtegetett -szerelme, sem meg nem sápasztotta a hiábavaló várakozás. Hódító volt, -mint mindig s mint a hogy ezt százszornál többször bevallotta a -mellettök ügető Ivánfi báró, kire egy-egy okos, nyugodt és fürkésző -pillantást vetett. Az őszinte báró sem vénült; megmaradt negyven -évesnek, mint megmaradnak ők valamennyien, habár minden hajukszála -megfehéredik és minden foguk kihull. No, de ő még messze volt ettől. - -A beszélgetésben már negyedszer segítette ki a tavaszi nap. - -– Minden fakad, nyilik körülöttünk, – mondá. Csak az nem, a mit -legjobban óhajtanánk. Az az egyetlen egy nem. Egy költő mondta, egy -valóságos költő, – már elfelejtettem a nevét, – hogy mit ér neki a -tavasz minden pompája a nélkül az egy virág nélkül, melyre vágyik! - -– Ah, báró úr, – fordult hozzá futó mosolylyal Ágnes, – tehát ön -költőket is olvas?! Vigyázzon, mert az fiatal szivekre igen veszedelmes -társaság. - -– Nem lehet veszedelmesebb, – folytatta egy keserűt nyelve a lovag, – -mint a magam gondolatai. Mert ezek, higyje meg Ágnes kisasszony, igen -szomoruak. Én nem tudom ugyan olyan szépen kifejezni érzéseimet, mint a -költők, – mert nem vagyok lángész, épen nem; – de bizonyosan rosszabbul -érzem magamat azoknál, a kik verseket képesek irni. - -– Ugyan, báró! Hát Bucephalus, a Szellő, meg a puska nem elég -vigasztalók-e? - -– Hagyja a csufolkodást kisasszony. Mit tegyek én egyebet annál, a mit -teszek?! Ha Pestre megyek, ott a barátaim rövidnek tartják az eszemet -magukhoz és kinevetnek. Bucephalus meg a Szellő ezt sohasem teszik, -azért vagyok szivesen velök. De már nem tartom ki soká és gondolkodom -rajta, hogy itt hagyok mindent és elutazom Párizsba. Követem Mágócsi -Ernő példáját, – hisz ön ismeri őt, – a ki szinte bánattal ment ki és -most olyan tréfás leveleket ír, akár egy nevető Demisztokles. Vagy hogy -is hívták azt a régi bölcset, kinek vigságában mindenesetre több esze -volt, mint nekem. Ön ezt nálamnál bizonyosan jobban tudja. - -– Ah, és Mágócsi Párizsban van? – szólt rövid szünet után Ágnes. Mondja -csak, mit ír onnan? Jár társaságokba? Ismerős a magyarokkal? - -– Oh igen, – fűzte odább egy hálaadó lélekzettel a kerékvágásba jött -beszélgetést a báró. Legutóbbi levelében egész elragadtatással ír Béla -barátunk szerencséjéről. Ez, gondolom, érdekli önt. Elmondjam mit ír? - -– Inkább köszönje meg magának ezt a gondolatot és folytassa, – sietett -válaszolni könnyű türelmetlenséggel Ágnes. - -– Tehát nagy szerencséje van, – folytatta a lovag. Egy irigylésreméltó -kis grisette-re akadt s igazi paradicsomot rendezett be számára a… -Ejnye! már elfeledtem, hogy hol. Valóságos idylli életet élnek. - -A fukar felvilágosítás után a báró látható zavarral hallgatott el, mely -az utóbbi szavaknál egyszerre erőt vett rajta, lovagostorával -tánczoltatni kezdte Bucephalust, mintha a nyeregben nem találná helyét, -és akadozva folytatta: - -– De most jut eszembe, hogy nekem ezeket nem kellett volna elmondanom. -Vetélytársamat, szerencsés vetélytársamat rágalmaztam velök; ez nem való -nemes emberhez. Igazán ostoba vagyok és sohasem tudom meggondolni, mi -következése lesz szavaimnak. Igazán kisasszony – tette hozzá halkan és -egészen elszomorodva – ez nem volt tőlem nemes cselekedet. De mikor a -finom eszközökhöz oly kevéssé értek. Ah, a Kálozdy-kastély! Életemben -sohasem tettem meg ilyen gyorsan ezt az útat, pedig Bucephalus mindig -csak Bucephalus volt. - -Valóban, már ott fehérlettek a völgyben a falu házai. A könnyű, reggeli -ködből bontakoztak ki a nagy épület körvonalai s a vékony, kis torony -felágaskodott, hogy minél előbb lássa őket. A sugarak egész özönnel -borították a szűrke, ősz tetőt s a fenyőliget örökzöldje távolból -köszöntötte az érkezőket. Eufrozina kisasszony elővette himzett -zsebkendőjét és kecses mozdulatokkal kezdte lobogtatni a kastély felé, -mintha épen ő lenne az, a kit ott legtürelmetlenebbül várnak. A zavarba -jött báró a mély megilletődés, szinte az önvád hangján búcsuzott. - -– De nem haragszik rám, úgy-e, Ágnes kisasszony? Kérem ne gondoljon -semmi rosszat, ne tegyen föl semmi nemtelent felőlem. Egyszerüen csak -nem értem föl ésszel, hogy mire lehet magyarázni azt, a mit mondtam. -Későn jutott eszembe, mint rendesen minden. Megérdemlem, számüzzön -magától. Izenje betegnek magát, tagadtassa el, hogy otthon van, és -ugyanakkor tekintsen le az ablakból s én neheztelés nélkül fogok -visszafordulni, csak azt ne higyje, hogy a szivem nincs helyén. - -– Nem, báró, nem. Szivesen látom önt akármikor. Jőjjön holnapután, vagy -jőjjön holnap! Csak egyet kérek: hagyja otthon költőit és jőjjön -egyedül. - -– Köszönöm kisasszony. Csókolom kezüket. A viszontlátásig! – búcsuzott a -lovag és Bucephalus szivességéből elvágtatott. Oly sebesen ment, mint a -szél s vissza sem tekintett. - -A kocsizörejre mind kifutott a cselédség a kastély elé s Eufrozina -kisasszony méltóságos bicegetéssel fogadta a keze körül tolakodókat; -olyanformán biceghet a verebek közt a vénségére megkopaszodott szarka. -Ott volt Mihály huszár, kinek az utóbbi esztendőkben valamennyire meg -kellett tágítania a nadrágszíjját; Zsuzska leány nagyon jól tartotta. -Kata asszony magasra tartott főzőkanállal kegyeskedik megjegyezni, hogy -már jobban nem is számíthatták volna ki, hogy mikor jőjjenek: -tegnapelőtt késelte le Mihály az utolsó disznajukat. Pirók-gyerek a -skatulyák és táskák körül sürgölődik a vigyori Palkóval és ennek -hármonikán szerzett életepárjával Sárikával, kinek ujján most is ott -ragyog az a bizonyos gyürü, a mint kapta, és a mint akkoriban hiven meg -is mutatta kisasszonyának. Ágnes valamivel halaványabban száll le a -kocsiból, mint a hogy útnak indult, és egykori szobaleánya kezét nem -engedi a magáéhoz érni. Istók is künn terem és nagy mosolygás közt -szakítja el egypár féltős csomag zsinegét. Eufrozina kisasszony módos -főhajtással köszöni meg a szolgálatot. - -– Nyujtsa karját, kedves Pallér, – mondja és lila-selyem ujjait -beleakasztja a foltos kabátujjba. - -A mentor csupa öröm és elragadtatás. - -– Hozta isten, méltóságos kisasszonyom, hozta isten, – kezdi. Sohasem -jöhettek jobbkor. Tegnap kaptunk levelet Párizsból. Bélánk mulat, pénzt -kér és nemsokára indul hazafelé. Elég is volt már a mulatságból. Az én -mélyen tisztelt barátomnak oly jó kedve van, hogy ha nem lenne tőlem -tiszteletlenség, azt mondanám rá: madarat lehetne vele fogatni. - -A hosszú, földszinti folyosón gyér volt a világosság. Csak a hajdani -feszület helyén szökött be egy-egy sugár, de nagyon egyedül találván -magát, félénken huzódott meg az egyik fal mellett. Ágnes magában haladt -fölfelé a beszélgető pár mögött úgy, hogy arczát nem láthatta senki. Nem -e finom és szabályos vonások torzító nyugtalanságát, melyen valami -keserű határozottság kifejezése vett gyorsan erőt. Szögletekbe szökött -szemöldei alatt ugy nézett maga elé, mintha kérlelhetetlen daczczal -hivná ki mindazt, a mit lát: e folyósok háborítatlan nyugalmát, a -visszhang mogorva szellemét, a szűk ablakok komoly tekintetét, a -szivesen nyíló tölgyfaajtók barátságát, a falakon függő czimerek -méltóságát, a szent atyák áldását, azt az egyetlenegy sugarat, mely -élete titkán úgy hat keresztül, mint ez a másik a folyosónak örömtelen -sötétén. Összeszorított ajkai, büszkén fölvetett és tágra nyílt kék -szemei, ki-kipiruló homloka tudtára adták mindazoknak, hogy szivében -immár megért a határozat: búcsut venni tőlük. Könnyű léptei tán utólszor -érintik e korhadt falépcsőket és e nehéz, zajtalan, nyomott lég tán -utólszor öleli át szép alakját. Csak képüket fogja magával vinni ma -este; csak annyit belőlük, a mennyinek multjával van köze; élete a mai -napon el fog távolodni tőlük. Minden, minden reménye oda van! Gyürüjét -cselédje viseli; közel két éve hiába vár a távolból egyetlen sorra, mely -olajágat hozott volna; azt a kis részt, a mi megmaradt Béla szivéből s a -melylyel ő örömest beérte volna, már szétszórta fizetett szeretői közt! -Ha rémséges terhével ráomlik e sötét ház, akkor sem tud várni tovább, -hogy isten és ember és mindenki előtt végkép elszakítsa magát egykori -vőlegényétől, ki csak kínt és gyalázatot hozott fejére. - -Bizonyára sok, igen sok panasza volt a sors ellen; de e pillanatok alatt -mégis azt erősíté magában, hogy adott szavának beváltását már nem -tehette könnyebbé a végzet. Ő hazajön nemsokára, itt lesz, elfoglalja -helyét a vén házban és bátyja szivében, köszönti mind az övéit. De neki -ne legyen már akkor semmi köze hozzá. Így igérte, így lesz. Nem -kényszerítve mond le róla, nem áldozatot hoz nyugodalmáért, hanem -széttépi kötelékeit, mert nem szereti többé. Nem, nem, nem szereti. Hány -költő mondja el dalban, hogy nem dalol többé! Ugyan kicsoda látja, -kicsoda bírálhatja magát tisztán a felindulás ily perczeiben?! Ágnes sem -tette. Sietett föl a lépcsőn, végig az emeleti folyosón amaz ajtó felé, -melyen belül egy erőtlen, beteg, zsémbes és boldog ember várta. - -Benedek úr. Igazán az egykori Kálozdy Benedek-e, ki domború mellére szép -leányokat ölelgetett, erős karjával rettentő csapásokat osztott az -ütközetek viharai közt, és dörgő szavával, vas akaratával rémületbe -tudta ejteni és igában tartani egész környezetét?! Igazán ő az? Romja -csak. Az a furfangos mester, az a láthatatlan ellenség, a leghalálosabb -valamennyi halálos között, mely születésünktől kezdve folyton folyvást -sarkunkban jár, hogy vidám szinünket meghervassza, mint a tél, -szemeinket elhomályosítsa, mint a sötétség, kezünket-lábunkat -elzsibbassza, mint a bilincs, s dobogó szívünkre tevén hideg kezét, -gúnyos vigyorgással kapja le csont-fejéről a titkolózó leplet és adja -tudtunkra, hogy ő a halál, – ez a gonosz mester Béla távozta óta mind -mélyebbre vágta a korán megaggott férfi életébe gyilkos karmait. Azoknak -a borus napoknak rejtélyes izgalmai, melyeket Béla utóljára töltött a -kastélyban, a vihar, mely reményének épületei körül dühöngött és ezt -hosszú időre eltakarta szemei elől, a soká tartó kétely, habzó méreg, -sürűn járó szelek, ritkán sütő nap, hiába várt levelek, léhűtő cselédek, -terhes lépcsők, mind mind híven szolgáltak a csont-fejű mesternek. És -Benedek úr roskadt, mindig összébb-összébb. A nagy, fekete karosszéket -csak ritkán hagyta el. Naphosszat ott üldögélt sárga, kopasz homlokával, -csöndesen pislogó, beesett szemeivel, vékony sasorrával, sürű -ránczaival, szintelen ajkaival, ősz és kusza szakállával, reszketeg -kezeivel és nehéz lábaival. Egy bő, kék köpenyeggel volt betakarva. Háta -mögött a mester, ki nagy, üveges szemeivel egyet-egyet vágva adta Kurz -doktornak az utasításokat, miket kelljen tennie, hogy legjobban fején -találja a szöget. - -A mult télen még nem volt ilyen rosszul Benedek úr; de komorabb a -komorabbnál és veszekedőbb akármiféle vénasszonynál. A kulcsárné már -több ízben le akarta tenni főzőkanalát, melylyel közel harmincz éves -gyakorlat alatt nem sikerült annyi becsülést kivívnia, hogy most a süket -Puliszkáné füle hallatára nap nap után kegyetlenül le ne szólassék. A -félénk kertész számtalanszor bizonyította, hogy az ő gyönge alkotásának -még egy ilyen ijedséget, a milyen ez a mai volt, rá emelt bottal, -lehetetlen kiállania. A Pirók-gyerek üstöke akárhányszor csak annak a -véletlenségnek köszönte épségben maradását, hogy a dühös ujjak gyöngék, -az ő kóczos bozontja pedig erős volt. Csak Palkó, az izmos, hizásnak -indult, vigyori Palkó nem igen vette föl a maga részét, félrehuzogált -arczával bölcsen fontolgatván valami olyan formát, mint az a deák -közmondás, mely haszontalannak állítja az erő nélkül való haragot. Az -Istók türelme is nem egyszer volt szakadó félben; genealogiájába -bele-belekezdett és eloszlott reményeinek elsorolgatásába; de rendesen a -közepén elvágta a szót és megkérdezte Benedek úrtól, hogy nem akarna-e -egy vánkost a feje alá? Megigazgatta a zsámolyát, székét, köpönyegét és -– a mester hátul az egész háznál erre az élhetetlen emberre volt -legdühösebb. - -A gazdát Béla elutazása óta mérges tűz emésztette; nem csoda, ha -kíméletlensége minden határon tulcsapott. A zavar, kétely, tépelődés, -bizonytalanság, melynek közepébe kerűlt, elviselhetlenűl nyomta lelkét. -Egész elhibázott, igazi öröm és nemes munka nélkül töltött életének -terveit Bélához kötötte, kinek adott szívet és észt a sors, hogy -betöltse azokat a kötelességeket is, melyeket ő maga elmulasztott, -kiemelje a homályból családjának azokat az emlékeit, melyeket ő -feledésbe ejtett. Meg fogja neki adni az eszközöket hozzá: ez ódon -kastélyt, e réteket és erdőket körűl; csak egyet követel tőle viszont, -hogy mindezt ossza meg Ágnessel, családtalan gyermekét vigye be a -családba, melyhez tartozik. Igaz, törvényesíthette volna leányát, -ráruházhatta volna nevét, letétethette volna jövendő férjével a magáét; -de mégis csak idegen sarj ült volna be akkor a kastélyba, lehet, hogy -léha, hiábavaló, ő nála mivel sem külömb, s az egyetlen, kiben tiszta -Kálozdy-vér foly és gazdag remények sarjadnak, apjához hasonlóan -nyomorban vész el. Nem, nem; nem fakaszt szégyenkönnyet leánya szeméből -születése titkának fölfedezésével. Ők egymásé lesznek s így minden, -minden érdek kiegyenlíttetik és neki valamennyi vágya teljesűl. Ennek a -kedve szerint megalkotott, hosszú évek során kiformált, kiszépített, -megszeretett épületnek egyik sarokkövét ingatta meg a dunaszögi -történet. Sokáig bizonytalan volt az öreg gyöngülő szemei előtt, hogy -nem porlott-e az végkép szét, nem lett-e homokká vele együtt Bélának és -családjának egész jövendője s neki minden édes számítása. Az egykori -kisvárosi gavallér s a világtól elzárkozott murmutér bizonyára nem igen -ismerte a szív finomabb, titkosabb redőit; de azért nem kisebb sulylyal -nehezedett rá a kétség, – vajjon kiheveri-e Béla baját, – mintha a -legélesebb szemű és legkiműveltebb tapintatú lélekbúvár lett volna. Eh, -ugyan miért ne heverné? Nem volt-e neki is az oldalán egy szörnyű mély -sebe, s immár csak olyankor érzi, ha igen nagy a szél. Az -összehasonlítást azonban nem találta mindíg kielégitő vigasztalásnak. -Bizonytalanság, aggodalom, türelmetlenség s fel-felzudúló harag közt sok -magányos órát töltött a kanczellária lobogó kandallója előtt; a hozzá -hasonló erőszakos természetek szokása szerint sohasem jutott eszébe -valami új tervet kovácsolni arra az esetre, ha a régi netalán füstbe -menne. Ideges szívóssággal ragaszkodott ennek bomladozó köveihez, -melyeket törik-szakad egymáson kell tartania. Istók rendesen biztatta, -hogy minden jóra fog fordúlni; Benedek úr megtörülgette kihevűlt -homlokát és egy-egy káromkodással könnyített lelkén. A mai fiatalság -ellen való kifakadásaiban nem ritkán annyira ment, hogy még a kerek, -szürke fejű mentort is ama kifejezés alá foglalta, hogy haragjának -legyen valami szemmel látható tárgya. Istók csak ritkán vesztette el -béketűrését s mindíg bizonyos félelemmel nyúlt a levél után, mely -Bélától érkezett. Az öreg karjára hajtott fejjel, becsukott szemekkel -hallgatott rá, míg olvasott. Isten tudja, hol járhattak gondolatai; de -akárhányszor megesett, hogy a levélnek rég vége volt (rendesen igen -röviden) s ő még mindíg hallgatta. Csak egy idő múlva kezdett el -veszekedni, hogy mióta Istóknak kiesett az első két foga, oly -nyomorúságosan motyog, hogy nincs ember, a ki megértse; kezdje újra a -levelet. A mentor egyet nyelt és újra kezdte. A levelek sokáig hol -egészen szárazak, hol egészen erőltetettek voltak. Egyszer megtörtént, -hogy Benedek úr türelmének fonala végkép elszakadt és kemény, kegyetlen -sorokat mondott mindenesének tollába. A mentor hosszú küzdelem után -szétszaggatta és nem küldte el Bélának a levelet. Az öregen csakhamar -rendkivűli nyugtalanság tört ki; lelkendezve, remegve várta a választ. -Levél jött; de egy szó nélkül ama kegyetlen szavakra; világos, hogy -elvesztek azok. A póstát, mióta a Thurn-Taxisok a német birodalom -területén berendezték, olyan mérgesen nem káromolta senki, mint Benedek -úr; de lelkében teljesen meg volt nyugodva. Egy idő óta Béla vídámabb -leveleket írt és mindúntalan pénzt kért. Bátyja szörnyű fukarnak mutatta -magát, pedig örömében reszkető kezekkel adta a kulcsot mindíg Istóknak. -A tegnapi levél meg épen megkoronázta reménységeit. Béla kigyógyúlt, -egészséges, mulat és nemsokára hazaindúl. A terhes, zivataros felhők -egyszerre elvonultak ama bizonyos épület felől, mely soha szilárdabban -nem állt szemei előtt és soha kedvesebb nem volt neki, mint most a -kiállott vészek után. - -Meg volt ugyan viselve nagyon s háta mögött a mester nem látszott sokat -törődni szíve ritka vendégével, a megelégedéssel, hanem az örökös keserű -mérgelődés megkövesűlt kifejezése arczán – mint a zordon, kemény, fagyos -föld a tavaszi sugárra – fölengedett. A roskatag, megtört, kék -köpenyegével betakart lakó ellenére volt valami derűlt e napon a -kanczellárián. A kandallóban néhány vékony szilánk égett csak s nagy -ritkán felcsapó lángjok fényét elhalványították a beözönlő tavaszi -sugarak. Az ablak zöld függönye félre volt húzva s a künn és benn -egyenlően csillogó verőfény jelentette, hogy igaza van az iró-szekrény -oldalára akasztott karámosi kalendáriumnak, mely e hétre «tiszta, -derűlt, szép időt» jövendöl. - -Míg Eufrozina kisasszony dobozaival, tégelyeivel, skatulyáival és -bőröndjeivel azonnal szobájába vonult, hogy átöltözzék, Istók pedig -rendezkedni járt a konyhában és istállóban: a lázas indúlat, mely Ágnes -szívét az úton Ivánfi báró hireire hatalmába kerítette, nem engedett egy -pihenő perczet sem. Érzelmeit mérsékelni, mederben tartani, leplezni és -eltagadni tudó természete minél óvatosabb és zsarnokibb volt irányukban, -annál tehetetlenebb ama kevés perczben, midőn szenvedélye kerűlt felül -akaratán. Ezek közé tartozott a mostani. A mint nénjétől elvált, azon -felöltözötten sietett Benedek úrhoz, kinek gyönge szemei megnedvesedtek, -mikor erőtlen karjait eléje nyújtotta e szép és minden jót igérő napon. - -– Csak te kellettél, hogy egészen türhető napom legyen, – mondá tört, -ércztelen hangján s gyönge mosoly kiséretében ültette maga mellé egy kis -zsámolyra Ágnest. - -A szép, kicsiny, forró kezeket a maga csontos, száraz tenyereibe fogta -és megindító volt igyekezete, hogy hangjába annyi meleget, szeretetet -öntsön, a mennyi csak tőle telt. A régóta rettegett szerencsétlenség -elvonulása mintha egyszerre megértette volna vele az életet megmérgező, -aprólékos pörlekedések haszontalanságát. Hasonlított a könnyei közt -nevető gyermekhez, mikor eltört s már veszendőnek hitt játékszere -kerekét sikerűl neki régi helyére visszailleszteni; az egész világ -egyszerre rózsaszint ölt előtte. De a szegény öreg tört, rekedt hangja -már egyszer olyan volt, hogy minden törekvésének ellenére is úgy -tetszett, mintha most is pörölne a sorssal, hogy minek készít számára -annyi boldogságot. - -– Tudod-e már, Ágnes? – beszélt és a nagy kék köpenyegen reszketve -simogatta leánya kezét. Tudod-e már, hogy Bélának kutyabaja és haza -készül? Minek tagadjam, hogy nagy kő esett le szívemről?! Különben én -mindíg mondtam, hogy ez lesz a vége és semmi okunk a félelemre. Csak -Istók zavarta meg, a vén bolond, kacskaringós beszédeivel fejemet. Nincs -valami bajod Ágnes? Nem fáztál meg az úton? Pápista színben vagy, -leányom. - -És megütődve nézett Ágnes sápadt arczára s égő szemeire. A lány vértelen -ajkai mozogni kezdtek s remegő hangon suttogták: - -– Semmi, bátyám. - -– De isz mindened reszket. Csak az örömben? Úgy, úgy. Az ördögbe is, nem -tréfaság addig várni a vőlegényre, mint te vártál. Csitt, csitt, -gyermekem; légy békén, mert minden rendén van. Én mondom neked, a ki sok -mindent láttam már a világon. De hát hol is az a levél? Az a vaksi Istók -úgy össze-vissza kever mindent. Megjön, itt lesz és közöttünk marad. Ezt -az ócska házat kicsinosítjuk. A képes szobából erkélyt nyittatunk, mint -a Péterfiéké, hogy kiláthassatok rajta az erdőre. A falakat kivül -befestetjük sárgára vagy zöldre, a melyik neked jobban fog tetszeni. A -folyosókon töretünk még majd valahol ablakot, mert csakugyan nagyon -sötétek. Igaza van a tiszteletesnek, klastromba valók. Csak ezt a vén -szobát hagyjuk így, a hogy van. Én már megmaradok ebben a nagy székben; -majd ti jöttök be hozzám és bevezetitek az apróságokat. Mire -kereszteltetitek? Ha nem lesz ellenetekre, az első legyen Benedek. -Ágnes! - -Az ijedt kiáltást, melyben az öreg szép tervei végén kitört, nem a -mögötte álló mester csöndes mosolygása fakasztotta. Leánya kebléből egy -mély, kétségbeesett jajszó szakadt föl s arczát a kék köpönyegbe rejtve, -félig kiáltó, félig suttogó szóban tört ki: - -– Bátyám, bátyám, édes bátyám! - -Az aranyos sárkányok által őrzött és liliomokkal ékes vén, szürke óra -sietve lármázta: csitt, csitt, csitt, csitt. De senki sem hallgatott rá. - -– Mi az? Ágnes, Ágnes! Elájultál? Mi baj? – kiáltott megréműlten Benedek -úr. Előrehajolt és kezei reszketegen mozogtak, míg az egyikkel megfogta -és fölemelte a leány fejét, a másikkal megragadta széke karját, mintha -nem érezné magát bizton benne. - -Ágnes keblében atyja tervezgető gyönyörűsége egyszerre életre -ébresztette kegyetlenségének érzetét. De már hiába. Keservében nem volt -ura magának és egy hangot sem hallott a vén óra csititó beszédéből. -Fölemelt tekintete atyja felé volt fordúlva. Szemei tágak és meredtek, -ajkai vonaglók. A kiaszott kezet megkapta, szorongatta és majdnem -kimerülten szólt: - -– Bátyám, beszélni akarok veled. - -– Beszélni velem? – csodálkozott akadozó lélegzettel az öreg. Mi lelt, -leányom? Inkább pihenj le. Becsöngetem Zsuzskát. Isz most sem tudod, mit -beszélsz. - -– Bár ne tudnám, bátyám! – rebegte a leány. Én nem akarlak megsérteni, -én rettegem haragodat; de tudom, tudom, hogy mit beszélek. Szeretlek, -bátyám. Sohasem tudtam hízelegni neked; de ha óhajtottad valaha, hogy -szeressen egy szív, az enyim értett. Nem tudom, mások hogy szeretnek, de -jobban senkisem szerethet, mint én. Kérlek, esedezem előtted, hidd el, -mert úgyis nagyon boldogtalan vagyok. - -Mint mikor egy rózsát leszakítva és megtépve dob elénk a vihar, mely mi -ellenünk is zúdulhat, úgy tekintett fuldokló leányára az öreg; -gyönyörűséggel, részvéttel és félelemmel. - -– Mit, mi mindent, miket beszélsz te nekem itt? – mondá, a kezével -sárga, ránczos, vén homlokát simogatva. - -E perczben a szomszéd szobából nehéz, csöndes lépések közeledő nesze -hangzott. - -– Istók jő! – kiálltott fel egyszerre az ajtó felé intve Ágnes, küldd -el, küldd el, bátyám. Veled, egyedül csak veled akarok beszélni. - -Benedek úr, mintha csak valami fenyegető ellenség elől kellett volna -megvédelmeznie gyermekét, karjával átölelte ennek hófehér nyakát, s -éles, türelmetlen, régi hangján kiszólt: - -– Maradj a pokolban, Istók! Nekem dolgom van idebenn. - -A mentor bizonyosan magasra húzta volna bámulatában szemöldeit, ha -lettek volna neki. Így csak tétova léptekkel és ámuló meglepetéssel -fordult vissza, hogy Benedek urnak dolga van. Ezt sem érte meg harmincz -esztendeje. - -Az aggastyánnak egész felzavart, megijedt, rosszat sejtő lelke újra -leányánál volt, kinek nyakát még mindig védőleg átfogva tartotta erőtlen -karjaival. - -– Beszélj leányom, csak beszélj, – mondá és szabad kezével mindíg -erősebben fogódzott székébe. - -Ágnes hátravetette szemébe csüngő aranyos haját, megcsókolta atyja kezét -s egy kebléből feltörő elcsuklott sóhajtással erőt véve, tompa, csengés -nélküli, de nem ingadozó hangon kezdé: - -– Bátyám, bocsáss meg nekem, ha vétettem ellened. Annyi bocsánatot -kérek, a mily nagyra tartod bűnömet. Vagy taszíts el magadtól és tagadj -ki! Már nem segíthetek sem rajtad, sem magamon. Én visszaküldtem Béla -gyűrűjét, mert nem szeretem és nem leszek nejévé. Ivánfit szeretem és -hozzá fogok menni. Ennyi az egész, bátyám. - -Igazán, csak ennyi volt az egész. Benedek úr – jobbját otthagyva Ágnes -összekulcsolt kezeiben – mozdulatlanul és mereven bámult rá szemeinek -mély üregeiből, mintha az óra nagy, tolakodó zaja miatt (csitt, csitt, -csitt, csitt!) nem értette volna, a mit mondott. Az esdő ajkak még soká, -soká mozogtak hangtalanul; bizonyára ama keserű szavak lebegtek rajtok; -de ezeket nem hallhatta senki atyján kivül. Ennek pedig sokszor el -kellett mondaniok, míg megértette. - -Tekintete úgy változott, borult, sötétedett, mint mikor felhők -tornyosulnak az égre. Még itt-ott volt egy kis szabad sarok, melyen -káprázatos, csodás összevisszaságban menekültek a sugarak; ajka széle, -szemei alja meg-megrándult valami végtelenül keserű mosolygásra. De a -rémes felhők feltartózhatlanul közeledtek. Sötét kék, hamvas, ijesztő -szárnyaikkal már elborították sárga homlokát, beesett arczát, rángó -ajkait; mintha a keringő vér egyszerre gyász-ruhát hozott volna neki. -Csak kis nyilások maradtak a két mély szemgödörben, melyeken a vér-erek, -mint villámok, czikáztak keresztül-kasul. Az öreg ember már mindent -értett, csak egyet nem: hogy miért élt hát eddig? A mentő gondolatok, új -tervek mindíg messze voltak tőle, most talán legtávolabb. És, mint az -égnek hosszu, gyötrelmes küzködése után, megjelent az első csöpp is. De -egyszersmind az utolsó. Indulatosan dörzsölte szét s káromlásban törve -ki, ellökte magától leánya fejét. - -– Istók! – kiáltá, mintha régi erejét összeszedné s egy kétes csata -sorsa függött volna parancsoló hangja hatalmától. Istók, Istók! - -Az eltaszított leány visszacsuszott hozzá s az eltorzult öreg arcztól és -saját ifjú lelkétől egyaránt megréműlve, megriadt, dobogó szívének egész -megváltó szeretetét egy meggondolatlan, suttogó, hatalmas szóba öntötte: - -– Atyám! - -– Ki mondta neked, hogy én atyád vagyok? – riadt rá bősz haraggal, hol -összeroppanó, hol kidülő mellel Benedek úr. Ki mondta? Mondd meg, ki -csalt meg vele! Hogy mered azt hazudni, hogy leányom vagy?! Nekem! - -– Atyám szeretlek, nem ugy érzek. Leányod vagyok. Hisz csak, csupán -csak… - -– Csupán csak, – kapott lihegve leánya szavába az öreg – igen, én csupán -csak tehetetlen vén ember vagyok és semmi más. Istók, Istók! Az ördög -vigyen el benneteket. Mind, mind elcsaplak egytől-egyig. Magam fogok itt -élni, magam fogok meghalni. Nem kell senki, senki. Istók! - -Végre nyílt az ajtó és nagy sietve, lelkendezve dugta be rajta szürke -fejét a mentor. De ijedsége a szomoru jeleneten egy perczig odaszegezte -a küszöbhöz. Kezeit összecsapta és apró, szelid szemeit értetlenül -jártatta körűl. Benedek ur kék ajkakkal, véres szemekkel, hamuszín -arczczal, kapkodó kezekkel előtte. Ágnes némán átkarolva tartja atyja -térdeit és fejét székének karjára hajtja. - -– Barátom, – sietett oda megrendülve és elfogódva Istók, – mélyen -tisztelt barátom, mi baj? Leküldjek Kurzért? Talán eret vágjon? Gondold -meg… - -– Ne prédikálj most nekem, – kiáltott rá el-elfogyó lélegzettel gazdája, -hanem nyisd ki ott a titkos fiókot. Ott a legalsót. Add ide a -végrendeletemet és vigyen el az ördög. - -Istók kezében reszketett a kis kulcs. Forgatta, nyikorgatta a zárban -előre-hátra, míg kinyílt és ujjai közül majd kiesett a papir, mikor -átnyujtotta. Benedek úr ledobta magáról a köpönyeget és -vissza-visszaroskadva ülésébe, lassan fölemelkedett. Ágnes összekulcsolt -karjai lehullottak a földre. - -Az öreg óra a szekrény fölött egyre lármázott: csitt, csitt, csitt! -minek veszekedtek; ki tudja, meddig éltek?! De a vén ember kitörő, -féktelen indulata elnyomta hangját. - -– Nézd, háládatlan, – mondá, – ebben volt gondoskodva rólad. De te -telhetetlen vagy és mindent magadnak akartál, tudom. Nézd. Ime, ebben -gyökereztek a te szerelmeid… És most, most már senkim sem vagy… Most már -senkim sincs… - -A papir darabokra szaggatva hullongott a földre. De a kihez ama szavak -intézve voltak, nem látszott hallani, mert meg sem mozdult. A vén ember -lecsüngő karokkal soká bámult maga elé. Szemei lassanként kidüledtek és -el-elfordultak. Lélekzete megakadt és csuklani kezdett. Kezeit mellére -kapta és megtántorodott. - -– Istók, – hörögte, – jőjj ide… Add a kezedet. Ne félj… Jobban fogj meg! -Az ördögbe, hát már ennyit sem tudsz?!… Mióta megvénültél, semmi -hasznodat sem veszem… - -És egyszerre összeomolva, a földre rogyott s feje hátrahanyatlott a -székre. A csontfejű mester vállára akasztotta kaszáját, hátravetette -köpenyét és tovább indult. Itt elvégezte dolgát. - -Kálozdy Benedek meghalt. Valósággal meghalt. Üveges, kimeredt szemei nem -látnak semmit és senkit. Tükörré lettek, melynek hiányzik világossága. -Csak két üveglencse, semmi több. Nem látják, mint viszik el mellőle -ájult leányát. Nem látják Istók arczán a megfoghatatlansággal való -reménytelen küzködést, midőn egyszerre lepi meg lelkét minden, de minden -elgondolni valója, s valamennyinek az a vége, hogy: semmik, semmik, -semmik vagyunk. Nem látják a cselédek összedugott fejeit, kiknek együgyü -elméjére bizonytalan homálylyal nehezedik ama hatalmas úr sejtése, ki -most az ő perlőjükkel perel. Nem látják Kurz doktort, ki régi ködös -emlékeiből igyekszik egymásután felidézni a rögtönös halálokat s végre -is csak abban állapodván meg, hogy contra vim mortis etc. meg van -győződve róla, hogy fején találta a szeget. Nem látják az élczes -asztalost, ki a halottak építőmesterének nevezi magát és módosan -kiugratott mérőjével széltében hosszában végigméregeti, mert neki -ezutánra épen csak akkora ház kell. Nem látják a süket Puliszkánét, ki -nagy nehezen belebujtatja urának meredt tagjait fekete atillájába és -selyem nyakkendőjén hosszú babrálás után csokrot köt. - -[Illustration: Kálozdy Benedek meghalt.] - -De hogyan is látnák?! Az üveges szemeket már lefogta Istók és súlyos -rézpénz-darabokat rakott rájok, hogy a világnak semmiféle komédiájára -föl ne nyíljanak többé. Azután fölemelte szépen, gyöngéden a merev -testet, karjain vitte be a képes szobába és tette le a nagy, szomorú -emelvényre csipkék és koszorúk közé, melyek kötése közben a kertész -kisértetektől borzadozott. Letette és csukló, félig elnyelt szavakkal -sóhajtott föl: - -– Így, épen így vitt ő engem siheder koromban, mikor a dunaszögi -mészároslegények holtra vertek. De én csak föltámadtam aztán -halottaimból!… - -A szegény mentor bezárkózott a prior-szobába, melynek falán egy nagy -térkép függött. Magyarország térképe. Azon tévedezett szomorú tekintete -keresztűl a Dunán, a Duna-Tisza közti sikságon, a Tisza vizén, a nagy -alföldön egész addig a kicsike kis pontig, hol az ő hite szerint a -Pallérossi Pallérok régi nemzetsége virágzott. Az egész távolság nem -volt több egy-két arasznál, mégis olyan mély bánattal sóhajtott föl: - -– Csak messze vannak azok ide nagyon! És ki tudja, lesznek-e majd olyan -jók hozzám, mint az én mélyen tisztelt, néhai barátom volt?! - -Még vármegyei esküdt korából maradt egy fekete atillája; az akkori divat -kettős ujja megvolt rajta, de mindakét könyöke kilyukadt. Azt kiadta -Kata asszonynak, hogy foltozza meg a temetésre; azután bezárkózott ujra. -Ládája fiókjait kihúzogatta egymásután; ez egyikből leveleket szedett -elő, – egy meghidegült szívnek egykor szilaj dobogását hallgatta bennök; -a másikból régi, iskolai penzumok kerültek napfényre, össze-vissza -firkált, hiba hátán hiba, téntával telefecskendezett haszontalanságok, -melyek helyett ő annak idején sohasem mulasztotta el jókkal és -tisztákkal szolgálni, – ezek voltak barátságuk legelső kötéslevelei. -Istók nagy, kerek fejét lehajtja a könyökére asztalán s a barna -tölgyfa-lap előtte lassan-lassan megnedvesedik. Mélyen tisztelt -barátjának egész tudatlan, kicsapongó, vitézi, semmittevő és becsületes -élete elvonul kivörösödött szemei előtt és ezer aprólékos -visszaemlékezés, bánat, öröm, szégyen, harag, jóság emléke – mind fekete -fátyollal letakarva – szorongatja élhetetlen szívét. Az alkony leborúl -és a hajnal is hasad már. A vigyori Palkó hiába kopog a reggelivel; -Istók úr nem hallja. - -A halottas házak képében van valami álomszerű. Mintha minden csak -álomban történnék. Nincs tiszta külömbség a nap fénye és az éj -feketesége közt. Mindegyik csak szürke. A hajnalok észrevétlen tetszenek -föl és az alkonyatok is így borúlnak le. A beköszöntő éjek nem hoznak -álmot, ébren kisérik végig a háznépet, mintha nappal lenne; a világos -napokon át pedig lábujjhegyen jár és suttogva beszél mindenki, mintha -valami hatalmas alvónak éjjeli nyugalmát félne megzavarni. Aztán a -szünetlen járás-kelés, a változó képek homályos alakulása és tünése. Úri -kocsik és paraszt szekerek suhannak, dübörögnek, jönnek, mennek; ezen -Ivánfi báró érkezik, amazon Péterfi gróf komornyikja jön tudakozódni a -szomorú eset felől; a medve is bedöczög őserdeivel és néma -megindulásával egy múlt századbeli csézán. A parasztgyerekek seregestül -tolakodnak a sötét folyosókon és a kis torony csengetyű-kötelétől kezdve -a halottig mindent szörnyen megbámulnak. A pap a rendesnél kétszerte -torzonborzabb arczczal jelenik meg tudakozódni, hogy nem volt e a -boldogúltnak a szentirásban valami különösen kedvelt mondata, a mit a -gyászbeszéd textusául választhatna. Nem volt semmi. A karámosi festő -piszkos fazekai közt pipázgatva dolgozik a szükséges czímereken. -Fáklyákat hordanak, gyujtogatnak, próbálgatnak. Egy lakatos a sírbolt -nehéz vasajtajának berozsdásodott zárával vesződik. Három szekéren -megérkezik a dunaszögi deákok kántusa s egyik földszinti szobában -reggeltől estig a «Keresztyének sirjatok» nótáját próbálgatják, míg a jó -ebéd után vígabb dalokra is kedvök lenne rágyujtani. - -Már a temetésre gyülekezett vendégek mind együtt vannak, mikor az öreg -János, ki évtizedek óta várja mindennek végét, befordúl az udvarra -Bélával, kit a táviró szólított haza a gyönyörök városából. Haloványan, -megviselten, elgyötrötten fog kezet mindenkivel, mintha nem is az örömök -piaczát, hanem a temetőket járta volna két évi távolléte alatt. A -kántus-prézessel, ki tanulótársa volt, alig ismernek egymásra; az igaz, -hogy az énekművészet is borvirágokat termett azóta. – Könyörgöm alássan, -én is itt vagyok! – nyujtja feléje kezét a gadóczi rektor. Mind, mind -sajnálják és irígylik őt. Hideg borzongással lép a képes szobába, hol a -halottak építőmestere már várakozik, hogy a szűk épületre rászögezze -födelét. A ravatal előtt elhallgat szívében a kaczagó bölcsesség és igaz -fájdalommal csókolja meg a halott hideg kezét. Csak e kéz jósága van -most előtte, melylyel őt a porból fölemelte… De az építőmester szegei és -kalapácsai már várnak. - -A fáklyák lobognak, a vörös orrú karmester intésére rázendül a -«Keresztyének sírjatok!» s tiszteletes Molnár Ábrahám úr – mögötte a -környékből egy pár kálvinista pap – köszörüli a torkát. Nem zokog fel -senki, a hogy stentori hangján felolvassa a Prédikátor könyvében megírt -igéket: «Jobb a szomorúság a nevetésnél, mert az orczának szomorúsága -által jobbá lészen az embernek lelke.» Ékes szónoki virágokból fűz -hervadhatatlan koszorut az előtte emelkedő koporsóra. Bátran és búsan -kérdezte meg, hogy volt-e az elhunytnál gyöngédebb apa, noha nem vala -gyermeke; volt-e vallásosabb ember, noha jó cselekedeteiben is -elbizakodhatott volna; és volt-e a hazának nála utolsó lehelletéig -hívebb fia, noha szép hazánk, mikor a kard kiesett immár megmerevült, -hősi kezeiből, talán mindörökre elveszett? Senki sem mondott ellent. -Béla ama mély megindulás nyomása alatt állt jótevőjének nyitott sírja -előtt, mely nem képes válogatni a dicséret igaz és hamis szavai közt. -Istók nedves szemei a távolban jártak és könnyei közt mosolyogtak ifjú, -délczeg barátjára. A szent beszéd legjobban meghatotta a süket -Puliszkánét és vele a parasztasszonyokat, kik kék keszkenőikkel vörösre -dörzsölve szemeiket, számtalan isten-áldásokat kértek érette a papra. Az -énekes deákok türelmetlenül topogtak s a kántusprézesnek minden -tekintélyét fel kellett használnia, hogy a gyászprogramm ellenére bele -ne kezdjenek az utolsó énekbe, mikor alkonyat felé szerencsésen -kimutattatván a szomorú orczának kétségtelen előbbvalósága a nevetőnek -fölötte s eldördülvén a rég várt _amen_, egyszerre csak előáll fakó, -vöröses palástjában a reszkető kezű, fogatlan, vén gadóczi pap és még -egy imádságba kezd, melyből egyetlen szót sem lehetett megérteni. - -Kálozdy Benedek úr már lenn nyugodott örökös pihenő helyén. A vendégek -mind elszéledtek, csak a deákok öblögették kiszáradt torkukat másnap -reggelig. A tavaszi nap búcsúzott a szép, halmos vidéktől s Béla szobája -ablakából nézte búcsúját. Az udvaron még sok jele maradt a szomorú -ünnepélynek. Tele van csöpögve minden kormos fáklyacsöppekkel. Bálint -mindenes épen jő fel a roppant kriptakulcscsal. Laboda János, az -egyházfi, a féleszű Péterrel épen most czepeli ki a szent Mihály lovát. - -Béla el volt merülve a rideg képekbe: és a lemenő nap aranyos -világosságából semmi, de semmi nem volt arczán; egészen beborították ezt -az alkony árnyai. - -Ajtaján már ismételten kopogtak; de ő csak harmadszorra hallotta meg. -Egy furcsa alak lépett be hozzá, melyben az esti szürkület alig engedte -fölismernie Istókot. Széles, gyürődött szürke kalapját, melyre dús -gyászfátyolt varrott Kata asszony, kezében tartogatta; két zöld folttal -ékes kék kabátja bokáit verdeste s a hosszú szárnyak alól csak alighogy -kipislantottak tisztítatlan, lyukas csizmái. Csöndesen jött és megállt -Béla előtt. - -– Öcsém, szerelmes öcsém, – kezdé, – ha meggondolom a forgandó sorsot, -már alig merlek így nevezni. Minél előbb el akarom végezni, a mi -számadásunk van együtt, nehogy nagy fejű prókátorod szokása szerint -kéretlenül beleüsse az orrát. Neked számolok, mert immár te vagy itt -mindennek ura, a mi az én nézetem szerint azt jelenti, hogy senkinek -sincsen itt jussa egy fillérhez sem te rajtad kívül. Boldogult bátyád -halála előtt néhány percczel összeszakította végrendeletét, melyben -kötelezettségekkel terhelt. Fájdalmasan esik szívemnek, de nem levén -soha az igazság eltagadásához szokva, most sem akarok semmit ferdíteni s -bevallom őszintén, hogy utolsó szavaival elégedetlenségét fejezte ki -fogyatkozó erőm fölött. Mindezeket tekintetbe véve… - -– De ülj le hát, bátyám. Mit állsz itt előttem? – vágott szavaiba Béla, -kinek csak nagy nehezen sikerült az öreget egy székbe tuszkolni. Hanem -csak a legtiszteletteljesebb egyenes ülésben maradt és a világ minden -kincseért meg nem támaszkodott volna. - -– Köszönöm, köszönöm, – mondogatta. Én rám úgysem várakozik pihenés és -nem tenném alaposan meggondolva, ha kényeztetném magamat. Íme itt van -minden átadni valóm. (És kabátja oldalán az egyik zsákból kulcsokat, a -másikból irásokat húzott elő.) A számadások eddig az óráig vannak -vezetve. Bocsáss meg, hogy írásom egy kissé kuszált – mélyen tisztelt -barátom szarkalábaknak szokta nevezni; – de szemeim egy-két napja még -gyöngébbek, mint rendesen. Azt hiszem, két tétel fel fog tünni a -számadásban. De tudakozódjál csak utána és mindenki egyértelműleg oda -fog nyilatkozni, hogy a mi asztalosunk, a ki a koporsót készítette, -általánosan ismert nagy csaló. A másik a kántistáknak kiszolgáltatott -bor nagy mennyisége lesz. De a deákok mind részegesek és követelők. Fogd -kérlek a kulcsokat is, és vedd figyelembe abbeli kérésemet, hogy a -tételeket azonnal vesd össze a pénzes ládával, mert nem szeretném, ha -úgy tekintenének, mit a ki megszökött a kastélyból, hova utóvégre -nagylelkű barátsággal fogadtatott. - -– Hogy-hogy? Mit mondasz, Istók? – kérdé Béla nagy szemeket meresztve az -öregre, ki minden ellenzése daczára fölemelkedett helyéről, és így -folytatá: - -– Mélyen… azaz szerelmes öcsém, igen, én megyek és még ma szeretnék benn -lenni Karámoson. Mert, ha meggondolom, mire magyarázhatnák az emberek -tovább itt tartózkodásomat, okvetlen arra kellett határozni magamat, -hogy távozzam e házból. Eddig csak volt mit tennem, hogy senkise -vethesse szememre kenyeremet. Az én mélyen tisztelt, boldogult barátom -kissé hiányos volt a klasszikusokban, a jusban és a theologiában, melyek -nélkül az életben sok lépésünkben fennakadunk. Az én kötelességem volt e -hiányosságokat tőlem telhetőleg kipótolni. Mostanában pedig, hogy a -szobához kötötte a betegség, gyönge tehetségeimen kívül lábaimmal is -igyekeztem szolgálatára lenni. Minderre azonban a te fényes elmédnek és -fiatal erődnek semmi szüksége s ennélfogva énnekem ebben a házban semmi -tennivalóm. - -– Istók bátyám! – csitítá a már-már elérzékenyülő öreget Béla, -megragadva kezeit. De ez alig figyelt rá és megindúltan beszélt tovább: - -– Igen, öcsém, én megindulok innen, hol ennekutána mindenki csak -ingyenélőnek tartana. És méltán. Tisztán állok előtted; ha hinni akarsz -nekem, elhiheted, hogy semmit sem szereztem és egy garas nélkül távozom. -Nemzetségem: a Pallérosi Pallérok a Tiszán túl virágzanak; majd azok -szereznek nékem valami kenyeret. Nézd, ebben az öltözetben állítottam be -először – már több harmincz esztendejénél – a karámosi vármegyeházán az -én mélyen tisztelt barátomhoz, kinek akkor egy reprezentácziót kellett -készítenem. Ugyanezek a csizmák, ugyanez a kabát, ugyanez a kalap volt -rajtam. Ugyancsak azokban indulok most meg, – csupán csak a kalapomra -varrott Kata egy gyászfátylat. Ha meggondolom… Már össze van kötve -odalenn a batyum; a könyveim is mind akkorról valók. Ha eszembe veszem… -De nem. Mit mondjak egyebet? Iszen te sorra meg tudsz gondolni magad is -mindent. Íme, ezekben óhajtottam eléd terjeszteni nyomós okaimat, melyek -arra az alázatos kérésre bátorítottak, hogy a számadásokat és a pénzes -ládát minden további haladék nélkül vizsgáld át. - -A mentor, erőt véve magán, ismételt csuklások és fennakadások között -valahogyan bevégezte szavait, melyek sajátságos keveréke voltak a -beszámoló előadásnak, védbeszédnek és a búcsúszónoklatnak. Béla -félrelökte maga elől a kulcsokat és papirosokat, s borús szívének igazi, -meleg elérzékenyedésével szólalt meg: - -– Nem úgy, nem úgy, hajdani pártfogóm te! Az én lelkemet sok teher -nyomja már s nincs kedvem még a hálátlanság vádjával is megszaporítni -őket. Kinek köszönök én mindent, a mim van? Ki mentette meg egykor -szegény anyámat az éhenhalástól? Ki hozott engem ide? Ki szerezte meg -nekem bátyám derék szívét? Csak törüld meg szemeidet, Istók. Akkor lenne -okod a fájdalomra, ha most hálátlanúl elfogadnám búcsúra nyujtott -kezedet s kivezetnélek az utczaajtóig, hogy vén napjaidra szélnek -eresszelek. - -– Te mester vagy a logikában, Béla, – akadozott Istók, könnyei közt -gyönyörködve kedvenczében. Akaratod ellenére is azt bizonyítja minden -szavad, hogy itt én rám és az én gyönge tehetségeimre semmi szükség. A -hálát ne emlegesd, mert abból csak a te éles okoskodásod tudja azt a -következtetést vonni, hogy maradjak. A mi neked igazságnak tetszik, az -csak látszat. Ha meggondoljuk, hogy az én mélyen tisztelt barátomnak -(halála óta mindig a legünnepélyesebb formában emlékezett meg róla) -tulajdonképen nem is volt mást mit tennie, mint a mit tett, egészen más -eredményre jutunk. Mert Ágnes… no de nem fizetem rosszal a jót. Most egy -kenyéren vagyunk vele, pedig mindig igen büszke volt hozzám. Neki sincs -semmije a rajta valón kívül, csakhogy az ő viselője még divatos, az -enyém meg már ócska. Bekövetkezett, hogy íme, csak ez a különbség -köztünk. De nem is panaszkodom rá, inkább beismerem, hogy a mi boldogult -jótevőnk nagyon hirtelen indulatú volt. Nem hiába keveset törődött a -klasszikusokkal. - -Istók beszédközben észrevette, hogy egészen eltávolodott a tárgytól, -melyről tulajdonképen szólani akart. De a jó vitatkozó szokása szerint -hamar összeszedte magát s egy ugrással helyén termett. - -– Ne emlegesd a háladatosságot, Béla. Mert kisértetben vagyok, hogy azt -a kérdést intézzem magamhoz: nem alacsony számítás vezérelte-e eleitől -fogva lépéseimet, hogy helyemet napjaim végeig biztosítsam? És ha valami -kételkedés maradna bennem, vagy ha mások is azt hinnék – pedig a ti -gyanakodó prókátortok mindenkiről maga után itél – az még rosszabb -lenne, mint ha ingyenélőnek tartanának. Azért csak nézd át gyorsan, -pontosan és kímélet nélkül számadásaimat s engedd meg, hogy a kis Pirók -utánam hozza a batyut. - -Béla azonban az iratok helyett újra az ő vonakodó kezeit ragadta meg. - -– Nem hallottad-e soha, öreg barátom, – mondá, – hogy a hű tiszt, -életének derekasan végzett munkája után, nyugalomba tétetik. Ki meri -mondani, hogy nem érdemli meg a kenyerét? Te harmincz esztendeje töröd -fejedet, őrködől híven és sáfárkodol becsületesen; ki érdemli meg nálad -jobban a pihenést? A mivel csak elláthatlak, a mit kedvedre tehetek, azt -te mind-mind sokszorosan megszolgáltad. Míg ez a ház áll, te úr leszel -abban, akár én. Ez az utolsó szavam, Istók, és nem várok rá feleletet. - -Pallérosi Pallér István izgatottan mozgott ide-oda, elővette meg zsebre -dugta kék tarka keszkenőjét és Béla kezét szorongatva, mondatait be nem -fejezve, dadogta: - -– Mégis, ha meggondolom… ha megfontolom… - -És meggondolta, hogy a klasszikus irodalom, a jus és theologia terén -való harmincz esztendős működésével bizonyára elég fontos és terhes -szolgálatott tett e családnak arra, hogy kénytelen nyugalomba lépését a -világon senki se hányhassa szemére. - - -XII. FEJEZET. Frank és Kordélia. - -Hónapok teltek el s Béla eléggé unta magát a nagy, barátságtalan -kastélyban, mely gazdáját gyászolta. A temetés után még egy-két napra -ott maradt nála hajdani tanulótársa, a kántus-prézes s tőle telhetőleg -igyekezett fölvidítani egyhangú óráit. Dunaszögön esze ágába sem jutott -volna valakinek kétségbe vonni, hogy hét vármegyén Mányóki Bertalannál -különb mulató akad. A híres Győri Mikének te-tu pajtása volt, ki – mikor -negyvenhárom esztendős korában végre sikerült megválnia a kollégiumtól -és elszakadnia Szlavoniába lévitának, (mire nézve nem kívántatott meg a -papi cenzura,) – minden dicsőségét Bertalanra hagyta. Az utód nem volt -méltatlan nagy nevű mesterére, ki a kálvinista deákmulatságok hahotára -keltő fűszerének hosszú időn keresztül legünnepeltebb szállítója volt. A -tanítvány más agyagból gyuratott; de nem kisebb szerepre és hírre -hivatva. Mike halavány, puffadt, örökkomoly arczát nála borvirágos, -örök-nevető kép helyettesítette; a komoly méltósággal elkövetett -csínyeket víg meggondolatlanság; a szónoki páthoszt a versíró -könnyelműsége. A Mányóki-féle hiteles és apokryph versek gyűjteménye ma -is megvan sok, Dunaszögről került lelkipásztor titkos fiókjában, honnan -a szentlélektől kevésbbé bolygatott órákban elő-elővétetik a -megbecsülhetetlen kézirat. Víg czimborák közt poharazva, vagy a -kollegiumban pipájával az ágyra heveredve, neki egy-egy vers csak annyi -volt, mint másnak egy jóízű nevetés. Egy tekintetben hasonlított a nagy -vallásalapítókhoz, noha a papi vizsgán már három ízben megbukott. -(Mondják ugyan, hogy csak készakarva, mert Mike példája elrettentette a -Bergengócziába meneteltől.) Ez a hasonlatosság abban állt, hogy maga nem -igen írt le semmit; gondolatait, rímeit és tréfáit a körüle sereglett -tanítványok tették papirra és adták kézről-kézre. Még az a komoly -versezet is, melyet nagys. Kálozdi Kálozdy Benedek úr halálára készített -és Béla megvígasztalására magával hozott, idegen kézírás volt. A többit -aztán estéről estére úgy rögtönözte az ebédlő nagy asztala mellett, -melyen négy különféle pohár állott előtte s egyiknek sem igen volt -hosszú pihenője. Istók kedvét a tréfás poéta – különösen a Biró Eulália -kisasszonyra készített versezettel, (ő jelent meg Bogádról egyedül a -temetésen,) – szinte könnyekre fakasztotta. Került mindenre vers, csak a -pohár tele legyen előtte. Adomáinak, iskolai tréfáinak sem volt -vége-hossza. Egyszer előhozakodott Hajós professzorról is, kit az ő -kedves barátja, Mátyás, a faképnél hagyott s már tovább is akarta fűzni -a beszédet, mikor hirtelen csak eszébe jutott valami és félbeszakította. -Egy késő este Mihály huszárral volt valami koczódásuk, melynek oka alig -lehetett más, mint Zsuzska menyecske. A poéta kétségkívül igen jól -érezte magát a kastélyban s nem épen kellemesen érintette a szénior -sürgető levele, melyet nagyobb nyomaték kedvéért a kollégium pecsétjével -is ellátott. Hivatalos tekintélylyel hivatott föl ebben Bertalan a -haladék nélkül való hazatérésre, miután a dunaszögi kántusban olyan -fejetlenség tört ki, hogy legutóbbi fellépéseik már inkább -macskazenéhez, mint műelőadáshoz hasonlítván, az iskolai hatóság -figyelmét is magokra vonták. Mit volt mit tennie a poétának?! -Összeszedte holmiját, rímekben vett búcsút a fenyves madaraitól és a kis -ér békáitól s hazafelé indúlt, a vendégszerető kastélynak egyebek közt -ezeket kívánva: - - Fala romlást soh’se lásson, - Idő foga rajt’ elvásson. - Földindulást, vakandturást - Föl se vegyen, – ugy legyen. - -Béla magára maradt s a tisztesség úgy parancsolta, hogy még egy ideig -magára maradjon. Tétlenül hevert pamlagán, únottan és ásítva forgatta -könyveit s a kényszerű magány már-már visszaterelte melanchóliájába. Az -emlékek, melyeket párizsi kedvesétől vett, azok is csak emlékek voltak, -melyeknek ama régibbekkel, tisztábbakkal, szíve szerint valóbbakkal -folytatott küzdelmökben háttérbe, a ködös, távoli, hatástalan háttérbe -kellett vonulniok. Az első emlék egy nem jelentéktelen összegről szóló -adóslevél volt, melyet be kellett váltania. A vasasláda nem volt tele s -Istók nem tudott jobb módot, mint Landsman Emánuelhez folyamodni, ki az -egykori Péterfi-jószágok nagy részét kezére kerítette. Az új földesúr -mindig tiszta fehér mellényt viselt, fénymázas magyar csizmákban járt, -paripát tartott, hazai bajuszpedrővel élt és mindenben gavallért adott. -Egyszerüen átnyújtotta Bélának tárczáját s a tárczával együtt tenyerét -is, hogy barátok között az efféle írás nélkül is megeshetik. Béla nem -volt ósdi gondolkodású ember, felcsapott az eléje nyújtott tenyérbe s -ajánlotta Landsmannak, hogy változtassa meg a nevét Hazafira. A kölcsön -nagy része Párizsba vándorolt. No, de nem hiába. Megérkezett érte a -másik emlék: a Vénus-kép. Béla elragadtatása fölötte korántsem volt -akkora, mint vágya utána, mikor Párizstól búcsút vett. Fölakasztatta -ágya fölé a legelésző tehenek és ebédvivő parasztasszonyok idylljei -közé. De nem igen állt meg előtte s szó sem volt róla, hogy elmélázott -volna rajta, mint ama kis haszontalanságok fölött nem egyszer tette, -melyeket íróasztalának fiókjai rejtegettek. Erélyesen megvédelmezte -azonban a szép jövevényt Istók ellen, ki Kata asszony, Zsuzska és Sára -által felbujtogatva, s teljesen megfeledkezve ifjúságának sikamlós -emlékeiről, a legpuritánabb szempontból fejtette ki, hogy: ha -meggondoljuk, miszerint az, ki ilyen paradicsomi meztelenségben kész -volt a piktornak megmutatni magát, semmiesetre sem lehet tisztességes -személy; egy jófélének arczképe pedig nem méltó arra, hogy Kálozdy Béla -szobáját ékesítse, minek folytán vagy a kulcsárné által nagy kitartással -sürgetett tűzhalálra, vagy legalább örökös számüzetésre lenne itélendő. -Béla mosolygott, egy tekintetet vetett a rózsaarczra, nefelejts-szemekre -és liliom-tagokra s Vénus a helyén maradt. - -A hogy a környékbeli ismerősök elvégezték részvét-látogatásukat, nem -igen jött vendég a kastélyba; kivéve a papot, ki a hazafias társaságnak -s patrónusai iránt való tisztelet köteles kifejezéseinek sohasem szokott -ellenállani, s a doktort, ki ütemdorongjával igen gyakran megjelent, -miután éles szemei a messze földeken járt Béla társaságában a legjobb -alkalmat fedezték fel arra, hogy a földleírásban magát az olvasás -fáradsága nélkül és lehető legjutányosabban tökéletesítse. Mások nem -igen jöttek, különösen mivel Béla a vidék fiatalsága előtt tudós hírben -állt. Így hát sokáig egyedül barangolta be a környéket, puskáját vállára -vetve s Flóra csaholó, kéznyaldosó társaságában vizi szárnyasokra -leskelődve. De e magányos, merengő, vadászgató séták nem igen voltak jó -hatással zavart kedélyére. A gazdasággal mitsem törődött; az ingó -kalászok, megdőlt rendek, gondosan kötözött kévék, sorjába rakott -keresztek, telő magtár nem igen érdekelték. Hanem meg-megállította a -buzavirág rejtőzködő mosolya s a pipacs messze rikító színe; elhallgatta -az aratók nótáit, s ki tudja, mi fölött mosolygott olyan keserűen, mikor -az örökké egy körben járó nyomtató lovak végetlen munkája előtt -álldogált. Csak mámorra és gyönyörökre áhító, mindent lemosolygó szíve -ismét és ismét benne volt ábrándjai kellős közepén. Minden, a mi -körülötte mindenki számára élet volt, neki romokat jelentett. Íme, a -maga ura végre, senki parancsa alatt nem áll, emberi hatalom szíve -vágyainak nem állhatja útját, vagyonáért ezer az irígye; és íme mit ér -neki mindez?! Ama királyok boldogságára gondolt, kik leszálltak -trónjaikról és harczba indúltak az ismeretlen ellen. Az ő élete -kardvillogás, sebek és dicsőség nélkül fog eltelni: egyetlen sebben -vérzik el. Nem az ismeretlen áll vele szemben, hanem a lehetetlen, mely -ellankasztja, kineveti, semmivé teszi. Egy halálos bűn, melyet semmiféle -harcz nem tehet erénynyé; egy, csak neki látható virág, melyet sohasem -szakíthat le; egy ki-kiújuló fájdalom, melyet sohasem gyógyíthat meg; -egy vég nélküli szerelem, mely sohasem találhatja fel többé tárgyát. -Minden, minden haszontalan; ha küzdelmében a világ minden hatalma -oldalán lenne is, az is haszontalan. Kivel, kivel ossza meg uraságát? A -mezei virágokból kötött bokrétát kinek adja? Hol van legalább a sír, -melyre letegye? A szőllőlugasban a kert végén ki mellé üljön? E régi -családi ékességek a szekrényben: a grófnő függői, karpereczei, -igazgyöngyei kire várnak? Hisz semmi, semmi egyéb nincsen belőle, mint -az a kis arczkép. Micsoda menedéke van egyéb a kaczagás bölcsességénél, -melyet Párizsban tanult? A sok ködképben előtte mi az igazság? Eh! – és -Flórának füttyentve hazafelé indult. - -E czéltalan és emésztő merengés azonban kénytelen volt nemsokára más -gondolatoknak engedni helyet. Béla semmi részletet nem tudott, nem is -tudhatott azok felől, a mik bátyja halálát a kanczelláriában megelőzék. -Csak annyit tudott, hogy Ágnes minden nélkül maradt s betegen fekszik -Bogádon. A hányszor Mihály huszár odaát járt, mindig azzal a hírrel jött -haza: a kisasszony azt izeni, hogy egészen jól van, csak gyönge egy -kicsit. De mikor Kurz doktor hallotta ezeket az üzeneteket, a doronggal -igen sokáig egész határozottsággal ütött a markába és azt erősítette, -hogy ha ő most is élet és halál közt lebegőnek állítja Ágnes -kisasszonyt, meg van győződve róla, hogy fején találta a szeget. Suum -cuique etc. Béla nem tudta ráhatározni magát, hogy átlovagoljon Bogádra. -A későbbi hírek nem kevésbbé szomorúak voltak. A szegény Ágnest, kinek -immár senkije és semmi reménysége az ég alatt, a két vén kisasszony csak -társalkodónőnek és mindenesetre nem csekély tehernek nézi. Eufrozina -csípős és türelmetlen iránta: fürteit minden reggel vele fésülteti, -sütteti, bodoríttatja, pakoltatja és bámultatja. Eulália kegyesen -kijelentette, miután az első gyászruhája elkopott és másikat akart -varratni magának, hogy sajátképen nem is lehet tudni, kije volt neki a -boldogult; hogy továbbá az ő fiatal korában nem hónapokig, hanem -esztendőkig tartott egy ruha; hogy végül az igazi keresztyén lélekben és -szívben gyászol, nem pedig ruhában és czifrálkodásban. Mindaketten pedig -igen nagy igyekezettel csalogatnak egy szegény, félszeg, nevetséges, -koravén falusi embert, valami Biró Mártont, (ágról-szegről rokonuk is,) -hogy nem tenne rosszúl, ha Ágnessel megpróbálkoznék. - -E hírek, melyeket Palkóné, Ágnes egykori szobaleánya, kegyetlen és -hajmeresztő részletekkel színezett ki, gyakran foglalkoztatták Béla -lelkét. Emlékei, melyekben egykori menyasszonya mindig sötéten és -visszataszítólag jelent meg szemei előtt, epesztették ugyan rossz -óráiban, de keserű végük rendesen az volt, hogy egy vén kastély víg -czimborák és szép asszony nélkül ép oly unalmas, mint maga az élet. -Mindig többet és többet forgott fejében Ágnes sorsa, kivel -szenvedéseinek hírei napról-napra jobban kiengesztelték tévútakon járó, -de nem romlott szívét. Sárának minden méltatlankodó, panaszkodó, -síró-rívó szava érdekelte, foglalkoztatta, bántotta. Megemlékezett a -leány igéretére, hogy mire hazatér, minden kötelezettsége alól fel fogja -szabadítani és atyjának egész haragját kész a fejére venni. Istók -elejtett, összefüggetlen szavaiból azt kell hinnie, hogy épen ezt tette -ama gyászos, márcziusi napon. Ha hatalmában áll, bizonyára nem fogadja -el az áldozatot; de a haragos ég gyorsabban vetette magát közbe nála. -Sokszor, mind gyakrabban, egyre kevesebb megszakítással nehezedett -lelkére a sejtés, hogy Ágnes egész szerencsétlenségének ő az oka. Az -útszéli bokrokat keservesen megvagdosta vesszejével. Ez a szerelem, -Béla, ez a szerelem! E lány, e bátor szívű és elszánt teremtés, kit te -megvetettél és gyűlölsz, tiszta lelkének nyugalmát és életének minden -reménységét feláldozza érted. Mit tehetsz érette, hogyan szabadíthatod -meg? Béla megszégyenülve hallgatta a sok mendemondát, mely hol -gúnyolódó, hol szánakozó hangon jutott füleihez s az utolsó hírre, mely -már Ágnes jövőjével játszott, látható zavarba jött. Míg a tarolt mezőkön -bolyongott s a nyugvó nap bearanyozta mögötte a kastélyt, szívének -legnemesebb húrjai rezdültek meg s tétova, kóválygó, alaktalan -gondolatai férfias elhatározássá szilárdultak. Az út, melyen idáig -jutott, kanyargó, mocsáros, csalékony volt; de mégis csak odavezette, a -hova jutnia kellett. Miért legyen ő rosszabb a frank királynál, ki egy -miatta megátkozott menyasszonyt vitt udvarába?! És még hozzá áldozat-e -az, a mit hozni szándékozik? Hisz neki nincsen semmi, de semmi terve az -életre, melyet lerontana. Mindegy, valóban mindegy, asszonynyal tölti-e -el napjait vagy asszony nélkül. Egészen egyre megy, hogy vele vagy egy -mással. De nem, mégsem. A kéz, mely után nyúl, hű, feláldozó, szerető -kéz, és ez is valami. Levette kalapját, hogy a föllebbent szellő fujja -ki egy kissé fejét. A csöndesen folydogáló ér mellett megállt és -körültekintett. Régen mosolygott rá oly jó szívvel a természet, mint ez -este. Egy vidám dallamot fütyörészve ért haza. - -– Bátyám, – mondá Istóknak, – a tizenegyedikiből hozass fel ma estére. -Bátorságot kell szereznem valahogy, mert holnap leánynézőbe indulok. - -Nem mondhatott volna semmit a mentornak, a min akár jobban -elcsodálkozzék, akár jobban megörüljön. Egy darabig némán nézett rá, -azután csöndesen emelni kezdte két foltos karját és gyöngéden Béla -vállára nyugtatta. - -– Értelek, fiam, – mondá és kis szürke szemei boldogan mosolyogtak. -Tudom, kire gondolsz, és tudom azt is, hogy meg akarod szabadítani a -nyomoruságtól. Egyetlen pillanatra sem ingadoztam soha abbeli -meggyőződésemben, hogy te (ne vedd sértésnek) a legnemesebb anyagból -vagy formálva. Ha eszembe jutott, hogyan jártál a parasztgyerekekkel -együtt betlehemezni meg háromkirályozni, hogy egy-két fillért vihess -haza szoronkodó szülédnek, nem mondhattam egyebet, mint hogy ennek a -ficzkónak (bocsáss meg,) helyén van a szive. Ime, most is ott látja és -egész életében ott fogja látni maga előtt a betlehembeli csillagot s az -után indul. Az én áldásom… de ha fontolóra veszem, egy ilyen szegény -ember áldjon meg, Béla. - -– Köszönöm, öreg barátom, köszönöm, – mondá az ifju és megrázta Istók -kezeit. De a mentor, a mint kiszabadithatta jobbját, megint csak -átölelte kedvenczét. - -– Úgy, úgy, Béla, – folytatta. Már-már tartottam tőle, hogy az ilyen -magamféle magányos életre adod a fejedet. Pedig én is csak azért -maradtam így, mivel az én mélyen tisztelt néhai barátomtól sohasem -tudtam elszakadni. Mint Pallérossi Pallér István, kinek jogi és -theologiai bizonyítványai egészen rendben vannak, kaphattam volna én -leányt eleget, talán kedvemre valót is. A leányok sokat adnak a -nemeslevélre, meg a végzett emberekre. A te jövendőbelid, az igaz, egy -kicsit büszke hozzám; de azt hiszem, ha a te fényes logikáddal -megmagyarázod neki, hogy ki vagyok, és megérteted vele, hogy eddigi -szolgálataimmal kiérdemeltem mostani nyugodalmamat, akkor meg vagyok -győződve róla, hogy a szíve jobban fog felém hajlani. Hát a -tizenegyedikiből mondtad ugy-e? - -– Abból, bátyám. Hanem megállj egy perczre. Hivasd fel a papot is, meg -az ispánt s hozass kártyát. Az éjszaka úgysem tudnék aludni s nem -szívesen maradnék szobámban. Töltsük vigan az időt reggelig. - -A vigan töltött éjre következő hüvös, szeles reggelen már híre ment a -dolognak a kastélyban, a mikor Béla föl akart lépni a könnyü kocsiba, -lelkendezve szaladt feléje Sári ifjasszony egy frissen szakított -rózsával, hogy azt tüzze gomblyukába; isten őrizz, hogy a nélkül -meginduljanak, mert nem lesz szerencsés az utjok. Az öreg János is lám -megegyengette, kiigazgatta kalapja mellett a bokrétáját és vigan -hajtattak Bogád felé. - -Már bámultak rájuk a Biróék sárgára festett kastélyának magas oszlopai, -e sok kapitulácziót kiszolgált strázsák; a tágas udvar egész rideg -tisztaságában terült el előttük; a kút körül a három szomorúfűz -bólintgatva köszöntötte őket. Míg a kapunyitással vesződtek, a két házi -kisasszony kisietett Béla elé, kinek hazaérkezte óta ez volt első -látogatása Bogádon. Eufrozina fürtjei kifogástalan rendben rezegtek -ránczos arcza körül, Eulália kegyes kezei szokás szerint összekulcsolva. - -– Mikép vigasztaljuk fájdalmában mi, világtól elzárkódott szegény -leányok! – mondá az első s csókra nyújtott kezével finoman és uriasan -szorongatta az ifju jobbját. - -– Ilyen csapások megpróbálják a hitet, – szólt a második. De a mai világ -oly keveset törődik a vallással! - -– Köszönöm kegyességöket, kedves nénéim, – mondá Béla, – nagyon -köszönöm. Remélem, semmi bajt nem találok a háznál. Ágnes is bizonyára -már egészen jól van. Vele szeretnék egy-két szót szólani minél előbb. - -– Azonnal, kedves öcsém, azonnal, – biztatta Eufrozina, miközben befelé -indultak. Szegény gyermek, mily nagy öröme lesz, ha önt viszontlátja! -Ivánfi van nála épen, azért nem jöhetett ki. Mi igazán nem szeretjük, -sem én, sem Eulália, hogy ez az úr annyit jön ide, mióta Ágnes árván -maradt. Nincs modorában semmi finomság és olyan ügyetlen, akár egy deák. -És senki sem tudja látogatásainak okát. Mit akar ő egy vagyontalan -leánynyal? Ha szegény gyermekünk nem lenne annyira eszes és vigyázó, már -komolyabb aggodalmak is ébredtek volna bennünk. - -– Mert a világ rossz, – egészíté ki az ájtatos testvér. Foglaljon -helyet, Béla. Ágnes egy pillanat mulva itt lesz. - -A vendég egy perczre magányosan maradt a sárga szobában. Kissé fel volt -indulva s izgatottan jártatta körül tekintetét a sárga társalgóban. A -dusan megrakott pipere-asztal ezüst sárkányai fogaikat mutogatták neki s -a copfos porczellán-khinaiak jóizüen mosolyogtak rajta. A szél -zirgett-zörgött odakünn s Béla minden neszre összezörrent. - -Egyszer csak kinyilt előtte csöndesen, zajtalanul a szemközti ajtó s -egyszerű, fekete ruhában előtte állott Ágnes. Szintelenül, nyugodtan, -mozdulatlanul állt ott. Mintha tegnap, tegnapelőtt s mindennap látta és -sohasem szerette volna Bélát. Semmit, egy hangot sem hallhatott ez, a -mint eléje sietett, a kéz, az arcz, a kebel, a szemek meleg beszédéből. -Csak ajkai szólaltak meg: - -– Jó napot, Béla. - -– Jobbakat kivánok neked, Ágnes, mint az enyimek. - -Leültek. Béla soká nézegette a szőnyeg rózsáit lábainál, megfordult -tekintete a csufondáros khinaiakon is, csak a leánynak nagy, okos, -megtört szemeit kerülte, melyek rajta nyugodtak. A csöndet utoljára is -Ágnes törte meg. - -– Eufrozina néném azt mondta, hogy beszéded van velem. Áteshetünk rajta? - -– Igen, Ágnes. Elfeledtem, hogy vendéged van s perczeidhez előbbvaló -joga van másnak, mint nekem. Rövid leszek, pedig sok mondanivalóm van. -Ágnes! - -Kezét nyujtotta Béla a lány elé, de ez visszahúzódott tőle. E vonakodás, -e váratlan hidegség, e meglepő nyugalom még nagyobb zavarba ejtette a -kérőt, ki kesztyüjét tépve s akadozva beszélt: - -– Fogadd, fogadd el kezemet. Nemcsak e pillanatokra nyujtom. Megértem, -megcsodáltalak, megismertelek és nőül akarlak venni. Nemesnek tudlak, -szépnek látlak, enyimnek óhajtanálak. Megvan még a gyűrüm? A régi még a -szíved? Feledd el azt a sebet, mely az enyimen van; hisz az csakis az -enyim, s te talán boldog is lehetsz miatta. Nem voltam mindig az, – -Istenem, nem voltam; – de most jó vagyok. Becsülj meg, Ágnes és fogadj -el. - -A lányt nem lepte meg kérőjének izgatott, heves beszéde. Arczáról nem -kergette el a fájó nyugalmat, nem volt képes megnyitni szívét. -Meggondoltan és hevülés nélkül adatott meg a felelet: - -– Ismerlek, Béla, jobban ismerlek, mint te engem. Tudom, hogy nem -szeretsz. Tudom, hogy bátyám rettentő halála – bocsássa meg nekem az ég -– meghatott és rövid pillanatokra kijózanított mámorodból. Tudom, hogy -szívednek egy nemes hangja hitt ide, hogy összeilleszd az elszakított -iratot, leródd háládat jótevőd iránt és megmentsd egy szegény leány -jövendőjét. Azt hiszed, hogy ma könyörülettel is beérem, mert szíved -mást semmit nem adhat nekem. Ez pedig nagyon kevés ár azokért a -rettenetes éjtszakákért, melyek a kálozdi kastélyban várnának rám. -Maradj meg te utadon. Hagyd a földön a gyűrüt, melyet elhajítottál és -keresd az örömeket azoknál, kikhez nem irgalommal közelitettél, mint -hozzám. - -– Ágnes, hát remény nélkül bocsátasz el? - -– Maradj hű magadhoz, Béla, és ne akarj senkit megcsalni remények -emlegetésével. Neked nincsenek reményeid. Ennyi volt, a mit kelletlenül -mondtam. Most itt a kezem, melyet azért a perczért megérdemlesz, mikor -reám gondoltál. Fogd meg, egy pillanatra a tied. Így. És most bocsáss -engem is a magam utjára. Hadd imádkozom le vétkemet és tegyek jóvá a -mennyit lehet, egy minden izében derék ember boldogításával, kinek -önzetlen szerelme meghatott. - -Kinyitotta az ajtót és bevezette Ivánfit. A báró sugárzó arczczal -köszöntötte Bélát. A sok elpazarolt esztendő bizonyítványa mind eltünt -homloka pergamentjéről. Boldog és fiatal volt, mintha csak most kezdené -az életet. - -– Legyenek jó rokonok, – mondá ujolag fölcsendülő hangon Ágnes. A régi -barátságot kössék atyafisággá. Béla, ki majdnem testvérem volt, – és -leendő férjem. - -– Im, itt a kezem, Béla barátom, – szólt a báró s minden pillanatban -Ágnesre szökött a szeme. Sokat beszélnek róla, hogy ön milyen tudós. Én -nem vagyok az; de tudomány nélkül is boldog, igen boldog ember vagyok. -Nem kivánok egyebet, mint hogy önt is ennyire segítse bölcsessége. -Ejnye, ez nem is volt épen rosszul mondva. Szorítsunk hát még egyszer -kezet. Iszen olykor a tudósoknak is szükségük van ilyen magamféle -egyszerű barátokra. - -A hosszú ebéd, melyre a nénék Bélát erőnek erejével ott fogták, nem igen -izlett neki. Szerelmi nyil nem törött szívébe; de hát a minap a kis -kertész – kinek fiatal lelkesedése sokáig kerülgette a ránczos, vén -Sörösné pénzes ládáját – mikor kikosarazták, világgá akart bujdosni. -Béla a nélkül, hogy nyugtalan vagy bánatos lett volna, kedvetlenségét -nem tudta egészen legyőzni. Híven megtette kötelességét; nemesnek érezte -a sugallatot, mely után indult; becsületesnek a kezet, melylyel -kényszerítetlenül akart aláírni egy kötelezőt. Ezen a napon bizonyára -semmi oka elégedetlennek lenni magával. De a kudarcz mégis csak kudarcz -marad s várakozó házanépének, mely rózsával bocsátotta el, kosarat visz -haza. Össze-összekoczintotta poharát a boldog vőlegénynyel s a -kisasszonyok mind a husz fogás étel után újra kezdték az -ámulást-bámulást a dolgoknak nem várt fordulata fölött. - -Már estére járt az idő, hogy az öreg János kifordult a bogádi kastély -udvaráról, melyben minden kavics a maga helyén volt. Az idő egyre -gonoszabbul viselte magát. Az ég egészen szürkés sárgába borult, mintha -a kavargó förgeteg telehordta volna porral. A szél esze nélkül nyargalt -jobbra balra; rohanó paripáját verte, csapdosta s füttyögetett neki. A -völgyben, szántóföldeken, réteken, a halmok oldalán, a szőllők közt -mindent összetiport s valósággal tébolyodottan csapkodta hol erre, hol -arra óriási porköpönyegét. Nem vetett rohanásának határt az erdő; a -szélső fáknak hajába kapott, tépte, czibálta őket, mig sikerült neki -kiszakítani gyökerestől és lehajigálni az árokba. Aztán tüszkölve, -jajgatva, tombolva befurakodott a sűrűbe, ott törte-marta magát, -dühöngött, pusztított, féktelenkedett és mikor a tulsó oldalon -nagy-nehezen ki tudott szabadulni a kelepczéből, melybe maga keverte -magát, megkönnyebbülten és nagyokat sóhajtozott. De csak ujra -felhangzott szilaj füttye s a szabadban folytatta veszett tánczát. A -lenyugvó nap széles, vörös karikáját, mocskos, sárga köd homályosította -s az egész láthatárt letiprott áldozatok, hajlongó tehetetlenség, messze -siró jajszavak, erőszakos dulakodás és lomhán hullámzó, nehéz, szürke -felhők töltötték be. - -E csúf időben vergődtek hazafelé Béla és az öreg János. A mint az -esőmosta fakereszthez értek, hol a kálozdi és karámosi út külön válik, -egy furcsa jelenet állította meg őket. Két, szörnyen megrakott és -feldült szekér egész csapat szitkozódó, szaladgáló, sántító, -fejevesztett embertől, asszonytól és gyerektől körülfogva. Béla -kivehetett annyit, úgy a hallottakból, – csak egy-két ölnyire voltak -tőle, – mint a látottakból, hogy az első szekérnek egyik igavonó állatja -sánta volt, elesett és ezzel minden szerencsétlenség főfő okozójává -lett, mert az utószállítmány négylábu vezetői vakok lévén, neki mentek -az előttük heverő romoknak, megbotlottak és azon vakon követték -előljáróik szomorú példáját. A baj, melyet tétovázásuk és -előrenemlátásukkal előidéztek, sokkal nagyobb volt, semhogy joguk lett -volna oly nyugodtan, minden további lelkifurdalás nélkül féloldalt -elnyujtózni az árokszélen. A tornyokká rakott szekerek kötelei -megoldozódtak s a legcsodálatosabb mindenféle hevert és röpült -szerteszét. Mintha az egyik valami fejedelmi kincstárból, a másik meg -egy zsibárus-boltból rakodott volna meg. Itt egy aranyos trónus egyik -lábát keresik a számtalan csónakorru paraszt csizma közt; a szél -kaczagva kap fel egy koronát és egész tuczat fehér, fekete, vörös -parókával indíttat hajrá-versenyt utána, mely hol a levegőben, hol a -földön foly, de mindig távolabb a szekerektől; rettenetes fejező -pallosok, ijesztgető gyiklesők, rozsdás kardok és dárdák élére egy -szinehagyott, jámbor reverenda került; czifra menték, sárga csizmák, -tollas barétek, apró selyem czipők fölött egy kis kutya jajgat, melynek -a lábával történt szerencsétlensége; bilincsek, könyvek, puskák, -végetlen vászon-végek, óriási és érthetetlen mázolások, nagyszemű -gyöngyök, fekete álarczok, rongyos dominók, mindenféle -papiros-szörnyetegek, rézgyertyatartók, szemfedők, koporsók, keresztek, -félig leégett fáklyák, mindez összevissza martalékául a víg kedvre -kerekedett viharnak. - -[Illustration: A mint az esőmosta fakereszthez értek, egy furcsa jelenet -állította meg őket.] - -A csoport, mely hol dolgozva, hol lármázva, hol kétségbeesve állta körül -a romokat, nem volt érdektelen. Uroknak és mesteröknek egy sovány ember -látszott, ki mérges tekintetét egész tragikus vadsággal jártatta körül a -pusztulás képein. Kis fejével, csontos, régen borotvált, tüskés -arczával, kidüledt szemeivel, nagy, horgas orrával és hosszú nyakán -sokszorosan körülcsavart piszkos sáljával rendkivül hasonlított az örves -keselyühöz, mely tudvalevőleg szintén hussal táplálkozik, mint a -tragikus hősök. A vihar elől kissé védett erdőszélben ült egy fatörzsön -s balját méltóságosan térdére illesztve, jobbjával pedig egy pálinkás -üveget tartogatva, a szomorujátékokból megszokott erőteljes -kifejezésekkel osztogatta parancsait két nyurga és egy, a természet -érthetetlen csodája által jócskán meghízott alattvalójának, kik a -feldűlt kocsik és szerteheverő ruhatár körül izzadtak, s az elszunnyadt -lovakkal vesződő parasztoknak. Mint erős tölgyre a gyönge folyondár, úgy -kuszott fel hozzá egy megviselt arczu, de szende szemű nő-alak, kinek -főkötőjén ezüstös csipkék voltak s erősen igyekezett szakadt keztyűs -kezeivel minél szorosabbra kötni egy batyut, melyből a szél különféle -szinű, alaku és tömöttségű bajuszokat és szakállakat ragadozott el. -Távolabb egy másik nőt élesztgettek, ki úgy látszott, legrosszabbul járt -a balesetben. - -– Förtelem és ocsmányság! – kiabált a keselyü, egyet-egyet húzva a -butykosból. Bendeguz, jobban húzd meg azt a nyomorult, kötelet, mert -porrá omlik az egész trónus! Rajta fiaim, munkához! (Megint egyet húzott -s a parasztok felé fordult.) A kendtek gebéi alávaló párák. Kálmánka -édes, a szél megint ott viszi a Friczi-parókát! (A sápadt, kis Kálmánka, -kinek a paróka-vadászatban már egészen elfogyott a lélegzete, megint -futásnak eredt.) Gézenguzok! Mária, te is megerőltethetnéd egy kissé a -kacsóidat! - -A folyondár úgy felpattant e méltatlanságra, mintha a legerősebb paprika -lett volna. - -– Azt hiszed, Pető? Hát a kisasszony ellen semmi kifogásod, a ki amott -oly édesdeden szunnyad? Mi csak teszünk valamit és segítünk, (egyszerre -három bajusz röpült ki kezei közül,) hanem neki úgy látszik, kiváltsága -van az ájulásokra. Sohasem hittem, hogy az ő hősnői idegei oly gyöngék, -mikor a dolgot kell kikerülni. - -Ekkor lépett hozzájok Béla. - -– Uraim, – mondá, – úgy látom, önök művészek és bajba keveredtek. -Azonnal besötétedik egészen; nem segíthetnék-e valamivel? - -– Azok vagyunk, – felelt a keselyű, – művészek. A művészet pedig és a -sorsharag egy méhből születtek. A hires Hollaki-társaság vagyunk. Magam -lennék az igazgató, Hollaki Pető. Mint hősszinészről bizonyosan hallott -rólam az úr; direkczióba még nem régen fogtam. Ez nőm, utólérhetlen -szende. A ki ott el van ájulva, az a drámai hősnő, még pedig… - -– Az ott vele az intrikus, – vágott férje szavaiba a megviselt arczu -szende. Amazok… - -– De talán ne vesztegetnők az időt, – mondá Béla, – mert egészen ránk -esteledik. Bizonyára szerencsém lesz majd megismerkedni valamennyiükkel. -Hisz, a mint tudom, Karámosra készülnek. Talán a nőket bevihetném -kocsimon? - -– Igen, a nőket vigye be az úr kocsiján, – kapott rajta az igazgató. Az -egyik úgyis el van ájulva, a másik meg itt sorba eregeti szélnek -valamennyi bajuszomat. Mi megfeszített munkánkkal is úgysem tudom, mikor -leszünk készen s kérdés, az új felpakolás után jut-e mindnyájunknak hely -a szekereken. Meg Kálmánkát is bevihetné, ha már igazi nagylelküség -dagasztja kebelét. Csak a Fekete Sas előtt tegye majd le őket az úr. Hé -Miklós meg Bendeguz, hozzátok ide Ilonát! - -A folyondár egy percz alatt felkúszott a kocsira, elfoglalta a jobbik -helyet és maga mellé húzta a fuldokló Kálmánkát. Az éledező hősnőt is -oda szállították s miután a szende állandóan félrefordította volna -fejét, elhelyezték a szabadon hagyott sarokban. Kisérője, az intrikus – -egy kiélt arczu, sötét szemű ficzkó, – a mint Bélát megpillantotta, -szinte hátratántorodva, vadul borzongott össze. De az már kezébe vette -az ostort és gyeplüt, közéjük csapott a lovaknak és nem látott belőle -semmit, a mi mögötte történt. Útközben tisztulni kezdett az idő s a -kóválygó, sűrű fellegek közül ki-kibukkant a teli hold. Béla egyszer -hátratekintett világánál s szenvedő vendégében egyikét látta a -leghódítóbb nőalakoknak. Fekete öltözetében, hosszas, szenvedélyes és -halavány arczával, a két ezüstös csillaggal nagy, fekete szemeiben, a -hold titokzatos világánál úgy tetszett neki, mintha az éj királynéja -lenne. Azután visszatekintett még többször, sőt egy kerülőt is tett a -Fekete Sasig. A hogy beértek a nagy, ronda udvarra és leszálltak: - -– Remélem, lesz szerencsénk a holnapi előadáson, – mondá kecses -mosolylyal a szende. - -– Köszönöm, uram, – szólt a királyné és egy szép, vékony, fehér kezet -nyujtott eléje. - - -XIII. FEJEZET. Az álnevü intrikus és a névtelen filozóf. - -«Szikra Istvány, csizmazia-mester». E bemutató szavakat kellett a -járókelők fülébe harsogni a pléhtáblán felállított betű-glédának, mely -nehéz fejjel és tántorgó lábakkal ugyan, de évtizedek viharainak -ellenére egyenlő kitartással végzi feladatát. Nem is említve a -koszoruval körülvett ország-czímert, melynek egyik mezejéről leázván a -vörös festék, ezzel örök időkre feledésbe merült az illető mester -bőkezüsége, ki a négy folyó közül egyet egyszerüen elengedett; csupán -egy tekintetre méltatva azt a módos pár kordován csizmát a betű-gléda -két oldalán, mely némi nagyítással azt látszik jelezni, hogy Szikra -István keze-munkája (ha nem viselik) harmincz esztendeig is eltart: az -egész tábla kétségkivül megérte azt a pint bort, melyben a becsülettel -megremekelt fiatal mester 1843-ban Gurgó Kelemen szobafestővel -megegyezett. Azóta jó és rossz időben esővel, széllel, sugarakkal -daczolva, egy korhas póznán ott függ a tábla a megyercsi utczában, -bizonyos büszkeséggel fordulva olykor hátra a csinos ház felé, melyről -kérdés, hogy ő nélküle megépült volna-e ilyen tisztességes móddal -valaha? A rég szolgáló betűk e késő este nyugalomra tértek fárasztó napi -munkájuk után s magukra húzták a mindenekkel közös takarót, melyre se -holdsugár nem esett a karámosi kalendáriom biztatásának ellenére, sem -lámpafény nem vetődött, a városi tanács takarékos határozata szerint. A -mély ároknak e szerint, mely a házak előtt végig futott s a padlóknak -végetlen sorával hidaltatott át, gazdag aratása volt: minduntalan -belebukott egy-egy tele fejjel botorkáló atyafi, ki (épen semmit nem -tudván a földfelület alakulására vonatkozó újabb geologiai vivmányokról) -sohasem mulasztotta el kifejezést adni elavult nézeteinek a hegyek és -völgyek megszemélyesített alkotójáról. Szikra István uram nagy házának -egyik apró ablakán hatolt csak ki – keresztül a lilababos függönykén – a -hosszú udvarra egy kis világosság, mely a mellett tanúskodott, hogy -odabenn még ébren vannak. - -Csakugyan ébren voltak: a majszterné meg az inas. Szikráné asszonyom -apró nadrágokat, apró mellényeket és apró janklikat foltozott egy -serczegő faggyugyertya vöröses világánál a már elnyugodott 1. 2. 3. 4. -és 5. számára, kik soha becsületes nevükön nem neveztetvén s az ezeknek -pótlására használt «sumesz», «kamasz», «mamlasz» és a többi czimek is -folytonosan felváltva alkalmaztatván, biztosabb megkülönböztetés okából -kénytelen vagyok számokkal látni el őket. Az anyai gond tehát egy -bodratlan és fodratlan hálófőkötőben, fakó arczczal, zöld szemekkel és -ránczos ujjakkal virrasztott fölöttük, mig Miska nagy sóhajtozás közt és -minduntalan elbóbiskolva fonalat szurkolt. A tisztes asszonyság szemmel -láthatólag rossz kedvű volt; czérnája gyakran elszakadt, tüjével sokszor -bökött az ujjába, egyre izgett-mozgott, képzelőtehetségének erősebb -föllendülései alkalmával rápaskolt tenyerével az apró nadrágokra, -gorombán meghúzogatta az apró gallérokat és Miskának egy pillanatra sem -hagyott békét. - -– Hova bámulsz, Miska? Úgy áll az a fonál a kezedben, mintha te is a -komédiába kivánkoznál. Hanem várj csak, majd adok én a te hátadra -komédiát. - -Miskának nem kellett sokáig várakoznia, hogy megkapja, a mi igértetett -neki. Ez a megintés pedig tulajdonképen nem is az ő hátára volt szánva, -hanem Szikráné asszonyomnak már az szokása volt, hogy azon töltötte a -haragját, a kit legközelebb ért. - -– Nem én, majszterné asszonyom, nem én – tiltakozott az inas és oly -buzgón húzta, nyujtotta a fonalat, a mint csak egy komédiába sohasem -kivánkozó csizmadia-inas teheti. A tények azonban nem voltak elégségesek -védelmére. - -– Nem te? – pattant föl Szikráné és négy apró janklit dobott félre, egy -kis oldalajtót fedezvén föl, melyen a lelkét szorongató gondolatok -napvilágra juthatnak. – Nem te? Hát talán a majszterodat akarod -csúfolni, hogy az kivánkozik a teátromba? - -– Nem én, majszterné asszonyom, nem én! - -Semmisem használt. - -– Ne, te mihaszna, ne! Megérdemled, a mért itt vernyogok miattatok, mint -az éjtszakai bagoly és várlak haza a korhelykedésből, mint egy -becsületes feleség és tűröm, szenvedem a sorsomat, mint egy valóságos -mártirom és előbb-utóbb elvesztem a szememvilágát ezen a rémítő -foltozáson. (Mindig nagyobb méregbe jövén, ujra beleszúrt az ujjába.) -Te, te kamasz, meglöktél! - -Az inas feláldoztatásának háromlábú oltárán elszunnyadt és oly csöndesen -volt, mint a hal. Ébredése nem volt kellemes. - -– Nem én, majszterné asszonyom, nem én! – sietett tiltakozni a -megtámadott; de mindhiába. A kikerülhetetlent nem háríthatta el magáról. -Az ő ellensége nem ismert pihenést. - -– Tudom én jól, hogy mi lakik a te borzas fejedben és hogy mikor a -kutyakomédia itt járt, a te hátadon ugráltak végig a kutyák és nem -szebben kefélted-e ki má’ma reggel is annak a komédiásnénak a lyukas -czipellőjét, mint az enyimet, te? - -– Nem én, majszterné asszonyom, nem én! - -– Te semmiházi te és… - -És a többi. A mesterné (egyike azoknak a nem csekély számú hölgyeknek, -kiknek lelki egyensúlyát a Karámosra érkezett színtársulat tökéletesen -megzavarta) tovább dúlt-fult és haragjában nem kimélte sem az egyet, sem -a kettőt, sem a hármat, sem a négyet, sem az ötöt. Az egyiknek a haját -czibálta meg; a másikra, ki rettenetesen szuszogott, úgy ráordított, -hogy a legrosszabbtól lehetett tartani; a harmadiknak helyzete igen -csábító levén, jót húzott rá; a negyediknél bizonyos gyanúokok merülvén -fel, kikapta és megfordította; az ötödiket sem kimélte és lett e közben -olyan sírás-rivás, hogy a gazda csak hatodszori koczogtatás után -bocsáttatott be, miután Miska előbb megszenvedett volna abbeli -készségének kinyilvánításáért is, hogy mester urát mielőbb bebocsássa. - -Szikra István uram megérkezett. Méltóságos léptekkel, nagy, kampós -bottal, kifent, szürke bajuszszal és csöndesen hunyorgató apró, fekete -szemekkel jött. - -– Adjon isten jó estét, asszony, – mondá, botját a kályha mögé -támasztva. – Mi dolog ez, hogy a csemeték most is ébren vannak? - -– Igenis ébren vannak, – felelt az asszony, noha a csemeték nem szűnő -ordítással maguk is megfeleltek maguk helyett. – Igenis ébren vannak és -ébren lesznek eztán már minden éjjel és sírnak és le nem tudják hunyni -szemöket, ha te ezt a komédiásnét befogadtad a házadba, a miben az én -boldogult első uramnak is ötszáz forintja van és… - -– Váltóban – vetette közbe a gazda. - -– Igenis váltóban és bár ne lenne sehogyse, ha már te egészen a csavargó -életre adtad magadat és a kifestett képű személyek miatt engem szünet -nélkül kisebbítesz és ne legyek becsületes asszony, ha azt a komédiásnét -el nem zavarom a házamból, a miben az én boldogult… - -– No, most csitt asszony – dörgött bele egész nyugalommal és méltósággal -a gazda s bajszán egyet pödörve letelepedett. – Ha ott lettél volna a -fölséges játéknál ma este a Fekete Sas-ban, bizonyosan máskép beszélnél. - -Az 1. 2. 3. eközben elcsöndesedett s csak ketten kisérték anyjok -kifakadásait: - -– Én beszélhetek, te ember, a mennyit akarok és beszélek is és beszéltem -is teljes életemben… - -– Azt igen bölcsen tudom, hogy teljes életedben sokat beszéltél, asszony -– folytatta a sodrából kihozhatatlan csizmadia. – Épenséggel azért nem -vittelek magammal a szinházi előadásra, mivelhogy ott hallgatni illik. -Sohasem hittem, hogy annyi becsületet arassak azzal a szépséges -kisasszonynyal, a kit lakónak fogadtam vala. Szinte-szinte eszét -vesztette az egész néző sereg, mikor ő kezdett szolnokolni és -mindenfelől irigykedve tekintének rám, hogy én nálam lakozik. Tiszta -drága bársonyba volt öltözködve és arany tű volt a hajába tűzve. Egy -megcsalatott királyleányt adott elé. Asszony, hallod-e ezt: tiszta -bársony és arany tű!? - -Miután 4. és 5. is horkolni kezdtek, Szikráné hallotta és így felelt: - -– Mit nekem a te tiszta bársonyod, Szikra! Azt szeretném én tudni, hogy -becsületes úton szerezte-e és minek pingálja pirosra a képit és hol -vannak hozzátartozandói? És ismertem én már asszonyokat, a kik azt sem -tudták, hogy mit csináljanak a sok aranyukkal és gyémántjukkal és mégsem -tudták megfizetni az első uramnak az árendájokat és… - -– Az teljes lehetetlenség, asszony – jegyezte meg a bölcs férj – hogy -valaki nem tudván mit csinálni aranyával és gyémántjával, ne tudta volna -megfizetni a te első uradnak az árendát. A mi pedig a hütelen vitézt -illeti, ki a mi kisasszonyunkat csalfa-hitetlen módon otthagyá… - -Az utczaajtó zörgetője ismét hangot adott magáról. - -– Szaladj Miska, szaladj. A kisasszony érkezék haza – mondá Szikra uram -s félbeszakítva elbeszélését, hirtelen fölemelkedett üléséről, felkapta -a gyertyát, hogy majd világít ott künn, de – hogyan, hogyan nem – egy -szempillantás alatt szuroksötét lett a szobában. - -A megcsalatott királykisasszony, a csalfa-hitetlen vitéz és a fekete -lelkű gonosztevő ott álltak az utczaajtó előtt. A lány egészen be volt -burkolva egy szürke nagykendőbe, mely alól a sötétben csak szép, nagy -szemei csillogtak elő. Szegi Miklósnak, az intrikusnak vékony kabátkája -a hűvős őszi éjjel szomorúan tett bizonyságot arról, hogy a mai rossz -világban még az intrika sem jövedelmez valami sokat. A szerelmes könnyű -zekéje az időjárás szempontjából szintén kifogás alá eshetett; de a -lángszív mindent kipótol. - -– Az átok felséges volt, Ilona kisasszony – beszélt Bendeguz, a -szerelmes. Az öltözőben láttam, mikor az igazgatóné felpofozta dühében a -szolgálóját. De fölséges is volt! Ha meg nem sérteném vele szegény -feleségemet, ki ezóta valószínüleg szenved, azt mondanám, hogy: -hasonlíthatatlan. - -A hölgy valóságos királyi fenséggel fogadta pályatársának hódolatát, míg -az intrikus – egy nagy fokossal kezében – mogorván álldogált a háttérben -és várta, míg Miska megforgatja a závárban a kulcsot. Az ajtó már -kinyílt s belülről valami távoli küzdelem zavaros hangjai hatottak ki. -Miklós búcsura sem közeledett, inkább odább haladt egy-két lépéssel. A -lánynak kellett magához inteni: - -– Hát jó éjt, Miklós és sok szerencsét! Olvassa meg ma este a gerendákat -és beszélje majd el, mit álmodott, mert az beteljesedik. Nyujtsa kezét -és térjen eszére. - -– Térj eszedre barátom – ismételte komor társának a szerelmes, a mint -tovább ballagtak a megyercsi utczai ház elől. Hisz annyi a világon a -leány, mint a vetésben a buzavirág! Minek ragaszkodol úgy ehhez az -illattalan tulipánhoz? Csak rá kell nézned, hogy nem neked való. Igazi -grófné. Hanem hát persze a szerelem olyan, mint a szembekötősdi játék. -Hiszen lebegett én körülöttem is elég grófné; de Laura szebb volt a -feselő bimbónál és – megtántorodtam. Megyek, megyek is, mert ezóta ki -tudja, egyedül vagyok-e még a világon, kit Babérosinak hínak?! A bába -már három napja biztat. - -– Más, más az én bajom most, Bendeguz – mondá siető barátjának a komor -intrikus, kinek fején hátra volt csapva a kucsma, mogorván összevont -szemöldökkel bámult a földre maga előtt s dühösen szorongatta kezében -fokosát. – Nem az a bajom pajtás! Tudod, hogy én a világon sohasem -nyughatom meg. Hiába, már arra születtem, hogy minden lépésemnél utamat -állja a sors. Egy halálos ellenségemet láttam a napokban, kinek adósa -vagyok. Azt akarom megfizetni, ha úgy metszem is ki magamból. Pedig -valami ilyenféléhez kell folyamodni, mert (itt indulatosan fordította ki -a vékony, zsinóros kabátka üres zsebeit) így néz ki a kasszám. - -– Pajtás, – sietett megvédelmezni magát idejében a reményteljes -szerelmes – tudod, hogy és minő költekezésnek nézek elibe. Egy kis síró -baba hasonlít a sáskához; mindent föleszik a háznál és senkinek sem hagy -semmit. Hanem támadj rá Hollakira; még ott találod bizonyosan a Sas-ban. -Rohanj rá, mint az éhes párducz és ne hagyd magad! Fenyegesd, hogy -megválsz tőle, ha nem fizet. Azt ugyan nem fogja hinni, de mégis többre -mégysz vele, mint szép szóval. Ismerni kell az embereket, barátom. Hanem -én csak lopom itt az időt, pedig azóta isten tudja, mi nem történt -szegény feleségemmel. Tedd a mit mondtam. Hol is lakom én? A -megszámlálhatatlan sok csizmadia közül sohasem tudom, melyik az enyim. - -Elváltak s a borús intrikus egyedül, siető léptekkel haladt vissza a -sötét utczákon. A kátyus, girbe-gurba utakról a díszesebb utczákba -jutott, melyekben már lámpáknak is kellett volna égni. A szűrébe -húzódott bakteren kívül nem találkozott senkivel egész a Fekete Sas-ig. -A messze hírű fogadónak, melyben a vándor muzsa tanyát ütött, egyik kis -földszinti szobájában Hollaki Pető igazgató úr még számlálta az este -gazdag jövedelmét és éles, hegyes keselyü-körmeivel egyengette ki a -használatban meggyűrődött belépti jegyeket. Halommal állott előtte kis -asztalán a bankó s kicsiny arczára s kidülő szemeire olyan elégedett -mosoly fészkelte magát, a minő csak valaha fölkeresett egy, a -legmagasabb régiókban lakó és mindig éhes orvmadarat. - -– Ördög és pokol, – rikácsolta magában – dicső, fennszárnyaló lelkű nép -ez a karámosi! Hetven, nyolczvan, nyolczvanegy, nyolcz… Mit akar -barátom? Mi járatban van itt éjnek éjtszakáján? - -Miklós oly izgatott és durva gorombasággal szólalt meg a hozzá intézett -kérdésre, mely finom cselszövőhöz egyáltalában nem illett. - -– A fizetésemet szeretném – mondá – a mi még kijár. Ma teli házunk volt. - -Az igazgató hátradült székén is kifeszített mellel egy ideig némán -meresztette rá szemeit. Gondolatainak hadseregét ezalatt rendbeszedvén, -ekként verte vissza a rohamot: - -– Miféle elhirtelenkedett és eszeveszett támadás ez, barátom? Egyetlen -ádáz csapással akar tönkrejuttatni? - -– Semmi egyebet nem akarok, igazgató úr, mint azt a potom pénzt, a miért -megszolgáltam. Becsületbeli kötelezettségeim vannak, melyeket ki kell -elégítenem. - -– Becsületbeliek? – kiáltott föl a direktor. – Jegyezze meg magának, -barátom, hogy a becsület mindenek előtt való ezen a nyomorult világon! -Jegyezze meg ezt és mondjon le követeléséről. - -– Miféle követelésem lenne nekem! – mondá egyre türelmetlenebbül az -intrikus. Követelni csak itt követelhetek. Másutt tartozom, adós vagyok. - -– Az is nagy kérdés, hogy kinek adós, barátom. Talán lelkes műbarátnak, -vagy valami köznapi léleknek? Mert ez mázsányi súlylyal esik a latba. - -Bodóné nem sokra ment a csűrés-csavarás ritka művészetével. Miklós -fokosa dühösen dorombolt a poros padlón és felelete a lehető -legegyenesebb volt. - -– Fizessen ki, direktor úr, rögtön, vagy itt hagyom a társulatot. - -A keselyű fejében egy pillanat alatt átvonultak mindazok a darabok, -melyek előadásához intrikus nem kivántatik. A színirodalom jámborabb -fajtájú termékei fölött tartott szemléjének eredménye azonban nem -lehetett teljesen örvendetes, mert – miután a kassza-fiókban rejtegetett -pálinkás butykosból jót húzott s utána egynehányat a ragadozó madarak -hangján krákogott volna, – lehető kedélyes arczot öltve emelkedett föl -ültéből és tíz karmát Miklós két vállára nyugtatá. - -– Fiatal barátom – szólalt meg minduntalan újra kezdett és egyre -érzékenyebb krákogás közt – önnek tapasztalatlan, ifjú lelkét az az -alattomos Babérosi galád összeesküvésbe keverte ellenem. Tudom, hogy -önnek tiszta öntudatát bűnsúly nem terheli s csupán lelkiismeretlen -embereknek szánandó áldozata. Hát mondja meg őszintén, nyilatkozzék -szíve mélyéből, mi ellen van alapos kifogása? Nem osztok-e önnek elég -szerepet? Nem vagyok-e atyja helyett atyja? - -Az intrikus mérgesen csapott fegyverével az asztalra, melyen a -felhalmozott bankók és belépti jegyek reszketni kezdtek ijedtökben. - -– Kifizet-e vagy nem? – kiáltá. - -Nem volt semmi menedék. Hollaki úr még csak azt a legeslegutolsó -kétségbeesett kisérletet tette meg, (számítván a homályosan pislogó -gyertya szíves közreműködésére) hogy egy-két papiros-forint helyett -belépti jegyeket próbált Miklós markába csúsztatni. A hadicsel azonban -idejekorán felfedeztetvén s az intrikus nélkülözhetetlensége újabb és -újabb meghányás folytán sem vonathatván kétségbe, a direktor – hála a -karámosi közönség fennszárnyaló lelkületének! – potom tartozását végre -is nagy krákogás közt kénytelen volt teljesen kifizetni, miután a -butykosból nehányszor erőt merített hozzá és számtalanszor elmormogta: - -– A múzsa és a lelkesedés ma már semmi! Valóban semmi! Hja, a múzsa és a -lelkesedés! - -Miklós, a mint megkapta pénzét, izgatott, siető léptekkel indult -hazafelé. Ez az otthon egy visszataszító kis nedves, földes lyuk volt, -festett asztallal, roskatag nyoszolyával, zöld kályhával és oly nehéz, -sűrű párákkal, melyeket a gyertyavilág sohasem tudott egészen áttörni s -ennélfogva mindig úgy tetszett, mintha a szoba valami végetlen, -földalatti üreg lenne. De olcsó volt és ez a fődolog. Az asztalon kis -keretben állt Ilona színezett fényképe: fején korona, haja ziláltan -lebocsátva, arcza rútul kipirosítva és övében tőr. Kihívó pillantást -vetett az érkezőre; de az intrikusnak most sürgősebb dolga volt a -sóhajtozásnál. A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a -következő levél írásába fogott: - -[Illustration: A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a -levél irásába fogott.] - -Uram! - -Már évek óta keresem önt; de mindig azt hallottam, hogy külföldön van s -nem állhatunk szembe egymással. A napokban elém hozta sorsa. Nekünk igen -nagy számadásunk van együtt. Jóllehet ön gazdag úr, én pedig koldus -komédiás vagyok, ön véghetetlen sokkal tartozik nekem: testvéremmel, kit -ha meg nem gyilkol… Igen, uram, ön gyilkolta meg őt és ha ezt nem teszi, -talán lett volna valaki elhárítani rólam a gonoszul agyarkodó sorsot, -mely hatalmába kerített. Még nem számoltunk érte; de a mi késik, nem -múlik. Előbb le akarom fizetni azt a nyomorult összeget, melyet az ön -erszényéből elkártyáztam a Griffben. Törlesztésére itt van az első -küldemény. Majd ha az egészet letisztázom, akkor számon kérem az én -követelésemet. Engem most máskép hínak, mint a hogy ön ismert s igazi -nevemet nem irhatom e sorok alá. De e levélből gondolom rám ismer s ha -van lelkiismerete, (az önhöz hasonló gazdag uraknál ép olyan kérdés, -mint a magamfajta nyomorultaknál) nem alszik sem az éjjel, sem a -következőn rózsás párnákon. - -Szegi Miklós. - -A levél itt elsietett, ott elmázolt betűkkel volt írva. Miklós nem -gondolt vele; beletette pénzét, összehajtogatta, bepecsételte és Kálozdy -Bélának czímezte Kálozdra. Azután kirugta maga alól a gyöngélkedő széket -és sétálni indult. Földalatti végetlen barlangját nagy és gyors -léptekkel méregette, hol felkapva, hol lecsüggesztve fejét. A királyné -sugaras szemei szakadatlanul követték útján és soká, soká csalogatták -magukhoz, míg végre meg bírták állítani. Lekönyökölt az asztalra és nem -ügyelve a rózsás óra rekedt hangú ketyegésére (mely mind hangosabban -figyelmeztette a megrabolt éjtszakára) egy darabig nézte a képet. Vad -hangok törtek fel kebeléből, vészes, rokonszenvet nem ébresztő sóhajok, -melyekben fájdalom és düh jutottak érthetetlen szóhoz, mint a sűrű erdőn -tévelygő szél sívása, mely annál hangosabb, minél tehetetlenebb. Egyszer -csak megint kezében volt a kesergő intrikusnak a toll s egy új lap telt -meg előtte új, kusza sorokkal. - -Ilona kisasszony! - -Mindig csak önre gondolok. Már elmult éjfél s még nem hasad a hajnal. Az -én silány életem fölött is elkongott már a rémséges óra; de isten tudja, -elkövetkezik-e rá valaha a nappal! Nevetni való gyerekség! Bizonyára -leghamarabb czélt érnék s legokosabban is tenném, ha egyszer-mindenkorra -besötétítenék mindent magam körül. Csak azt az egyetlen lánczot vagyok -gyáva eltépni, melylyel önhöz kapcsolt a végzet. Hallgasson meg, Ilona! -Írnom kell most önnek, mert ezelőtt egy-két pillanattal tettem valamit, -a miért egy szemerrel különbnek érzem magamat, mint máskor. Talán nem -találok megint, megint, megint… tizedikszer, századikszor süket fülekre. -Mindenki azt tartja, hogy ön szívtelen. Nem lehet az, nem lehet, mert -megszánt és megvigasztalt egy gonosztevőt. Ha gazságomban részvétet -érzett irántam, hogyan taszíthat el őrültségemben?! Ha tudná, milyen -határtalanul, vadul és őrülten szeretem önt! Nem akarok hazudni, tudom -és megmondom, hogy nem lesz boldog velem; de azt is tudom, a milyen -féktelen állat lakik bennem, hogy mással még kevésbbé lesz boldog. -Teletöltötte már ürömmel az én életem poharát a sors; ha önt elvesztem, -Ilona, ki fog csordulni. Esedezem, mindenre kérem, nyujtsa nekem a -kezét, legyen az enyim, mentsen meg, mert még jobban is elveszhetek, -mint a mennyire el vagyok. Követni fogom, mint a hű kutya. Önnek -szüksége van két védelmező karra. Én már úgyis tele vagyok harapással; -hadd marakodjam önért! Követelem, hogy legyen feleségemmé, mert része -van önnek is benne, hogy vérem ilyen eszeveszetten fölkorbácsoltatott. -Minek engedte magát megcsókolni a szinpadon; mért nem taszított el -magától? Minek mosolygott rám; miért nem kergetett el a küszöbéről?… - -Itt kiesett kezéből a toll. El sem olvasta, mit írt, csak fogta és -összeszaggatta a papirost. Számtalan ilyenféle levelet írt már ő; az -egyiket elküldte, a másikat összetépte. Az eredmény csak annyi volt, -mintha valamennyit összetépte volna. Eloltotta gyertyáját s levetette -magát szegényes fekhelyére. Csontos, sovány, lázasan égő arczát -elrejtette és hosszú ideig mozdulatlanul maradt. Majd hánykolódni -kezdett és szemeinek meredt, vörös karikái fényleni látszottak a -sötétben. Felkönyökölt ágyán s száraz, ércztelen hangján morogta: – -Tetthez fogok; mihez, még nem tudom; de rá a földnek is remegni kell! – -Miután azonban a _Lear_ részint kívül esett szerepkörén, részint Hollaki -Pető dráma- és népszinmű-társulata által sohasem jutott előadásra, nem -igen volt kilátás rá, hogy ama földet remegtető tetthez hozzá fogjon -egyhamar. Már szobájának udvari ablakán becsillant a mécs gyönge világa, -melylyel a korán kelő Évi szolgáló tehenet fejni indult az istálló felé. - -A két levél közül csak az egyik veszett kárba. A másikat idején megkapta -a kálozdi kastély fiatal ura. Épen tiszteletes Molnár Ábrahám úr volt -nála látogatóban s azt fejtegette előtte, hogy a megátalkodott fejű -parasztok ebben a sanyarú esztendőben sehogysem akarnak könyvet venni az -iskolás gyerekeiknek, pedig kétségbevonhatatlan igazság, hogy sem az -írás-olvasás tudományát, sem az igaz hazafiszellemet (mely kettőnek a -zsenge szívekben való megfészkeltetésére törekszik tulajdonképen az -iskola) az ujjából szopnia senkinek nem lehet. Béla sápadva olvasta a -levelet, melyből néhány rongyos bankó a padlatra hullott. Nem nyult -hozzájuk; némán intett Palkónak, hogy vegye föl s adja át a -tiszteletesnek: szerezzen könyveket rajta az iskolások számára. Azután -olyan mosolylyal bocsátotta el vendégét, melyről ő maga valósággal nem -tudott semmit, mint a hogy nem tud a kopár, hideg, fekete föld arról a -bágyadt sugárról, mely játszani tévedt föléje. - -– Ez is, még ez is! – sóhajtotta Béla és hosszan függesztette szemeit a -kezében tartott levélre. Azt hittem, már idegen világban vagyok, s nem -ül többé sarkamban ama fiatalkori bolondság emléke. És ime, a hogy -eldobtam a kantárszárat, megint visszajutottam bűvkörömbe, melyben -táltosok, boszorkányok, kisértetek és hazajáró lelkek idézgetnek maguk -elé. Te is egy vagy e félig meghaltak és félig feltámadottak közül, -Mátyás! Kikivánkozol a sirodból, mert egyszerre eszedbe jutott, hogy -életedben még elfelejtettél valamit. Hadd nézzem csak, hol a pokolban is -kóborolsz? Ah, nem látom, nem tudom; de minek is lenne tudnom?! (a -postabélyegen olvashatatlan volt a helynév.) Tán egészen közelemben -jársz, mint a középkori bosszuálló lovagok, kik halálos ellenségük vára -alatt építettek gunyhót. Pihenj, szerencsétlen! Azt hiszed-e, hogy ha -véresen, szétzúzott fejjel, vagy átszúrt szívvel fekszel le koporsódba, -az én lelkem terhe elviselhetetlenebb lesz? Van még bor, czimbora is, -elég szép a világ. Vagy engem akarsz megölni s győztes kardoddal törni -magadnak utat a fertőből kifelé? Hát azt hiszed, hogy nekem valami -nagyon nehezemre esik meghalni?! Csak jőjj, jőjj! Addig is köszönöm -figyelmeztetésedet. Letelt a nehéz gyász ideje, mely kastélyom fölött -borongott s idején látom ajánlani magamat kisérteteimnek, kik szívesek -voltak megosztani velem magányomat. Isten veled bátyám, szegény, -megcsalatott vén bátyám, ki éjjelenkint oly durva szavakkal kértél tőlem -számot gyávaságomért, melylyel átkodat egy ártatlan főre sujtani -engedtem! Isten veled te édes, szép, feledhetetlen leánya a haboknak… -Nem, nem; ha rád gondolok, jobb vagyok. Fényes fekete fürteiddel -játszottak a holdsugarak s az ár ezerszer ragadott tőlem el és ezerszer -hozott vissza nekem. Szeretlek, szeretlek, szeretlek; de hagyj el engem, -mert ha látlak, csak nyomorult vergődésnek érzem azt, a mit az emberek -életnek neveznek. Isten veled, isten veled! Hadd éljek én a magam módja -szerint. Hadd nyittatom ki a kapukat czimboráimnak, hadd megyek közéjök! - -Így tépelődött, merengett, őrjöngött e boldogtalan ember. Nem -tartozhatott ama szerencsés szerencsétlenek közé, kik hasznos munkában -keresik a «bus lelkek enyhe örömét.» Erős, nyugtalan, rajongó képzelete -olyan volt, mint a magas lobogó, mely szünet nélkül, éjjel-nappal száll, -libeg, reszket, forog; de örökké csak póznája körül, a szél járása -szerint és utat nem mutat senkinek. - -Istók ott állt Béla ajtaja előtt és hallgatózott. Egy nagy elhatározás -bátor kivitelére készült. Ifjú gazdáját már jó ideje nagyon búsnak, -szórakozottnak, megérthetetlennek látta; de egy-két napja meg már épen -nem tudta, mit gondoljon felőle. Igaz, kosarat hozott haza Bogádról; de -mi egy kosár olyan embernek, ki a világot csaknem egyik végétől a -másikig bejárta?! A napokat magában, némán, embereket kerülve tölti! -Leveleit és hirlapjait csak épen, hogy fölszakitja s alig váltott -egy-két szót azzal az elhagyatott állapotban levő nevezetes emberrel is, -kit Bárándy Gáspár úr úgy mutatott be, mint egyenesen Kossuth-tól -érkezettet; a hogy reggel, puskával vállán, elindul, úgy tér vissza -déltájt és nincs rá eset, hogy csak egy árva foglyot hozna magával -valaha; ablakát este kinyittatja és órákig bámul a sötétbe szótlanul; a -kis Pirók harmonikáját, melyen egész éjfélig gyönyörü nótákat tudott -muzsikálni, harmadnapja összetörette; Hazafit, ki pompás ajánlatokat -tett neki a gabonájára, meg sem hallgatta, hanem nyitva tartja a -granáriumát, és a mennyi éhen haló koldus három vármegyéből -összeverődik, az itt mind ingyen életet kap s a hogy hálálkodni akarnak, -úgy leszidja őket, hogy annak van jó dolga, a ki – tele zsákjával vállán -– hamarább odább állhat. Uram fia, ha meggondolja, minő hét vármegyére -szóló gavallér, széptevő, verekedő volt ilyen korában az ő mélyen -tisztelt barátja! Nem, ilyen csodálatos, észszel fölérhetetlen állapotba -nem kerülhetett ő egyetlen kosár miatt, mikor az egész házasság inkább -csak becsületbeli dolog lett volna. - -Az oknak mélyebben kell rejtőznie valahol. Istók nem állapodott meg -egyszerre benne, hanem elülről-hátulról bölcsen megfontolgatott mindent, -mig hosszas küzködés után megért benne a gondolat, hogy: Béla -filozófiájában kell valami hibának lenni. Ez ugyan jóformán semmi az ő -megszámlálhatatlan tökéletességei mellett, (különösen a logikája, az -valami utolérhetetlen!) hanem hát mégis csak egy kicsike kis hiányosság. -Nem tehetett róla a mentor, de sárga, ránczos arczán egy rövid, titkolt -mosoly futott át erre a gondolatra. E mosoly azt jelentette: ime -kiderült, hogy mégis jó az öreg a háznál. - -Ettől kezdve szakadatlanul azon törte fejét, mikép adhatná -legilledelmesebben és czélravezetőbben értésére, hogy ő – noha már -nyugalomba van helyezve – a legkészebb szivvel bocsátja Béla -rendelkezésére életfilozofiáját. Hisz akárhányszor megesik, hogy egy-egy -régi penzionátus katonatisztet szolgálatra szólitanak. Utoljára abban a -tervben állapodott meg, hogy úgy fogja mondanivalóit Béla elé -terjeszteni, mintha ő mostanában egy uj könyvet olvasott volna «a -bánatos lélekről,» melynek ismeretlen autora tulajdonképen az ő álarcza -lesz. Istók ugyan mostanában semmiféle könyvet nem olvasott s így olyat -sem, mely a bánatos lélekről szól; de ha valahol, úgy e -jézsuita-épületben, tán meg vannak engedve a jó czélhoz vezető, bár nem -egészen kifogástalan eszközök is. - -Ez elhatározásának kivitelére sompolygott Béla ajtaja elé a mentor, ki -önfeláldozólag ki akart lépni nyugalmas helyzetéből kedvencze érdekében. -Barna bársony mellénye alatt, melyen mind szürkévé kopott az arany -sujtás, (Bencze parádézott még benne jurátus korában!) nagyot talált -dobbanni a szive és egy perczre megállt. Elgondolkodott: - -– Mégis csak hazugság az, a mihez fogni akarok. Egyébiránt, ha -meggondolom a dolgot, nem vagyok-e én filozófus, nem vagyok-e névtelen -és nincsen-e egész könyv a fejemben?! Eszerint pedig nem lesz hazugság, -a mihez folyamodom. Hogy is akarom csak kezdeni? Igen, ilyenformán: Ha -látom ezt a sok könyvet itt szobádban szerteszét heverni, Béla, -mindannyiszor megszáll elmaradottságomnak nyomasztó érzete. A minapában -azonban nekem is került egy gyönyörü könyv a kezembe. Egy kitünő, -hasonlithatatlan könyv, Béla! Szerzőjére már nem emlékszem, (csak el ne -pirulnék e pontnál! de czime az volt: «Bánatos lelkek vigasztaló -kalauza.» Ha megengednéd… - -Valami zaj szakította félbe a monológot. Belülről jött, pedig Béla -egyedül volt. Istók hallgatózott. Kaczagás, valóságos kaczagás volt. -Hála istennek! Eszerint talán az ismeretlen auktor közremüködése nélkül -is jóra fordul minden baj. A nyugalmazott filozóf visszatért a -prior-szobába és megkönnyült lélekkel gyujtott pipára. - - -XIV. FEJEZET. Arany ifjúság. - -A karámos-vidéki arany fiatalság főhadiszállása a Fekete Sas volt, -melynek vendéglőse a legcsinosabb szobaleányokat tartotta, elzárt -kártyázó helyiségeket rendezett be, kávéházában és éttermében különös -tekintettel volt a nemes ifjuságra s mindezeken felül szigorú -alkotmányos érzést tanusitott a Schmerling-provizórium e napjaiban, mély -megvetéssel szólván a vármegye urainak mostani paródiáiról, kik – -azonfelül, hogy az alispánt Mutuszkának, a főbirákat Nikacseknek, -Putzelbergernek és Wolframnak hivták – a Steiner-kávéházba jártak, -miután ott a fekete kávé s tekejáték egy krajczárral olcsóbb volt és -hazaellenes ujságok is valának olvashatók. Durák Péter, a «fekete -sasos», tisztán a magyar nemesi elemre, az ügyvédi karra s a hazafiasabb -kereskedőkre támaszkodott és szerencsésnek érezte magát, hogy Vincze -bácsinak hitelezhetett, ki mindennap megveregette a vállát és sohasem -fizetett. - -Vincze bácsi volt az arany fiatalság ama tiszteletreméltó, vidám -társaságának korelnöke, melynek törzse Karámoson lakott ugyan, de -tagjainak legnagyobb száma vidéki volt. Vincze bácsi nem titkolta korát, -s mikor a Kálozdról érkezett uj tagot félszázados vörös mellényére -ölelte, csak úgy áradt belőle a visszaemlékezés Benedek urra. - -– Ide közénk, Béla! Ugyan soká várakoztattál magadra; de tudtuk, hogy -benned van a jó vér! Tudtuk, hogy előbb-utóbb miközénk kerülsz. Szegény -Bencze pajtás, mintha csak téged látnálak az öcsédben! Nem volt az -öregnél a világon jobb czimbora, fiuk! Csakhogy persze a maga idejében. -Sugár, nyalka legény volt. Nem, nem született olyan igazi magyar mulató -ficzkó azóta sem! Jobb idők is voltak azok a mostaniaknál! Tudja isten, -mintha még éjtszaka is sürübben járt volna akkor, hogy az ember kedvére -kimulathassa magát. De ki is mulattuk, már az igaz. Hol én vendégeltem -meg a czimborákat… - -– Az is igaz, Vincze bácsi? – vágott közbe a kötekedő Gencsy Laczi, mig -Durák Péter ur és a pinczér Muki markukba nevettek a háttérben. - -– Fogd be a szádat, öcsém, ha okos ember beszél! – utasitotta rendre az -akadékoskodót a dicsekedő vén legény, mialatt Bélát folytonosan oda -szorítva tartotta a vörös mellényhez. Hol én vendégeltem meg a -czimborákat, a mint mondom, hol Bencze. Mikor aztán reggelenkint végig -mentünk sarkantyus csizmánkban az utczán, nem volt ablak, a melyik ki ne -nyilt volna utánunk. De azt mondom ám fiuk, – folytatá, – hogy egyetlen -egy sem. Azt hiszem, annak a két legénynek a világon sehol sem lehetett -volna párját találni. Ha Bencze kipödörte kaczkiás bajszát, ahhoz -fogható csakugyan nem volt. - -– Még a bátyámé sem? – tudakolta Gencsy Laczi. - -– Mi közöd hozzá? – förmedt rá Vincze ur s az elérzékenyedés bizonyos -árnyalatát vegyítve hangjába, a szokottnál még sokkal rekedtebben -folytatta: – Ime, annak a páratlan czimborának mai napon megjelent -közöttünk öcscse és örököse! Nézzetek ide, méltatlan-e ő hozzá, kinek -emlékezete megmarad közöttünk, mig a világ világ lesz. Punktum. Ide a -kezedet, öcsém! Én kivettem belőled a részemet, most itt van, netek. - -És ezzel Béla, megszabadulván a félszázados vörös mellénytől, közprédára -bocsáttatott. Egyik karból a másikba, egyik szivről a másikra került. A -kávéház füstös levegője harsogott az üdvözlő kiabálásoktól. Gál Andris, -ki együgyü tréfáiról és mindennek hitelt adó bárgyuságáról volt hires, -mikor nyakába borult, mély részvéttel kérdezte tőle: vajjon igaz-e, hogy -legközelebb megérkezett párizsi felesége? Vizaknai Gyuri, ki nem érezte -magát egészen ártatlannak a hir költésében, mely ez alkalommal Bélának -tudomására hozatott, harsány hangon a leghazugabb koholmánynak nevezte -az egészet és hitvány szószátyárnak azt, a ki Andrist felültette vele. A -jó lelkü fiu szájtátva és szemmeresztve bámult rá s a legszomorubb -gondolatok szállták meg emlékezőtehetsége felől, miután eddig neki még -mindig úgy tetszett, mintha épen Gyuri beszélte volna a dolgot. Magába -is maradt mélyedve sokáig, mig körülötte folyt az üdvözlés, ölelkezés, -lelkesedés. Nyakába estek Bélanak egymásután: Dacsó Artur, kinek -legszebb lovai, legpompásabb fegyverei és legjobb legénykonyhája volt a -vármegyén s uri szenvedélyei közt hires volt fogadási dühe; a kötekedő -Gencsy Laczi, kiről senki sem tudta hol lakik és miből él; Fekete Miska, -ki örökké valami uj masinán törte a fejét s legközelebb talált ki egy -sajátságos gyufacsaptatót, melynél azonban a legéberebb vigyázatra volt -szükség, hogy az illetőnek ujját is el ne csapja. Voltak még egynéhányan -ezeken kivül; az egyik hires széptevő, a másik hires ivó, a harmadik -hires kártyás; de mindegyik belekontárkodott a másik mesterségébe. Csak -imént keltek föl a teritett asztal mellől s tették át az ülést a -kávéházba; valamennyinek a fejében volt még a neszmélyi. Lármáztak, -ujjongtak; csak az asztal végén a két «türt tag» viselte némi -illedelemmel magát. Az egyik Mátéfi Rudi volt, Bélának szegről-végről -atyjafia. Ez nemcsak testileg, hanem vagyonilag is egész eltünően sovány -fiatal ember – utolsó sarja egy régi, elszegényedett családnak – ügyvéd -mellett irnokoskodott Karámoson, minden mellékes foglalkozás nélkül, ha -csak saját csizmáinak reggelenkinti kitisztogatását nem akarjuk annak -nevezni. A társaságot azonban, melyhez születésénél fogva tartozott, -naponkint fölkereste s ruházatának kopottságát azzal akarta jóvá tenni, -hogy mindig volt rajta valami feltünő darab; majd övig érő aranyos -nyakkendőt kötött, majd zászlónak is beillő darutollat tűzött lyukas -kalapja mellé, majd csizmájának bojtjai a sarkát verdesték. Ő volt az -egyik «türt». A másik Bélának iskolatársa volt: Bige Géza, valami -vándor-ujság-szerkesztőféle, ki nemrég költözött ide Rábavárról és -hallatlanul befonván az idevaló könyvnyomtatót, meginditotta a _Karámosi -hiradó_-t. Ezek is megkötötték, vagy felujitották mindaketten – noha -általános lenézés között – Bélával a barátságot s a szerkesztő nem -mulasztotta el lapja legutolsó számának egy, zsebéből előhuzott -tiszteletpéldányával kedveskedni. - -Az általános örömben Vincze bácsi csibukja mögül sietett kiadni Mukinak -a rendeletet, (egy nagy fülü, csámpás pinczér, ki tükrös kabátjában -pompásan odaillenék egy hollandi képre), hogy a legeslegfinomabb -somlaiból hozzon fel. - -– Ne olvasd, hány üveggel, – mondá rekedt méltóságával, – csak hozz, a -mennyi a kezedbe akad. Abból hozz, a melyikről többször mondtam, hogy -nincs párja a világon. Lódulj Muki és hozd, a mit mondtam. De valahogy -meg ne találd olvasni. Mert olyan gavallérok nem igen vannak, de -nincsenek is messze földön, mint mi vagyunk. Ezt tudd meg, Muki. - -Muki azonban nem lévén teljesen fölvilágositva az iránt, hogy a páratlan -gavallérok közül ki fogja az olvasatlan legfinomabb somlait megfizetni, -egy kis ideig tétovázott. - -– Mégis itt ácsorogsz? – rivallt rá Vincze. Nem tudod, milyen nagy nap -van ma? Nem tudod-e, hogy az én Bencze barátom föltámadott halottaiból -és egy olyan gavallér érkezett közénk, a milyen még nem volt és a ki -mindent az utolsó krajczárig… Nem, nem, fiúk, ma meg kell engednetek, -hogy minden az én… Hát mégis itt hallgatózol, Muki? Ebben a -szempillantásban eltakarodj innét! - -A somlai megérkezett s Vincze bácsi – teljesen megelégedve magával, hogy -a gavallérságnak is sikerült eleget tennie, és kibuvó ajtókról is kellő -számmal gondoskodott, – olyan felköszöntést rögtönzött hirtelenében az -egész társaságra, de főleg a legfiatalabb, bár érdemekben épen nem -utolsó tagra, hogy csakugyan párját kellett keresni. Az ismeretlenek -összeismerkedtek, az ismerősök megbarátkoztak s a barátok -összeölelkeztek, szóval a legjobb kedvben volt mindenki, mikor az -asztalvégen magasba emelkedett a «türt» vándorszerkesztő közepén -szétugratott hajéke, melynek gazdája némi torokköszörülés után így -kezdett szólani: - -– Azt hiszem, uraim, sőt egész valómból meg vagyok győződve róla, hogy a -mai szép napot nem fejezhetjük be méltóbban, mint ha most… - -– Ki beszél itt befejezésről? – kiáltott közbe Gencsy Laczi, kinek -szemei már jócskán csillogtak s kellő önérzettel tekintettek szét a -társaságon, ha ugyan valami hozzá méltó ellenfél magáévá tenné az imént -hangoztatott véleményt, mert azzal a mihasznával csak nem ereszkedhetik -szóvitába. Miután azonban a csak félig kidobott eszmét senki nem fogta -föl, haragosan morogta maga elé: – Mivelhogy már mi nekünk most nincsen -sem nap, sem éjszaka! - -– Bocsánatot kérek, – folytatta Bige, – ha nem egészen szabatosan -fejeztem ki magamat. Meggyőződésem az, hogy ha ifjui sziv dobog -ereinkben, vagy akarom mondani ifjui ér dobog sziveinkben, mely minden -szépért és nemesért hevületbe tör; (Vincze bácsi nagy, kövér tenyerével -veregetni kezdte a vörös mellényt,) ha van hatalma fölöttünk a tündöklő -szemek bájos mosolyának… Uraim, méltóztatnak megengedni, hogy -folytassam? (A lárma és türelmetlenség nem csöndesül; Gál Andris szép -lassan kihuzza a széket szónok alul.) Mert ha nem, úgy egyszerü -szavammal felhivom önöket, hogy együtt maradván az egész szép koszoru, -siessünk föl az emeletre a szinházba, hol Muskotai Györgyike k. a. -jutalmára a halhatatlan Schillernek _Ármány és szerelem_ czimű -szomorújátéka adatik. - -Vincze bácsi azonban, ki épen egy palaczk halandó schillernek járt a -végére, nagy zajjal adta ki a jelszót, hogy innen egy tapodtat sem -mozdulnak. Gencsy Laczi találóan magyarázta el, hogy miután nekik e nagy -napon (ölelj meg, Béla!) nincsen sem éjjelök, sem nappaluk, eszerint -estéjük sincs, minélfogva szinház ő rájok nézve ma nem létezik, ámbár -igen jól esnék neki, ha Muskotai Györgyike, Falvay Piroska és főként a -szépséges szép Ilona kisasszonyok a társaságot megtisztelnék. Mindenki -maradni akart s Vincze bácsi kétesnél kétesebb kifejezésekkel küldözte -le ujra meg ujra a pinczébe Mukit. Az Andris sikerült tréfája folytán -pórul járt szerkesztő balesete rendkivüli derültséget okozván, csak -fokozta a maradó kedvet. Együtt maradtak hát mind; csupán csak Dacsó -Artur tünt el egy rövid órára, miután ő – mint Vizaknai Gyuri -mindenkinek hiresztelte – a mai estére egy, két vagy háromszáz pengős -karpereczet vett, melyet egy fehérbe öltözött kis leány fog a -jutalmazottnak átnyujtani a karámosi műszerető közönség nevében. -Időközben megérkezett a társasághoz Tuzok Szaniszló, a hires vadász is, -lábszáraknak nevezett oszlopaival, bajusznak nevezett tüskebokraival, -fogaknak nevezett agyaraival, zekének nevezett köpönyegjével és a -Kóficznak nevezett czigányprimással. A mint a vonó rikatni kezdte a -hurokat, a kedv mindig magasabb hullámokba csapott; Vincze bácsi -homályos kifejezésekkel pezsgőt rendelt; Artur visszaérkezett s az -általános ostromban szokott nagyuri nyugalmát tetette ugyan, de igazában -szólni sem tudott az elragadtatástól; talán mondnom sem kell, hogy a -vigasság reggelig tartott. A jókedv emez itélőszéke elibe sokan -megidéztettek: a város és vidék szép asszonyai s leányai, különösen a -múzsa ama szegény vándor gyermekei, kik az emberszólástól besározva -kapják koszoruikat; kiknek hivatását csak szép arczukban keresik s -mosolyukat mindenki külön követeli magának; kik védő nélkül keltek -kalandos utjokra s egy-egy szál hervatag babérlevélért sok-sok virágot -kell elhullatniok; kik mind fölfelé indultak és gyakran lefelé mennek; -kiket a világ szemei elől, a lámpák fényétől kis kamaráikba és szük -koporsóikba kisér a festett arcz átka. Bélát megismertették -valamennyivel. A mulatság folyamába vidám változatosságot hoztak az -együgyü Andris tréfái, melyek közül legtöbb hahotát idézett elő az, hogy -két zsidó elől, kik a szomszéd asztalnál néma bölcsességgel valami -fejtörő játékba voltak elmerülve, minduntalan elfujta a gyertyát. Nem -kevésbbé kedvező fogadtatásban részesültek Gencsy Laczi pajzánkodásai -is, ki az asztalvégi szegény Mátéfi Ruditól mindig az idő állását -tudakolta, akárhányszor adatott is értésére, hogy Rudi otthon felejtette -az óráját. Ez azonban kétségkivül kisebb baj volt, mint Vincze bácsi -feledékenysége, ki szokása szerint a döntő pillanatban vette észre, hogy -nincs nála a bugyellárisa. Szerencsére Béla épen kezénél volt. - -Béla, a legjobb uton indult, eltévedt, elbódult s a nemes czélokról -immár le is mondott Béla kifizette a korhelység leczkediját és fizeti, -csak fizeti mindegyre az élet iskolapénzét. Fizeti és meg akarja vele -vesztegetni a mestereket, hogy engedjék könnyedén keresztüluszni a nagy -tanfolyamon, melynek végén majd jól kikaczagja őket. A mint kocsija -robog hazafelé a hasadó hajnal szüzi világosságában, bortól nehéz, -álmoktól sanyargatott feje hátradől a vánkoson s az erdei reggel tiszta, -derüs, hasonlíthatatlan képeire be vannak csukva szemei. A fölébredt -szárnyasok mind betekintgetnek a kocsiba. A fülemüle csattogó dalába -kezd s a kelő nap sugaras fénye a lombok homályos rejtekéből -fel-felcsalja a magasba. Egy kóbor sas nagy, nehéz szárnyakkal szeli az -üde levegőt és röpködi körül birodalmát. A fecske sebesen csap el -fölötte s piczi szájában az ételt viszi kicsinyeinek. Az ég felé való -emelkedésnek, a dicsőséges uraságnak és a szeretetteljes gondnak e -képeit mind nem látta ő. Nem emlékeztették rá, hogy valamikor ő is -próbált hangokat adni, melyek az eget és az örök harmoniát keresték; ő -is élesítette karmait és erősítette mellét, hogy szabadon szeghesse át a -dicsőség levegőjét; ő is akart fészket rakni. Lelkét betöltötték a nagy -jövő ábrándjai; vagy a megnyilandó közpálya békés asztalánál, vagy ama -legszentebb oltár előtt, ha áldozatot követelne. De czéljai, melyeket -kitüzött, emelkedtek, távolodtak tőle s végre eltüntek a messzeségben, -mint az a madár ott. Eszméi egy örök, elhagyhatatlan körben kóvályogtak, -ép oly sebeket vágó karmokkal és vérszomjas csőrrel, mint a sas. Hová -lett a fiatal, ábrándos deák, ki pajtásaival a haza javára köszöntött és -tett titkos fogadásokat; ki remegve csüggött minden jelen, melyből -elhivatása közelgését magyarázta; ki magányos óráiban jövője lépcsőit -építette, ébren töltött éjtszakákon keresztül tanulva egyebet, mint a -mit tanárai számon kértek tőle; ki istent érzett magában, melynek -engedelmeskedni tartozik akkor is, mikor áldozatokat követel tőle?! -Engedelmeskedett; de egyben csalódott: az az isten sohasem követel -nemtelen áldozatokat. Hol van ma ez az ábrándos fiu? Kereshetitek széles -e világon és nem fogjátok megtalálni sehol. De hány, oh hány ilyen -ábrándos fiut, kit nagy kék szemeivel könyve fölé hajolni, vagy -szerelmes levelet irni, vagy örök barátságra kezet fogni, vagy egy -rejtegetett lobogót csókolni láttatok egykor, – hányat kereshettek az -élet nagy vásárában, a pénz után futkosók, a gazdag feleség szeszélyei -alatt görnyedezők, a könnyüvérü élősdiek, a lelkiismeretes hivatalnokok -seregében és hányat fogtok közülök megtalálni?! Hol van hát, hova lett -Kálozdy Béla? Mig a kocsi körűl zizegnek, suttognak az ágak, melyek -örökké büszkék fognak maradni rá, hogy egy győzelmes honvédsereg az ő -leveleikkel ékesíté csákóit; míg a madár panaszosan énekli, hogy -mindent, mindent elfelejtett, a mit egykor tőle tanult: ő félreszegett -nyakkal alszik kocsijában és zavaros álmaiban egy szép, sugár, barna -alak ingerkedik vele, kit ő nemrég az éj királynéjának nevezett magában. - -E szép alak nemcsak Bélát foglalkoztatta, hanem úgyszólván az egész -karámosi fiatalságot, melynek tagjaiban szintén megvolt az a hiuság, -hogy szivesen hallották, ha a városi pletyka nevüket egy-egy általánosan -ismert nőével hozta forgalomba. Az arany ifjuság mindjárt első este -szerencséjének tartotta Hollaki Pető direktor úr egész társaságát -vacsorára hivni meg, melyről nem hiányzott senki, kivéve a kis -Babérosira váró urhölgyet és Ilonát, kit az uton legnagyobb baj ért. A -vacsora mellett, melyről az igazgató úgy nyilatkozott, hogy az valóságos -«lukullusi dőzsölés» lett volna, könnyen ment az ismerkedés s a -tehetősebb tagok, Dacsó Arturral élükön, mindjárt ki is választották a -magukét. Muskotai Györgyikének ez este töltötte be szive mélyén régesrég -táplált vágyát, mely szerint ellenállhatlan vonzódást érzett egyszer -életében szemtül szembe nézni egy valóságos szarvasgomba-pástétommal. -Artur a föld alól is előkerítette volna s a mint Muki letette az -asztalra a tálat, melynek tartalmára vonatkozólag Durák Péter és neje -többször megesküdtek, hogy az igazi szarvasgomba-pástétom, Hollaki Pető -ur nem állhatta meg, hogy a csodálatos eledelt meg ne forgassa és -ismételve fel ne kiáltson: – Uraim, ez lukullusi dőzsölés! Falvay -Piroska vágyai sokkal szerényebbek és gyakorlatiabbak voltak; ő egy -kucséber-kosárra vágyott, melyre nézve, miután Vizaknai Gyuri tizszer -egymásután hiába próbált volna szerencsét, a direktor odaütvén hegyes -keselyü-orrát, nem mulasztotta el megjegyezni, hogy: – Honfitársam, ön a -szerencsének kiválasztott kegyencze, mert jegyezze meg szive mélyén: a -jós jelek sohasem csalnak! Piroska elpirult s Gyuri felbuzdultában -kifizette a kosár árát, melyből Kálmánka úgy teletömte magát fügével, -hogy egyszerre csak elállt a lélekzete, elkékült s csak miután anyja, az -utolérhetetlen szende, egész erejét megfeszítve kezdte volna hátba -bufálni, tért ismét annyira magához, hogy érthető szóval ki tudta -fejezni, miszerint most már datolyával óhajtana kisérletet tenni. Mátéfi -ur mellé a direktorné jutott, kinek lovagja a megviselt arcz mosolyának -fénye alatt annyira megfeledkezett élete szomoru körülményeiről, hogy -Mukinak félszemével csipve intett egyet. A hollandi pinczér azonban nem -emlékezvén, hogy az ő idejében efféle történt volna, sehogysem értette -el az intést, míg Mátéfi ur némi habozás után ki nem jelentette, hogy -puncsot óhajt. Bige Géza is bemutatta magát a társaságnak s miután -Hollaki ur e szavakkal rázta volna meg kezét: – Légy üdvöz üldözött -testvérem a muzsákban! – kritikusi szemei azonnal felfedeztek egy kis -drámai tehetséget, kinek kék szemei, hosszu szempillái és sok kopott -piros szalagja volt. Nehány jelentéktelenebb szőke és barna szintén -megtalálta a magáét s a közeledés annyira ment, hogy egy piros-pozsgás -kisasszony, kit a direktor könnyen megfogható okokból szivesen -alkalmazott férfiszerepekre, egyszerre a legélesebben felsikoltott. E -feltünő sikoly különben úgy magyaráztatott, hogy a masinakészítő Fekete -uj találmányu gyufatartóját mutatván be neki, ez a piros-pozsgás kis -ujjat úgy oda találta csiptetni, hogy az áldozatot csak Tuzok Szaniszló -ur volt képes megszabadítani, illetőleg visszaadni müvészi pályájának. -Mindent összevéve azonban, a vacsora fényesen sikerült, az arany ifjuság -minden tagját jövőre a legszebb reményekkel kecsegtette, s Hollaki Pető -ur, mikor piszkos fehér sálját nyaka körül tekergette, méltán kiáltott -fel: – Úgy látom én, uraim, hogy mi a vészektől hányatott óczeánról egy -megvihatatlan kikötőbe jutottunk! Muki, az én vacsorámhoz számíts még -egy pohár sziverősítőt és mindjárt hozd is el magaddal. Uraim, holnap: -_Miczbán és fiai!_ - -Bármily szép remények szövettek, szarvasgomba-pástétomok, puncsok -rendeltettek, narancsok, fügék és datolyák nyerettek is ez este, a -következő napok mindazonáltal sokat összeromboltak az édes -számitásokból. Megjelent Ilona. És jóllehet Muskotai Györgyikének a -legfinomabb izlése és legcsengőbb hangja, Falvay Piroskának a -legszerényebb vágyai és legapróbb lábai, az utolérhetetlen szendének -legellenálhatatlanabb mosolya, a piros-pozsgás kisasszonynak -férfiszerepekre legalkalmasabb formái, az új drámai tehetségnek -legselymesebb szempillái voltak, mindez azonban elhomályosodott ama -bájos, hódító, fejedelmi jelenség előtt. Sötét hajának illatos erdejében -eltévedt, szemeinek sugaraiban megvakult az egész fiatalság. A mint -Vincze bácsi először meglátta, önkénytelenűl szaladt ki a száján, hogy -szeretné látni, van-e ilyen szép leány még egy a világon?! És -káromkodott, mint a jégeső, hogy ember még úgy elámítva nem volt, mint -ő, mikor az este azt a kiéhezett asszonyságot megvendégelte, kinél -hamisabb szemei, hamisabb fogai és hamisabb haja nem igen hiszi hogy -lennének valakinek. Vincze bácsinak valamint tegnap esti számlája, úgy -mai elragadtatása sem állt egyedül. Tuzok Szaniszló oly óriási éljent -kiáltott a hasonlíthatatlan szépségnek, hogy mellette egy érdekes -állapotban lévő asszonyság (kinek már-már a legszebb reményei voltak, -hogy kicsinye a megcsodált Ilonára fog ütni,) görcsöket kapott s ha el -nem távolítják, a legroszabbtól lehete tartani. A fiatalság egytül-egyig -megbánta tegnap elhamarkodott szavát és hirtelenében választottjának -felmondta a hűséget. Előttük különösen érdekes szinben tüntette fel az -új jelenséget a fiatal Mágócsi gróf bizonyos hajótörést szenvedett -törekvéseinek hire. Azonnal lakomát rendeltek Durák uramnál a tündér -tiszteletére; de Ilona a meghivást, mindnyájuk közös csodálkozására s az -utolérhetetlen szendének harsány és mély jelentésű gúnykaczaja közt -visszautasította. A színfalak mögött ácsorogva, egyre kérdezgették -egymástól, hogy vajjon lehetséges-e ez? Bár e visszautasítás -homlokegyenest ellenkezett minden eddigi tapasztalatukkal, kénytelenek -voltak elhinni, mert Ilona, czifra szinpadi ruháit belerakosgatván -kosarába s az ott ólálkodó Miska inas gondjaira bizván, (kinél -Kálmánkának nem vala nagyobb bámulója, különösen ha feltette arany színű -parókáját s oldalára övezte gyiklesőjét,) haza felé indult. Hasonlóképen -ellenállt a szép leány ama kisérleteknek is, melyek szerint néhány -fényesebb sikere után a Fekete Sas-beli fiatalság tömegesen és tüntetve -hazakisérni óhajtotta. Vincze bácsi biztatta őket, hogy csak ne -csüggedjenek; az egész világon nem volt több bevehetetlen vár, csak egy, -s azt ő már ezelőtt harmincz esztendővel meghódította; a többi mind -lárifári! Az arany ifjúság azonban ez általánosságokban szóló biztatások -ellenére sem tudta egy darabig, mihez kezdjen már most. - -A töprengés e napjaiban látott világot a _Karámosi hiradó_ hasábjain B. -G. aláirással a következő kis költemény: - -VÁR ÉS SZIV. - - A nöi szív más, mint a vár, - Mely egy vitéznek – vívja bár - Száz évig, – kaput sohse tár - De hogyha jő ezer csatár - Mindjárt megesik benn a kár. - A nőszív ellen mint madár, - Szívekhez szóló kis dalár, - Mely erdőkön magába jár: - Úgy indulj s – leppattan a zár, - Választottad repesve vár. - -A rövidke dal, melynek új és eredeti életbölcsészeti csattanójára a -költő-szerkesztő méltán volt büszke, nem merült el a hatástalanságnak -ama mély tengerébe, melynek fenekén kétszáz és néhány testvére -várakozott rá. Miután a szerző az illető számból kiosztogatta volna a -megkivántató mennyiségű tiszteletpéldányokat, melyek után az iszonyúan -befont könyvnyomtató minden héten sírva nézett, a kevés eredeti eszmével -dicsekvő Gál Andris meglepetve kiáltott fel: – Biz ez igaz lehet; már -ezután csak a magam kezére dolgozom én is Ilonánál! Az eszme hatott s a -tömeges megrohanások abban maradtak. - -Dacsó Artur azonban egy esős, viharos este a Fekete Sas kis hátulsó -ajtajánál nagy titokban leskelődött a leglengébb lépések után s nagy -hévvel ajánlotta föl odaállított hintaját, úgy fejezvén ki magát, hogy: -végtelenül boldog lenne, ha a kisasszonyt lakására ragadhatná s így -némileg helyrehozhatná az idő udvariatlanságát. Jóllehet azonban, -nagyobb dísz kedveért mind a kocsis, mind az inas vörös posztó -sapkájáról az udvariatlan idő ellenére le volt húzva a viaszos vászon; -jóllehet Miska egy élénk nyikkanással már ki is fejezte örömét, hogy a -kosárral majd ő is felkap a bakra: Ilona igen szépen megköszönte a -szivességet és kifeszített esernyőjével a hulló esőben megindult gyalog. -Artur azonnal kiadván személyzetének a parancsot, hogy a viaszos vászon -újból felhuzandó sapkáikra, ez este nagy bankót dobott Kóficznak, csupa -szomorú nótákat huzatott és új terveken törte fejét. Másnap egy drága -karpereczet vásárolt, melynek értékét Vizaknay Gyuri utóbb két-háromszáz -pengőre tette, s tekintve, hogy az ékszer közepén egy nagy zafir -ragyogott, e körűl meg számtalan kisebb rubin fényeskedett, lódítása ez -alkalommal még szerénynek mondható. De a rubintos karperecz sem járt -különben, mint a mult esti udvariasság; az inas, kinek sapkája ez -alkalommal szinte lehető tüzesen vöröslött, a levéllel együtt -visszahozta. Erre már egy Arturnál kevésbbé híres gavallér is haragra -lobbant volna: s nincs rajta semmi csodálnivaló, ha aznap este már – -egész tüntetéssel – Muskotai Györgyikét szállította haza híres hintaján -s a két vagy háromszáz pengős karpereczet az ő csuklóira szánta, melyek -egy már említett ünnepélyes alkalommal törvényes birtokába is jutottak a -zafirnak és rubintoknak. A zsák e szerint megtalálta foltját; de úgy -látszott, a kaland hagyott egy kis tövist Artur lelkében, mert ha Ilona -szóba került, mindíg elborította arczát a vér s egyszerre az elkeseredés -hetykesége csendült meg hangjában. - -A többiek ostromgépei nem voltak olyan fényesek, mint a vásznatlan -sapkáju huszár és a két-háromszáz pengős karperecz. Gencsy Laczi, kinek -otthonát a kétely eloszlathatatlan homálya takarta, válogatott virágokat -küldött «családi parkjából.» Fekete Mihály egy saját találmányu -kesztyűhuzóval kedveskedett, melylyel azonban, mint levelében -megjegyezte, kissé «óvatosan» kell bánni. Gál Andris tömérdek koszorút -vásárolt, tömérdek szallagot kötözött rájok és tömérdek csizmadia-inast -vitt föl a kakasülőre, kiknek kipróbált torkuk és tenyerük volt. Bige -Géza kedveskedései teljesen a szerencsétlen könyvnyomtató rovására -mentek, miután e kiváló képességű fiatal ember az erdők magányos -daláráról való gondolatát egészen komolyan vette és ha a _Karámosi -hiradót_ zöld erdőnek képzeljük, úgy ez erdő valamennyi lombja zengett -szívekhez szóló daloktól. Bizonyos tekintetben ilyen módon próbálkozott -a sanyarú vagyoni viszonyok közt élő Mátéfi Rudi is, ki családi -gitárjával éjjelenként meg-megjelent a megyercsi utczai tündérlak előtt -mindaddig, míg egy lantos tisztelgése alkalmával az ablakból valami -vasorrú bába nyakon nem öntötte. Vincze bácsinak többi, meg nem nevezett -fia is (finom urak és goromba ripőkök) mind sürgölődött egygyel-mással a -körűlrajongott szépség lábainál. Minthogy ez utóbb elsorolt -kedveskedések kevésbbé voltak tüntetők, zajosak, (noha a keztyűhúzó a -kellő óvatosság elmulasztása mellett rettentőket szokott csattani,) -költségesek és kihívók, nem is vonták magok után a bukást oly gyorsan, -mint Artur vörös sapkái és ékszer-doboza. Ilona itt-ott: az angol -kertben, az utczán, a szinházban szivesen szóba állt velök; ha nem -voltak nagy csapatban, meg is engedte, hogy elkisérjék; királynéi -tekintetét jó kedvvel nyugtatta gárdáján s egyiknek-másiknak olykor -egy-egy fenséges mosoly, vagy leereszkedő kézszorítás is jutott; de a -tündérlak kis szobája, bármilyen hangos, vagy akármilyen gyöngéd -kopogtatásra soha senki előtt nem nyílt meg. - -Nem volt e szerint mást mit tenni, ha az imádók minden áron közelébe -óhajtottak férkőzni, mint a csizmadia-műhelyen keresztűl próbálni -szerencsét. Ha valakinek kedvese ablaka alatt árul egy virágárus leány, -bizonyára nem fog másutt venni bokrétát. Szikra István uram lett -egyszerre a legkeresettebb csizmadia a városban. Míg eddigelé inkább -csak válogatós és fillérkedő paraszt-emberek számára varrott nagy -idomtalan, hájra szomjazó bőr-ladikokat, most egyszerre a -legeslegfinomabb munkával árasztották el. Minden valamire való gavallér -hozzá járt csizmát szabatni, tudakozódni, kérdezősködni s valóban egy -kis időre úgy látszott, mintha Rácz Mihály csillaga végképen hanyatlóban -lenne. Még Vincze bácsi is odavetődött s hosszan magyarázván, hogy azt a -tömérdek fiatal embert mind egy szálig ő utasította ide, a miért is nem -hiszi, hogy nála valaki nagyobb elismerést érdemeljen a világon; -egyelőre azonban csak egy pár kordován csizmára lenne szüksége. Szikra -uram sugárzott a boldogságtól s már-már azon járatta eszét, hogy a télre -bizonyosan fénymázas bőrre is szüksége lesz. Két legényt tartott s a -Miska gyerek mellékes művészi foglalkozása mellett nem győzött elegendő -fonalat szurkolni. E hirtelen szerencse, melynek okaira nézve a keresett -majszter különben nem volt kétségben, végzetesen döntött az 1. és 2. -számmal jelölt Szikrácskák jövő sorsa felett is. Apjok, ki eddig kezük -letörésével fenyegetőzött, ha egy gyönge pillanatukban eszükbe jutna -csizmadiákká képeztetni magukat, egyszerre megváltoztatta véleményét s -fenyegetéseinek kegyetlen végrehajtását arra az esetre igérte, ha -hütlenek lennének atyáik mesterségéhez. Diadaltól ragyogó arczczal -emlegette, hogy: ime, minő csodálatos eredménye van a művészetnek és -milyen szerencsét hozott házukra az a dicső fehérszemély, ki az este is -«keserű könyvhullatásra» ragadta az egész publikumot. A zöld szemű -sárkány azonban egyet toppantott, megránczigálta Miska üstökét, (kit a -kosárhordozásnál fogva bűnrészesnek tartott) s hátba ütvén a 3 és 4-et, -így felelt: – Azt mondom én te neked, ember, hogy ebül gyült pénz, ebül -vész el és még ha sokat csavarogsz, előbb-utóbb áristomba kerülsz és -mindnyájan elmehetünk koldulni és én, ha lehetséges volna, boldogult -első uramat tíz körmömmel is kikaparnám síri földjéből és meg vannak -számlálva a napok, a meddig én ezt a komédiás fehérszemélyt itt a háznál -megtűröm. - -Akármilyen kevéssé szokott rendszerint előrelátó lenni a szenvedély, a -bekövetkezett körülmények egymásután igazat szolgáltattak a -majszternének. A megrendelők serege lassan-lassan kezdett elmaradozni. A -fiatalok kezdtek meggyőződni róla, hogy a fenséges mosolyok és -leereszkedő kézszorítások ellenére minden igyekezetük hiábavaló. Rájok -sem vár semmi egyéb, mint a mi Rábaváron az ifjú Mágócsi gróffal, itt -Karámoson pedig Dacsó Arturral történt. Ilona valóságos kőszent, kinek -nincsen szíve. És minden további lépés: új meg új csizma-rendelések, -bokréták a családi parkból, keztyűhúzók, kakasülői dijjak dús fizetése, -érzelmes költemények, rezgő hangú gitár, mind mind hiábavaló! Miután -ekként számot vetettek volna multtal és jövővel, legczélszerűbbnek -találták Artur példáját követni s első választottaiktól megkérdeni, -hogy: «mi lenne, ha visszatérne a régi istenasszony s az elváltakat -összehajtaná újra érczigába?» Muskotay Györgyikénél nem voltak -kegyetlenebbek sem Falvay Piroska, sem az utolérhetetlen szende, sem a -férfiszerepekre különösen alkalmas piros-pozsgás kisasszony, sem a -hosszú pilláju drámai tehetség, sem ama bizonyos szőkék és barnák. Ekkép -Ilona egyszerre magára hagyatott. - -Így álltak a dolgok azon a késő estén, melyen újra együtt ült az arany -ifjúság a Fekete Sas kis külön éttermében, hol egy vidéki tag: a sokat -járt-kelt Ivánfi Gyula báró, ki tehetségeire nézve még szerény és boldog -bátyjának is mögötte maradt, születésenapját tartotta. Muki kölcsön vett -pitykés zekéjében oly kevéssé illett be hollandi mintának, mint még alig -valaha s Durák Péter legalázatosabb mosolyával forgolódott az ünnepelt -fiatal úr és Vincze bácsi körül. A czigány húzta s a neszmélyis, -somlais, pezsgős palaczkok olvasatlan sora és velük a felköszöntések -árja már régen megindúlt; Vincze úr legalább egy tuczat egészen páratlan -dolgot hozott elő s Gál Andris nagy kaczagás közt már a harmadik tizest -gyömöszölte be Kóficz hegedűjének száján. A milyen bőven folyt a bor, -olyan gyorsan röpült az idő. A nagy ingás óra, melyet a gazda -bizonyítása szerint havonkint csak egyszer kellett felhúzni, éjfélt -mutatott s a legkicsapongóbb vidámság ölelgette puha, meleg karjaival a -mulató czimborákat. Kóficz legmesteribb és fájdalmasabb fogásait -túlrikoltotta egy-egy rekedt torok s az ifjú szemek és szívek olyan -tűzben égtek, melyben az élet minden kételye, a multnak minden fájó -emléke, a bölcsességnek minden meggondolása felolvadt. A lárma, -ölelkezés, ember-szólás, élczek, nóták annál fesztelenebbekké lettek, -minél inkább gyérült a társaság a nagy, külső szobában, melynek ajtaja a -czigány kedvéért tárva volt. Végre rajtuk kivül a vendégek mind -eltávoztak s vagy a jó magyar vért dicsérve, vagy a késő muzsika ellen -zugolódva hazafelé baktattak, vagy épen ágyukban horkoltak. Csak egy -vékony és kopott alak (azt mondták, szinész) ült makacsul az ajtó -mellett s vetett be a mulatókra mérges pillantásokat. - -Béla ez este csöppet sem volt jobb a többinél; ajkai csakugy hahotáztak, -arcza csakugy tüzelt, szemei csakugy révedeztek, nyakkendője csakugy -kioldozódott s öklei csakugy verték az asztalt. Mindebben természetesen -rendkivüli öröme telt Vincze bácsinak, ki figyelemmel kisérvén egyébkor -nem ritkán el-elfanyarodó arczát, valamit nyugtalanul kereső szemeit, -hátrakapkodott fejét, (mintha mindig állna valaki a háta megett,) -el-elhallgató szavát és megrettenő kifejezését: már-már kétkedni kezdett -benne, hogy méltó utódja ama páratlan öregnek. Ez az éjtszaka azonban -tökéletesen megvigasztalta, jóllehet Béla jókedvének rózsaszín fátyla -alól most is vetett egynéhány fürkésző pillantást a vékony muzsa-papra. -Könyökére dülve nézegetett feléje. – Nem az, nem az, – gondolá. Szemei -sokkal világosabbak voltak, haja meg sötétebb s szoronkodó, örökös -panaszra álló arcza, hol vette volna e vad kifejezést?! Nem, nem lehet -az. - -Béla töprengései közben az ünnepelt báró kinyilatkoztatta, hogy beszédet -kivánna tartani. Tuzok Szaniszló az óhajtást parancsnak vevén, azonnal -rendelkezésére bocsátotta vállaknak nevezett bástyafokait, melyek -segítségével a szónok fölemelkedvén s a körülményekhez képest -megkettőzvén szokott homályos beszédmodorát, így kezdé: - -– Izé… fiuk! Én láttam izében egy izé… hogy is mondjam csak? Igenis, egy -izét… egy képet. Egy holt ember volt lefestve rajta, ki a míg élt, -rémítő fukar volt, mint az én izém… a bátyám. Mikor aztán meghalt, hát -felbontották. - -– Pompás! – tört ki a hazátlan Gencsy Laczi, kinek visszatarthatatlan -lelkesedése azonban a legroszabb hatással volt a már-már kerékvágásba -csapó szónokra, ki gondolatmenetében egyszerre megzavartatván, újra a -legsűrübb homályban kezdett tévelyegni. - -– Ne izélj közbe, Laczi. Hát izé… felbontották és… hogy is mondjam csak? -Igenis, a szíve helyett egy izét… egy darab követ vettek ki belőle és -azt most is mutogatják. (Itt már a diadal örömével kezdett mosolyogni, -de mint látni fogjuk, nagyon korán, mert a folytatása így hangzott:) -Legyünk izék… nagylelküek fiuk és miután… hogy is hívják csak? Igenis, -miután Vándor Ilona szíve helyett is egy ilyen izét találnának, hát… -hát… miután… izé… na… - -– Ilona egészségére! Az ő egészségére! A bevehetetlen várért! A -márványszűzért! – kiáltozott és koczintott a fiatalság, megszabadítván -az ünnepeltet amaz áthatatlan sötétségtől, melybe utolsó szavaival -mélyedt. Béla is ivott; mintha vállára ütött volna láthatatlan kisérője, -a «köd előttem – köd utánam» czimbora; ragyogó szemei előtt meg újra -felmerült a bájos alak, mely a meghódíthatatlanság csábjával régen -ingerelte. A zaj egy kissé csillapulván, Vincze bácsi büszkén vágott az -asztalra. - -– Megmondtam már, fiuk hogy mihasznák vagytok és egyiktek se tud a -csizióhoz. Te se Artur, te se Gyuri, te se, te se. Egyetlenegy -márványszűz élt csak a világon és az Angelika volt, kihez hasonló -nőszemély még nem játszott komédiát. Hej, fiúk, mikor Angelika -Griseldist ábrázolta! (Balkezének kövér mutatóujjával csettentett -egyet.) De most már az sincs. Csak én kellettem – és azután nem volt -egyetlen egy sem. - -– Hiába dicsekszel, öreg ficzkó! – kiáltott Vizaknay Gyuri, felvéve a -keztyüt. Itt próbálnád meg a szerencsédet! ’Sz én is ismertem egy gazdag -zsidó-leányt Pesten jogászkoromban, a kiről az volt a hír, és igaz is -volt, hogy apáczává akart lenni. A mennyi valamirevaló fiatal ember csak -volt akkor Rábaváron, mind csapta a levet körülötte. - -– Vigyázz, pajtás, vigyázz! Előbb Pestet mondtál, – figyelmeztette a -gáncsoskodó Laczi. - -Gyuri méregbe jött, és egy rövid percznyi szünet után ráförmedt -ellenfelére: - -– Hát nincs neked egyéb dolgod, mint hogy engem itt hazugságba keverj? -Hát hazudtam én valaha életemben fiuk? Mondjátok ki bátran a szemembe, -kaptatok engem eddig hazugságon? - -Mély, kínos és nyomasztó csönd lett, melyet Gyuri a maga részére -kielégítő bizonyságul elfogadván, így folytatta: - -– Nohát! Olyan szemei voltak, mint az egeken ragyogó csillagok és olyan -szíve volt, mint a felolvaszthatatlan jeges tenger. Hanem a mint én -közelitettem hozzá, úgy fölengedett, hogy mindjárt feleségül is vehettem -volna, ha lett volna neki valamije. - -– Vigyázz, Gyuri, vigyázz! Most mondtad, hogy gazdag volt. - -A hazug lehető nyugalommal adta meg a felvilágosítást: - -– Az volt, de mire én megismerkedtem velük, már elszegényedtek. Hanem -ismertem én egy másik ilyenforma szép istencsodáját is. Annak már aztán -ugyan kijutott az áldásból! Gazdag zsidó leány volt Pesten és erőnek -erejével apáczává akart lenni. - -– Vigyázz, pajtás! Ebben a pillanatban beszélted, – hahotázott a -hontalan kötekedő, jókedvével a legszélesebb körökben viszhangra -találván. - -– Laczi, azt mondom, ne ingerelj! – rivallt rá a vérig boszantott -előadó. Azt mondom, ne ingerelj, mert ha engem valaki felbőszít, akkor -oroszlán lakik bennem. Oroszlán! Inkább állj elő és mondd el, mire -mentél a te tündér Ilonáddal? No fiuk, ha hazugságot akartok hallani, -most hallgassatok! - -A gáncsoskodó czimbora előbb egy lenéző mosolylyal felelt. Aztán nem -tartotta eltagadhatónak a «családi parkból» került virágok sorsát; hanem -szeretné látni, hogy ugyan kicsoda ment, vagy ki megy nála többre. Annak -az egészségére emeli föl poharát. - -Ittak. Bélát megint vállon ragadta a néma czimbora s egy szédületes és -ellenállhatatlan örvényt tárt fel szikrázó, véres, kihevült szemei -előtt. Egy pillanat műve volt az egész; ama végzetes pillanatok -egyikének műve, melyek nem tartanak tovább, mint az égi villanás s vagy -megfoghatatlan és nem sejtett fényt terjesztenek maguk körül, vagy -elkápráztatnak és hosszu időre szóló pusztulás forrásai. E pillanat -alatt lehatolt Béla lázas tekintete az örvény fenekére. Ragyogó -csillagseregtől körülvéve látott egy igézően szép arczot, mély sötétségü -fürtökkel, eddig meg nem vítt korlátokkal előtte, a küzdelem -izgalmaival, a diadal mámorával s bódulatával. A nevetve összeütött -poharak csengésében a Loreley csábító énekét hallotta s maga sem tudta, -hogy mint, (oly kevéssé volt már ura magának!) csak elkiáltotta nagy -büszkén: - -– Az én egészségemre ittatok, fiuk! Mert ha egyikőtöknek nem hajolt, -fogadom, hogy az én számitásomat nem húzza egy könnyen keresztül. - -A késői éjjeli óra, az olvasatlan ugyan, de megszámlálhatatlan üres -palaczk, a sikoltozó hegedűszó ellenére, (melyek közt igen ritkán -látszik valami kivihetetlennek, csodálatosnak és hihetetlennek,) a víg -társaság asztalának kellős közepére nem közönséges meglepetés volt e -szavakkal odadobva. Az egyik szája nyitva maradt rá bámultában, a másik -ajkán feledte kiivott poharát, a harmadik szemeit meresztette tágra, a -negyedik metsző s szünni nem akaró hahotába tört. Vincze bácsi az ámulat -első percze után méltóságosan emelkedett fel ültéből és Béla vállát -megveregetvén, ily lelkesedett szavakra fakadt: - -– Ember vagy a talpadon, öcsém! Ehhez fogható ficzkót mutassatok nekem, -ha tudtok! A páratlan öreg feltámadt. (A vén korhely e szavaknál -könnyeket, valóságos könnyeket morzsolt szét szemeiben és kiterjesztette -karjait.) Ide, Béla, hadd avatlak fel egy sokat tapasztalt ajak -csókjával! Meglásd, még szerencsét hoz. - -Mig Béla a félszázados vörös mellény fullasztó szomszédságában nyögött, -a többiek nyelve is megeredt és sorra újrázták a derék áldomást. Csak a -biborszinre vált Dacsó Artur szegezte Bélára szemeit, merőn, hunyorítás -nélkül, egyenesen és komoran, mint az ugrásra készülő tigris. Egyszer -csak – a mint a vörös mellény nagy nehezen elbocsátotta áldozatát – -tömött tárczáját e szavakkal vágta az asztalra, melyen a -legszeszélyesebben kigondolt tó- és csatorna-rendszerek valának -tanulmányozhatók: - -– Itt van, Béla! Ha szavadnak akarsz állni, dobd oda mellé a magadét és -azután próbálj szerencsét. Adok egy hónapot; elég annyi? - -Béla egy kissé zavarba jőve rázkódott össze. De ez csak egy -szempillantásig tartott. (Ennyi idő tökéletesen elég volt arra, hogy -láthatatlan tanácsadója a fülébe sugja: Egy víg hónap, fiu! Gondold meg -jól, mennyit ér neked egy vigan töltött hónap!?) Azután hatalmába keríté -arczát az az elbizakodott, megvető, reménytelen mosoly, melyet évek óta -egyedül ismert. Zsebébe nyult, kivette tárczáját ő is s a másik mellé -dobta. - -– Áll a fogadás – mondá. - -A czimborák mind felugráltak az asztal körül, hogy ki messe el a -páratlan fogadást, (Artur úgy megszorította Béla kezét, hogy ez majd -felszisszent), melyet Vincze bácsi epokhálisnak nevezett a hanyatlani -indult magyar gavallérság történetében. - -– Ez aztán valami, fiuk! Hol találtok ehhez fogható lelkesedést? – -kiabált a vén legény. Te sokat láttál már Gyula, hát mondd meg, láttál-e -ennél a fölbuzdulásnál felségesebb valamit? - -Az ünnepeltnek akadozó nyelve már csak a legnagyobb erőfeszítéssel volt -képes egy kis jelentéktelen szolgálatot teljesíteni, mely mindössze is -ennyiből állt: - -– De ott izében… iszen ti közületek senki sem volt még izében… hát hogy -mertek itt izélni? - -Vincze úr megvető pillantást vetvén az est elázott hősére, jobbját -felemelte s egy keresztet intett feléje, mely annyit szokott jelenteni, -hogy: már ennek mára vége. Azután nagy kezeit rátette az asztalon fekvő -bőr tárczákra és borizü, rekedt hangján tovább lelkesedett: - -– Mondjátok még, hogy én nem tudom megválasztani barátaimat?! (Soha -senki nem mondta eddig, a ki ismerte.) Mondjátok, hogy akad még -egyetlenegy ilyen kompánia a hazában?! Jer, jer ide Artur te is a -keblemre! A fogadás áll. El ne felejtsétek: ma október 30-ika van és -mához egy hónapra november 20-ika lesz. Vagy akarom mondani: november -30-ika. Nem volt ilyen október azóta fiuk, hogy a kiterjesztett erősség -megteremtetett! Ilyen nem volt. - -Itt egy kis időre gondolatokba mélyedt az öreg korhely, még pedig nem -azon, hogy csakugyan október hónapban teremtetett-e a kiterjesztett -erősség, a mi legalább is kétes, hanem egész más plánum villant meg az -agyában. - -– Artur, – mondá – tudod-e, mennyi van a bugyillárisodban? - -– Nem vagyok én zsidó, hogy pénzt olvassak, – felelt méltatlankodó -visszautasítással a kérdezett. Ha kiürül, megtömöm. - -– Az igaz, hogy neked csak úri tempóid vannak, – nevetett Vincze. -Persze, hogy úgy van. Ha kiürül, megtömöd! Hát te tudod-e Béla? - -– Olvasd meg bátyám, ha tudni akarod. - -A korhely-mester ravasz baráti intésre emelte mutató-ujját s hamis, -vörös szemei úgy elkezdtek villogni a két egybehangzó válaszra, mintha -csak sziporkáztak volna. - -– Nem, – riadt föl, hatalmas markaiba rejtve a tárczákat, – a világért -sem olvasom. Igazi gavallér nem adja arra a fejét soha. Nem olvasom; ti -látatlanba fogadtatok. Hanem őrizetem alá fogom venni a pénzeteket. És -becsületemre mondom nektek, hogy pénz még úgy megőrizve nem volt halandó -ember által, mint a tietek lesz én általam. De nem olvasunk meg semmit! -A ki megnyeri, annak én ezen a helyen november 30-án kezébe fogom -szolgáltatni. Nézzétek csak: horkolt-e valaha ember fia ilyen szörnyen, -mint ez a mihaszna báró!? - -A sovány, komor alak, ki egész eddig sötétben üldögélt a külső szobában -és figyelemmel kisért minden szót, egyszerre eltünt. A hold fehér világa -megsápasztotta ugyan beesett arczának lobogó tüzét; de az éjjeli csend -annál borzasztóbban visszhangozta fuldokló kaczagását, mintha maga is -gyönyörködnék benne s amaz emberek módjára, kik a mástól hallott jó -élczeket szeretik ismételgetni, újra meg újra utána mondogatná. - -– Nem ismertél rám, Béla? – beszélt csukló nevetés közben. Nem ismert -rám! Még annyi lelkiismerete sincs, mint a kutyának, melynek összevaczog -a foga, mikor megmart ellenségét megpillantja! De rám fogsz ismerni, -nyomorult, keservesen fogsz rám ismerni, mielőtt őt érintenéd! Még ezt -is, ezt is! Hát az egész világ szépségére és ártatlanságára éhes vagy? -Hát azt hiszed, hitvány pénzeddel mindent megvásárolhatsz? De mit -lármázok én itt az éjtszakában, mint a bolond, mikor háladatosnak -kellene lennem irántad!? Mert te fogod fölnyitni Ilona szemeit -valósággal, hogy nektek nagyuraknak, kiknek kezére vágyik, csak teste -kell és semmi más; hogy ti csupán a sötétben akarjátok birni és künn a -világosságon soha sem fogjátok ismerni őt; hogy csókjaitok nem -kastélyokban, hanem kórházban fogják megvetni halálos ágyát! Te fogod -mindezt megmagyarázni neki és te veted meg végre az én nászágyamat. -Hahaha! - -Mindezt sokszor elmondta, a mint a néma, kihalt utczákon bolyongott. -Elkeseredett, durva, szilaj szivében, mely régesrégtől boszut -rejtegetett és készített testvére gyilkosának, bősz, kaczagó kín -tombolt, hogy oltárképére megalkudtak s az neki, épen neki jutott. Oly -rongyos és tehetetlen koldus volt ahhoz képest! Nem volt testében ideg, -mely ne reszketett volna e hideg őszi éjtszakán égő gyűlölettől, -féktelen szerelemtől, kitörő szégyentől és maga ellen intézett vad -szemrehányásoktól. Majd őrült remények, majd bukásának borzongató -sejtelme futották át egész valóját, mig az elhagyatott, sötét házak -csöndes sorai mellett kóválygott. Sokszor elment és sokszor megállt a -Szikra István házának ablaka alatt. Úgy tetszett, mintha a hold -mindenüvé beható sugarai áttörték volna a vékony foszlányos fehér -függönyöket s ezeken belül a tündérvilágból mutattak volna képet az -ablak alatt ácsorgó komédiásnak. Egy alvó királynét, kinek keble -nyugodtan piheg, mig ágyát rémalakok: vigyorgó törpék, lólábu ördögök és -tánczoló manók kiterjesztett karokkal veszik körül. Pedig lázas fejét a -falhoz támasztva semmit, semmit nem látott egyebet a göröngyös, hideg, -fekete földnél. Bámult, mig a bakter galléron nem fogta és rá nem -mordult: - -[Illustration: A mint a néma, kihalt utczákon bolyongott…] - -– Ha felöntöttünk a garatra, jobb lenne ám odahaza az ágyban -nyujtózkodni, mint a más becsületes ember háza előtt! - -Miklós (mert ő volt az éjjeli csavargó) nagy, értetlen szemeket -meresztett a dárdás emberre s egy szó felelet nélkül tovább indult. Alig -ment azonban egy-két lépést, az utcza tulsó végéről egy kurjogató -csoportot látott és hallott közeledni. Meghuzta magát egy gémes kut -mellé. A víg sereg széles jókedvvel közeledett s a lármában, melylyel az -egész megyercsi utczát fölverte, bőven volt része mindegyik tagjának. -Mig az ébredő kutyák szörnyű ugatással köszöntötték őket és ostromolták -két oldalt az utczaajtókat, egy recsegő hang különösen kivált a -zsivajból: - -– Mutassatok nekem ilyen gavallérokat, mint mi vagyunk! Kóficz, tégy ki -magadért, mert olyan urral van dolgod, a ki szinaranyból csináltathatna -hegedüt az egész pereputtyodnak! Na fiuk, halt! Itt volnánk. - -A Szikráék háza előtt álltak meg s Kóficz olyan mély érzéssel rántotta -rá a Cserebogarat, a minő csak két szál hurjától kitelt. A -megfélemlített kutyák iszonyú vonítással kisérték a nótát, melybe a -tisztelkedők a legkeservesebb hangon beleénekeltek, mig a tulsó oldalon -a bakter, dárdájára támaszkodva, rendkivüli gyönyörüséggel hallgatta az -egészet. - -Miklós a kút mögött dühösen rázta ökleit feléjök. - -– Csak kurjogassatok, muzsikáltassatok – mondá – hogy siketüljön meg -bele az egész utcza! Bolondok, eszeveszettek vagytok egytül egyig, ha -nem tudjátok, hogy minden hangotok engem emel előtte és engem fog -czélhoz vezetni! Csak szórd a pénzedet és ordíts, Kálozdy Béla; a te -szégyened és az én boszum közeledik! Már fogy a rovásom s a számadás -napja hamarabb itt lesz, mint várnád! - - -XV. FEJEZET. Liber amorum. - -Hajnallott. És a Szikra-féle kerítésre támaszkodva, harsány szavával -tegnap este óta már ötödször énekelte el legelső versét a bakter: - - Hallja minden háznak ura: - Tizet ütött már az óra! - Lefekhettek nyugovóra! - A tűzre jól vigyázzatok, - Veszedelmet ne csináljatok! - Dicsértessék az Úr Jézus Krisztus! - -És Szikra István uram még mindig nincs itthon. Valóban a dárdás emberrel -való abbeli állandó egyezségüket, hogy a megyercsi utczának szürben -bandukoló éjjeli órája Szikráné asszonyom ablaka alatt mindaddig tizet -ordítozzon, mig a majszter úr haza nem tér, a műpártoló csizmadia – -tekintve a keleten jelentkező pitymallatot – még ilyen fenékig nem -aknázta ki soha s a bakter el is határozta magában, hogy holnap estére -semminémü hitegetések által le nem hagyja magát vétetni lábáról és ha -Szikra uram vonakodik a rendes itcze helyett a rendkivüli szolgálatnak -megfelelőleg egy rendkivüli pintet fizetni a Mihaszná-nál, holnapután -esti tiz órától kezdve reggeli négyet fog kiáltozni a háza előtt. Ezzel -szüre alá kapta rettentő fegyverét és haza felé indult a temető sornak. - -A másik szerződő fél ezt, fájdalom, nem tehette. Már oly tökéletesen -kivirradt, hogy teljes lehetetlenség lett volna tovább is a tiz órás -politikát folytatni. Szikráné asszonyom méregtől tajtékozva, kezében egy -csomó kóczos hajjal, (mely Miska fejének termékeny talajáról került), 1. -és 2-nek ábécés könyveiket, melyek mellé nagy buzgón letelepedtek, -egészen más czélra használta, mint a mire azok szerzőjük által -elkészíttettek és a helytartó tanács által megjutalmaztattak; 3. 4. és -5-nek olyan reggelit osztogatott, a melyről bizonyosan nem álmodtak s -szivesen le is mondtak volna; az egész házat össze-vissza forgatta, -dúlt-fúlt és az «embert» mégsem tudta előteremteni. Hosszú és az első öt -számra nézve különösen gyötrelmes várakozás után megjelent egy hajdu a -városházáról és meghozta a hírt, hogy Szikra uram az éjjel csendzavarás -miatt letartóztattatott. A rettentő hírre a tomboló asszony két oldalt -odakapott fodratlan és bodratlan hálófőkötőjéhez s a hiób-hirnök sietett -felhasználni ama bizonyos pillanatokat, mig forgott vele a világ. Mire -nagy sokára megállt, Szikráné nem látott maga előtt senkit, kitől bővebb -fölvilágosítást kaphatott volna a szomorú eseményre vonatkozólag. Nem -tudott e szerint semmi egyebet, mint azt, a mi már hetek óta világos -volt előtte, hogy egész családi szerencsétlenségének az első szobában -lakó komédiásné az oka, ki az «embert» ingyen-bilétekkel a teátromba -csalogatván, minden rosszra csábítja. Egy pár rövid pillanat alatt kész -volt határozata. A kis 5-öt jobb karjára kapván, balmarkának egy -megfeszített fogásával a 3-at és 4-et üstökénél fogva összekapcsolta és -irgalmatlanul vonszolta maga után az első szoba ajtajáig, melyet minden -illedelem nélkül belökött, és szikrázó szemekkel (melyek hasonlítottak a -sziporkázó zöld görögtűzhöz) megállt a küszöbön. - -Ilona épen arany szálakat varrott egy vörös selyem ruhához, melyben ma -este rettentő átkokat kellend végighallgatnia. A sors azonban úgy -intézte a dolgot, hogy az esti előadásból kénytelen legyen már reggel -leczkét venni. Az elkeseredett majszterné következő beszéddel kivánt jó -reggelt neki: - -– Egészségére kivánnám az éjtszakai nyugodalmat a kisasszonynak, ha -mindnyájunknak lenne azóta pihenésünk, mióta ide betette a lábát és a -legfeketébb éjtszakában itt muzsikáltatja magát és mindahárom -kicsinyemet fölveri, és két itcze tejre volt szükségem, mig megint el -birtam őket altatni – és… - -– De asszonyom, – szólt közbe varrását ölébe ejtve Ilona. Az övéhez -hasonló gyönge kéznek azonban nem sikerülhet ilyen áradatot -feltartóztatni. - -– Kikérem magamnak kisasszony, – folytatta a furia, miközben a 4. -szabadulási kisérleteket tett az önmegadó 3. mellől, mi Szikránét még -nagyobb dühre ingerelte. – Kikérem magamnak és beszédem lenne a -kisasszonynyal, mert én minden embert meg szoktam becsülni, hanem egy -órát sem türhetem tovább a házamnál. (Lélegzetet vesz.) Az még semmi, -hogy a kicsinyeimet éjtszakának idején fölverik, mintha csak korcsmában -laknának és maguk is bizonyíthatják. Hát aludtatok-e az éjjel, te -mamlasz? - -– Nem aludtunk, nyanya, hanem a muzsikát hallgattuk, – felelt a -bátrabbik és ezzel megtévén kötelességüket, mindnyájan szabadon -bocsáttattak s oly távolságban foglaltak, fejöket tapogatva, állást, a -hol némileg biztonságban érezhették magukat. - -– Az még mind semmi, – zakatolt tovább Szikráné asszonyom utolérhetetlen -tökélyü beszélő gépe, – az még mind semmi, noha én ilyet sem láttam még -jóravaló háznál; de tudja meg az ifjasszony vagy kisasszony, vagy magam -sem tudom, minek mondjam, hogy épen e minutumban járt itt a városházától -egy hajdu. (Lélegzik.) És tudja meg, hogy az uram csendháborítás miatt -be lett csukva az áristomba és ennek senki más oka nincs a kisasszonyon -kivül, mert én soha semmiféle rosszra nem csábítottam és bizonyságom -lehet boldogult első uram, a ki mind e mai napig soha csöndet nem -háborított (könnyü annak odakünn!) és kivéve egyetlenegyszer, mikor a -fejét beverték, soha törvény elé nem került. És ha van lelke a -kisasszonynak, hogyan tudott egy becsületes embert ennyire behálózni és -eddigelé nem is volt benne egyéb hiba, mint hogy igen drága bőröket -szokott vásárolni. (Fuj.) Már most csak a mindentudó isten tudja, hogy -mit vétett és az is meglehet, hogy embert ölt, mert a Rácz Mihályra -mindig fente a fogát és felakasztják érte és elliczitálják a házunkat, -pedig boldogult első uramnak is van benne ötszáz forintja és ki is -kaparnám én őtet, ha lehetne, tiz körmömmel a siri földjéből. - -A zajos jelenet, mely félig a konyhában történt (ennek küszöbén foglalt -állást Szikráné) már hallgatókat is csábított. A szomszéd udvar -kerítésére fölmászott két szolgalegény s onnan hallgatta a lármát, mig a -nyitott utczaajtóban a vén Szabóné meg egy sereg gyerek hallgatózott. -Növelte a zsivajt, hogy a helyszinén ácsorgó 3. 4. és 5, kikhez -időközben 1. és 2. is csatlakozott, hallván, hogy apjukat nem sokára fel -fogják akasztani s e szerint temetés lesz a háznál, pokoli -jajveszéklésben tört ki, melyet azonban Szikráné asszonyomnak nem került -nagy megerőltetésébe túlsivítani. - -– Igenis, és a kisasszony lelkén fog száradni, mert ingyen-biléteket -adogatott neki és nem szünt meg a teátromba csalogatni. Én sohasem -voltam a teátromban és nem is akarok soha elmenni és nem tudom, hogy -mérnek-e ott bort is, de az uram, mióta a komédiába jár, minden éjjel -részegen jön haza. Azért csak pakoljon össze a leányasszony vagy nem -tudom minek mondjam, és jobb lesz, ha mindjárt a korcsmába hurczolkodik, -mert becsületes háznál sehol sem fogják megszenvedni, és én… - -E pillanatban az utczaajtóban ácsorgó sihederek egyike elkiáltotta -magát: - -– Hozzák a Szikra csizmaziát! - -A furia e jeladásra minden nagyobb megdöbbenés nélkül, hogy az érkező -csendzavarót minél hatásosabban fogadhassa, ismét karjára kapta a háta -mögött settenkedő kis 5-öst, ki koránál fogva még nem levén eléggé -óvatos, igen közel talált simulni hozzá. A pillanatnyi kinálkozó szünet -alatt Ilona, ki haragtól és szégyentől sápadtan fogózott az asztalba, -mint már annyiszor, ismét megkisértette szólani: - -– Jól van, asszonyom, csak annyi szivességgel legyen irántam… - -– Még szivességet mer emlegetni! – borította el a szegény leányt -szóáradatával ujolag a csizmadiáné. Még szivességet! Nézze meg az ember! -Szivességet most, a mikor épen hozzák lánczokra verve miatta az uramat -és engem is el fognak vinni bizonyságnak, hogy csakugyan ő volt-e a -gyilkosságnak oka és én tőlem semmi legkisebb kiméletet ne várjon a -leányasszony vagy… mert olyan igazán el fogok beszélni mindent, mintha -felséges mennyei birám előtt kellene vallást tennem. Óh uram teremtőm! - -Szikra István uram e szavaknál megérkezett; azonban korántsem lánczokba -verve. Hanem inkább még mindig keresztbe álló szemekkel, homlokába -csüngő hajjal, összecsukló lábakkal, félrevágott süveggel, leszaggatott -gombokkal és egy könyörületes szamaritánussal, kinek több része volt -hazaérkeztében, mint neki magának. Az utczaajtó előtt már jócskán -meggyülekezett a kis csoport fejcsóváló asszonyokból, röhögő -legényekből, szájtátó gyerekekből és lábaik alatt befelé furakodó -kiváncsi bundás kutyákból. Az érkező gazdának szivesen nyitottak utat -abban a reményben, hogy még aztán következik a java. Felesége csakugyan -ki is rohant elibe, karján az 5-tel; de azon való kellemetlen -meglepetésében, hogy férje lábain nincsenek békók, e megvető szavakkal -fordult el tőle: - -– Nem ismerlek, ember! – és dühe a szánandó Szikra uram láttára a -legmagasabb fokra hágott. A szenvedély sajátságos logikájánál fogva -azonban már egy rövid szempillantás mulva úgy látszott, hogy mégis csak -ismeri, mert igy támadta meg a szegény, falhoz támasztott csizmadiát: - -– Ember, csak ne is szólj, mert én már a legkisebbik gonosz porczikádat -is ismerem, a melyik veled együtt most került ki az áristomból és a -törvény urai nem tehettek volna nekem nagyobb gyönyörüséget, mintha -mindenkorra ott fogtak volna és most, ha jót akarsz, mondd meg nekem, -hogy nem a teátrom volt-e mindennek az oka? - -A kóterből kikerült szerencsétlen ember teljesen megszontyolodva, -szétvetett lábakkal és majdnem könnyező szemekkel támaszkodott a falnak. -Régi méltósága és rendíthetetlen nyugodalma oda volt s zavart állapota -ellenére is átlátta, hogy ránézve most legjobb politika a teljes megadás -és bűnbánat. Azért hát suttogó, szinte siránkozó hangon válaszolt: - -– Igazad van, Sára. Neked mindig iga… iga… igazad van. (Egyet fordult -feje a falon.) Mindennek az vala az oka. Az a szörnyüséges szép ária, -melyet az utczán is el akartam dallani. - -A politika sikeres volt, mert a bősz asszony visszaugrott első -áldozatára, ki elrejtett arczczal húzta meg magát kis szobája legbenső -sarkában és várt a vihar csillapulására. Mindhiába. - -– Azt akarja, ugy-e a leányasszony, vagy minek is mondjam, hogy még egy -hétig legyek szives? Nem leszek szives egy minutáig sem és azt mondom, -szedje össze a czókmókját és úgy legyek becsületes asszony, a mint itt -csak egy óráig is megszenvedem. - -– Igazad van, Sára – sóhajtott a csizmadia. - -– De asszonyom, ez mégis sok! - -– Nem akar tágítani a kisasszony? – dühöngött Szikráné. Te Szikra, -Miska, Ferkó fogjátok meg azokat a ládákat és hordjátok ki nekem mind, -mind, mind az utczára. Egy minutáig sem tűrök itt egy gombostüt sem a -komédiából és azt mondom neked Szikra, ha nem akarsz mozdulni… - -– Viszem, Sára, viszem – akadozott a csizmadia és nagy támolyogva fülön -fogott egy kosarat. - -– Uram, – rimánkodott a leány, – legyen könyörülettel. Ön tudja, hogy én -nem vagyok semminek az oka és estig el fogok hurczolkodni. - -Hiába. A néző közönség nagy gyönyörüségére a ládák és kosarak egymásután -vándoroltak ki az utczára. A mulatság, lárma általános volt s két -parasztszekér is épen megállt csodájára, mikor egy könnyü uri hintó arra -hajtatott. Béla már az utcza szájában kihajolt a csődületre s a hogy a -ház elé értek, kikiáltott kocsisának, hogy álljon meg. Leugrott, -félrelökdöste az ácsorgókat s besietett az udvarra, hol Szikra uram egy -könnyü táska terhe alatt elvesztette az egyensulyt és hanyatt terült. - -– Mi történik itt? – kiáltotta az érkezett. - -– Kinek mi köze hozzá?! – rikácsolta az asszony, egy kék selyem ruhát -dobván föltápászkodó férje karjai közé. – Kinek mi köze? Ki hitta ide az -urat? Azért hogy hintón jár, tudja meg, hogy minden kakas úr a maga -szemétdombján és ennek a háznak én vagyok az asszonya és ide senkinek -sincs jussa az én engedelmem nélkül betenni a lábát. (Lélegzetet vesz.) -Te Szikra, nézz a lábad alá, mert ha még egyszer elvágod magadat, úgy -becsuklak a műhelybe, hogy olyan áristomod az éjtszaka sem volt. - -Béla csak egy megvető pillantásra méltatva a veszekedő asszonyt, kit -férje fölött kivívott győzelme egyre elbizakodottabbá és bőszebbé tett, -besietett Ilonához, kinek szobájából Miska épen egy-két régi arczképpel -oldalgott kifelé. A lányt könnyek között, kezeit tördelve találta. - -– Szóljon, kisasszony, – mondá az ifjú, becsapva maga után a szoba -ajtaját s megragadva a színésznő kezeit, – szóljon, miféle durva -embertelenség történik itt? - -Ilona röviden és szaggatottan elmondott a történtekből annyit, a mennyit -maga is tudott s összekulcsolt kezekkel kérte látogatóját, hogy -szabadítsa meg a botránytól, mely rá várakozik. Már a szoba kis kerek -ablaka előtt is észrevehető volt egy-két vörös pofa, több pár vigyorgó -szem és egy rettentő nagy dagadt orr, melyek mind ellenállhatatlan -kiváncsisággal behatolni igyekeztek a szobába, mígnem a nagy orr -meggondolatlan előretörekvése egy ablaktáblát éles reccsenéssel -megpattantván, az egész tömeg egy szempillantás alatt eltünt. - -– Legyen nyugton kisasszony, azonnal rendet csinálok s zaj és bámulók -nélkül hagyhatja itt e vendégszeretetlen házat, – mondá Béla s egy -perczre magára hagyván Ilonát, az udvarra s utczára indult, hol a -fölhalmozott kosarak és ládák körül a röhögő, lármázó csoport még mindig -ott bámészkodott s részint a majszternének a ház végéről hallatszó -rikácsolásait leste, hol Szikra uramnak kellett harmadszori elbukása -után új kóterbe vándorolnia, részint egy kis kinálkozó szerzemény után -nézett s Ragadósné szoknyájának ránczai közül oldalt egy-két pántlikának -a vége ki is kandikált. - -– Takarodtok innen, léhütő mihasznák! – kiáltott rájok szikrázó -szemekkel az ifjú s lovagostorát megsuhogtatta. Takarodtok innen, vagy -mind becsukatlak benneteket! - -– Ohó, ifjuram, – tiltakozott két kövér kofa, – ahhoz még nekünk is -lenne egy kis szavunk! Nézze meg az ember; becsukat! - -Miután azonban Béla vastag végén kezdte fogni a fenyegetést; a vörös -hajú Mikének, ki egy ládából kicsillant, aranynak látszó nyakláncz körül -különös előszeretettel babrált, végig húzott a hátán; odaszólt -kocsisának, hogy Ragadósnét kötözze meg, mire a vén boszorkány egy -szempillantás alatt láthatatlanná tette magát; s a láthatáron két városi -hajdú kék liberiája tünt fel: a kiváncsi parasztok lovaik közé csaptak, -a vörös Mike az általa igénybe veendő igazságszolgáltatás fennhangú -emlegetésével tágított s a többiek is elszéledtek, kivéve a kerítésre -mászott két szolgalegényt, kik magas polczukon és vasvillájuk mellett -biztosan érezték magokat. - -– János, – szólt Béla kocsisának, miután a ház eleje megtisztult, – -ezeket a málhákat felrakod s a kisasszonynyal együtt a Fekete Sas-ba -viszed. Ott szobát nyittatsz és megvársz engem. - -– Úgy lesz, uram, – dörmögött János és hozzálátott a munkához. - -– Kisasszony, – jelentette odabenn Béla Ilonának, – minden rendben van. -Ha úgy tetszik, foglalja el kocsimat s vegyen ideiglenes szállást a -Sasban. Meg fogja engedni, hogy rövid idő mulva hogyléte után -tudakozódhassam. Semmit se féljen, kisasszony. Gazdasszonya új -áldozatott kapott; férjével van elfoglalva. Isten önnel! - -Egy kis félóra mulva Béla a Sas egyik emeleti szobájának ajtaján -kopogtatott és belépett. Ama vendéglői szobák egyikében volt, melyeknek -rideg barátságtalansága visszataszítja a belépőt. Az ablakfák közti -réseken minduntalan beszisszen a szél s egyet-egyet fuj a surolatlan -padlón összegyült szemétre. Az üres butorokról sok helyt lepattogzott a -fénymáz, leestek a zárak s lyukaikban csakúgy lignek-lógnak a kulcsok. -Az ágy, szekrények, a mosdó belső deszkái sárga és szürke szemeikkel -mereven bámulnak. A pamlag és székek szennyes vászonnal vannak behuzva; -de a por azért megtalálta útját. Az ablakfüggönyök zsinórja elszakadt s -az ajtó előtt minden perczben megkondul egyszer, kétszer vagy háromszor -egy repedt kolomp és a cselédek durván kiabálnak egymásra. Hideg van; de -a fáért külön kell csöngetni kétszer; ha kialszik, megint kétszer és ha -mindaddig akarsz csengetni, míg fázni fogsz, akkor mindörökké csöngetned -kell, mert e szobában, a másikban, a harmadikban mindig hideg volt, -hideg van és hideg lesz, melyen a nap legforróbb sugarai ép úgy nem -tudnak segíteni, mint a legizzóbb parázs. - -Ilona a kerek asztal mellett ül, melyen egy pár életunt légy várva várja -utolsó óráját, miután a sors még azt a kegyet is megtagadta tőlük, hogy -legalább a légy-papiros édes mérgéből szivhatnák a halált. Az új vendég -szép fejét karjára hajtotta, melyről végig aláhullott a bő ruhaujj. Még -nem nyult hozzá málhájához; minden ott hevert a szoba közepén, mintha -huzódoznék itt valamivel közelebbi ismeretséget kötni. A lány nagy, -kerek szemeivel, melyekben igen kevés volt a merengő kifejezés, némi -bosszuságfélével látszott messze képekbe mélyedni, melyeknek több, bár -nem épen gyöngéd szavuk lehetett hozzá, mint e rideg szobának, mely az -arczok oly sűrű változását látja, hogy egész elbódultnak és megnémultnak -tetszik bele. Ha igaz az, hogy rendesen arra vágyódunk, arról -álmodozunk, a mi legtávolabb van tőlünk, úgy amaz igéző, sötét szemek -bizonyára az otthon képeit keresték, melytől oly messze jutott. Annak a -nagy rozzant háznak siralmas képét, melyben csak az uraskodó -koldusbüszkeség tartotta a lelket; mely azóta kótyavetyére került s -valószinüleg le is romboltatott; melynek fübenőtte udvarán, esőjárta -fedele alatt s megfogyatkozott butoru szobáiban töltötte gyermekkorát. -Bár a vén kapitányra minduntalan jártak a zsidók, hogy kidobják a -roskadozó épületből; bár apját-anyját sohasem ismerte s csak rokonoknak -ette szükös kegyelemkenyerét; bár csikorgó téli napokon sokat dideregtek -ott is mind a hárman: a vén kapitány, a puczczos és bölcs néni meg ő; -bár az egész élete sokkal keservesebb volt, mint más gyermekeké szokott -lenni: istenem, azért mégis csak otthon volt! Az uzsorások szavuknak -szoktak állani s a kapitány és felesége csakugyan nem hunyhatták le -szemöket az ősi portán. A könyveket bujó néni tanácsa volt, mikor a -nyomoruság keze már utolsókat csavarintott sorsukon, hogy ő színésznővé -legyen. Akkor még ott ült két üde arczán a gyermekszépség -visszahozhatatlan, rózsás hamva s nagy fekete szemei tapasztalatlan -bámészságukban még sokkal szebbek voltak. A vén kapitány nem szívesen -egyezett bele; de ez szegény, élete végén abban a mértékben lett egyre -szótalanabb, a mint pipájából fogyott a dohány. A néni sokszor -elmagyarázta előtte, hogy az meg az a herczeg, ez meg ez a gróf mind -színésznőt vett feleségül, kik kastélyokban laktak és négy lovon jártak; -hát Ilonát miért ne érhetné ilyen szerencse?! Az urának végtére egészen -kifogyott a dohánya s a kis rokonleány isten nevében szélnek -eresztetett. - -És az örökké vándorló szél vitte tovább, mindig tovább, az ország egyik -széléről a másikra. Vitte, vitte és örült, hogy világjáró nagy -otthontalanságában ilyen szép útitársra tett szert s eszében sem volt, -hogy akármiféle kastélyban is letegye. Mint a madár, mely röptében -leggyöngébb tollait, pelyheit hullatja el s csak az erőseket tartja meg, -melyekkel fenntarthatja magát a magasban s kormányozhatja légi útját: -úgy vesztette el hosszú, pihenéstelen vándorlásán egymásután ama finom -pelyheket, melyeknek az életben semmi más hasznát nem veszszük, mint -hogy szívünk melegét megőrzik s az idegen világnak sok hideg lehellete -ellen megvédelmezik. A nagy szemű, rózsás arczu, reszkető gyermekből -bájos, csábító leány lett, ki már csak erejében gyönyörködött, nem -találta magát épen rosszul odafenn s gyakran kedvére volt az izgató -játék, melybe a sorssal keveredett. A legnagyobb színészeket ép úgy, -mint azokat, kik bálványuknak ismeretlen, az éhenhalás utolsó perczéig -kitartó vértanúi voltak, kevés kivétellel azok közt kell keresnünk, kik -könyvük mellől az iskolából megszöktek, apjok átkával nem gondoltak s -anyjuk könnyeivel sok rossz éjtszakán keresztül álmodtak. Ilona azokkal -együtt, kik mintegy véletlenből vagy rendes lépcsőkön át jutnak a -deszkákra, nem csüggött pályáján benső, feláldozó szeretettel, melynek -semmi czélja a dicsőség megfoghatatlan álmain kivül. Sokszor fogadta -közönségének tapsait és koszoruit, melyeket néha meg is érdemelt, -kihevült arczczal és dobogó szívvel; de egész lelkében felháborodott, -valahányszor egy napot koplalni volt kénytelen. Gyakran egész -elcsüggedtnek látszott abbeli nagy csalódásában, hogy a szél, mely -nevelőszüleinek már évek óta csak a porával vesződik, még mindig nem -tartja kötelességének valami ősi kastély vaskapuját felszakítani előtte, -hova fején grófi koronával, csábos vállain hermelines palásttal, hódoló -szolganép kettős sora közt tartaná bevonulását. Voltak már gazdag és -rangbeli imádói, de ezek közül egy sem volt hajlandó tanúk előtt -ismételni esküit; a ki legkomolyabbnak látszott közöttük, a fiatal -Mágócsi gróf, az is féltékenyebb volt nevére, mint szerelmes bele. És -Ilona nem volt olyan gyöngéd, ábrándos lélek, hogy akár valami jövőjét -veszélyeztető czéltalan szerelemnek engedje át lelkét, akár mélyebben -meghatni engedje magát olyan kutya-hűség által, a milyennel Miklós -követte nyomon lépteit. Tükre még szépnek, ellenállhatatlanul szépnek -mutatta s mégis oly hosszú és erős ellenállásra talál! Minden bizalmas -beszélgetés után, melyet tükrével folytatott, kevesebb oka volt -kétkedőnek és több türelmetlennek lennie. Igen jól ismerte czélja -elérésének nélkülözhetetlen eszközét is: bizonyos büszke erélylyel -taposta a végetlen országutak rögeit; egy-egy útszéli virágért, futó -órák muló gyönyöreért meg nem állt, le nem hajlott, el nem bukott; nem -akart koczkáztatni soha semmit, hogy a megtántorodásnak még híre se -kereshesse föl. Mennyi volt e tartózkodásban erény, mennyi számítás, azt -bajos lenne mérlegelni; elég az hozzá, hogy Ernő gróf ostromának eddig -ép úgy ellenállt, mint Miklós esdekléseinek. Hasonlított ama délamerikai -sziklákhoz, melyeken a legragyogóbb, pompásabb virágok díszlenek a -nélkül, hogy valami talajnak nyomát fel lehetne fedezni rajtok; csak -sziklák. - -A megaláztatás ama perczei, melyeket e reggelen átélt, kétségkivül -felzaklatták lelkét; míg egy-két pillanatra megkapta az érzelmesség s -gyermekkorának otthonába vezette, addig harag is lobogott benne pályája -ellen, elégedetlenség a sors ellen, csalódás nevelő-szülei ellen s egy -alak is megjelent előtte, ki egykor mindenesetre vonásról vonásra -hasonlított hozzá, de most arcza ránczos, szemei fénytelenek, termete -meggörnyedt, ruhája rongyos, kenyere száraz. Összeborzadt és sápadt -képpel tekintett föl vendégére. Béla állt elötte. - -– Bocsánat, kisasszony, – mondá az érkezett, kinek fátyolos hangja, -beesett, sötét szemei s arczcsontjain az élénk vörösség tanúságot tettek -a mult éjtszakáról, – bocsánatot, aggódtam hogyléte felől s magam -akartam bizonyságot szerezni, hogy az izgalom nem okozott-e komolyabb -bajt? - -– Nagyon köszönöm, uram, – szólt kissé erőltetett nyugalommal Ilona s -izgatottabban tette hozzá: – de semmi bajom. Nézze, itt van a szerepem -ma estére s egész nyugodtan tanulom. Egy fiatal leányt fogok játszani, -kit az egész világ szeret. Semmi, semmi bajom, uram. Hanem mondja csak, -minő köszönetet vár ön? - -– Szót se erről, kisasszony, – mondá Béla, még mindig állva a leány -előtt. De mégis, van egy kérésem. Remélhetem-e, hogy teljesíteni fogja? - -– Bizom lovagiasságában és igent mondok. - -– Nem csalódik, kisasszony. A kérés tulajdonképen egy töredelmes -vallomáson kezdődik, mely, félek, félszeg helyzetben fog bemutatni -önnek. Én nagyon fiatal koromban a múzsáknak is áldoztam és sok-sok -rossz verset összeírtam. Van köztük egy drámai költemény is, melynek -czíme: _A nemtő._ Ismerőseim, kik azt az előadást rendezik a szükölködők -javára, melyre most az egész város készül, levettek lábamról, hogy -költeményemet engedjem át a műsorozatnak. Mindig azt hittem, hogy igen -kegyetlen kritikusa vagyok magamnak s valamennyi firkám nem érdemel mást -egy lenéző mosolynál; ezt is csak a magam részéről, mert arra épen nem -méltó, hogy a más szeme elé kerüljön. De most, hogy egy gyönge percznek, -melyben hajdani iskolatársaim egyikével közöltem költeményemet, érzem -súlyos következményeit, egyszerre tudatára ébredek egész hiúságomnak. -Hatást szeretnék s a hatás eszközeit keresem. Kitalálhatja kérésemet, -kisasszony, melylyel a mai kellemetlen események nélkül is fölkerestem -volna. Bármilyen kevéssé szokás nők elé legnagyobb gyöngeségeinkkel -lépni, megvallom, engem egy kissé izgat e vakmerőség, melylyel önt a -nemtő szerepének elszavalására kérem. - -– Óh uram, – vágott Béla szavaiba bájos mosolylyal a szinésznő, – -valóban nem kivánhatott volna rám nézve kellemesebbet. - -– Csak nyugtával a napot, kisasszony, – folytatta az ifju. Verseim -hosszúk, nehezek s épen nem gördülékenyek. Azonfelül mondtam már, hogy -egyszerre mily nagy mértékben tört ki rajtam a költők közös betegsége: a -hiúság. Perczről perczre jobban erőt vesz rajtam. Nemcsak hatást -keresek, hanem valósággal féltem művemet. Kérem kisasszony, ne vessen -rám ilyen neheztelő szemeket, mert megakadok. Tudja, hogy őrültekkel és -költőkkel szemben mindig készen kell tartani egy sereg bocsánatot. -Megkapom? Tehát kimondom, a mire készülök. Engedje meg, hogy _A nemtő_ -betanulásánál segítségére lehessek. - -Ilona egypár pillanatig látszólag szórakozottan tekintett ki az ablakon. -Így is érezte, mint gyúl ki erősebb és erősebb tűz Béla szemeiben s -visszafordulva, kezet nyujtott neki. - -– Legyen. Mikor adja ön az első leczkét? - -– Kérem, nem leczkéről van szó, kisasszony, – mondá Béla. Csak egy-egy -kis fölvilágosításról, ha valahol tollam eltévesztette volna gondolataim -utját. Ennyi az egész. Nehány nap mulva elhozom a szerepet, hogy együtt -olvassuk át. Előre is sokszor és szivemből köszönöm, kisasszony. - -Az ifju kalapját vette s kezet nyujtott. - -– Addig is Isten önnel. Ne adja magát nagyon a borongásnak, ámbár ez -otthoniatlan szoba… - -– Eh, balgaság, – tört ki Ilona, mintha amaz egyszerű szó szívének -nagyon kifeszített hurját érintette volna. Én mindenütt otthon vagyok! - -Felkaczagott s elsietett próbára. A szekrények nagy, üres, sárga -szemeiket meregették utána. A próba a lehető leggyarlóbban ment, úgy, -hogy Hollaki úr haját tépte mérgében. Ilona a végszót minduntalan -eltévesztette s oly lenéző közönynyel viselte magát nálánál reményekben -szegényebb s foltokban dusabb pályatársai iránt, hogy az egész világ -szeretetére, mely dédelgetve fogta körül, igen-igen méltatlan volt. Mig -a változáson megdöbbent intrikus egy pillanatra sem vette le róla -hiuz-szemeit, az utolérhetetlen szende biráknak hitta föl Hollakit, -Bendeguzt, a szinfalakat, a sugólyukat, mindenkit és mindent, hogy -vajjon játék-e az, a mivel Ilona előállni merészkedik, vagy csak -tehetetlen vergődés? - -Egyszersmind az iránt is kifejezte reményét, hogy ma lesz a napja, hogy -az elbolondított publikum végre eszére tér. - -– De uraim és hölgyeim, – rikácsolt a keselyü, – térjenek önök is -eszükre és gondolják meg, hogy a _Világ kedvencze_ nem tréfa! Kálmánka, -te mosd meg a pofádat, mert így senki sem fogja elhinni, hogy -folytonosan közel vagy a halálhoz. Folytassuk tehát. (Súlytalan lábával -egyet dobbant és vékony madárfejét hátraveti.) Mindnyájatokhoz szólok, -deli lovagok! Legyen nyugodt Eudoxia, szívem angyala! Nos kinek van -bátorsága mérkőzni velem… bátorsága mérkőzni velem… mérkőzni velem… -velem… Hát hányszor mondjam még el, hogy: velem, velem, velem?! Hát -Ilona kisasszony, az ön kecses fülei minden fogékonyságukat elvesztették -a végszók iránt? Sajnálom, de végszók nélkül nincs művészet. - -Béla sem a legnyugodtabban lapozott aznap estefelé a kálozdi kastély kis -szobájában régi iratai között. Sok apró emlék szele csapta meg a -kinyitogatott fiókokból s hüsítette még mindig mámoros, kábult, forró -fejét. Régi levelek kerültek kutató kezébe, melyeknek titkát esztendők -előtt elárulta a feltört pecsét, s melyek – most úgy tetszik mégis – -mintha soha sem hallott dolgokat ujságolnának neki. De nem igen -érdeklik. Csak futó pillantásokat vet beléjök. Könnyedén csapkodja egyik -levelet a másik után; itt-ott el is reped, le is szakad a papir, a mint -gondtalanul dobálja e gyürődött lapokat, melyeknek minden sora gond s -minden gondja ő. Ebbe a csomagba versei vannak kötve; ezek kellenek -neki. Papirra téve mind a sok édes titok, melyet a dunaszögi kerti lak -nyitott ablakán át éjente sugdosott neki a Dunáról odaszökött szellő, -vagy azok a puha, barna fürtök, melyek arczához tévedtek, vagy ama régi -halhatatlanok, kikkel gyerekkorában kipirult arczczal álmodott. Ki hitte -volna, hogy a fennszárnyaló lelkesedés, mely lélegzetét visszatartva -hallgatta egykor a minden másnak hangtalan suttogást, oly szolgálatba -kerüljön valaha, melynek semmi köze az ideálhoz?! - -– Sohasem tudja senki, minek veszi hasznát életében; – mondogatta Béla, -hátravetve magát karszékében iróasztala előtt. Verseinek átlátszó -hullámai fenekén ott csillog a drágalátos igazgyöngy s ott indult meg ég -felé a rózsaszín korallmunka, mely oly ritkán emelkedik ki az életnek -soknemű vihara ellenére ama hullámok közül. Béla előbb csodálkozó képpel -forgatta a lapokat, mint a hogy régi arczképeinket szoktuk, melyeknek -vonásaiban csak nehezen ismerünk magunkra. Majd gúnyos mosolyt váltott -tekintete s így nézegettek egymásra soká, hosszan a bús ifjú és a nevető -férfi. Hallottuk, hogy a legnagyobb fájdalom: nyomorogva emlékezni régi -boldogságunkra; vajjon e mosolygó emlékezés az egykori bánatokra a -legnagyobb örömet jelenti-e? _A nemtő_ meglett. Egy kis hímzett -könyvjelző hullott belőle a földre és tünt el a szőnyeg fodrai közt, -mintha csak azt akarta volna, hogy feledkezzenek el róla végkép. Béla -ledült a kerevetre, de álma nagyon nyugtalan lehetett, mert Istók – ki -többször elsétált a szobaajtó előtt – folytonosan hallotta hánykolódni s -már nehányszor lábujjhegyre is emelkedett, hogy betekint, de azután csak -megint meggondolta, hogy Béla már teljesen a víg életre adván magát, nem -igen látszik, hogy szüksége lenne a névtelen filozófra. És pipájának -csutorájával dörzsölgetvén homlokát, a mindig gondolatokba mélyedt -mentor tovább sétált. - -Mikor a fiatal úr nehéz álmaiból kikeveredett, már egészen sötét volt -szobájában. Kitekintett a folyosóra. Ez egyhangú, rideg, végetlen -kőkoczkákon és falak közt is elfoglaltak az árnyak mindent. Egyik ajtó -nyilásán szökött ki egy sugár s a mint odabent a gyertyát hordozták, úgy -látszott, mintha magányosságában a félelemtől elsápadva, tévetegen és -vigasztalanul bolyongana idekünn s nem tudna senkit utbaigazítani. Egyik -ajtótól a másikhoz siklott, de a sok faragott oroszlánfő, sárkány és -kígyó olyan ijesztő szemeket vetettek rá, hogy csak megint tovább -szökött. Az ablakon időről-időre tekintett be egy csillag; de nehéz -felhők bujdostak az égen s minden perczben betakarták sötét -palástjaikkal. Homály és csönd volt, mint valami nagy sirboltban. Béla -összeborzadt és sohasem találta még ily nyomasztónak a kastély magányát. - -Komor arczczal lépett az ebédlőbe, hol Istók nagy szorgalommal -tisztogatott egy egész regement pipaszárat egy hosszu nyaku boros üveg -mosolygós társaságában. Béla szótlanul vetette magát egy székre, egy kis -ideig szórakozottan dobolt az asztalon, azután vacsoráért csöngetett. A -mentor, bár egész becsületes lelkéből meg volt győződve róla, hogy most -neki – nyugdijaztatása ellenére – világos kötelessége lenne némi -mulatságos dolgokkal állani az unatkozó, ásítozó, borzongó úr elé, de a -szó szoros értelmében semmi okos gondolata nem jött, ha csak azzal nem -akart föllépni, hogy a Mihály meg a Zsuzska már verekesznek is. Nem, -inkább a legmegindítóbb tűzzel és legfárasztóbb szakadatlansággal fujta, -fujta egymásután a megrekedt pipaszárakat, képét felfujva, homlokát -összeránczolva és nekivörösödve, mintegy annak bizonyságára, hogy az ő -szája most folytonosan el van foglalva. Csak a vacsora végén, mikor a -fiatal gazda álmosan nagyokat pislogott s kezeit fázódva zsebre dugta, -csak akkor szánta el magát e találó biztatásra: - -– Jól teszed, Béla, bölcsen teszed, hogy éled világodat. Ha -meggondoljuk, hogy az ember csak egyetlen egyszer él és hogy a halál -után úgyis mindennek vége lesz, valamint, hogy az mulasson, a ki teheti -és addig szedje az illatos rózsákat, míg tart a szép nyár: bizony Béla, -az a bölcs, a ki világát élni tudja. - -A mentor – a mint a pufók Palkó az utolsó tányért elvette előle – oly -buzgalommal látott ismét a megrekedt pipaszárakhoz, mintha csak az -illatos rózsák szedésében menne jó példával elől. - -Béla megfogadta szavát és ugyancsak élte világát. Egész Karámos -készülődött a küszöbön levő nagy jótékony előadásra, melyet annak rendje -szerint tánczvigalom is fog követni. Durák Péter, a feketesasos, soha -kiterjedtebb levelezést nem folytatott, mint a mire e vigalom -konyhájának érdekében fejét adta. A szabók, borbélyok, kertészek és -uzsorások életük egyik legszebb napjának néztek elibe. A három -bérkocsis, ki soványságban vetekedett lovaival, és úgy látszott, mintha -mindenkorra letette volna az alázatossági fogadást, csak úgy félvállról -beszélt az emberekkel, ha a nevezetes estéről volt szó. Hogy a zajos -előkészületek a távolban is visszhangot ébresztettek, kitetszik a -_Karámosi hiradó_ legújabb számából, melynek _Tárogató_ czimű rovata -nagy örömmel jelenti, hogy a közelgő ünnepélyes alkalomra Paróka -Gusztáv, jó nevű fodrász és Őszi Rózsa kisasszony, ügyes kezű -virágkészítőnő Pestről megérkeztek s a karámosi világnak ajánlják -szolgálataikat. A borbélyok dühös lenézéssel fogadták ugyan ezt a hirt, -de a hölgyvilág sietett hasznát venni. Ruhák és tervek szabattak finom -hálószövetből és durvább kelmékből, hajékek és mosolyok próbáltattak, a -természet és művészet mesterileg kombínáltatott, kisebb és nagyobb -összegek kölcsönvétettek s mindenki azon volt, hogy minél alaposabban -rászedje az irgalom angyalát, elhitetvén vele, hogy mindez egyedül az ő -kedvéért történik. Természetesen, a felfordulás azoknál a házaknál volt -legnagyobb, a hol valakire az előadásban való részvétel dicsősége is -várakozott. A kis Réthi Paula zongoramesterével már negyvenegyedszer -játsza végig Chopinnek diadalra hivatott nocturne-jét s a negyedik pár -czipőt küldi vissza, miután lábacskáit az emelvényen lehető előnyösen -szeretné bemutatni. Godonyi Márta kisasszony szavalna, ha ugyan idejében -megérkezik Pestről a ruhája (a szobaleány naponkint hatszor fordul meg a -postán tudakozódni), és ha udvarlói vállvetett erőfeszítésének sikerülni -fog elhitetni vele, hogy az _Élő szobrot_ nem annyira Vörös Marczi, mint -inkább Vörösmarty írta. Bige Géza tükör előtt készül felolvasására, mely -a szükölködés alkalomszerű képeiben ki fogja keresni a humoros vonásokat -s egy nagy hatásu felszólításon végződik a nemzet leányaihoz. - -Mind e készülődések közül a legzajtalanabb, de kétségkívül a legbuzgóbb, -leghosszabb és legizgalmasabb az volt, mely a Fekete Sas egyik kis -szobájában folyt. Itt tanulták _A nemtő_ főszerepét, mely úgy teljesíti -magas hivatását, hogy beleszeret a költőbe s ennek ajándékozza szívét, -melyben a haza bánata legmélyebbre metsz s vigasztalására a -leggyöngédebb és legmerészebb hangok fakadnak. Hosszú órákat töltött -naponkint e kis szobában Béla és mester az oktatásban nem volt -fáradhatatlanabb soha. Míg az édes szavakat tanítványának csábos ajkáról -ujra meg ujra akarta hallani; midőn saját szívét feltárva, magyarázta -neki az ebben született érzéseket és gondolatokat, melyekből költeménye -szőve volt; midőn mohó tekintete a szavaló szép leány keblének és -kiterjesztett karjainak hullámaiba oda-odaveszett: az arany-háló, -melyben vergődött, mindig szűkebbre és szűkebbre vonatott körülötte. A -kisérlet, melyre Ilona türelmetlen szép fejét adta, igaz, koczkáztatóbb -volt minden eddiginél, de csak annyiban, hogy a bukás, mely rá -várakozhatott, mélyebb és örvényesebb vala az eddigieknél. De hogyan -bukhatnék, mikor minden kincsét a játékasztalra vetette s ellenfelének -szeme már káprázik és keze reszket?! Még hiányai, fogyatkozásai, -félszegsége is csak csábítók voltak Bélára nézve. A szépségtapasz -feketébb, mint az a felséges himlő volt, melynek eltakarására hivatott s -ha nem tetszett volna, bizonyosan nem lesz divattá. A fiatal mester -meggyőződött, hogy tanítványa épen nem szenvedélytelen teremtés; csak a -termékenyítő, gyümölcsöt érlelő talaj hiányzik belőle; de ezt a szikrát -forró nap süti, mely tarka és csodálatos virágokat csal belőle elő. -Szenvedélyeinek eddigelé csak a sors parancsolt, mikor vaspálczájával -megvonta körüle a kört, melyben mozoghatott. Béla sohasem látott ily -elbizakodott szegénységet, ily ügyesen varrott foltokat, ily feltünő -öltözékeket, ily parancsoló fellépést; sohasem hallott ily férfias -kaczagást, ily megfélemlítő haragot, ily erélyt a magányban s nőnél ily -tartózkodás nélküli, lebilincselő szellemet. Mindez eredeti volt előtte -s napról napra jobban megvesztegette tiszta látását. A próbák egyre -hosszabban tartottak s a hollandi Muki már gúnyos megjegyzésekre is -vetemedett. A múzsáknak szentelt perczek titkaiba azonban senki sem -hatolhatott be. A kettős jelenetek egyedüli tanui a bután tátogató -szekrények voltak, melyekről pedig már elmondtam, hogy meg volt tőlük -tagadva a szó s e szerint a látottakból semmit ki nem fecseghettek. -Bélát magát pedig a czimborák legtürelmetlenebb erőfeszítései sem tudták -mély hallgatásából kizavarni; sem Bige Géza hizelgő pillantásai, sem -Dacsó Artur csufondáros és kihívó viselete, sem Vincze bácsi furfangos -mesterfogásai. - -A vén korhely tulajdonképen két kulacsos volt. Ha Bélát valahol magát -keríthette elő, nagy bajusza árnyékában meghúzódó ravasz mosolygással -így biztatta: - -– Tied a dicsőség, Béla! Már pajtás, kiolvasom én a szemedből, hogy jó -úton vagy. Csak azt gondold meg jól, hogy a dicsőség a legdicsőbb dolog -a világon és a mellett a többi mind haszontalanság. - -Mikor meg Arturral akadt össze, akkor így bölcselkedett: - -– Te meg leszesz boszulva, Artur. Jól tudom, hogy a boszú a legédesebb a -világon és ki gondolna a boszú mellett még egyébre is?! - -Elérkezett a hangverseny napja, egy szép, fényes novemberi nap. Béla -utolsó próbára kopogott a jól ismert kis szoba ajtaján. Ilona -holló-fekete hajába egy aranyos pillangó volt tűzve, melynek -szalagszárnyai kaczéran röpködtek. Soha nem fogadta Bélát csábosabb -mosolylyal s puhább, simulóbb kezekkel, mint ezen a nagy napon. Az ifjú -egy pillanatra megállt előtte s mélyen fekvő, nagy, merengő szemei azzal -a túláradó gyönyörködéssel pihentek a szép alakon, mely oly bőbeszédű, -hogy a nyelv vele együtt soha megszólalni sem mer. - -– Ma már csak élvezni jöttem, Ilona, – mondá Béla, a leány kezeit nem -bocsátva el. Semmi megjegyzésem, semmi mondanivalóm nincs többé. Csak -jutalmamat kérem. Szeretném, ha én hallhatnám önt először úgy, a mint ma -este szavalni fog. - -– Nem, Kálozdy úr – felelt a szinésznő. – Legyen türelemmel estig. Én -egyetlen tapstól sem akarom megfosztani magamat. - -– Nem tudok türelmes lenni – folytatta hol hevesen, hol könnyedébben az -ifjú. – Nem hallott ön semmit arról a szegény bolond marquisról, a ki -reménytelenül szerette az isteni Adriennet. Minden ajtó el vala zárva -előtte, a szinházét kivéve, hol páholyában behunyt szemekkel leste a -szinpadról Adrienne forró szerelmi vallomásait s majd elájult -boldogságában. Higyje el ön, az e fajta imádók a leghívebbek. Ez a -bolond marquis is bizonyára ott volt az árok mellett, melybe elhagyatott -imádottját harangszó nélkül vetették. Ma nem vagyok mester, nem vagyok -költő, Ilona; ma csak ez a behunyt szemű imádó akarok lenni, ki egy-két -boldog perczért sóvárog. - -A szinésznő elkaczagta magát. - -– Sohasem láttam olyan fekete gerlét, – mondá – mint ön, marquis úr. -Turbékolása megindít. Kész vagyok engedni óhajtásának és szemét sem lesz -szükséges behunynia, mert nézze, nem térdel lábaimnál a szerencsés -vetélytárs. - -Ilona szavalni kezdett. A nemtő kigyúlt arczczal, lángoló szemekkel -fogadott a költőnek örök szent szerelmet. Minél messzebb jutott, hangja -annál jobban reszketett, csuklott, fogyott. Arcza el-elsápadt, szava -akadozott. És ime, nemcsak a nagy monológot mondja el, hanem a költő -esküit is meghallgatja, melyeket estére Bendeguz fog eldörögni. Most -Béla helyettesíti. A nemtő meghallgatja s nem egészen szoborszerű -állásban tördeli kezeit. De ha igazán szereti a költőt, miért akar ennek -ölelő karjai közül oly lázas erőfeszítéssel megszabadulni?! Már ez a -jelenet a sokat látott szekrényeknek is tetszik, mert hosszú nagy -unalmak után jókedvűen megroppannak rá. - -Ha e nagyon is korlátolt tehetségű tanúkon kívül véletlenül valaki más -is hallja és látja ez akadozást, készületlenséget, oda nem való -taglejtéseket, rossz hangsúlyozást, hamis érzelmességet és egybe nem -vágó ellenjátékot, az utolsó próba után semmiesetre sem merte volna azt -a fényes sikert megjósolni, melyet a kis dráma a karámosi közönség -színe-java előtt aznap este aratott. De mintha ki is cserélték volna -Ilonát, ki lebocsátott hosszú fekete hajával, mély tűzű sötét szemeivel -és csábos idomain ingerlően leomló lenge fehér öltözetével – a diadémján -vakítva ragyogó igazi gyémánt-csillag ellenére – épen nem látszott égi -jelenségnek; de a karámosi műkritika nem tesz ily finom -megkülönböztetéseket. Tetszik, vagy nem tetszik neki valaki; szép, vagy -rút. Ilona ugyancsak szép volt. Pillanatok kellettek hozzá, míg a -hölgyvilág magához tért meglepetéséből s a kisvárosi szépek írigy -fejecskéikben, (melyeknek Paróka úr és Ősz k. a. működése folytán -kétszeres joga volt rá) újra rendezhették a hosszú s most egyszerre -megbomlott sorozatot, melyet az ok nélkül magasztalt komédiásné -szépséghibáiból összeszerkesztettek. A visszautasított fiatalság tenyere -is előbb járt boszujánál s Ilona csak a tetszésvihar lecsöndesülte után -kezdhette el verseit. Más, egészen más volt itt Babérosi Bendeguzzal -szemközt, mint szobájában az imént. Az epedő költő ölelését a sok-sok -csillár s száz meg száz vizsga szem előtt sem utasította vissza. Nem is -akadozott; piros ajkairól mint a hibátlan gyöngysor folytak a szavak s -árasztották el kedvesét, ki leomlott előtte a drága teher alatt. A nemtő -kiterjesztette feléje hófehér, telt és puha karjait s nem feledkezett -meg az esküvések édes pecsétjéről sem. A távolba tűnve gyöngéd, odaadó, -feledhetetlen tekintettel búcsuzott el a felavatott költőtől, ki -egymásután lelkesítette a katonát, békítette a testvéreket, leplezte le -az árulást, bélyegezte meg a gyávaságot, ostorozta a bűnt, bátorította a -csüggedőket és vigasztalta a szükölködőket. - -A szegény özvegy áldó szavai elhangzottak, a függöny legördült. A taps -egyszerre riadt föl minden oldalról s az egész közönség erőnek erejével -látni akarta Bélát. A tót főispán, a vármegye mostani pünkösdi királya, -hogy a túlnyomó számú elégedetlenek előtt hazafias érzületéről tanúságot -tegyen, első volt a tapsolók közt. Az első zártszéksorokon a vidék -arisztokrácziája foglalt helyet: a mindig komoly Péterfi gróf pompásan -öltözött nejével, kinek háta mögött a külföldről mostanában érkezett -Mágócsi Ernő adta jeleit teljes kiábrándultságának; a büszke és hideg -Péterfiné mellé nevelő-anyjai, a Biró kisasszonyok jutottak, kikre szép -leányuk mindig valami megmagyarázhatatlan ideges ellenszenvvel -tekintett; itt volt az ifjabb Ivánfi báró, kihez foghatóan az -elbámészkodás mesterségét nem értette senki s ezeken kívül még egynehány -méltóságos és nagyságos, kik társaságuk költő-tagjának ez első -föllépését kegyesen biztató mosolylyal fogadták, nagy s e mellett hanyag -és értéktelen szavakkal dicsérték, keztyűik kellő kimélésével s inkább -példaadás okáért tapsoltak is neki és egyikük jobban örült, mint a -másikuk, hogy valami leereszkedő kegyet tanusíthat az iránt, ki eszére -valamennyiöknél különbnek tartatott. Az arany fiatalság jobban el hagyta -ragadtatni magát; nemcsak keztyüi iránt nem tanusított semmi -óvatosságot, hanem tombolása még a nemzeti zászlókkal felékesített -falakat is veszélyeztetni látszott. Csak Dacsó Artur nem tapsolt -szívéből és volt oly szórakozott, hogy hirtelen szőke és hirtelen haragú -kis szomszédja minduntalan megbántódva fordított neki hátat s csupán -mamája rettentő pillantásaira fordulgatott megint vissza-vissza. Vincze -bácsi vörös mellénye kevés ilyen ünnepet ért félszázados pályáján; a vén -róka azonban lelkesedése legmagasabb fokán is annyira meg tudta őrizni -higgadtságát, hogy keztyüje legelső repedésénél rögtön elhatározta, -miszerint a hitvány portékát nem fogja kifizetni, jóllehet olyan veszett -munkát végzett vele a barátság szolgálatában, a milyen egy valóságos -bivalybőr keztyünek is sok lett volna. A legkövérebb s az -elszenderülésre leghajlandóbb asszonyságok sem feledkeztek meg eladóik -érdekeiről és arczuk verítékével járultak Béla diadalához. Még Szikra -uram is odahátul olyan rakonczátlanul vett részt a tombolásban, hogy egy -hajdu már kétszer kereste föl a szokásos fenyegetésekkel. Mind e zaj, -taps, kihívás azonban annyiban mégis eredménytelen volt, hogy az est -hőse nem vala jelen. Bige Géza (roppant inggallérokkal s egy szörnyű -török szablyával) értesítette erről a közönséget, mely azonban nem hitt -neki és ismét nem hitt neki s csak követelte áldozatát. - -Valószinüleg harmadszor sem hitt volna neki, ha meg nem ijed attól a -rengeteg iratcsomótól, melyet a vándorszerkesztő zsebéből előhúzott s a -zenekar helyén izzadó gyereksereg szemét teleszórta belőle porzóval. A -felolvasás által előidézendő humoros hangulatot nem igen szerencsésen -vezette be az általános sivalkodás, melyben a karámosi gyermekkar kitört -legdrágább kincsének, szemevilágának megtámadtatására. Az előadás folyt. -Az első sorok érdekes csevegésbe merültek s a felolvasó buzdítására a -komolyabb helyeken nem sajnáltak egy kis hangos derültséget. A fürge -lábú kisasszonyok alig várták a tánczot, a mamák pedig kezdték egymás -között gőzfürdőnek találni és nevezgetni az egész élvezetet. Vincze -bácsi és Gencsy Laczi tökfejű ficzkónak mondták Bigét, mikor -legtalpraesettebb ötleteit pattogatta. Szikra uram fenhangon mást -követelt, miután már ezt megunták és ott hátul nagy a meleg. A -vándorszerkesztő végre megelégelte a hatást, iszonyú kardjára csapott, -mintha bosszút esküdnék az egész világ ellen és kecsesen meghajtotta -magát. Ének, szavalás és zongora, fehér, rózsaszín és kék ruhák, szőkék -és barnák, elszántak és reszketők váltották fel utána egymást a -szinpadon s a közönségnek ugyancsak volt mit szenvednie, míg addig -juthatott, hogy a székeket kezdték kihordani a teremből és a barna -Kóficz rárántotta az első csárdást. - -Béla még mindig nem volt jelen, pedig sokan várták. Péterfiné (kinek -lila selyem ruhája oly nehéz volt, mintha kőből lett volna faragva) -drága csipkéi közül lorgnette-jével folytonosan a bejárást kémlelte s -szokott ideges modorával minden ismerősétől tudakozódott, vajjon nincs-e -talán valami baja Kálozdynak? Mások is sokat tünődtek rajta, hol -maradhatott el az est hőse s Vincze bácsi nem emlékezett rá, hogy -életében lett volna valaha ilyen ölelhetnékje, a milyennel azt a fránya -poétát várja. De mindeniknél jobban, türelmetlenebbül, égőbben, dobogóbb -szívvel várta Ilona, ki suhogó, vörös selyem uszályával és fényes fekete -haj-koronájával elhagyatott, száműzött királyné volt. A fiatalok -bosszújának órája ütött. Mind, mind hidegen megy el mellette, senki sem -közelít, senkinek nincs egy szava hozzá, mindenki máshoz siet. Még Ernő -gróf is, kit hosszú-hosszú idő után ma látott viszont, még ő is csak öt -lépésnyi távolban hajtja meg előtte gyöngén fejét s odább halad. A mint -magában üldögélt, – nem ügyelve egy sipogó kis deákra, ki erővel ki -akarta csikarni kezéből óriási csokrát, mely a kálozdi parkból került – -egy-két irigy, vaskos, gyűrűkkel megrakott, neveletlen ujj mutogatott is -feléje, sok szem és szemüveg gúnyos elégtétellel pihent rajta s -felbiggyesztett ajkak is vonultak el előtte. A fiatalok kitörő kedvvel -tánczoltak előtte. Büszke volt; de nem vala hatalmában eltitkolni -sápasztó szégyenét. - -Végre! Az ajtó nyilt s tiszta feketében öltözve, kezében könnyű -kucsmájával belépett Béla, ki azt hitte, ha ilyen későn köszönt be, -talán kikerüli a terhes közfigyelmet és azé lehet, a ki mellé vágyott. -Nem számított egészen helyesen. A hol megjelenik, a merre megy, onnan -üdvözlő kezet nyujtogató csoportok szorítják félre a tánczosokat. -Szórakozottan, mosolyogva fogadja a sok köszöntő jobbot és már érzi két -szép szemnek égő, hívó sugarát, mely legelső esett rá, pedig -legmesszebbről jött, a mint a terembe lépett. Béla siet végezni -barátaival, igyekszik átsiklani ismerősei előtt s csak a kis társaság -tartóztatja egy pillanatra, mely különösen a magáénak számítja őt. A -szép Péterfiné azzal az örök mosolylyal nyujtja eléje finom, illatos -kezeit, mely a hozzá hasonló nagyvilági dámák arczán olyan örökös, -mintha kőből lenne faragva s ép ilyen meleg. - -– Jőjjön, jőjjön – suttogja a grófné. – Hát azt is meg akarja tagadni -tőlünk, hogy megköszönjük? Ah, pompás, gyönyörű volt! Kálozdy, ön -maga-magát múlta felül benne. Az a kis pásztorleány, az valami idylli -volt! Én sírtam, valóságos könnyeket sírtam. Örülök, örülök, kedves -Kálozdy. De nézze csak, az én jó nénéim nem tudták rábírni szegény -Ágnest, hogy eljőjjön. Mit szól már ehhez? - -Béla sem többet, sem kevesebbet nem szól, mint hogy rendkívüli örömére -szolgál a grófné kegyessége és rendkívüli sajnálkozására a szegény Ágnes -távolléte. Ezzel meghajtja magát és tért enged Ernőnek. - -– Ejnye, de fránya egy gyerek vagy öcsém! – fogja el a másik lépésnél -Vincze bácsi, ki már lélekszakadva keresi, mióta hallotta, hogy itt van. -– Az már igaz, hogy ilyen legényt keresni kell. Ugyan kinek a műhelyében -tanultad te a poéta-mesterséget? Hogy ezzel nekünk nem is dicsekedtél! -Pedig hát ide nézz: a keztyüm mind oda van miattad. Olyan vivátot nem -hallottál még életedben, a milyet én kiáltottam. Te, te Béla gyerek -(teszi hozzá suttogva és szemével csiptetve) hallom, hogy már hát minden -jól is lenne, mi? - -Béla köszöni Vincze bácsi szívességét és tovább siet. - -– Nagyságos úr, könyörgöm alássan, tetszik még ismerni? Hát hogyne, -ugyebizony? Engem is elhívott a hazaszeretet. Hanem az már igaz… - -A rohanó Béla a hajdani mendikással is kezet fog és faképnél hagyja. - -– Ah Ilona, milyen elragadó szép ma kegyed! - -Végre hát legyőzve minden akadály és együtt vannak. Ilonának keblén -függő medaillonja, ha megértette szíve heves dobogását, e szavakat -érthette benne: Ő az enyim; mindenkit otthagy miattam, ő az enyim! Béla -mellének izgatott lihegése is azt susogta: Az enyim vagy már, az enyim -vagy! Nem távoztak egymás mellől egész éjjel egy perczre, egy tapodtat -sem. Hadd szóljon másnak a zene, hadd ürítse más a poharakat; ők -andalítóbb hangok közt és részegítőbb társaságban vannak egymás mellett! -Hadd csillogtassa előttük a kevély grófné gyémántjait; hadd sziszegjen -rájok fulánkjával a csalódott irigység; hadd vaczogtassa fogait -haragjában az ellene fordult bosszú fölött Artur; hadd bánassék meg -egyszerre a sok taps, éljen és elragadtatás, mely Bélára rövid órák -előtt biztató reménynyel pazaroltatott; hadd nézzék le őket gúnyos -mosolylyal mindazok az eladók, kik se nem szépek, se nem eszesek, de -aztán nem is komédiások ám! Mit törődnek ők velök?! Mit törődnek azokkal -a hűséges szeretteikkel, kik már régesrég láthatatlanok a világnak s -csak nagy veszélyek perczeiben keresik fel őket! Nagy, igen nagy lehet a -veszedelem, hogy ők, kik csak esti homálylyal és csöndben szoktak -el-eltévedni a földre, megjelennek e lármás vigalomban, a feledkezés ez -órájában, fényes csillárok között, a sűrű, nehéz, párás levegőben. -Megjelennek, hogy összekulcsolják előttük szellem-ujjaikat, átfogják -őket árnykarjaikkal, légi ajkaik erejöket vesztett igéreteket -suttogjanak nekik és megfeszítsék minden erőtlen erejöket -elszakításukra. Mindhiába, mindhiába! Ők már egymáséi. Mi lenne annyi -mondanivalójuk, ha a rég lesett szót ki nem ejtette volna ajkuk!? Ime, -be sem tudják végezni a tánczteremben; éjfél után, hogy egy veszett -csárdás lázába volt merülve mindenki, kart karba öltve, otthagyják a -vigadókat. Nem vette őket észre senki két hiuz-szemen kívül, mely a -terem egyik homályos zúgából egész e perczig rajtok pihent. A szerelmes -intrikus szemei voltak. - -A zene áthangzott Ilona szobájába, mely a nagy terem szomszédságában -feküdt. Béla a szép leány lábainál ült s nehéz fejét ölébe hajtotta. Egy -olajlámpa tejfehér golyója gyér világosságot árasztott körülöttük. Forró -kezeik szorították egymást s a lázas izgalom akadozó hangján kergették -gyöngéd emlékeiket, melyek nem akartak tágítani. Egyedül szerettek volna -maradni. - -– Az enyém vagy végre Ilonám! – suttogta Béla. – Édes szerelmem, -mindenem, akarsz-e hinni nekem? Nem, nem szerettem soha… - -E pillanatban nagy robajjal szakadt be a szoba ajtaja s egy rekedt, -lihegő hang ordított az esküdözőre: - -– Hazudsz, hazudsz, silány csábító. - -A szerelmesek ijedten ugrottak föl. A másik, a koldus szerelmes, a -komédiás jelent meg a pásztorórán. Egy őrültet láttak maguk előtt, ki -szikrázó szemekkel, kusza hajjal, ökölbe szorított kezekkel kiabált: - -– Hazudsz, hazudsz, hazudsz, akármit mondasz és akárhogy esküdözül rá! -Ilona, az égre kérem, ne nézzen így rám! (Hangját maró kínok -süketíthették el, a mint a szinésznőhöz fordult.) Én megmenteni jövök -önt. Letérdelhet előttem, ha még nem késő; mert megérdemlem, hogy úgy -köszönje meg. Titkolni akartam, a mit tudok, míg nincs szükség rá; de -már látom, hogy kigyúlt fejem felett a ház. Tudja meg hát, hogy e derék -úrfi itt pénzben… hallja, Ilona?… piszkos pénzben, nyomorult pénzben -fogadott az ön becsülete ellen. Hallotta, hallotta ezt? - -[Illustration: Egy őrültet láttak maguk előtt…] - -A lány összerázkódott. Büszkén emelte fel fejét; de hanghoz nem tudott -jutni. Szemeit Béla sápadt arczára szegezte. Ajkai, a felindulástól -színöket vesztett ajkai mozogtak; de szavaiban nem bízott. Két csábító -szemére bizta mindenét. Nem tett velök szemrehányást kedvesének, nem -árasztotta el a harag villámaival; a kellő perczben mindig szinésznő -tudott lenni. A holtra sebzett őz pillantása volt ez, melylyel attól -könyörög megmentést, kit abban a perczben ismert föl halálos -ellenségének. Elérte czélját. - -– Hallgass és takarodjál innen, tolakodó! – mondá Béla megrettent, -ércztelen hangon, mely parancsoló kiáltás akart lenni, de inkább volt -kérő suttogás. – Hordd el magad ebben a pillanatban! Akárki légy, ez -órában és ily módon nem lehet jogod menyasszonyom szobájába törnöd. - -– Menyasszonyod? – ordította Miklós és dühében olyat vágott fokosával az -asztalra, hogy a folyosó hosszú és rémes viszhangot adott rá. – -Menyasszonyod? Igaz ez, Ilona? Hát mégis az lett a vége, hogy eladtad -magadat, szerencsétlen? De te csalódol; mert ő holnap meg fog szökni -tőled és magadra hagy a szégyennek és halálnak, mint az én szegény, szép -hugomat magára hagyta! egyszer már, Kálozdy Béla! - -Hajós Mátyás, az eltévedt fiu volt a szerencsétlen. Éhes gyönyörűséggel, -vad kaczajjal nyugtatta vérben forgó szemeit áldozatán, ki elfordította -tőlük arczát, megroskadt s karjainak görcsös mozdulataival ismeretlen -rémek ellen látszott küzdeni. Mátyás, a mint tekintetét Béláról ujra -veszendőbe indult imádottjának reszkető alakjára fordította s teste -remegésében, kezei tördelésében, két szép orczája lángjában, szeme -könnyében szerelmet gondolt a csábító iránt, kaczagó gúnyja új dühbe -tört s fölemelt öklökkel rohant a leány felé. - -– Segítség, segítség! – kiáltozott Ilona. – Béla, mentsen meg! Segítség! - -A nagy teremben épen elhallgatott a csárdás harsogó zenéje s a féktelen -kurjogatás. A csengetyű zsinórja elszakadt Ilona kezében; de a nagy -robaj, vad ordítás és éles sikoltozás a folyosókon keresztül utat -találtak a pihenőkhöz. Egy pillanat alatt megtelt a kis szoba báli -vendégekkel, kiknek élén Bige Géza közeledett szörnyű török -szablyájával. Felvilágításokra nem volt idő. De hiába is kértek volna a -meglepetések, ijedtség és szégyen miatt földre omlott Ilonától s ama -mozdulatlan szobortól mellette, kit Kálozdy Bélának hívtak. A -segélykiáltások oka világos volt. Vincze bácsi hatalmas markaival -megragadta a dühöngőt. Mátyás, a mint összekötözve vitték ki, egyre -kiáltozott: - -– Menyasszonya! Az ő menyasszonya! Az én hugom is menyasszonya volt! - -És fuldoklott, tajtékzott, csuklott és sírt. - - -XVI. FEJEZET. A vén tölgy lábánál. - -Az előbbi fejezet végén leirt eseményekre harmadnap jelent meg a -Karámosi Híradó legközelebbi száma. Jól tudom ugyan, hogy nem mondok -vele már senkinek ujságot, ha a _Tárogató_ czímű rovatnak első hírét -közlöm; de maga Bige Géza, a vándorszerkesztő kétségkivül még jobban -tudta, mégis megírta a következő sorokat: - -*Hymen. A legőszintébb öröm elragadtatásával értesítjük olvasóinkat az -érdekes ujságról, mely már Karámoson ma szájról szájra jár s egész -városunkat örvendetes izgatottságban tartja, Kálozdy Béla, megyénknek -köztiszteletben és szeretetben álló előkelő fia ugyanis néhány napja -jegyezte el magának szinházi műértő közönségünk kedvenczét, a testi és -lelki bájakban dus Vándor Ilona kisasszonyt. Míg egyfelől -sajnálkozásunknak adunk kifejezést, hogy hűtlen lesz a muzsákhoz a -laresek kedveért, másfelől újra és újra köszöntjük, mint a megyénkben -oly fényes állásu család jövőjének reményteljes letéteményesét. Az ég -leggazdagabb áldását kivánjuk az önzetlenül szerető szívek e szép -frigyére, melyre vonatkozólag alig győzik a boldog jegyesek fogadni -barátaiknak és ismerőseiknek jókivánatait. A nász napja még nincs -határozottan megállapítva. A mint azonban tudomásunkra jut, erre -vonatkozólag sem mulasztjuk el olvasóinkat pontosan értesíteni. - -Mióta a már említett szerencsétlen könyvnyomtatónak befonatása lehetővé -tette a karámosi hirlap megindulását, annak bizonyára egyetlen száma sem -fogadtatott oly nagy zajjal, mint az, melyből a föntebbi hír ki van -nyírva. Sokan rázták rá a fejüket, sokan haragudtak, sokan kaczagtak -fölötte, s tán a boszuságnak egy-egy hirtelen könnye is áztatta a -kegyetlen ujságlapot. De mélyebb, háborgóbb, tartósabb gondolatokat alig -ébresztett valahol, mint a Vörös Bika-szállónak abban a hosszú -kamarájában, melyben a gadóczi előljáróság szállott meg, mely valami -pörös ügyben járt Karámoson s irástudónak magával hozta a rektor urat. - -Gida úr, a hogy azon a bizonyos reggelen elolvasta az ujságot, egy rövid -félórára magára hagyta az eklézsiát, mert ellenállhatatlan vágyat érzett -magány után. A Vörös Biká-ban pedig a baromfi udvaron kivül semmiféle -magány nem lévén kéznél, a világ zajától futó rektor kénytelen volt itt -végezni borongó sétáját. A kakasok kukorikoltak ugyan a fülébe, a tyukok -kotkodácsoltak, a macskák nyávogtak, a malaczkák röfögtek s ezenfölül a -disznó-ólból egy részeg ember neki-nekikeserűlő dudolása hangzott; de -Gidát mindez nem zavarta sötét gondolatainak bús szövésében. - -– Bizony, bizony valamennyien megtalálják már a magukét. Az a hájfejű -Dudás Miska is nótárius lett és a mult hónapban esküdött meg a Haluska -Évivel. Hivatalos is voltam; de nem szeretek lakodalmakra járni. Ime -most meg Kálozdy úr áll be a sorba! Mintha csak most lenne, mikor a -csizmáját tisztogattam! Nem egészen a kedvem szerint választott ugyan, -mert már csak találhatott volna magához valóbbat! Pedig Dunaszögön -milyen rátartó egy úrfi volt; még a szegény Mariskával is csak -félvállról beszélt! Hó, könyörgöm alásan! (egy mérges gunár förmedt -neki, az elől tért ki.) No, de mi közöm nekem hozzá; maga tudja -legjobban mit csinál. Hess, hess az utamból! A mi tiszteletesünk fia is -házasságfélén töri a fejét és nem igen hiszem, hogy tovább várjon a -farsangnál. Hát én hol maradok? A papság is késik, a láda sem telik, -feleségre sincs kilátás. Eh, dehogy úgy van, dehogy úgy! Iszen minden -vasárnap délután én végzem az isteni szolgálatot; az már csak annyi, -mintha pap lennék. Aztán meg… aztán meg… mintha már özvegyember lennék. -Örökös özvegyember. (Neki támaszkodott a galambducznak és nagy, kék -zsebkendőjével csöndesen elkezdett mindent törülgetni maga körül, míg -lassan fölért a szeméig.) Csak valami emlékem maradt volna tőle, -akármiféle haszontalanság, a mi rá emlékeztessen. Csak valami, valami a -Duna hullámain kivül. - -Ezeket a gondolatokat űzte-fűzte azután Gida tovább. Valamennyi kosztos -deák vitt haza valamit az ő keze munkái közül; az egyik óratokot, a -másik nyakravalót, a harmadik himzett erszényt, melylyel kit nevenapján, -kit búcsuzása alkalmával lepett meg. Csak épen őtet bocsátotta el üres -kézzel. Persze, azt hitte, hogy az ő szívének nincsen szüksége semmi -afféle hiábavalóságra, hogy mátkájára gondoljon. Azt senkisem hitte -akkor, hogy jöhet idő… hogy még ilyen idő is jöhet valaha! - -– Emlékszem rá, – mondogatta magában a tépelődő rektor és újra megindult -– emlékszem rá, Kálozdy úrnak is varrott egy finom kis könyvjelzőt, -melyről hosszu kék pántlika lógott le s kék gyöngygyel az volt -ráhímezve, hogy: «Eddig.» Vajjon megvan-e még valamelyik fiókjában?! Én -tudom, hogy ez a kis haszontalanság ő neki már annyi, mint a semmi; -neked meg Gida, milyen drága kincs lenne! Nem, ezt a kínálkozó jó -alkalmat nem fogom elmulasztani. Még jól eszemben van, hogy Sási Dani -felesége új asszony korában milyen patáliát csapott egy pár tuczat -kivarrott pipa-foszlányért, a mit az ura fiókjában talált! Bár meg -vagyok róla győződve, hogy Mariska csak tiszta szent barátságból hímezte -azt a könyvjelzőt, mégsem hiszem, hogy Béla úr valami nagyon örülne -neki, ha jövendőbelije szeme elé kerülne, mikor ez a fiókokat fogja -kikutatni. Mert ilyenkor az asszonyok annyi, mintha süketek és vakok -lennének. Még meg is fogja köszönni, ha figyelmeztetem rá és elkérem -tőle. Megyek, megyek; csak ezektől az atyafiaktól tudnék valahogy -megszabadulni. - -Az elhatározott akarat gyakran leküzdi a legnagyobb akadályokat s ebéd -után Gidának is sikerült lerázni a nyakáról az előljáróságot. Miután a -Sasban megtudta, hogy Béla még tegnap hazarándult, neki indult az egy -órai gyalogsétának Kálozd felé. Noha az őszi szél hidegen fujdogált a -szántóföldek közt, minduntalan le-levette báránybőr-süvegét, mert -valósággal izzadt s az erdő szélen a fakó, rohas feszület előtt hosszu -stácziót tartott és a pihenő után visszafelé, Karámosnak indult meg. -Szerencsére azonban még jókor észrevette tévedését és végre is eljutott -a kálozdi kastély kapuja elé, hol Mihály huszár a falnak támaszkodva -pöfékelt és nagy játékba volt merűlve a Flórával. Gida meglehetős -bátortalan hangon tudakozódott a gazda után. - -– A nagyságos urnak most sok a dolga, rektram, – felelt a huszár. Abban -van, hogy házasodik. - -– Tudom, könyörgöm alássan, – alázatoskodott a vendég. Azért épen csak -egy szempillantásig szeretnék beszélni vele. - -– No, ha olyan röviden végzi a rektor úr, – utasította Mihály, – hát -csak fáradjon föl és várja meg, míg rákerül a sor. - -Gida várt abban a kis előszobában, mely a kanczelláriába vezetett. Sok -mindenféle ember járt-kelt ki s be, míg a rektor a fapadra letelepedve, -mozdulatlan türelemmel várt sorára. Hazafi úr, a gavallér tőkepénzes, -kétszer is benn volt s mikor másodszor kijött, hallotta Gida, hogy a -gazda utána kiáltott: ne menjen már haza, maradjon itt éjtszakára. Nagy -lármának, panaszkodásnak, szabódásnak ment végire odabenn az a nagy fogu -asztalos, ki az egész környéken mint híres csaló ismeretes. Még -Venyige-zsidót, a lókupeczet is látta kijönni, leszakadt ellenzőjű -sipkájában, mosolygó elégültséggel simogatva az orrát, mely az éretlen -paradicsom almához hasonlított. - -– Ön az, Bihari? fogadta Béla, ki a kanczellária régi butora előtt ült -és észrevehetőleg kihevülve jegyezgetett valamit. – Nos, mi szél hordja -erre mi felénk? Ott vannak a pipák, töltsön meg egyet, gyujtson rá és -mondja el, mi jót hoz? - -– Köszönöm alássan, igen alássan köszönöm a kegyességét, – szabódott -Gida; de utoljára sem tudott ellenállni a csábító glédának. Nagy -vigyázva kivett egy selmeczit a sorból, a hatalmas márványmedenczéből -megtömte és füstölni kezdett. Az első szünet alatt, melyet Béla tartott -jegyezgetése közben, a rektor elkezdett akadozni: – Semmi jót nem -hoztam, könyörgöm alássan, nagyságos uram; semmit, a szerfölött való jó -kivánságomon kivül. Adjon az egeknek ura erőt, egészséget, áldást, -békességet a nagy lépéshez, melyre rá méltóztatott határozni magát, és a -jövendőbeli nagyságos asszonynak is a legalázatosabb tisztelettel -csókolom kezeit. Ez a fő, a miért alkalmatlankodom. Meg aztán… pi, pi, -pi (A pipa megrekedt.) Meg aztán egy könyörgésem is lenne. - -– A legjobbkor jött, rektor úr, – biztatta Béla és félredobta tollát. – -A legjobbkor. Nem kérhet olyat, a mit meg ne adjak. - -– Tudtam, könyörgöm alássan. A nagyságos úr kegyességét ismerni az -embernek annyi, mint megnyerni pörét. - -Ellenére azonban ennek a rendkivüli biztosságnak, a szegény Gida oly -akadozva, izegve-mozogva, szemlesütve, pipát szeleltetgetve adta elő -mondókáját, mintha valami rettentő furfangosságban törte volna árva -fejét. És Béla is, – noha oly jó kedvvel biztosította vendégét, hogy -jobbkor már nem is jöhetett volna, – Béla is lassan-lassan úgy elborúlt, -mintha legvidámabb perczeit örökké a legszomorubbak szomszédsága -fenyegetné. Egy kis tollkéssel játszó jobb keze hirtelen megállt s fejét -lecsüggesztette. Az egykori mendikás már rég elvégezte könyörgését s ő -csak a koppanásra látszott összerázkodva magához térni, mikor a kis kést -leejtette. - -– Az isten tudja, hova lett azóta az a kis jószág, rektor úr! – mondá -tompán s valami fölsemvevést erőtetve. – Rég volt, én messze jártam -azóta, holmim sok kézen megfordult; isten tudja, hova lehetett! - -Míg a vendég csüggedten támasztotta vissza a kiszítt pipát régi helyére -s búcsuzni készült, Béla szótlanul, nagy lépésekkel járkálni kezdett a -szobában. Majd megállt az ablaknál, dobolt az ujjaival s egyszerre csak -visszafordulva, köpenyegét leakasztotta a szögről, a nyakába kerítette s -így szólt Gidához: - -– Ha visszakészül, rektor úr, elkisérem egy darabig. Szeretnék szabad -levegőt színi s az úton elbeszélgethetünk egyről-másról. - -Az elbeszélgetésből nem sok lett. Egyik sem adott hangot, míg ki nem -értek a faluból. A hegy lábánál, a mint az út fölfelé kanyarodott, Béla -szólalt meg elsőnek: - -– Hát semmi… semmi levelet, vagy írást… semmit sem hagyott? - -– Egy árva sort sem. Ki tudná, ki sebezte meg annyira lelkét! Barkó -doktor úr csak azt állította, hogy beteg volt, nagy beteg, az -keserítette el. De az isten tudja, így van-e; mert azelőtt meg mindíg -azt bizonyítgatta, hogy semmi baja. - -– És hiába keresték? – tudakolta a megpirkadt szőllőskerteket vizsgálva -oldalt Béla. - -A rektor elkezdett motozni zsebében s előhuzta a nagy kék keszkenőt. -Különböző porolások után oly szörnyű orrfuvásnak és trombitálásnak ment -végire, hogy az erdőszélen egész visszhangot keltett vele. Aközben alig -birta kicsuklani: - -– Hiába azt… hiába szegényt… Talán csak úgy ment az égbe, könyörgöm -alássan, a mint volt. - -Már beértek az erdőbe. Alkonyodott. A tölgyek árnyakkal népesítették meg -a sürűt, melyeket a fütyülő szél tánczra kapott. Zizegve lebbentgette a -vastag, száraz levélszőnyeget, mely ropogott és roskadt lábaik alatt. A -két vándor közül egyik sem szólt; csak Gida melléből szakadtak föl -időről-időre hangok, melyeket hol orrfuvással, hol köhögéssel akart -szépíteni. Egyszer csak, a mint már nagyon sűrűn jelentkeztek, s megint -kénytelen volt elővenni a kék kendőt, hirtelen odafordult kisérőjéhez s -következő szavakkal vetett véget a furcsa beszélgetésnek: - -– Igen nagy tisztesség… volt rám nézve, hogy eddig… eddig együtt -jöhettem a nagyságos úrral… de engem a Vörös Bikában várnak a gadóczi -előljárók… és ha nem sietek, könyörgöm alássan, hát még… Azért istennek -ajánlom és megujítom minden jó kivánságaimat. - -Elbúcsuztak. A hajdani mendikás sietni kezdett a keskeny erdei ösvényen, -a mint csak rövid lábai birták. A kék keszkenőre minduntalan szüksége -volt. Csak szép lassan – mintha maga előtt is titkolni akarná – -elő-elővette, azután indulatosan gyürte zsebre. A mint így megy, -mendegél, egyszer csak éles, átható, rémes kiáltás üti meg füleit háta -mögül. Hallgatózik, hogy nem csalódott-e? A hörgő kiáltás újra áthasítja -a levegőt. Gida gyors léptekkel fordul vissza s arra tart, a honnan a -hangot hallani vélte. - -Egyszer csak zörög előtte a levél-süppedékes út s mint a villám, oly -gyorsan csap el mellette egy vad kinézésű alak, kit ő már látott -Karámoson. Egy ziháló mellű, véres szemű, ágról szakadt kinézésű, nyurga -siheder, ki hasonlít valamit a Hajósék elszökött, korhely fiához. A mint -mellette eliramodott, világosan látta, fokos volt a kezében. De úgy -sietett, hogy egy pillanat alatt a neszét sem hallotta. - -A rémes jelektől felizgatva, Gida is futásnak eredt s kiáltozni kezdett, -hogy hol van rá szükség? - -Az erdei alkony csöndes volt; nem jött felelet sehonnan. Csak a szél -sírt és a haraszt zörgött lába alatt. Segítsége már nem kellett -senkinek. Ajánlkozását visszadobták a hegyek s visszahozta a viszhang. - -Gida rohant, keresett, kutatott, kiabált tovább. Az alkony szárnyai mind -mélyebbre ereszkedtek az erdő fölé. A legutolsó sugarak jöttek -segítségére. - -A ritkás lombokon átszürődve, odavezették egy vén tölgy lábához, melynél -vérében, mozdulatlanul, életjel nélkül feküdt Béla. - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: Ez az utóbbi rajz volt nagy hatással e sorok írójára is s -ebből kapta egykor az első impulzust, hogy ő is próbálkozzék.] - - - - -TARTALOM. - - Beöthy Zsolt. Irta: Mikszáth Kálmán V - -ELSŐ RÉSZ. - - Első fejezet. A professzor és házanépe 5 - Második fejezet. A bimbó fakad 15 - Harmadik fejezet. A mendikás éleslátása 34 - Negyedik fejezet. Mit hoz az úr? 50 - -MÁSODIK RÉSZ. - - Ötödik fejezet. A kálozdi kastély 71 - Hatodik fejezet. A harang megkondul 90 - Hetedik fejezet. Temetés; – vajjon feltámadás is? 109 - Nyolczadik fejezet. Tanácstartások 117 - Kilenczedik fejezet. Itinerarium 149 - Tizedik fejezet. Josephine 166 - -HARMADIK RÉSZ. - - Tizenegyedik fejezet. Egy valaki csöndes emberré lesz 201 - Tizenkettedik fejezet. Frank és Kordélia 233 - Tizenharmadik fejezet. Az álnevű intrikus és a névtelen filozóf 253 - Tizennegyedik fejezet. Aranyifjúság 274 - Tizenötödik fejezet. Liber amorum 307 - Tizenhatodik fejezet. A vén tölgy lábánál 346 - - - - -KÉPJEGYZÉK. - - Beöthy Zsolt arczképe II - 1. A nagytiszteletű úr csöndes élete a kathedra és iróasztal között - volt megosztva 7 - 2. Mari meg-megreszketett az ágy lábánál 20 - 3. Még egy pipára valót kért abból a hitványabbik fajta kálozdi - dohányból 41 - 4. Mint a lélek suhant át a szobákon, megfogyva, sápadtan 55 - 5. – Hogy hívnak? – Kálozdy Bélának, – felelt egy kissé szepegve a - gyerek 86 - 6. – Édes Rákhel, – beszélt hozzá könnyed szivességgel a szép - leány 103 - 7. Térdre omlott Béla előtt 115 - 8. A mentor a kanczellária sok feladatu butorán egy levéllel - vesződik 134 - 9. Az angyalvár óriási kerek vonalait már elnyelte szemei előtt az - esti homály, a mint ablakán kitekintett 164 - 10. Ezt a kecscsel ingó két hullámot merte szűk vállaknak - nevezni 178 - 11. Kálozdy Benedek meghalt 221 - 12. A mint az esőmosta fakereszthez értek, egy furcsa jelenet - állította meg őket 249 - 13. A rózsás fali óra mutatója épen éjfélen járt, mikor a következő - levél irásába fogott 265 - 14. A mint a néma, kihalt utczákon bolyongott 305 - 15. Egy őrültet láttak maguk előtt 343 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -7 |a babát- |a babát. - -9 |horzalmasabbak |borzalmasabbak - -10 |vítték |vitték - -17 |erendák |gerendák - -40 |folytattaa kadozó |folytatta akadozó - -56 |nagytisztelű |nagytiszteletű - -78 |lévéngyőződve |lévén győződve - -80 |bogy itt-ott |hogy itt-ott - -99 |kí tudja |ki tudja - -113 |mos. is |most is - -116 |kezeim |kezeim! - -117 |szerínt |szerint - -146 |nyiiatkozatait |nyilatkozatait - -148 |s s a mint |s a mint - -159 |kötét |sötét - -160 |nekí egy |neki egy - -166 |ki nemalvó |ki nem alvó - -202 |karolt tak… kiszenvedet- róka |karoltak… kiszenvedett róka - -205 |kezőket |érkezőket - -211 |sarokkövét |sarokövét - -213 |istáilóban |istállóban - -223 |össsze-vissza |össze-vissza - -233 |igyezett |igyekezett - -238 |a a kert |a kert - -243 |szobámbam |szobámban - -250 |tadvalevőleg |tudvalevőleg - -251 |hozájok |hozzájok - -253 |nyujott |nyujtott - -256 |Szíkráné |Szikráné - -256 |tt vernyogok |itt vernyogok - -256 |ietett |sietett - -266 |bepecsélte |bepecsételte - -272 |elidul |elindul - -281 |Armány |Ármány - -281 |magyárazta |magyarázta - -284 |csókolni |csókoln - -291 |«óvatosan« |«óvatosan» - -300 |halgassatok |hallgassatok - -350 |tarrott |tartott - -351 |észevehetőleg |észrevehetőleg] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK KÁLOZDY BÉLA (1. -KÖTET) *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |